MAROSVIDÉK AUGUSZTUS

Tartalom Helytörténet 3 8

Gilicze János - Marosvári Attila A zombori Rónay család története Blazovich László Makó Kapisztránói János csodáinak jegyzőkönyvében

Elődeink 11 16 20 24 27 29

Bikfalvi Géza Medgyesi Pál Horváth Mihály Forgó Géza Siket István László Páll Margit

P. Vendel János SJ életrajza Galamb József nyomában Amerikában A „Halál-motorbicikli” Lévay Imre, a piarista rendfőnök Mórával a Göncöl szekerén Herman Lipót (1884-1972)

Kitekintés 31 34

Sipos László Bán Bartos Tünde

37 40

Halász Péter Szabó Gábor

Gondolkodtatva gyönyörködtetni A Székelyföldi Kézművesek Egyesülete Kicsengetés a Gyimesekben Utazás az erdőn túlra

Tárlatról tárlatra 45 50 53

Feledy Balázs Salgó László Szula Zsuzsanna

Szilvásy Nándor kiállítási megnyitója Valami történt Makón… László Bandy grafikái

Téka 54 57 60

Szombathelyi Árpád A gencsháti fogócskafa Pál Lászlóné Szabó Zsuzsanna Akit a zene éltet Ördögh István A Maros menti Bökény, ahogy én láttam Távoli tájakon 64 68

Tiszlavicz László Vízhányó Emőke

Perui útiképek A sárkányok nyomában

Szőttes

MAROSVIDÉK 2012. AUGUSZTUS

71 72 75 78

Szabó Éva Nagyfalusi Ilona Balázs Zoltán Beke Margit

Levél A II. Nyeregszemle Ópusztaszeren Életünk része, a kukorica-útvesztő Az Antal-kereszt Apátfalván

László Bandy: Mélység c. dobozgrafikája

Képeinkről Borítón: A Hagymavirág szökőkút Makó főterén. Fotó: Farkas Attila Macskássy Izolda illusztrációja Makovecz-templom Csíkszeredán Fotó: Bogdán Károly Ezer székely leány Csíksomlyón. Fotó: Kis Zsolt Sipos László: Kék fa Üveghegyen . Fotó: Kiss Nándor A 2. oldalon László Bandy, a 19-en Medgyesi Pál, a 23-on Horváth Mihály, a 36-on Bán Bartos Tünde, a 39-en Halász Péter, a 44-en Vargáné Nagyfalusi Ilona fotói láthatók.


HELYTÖRTÉNET ___________________________________________________________

GILICZE JÁNOS - MAROSVÁRI ATTILA A zombori Rónay család története „Aevum meum tamquam nihilum coram te”, azaz „Színed előtt életem a semmihez hasonlít”. A 39. zsoltárból vett fenti idézet szellemében vágott bele Budapestre költözését követően az 1930-as évek közepén id. zombori Rónay Elemér (1874-1965) Kolozs város néhai polgármestere és volt országgyűlési képviselő, hogy adatolja és megírja egykor szebb napokat látott családja történetét. A közel két évtizedes kutatás eredményeként megszülető, 46o sűrűn gépelt oldalból álló családtörténetét 1947 júniusában látta el előszóval, így ekkor tekintette befejezettnek. A szerző jogász és politikus volt, nem szakavatott történeti kutató, mégis munkáját – amennyiben tehette és körülményei engedték – a legalaposabb és legodaadóbb kutatómunkával írta meg. Levéltári és könyvtári kutatásokat végzett, hogy minél alaposabban feldolgozhassa családja múltját, mindemellett rendelkezése állt az akkor még élő családtagok birtokában lévő archívumok anyaga is, ily módon páratlan, és ma már többségében föllelhetetlen dokumentumok alapján írta meg munkáját. A német ősökkel bíró zombori Rónay (1846 előtt Oexel) család nemességét a Komárom megyében élő Oexel János Jakab révén 1714. május 10-én III. Károlytól nyerte el. A postamesterséggel és sörfőzéssel foglalkozó család egyik ága a Torontál vármegyében lévő Nagyszentmiklóson telepedett le. Ebből az ágból származott Oexel Mátyás József, aki 1781-ben kincstári árverésen megvásárolta a szintén Torontál vármegyei zombori (ma Kiszombor) uradalmat. Az akvizítor és leszármazottai itt gazdálkodni kezdtek, emellett tevékeny részesei lettek Torontál, Csongrád és Csanád vármegye közéletének. A család virágkora a XIX. sz. első harmadától a XX. század elejéig tartott: főispánok, alispánok, országgyűlési képviselők, táblabírák kerültek ki közülük, s noha országos ismertségre nem igazán tettek szert, a három vármegye életére, fejlődésére egyes tagjaik meghatározó módon hatottak. A család prominensei közül néhányat érdemes név szerint is kiemelnünk. Rónay Mihály (1813-1873) a Csongrád vármegyei közigazgatás lépcsőfokait megjárva 1848-ban első alispán lett. A reformmozgalom, majd a forradalom és szabadságharc elkötelezett híve volt, cselekedeteiért 1850-ben halálra ítélték, melyet később Haynau 8 évi várfogságra enyhített. 1854-es kiszabadulását követően, 186o-ban ismét Csongrád vármegye alispánjává, 1865-ben pedig országgyűlési képviselővé választották. Rónay Móric (1813-1890) Torontál vármegye szolgálatába állt, ő is 1848-ban lett a vármegye első alispánja. Rónay Mihállyal ellentétben utóbb annak ellenére nem vonták felelősségre, hogy Torontál megye 3


HELYTÖRTÉNET ___________________________________________________________ 1849 eleji szerb megszállását követően is megtartotta tisztségét, és azt csak az 1849. augusztusi fegyverletételt követően veszítette el. 1861-ben visszanyerte funkcióját, de az országgyűlés föloszlatását követően újból lemondott. Harmadszorra 1867 után lett alispán, majd 1871 és 1873 között Torontál vármegye főispáni tisztét töltötte be. Rónay Lajos (1821-1890) tagja volt az 1848. július 2-ára összehívott országgyűlésnek, így 1849. április 4-én jelen volt Debrecenben a Habsburg-ház trónfosztását kimondó ülésen is. A szabadságharc bukása után őt is bebörtönözték, de 1850 nyarán kegyelmet kapott. 1861-ben ismét országgyűlési képviselő lett, 1871 és 1889 között pedig Csongrád vármegye főispánja volt, emellett 1881 és 1886 között Hódmezővásárhely főispáni tisztét is ellátta. Főispánsága idején települt át a vármegye központja Szegvárról Szentesre, 1883-ban az ő irányítása mellett épült föl az ottani impozáns megyeháza. Rónay János (1809-1867) már 1847-ben Csanád vármegye országgyűlési követe volt, 1848. március 15-én tagja lett az István nádor által vezetett országgyűlési küldöttségnek, mely a rendek kívánságait a király elé terjesztette. A szabadságharc idején az országos törvényszék tagjává választották, ezért utóbb őt is bebörtönözték. 1861-ben, majd 1865-től ismét országgyűlési képviselő, 1867-ben, halála előtt nem sokkal még részt vett I. Ferenc József koronázásán. Egyik fia, Rónay Jenő (1854-1921) karrierje Torontál vármegyében ívelt fölfelé. 1886-ban a vármegye alispánja, majd 1891 és 1902 között főispánja volt, emellett 1895-től Pancsova város főispáni tisztét is betöltötte. Ténykedése az árvízvédelem, a vasútépítés szervezése és a gazdaságfejlesztés terén meghatározó volt, de a megyeszékhely, Nagybecskerek is jelentős fejlődésen ment keresztül ebben az időben, melyben Rónay Jenőnek elévülhetetlen érdemei voltak. Lemondását követően hazatért Kiszomborra, de a közéletnek nem fordított hátat, 1903 és 1907 között a Szegeden megalakított Délmagyarországi Közművelődési Egyesület (DMKE) első elnöke volt, 1910-től 1918-ig pedig országgyűlési képviselőként képviselte a nagykomlósi kerületet. A családtörténetet megíró id. Rónay Elemér, noha maga is a családhoz tartozott, a legautentikusabb források alapján, s elfogultság nélkül, a lehető legobjektívebben, néhol kritikusan igyekezett a családtagok élettörténetét földolgozni. Maga panaszolta az előszóban, hogy az első világháborút követően nem volt módja teljes körű levéltári kutatást folytatni (ennek – mint írta – részben anyagi, részben politikai okai voltak, ti. nem utazhatott pl. Romániába vagy Csehszlovákiába kutatni), mégis életrajzi adatai többségükben a mai kutatások alapján is helytállóak, megalapozottak, annak ellenére, hogy ma már rendelkezünk olyan ismeretekkel, amelyeket ő, éppen kutatásai korlátozottsága miatt nem ismerhetett. Az általa használt családi dokumentumok viszont többségükben elvesztek az elmúlt évtizedekben, zömmel az 1945 utáni rendszerváltás idején, 4


HELYTÖRTÉNET ___________________________________________________________ ily módon Rónay Elemér kézirata nem csupán a család, hanem Délmagyarország története szempontjából is forrásértékű, sok tekintetben hiánypótló. A szerző a földolgozás során a Rónayak (Oexelek) eredetét taglaló első fejezet kivételével nem a tematikus tárgyalást választotta, hanem az egyes családtagok kronologikus rendbe sorolt életrajzait adta. 22 fejezetben összesen 23 családtag részletesebb életrajza olvasható akként, hogy csak azon családtagok – kizárólag férfiak – kaptak önálló fejezetet, akik a családtörténet szempontjából meghatározók voltak. A család női tagjai és a Rónay Elemér által kevésbé jelentősnek minősített családtagok életrajzait mindenkor az apa életrajzánál tárgyalta, ily módon a családtörténet teljesnek tekinthető, hiszen az apák életrajzába szőve vagy annak mellékletét képezve („Gyermekei voltak:") több száz családtag hosszabb-rövidebb életrajza olvasható még. A fenti – teljességre törekvő – kronologikus földolgozás egyetlen gyengéje, hogy bizonyos életrajzi elemek olyan esetben, amikor az apa és fia is külön szerepel az anyagban, többé-kevésbé megismétlődnek, néhány esetben szó szerint. Mindez azonban csupán stilisztikai gyengeség: az anyag adatgazdagsága, teljességre törekvése példaértékű még a mai genealógiai irodalomban is. A földolgozás – a genealógiai szakmunkák szabályai szerint – nem társadalmi-gazdasági-politikai folyamatokat elemez, hanem a személyek életpályájához adekvát formában illeszti hozzá azokat az eseményeket, történéseket, amelyek a pálya alakulása kapcsán meghatározóak voltak, vagy azzal összefüggésben álltak. A személyes életút mögött azonban jól láthatóvá válnak a történeti folyamatok, különösen azoknál, akik maguk is markáns alakítói és meghatározó szereplői voltak az eseményeknek. Rónay Elemér családtörténetében adatok sokasága mutatja be a kor vármegyei hivatalnoki világát, a megyei közgyűlések történéseit, a főispánok és alispánok munkáját, de számos utalás és adalék egészíti ki a XIX. század végi parlamenti életet is az országgyűlési képviselői szerepvállalásokon keresztül. A munka nagy értéke, hogy eddig ismeretlen forrásanyagát adja egy a Torontál, Csongrád és Csanád vármegyei közéletben jelentős szerepet betöltő család történetének, és rajta keresztül az érintett vármegyék történetének is, ily módon a kézirat mostani közzétételével nem csupán a magyar genealógiai szakirodalom gazdagodik egy értékes munkával, hanem a délmagyarországi megyék történeti földolgozása is egy jelentős alapművel, forráskiadvánnyal gyarapszik. Rónay Elemér családtörténete a közelmúltig ismeretlen volt a történeti kutatás előtt. Adataink szerint a gépelt kéziratból mindössze egy példány létezett a szerző leszármazottainak birtokában. Az anyagra Gilicze János levéltáros bukkant, aki évtizedek óta foglakozik a Csanád és Torontál vármegyei nemes családok történetével, köztük a Rónay család történetével is. A család jóvoltából 5


HELYTÖRTÉNET ___________________________________________________________ kutatómunkájához fölhasználhatta a kéziratot, s az ő közvetítésével került a becses helytörténeti dokumentum eredeti példánya a Csongrád Megyei Levéltár Makói fióklevéltárának gyűjteményébe. A családtörténeti kutatásának eddigi legteljesebb összefoglalását is ő tette közzé A zombori Rónay család címmel a Marosvári Attila szerkesztésében 2oo8-ban megjelent Kiszombor története c. monográfia II. kötetében. A kézirat néhány adata továbbá már fölhasználásra került az említett települési monográfia egyéb fejezeteiben is, ezen túl más közlése mindeddig – adatgazdasága és régiótörténeti jelentősége ellenére – nem volt, mivel szélesebb körben nem válhatott ismertté. A kéziratot a mai kor olvasási igényeit kielégítő módon, az archaikus írásmódot elhagyva és a sokszor nehezen értelmezhető, germanizáló mondatszerkezeteket feloldva, de ezen túl változatlan formában közöljük, csupán néhány helyen alkalmaztunk a szöveg tartalmát nem érintő szerkesztési változtatást. Mindemellett az elmúlt évek kutatásai – főleg a jelen kötet szerkesztőinek sokéves szisztematikus levéltári és könyvtári kutatómunkája révén – számos új információt, ill. kiegészítő-pontosító adatot hoztak a felszínre, melyekkel mindenképpen célszerű volt kiegészíteni az eredeti szöveget annak érdekében, hogy a családtörténet mind teljesebbé váljon. A kiegészítések betoldása kapcsán azt a megoldást választottuk, hogy a Rónay Elemér szövegének megfelelő helyére dőlt betűvel és keskenyebb tördeléssel, tehát jól látható módon illesztettük be azokat. Mivel az eredeti kézirat is tartalmazott jegyzeteket, az eredeti jegyzetanyag folyamatosságába beillesztve (azokat ahol lehetett, pontosítva), de szintén dőlt betűvel szedve közöljük kiegészítéseinket. Az eredeti szöveghez képest – a kiegészítéseken túl – egy új fejezetet is közlünk: a szerző és leszármazottai életrajzát. Id. Rónay Elemér a kéziratában jelezte, hogy tervezi megírni saját életútját is, ez azonban nem készült el, ezért magunk, a kéziratot sajtó alá rendező szerkesztők készítettük el ezt az életrajzot a családtól kapott dokumentumok alapján. Mindemellett megpróbáltuk összegyűjteni és publikálni a családtagokat érintő, a kézirat 1947-es lezárását követő adatokat is. Ebben részben segítségünkre volt a szerző fia, ifj. Rónay Elemér, aki bizonyos életrajzi adatokkal 1986-os elhunytát megelőzően az évek során kiegészítette az eredeti kéziratot (e bejegyzéseket a kézirat részének tekintettük, így nem alkalmaztunk eltérő közlésmódot, de külön hivatkoztunk rá), ugyanakkor számos esetben nekünk kellett a legtöbbször hézagosan föllelhető dokumentumok alapján a szükséges kiegészítéseket elvégezni. Döntően ugyancsak a mi gyűjtőmunkánk eredménye a kötetben közölt – jelentős részben eddig ismeretlen, ill. nem publikált – családi fényképanyag is.

6


HELYTÖRTÉNET ___________________________________________________________ A most közzétett kézirat a jelzett kiegészítésekkel ily módon egyszerre tekinthető történeti forrásközlésnek és a legfrissebb kutatási eredményeket tartalmazó genealógiai szakmunkának. Mindezen túl reményeink szerint egy a Délmagyarország XIX-XX. századi történetében jelentős szerepet játszó család érdekes és változatos történetével is megismerkedhet az olvasó, s ezen keresztül a magyarországi köznemesi birtokosok életformájába, sikereibe és kudarcaiba, a sokszor irigyelt, ám a nehézségeket kifelé ritkán mutató, azokat a legvégsőkig leplezni kívánó zárt világába is bepillantást nyerhet. A ma már a Csongrád Megyei Levéltár Makói Fióklevéltárában őrzött kézirat rendelkezésünkre bocsátásért, és a családi iratok, dokumentumok kutathatóvá tételéért, egyáltalán, a kötet megjelentetésében nyújtott önzetlen és készséges támogatásáért köszönettel tartozunk a Rónay család még élő közvetlen leszármazottainak: Kákóczki Lottinak és gyermekeinek, Rónay Péternek és Eszternek. Ugyancsak köszönettel tartozunk a Csongrád Megyei Levéltár vezetőinek és munkatársainak a kézirat előkészítéséhez és kiadásához adott segítségükért. A kézirat földolgozását és a kiadvány megjelentetését a Nemzeti Kulturális Alap Levéltári Kollégiuma, a Makói Múzeumért Alapítvány, a Csongrád Megyei Levéltár, továbbá a Rónay család (Budapest) anyagi támogatása tette lehetővé, melyet ezúton is megköszönünk. (A zombori Rónay család története/Rónay Elemér, Gilicze János, Marosvári Attila. – Kiad. a Csongrád Megyei Levéltár. – Szeged, 2012., 705 p., 24 cm. – Dél-Alföldi Évszázadok, 30. kötet bevezetője)

Rónay Elemér (1874-1965)

7


HELYTÖRTÉNET ___________________________________________________________ BLAZOVICH LÁSZLÓ

Makó Kapisztránói János csodáinak jegyzőkönyvében A világraszóló nándorfehérvári győzelem után a siker másik kovácsát, Hunyadi Jánost követve minden halandó utolsó útján 1456. október 23-án az általa alapított újlaki (ma: Ilok) ferences kolostorban hosszú szenvedés után távozott az élők sorából Kapisztránói János, és ott is hagyták október 29-ig. Ravatalánál több csoda történt, amiből világosan látszott, hogy Újlak népe szentként tisztelte a híres halottat. A csodaváró hangulat kellő előkészítés után alakult ki, hiszen az obszerváns ferencesek Sienai Bernardin után őt szemelték ki következő szentjüknek. Annak tartotta a város ura, Újlaki Miklós is, aki városának és a hozzá tartozó uradalmának szentet kívánt szerezni. Egyébként ő temettette el a templom egyik kápolnájában. A csodatételek egyre szaporodtak, és nem soká várattak magukra a szentté avatás lépései, amelyek élén a magyar obszerváns /a ferencesek nagyon szigorú szabályokat követő ága/ ferences provincia vikáriusa, korábban Kapisztránói munkatársa és lelkes híve, Varsányi István, valamint Újlaki Miklós jártak. Biztatásukra a város polgárai hamarosan szolgálatkészen elkezdték felvenni a csodatételi jegyzőkönyvet, amely a szentté avatási per fontos dokumentumát jelentette. A felvett jegyzőkönyvek két példánya ismeretes. Az egyik a párizsi Bibliothéque Nationale-ban található, 188 csodát tartalmaz, a másik a S. Isidoro kolostorban lévő, 260 csoda leírását őrzi. Az előbbit Ivo Mazuran adta ki. Az utóbbi másolata megtalálható a magyar ferences rendtartomány budapesti levéltárában, amelyet a két világháború között P. Kaizer Nándor, Dőry Ferenc és Lukcsics Pál készítettek. További három kézirat készült még, amelyek az előző kettőn alapulnak, ám átigazítások, toldások bőségesen találhatók bennük. A kéziratok egymáshoz való viszonyát Fügedi Erik derítette fel, valamint térképre vitte azon települések listáját, ahonnan zarándokok érkeztek Újlakra a csodatevő barát sírjához gyógyulásuk reményében. A Mazuran által kiadott latin nyelvű kéziratot Hegedüs Antal fordította magyar nyelvre. Bálint Sándor pedig a ferences levéltárban őrzött másolatokból a Szegedre vonatkozó adatokat gyűjtötte ki. Bennünket most nem a sok szegedi eset érdekel, hanem egy himesegyházi történet, amely így szól: „Egy bizonyos Gellért nevű pap, Himesegyháznak plébánosa – ez a falu Újlaktól 30 magyar mérföldre fekszik – több mint három évig oly súlyos ragályos betegségtől szenvedett, hogy lehelni sem tudott, hanem csak a legnagyobb nehézséggel tudott lélegezni; néha csak hosszú idő után tudott elsápadva megszólalni. Már halottnak látszott, sem ülni, sem feküdni nem tudott, hanem az állandó gyötrelem miatt csak állt. Reménykedett az úrban a szent atya, János testvér érdemei miatt, és 8


HELYTÖRTÉNET ___________________________________________________________ fogadalommal kötelezte magát, hogy fölkeresi a sírját, és ott misét mond. Miután letette a fogadalmat, és még nem teljesítette, azonnal megszabadult, és egészségesen jött el a sírhoz káplánjával, Andrással, és János úrral, a makófalvi plébánossal, és ott misét mondott. Mindezt esküjével erősítette meg a megbízottak előtt. És történt ez 1459. október 6-án.” Gellért plébános lejegyzett lélegzési problémáiból következően valamiféle aszmatikus betegségben szenvedhetett, amelyből csodálatos gyógyulást nyert. Fogadalmának teljesítését a jegyzőkönyvbe vezették, és két tanú, káplánja, András és János, makói plébános bizonyságot tett róla. Kérdésünk az: a korban előforduló melyik Himesegyház plébánosát tisztelhetjük Gellértben, illetve melyik Makófalván teljesített szolgálatot János plébános. Mazuran Himesegyházát Csánki Dezső történeti földrajza alapján Bács megyében Bajsa mellett egykor feküdt Hímesegyházával azonosította. Fügedi Erik Baranya megyébe tette, a mai Hímesház középkori elődjeként. Fügedi lokalizálását fogadta el a szöveg fordítója, Hegedüs Antal is. Az utóbbi helymeghatározással kapcsolatosan az a bökkenő, hogy ha valóban 30 mérföldre feküdt Hímesegyház Újlaktól – általában jók a távolságok megjelölései a jegyzőkönyvben -, akkor azt nem lehet azonosítani a Baranya megyeivel, hiszen az jóval a megadott határon (240 km) belül feküdt. Közelebb áll a Bács megyei Hímesegyház helye a csoda leírásának szövegében megadott távolsághoz. Makófalvát, a szövegkiadásában Makath, a Mazuran és Hegedüs Antal a Baranya megyei Makófalvával azonosítja. Ezen lokalizálásnak az a gyengéje, hogy nem ismeretes számunkra: volt-e plébániája a Baranya megyei Makófalvának. Csánki olyan kis helyet említ Makófalvaként, amelynek önálló plébániáját kétségbe vonhatjuk, ugyanis 1473-ban a Szent Egyed nevű településhez tartozott, később pedig vele együtt Szigetvárhoz. A mi Makófalvánk, amely ez idő tájt váltott nevet, és lett rövidülve Makó, ugyanakkor plébániás helyként létezett már évszázadok óta. Plébániájának első említése a pápai tizedjegyzékekben található 1334 és 1335 között. Nem feküdt sokkal messzebb a Bács megyei Hímesegyházától mint Baranya megyei névrokona. A három település egyébként három különböző egyházmegyét (Csanádi-, Kalocsai-, Pécsi-) uralt, tehát semmiképpen nem azonos püspökségbeli plébános társát hívta tanúként Gellért. Mindezek után úgy véljük, a mi lokalizálásunk sem áll gyengébb lábakon, mint tudós elődeinké. Ha valóban helyes a feltételezésünk, akkor két adattal sikerült gyarapítanunk Makó forrásokban szegény középkori történetét. Egyrészt találtunk egy nevet, amelyet a Makófalva elnevezéstől a Makóig vezető úton használtak a kortársak, másrészt megtudtuk, hogy 1459-ben János nevű plébános szolgált a korabeli Makón. 9


HELYTÖRTÉNET ___________________________________________________________ Makó középkori történetére vonatkozóan elsősorban a Csanád nemzetség fennmaradt okleveleiben találunk adatokat, sajátos módon inkább többet a 14. mint a 15. századból. Éppen ezért fontos számunkra, amikor véletlenül bukkanunk rá egy-egy elszórt adatra, amelyek azt mutatják, hogy nem véletlenül kerül elénk a törökkori defterekben a több ezer lakosú mezőváros képe a 16. század második felében.

