Máté István könyveit

Ajánlom szíves figyelmébe!

Máté István könyveit A lebukó gyönyörű nap mögött szemelvénye olvasható az interneten: Google keresőn: máté istván a lebukó gyönyörű nap mögött, vagy: https://www.google.hu/search?source=ig&hl=hu&rlz=&q=m%C3%A1t%C3 %A9+istv%C3%A1n+a+lebuk%C3%B3+gy%C3%B6ny%C3%B6r%C5%B 1+nap+m%C3%B6g%C3%B6tt&oq=m%C3%A1t%C3%A9+istv%C3%A1n +a+lebuk%C3%B3+gy%C3%B6ny%C3%B6r%C5%B1+nap+m%C3%B6g %C3%B6tt&aq=f&aqi=&aql=&gs_sm=e&gs_upl=1944616l1967839l0l1978 805l42l38l1l34l35l0l1031l2443l5-1.1.1l3l0

Csodák között Elbeszélések

(részletek mateistvan.uw.hu weboldalon ) Máté István: Csodák között Részletek a könyvből Hajnalban betört a kertünkbe a csúf északi szél. – Ezzel fogadtál egyszer, amikor épphogy járni-kelni kezdtél. Aztán felmutattál a fák lombjai közé, és azt kérdezted, ez mi? – Hogyhogy mi? Egy magas fa, lombsátorral a tetején. Tetszik neked is, ugye? Szemrehányó tekintet volt a válaszod, hogy mit képzelek rólad. – Vagy mire gondolsz, egy kicsit bővebben? – Ami így csinál! – és a balkáni gerle jellegzetes búgását hallattad. Elhűlve bámultam rád, s nyögni sem tudtam hirtelen, de még aztán sem, mert én a madarakhoz alig értek. Ezt azonban te nem akartad elhinni…

(S részben ez igaz is volt, mert a képzelet madarán szállva történeteket meséltem el neki. Először a gyerekkori csodáim jutottak az eszembe, majd később – ahogy növekedett – újabb és újabb csodáim kerültek terítékre.)

Az Öregakác és a Kisfiú 1. Az udvar mélyén hatalmas akácfa állt, ágai áttörték az előtte húzódó védőháló elöregedett rozsdás fonatát, és itt-ott egészen a földet érték, seperték. Nyári nappalon, a kora délelőtti órákban erős süvítő szél kavarta, csavarta a lombját, magasabb ágai félelmetesen, fenyegetően csapkodtak az épület felé, s úgy zúgott, mint aki bosszúért kiabál. Egyszer csak azonban meghökkenve elhallgatott, mert egy virítóan kopasz kisfiú szaladt ki, és gyorsan közeledett feléje. Bénultságának első pillanatai után alig bírt felhorkanni. – Ki ez?... Mi ez?... Mit képzel ez? A gyerek egyre közelebb ért. – Állj meg te, állj meg te szerencsétlen! A kisfiú egészen közel lépkedett hozzá. – Hát, ilyen még nem volt!... Hogy merészeli?... Alig kapok levegőt! Ijedtségében talán még a szemei is fennakadtak. S valóban, mint aki levegő után kapkod, fuldokolva folytatta tovább. – Nem hallod? Itt elpusztulsz, itt meghalsz, itt lesz a végzeted! A kisfiú lefogta az egyik csapkodó ágat, mire az ernyedten lecsendesedett.

– Hm, hm! Suttognám, suhognám kétségbeesetten a meglepetéstől, de szóhoz se tudok jutni, ez a kölyök máris itt van és rám borul! És átölel és simogat! Engem, az útszéli rablót, engem, a kitaszítottat! Mi lesz itt, mi lesz? A kisfiú a másik oda-odacsapódó ágat is lefogta, és bebújt mögéjük. – De hiába, a kis maszatos arcát bedugja a leveleim közé, be a gyilkos karmok közé, és sír, egyre csak sír, a könnyei potyognak... Nekem, az öreg akácnak ilyenben még sohasem volt részem, ilyet még sohasem éreztem! Az ágai egyre csendesebben, egyre kevésbé csapkodtak, teljesen lecsitultak, s végül ernyedten csüngtek az udvar fölött. – Engedj be, kérlek! Fogadj be! – szólalt meg a kisfiú. – Tetűnek csúfolnak, és látod, lenyírták a hajamat! Milyen csúnya, kopasz vagyok! Rejts el, mert elsüllyedek a szégyenben! Az akác a fejét csóválta. – És még annyit se vár, hogy nyöghessek egyet, fogja és félretolja az ágaimat, az enyémet! Hej-hej!... Könnyedén szétfeszíti a kerítést, és már bent is van! Énbennem! De mit tehetnék? Ernyedten csüngenek megtört ágaim, tehetetlenül lógnak karmos körmeim, s el kell tűrnöm, hogy ez a kölyök azt tegyen velem, amit akar, hogy belém bújjon, hogy elterüljön a tüskéim között, mint valami legfinomabb, legpuhább vacokban. Megadóan csendesedett le végképpen. – Kösz. Én tudtam ám rólad, hogy te ilyen rendes vagy! – mondta még mindig kicsit szipogva a kisfiú. – Kösz?! Kösz és ennyi az egész? Ezt csak így el lehet intézni? – méltatlankodott az öreg akác.

– Most már te is a barátom leszel! – s könnyei között mosolyogva nézett föl a lomb közé. – És ez is mennyire jólesik! Kezdek végképpen elérzékenyülni! Az ágai szolid függönyként vették körbe a kisfiút. – De ezek most már nem a barátaim! – mutatott durcásan befelé, ahonnan kiszaladt az imént. – A Melegszemű sem... A Melegszemű cserbenhagyott! – ismét felerősödött a szipogása. – Szegény kis Tetű, vagyis bocsánat… kis Kopasz! Biztos, nagyon megbánthattak. De főleg az a Melegszemű nevezetű csirkefogó! – Másik két gyerek pedig el akar véglegesen intézni, utánam fognak majd jönni, de az már nem érdekel! – Micsoda? Mit akarnak azok véglegesen? – El akarnak tenni láb alól, így mondták. Az akác felháborodva kiáltott fel. – Láb alól? Na hiszen, csak merészkedjenek láb alá, az én lábam alá! Akkor azt se fogják tudni, hogy merre szaladjanak láb alól! Mert tudod… – Meg tudom én védeni magamat egyedül is! Sose fáradj miattam! – Nem azért, de tudod-e, hogy én rablógyilkos útonálló hírében állok? S hogy mennyire félnek tőlem a gonosz emberek? – Igazán? Ezt nem gondoltam volna rólad. Mesélsz magadról? – Nagyon szívesen! Elgondolkodott. – Tudod, valamikor szépen nyírott élő sövényként kezdtem a pályafutásomat, ami nagy pozíció volt ám akkoriban. De még most is.

