Marlo Morgan
VIDD HÍRÉT AZ ÖRÖKKÉVALÓNAK
Marlo Morgan: Mutant Message from Forever: A Novel of Aboriginal Wisdom
Fordította: Sóvárgó Katalin
Ajánlom ezt a könyvetBurnum Burnumnak,a wurundjeri törzs főnökének
Köszönetnyilvánítás Szeretnék köszönetet mondani kiadómnak, Diane Reverandnak, ügynökeimnek, Candice Fuhrmannek és Linda Michaelsnek, valamint két kivételes embernek: Jeannette Grimme-nek és Elsa Dixonnak, akik segítettek szerkeszteni és írni. Ugyancsak hálás köszönetem Rose Carranónak és Cate Cummingsnek.
Russell Thomas Moore-nak annyit mondanék, hogy szeretem, és segítem útján. Ez a történet Seannek, Michaelnek, Karlee-nek, Derrellnek és Abbynek is szól.
1 Csillogott a tizennyolc éves, állapotos lány arca, ahogy a verejték végigszánkázott barna bőrén, majd lecsöpögött remegő álláról. Széttárt térdekkel kuporgott a parázsló fűréteg fölött, hogy a füst körülkígyózza a testét és behatolhasson a táguló szülőcsatornába. Fájó karjait kidomborodó hasához préselve, két kézzel markolta a földbe szúrt, vastag cöveket. A mély, ziháló légzés most mintha tompította volna a ritmikus fájást. Első szülése volt, nem olyan esemény, amelyet egyedül kellett volna átélnie. Amikor fölnézett, hőhullámok fodrozódását látta a sivatag égető forróságában. A barnásvörös föld és a barnáskék ég összemosódott a kígyóvonalak hullámzásában. A levegő még mindig nem hűlt, noha a nap már ereszkedni kezdett a szemhatárra. A vajúdó háta és hasa annyira nyilallott, hogy a szent hely irányába tett minden lépés egyre nehezebb lett. De a szülés fája sem tartogatott mást, mint fájdalmat és csalódást. A fa, amelyhez a lány igyekezett, meghalt. Nem voltak levelei, nem adott árnyékot, az élet semmilyen jele nem maradt a hosszú, szürke héjban, amelyet éhes fehér hangyák rágtak üresre. A nap elől csupán a kiszáradt patakmedret szegélyező, roppant görgetegkövek kínáltak keskeny, oltalmazó árnyéksávot. Bele kellett fúrni a földbe egy hullott ágat. A fiatal anyák szülés közben mindig belekapaszkodtak valamibe. Fogták egy másik asszony kezét, vagy egy fatörzset simogattak, de neki nem volt semmije. A halott üreg a családi fa régi szívének és életvonalának helyén azt erősítette meg, hogy a sors vagy a Mindenható Teremtő akaratából egyedül kell lennie az életadás percében. Szomorú volt, amiért a fa lelke elment. Vallásának az volt az egyik pillére, hogy a föld az érzések iskolája. Az ő népe sohasem titkolta vagy tagadta le az érzéseit. Felelősek voltak azért, amit éreztek, és megtanulták fegyelmezni az érzelmekhez kapcsolódó cselekményeket. Nemcsak az árnyékot és oxigént adó, egykori méltóságteljes barát pusztuló héja nehezedett a szívére, hanem a többi halál is, amelyeket ez a fa jelképezhetett. Kezdtek nagyon fájni az összehúzódások. Furcsa totemű, zabolátlan mozgású gyermeke nem akart megérkezni. A lány arrébb húzódott a füstölgő füvektől, sekély mélyedést vájt a meleg homokban, majd hátát egy görgetegsziklának vetve megint leguggolt. Ahogy nyomni kezdett, arra a percre gondolt, amikor hónapokkal ezelőtt megbeszélték a férjével, hogy felhagynak a fogamzásgátló fűvel, amelyet az ő sivatagi népüknél rágtak a fiatal párok, amíg fel nem készültek a lélek utazásával járó felelősségre. Közösen határozták el, hogy gyermeknemzéssel adnak külső burkot a léleknek. A férje furcsa, megsebzett, egyszárnyú madárról álmodott, amely nem tudott repülni és fészket rakni. Csak vergődött a földön, és olyan lázas gyorsasággal csapkodott a szárnyával, hogy alakja elmosódott, megkettőződött. Zavarba ejtő álom volt. A feleség egyedül ment ki a pusztaságba, hogy szellemjelet keressen a jobb megértéshez, de nem látott se madarat, se csúszómászót. Így a pár a közösség korosabb, bölcsebb tagjaihoz fordult, és megtudta, hogy az álomban az Örökkévalóságban lakozó egyik lélek kérte őket, lennének a szülei. Először, ahogyan szokás, mindig a megszületetlen lélek juttatta kifejezésre a kívánságát, csak azután következett a foganás. A lány sivatagi népe odaadó figyelemmel kísérte a megszületetlenek vágyait, üzeneteit, tudati szintjeit. Ő is azért jött ide családja szent helyére, mert nem mindegy, hol születik a gyermek. Erről az anya lépései döntenek, a meg nem születettnek nincsen fölötte hatalma. Az anyának viszont az első mozdulat fölött nincsen hatalma, amellyel a gyermek megnyilatkozik. Az is fontos, hogy az anya hol érzi meg az első mocorgást. Az első életjel és a születés helye határoz a totemről és az éneksorok szerinti hovatartozásról. Fent a csillagok állása megmondja, milyen egyéniségű lesz a törzs most még láthatatlan tagja. Ennek a gyermeknek az első mozgása nem volt gyengéd fészkelődés. Rúgással kezdte néhány hónapja, és úgy is folytatta mostanáig. A fiatal nő terhe gyakran hullámzott széltében és
hosszában, amit más asszonyok és a csoport gyógyítói nem tartottak normálisnak. Vékony kis teremtés volt, akinek roppantul kidudorodó hasában ritkán látszott úrrá lenni a nyugalom. Több megfigyelő is észrevette, hogy a benti erő folyton hánykolódik, vagy azért, hogy idő előtt szabadulhasson, vagy mintha több teret követelne, mint ameddig a bőr tágulni képes. Az utolsó hónapokban a fiatal anya útmutatást kért. Egyelőre nem értette tökéletesen a csillagok üzenetét, de tanult. Amikor nagyon nagy volt a hadakozás a testében, felnézett az égre, tanulmányozta a csillagképeket, de ilyenkor elszédült. Látása elhomályosodott, és a jól körülhatárolt pontmezők nagy fényes tömegekké mosódtak. Ha nem sütötte le a szemét, forogni kezdett a feje, és úgy érezte, elájul. Minden olyan nyersnek, örökké változónak, zavarba ejtőnek tűnt ebben a gyerekben. Népének nemzedékek emlékezete óta testileg-lelkileg a tavalyi volt a legnehezebb éve. A futárok üzenőpálcáiból évek óta tudtak a rosszról, amelyet a kísértetbőrű fehérek követtek el azzal, hogy megöltek és elraboltak egész törzseket. Az idén a szomszéd csoportokat, majd nemrég a tulajdon népét fogták körül és zárták kerítések, falak mögé. Újból beléhasított a fájdalom. Miközben kurta pihegésekkel, erőlködve próbálta tompítani, sikerült azt gondolnia: "Köszöntelek, kicsim! Gyere csak, ez jó nap a megszületésre!" Még néhány pihegés, egy hosszú nyögés, és már jött is a tökéletesen formás lánycsecsemő, az ősök jellegzetes, széles orrával. Az anya felnyalábolta a nyálkás újszülöttet. Maga elé emelte, belenézett a csendes gyermek fénylő fekete szemébe és ezt mondta: – Tudd meg, hogy szeretünk és segítünk utadon! Lelkednek mondom ezt, lelkemből szólván, abból a részemből, amely örökkévaló. Áttette a gyermeket a jobb karjára, bal kezével markolt a meleg homokból, és dörgölni kezdte a kislányt. A porral együtt a véres nyálka is eltűnt a puha újszülöttbőrről. A baba mocorogni kezdett. Az anya, miközben szelíden tovább dörgölte, szemügyre vette teremtményét, először a kerek, kopasz fejet, amely elég nagy volt, hogy elférjen benne a tanulás meg a békés természet, aztán a domborodó kis mellkast és a pocakot, amelyekben jut majd hely a meleg szívnek és az egészséges étvágynak. Futárhoz illő hosszú lába, jó széles lábujjai voltak, pici keze hevesen hadonászott az új szabadságban. A test tökéletes volt, egyetlen hiba sem szólt az élet ellen. Az anya rátette száját a parányi ajkakra és elindította a gondolatot: "Összevegyítem levegőmet minden élet levegőjével, hogy behatoljon a testedbe. Sohasem vagy egyedül, kapcsolatban leszel a Mindenséggel." Szelíd simításokkal eltávolította a magzatmázat az újszülött szeméről és orráról, miközben azt mondta: – Ma éjjel őseink sírjain alszol, és egyszer majd rajtuk jársz. Az étel, amit megeszel, nagyszüleink nagyszüleinek csontjából és véréből nőtt. – Aztán megnézte a baba nemi szervét, és azt gondolta: "Örökkévaló lélek, leány– és anyai életbe jutottál. Tisztelem elhatározásodat, hogy általam öltöttél testet." A baba halkan gurgulázott, mintha a hangszálait próbálgatná. Az anya tovább dörgölte a meleg homokkal, hogy makulátlanra tisztítsa az apró életet, és minden idegszálát fölserkentse. Elvette a közelből az odakészített felhajló szélű kis deszkát, és rátette az újszülöttet. Majd a babaággyá alakított gyűjtőtálat a földbe ásott gödörbe helyezte úgy, hogy a gyermek feje alacsonyabban legyen a lábánál. Ebben a pillanatban érezte, hogy ismét pihegve kell lélegeznie, mert most távozik méhéből a maradék. A várt salak helyett azonban egy fej bukkant elő, majd karok és lábak, egy másik, kissé nagyobb gyerek, egy fiú. Hát te honnan jöttél? – gondolta az anya, ám fennhangon az ősi köszöntőt ismételte gépiesen, amit az idők kezdete óta mondanak a törzs minden tagjának, hogy ez legyen az első, amit hallanak: – Tudd meg, hogy szeretünk és segítünk utadon! – Belefújt az
új jövevény szájába, és fürgén ledörgölte homokkal. Gondolataiban és arcán mosoly váltakozott értetlen csodálkozással. Két baba egyszerre! Gyönyörűek! De akkor is: két baba! Embereknél nem így szokott lenni. Miközben dörgölte a meleg földet a nem várt gyermekbe, az meglepő erővel és elszántsággal tartotta a fejét. Az ő teste is hibátlannak, makulátlannak látszott. A fiúcska rúgkapált, nyújtogatta tagjait, a beavatási szertartás ugyanazon mozdulataival, mint a gubóból kibontakozó lepke. Örült, hogy semmi sem korlátozza a mozgását. Nyilván nem a nővére, hanem ez a kislegény csinálta azt a nagy mozgolódást az anyja hasában. A fiatal nő a tarsolyáért nyúlt, amelyet a derekán szokott viselni, de most maga mellé helyezte a földre, és kivett egy emberi hajból sodort, vékony fekete fonatot. Kettéharapta elsőszülöttje életadó szalagját, majd elkötötte, jó hosszú ráhagyással. Ez majd elszárad, leesik, és akkor lehet csereberélni. – Apád népének haja eloldoz anyád népének zsinórjáról. Lányom, megosztod törzsünkkel az életet, a barátságot és a célt. – A fiúnak azt mondta: – Miért csúsztál elő azután, hogy odaadtam szívemet elsőszülöttemnek, nem mint vezető, hanem mint követő, nem a magad útján és a magad idejében, hanem egy másik nyomán? Ezt én nem értem. Miért döntöttél úgy, hogy rajtam át jössz? Tiszteletben tartom döntésedet, de nem értem. Te vagy a nagyobb, mégis úgy érkezel, mintha csakis az érkezés lenne a fontos, az idő, hely és körülmény nem számítana. Úgy mozgolódsz, mintha bizonyítékra lenne szükséged, hogy valóban megtörtént. Lelked ehhez az emberi élményhez jutott. Tiszteletben tartom döntésedet, de nem értem. Még sose hallottam, hogy egyazon születésnél két baba kövesse egymást. Nem készültem fel a szertartásodra. Tarsolyom egy darabját fogom használni. Sok ember hajából és állati részekből alkották. Nagyobb, erősebb, érdesebb. Talán erre van szükséged, hogy elválj a hasamtól és felkészülj a világra. Úgy látszik, mindenből többet fogsz akarni vagy kívánni, ha ilyen szokatlan módon érkezel az életbe. Hirtelen beléhasított az első komoly gond, amelyet a rendellenes helyzet okozott. A nevek! Minden terve romba dőlt. Útmutatásra lenne szüksége, hogy mit tegyen, de nem maradt senki, akitől kérhetne. Ám a folytatódó szülés gyorsan háttérbe szorította pillanatnyi aggályait és nyugtalanságát. Amikor testéből távozott a végső salakanyag, eltemette úgy, ahogyan anyaállatok tanították népének. Az újszülött biztonsága érdekében minden nyomot és szagot el kell tüntetni. Majd ledőlt, maga mellé véve újszülöttjeit. Ránézett a fiúra, és azt gondolta: "Remélem, bölcsen választottál, mert ittléted sokaknak okozhat kényelmetlenséget." A kimerült anya pillanatok alatt elszundított. Az elsőszülött inni kezdte belőle az életadó folyadékot. A nap lement, az ég besötétedett. A Mindenségben följegyezték, hogy anyának és gyermekeinek ez volt az első, az utolsó és az egyetlen közös éjszakájuk.
***
Reggel, amikor a sugárnyi fény megváltoztatta az ég színét, az anya fölemelte a gyerekeket, kelet felé fordult, és azt mondta: – Ma elindulunk, hogy megtiszteljük azt, ami odakint ránk vár, bármi legyen a célja. Akármi szolgálja is a javunkat és minden létező javát, mi nyitottak vagyunk a tapasztalatra. – A reggeli szertartás után visszaindult arra a helyre, ahonnan épp csak elszökött. Nem volt máshova mennie. A népét elpusztították, a férjét megölték, és neki két gyereke született egyszerre. Az elcsigázott lány egyetlen tépett rongyot viselt, amelyet némi hajszál és a derekára kötözött kengurubőr erszény tartott. Ahogy ment, érezte, hogy megtelik a melle. Rátette a babákat, hogy szopjanak.
Órákig gyalogolt, először a fatálban vitte az egyik babát, a másikat pedig a rongyból eszkábált hurokban. Majd mindkettőt beletette a tálba. De milyen igaz, gondolta, az ember nem arra lett, hogy egyszerre két kicsinye szülessen. Amikor a hőség a tetőfokára hágott, a lány megállt, és a fejére terített rongyból menedéket rögtönzött hármójuknak. A babákat a szűk tálban hagyta, mert a homok túl forró volt a bőrüknek.
***
Délben arasznyi hosszú, szürke pikkelyes gyík cikázott el mellette, majd visszajött és megtorpant az anya lábánál. Ő fél kézzel elkapta, a másik kezével megcsavarta a hüllő fejét. A gyík azonnal meghalt, és a lány így beszélt hozzá gondolatban: "Köszönöm, hogy eljöttél hozzám. Te arra születtél, hogy ma találkozzunk. Életed bele fog vegyülni fehér vizembe, hogy táplálja ezt a két kicsit, akik hálásak a húsodért. Szívós szellemed megerősíti őket az eljövendő napokra, amikor nem jön víz az égből. Tisztelni-becsülni fogják rendeltetésedet, amikor tovább viszik energiádat." Beleharapott a gyík durva, érdes oldalába, szívta a nedvességet és majszolta a húst.
