Észak hírnökei
725
KALEVALA Szente Imre fordítása MÁSODIK ÉNËK A föld bevetése. Nehézségëk a tölggyel és az árpával Valahára Väinämöinen két lábbal kemény mezőre, lépëtt ëgy lapos szigetre, fűtlen-fátlan földdarabra. (4) Évekig eléldëgélve esztendőkön át időzött ama szótalan szigetën, fűtlen-fátlan földdarabon. (8) Tanakodott-tépelődött, hosszan forgatva fejében: lel-ë mostan magvetőre, tavaszi vetés tëvőre? (12) Földnek fürge friss legénye, pöttöm Sampsa Pellervoinen: az lësz mostan magvetője, tavaszi vetés tëvője! (16) Vetni is fogott, vesződött; szórt a földre, szórt a lápra, vetëtt puszta parlagokra, terméketlen sziklaszálra. (20) Hëgyet szánta szálfenyőnek, lankásait lúcfenyőnek, homokosát hangafűnek, völgyesét virágmezőnek. (24) Nyírt rakott a nyirkosokba, égërt égetëtt hamuba, zelnicemëggyet a zöldbe, a kövérbe kecskefűzet, berkënyét a szent berëkbe, folyók árterére fűzet, kopárra borókabokrot, patakok partjára tölgyet. (32) Fácskái mëg is fogantak, növésnek nekieredtek. Füzér nőtt fenyők fejére, lombsátor sudár fatörzsre, nyírfa sarjadt nyirkosokban, égër égetëtt hamuban, zelnicebokrok a zöldben, kopáron borókabokrok, borókára szép bogyóka, zamatos a zelnicére. (42) Vénëk véne Väinämöinen mëgtekinteni kiméne, mire méne Sampsa műve, Pellervoinennak vetése. Látta: fái mëgfogantak, fiatalok szárba szöktek, ám a tölgynek nincs növése, nëm fogant mëg Isten fája. (50) Vállat vont rëá, remélve: mëgipërëdik magátul. Békén hagyta három éjën, három nap së mënt feléje. Hétnek végit is kivárta; akkor útját arra vëtte. Ám tölgyének nincs növése, nëm fogant mëg Isten fája. (58) Látott négy-öt lányt azonban, mëgannyi vízi mënyasszonyt. Ottan szénát szálazgattak, harmatos füvet kaszáltak fokán párás félszigetnek, szélein ködös szigetnek. Gyüjtögették, mit lëvágtak, szëdték össze szárogatni. (66) Tursas tengërből kiszálla, hullámok ura, hatalmas. Szénájukat tűzbe szórta, morgó lángnak martalékul. Elégette az egészet, mind hamuvá hamvasztotta. (72) Maradt ëgy halom hamucska, száraz porbul csak parányi. Abba hullt arany levélke, tölgy levele, tölgyfa makkja. Abbul nőtt nëmës nevendék, sarjadott sudár fiatal. Előbújt szërény szëdërként, két ágra szakadt középën. (80)
726
Észak hírnökei
Ágaskodik mindën ága, lëngő lombja bokrosodik. Égnek boltját béborítja, levegőeget levéllel. Szűnik fëllegëk futása, bárányfëlhők ballagása, sötétëdik nap sütése, haloványul hold világa. (88) Vénëk véne Väinämöinen tanakodott-tépelődött: lësz-é tölgyének törője, szörnyeteg fa szaggatója? Merthogy embër mëg nëm élhet, még a halnak is halála, hogyha nëm süt nap sugára, hogyha holdnak sincs világa. (96) Hanëm hősre nëm találhat, olyan férfi nincs e földön, ki lëdöntse azt a tölgyet, száz karját tarolja-törje. (100) Vénëk véne Väinämöinen maga mondta, fölfelelte: „Szép szülőanyám, Nagyasszony, fëlnevelő drága dajka! Vízi népedet noszítsad, tengër népét tengërëknek, lëtarolni azt a tölgyet, a rosszféle fát kivágni, hogy a napsütést në rontsa, në vonjon homályt a holdra!” (110) Valaki kiszállt a vízbül, hős a hullámok ölébül. Nëm mondhatni nagynak éppen, de nëm is nagyon kicsinynek. Hossza férfiúhüvelyknyi, asszonykézzel mért arasznyi. ( 116) Veri vállát rézsisakja, lábán rézcsizmája csillog, kezét rézkesztyű borítja, rézciráda rája róva, rézszínű dërékövében rézpëngéjű balta billëg, nyele nëm nagyobb, csak ujjnyi, pëngetolla