Második fejezet. FOLYAMAT folytonosság

Második fejezet FOLYAMAT – folytonosság „A folyamatot nem lehet úgy megérteni, hogy megállítjuk. A megértésnek együtt kell haladnia a folyamattal, részévé kell válnia.” „A dolgok rendje meg szokott változni.” (Idézet Frank Herbert – A Dűne című művéből.) Az egész földi evolúció a környezet, a bolygó változásához történő természeti alkalmazkodásra épül. Mi emberek (részben) kilógunk ebből a természeti folyamatból, mivel képesek vagyunk az általunk elképzelt környezet megvalósítására. Ebből arra a semmilyen módon nem bizonyított, tehát elhamarkodott, önhitt következtetésre jutottunk, hogy az embernek nincsen szüksége a természeti környezethez való alkalmazkodásra. Hiszen olyan környezetet hozhatunk létre önmagunk számára, amilyen nekünk tetszik. Részben talán azért történt mindez, mert a természeti származásunkból úgy gondolhattuk, hogy az említett jelentős különbözőségünk egy természetes képesség. Ha valóban ez a hitünk vezetett félre bennünket, akkor nem láthattuk veszélyesnek e képességünk kihasználását. Viszont gyakorlatilag nem tettünk semmit azért, hogy megismerjük ezt a többi faj jellegzetességeitől meglehetősen eltérő tulajdonságunkat. Hittünk a gondolataink elméletének, és nem ellenőriztük azt minimális kétellyel a gyakorlatban. Ez a kételkedés nélküli szemlélet, erős hit szentséges gátlásáról árulkodik a gondolkodásunkban. Tudatlanságunk a hitünkkel alátámasztva tartotta és erősítette bennünk a további hitet, hogy mi felette állunk az evolúció alapvető törvényeinek, tehát a természeti alkalmazkodás szükségességének is. Csupán arról feledkeztünk meg, hogy egy önálló, zárt rendszer, nem hozhat létre önmagában, egyedül egy olyan részletet, amelyik meghaladhatná őt magát, önmagát a rendszert. Márpedig az ember egy zárt környezeti rendszer, a Földbolygó természeti világának egy részlete. Bármilyen 12

környezeti vagy szellemi, érzelmi, esetleg mesterséges hatás következményeként is jöttünk létre a múltban, a fennmaradásunk bizonyítja, hogy elsődlegesen a Természet által meghatározott lények, szervek vagyunk. Ha nem így lenne, akkor mint teljesen idegen, a földi természet életszükségleteinek nem megfelelő emberek, nem tudtunk volna életben maradni az ősi kor kifejezetten kedvezőtlen, hiszen veszélyesen vad és ismeretlen természeti körülményei között. Az idő nem ismétli önmagát, de az emberi civilizációnk példája is azt mutatja, hogy az egyhelyben járás – megoldatlan, tehetetlen tudatlanság vagy hibás tudás – igen! Ha visszatekintünk a civilizációnk történelmében, számtalan példát találunk a lehetetlenhez, a véglegességhez való ragaszkodásunk tragédiáiról. Még ha pontos folyamata nem is tisztázott, a természeti származásunk meggyőző tények alapján áll. Ebből kiindulva meglepő, hogy miért ragaszkodunk egy olyan természetellenes dologhoz, mint a véglegesség. Mára, szélesebb látókörű ismereteink birtokában eljutottunk addig (néhányan), hogy tudjuk: a véglegességben való hit nem zárja ki uralkodók, művészetek, vallások, tudományok, kultúrák, hagyományok, nemzetek megváltozását, átalakulását vagy eltűnését. Mindennapi életünk mégis tele van a véglegességbe, életünk mindenféle szentségébe vetett akaratlan hitünk számtalan formájával. Ezeknek a sokféle hiteknek legtöbbször az önhittségünk képezi lényegi alapját. Megpróbálok mutatni néhány példát. Az elpusztulás vagy halál nevű véglegességet – mint bármelyik vallásos hívő saját hitét – mi törvényként, szentségként kezeljük. Viszont megvizsgálva az „ismert” világot, és azt, a még az általunk sem ismert világot, ami az emberi értelmünkben működik, arra a felismerésre jutottam, hogy nem találok – úgynevezett – halott, elpusztult, élettelen anyagot és szellemet. Az élő és élettelen fogalmak egyszerre biológiai (anyagi) és filozófiai (szellemi) jelzők. A tudatos emberi szemléletünk abba a már említett hibába esett, hogy kizárólag saját 13