2 Amikor a nap csúszni kezdett az ég túlpartja felé, az anya felállt és folytatta vándorlását. Már majdnem sötét volt, mire megérkezett a missziós telephez. A táborban az egyik gyerek felmászott a víztoronyba, és amint észrevette, kikiáltotta, hogy az anya visszatért. Épphogy ráteríthette mellére a rongyot, amikor három nővére jött üdvözlésére. Népénél az volt a szokás, hogy valamennyi egykorú asszony nővérnek hívta egymást. Bár nem voltak vérrokonok, ezeken a nőkön kívül nem maradt más családja. Jamgyökeret szedtek a sivatagban, amikor fehér kormánytisztviselők rájuk találtak, és erőszakkal idehozták őket. Ez öt hónapja történt. Azóta a várandós asszony megtudta, hogy egész népe meghalt. Amikor az egyik nővér észrevette, hogy az anya nem egyetlen gyermeki ajándékkal tér vissza, hanem egy tállal, amelyben két fej meg sok-sok végtag látszik, megtorpant. Kezét leengedte, jelezve a többieknek, hogy álljanak meg. Azok engedelmeskedtek. Meglátták, hogy két baba van, gondolta a fiatalasszony. Kiegyenesítette a hátát, és magabiztosan elsétált a többi nő mellett, be a körülkerített erődítménybe. Odajött Mrs. Enright, a lelkész felesége, és elvette az egyik gyermeket. Csak úgy szó nélkül, egyszerűen elvette a nagyobbat, és bement abba a rozsdás bádogviskóba, amelyet "a beteg fehér ember helyé"-nek hívtak. A fiatal anya követte. Addigra elterjedt a hír. Arcok tünedeztek föl, beleselkedtek az ajtón és az ablak gyanánt szolgáló lyukakon. – Ne zavarjátok Enright nagytiszteletű asszonyt! – parancsolta a fehér asszony a sarokban tátongó repedésből kukucskáló szempároknak. – Na, hadd lássam, mink van! – mondta. Lámpát gyújtott, letette az újszülöttet egy csupasz, kezdetleges asztalra, majd elvette a másik babát, és melléhelyezte. – Kettő, fiú és lány. Rosszabb is lehetne. Hallottam, hogy a feketéknél három is előfordul. Egészségesnek látszanak. – Ez az elsőszülött – figyelmeztette az anya. – Hogy? – Ez az első! – ismételte, és a kisebb termetű lányra mutatott. – Ó, nem számít az, drágám – mondta a nyájas arcú, kövér asszony. – Egyáltalán nem számít. Nem érted, gondolta az anya. Még csak meg sem próbálod. Idejöttök a mi földünkre, és láncra verve hozzátok a magatokfajtákat. Aztán azt mondjátok, hogy a mi szokásaink a rosszak. Lelökitek a népemet a szirtekről, hogy halálukat leljék odalent a sziklákon. Vagy megkapják a betegségeiteket, és meghalnak. Azt a keveset, akik életben maradnak, kényszerítitek, hogy csak a ti szavaitokat mondják, és úgy éljenek, ahogy ti éltek. Te meg azt mondod, nem számít, melyik melyik a kicsinyeim közül. Olyan különös, nehéz időket élünk, és te még csak nem is igyekszel megérteni! A sarokban volt egy összehajtható ágy: rozsdás vázra feszített, rongyos, pecsétes olajzöld sátorvászon. Mrs. Enright az ágyra pillantott, és a fejével is intett a lánynak, hogy feküdjön oda. Félelmetes érzés volt zárt helyen lenni. Mivel az új anyának a gyermekei közelében kellett maradnia, odabotladozott a tárgyhoz, amely a fehér embernek megtestesítette a pihenést, és elaludt. Mrs. Enright otthagyta a kimerült fiatal nőt a telepi gyengélkedő sarkában, az ócska, kifakult,
tábori zöld priccsen. Nem tudta, alszik-e vagy eszméletlen. Bár nem is fontos. Verejték gyöngyözött a fiatal arcon és a mellkason a rongy fölött. Izzadságpatakok folytak az orra melletti mélyedésekből a nyakába, és lecsepegtek a büdös sátorvászonra. – Őt majd később látom el. Este az új anya észrevette, hogy a mellei megtelnek, és bizonyosra vette, hogy babái mellette vannak és táplálkoznak. Hangokat hallott a szobában, előbb egy öregemberét, majd egy másikét egy másik törzsből. Egyik sem az ő népéből való. Enright tiszteletes reszelős hangja ugyancsak súlyosan ülepedett a lány bódult agyára. Éjszaka fölébredt, és egy percig nem tudta, hol van. Fájt a melle. A szobában sötét volt, és olyan szag, mint egy denevérek lakta barlangban. Ki tudta venni a nyitott ajtót, amelyen szögletesen sütött be a hold, és tudta, hogy az asztal attól balra áll. Megkereste, és a gyermekei után tapogatózott. Az asztal üres volt.
3 A missziós telep az egyházé volt. Közösen építették, először jámbor hittérítők, akik önként hajlandók voltak idejönni Ausztráliának ebbe az isten háta mögötti zugába, hogy megmentsék a pogány fekete bennszülöttek lelkét. Később a kormány pénzelte, az átfogó állampolgári betagozódás programjának keretében. Soha senki nem akart állampolgárságot adni a kontinens első lakosainak, ehelyett a növény– és állatvilágról szóló törvény joghatálya alá utalták őket. A missziós telep körülkerített gyűjtőtábor volt, ahol testi fenyítéssel büntették az engedetlenséget. A helyszínre érkező magas méltóságú látogatókat elsőnek mindig ahhoz a durván faragott oszlopokból és egy szál tetőből álló tákolmányhoz vezették, amelyet "szabadtéri iskolá"-nak emlegettek. Büszkén hirdették, hogy minden bennszülöttnek kortól függetlenül meg kell próbálkoznia a tanulással. Az alapszöveg a Biblia volt, a legfőbb célkitűzés annak megértetése, hogy a törzsi szokások az ördög praktikái, ennélfogva tilalmasak. Utána a kis kápolnába kísérték a látogató celebritásokat, ebbe a háromoldalú, elöl teljesen nyitott építménybe. Elsőnek a kereszten vérző jókora Krisztust lehetett meglátni belőle, és rögtön alatta a magas deszkapulpitust négy krómvázas, piros konyhai szék között. A gyülekezet tagjainak állniuk kellett, vagy leülhettek a földes padlóra. Következőnek a betegszobához vitték a látogatókat, ahol nem voltak sem orvosi eszközök, sem bárminemű gyógyászati berendezés. A pólyákat és kenőcsöket aszerint hozták-vitték, ahogy az alkalom követelte. Ez az épület mutogatásra készült, és különleges voltát fehér X jelölte az ajtón. A törzsi népnek feltűnt, hogy a legtöbben a lábukon kerülnek be, de kifelé általában hozzák őket. Volt még a telepen két kis kunyhó a családos segédlelkészeknek és egy nagy ház, ahol Enrighték laktak. A harmincas években minél távolabb volt található egy épület a civilizációtól, annál jobban különbözött külsejében és anyagában a városok hagyományos, habos sárga homokkő házaitól. A missziós telepeken nyomát sem lehetett látni cifraságnak. A ház földszintes négyszög volt, amelynek bádog nyeregteteje túlnyúlt a falakon, hogy befedje a körbefutó verandát. Enrighték úgy hallották, hogy fedett verandára van szükség az ablakok árnyékolásához, amelyeket nyitva kell tartani, hogy járhasson a meleg levegő. Mivel nem tudtak eleget az évszakokról és a szelek várható irányáról, beérték azzal, hogy építtettek egy négyszögletes tetőt, amely az egész tornácot eltakarta. A bejárati ajtón át a fogadószobába lehetett jutni, amelynek legfőbb ékessége az eredetileg a kápolnába szánt fekete harmónium volt. A méret és a "Törékeny" jelölés miatt késlekedő, ládába csomagolt hangszer még meg sem érkezett, amikor a telep vezetése úgy döntött, hogy ezt a műalkotást kár lenne eltékozolni a bennszülöttekre, akik a fehér klérus meglátása szerint se hallással, se ütemérzékkel nem bírtak. Ennek a fajtának egyáltalán nem voltak vallásos énekei, és történelmük során csekély kulturális fejlődésről tettek tanúságot. Mivel a bennszülöttek kizárólag képtelen históriákat foglaltak dalokba, a harmónium a fehér fogadószoba oltalmában maradt. A háznak csupasz deszkapadlója és vegyes európai berendezése volt. Mindkét hálószobában ott állt a hagyományos mosdóállvány a cseréplavórral, de csak a vendégszoba éjjeliedényén virítottak a férfi látogatók borotválkozótálkájáéval egyező, kézzel festett rózsák. A ház északi oldalán víztartály magasodott egy állványon, amelyről csövek vezettek a házba. A konyhában folyó víz volt, igazi modern kényelem ilyen eldugott helyhez képest. Bár a telep népének víztornya magasabb volt, és nagyobb űrtartalmú, mindig Enrightéknak jutott a több víz. A telep kopár közepén tetővel lefedett négy oszloppal közös étkezési terület kialakítására tettek kísérletet, de nem jártak sikerrel. Az idegen hatóság nem értette, hogy nem lehet egymás mellé kényszeríteni kis törzsi népeket, köztük ősi ellenségeket, és egyik napról a másikra összebékíteni
őket úgy, ahogy azt a fehér ember elképzeli. Enrightéknak és európai barátaiknak minden fekete egyforma volt, törzsre való tekintet nélkül. Ugyanazzal a türelemmel kellett megtanítani őket a kanál, a villa és a tányér használatára. Kést nem volt szabad használni. A kerítésen belül álltak szétszórtan a bennszülöttek lakásai, amelyeket a fehérek "kalibáknak" hívtak. Kezdetleges, kerek építmények voltak, úgy festettek, mintha egy rakás kartonpapírt, bádogot, dorongot szórtak volna le kupacba az égből. A bennszülötteknek nem volt fontos a szoba vagy a fal. A ház az égtől adott fedelet és oltalmat. Történelmük folyamán a nomád törzsek nemigen építkeztek, mert folyton vándoroltak. Ezen a telepen tíz különböző népcsoport maradványai verődtek össze, és mindegyiknek megvoltak a maguk szokásai, hiedelmei és nyelve. A foglyok nem nagyon értették egymást, és kevesen beszélték az angolt, az egyetlen engedélyezett nyelvet. Bár a zöm látszólag nehezen nyílt meg a tanításoknak, voltak közöttük, mint például a fiatal anya, kivételesen fürge, tanulékony elmék. Azonkívül barátságos, simulékony emberek voltak, többségük becsületes és megbízható. A fehér világ nem értette meg azt, amivel ezek az őslakosok tisztában voltak, vagyis hogy más törzs területén, másfajta dallok soraitól határolt földön tartózkodnak, ahonnan eltűntek a gondviselők. Most a fehérek parancsoltak, de ők nyilvánvalóan nem voltak gondviselők. Az őslakosok tudták, hogy rabok, de továbbra is azt hitték, hogy úgy kell viselkedniük, mint a vadidegen helyre hívott vendégeknek. Nem volt nehéz keresztény hitre téríteni őket, amikor felfogták, hogy ez az új törvény, ráadásul azt is elmagyarázták nekik, hogy Jézus hős volt. Az egyházi személyzet nem tudta, hogy a bennszülöttek nagyon tisztelik a hősöket. Dalaik és táncaik, amelyeket évezredek óta adtak át egymásnak, sok hőst és hőstettet örökítettek meg. Jézus nagy gyógyító volt, aki embereket tudott visszahozni a halálból. A bennszülöttek ismerték a halottak feltámasztását a saját gyógyítóik cselekedeteiből. Mivel Jézus atyja teremtette a világot, ennek az atyának bizonyára az ő őseik közé kellett tartoznia. A vörös hajú, dús rőt szakállú Enright tiszteletes nagyon meggyőzően tudta kijelenteni, hogy egyetlen ajtó vezet az örökkévalóságba. Jézus közbenjárása a mennybe juttat, ennek hiánya a pokol örök tüzére vet. Az emberek tudták, mekkora az örökkévalóság, ám a pokolhoz fogható helyről még csak nem is hallottak. A fiatal anya összezavarodottan, felzaklatva töltötte a délelőttöt. Nem találta sem a kicsinyeit, sem a nővéreit. Nem volt senki, akivel megbeszélhette volna. Az Enright-házat övező, fehér léckerítésen tilos volt belül merészkednie. A napot azzal kezdte, hogy ide-oda futkosott és lázasan keresgélt. Később járásra lassított, és támpontok után kutatott, amelyek magyarázatot adhatnának szerettei eltűntére. Aznap semmit sem evett, és órákig vergődött testi-lelki gyötrelemben. Melléből csöpögött a tej, odavonzva egy légyrajt, amely fesztelen érdeklődéssel mászkált föl-alá rongyon és csupasz bőrön. Ez szöges ellentétben állt mindennel, amire népe tanította a fiatal nőt. Eszébe jutott, mit mondott egyszer a törzsfőnök: "A fehér bőrűek nem rosszak, csak olyasmire használják a szabad akaratukat, aminek a szagát és az ízét mi nem találjuk helyesnek." A lánynak azonban most nagyon nehezére esett nem ítélkezni. Azt is mondta a törzsfőnök: "Hiszem, hogy velük tesznek próbára bennünket. Támogatnunk kell egymást, hogy megállhassuk a próbát!" Csakhogy az anyának nem volt támasza. Egyedül volt. Estére olyan lelki és érzelmi állapotba került, amelynek létezéséről eddig nem is tudott. Fölfedezte, hogy képes a múltban élni. A jelen nem számított. Ahová csak nézett, mindenütt azt kellett látnia, hogy az élet csekélyebb, mint amilyennek lennie kellene. De én nem leszek csekélyebb, gondolta a lány. Tegnap azt mondtam: "Akármi szolgálja is a javunkat, én és a kicsinyeim nyitottak vagyunk az élményre." Most elvették tőlem őket. Mindent elvettek tőlem. Szomorú leszek. Gyászolni fogok. Helyes dolog így tenni, mert ezt érzem, de mindig hallani fogom szívem szavát: Az örökkévalóság hosszú-hosszú idő. Gyermekeim és én halhatatlan lelkek vagyunk. Van valami láthatatlan, érezhetetlen szeretet és segítség, amely majd átsegít ezen
a titokzatos és fájdalmasan érthetetlen utazáson. Mi az életünk értelme? Nem tudom! De azt tudom, hogy létezik egy tökéletes értelem, amelyben fájó szívvel megnyugszom. Néhány hónap múlva dolgozni küldték egy marhatenyésztő telepre, ahol kalikóruhában és keményített melles kötényben teltek a napok. Hajnalban felhúzta a fekete cipőt, amely tűzhelytől mosóteknőhöz, szárítókötélhez, onnan veteményesbe, majd megint a konyhába vitte. A napirend alig változott az évek során. Csendes asszony lett belőle, aki soha többé nem köszöntötte ősi reggeli szertartással a napot. Neki nem volt új nap. Nem beszélt, nem álmodott, nem csinált semmit a munkáján kívül. Kívülről olyannak látszott, mint aki lemondott minden reményről, minden érdeklődésről az élet iránt, néha mintha még az ép eszét is elveszítette volna. Valójában csupán alávetette magát egy olyan helyzetnek, amely fölött nem volt hatalma; meggyőződéséhez híven nem akart energiát tékozolni olyasmire, amit nem akart súlyosbítani. Tiszteletben tartotta a gyászát, nem alakított ki új életet, nem is tiltakozott ellene. Csak a múlt emlékeinek élt, csendes, békés események között, amelyek megőrizték elméje épségét. Ez maradt egyetlen indoka a létezésre. Nem érezte helyesnek, ami történt, nem is értette, de ami ellentétben állt az érzésekkel, azt nem lehetett elhinni. Népénél a tudás volt a hit után következő lépés. Az anya elfogadta, ami történt, mert tudta, hogy az égi tökéletes értelem akarta így. Majd csak később fogja följegyezni a történelem, hogy a jóság is megnyilatkozhatott itt, a világnak ebben a szűk kis szeletében.