kiskörömnyi. (124) Vénëk véne Väinämöinen mérëgeti-mustrálgatja: hát ez mëg vajon miféle, ugyancsak kicsiny katona! Lábujjhëgyën csak hüvelyknyi, kisebb, mint a marha körme. (130) Száját akkor szóra nyitva, maga mondta, fölfelelte: „Ki lëhetsz, miféle férfi? Micsoda vakarcs, vitéznek! Hóttnál tán különb kevéssel, félhóttal talán fölérhetsz!” (136) Tengër férfia felelte, víz vitéze válaszolta: „Vagyok én is tán valaki, vízi népnek ajja-fajja. Tölgyet jöttem én tarolni, száz darabra törni törzsit.” (142) Vénëk véne Väinämöinen maga mondta, fölfelelte: „Nëm hiszëm, hogy arra szültek, arra szültek, arra küldtek, tölgyfaóriást tarolni, gonosz fajta fát kivágni.” (148) Hát alighogy ezt kimondta, jobban mëgnézte magának: látta már egészen másnak, embërét ugyancsak újnak. Földön lépkëdëtt a lába, fejét fëllegëkbe fúrta, térdin szálldosott szakálla, haja sarkait söpörte, ölnyi szélës volt szëmölde, ölnyi nadrágja bokában, térde táján másfél ölnyi, kétöles is tán középën. (160) Fejszeélit fenni fogta, acélját kiköszörülte lapján hat kemény kovának, hét köszörűkőkerékën. (164) Majd mëgindult, mënt előre, hosszú léptëkkel haladva. Lábán lëngëtt bő gatyája, vásznai vadul lobogtak. Szálla ëgyetlen szökéssel a finom fehér fövenyre, vitte másik mozdulása omló májszínű oromra, hágott harmadszorra lába gonosz tölgy tüzes tövére. (174) Fejszéjét a fába csapta, rontotta rideg vasával. Vágta ëgyszër, vágta másszor,
Kalevala
727
huzakodott harmadiknak. Láng lövellëtt baltájábul, tölgy tövébül szikra szállott; tölgyfa tántorogni kezdëtt, rossz hatalma romladozni. (182) Harmadik huzakodásra tölgyfáját lë is tarolta, ördöngőset összetörte, szálas százkarút kivágta. Küldte tuskóját keletre, nyögő lombjait nyugatra, darabjait délnek dobta, pozdorjáit Pohjolába. (190) Aki annak ágát törte, szërëncsét szëdëtt magának, koronáját ki lëtörte, bájolásra nyert hatalmat, leveleiből ki tépëtt, szakasztott örök szerelmet. Ami forgács félrepattant, ami szërteszállt szilánkul tükörére tengërëknek, szélës hátú hullámokra, azt a szellő szárnyra kapta, rëngő víz tovaragadta ladikok gyanánt lebëgve, hajócskákként himbálózva. (204) Széllel szálltak Pohjolába. Pohjolának csöpp cselédje fehér főkötőit mosta, öltözékit öblögette padmaly szélin, partközelben, fokán hosszú félszigetnek. (210) Haboktól hozott szijáccsal teleszëdte kis szütyőjit, hazahordta kiskosárban, háncsokból fonott fülesben varázsvesszőül vadásznak, csodafegyverül fiának. (216) Alighogy lëdőlt a tölgyfa, ősellenség összeomlott, fëlsütött a nap sugára, földërëngëtt holdnak fénye, fëllegëk futosni kezdtek, ég bordái boltozódtak párás földnyelvnek fokain, szélein ködös szigetnek. (224) Erdők éledni eredtek, sűrűségëk sarjadozni; lomb a fára, fű a földre, daloló madár a lombba: víg rigó rikoltozásra, kékmadár kakukkolásra. (230) Bogyótermők bokrosodtak, virágok vígan virultak, fűféléknek száz fajával, szárba szöktek ezresével. Csak az árpa nëm csirázott, gyöngyvetése nëm gyökérzëtt. (236) Vénëk véne Väinämöinen lépëgetëtt tépelődve kék tengër körül kocogva, partján párálló vizeknek. Féltucat picinyke magra, bukkant hét gabonaszëmre ott a tágas tengërparton, selymës hordalékhomokban. Nyestbőrtarsolyába tëtte, vedlő mókus vékonyába. (246) Akkor magvetni mëgindult, gabnáját göröngyre szórni Kalevala kútja szélin, Osmola mezői mellett. (250) Cinëge fütyült