Kapisztránói János

10


ELŐDEINK

BIKFALVI GÉZA P. Vendel János SJ életrajza P. Vendel János SJ 1894. június 30-án, Makón született. Az édesapja, Vendel János tiszti főorvos volt, aki a szegény betegeket ingyen kezelte. A középiskolai tanulmányait a makói állami gimnáziumban kezdte el, majd édesapja halála után, 1907-ben Budapesten a piaristáknál folytatta, hatodikos korában megérlelődött benne az elhatározás, hogy Istennek szenteli az egész életét és 1910. augusztus 15-én belépett a Jézus Társaságába. A noviciátusi éveit Nagyszombatban töltötte, majd a gimnáziumi tanulmányait, mint elsőfogadalmas jezsuita a kalocsai jezsuita gimnáziumban fejezte be. Utána megkezdődött a szokásos jezsuita képzés, a formáció, először Innsbruckban a jezsuita főiskolán tanulta a filozófiát, majd az első magiszteri évében, Szatmárnémetibe került a jezsuita konviktusba felügyelőnek. Ekkor írta meg a „Limpiási csodás feszület” című munkáját, amelyben az 1918-as, észak-spanyolországi kisváros, Limpiás csodás jelenéseit ismertette. A 48 oldalas válogatásban a Limpiási csodákkal foglalkozó spanyol nyelvű könyvek és cikkek részleteit adta közre. A kis füzet nagyon nagy népszerűségre tett szert az olvasók között, többször utánnyomták. A teológiai tanulmányait 1920-ban kezdte meg Innsbruckban majd a második évben Krakkóba került, ahol 1923. június 3-án pappá szentelte Anton Nowak krakkói püspök, a teológia utolsó évét, pedig Érden fejezte be magánúton. A formációjában soron következő harmadik probációs évet 1924-1925-ben, Bécsben végezte és az utolsó harmadik fogadalmát 1925. február 2-án tette le. 1925 őszétől a budapesti (Mária utcai) rendházban és templomban tevékenykedik, a karizmatikus kisugárzású fiatal szerzetes, elsősorban az ifjúság körében tevékenykedett. A pesti Jézus Szíve templomhoz tartozó ifjúmunkás és diák Mária Kongregációk prézese (papi vezetője) lett. Megalapította a 327-es számú cserkészcsapatot. Ugyanakkor az ez idő tájt meginduló missziós folyóirat, a „Katolikus Missziók” szerkesztésében segédkezett. 1927-től pedig átvette a lap kiadásának és szerkesztésének az irányítását és missziók ügyének szentelte az idejének nagy részét. Közben Bonnban és Lille-ben tanulmányozta a missziós módszereket és megismerkedett a német és francia missziós tapasztalatokkal. A missziók támogatására előadásokat és filmvetítéseket szervezett és rendezett, ekkor azonban váratlan balszerencse érte, az egyik Pest megyei faluban tartott filmvetítés során kigyulladt a film és felrobbant a vetítőgép. A korabeli technikai sajátosságok közé tartozott, hogy a filmek veszélyesen gyúlékony 11


ELŐDEINK

alapanyagból készültek és ha, a film megakadt a vetítőgépben, akkor a súrlódással keletkező hőhatására általában meggyulladt. A P. Vendel által vetített film is valamilyen módon felrobbant, nagy tűz ütött ki az egyszerű teremben, ahol a vetítést tartották, a tűz miatt kitört pánikban több ember az életét veszítette. A helyi plébános idegrendszere felmondta a szolgálatot és kórházba került, ahol nem sokkal később elhunyt. Az ügyből országos szenzáció lett, a lapok meghurcolták P. Vendelt, de a bíróságon felmentették, mert a hivatalos vizsgálat nem állapított meg semmi komolyabb szabálytalanságot. Ugyanakkor, mint az esetből levont tanulságot, a hatóságok elrendelték, hogy ezentúl csak a nézőközönségtől elzárt tűzmentes kamrából lehet vetíteni a filmeket. Azonban P. Vendel missziós ismertetője munkája félbeszakadt, bár később is sokat foglalkozott filmek vetítésével a saját missziós tevékenysége során, természetesen elsőrangú, kifogástalan berendezésekkel. Az 1929-1931 közötti években a budapesti egyetemen latin és történelem szakon tanult, ekkor kezdett el foglalkozni a török nyelvvel és kultúrával is, a neves turkológus Németh Gyula előadásait látogatta, aki személyesen szorgalmazta a törökországi misszióját. Majd 1931-ben, amikor Csiszárik János püspök kérésére, a rendtartomány főnök P. Bíró Ferenc SJ jóváhagyásával lehetőség mutatkozott, hogy törökországi missziós munkát végezzen, kiment Isztanbulba, hogy elsősorban a gazdasági világválság miatt nagy számban letelepedő magyar iparos családok lelkipásztora legyen. Az akkori magyarországi pápai nuncius, Angelo Rotta is támogatta P. Vendel küldetését és a munkája számára kieszközölte XI. Pius pápa külön áldását. A pasztorális munka mellett török nyelvet és irodalmat tanult az isztanbuli egyetemen és később tudományos szinten foglalkozott a török nyelvvel. Nagyon vonzotta a gazdag és addig feltáratlan törökországi levéltári anyag. Később már nemcsak a magyarok között végzett lelkipásztori munkát, hanem más európai országokból odakerült keresztény családokat is bevonta a plébániai életbe. A többnyire török állampolgárságú, de keresztény családok gyermekeit nyaranta elvitte cserkésztáborozni, főként francia, osztrák, olasz, görög és örmény fiúkat, a költségek nagyobb hányadát a saját isztanbuli lelkészi fizetéséből fedezte, amelyet a magyar követség folyósított neki. 1936-1938-ig Ankarában tartózkodott, de egyébként a többi 42 törökországi évét Isztanbulba töltötte, akkoriban az 1800 törökországi magyarból mintegy 700-an éltek a városban, voltak még az 1848-1849-es szabadságharc elmenekült honvédeinek a leszármazottai, de a többségük a megélhetés reményében frissen kivándorolt családok. P. Vendel a részükre egy magyar kulturális kört is szervezett, előadásokat és filmvetítéseket tartott rendszeresen. 12


ELŐDEINK

1939 nyarán P. Vendel segítséget kapott P. Serei Károly SJ személyében, aki a pécsi Pius gimnáziumbeli magisztériuma befejezése után, Libanonba került, ahol Bikfayában megkezdte az arab-török nyelvű tanulmányait. A diákok táborát, akkor a Márvány-tenger partján lévő Mudanyában tartották, a tulajdonképpeni tábor egy török fagylaltárus kibérelt háza volt, néhány méternyire a tengertől. Innen rendezett P. Vendel szárazon és vízen kirándulásokat a környék érdekesebb helyeire. Ilyen mozgótábor keretében felmentek a Bursa melletti, Ulug-dag hegyre, amelyet a kis-ázsiai Olympusznak is neveznek. A hegyek között nagyon romantikus sátortáborokat vertek, Fistikli és Keles környékén. P. Vendel minden reggel misézett, amit az arra járó török pásztorok értetlen érdeklődéssel figyeltek, nekik furcsa volt, a különös ruházatú ember, aki egy nagy kő körül kehellyel a kezében tett-vett, mormolt és forgolódott, mivel még sohasem láttak hasonló dolgot. A mise végén Vendel atya elmagyarázta a pásztoroknak, hogy ő tulajdonképpen egy „papaz”, azaz keresztény pap, méghozzá szerzetes és a misén így imádkoznak Istenhez. A pásztorok érdeklődve vették ezt a közlést és barátságosan elmagyarázták, hogy nekik is vannak derviseik, akik hasonlóan sokat imádkoznak, gyönyörűen énekelnek, sőt táncolnak. Mivel jól összebarátkozták, az egyik délután, egy egész csapat török pásztor látogatta meg a táborozókat P. Vendel megvendégelte őket, cigarettával kínálta és megbeszélték a világ dolgait, nagyon jól tudott beszélni az egyszerű emberek nyelvén és nagy figyelemmel és tisztelettel hallgatta őket. Természetesen sokat tanult tőlük, főként a helyi török nyelvjárást. Azonban nem missziózott köztük, nem akarta őket keresztény hitre téríteni, bár ezt a P. Bíró itthonról mindig szorgalmazta. Az elkövetkező években P. Serei az isztanbuli egyetemen tanult, így nagyon nagy segítségére volt P. Vendelnek Mivel Törökország a második világháborúban semleges állam volt, a pasztorális munka zavartalanul folyhatott, sőt P. Vendel a háborús viszonyok között megnehezülő kapcsolattartásban közvetítő szerepet játszott, elsősorban az anyaország és a missziók között. A nyári cserkész munka is folytatódott, P. Vendelnek sok török jóbarátja volt, a segítségükkel vásárolt egy jó állapotban lévő, nagyméretű halászcsónakot, amit percek alatt lehetett árboccal és vitorlával felszerelni, a kormányzást és a vitorlakezelést P. Serei végezte. A vitorlázás és a hajózás mesterségét egy öreg török halásztól tanulták meg, akit néhány hétre felfogadtak, hogy beavassa őket a tengerjárás mesterségébe. A vitorlás neve Attila lett, híres-neves ázsiai ősatya tiszteletére és a Márvány-tengeren hajózó törökök örömére, akik füttyel és kurjantással üdvözölték a nagynevű ázsiainak dedikált hajót.

13


ELŐDEINK

Ezzel a hajóval szép apostoli munkát végzett Vendel atya. A vakációra a cserkész fiúkkal a Márvány-tenger Kinali nevű szigetére mentek, ahol egy török villát béreltek. Vitték persze a vitorlást is, ami nem messze a háztól volt lehorgonyozva. De most már nem csak cserkészek érkeztek a vakációra, hanem P. Vendel meghívta a nem-keresztény török jóbarátait is, egyetemi tanárokat, orvosokat, kereskedőket, akik több napon keresztül élvezték a jezsuita vendégséget. A kis vitorlás csónakban szívták a friss tengeri levegőt vagy a parti kis házban megkóstolták a magyaros ízeket – mindig magyar szakácsot fogadott fel P. Vendel - ezek a török jóbarátok megnyitották szívüket, előhozták a problémáikat, sőt a vallásról is sok szó esett. Sokszor késő estig, miután pedig a fiúk elaludtak, a ház teraszán, a csillagos ég alatt, a morajló tenger felett folytatódott a beszélgetés. Nem lehet eléggé értékelni mindazt a jót, amit P. Vendel tett, így az őszinte baráti kapcsolatok révén. Ez a módszer: jót tenni beszélgetés útján, meghallgatni másokat, figyelemmel lenni a problémák és lelki bajok iránt jellemezte P. Vendel apostoli munkáját nem csak a vakáció ideje alatt, hanem év közben is. Ideje legnagyobb részét az isztanbuli rendház fogadó szobájában vagy az ismerősök, barátok és a rászorulók otthonában beszélgetéssel töltötte. Bizonyára erre kérte az Urat, a rövid szentség látogatások alatt, kivétel nélkül, minden egyes alkalommal, valahányszor a rendházból kiment, egy-két percig szentség látogatást végzett és ugyanezt tette, amikor hazaérkezett. Érintkezése olyan volt, hogy soha senkit el nem idegenített, meg nem sértett. Jóllehet lobbanékony és ideges természet volt, és emiatt néha kitört és keményebben szólt oda, utána rögtön mégis mindenki érezte, hogy igazi jóbarát maradt, akinek a segítségére komoly nehézségekben is biztosan számítani lehet. A második világháború után is hallatlan lelkesedéssel folytatta a lelkipásztori munkáját, egy protestáns lelkésszel elkészítette az Újszövetség török nyelvű fordítását, amely 1959-ben jelent meg nyomtatásban. Az 1967-es jezsuita nagytalálkozón a következőképpen számolt be a törökországi munkájáról: „még mindig a XI. században él, a 25 %-uk a XVI. A török misszió 1930-ban kezdődött, amikor az oda kivándorolt magyar munkások gondozására kimentem Isztanbulba. Mivel a magyarok száma csökkent a konzulátusok személyzetét is lelki gondoztam. A török nép népileg nem egységes, vallásuk az iszlám. A katolikusokkal szemben nem rosszindulatúak, a Szentszékkel diplomáciai kapcsolatban állnak. A nuncius szerepe: felülről, az eliten keresztül hatni. Az 1961-es alkotmány szabad vallásgyakorlatot biztosít. Csak néhány katolikus iskola létezik (pl. Isztanbulban), de ott franciául folyik a tanítás, nem törökül. Személyes érintkezéssel lehet valamit elérni, de előbb meg kell ismerni a nép jellemét. A törökök 70%-a században, a maradék a mi korunkban. Az értelmiségiek nem gyakorolják a vallásukat, de távol állnak a keresztény14


ELŐDEINK

ségtől is. Az apostoli munkát nagyon megnehezíti, hogy nincsenek könyvek török nyelven. Keresztényi értelemben vett szeretet nincs a törököknél, mindent érdekből tesznek. Nagy a kommunista propaganda, de veszélyesebb az indifferentizmus és materializmus, amely a turistákon és a nyugati filmeken keresztül is terjed. Jelenleg készülőben van egy török katolikus egyházközség megszervezése, igen sok nehézség között. Bátor elit kellene, van néhány konvertita az egyetemi tanárok és a katonatisztek között. A Boldogságos Szűz, akinek Efezusban van a szentélye, Törökország legnagyobb apostola. Törökország is várja a kairos-t.” P. Vendel 1971 májusában komoly orrvérzést kapott, már évek óta magas vérnyomása volt, ezért az izmiri kórházba szállították, de hamarosan rendbe jött. És amikor hazatért az isztanbuli rendházba azt mondta: „Úgy látszik még nincs rajtam a sor.” Újra munkához látott a megszokott mederben, de félév múlva az egyik reggel nem jelent meg a reggeli miséjén, hogy azt bemutassa a híveknek, halva találták meg a szobájában. P. Vendel János SJ 1971. december 12-én hunyt el a jezsuiták IsztanbulAyazpasa-i rendházában, december 14-én búcsúztatták, 25 paptársa, sok hűséges magyar és török tisztelője jelenlétében az isztanbuli keresztény temető kápolnájában P. Gaston Pasty SJ, az isztanbuli jezsuita rendházfőnök vezetésével.

A Boldogságos Szűz Mária kápolnája Efezusban

15


ELŐDEINK

MEDGYESI PÁL Galamb József nyomában Amerikában Makóiként, mérnökként és mérnök kamarai tisztségviselőként régóta tripla elkötelezettséget érzek a város nagy mérnökszülöttjei iránt. Ennek ellenére Hajnal Antalról, a fiumei kikötő mérnök építőjéről még mindig nagyon keveset tudok. Heteket kellene Zágrábban, Fiumében (Rijekában) és Bécsben kutatni munkásságának megismerése céljából. A lángszóró kifejlesztőjeként ismert gépészmérnökzseni, Szakáts Gábor regényes életének egy filmproducert kellene kutatásra és forgatásra ingerelnie. A legtöbbet a 20. század autójává választott Ford T-modellnek köszönhetően, Galamb Józsefről tudunk. Ez az autó a világ közúti közlekedését - a szintén főleg Galamb-alkotás, - a Fordson traktor pedig a mezőgazdaságot forradalmasította. Galamb József minden sikere és Roosewelt elnöki fizetése ellenére élete végéig megtartotta magyarságát, makóiságát és szerénységét. A feléje irányuló érdeklődésem pedig már régen meghaladta a hobbimértéket. Jó sorsom először 1985-ben repített az Amerikai Egyesült Államokba, 1972 óta ott élő barátom meghívására. Ekkor, Ronald Reagen elnök idején az USA hatalmának csúcspontján volt. Még sem volt könnyű bizonyítanom a nagykövetségen a turistavízumot kérvényezve, hogy én semmilyen kockázatot nem jelentek a világ vezető katonai és gazdasági hatalmára. Egy alapos szélviharral megúszva az akkor divatos repülőgép- eltérítéseket és -baleseteket, a Kennedy repülőtéren nyugodtan nézhettem a Bevándorlási Hivatal tisztjének a szemébe szentesi húsos zöldpaprikával a diplomata táskámban és Kádár Józsi-féle házi szalámival a kofferemben. (Ez volt ám az igazi keményvaluta a kinti magyarok körében.) 2011-ben bezzeg ilyen csomaggal az első repülőtér-jelzőtábláig sem jutottam volna el… De mi is történt közben? Igen, 9.11. ahogy az amerikaiak idézik 2001. szeptember 11-ét. Az emberiség új időszámításának kezdete után néhány hónappal az 5. nemzetközi Arzén Konferenciára kaptunk meghívást San Diegoba dr. Hlavay József professzor barátommal. Miközben a tanszékvezető előadása nagy tetszést aratott, nekem nem igazán tetszett az, ahogyan az USA a 17 év alatt megváltozott. A terrorizmustól való állami félelem átjárta a csontjaimat. Ezt érezhettem meg már az utazás előtt, és ezért ódzkodtam a kiküldetéstől 2002 nyarán. Amíg első utamon a washingtoni múzeumokban kerestem és találtam Galamb József-alkotásokat, az egykori vadnyugaton Kaliforniában, Nevadában erre kevesebb lehetőségem volt. Ezért harmadik utam fő célja a Ford-birodalom központja, Dearborn lett. Tudom, az igazi autentikus utazás Galamb József nyomában úgy kezdődött volna, hogy Hamburgban hajóra szállok, és hetek múlva kikötök New Yorkban. Mivel 16


ELŐDEINK

összesen sem állt ennyi idő rendelkezésemre, a manapság szokásos repülést választottam. A landolás utáni első utam azonban Gyuri barátom kalauzolásával a New York-i kikötőbe vezetett, ahol tüstént körülnéztem, és azt vizsgáltam, mit láthatott itt Galamb József megérkezésekor 1903. október 6-án. (A hosszú utat két barátjával együtt tette meg, akiknek némi kölcsönnel segített hajójegyet váltani.) A Hudson folyó torkolatánál talán a Liberty Island változott legkevesebbet. Galamb Józsefet tehát az 1866-ban felállított, Frederic Bartholdi és Gustav Eiffel által készített 46 méter magas rézborítású, acélszerkezetű Szabadság-szobor fogadta. A Liberty Statue-t a centenáriumhoz képest 10 évvel később is csak azért tudták felállítani, mert az akkor már tekintélyes lapkiadó, a szintén hazánk fia, a Makón született Pulitzer József a The World című lapjában gyűjtést szervezett a 47 méter alapzat elkészítésére. A hatalmas „alépítményben” egyébként múzeum is működik, ahol bemutatják Pulitzer érdemeit is. A Szabadság-szigetről a Manhattan szigetre nézve már csak egy régi épülettömböt láthatunk, jellegzetesen ronda víztárolókkal a tetején. Néhány csúnyácska víztorony is látható még, melyek szintén megünnepelhették a centenáriumukat. Utunkat a közismert Manhattanben folytattuk. Galamb József természetesen nem láthatta a World Trade Center 1973-ban elkészült 417 méter magas ikertornyát, a helyén kialakított emlékparkot és az épülő négy új tornyot sem. Bizonyára eljutott viszont Bostonba, ahol megnézhette a 31 éves korában 1638-ban elhunyt pap, John Harward által a Cambridge Egyetem mintájára alapított egyetemet. Nem láthatta viszont a One Liberty Square-on az 1763-as bostoni felkelés, az 1793. január 24-i francia forradalom és az 1956-os magyar forradalom emlékére felállított szoborcsoportot. Egészen biztosan látta azonban talán több családi kiránduláson a Niagara -vízesést is, hiszen Detroittól akkor is egynapi autózást igényelt csupán. Galamb József a magyar Királyi Felső Ipariskolában szerzett mérnöki oklevelével a zsebében először Albanyban kapott faburkolat-készítő munkát, majd Pittsburgh-ben szerszámkészítő lett. Clevlandben még karburátorszerelőként, de Nilesben már szerszámtervezőként dolgozott. 1904-ben megnézte a Saint Luis-i autókiállítást, és ezzel teljesítette eredeti célját. Innen azonban nem haza, hanem Detroitba, az amerikai autógyártás fellegvárába utazott barátai unszolására. A Detroithoz közeli Dearnbornban (nálunk már Fordbornnak hívnák) a természet is csodálatos dupla szivárvánnyal fogadott. Az első utunk a szépen gondozott hatalmas parkban található Henry Ford Múzeumba vezetett. Itt nem csak Ford-gyártmányok és nem csak autók találhatók, hanem számos technikai és történelmi érdekesség, a „robbantott” T-modelltől a Kennedy Carig, melyben az elnök a merénylet idején ült. Láthattuk a 20 milliomodik Ford autót is, ami már nem T-, hanem A-modell, és láttuk a Galamb József-team harmadik kiváló munkáját, a V8-at, 17


ELŐDEINK

Bonnie és Clyde kedvenc menekülő autóját. Az igazi célunk azonban a Benson Fordról elnevezett kutatóközpont felkeresése volt. A többnyire fiatal személyzet nagyon udvariasan kiszolgált bennünket, kevesebb mint 100 dollárért lemásolták azt a 157 oldalas interjút is, amit Galamb József adott 1952 januárjában és februárjában Owen Bombard újságírónak. Ez az angol nyelvű dokumentum tartalmazza lényegében mindazt, amit Galamb Józsefről, mint Henry Ford közeli munkatársáról tudunk. Ma már azzal is büszkélkedhetek, hogy birtokomban van az interjú több mint egy órájának anyaga. Ma már azzal is büszkélkedhetek, hogy birtokomban van az interjú több mint egy órájának hangfelvétele is. Most már, ha nem is anyanyelvén beszélve, de megismerhetjük orgánumát, hangszínét, beszédstílusát, igazolva szerénységét és intelligenciáját. Nem férhet kétség ahhoz, hogy Galamb József többször is megfordult Washingtonban és akár láthatta is a T-modellt a Technika Történeti Múzeumban. Természetesen kizárólag Henry Forddal azonosítva. Most már, ha nem is anyanyelvén beszélve, de megismerhetjük orgánumát, hangszínét, beszédstílusát, igazolva szerénységét és intelligenciáját. is megfordult Washingtonban és akár láthatta is a T-modellt a Technika Történeti Múzeumban. Természetesen kizárólag Henry Forddal azonosítva. Washington fél makónyi területű főterének (közepén a ceruzaként álló Georg Washington Memoriállal) a Mallnak, mindkét több km hosszú oldalán a Capitolium és a Lincoln-emlékmű között sorakozó múzeumok egyikében megtalálhatta a repülési múzeumot is, ami ma már Repülési és Űrkutatási Múzeum. Ma itt láthatná honfitársa, Pavlics Ferenc által „főszerkesztett” holdautót, melyből az Apolló 15-16-17 felvitt egy-egy példány 1972. óta a Holdat „ékesíti”. Láthatná a Beiczy Antal által épített Mars-kompot is, melyből egy példányt a Pathfinder-szonda vitt fel 1996-ban. És persze büszkén nyugtázhatná, hogy magyar mérnöki példája számos követőre talált. A sok látnivaló között úgy gondolom mégis az érdekelné legjobban, hogy ma milyen autók koptatják az USA és a világ útjait. Nagy szerencséjére már alig látna néhány darabot az 50-es, 60-as évek felcsicsázott, pazarlóan gazdaságtalan (2 méter motortér, 2 méter utastér, 2 méter csomagtér) rongyrázó benzin-falókból, hanem ízléses, gazdaságos, kisebb súlyú autók áradatával találkozna, köztük az elegáns, népszerű Fordok számtalan fajtájával és mindegyiket az általa tervezett szilva alakú, kék színű emblémával. Galamb József végtelen szerénysége ellenére is büszke lehetne arra, hogy 2011-ben annak ellenére, hogy az autógyártás 126 éves történetében 4000nél is több márka próbálkozott sorozatgyártással, és jelenleg is 200 ilyen gyár működik, a Ford 350 millió eladott autóval tartja az első helyet. Miután majd fél évszázadon keresztül a T-modell tartotta az eladási listát több mint 15 millió darabbal.

18


ELŐDEINK

Büszke lehetne arra is, hogy a 2011-es toplistában (az első tízben) a Fókusz is és a Fiesta is megtalálható, melyek leginkább követik a T-modell koncepcióját. Hajdu Gábortól – aki iskolaigazgatóként kapcsolatba került Barbara Bauerrel, Galamb József unokájával – két gyenge minőségű fekete-fehér fotót kaptam a 131. születésnapi megemlékezésre készülvén. Az egyik Galamb József sírkövét ábrázolja, a másik feltehetően a Galamb-ház szalonjában készült 1925 körül. Ezen egy kandalló, felette egy festmény, előtte egy „kismikulás” és egy 6-7 éves kislány látható. Némi szakmai támogatás után az internet segítségével azonosítottuk a festményt. Nem kis meglepetésünkre Munkácsy Mihály „Nagyapa pihen” című szalon zsánerét fedeztük fel, melyet 1887-ben Colpachban festett. A felfedezés értékét aktualitása is fokozza, hiszen ez a kép 2011. decemberében egy magyar galéria aukcióján 180 millió forintos rekord összeggel talált új tulajdonosra az internetes portál szerint.

T-Ford modell a makói József Attila Múzeumban

Minden bizonnyal kaphatnánk további értékes információkat főleg Galamb József magánéletéről, még élő leányával, illetve unokájával készítendő interjúkból, detroiti és dearborni kutatásokból, például a sírhely és a lakóház felkutatásával. A soron következő feladat azonban a 157 oldalas interjú teljes lefordítása. Makó, Galamb József szülővárosa különösen az utóbbi húsz évben igen sokat tett neves fia emlékének megőrzésére.

Tennivaló azonban még igen sok lenne. Városunkban nemcsak T modellnek, hanem A és V8 modellnek is lenne helye, a szakmunkásképzőben pedig működő Fordson -traktornak. Szülőházára, iskolái falára emléktábla kívánkozik. És akkor a restaurálandó műhelyről és a Ford Oldtimerek restaurálásáról még nem is tettem említést. Úgy gondolom, igen sok dolga lenne egy jól működő, az érdekeltek támogatását élvező alapítványnak.