A szívem szakad meg, ha rágondolok. Sóhajtozgatott. – Akkor még részese voltam annak az ápolt és civilizált világnak, amelynek a biztonságára éppen én vigyáztam, sőt az is épphogy velem kezdődött! Hiszen az a sok szép piros paradicsom csak énutánam következett, az én hátam mögött a második meg a harmadik, és ki tudja még, hányadik sorban – a roskadozó gyümölcsfákról nem is beszélve! És abban az álomvilágban én mindig tavaszi pompában, ékes tavaszi öltözékben díszelegtem, és csak úgy méretlenül, minden mérték nélkül ontottam az akácillatot. Csend állt be. – Nem hiszed? Pedig így volt, elhiheted! Álmodozón folytatta. – Hej, akácillat! Tudod, milyen az? El tudod te azt képzelni, van fogalmad róla? Amitől az ember megbódul, teljesen megmámorosodik, és a méhecskék be is rúgnak tőle? És az a gyönyörű, hófehér akácvirág, óh istenem! Szagoltál már olyat? Ha nem, feltétlenül a figyelmedbe ajánlom! Kis szünet után bánatosan szólalt meg. – De hát egyszer jött egy balga, egy suta, egy ügyefogyott gyümölcs tolvaj, és ott akadt fönn az ágaimon, amikor megzavarták. Ott vérzett el a szerencsétlen… Szomorú, nagyon szomorú história ez, a következményekről nem is beszélve. Sóhajtozva folytatta. – Engem azon nyomban kineveztek gyilkosnak,

haramiának, útszéli rablónak, meg még ki tudja minek – s azóta egyfolytában viselem is e dicstelen jelzőket –, de ez még hagyján! Hanem, rögtön felhúzták elém ezt a magas drótkerítést, rólam pedig igyekeztek a lehető leggyorsabban és a lehető legnagyobb mértékben megfeledkezni. Mit mondjak, majdnem sikerült is nekik. Elszomorodott. – Ezzel végképpen kizártak, kirekesztettek, kitaszítottak abból a szép civilizációból, amelyben életem zsenge szakaszát a legidillikusabb körülmények és a legszebb álmok között éltem meg. No, igen – észre se vesszük, és egyszer csak felnövünk, megváltozik körülöttünk minden. Mert hol van már az a paradicsom, hol van az a kert, hol van már az a gyümölcsös? Hiszen még aztán is egy darabig, amíg azok megvoltak, legalább nyugalmam volt. De most? Amióta itt iskola lett, a nappalaimat tönkreteszik ezek a rohangászó, nyűhetetlen ricsajos kölykök, az ördögsüvölvények – remélem, te nem ilyen vagy –, és egy perc nyugalmat, legalább egy icike-picike kis békességet sem hagynak a számomra. Fokozatosan erősödő hangon, egyre dühösebben mondta tovább. – És akkor válaszul dühödt burjánzásnak indultam, hosszú kajla töviseimet irtózatosan görbítettem neki a világnak, és jaj volt annak, aki a közelembe merészkedet! Rákúsztam az előttem álló gyűlöletes drótra, ezer meg ezer marokra fogtam, karmolásztam, fojtogattam – és mindenkit megmartam, akit elértem. Az emberek – akik ismertek – féltek, rettegtek tőlem, és amennyire csak lehetett, messzire elkerülték még a környezetemet is. Az illetékesek jónak is látták kitenni a táblát, hogy vigyázat, életveszély, mert akáccal őrzött terület! Még most is ott áll az a tábla, ott ni, oldalt, csupa rozsda már. Pillanatra megállt, aztán még ingerültebben folytatta. – De mindez nekem nem volt elég! A dühöm nem csillapodott, a méreg folyton-folyvást, megállás nélkül nőtt bennem a miatt a gyászos és igazságtalan megaláztatás

miatt, amit olyan méltatlanul el kellett szenvednem! Kicsit bocsánatkérően fejezte be a történetét. – Ezért, amikor megláttalak, először azt hittem, veled is végezni fogok. – Igazán? Ilyen gonosz lennél? – Igen. De valahogy, amíg… izé… csak mostanáig ám – nyögdécselt teljes zavarban. – Amíg te ide nem jöttél, vagyis… amíg belém nem bújtál, na! – s szégyenlősen nézett le a kisfiúra. – Hiába, öregszem, lecsendesedtem… Mit tehetek róla? És talán már csak egy tavaszi pompára sóvárgó, megkeseredett öreg akácfának látszom – tette hozzá nagyon szomorúan. – Haj-haj! – Sose bánkódj emiatt! Hiszen nekem sok barátom van ám, mint például most te is! – Tényleg? Óh, micsoda kitüntetés! – kiáltott felbúgva, és mohón folytatta. – És ki, kik még a te barátaid, kis kopasz? – Meséljek neked egyről? – Egyről? Csak egyről?... – szólt kicsit csalódottan. – A Ráróról. Tudod, a Ráró csak egy görbe végű napraforgószál, de az én lovam, az én paripám! A Rárónak szép íves nyaka volt és fél lába. De azért nagyon bírt ám szaladni!

Az akác némán bámult rá. – Erre nem tudok mit mondani. Még hogy féllábú ló! Az meg hogy lehet? Vagy talán a nyakában volt annak a lónak a lába? – Hát persze, hogy a nyakában! Azon futott! De, tudod, hogy én mennyire bírok futni? Én nagyon bírok ám! Egyszer, amikor az anyukám… A beálló csendben csak a kisfiú szipogása hallatszott. – Már megint sírsz? Sírj csak, mondjad, öntsd ki magadból, én majd megvigasztallak. Az egyik ágával enyhén megbökdöste, megcirógatta a kisfiú fejét. – Egyszer, amikor én már a nagymamánál laktam, az anyukám hazajött az új vőlegényével, és azt mondta, hogy ez lesz az apukám, és átmennek a keresztmamáékhoz, hogy nekik is bemutassa. A második faluban laktak a keresztmamáék, és úgy szerettem volna én is elutazni velük! De az anyu azt mondta, hogy micsoda dolog az, hogy olyan nagy fiú, mint én is, és mit szólnának ott a szomszédok, az anyu régi ismerősei? Így hát nem szállhattam fel a vonatra velük… De nem bírtam ám nyugton maradni! Tudtam egy rövidebb járást a dűlőutakon keresztül, és arra gondoltam, hogy de jó lenne mégis elmenni, csak hogy egy kicsikét meglessem őket! De úgy ám, hogy ne vegyenek észre, mert tényleg, hogy nézne az ki, ha meglátnának? Felpattantam a Ráró, és elmentünk. Csakhogy, mégis észrevettek bennünket a lugasból, amikor már ott ebédeltek. Az anyu is észrevett, de gyorsan elkapta a fejét… Mi meg elkotródtunk.

Pedig azt hittem, milyen büszke lesz az anyu, hogy már ilyen messzire is el tudok menni egyedül. Annyira bánkódtam emiatt, hogy egészen elgyengültem, meg éhes is voltam… De tudod, hogy mi történt? A Ráró felkapott a hátára, és egészen hazáig vitt!... Hazáig! Érted? Én már csak otthon ébredtem fel az ágyban. Hát, ilyen volt ez a Ráró, ilyen jó barát! Az akác teljesen magába roskadt. A kisfiú elmélázott, keserűen bámult maga elé. – Tudod, min gondolkodom? – szólalt meg végül az akác. – Hogy milyen sok csoda van ezen a világon! A kisfiú keserves képpel nézett fel rá, majd sóhajtva folytatta. – Szegény Ráró, annak is én okoztam a vesztét. Mert amikor az anyuék este hazajöttek, és meglátták mellettem az ágyban, az én leendő apukám széttörte a térdén a Rárót. Pedig nem volt az rossz ember, mert megígérte, hogy fog küldeni egy vasutas posztókabátot, hogy azt alakítsuk át nekem télire. Csak… Csak hát nem lett nekem akkor sem szép új nagykabátom, mert elakadt a postán valahol. De az anyu megharagudott ezért az új vőlegényére, és azóta nem láttam az anyut sem. A nagymama azt mondja, hogy most egy bentlakásos intézményben tanul, ahonnan nem engedik haza, csak karácsonykor. És éppen akkoriban tört el a nagymama szemüvege is, úgyhogy nem tudta megvarrni a hosszú szárú nadrágomat és az iskolatarisznyámat se. Nagykabátom se volt, mert kinőttem, és attól szétszakadt. Akkor télen nagyon fáztam, és egy füzetemet el is hagytam a hónom alól. Az akác szomorúan nézegetett le rá a beálló csendben. – De azért ne bánkódj ám, mert nekem sok olyan jó barátom