4 Amikor Mrs. Enright aznap este otthagyta az elcsigázott fiatal anyát a zöld tábori priccsen, nem törődött vele, él-e, hal-e. Azon törte a fejét, mitévő legyen a babákkal. Kell majd nekem egy kosár, hogy beletegyem a gyerekeket, gondolta a lelkész felesége. A konyhában volt egy, ami megfelelt a célnak. A tiszteletesné elindult a ház felé, aztán visszajött az újszülöttekért. Igaz, túl kicsik voltak, hogy leguruljanak a csupasz deszkaasztalról, de a fiú szokatlanul erősnek látszott. Az ember sose tudhatja ezeknél a különös bennszülötteknél. Tényleg nem hasonlíthatók hozzánk. Jobb, ha beviszem őket a házba. A sivár, poros teleptől Mrs. Enright deszkakerítésű lakásának kapujáig csak néhány lépés volt az út. Manővereznie kellett a babákkal, de azért sikerült kireteszelnie a kaput, majd belöknie a farával. A hálószobában tétovázott egy pillanatig, mielőtt rátette volna a csupasz csecsemőket legdrágább kincsére, egy kézzel varrott, tiritarka takaróra, amelyet a nagymamájától kapott négy éve, amikor elhagyta Angliát Ausztráliáért. A keresett kosár fent rejtőzött a konyhai polc magasában, székre kellett másznia, hogy leszedhesse. Ünnepélyesen átvitte a vendégszobába, párnát húzott elő az ágyból, és kibélelte az üres kosarat. A hátsó verandán még ott állt az utolsó liszt– és cukorszállítmány kartonpapír doboza. Azt is behozta. Keserveset sóhajtott, amikor a másik vendégpárnát is elvette, hogy bölcsővé és szállítóeszközzé alakítsa át a dobozt a második újszülött számára. Nem lesz könnyű pótolni az ő csodálatos pehelypárnáit, ám ennek a problémának a megoldását elhalasztotta egy másik napra. Pelenkát úgy gyártott, hogy kettőbe vágott egy törlőkendőt, és belecsomagolta a két félbe az alvó ikreket. Még sose látta, hogy bennszülött csecsemőt betakartak volna. Most sem lesz szükség plédre. Alice Enright magára vállalta az időről időre adódó kis kellemetlenségek elsimításának felelősségét. Férjét, a tiszteletest túlságosan lefoglalta az általános hitélet. Gyakran figyelmeztette feleségét annak fontosságára, hogy hivatásbeli előmenetele miatt ne terheljék őt hétköznapi problémákkal. A tiszteletesné keményen iparkodott, hogy férje életét olyan kényelmessé és nyugalmassá tegye, amennyire ebben az eldugott, idegen zugban, oly távol az ő szeretett Nagy-Britanniájuktól lehetséges. Házasságuk elején voltak bizonyos aggályok, hogy az új asszony talán túlságosan ifjú és érzelmileg éretlen egy idősebb férfihoz, nincs rá felkészülve, hogy párja lehessen a hitben, Alice tehát naponta igyekezett bizonyítani az érdemét. Tudta, hogy férje sohasem szerette igazán. Olyan férfi volt, akiben nem lobogtak túl magas lánggal a testi vágyak, de Alice beismerte magának, hogy ő sem szereti a férjét. Fiatal volt, kétségbeesetten szeretett volna elkerülni hazulról. Utazni akart, világot látni. A legmegfelelőbb pillanatban jött a lehetőség, hogy Enright nagytiszteletű hitveseként Ausztráliába utazhat. Odament a telefonhoz, fölemelte a kagylót. Addig kattogtatta az oldalsó kapcsolót, amíg föl nem vették a központban. Akkor beleszólt, hogy interurbán hívást kér. Tudta, hogy a központos nem száll ki a vonalból, hanem hegyezi a fülét, hogy mi a legfrissebb újság a misszió falai mögött. Hála az égnek, a misszió annyira messze van, hogy a pletyka oly fülekbe csordogál, amelyeket jobban érdekelnek a helyi bűnösök. – Én vagyok az, Birdie! Alice Enright! Ne haragudj, hogy megint a segítségedet kérem, de sürgősen el kellene intézni valamit. Van egy újszülött fiúm, akitől meg kellene szabadulnom. Tulajdonképpen ketten vannak, ikrek, de a lányt elfogadja a katolikus árvaház. Múlt héten beszéltem velük, amikor rákérdeztem, hogy tényleg van-e helyük, de persze egyre számítottunk, nem kettőre. Terv szerint holnap menne a kocsink a heti beszerzésért, de elintézhetem, hogy
Alex ma este induljon, és tegyen egy kitérőt hozzád, hogy leadja a fiút. El tudnád sózni? Nem tudnál neki egy helyet, hogy kikerüljünk ebből a csávából? Birdie a kábel túlsó végén nem volt más, mint Willett nagytiszteletű neje, azé a Willetté, aki Enright tiszteletes kollégája és az egyház presbitere volt. Birdie megszokta Alice és a többi egyházi hitves telefonjait. Elvégre az ő férje volt az idegen földre kirendelt angol képviselet rangidőse, ami automatikusan Birdie-t tette a legfőbb nagyasszonnyá. Birdie büszke volt rá, hogy sohasem hátrál semmiféle feladat elől, és minddel meg is birkózik. Szerette, ha a fiatalabb asszonyok azt mondogatják: "Olyan nincs, amit Birdie Willett ne tudna elintézni!" Az egyház már negyven éve építette a missziós telepeket, hogy megmentse a pusztaságból kiszabadított, felnőtt bennszülöttek lelkét, fedelet adjon nekik, civilizálja, tanítsa őket. A katolikusok árvaházakat alapítottak a gyerekeknek. Volt már néhány olyan bennszülött, akiket tizenhat éves korukig intézeti elzártságban neveltek, majd visszaengedték őket a társadalomba, ám ez idáig semmi jel nem mutatott arra, hogy a terv bárminemű sikerrel járna, kivéve talán abban a bibliai értelemben, hogy enni adtak az éheseknek, és inni a szomjazóknak. De a bennszülöttek tizenhatodik évükön túl is éheztek-szomjaztak, és még mindig a fehér közösségtől várták szükségleteik kielégítését. Senki sem tudhatta, mikor érnek már a végére, mikor civilizálják a vademberek utolsóját is, győzedelmeskedve pogány szokásaik felett, és valamilyen csoda folytán sikerül-e szabályozni népességük számát. Birdie beleegyezett, hogy keres egy helyet a kisfiúnak, és ezzel véget ért a beszélgetés. Alice az ajtóhoz ment és intett. – Hívjátok csak Alexet! – rikoltott bele a fekete éjszakába, tudván, hogy valamelyik őrizetes, aki kedvező benyomást akar kelteni, kapni fog az alkalmon, hogy a parancs teljesítésével a tiszteletesné kedvére tegyen. Mindegy, melyik lesz az. Egy-kettő mindig ott ólálkodott a kerítése előtt. Alice szemében egyetlen furcsa, fenyegető masszává olvadtak össze, megközelítőleg emberi csomagolásban. Alex hamarosan megkocogtatta a konyhaajtót. Sovány volt, idősebbnek látszott hatvan événél, és mindig úgy festett, mint akire ráférne egy fürdés. Alice ismertette a tervét. Alex megígérte, hogy pihen egy órát, azután nekivág a Sydneybe vezető hosszú útnak. Alice mézet és vizet kevert össze egy üvegkancsóban. Megdudliztatta az ikreket a palackból, amelyet nemrég szereztek be, hogy megmentsék egy halódó kis kenguru életét, majd föltette a kosarat és a dobozt a Ford pótülésére. Alex egykori fegyenc volt, fegyenc fia és fegyenc unokája. Amikor kiszabadult a börtönből, ahol tizennyolc évet ült lopásért, ott állt fedél, foglalkozás, barátok és rokonok nélkül. Mindig bajba keveredett, mert túl sokat ivott, túl sokat bunyózott, és örökösen küzdött a kísértéssel, hogy elemelje-e a kasszát a spelunkákból és lebujokból, ahol forgott. Aztán megtalálta az Urat, vagy legalábbis olyan emberekre talált, akik megtalálták az Urat. Kérdéseikre helyénvaló válaszokat adogathatott, mert felajánlották, hogy befogadják, és állást kerítenek neki. Még ha átmenetileg is, de jó megoldásnak tűnt, amikor az isten háta mögötti missziónak sofőrre volt szüksége. Alex whiskyt vásárolt városi útjain, de ha más is látta, sohasem ivott. Eddig tehát minden jól alakult. Amikor a két baba kocsira került – az árvaházba tartó lány a dobozban, a városba utazó fiú az előkelőbb kosárban –, Alex nekivágott a nyolcórás útnak. Körülbelül egy mérföldre a teleptől a megállt, és birkagyapjúval bedugaszolta a fülét. Az újszülöttek aludtak ugyan, de Alex lármás utazásra számított. Benyúlt az ülés alá, kihalászott a sötétségből egy flaskát, kétszer rendesen meghúzta, majd leállította az üveget maga és az aprónép közé. Az egysávos út, amely átvezetett a sivár pusztaságon, csak hellyel-közzel volt kikövezve. Időnként lökésszerű szellő fújt be a kocsi jobb oldali ablakán. Majd később elült. Néhány mérföld után jobbról fog fújni. A láthatatlan világ mintha kerülgette volna a kocsi utasait. Csend volt, csak a motor zúgott. A fekete éjszakában búgócsigára emlékeztető apró szemű vörös por örvénye követte az autót. Odafent felhők vitorláztak, gyorsabban, mint a földi jármű. Ha egy felhő átmenetileg elfedte a holdat, az éjszaka egyetlen fényforrását, a hatalmas, lapos látóhatár beleveszett a vaksötétbe.
Alexnek úgy rémlett, egy mennyei elemlámpát takar el odafent az égen egy roppant kéz. A felhő gyorsan tovasuhant, megint kisütött a fény. – Majdnem olyan, mintha a világ morzézna, ti-ti-tá. – Ismét meghúzta a whiskyt. Kellemetlenül borzongatta a gondolat. – Remélem, nem S. O. S.! – mondta magának. Elsőnek a dobozt kézbesítette a kislánnyal, mert az árvaház körülbelül feleúton feküdt. Alex elfogadta a csésze teát és a két Arnott kétszersültet, amelyet az éjszakás nővér kínált, de nem időzött sokáig, és vigyázott, hogy szaglótávolságon kívül maradjon. Amikor visszament a kocsihoz, úgy látta, hogy a másik gyerek békésen alszik. A por, a mérgező kipufogógáz és a koplalás megtette a magáét. A gyerek meg se pisszent az út hátralevő részében, és napkeltekor éppen csak mocorgott. Végül az automobil fölkanyarodott egy szirtre, egy klinkertéglával kirakott, elegáns utcára, ahol a pompás házak a világ leggyönyörűbb öblére néztek. Willették kézzel faragott terméskövekből rakott kúriában laktak, amelynek homlokzatán négy fehér oszlop magasodott. Aki a járdán korzózott, meghallhatta a lenti öböl partján megtörő óceán távoli moraját. A lenyűgöző látványt azoknak a kiváltságosaknak tartogatták, akik kinézhettek az emeleti hátsó ablakokon, vagy ejtőzni invitálták őket a sziklából kihasított patióba. A virágokkal szegélyezett, elülső téres pázsit magas fasorhoz vezetett; ez jelezte a kocsifelhajtót, amely két garázs megkerülése után az északi oldal díszes portikusza alatt ért véget. Alex rákanyarodott egy kör alakú útra, és megállt a ház oldalánál, ahol egy faragott ajtóra SZÁLLÍTMÁNYOK feliratú réztáblát szereltek. A baba már levegő után kapkodott, gyomra feszült a folyadéktól, amelyet nem bírt megemészteni, és görcsösen tekergőzött a fájdalomtól, de hangtalanul engedelmeskedett a körülményeknek. Birdie Willett az egész ausztrál egyház leghatalmasabb asszonyának tartotta magát. Mindent ő dirigált. Az összes lelkészfeleség fiatalabb volt nála. Az volt a gyakorlata, hogy egyiket sem engedte egy évnél tovább elnökölni valamilyen bizottságban. Az asszonyok így szerezhettek ugyan némi jártasságot az adminisztrációban, de nem annyit, hogy önbizalmat meríthettek volna belőle, vagy kedvük támadhatott volna újabb vállalkozásokhoz. Birdie államszerte ellenőrizte a vasárnapi iskolák programját, és az új missziós telepeken még a házak helyét is meghatározta. Az időseknek szervezett összes programot, az összes jótékonysági gyűjtést, az összes templomi rendezvényt és díszítményt őelébe terjesztettek jóváhagyásra. Épp csak a lelkészek és lelkésznék öltözködésébe nem szólt bele, viszont kárpótlásul ő rendelt az égvilágon mindent, amit Willett nagytiszteletű viselt, még a szürke zoknit és az alsónadrágot is. Őt, aki serényen dolgozott kertészeti bizottságokban, kóristaegyenruhákról döntő bizottságokban, és már hónapokkal előre megtervezte az ünnepi menüt, igazán nem lehetett azzal terhelni, hogy egy elhagyott bennszülött csecsemőnek helyet keresgéljen. Majd kiadja vidékre, és később gondoskodik róla, de a reputáció miatt százszázalékos hatékonyságot kellett mutatnia Alice Enrightnak. Azt tanácsolta férjének, hogy még aznap kereszteljék meg a kisfiút. Meg lehet csinálni a mosogatóban. Mivel nem látta értelmét, hogy keresztyén nevet pazaroljon egy vademberre, Birdie úgy döntött, hogy Geoff lesz a gyerek. Az elég semleges. Családi nevet majd később kap, ha egyáltalán kell neki. Többnyire nem kellett. A bennszülöttek nem vettek részt törvényes dolgokban. Willett nagytiszteletű elmondta az imákat, és vizet csorgatott a pici Geoff élettelen fejére. A felnőttek nem tudták, miért ilyen ernyedt. A bennszülött csecsemők között elég sűrű a halálozás, nyilván ez is meg fog halni. A nagytiszteletű sietett. Bevezette a keresztelést az anyakönyvbe, majd fürgén távozott. Tudta, hogy Birdie úgyis elintéz mindent, amit el kell intézni. Neki egy Shirley nevű, szegény bukott nőt kellett gyámolítania, aki most próbált átváltozni prostituáltból jó kislánnyá. Ez lesz a hatodik látogatás. Shirley eddig vesztésre állt, és úgy látszott, nagyon meg fogja izzasztani a jó tiszteletest. Geoff csupán addig maradt a fényes házban, amíg megtörtént a keresztelő, és találtatott egy
vidéki család, amely szokásos félévenkénti komissiózására Sydneybe érkezett, és a visszaúton hajlandó volt egyéb csomagjaival együtt a bennszülött gyerek kosarát is fölrámolni a vonatra. Hanoverék kilencéves lánya, Abigail, magára vállalta az etetést, és még szép porcelánbabájánál is nagyobb odaadással ajnározta az apró barna fiút. A csecsemő figyelemre méltóan reagált. Alighogy megérkeztek a hosszú vonatozásból, Hanoverék rögtön útnak indítottak egy munkást, hogy vigye tovább a majdnem teljesen magához tért gyereket az újabb stációra. Hetvenkét órás korára az ikerfiú tökéletesen leszakadt a gyökereiről, utazott négyszáz mérföldet, megkapta a Geoff nevet, és mostantól egy vidéki gazdag fehér család fogja gyámolítani. Birdie sógornőjéhez, Mattyhez és sógorához, Howard Willetthez került.
5 Legelső emléke az volt, ahogy néz föl a magasba a Doreen álla alatti, fehér húsra, amikor felkapták a csempés padlóról és beleállították egy hideg vízzel töltött kerek bádogkádba. Állt a kád oldalába kapaszkodva, és egészen elbűvölte a torkáig érő tajték. Az olajos habtól szivárványszínekben csillámlott a víz. Vagy a fogást veszítette el, amikor a ragyogás után nyúlt, vagy lépni próbált, és hirtelen megcsúszhatott, mert egyszer csak a víz alatt volt. Később emlékezett, hogyan küzdött lélegzetért, kapaszkodóért, és eszébe jutott a szürkén elmaszatolódott világ, miközben szívét és tüdejét betöltötte az ismeretlen félelme. Csodamód sikerült megtalálnia a kád szélét. Köhögött és sírt, amíg Doreen vissza nem jött a szobába. A rémület volt az első emléke ebből a világból. Kétévesen szerezte. Az irgalmasnővérek árvaházának gondjaira bízott kislányok közül ő került sorra utolsónak a lötykölésnél, illetve precízebben fogalmazva a fürdetésnél. Doreen azt mondta, hogy azért ő mindig az utolsó, mert ő a legalacsonyabb, de a többi lány állítása szerint azért, mert ő a legcsúnyább. Valamennyien csúnyák voltak. Tudta, mert többször hallotta a felnőttektől. Már kezdte érteni, mit jelent legcsúnyábbnak lenni. Különböző színűek voltak, a fekete különböző árnyalatai, mint Doreen teája, amelyet mindennap ivott, és a belecsöpögtetett tejszínnel változtatta a színét, épp csak ők az elveszett anyának és az ismeretlen apának köszönhették a bőrük árnyalatait. Születése után néhány órával lett az egyház gyámoltja. Ott az volt a szokás, hogy ábécérendben nevezték el a lányokat, minden évben az A betűvel kezdve. Mivel januárban jártak, és 1936-ban ő érkezett másodiknak, Beatrice lett a neve. Sohasem hallott semmit a szüleiről vagy a családja többi tagjáról. Évekkel később megpróbálta elképzelni, milyen lehet, ha az embernek vannak szülei, szerető anyja, gondoskodó apja, sőt talán még nővére vagy fivére is, de ezt nehezebb volt elképzelni, mint nyitott szemmel aludni. Egész életét apátlan-anyátlan árvaként élte, és mindig nagyon öregnek érezte magát. Ha misén vagy evésnél fohászkodtak, tanulmányozta a többi kislány imára kulcsolt kezét. Szép sima bőrük volt, de olyan erek fodrozódtak alatta, mint az intézet körüli magaslatok, és ebben a fonnyadó öreg Agatha nővérre, a főnökasszonyra hasonlítottak. Az apácák hosszú, fekete köntöst viseltek, hajukat keményített fehér szegéllyel rögzített, fekete fátyol alá rejtették. Agatha nővér haját nem lehetett látni, de öreg aszaltszilva-arca és fehér szemöldöke elárulta a korát. Beatrice valamiért mintha legzsengébb kora óta tudta volna, hogy az ő szerepe a békítés. Ha a gyerekek összevesztek, vagy valaki búsult, mert kiközösítették, magától lépett oda vigasztalni, engesztelni. Mindig tisztában volt a mások érzéseivel, kitalálta, ha figyelt a hangjukra – nem feltétlenül a szavaikra – és a szemükre. Már akkor megsejtette a mások érzéseit, amikor még nem is tudott erről a képességéről, és nem fogadta el úgy, mint egy ajándékot. Mindig voltak körülötte. Ritkán maradt egyedül egy szobában, de ez sem töltötte be az űrt, amelyet érzett. Nem tudta, mi hiányzik neki, miért érzi magát csorbának, de ez akkor is így volt. Milyen jó, jegyezte meg valamelyik napon egy látogató, hogy az árvák nem hiányolják a dolgokat, amelyeket sohasem ismertek. Beatrice magába véste a megjegyzést, de ez nem volt igaz. Nem tudta volna meghatározni, mije hiányzik, de tisztában volt vele, hogy valami nem tökéletes. Egy napon kihallgatta az egyik nővért, aki azt fejtegette valakinek, milyen különös, hogy Beatrice ennyire érdeklődik a többi lány iránt. Valószínűleg leszbikus lesz, vélte az apáca. Ez a megjegyzés mélyen beleette magát Beatrice-ba, noha fogalma sem volt róla, mit jelent a szó. A
felnőtt viselkedéséből gyanította, hogy jót nem jelenthet.