19


ELŐDEINK

HORVÁTH MIHÁLY A „Halál-motorbicikli” A tragédiák sorozatát okozó, „elátkozott” vagy épp önálló személyiséggel bíró jármű a horrorszerzők egyik kedvenc témája. Stephen King Rémautó, vagy a Christine c. műve is erre a motívumra épül. Az ötvenes évek filmsztárja, James Dean 1955-ben Kaliforniában halálos balesetet szenvedett Porchse 550 Spyder sportkocsijával. A roncs és a belőle kiemelt alkatrészekkel működő autók újabb baleseteket, tragédiákat okoztak közvetett vagy közvetlen módon. Volt, hogy a közlekedés veszélyeire figyelmeztető kiállításon a felfüggesztett roncs rászakadt egy nézelődőre. Máskor a lehetetlent súrolva az összetört autó „elindult” és eltörte egy szerelő lábát. A roncsot szállító teherautó felborult, a garázs kigyulladt stb. Az átszerelt váltóval, motorral működő kocsik balesetei tovább éltették a „halálautó” mítoszát. Hasonló történetek keringenek a luxuslimuzinról, melyben Ferenc Ferdinánd az első világháború kitöréséhez vezető halálos lövéseket elszenvedte. A misztikus történetek kedvelői kiállnak elméletük létjogosultsága mellett, bár valószínűleg csupán szerencsétlen véletlenek sorozatáról van szó. Az alábbiakban egy magyar vonatkozású „halálmotor” történettel ismerkedhetünk meg. „A Rákosi-uton embert ölt egy halál-motorbicikli. Ifju Horthy volt gépe, amely megölt egy asszonyt s amelynek második gazdája repülőgép-szerencsétlenség áldozata lett, most megölte Szabó Kálmán földeáki gépészt – Borbás Imre és Szabó Kálmán halálversenye a Rákosi uton – sulyos sérülésével kórházban ápolják Borbás Imrét” – 1928. április 20-án ezzel a terjedelmes címmel számolt be a makói Marosvidék napilap Szabó Kálmán földeáki lakos haláláról. Az esetről újabb cikket, leírást nem találtam. Hogy ki lehetett Szabó Kálmán, nem sikerült kiderítenem. A balesetet megemlítettem 2011-ben a Földeák újságban és a makói (a régi napi-lappal névrokon) Marosvidékben megjelent „A régi Földeák orvosai” című írásomban, remélve (bár eltelt nyolcvan esztendő), hogy jelentkezik valaki, aki tud a tragikus esetről. Így is történt: a cikk megjelenése után felhívott a Földeákon lakó Hajnal Jánosné (Szabó Viktória) és elmondta, hogy a címben említett Szabó Kálmán a nagyapja volt. Miután a telefonbeszélgetés során több részletet megtudtam, elkezdtem a nyomozást a „halálmotor” ügyében. Kiindulópontként újra elővettem a Marosvidék fentebb idézett cikkét, pontról pontra megvizsgálva annak állításait. Feltűnt, hogy a beszámoló nem említi meg a „Horthy fiú” keresztnevét. Először talán a köztudatban jobban jelenlévő István jut eszünkbe, aki 1942-ben lezuhant repülőgépével, ám életrajzában nem találunk motorbalesetre utaló említéseket. Nem így ifj. Horthy Miklós esetében, 20


ELŐDEINK

aki 1926 májusában elszenvedett egy ütközést. A dátum ismeretében fellapoztam a korabeli újságokat, melyek teljes részletességgel tudósítottak a balesetről. A Magyar Automobil Club a soron következő Tourist Trophy versenyére készült 1926 tavaszán. A versenybe a kormányzó fiai, Horthy István (1904–1942) és ifj. Horthy Miklós (1907–1993) is beneveztek. Ifj. Horthy Miklós a verseny előtt egy héttel a Svábhegyen „trenírozott” Norton motorkerékpárjával, amikor a Budakeszi u. 53. sz. ház előtt elütötte Fruh Anna 32 éves helyi lakost, aki visszatérőben volt egy közeli villából, ahová (mint az a korabeli újságok megírták) három kanna tejet cipelt a hátán. A különböző politikai beállítottságú lapok mind másképp számoltak be a tényekről: a Pesti Hírlap szerint a kormányzó fia teljesen szabályosan, lassan közlekedett, míg a Népszava a felelőtlen (közel 100 km/h-s) száguldásnak tudta be a balesetet. Az ütközéstől egy oszlopnak vágódott Fruh Annát súlyos sérülésekkel az új Szent János Kórházba szállították, ahol rövid idő múltán elhunyt. A könnyebb sérüléseket szenvedő ifj. Horthy Miklóst a Fasor Szanatóriumban ápolták. A Marosvidék állítása igaz: a motorkerékpár valóban egy lány halálát okozta 1926-ban. A napilap fent említett cikke szerint ifj. Horthy Miklós a baleset után „elkedvetlenedett” a járműtől és túladott rajta. A motor Szegedre került bizonyos Kerekes Jánoshoz, aki nem sokáig élvezhette a híres elődtől származó motor nyújtotta örömöket, mivel a vásárlás után nem sokkal repülőgép-szerencsétlenségben elhunyt. A cikk a baleset időpontját nem említi. A Magyar Szárnyak című, a magyar polgári és katonai repülés történetével foglalkozó internetes oldalon további információkra leltem. „Kerekes János rgv. felügyelő, II. RH, Junkers; †1927. 10. 29., motorhiba berepülésnél, Szeged; Együtt: Makra Sándor szer. — súlyos sérüléssel életben maradt” – olvasható a hősi és repülőhalált halt pilóták listáján. Az „rgv. felügyelő” jelentéséről levélben dr. Szabó János ny. vezérőrnagynál, az oldal szerkesztőjénél érdeklődtem. Gyors válaszából kiderült, hogy a Magyarországot sújtó trianoni békeszerződés nem engedte a katonai légierő fejlesztését, ezért az ilyen jellegű törekvések a polgári repülés égisze alatt történtek. Katonai rendfokozatokat nem használtak. Jelen esetben az „rgv.” egyszerűen repülőgép-vezetőt jelentett, a felügyelő pedig körülbelül a hadnagyi rangnak felelt meg. A baleset pontos időpontjának ismeretében fellapoztam a korabeli újságokat. Részletes beszámolót nyújtott a Szegedi Napló, a Szegedi Új Nemzedék, a Szegedi Friss Újság, de a fővárosi Pesti Hírlap is. Kerekes János, a 42 éves, háborút megjárt (ott több ellenséges gépet lelövő, számos kitüntetéssel hazatért) pilóta közismert volt Szegeden. A Pesti Hírlap beszámolója szerint a Budapest – Konstantinápoly légijárat gépét is rendszeresen vezette. Repülős bravúrjairól is 21


ELŐDEINK

híres volt: 1920 nyarán a szegedi híd alatt többször átrepült, azonban veszedelmes mutatványát a hatóságok betiltották. A Szegedi Napló cikkünk egyik „főszereplőjéről”, a volt Horthy-motorról is említést tesz: „A városban állandóan pompás Norton motorkerékpárján lehetett látni a bricsesznadrágos, bőrkabátos pilótát...” Bár Kerekes János halálához a motorkerékpárnak nincs köze, a tragikus események sorában mégis szerepet játszott. Miután ugyanis a pilóta és szerelője a Junkers géppel a Szeged-Rendező pályaudvar közelében a vasúti sínre zuhant, Kerekes egyik barátja a híres motorral a szerencsétlenül járt ember újszegedi házához hajtott, hogy értesítse a feleségét a történtekről. A fiatalasszony azonban nem volt otthon, csupán a nővére, aki felpattant a motorkerékpár hátsó ülésére, hogy együtt keressék meg Kerekes János feleségét a városban. Ekkor a nő lába valahogy a küllők közé akadt és a küllők „levágták a fiatal hölgy sarkát” – írta a Szegedi Uj Nemzedék. Kerekes János koporsóját a Kálvária úti kórházból több ezres tömeg kísérte. Kerékpárosok, motorosok, katonazenekar és a levegőben három repülőgép körözve kísérte a menetet. Az egyik repülőgép alásiklott, és a pilóta csokrot ejtett a ravatalra. A tömeg a hídig kísérte a pilóta földi maradványait, majd teherautón Makóra szállították, ahol szülei éltek. Az ottani katolikus temetőben helyezték örök nyugalomra. (A Pesti Hírlap 1927. október 30-án közölte a szerencsétlenül járt pilóta néhány évvel korábban készült fotóját.) A motorkerékpár újra gazdát cserélt, új tulajdonosa Borbás Imre Makó, Eötvös utcai gazdálkodó lett. Borbás Imre a pár napja vásárolt motorral 1928. április 19-én, csütörtökön meglátogatta K. Nagy Sándort ugari tanyáján. A földeáki Szabó Kálmán ügyes gépészmester hírében állt, és ebben az időben Borbás Imre alkalmazásában dolgozott. Kinn a tanyák között elhatározták, hogy kipróbálják a motort. K. Nagy Sándornak ebben az időben egy Puch motorkerékpárja volt. Cseréltek gépeket, így Borbás ült a Puchra, saját motorját pedig átengedte Szabó Kálmán gépésznek. Először visszamotoroztak a város alá, majd megfordultak és a sajtóbeszámoló szerint őrült iramban vágtak neki a Rákosi útnak. Elöl, korabeli becslések szerint közel 100 km/h-s sebességgel haladt a Horthy-féle motor a földeáki gépésszel, utána a Puchhal Borbás Imre. K. Nagy Sándor tanyája után egy kanyarban azonban Szabó Kálmán nem volt ura többé a nagy teljesítményű motornak, és egy eperfának ütközött. Az utána haladó Borbás Imre gyorsan fékezett, így ő is lerepült a Puchról. Súlyos, de nem életveszélyes sérüléseket szenvedett. A földeáki gépész azonban végzetesen megsérült. A balesetet végignézte a tanya- és motortulajdonos K. Nagy Sándor, és ismerőse, B. Nagy István. Gyorsan a tragédia színhelyére siettek. K. Nagy Sándor előállt autójával és a két sebesülttel elindultak a makói kórházba. "Szabó

22


ELŐDEINK

Kálmán fiatal, törekvő, szorgalmas, nős és családos gépész azonban utközben meghalt" – írta a Marosvidék tudósítója. Szabó Kálmán Földeákon született 1897-ben, Szabó János és Németh Julianna harmadik gyermekeként. 1915-ben, tizennyolc évesen testvéreit követve Budapestre költözött, ahol a Magyar Királyi Állami Vasgyárak (a későbbi Ganz -MÁVAG) üzemeiben munkába állt, és tanulta a vasas szakma csínját-bínját. 1923. október 12-én kapta meg a géplakatos iparigazolványát. Földeákra, a Pacsirta utcába visszatérvén feleségül vette Lele Viktóriát. Két gyermekük született: Matild és Kálmán. Az ügyes kezű mesterembernek sok munkája akadt a faluban és a környező gazdaságokban is. A javítások mellett kisebb gépeket (például kézi és ló vontatta vetőgépeket, dikkelőket) készített. A gépek, motorok szeretete haláláig elkísérte. A technikai érdeklődést fia, unokája és dédunokái is örökölték. A számos balesetet okozó motorkerékpár további sorsa bizonytalan. Szabó Kálmán leszármazottjai szerint a motor visszakerült Szegedre. Egy vasutas vette meg, aki később nekihajtott egy sorompónak és szintén elhunyt. Visszaemlékezések szerint a „halálmotor” nevet valóban kiérdemlő jármű a szegedi Móra Ferenc, majd a budapesti Közlekedési Múzeumba került. A gyűjtemények munkatársai ezt a tényt nem tudták megerősíteni... A hírhedt, ma már a kora miatt is igen értékes motorkerékpár talán még létezik valahol. Rosszabb esetben munkagéppé alakították vagy darabjaira szedték, jobb esetben egy múzeumban kötélkordon mögé állították, ahol már „ártatlanul”, kifényesítve várja a látogatóit, akik nem is sejtik a veterán gép „sötét múltját”…

Feltételezhetően egy 1925-től gyártott Norton 19-es modell

23


ELŐDEINK

Forgó Géza Lévay Imre, a piarista rendfőnök A makói Szent Anna u. 1. számú nádfödeles kis házikóban született meg Kozák Imre és Lévay Teréz harmadik gyermeke, Imre - 1842. november 10-én - 170 évvel ezelőtt. A szűcsmester édesapa fiának saját mesterségét szánta, de édesanyja és Makra Imre plébános felismerve a kisgyermek tehetségét más jövő felé irányították. Kozák Imre a temesvári szemináriumba került, ahol kiváló tanulmányi eredménnyel hívta fel magára tanárai figyelmét. 1858 őszén elhunyt az édesapja. A család komoly megélhetési gondokkal küszködött, ezért 1861-ben jelentkezett a piarista rendbe, mert így tudott anyagi segítséget nyújtani édesanyjának, ha világi papnak készült volna, erre csak később adódik lehetősége. Purgstaller József, piarista rendfőnök így jellemezte: „tehetséges, éles eszű, szorgalmas”. A piarista rend ruhájába Vácott, 1861. szeptember 16-án öltözött be, és felvette édesanyja nevét. Tanári oklevelet szerzett magyar, német, latin, görög nyelv és irodalomból. Kortársai két jellemző vonását emelték ki: a szegények szeretetét és a gyengébb tanulókkal való foglalkozást. Lévay Imre 1865-től a váci gimnáziumban, majd Pesten tanított. 1867-ben szentelték pappá. Közben publikálni kezdett. Szerinte: „az igaz, szép és jó eszméjének megvalósítása az emberiség legfőbb célja, amely három eszme magvait a bölcs természet bőven hintette el körülöttünk, de hogy e magvak kikeljenek s gyümölcsöt is teremjenek, arra nézve akaratunk erejére, s értelmünk melegítő napjára van szükségünk.” Az 1874/75-ös tanévben kinevezték a veszprémi rendház főnökévé és a hatosztályos nagygimnázium igazgatójává. A városban 13 évet töltött. Munkája legfontosabb eredménye, hogy sikerült nyolcosztályos főgimnáziummá minősíttetni az iskolát. Megszervezte a felnőttoktatást, amelyet az iparoskörben és a nőegyletben történő előadásai tapasztalatai alapján indított el. A gimnázium tanári karában tudományos és irodalmi tevékenységet végző kartársai voltak. Az iskola értesítőjében pedagógiai nézeteit hat tanulmányban közölte, amely ellentétes volt Tisza Kálmán miniszterelnökével, miszerint a középiskoláknak nem feladatuk a nevelés. Lévay Imre szerint „nem az iskola van hivatva a netán rossz vagy hiányos házi nevelést javítani, pótolni, esetleg az életre szükséges magasabb nevelési elveket a gyermekkel gyakorlatba vétetni, annak minden iránt felébredő kíváncsiságát megfigyelni, felvilágosítólag kielégíteni, magasabb, nemesebb iránt vágyat kelteni, megismertetni a szépet, hogy magától tanulja utálni a rútat, hozzászoktatni a józan önfékezéshez, szóval kertészkedni az embercsemete körül, míg azt szárnyukra bocsátjuk.” A Társadalom és a tanuló ifjúság című 1887-ben megjelent tanulmánya 24


ELŐDEINK

szerint: „semmit drágábban nem fizet meg az emberiség, mint a tudatlanságot.” Lévay Imre városi és megyei képviselő volt. 1876-80 és 1881-84 között szerkesztette a Veszprém című megyei lapot, 1884-91 között pedig a Veszprémi Közlönyt, amelyben nagy segítségére volt tantestülete. Istóczy Győző antiszemita mozgalmának hatására ő is foglalkozott a problémával. Így fogalmazott: „Istóczy Győzőé a herosztratészi dicsőség, hogy hajánál fogva előrántotta és megindított egy társadalmi forrongást, amelynek lefolyását, sem végét sem ő, sem más nem látja, és talán jobb is, hogy nem látja, mert elborzadna tőle.” Véleménye szerint az antiszemitizmus semmire nem jó, helyette „szoktassuk munkához, szoktassuk mértékletességhez, szoktassuk takarékossághoz a magyar fajt, akkor nem lesz mit félni a zsidó fajtól.” Lévay Imre érzékelte a katolikus közszellem hanyatlását. Úgy vélte, katolikus köröket kellene alakítani ott, ahol a katolikusok önálló hitközséget alkotnak, hogy a papság és a világi elem közti űrt kitöltsék, áthidalják. 1887-ben kinevezték a fővárosi gimnázium élére, a piarista rendnél pedig konzultor, majd asszisztens volt a tartományfőnöki tanácsban. Betöltötte a rendi fiatalok tanulmányi ügyvezetőinek tisztét is. Budapest alkalmas volt a katolikus körök eszméjének megvalósítására. Meggyőződése szerint, ha a fővárosban létrejön, akkor példaként hat a vidéki városokra is és országos mozgalom jöhet létre. A szervezést a piarista diákok szülei között kezdte meg. 1888. május 27-én megalakult a Budapest Katolikus Kör. Csalódás volt számára, hogy neves politikusok – Szapáry Géza, Dessewffy Lévay Imre (1842-1895) Aurél – nem vállalták az elnöki poszt betöltését, ezért neki kellett ideiglenesen a mozgalom élére állnia. A Budapesti Katolikus Körben élénk élet indult meg. Olvasótermet, játszótermet, titkári irodát és egy szolgalakást béreltek. Neves személyek látogatták, és 1891-ben Esterházy Móric – több hónapnyi rábeszélés után – ült az elnöki székbe. Lévay Imre tiszteletbeli elnök maradt. Lévay elképzelése valósággá vált, és a katolikus körök szervezése országos 25


ELŐDEINK

mozgalom lett. Dessewffy Sándor Csanád egyházmegyei püspök „szükségesnek és üdvösnek” találta egy kör szervezését Makón, sőt védnökséget is vállalt. 1896. október 18-án tartották az alakuló közgyűlést. Henny Sebestyén prépostplébánost választották elnökké, majd a Vörösmarty u. 8. szám alatt fölépült az új székházuk. A magyarországi piarista rendtartomány kis káptalanja 1891. június 23-án provinciálissá választotta Lévay Imrét. A tartományfőnöki megbízatása három évre szólt, amelynek leteltével újra választották. Programjában többek között ez szerepelt: „A szervezetet külsőleg, belsőleg oly józan reformokra előkészíteni, melynek segítségével, bármint végződjenek is a társadalmi válságok, a tanítás és keresztény nevelés magasztos elvei rendünkben és rendünk által megvalósulhassanak.” Tartományfőnöksége alatt döntöttek a váci noviciátus kibővítéséről, a kecskeméti stúdium megnagyobbításáról, a nyitrai teológiai intézet megszüntetéséről, és helyette a kolozsvári és budapesti kalazantiumok felállításáról. A rózsahegyi algimnáziumban és a sátoraljaújhelyi nagygimnáziumban megindult a főgimnáziummá való fejlesztés. Az országban több rendház új épületet kapott. A piarista rend egyik legnagyobb gondja: távozások a rendből. Lévay úgy gondolta, hogy a növendéknevelés új intézményi alapokra helyezésével megállíthatja a negatív folyamatot, ezért a rendházakban családiasabb körülmények megteremtésére törekedett. Javított a ruházkodáson, rongyolódó posztó helyett szövetet kaptak reverenda anyagul és lényegesen jobb ellátást. Bevezették az emelkedő korpótlékot, amely a tanári oklevél megszerzése után járt. Megjelent az elöljárói díj és a helyi pótlék, tanulmányi díjakat utalt ki és támogatta a gyógykezeléseket. Lévay Imre nem csak a szellemiek terén szorgoskodott, de értette és átlátta magyar rendtartomány gazdasági lehetőségeit. Megvásárolta az Orczy-birtokot a törzsvagyon gyarapítására, és elkészítette a rendtartomány gazdasági és egyéb viszonyainak ismertetését, amilyen addig még nem készült. A magyar piarista rendtartomány irányítása ellentéteket is szült, de ezeket igyekezett elsimítani. 1894 őszén bejelentette, hogy a hivatalos aláírásban használt tartományi jelzőt elhagyja, mert az a magyar nemzet szempontjából félreértésekre adhat okot. A későbbiekben rendfőnök és a magyar kegyes tanítórend főnöke aláírást használta. Lévay Imre 1895. május 20-án váratlanul elhunyt. Henny Sebestyén Makó prépost-plébánosa így emlékezett rá: „A társadalomnak egyik kimagasló dísze, büszkesége volt. Nagy erényekkel, jeles tehetségekkel, törhetetlen akaraterővel és gyémántjellemmel felruházott, bírta mind azok becsülését és rokonszenvét, kik őt közelebbről ismerték.”

26


ELŐDEINK

SIKET ISTVÁN LÁSZLÓ Mórával a Göncöl szekéren A szugolyi szőlőkbe - távol a város zajától - a harangszó halkan érkezik. Egy tíz év előtti február végén a távozó lelkek kísérője a Maroson át hullámzott a kopasz fák felett. Szomorú hírt hozott, mert a Török-tanya úrnője itt hagyta földi birtokát, örökre eltávozott. Irénkével a kapcsolatunk a természet szeretetére épült, amelyet a hit, az egyező világnézet pillérei erősítettek. Gyakran kisétáltunk a tanyájába, közben csodáltuk az érintetlen téli tájat, a vadak mozgását, míg tavasszal vártuk a hazatérő fecskéket. Emlékezetesek a szalonnasütések, az estébe nyúló közös nótázások a csillagos égbolt alatt. Az ártérben a szőlőbirtok közepét foglalja el a kúriának is nevezhető alápincézett tanya a vincellérházzal. Három nagy ablaka az útra néz. Az 1910-es évek elején Gróf Gyula bankigazgató építtette. Korai halála után árverésen Irénke apja, Török Pál birtokába került. A művészetet pártoló új tulajdonos gyakran vendégül látta az irodalmi élet Makóra látogató kiválóságait. Irénke szellemi frissességével, intelligenciájával kis társaságunk központjában szerepelt, gazdag emléktárában könnyen talált témát. Hosszú, tartalmas életének örömét-bánatát mesélgette. Gondolatait rímekbe is szedte, verssé formálta, játszott a szavakkal. Szerette felidézni, újból átélni azt az esetet, amikor Móra Ferenc makói barátjával, Diósszilágyi Sámuel orvossal kisétált hozzájuk látogatóba. A szőlőlugasban megterített asztalra a porosabb demizson került az óborral. A vendégek mellett játszadozó kislányt az író kézen fogta, és együtt keresték a sok csillag közt a Kisbérest. A találkozás mély nyomot hagyott emlékezetében, amit Irénke a Göncöl szekér című versben örökített meg:„Kislányom, látod a Göncölszekeret? / vont magához Móra. / Látom - feleltem. / És a rúdján azt a pici csillagot?… " Szugolyban szeretettel várták és fogadták Tömörkény Istvánt és családját is. Az író számára nem volt ismeretlen a város és környezete, mert 1877-80-ig a nagyoskolában elhelyezett algimnázium tanulója, amit márványtábla is bizonyít. Irénke Emma asszonyt és gyermekét, Erzsébetet Maros-parti sétára kísérte. A két kislány között a maradandó barátság ekkor kezdődött, meghívás alapján folytatódott Szegeden, a földszintes Tömörkény-házban, az Oroszlán utcában. Egyik találkozás alkalmával Irénke a barátnőt Szól a harang című költeményével köszöntötte:„Szól a harang büszke dómban, / Szól a harang kistemplomban, / Végigsuhan fényes palotákon, / Reszketve megáll elhervadt virágon ./ Szól a harang, fényt, pompát ünnepel, / Roggyant viskót, mint fáradt vándor átölel….” 27


ELŐDEINK

Irénke hívő katolikusként gyakorolta a vallását, segítette az egyházát. A cserkészeket is fogadta és támogatta. A fiúk keresztet ácsoltak, és felállították a tanyaudvaron. Ezalatt a szabadban tartott őrsi foglalkozáson hangzott el a máig is érvényes tanácsa, amely a Liliom cserkészújságban jelent meg: "Útravalóul adom nektek, hogy mindig becsülettel mérlegeljétek a lehetőségeiteket, sose feledjétek a józanságot és a hitet..." Szerette a birodalmát, a természet szabad világát. Minden időszakban lehetett a kertjében nyíló virágot találni. Egész nyáron kint tartózkodott, az esti harangszóra indult haza. Főzés közben gondozgatta a kényeztetett, hálás szőlőtőkéit. A természet imádatát az Őszi melódia soraiban énekelte meg: „Szeretem az őszi kerteket, / Ha nyílnak a tűzpiros virágok./ S a pillangókat felettük repdesve, / Napsugaras őszi délutánon…. " A vincellérmesterségből sokat tanultam tőle, meglestem a munkafogásokat. Ismereteimnek később nagy hasznát vettem, mert kerttulajdonosként közvetlen földszomszédok lettünk. Közben észrevétlenül rám ragadt a mézédes gyümölcsöt nevelő, az érzékeny és igényes szőlőnek a szeretete. Családi kalákában végeztük a növényápolást, s örültünk a jó termésnek, szorgalmunk jutalmának. A kegyetlen idő nem lassul, inkább rohan. Mindenki felett átsuhan - be kell vallani - megöregedtünk. A mi kedves Irénkénk is elfáradt, már a kerékpározás is nehezére esett. Környezete azonnal észrevette, kertje hiányolta a szorgos kezet - mi a kedves beszélgetést. Januárban egy ünnepségen találkoztunk, fáradtnak látszott. Azután betegsége tovább gyengítette, a tavaszi tervei nem valósulhattak meg, mivel a földi elképzeléseknél erősebb a Teremtő akarata. Kint a tanyán, a baráti társaságnak felolvasta, talán búcsúzóul az Ember vagy című költeményét, az utolsó versszakát idézem:…"Elveszett hited nem találod, /Amit magadnak hittél, végleg itt hagyod, / Vergődsz kétségek között, de rá jössz, itt a vég. / De ezt elkerülni te már nem tudod." Miután végigjárta élete Golgotáit, Szugoly legjobb ismerője, szerelmese itt hagyta a folyót, baglyokat, fecskéit, fáit és a szőlősorokat, amelyektől mindig életerőt, vigasztalást kapott. Végakarata szerint hamvait a Marosba szórták, lelkét a sodrás vitte az égiek felé. A tanya felett őrködő, vele egyidős fenyői lombjukkal integettek távozó gazdájuk után.

28


ELŐDEINK

PÁLL MARGIT Herman Lipót (1884-1972) Herman Lipót Nagyszentmiklósról származik, ahonnan Bartók Béla és a nyelvújító Révai Miklós. Még a családi háznál volt, amikor nagyanyja, aki írni-olvasni nem tudó, de igen okos asszony volt, sehogy sem értette, miféle foglalkozást választott magának az unokája. Így írja le a nagyanyja és édesanyja közötti dialógust: “-Miféle foglalkozás az a festés? Abból meg is lehet élni? -Hogyne - válaszolta anyám, - volt egy festő, a Munkácsy, az egy képéért tízezer forintot kapott. -És annyit kaphat majd érte az unokám is? -Hogyne! -No, fiam - szólt hozzám nagyanyám - fesd meg hamar a képet, add el, a tízezer forintból nyiss magadnak egy boltocskát és többet nem kell festened. “ Már Nagyszentmiklóson az volt az ambíciója, hogy egy művészasztal tagja legyen. A Spitzer-féle kocsmában tanyázott a művészhajlamú Westfried, annak az asztalához sikerült állandó jelleggel betársulnia. Westfried érdekes alak volt. Bölcsességeinek tárháza a szentmiklósiak közkincsévé lett. Íme mutatóul híres mondásaiból: ”Nincs rossz pálinka, csak jobb!” avagy ”Az ember ne élje meg a halálát!” Szentmiklósról Pestre vezet a művész útja. Egy Akácfa utcai lakásban lakik Falus Elekkel, Pólya Tiborral, Illés Istvánnal, Lippai Gyulával, Mester Jenővel és meg néhány fiatal barátjával. Nappali tartózkodási helyük a New York kávéház művészasztala. Ez még csak olyan segéd-művészasztal volt, hiszen a New-Yorki előkelő asztalnál Ambrus Zoltán, Bródy Sándor, Kiss József, Gárdonyi Géza foglalta el a helyet. De később az Abbáziában már annak a művészasztalnak a tagja Herman, ahol a legfőbb hatalmasság Szinyei Merse, és mellette nem kisebb piktorok, mint Fényes Adolf, Kernstock Károly, Csók István. “Voltak itt álló csillagok, bolygók, üstökösök és bizony hulló csillagok is.” A kiváló festőművész 80. születésnapjára A művészasztal című díszes, albumszerű kötettel lepte meg az olvasót. Régmúlt idők emlékeinek ízes, sajátos egyéni, de egyben korszellemet is visszaadó történetei, tréfái mellé örök-becsű rajzok és karikatúrák társulnak. A könyv elején megmagyarázza miért a sok illusztráció. ”Hiszen a könyv fele illusztráció: Én első sorban piktor vagyok, ezért hívtam segítségül az illusztrációkat, amelyek azt hiszem, folyékonyan és érthetően beszélnek ott, ahol tollam talán akadozna.” 29


ELŐDEINK

A könyv megeleveníti a századelő művészeti élet nagyságainak mindennapjait. A kötetben Herman Lipót 82 rajzot közöl, de egész sor más, kitűnő művész egykorú rajzát is láthatjuk: Rippl Rónai Józsefét, Major Henrikét, Gedó Lipótét, Pólya Tiborét. A könyvhöz csatolt naplószerű írás lehetőséget nyújt arra, hogy jobban megérthesse az utána jövő nemzedék azt a kort, amely oly sok nagyságát adta a művészetnek. Szőcs Gyulának (1926-1986), a nagyszentmiklósi helytörténésznek írja egy 1970-ben keltezett levelében: “Budapesten Bartókkal csak egyszer találkoztam, egy iskolai koncerten. Sajnos nem beszélhettem vele, pedig éppen úgy mint Kodályról, róla is szerettem volna egy portrét készíteni. Kissé merev és tartózkodó ember volt. Sok élményem vele nem lehetett, hiszen 7 éves korában már elkerült Nagyszentmiklósról (én akkor 5 éves voltam!)”