volt, mint a Ráró! Nagyot sóhajtott, és felnyögött. – Csak a csillagok... – A csillagok? – kapott a szón mohón az akác. Ó, azokat sokkal jobban ismerem ám! Hohohó, mindjárt megszelídült tüskés rémség lesz itt énbelőlem! Mert az előbbiekre mit is tudnék válaszolni? Még hogy a kóró tud futni? Azt aligha hiszem… Igaz, azért még meglehet. Hiszen a mai világban! A kisfiú ismét felnyögött. – Csak a csillagok… Csak a csillagok, meg a Melegszemű! – Mit akarsz ezzel mondani? Megint hosszú csend állt be. – Az olyan jó lehet, ha mosolyognak rád a csillagok! Terád biztos mosolyogtak már, mert te olyan jó vagy! Az akác teljesen zavarba jött. – Ehem… aham… ühüm… – Mi a baj? Most mért teszel így? Miért? – Mert ettől végképp elment a kedvem. Még hogy egy rablógyilkos jó?… Mégis jobb lett volna, ha ezt nem hozzuk szóba. De különben is, énrám még sohasem mosolyogtak a csillagok. A kisfiú nem válaszolt, maga elé bámult. – Nem beszélhetnénk mégis valami másról? – próbálkozott folytatni az akác. – Én annyira, de annyira szeretném, ha mosolyognának rám a csillagok! Az öreg fa teljesen tanácstalanul lógatta az ágait, majd inkább csak magában beszélt. – Ez a rögeszméje a szegénynek! Hogy is terelhetném másra a szót? Majd hangosabban folytatta. – Messze vannak azok, nagyon messze!

Ne akard, hogy becsapjanak! A kisfiú elmélázott. – Eddig még mindig becsaptak. Pedig most, nem rég azt hittem, hogy ők is a barátaim lesznek. Éppen akkor, mielőtt ideutaztam. Akkor este az egyik osztálytársam meghívott hozzájuk tévét nézni, mert annyira csodálkozott, hogy nekünk nincs tévénk. Hát, én még olyan szépet sohasem láttam! Olyan szépen táncoltak abban, de olyan szépen! Azt mondta az osztálytársam anyukája, hogy balettoznak. Egy fiú meg egy lány, együtt, és olyan szép íveseket ugráltak, mint amilyen a szegény Ráró nyaka volt! És aranycsat volt a lány nyakában, ami nagyon szépen csillogott! De a legszebb az volt, amikor a fiú felemelte a lányt és forgatta! Annyira szép volt, hogy egészen odaképzeltem magam, és elhatároztam, hogy én is olyan leszek, olyan balettos! Ki is próbáltam hazafelé a kertek aljában. Mindig ugrottam egyet-egyet, olyan szép íveset. Biztos, hogy sikerült is néha, de azt nem látta senki, nekem nem tapsolt senki. De aztán arra gondoltam, hogy a csillagok biztos látták, fel is néztem rájuk, de kár volt, mert éppen akkor elbotlottam és akkorát estem, mint egy béka. Ott feküdtem, és azon nevettem magamban, amit a tévében hallottam, hogy vándor cigánylegény, ha megpihen az úton… Az akác feljajdult. – Ajjaj, ez a trubadúr! – Trubadúr? Az micsoda? – Nem micsoda, hanem kicsoda. És… Á, az csak egy rémmese! Opera vagy balett, vagy olyasféle. Verdi írta, hallottam már róla. Mit hallottam? Már a könyökömön jön ki! Mert van itt a közelben valahol egy zenemániás ipse – ipse, mert nagyon mély a hangja –, az örökké ezt bömbölteti. – Elmondod nekem?

– Mit? – Ezt a trubadúrt. Légy szíves! – Hűha! Tudod, balett-ügyekben azért nem vagyok ám olyan járatos! – Én úgy szeretnék olyan balettos lenni, olyan trubadúr! – Jaj, olyan ne akarj! Azt a trubadúrt megölette a nagyúr. Mert csak a végén derült ki, hogy mégsem ő a cigány, hanem a testvére. Vagyis… Ne értsd félre, valami nőfélén vesztek össze, valami Leonórán, ellenfelek voltak, és a trubadúr kirontott a várából, egyenesen a nagyúr karjaiba. Az anyját, a cigányasszonyt akarta megmenteni, a szerencsétlen… Mély csend állt be. – Nagyon szerethette az anyját! – sóhajtott fel a kisfiú. – Szerette, szerette, de nekem már épp elegem van ebből a trubadúrból! – fakadt ki ingerülten az akác. A kisfiú csodálkozva nézett fel rá. – Ne haragudj, de többet tényleg nem tudok én sem az egészről! Hagyjuk! Inkább meséld tovább, hogy mi történt veled meg a csillagokkal! – Jaj, igen! – tért vissza álmaiból a kisfiú. Otthon aztán a nagymama azzal fogadott, hogy itt járt a tanító bácsi, és nagyon mentegette magát, hogy elfelejtette azt a papírt hamarabb odaadni. De azért azt is mondta, – mondta a nagymama, hogy megérdemlem én azt nagyon, ami abban áll. A nagymama nem tudta pontosan, hogy mi áll benne, mert eltört a szemüvege – ezt már mondtam az előbb, ugye? Hát, az a papír volt a beutaló, ide a táborba. A nagymama erre azt mondta, hogy nem enged el piskóta nélkül – tudod, az olyan szalagárés sütemény lekvárral bekenve, de mégis piskóta, mert olyat csak karácsonykor szoktunk enni -, meg kerít nekem egy szép táskát is, mert hát ilyen fényes helyre csak nem mehetek táska nélkül. De én akkor olyan boldog voltam, hogy semmit se bántam. Csak kiültem a sötétben a házpadkára, a Betyár meg mellém, és úgy

néztük a csillagokat. Akkor gondoltam, hogy a csillagok is a barátaim lesznek, mert olyan kedvesen hunyorogtak rám, és a balettosokat láttam bennük meg ezt a tábort, ahol majd biztos olyan szép táncokat fogunk tanulni, és akkor majd én is balettos lehetek. És a csillagok bólogattak és bíztattak, és olyan sok szép mindent láttam bennük! De… – De? – vágott közbe élesen az öreg fa. – Ugye megmondtam? Becsapnak a csillagok! – De nem úgy sikerült ám minden, ahogy elterveztük. A nagymama fél napot járt a táska után, de csak egy kis pénzt kapott kölcsön vonatra. A piskótát azért megsütötte, be is csomagolta papírba, és egy zsineggel átkötötte. Azt mondta, hogy ez így szebb is, a táskában úgyis csak lötyögne az a kis sütemény. Aztán végre a vonaton voltam, de ezt már nem mesélem el, mert nagyon szégyellem. Az akác felzúgva megrázkódott. – Minden porcikám tiltakozik ez ellen! Nem látod? – Annyira akarod hát? Na jó, de ígérd meg, hogy nem fogsz kicsúfolni! Megígéred? – Dehogy foglak! – kiáltott sóvár kíváncsisággal. Folytasd, kérlek! – Jó, akkor elmesélem. A vonatban úgy szerettem volna az ablaknál ülni és nézegetni kifelé, de ott nem volt hely. Így csak az embereket nézegettem, a kártyázókat. Az egyik nagyon sokat nyert, és egyszer csak rám ripakodott a nagy jókedvében, hogy mi van apafej? Erre én úgy megijedtem, hogy elejtettem a csomagot, és még a zsineg is beleakadt valamibe. Azt mondta erre nevetve, ő úgy hallotta, hogy én ettem meg a