6 Willett tiszteletes fivére, Howard, és sógornője, Matty, hatalmas birtokon juhokat és marhákat tenyésztettek. Howard, akit mindenki tisztelt és félt, uralkodott a családján, a tanyáján és a környéken. Magas, izmos ember volt, akinek dús vörösszőke haja állandóan fésű után kiáltott. Lábát karikára görbítette a lovaglás. Mivel ha esett, ha fújt, minden napját a szabad ég alatt töltötte, a bőre sokkal inkább repedezett csizmaszárra, mint emberi arcra emlékeztetett. Matty, amikor tíz éve házasságot kötöttek Angliában, alacsony, törékeny, kifogástalan alakú nő volt, akinek utána fordultak férfiak és nők. A fényűzéstől mentes évek, a mindennapos tanyai robot és a két fiú, a hároméves Abram és a hétéves Noah születése e külső tulajdonságai közül kizárólag az alacsonyságot hagyták meg. Melegszívű, barátságos teremtés volt, aki a szomszédok szerint ellensúlyozta a Willett-dinasztia fejének kíméletlen keménységét. Matty hajlandó volt befogadni a bennszülött gyereket, akiről úgy tudta, lelenc, miután biztosította Howardot, hogy nem örökre szól, vagy hogy legalábbis a gyerek addig maradhat, amíg nem csinál bajt, és a későbbiekben kiveszi a részét a munkából. Willették nem szereztek tapasztalatokat a bennszülöttekről. Végül is ők egy olyan országrészben laktak, ahol nem éltek bennszülöttek. Másoktól hallott történetek alapján azon nyomban kialakították elmarasztaló véleményüket. El is hitték, amit hallottak. "Okos őslakos nincs. A legtöbbje lusta, és felnőttként is megbízhatatlan gyerekek maradnak. Olyan fajta, amely sohasem nő fel, nem ismeri a felelősséget." Geoff esetében szó sem volt örökbefogadásról, hivatalos okmányokat sem állítottak ki. A harmincas években ennyi döntött egy gyermek sorsáról: telefonok, kézfogások, három sor egy missziós naplóban, egy sor egy keresztelési anyakönyvben. Amikor Geoff megérkezett, odaadták egy konyhai cselédnek, aki addig etette mindenféle kézre eső állati tejjel, amíg a negyedik napra a kisfiú szervezete alkalmazkodott. Ezután mindennap megfürdették, tisztába tették, és kifektették a bölcsőbe a konyhaajtó elé, egy nagy, öreg borsfa árnyékába. Ott töltött minden napot hajnaltól sötétedésig az alkalmazottak között, akik jöttek-mentek és beszélgettek vele, amíg meg nem tanult kimászni a bölcsőből. Ettől a ponttól jogot szerzett a zöld pázsitra terített takaróra és egy kötélre a derekán, amelynek másik végét egy fa törzsére csomózták. Kétéves korában céltudatosan kioldozta a bogot, amely rabul ejtette, noha a fa volt egyetlen megbízható barátja. Megtanult szaladni, és a fa karjaiba vetette magát, amely átölelte és ringatta, ha szundított. Kinőtte az ötméteres térséget, amelyben szabad volt barangolnia. Amikor úgy találták, hogy kötetlen állapotban ismerkedett új világával, az egyik középkorú alkalmazott, egy Maude nevű asszony megismertette a tanyasi munkákkal. Geoff segített zöldséget felszedni a veteményesben, tojást összegyűjteni a tyúkólban, gyújtóst egymásra halmozni. Maude-tól kapott egy törött nyelű seprűt, elég rövidet, hogy ő is elboldogulhasson vele. Szorgos és boldog kétéves fiúcska volt, akinek önállóságába nemigen szólt bele senki. Maude már azelőtt a tanyán dolgozott, hogy Howard Willett nős emberként hazatért volna Angliából. Maude szerette úgy képzelni, hogy együtt gyerekeskedtek, holott Howard hat évvel idősebb és jóval gazdagabb volt nála. Apjuk halála után ő vette át a birtokot, mert az öccsééknél Birdie sógorasszony viselte a nadrágot, és az ugyan ott nem hagyta volna a városi életet, így tehát megparancsolta férjének, hogy öröksége tetemes részét cserélje be családi ékszerekre, nemes porcelánra, finom ágyneműre és importszövetre. Howard hagyta, hadd garázdálkodjék kedvére a temetés után szüleik holmijában, és Birdie meg is töltötte mindenféle csodálatos encsembencsemmel annak a teherautónak az egész platóját, amelyet felfogadott, hogy vigye vissza őket Sydneybe. Maude sokkal póriasabb környezetből származott. Szülei annak a csapásnak a közelében építették házukat, ahol később az egész környék marháit hajtották. Eredetileg pompás hely volt, árnyat adó, fenséges fákkal szegélyezett folyó partján, amely bőségesen hömpölygette az
öntözésre alkalmas vizet. Ugyanakkor beleesett abba a majdnem egyenes, természetes vonalba, amelyen az országrész állattenyésztő mágnásai a vasútra és a vásárra tereltették a marháikat. A fiatal pár csupán annyit tehetett, hogy próbált megmenteni egy darab földet a veteményesüknek. Örökös harcot kellett vívniuk a paták ellen, amelyek mindent letapostak a ház körül, az első veranda és a folyó között. Szinte még a csirkéket is alig bírták életben tartani. Még nagyobb bajba kerültek, amikor két éven át nem esett, és a folyó veszélyesen leapadt. A többi telepesnek sikerült kijárnia a kormánynál, hogy a folyóból öntözhessenek és vezessenek el maguknak vizet. Maude szülei vödörből locsolták fonnyadó vetésüket, amely így is alig maradt életben. Pénzük nem volt, hogy elköltözzenek vagy másik házat építsenek. Egyetlen gyerekük, Maude, a Willett fiúkkal járt templomba és iskolába. Valószínűleg bele is szeretett Howardba, amikor a fiú tizennégy éves volt, ő pedig nyolc. Fiúban nem volt túl nagy a választék, és ez később sem bővült. Amikor Howard anyja megbetegedett, Maude-nak munkát kínáltak a családnál, és ő náluk is maradt a nagyasszony, majd a férje haláláig. Howard mindig szertartásos udvariassággal viselkedett. Abbahagyta a káromkodást, ha a nő belépett a szobába, hogy teát vagy sört szolgáljon fel Howard barátainak, attól függően, mire volt igény. Nem közeledett Maude-hoz. Angliai utazása előtt volt egy eset, amikor bejött a konyhába, beszédbe elegyedett a háztartási kisegítővel, és elmondott egy tréfás adomát. Maude egészen bizonyosan tudta, hogy Howard rákacsintott. Megdöbbentő, porba sújtó élmény volt, amikor a férfi feleséggel jött meg az anyaországból. Maude eltelt anyáskodó érzelmekkel, de sehol sem volt házasság a láthatáron: Csak természetes, hogy érdeklődni kezdett a kis Geoff iránt. Arra nem egészen bírhatta rá magát, hogy elfogadja a fekete bőrű gyermeket, de azért minden tőle telhetőt megtett, hogy foglalkoztassa, és távol tartsa a veszélyektől. Elhitte, hogy a fiúcska boldog, mert szabadon csellenghet. A vademberke sohasem látszott azon búsulni, hogy nincsen anyja vagy családja vagy egy gyengéd kéz, amelybe kapaszkodhat. Geoff sohasem tanulta meg, hogy kell átölelni valakit és puszit adni neki. Pici korában egy magas székben etették. Később megtanult magától enni úgy, hogy felmászott egy sámlira, és a kihúzható kenyérszeletelő deszkát használta asztalként. Hallotta, hogy Abram és Noah anyunak szólítják Mattyt és apunak Howardot, de őt arra tanították, hogy a többiekhez hasonlóan "asszonyom"-nak és "uram"-nak nevezze a birtok tulajdonosait. A családtagokkal alig volt közvetlen kapcsolata. Többnyire elhessegették, mint egy idegesítő bogarat. Sohasem volt senki, akire rábízták volna. Mivel a nőcselédek idény szerint jöttek-mentek, mindig akadt anyaszerű istáp. A kisfiú folyton egyedül volt, testi értelemben mégis mindig vigyáztak rá. Hároméves korától minden étkezését a béresekkel költötte el a nagy csűrben vagy a szabad levegőn, a fák alatt, durván összeeszkábált asztalokon. Szerette hallgatni a beszélgetéseket, hogy mi történt aznap. Sokszor jöttek idegenek, akik egy napot dolgoztak a birkagulyásból, sült krumpliból, nyers zöldségből, kétszersültből, gyümölcsízből, mézből álló kollációért meg az éjszakai szállásért, és mindig olyan elbűvölő történeteket meséltek távoli helyekről és izgalmas eseményekről. Zömmel hajcsárok voltak, magányos lovasok, nyergük mögött hálózsákkal és bádogserpenyővel. Néha utazók érkeztek automobilon vagy ló vontatta szekéren, amelyen lábosok és serpenyők fémrojtja himbálózott és tanulatlan zenészre emlékeztető hangon kolompolt. A hajcsárokat időnként cserzett fehérszemélyek kísérték, akikre ráfért volna egy kiadós mosakodás, no meg egy új cipő. Ha gyerekek is jöttek velük, azok roppant zárkózottan viselkedtek, és bújtak a pár látogatásának egész ideje alatt. Egyszer egy napszámos beállította dolgozni a két gyerekét is, de Geoff egy szót se bírt kiszedni belőlük. Még akkor sem voltak hajlandók előbújni a fa mögül, amikor az apjuk sört iszogatva adomázott, ígérve, hogy felkeresi a Willett-alkalmazottak rokonait, és átadja nekik az üzeneteket. Mintha nem is hallották volna Geoff ajánlkozását, hogy megmutatja nekik a csudálatos, ritka fekete ebihalakat. Geoffnak ez volt az első emléke, hogy nézi a szomorú szemeket, és hallja egy másik emberi lény nyöszörgését a csöndben.
A Willett-birtokon örökké lázas munka folyt. A ház kétemeletes volt; a második emeleten hat kis manzárdablakon át jutott fény a ritkán használt, hatalmas bálteremnek. A tiszteletet parancsoló, négyszögletes épület földszintjén és emeletén zöldre festett deszkazsalugáterek védték a hosszú, keskeny ablakokat a nyári hőségtől és az esős évszak felhőszakadásaitól. A homlokzat hosszában tornác húzódott, és az Európából hozatott székek két elkülönített, enyhet adó helyet kínáltak a teázáshoz. A házat mind a négy oldalról harsogó virágágyak vették körül. Rózsák fehérlettek, rózsállottak, piroslottak. Körömvirág elegyítette az élénk citromszínt a halványsárgával. A kavicsozott bekötőút tizenöt méter magas gumifák között vezetett. A ház mellett két hatalmas víztartály állt. Ezekből ittak, főztek, mosták Willették ruháit. Az eső túl ritka és értékes volt ahhoz, hogy állatoknak adják vagy a földet öntözzék vele, így artézi kutak szivattyúzták fel a mélyből a magas kéntartalomtól bűzlő vizet. Ezzel itattak és öntöztek. Az emberek nem ihatták, de kénytelenek voltak olyan tojást és tőkehúst enni, amely kénes üledéket tartalmazott. Ugyanezért állandó áporodott szag lengte körül a birtokot, amely az évszaktól függően volt pocsék avagy pocsékabb. A háznak tizenkét szobája volt, ahol port kellett törülgetni, öt hálószobája, amelyeket el kellett látni tiszta ágyneművel, és mindig kerültek új, modern szerkentyűk, mint például az első, villanyárammal működő mosógép. Fontos feladatot jelentett a por, amely ellen mindig harcolni kellett. Száraz évszakban olyan finom szemcséjű lett, hogy nem is lehetett letörülgetni. Meggyűlt a padlón, a bútoron, a függönyök és törülközők redőiben. Amikor az ember fölkelt, a feje rajzolata a párnán maradt. Mindennapos feladat volt a légypapír cseréje. Minden plafonról hosszú spirálban lógott a ragacsos papír, hogy elkapja a legyeket, amelyek vakmerően túl közel merészkedtek. A csíkokat reggelente cserélték, mert estére már egyetlen légy sem fért volna rájuk. Többnyire hamar meghaltak, de Geoff mindig elszomorodott, ha látta, hogy a papír még azután is vergődik, amikor beledobja a szemétgyűjtőbe. A főépület és a víztartályok mögött terült el a Willett-birodalom hátralevő része, valóságos kis város. Voltak utcái, amelyek elválasztották egymástól a kovácsolásra, a javításra, a gépek tárolására szolgáló színeket; voltak élelmiszeres hombárok, barakkok a pásztoroknak, egy lóistálló, a személyzet barakkja, kutyaólak, disznóólak, tyúkólak, külön épületek, ahol a disznót és ahol a marhát vágták, ólak mérföldeken át. A birkákat külön aklokban tartották, és volt egy teljes tejüzem. Az épületeket stratégiai megfontolások szerinti elosztásban húzták föl az évek során, és borsfák vetettek rájuk értékes árnyékot. A birkák állandó személyzetet igényeltek, amely a pároztatással, elletéssel, gyógyítással foglalkozott. A nyírás, az év sporteseménye, további kisegítőket tett szükségessé. Valóságos élelmezési hivatal kellett mindannak az ültetéséhez, szüreteléséhez, befőzéséhez és tárolásához, ami a személyzetet és a Willett családot táplálta. Geoff a munkájukat végző férfiak és asszonyok nyomában járva megfigyelte a tanyai életet. Segített, ahol tudott, és nagyon élvezett minden látványt, a tojásból kibújó naposcsibétől a bélbe kerülő kolbászhúsig. Mivel senki sem ügyelt rá, volt ideje, hogy megbámulja a kerítésen könnyedén átszökkenő kengurukat, vagy addig talicskázza hazafelé nagy erőlködve a futballlabda formájú, zöldesfekete emutojást, amíg el nem törik. Megdelejezve figyelte a magas szobrokat alkotó termeszeket, a hálót szövő pókokat; gyíkot, szöcskét, szitakötőt fogott. Valahányszor kígyó bukkant fel a népes tanyán, a kisfiú nagyon figyelt, és megtanulta felismerni a különbséget az ártalmatlan és a gyilkos mérgű csúszómászók között. Mivel a felnőttek épp csak odavakkantották a figyelmeztetést, Geoff szívesebben tanult magától. Sokszor szerette volna, ha lenne valakije, akinek elmesélhetné a mindennapok nagy kalandjait, például azt a reggelt, amikor felfedezett egy pókocskát; elfutott előle, és bebújt a földön egy olyan lyukba, amelynek még záródó csapóajtaja is volt! Vagy azt, mikor meglátta maga mellett azt a hatalmas szőrös pókot, amely a kezénél is nagyobb volt. A bekerített tarka mezőn mindenféle tarka madár
repdesett, minden évszakban másfélék. A kisfiú megtanulta utánozni a hangjukat. Tudta, hol szeretnek enni. Zsebeit megtömte nyalánkságokkal, és néhány vakmerőt rá tudott venni, hogy ártatlan, kinyújtott, fiatal tenyeréről felcsipegesse a finomságot. Oly roppant türelemmel és alkalmazkodókészséggel született, hogy képes volt megközelíteni egy kacsa tojót és együtt úszkálni a kiskacsákkal. Rájött, hogy ha úgy áll a megfelelő helyre, hogy ne legyen útjában senkinek, és csöndben marad, meg tud figyelni minden tevékenységet, miközben nem veszik észre, és nem tesznek föl kérdéseket. Birkanyíráskor, amikor juhok ezreit kellett különválasztani és osztályozni, mindig rengeteg idegen tartózkodott a tanyán. A konyha megtelt toporgó lábakkal, loccsanó vízzel, krumplihéjjal és mesés illatokkal. A tulajdonképpeni nyírást, ezt a többnapos gyorsasági és ügyességi versenyt egy külön e célra tervezett, tágas pajtában tartották. Geoffal senki sem törődött. Senki sem ügyelt rá, nem kérdezték, merre jár. Napokon át akkor kapott falnivalót a konyhán, amikor akart, odacsapódott az éljenző tömeghez, vagy elbújt egy csöndes zugba aludni. Megtanulta, hogyan lehet egyedül a sokaságban. Tudását tapasztalatból szerezte, és nem a könyvekből, mint például azon a napon, amikor a föld és a levegő annyira száraz volt, hogy az ég elsötétült a keletkező energiától, mintha most mindjárt kitörne a zivatar. A fekete mennybolton szakadatlanul lobogott a villám. Ahogy Geoff állt és bámult ki a mezőre, tőle alig néhány méterre lángra lobbant egy fa. Az állatok üvöltve menekültek fedezékbe. A levegő mintha beszívódott volna valahová, hogy aztán tízszeres erővel fújják ki. Szaladt Geoff is, és elbújt egy ócska szekér hátuljáról lógó ponyva alá. A vihar egész nap dühöngött, anélkül hogy egyetlen csöpp eső hullott volna. Végül, mikor az éhség fölébe kerekedett a félelemnek, a fiúcska berohant a konyhába. Egyetlen felnőtt sem ajánlkozott, hogy megvigasztalja, senki sem kérdezte, merre járt, ő viszont megtudta a beszélgetésből, hogy száraz vihart élt át. Napról napra önállóbb lett. Geoff szerette a kisbárányokat, és megfigyelte születésüket. Végignézte, ahogy azonosították és megjelölték őket. Vékony fémgyűrűt illesztettek a sivítozó állatkák farkincájára, majd szorosan összekattintották. A gyűrűt úgy készítették, hogy ne tágulhasson. Néhány nap múlva a farkinca megdagadt és fertőzöttnek látszott, de egy idő után zsugorodni kezdett, és végül leesett. Négyéves korában Geoff is részt vehetett az egyik ilyen véres próbán, és hónapokig rosszakat álmodott utána. Néhány választottat nem számítva, a berbécseket kiherélték. Több száz kos volt, és mindössze egyetlen napot hagytak a herélésre. A béresek a birkatenyésztő gazdaságok legelterjedtebb módszeréhez folyamodtak. Megragadták az állatot, a hátára fordították, és kiharapták a dudort. Geoff dolga volt, hogy fölszedje a földre köpött cafatot, és bedobja egy vödörbe. Magányosan szenvedett, míg tette, amire utasították. Senkije sem volt, akihez kérdéseivel fordulhatott volna. Sohasem engedhette szabadjára, senkivel sem oszthatta meg részvétét és iszonyatát. Alkonyatra a lábujjai összetapadtak a véres sártól. Azt a munkást, aki leginkább tudomást vett róla és törődött vele, Rogernek – ahogy a cimborái szólították, Roggnak – hívták. Rogg felültette a kis Geoffot a kerti asztalra, és a gyerek több mint egy órán át áztatta a lábát egy rocska szappanos vízben, mire Roggnak újra eszébe jutott. Visszajött egy törülközővel, kiemelte a gyereket a vízből, és szólt neki, hogy elmehet. Úgy látszik, Geoff túl kicsi volt a zuhanyozáshoz, mert senki sem tulajdonított jelentőséget annak a részletnek, hogy a fiúcska miként tisztul meg a testére tapadt vértől. Szőrcsomók is keletkeztek a birkák fenekén, amikor a gyapjú összecsapzott az ürüléktől, és ez odavonzotta a döglegyeket. Geoffnak az volt a dolga, hogy fölszedje az állatok faráról lenyírt mocskos gubancokat. Részt vett az egészségügyi okokból végzett birkafürdetésben, és a kutyákkal együtt terelte a nyájakat egyik legelőről a másikra. De a vágás volt az, amit a legjobban gyűlölt. Szépség és csoda helye volt az eldugott ausztráliai tanya ennek a kisfiúnak, de ugyanakkor az
iszonyatok helye is, ahol fejetlen csirkék próbáltak elszaladni, nyakcsonkjukból vért spriccelve, majd összeestek, és addig csapkodtak a földön, míg meg nem haltak. Olyan hely volt, ahol állatokat lőttek le, torkokat vágtak át, heréket haraptak ki a fiúcska szeme láttára. Ugyanazok az emberek, akik ezeket elkövették, intették oda, hogy üljön közéjük, miközben szólt a bendzsó vagy a harmonika, és mindenki tapsolt és énekelt. Időnként nagyon zűrzavaros volt. Neki soha semmire sem mondták, hogy ez jó vagy rossz, helyes vagy helytelen. Ő csak annyit tudott, hogy miben leli örömét, és mit akar elkerülni.