Herman Lipót önarcképe

30


KITEKINTÉS

SIPOS LÁSZLÓ Gondolkodtatva gyönyörködtetni A madarak éneke, a virágok illata-színe nélkül lehet-e élni? Szükség van-e a festők-szobrászok alkotásaira? Életszükséglet-e Botticelli Primaverája, Rembrandt Florája, Rodin Örök tavasza, Goya, Velazquez, Csontváry, Kondor Béla alkotásai? Mindezek hiányában természetesen lehet élni szerintem, csak nem érdemes. Az érdek nélküli gyönyörködtetés teszi EMBERRÉ az embert. Én mindenkit tisztelek, aki a szakmát ismeri, és törvényeit betartja. A képzőművészet tulajdonképpen kézműves szakma. Mindig azt mondom, hogy azoktól a középkori névtelen mesterektől tanultam a legtöbbet, akiktől mindössze egy vagy két, vagy három munka maradt fenn, de azon látszik, hogy ismerték a fortélyokat, az alapozást, mivel 700 év után megmaradtak a színek és a formák. Ugyanakkor ismerték a színeknek a szimbolikáját, ami lassan sajnos a képzőművészeti kultúra hiányából adódóan tűnőben van talán. Tőlük tanultam meg, hogy be kell tartani a formát, a méretét, alakját is, azt hogy egy-egy felületen mekkora legyen az illető motívum, amit megfestünk. A névtelen mesterek ismerték az alkotás mágiáját vagy a titkait is. Ismerték a színek kifejezőerejét, az anatómia szentségét és a kompozíció fontosságát. Giotto, Masaccio, Cimabue, Botticelli, Tiziano, Uccello ecsetkezelését és komponálását, mert ők is ismerték a szakmát. Virágok vagy naplemente nélkül megvagyunk, csak nem vagyunk emberek. Vers vagy képzőművészet nélkül is megvagyunk, csak éppen ez a plusz, ami nem okvetlenül szükséges, de ez teszi az embert emberré. Én majdnem biztos vagyok abban, hogy nem is olyan sokára visszatérünk abba a formavilágba, ami évezredek óta érvényes, és megpróbáljuk folytatni a téma és a kor követelményei szerint. Nyilvánvalóan nem pont úgy, mint a reneszánsz világában, de hogy arra alapozva, az biztos. És visszatérünk az élményekhez is. Csak vége lesz annak, hogy bekenek egy ágat zölddel, egy másikat ezüsttel, és ezt kiállítják, mint az „Arkangyal filozófiája”, vagy valami hasonló címmel, amit ha nem értek, én vagyok a hülye. A bukfencet nem tudom elfogadni halálugrásnak. Most ezt éljük: mindenki művész, mindenki elkövet valamit. Szerintem hamarosan visszatérünk ahhoz, hogy a művész egyrészt véleményt mond a világról, másrészt viszont gyönyörködtet. Visszahoznám a céhrendszert, ugyanis a céh levizsgáztatta, megbírálta a tanítványt, és rendszeresen felkészítette. Ma ki meri megmondani időnként, hogy a király meztelen? Ne higgyük azt, hogy ha össze van mázolva egy karton vagy egy vászon, akkor az már modern és jó. Pont olyan giccs lehet vagy pont 31


KITEKINTÉS

olyan amatőr, mint bármi más. Dürrer és Rubens idején a céh megbírálta a tanítványokat, hogy fel vannak-e készülve, tudják-e a szakmát. Nem művészek voltak akkor, hanem szakemberek, céhtagok. Én a képzőművészeti tevékenységeket három kategóriába sorolom: divat, áru, tradicionális értékteremtés. Hiszek abban, hogy a művészetnek van ereje, és túléli ezt a művészetellenes korszakot. Ugyanakkor bezárkózom a magam világába. És én tényleg hiszek abban, amit csinálok. Azt nem én döntöm el, hogy jó-e vagy túléli-e ezt az időt, de megpróbálok őszinte lenni, és megfelelni bár saját magam számára, ne csapd be se önmagad, se a közönségedet. Úgy érzem, a művészet feladata, hogy arra késztessen, hogy állást foglaljunk, ítéletet mondjunk. Gondolkodásra késztessen. Az én képeim nem passzív nézőket vonzanak, hanem gondolkodókat. A jó fénykép egyfajta dokumentum arról a világról, amelyről készült. A festmény viszont képzőművészeti ítéletalkotás. Szerencsére nem csak gazdag népművészetünk van, hanem annak nagyon gazdag feldolgozásával is rendelkezünk. Az ilyen jellegű könyveket sokat olvasgatom, forgatom. Döbbenetemre és örömömre például Ady Endre nagyon jól ismerte a magyar népművészet, népköltészet szimbolikáját. Például, hogy a zöld és az ibolyakék az eladó lányok színe. Einstein kapcsán – meg „segítségével” – a képzőművészet felelősségéről, tehát nemcsak az írástudók felelősségéről. Én azért tartom fontosnak Einsteint, mert az ő figurája, mint jelenség is nagyon ismert, és sok mindent el lehet mondani általa. A modern kor sajnos nem minden estben hozott áldást, és itt nem csak az atombombára gondolok. Nem tudjuk eldönteni, hogy az Amazonas menti indiánok boldogabbak, akikkel ki fog halni egy kultúra, vagy mi, akik teljesen tehetetlenné válunk, ha például elveszik a villanyt. Az Amazonas menti indiánok mindenre tudják a megoldást … Úgy gondolom, képeimen egy igaz, becsületes világ van jelen, és azokra is hat, akik amúgy nem szeretik, de értékelik a megmunkálás finomságát, szakmai becsületességét. Amint a verseket is többször el kell olvasni, úgy az én munkáimat is többször kellene látni. A közönség hozzászokott ahhoz, hogy pillanatok alatt birtokolni akar valamit. Leonardót sem tudjuk egyetlen találkozással birtokolni. És így van ez a verssel, s a jó zenével is: többször kell velük találkozni. Esetemben a festményeimmel való találkozás megkönnyíti a rajzaimmal való találkozás, ez utóbbiak már több helyen is megjelentek. A tusrajz könnyebben reprodukálható. Angi István mondta egyszer, hogy a rajz a festmények előszobája. Én ezt úgy fűzném tovább, hogy a rajz a dal, a festmények az opera. A magam számára begyűjtöttem mindazt, ami fontos az elmúlt több száz évben. Picasso azt mondta, hogy a képzőművészek a legnagyobb gyűjtők. 32


KITEKINTÉS

Mindent begyűjtenek, ami számukra szükséges: formát, színeket, megoldásokat, csak utána átszűrik, átőrlik és magukévá teszik. Amit én szeretnék: munkáim révén felfedeztetni a szépet és gondolkodtatva gyönyörködtetni. Fontos kapcsolatokat jelent számomra a Makói Művésztelep, a fél város ismerősöm. Számomra ez egy nyugodt hely, ahol az alkotási körülmények is nagyon megfelelőek. Ez egy nagyon kedves kisváros, minden hibájával és erényével. Nem járok sehová alkotótáborba. Makón megszoktam, itt tudok dolgozni, de még itt is kell két-három nap, hogy neki tudjak állni dolgozni, pedig már több mint tíz éve járok ide. (Az Erdélyi Művészet c. folyóirat 2012. 1. számában megjelent Lőrincz Ildikó: „Amit én szeretnék: Munkáim révén felfedeztetni a szépet és gondolkodtatva gyönyörködtetni című írás rövidített változata.)

Sipos László 1943. július 23-án született Kolozsváron. A kolozsvári művészeti líceum diákjaként tanult, 1962-ben érettségizett. Felsőfokú tanulmányait a kolozsvári Képzőművészeti Egyetem textil-falikárpit szakán végezte. Első kiállítására 1964-ben, még az egyetemi évek alatt került sor a Mátyás király szülőházában működő kiállító teremben. Festő, grafikus, több mint kilencven könyv illusztrátora, díszlet-, báb- és plakáttervező. Munkáival rendszeresen szerepel az erdélyi és a magyarországi művészeti életben, több egyéni kiállítása volt Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Bukarestben, Nagyváradon, Brassóban, Makón, Pécsett. Az utóbbi években Oroszországban, Moszkvában és Szentpéterváron állított ki, majd Szerbiában Zentán, Magyarkanizsán és Bácstopolyán, s legutóbb Makón és Kolozsváron mutatta be festményeit. Munkásságáért az évek során számos kitüntetésben részesítették: Barabás Miklós Céh festészeti díja, Csongrád Megye Közgyűlése Művelődési Bizottságának Díja, Makói Művésztelep Díja, Makó Város Díja, Tordai Petőfi Sándor Társaság Díja, Szolnay Sándor-díj. 2005-től a Magyar Művészeti Akadémia tagja. 2011-ben kapta meg a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztjét.

33


KITEKINTÉS

BÁN BARTOS TÜNDE A Székelyföldi Kézművesek Egyesülete 2011 karácsonyára készülődve a Székelyföldi Kézművesek Egyesülete megtisztelő felkérést kapott a Dél-Magyarországi Alkotók Népművészeti Egyesülete titkárától, Erdei Gábornétól és lelkes kollégáitól, miszerint 2012 januárjában teljes teret adva a székelyföldi kézművesek munkáinak, kiállítást szeretnének szervezni Makón, a József Attila Könyvtár olvasótermében. A kezdeményezést és a szervezéssel járó munka felajánlását nagy örömmel fogadta egyesületünk tagsága, melyért ezúton is szeretnénk kifejezni hálás köszönetünket. Számvetés ez számunkra is, mely az egyesület elmúlt hároméves tevékenységét tükrözi. 2009 januárjában történt az egyesület alapításakor megválasztott ideiglenes elnökség megújítása. Ettől a pillanattól számos sikeres rendezvény szervezését, kivitelezését tudhatjuk a hátunk mögött és azóta új tagokkal is szép számban gyarapodott az egyesület. Rendezvényeinken nagy hangsúlyt kap a hagyományápolás; a kézműves és népi mesterségek művelésén, felelevenítésén, bemutatásán, oktatásán túl szerepet kapnak a népi kultúra egyéb területei is, mint a tánc, a dal, a gyermekjátékok, népi ételek és életforma bemutatása is. Célunk példamutatóan ápolni a székely nép hagyományait. Évi rendszerességgel szervezünk átfogó kézműves kiállításokat, hol elsősorban az egyesületi tagok munkáinak a bemutatása a cél, ugyanakkor felkarolunk és támogatunk minden (székelyföldi) kézművest, kiknek munkái arra érdemesek. Az elmúlt évek során több egyéni kiállítást is szerveztünk, pl. szőttesekből, festett bútorból, de volt rá példa, hogy egy szakterületen belül rendeztünk kiállítást, mint nemez, viselet vagy épp karácsonyfadísz- kiállítást. Minden év március 15-én részei vagyunk a székelyudvarhelyi ünneplésnek kiállításunkkal. Kézműves vásárokat szervezünk évente. A Székelyudvarhelyi Városnapokon, a Mesterségek Utcáját, Csíkszeredában a Székelyföld Napokat; ott vagyunk a Csíkszeredai Városnapokon. Csíksomlyón a pünkösdi búcsún, a Csíksomlyói nyeregben, az Ezer Székely Leány Napján szervezünk hagyományos kézműves vásárokat. Csoportosan eleget teszünk más városok, rendezvények felkéréseinek, akár az ország határain túl is. A vásárok szervezésénél hangsúlyt fektetünk a kiállítandó termékek szépségére, minőségére, adott esetben hagyományosságára, a sátrak tetszetős kialakítására, berendezésére, továbbá a kézműves kollegákat szorgalmazzuk a népi, népies viseletek használatára. A vásárokban tartott mesterség bemutatókkal célunk a hagyományos, kiveszőfélben lévő mesterségek bemutatása; évről évre törekszünk felkutatni és a nem mindennapi 34


KITEKINTÉS

mesterségeket bemutatni. Gyerekfoglalkozásokat tartunk, ahol az egyes rendezvényeken részt vevő ifjak bepillantást nyerhetnek a népi mesterségek különböző fortélyaiba, kipróbálhatják azokat, játszva ismerkedhetnek népi kultúránkkal. A munkán túl hangsúlyt fektetünk a szellemi gyarapodásra, közös kikapcsolódásra is. Előadásokat, könyvbemutatókat szervezünk, közös karácsonyi éneklést, ajándékozást az egyesületi tagok gyerekeinek. A találkozás mindig ünnep, ennek jegyében gyűlünk össze minden év elején farsangolni, ahová a részvevők maguk készítette finomságokkal teli kosarakkal érkeznek mulatozni. Az est során hagyományos zene, maskara, népdal, néptánc, humoros színdarab bemutatása, tombola szórakoztatja a lelkes társaság tagjait. Az egyesület jelenleg 32 aktív tagot számlál, kiknek nagy része kézműves vállalkozóként ebből él, tartja fent családját, vagy épp megélhetést biztosít alkalmazottai számára. Több esetben is családi munkamegosztás alapján történik a kézműves termékek készítése, értékesítése. Kevesen vannak kik „csak” másodállásként művelik valamelyik mesterséget. A nyugdíjasok száma sem kiemelkedő; az ő munkásságuk több évtizedre is visszavezethető, általában passzióból kötődnek a kézművességhez, hagyományőrzéshez, vagy épp életük része, amit gyerekkoruktól folyamatosan művelnek. A legtöbb tagnál a kézművesség nem csupán megélhetési forrás, hanem egyfajta elhivatottság, életforma is. A tagság száma nem a Székelyföldön kézművességgel foglalkozók számát tükrözi. Egyesületünk tagjai nagyobb arányban udvarhelyszékiek, de vannak tagjaink Csíkszeredából, Háromszékről és Marosvásárhelyről egyaránt. Valamennyiünk alkotásában szerepet kap a természetes anyagok kézi, hagyományos feldolgozása; több esetben találkozhatunk igazi népművészeti remekekkel, mik méltán tükrözik a székely nép természetes, egyszerű, tiszta szépérzékét, az évszázadok során kialakult ízlésvilágát, a díszítőművészet által ránk hagyott kincseit. Sokan készítenek textilmunkákat, népviseletet, rusztikus ruhákat, berendezési tárgyakat varrnak, szőnek, nemezelnek, csipkét vernek, csomóznak vagy épp kalapot készítenek. A famunkákkal foglalkozók közt találunk bútorfestőket, fafaragókat, fakéregtálkészítőt. Van szalmafonónk és szalmadísz készítőnk. Az ékszerkészítők közt van, aki gyöngyöt fűz, kerámia ékszereket vagy épp tűzzománcot készít, van aki rézdomborítással foglalkozik. Büszkélkedhetünk több bőrdíszművessel és egy szűcs családdal is. Rendezvényeinket mézeskalácsosaink édesítik finomságaikkal. Egyesületünk tagjai többnyire készséges emberek, kikkel a közös munka nem eredménytelen; ugyanakkor alkotókként és nem kizárólagos egyesületvezetőkként, tagokként természetesen mi is ütközünk akadályokba, de úgy gondoljuk, hogy az összetartozás, a közös munka, a fáradozások meghozzák 35


KITEKINTÉS

gyümölcsüket. A cél, amiért együtt dolgoztunk igencsak nemes. Képviselni közös érdekeinket, megmutatni a nagyvilágnak kézzel készített értékeinket; stílus és ízlésformáló jelleggel mindinkább szép, minőségi és hagyományos termékeket nyújtani az érdeklődőknek - szép feladat, melyet rendezvényeink által tudunk teljesíteni.

Bán Bartos Tünde festett fali tékája

36


KITEKINTÉS

HALÁSZ PÉTER Kicsengetés a Gyimesekben Orbán Balázs A Székelyföld leírása című örökbecsű munkájának második, Csíkszékkel foglalkozó kötetének 78. oldalán, miután felsorolta a gyimesi csángók összes létező és nem létező jó tulajdonságát, s – minden szemérmet félretéve még attól sem riad vissza, hogy „a szeszes italok kis mértékben való használatát” emlegesse. Ám ezek után, nehogy az elfogultság vádját olvassák a fejére, felemlíti árnyoldalukat is, „mely főleg abban áll, hogy oly kevés közöttük az írástudó, hogy még a falusi elöljáróság is alig tudja nevét aláírni. A csángók – folytatja a jeles székely – egyáltalában idegenkednek az iskolától elannyira, hogy gyermekeik iskolázására igen bajosan lehet rábírni, a tudományokat nem kedvelik, úgy a mesterségeket, kézipart sem szívelik (…) s a későn vagy ritkán gyümölcsöző tudományoknak és értelmi vagyonnak előnyét nem látják át.” 1869-ben jelentek meg ezek a sorok, és semmi okunk arra, hogy kételkedjünk Orbán Balázs ítéletének igazságában. De az eltelt jó évszázadnyi idő a gyimesi csángók igényeit is megváltoztatta. Az 1898-ban megépült vasút lehetőséget adott, a javuló egészségügyi ellátás révén szaporodó népesség pedig igényelte a különböző irányban és távolságokra történő ingázást. Ehhez aztán szükségessé vált, hogy a mind többek által elvégzett általános iskola nyolc osztálya után a gyimesi gyermekek is középiskolába kerüljenek. Amire azonban csak a 30-40 km-re lévő Csíkszeredában volt lehetőség, de az ezzel járó kollégiumi és utazási költség a szegényebb családok számára szinte megfizethetetlen volt. Mivel a román állam nem sok hajlandóságot mutatott arra, hogy a 10-15 ezer lelkes, több évtizede két megyére szétszakított gyimesi magyar közösség számára bármilyen középiskolát hozzon létre, a római katolikus egyház, közelebbről Gyimesfelsőlok plébániája, még közelebbről Berszán Lajos atya tekintette küldetésnek az iskolaalapítás gondolatát. Eltökélt megszállottsággal, belsőmagyarországi, erdélyi, sőt bukaresti támogatással és a Gondviselés segítségével, létrehozta a gyimesfelsőloki Árpád-házi Szent Erzsébet Líceumot, ami a mi gimnáziumunknak felel meg, és az iskola lassan húsz esztendeje eredményesen működik. Eddigi diákjainak több mint 70 %-a a három gyimesi községből való, csaknem 18 %-a moldvai csángó, a többi Erdély különböző vidékéről, elsősorban a Székelyföldről érkezett az iskolába. Sokan, különösen a moldvai csángómagyarok, már az általános iskola felsőbb osztályaiban kezdik a tanulást, hiszen ők – az Európai Uniós tagország Románia szégyenére – szülőfalujukban nem tanulhatnak anyanyelvükön. 37


KITEKINTÉS

Arról, hogy az Árpád-házi Szent Erzsébet Líceum mint tanintézmény milyen eredménnyel működik, az érettségi eredmények és a továbbtanulási statisztikák vallanak. Van azonban ebben az iskolában valami olyan többlet, ami grafikonokkal, százalékszámokkal nem fejezhető ki, ez pedig vallásos nevelés semmi mással nem pótolható közösségteremtő ereje. Kifejezik ezt azok a diákkori visszaemlékezések, amiket a lábjegyzetben szereplő könyvben találtam. „… ismételten rácsodálkoztam arra a hangulatra, arra az emberségre, arra az üvegburára, amely minket ott, a hegy lábánál körülölelt és óvott”- emlékezett a 2000-ben érettségizett gyimesfelsőloki Tankó Erika, utóbb budapesti színművész. Vagy a pusztinai Pogar Ciprian csángó diák, aki arra emlékezik szívesen: „… jó volt ebben az iskolában az, hogy nemcsak azt tanultuk, ami a tantervben benne volt, hanem mindent, amire az életben szüksége van az embernek, például, hogy hogyan kell a felebarátunkkal bánni; szeretetre, becsületre, imádkozni, énekelni, viselkedni tanultunk….” Ez az iskola sokkal többet nyújt tehát a diákjainak, mint egy átlagos, vagy akár kiemelkedő szakmai tudást adó intézmény. Valóban sziklára, a hit kősziklájára épült ház, a szó képletes és valóságos értelmében egyaránt. Ha valaki ízelítőt szeretne kapni ebből a különleges világból, legjobb, ha idelátogat valamelyik ballagás – ahogy itt mondják kicsengetés - alkalmával. Olyankor ugyanis minden diák hagyományos viseletbe öltözik: a gyimesi gyimesibe, a székely székelybe s a moldvai csángó is a magáéba. Hiszen a népviselet nem csak arra jó, hogy a takaros leány még takarosabb, a nyalka legény pedig még nyalkább legyen, hanem arra is, hogy aki fölveszi a sajátját, ezzel vállalja is a székelységét, csángóságát – megvallja az identitását. Ilyenkor a végzős leányok és legények lóháton vonulnak fel Gyimesfelsőlokon. Magható látvány, mikor a kicsengetés előtti hetekben az ügyes gyimesi legények föl s alá vezetgetik a lóháton ülő leányokat, szoktatva őket a szokatlan szerephez, hiszen a gyimesi gazdaságokban nem igazi hátaslovakat tartanak. A tanárok és a megbecsült vendégek hintókon vesznek részt a menetben, a diákság többi része pedig ilyen-olyan szekéren. Teljes rendőri biztosítással, jó kilométernyi hosszan végigvonulnak az iskolától lefelé a község főutcáján s onnan vissza az iskola udvarára, ahol nem olyan lelketlenül, mint sok állami iskola évzáróján, hanem főpapi segédlettel (majdnem azt írtam: parádéval), kórusművekkel kiegészítve, érzelmekben és gondolatokban gazdag beszédekkel búcsúztatják el az érettségizőket. S hogy az ördögnek is gyújtsanak gyertyát, s a flanc is megkapja a magáét, az ünnepség után a diákok levetik a rokolyát, a katrincát, le a legények is a székely harisnyát s a csángós gatyát, hogy aztán divatozó civilben vegyenek részt a hálaadó szentmisén és az azt követő bálon.

38


KITEKINTÉS

Ezt a tarkabarka, de korántsem összevissza forgatagot, ezeket a csillogó tekintetű leányarcokat, serkenő bajuszukat meg-megpödrő, büszke tekintetű legényeket, aki csak egyszer is látta, nem egykönnyen felejti el.

39


KITEKINTÉS

SZABÓ GÁBOR Utazás az erdőn túlra 2012. június 25-öt írtunk. Az év leghosszabb napját követő hajnalon már korán pirkadni kezdett. Az előző napok nagy forróságát követően a friss szél gyengéden mozgatta a fák ágait. Makó utcái még szinte teljesen kihaltak voltak. De a buszpályaudvar szomszédságában, az áruház parkolójában már nagy volt a nyüzsgés. A tér egyik oldala az épp kitört nyári vakációval mit sem törődő, kukoricát címerezni induló fiataloktól volt hangos, a másik oldalon pedig egyre több bőröndöt cipelő utas várakozott a buszra, hogy egy feledhetetlen utazásra induljanak. Egy utazásra, amely elrepíti őket oda, ahol - ahogy Wass Albert mondja: – Kékebbek ott az esték, sárgábbak ott a rónák…, Erdélybe. Ezen a reggelen én is ott álltam a Marosvidék Baráti Társaság tagjai között. Fáradt voltam a korai kelés miatt, de egyben izgatott is az utazástól. A hosszú, munkával telt hónapok után végre kikapcsolódásra vágytam. Eszembe jutott, hogy tavaly a moldvai csángóknál jártunk, s hogy Erdély mennyi táját láthattam már a Marosvidéknek köszönhetően. Embereket, sorsokat, lenyűgöző helyeket és a csodálatos erdélyi gasztronómiát is megismerhettem. S míg elmerültem emlékeimben, a távolból megannyi köszönést hallottam. Kedves ismerősök arca tűnt elő, akikkel a tavalyi kiránduláson találkoztunk utoljára, vagy áprilisban, az Erdélyi tálas szakácskönyv bemutatóján. Jó volt őket újból látnom. Alig tudatosult mindez bennem, már azon kaptam magam, hogy a buszon ülök, és robogunk a határ felé hátrahagyva Makót, a hagymaillatot és a mindennapi gondokat. Magam előtt láttam a hegyeket, a völgyeket, a gyorsan szaladó tiszta hegyi patakokat. A buszos kirándulásoknak mindig megvan a maga varázsa. Mikor elindulunk, még mindenki egy kicsit tartja a távolságot; még nem zökkenünk ki a hétköznapokból, még „alszunk” ilyenkor. Aztán egy ízletes házi készítésű főzőtök pálinka mellett - amiről a busz egyetlen utasa sem tudja kitalálni, hogy milyen alapanyagból készült -, megkezdődnek a beszélgetések. Az ember egyszer csak arra lesz figyelmes, hogy a buszon már nem a csönd honol, hanem élettel telik meg, és a tavalyi kirándulás alkalmával abbamaradt beszélgetésektől hangos. Minden egyes buszos kirándulás előtt, mikor megnézem a térképen, hogy hová is fogunk menni, elgondolkodok azon, hogy vajon hogyan is fogom bírni.