nagyanyám szappanát, igaz-e? Aztán meg azt kérdezte, hogy kinek az apja vagyok én? Tudtam, hogy csak viccel, ezért nagy vigyorogva rávágtam, hogy hát a Motorosnak! Elgondolkodott. – Tudod, az a Motoros egy barátságos rendőr bácsi, és sok barackot kaptam már tőle a fejemre. Az nagyon tetszett nekik, hogy én vagyok a Motoros apja, ezért megkérdezte, hogy ki az a Motoros? Én meg nagy büszkén rávágtam, hogy hát a rendőr! Erre aztán nagyon hidegen néztek rám, és azt mondták, akkor jobb lesz, ha eltakarodok onnét. Abbahagyta a mesélést, hallgatásba burkolózott. – De ha most beszélhetnék még egyszer azokkal a kártyázókkal…. – szólalt meg kicsit később. – Most aztán megmondanám nekik a magamét! Mert most már olyan ember is az eszembe jutna, akin egyáltalán nem nevethetnének! Mert a Melegszemű… Csak a szipogása hallatszott ismét. – Már megint sírsz? Ugyan, sose törődj velük! Egy kis ágacskáját hirtelen bedugta az inge alá, és ott matatott vele. A kisfiú harsányan nevetett, hányta-vetette, kacagva dobálta magát. – Jaj ne!... Ne!... Ne csiklandozzál!... Kérlek… könyörgök… hagyjál! Hosszabb idő után tudott megszólalni újra. – Na szóval, hol is hagytam abba?

Amikor ideértem a városba, nagyon sokáig kellett keresnem a tábort, meg az is baj volt, hogy a sütemények mindenáron ki akartak ugrálni a csomagból, mert nem tudtam jól visszakötözni a zsineget. Egyszer aztán – éppen akkor, amikor egy bácsinak mutattam a papírt, amin a cím volt fölírva – ki is estek, és úsgyi, szanaszét gurultak! Kapkodtam utánuk, de a bácsi azt mondta, hogy miért nem hagyom, azok már úgyis földesek lettek. Mért ám? - válaszoltam. – Mert ezek nem akármilyen sütemények, ezeket a nagymama sütötte nekem, és különben is, ilyet csak karácsonykor szokott sütni! S ekkor, képzeld el, leguggolt mellém és segített felszedni a piskótákat! Még a földet is megpróbálta lerázni róluk! Egy bácsi, egy igazi felnőtt! És közben olyan kedvesen nézett rám! Amikor végeztünk, megkérdezte, hogy miért vagyok ilyen melegben is magas szárú cipőben? Nem egészen értettem, hogy mi kifogásolnivalója van emiatt, hiszen a táborba csak nem jöhettem a rongyos tornacipőmben, meg különben is, nem rég kaptam én azt a cipőt, és ha szépen kipucolom, egészen jól néz ki! Csóválta a fejét, aztán kézen fogott, és bevezetett ide a táborba, mert kiderült, hogy éppen a tábor épülete előtt állunk, és éppen ő itt a tanító bácsi! Képzeld, ő a Melegszemű! Elhallgatott, boldogan mosolygott. A tábor különben már egy nappal előbb elkezdődött, s ezért a többiek, akik már itt voltak, nagyon furán néztek rám. Egy fehér képű és hosszú hajú gyerek, aki folyékonyan beszél mindenféle idegen nyelven, táskaszámítógépe van, amiben naplót vezet, hogy bemutassa az apjának és majd az iskolájukban is, hogy jót nevethessenek rajta, szóval ez a gyerek rögtön el is nevezett engem csizmás kandúrnak. Én nem vettem tőle zokon, mert annyira boldog voltam, hogy

végre itt lehettem a táborban, ahol mindenki olyan jónak látszott, mint a Melegszemű. És azt hittem, hogy ő is csak viccel, mint a vonatban a kártyázók, és ezt viccel illik viszonozni. Ezért azt mondtam neki, hogy te meg biztosan megetted a nagyanyád szappanát, azért olyan a képed, te Fehérképű! Ezen a többiek jót nevettek, de egy pattanásos arcú gyerek, a Ragya, aki a Fehérképű barátja, fájdalmasan fejbevágott. Azt hittem, hogy ő is csak viccből teszi, ezért a bakancsommal jól sípcsonton rúgtam, hogy ne maradjak az adósa. A Ragya, az a nagy böhöm, azonban ezt egyáltalán nem vette viccnek, és rám akarta vetni magát. De én – tudod, milyen gyors vagyok, főleg cikk-cakkban, és az iskolában még sosem tudtak megfogni cicázáskor – gyorsan félreugrottam, de közben elgáncsoltam a Ragyát, aki beverte a fejét az ágy végébe. Ekkor azonban megláttam a Fehérképű szemében azt a hidegséget, amilyen a kártyázók szemében is volt, de ez még sokkal gonoszabb is, és nagyon megijedtem tőle. Kértem, hogy ne haragudjon, én ezt csak viccből tettem, mert azt hittem, hogy ők is csak viccelnek. És hogy még jobban elhiggye, odaadtam neki az összes süteményemet, pedig mondtam, ez a legfinomabb sütemény, amit eddig életemben ettem. Erre a Fehérképű megvetően nézett rám és azt mondta, hogy csak akkor fogadja el, ha elismerem, hogy itt csak ő a főnök egyedül, és én is Főnöknek szólítom. Éntőlem lehet, gondoltam, mit számít az? Ezért elismertem, pedig a Ragyával nagyon fájdalmas kokikat osztogattak mindenkinek, aki nem tudta a kérdéseit a számítógépekről, és aki legalább angolul nem tudott bemutatkozni. Ez után egy kicsit barátságosabb lett, és kezdte enni a süteményemet. Nem sajnáltam tőle, de azért a többieknek meg nekem is adhatott volna belőle! De ő csak a Ragyának adott, aki közben már felült, de még mindig lükén nézett ki az eséstől.