7 Beatrice alig volt iskoláskorú, de máris olyan öregnek érezte magát, hogy egy napon, amikor kibékített két lányt, nálánál két évvel idősebbeket, akik ököllel estek egymásnak, teljesen bizonyosra vette, hogy az arca átváltozott egy öregasszonyévá. Megszegte a szabályokat, és engedély nélkül kilopakodott a bejárati előtér tiltott területére. Tudta, hogy ott lóg egy tükör a fogason, és meg akarta benne nézni magát. Amikor látta, hogy ugyanolyan maradt, megörült. Még mindig egy hatéves arc bámult vissza rá. Nagy felismerés volt, hogy érzésben tud az lenni, ami külsőre nem. Rájött, hogy két világban él kettős életet. Ez lett az ő féltve őrzött titka, amelynek nagy hasznát vette további életében. Az árvaházban katonás élet folyt. A lányok, akiket arra idomítottak, hogy húzzák ki, tartsák egyenesen magukat, mindenüvé masírozva mentek – enni, ágyba, templomba, iskolába, mindenüvé. Mindig masíroztak a zárt ajtók mögött, a hosszú folyosókon vagy a körülkerített udvaron. A mezítlábas kislányok hada "Szolgálni és nem pofázni" légkörben, általában tekerős gramofon zenéjére menetelt. Beatrice gyermekkora pörgő ventilátorlapátokhoz kapcsolódó emlékfüzérből állt. Az osztályok, ahol fiatal éveinek nyolcvan százaléka telt, hosszú szobák voltak, amelyeknek mindkét oldalán üvegezetlen ablakok nyíltak. A zsalukat deszkákkal támasztották ki. Ha látogatók jöttek, velük együtt érkezett a villamos ventilátor, amely lanyhán kavargatta a meleg levegőt. Az ebédlő plafonján is volt ventilátor, amely meg se moccant addig, amíg egy kívülálló ott nem maradt teázni. Az intézetben olyan szigorú beosztás szerint zajlott az élet, hogy a napok és az évek gyakorlatilag egyformán teltek. Mindössze néhány esemény maradt meg élesen Beatrice emlékezetében. Rekkenő hőség volt azon a nyáron, amikor betöltötte a hatot. Napokon át szellő se rebbent, nem volt enyhülés, mintha Isten fent az égben lekattintott volna egy villanykapcsolót, amitől megállt az élet. Az égbolt minden irányban fakókéken terpeszkedett a szemhatárig, egyetlen felhő sem merte megtörni simaságát. Nem szóltak a madarak, és a föld máris annyira kiszáradt, hogy repedései nyomán apró barlangok tárultak fel, amelyekbe a kislány pálcákat ejtegetett, és figyelte, ahogy eltűnnek. Már egy hete nem bújt elő se bogár, se pondró, és mintha még a csípős legyeknek is túl melegük lett volna ahhoz, hogy Beatrice bőrén mászkáljanak. Késő este, épp takarodó előtt ócska, összehorpadt lajtos kocsit pillantott meg, amely vizet hozott az árvaháznak. Nyitott vezetőfülkéből és platóból állt, amelyen ócska kötelek tartottak ingatag egyensúlyban egy kerek fémtartályt. A teherautó az irodák mellett parkolt, és senki sem ült benne. Beatrice odadrótozott bádogbögrét vett észre egy apró kifolyócsapon, nyilván a sofőr használta alkalmi kortyintásokhoz. Sehol egy lélek. Nagyon csekély erőfeszítéssel kiszabadította a bögrét a drótkarmok közül, a csap alá tartotta és megtöltötte. Az első korty meleg volt, és állott, de akkor is üdített, úgyhogy felhajtotta, és ivott még egy bögrével és még egy bögrével, aztán még eggyel. Olyan sebesen dobogott a szíve, biztosra vette, hogy meg lehet látni a mellén. Új érzés töltötte el, a hatalom érzése. Életében először. Itt most ő parancsolt, és annyit ihatott, amennyit akart. Nem gondolta, hogy tilalmas dolgot művel, bár a tilalmak hosszú listáján nem is szerepeltek lajtos kocsik. Senki sem látta meg. Nem csípték rajta. Visszaerősítette a rozsdás bögrét, és épp lefekvés előtt surrant be a hálóba. Néhány órával később nagyon meleg, zsongító érzésre ébredt az éjszaka sötétjében, de az érzés gyorsan át is változott valami hideggé, nedvessé és büdössé. Bepisilt. Örökkévalóságnak tűnő
ideig feküdt benne, bár nehezére esett nem mocorogni. De még rosszabb lett volna, ha a nedves szenny hozzáér a bőre szárazon maradt részéhez. Hajnal előtt fölfedezték a bűzt és a bűnt. A pattanásos arcú fiatal Margaret nővér úgy sikítozott, mintha tűz ütött volna ki, és felverte a hálóterem összes alvóját. Odapenderítette Beatrice-t a kincstári vaságyak két sorát elválasztó közbe, miközben egyfolytában visított, ahogy a torkán kifért. – Szántszándékkal csináltad, te kis ördögfajzat! De azt nem viszed el szárazon, hogy még el is kelljen takarítsam a mocskodat! De még meg fogod bánni! Nekem elhiheted, hogy nagyon fogod bánni ezt a haszontalanságot! Te gonosz gyerek! Ördögnek fajzata! Margaret nővér a hajánál fogva hurcolta oda a kislányt Agatha nővér ajtajához, és fölverte álmából az apácát. Beatrice mereven bámulta az öregasszony rövidre nyírt fehér haját. Agatha nővér, miután tájékoztatták, mi végre volt a felhajtás, Margaret nővérre ruházta a büntetés felelősségét, és visszamerült a szundikálásba. Az elvonszolt Beatrice gondolatai egy pillanatra elcsapongtak a büntetés aggasztó kilátásaitól. Tudtam, gondolta, hogy fehér a haja! Kint az árvaház mögött két vasajtó vezetett két földbe ásott lyukba. Az egyik cella körülbelül másfélszer másfél méteres volt, a másik méterszer méteres. Beatrice, aki még mindig lucskos alsóneműjét viselte, nem egészen öt perc alatt ott találta magát a beszennyezett ágynemű társaságában a kézzel vájt börtönök kisebbikében. Már korábban felfigyelt az ajtókra a domboldalban, tudott lányokról, akik eltűntek, időnként nagyon betegen kerültek elő, és azt mondták, megbüntették őket, de csak most értette meg, hogy ide dugták őket, a domboldali koporsókba. Odabent koromsötét volt, és levegőtlenség. Ha megérintette a falakat vagy a mennyezetet, hullott a föld, úgyhogy gömbbé húzta össze magát, moccanni se mert, és attól rettegett, hogy a beomló pince hamarosan élve eltemeti. Valami átmászott a lábán. A kislány visszafojtotta a lélegzetét, és imádkozott, hogy csak meg ne harapja valami mérges állat. Hamarosan öklendezni kezdett a levegőtlen büdösségben, és az ajtót tapogatta, hátha egy résen bejön a friss levegő, de nem volt rés. Nappal a pokoli gödör kohóvá hevült, a kislány pedig hányt a bűztől. Olyan hőség volt, hogy elájult. Miután szinte eszét vesztve órákig sírt és könyörgött segítségért, az arca már felhólyagzott a vasajtó tüzes forróságától. Egy priccsen tért magához, és a kihívott orvos azt mondta, valamilyen ritka és valószínűleg fertőző betegségben szenved, tehát a többieket harminc napon át távol kell tartani tőle. A következő hónapban Beatrice-t tilos volt megérinteni, tilos volt ránézni, de még szólni sem volt szabad hozzá. A gyermekkori tapasztalatból pedig azt a leckét szűrte le, hogy a bosszúálló Istent, aki ágyba vizeléssel sújtja a túlzott vízivást, csakis kínszenvedéssel lehet kiengesztelni. Az égbeli ember az első helyet foglalta el Beatrice rémületeinek listáján. Ugyancsak hatévesen törölték az örökbe adhatók közül. Időnként csinos ruhába öltöztették, lábát ideiglenesen cipőbe zárták, rövid, göndör haját megkefélték, és pántlikákkal is álcázták a megzabolázhatatlan bozontot. A lányok kézen fogva elvonultak anglikán házaspárok előtt, akik alaposan megszemlélték őket, mint a kiállítási tárgyakat. Miután az egyik asszony megjegyzést tett a Beatrice égett arcát elcsúfító sebhelyre, úgy döntöttek róla, hogy nincs értelme tovább mutogatni a publikumnak.
8 Geoff hétéves volt, amikor fölfedezte a rajzolás művészetét. Korábban nem találkozott képekkel vagy írással. Látta, hogy a szakácsok időnként írott utasításokra hivatkoznak, látta, amint a szállító sofőrnek átadják a heti beszerzések listáját, messziről azt is látta, hogy a Willett fiúk könyvek lapjait forgatják. Nem értette, mi történik, nem is érdekelte addig, amíg föl nem fedezett egy képes újságot. Egy napon követte azt a kutyakölyköt, amely bement a női személyzet közös hálótermébe. Amikor a kutyus eltűnt egy ágy alatt, Geoff utána mászott. Pillantása megakadt egy rakás rikítóan színes újságon. Kihúzott egyet. Belelapozott, és valósággal megbabonázták a helyek és dolgok, amelyeket a képeken látott. Ott ült még egy óra múlva is, amikor bejött Irene, az egyik cselédlány. Észrevette a kisfiút, felültette az ágyra, és elmesélte, mit ábrázolnak a fényképek. Majd ceruzát, papírt vett elő, és leírta az ábécét. Elmagyarázta Geoffnak, hogy ha megtanul olvasni, tudni fogja, miért vannak a cikkekben a képek. A kisfiú másolni kezdte a betűket úgy, ahogy Irene mutatta, de hamarosan érdekesebbnek találta, hogy a képes újságban ábrázolt különös állatokat másolja. Irene adott még papírt, és Geoff elmenekült a művészek világába. A lány még aznap arra biztatta, nézzen körül a tanyán, és rajzolja le az állatokat, amelyeket a legjobban szeret. Két nappal később odajött Geoffhoz a ház előtti pázsiton, és adott neki egy marék törött színes ceruzát. Megmagyarázta, hogy ezekkel kiszínezheti a rajzait, és megmutatta, hogy kell leheletesen árnyalni vagy erősebben megnyomni a ceruzát a teltebb színek érdekében. A hétéves őslakos fiú ösztönös tehetség volt. Minden tanítás nélkül olyan műveket alkotott, amelyeket akár rögtön be lehetett volna keretezni. Ha megfigyelt egy lovat a karámban, emlékezetből lerajzolta a legapróbb részletig. Amikor Irene megjegyezte, hogy a ló nem volt egyedül, mert fák álltak a háttérben, és egy házat is lehetett látni, Geoff nyomban lerajzolta. Ösztönösen értett a perspektivikus ábrázoláshoz. Képei alig néhány sikertelen kísérlet után életre keltek. Magától tanult meg úgy árnyékolni és árnyalni, ahogyan belül látta. Irene azt mondta, ő úgy hallotta, az őslakosoknak nagyon fejlett művészi érzéke van. Geoff nem tudta, mit ért a lány őslakosok alatt, de azért mosolygott, és hálás volt, mert úgy érezte, Irene róla mond valami jót. A képes újság hátulján Irene fölfedezett egy "Másolj le!" című hirdetést. Egyszerű, árnyékolás nélküli vázlatrajz volt, mellette felszólítás, hogy akit érdekel, küldje be az alkotásait értékelésre egy levelező iskolához. Irene megkérte Geoffot, hogy másolja le a vázlatrajzot, de nem mondta meg, miért, majd hat másik rajzzal együtt becsomagolta, és a saját nevén elküldte az iskolának. Irene maga is fiatal volt, összevissza tizenhét éves, a szegény Foley család tizenkét gyerekének egyike. Megszokta a kemény munkát, segített nevelni öccseit és húgait, háztartást vezetett, kertészkedett. Amikor Willették említették, hogy szükségük lenne egy alkalmazottra, akinek a fizetésen kívül kosztot, kvártélyt is adnának, Foleyék boldogan javasolták a lányukat. Irene nem bánta. Itteni munkája könnyebb volt, mint az otthoni, bár hiányzottak a kicsik. Korábban is látta Geoffot, amint futkározik a hatalmas birtokon, de nem szánt rá annyi időt, hogy beszélgessen vele, legföljebb futtában üdvözölte. Értett annyira a gyerekekhez, hogy fölismerje a kisfiúban a kivételes rajztehetséget. A levelező iskola válasza hat hét múlva érkezett meg, ugyanakkor, amikor sorsformáló döntés született a Willett-birtokon. Albert Marshall, egy amerikai lelkipásztor és felesége, Nora, látogatást tett Ausztráliában; Willett nagytiszteletű elirányította őket Sydneyből Howard
bátyjának vidéki birtokára. Marshallék szerettek volna örökbe fogadni egy bennszülött árvát, de nem akartak csecsemővel utazgatni. Rögtön felmerült Geoff neve. Csendes, rendes, önálló gyerek, akinek éppen tanításra lenne szüksége. Willették és Marshallék pontosan azon az estén fontolgatták a lehetőséget a szalonban ülve, amikor Irene áradozó levelet kapott a műalkotásokról, amelyeket úgy küldött be, mintha egy felnőtt rajzolta volna őket. Irene behívta Geoffot a konyhába, és elmesélte neki, hogy a rajziskola véleménye szerint a művésznek feltétlenül tanulnia kellene, hogy tökéletesítse tudását. Ajándékot is küldtek. Az iskolában nem tudták, hogy a rajzok egy hétéves gyerek alkotásai. Az Irene-nek postázott ajándék egy alapszínekben rikító fémdoboz volt, benne tíz darab színes ceruza, egy ecset és tíz vízfesték. Geoff szeme akkorára kerekedett, mint egy csészealj, amikor Irene átnyújtotta neki a dobozt, és azt mondta, hogy ez az övé. Lelkesen felnyitotta a dobozt, és ámulva nézte az élénk színeket meg az üres papírt, Irene ajándékát. Geoff a kedvenc zsámolyán kuporgott, maga mellett egy csésze vízzel, és a vízfestékek világában kalandozott, amikor a szalonba szólították. Szorosan markolta pályadíját és első személyes tulajdonát, úgy kullogott be a puhára párnázott bútorokkal berendezett, vörös tapétás, fényes padlójú szobába. Egy ismeretlen kígyótól sem félt volna ennyire. Marshallék bemutatkoztak, Nora erősen megmarkolta a kisfiú vállát, és megpaskolta a fejét. Amikor kérdezték, mi van a kezében, Geoff vonakodva ellazította a markát, és felpattintotta a színes ékköveket elzáró fémnyelvet. A díjat gyorsan elintézték egy "milyen kedves, ó, igazán kedves"sel, majd hamarosan kiküldték a fiút, amitől ő nagyon megkönnyebbült.