rendszerünknek a jellemzői szerint határoztuk meg, más szervezetek élő vagy élettelen voltát. Figyelmen kívül hagytuk... ...a természeti anyag folyamatos változásának szabályát. Az anyag szerveződésében, majd lebomlásában, majd újbóli szerveződésének folyamatában, az állandó bolygókörnyezeti változásokhoz, a Természet folytonosan új helyzetekhez történő alkalmazkodásának elsődlegességét láthatjuk. Ez az Élet „örök” fenntartására való törekvésének a módszere. Hiszen egyetlen földi természeti lény sem képes a fogantatásakor meghatározott genetikai anyagát, a hosszú távú környezeti hatásoknak megfelelően átalakítani. Bár emberként mi próbálkozunk az anyagi szemléletű mesterséges genetikai manipulációk révén történő egyéni öröklét megvalósításával, de mint az belátható, ez az az út, amelyet az általunk halálnak nevezett természeti folyamat, minőségében összehasonlíthatatlanul meghalad. Ráadásul nem ismerjük a civilizációnk szélsőségesen materiális, gazdasági törekvéseinek alternatívájaként, a szel lemi hatalommal, az értelmi minőséggel megvalósítható, természetazonos Élet lehetőségeit. Nem érezzük mennyire kedvező, megerősítő hatással lenne világunk és önmagunk ismeretére, és mai: általános, de minden alap nélküli – hiszen ez a legfőbb ismertetőjele – önhittségünkre, ha lebomló szerveinkre vagy porladó csontjainkra is tudnánk olyan élő, kozmikus szervezetként tekinteni, mint a ma privilegizáltan élőnek tekintett önmagunkra. Furcsa az ellenkezésünk a halállal, csupán azért, mert a természeti Életnek ez az alkotórésze ellentmond a véglegességbe és önnön véglegességünkbe vetett hitünknek. Viszont ez az önhitünk, a világegyetem életelvű folyamatosságának törvényétől képzeletben elkülönítve, kiemelve önmagát, jogot formál bármely más Élet elpusztítására. Az Élet szervezett anyagú formájáról: Az univerzum anyaga, a jelenlegi általános ismereteink szerint az atom folyamatára, szervezetére épül. Az atomot is nála 14

kisebb alkotórészekből álló, folyamattá szerveződött anyag működteti. Mivel ezek az alkotórészek, anyagok az atommá állnak össze, egy összetettebb anyagot formálnak, mint önmagukban, tehát egy anyagában szervezettebb lénynek a részei. Az atom szervezete tehát semmiben nem különbözik az ember vagy a mókus, és más, általunk élőnek tekintett lények szervezetének összetett, szervezett anyagú formává alakulásának a módjától, a hogyanjától. A hogyan kérdéssel leírható egy megfigyelt jelenség, történés folyamata úgy, ahogyan azt a megfigyelő látja, tapasztalja. De hogy az a történés éppen úgy valósul meg, ahogyan és nem másként, az már a miért kérdés körébe tartozik. A miértre a tudományunk általában a fizikai és biológiai kölcsönhatások, szabályszerűségek, és törvények formájában szeret válaszolni. Viszont a miért kérdésének van egy másik fontos jellemzője is, amit nem szoktunk felismerni. A biológia és a fizika anyagi területe kiegészülni látszik egy azonos súlyú tudomány területtel, a filozófia szellemi területével. Önhittség azt gondolnunk, hogy csak az ember szellemisége létezik a Természetben, az Életben, a világon, és hogy minden mást „alsóbbrendű ösztönök”, biológiai és fizikai szabályok befolyásolnak és irányítanak. Hogy nincsen az emberéhez hasonló, a bensőnkből motiváló értelem, mely az emberen kívüli, attól független világban is működik. Hiszen: „Minden, ami létezik tudást (szellemet, értelmet) hordoz magában. Saját létének a tudását. Legyen ez a tudás tudatos (emberi) vagy érzéki (természeti) szellemiségű, egyenrangúak.” (Idézet a 37. oldalról, a Tudás fejezetből.) Az Élet – és annak összes résztvevője – tehát rendelkezik tudással, és nem létezhet tudás nélkül, hiszen hogyan is tudnánk egyébként ismereteket szerezni ettől az Élettől? A tudás, a szellemiség és az értelem szavak jelentése pedig egy és ugyanaz. A természeti anyag folyamatos változásának szabálya, mint tapasztalható történés megvalósul, tehát Él. Az Életet pedig, mint azt már leírtam, tudás, szellem, értelem irányítja. Természetesen nem olyan értelem, amely a civilizált emberi szellemiségünkben ma látszólag dominánsan működik, és 15