40


KITEKINTÉS

Aztán mindig rá kell jönnöm, hogy ami a térképen hosszúnak tűnik, az a valóságban a tájnak és a társaságnak köszönhetően villámgyorsan eltelik. Ez most is így történt. Még alig indultunk el, máris Segesváron voltunk, utunk első állomásán, nem messze végcélunktól, Székelyudvarhelytől. Segesvárról eddig mindig csak az jutott eszembe, hogy itt halt meg Petőfi Sándor. Az iskolás évek alatt ezt az információt jól beleverték a fejembe; amikor megláttam a programban a város nevét, csak arra tudtam gondolni, hogy akkor végre láthatom Petőfi feltételezett sírját. E helyett természetesen egészen mást kaptam. Egy tipikus szász város óvárosába léptünk be a Szabó-bástyán keresztül. No, nem csak a bástya elnevezésétől voltam elámulva: ha nem tudtam volna pontosan, hogy mely földrajzi koordinátán állok, azt is hihettem volna, hogy valamelyik nyugat-európai, középkori gyökerekkel rendelkező kisvárosban vagyok. Szabálytalan szűk utcák tárultak fel előttem, felújított, színesre festett kisablakos házakkal. Mintha tényleg a középkorba érkeztem volna. A szűk utcácskák kis terekbe torkollanak, melyekről mindenhonnan látni lehet a templomok égbetörő csúcsait és a barokk stílusú Óratorony majolikacserepeit, melyen megcsillannak a délutáni nap sugarai. A város igazán jól használja ki turisztikai vonzerejét. A tereken minden kapualjban hangulatos, kiülős teraszok várják a vendégeket, ahol igazán gyönyörű környezetben fogyaszthatják el a frissítő italukat. Az én figyelmemet valami egészen más kötötte le, a várhegy látványa. Biztos voltam benne, hogy fel akarok menni a tetejére, és onnan megcsodálni Segesvár panorámáját. Ehhez meg kellett mászni a 172 lépcsőfokot számláló Diáklépcsőt. Cserében a látvány, amiben a tetején volt részem, megérte. Balra a város lélegzetelállító képe fogadott, szemben pedig Erdély egyik legszebb gótikus alkotása, a „hegyi templom” monumentális épülete. Miközben próbáltam befogadni a látványt, legnagyobb döbbenetemre a templom pénztárosa magyarul szólított meg minket, és felajánlotta, hogy ingyen tart nekünk tárlatvezetést. Ekkor tudatosult először bennem, hogy utaztunk jó néhány száz kilométert, és újra olyan helyen vagyunk, ahol beszélik a magyar nyelvet. Megérkeztünk Székelyudvarhelyre. Az utcákon mindenhol magyar feliratok sorakoztak. Vendéglátóink is kitűnő magyarsággal és őszinte kedvességgel fogadtak bennünket, amikor megérkeztünk a hosszú utazás után. Döbbenetes és szinte leírhatatlan élmény volt az érzés, hogy otthon vagyunk. Hajnalban még Makón sétáltam végig, és most este Székelyudvarhelyen, de az érzés ugyanaz. Mindenki magyarul beszél, minden magyarul van kiírva, sőt még ugyanazon dolgokat is árulják, mint itthon. Mégis volt valami különös és megmagyarázhatatlan érzésem. Egy ideig nem tudtam, mi az, de végül rá41


KITEKINTÉS

jöttem: a kedvesség, az emberek kedvessége. Mindenkinek volt egy kedves szava, készségesen megmutatták az utat, érdeklődtek, hogy honnan érkeztünk, és mindehhez mosolyogtak. Ez az a mosoly, ami az embert jó érzéssel tölti el, és tudja, hogy jó helyen van. Ezzel párosul még Székelyudvarhely és környékének szépsége. Erdély szinte minden részét láttam, de itt jöttem rá, hogy Székelyudvarhely és a Gyimesek az ezeréves határral - a legszebb. Hátborozgató érzés volt számomra végzett történészként, hogy ott állhatok azon a bizonyos ponton, ami a történelmi Magyarország „vége” volt oly sokáig. Felmászva a Rákóczi-vár romos magaslatára csak ámultam és bámultam. A panoráma olyan volt, mintha egy olyan képeslap tárulna elém, amit digitálisan feljavítottak: az ég szikrázóan kék, a hegyek pedig a zöld legharsányabb árnyalataiban pompáztak. A magasból mintha egy terepasztalra néztem volna le. A vasút modellszerűen kanyargott végig a Tatros-vögyön, az épületek és a gépjárművek pedig mintha csak játékok lettek volna. De ez mind a valóság volt. Én csak a csöndben ültem ott, és próbáltam minden egyes részletet örökre elraktározni. Ezt az érzést fokozta a gyimesi csángó tájházban tett látogatás Gyimesközéplokon. Itt is adott volt a természet szépsége, ami kiegészült az ott élő emberek megismerésével is. Azt látni, hogy mennyire ragaszkodnak a magyarságukhoz, hogy ezért mindent meg is tesznek, igazán jó érzéssel töltött el. Azt mondják, hogy egy nemzetet úgy lehet a legkönnyebben elsüllyeszteni, hogyha a kultúrájukat lesüllyesztik. A gyimesi csángók megtesznek mindent, hogy ez ne így történjen. Tánc- valamint népművészeti táborokat szerveznek, és létrehoztak egy katolikus magyar középiskolát is, hogy fennmaradjon ez a kultúra. Többször hallottam már arról, bár Hargita megye székhelye Csíkszereda, Székelyudvarhely sokkal szebb nála. Ez talán így is van, ha csak magát a várost a nézzük. Számomra Székelyudvarhely sokkal rendezettebb, tisztább és csinosabb városnak tűnt már az első látásra is. Bennem Udvarhely már elsőre otthonos benyomást keltett. Végigsétálva a belvároson azt éreztem, hogy nem idegen vagyok. Otthonosan mozogtam a főtéren található szoborparkban, a Városháza előtt, a Szent Miklós-hegyi római katolikus templomnál. Minden percben azt vártam, hogy mikor találkozom egy ismerőssel, akivel tudunk néhány szót váltani. Nem hagyhatom szó nélkül vendéglátónk kedvességét és finom főztjét sem. Az igazi erdélyi vendégszeretetet élvezhettük. Annak ellenére, hogy egy szállodában voltunk elszállásolva, az egész oly otthonos volt. A szálloda tulajdonosának mindenkihez volt egy kedves szava, egy mosolya. Tényleg leste min42


KITEKINTÉS

den kívánságunkat, és próbált a kedvünkben járni. Ó, azok a reggelik és vacsorák! Még most is a számban van annak a teának az íze, amit több gyógynövény keverékéből főztek. Abba tényleg nem kellett semmit tenni, csak meginni, és a még félig alvó test egyből felébredt reggel. Sőt most is megkóstolhattuk a töltött káposzta és a csorbaleves egy változatát, valamint a székelymustárt. Azt hiszem, már most lehet gondolkodni az Erdély tálas szakácskönyv folytatásán. Mindezek mellett természetesen Csíkszeredának is megvan a szépsége. Ez számomra két dologban öltött testet: az egyik a csíksomlyói kegytemplom, a másik a Makovecz Imre által tervezett Millenniumi templom. Mindig is éreztem magamban késztetést arra, hogy egyszer ellátogassak a csíksomlyói búcsúba, de idáig valahogy sohasem sikerült. Talán ennek így kellett történnie, mert most annál nagyobb volt az élmény. A templomban igazán el tudtam mélyedni a csöndben, így egy rövid időre kiszakadtam felgyorsult világunkból. Lelkileg feltöltődve léptem ki a templom kapuján. Ezt valószínű a pünkösdi búcsúkor nem tudtam volna megtenni. Makóiként közel állnak hozzám Makovecz Imre épületei. Itthon sokfajta funkciójú Makovecz-épületben jártam már, de templomban még nem. Egészen idáig kellett elutaznom. A templom kívülről is gyönyörű, de amikor beléptem, földbe gyökerezett a lábam. Ahogy az átlátszó kupola megvilágította a teret, az egész hely élettel telt meg, melegséget árasztott. S ahogy felnéztem, az üvegkupola négy sarkán a négy főangyal tekintett le rám kitárt karokkal. Olyan csodálatos volt, mintha a katolikus egyház központjában, a Szent Péter téren álltam volna, és a körben lévő szentek szobrai néznének le rám. Szerettem volna még maradni az „erdőn túl”. Ott csend volt, nyugalom és béke. És az a csend, nyugalom, béke engem is elárasztott. Remélem, sokáig meg tudom itthon is őrizni. Ugyanakkor azért kaptam egy ígéretet: visszamegyünk még így együtt az „erdőn túlra”.

43


KITEKINTÉS

Szejkefürdő

A Marosvidék Baráti Társaság tagjai Csíkszeredán a Márton Áron Gimnázium előtt

44


TÁRLATRÓL TÁRLATRA

FELEDY BALÁZS Szilvásy Nándor kiállítási megnyitója Nehéz dolgom van. Több okból is. Bár erről most elhangzott némi információ, meg vagyok győződve arról, hogy sokan úgy jöttek el ma ide erre a nyitásra, hogy személyesen is megismerkedhetnek a kiállító művésszel. Személyesen is rácsodálkozhatnak a kiállító alkatának lazán fegyelmezett tartására. A meghívó ugyanis nem tájékoztat arról, hogy Nándor az elmúlt év nyarán révfülöpi otthonában, közeledve 84. születésnapjához - elhunyt. De ha majd megtekintik az amúgy rendkívül igényesen összeállított videót is, abból is az tűnhet ki, hogy a művész – hangsúlyozom – testi mivoltában is él, hiszen egy régebbi felvétel izgalmas részleteit a kis műbe befonták, beszerkesztették, miközben felesége a napokban mondja el gondolatait férjéről. A nehéz helyzetet csak azzal a közhelynek tűnő, de valójában nagyon mély közléssel lehet feloldani, amely szerint a művész testi mivoltában már nincs közöttünk, de spirituális értelemben bizonyosan itt van, s különösen itt van műveivel, melyekkel – hadd előlegezzem meg már itt a bevezetőben az ítéletet – beírta magát a XX. század alkotóművész halhatatlanjainak könyvébe. S itt következik a másik helyzet, amely miatt nehéz dolgom van. A művész felesége - Szalontay Ágnes, aki (nem is egyébként) maga is alkotóművész, sőt férje szakmabelije: alkalmazott grafikus, képzőművész, s a kiállítás rendezője azt mondta nekem, hogy én ma itt nem szakmabeliként nyitom meg a kiállítást, hanem barátként. Nos, ettől még nehezebb a helyzet. Egy szakmabeli ugyanis ecsetelheti az adott kollekció szakmai, művészi értékeit, de egy baráttól más (és az is lehet, hogy) több várható. De mi is? Bizonyosan az vagy az is, hogy a már nem itt mellettünk álló művész emberi értékeit tegyük tán teljesebbé a szó szerinti képet róla, amit egyébként teljes intenzitással elénk tár a mai kiállítás anyaga. Mégis a barátság okán elevenítem fel azt a majd másfél évtizeddel ezelőtti Balaton-parti beszélgetést, amikor a révfülöpi Tóparti Galériában egy másik művész kiállítása megnyitását követően azonnal hosszú és összetett disputába keveredtünk. Nándor napbarnított volt, kék-fehér keresztcsíkos, tengerész pólóban, rövidnadrágosan, fehér, elegáns pofaszakállal, bajusszal, igazi balatoni róka (medve? farkas?) volt, aki épp akkor szállt ki vitorlásából, s azonnal ecsetelte, hogy élete legjobb döntéseinek egyike volt, hogy kb. tíz évvel korábban elhagyta ezt a bűnös (?) bűzös várost, többek között annak épp I. kerületi részét, s a Csalogány utcát, s megtelepedett a Köveskál felé vezető út mentén, Révfülöpön, 45



bukolikus birodalmat kialakítva. Hogy miért fontos ez? Mert Nándor akkor már festett, sőt kimondhatjuk a kicsit szárazan, kegyetlen szentenciát: csak festett, amely fordulat kegyetlensége arra vonatkozik, hogy nem folytatta tovább évtizedekig gyakorolt hivatását: a – lány nevén - alkalmazott grafikát, asszonynevén: tervezőgrafikát. Ami több mint harminc évig szeretett hivatása volt, amellyel eljutott sikerei csúcsára, az abba maradt. Ennek sok-sok oka van. Objektív, tőle független, és szubjektív, erősen benne rejlő egyaránt, melyeket a jelenlévő valódi kollégák, de az azon kívüliek is tudnak. Radikálisan átalakult az egész, korábban jól működő rendszer (most nem a politikai rendszerre gondolok!). Megváltoztak a megbízók, a vadprivatizáció szétszabdalta ezt a fontos oldalt, átalakult a grafikai mű miben valósága, szebben fogalmazva: átalakult a plakát iránti igény, csúnyábban fogalmazva: megszűnt a művészi plakát iránti kereslet, s ultraradikálisan megváltozott a technika: a digitalizácót az akkor hatvanasok (életkorukról beszélek) már nem, vagy nem nagyon tudták követni. Szó ami szó: Nándor festeni kezdett, vagy úgy is fogalmazhatunk, hogy kezdte kiélni azt a szenvedélyét, amely iránt mindig is megvolt benne az erős vonzalom, tán már makói gyermek- és ifjúkorhoz is visszavezetően. Oldott, expresszív, a természethez mint témához és mint filozófiához is ragaszkodó művész vászonra, farostra teremtette madárvilágát, álomvilágát, sajátos bukolikáját, melyben természetesen nagy szerepet kapott a Balaton, s a közvetlenül megélt természetélmény. Nekem az a különös sors, de szerencse is jutott, hogy mivel ekkoriban kerülhettem a barátok nem szűk, de – ahogy én érzékeltem – nehezen bővülő sorába, s mivel művészetről és – nem hagyhatom ki – politikáról vallott nézeteink is közel kerültek egymáshoz, s eleve közel álltak egymáshoz, nos, több kiállítását nyithattam festményeiből. Pápán éppúgy, mint szülővárosában Makón, vagy a fővárosban éppúgy, mit Révfülöpön, noha mindig rendkívül nagyra tartottam grafikusi életművét. Erről sokat beszélgettünk, nézegettük is e munkákat, de valahogy ő ezt már a lezárt múltnak tekintette, noha tisztában volt annak, ennek értékeivel, hadd mondjam a legnagyobb szeretettel Őiránta: tudta, hogy ez az életmű - az övé - e terület csúcsteljesítményei közé tartozik. Természetesen ennek hangjával és hangsúlyozásával búcsúzott Tőle Árendás József grafikusművész is azon a szeles, napos révfülöpi, hegyoldali temetésen 2011. július 15-én. S akkor, amikor felmerült ennek a mai kiállításnak a terve, s amikor kezdett alakulni ennek koncepciója, akkor e galéria vezetője meglátva a plakátokat azt javasolta, hogy csak plakátok legyenek ezen a mai emlékező bemutatón, vagy legalábbis ezek legyenek a kiállítás központjában. Remek döntés volt, köszönet 46



érte. Mert ugyan most így hiányolhatjuk a festményeket (ám mégsem, mert a kiállítás hangsúlyos része a műterem atmoszféra megelevenítése), viszont itt vannak Nándor immár klasszikus opuszai, illetve tervezőgrafikai életművének egy szűk, de lényegi válogatása, reméljük: esszenciája, amely erős fény hatásával világít rá művészi teremtő erejének nagyságára. Ennek sok-sok művészi, kompozíciós eleme itt és most felismerhető, de csak egy ellentétpárt hadd emeljek ki ezek sorából: a mindig határozottan jelen lévő rajzosságát, sőt kalligráfia iránti érzékenységét, s ugyanakkor az ezzel egyáltalán nem ellenmondásban lévő puritanizmusát. Nándor mindig rajzolóként komponált, de tervezőként, mindig ökonomikusan vizualizált. Plakátjai sosem zsúfoltak, sosem burjánzóak, mindig lényegi gegeket tudott megtalálni és megjeleníteni. S mindezekhez sosem párosul a színek kavalkádja. Sok munkája két vagy három szín alapján ad szuggesztív figyelem felhívást, s merem kimondani: élményt. Színek iránti érzékenységét, igényességét jelzi, hogy egy kinyomtatott plakátjára ceruzával rájegyezte: „ezt piros helyett nyomták?”, s folytatja: „ezt zöld helyett?”, jelezve, hogy bizony ezt ő nem így gondolta, nem így tervezte meg… S milyen szellem, idea, milyen atmoszféra lengi át ezeket a plakátokat? Nos, itt merem összekapcsolni a szakmabeli és a barát szimultán és összecsengő véleményét. Az iróniáé. Nándor sosem röhögtető, noha tud vidám lenni és sosem érzéketlen a humorra, s Nándor soha nem morbid, pedig van érzéke a sötétség e félelmetes birodalma iránt is. Vajon most művészetét vagy személyiségét jellemeztem? (Azt hiszem persze, hogy mind a kettőt…). S Nándor nem érzéketlen a tragédiára, a drámára, de mindig mindent áthat az irónia jótékony hatása. Az iróniáé, a többnyire dicsérő, elismerő gesztusokba (szavakba, vonalakba, rajzokba, színekbe) burkolt keserű, de szellemes, finom gúny megjelenítéséé. Kivétel persze van! Hogy is szól Franz Kafka zseniális regényének első mondata (Szabó Ede fordításában): „Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t, mert noha semmi rosszat nem tett, egy reggel letartóztatták.” Ezeket a mondatokat Kafka 1914től vetette papírra, amikor annak a kifejezésnek, hogy koncepciós per, még hírehamva sem volt, ám később annál inkább lett aktualitása a barna és vörös diktatúrákban. E per szorongató szimbólumát találta meg Szilvásy Nándor itt látható plakátjával, melyen az arctalan fekete-szürke bábok ítélkeznek az emberiség (jobb része) felett. A tragikusan sötét művészi vélemény ellenpontja talán korai cirkusz plakátja, gyermeknapi plakátjaiban, melyekben természetszerűleg otthonos a humorban, a vidámságban. 47



S itt van egész munkássága egyik legerőteljesebb jelképe a plakátember, a P betű formálásával kialakított – Szamosi Ferenc találó kifejezésével – homo placatus, amely valóban átesik a groteszk birodalmába. De élvezhetjük az elvont jelképekre amúgy nem nagyon érzékeny művész egyik ikonikus, emblematikus művét: BNV plakátszimbólumát, amely a mértani rendbe foglalt gömb formájával évtizedek óta ennek a sajátos agorának a legismertebb látványesszenciája. S látható a filmplakátok sora, tele finom ötlettel, valljuk meg: emlékidézéssel, élvezhetjük az idegenforgalom, a kutyakiállítások, a hungexpók plakátjait, s más kulturális témájú munkáit, melyek például képzőművészeti kiállítások megtekintésére invitálnak (ilyenek is voltak!), nem is beszélve Petőfi plakátjáról, mely szinte iskolateremtő, hiszen elsőként használta ilyen célra az egyetlen hitelesnek tartott Petőfi-ábrázolatot, a nevezetes dagerrotípiát. S külön öröm, hogy látható egy-két politikai plakátja, tegyük hozzá: a „szocializmus” időszakából. Ezeket sem kell eldugni. Szilvásy is - mint mások - készített május 1-re, április 4-re, nőnapra, anyák napjára, gyermeknapra plakátokat. Az itt látható művek is jelzik intelligens, nem túllihegő jelképteremtő erejét. S akkor vissza iróniájához! Erről talán legplasztikusabban tudósít pl. a „Szovjet szatirikus rajzok” plakátja, ahol a tank fontos elem, igazi szovjet attribútum, de csövei ceruzaként jelennek meg… Mindez 1975-ből! Vagy micsoda vizuális ötlet a katonatiszt feje, mint felbontás alatt lévő halkonzerv… Kitűnő, igényes, szöveges mű a bürokrácia leküzdésére létrehozott munkája: „Vigyázz, mérgező!” De nem gombáról, hanem a gombához hasonlító stempliről, bélyegzőről van szó. Olvassák el a plakát szövegét is. Nagyon jellemzi alkotóját! Ironikus alkata legpregnánsabb megjelenítése a már kétezres években készített munkája, vörös alapon, szemben a bejárattal, amely egy quasi önarckép, Don Quijoteként, akinek azonban a lándzsája és annak hegye ceruza, bal kezében viszont palettát tart. S itt összegződik Szilvásy Nándor művészi alkata. A kétségek, a küzdelmek nyelve, a rajzos, ceruzás, kalligrafikus művész metamorfózisa átvezet az ecsetes, festékes, vásznas festőhöz. Itt a kiállításon is. Megható hommage látni festőállványát, festőszékét, palettáit, szintén ironikus plasztikáit, a kollázsokat, az utolsó festményét az állványon, amely természetesen balatoni vitorlásokkal foglalkozik… Hamisítatlan műterem hangulat, amely ritka látvány kiállító teremben, s külön köszönet megvalósításáért Szalontay Ágnesnek és Incze Ildikónak. Nagyívű, remek verset hallottunk, igényes előadásban: Illyés Gyula Haza a magasban című művét. Utolsó előtti szakasza így szól: „Mert ha sehol is: otthon állok / mert az a való, mit én látok, akkor is, ha mint délibábot, / fordítva látom a világot.” 48



Nos, a költő és a festő-grafikus ars poeticája találkozik, összeolvad. A kiállítás ezt bizonyítja. S ha barátként lettem felkérve e kiállítás megnyitására, akkor legyen a befejező aktus, hivatkozás Ciceróra, aki állította: „Verae amicitiae sempiternae sunt” vagyis „Az igazi barátságok örökké tartanak”. Azt hiszem Nándor a miénkkel is így lesz. (Elhangzott 2012. június 4-én a Várnegyed Galériában)

Szilvásy Nándor: BNV plakát

49



SALGÓ LÁSZLÓ Valami történt Makón… A rekkenő melegben autóztam azon a bizonyos szombaton, június 30-án Makó felé. Nyomtam a pedált, nem akartam elkésni, hiszen egy kiállítás megnyitójá ra siettem, s lévén az egyik nyitóbeszédet mondó, időben illett odaérnem, főképp azért, hogy nyugodtan megnézhessem a képeket, mondandómhoz aktualitásokat keresvén. Miközben araszoltam a lelassult forgalomban talán Klárafalva táján, felötlött bennem, hogy évek óta nem jártam Makón, abban a városban, ahonnan pályaívem indult, ahonnan ha Jeruzsálembe nem is, de Hágába eljutottam, hogy munkában - először magyar, később EU diplomataként eltöltsek több mint 12 évet az elmúlt 15-ből. A nyolcvanas évek második felében makói rendőrkapitányként hányszor megtettem ezt az utat - Szegedtől Makóig meg vissza -, jelentéstételre beutazva a megyeszékhelyre az akkori főkapitányhoz, ahhoz a Barna Sándorhoz, aki múlhatatlant tett hozzá a nyolcvanas években ahhoz, hogy vele, s később utódjaként velem is a megye rendőrsége lokomotívja lett a rendőrségi progressziónak, amely folyamat – szerintem - egészen a kilencvenes évek második feléig tartott. Vezetés közben eszembe jutott, hogyan is kaptam Macskássy Izolda művésznőtől - ahogyan Ő maga is hívja magát gyakorta, Macskaanyutól - e felkérést kiállítása megnyitására. Párizsból éppen kihajtottunk a feleségemmel, amikor csengett a kocsiban a telefonom. Izolda szokásos módján azonnal a lényegre tért: „Hol vagy, hol leszel június 30-án? Ugye itthon, mert a makói kiállításomra most adom a nyomdába a meghívókat, és rád gondoltam, mint a nyitóbeszédet tartóra, hiszen téged még ma is sokan szeretnek és emlegetnek Makón, mit szólsz hozzá?” - hadarta le egy szuszra. Udvarias, szép szavak valaki olyantól, akit művészként tisztelek, emberként szeretek - talán éppen az ellentétek vonzásának elve alapján, hiszen ên fakezű és ügyetlen vagyok, ő határainkon túl is el ismert művész, én nagydarab melák vagyok, ő filigrán, én emberi kapcsolataimban távolságot tartok, keveset mosolyogva, ő harsányan vidám, szangvinikus, nagyon tud szeretni, de égetően gyűlölni is...-, hogyan is mondhattam volna nemet. „Megtiszteltetés” - válaszoltam, majd folytatta: „Tudod, Salgó doktor, ha igent mondasz, az visszavonhatatlan, neked ott kell lenned, bárhova is szólít a kötelességed.” - hadarta tovább. „Ott leszek” - fejeztem be a beszélgetést. Megérkeztem Makóra. Nehezen találtam parkolót, telve volt a város, végül a Halászcsárda előtt akadt egy parkoló. Apámmal jártam ebben az étte-

50



remben jó ötven évvel ezelőtt - ma is emlékszem a csodás hallére, amit ott ettem. Sokat változott a város, szépült, csak azt sajnáltam, hogy a polgár mesterrel, dr. Buzás Péter barátommal bizton nem találkozhattam, ő bejelentetten volt távol ezen eseménytől, így nem is gratulálhattam neki a vezetése alatt elért eredményekért. Emlékszem, makói kapitányi időmben még VB titkárként erős, elveken alapuló jó kapcsolat alakult ki közöttünk, amelyet jóban -rosszban vállaltunk mindig. A kiállítás helyszíne a Hagymatikum volt, az a fürdő komplexum, amelynél szebbet, világot járóként sem sokat láttam. Álmélkodtam, hogy a régi – általam oly' annyira szeretett - fürdő helyén mit emelt Makovecz, a tehetséges képzelet, a makói tálentum! A feljáratnál régi barátok vártak: Soma, akivel verhetetlen lábteniszpárost alkottunk akkoron, évekig csak véletlenül találva legyőzőre; Kalàsz Zoli, a kedves és lábteniszt szerető volt munkatárs; az épüle ten belül is tucatnyi régi ismerős, művészetet szerető makói barátom növelte a nosztalgiát. Izolda éppen beesett a saját megnyitójára, Szegedről jövet őt is megfogta a forgalom. A Hagymatikum emeleti aulájában beléptekor egy pillanat alatt betöltötte a teret. Röpködött, mindenkihez volt egy kedves szava, ölelése, találó - és csípős - élce, a rekkenő meleget odabenn fuvallatként keverte körbe és körbe, mellette egy percet sem lankadhatott a jelenlévő. A képek a falakon és a körben elhelyezett székeken várták a látogatókat. Értő és támogató emberek sora tett önzetlenül sokat, hogy Makó ezen a napon a világ közepe legyen, Macskássy Izolda világának legalábbis. Csodálatos színek, szimbólumok és színt kapó érzelmek keveredtek a képeken. Noha immár harmadszor nyitottam meg Macskássy-kiállítást, én inkább vagyok műérzője, mint műértője Izolda művészetének. Az ő világa nem bonyolult, személye, miként a képei is szeretetközpontúak, alkalmasint biblikus ihletésűek, az egyszerű érzelmek magasztos módon nyernek kifejezést a képeken. Látod őket, de kiállítás után a lelkedben viszed haza őket, nem kell nagyon erőlködni, ha vissza akarsz emlékezni rájuk. A kiállítás megnyitója után egyszerű állófogadás járt, de nem ám csak a „nagyfejűeknek”, hanem minden jelenlévőnek. Szép délután volt, amolyan igazi makói hangulatban hagytam el a Hagymatikumot. Sétálva az autó felé, Magdi kiáltott rám a sarki cukrászdából, közvetlen szomszédunk volt ő, amikor a Deák Ferenc utcában laktunk. Elfogadtam a fagyit tőle, elbeszélgettünk családról, sorsokról, a múló évekről. Mellettünk hajtott el Izolda, akinek az egész élményt köszönhettem. Mosolyogva,

51



boldogan integetett, a sikert ugyanis mindenki egyformán igényli, még a leg nagyobbak is. Talán ők még inkább... Sok régi makói barátnak megígértem aznap, hogy hamarosan visszatérek Makóra, kivel beszélgetni, kivel sportolni, úgy, mint régen. Betartom, ha a Sors kegyes lesz, és ad nekem időt rá....