– Te! – mondta egy kicsit később a Fehérképű –, mi van ebben, hogy ennyire serceg a fogam alatt? – Semmi az - legyintettem –, csak egy kis föld, mert véletlenül leejtettem! Lett erre olyan hahotázás, hogy talán a galambok is felrebbentek a háztetőről. A Fehérképű elkezdett öklendezni, és azt mondta, hogy akkor én meg nyaljam le a földet a cipője talpáról! Nahát, ez nagy szemtelenség volt tőle! Meg is mondtam neki, hogy most már visszavonom, hogy ő a Főnök, ő egyáltalán nem Főnök, csak egy beképzelt fehér nudli! Közben félszemmel a Ragyára figyeltem, mert nagyon közeledett felém, nem hiába olyan, mint a tank, – igaz, annál jóval lassúbb. De a fehér nudli gyorsabban ugrott, mint ő, így aztán az ajtóban elkaptak. A fejemre húzták, a megmaradt csomagomat, s engem fejjel belelógattak a kukába a folyosón. Szerencsére éppen jött a Melegszemű, és nagyon leszidta őket, velem együtt. Én ugyan nem bántam, és kértem is a Melegszeműt, hogy ne büntesse meg őket, mert én vagyok az oka mindennek. A Fehérképűnek ekkor villogott a szeme leginkább. De hát villogjon, ahhoz képest semmi az már, ami ma történt! Megint elhallgatott, keserű képpel bámult a semmibe, a sírás kerülgette. – Miért, mi történt veled? – kérdezte ijedten az akác. – Ma reggel az ágyszomszédom, a Szepi, tetűt talált a párnámon, és tisztasági vizsgálatot rendeltek el.. Ekkor újabb tetűt találtak bennem, a hajamban. Annyira szégyelltem magam, hogy fel se tudtam fogni, mi történik körülöttem. Csak a Melegszemű tekintetét kerestem, de attól megborsódzott a hátam. Nem tudom, milyen volt az, csodálkozó vagy sajnálkozó, vagy megvető?

Elpityeredett. – Azt éreztem ki belőle, hogy ő már sohasem lesz az én barátom! Nagyon messzire került az már tőlem, messzebbre, mint a csillagok! Akkor már semmi sem érdekelt tovább, legszívesebben hazaszaladtam volna! Ismét elhallgatott. – Úgy ültem ott, mint a birka, amikor lenyírták a hajamat. De amikor a borbély azt mondta, hogy na gyönyörűségem, most már te is úgy virítsz, mint egy szép szál tetűvirág, és a többiek elkezdtek ezen nevetni, mégis úgy éreztem, hogy megnyílik a föld alattam és elsüllyedek a szégyenben. Szipákolt. – És a Melegszemű erre egy szót sem szólt, engedte, hogy csúfot űzzenek belőlem! A Melegszemű cserbenhagyott engem! És akkor, mint egy bolond kerge birka, ugráltam összevissza, csak ki, ki a szabadba, ki ebből a világból! Csak az volt a baj, hogy nem találtam meg hirtelen az ajtót, és addig a többiek nevettek és mutogattak rám, és kiabálták, hogy tetű, tetű, tetűvirág! Ráadásul a Ragya még úgy fenékbe is rúgott, hogy majdnem orra estem a folyosón, és megfenyegettek, hogy majd el fognak intézni, de véglegesen. Keservesen legyintett. – De az semmi sem már a szégyenhez meg a Melegszemű elvesztéséhez képest. Azt már alig vettem észre… A többit meg már tudod. Sírdogált.

– És rajtad kívül nincs is más barátom itt nekem.

2. A fától tisztes távolságra két gyerek, a Fehérképű és a Ragya álltak meg. – Akkor ahogy megbeszéltük, Ragya! Rendben? A kamerás mobilért. – Persze, a mobilért. Elintézzük Főnök, rá se ránts! – Csak csiklandozd meg a gigáját egy kicsikét! – Nézd ezt a kést! – Aha! Szépen csillog! – Gyönyörű, ahogy szikrázik, mi? – Na és, ha megkaristoljuk vele egy kicsikét? Annyira akáctól is lehetett, mondhatjuk majd, nem igaz? – vigyorodott el a Fehérképű. – Úgy van! Haha, ez a lapostetű! Minek mászott oda? Kuncogtak. Az akác felháborodottan kiáltott fel. – Micsoda? Kit karcoltam én össze? No, majd megtudjátok mindjárt pimaszkölykei, ha idemerészkedtek! A nyomaték kedvéért egy hosszan belógó ágával odacsapott a gyerekek mellé. A Ragya ijedtében nagyot ugrott. – Hú, az anyját! Mi volt ez? – Csak a szél kavar, – nyugtatta meg a Fehérképű – de azt kikerülheted! Ragya összeszoruló torokkal válaszolt. – Azért… ez nem piskóta ám! S kérlelőn folytatta. – Inkább ráijesztek, Főnök, jó? – Berezeltél? – Nem én! – rebegte a Ragya.

– Tétován nézett körbe, aztán ólomlábakkal lépett kettőt a fa felé. Huhú, Tetű! Itt vagyunk, hallod?.... – s a félelemtől fojtottan folytatta. – Mássz elő!... Mássz elő, mert ha nem… – Halkabban nem tudnád? – szólt rá megvetőn a Fehérképű. – Vigyázz, mert még elalszik tőle! – Én ordíthatok is, Főnök! A társa szigorúan kiáltott rá. – Menj, ne ordíts! Indulj! A Ragya bizonytalanul lépett még egyet előre. – Nem látom, eltakarja ez a rohadt akác! – méltatlankodott remegő hangon. A Fehérképű tovább bíztatta. – Majd látni fogod, ha lecsapkodod az ágait. Az ág ismét lecsapott mellette, de most már súrolta is. A Ragya ijedtében akkorát ugrott hátrafelé, hogy megbotlott és elvágódott. – Látod? Ez a rohadt fa, ez csapkod le engem előbb. – Kell a mobil, vagy nem? – s hogy mutassa a bátorságát, határozottan, gyorsan elindult a fa felé. Egy lépés után azonban megállt. – Eldöntötted végre? A Ragya még mindig reszketett, de sóváran nézett a Fehérképűre, miközben feltápászkodott. – A mobil?... Persze, hogy kell! De… a leptopot nem adod? – kérdezte mohón. – Nem! Most már a mobilt sem kapod meg! – Várj egy kicsit!.... – szólt csalódottan a Ragya. Felállt, bizonytalanul nézett a fa felé, majd vissza a Fehérképűre. – Lesz, ami lesz, megyek!... Egyhelyben maradt. – Az nem elég! Hozd ki! – kiáltott rá dühödten a Fehérképű. A Ragya remegő hangon szólt vissza. – Ha az akác megengedi…

– Eredj! – kiáltott rá a Fehérképű. A becsüngő ágait vágd le! A Ragya tétován megmozdult. – Ha az olyan könnyű lenne!... De megyek, megyek… Ismét tett két lépést befelé. – Na köcsög, jövök már!... – kiáltotta volna, de alig jött ki hang a torkán, és meg is állt. – Félsz, mi?... – rebegte újra. – Na?... Mi lesz? – uszította a Fehérképű. – Menj már, mindjárt odaérsz! A Ragya behunyta a szemét, körbeforgott, aztán kinyújtott kezében a kést előretartva botorkálva lépkedett vaktában, de épp a fa felé. Majdnem elérte a drótkerítést. Teljesen váratlanul a kisfiú ugrott ki eléje a lecsüngő ágak mögül. – Te a késeddel együtt is jobban félsz, mint én. Szegény Ragya! De nem engedhetlek tovább, mert a barátomat nem bánthatod, ezt beláthatod. Mint ahogy te is megvédted ellenem a barátodat. A Ragya a meglepetéstől gyökeret eresztve dermedten állt. Egy kis ág lecsapott rá, súrolta az arcát, a fiú fájdalmasan felkiáltott, és a véres arcához kapott. Felülről egy nagyobb ág közeledett, de azt a kisfiú még időben elkapta. Korholón szólt az akácra. – Nono! Jobban vigyázz! Ha nem bánt bennünket, akkor mi sem bánthatjuk! Az akác dohogva válaszolt. – Nahát! Még hogy nem bánt, és hogy ne bántsam! És azzal a késsel csak szeretetből metélt volna belém? Ennyi nem elég? – Nem! Ne bántsd!