tudatosságnak, a tudatnak nevezzük. Az Életet, a Természetet, a valóságot, akit mi Istennek is szoktunk nevezni, egy másfajta értelem működteti: ez az érzéki, érzelmi szellemiség vagy természetinek nevezhető értelem. A lélektan szakterülete az emocionális vagy „tudattalan, tudatalatti” szavakkal nevezi meg az ember értelmének ugyanezt a területét. Tehát mivel: „...egyetlen földi természeti lény sem képes a fogantatásakor meghatározott genetikai anyagát, a hosszú távú környezeti változásoknak megfelelően átalakítani.” (Idézet az 14. oldalról.) Ezért az Élet, a tartós fennmaradását csak úgy képes biztosítani önmaga számára a földi, szervezett anyagú minőségében, ha ezt a szervezett, de sérülékeny, a környezeti változásokhoz alkalmazkodni csak kevéssé képes, rögzített genetikai programmal élő anyagot, idővel újra és újra alkotórészeire bontja. Ezzel teret biztosít az újonnan született szervezett anyagú élőlényeknek, akik már új, változott, alkalmazkodó genetikai programot hordoznak. Ez tehát a „… természeti anyag folyamatos változásának szabálya.” (Előző bekezdés.) Amit az Élet érzéki szellemisége irányít minden élőlényben, az atomtól a kozmoszig. Ha van az Életnek valami magasabb rendű, magasztosabb, úgynevezett „értelme”, titka, amit fel kellene fedeznie az embernek ahhoz, hogy megfeleljünk az Élet, a Természet, a valóság vagy az általunk Istennek nevezett hatalom követelményeinek – amely „értelmet” a civilizált emberi filozófiánk oly’ annyira keres, mint „végső” választ minden kérdésére –, akkor ez az „értelem” az érzéki (emocionális, „tudattalan, tudatalatti”) szellemiség-értelem-tudás kell legyen. Az Élet értelme az érzéki, természeti szellemiség, tehát maga az Élet, a van, a létezés, a megvalósulás. Ami a folytonos változás (1.), a részlet gazdag tökéletesedés (2.) alkalmazkodása (3.) révén valósul meg. „Az élet titka nem probléma, amit meg kell oldani, hanem realitás, amit át kell élni.” (Idézet Frank Herbert – A Dűne című művéből.)