Macskássy Izolda levele a makóiaknak Igen kedves makói Barátaim, Tisztelőim, Gyűjtőim! Azt a több száz kedves üzenetet, amit a vendégkönyvbe írtatok, nem lehet megválaszolatlanul hagyni. A virágrengetegből, amit kaptam Tőletek, még most is őrizgetek pár szálat. Azt a határtalan szerelmetes szeretetet, amivel vártatok és elárasztottatok, életem egyik legszebb napját tartja meg emlékezetemben. Még most is hallom a gratulációtokat, és érzem az öleléseteket! Most jön a búcsú ideje. A mielőbbi viszontlátásig a Ti Macskássy Izoldátok. 52



SZULA ZSUZSANNA László Bandy grafikái Mint a plakáton láthatták, László Bandy matematika-kémia tanári diplomát szerzett, mely csak elsőre tűnhet távolinak szakmájától. Már a főiskola alatt is kiállító művészként ismerték. ’74-ben megalapították művészbarátaival az AKTot, az Autodidakta Képzőművészek Társaságát, melyen nem naív alkotókat kell értenünk, ez egyfajta pozitív kívülállóságot tükröz, ahol komolyan foglalkozhattak képzőművészeti alapproblémák kortárs megoldásaival. (Közbeszúrnám, hogy tanításában is ez a következetesség jellemzi, ami a több mint huszonöt év alatt nem egyszerű feladat.) Szóval ez idő tájt, „talált tárgyakon” is kísérletezve talált rá a majdani dobozgrafika műfajára, mellyel leginkább számon tartják mindenhol a szakmában. (Jelentős kiállításokon vett részt többek közt Olaszországban, Németországban, vannak művészkönyvei külföldi és magyar gyűjteményekben, valamint köztéri szobrai az országban több helyen). Szóval, a dobozgrafikákkal teljesen új értelmet adott a vonal és tér egymáshoz való viszonyának. Most mi az, amit ezeken a munkákon először látunk? Persze az első csodálat után, amit a technika kelt: kézzel rajzolt, szikével kivágott apró motívumok. Azon is lendüljünk túl – bár igen fontos -, hogy a szobrok papírból készülnek, ebből az elillanónak tűnő, mégis több ezer éves hagyománnyal rendelkező, nemes anyagból. Tehát: vonalak, vonalak, vonalak, vonalak… Leheletkönnyű vagy épp ránk nehezülő, lendületes vagy stabil szerkezetek. A vonalrendszerek geometriát sugalló, meditatív ismétlése bonyolult, nézőpontonként változó tereket, térrendszereket hoznak létre (negyedik dimenzió!). Ezek a terek, lehetnek növényi szerkezetek értelmezései, szimbólumrendszerek (pl.: spirál, mint idő és lélek szimbólum), vagy éppen szubjektív bibliai, ön- és létértelmezések. Nagy különbség a nyelvben látszólag nincs (dehogy nincs!). A művész, a művészet feladata a kezdetektől az aktuális léttudat reprodukálása, átörökítése. Némileg személyesebbnek tűnhetnek László Bandy festményei, grafikái, melyekben hasonló szerkezeteket fedezhetünk fel. Talán pont a „konkrétabb” témák miatt is, hiszen a személyes történeten könnyebb kísérletezni… több indulat, gesztus, játék engedhető itt meg. A vonalak még inkább ki akarnak törni a síkból. Kívánok a képekhez és dobozgrafikákhoz izgalmas én- és térelemzést. Kívánom, hogy egyszer ezekben a terekben együtt sétálhassunk. (Elhangzott: 2012. június 7-én a makói József Attila Városi Könyvtárban)

53


TÉKA

SZOMBATHELYI ÁRPÁD A gencsháti fogócskafa Apró, kis történeteket írtam le, amik fontosabbak nekem, mint az egész történelem. A gencsháti major mai romos, halálosan elhanyagolt, földbesüllyedt agóniája Magyarország utolsó húsz évének kópiája. Sok ilyen hely van szerte az országban, reménytelenül elhagyatott, ahol valamikor emberek éltek mindennapi életet. Ez a könyv mégsem szomorú, nem sirat, nem cinikus, nem kritizál, nem is dicsér, csak leír. Benne van néhány nagyon finom étel receptje is, ahogyan a majorban készítettük. Egyszerűen a szűkös, de természetes alapanyagokból. Olyan mese lett végül a könyv, amit felnőtteknek szánok, könnyű, de elgondolkodtató olvasmányul, viszont a gyerekek is elszórakozhatnak rajta. Talán. Hol volt, hol nem volt. Hatalmasra nőtt gyertyánfa volt a Nagyfa, Ravaszék háza mögött állt a kripta felőli oldalon. Nem egyszerűen találkozóhely volt, mint a kápolna, az almafák, vagy a kastély lépcsője. A Nagyfa fogócskafa volt. Úgy másztunk, lendültünk, futottunk az ágain, mintha oda születtünk volna. A gyertyán általában magányos fa. Néha kisebb facsoportokat alkot, de leginkább egyedül szeret állni. Elél akár háromszáz évig is. Kivételesen ke mény törzséből kocsikerekeket és szerszámnyeleket készítettek régen a bog nárok. A gencsháti nedves, fekete föld különösen kedvére való. A fogócskafát Géza gróf akkor ültette, amikor a kápolna épült. Szomorkás tartása volt a fának, inkább terebélyes, mint magas. A gyökerei szétkúsztak a fűben, sok helyen a felszínen futottak, majd a föld alá bújtak és ismét előbukkantak, mintha a fa belemarkolt volna a földbe. Éppen fél úton volt a kastély és a kápolna közötti hajdan salakos sávon. Az út salakját akkorra már benőtte a gyep. Sokszor ültem a törzsének vetett háttal, és bámultam a kökényest. A kis csatornán már nem volt meg a kápolnához vezető híd. Kitaposott csapás vezetett át rajta. A gyertyán koronája a kökényes szélét simogatta. Gyökereinek ujjnyi foszlányai kibuggyantak a csapáson és a csatornapart omladékain, ép 54


TÉKA

pen a lombkorona szélénél. A szorgalmas fa a földben is akkora gyökértalpat növesztett, mint felül a lombsátor. Olyan volt, mintha a kápolnához igyekezett volna, de az idő és az események nem kedveztek ehhez. Azért éppen őt ültette a gróf a kripta közelébe, hogy évszázadokig őrizze a család emlékét. Géza gróf szándékához képest a fa strázsálása nagyon rövidre sikerült, mert a jeles ősök maradékai nemsokára szanaszét hevertek a befalazott ajtó mögötti kőpadlón. A Nagyfa acélos, rugalmas ágai földig hajoltak, és kivételesen erősek, törhetetlenül hajlékonyak voltak. Ujjnyi vastag ágai is elbírtak bennünket. Az utolsó gallyakig bejártuk a gyertyán koronáját. Voltak ágai egymástól átlépő távolságban, de olyanok is, amelyek között lendülnünk, vagy ugranunk kellett, hogy elérjük. Pontosan kiszámítottuk az ugrások és a lendülések távolságát és ívét. Tudtuk, melyik ágon meddig kapaszkodhatunk, melyiken hová lendülhetünk. Becsukott szemmel is végigmászhattuk a kigyakorolt útvonalakat. A fogócskának szigorú szabályai voltak. Csak érinteni lehetett egymást, visszarántani vagy megfogni nem volt szabad. A jó fogó ismerte a megszorítási útvonalakat, néha cselből másik irányba lendült, mászott, vagy ugrott, mint az előtte igyekvő, így kényszerítve rá a menekülési irányt. Ha valakit sarokba szorított, azaz olyan ágra menekült a kergetett, ahonnan nem volt kiút, akkor inkább megadta magát. Soha nem történt baleset. Nem emlékszem, hogy leesett volna valaki a fáról. A felső ágakban csimpaszkodva a korona alsóbb régióiba lehetett hajolni, kicselezve így a kergetőt. A talajt viszont nem szabad volt érinteni. Kezdő fogócskázóknak időnként megkegyelmeztünk, ne mindig ők legyenek a fogók. A fogócskafát egyik rivális rabló-pandúr csapat sem sajátította ki. Nem folytak rajta kardozások, csúzlizások. Nem használtuk búvóhelynek, vagy várnak, vagy látófának. Egyetlen dolog volt a fogócskán kívül, amit a gyertyánnál csináltunk. Itt sütöttünk nyárson szalonnát, ha éppen kedvünk szottyant. A fogócskafa előtti mogyoróbokor mellett raktunk tűzhelyet. Egyszerű mélyedés volt csak, körülötte néhány vastagabb faággal. Kakastaréj szalonnákat és vöröshagymát tűztünk a nyársakra, és csorgattuk a zsírját a fűre rakott kenyerekre. Amikor már elég kormos és égett volt a szalonna, és a kenyeret is jól összekormoztuk, befaltuk a sülthagymás-zsíros karéjt, aztán jót húztunk rá az ártézi kút langyos vizéből. Az elszenesedett szalonnát nemigen ettük meg. Ravaszék háza mögött nem volt kerítés, így az udvarukon át jártunk a fához. 55


TÉKA

A majorban nem voltak távolságok. A legtávolabbi házak között sem volt több mint ötszáz méter a távolság. Mehettünk volna a kiskastély mögötti bejárón is, de mi állandóan és mindenhová légvonalban közlekedtünk. Nem volt kerítés, bozótos, vagy csatorna, ami utunkat állta volna. A Csorgón és a „Szárazéren” is akárhol átgázoltunk. A kastélyt bekerítette az új tulajdonos. Nem értem, hogy képzelik ezt itt, ez a terület, a kastély, a házak, az egész major mind a miénk volt. Fakarddal, nyíllal, csúzlival küzdöttünk érte, aztán jön valaki és lekerít, meg táblát ír, hogy magánterület. Émelygek ettől. A kapun lakat van, de a kerítést letaposta valaki egy dara bon, akinek ugyan az lehetett a véleménye, mint az enyém. Én is tiprok rajta egyet, még hogy magánterület. A kastély halálos beteg. Gondatlansági sebet kapott, a homlokzatán ledőlt a timpanon kocsifelhajtója, maga alá temette az ott teázó Géza gróf és a vándorcirkusz emlékét. A hátulsó fal omlik, a tejház mellett megindult a sarok. Az omladékból kikandikál néhány grófi címeres tégla. A padlásra megyek, bár ide is ki van írva, hogy omlásveszély és idegeneknek tilos belépni. Én vagyok itt idegen? Na, akkor belépek a folyosóra. Mikes néni az utóbbi időben elhanyagolja a söprögetést, csupa por a padló és pókhálósak a sarkok. Mielőtt felmegyek a grádicson, hátra sandítok, nem ügyel-e Mikes néni mégis a padlásra osonókra, nehogy valaki összetapossa a deszkalépcsőt. Jól letakarították a padlást, sehol egy grófi akta, egy könyv a régi várunkból. A timpanonseben át kilátok a házunkra, odébb meg ott a Csorgó, a fejesező és seggező híddal. Oda is kinézek majd, de most még kibújok a tetőre és leereszkedek a feketediófán. Kimennék hát a világítóablakon, de a diófa nincs sehol, látom viszont a kétszer hét tölgyet Árpádtól Töhötömig. Jól bírják ezek a fák, és talán nőttek is az elmúlt negyvenöt évben. Leosonok a grádicson, de mielőtt kilépnék a folyosóra, kilesek az ajtón, nehogy Mikes néni észrevegyen. Mély nyomokat hagyok magam után a folyosó mozaikjain. A kisszalon felé settenkedek, a kirámolt konyhán át. Hogy fért el itt a cirkusz? Annyira kicsi, szinte szobányi, sokkal nagyobbra emlékszem. A nagy szalon és a bálterem ma is megüti a mértéket. A hátsó ajtó mellett kerek lyukak a falban, mi fúrtuk biliárddákóval, amikor elfogyott a kréta. A malterral síkporoztuk a dákóbőrt. Az ajtóból rálátok a lóistállóra. Üvegtelenek az ablakszemek, leszakadtak az ereszek, rozzant a sarok a kocsiszínnél. (Részletek Szombathelyi Árpád: Gencsháti fogócskafa című könyvéből)

56


TÉKA

PÁL LÁSZLÓNÉ SZABÓ ZSUZSANNA Akit a zene éltet 2012. június 7-én, Szegeden, a Zeneházban, majd június 12-én, a makói könyvtárban különleges eseményt, zenés könyvbemutatót tartottak. Az ünnepi könyvhétre jelent meg Háry Ferenc Zene három műszakban című kötete. Azt mondják, az igazi tehetség sokoldalú. A makói parasztcsaládban született, nagy ívű zenei pályát befutott muzsikus nem csak zenetanár, nagybőgős, zongorista, karvezető, szimfonikus zenekarok karmestere, szórakoztató zenei együttesek vezetője és zongoristája, népszerű számok interpretátora, hanem zeneszerző is, akinek a nevéhez saját szerzemények, filmzenék, versek megzenésítése is fűződik. Több zenei műfajban otthonos, ám kitűnő improvizáló képessége révén talán a jazzben a leginkább magával ragadó. A 70. születésnapján túl pedig írói vénáját is megmutatta: közreadta életének, öt évtizedes zenei pályafutásának örömeit, küzdelmeit, sikereit, vidám sztorijait és megható, emlékezetes eseményeit felidéző önéletrajzi írását. Emlékei szerint hatéves korában ismerkedett meg a zongorával a Nemzeti Parasztpárt makói székházában, majd hamarosan a Makóra látogató Veres Péter tiszteletére eljátszotta a „Paraszt-indulót”. Mivel kis jövedelmű szülei nem tudtak hangszert vásárolni a tehetséges gyereknek, édesapja a konyhaasztalra rajzolta fel a zongora billentyűzetét, és azon gyakorolt, amíg lehetősége nem adódott, hogy a vasutas székház nagytermének színpadán álló zongorán játszhasson. Mire a makói gimnázium diákja lett, már megkomponálta első kisebb műveit: szonátákat, keringőket, dalokat. Számára a gimnáziumi évek legemlékezetesebb élményei a zenéhez és az iskola keretében megalakult, de a városban és a kör-nyék településein is fellépő diákzenekarokhoz fűződtek. Néhány osztálytársával, pl. Diós Istvánnal, Pap Juhász Nórával együtt tagja lett a Domokos Géza tanár úr által vezetett iskolai szimfonikus zenekarnak, ahol nagybőgőn is játszott, és egy véletlen folytán diáktársa, Bozsogi Attila tánczenét játszó diák-együttesének, amellyel bálokon, lakodalmakban zenéltek, ahol a haknikon megtapasztalta a zenészsors vidámságait és nehézségeit. 1957-58-ban Pintér Ferenc, kitűnő, fiatal trombitás tánczenekarában zongorázott, s mivel a Zeneművészeti Szakiskola zongora, majd zeneszerzés szakja egyelőre elérhetetlennek látszott számára, a budapesti Egyesített Tisztiiskolába jelentkezett, hogy katonazenekarok karmestere lehessen. A sikeres érettségi után oda felvették, ám a zene világában már akkor nagy tekintélyű mesternek számító Steiner Bélával, a hódmezővásárhelyi Zeneiskola igazgatójával való megismerkedés más irányt adott életének. A Szegedi Konzervatórium nagybőgő-szolfézs-zeneszerzés 57


TÉKA

szakán megkezdett tanulmányai során mellékhangszerként zongorázni is tanult kiváló zongoraművészektől. Hamarosan már nagybőgőt és továbbképző szolfézs osztályt tanított a vásárhelyi Zeneiskolában. Zenetanári diplomáját a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola Szegedi Tanárképző Tagozatán 1966-ban szerezte meg. Közben a hódmezővásárhelyi Petőfi Művelődési Ház zongoristája lett, egyúttal a vásárhelyi Népi Együttes műsorainak és a balettiskola óráinak zenei kísérőjeként, a tánciskola tánczenekarának zongoristájaként is dolgozott. Hama-rosan meghívták a Szegedi Orvostudományi Egyetem Művészegyüttese zene-szerzőjének és karmesterének is, táncjátékokat, néptáncokat adtak elő. 1960-ban családot alapított, a következő évben fia született, a család eltartása érdekében a Vendéglátó Vállalat szórakozóhelyein vállalt állást. A diploma megszerzése után zenész társaival Siófokon, Veszprémben, Budapesten számos híres énekest kísért, többek között Koós Jánost, Kovács Katit, Aradszky Lászlót, Korda Györgyöt, a Vámosi-Zárai házaspárt. Több vidéki étteremben és lokálban derítette jókedvre dinamikus, vidám, színvonalas muzsikájával a közönséget, Budapesten a Táncpalotában (mai nevén Moulin Rouge) aratott sikereket kitűnő hangulatteremtő előadóként. Hazatérve, megszerezte az ORI hivatásos zongorakísérő működési engedélyét, népszerű és szeretett szórakoztatózenész lett a hódmezővásárhelyi Béke Szálló bárjában, a Tiszavirág eszpreszszóban, később Szegeden, a Szeged étteremben. Ezzel párhuzamosan az Országos Szórakoztató-zenei Központ Szegedi Tánczenei Stúdiójában zongorát tanított. 1968-ban indult meg számára a külföldi szerződések sorozata, először a nyugat-németországi Bielefeldben, azután a norvégiai Kristiansundben, Osloban, Lillehammerben és kisebb üdülőhelyek szállodáiban játszott zenekarával, és nemcsak az akkortájt népszerű táncdallamokkal aratott sikereket, de játszotta többek között Liszt II. Magyar Rapszódiáját, Brahms V. Magyar Táncát, a Török indulót, s repertoárjukon norvég dalok is szerepeltek. Rövid itthonlét után, 1974ben Finnországba kapott szerződést, Tamperében, Helsinkiben és más finn városokban játszott szórakoztató zenét, majd két hónapra a Helsinki-Koppenhága-Travemünde között közlekedő Finlandia luxushajóra szerződött zenekarával. Tanulta a finn nyelvet is, sőt egy musicalt is írt, aminek előadására ígéretet kapott, de hazatérése után a színrevitel nem valósult meg. Családjával 1980-ban Vásárhelyről Szegedre költözött, bekapcsolódott a szegedi könnyűzenei élet eseményeibe. 1984-ben a bajorországi Bad Berneckbe hívták zenekarával, ahol kilenc évadon át Bach, Beethoven, Mozart, Haydn darabok mellett romantikus zeneszerzők műveivel, örökzöld világslágerekkel és német táncdalokkal szórakoztatta a gyógyüdülők vendégeit a fürdővároska legkülönbözőbb zenei rendezvényein. Bayreuth közelsége különleges zenei 58


TÉKA

élményeket nyújtott a zenekar tagjainak is. 1991-től a francia határhoz közeli német klimatikus gyógyüdülő városka, Bad Bergzabern lett a Háry-trió németországi otthona. Kitűnő körülmények között, gyönyörű környezetben, óriási, mintegy 1200 számot magába foglaló zenei repertoárral koncertezett a zenekar a fürdővendégeknek. Olyan népszerűségnek örvendett zenéjük, hogy csaknem egész Pfalz tartományból és a közeli francia településekről is rendszeresen viszszatértek a vendégek a magyar zenekar szabadtéri koncertjeit meghallgatni, zenéjére táncolni – öt nyelven énekelték a táncdalokat. Itt futott be Háry Ferenc nemcsak előadóművészként, hanem zeneszerzőként is, két kiadó összesen 24 dalát adta ki. Az idegeneket nehezen befogadó németek nagyon megszerették és megbecsülték a zenekarvezetőt, magas színvonalú szórakoztató zenéje és kellemes humorú, vidám, közvetlen személyisége nagyon megnyerő, a polgár-mester által másfél évtizeden át évente megújított szerződés is kifejezte ezt. Felesége itt is biztosította számára, hogy életét a zenének szentelje. A kitűnő zenész hosszú külföldi munkája során sem szakadt el szülőföldjétől. Évente három hétre hazalátogatott családtagjaihoz, barátaihoz. 2006ban, a németországi nyugdíjkorhatárt elérve, feleségével együtt hazaköltöztek Szegedre, ahova családi és baráti szálak fűzték őket. Itt a régi zongoristák baráti klubja tagjai sorába fogadta, a térségben tv- és rádiófelvételeket készítettek vele. Két nagy önálló koncertje volt az utóbbi három évben a zsúfolásig megtöltött szegedi Zeneházban: az elsőt a Szegedi Kávéházi Esték egyik rendezvényén zenész pályafutásának 50. évfordulója alkalmából adta, a másik a 70. éves születésnapi koncertje volt zsúfolt ház előtt, kirobbanó sikerrel. Ma is alkot, gyakorol. Barátai és családja ösztönzésére írta le élvezetes humorral azt a rengeteg élményt, ami 50 éves zenei pályafutása, kalandokkal teli élete, utazásai során vele történt. Könyvében megmutatja, hogy a szegény sorsú makói parasztfiú a zene segítségével hogyan tudott mind itthon, mind külföldön ünnepelt előadóművésszé válni. Zenéjével mindenkinek örömet szerzett, máig vallja, hogy a zene - szavak nélkül is - összeköt, felemel, lelket nemesít, közösséget formál, segít a nehézségek elviselésében, azaz éltet. Bárhol járt, büszkén vallotta magát magyarnak. Muzsikája elősegítette, hogy külföldön is elismerjék a magyar zenei előadó művészetet. Az életéről, zenei pályafutásáról, a hazai és külföldi jazz- és könnyűzenei élet utóbbi fél évszázadáról írott könyve nem csak élvezetes, színes olvasmány, hanem hiteles kordokumentum is, amely számos szegedi, vásárhelyi és makói kultúrtörténeti vonatkozást is tartalmaz.

59


TÉKA

ÖRDÖGH ISTVÁN A Maros menti Bökény, ahogy én láttam Lehet, mások másképpen látták az én napfényes, valamikor akácokkal beborított, Maros-parti, régmúlt mesékkel, regékkel teli kis bölcsőfalumat, de én most, több mint háromnegyed század eltelte után úgy látom, hogy a családias, egyforma gondolkodású emberek otthonaként ismert, természeti, társadalmi egység volt, amelyben a természet és társadalom egyszerű tagjainak mindnek és mindenkinek a korok szerint kiosztott-kialakult szerepe volt. Bekenfalva-Bökény-Beka ez a három név egy településnek más-más időszakokban használt neve. Ezeken kívül még ezekből eredő más neveken is említik a különböző időszakokban (Borovszky Samu 14 nevet említ fel a századok idejében). A helység a Maros egyik nagy kanyarulatában fekszik a védtöltés mellett, Nagylak és Magyarcsanád között, Makó városától 17 km-re Arad felé. Történelme a XIII. századig visszavezethető, sőt az őskorban is lakott terület volt, amit ásatások bizonyítanak. A honfoglalás utáni időkből okiratok tanúskodnak e vidék lakottságáról. Szeretném ennek a kis településnek régi, meg még régebbi múltját - ha csak hézagosan is - feltárni a Marosvidék olvasóinak. Tervem szerint szeretnék mindarról szólni, amit írásokban, könyvekben, újságokban felleltem a kis helységről, és azoknak amik emlékeimben élnek. Mégpedig szép emlékeimben. Hiszen szülőhelyem volt ezelőtt 93 évvel. És kinek nem szép a szülőföldje? Kinek nem szép az a muskátlis ablak, amelyiken, ha kinézett az ember a Maros vonalát látta, a partján a gyümölcsösökkel, a füzesekkel. A Maros ármentesítő töltésére, gátjára, hajnalban, nap felköltkor keletre nézve a világosi hegyek sziluettjét lehetett látni. Sok hajnalt gyönyörködtem így végig. Kinek nem tetszene ez a táj, ez a térség, ahol a Nagyhalom tetején állva 14 templomtornyot tudtunk megszámolni, ahol látjuk kedves folyónk, a Maros ezüst csíkját, amelynek az egykori lakóhely közvetlenül a partján állott? Ahol láttuk kiterjedt legelőin a szűzgulyát, a hazajáró és a bekai csordát. Mindazt a szépet, amit egy Istentől áldott szép vidék adhat. Az általános rész után megemlékezek a gazdasági, a műveltségi, a közigazgatási, a hitéleti állapotokról, a családok mindennapjairól, a gyermekek világáról, stb. Dr. Borovszky Samu történész “Csanád vármegye története 1715-ig” c. könyvében 1897-ben Bökényfalva cím alatt bevezetőként felsorolja a helység különböző korokban viselt nevét. Például: 1333-ban Beken, 1335-ben Bekenfolua, 1466 – 1478 – 1489 – 1492 - 1543– 1555 – 1559-ben Beken-falwa, közben 1480-ban Bewkewfalwa, 1560-ban Bewkenfalwa, 1561-ben Bedkeonfalua, 1627-ben Beökenfalua, 1647-ben Beke vagy másképp Bekenfalva néven nevezik, 1647-ben 60


TÉKA

még egy Beököny név is előfordul az Eszteri főkáptalan irattárában, 1651-ben Bököny a neve, máshelyen 1652-59-ig Böken, 1660-ban és 1663-ban, valamint 1700 és 1701-ben Bökön, 1702-ben Bökény, Büköny. Ezen nevek különböző okiratok keltezése és neveik alá- és beleírásából ismertek. „A Nagylak és Magyarcsanád közt a Maros-parton fekvő mai Beka puszta helyén. Bökény régi magyar személynév lévén, első birtokosának vagy épen alapítójának viseli nevét. Már 1333-35. években fennállott, mint nemes falu s hol Bökénynek,, hol Bökényfalvának írták a nevét. Legrégibb ismert birtokosa a Bökényfalvi család; 1466. aug. 10-én szerepel Bökényfalvi Benedek, kit Mátyás király más csanádvármegyei nemesekkel együtt, egy borsodvármegyei iktatáshoz mint királyi embert küld ki egyenesen a kir. udvarból.” „Az oklevél felsorolja Bökényfalva jobbágyait úgymint Csuta Kelemen, Katona Elek, Kun István és Lőrincz, Nagy Balázs és Mátyás, Sós István, Szép Ambrus, Sző Albert és Imre, Varga János. Úgy látszik mindössze e 11 jobbágyból állott akkor a falu.” „Mikor Izabella királyné felsősége alá került Csanád vármegye 1541-ben, Bökényfalvát Hódosi Radics Radocza kerítette a hatalmába. Kétségkívül a királynétól kapott reá adománylevelet. A szomszédos Jenő már ekkor a csanádi társas-káptalané volt, melynek csakhamar meggyűlt a baja a szerb földesúrral. 1543-ban ennek bökényfalvi jobbágyai felszántották s lekaszálták az említett káptalan jenői földjeit s jogtalanul használatba vették ott lévő rétjeit. A királyné Csanád vármegyét bízta meg a vizsgálattal. Az 1550-52. évi török hadjáratok e falut is elpusztították. Még 1555-ben is pusztának mondja Bökényfalvát az adórovó. Azonban a Bodrogi Bessenyei család állandóan fenntartotta rá a jogát.”„A falu még 1560-ban is deserta volt.” „Ekkor már mutatkoztak a végvonaglás tünetei; Gyula (város Ö.I.) bukása után újra pusztává lett Bökényfalva.” „Bethlen Gábor idejében kezdett megint éledni. Az egész vármegyével együtt Boros-Jenőhöz tartozott, s ide való katonák birtokába jutott. Bizonyosan tudjuk, hogy Szentandrási György megvásárolta Bökényfalva egész falut néhai Bánfi Annától, özv. Némethi Mihálynétól s e vásárláshoz 1627. jún. 28-án a fejedelem is beleegyezését adta. Még e század 40-es éveiben is a Szentandrási család birtokát képezi most már rövidebb néven Beke másként Bekényfalva; Szentandrási György fiai István és ifjabb György fia Zsigmond pört folytatnak Szentandrási Tamás özvegyével Bánhegyesi Eufrozinával, ki előzőleg a Jenei János felesége volt. Ez a pör 1647-ben egyességkötéssel ért véget. A falu tehát ekkor már lakott helység volt. Csakugyan még ez esztendőben a püspöki vicarius összeírásában Bököny mint ült hely fordul elő, csakhogy nem a régi birtokosok kezén van, hanem Jaksics-Dóczi örökség czímén Jármi András bitorolja. Annak, hogy ebbe az összeírásba bele került a neve, az lett a következése, hogy ettől fogva a püspökök formálnak hozzá jogot. 1651. május 5ikétől kezdve Bököny lakosai rendesen fizetik az adót a csanádi püspöknek, t. i. 6 tallért és egy pár csizmát. Mikor gr. Pálffy Tamás III. Ferdinánd királytól 1654-ben oltalomlevelet 61