9 Freda akkor jött az árvaházba, amikor Beatrice hétéves volt. Mivel hatodiknak érkezett abban az évben, F betűs nevet kapott, noha már betöltötte a kilencet, és a korábbi években másnak hívták. De a szabály alól nem volt kivétel. Freda lassú volt, egész teste lassan mozgott, habozva és dadogva beszélt. Az árvaházban Beatrice volt az egyetlen, aki barátsággal közeledett hozzá. Igazi testvériség formálódott közöttük. Freda meg tudta tanulni a leckét, megúszhatta a koplalást vagy a vonalzóval adott tenyeres büntetést, ha Beatrice újra és újra, szorgosan átrágta vele az anyagot. Mindketten nagyon büszkék voltak, amikor Freda végre bebiflázott valamit. Az összes lánynak be kellett vágni az imákat és a válaszokat az elsőáldozási katekizmus kérdéseire. Az egyik órán Beatrice megkérdezte, mit jelent a "Szentlélek" szó. – Rád ragadt a barátnőd butasága? – ordította dühös utálkozással a tanító apáca. – Menj, ülj ki a folyosóra, mielőtt még megfertőznél valakit! Az elsőáldozás nem olyan dolog, aminél szabad kérdéseket föltenni. Az egyház törvényeit és a házirendet szóról szóra be kellett vágni, pillanatnyi kételkedés nélkül. Freda nem bírt elég gyorsan válaszolni a katekizmus kérdéseire, holott hibátlanul tudta őket, ezért nem részesülhetett Jézus testében és vérében. A lányok úgy hitték, hogy Jézus halott testét levették a keresztről, egy részéből vekni kenyeret csináltak, majd hajszálvékony ostyákká hasogatták, hogy a pap könnyen ráhelyezhesse az elsőáldozáshoz kiöltött nyelvekre. A lányok a mindennapos misén apró fekete fátylat tettek a fejükre, de az elsőáldozásra fehéret kaptak. Megalázó volt elsőáldozós kor után is feketét viselni, ám Freda úgy tűrte a szégyent, hogy csak néha remegett meg a szája. Egy napon Beatrice fölfedezte, hogy Freda nem dadog, ha énekel. Közösen kidolgoztak egy módszert, amelynek az volt a lényege, hogy beszéd közben Freda hangtalanul dúdolt magában. Bár a beszédében így is maradtak apró megtorpanások, képes lett közvetlenebbül és érthetőbben kifejezni magát. A következő évben átment a szóbeli vizsgán. Bizonyosan élete fénypontja volt, amikor föltehette a fehér fátylat a kápolnában. Freda külsőleg különbözött a többi árvától. Magasra nőtt, néhány kiló fölösleget is cipelt magán, és sima szálú vörösbarna haja volt. A bőre sokkal világosabb volt, a szeme pedig sötétzöld. Beatrice nem értette, hogy a felnőttek az iskolában miért nézik le a barátnőjét olyan mérhetetlenül. Olyan gyakran nevezték "ostobá"-nak, hogy Freda végül úgy hallgatott rá, mintha ez lenne a neve. Beatrice volt az egyetlen, aki Fredának szólította. Freda semmit nem látott jól, sem közelre, sem távolra. Az irgalmasnővéreknél töltött években Beatrice egyszer sem látta, hogy egy gyerek szemüveget kapott volna. Úgy vélték, ez túl nagy fényűzés egy árvának. Az árvaháznak sodronykerítése volt. Nagy bokrokat ültettek mellé, és amikor azok megnőttek, a kétoldalt leomló, méteres lomb tökéletesen eltakarta a drótot. Ausztráliának ebben a részében olyan magas ásványtartalma volt a földnek, hogy úgyszólván minden megnőtt benne, ha elég vizet kapott. A sok zöldtől az iskolaudvar jóval vonzóbbnak tűnt a látogatók szemében. Az intézmény gyakorlati szempontokból, mondhatni, szökésbiztos volt. Az irgalmasnővérek ritkán merészkedtek ki az iskolaudvarra. Mintha féltek volna a napfénytől. Annyira voltak hajlandók, hogy szünetben kinyitották az ajtót a párosával kivonuló növendékeknek. Egy augusztusi napon Beatrice halk nyöszörgést hallott az udvar hátuljából. Fredával a bokrok alá kúsztak, és ott megláttak egy narancsszín kutyát. Nyakon lőtték, láthatólag azért vergődött idáig, hogy zavartalanul kimúlhasson. A lányok meghányták-vetették azt a lehetőséget, hogy a
felnőttektől kérnek segítséget, ám aztán úgy döntöttek, hogy annak csak egyetlen végzetes ütés lenne a következménye. Inkább elhatározták, hogy ők teszik meg, ami tőlük telik. Délután Beatrice-nak sikerült utánanéznie egy szakkönyvben, és megállapította, hogy az állat egy dingó. Minden lánynak volt egy bádogtálcája, egy bádogbögréje, kése, villája, kanala. Evés után felsorakoztak, leöblítették az evőeszközöket egy vizesdézsában, szárazra törülgették, majd feltornyozták az asztalon későbbi használatra. Ételt tilos volt szemétbe dobni. Az összes növendék az utolsó morzsáig megevett mindent. Ha véletlenül maradt valami, azt félretették a következő étkezésre, és addig tálalták fel, amíg el nem fogyott. Az aznapi vacsoránál Freda és Beatrice zsebre tett néhány falatot. Mosogatás közben még egy levesesdobozt is ki tudtak emelni a szemétből. Amikor lefekvés előtt kiengedték őket az udvarra, Freda őrt állt, miközben Beatrice a sodrony négyszögén át a kutya fejének közelébe helyezte az ételt és a konzervdoboz vizet. Szegény jószág nem mozdult, nem adott hangot, de Beatrice látta, hogy még lélegzik. Másnap, amikor utánanéztek az immár páciensüknek tekintett állatnak, látták, hogy a konzervdoboz felborult, és az étel eltűnt. A dingó lábai közötti karéjban három újszülött kutyakölyök szopott. A kiskutyák megnehezítették a helyzetet. A lányok úgy döntöttek, még három társukat beavatják az egynapos alom gondozása és védelme érdekében. Nagy kaland lett ebből. Még egy jódosüveget is sikerült kicsempészniük, és Beatrice belecsorgatta a jódot a golyó ütötte lyukba. Ételt, italt szereztek az anyának, felváltva próbálták elterelni a figyelmet a kölykök mocorgásáról, és imádkoztak, hogy minden valószínűség ellenére az anya húzza odáig, amíg esélyt adhat utódainak a túlélésre. A kutya csak hevert a bokrok alatt. Egy nap olyan volt a feje, mintha rizzsel szórták volna be. Beatrice kinyúlt a kerítésen, és fölcsípett egy darabot. Tekergőzött a kezében. A nyüvek beleestek a gennyedző sebbe. Ez a szomorú dingó ugyanabban a helyzetben hevert öt héten át, erőlködve evett és ivott, hogy életben maradhasson, és táplálhassa a kicsinyeit. A kiskutyák túlságosan zajosak lettek, a lányok nem titkolhatták tovább őket, Margaret nővér rájuk talált. Azonnal elszalajtott egy gyereket, hogy hozzon egy dobozt, és bedobozolta a három kis dingót. A lányok azt gondolták, hogy ezzel vége négylábú barátaiknak, nem látják viszont őket, de tévedtek. Aznap vacsora után Margaret nővér maga elé idézte az öt lányt, miután egy hatodikból kicsikarta a nevüket. Bevitte őket a mosodába, ahol a helyiség közepén narancsszín láda állt, abban volt a három kutyakölyök. Ráparancsolt Beatrice-ra, hogy töltse meg vízzel a mosódézsát. Fredának ki kellett hoznia a sarokból egy liszteszsákot, bele kellett tennie egy nagy követ, és tartania kellett a száját, amíg a többi három lány beledobálta a kölyköket, mindegyik egyet-egyet. Azután Margaret nővér bekötötte a zsákot és beleejtette a vízbe. A kiskutyák vergődtek és sírtak, amíg a fehér zsák le nem süllyedt a dézsa aljára. Az egyik csücske felbukott a víz alól. A hangokból és a mozgásból a lányok tudhatták, hogy az apró lények percekig viaskodtak, egymást karmolták, hogy legfelülre vergődhessenek, és életben maradjanak. Végül Margaret nővér utálattal átsietett a konyhába, és egy nehéz öntöttvas serpenyőfedővel tért vissza. Felgyűrte hosszú, fekete ruhaujját, kinyújtotta hátborzongató hullafehér karját, rátette a fedőt a zsákra és lenyomtatta a dézsa fenekére. Mindeközben egyfolytában beszélt a lányokhoz, de az inkább vartyogás volt, mint beszéd. Mindenféle állati lényeket, veszedelmes, megfertőztetett fajzatokat emlegetett, meg Jézust, aki mennyire igyekszik megmenteni a gonosz vademberek lelkét, és célozgatott, hogy jobb is lenne, ha a vadembereknek egyáltalán nem születnének utódaik. Végül kivitt négy lányt, hogy ássanak gödröt a halott kölyökkutyáknak. Beatrice-nek kellett vinni a nehéz, csöpögő zsákot. Fredát bent hagyták, hogy törülje fel a padlót. A lyuk tágult, és Beatrice minden ásónyomással jobban gyűlölte ezt a nőt, holott nem is ismerte a "gyűlölet" szót. Ő csak az indulatot érezte.
Majd parancsot kaptak, hogy munkájuk teljessé tételére az anyát is meg kell ölniük, és oda kell temetniük a többiekhez. Beatrice bemászott a bokor alá, de már holtan találta a dingót. A kislány örült, amiért az állat magától feladta a küzdelmet. Margaret nővér rátétette az anyát a vízbe fojtott kölykeit rejtő zsákra, majd megparancsolta a lányoknak, hogy temessék be a gödröt. Nem lehetett elfelejteni, ahogy a lapátnyi hantok puffantak a kutyadögön. Ez a dingó jelentette Beatrice-nak az egyetlen alkalmat, amikor láthatott anyát és gyermeket, mert az árváknak semmiféle emlékük vagy történetük nem volt a családjukról. A halott dingó hősnővé magasztosult, és természetesen Margaret nővér lett a gonosz cselszövő.
10 Egy nappal azután, hogy a hétéves bennszülöttet összeismertették Marshall nagytiszteletűvel és a tiszteletes asszonnyal, Matty Willett a fiú kedvenc helyén – az egyik istálló sarkában, egy nyaláb szénán – talált rá Geoffra, aki még álmában is szorongatta a festékesdobozát. Matty felébresztette és közölte vele, hogy elmegy Amerikába. Geoffnak semmit sem jelentett ez a szó, először hallotta. Ugyanaznap Irene-t utasították, hogy küldje be zuhanyozni a gyereket a férfimosdóba, azután öltöztesse fel a Willett fiúk kinőtt ruháiba. Geoffnak életében először húztak cipőt a lábára. Nagyon kényelmetlen volt. Amikor sírva fakadt, Irene megmagyarázta, hogy a cipő mindenkinek nyomja a lábát, mások mégse sírnak. Ő most már majdnem nagyfiú, hétéves, úgyhogy vegye tudomásul, amit muszáj, viselje el a fájdalmat, és maradjon csöndben. Geoff így tett. Irene átadta neki színes papírba csomagolt, masnival átkötött ajándékát. Rogg és a tanya számos más bérese istenhozzádot mondott. A kis csoport integetett, amikor Marshall tiszteletes és Nora elhajtott a kisfiúval. Geoff megkérdezte, mi az az Amerika, és mikor fog visszajönni, de kérdéseire nem kapott választ. Nagy meglepetésére Nora egyszer csak azt mondta, hogy ki kellene bontania a csomagot, és meg kellene néznie, mi van benne. Geoff szentül hitte, hogy az ajándék maga a mutatós külső. Először találkozott becsomagolt ajándékkal. Boldogan látta, hogy vastag tömb rajzpapírt kapott Irene-től. Büszkén vitte be a papírt és a festékesdobozát a kocsiból a vasútállomásra. Apró helyiség volt a helyi állomás. Az egyik végén volt a pénztár, a hosszú padokon néhány ember üldögélt, kényelmes távolságra egymástól. Nagyon rövid várakozás után jött is a vonat. Geoff még sohasem látott ilyen füstöt pöfögő, irdatlan gépezetet, amely ekkora zajt csapott volna. A személykocsikat és tehervagonokat vontató, roppant fekete mozdony bemennydörgött a kisfiú mellett az állomásra, és valamivel távolabb megállt a sínen. Geoff elhűlten nézte, hogy a mellette elguruló keréksor magasabb, mint az ő feje. Egész nap és még este is vonatoztak. Marshallék egymással szemközt ültek dupla üléseken, Geoffnak is jutott egy saját. Izgalmas volt kinézni az ablakon az elsuhanó világra, de émelygett tőle a gyomra. Azzal múlatta az időt, hogy lerajzolt egy szakállas embert, aki az ülések közötti folyosó túlsó oldalán kornyadozva aludt. Késő este volt, amikor megérkeztek céljukhoz, és beléptek egy másik állomásra. Ennek a második állomásnak a belsejétől meg attól az élménytől, hogy két olyan ember mögött kell vánszorognia, akik továbbra is úgy bánnak vele, mint egy idegennel, a kis Geoff feltartóztathatatlanul reszketni kezdett, mintha kiállították volna a hidegre. Ez a második állomás volt a leghatalmasabb szoba, amelyet valaha látott. El sem tudta képzelni, hogy ilyen magas plafont is lehet építeni. Felnézett a vastag, fekete vas támgerendákra, és reménykedett, hogy megtartják addig a plafont, amíg ő biztonsággal áthalad alattuk. Mintha több száz ember lett volna itt, és a legtöbben siettek. Egyetlen csoport állt mozdulatlanul egy magas tábla lábánál. Volt ott egy lapos, piros csíkos kalapot viselő ember, magasan fönt az előre-hátra imbolygó létrán, aki a négy számoszlopot változtatgatta a táblán. Az első a vonat számát jelölte, a következők az érkezési és indulási időt. Az utolsó oszlop annak a peronnak a számát mutatta, ahol be kellett szállni. Marshall nagytiszteletű közölte, hogy ki kell menniük, és keresniük kell egy kocsit a rakpartra. Eltaxiztak a mólóhoz, ahol Geoff a mozdonynál is hatalmasabb hajót látott. Habozott, de végül követte a felnőtteket a hosszú rámpán, és beszállt a hajóba. Minden kocsin és vonaton, most meg majd hajóval megtett mérfölddel tisztábban értette, hogy elviszik hazulról. A lába az első néhány órában nagyon fájt a cipőtől, aztán elzsibbadt. Senki sem javasolta neki, hogy vesse le a