16

„... az Élet ’örök’ fenntartásának a módszere.” (Idézet a 14. oldalról.), tehát csupán törekvés az Élet részéről, nem mindenható kizárólagosság. Bár az emberi léptékünkhöz képest örökkévalónak tűnő csodákra képes. Az emberi halállal kapcsolatos ellenkezésünkről... ...elmondottak alól csak egyetlen kivételt látok. Az pedig a természetellenes, saját szellemi és testi „eredeti” egészségünket romboló, degeneráló, öngyilkos életmódunk következtében kialakult, természetellenesen torz betegségeink miatti halállal ellenkező emberi érzéseink. Igaz ezek is legtöbbször a véglegességünk hitében élő emberi csalódottságunkat mutatják, de azért előfordul már, hogy saját hibáinknak a törvényszerű következményeként tekintünk a kialakult szörnyű betegségeinkre és kevésbé, vagy egyáltalán nem átkozzuk a sorsot vagy annak valamely más elnevezésű formáját. Ismereteink egyoldalúan anyagi szempontú érdeklődést mutatnak. Hitünktől elszakadva láthatnánk, hogy még – az általunk főként kedvelt és elfogadott – „anyagi világunk” is az állandó átalakulásra, változásra épül, ez a lételeme. Vak hitünk miatt mégsem ismerjük fel, hogy semmilyen „ismert” anyagszerkezet, az óriásoktól az aprókig, nem létezik önmagában, öncélúan, mint ahogyan azt mi emberek képzeljük önmagunkról. Sőt, ezt a képzelgést a gyakorlati életünk szemléletének részévé tettük, szabállyá. Mikor minden anyagi és vele azonos, hozzá kapcsolódó szellemi élet, egy nála nagyobb rendszer folyamatának a része, ahhoz kapcsolódik, és őt magát is egy nála kisebb részekből álló rendszer folyamata tartja életben, akkor ezeknek az egymásba kapcsolódó és egymástól függő, folytonos rendszereknek, melyek „végtelenül” kicsi és „felmérhetetlenül” nagy életekként együttesen tartják fenn a világegyetem létét, a számunkra csakis a tudásunk korlátai szabhatnak határt. Ez a tudatlanságunkból eredő határ pedig nyilvánvalóan nem végleges.

17

Pillanatnyi ismereteinket véglegesnek feltételezve, hívő tudatlanságunk a semmire, a valódi világ elé helyezett képzelet szűrőnkre, így hibás kitalációinkra alapozva terjeszti sokszor tragikus dogmáit. Hiányos, mert egyoldalú, hívő ismereteink miatt, még csak a közelébe sem jutottunk annak a tudásnak, részlet gazdag minőségű szemléletnek, amely megmutathatná számunkra, hogy: minden anyagi és szellemi szervezet, amit bármilyen módon érzékelni tudunk, a saját folyamatában élő rendszernek, élő szervezetnek számít. Tehát ahogyan egy fűszál vagy az ember, a saját szerves, mikroorganizmus „alapú” rendszerében, annak folyamatáb an élőlény, ugyan úgy élőlény egy atom, egy molekula, egy bolygó, egy galaxis vagy az univerzum, a saját anyagi rendszerének mikroszkopikus vagy kozmikus folyamatában. Mindez a tudás, sőt a szellemi megközelítésnek ez a módja, a „racionális” dogmáink önhitei miatti szemléletünk számára nem ismert. Hibásan önző látásmódunk szerint abból indulunk ki, hogy csak azt tekintjük élőnek, ami a „saját” biológiai rendszerünknek, sajátosan a mikroorganizmusokon és az anyagcserén „alapuló” szervezetének, folyamatának a része. Holott a földi élet – ahogyan arra elméletileg lehet még példa az univerzumban –, „csupán” egy szerves „alapú” részlete és egyben minősége, az egészében (nagyrészt) molekuláris és atomi életet élő kozmosznak. Ezen belül pedig mi emberek egy elkülönülő, sajátos szellemi minőség vagyunk. A földi, szervezettebb anyagú világ, a világegyetemet meghatározóan betöltő, a földinél anyagi értelemben szervezetlenebb – ugyanakkor a számunkra nem ismert szellemi minősége okán, általunk alsóbbrendűnek, élettelennek tekintett – Életből (látható az erőltetett képtelenséghez ragaszkodó hitünk), molekuláris és atomi szervezettségű anyagból + természetien emocionális szellemből épül fel. Mi emberek, valami idegen, természetellenes okból elválasztunk olyan Természetes folyamatokat, melyek szellemi és anyagi működési szabályaik értelmében szétválaszthatatlanok. Kíváncsi volnék arra, hogy hogyan élne(?) bármelyik általunk privilegizáltan élőnek tekintett földi mikroorganizmus vagy többsejtű növény, állat, 18