TÉKA

eszközöl ki birtokaira, ezek között ott van Bökény falu is. „De az 1686. évi tatárdulás Bökényt is újra pusztává változtatta. Nem is hallunk róla azután hírt egészen 1702. júl. 26-ikáig, a mikor Kollonics bíbornok azon falvak és puszták közé foglalja, melyeknek tizedét a csanádi püspök számára ajánlja oda ítélni. A neoacquistica commissio ez évi aug. 8-án Bökény puszta tizedét csakugyan a püspöknek ítélte oda. A szerb határőrök azonban mint Új- (a mai Magyar-) Csanádhoz tartozó pusztára erre is rá tették a kezöket, úgy hogy a püspök birtoklása e pusztára nézve kétségessé vált s végre teljesen feledésbe ment. Majd a határőrvidék visszakeblezése után az aradi uradalom tartozéka lett s Beka néven Új-Csanádhoz volt kapcsolva. Így ide számítják pl. 1757. okt. 31-én. Az 1762. aug. 1-i összeírás szerint Beka pusztának már csak fele tartozik Csanádhoz; hova tartozott a másik fele, nincs megmondva. Ugyanily viszonyban van Csanád faluval az 1769. nov. 8-iki összeírás szerint. Ma egyszerű kis pusztai falu (1897-ben, a könyv írása idején Ö.I.), 154 lakossal. Beka néven terül el az egykori Bökényfalva helyén. Egyházi múltjáról nem tudunk sokat. Annyi bizonyos, hogy a XIV. század elején már plébániája volt. 1333-ban plébánosa Pál, ki két garast fizetett pápai tized fejében. 1335-ben István nevű a plébánosa, ki pápai tized czímén három cirrust (rojtot?) szolgáltatott be. Milyen viszontagságokon ment át e plébánia az idők folyamán, arra nézve nincsenek adataink. Most (1897-ben Ö.I.) Beka Apátfalvának a leányegyháza.” Ezeket tudtam Dr. Borovszky Samu 1897-beli kiadású könyvéből, Bökényfalva fejezetéből kiválogatni, azonban az időtől napjainkig tartó idők történéseit más forrásokból tudom megjeleníteni. Hitéleti vonatkozásban a régmúltra ismereteket kaphatunk Dr. Szentkláray Jenő: A Csanád egyházmegyei plébániák története c. 1898-ban megjelent könyvéből. Itt az apátfalvi plébániának mint leányegyháza, „fiókközsége”-ként, szerepel Beka. „Beka. Telepközség Csanád megye közp. járásában, Apátfalvától k. d. irányban a Maros mellett, az anyaközségtől 6 km távolságra. Lakossága 127 róm. k. h. magyar. – Az árpádkorban Bököny néven a csanádi püspök és káptalan közös birtoka. 1332-1337-ben a maroson-tuli főesperesség egyik plebániája, melynek két plebánosát ismerjük: Istvánt és Pált. Ez időben Bekényfalva vagy Bekénfalva-nak irták, mit a pápai tizedszedők „Bubenfolua” és Buken villa” ferdített alakban közölnek. Egy 1478. évi okiratban Bekenfalwa néven fordul elő. A mohácsi vészig állandóan a csanádi egyház birtoka; de Csanád eleste után Becsény Lénárd foglalta el. A török hódoltság alatt nem pusztult el egészen. 1651-ben egy aranyos paplant, egy bokor (pár) karmazsin csizmát és hat kosár halat ad “annuatim” a csanádi püspök uram ő nagyságának; a szent-györgynapi sokadalomra pedig 6 tallért és két csizmát fizet neki. 1655-ben Erdődi Pálffy Tamás, csanádi püspök, a birtokjogának védelmére kiállított egy nyilványos okmányban Bökönyt az ő tulajdonának mondja.” „A törökök kiűzetése 62


TÉKA

után a hadi kincstár foglalta le a helységet, mely az 1723. évi Mercy-féle térképen már Beka ( Peka) néven fordul elő. A nép nyelvén való eme ferdítés abból az időből ered, mikor az ozmánok Csanád várával együtt a körülötte fekvő vidéket hatalmukba kerítették. Erre vall a körülmény, miszerint a helység egy 1561. évi összeirásban törökösen Beken-nek (hibás másolatban”Bekesz”) mondatik, a miből később a szerbek Bekát, a magyarok Béká-t csináltak. Helyesen jegyzi meg tehát az országos Helységnévtár, hogy Bekát hajdan Bekénfalvának hitták.”„1750-ig a helység osztozott a marosi határőrvidék többi községeinek sorsában. Szerb militaristák tartották megszállva. Midőn azok elvonultak, félszázadon tul pusztán állott Bököny. csak 1809-ben jött létre a mostani ( 1898as Ö.I.) Beka, egy kicsiny kertész telep, mely 28 telket számlálván, az akkor már 2579 lélekkel biró Apátfalvához csatoltatott fiókegyház gyanánt. A 21 házszámot számláló telepközség 1866-ban imaházat rendezett be magának. Az apátfalvi plebánosnak párbért fizet: évenkint 1 frt-ot, 1 libát és 2 csirkét. A stoláris illeték ugyanaz, mint az anyaközségben. A lakosok kezdettől fogva gondoltak gyermekeik oktatására, de részint a csekély számuk, részint a szegénységük miatt csak olyan tanitókat alkalmazhattak kik eredetileg mesteremberek lévén, némi olvasás, irás és számoláson kívül mást nem tudtak. Tantermül azon szobácska szolgált, melyben a tanító lakott. 1866 óta a tanitó lakásához kapcsolt imaházat használták az iskolás gyermekek tantermül. Ez az iskolahelyiség a Maros többszöri kiöntése következtében megrongáltatván, lakhatatlanná lett. A törekvő derék magyar nép 1893-ban önerejéből egy uj, szintén imaházzal kapcsolatos, iskolát épitett és okleveles tanitót alkalmazott. Az iskola r. k. hitfelekezeti. Törvényszerű fölszerelését Bonnáz Sándor csanádi püspök eszközlé. “Tanítók: Selmeczi József, Szpák János, Füredi István és Zsaszkovszky Endre „ Eddig a Dr. Szentkláray Jenő könyvéből merített anyag. Ide tartozik, ill. itt említem még meg, hogy az 1893-ban emelt iskola-imaház és tanítólakás 1934ben lett renoválva, tetejére fából-deszkából készített torony épült. A toronyba felkerült az addig az udvaron álló haranglábról a helység két harangja. Ezen valóságában az épület 1970-ig állott. Ekkor az emlékezetes nagy árvíz ezt is megrongálta, lebontásra került 1970. máj. 19-én. Csupán az 1934-ben az imaház előtt levő fakereszt (pléhkorpusszal) helyére épült szilárd alapú vaskereszt maradt meg. Zsaszkovszky tanító úr után az Erdélyből a románok által kiűzött Salamon László, majd Benkóczi Antal, legutóbb Kovacsics Ilona lett a falu tanítója. Vele zárult a bekai iskola, befejeződött a tanítás a kevés létszám miatt.

63


TÁVOLI TÁJAKON

TISZLAVICZ LÁSZLÓ Perui útiképek Peru nagyon távoli ország, repülőgéppel is kb. egy napig kell utazni. Mi Amszterdamon keresztül repültünk KLM géppel. A repülés transzatlanti része 14 óra volt. Az időeltolódás 6 óra. Ezt sokan megérzik („jet leg” a neve az érzésnek), én egy nap alatt túltettem rajta magam. A fővárosban, Limában szálltunk le. A várost Pizarro konkvisztádor alapította 1535-ben, s 1825 óta az ország fővárosa. Pizarrot annyira nem szereti a perui, limai nép, hogy szobrát a főtérről egy szoborparkba vitték el. A szállásunk elfoglalása után az esti Limával ismerkedtünk meg. Ki gondolná, hogy a főtéren álló templomban (San Francisco kolostor) is van magyar vonatkozású emlék? Santa Isabel Reina del Hungria szobra: ő Portugáliai Szent Erzsébet volt, a békességszerző, másik nevén Szent Izabella, Árpád-házi Szent Erzsébet unokahúga, nevét is tőle kapta. Coimbrában, az általa alapított klarissza kolostorban halt meg 1336. július 4-én. 1626-ban avatták szentté. Lima „az örök tavasz városa” a Humboldt- áramlatnak köszönheti különleges klímáját. Az évi középhőmérséklet mintegy 18 Celsius fok. Télen állandó a ködszitálás. Mi szép időt fogtunk ki, ottani idő szerint tavasszal érkeztünk (a déli féltekén fordítva vannak az évszakok). A város magyar szemmel óriási mind kiterjedésében, mind lakosságában, eléri a 9 millió főt. Száz évvel ezelőtt tizednyien éltek itt. Tömegközlekedés nincs, ill. mostanában kezdik szervezni. Így taxival, iránytaxival lehet eljutni bárhová. Az üzemanyag olcsó, egy gallon benzin 700 forintba kerül. Lehet, sőt kell is alkudni a fuvar előtt. Hárman le akartunk utazni a Museo „del oro Peru”-ba, ami a szálláshelyünktől kb. 20 kmre volt a város másik részén. A taxis 5 solt kért, de sikerült lealkudni 3 solra, miután megtudta, hogy „Pancho Puskas” országából vagyunk. Hihetetlenül népszerű a latin országokban. A múzeumban az aranyleletek mellett a „magzati pózban” meghalt múmiák voltak a legérdekesebbek. Ezeket a kis gyermekeket feláldozták az isteneknek, felvitték az Andok magasabb részeire, ahol kis barlangokban vagy bemélyedésben hagyták őket. Jártunk Mirafloresben is, ami a város legszebb csendes-óceáni partrészlete, tele parkokkal, szép épületekkel, szállodákkal, új autókkal: az itteni gazdagok laknak itt. Rengeteg a látnivaló: a főtéren az elnöki palota, (zenés őrségváltással), a városháza, stb. A tér rendezett, sok virág díszíti. Akinek van ideje, elmehet még számos múzeumba, térre, a tengerpartra, a kínai negyedbe és az állatkertbe.

64


TÁVOLI TÁJAKON

A városban jókat lehet sétálni, enni (mi legjobban a csirkesültet kedveltük), lazítani. A turisták biztonságban vannak, a pénzváltás nagyon jól megoldott. A szállásunk kitűnő volt. A csapvizet nem ajánlották ivásra, így néha hazulról hozott „tüzes vízzel” fertőtlenítettünk, s ásványvizet ittunk. Az egy napos városnézést követően hajnalban belföldi repülőjárattal elutaztunk Cuscoba. Cuscot, „a világ köldökét” az első inka, Manco Capac alapította, s az inka birodalom politikai és vallási központja volt. Akkoriban már 200 ezer ember lakott itt, manapság a lakosság száma 320 ezer. Innen indult ki az a hatalmas úthálózat, mely behálózta egész Dél-Amerikát. Cusco két részből áll: felső- és alsóvárosból, az Andok-béli erőd a „Sachahuaman” védi. Pizarro elfoglalta 1533ban, s feldúlta a várost. Azóta természetesen újjáépítették úgy, hogy felhasználták azokat a faragott köveket, melyeket itt találtak: kevert város jött létre. A vasútvonal 88-as kilométerkövénél található Peru leghíresebb trekking útjának kezdő állomása, melynek végcélja majd Machu Picchu lesz. A 40 km-es út csodálatos tájakon vezet keresztül, nagy szintkülönbségeket tesznek meg az utazók. A csomagokat helyi indián fiatalok (porterek) szállítják. Csak néhány név a megtekinthető helyekből: a Halott Asszony - hágó, a Napkapu. Az Aquas Calientesben („Meleg vizek”) meg lehet szállni, jót lehet fürdeni. Cuscoban érdemes egy napot eltölteni szoros program nélkül, nézelődni, akklimatizálódni a magaslati élethez. Mi magyarok, alföldiek a tengerszinti légnyomáshoz és oxigéntartalomhoz vagyunk szokva. Tudtuk előre, hogy a magaslaton nehezebben (ill. gyakrabban) lélegzünk, mivel a levegő ritkább. A tünetek többfélék lehetnek: fejfájás, szédülés, légszomj, arcbőrvizenyő, de extrém esetben halálos is lehet tüdővizenyő révén. Megelőzésként az utazás előtt célszerű túrázni kisebb-nagyobb hegyekben. Az Andokban úgy állítják össze a trekkingeket, hogy akklimatizálódjanak az emberek: 400 – 500 méter szintkülönbséget tesznek meg naponta 10 – 15 kmen át, majd aludni visszatérnek 200 m-rel alacsonyabb helyszínre. Aki szívbeteg, s hozzászokott a közel tengerszinti magassághoz, annak nem ajánlatos magaslatra menni. Mesélik, hogy Bolíviába, La Plazba látogatott egy külföldi államfő, aki kiszállva a repülőgépből végigment a vörös szőnyegen, majd összeesett és meghalt. A La Plaz-i repülőtér 4200 m magasan van. A helyiek cocacserje levelét rágják, az is véd a tünetek ellen. Peruban és Bolíviában legális a cocacserje termesztése, rágása. Ellenben az országból nem szabad kivinni, komolyan ellenőrzik. Cuscoban a repülőtéren oxigénstand várja az utasokat, a buszmegállóban pedig már kínálják a helyiek a cocalevelet vagy a cocacukorkát. A csoportunkból senkinek nem voltak súlyos panaszai, leszámítva némi fejfájást.

65


TÁVOLI TÁJAKON

Hogy akklimatizálódjunk, felkerestük a Maras melletti sólepárlót és a Moray melletti „inka kísérleti telepet”: itt próbálkoztak a teraszos műveléssel, s hogy milyen növények termeszthetők az Andokban (ne feledjük, 3200-3500 m magasan vagyunk). Nem véletlen, hogy innen ered a kukorica, a krumpli, a paradicsom és az aji (csípős paprika). A kukoricából készített, erjesztett ital, a sör (1%-os), amely semmihez nem hasonlítható ízű, rendkívül üdítő. Pisacban megnéztük a helyi inka erődítményt a templommal és a híres napórával, majd felszálltunk az este Machu Picchuhoz vezető vonatra, mely tele volt turistákkal. Hosszú nap állt mögöttünk, jólesett a megérkezést követő kis ital és a helyi sör. Csodálatos szállást kaptunk. A rusztikus épületben a perui korai korszakból származó kerámiák díszítették a szobákat, kecsua indiánok pánsíppal zenéltek vacsora közben. Kora reggel keltünk, hogy elsők között menjünk fel a Machu Picchura. Ez az esőerdő határán helyezkedik el, nagy köd volt hajnalban. Amikor a busz felkanyarodott a fellegvár parkolójába, misztikus köd ereszkedett a tájra. Egy óra múlva a nap sugarai áttörték a ködfelhőket, s megláttuk ezt a „világcsodát”. Biztosat senki nem tud építéséről, feladatairól, lakosairól. Talán egy inka király építhette, s Hiram Bingham amerikai utazó fedezte újra fel 1911-ben. „… A folyó mintha menekülne a jeges fennsíkról, utat vájva magának a gigantikus gránitsziklák között. Az ösvényről felülmúlhatatlan szépségű táj tárult a szemünk elé… Szépsége oly sokszínű, s varázslatos volt, hogy a föld egyetlen más természeti szépségéhez nem hasonlítható. Havas csúcsok, melyek a felhők fölé emelkednek, szivárványszínű gránitsziklák, gigantikus szakadékok, melyek sok ezer méter mélységben szakadnak a habzó-zuhogó, dübörgő folyó medrébe, ugyanakkor a legcsodálatosabb színekben játszó orchideák, buján zöldellő fák és bokrok, a pompázatos növényvilág elhaló harmóniája, s az őserdő misztikus boszorkánykonyhája. Valóban szentélynek való hely!” (Hiram Bingham). A hegy alatti szent völgyben folyik az Urubamba folyó. Szédítő érzés volt a hegyről letekinteni a völgybe. A Macchu Picchu („öreg csúcs”) inka stílusban épült, tökéletesre csiszolt gránittömbökből, kötőanyag nélkül (2450 m). Egy helyen földrengés nyomaként „kissé” elmozdultak a kőtömbök, de nem dőlt össze az épület. A legszebb helyek: a („hely ahol kipányvázták a napot”), a Háromablakos templom és a Naptemplom. A templomok mellett liturgikus kutak, teraszok láthatók, ahol lámák legelnek. S közel az ég, tele csodálatos felhővel. A szent helyet egyedül kell mindeniknek felfedeznie, aki eljut ide. Mássza meg a „fiatal csúcsot”, vagy menjen fel az Napkapuhoz. Feküdjön bele a fűbe, élvezze, hogy közel az ég, s az újkori világ hét csodájának egyikén van. Én egy napot töltöttem ott. Lejőve a faluban 66


TÁVOLI TÁJAKON

egy tízéves kecsua fiúval fociztam egyet, akkor már nem volt érdekes a magaslati oxigén-szegénység. Este könnyen elaludtunk. Másnap visszautaztunk Cuscoba - közben néhány várost felkeresve -, ahol csodálatos inka emlékeket láttunk. Megérkezve Cuscoba elmentünk a helyi piacra, ahol csak mi voltunk külföldiek. Természetesen velünk volt a kecsua indián túravezetőnk, Ronaldo, vele bepillantást szerezhettünk egy kecsua nagyváros mindennapjaiba. Másnap busszal elindultunk Punóba a Titicaca-tóhoz. Az utunk az ún. bolíviai magasföldön vezetett keresztül. A Tibeti-fennsík után a világon a második legmagasabban fekvő fennsík (átlagos magasság 3750 m). A pleisztocén korban tó fedte, ennek a maradványa a Titicaca-tó. Az egyhangú tájat a kialudt és aktív vulkánok csúcsai és a sómezők teszik változatossá. Utunk során érintettük a legpiszkosabb várost is, itt nem szálltunk le a buszról. Andahuaylillas városában meglátogattuk a helyiek által csak: Amerika Sixtus-i kápolnájának nevezett templomot. A La Raya-hágót elérve egy hegyi piacot néztünk meg. Késő délután megpillantottam gyermekkorom egyik nagy álmát a Titicaca-tavat.

Az újkori világ hét csodájának egyike, a Macchu Pichu

67


TÁVOLI TÁJAKON

VÍZHÁNYÓ EMŐKE A sárkányok nyomában Nagyon valószínű, hogy mindenkinek van egy hosszú listája azokról a dolgokról, amiket szeretne megnézni, megismerni, megkóstolni vagy lefényképezni. Az is igen valószínű, hogy ezek az épületek, természeti képződmények, emberek, ételek, tárgyak vagy élőlények a Föld különböző részein találhatók meg. Akad számos olyan „kívánság”, amely nagyon sok listán szerepel: a londoni Big Ben (új nevén Elisabeth Tower, a királynő tiszteletére), az egyiptomi piramisok, Versailles és a Loire-völgyi kastélyok, a pisai ferde torony, a Taj Mahal vagy a Niagara-vízesés – a teljesség igénye nélkül. Képzeletbeli kalandozásra indulhatunk az útikönyvek, beszámolók, kalandregények, ismeretterjesztő- és mozifilmek segítségével. Képzeletünk mesebeli tájakra repít bennünket; egzotikus országokba, ahol érdekes emberekkel és szokásokkal találkozhatunk. Majd egyszer csak a képzeletbeli úticélok valóssá válnak, és kielégíthetetlen kalandvágyunk újabb és újabb utakra hajt bennünket. Az én listámmal csak egy baj van: igen hosszú.. .és csak tovább bővül. Szerencsés vagyok, mert sok mindent láttam már, és olyan munkám van, amivel sok gyönyörű helyre eljutok. Indonéziában élek, és egy, a maga nemében egyedülálló hajón dolgozom, ami csak megnehezíti a dolgom, hiszen az ország ötezer kilométer hosszan elterülő szigetcsoportból áll. Apály idején 17 ezer sziget, míg dagály idején 15 ezer sziget vár felfedezésre. Mondhatnánk, országok az országban. És az én fantáziámat oly sok minden izgatja ezekről a szigetekről. Szumátra, Borneó, Jáva, Bali, Celebesz, Flores, Nyugat-Pápua; mindmind a kívánságlistámon szerepel. Az Istenek szigetéről, Baliról, már sokat írtam. Színes, rejtélyes, teli virágokkal és mosolygós balinézekkel. Nyugat-Pápuára leginkább a búvárok utaznak, hogy lakóhajóval szigetről szigetre járva merülhessenek a gazdag korallzátonyokon. Ha kicsit kalandosabb túrára vágyunk, akkor Borneó az ideális célpont. A párás, buja őserdő mélyén élő orángutánokhoz izgalmas út vezet. Kelet-Jávára vulkántúrára kell menni, míg Közép-Jáván Jogyakarta városa történelmi kirándulásra invitál. Ottjártunkban a hajdan élő jávai előember (Pithecanthropus erectus) lelőhelyét is meglátogathatjuk. Ha őskor, akkor rögtön a dinoszauruszok jutnak eszünkbe, és szemünk előtt megjelenik a gigantikus méretű lombevő Diplodocus, a vaskos Stegosaurus vagy a hírhedt T-Rex. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy az indonéz szigetek egyikének eldugott sarkában ma is élnek ezek a lények, viszont a 30 ezer évvel ezelőtt élt Megalania prisca, avagy hatalmas ősgyík leszármazottjával nagy 68


TÁVOLI TÁJAKON

valószínűséggel találkozhatunk. A komodói sárkány ugyanis a legősibb ma élő hüllő, és szerencsére a nevével ellentétben nem okád tüzet. Hajós útjaink gyakran visznek ezeknek a sárkányoknak a közelébe, ugyanis egyre többen kíváncsiak erre a külsőre igencsak rusnya, de egyedülálló őshüllőre. A komodói sárkány csak Indonéziában található meg; a Komodó Nemzeti Park területén él, de ott is csak bizonyos szigeteken. Aki Indonéziába látogat, és teheti, mindenképp beiktatja programjába a sárkánylátogatást. Amióta pedig a Komodó Nemzeti Parkot beválasztották a világ hét természeti csodája közé, azóta nem csak a külföldről érkezők, de az indonéz látogatók száma is sokszorosára nőtt. Nem ismeretlen jelenség ez: az ember a saját lakóhelyét ismeri legkevésbé. Így van ez Indonéziában is. A vendégek néha meg is jegyzik, hogy milyen szégyen, hogy én, aki a világ másik végéről jöttem, többet tudok Indonéziáról, mint az indonézek. Ez ugyan kissé túlzás, de van benne némi igazság. A Komodó Nemzeti Park régóta kedvelt turisztikai célpont, elsősorban világklasszis merülőhelyei miatt. Az áramlatot és a nagy halakat kedvelő búvárok paradicsoma. Annak idején én is itt lettem kezdő búvár létemre elkényeztetve. Egy hét hajós szafari alatt a búvár kívánságlistám sok-sok bejegyzése lett kipipálva. A tapasztaltak meg is jegyezték, hogy ezután nehéz lesz jobbat mutatni. Persze, azért akad még kipipálatlan tétel... A park másik különlegessége a szigetekben rejlik. A lakatlan, sziklás szigetek közt hajózva teljesen kikapcsolódhatunk. A lakott területeken kívül nincs se térerő, se internet kapcsolat, csak a csillogó kék tenger, a simogató szél és teljes nyugalom. Ami a komodói sárkányt, vagy más néven komodót illeti, szerintem is érdemes megnézni. Szerencsére nem kihalófélben lévő fajról van szó, így Indonézia méltán büszke lehet rá. Feltételezhető, hogy a komodók nagyobb területen éltek, de az ember megjelenése kiszorította őket néhány szigetről. Továbbá a szigetek formája is időről időre változott, ami szintén megnehezítette a szigetek közti átkelést. Ugyan képesek úszni, de csak rövidtávon, mert a víz lehűti a testhőmérsékletüket. Hidegvérű hüllők lévén többnyire csak heverésznek egész nap, így komodói túráink során mondhatni egyszerű dolguk van a látogatóknak, hiszen a sárkányok csoportosan napoznak, és nem kell hosszasan keresgélni őket a fűben. Lomhaságuk nem meglepő, ugyanis átlagosan 2,5 – 3 méterre nőnek és testsúlyuk elérheti a 90 kilogrammot is. Fotózni kötelező, persze csak tisztes távolságból, amire a parkőrök fokozottan figyelnek. Mindez azért, mert a komodó igencsak alamuszi. A látszólag lusta jószág keserű meglepetést tud okozni, mert leginkább rejtőzködik, és rajtaütésszerűen támad. Ha nem tudja az áldozatot azonnal leteríteni, akkor megsebzi, majd követi és vár, míg az állat elpusztul. Erre nem is kell túl sokat várnia, mert a komodó nyálában több mint 50 féle baktérium található, amelyek végzetes vérmérgezést okoznak néhány 69


TÁVOLI TÁJAKON

napon belül. Preferáltan dögevő, így csak végszükség esetén fanyalodik kisebb állatok vagy esetleg teknőstojás fogyasztására. Viszont igen nagy étvágya van, bármikor eszik, amikor úgy adódik, és a testtömege 80%-ának megfelelő húst képes elfogyasztani... gyakorlatilag percek alatt. Azonban egy kiadós lakoma után hetekig is bírja élelem nélkül. „Mi a teendő, ha közeledik feléd egy ilyen sárkány?” „A legjobb, amit tehetsz, hogy kitérsz az útjából.” – mondja a parkőr. Azonban ami a helyi lakosokat illeti, ők nem félnek a sárkányoktól, hanem misztikus elődjeiknek tekintik őket, és teljes tiszteletet tanúsítanak irántuk. Komodo falu lakosai cölöpökre építik házukat, és magaslatra terelik éjszakára a háztáji jószágokat, de semmi más óvintézkedést nem tesznek. Egyszerűen együtt élnek a sárkányokkal. Azonban nem mindenki tartózkodik szívesen a közelükben. Erről tanúskodik a park területén található kis hotel is, ami többnyire üresen árválkodik. Ezek szerint kevésbé vonzó az ajánlat, hogy sárkányok közt éjszakázhatunk. A hajón tölteni az éjszakát azonban annál kellemesebb. A védett öbölben nagy a csend és a nyugalom. Éjszaka az égen milliárdnyi csillag ragyog, ennél többet még sehol sem láttam. Ez szerelem első látásra. Jelentem, a nagy Göncöl szekér a déli féltekén is látható, gyakran utazom azon haza. Miközben a csillagokat vizsgálom, a hajó gyengéd ringatózására el is alszom a napágyon, és álmomban körbeutazom a Földet, beteljesítve képzeletbeli kívánságlistámat. Népmese Komodóról Egyszer élt egy különleges hercegnő Komodó szigetén, akit az emberek Putri Naga, vagyis Sárkány Hercegnőnek neveztek. A hercegnő feleségül ment egy Majo nevű férfihoz, és ikreik születtek. Az egyik egy fiúgyermek volt, a másik egy sárkány. A fiú, Si Gerong, az emberek közt nevelkedett, míg a sárkány, Orah az erdőben élt. Egyikük sem tudott a másik létezéséről. Évekkel később az ifjú Si Gerong szarvasra vadászott az erdőben. Ahogy a lelőtt vadhoz közeledett, egy hatalmas hüllő tűnt elő a sűrű bozótból, és állta el az útját. Si Gerong megpróbálta elüldözni a hüllőt, de nem járt sikerrel. Az a tetem fölött állt, és ijesztően mutatta a fogait a fiú felé. Si Gerong felemelte a dárdáját, hogy megölje a hüllőt, amikor hirtelen egy ismerős női hang szólalt meg a háta mögött: „Ne bántsd ezt az állatot, mert ő a húgod, Orah. Együtt szültelek benneteket. Tekintsd őt magaddal egyenlőnek, mert az ikertestvéred.” (Forrás: Erdmann, Arnaz Mehta A Natural History Guide to Komodo National Park; The Nature Conservancy 2004)