– Háborog a lelkem, tudod? De ha ezt akarod, nem szólok egy szót sem, inkább lenyelem. Még akkor is, ha legszívesebben elverném innen őket! – Mondtam, hogy nem kérem a segítségedet! Maradj magadnak! Az akác tovább dohogott csalódottan. – Maradjak? Jól van, maradok. Ha ez a kívánságod… De csak azért, mert nem akarok letérni a jó útról, amióta belém költöztél. A kisfiú elindult a Fehérképű felé, a Ragya eleinte lemerevedve bénán álldogált, de mert az akác ernyedten csüngette az ágait, kicsit felbátorodva lépéseket tett a fától elfelé. – És te, Fehérképű? – fordult hozzá a kisfiú. Mit akartok? Verekedni? Miért? Nem volt elég, hogy a barátaiddal kicsúfoltatok? – Te csak egy utolsó tetves vagy, ezért tudnod kell a rendet, a Főnök én vagyok! – Én már megmondtam, hogy mi vagy, másról nem tehetek. – De tehetsz! Mert nudlinak neveztél! És most már mások is, a hátam mögött… – Mit számít az? Attól még lehetsz más! Én nem akarok tőletek semmit, mert én úgyis csak egy tetves vagyok, tudom. És a szégyenemben legszívesebben haza is szaladnék! – Éppen ezért! Mégis téged pártolnak! És miért? Mi vagy te? Csak egy kis tetű! Te még beszélni sem tudsz értelmesen, és semmilyen nyelven sem tudsz! Pedig az ősemberek már régen lejöttek a fáról, tudod-e? Vagy most tarzanosdit játszol?... Én elhiszem, hogy neked jó az akáctüskék között, ha egyszer olyan fakír vagy, de csak ennyi? Ennyi az életed? Semmi máshoz nem értesz? Mit tudsz te ezen kívül? Semmit? Az égvilágon semmi mást? Hogy lehetsz ekkora bunkó? – Nem vagyok bunkó, és tudok beszélni… emberül!

És balettozni is tudok, amit a Verdi írt, mint a trubadúr! – Haha, a trubadúr nem balett, te kis hülye! – De én akkor is tudok! Nézd! Ugrott egyet-kettőt, csetlett-botlott, elesett. A közeledő Ragya a térdét csapkodta nevettében, a Fehérképű gúnyosan biggyesztette a száját. – Kész? Ennyi? Vége? Mást nem tudsz? Fogd le Ragya! Majd mi megtanítjuk, hahaha… balettozni! A kisfiú, a földön fekve, könnyen, minden ellenállás nélkül engedte, hogy a Ragya hátracsavarja a karjait, és a Fehérképű elé tolja maga előtt. – Igen, én csak ennyit tudok. És te? Te állandóan dicsekszel és nagyra tartod magad, pedig csak olyan vagy, mint nálunk a szomszéd bácsi gebéje, olyan szélhámos a fogat szélén, mert az sem akar húzni semmit. Te is csak a Ragyát küldöd rám, de közben úgy remegsz, mint a frissen főtt fehér nudli a nagymama tányérján. Csupasz szívtelen senki vagy, tudod? – Frissen főtt fehér nudli? Azt mondtad? Ezért most meglakolsz! Teljes erőből gyomron vágta a kisfiút. – Na, mondd még egyszer, mi vagyok én? – Egy… szívtelen nudli!… Nudli, nudli! És gyáva, mert ketten jöttök egy ellen! A következő ütést a fejére célozta a Fehérképű, de a kisfiú lehajolt, így a háta mögött álló Ragya arcát érte a csapás. Csodálatos balett ugrások következtek ezután. A kisfiú a nudli melléről indult, s a Ragyát is megrúgva egy kanyar után oda is érkezett vissza, amitől a Ragya jobbra elvágódott, a Fehérképű balra dőlt, de a nyakában már ott csüngött lerázhatatlanul egy kolonc, egy satu, egy görcs, amelyik teljes erőből – ahogy csak bírta – szorította, egyre csak szorította.

– Mit ártottam én neked? Mi bajod van velem? Mért akarsz engem elintézni? Egyáltalán, mit akarsz tőlem? Mondd meg, mondd meg, mondjad! A nudli hörgött és rúgkapálózott, ezért a kisfiú valamelyest engedett a szorításból. – Az a… melegszemű hülye apukád üzeni… gyere be, mert… – A Melegszemű nem hülye! Vond vissza! – És üzeni, hogy… elég volt már… a hisztériázásból… – Vond vissza, vagy… – És hogy béküljünk ki… – Vond vissza! Vond vissza! – Megfulladok… megfull… Ragya… segíts… – Nem vonod vissza? Nem? – Ragya… a leptopért… neked adom… A Ragya nehezen kászálódott fel, kábultan tántorgott. – A leptopért? Bambán nézett a Fehérképűre. – Tényleg nekem adod? Mohó sóvárgás volt a hangjában. Aztán ismét megcsillant a kés a kezében. – De biztosan? A Fehérképű fuldokolva bólogatott. – Nek… neked… A Ragya lecsapott a késsel, de csak a Fehérképű karját érte el. mert a kisfiú időben félregurult. A Fehérképű fájdalmasan felordított, a vér magasra spriccelt a karjából. Egy pillanatig a kisfiú és a Ragya is megszeppenve bámultak rá. – Elszorítani! – kiáltott fel a kisfiú. Így láttam egyszer! Letépte magáról az inget, s rá se nézve a Ragyára, elkötötte vele a nudli karját a seb felett. Közben a Ragya fejvesztve összevissza lépkedett, és hadonászott a késsel.

– A leptopért, a leptopért… De most már nekem adod! Megígérted!... De tényleg nekem adod? Egy kósza mozdulatába a felegyenesedő kisfiú figyelmetlenül belelépett. – Mit tettél, Ragya? Mit tettél a hátammal? - kérdezte csaknem csodálkozva. A hátából kiállt a kés. A Ragya rémülten kapott feléje. – A késem… add vissza a késemet! – Látod, Ragya, neked nincs arcod, neked csak a csupasz feneked van, amire azt húzol, amit éppen kapsz, amilyen kacatot dobnak eléd. Mint nálunk a faluban a Minar, a szakállas szépasszony, mert neki csak szoknya jutott. Neked pedig a mobil és a leptop, neked az a minden, és még a késedet is rajtam keresed. Vagy?… Vagy miért fáj a hátam annyira?… Nagyon fáj! Megbotlott, majdnem elvágódott. Rogyadozó léptekkel az akác felé indult, átbújt a rácson, és a lelógó ágak lombja alatt összeesett. – Segíts rajtam… Kérlek… Az akác süvítve háborgott, mint máskor viharban, az ágai ide-oda csapkodtak. Kétségbeesetten kiabált összevissza. – Jaj! Hogyan? Mit? Hé, valaki! Hé, mindenki! Hé, Melegszemű! Hé, rendőrség, mentők, tűzoltóság! Hé, az egész világ! Itt meg akarnak halni, nem tudjátok? Mért nem tudjátok? De azt nem lehet, azt nem szabad, én azt nem engedem! Lehalkult a zúgása, majd két ágával felnyalábolta a kisfiú fejét.