ember, ha a sejt szintű ÉLETműködéstől el volna választható a molekuláris és atomi szervezetek ÉLETműködése? Az atomi és molekuláris szervezetek ÉLETműködése, talán nem megbonthatatlanul és bármilyen anyagi (biológiai, fizikai stb.) törvényszerűség által elválaszthatatlanul: ÉLETfeltétele az anyagában szervezettebb sejtek ÉLETműködésnek? Az élettelenséggel (!) kapcsolatos gondolataink, képzelgéseink meglepő és az élettől idegen tulajdonságunk. Hiszen az élettelenség, egyben véglegesség léte ellentmond a folytonos világegyetem természet-szabályának. A más-más életek között, még ha csupán anyagi különbséget tapasztalunk is, azt a szellemi minőségük meghatározására is alkalmazzuk. Nem rendelkezve egyértelmű bizonyítékokkal és valódi ismeretekkel, tudományos szinten is megelégszünk azzal, hogy elképzeljük, feltételezzük más életek szellemi minőségét. Az fel sem merül bennünk, hogy milyen mértékben tévedhetünk, és hibát követhetünk el. Rendkívül figyelemre méltó tehát az a furcsaság, hogy mi, az általam folytonosnak megismert világ gyermekei (?), saját életfolyamatunk állandó változásának lebomlás jellegű részletét, olymértékben tragikusnak tüntetjük fel, hogy azt képzeletben kiemelve az Élet folyamatából, a halál nevet adva rá, az Élettől külön, véglegességként kezeljük. Nem vessz ük észre, hogy a halál az Élet egyik meghatározó feltétele. Nem ismerjük fel azt, hogy a halál ugyanúgy egyenlő, azonos az Élettel, mint a születés, és hasonlóan feltétele is annak. Aki az öröklétre vágyva azt kívánja, hogy soha ne kelljen meghalni, az valójában azt is kívánja, hogy soha többé ne legyen születés. Hiszen aki a halál eltüntetését szeretné, az azt a természeti szabályt akarja eltörölni, ami a folytonos változással fenntartja az Életet az univerzumban. Ennek a változásnak ugyanúgy része a születés is, mint ahogyan a halál. Aki az Élet folytonos változásának a megszűnését kívánja, hogy az Élet állandósuljon a változatlanságban, az egyben az Élet végső pusztulását óhajtja tudatlanul. Az állandó változatlanság (mint negatív természetellenesség) ugyanis a véglegességgel azonos, ami abszolút ellentéte a 19

természeti törekvések folyamatos változásának (mint pozitív természet-azonosságnak). A természeti világ meghatározó (érzéki, emocionális, „tudattalan” szellemű) részét természetünkben hordozó emberként, hitünk a véglegességben teljesen abszurd, és a saját – elsődlegesen természeti – benső Természetünkkel is ellenkező dolog. A folyamatosságot „ismert” világunkban az általános és állandó változás, a téridőben történő folytonos mozgás bizonyítja. Ami bármelyik értelmes élet számára, a benne, önmagában működő szellemi és anyagi ÉLETfolyamatok által is megélhető. A „véglegesség törvényére” épülő világban viszont, a véglegesség (feltételezhető) szabályából kifolyólag semmi sem változhat. Az ilyen világ talán a tökéletes vákuum, semmi „formájában” képzelhető el. De hogy úgy, hogy semmit sem érzékelünk, vagy hogy a semmi „jeleit” tapasztaljuk? – hát ez kérdés. További kérdés: Sebeők János emberi gondolatait alapul véve (Melléklet, 21. oldal) vagy attól függetlenül, előfordulhat vajon, hogy a Természet ezen a Földön vagy valaki más, az emberi elménk egy apró részletének hirtelen, gyors „kifejlesztésével”, megvalósított a fejünkben, a szellemiségünkben egy pici tökéletességet, véglegességet, semmit (az emberi tudatos értelem-rész-ünket)? A tökéletesedés szava a pozitívan, részletgazdagodón építkező minőségi változást jelenti. Viszont a tökéletesség már a megismerés folyamatának a végét, a véglegességet jelenti: az emberi értelmünk idegenségének a mutatója. Ezért aztán mi más lehetne az általunk tökéletességnek nevezett dolog a gyakorlatban, mint az anyagi és szellemi folyamatok vége, egy végleges szellemiség, tehát maga a semmi „személyesen”?! Erre utal Szathmári Sándor Karinthy Frigyes írásait jellemezve a Hiába – Jövő című regényének Tófalvi Éva által szerkesztett utószavában. 1991. Szépirodalmi Könyvkiadó, 290-291. oldal. „...ami tehát egyedül tökéletes, de ami egyben minden szemlélet abszolút fagyhalála is: mikor rájövünk, hogy legtökéletesebb lét a nemlét, és a se mmi a