fölötte: „Nëm fogan mëg Osmo magva, Kaleva gabonamagja mëgműveletlen mezőben, vágatlan hagyott vadonban, përzsëletlen pusztaságban!” (256) Vénëk véne Väinämöinen élës fejszét fent magának; irdatlan erdőt kiirtott, hatalmas határt terítëtt. Szálfát százat is lëvágott, ëgy maradt csak, árva nyírfa, mëlyën a madár mëgülhet, mëlyről a kakukk kiálthat. (264) Sasmadár suhant fölébe, magasból madár közelgëtt. Mëglátta a fát magában: „ Mondd csak, azt mivégre hagytad, árva nyírfát mért kímélted kidöntetlenül magában?” (270) Szólt vénségës Väinämöinen: „Mëghagytam, mëg is kíméltem, madárnak mëgülni hagytam, sasmadárnak mëgpihenni.” (274) Válaszolt a sas viszontag: „Bölcsen tëtted azt bizonnyal, hogy a nyírfát nyugton
728
Irodalom
hagytad, ágaival álldogálni, madaraknak mëgpihenni, jómagamnak is mëgülni.” (280) Csőrével tüzet csiholva máglyát lángra lobbantotta. Észak szította szelével, kelet is keményen fújta. Hamu lëtt a nagy halombul, erdő porrá përzsëlődött. (286) Vén Väinämöinen pediglen magocskáit mëgkereste, hat-hetet előhalászva nyári nyestbőre nyakábul, vedlő mókus vékonyábul, hërmëlin fehér hasábul. (292) Vetéshez fogott legottan, szëmëket a földbe szórva. Maga mondta, fölfelelte: „ Íme, én vetëk, vesződöm ujjaival Ég Urának, Terëmtő tenyere által gabonatermő göröngyre, sarjakat fakasztó földre. (300) „Föld bábája, Boldogasszony, föld alatt lakó Nagyasszony! Parancsold meződ mozogni, föld erőit forgolódni! Föld ereje fogyhatatlan, világ végéig mëgújul, csak javítsák jótét lëlkëk, tëvékëny tündérlëányok! (308) „Föld, tápászkodj fekvésëdbül, Úr ugara, alvásodbul! Ifjú sarjat izmosítsad, gabna szárát szálasítsad: ezrivel kalászt eresszën, százszoros lëgyën a szála, szorgos szántásom-vetésëm, bajlódásom béreképpen! (316) „Egeknek ura, nagy Ukko, Miatyánk a mënnyegekben, fëllegëknek fékezője, gomolyoknak gondozója! Tarts törvényt a fëllegëkben, szigorú szabályt az égën! Könnyű fëlhőt küldj keletrül, északnyugatról nyomósat, nyugatról egész erőset, dél felől is duzzadósat! Hullass harmatot az égbül, fëlhők mézében fürösszed mëgeredő magvaimat, sűrűn sarjadó vetésëm!” (330) Hát Egek ura, nagy Ukko, Miatyánk a mënnyegekben törvényt tëtt a fëllegëkben, szigorú szabályt az égën. Küldött kis fëlhőt keletrül, északnyugatról nyomósat, nyugatról egész erőset, dél felől is duzzadósat. Fëlhők nyáját összefogta, széleit szorosra szëdte. Hintëtt harmatot az égbül, fëlhők mézében fürösztve a mëgeredő magokat, sűrűn sarjadó füveket. Kelt is ott vetés kövéren, árpa sarjadott, sokágú, porhanyó, puha mezőbül, Väinönek verejtëkébül. (348) Ëgy nap tán ha telt azóta, éjszakábul kettő-három, több is telhetëtt azonban: Väinämöinen, vénëk véne mëgtekinteni kiméne vetése viselkëdésit, bokros fáradalma bérit. Nagyon szépën nőtt az árpa, hatsoros kövér kalásszal, mindën szálon hármasával. (358) Vénëk véne Väinämöinen térült-fordult nézelődve: hát kakukkmadár közelgëtt; látta: nyírfa áll magában. „Mért maradt mëg az, mivégre, árva nyírfa álldogálni?” (364) Szólt vénségës Väinämöinen: „Azért maradt mëg magában árva nyírfa álldogálni: kiáltóhelyül kakukknak. Ott kiáltozzál, kakukkom, hangicsálj, homokbëgyűcske, epedëzz, ezüstkebelű, olvadozzál, ónbëgyűcske! Estelënte, hajnalonta, delelőre is dalolva gyönyörére gyöngyidőmnek, örömére erdeimnek, pompájára partjaimnak, fűszërére földjeimnek!” (378)
Kasza Imre grafikája