kellemetlen, szűk bőrt, ő pedig szinte nyomorékon vonszolta magát elgémberedett lábán, és valóban nyomoréknak érezte magát. Nem értette, mi történik. Teste-lelke fájt, de nem sírhatott. Belemenekült a rajzolás iránti új szerelembe. A hajóút második napján a tömb utolsó lapját is telerajzolta. Marshall nagytiszteletűhöz és feleségéhez fordult, akik fedélzeti székeken ülve olvastak, hogy kaphatna-e papírt. Nora figyelmeztette az új szabályra, a "kérem" szóra. Geoff átfogalmazta a mondatot "kérem"-re, mire azt felelték neki, hogy "majd meglátjuk, esetleg később". A fiú este is kérte, amikor bedugta a festékesdobozát a priccse alá, amelyen aludt, a tiszteletesék ágyának lábánál. Reggel, amikor kinyitotta a szemét, ez az udvarias kérés volt az első, amit kiejtett a száján. Mrs. Marshallnak tetszett, hogy a gyerek milyen jól tud rajzolni, de a férje időpocsékolásnak tartotta. A fiúnak inkább írni-olvasni kellene megtanulnia. A világban nincs hely fekete művészeknek. Azon a délutánon, amikor Geoff ötödször kérdezte, hogy kaphatna-e papírt, kérem, Marshall nagytiszteletű felmarkolta a festékesdobozt, a korláthoz ment, és átdobta rajta. A színes fémdoboz pörgött-forgott a napfényben, és amikor beleplaccsant a hatalmas kék óceánba, Geoff világa is vele süllyedt a tenger fenekére. Kapcsolata Marshallékkal sohasem heverte ki ezt a csapást. A nagytiszteletű és a felesége kizárólag jót akartak. Az örökbefogadást olyan lehetőségnek tekintették, amikor oktatásban részesíthetnek valakit, aki egyébként írástudatlan maradna, de, ami a legfontosabb, megmenthetik a lelkét. Ők azt hitték, hogy kiszabadítják Geoffot a hátrányos helyzetéből és a tüzes pokolból. Geoff mindezt nagyon másként látta. Neki nyilvánvaló volt, hogy nem tartozik ide. Eleve nem értette, miért nem kedvelik új szülei. Nem tudta, mennyiben más, mint ők. Tengeren töltött harmadik napjukon Nora egyik hajón szerzett, újdonsült ismerőse felhívta rá a figyelmét, hogy ő sötét bőrű, míg mindenki más világos. Geoff már észrevette, de ugyanúgy gondolt rá, ahogy a perspektivikus ábrázolásra vagy az árnyalásra. Ez nem jó és nem rossz, ez csak van. Ezen a napon tudatára ébredt, hogy egyesek fontosnak tartják az árnyalatokat. A hét egy későbbi napján ugyanez az asszony megpróbálta elmagyarázni az "anyu", "apu", "fiú" és "család" jelentését, ám Geoff távol érezte magától ezeket a szavakat. Ő nem azt tapasztalta, amit az asszony mondott. Néhány nap múlva a család megérkezett az Egyesült Államokba. Egy legáción levő teológus fogadta őket, akit arra jelöltek ki, hogy hazavigye autóval a családot Vermontba. Egy nappal később az autó felkanyarodott az elöl-hátul bekerített, sárga kis házhoz. Nora kockás bútorhuzatokkal ékesítette föl a házat, és minden ablakra fodros fehér függönyt akasztott. Kellemes látvány volt. Meg jó szaga is volt a házikónak, mert a parókiai kisegítők megraktak egy asztalt gyümölccsel, frissen készült édes és sós aprósüteményekkel. Geoffot bevezették a dolgozó-és vendégszobának, használt helyiségbe, és azt mondták, ezt majd berendezik neki. Mivel a gyereknek sohasem volt saját szobája, nem tudta, mit várjon, így nem is csalódott, amikor a szoba több nap után sem változott. Új családjának és új házának légköre sok szempontból emlékeztetett a Willett-tanyáéra. Megint magára hagyták. Naphosszat a szabad ég alatt volt, csak enni jött be. De többször még akkor is csak föladták neki a szendvicset és a palack tejet az almafa magasába, amelynek legvastagabb ágáról a szomszédságot figyelte. Egyszer-kétszer kimerészkedett a hátsó kapun, hogy felderítse a sikátort és a szomszéd udvarokat, de Nora rajtakapta és megpirongatta, amiért elhagyta az udvart. Geoff, mint azelőtt, most is a madarakban talált társaságot, de most mókusokkal és egy kóbor macskával is kiegészítette pajtásai körét. Egy hónappal később, amikor új anyja beíratta az iskolába, Geoff rájött, hogy valami baj van. Ez volt az első alkalom, amikor Nora megfogta a kezét, aztán úgy magyarázta el az alsó tagozat iskolatitkárának, hogy a kisftú nem is igazi gyerekük, hanem ausztráliai őslakos, hogy közben
egyszer sem nézett a gyerekre. Geoff csak most tudta meg, hogy a népe, a tulajdon anyja elhagyta, mert nem kértek belőle. Nora hangsúlyozta a tényt, hogy a kisfiút senki sem akarta. Willették vették magukhoz, most pedig ő és a férje gyámolítják. Geoff attól a naptól a keresztnevén, Norának szólította a lelkésznét, akit azelőtt asszonyomnak hívott, ám ezt mintha senki sem vette volna észre. Marshall nagytiszteletűt továbbra is uramnak nevezte. Geoff mélyen a tudata alá rejtette az "ausztráliai őslakos" szavakat. Keserű haragot érzett vér szerinti szülei iránt. Elhitte, amit mondtak neki, hogy a születésekor eldobták. Tíz hónappal Geoff örökbefogadása után Marshalléknak fiuk született, és újabb tíz hónap múlva megérkezett a következő. A házban és a templomban megváltozott a légkör. Geoff most már láthatta, hogy a szerető szülő miként ajnározza, babusgatja a vér szerinti gyerekét. Még magányosabb lett. Amíg csak egy baba volt, az a szülei szobájában aludt, de a második születése után Geoff szobáját átalakították a két Willett csemete gyerekszobájává, Geoff pedig az alagsor egyik sarkában kapott ágyat, fiókos szekrényt, széket és lámpát. Marshall nagytiszteletű, amikor bemutatta két kisfiát a hívőknek, mindig hozzátette: – Ez pedig Geoff, a mi szívbéli, fogadott testvérünk. – Geoff sose értette, mit mond. A lelkész azt is hozzáfűzte néha: – Annyira igyekszünk, hogy megmentsük a lelkét, kérünk benneteket, imádkozzatok érette és a világ összes vadembereiért! Amikor Geoff kilencéves volt, Mrs. O'Neal, a segítőkész iskolai könyvtáros elmesélte, hogy Írországból származik, és őszerinte nagyon fontos, hogy az emberek olvassanak a gyökereikről. Talált két könyvet az ausztrál őslakosokról, és azt javasolta Geoffnak, vegye ki és szabad idejében olvassa el őket. A gyerek hazavitte a könyveket, és aznap este, amikor már mindenki aludt, villanyt gyújtott, és életében először megpróbált megtudni valamit az örökségéről. A könyvek egy árva szóval sem említették a földek elkobzását vagy azt, hogy a népnek egy idegen uralkodó előtt kellett hódolnia. Primitív embereknek ábrázolták őket, akik félmeztelenül járnak, bogarakat esznek, azokon tengetik nyomorúságos létüket. Az olvasmány vegyes érzéseket keltett Geoffban. Kevés olyat talált benne, amitől büszke lehetett volna a népére. Lehet, hogy nem tartozik Marshallék családjához, de valószínűleg jobb sora van náluk, mint az őslakosoknál lenne.
11 1945-ben, amikor Freda tizenegy éves volt, és Beatrice kilenc, ritka meglepetéssel kedveskedtek az iskolásoknak. Kirándulni vitték őket az árvaházból egy parkszerű környezetben folydogáló, közeli patakhoz. Többnyire alig látható erecske volt, de az idén hónapokon át esett, és a csermely folyammá dagadt, amelynek mélysége helyenként elérte a százhúsz-kétszáztíz centimétert. De voltak még ennél mélyebb kráterek is, ahol a víz körbe-körbe forgott. Délben az egyik lány, a tizenöt éves Hannah felfedezett egy öreg fatönköt a folyó szélén, kissé messzebb a park pázsitjától. Többen is utánaugráltak a vízbe. Noha egyiküket sem tanították úszni, rögtön rájöttek, hogy ha kézzel-lábbal kapálóznak, visszajuthatnak a partra. Nagyon jól mulattak. Sorra minden lány vette magának a bátorságot, hogy megpróbálja, még Beatrice is, holott máig nem felejtette el, mikor majdnem belefúlt a fürdővízbe. Ez azonban olyan szórakozásnak tűnt, amilyen még sohasem jutott neki. Izgalmas volt, és csak egy kicsit fájt, amikor a víz felment az orrába. Freda következett az ugrásban. A csoport várta és várta, hogy felbukkanjon, de nem bukkant fel. Beatrice nem tudta, mit tegyen. Rögtön visszaugrott. Lemerült, körbetapogatózott, próbálta elérni barátnőjét a víz alatt. Nem talált semmit. Járatlanságában nem tudta, miként maradjon a víz alatt huzamosabb kutatáshoz. Kapálóznia kellett, hogy visszajusson a partra. Hannah segítségért rohant. Az egyik apáca bosszúsan félbehagyta a krokettjátszmát, nagy fanyalogva lesétált a fatönkhöz, és kérdezgetni kezdett. Biztos, hogy van valaki a vízben? Ki az? Mióta nem jött fel a víz alól az az ostoba lány? A soror elment, és két másik apácával tért vissza. Körülbelül húsz perc múlva összehívták a növendékeket, és azt mondták nekik, menjenek haza. Beatrice nem hagyhatta Fredát a vízben. Kiabált, sikoltozott és vissza akart mászni a vízbe, de csak annyit ért el, hogy felpofozták, és erőszakkal elcipelték. Hetek teltek el, mire Beatrice át bírta aludni az éjszakát. Rémálmaiban Freda kiabált segítségért, miközben ömlött a szájába a víz. Beatrice lidércnyomásaiban fehér zsákba kötözött kiskutyák olvadtak össze segítségért sikoltozó legjobb barátnőjével. Valamivel később kihallgatta Agatha nővért, aki szerint az elhunytat úgy találták meg, hogy a lába mélyen belefúródott a sűrű sárba. Ettől még szörnyűbbek lettek a lidércnyomások. Minden éjjel a sárban vergődő Fredát látta, megy a sár a szájába, szemébe, fülébe, lábát becsípik a roppant kövek. Az iskola vezetősége még csak nyilvántartásba sem vette Beatrice legjobb barátnőjének elvesztését. Nem volt gyászszertartás, nem tartottak semmiféle megemlékezést. Beatrice megtanulta tudomásul venni, hogy a vadembereknek nem jár hagyományos keresztény búcsúztató. Éjszakánként halott nővérével beszélgetett, elmondta neki, mi történt aznap. Végül megálmodta Freda szabadulását: szárnyakon szállt föl az égbe. Beatrice továbbra is érezte a jelenlétét, főleg mikor meglátta azt a fehér madarat, amely szünet alatt rendszeresen odaült csicseregni a kerítésre, és több estén át repült az iskolaudvar felett. Valahányszor új lány érkezett az intézetbe, az apácák elvették a személyes tárgyait, elégették a ruháját és levágták a haját. A hajvágásra egy hámmal kiegészített, magas deszkaszékben került sor, a főnöknő anya irodája előtt. Az újoncok megérkezése után fél órával az árvák számíthattak arra a látványosságra, hogyan változik meg felismerhetetlenül a székhez szíjazottan sivalkodó
kisgyerek. Beatrice megtanulta, hogy ilyen alkalommal össze lehet barátkozni a jövevénnyel. Az évek során rájött, mennyire egyedi mindenki, ugyanakkor mennyire azonosak a csoport szükségletei és érzései. Ám soha többé senkit sem tekintett a nővérének. Általában nem volt vele baj. Nem félemlítették meg, de nem is dacoskodott, és nem állt ki az igazáért. Ahelyett magával beszélgetett, és olyanokat mondott magának: "Ez nem helyes, tudom, hogy nem így kellene lennie. Ez olyan megjátszás." Hitt benne, hogy az nem hazugság, ha ő tisztában van a különbséggel, és tudja, hogy csak színlel. Freda halála után többnyire csak a látszat kedvéért imádkozott, színleg engedelmesen, de valójában tettetésből. Könnyen megtanult olvasni, és habzsolt mindent, amihez hozzáférhetett, csakhogy kevés volt a hozzáférhető. Kilencéves korában önként jelentkezett portörlésre az irodákban, ahol csodálatos tankönyveket, térképeket, képes újságokat, lexikonokat, sőt magánleveleket is lehetett olvasni. Évente egyszer-kétszer az apácák elutaztak vakációra, mindössze kettő maradt a házban, úgyhogy Beatrice dúskálhatott az írott tudásban, amelyet nem zártak üveg mögé. Az egyház álláspontja szerint a bennszülött nőknek annyira kellett tudni írni-olvasni, hogy megértsék az utcai táblákat, a konzervdobozok feliratát, és majd egyszer esetleg alá tudjanak írni egy hivatalos okmányt. Az volt a fontos, hogy olyan gyakorlati tudnivalókat sajátítsanak el, mint a takarítás, mosás, pesztrálás, veteményezés, betakarítás, befőzés. Esetleg néhány, kivételesen okos őslakos nő megtanulhatta a fajtájabeli betegek gondozását. Egy hideg, felhős napon kivitték az iskolából, hogy segítsen fát vágni és halomba rakni. Délelőtt odajött egy idős bennszülött, és beszédbe elegyedett a kislánnyal. Az első fajtájabeli felnőtt volt, akit Beatrice látott. Nem sokáig beszélgethettek, mert a favágást felügyelő pap, a fiatal Paul atya azt mondta az öregembernek, hogy zavarja a munkát. Késő délután az öreg az ellenkező irányból jött visszafelé, de különösen viselkedett, és furcsa szaga volt. A pap meglökte, amitől a bennszülött felborult, aztán rákiabált, hogy keljen föl, és menjen innen. Többször is belerúgott, hogy mozgásra serkentse, mire az áldozatnak sikerült eltántorognia. A rugdosást dörgedelem követte az alkoholfogyasztás szörnyűségeiről. Beatrice egyetértett azzal, hogy inni nem jó, és aznap éjszaka, miközben az ablakból nézett föl a csillagokra, ígéretet tett magának, hogy nem fog alkoholt inni. Ezt olyan komoly fogadalomnak érezte, ami külön ceremóniát tett szükségessé. Kölcsönvette a porceláncsészéből származó cserepet, amelyet a szomszéd ágyon alvó lány lelt, és megvágta magát. Amikor kihullott pár csepp vér, megismételte fogadalmát, hogy tartózkodni fog a szesztől. Ő a saját szenzációs ötletének tartotta az önként vállalt sebet, csak évek múlva tudta meg, hogy ősidők óta része örökségének. Az a néhány csepp vér hatalmas törést okozott Beatrice életében. Az ágyneműt kéthetente váltották. Történetesen másnap éppen Beatrice-ék hálójára került sor a mosatásban. Az apró vágás kissé vérzett az éjszaka, és a mosodában Raphael nővér felfedezte a foltot. Beatrice-t beszólították a főnökasszony irodájába, ahol keresztkérdéseknek vetették alá a vér eredetét illetően. A szertartásról, illetve annak indokáról nem beszélhetett, de megmutatta nekik az apró sebet. A két apáca olyan pillantással nézett össze, amelyből világosan látszott, hogy nem hiszik, amit a kislány állít. Beatrice azt mondta: – Itt ez a kis vágás, ebből jött a vér. – Ám az apácáknak mintha tudomásuk lett volna egy titokról, amelyet nem szándékoztak elárulni, mégpedig arról, hogy nemcsak sebből jöhet vér. Egy héttel később korán ébresztettek hat lányt, akik között a kilencéves Beatrice volt a legfiatalabb, és azt mondták nekik, hogy őket szemelték ki egy utazásra a városba. Reggelire most nincs idő, majd esznek később. Odavitték őket az árvaház ruhatárához; ez egy folyosórész volt, akasztós deszkaszekrényekkel szegélyezve. Az irgalmasnővéreknél nem vállfán lógtak a ruhák, hanem takarosan összehajtogatva felhalmozták őket. A lányok egyforma uniformist
viseltek, fehér blúzt, barna szoknyát, de néhány alkalommal, például mikor örökbefogadást fontolgató házaspárok előtt kellett felvonulniuk, olyan ruhákba öltöztették őket, amelyeket kívülállók adományoztak. Ezen a napon Beatrice sötétkék ruhát kapott, amelynek fehér bubigallérját piros farkasfog szegélyezte. Paul atya vitte be őket autóval a városba, de nem szórakozni, hanem egy klinikára. Ahogy benyitottak, rögtön valami furcsa, nagyon átható szag rohanta meg Beatrice orrát. A várószoba olyan patyolattiszta volt, hogy a lányok nem mertek leülni, hanem a falat támasztották. Sorra beszólították őket, segítettek nekik levetkőzni és lompos fehér hálóinget adtak rájuk. Valamennyiüknek azt mondták, hogy védőoltást kapnak, és megvizsgálják őket. Beatrice annyira emlékezett, hogy az ápolónő a karjába szúrja a tűt, majd maszk borul az arcára. Émelyegve ébredt, és a hasa be volt kötözve. Mind a hatuknak egyforma összevarrott, hosszú vágás volt a hasán. Másnap visszamentek az árvaházba, és addig nem engedték őket a többiek közé, amíg a hasukon be nem gyógyult a vágás. Így lett Beatrice annak a kísérleti tervezetnek az alanya, amelyet egy fiatal és nagyralátó páter dolgozott ki az ausztrál bennszülött népesség létszámának szabályozására.