20

legmagasabb rendű szubsztancia. Én eddig a határig sose mertem elmenni.” Azt próbálom bemutatni, amit a részben civilizált, de alapvetően természetes környezetemben és az emberben tapasztalok. Kizárólag az ember áll érdeklődésem középpontjában. Melléklet: Sebeők János – A lázadó Bioszféra, idézet. „Honnét jött az ember? Az őserdőből talán, ahol még szerepköre, helye lehetett? Egy bizonyos: az ember valaha valamilyen egységből kiszakadt, és ottani feltételezhető szerepkörét egyszer s mindenkorra elvesztette, ráadásul e szerepkört önmagára nézve derogálónak érzi, és általában megalázónak tartja, hogy egyáltalán jött valahonnan. Vajon miért oly ellenállhatatlanul nevetségesek a majmok? Mert majmok maradtak - azért. Ha ránézünk a Földre, akkor azonnali benyomásunk, hogy itt valaki járt. ...Az ember stílusából első pillanatban arra lehet következtetni, hogy a Földön egy katasztrófa járt. A precíz nyomozás viszont ... bebizonyította..., hogy az elkövető Rák (tumor) és Ősnemzés-gyanús. Vajon miért oly abszurd ez a történet? Talán azért, mert a homo sapiens: rák. A rák ugyanis az a sejtfajta, amely ... képes kibújni az immunrendszer szabályozó hatása alól... Az ember, abba az irányba nemesíti önmagát, hogy kibújjék az ökológiai szelekció hatása alól. Fajunk tehát olyan, mint a monomán Ősnemzés ... vagy mint a májráksejt: képtelen együtt élni saját előéletével, de el van zárva attól, hogy rájöjjön, kicsoda ő. ...a rák tulajdonképpen a szervezet állapotjelzője. A szervezet tünete ... a lokális helyen egy lokális fajból ... értelmes emberré rákosodó ember ... a Bioszféra globális válságállapotának kijelzője. ...miért kifizetődő a Bioszféra részéről embert teremteni? Hátha a Bioszféra általunk egy olyan, benne lappangó betegséget jelez ki, melynek megoldását épp a tünettől várja?