– Te nem halhatsz meg, kisfiam, én azt nem engedem! A kisfiúnak már-már lecsukódtak a szemei. – Kisfiam… – sóhajtott halkan. – Ilyen szépet nem hallottam sohasem… kisfiam… Ez még a balettosoknál is szebb. Az akác ágai csaknem hangtalanul háborogtak tovább. – Szebb? Igen, ez a legszebb! – kiáltott fel aztán. – És olyan jó, ha mosolyognak rád… – Igen, az a legjobb! – zúgott reménykedve az akác. – És olyan jó itt a lombjaid alatt… – sóhajtott elhaló hangon. Lecsukódtak a szemei, lehanyatlott a feje. Az akác rémülten felsüvített. – Jaj, ne menj el, ne hagyj itt bennünket! A csillagok mosolyognak rád, látod? Ne, ne csukd be a szemedet! Neked itt kell maradnod miközöttünk, és táncolnod kell, szállnod, repülnöd! Sírva sóhajtott fel. – Ó jaj, itt a mesém vége… Kavarogtak, hajladoztak az ágai. – Hogy is történt? Egyszer csak kiszaladt, kifutott az épületből, és egyenesen felém tartott. Hát, ilyen még nem volt!... Mit képzel ez?... Hogy merészeli? Állj meg te, állj meg te szerencsétlen!... Nem hallod? – suttogtam, suhogtam volna kétségbeesetten a meglepetéstől, de szóhoz se tudtam jutni, ez a kölyök máris itt volt, és rám borult és átölelt, és simogatott, engem, az útszéli rablót, engem, a kitaszítottat. És a kis maszatos arcát bedugta a leveleim közé, be a gyilkos karmok közé, és sírt, egyre csak sírt, a könnyei potyogtak. Nekem, az öreg akácnak ilyenben még sohasem volt részem, ilyet még sohasem éreztem! Mohón nyaldostam, felittam, felszívtam magamba azt a pár szem sós és forró cseppet, de főleg azt a szeretetet, ami ebből a kis remegő, vergődő testből áradt felém. Most pedig…

Most pedig én mondhatom el akác nyelven igazándiból emberül, hogy éltem keményen a semmi útszélén, hol észrevétlen gurultak el napjaim, mégis, lombjaim közt remény és cirógató napsütés lett a fényes ég alatt, mióta eljött és lehajolt hozzám ez a kisfiú, ez a kis kopasz, balettozva, szeretetben, a felhők fölött. Lehajló ágai még sűrűbben körbevették a kisfiút. – Ágaimból fehér akácvirág ruhába öltöztetlek, felemellek – az ágai magasra tartották, egyre feljebb és feljebb emelték –, hogy szeretetembe zárva repülj, táncolj tovább… egy pajkos szél hátán!

(Aztán meséltem neki a pusztában kóborló kutyáról, ami azért volt csodálatos, mert…)

…sokat beszélgettünk Morzsival, kicsit süketek módjára, mert hol értettük egymást, hol nem, de azért meglepően sokat megtudtam róla. Amióta az eszét tudta, a hazája a végtelen határ volt, a hófúvásos buckáktól tarkálló téli táj, a virágzó rét, a sűrű búzamezők, a bólogató napraforgók, a susogó kukoricatáblák, az őszi hidegben gőzölgő szántások, a didergő vessző- és bokorcsomók, a vadcsapásokkal teli és méltóságosan terpeszkedő erdők, és a megannyi oltalmat nyújtó árkok, gödrök, barázdák. Fekhelye mindenkor az illatos meleg anyaföld volt, feje felett a végtelenül magas szép tiszta éggel. Eső, szél, jég? Mint pajkos csintalan, de lóvá tett testvérkék, mindig tehetetlenül csúsztak le fényesen barnálló sikamlós szőrzetén, belső meleg, forrásokban fürdőző, szinte csont nélküli ruganyos és hajlékony testén. ~~~

Az ígéret betartása kötelező volt számomra, s az utazás, a beköltözés a városba, hamarosan el is következett. Ezzel Morzsi otthagyta szeretett rónáját, végtelen szabadságát, s vállalt minden előre nem látható kockázatot, köztük az ismeretlen kutyaberkeket, vállalta a viszonylagos bezártságot, vállalta a darázsfészket. Mert számára ez az volt, darázsfészek, rögtön megérkezése pillanatától. Ólat az előkertben, az utcai kerítés mellett alakítottam ki neki, Császár és Picurka pedig mindig is az udvar hátsó fertályában laktak, egy magas rácsos vaskerítéssel elkerítve. Ennek ellenére, mintha egy helyre lettek volna bezárva. Picurkából áradt, sütött az idegengyűlölet, állandóan szidta, szapulta a birtokháborító jövevényt, be nem állt a szája. Persze, Morzsi sem hallgatta el az ellenvéleményét, de csak eleinte, aztán megokoskodva elhallgatott. Vészjósló, fenyegető volt, hogy abbahagyta a visszaugatást. Egyszer aztán, az egyik este, rögtön vacsora után hatalmas csattanásra szaladtam ki. Elképesztő látvány fogadott. Mint mozaik diakép, úgy vésődött belém ijedtemben az egész. Császár a garázs ajtóban állt, s elképedve bámulta a határtalanná vált udvart, Morzsi a kidőlt kerítés alatt feküdt, és Picurka? – a legádázabb, a leggyűlöltebb ellenségét nyalogatta! – Egész biztosan, csak ijedtében. A betonudvar közepén húzódó pázsitcsík mentette meg Morzsi életét, mert éppen ott volt, amikor a vaskerítés rádőlt, s a következő pillanatban már rohant is, menekült volna vissza a kifutójába, de a korábban szellőként csapongó fürge kiskutyából cammogó, vergődő áldozat lett. Rémülten kiáltottam a már ismét megiramodó kutyáimra, de éppen csak beengedni tudtam előttük Morzsit a mentsvárába – aminek a kutyaszorítót hittem. Félnapokon át észítgettem, alakítgattam, drótozgattam, foltozgattam már jó előre, minden esetleges kutyagalibára felkészítve, a legnagyobb biztonságra törekedve. A mentsvár egy