70


SZŐTTES

Levél Észak-Magyarországról, Dédestapolcsány kis faluból, a Bükki Barátok Köre Egyesület 11 tagja július végén négy napot töltött Makón. A kirándulás ötletét a televízióban a Hagymatikumról vetített rövidfilm adta. Útközben megnéztük az Ópusztaszeri Emlékparkban a Feszty-körképet, a szereket, házakat, jurtákat, majd megérkeztünk makói szálláshelyünkre a Pulitzer Kollégiumba. Másnap a József Attila Múzeum állandó kiállítását és az udvarában kialakított skanzent tekintettük meg, majd a városnéző séta következett (Széchenyi tér, Korona Szálló, Bérpalota, Régi Városháza, Postapalota, Hagymaház). Délután szabadprogram a várva várt Hagymatikumban, ahol mindenki kedvére lubickolhatott a kellemesen hűs medencékben. Este „átruccantunk” Szegedre, a szabadtéri színházba, ahol a Parasztbecsület és a Bajazzók című egyfelvonásos operát élvezhettük. Szombaton legyalogoltunk a Maros-partra, a strandra és a kalandparkba. Gyermekeinknek, de még a felnőtteknek is felejthetetlen élmény volt. Este a Petőfi parkban, a Kisbagoly étteremben találkoztunk a Marosvidék Baráti Társaság tagjaival. Kapcsolatunk a társaság elnökével, Szilágyiné Rózsával az első perctől kezdve nagyon jól alakult. Levélben kerestem meg, amelyre rövid időn belül válaszolt, telefonszámot, elérhetőséget adott meg. Ottlétünkkor a könyvtárigazgató Mátó Erzsikével fogadtak bennünket a múzeumban, s megmutatták városuk nevezetességeit. Segítettek abban is, hogy igazi makói vörös- és fokhagymával fűszerezzük majd otthon az étkeinket. Vasárnap reggel Tézsláné Piroskától még egy-egy adag ültetnivaló makói virághagymát is kaptunk. Mindez egyszerűen felfoghatatlan volt számunkra. Az emberi kapcsolatokról még annyit, hogy a Pulitzer Kollégiumban a megérkezésünktől fogva nagyon jó kapcsolat és információcsere alakult ki a kollégium dolgozóival. Mindenben készségesen segítettek nekünk (az első napi közös vacsora, s további közös összejövetelek, elutazás körüli ceremóniák, stb.). A város gyönyörű, értékes épületei az ott lakókat is dicséri, hogy mindezek ilyen szépen megmaradtak. Megmaradó élményekkel tértünk haza. A magyar nyelv nagyon színes, mégsem találom azt a szót, azt a mondatot, amellyel a legjobban tudnám kifejezni azt, hogy mennyire hálás vagyok azért az önzetlen segítségért, amit a négynapos ottlétünk alkalmával kaptunk. Rózsa - Erzsike - Piroska és a többiek! Hálatelt szívvel köszönöm. Sokat olvastam Makóról, sokszor hallottam, hogy a makói embereknek nagy szíve van. Most már tudom, hogy mindez igaz is. A társaság minden tagjának, a kollégium dolgozóinak is jó egészséget, a családban örömet, és az élet jóságainak s szépségeinek megélését kívánom. Dédestapolcsány, 2012. július 30. Csoportunk nevében: Szabó Éva a Bükki Barátok Köre Egyesület elnöke 71


SZŐTTES

Vargáné Nagyfalusi Ilona A II. Nyeregszemle Ópusztaszeren 2011 telén esténként Csepin Péter lovas útikönyveit olvasgattuk. Társaival hatalmas távolságokat tett meg lóháton: hol Rodostóba, hol az óceánhoz, hol Keletre kalandoznak. Olvasás közben mi is arról álmodoztunk, hogy egyszer majd ilyen túrára indulunk. Ezek az olvasmányok mind arra bátorítottak minket, hogy akár egy 12 éves és egy 15 éves fiú, az én fiaim is elmehetnének lóháton Ópusztaszerre a II. Nyeregszemlére. Tavaly is ott voltunk - akkor jurtával - a Bökény Népe Egyesület színeiben honfoglaló őseink hagyományát mutattuk be a látogatóknak. Már akkor nagyon vágytunk rá, hogy mi is a lovasok között lehessünk, s az ünnepi felvonuláson fiaim is lóháton részt vehessenek. 2012 telén megismertük a részvételi feltételeket, megszereztük az oltásokat és a szükséges papírokat. Vettünk még egy lovat: Szilajt, a pintót, így kettőre nőtt a lovaink létszáma. Április elején meghirdettük a környéken az alkalmat a csatlakozásra a Marosi lovasok csapatához. A falunkból senkinek sem volt lehetősége velünk jönni, de Maroslelén öten is nekibátorodtak, örültek, hogy társakat találtak. Egy 76 kilométeres úthoz jó kondiban kell lenni, ezért edzőtúrákat tartottak a fiúk. Bogárzó, Maroslele és Csanádpalota felé tettek nagyobb lovas túrákat napi 25-50 kilométeres távon. Május elején megérkeztek a költséges ló útlevelek. A csapat tagjai közül volt, aki napszámmal teremttette elő a rávalót. A nagy útra május 16-án indultunk el, s azt gondolom, bármikor újra elindulnánk megint. Lackó 9 órakor feltette a Facebookra, hogy 10 órakor indulás. Gátőr Zoli pontban 10-kor kinn is állt a falu végén várva a lovasokat. A rokonság a jó időért imádkozott, mivel kedden nagy eső volt, s a földutak nagyon átáztak. Szerencsénkre a túra egész ideje alatt egyszer sem esett, ez nagy könynyebbséget jelentett számunkra. Az Apátfalva Makó közötti távot a töltés aljában haladva játszva tették meg a lovak. Réka lányommal a makói hídnál vártuk őket. Mi vittük a terepjáró után kapcsolva az utánfutót, benne az öt napra szükséges 10 embernek és lónak való élelem, ruha, felszerelés. Makótól Marosleléig továbbra is a töltésen vágtattak-ügettek a lovak. Fél 1-re érünk Maroslelére, ahol már izgatottan vártak minket a többiek. Gábor motorral elénk is jött, vitte a hírt az érkezésünkről. Egy órakor megismerkedtünk egymással, beszéltünk az aggódó szülőkkel, s átvettük a csomagokat, lónak, embernek egyaránt. A terepjáró csomagtere és az utánfutó szépen 72


SZŐTTES

megtelt: sátrak, matracok, ruhák, ennivaló, üdítők, széna, szalma, kötelek, zab, itatóvödrök, lótakarók, esőkabátok. Mi Varga Bencééknél táboroztuk le, ahol finom ebédet és süteményt is kaptunk. Három órakor indultunk tovább. A hét lovas boldogan, a rokonság aggódva tekintett a nem mindennapi vállalkozás elé. Liza, a ló és Varga Bence; Durcás és Kocsis Ágnes; Dáma és Kurusa Gábor; Remény és Varró Márk; Rigó és Farkas László; Szilaj és Varga László; Legény és Varga Tamás alkották a Marosi lovasok bátor csapatát. A legfiatalabb Tomi volt 12 évesen, Márk és Lackó 15, Gábor 17, Bence és Ági már nagykorúak, s az egyetlen felnőtt Laci volt, akit mi Laci bácsinak hívtunk. Csapatvezetőként teljes felelősséggel tartoztam a csapatomért, s intéztem a szervezési feladatokat. Ez a hét ember a családjával együtt példaként állítható emberségből a többiek elé. Örülünk, hogy összehozott a sors egymással minket. A közös hangot hamar megtaláltuk, a kölcsönös tisztelet, vidámság, humor jellemezte az öt napot. Első este Bús Róbert gátőr udvarában szálltunk meg, Apátfalvától ez 40 km. Lenyergelés után a fiaim kikötötték a lovakat legelni, Márk kaszát kért, a többiek talicskát, villát ragadtak, mentek füvet kaszálni a lovaknak. Mindenki gondoskodott a saját lováról. A hűvös beálltával felkerültek a lótakarók is, Laci a saját takaróját kötötte fel a lovára, inkább ő fázzon, mint a ló. Este szalonnát sütöttünk, ám egy dohányos sem lévén közöttünk, úgy kellett gyufát kérni Robitól. Ma ritkaság, hogy együtt van 15 ember és egy sem dohányzik. Van egy közmondás: Úgy beszél, mint kocsis a lovával. Becsületünkre legyen mondva az öt nap alatt senki sem káromkodott. Csütörtökön a maradék 36 km-t a Tisza töltésén tették meg viszonylag gyorsan, délután fél kettőkor az elsők között érkeztek meg a Marosi lovasok az Ópusztaszeri Emlékparkba. Nomád körülmények között, sátrakban aludtunk, otthonról hozott elemózsiát ettünk tarisznyából. Éjszakánként mindenki megnézte a lovakat, minden rendben van-e. Nagyon lehűlt az idő, kabátban, két hálózsákban aludtunk a 4 fokos hidegben. Reggelente 6 órakor már - Tomit kivéve - mindenki talpon volt, rendezték a lovukat. A lovasok táborában 400 ló gyűlt össze, ebből 300-an lábon érkeztek a találkozóra az egész Kárpát-medence területéről. A legnagyobb élmény a szombat és vasárnap reggeli nyeregszemle volt, amikor minden ló és lovas ünneplő ruhát öltött, és csapatonként bevonultak az arénába. Bizonyára felejthetetlen érzés marad mindenkinek. A négy nap alatt rengeteg programot kínált az emlékpark. Esténként a csapatok a sátrak között beszélgettek, pihentek, nevetgéltek, ugratták egymást. Sok barátság szövődött; sok új lovas ismeretet tudtunk meg más lovasoktól. 73


SZŐTTES

A Marosi lovasok nagyon bátrak és jó lovasok révén mindennap bekapcsolódtak a lovas játékokba, versenyekbe. Márk, Lackó, Tomi és Gábor beneveztek a lovas váltóversenybe és a póni expresszbe is. Megszerezték az első helyet. Nekünk szülőknek reszketett a kezünk az izgalomtól, ahogyan fényképeztük őket. Jó érzés volt látni, ahogyan elszáguldottak előttünk egy-egy versenyfeladat megoldásakor, s a közönség nekik drukkolt. Nekem nagy büszkeség, hogy ilyen gyermekeim vannak, akik kitartásból, erőnlétből jelesre vizsgáztak. 76 kilométer volt a megtett táv, s talán csak az utolsó kilométer volt nehéz.

A Marosi Lovasok Ópusztaszeren

74


SZŐTTES

BALÁZS ZOLTÁN Életünk része, a kukorica-útvesztő E történet hiteles, jómagam éltem át. Bár réges-régen történt, és a kezdetek a múlt mocsarának nyirkos ködébe vesznek, ha emlékezetem nem csal, Krisztus után a 2004. év csodaszép tavaszának egyik napján, amidőn a fecskék már itt voltak, de a gólyák még nem, de az biztos, hogy a pacsirta a trillájával lefújta a harmatot a füvekről. Történt, hogy Tokai Feri barátom (enyhe izgalommal a hangjában) meghívott egy pohár mézédes sörnedű elfogyasztására, és megígérte, hogy ezenközben olyan csodavilágba fogok bepillantást nyerni, amitől biztos elakad a hangom. Kellőképpen felcsigázta az érdeklődésemet, de ismerve Ferikét, a magam testi és lelki megóvása érdekében – biztos, ami biztos - én is a hónom alá vettem néhány palack sört, és bár a kísértés nagy volt, hogy magammal vigyem a mumifikált nyúllábamat is a védelmem megerősítésére, végül erről letettem. Megérkezvén, Ferike rögtön a lényegre tért,és azonnal felbontott két üveg sört. Majd beinvitált a szobájában lévő ördöngös masinája elé (ami állítólag össze van kötve a világ összes ördöngös masinájával), és megbökött rajta egy billentyűt, és tényleg elém tárult a csoda! „Nagyon távoli, napnyugati, hatalmas országban néhány furfangos észjárású népek óriási kukoricatáblába utakat vágtak, amelyek szövevényében el lehet tévedni, és ide néhány dollár fejében bárki bemehet.” Nagyon megtetszett az ötlet, hogy mi is csináljunk egy ilyet. Rögtön fel is vetettem, hogy most szeretnék vetni tengerit Kukutyinba - mintegy két és fél hektárt -, talán próbáljuk itt elkezdeni. Így ki is lett találva a nevünk: Kukutyini Kukorica -útvesztő. Megkezdtük a tervezést, amihez feltétlenül szükség volt újabb két üveg sör felbontásához. Tudtuk, hogy fel kell keresnünk a bürokráciát, és ki kell váltanunk az "ipart". A nagy tudású városházán a kedves ügyintéző hölgyek kikerekedett szemekkel néztek ránk, majd kaptunk egy bódés-mutatványos adószámot. Egyre jobban belevetettük magunkat a tervezésbe, méricskéltük a kukoricatáblát, Ferike bonyolult képletekkel operált, hogy túl nehéz, illetve túl könnyű se legyen az útvesztő. Végül elérkeztünk a megvalósításhoz, és ehhez a lehető legmodernebb eszközöket vetettük be. Mindez állt egy milliméterpapírra megrajzolt tervből, egy ceruzából, mérőszalagból, valamint két darab mágikus kapából.

75


SZŐTTES

Vágtuk a tengerit hét nap, hét éjszaka. Néha úgy éreztük magunkat, mint a korai felfedezők, akik átvágták magukat egy bozótvágó késsel Borneó szigetének dzsungelén, de azt is hosszában. De nem adtuk fel, még akkor sem, mikor elmondtuk néhány embernek, hogy mit csinálunk, és ők együttérzően megpaskolták a vállunkat, majd javasolták, hogy ha alkalomadtán Makón járunk, feltétlen menjünk el a pszichiátriára, és nézessük meg magunkat. Akadtak szép számmal, akik segítettek is nekünk. Rokonok, barátok, és különös módon, Ferencszállás lakói. Bár ők is mosolyogtak rajtunk, de azért támogattak mindenben. A következő években adták a területet, a villanyáramot, levágták az út mentén a gazt, kitehettük az útbaigazító tábláinkat. De a legnagyobb támogatást az adta meg, amikor megnyitottuk az útvesztőt, és vártuk az első vendégeket, Ferike elé állt a kislánya, Renáta, és csilingelő hangon azt mondta, hogy köszöni, hogy az ő apukája ilyen nagyszerű játékot csinált neki, és ezért nagyon büszke rá. E röpke érzelgős részért elnézést kérek, de örültünk minden pozitív megnyilvánulásnak, ami felénk áradt. Tele voltunk ötletekkel, amivel próbáltuk színesíteni az útvesztőnket. Minden évben növekedett a vendégek létszáma. Jöttek a világ minden pontjából, napkeletről és napnyugatról, valamint kicsiny hazánk minden szegletéből. Nevettek, ájuldoztak, dicsértek bennünket és fogadkoztak, hogy jövőre is eljönnek. Nekünk mindezért nagyon sokat kellett dolgoznunk, hogy minden úgy menjen, ahogy elképzeltük. Ez már a többi feladatunk rovására ment: a család, a munkahelyünk mellett egyre nehezebben tudtuk működtetni az útvesztőt. S mivel tudtuk, hogy nem ebből fogunk megélni, választanunk kellett. Négy év után, tele büszkeséggel, ami az alkotás öröméből fakadt, hisz megcsináltuk az ország legnagyobb figurális útvesztőjét, úgy döntöttünk, hogy befejezzük. 2008-ban nem készült útvesztő. Bár továbbra is nagyon foglalkoztatott bennünket, és nem akartuk hagyni, hogy az a sok tapasztalat, kapcsolat, ami kialakult, veszendőbe menjen. Abban bíztunk, hogy valakinek át tudjuk adni ezeket, és valami nemes célra fel tudja használni. Nem sokat kellett keresgélnünk, mert itt helyben működik a Kiss Mária Hortensia Honismereti Kör, melynek szó szerint oszlopos tagja vagyok magam is. Hosszas megbeszélés után megegyezés született: a tagok vállalták a nem kevés munkát a nemes cél érdekében. Mi megígértük, hogy minden segítséget megadunk, de a kör működteti tovább. Az egyesület pedig az adománybelépők ösz76


SZŐTTES

szegéből tudja majd hagyományőrző tevékenységét folytatni a közösség, a falu lakossága részére. A következő évben már közösen vágtunk bele a nagy kalandba. A tematika úgy módosult, hogy az útvesztőbe belevágott központi figura valamilyen formában kötődjön Kiszomborhoz és környékéhez, hisz a honismereti kör egyik feladata községünk történetének, hagyományainak megismertetése. Az útvesztőbe ellátogatóknak is be akarjuk mutatni Kiszombort, szűkebb hazánkat, valamint a szomszédos településeket, ezt a térséget. És pici kis játékkal fűszerezve ezeket az információkat eltehetik emlékbe. 2009-től a következő figurákat vágtuk ki: bölény Kiszombor címeréből; griffmadár, a nagyszentmiklósi aranykincslelet egyik motívuma; a Ford T-modell; az idei évben településünk legértékesebb műemléke, a 13. század elején épült körtemplom, a Rotunda.

Sajnos Tokai Ferike egyéb elfoglaltságai miatt az ez évi útvesztő tervezésében már nem tudott segíteni, de sikerült találni egy fiatalembert Badics Mátyás személyében, aki vállalta és megtervezte a rotundás útvesztőt. Az idén még többen találták jónak ezt a „játékot”, és csatlakoztak hozzánk, segítve bennünket. Úgy gondolom, hogy első nekifutásra egész jó lett, és a visszatérő vendégek szerint is jól lehet benne szórakozni. Negyedik évben szervezi az egyesület ezt a csodás programot. 23 fős tagság 30 fő pártoló taggal végzi a tényleges munkát, valamint több tucat magánszemély, cég, vállalkozás állt mellénk, és mindenben, amiben tud, segít bennünket községünk önkormányzata. Csodálatos összefogás alakult ki, amire méltán lehet büszke minden szervező, illetve Kiszombor közössége. Eddigi életem folyamán még sohasem tapasztaltam a faluban ilyen nagyságrendű közös tenni akarást. A Kiss Mária Hortensia Honismereti Kör az idén megkapta az Országos Honismereti Szövetség kitüntető Emléklapját. Gratulálunk. 77


SZŐTTES

BEKE MARGIT Az Antal-kereszt Apátfalván Apátfalva település nyugati szélén, az országút kezdeténél lévő ún. Antalkeresztet üknagyapám, Antal Márton építtette az 1863. évi nagy aszály után. A szárazság miatt nagy ínség keletkezett az alföldi megyékben, így Apátfalván is. Kiszáradt a vetés, az állatoknak nem maradt legelő, sok jószág csak tengődött lesoványodva. Csörgeő Antal, Csanád megye főispáni helytartója Ínségi Segélyező Bizottmányt állított fel, és megtiltotta a gabona kivitelét a megyéből, amit az udvar hatályon kívül helyezett. Erre a főispáni helytartó elrendelte, hogy a járási szolgabírók gyűjtsenek pénzt és élelmiszereket. Minden községnek kimutatást kellett készítenie a gabonakészletekről. A keresztet valószínűleg hálából építtették az aszály után, hogy túlélték ezt a nehéz időszakot. A kereszt egyben birtokhatárt is jelölt. A nevét az állíttatójától kapta (Antal-kereszt). A keresztet kerítéssel vették körül, amely egyrészt védte a legelésző állatoktól, másrészt figyelmeztette az arra járókat a hely szent voltáról. Sajnos a kereszt körüli kerítést 2004-ben lebontották; 120 cm magas volt, és 2x2 méteres területet fogott közre. Népi szokásjog szerint a kereszt és a körülötte lévő kis kert az egyház tulajdona, bár telekkönyvileg vagy más írásbeli megegyezésben nem íratták át. A kereszt körüli területet az állíttató család, főleg az eladó lányok gondozták. Ők ápolták a kereszt köré ültetett virágokat, az ő feladatuk volt, hogy minden jeles ünnepen virágcsokrot vigyenek a kereszt lábához. 1920 után a környéken lakók viselték gondját a keresztnek és a környékének. A kereszt felszenteléséről semmilyen adatot nem találtunk az apátfalvi plébánia adattárában. A kereszt talapzata és oszlopa téglából épült, formája a környékbeli út menti keresztekhez hasonlóan nyolcszögletű. Vakolással védték az időjárás viszontagságaitól. A tetején a kereszt és a rajta lévő korpusz öntöttvasból készült. Tóth Ferenc a Száz magyar falu könyvesháza sorozat Apátfalváról szóló könyvében ezt az írást olvashatjuk a kereszt történetéről: „Az 1928-ban született Mátó Mihályné az Antal-kereszthez fűződő emlékét így idézte föl: Amikor első osztályos voltam, mint szívgárdisták mentünk oda Szent Márk napján (április 25.) búzaszentelésre. Reggel indultunk a pap vezetésével. A keresztet fiú vitte, a három-három kis lobogót és a két nagy lobogót lányok. Útközben imádkoztunk, énekeltünk. Előre vágták le 78


SZŐTTES

a búzát, azt a pap ott megszentelte…” A szertartás végén a pap a négy világtáj felé fordulva négy evangéliumi szakaszt énekelt, annak jeléül, hogy az áldást az egész határ, sőt az egész világ búzavetésére kéri. Az alábbi búzaszentelő ének a liturgia sorrendjében a pap és a hívek szövegeit tartalmazza. (Az evangéliumok ebből a leírásból kimaradtak): Észak felé: „Aki gondolsz a madárra, Köntöst adsz a kisvirágra, Kegyes szemed legyen rajtunk, Tebenned van bizodalmunk. Téli fagyban, hóban, jégben, Te vagy mindenreménységem. Jön a tavasz, az új élet, Abban minden újra éled.” Kelet felé: „Te ki hintéd, Igéd magvát, Kemény szívünk alakítsd át, Vesd el benne szent Igédet, Abból fakad örök élet. Itt a tavasz, fák rügyeznek, Áldd meg a mi vetésünket, Búzánk, árpánk aratásra, Hadd szökjön fel dúsan szárba.” Dél felé: „Kik bajukkal Hozzád futnak, Segítségért folyamodnak, Nem szenvednek ők szükséget, Mindig érzik segítséged. Ha velünk az Úr áldása, Nincs gondunk az aratásra, Százszoros lesz a termésünk, Áldj meg Urunk, erre kérünk.” Nyugat felé: „Úr Jézus, ki azt hirdetted: Ki veled tart, el nem veszhet. Erősítsd meg gyenge lelkünk, Őrök tűzre ne kerüljünk. Ősi vihar, hogyha kerget, Nyugtot szívünk nálad lelhet, Édes Jézus kérünk szépen, Áldd meg munkánk egész évben." Az asszonyok a szentelt búzát az imakönyvükben tartották, a férfiak a kalapjuk mellé tűzték. A szertartásról elhozott búzaszálaknak a néphagyomány szentelményi erőt tulajdonít. Egyes helyeken az így megszentelt búzaszálakat gyógyításra is alkalmazták. Kenyérsütéskor még a 20. század elején is sok helyen a szentelt búzából néhány szemet a kenyérkovászba tettek. Sokfelé volt szokás, hogy a szentelt búzát az eresz alá tették, mert úgy tartották, hogy ez megvédi a ház lakóit a villámtól, jégveréstől. A hagyományosan berendezett parasztszobákban néhol ma is megtalálható a szentképek mögé tűzött szentelt búzaszár. A búzaszentelési körmenetet az ötvenes évek elején tiltották be. Bevallom, gyermekkoromban nem nagyon foglalkoztatott a kereszt és a története. Arról sem tudtam, hogy a keresztet az egyik ősöm állíttatta Isten tiszteletére. Felnőtt fejjel kezdett el érdekelni a családom története. Ekkor tudtam meg, hogy a kereszt valamikor a mi családunk birtokában volt. Sajnos kutatásaim során se a makói Levéltárban, sem az apátfalvi plébánián nem sikerült több dolgot megtudnom a kereszt történetéről. Megfogadtam, hogy az ősi hagyományt ápolom, gondozom a keresztet. Remélem, majd a gyermekeim folytatják a munkát, kötődnek az Antal-kereszthez. Hiszem, hogy ezt a Földet mi csak bérbe vettük gyermekeinktől, unokáinktól. Kötelességünk azt minden szép hagyományunkkal együtt megőrizni, és nekik ápoltan és sértetlenül továbbadni.

79


SZERZŐINK Balázs Zoltán Bán Bartos Tünde Beke Margit Bikfalvi Géza Blazovich László Feledy Balázs Forgó Géza Gilicze János Halász Péter Horváth Mihály Marosvári Attila Medgyesi Pál Ördögh István Pál Lászlóné Szabó Zsuzsnna Páll Margit Salgó László Siket István László Sipos László Szabó Éva Szabó Gábor Szombathelyi Árpád Szula Zsuzsanna Tiszlavicz László Vargáné Nagyfalusi Ilona Vízhányó Emőke

Kiszombor Székelyudvarhely Apátfalva Budapest Szeged Budapest Makó Makó Gyimesközéplok Szeged Makó Makó Hódmezővásárhely Makó Nagyszentmiklós Budapest Makó Felvinc Dédestapolcsány Makó Kistelek Százhalombatta Makó Apátfalva Makó/Sanur (Bali)

Köszönetet mondunk a Makó Térségi Víziközmű Kft-nek, a ContiTech Fluid Automotive Hungaria Kft-nek, Csanádpalota, Földeák, Kiszombor Önkormányzatának, hogy támogatásukkal lehetővé tették a Marosvidék megjelenését. HONLAPUNK: www.marosvidek.hu E-MAIL: [email protected] Nyelvileg ellenőrzött, elektronikus formátumú kéziratot fogadunk el, amely tartalmáért a szerző vállal felelősséget. A MAROSVIDÉK BARÁTI TÁRSASÁG SZÁMLASZÁMA: 56400049-10000290


MAROSVIDÉK AUGUSZTUS

Recommend Documents