21

A Bioszféra számára permanensen halmozódó Agy, a ... fejlettség az a probléma, ami az ember által immár kiküszöbölhetetlen tünetként megnyilvánult,... A Bioszféra azért hagy bennünket ‘garázdálkodni’, mert tőlünk reméli, hogy leszámolunk valamiképpen azzal a latens válsággal, amit a bonyolultság arányában halmozódó intelligencia okoz az ő számára. Ha saját agyunk következményeire, ... a kipusztult fajok tömegére nézünk, akkor nem nehéz elképzelni, hogy milyen drámai következményekhez vezetne a Bioszféra tömeges intelligencizációja. Ez maga a pokol ... 30 vagy 40 értelmes és önző faj, ... küzd egymás ellen, a másság iránti korlátlan intoleranciától vezéreltetve, és e háború színtere a Bioszféra. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen háború, ... az élet végét jelentené a Földön. ...az intelligencizáció megelőlegezésével a Bioszféra egyfajta önoltást végzett el magán. Tehát az embertől kapható rezisztencia reményében önként megbetegedett, ... Vállalta, hogy rövid idő alatt egyetlen fajon belül végigzongorázza azt az agytérfogat-növekedést, amely százmillió év múlva általánosan jellemző volna rá, és így egy, az embernél sokkal nagyobb arányú környezeti válság, egy halálos megbetegedés ellen kaphat rezisztenciát attól az értelemtől, amely egy lokalizált tumor a testében, még értelemáttétek nélkül.” ...és még valami, hogy a „halál” mennyire élet. Idézet Mészöly Miklós – Fakó foszlányok nagy esők évadján című elbeszéléséből. „Ó e kis Földnek göröngye nincs, mi ne volna holtabban élő, mint a szomszédja... Már ahogy fekszel a ravatalon, már ott akad légy, ki rád rakja petéjét. Öt légyfajta áll készenlétben erre. Kétféle bogár. Figyelsz? Két Tüszannura faj. Viszont a százlábúak közül csak az egyik rend vállalkozik ilyen munkára. Annál inkább a Kékdongó. A Fóralégy pedig el sem hagyja a gödröt, örökös lakást vesz ott ki. Hasonlóképpen a Rizofagus paralellikollis, ez a rozsdavörös. Ha pedig nem sikerül, légyálcák fogyasztják el a húst. Aztán a kisegítő csapatok: a kockás húslégy, a szalonnabogár, vagy a kis szőrrágók, ők a 22

hajzatot, a finomabb bőröket kedvelik. Így tart ez két esztendeig. Akkor szétszóródik a csöndes társaság. Kik nyáron mindig serényebben dolgoznak, mint télen, és hinnéd e, a halk lakmározás éjjelre mindig szünetel. Akár ha ünnep volna. Talán, mert eközben az alkotó pihen? Ki tudja?” Ha az „ismert” világegyetemben a folytonosság uralkodik, és ez természetesen érvényes a Természet világával együtt ránk, emberekre is, hiszen a Természettől származunk: akkor milyen módon lehet jelen az emberi gondolkodásunkban a véglegesség? Emberi történelmünk egésze ugyanis bőven szolgáltat bizonyítékokat erre: az öröknek és véglegesnek szánt törekvéseink és kijelentéseink, eszméink és elméleteink formájában. De még több bizonyítékot találhatunk az emberi szemléletünk részét képező, de a világegyetem számára látszólag ismeretlen, idegen véglegességre a mindennapi életünkben. Megjelenik a hagyományokban, a törvényekben, a generációs ellentétekben, és minden ember ragaszkodik önhitének alapvető szentségéhez, véglegességéhez. Ha emberként mi tisztán a természeti világnak, és egyáltalán ennek az univerzumnak a leszármazottjai vagyunk, akkor honnan ez a jelentős különbség fajtáink és világaink szellemiségének alapvető törvényei között? {Néhány éve, az emberi örökítő anyag vizsgálata során állítólag rátaláltuk arra a mutációs változásra, ami az állati őstől elválasztotta az emberi fajt. Az emberré válást tehát egy több millió évvel ezelőtti, egyedi genetikai mutáció „okozhatta”. Ez a felfedezés egyben azt is megmutathatja, hogy az emberi faj egyetlen dominánsan mutáns egyednek a leszármazottja. Az viszont ezekből az eredményekből még nem derül ki, hogy ezt az „első” (?) genetikai mutációt egy természetes génvariáns „véletlen” aktivizálódása vagy esetleg egy a földi természetre a bolygón kívülről ható körülmény alakította. (Ez esetben a bizonytalan változatokat valahol az „Isteni teremtés”, az idegen civilizáció beavatkozása és az idegen – bolygón kívülről érkező – „megtermékenyítés / fertőzés” témáiban is kereshetjük.) } 23