élére állított szúette lisztes láda volt, előtte az egy méter széles és nyolc méter hosszú kifutóval. Ilyen semmi kis hely maradt meg neki a tágas világból, ahol fényes adottságai, az értelmesség, a gyorsaság, a szívós kitartó futás, a teherbíró képesség, az edzettség, és még sorolhatnám a többi tulajdonságait, amelyek itt nem érvényesülhettek. Mindezeket sajátos beszélgetéseink során tudtam meg róla. Nem érvényesülhettek azok a képességek, amelyeket tanyák, falvak házőrzőnek csúfolt reszketeg öreg ebei, ábrándozó, de ártalmatlan pincsikéi, bácsivá cseperedett s önmaguktól elájult nagykutyái szenvedtek már meg – de csak akkor, ha megérdemelték. Mert ok nélkül, igazságtalanul senkit sem bántott. Amit a házak körül tett, ártalmatlan kedvtelésnél nem volt több. Mostoha körülményei miatt belenevelődött, vagy már eleve benne is volt a tisztesség, a mértéktartás, a szabályok betartása. Soha semmit sem vitt túlzásba. Hétjárásnyi területen voltak biztonságosan megjelölt és jól szigetelt, hűvös élelmiszer tárolói, de kétnaponként beérte egy-egy fácánnal vagy nyúllal, vagy más apróbb vadakkal, azokat is gondosan beosztva. Mert minek annyit enni? Telt hassal oda az éjszakai éberség, s ennél nincs nagyobb kockázat egy magafajtára nézve. Mindig körültekintő volt, óvatos és megfontolt. Szinte nesztelenül, szagtalanul és láthatatlanul tudott közlekedni. Úgy járt-kelt a kerítéseken és palánkokon keresztül, mint szellő a fák ágai között. Ez a városi környezet és mostoha körülmény sem lett volna számára végzetes, még csak lehangoló sem. A lelke szabad volt, mint a madár, s a csapdahelyzetet nem ismerte. Csupán a járda zavarta irtózatosan. Ki volt téve közszemlére, s ami ezzel járt, kóbor ebek vagy pórázon vezetett válogatott piperkőcök gúnyos megjegyzéseinek, provokáló bekiabálásainak, piszkálódásainak. Ostoba fakutya valamennyi. Ezeket számolgassa hát? A csőcseléket? Ilyen erővel inkább a saját farkát kergethetné egész nap, mert semmi sem tiszta, semmi sem világos, semmi sem normális.

Ő csak azt tudta, hogy az acsarkodás nem illik őhozzá, s hogy a hasonló megnyilvánulásokat rájuk kell hagyni, úgy és ott, ahol vannak, a kerítésen kívül, a járdán.

(A legnagyobb csoda számomra maga az élet, az életlánc, amit senki, semmi nem tud elszakítani Erről szól egy árvaházi bejegyzés meséje.)

Szerencsére a szép álmaim nem múltak el, mert az Antinak nem kellett bevonulnia, ő akkor valahogy kimaradt ebből a sorból. Na, akkor a Jolán jól beolvasott neki, csúnyán összevesztek, kerülték egymást, amennyire csak lehetett. És amennyire kerülték egymást, annyira szebbeket álmodhattam az Antiról. Amióta az apját elvitték, egyre sűrűbben jött, segíteni az anyjának, úgyhogy gyakrabban is láthattam. Akkoriban történt, hogy Jolánt elhívták a keresztanyánkhoz ápolni és tenni-venni körülötte, mert nagyon megbetegedett. Ő anyánk húga volt, és sokat adott nekünk, Jolán hónapokat töltött náluk korábban. Nem utasíthatta vissza, s már én is eléggé felnőttem, hogy elbírjam végezni otthon a munkákat. Így maradtam magamra a házban, és így lettem én boldog, így vált valósággá az álmom, vagyis így kerültem még mélyebbre a szép álmaimban. Egy délután a díványomon elterülve képzelődtem a legújabb képemen, amikor kopogtak az ajtón. – Tessék! – szóltam ki. A kopogtatás ismétlődött, kíváncsian ugrottam fel ajtót nyitni. A beáradó nyári fényben Anti állt a küszöbön! Pantalló nadrág és ing volt rajta, kész úriember! És nagyon megférfiasodott. – Anti! Te?... Hogy-hogy… – Éppen erre jártam, és… – meglepetten elhallgatott. – De hiszen!

– Mit de hiszen? – Eláll szemem, szám. Mint a mesében, arról a kiskacsáról, tudod, amelyikből hattyú lett. – S jött a királyfi hófehér paripán. No, gyere, gyere be! – Csak megkérdezni, Jolánka mikor jön haza. Belépett. – Mióta is már? – kérdezett tovább. – S te hogy vagy egyedül, hogy bírod? – Könnyen. A szomszédok sokat segítenek, Rozika, de Ida is néha. Gyere, mutatok valamit… Beszaladtam a sarokba a festőállványom mellé, és a ruhás ládáról felkaptam a festményeimet. Már Anti is beljebb jött, s visszafordulva kipirult arccal álltam elébe, kicsit az ablak felé fordulva, hogy jobban láthasson. A képeket összefogva, de magam elé tartva egyenként mutattam. – Na, ezekhez mit szólsz? Én festettem! Anti elámulva nézte, a képeket is. – Csodálatos! Te?... Ez gyönyörű! – És ez? – Az is! – És ez? – Az is, az is gyönyörű! Te is. Megpördült velem a világ! Mit mondott? Éppen Anti? És énnekem? – Én is? – és lángvörösre gyulladhatott az arcom. – No de, ezen nincs semmi…– mondta kicsit zavartan, akadozva. De velem már forgott a szoba, csak el ne szédüljek teljesen! Anti ezt nekem mondta, nekem, nekem! Hogy szép vagyok, hogy tetszem neki! S már nem tudtam, nem akartam visszatartani, hogy én mit érzek. – Hát már hogy ne lenne rajta? Nem látod? Értetlenkedve nézte, aztán rám, s megint az üres rajzlapot. – Tényleg nem látod? Hát a legszebb szivárvány a nyári égen! S csak nézett rám. Óh, istenem! – S tudod, kiről mintáztam?

– Amennyire én a festészethez értek… – dadogta. – Mért kérdezném másért, mit gondolsz? – Kedves vagy… – És rút kiskacsa? Ezért megfizetsz ám! Egész közel léptem hozzá. Hozzá simult a testem! – Ne haragudj! – fojtottan mondta, mert biztos, őt is szorították az érzelmei. – Nem haragszom – és arcához nyomtam az arcomat. – Mennyivel tartozom? A szép képekért?... Csókot leheltem az arcára, s ő visszaadta nekem! Anti megcsókolt engem! Mindjárt elájulok! A képek szanaszét repültek, bénultan álltunk egymás mellett, én úgy éreztem. És hogy egymásba olvadunk – egészen biztosan! – Ilyen telhetetlen vagy? Na jó… – és átkarolta a derekamat! A nyakába kapaszkodtam, s vártam, hogy megcsókoljon forrón és hosszasan. De mire vár? – Pörgess meg, Anti! – suttogtam. Körbe-körbe forogtunk. Tántorogva próbáltunk megállni, de rázuhantunk a díványra, és nevetve borultunk össze. Nem tudom meddig hemperegtünk ott, de a mennyekben éreztem magam. Aztán Anti kibontakozott az ölelésből. – Egészen… egészen megszédültem… – s hátrafelé lépkedett. Fogtam a kezét, ő is fogta az enyémet, de egyre inkább távolodott, hátrált kifelé. Én nem mozdultam, nem akartam elengedni! – Legközelebb újra jövök… – és már az ajtóban állt. – Újra jössz? – Újra és újra… – és kihátrált a fényből előlem. Egyedül, a sötétben maradtam. – Engem mindig megtalálsz… – szóltam utána szomorúan, pedig az érzések fénylettek bennem, azóta is, egész életemben.

(És a többi, és a többi…)

A könyv adatai: Kiadó: united p.c. Könyv ára: 6.410,Könyvméret: 12 x 19 cm ISBN: 978-84-9015-830-2 Oldalszám: 454 Kötés: ragasztott Borító: puhaborító

Könyvrendelés: http://hu.united-pc.eu/koenyvek/szepirodalom/lira-drama/csodakkoezoett.html

A könyv borítója:

(a címsorban mateistvan.uw.hu alatt található meg, s ha méltatja, megköszönöm a terjesztését)

Ha méltányolhatónak tartja a bejegyzést, megköszönöm szíves terjesztését az ismerősei körében, tehát a címsorba: mateistvan.uw.hu