12 Az iskolában Geoff volt a legjobb labdajátékos, és könnyen tanult. Mindig megnyerte az osztály helyesírási versenyét. Ennek ellenére magányos volt. A többi fiú nem rokonszenvezett vele, és nem csodálta. Mint mondták, szüleik közölték velük, hogy Geoff túl sötét bőrű a barátkozáshoz. A rajzolás volt egyetlen nagy szerelme. Alig várta a rajzórákat, mert akkor bőven volt papír, ceruza, színes ceruza, vízfesték, ujjal felhordható festék. Tanítója szabadjára engedte, amint egyszer megcsinálta a kötelező feladatot. Mindig elsőnek készült el a kötelezővel, és akármibe kezdett, remekelt. Otthon nem volt rajzpapír. Nem kapott zsebpénzt, és nem volt módja keresni, amíg meg nem jelent a színen Mr. Schroeder. Mr. Schroeder háborús veterán volt, aki a Marshall-ház mögötti sikátor túloldalán lakott. Napjait tolószékben töltötte, mert a lába lebénult. Egyedül élt. Depressziós, dühös ember volt, és annyit ivott, hogy mindenkit elüldözött maga mellől. Egy csodaszép őszi napon Geoff az almafa magasából meglátta, hogy Mr. Schroeder a szemetesvödrével viaskodik. Bár a hátsó ajtó betonlépcsőjét deszkából ácsolt rámpa takarta, embert próbáló feladat volt egyszerre tartani az ajtót, egyensúlyozni az ölbe vett vödröt és leereszkedni a lejtőn. Ezen a napon a vödör megbillent és kiborult. Egy doboz a tolószék elé esett és kiékelte, úgyhogy nem bírt továbbgurulni. A rámpán nem volt elég hely a forduláshoz. Mr. Schroeder beakadt, és káromkodott. Dühös átkozódásai közepette véletlenül felnézett, és észrevette a fiút a fán. Tisztán lehetett látni, mert a lomb java része már lehullott. – Hé, kölyök! Gyere csak ide! Szükségem van a segítségedre! – ordított át a másik udvarból Mr. Schroeder. – Te ott, fiú! Nem látod, hogy segítségre van szükségem? Gyere már ide, vagy hívjál valakit, aki segít! Geoffnak nem tetszett ez a borostás és borzas felnőtt. Látta már korábban az udvarán, és hallotta, hogy úgyszólván minden tevékenység közben káromkodik. De ha már a felnőtt észrevette, lemászott a kakasülőről, és megtette, amire kérték. Otthagyta Marshallék bekerített udvarát, átbaktatott a kukákkal szegélyezett, kikövezetlen sikátoron, és odament a tolószékében megrekedt Mr. Schroederhez. Az első kerék szétlapította a dobozt, merev élt vasalt bele, az él beakadt, és a krómozott szék nem tudott előrejutni. Geoff megpróbálta kihúzni a dobozt, de nem bírta. – Kerülj mögém, és húzz hátra! – utasította a csapdába esett ember. – Akkor talán kiesik a doboz. –Nem esett. – Próbáljon lenyúlni és mozgassa, miközben én hátrahúzom magát – javasolta Geoff. – Ez kétemberes munka. Nehéz teher volt, de a fiúnak sikerült annyira elmozdítania a férfit, hogy a terv megvalósulhasson. Amikor a szék kiszabadult, azonnali lendülettel lezúgott a rámpán. A férfi és a fiú egyesült erővel megállították. Elsőnek a férfi nevette el magát. – Igazad volt! Ez kétemberes munka. Kösz, hogy megmentetted az életemet. Hogy hívnak? – Geoffnak, uram. Geoff Marshallnak. – Örülök az ismeretségnek, Geoff. Erős legény vagy. Rendesen benne voltam a pácban, amíg
nem jöttél. Gyere be! – invitálta a rokkant. – Adok neked valamit érte. – Nem, az nem szükséges! – tiltakozott a fiú. – Dehogynem szükséges. Gyere csak be. Vagy félsz tőlem? Az én nevem Schroeder. Nem foglak megharapni. Ígérem, nem foglak megharapni. Geoff visszatolta Mr. Schroedert a rámpán a konyhába. Elbeszélgettek és összeismerkedtek. A fiú megmagyarázta, hogy az apja nem örülne, ha ő pénzt fogadna el azért, mert segített a szomszédnak. Schroeder kifejtette, hogy ez olyan lenne, mint a munkabér. Nem jöhetne át Geoff hetente néhányszor iskola után, hogy segítsen? Kereshetne egy kis pénzt. Marshall tiszteletes ellenezte ugyan, hogy Geoffnak fizessenek, de tetszett neki az ötlet, hogy a fiú segít egy hadirokkant veteránnak. Használható téma lesz valamelyik prédikációjához. Schroeder nem közvetlenül adta oda a gyereknek a pénzt. Kipuhatolta, mit szeretne. Rajzpapírt, rajzeszközöket vásárolt és otthon tartotta magánál, hogy Geoff bármikor használhassa. Jó barátok lettek. Schroeder szerette a művész társaságát és műveit. Néhány képet még be is keretezett. Geoff a falhoz tartotta a fakeretes képeket, a valamivel távolabb ülő veterán pedig osztogatta az utasításokat, hogy hova verje a szöget, és nevettek, mert úgyszólván minden feladat, amellyel szembekerültek, kétemberes munkának bizonyult. Schroedert szemmel láthatóan megszelídítette az örökbe fogadott gyerek, és Geoffra is jótékony hatással volt, hogy embernek nevezték. A veterán kezdett többet törődni ápoltságával és külsejével. Geoff iskola utáni látogatásaira várva megtanult aprósüteményt sütni. Közösen ültettek egy kertet. Schroeder ötlete volt, hogy Geoff változtassa meg a nevét. Egy különösen nyomasztó iskolai nap után a gyerek panaszkodott, hogy nincsenek barátai, és nem tud beilleszkedni. A férfi elmagyarázta, hogy neki sincs más barátja, és kilóg a társadalomból. – Másokat nem változtathatsz meg – mondta. – Azon kell változtatnod, ahogy magadra gondolsz, és ki kell békülnöd önmagaddal, függetlenül a mások véleményétől. Ha büszke vagy magadra, ha kibékülsz azzal, aki vagy és amit csinálsz, akkor nem számít, hányan fognak barátjuknak nevezni. Önbizalommal valamilyen sajátos okból barátokat lehet szerezni. De az is segíthet, ha minimumra csökkented a különbözőségedet. Például itt a neved. Nem úgy írják és mondják, ahogy az amerikaiak szokták. Én bizonyosra veszem, hogy amikor az emberek először látják írásban, nem tudják, hogyan szólítsanak. Miért nem kérsz engedélyt a szüleidtől, hogy Geoff helyett Jeffnek hívhasd magadat? Vagy kitalálhatnál egy becenevet, ami igazán tetszik, és attól fogva úgy szólíthatnánk. Marshallék nem egyeztek bele, hogy örökbe fogadott fiuk megváltoztassa nevének írását, de Geoff mégis megtette. Már Jeffként jelentkezett a kerületi baseballcsapatba, noha tudta, hogy családja sohasem fog kijönni a mérkőzésekre. Schroeder elnevezte "Vasmarkúnak", mikor látta, hogy Geoff az egyetlen a csapatban, aki hazafutást csinálhat. Geoff elmondta öreg barátjának, hogy ez milyen jó érzés. Olyan, mintha kinőtte volna születésekor kapott ausztráliai nevét. Ám a család úgysem ismerné el és venné tudomásul, hogy neki is lehetnek jogos igényei. Egy hideg és havas téli napon Schroeder meglepetéssel kedveskedett fiatal barátjának. Járt a könyvtárban, és kölcsönzött egy könyvet az ausztráliai őslakos művészetről, amelyet együtt tanulmányoztak. Egyedülálló művészet volt, mintha mást se használt volna, csak jelképeket. Az embereket olyan ábra jelezte, mint egy nagy U, hullámvonalak jelentették a folyókat, és minden rajz háttere tele volt pöttyözve. Geoff megköszönte barátjának, amiért kihozta a szakkönyvet. Kívülről érdeklődést mutatott, de
belül épp az ellenkezőjét érezte. Neki ez csak ismételten azt bizonyította, hogy primitív, műveletlen emberektől származik. Nem értette, mit jelentenek a képek, és ezektől az alkotásoktól egyáltalán nem lett büszke arra, hogy őslakos.
13 A tízéves Beatrice szerette a természetet. Elolvasott minden könyvet, amit csak talált, szülőföldje fáiról és virágairól. Lenyűgözték az esőerdőt, a vízeséseket, a mészkőben gazdag homokdűnéket és a tengerpartokat ábrázoló fényképek. Olvasott állatokról, rovarokról, madarakról és tengeri lényekről. Mohón szerette volna életben is látni őket, és álmodozott az intézet falain túli csodálatos világról. Tizenegy évesen érdekelni kezdte a csillagászat. Olyan könyveket olvasott, amelyek bolygókról és csillagképekről szóltak. Sötétedés után kilopózott, és megkereste őket az égen. Tizenkét éves korára komplex tudományos elméletekkel, kísérletekkel és bizonyítékokkal foglalkozott. Természetesen nem volt laboratóriuma és tanára. Ám azzal az ürüggyel, hogy majd valamikor szeretne ápolónő lenni, sikerült engedélyt kapnia arra, hogy könyveket rendelhessen a közkönyvtárból. Paul atya havonta kétszer visszavitte a kiolvasottakat, és újakat hozott. Abban az évben Paul atya hat hónapra visszatért a szemináriumba, és ez idő alatt Felix atya helyettesítette. Ennek értelmében tájékoztatták az olyan rendhagyó dolgokról is, mint Beatrice olvasási szenvedélye. Rögtön kitetszett, hogy Felix atya egészen másként adja át a könyveket, mint Paul atya. Amikor Beatrice belépett a pap irodájába, Felix atya bezárta az ajtót. Az asztala szélén ott ültek az új könyvek. Az atya letelepedett az asztal mögé a magas támlájú bőrszékbe, és azt mondta Beatrice-nak, hogy üljön le vele szemközt, ahonnan elérheti az olvasnivalót. Azt is hozzátette, hogy nézzen bele a könyvekbe, mondja el, tetszenek-e, és mit remél tanulni belőlük. Beatrice engedelmeskedett, de közben biztosan tudta, hogy Felix atya csinál valamit az asztal mögött. Nem lehetett látni a kezét, de a felkarja mintha mozgott volna. Amikor Beatrice a második kérdéssorozatra is válaszolt, a pap elmosolyodott és azt mondta, hogy jöjjön oda hozzá. A kislány vonakodva engedelmeskedett, nem tudta, mire számítson. Valahonnan mélyről valami figyelmeztette, hogy az atya illetlen dolgot művel. Szófogadóan odament az asztal oldalához, és látta, hogy az atya kicipzárazta a nadrágját, és a pucérságát markolássza. A pap élcelődött Beatrice biológiai és természettudományos érdeklődésén, aztán azt mondta, hogy az anatómiát ugyancsak ismerni kell. Nem közeledett a kislányhoz, de tovább élvezte, amit csinált. Amikor Beatrice elfordította a tekintetét, Felix atya nevetett. Megigazította a ruháját, és azt mondta, hogy Beatrice-nak csak jót tesz, ha látja, mit kell nélkülöznie élete hátralevő részében. Senki se akar majd feleségül venni egy ilyen csúnya sebhelyes arcú teremtést, akit ráadásul műtéttel tettek alkalmatlanná az anyaságra. Kinyitotta az ajtót, és megfenyegette a kislányt, hogy ha bárkinek elmondja, miről beszéltek, nem hoz neki több könyvet. Beatrice kiszédelgett a faburkolatú irodából. Nem egészen értette, mi történt, mit művelt a pap és mit mondott. Sokkolta, amit Felix atya csinált, sokkolta a pucér hímivarszerv látványa. És különösen sokkolta, amikor azt kellett hallania, hogy a kilencéves korában végrehajtott műtét következtében egyáltalán nem lehet gyermeke. Nem mintha foglalkozott volna ezekkel a dolgokkal, sohasem gondolt fiúkra, házasságra, kisbabákra, arra bizonyosan nem, hogy egy pap levetkőzzék. Senkinek sem mondta el, mi történt, de annyit sikerült kiszednie Margaret nővérből, hogy a hasán húzódó sebhely egy nőgyógyászati műtét nyoma. Félt nem azt tenni, amire Felix atya utasította. Két hét után visszavitte a könyveket, letette a pap irodájának ajtaja elé, és ugyanígy kapta meg az újakat. Egy előítéletektől mentes intelligenciateszt megállapíthatta volna, hogy tizenhárom évesen elérte a főiskolások szintjét. De az irgalmasnővéreket nem érdekelte Beatrice intelligenciája. Nekik elég volt a csendes növendék, aki elfoglalta magát, és nem okozott több bajt.
14 Marshall tiszteletes családja minden szerda estét parókiai összejöveteleken töltött. Hétvégén és nyaranta evangelizációs kampányt folytattak. Az életet folyamatosan kitöltötte a harsány éneklés, a duhaj imádkozás, a bűnösök sírása és a megváltottak ordítása. Geoff örökbe fogadó apja minden szeánsz elején színpadra szólította jól ápolt családját. Nora a karján tartotta habfehérbe öltöztetett kisebbik fiát; a nagyobbik, aki az anyja lábának támaszkodott, és még kora este is patyolattiszta volt, általában fehér inget és parányi csokornyakkendőt viselt. Marshall nagytiszteletű bemutatta családja összes tagját, akik közül mindig Geoff került sorra utolsónak, és hangsúlyozta, minő istenes cselekedet volt tőlük, hogy befogadták liliomfehér körükbe az idegen pogány vademberek egy ivadékát. Geoff volt a példa, amelyet a gyülekezetnek statuáltak. Megtanult egyenesen állni és mosolyogni, miközben a család és a gyülekezet feje ismételten kijelentette, hogy mindenkinek kötelessége szeretni az ellenséget, megbocsátani a tudatlanságot, imádkozni a pogányokért, megtéríteni a vadakat és a sátán fejére tapodni a civilizálatlan kultúrák kigyomlálásával. Mindez nagyon zűrzavaros volt Geoffnak, aki hétfőn és kedden úgy érezte, haladt valamit, és része lett Isten családjának, szerdán mégis úgy mutogatták, mint az elkárhozott lelkek mintapéldányát. Vicc lett az egész, játék, szerep, ugyanolyan, mint a hangoké Nora kedvenc rádióműsoraiban, az "Ilyen az élet"-ben és a "Stella Dallas életé"-ben. Már hallott a kintornások majmairól, és a fogoly állatokéhoz hasonlította helyzetét. Tudomása szerint ő volt az egyetlen sötét bőrű személy Vermontban. Az egyik szerda estén megállapította, hogy a tiszteletes az ő könyvtári könyveiben végzett búvárlatokat az ausztráliai őslakosokról. Aznap esti prédikációja olyan primitív népekről szólt, akiknek nincsen írásuk, akik nem tudnak házat építeni és élelmet termeszteni, azonkívül fogalmuk sincs Jézus szeretetéről vagy a mennyei üdvözülésről. Geoff meg volt alázva. El akarta magyarázni Marshalléknak, hogy ő nem azért érdeklődik az ausztráliai őslakosok iránt, mert tudni szeretné, milyenek, hanem mert azt akarja, hogy Marshallék tudják, ki és mi ő. De hallgatott. Ausztrália a föld másik oldalán van, és nem is biztos, hogy ő valaha is vissza akar térni azokra a partokra. Öccseihez sohasem állt közel. Azok persze sokkal fiatalabbak voltak, és mindig összetartottak. Ha valamelyik eltört egy játékot, mindig Geoffra fogták, és a szüleik mindig nekik hittek. Geoff nem tudta megvédeni magát. Soha senki nem hallgatta meg, mindig neki kellett veszítenie. Ahogy idősebb lett, már nem volt olyan kiváló tanuló. Értette a leckéket, de nem érdekelte a tananyag, úgyhogy csak a minimumot teljesítette. Sohasem kérdezte, hogy miért visel turkálós göncöket, holott a Marshall gyerekeket a divatüzletből öltöztetik, vagy hogy miért alszik az alagsor sötét zugában, a fiúk pedig a napfényes sarokszobában. Sohasem kérdezte, mert tudta, hogy ő nem tartozik ide. Nem tartozik sehova. Amikor tizennégy éves lett, Marshallék átköltöztek Texasba. Geoff hallgatott. Az nyilvánvaló, hogy korábban is szó lehetett a költözésről, a fiúkat módszeres gügyögéssel vehették rá a beleegyezésre, de Geoff csak azon a napon tudta meg, amikor elindultak. Nem engedték meg neki, hogy búcsút vegyen Schroedertől, egyetlen igazi barátjától. Texasban a népesség jelentős hányadát alkották a mexikóiak, indiánok és négerek. Geoffot gyakran nézték helyi színesnek, úgy látszik, Texasban hírét sem hallották az ausztrál őslakosoknak. Texasi iskolaéveit tartotta a legjobbaknak, nem az osztályzatok szempontjából, hanem mert befogadták, mégpedig történetesen a legvagányabb és a leghírhedtebb diákcsoport fogadta be. Titokban mindegyik barátja bevallotta neki, hogy szeretnének megtanulni írni, olvasni, matekozni. Teljesen normális srácok voltak, de annyi előítélettel találkoztak, hogy csak fitogtatott durvasággal tudtak figyelmet kicsikarni maguknak a tanároktól. Geoff jobbnak vélte, ha alkalmazkodik az új
életstílushoz, azaz megtanult káromkodni, cigarettázni, inni és lopni, de ugyanakkor korrepetálta is a haverjait. Amint barátai lettek, rögtön összeütközésbe került a törvénnyel, először csak iskolakerülésért, aztán tiltott ivászatokért. Elkapták vezetés közben akkor, amikor kora miatt még nem is szerezhetett jogosítványt, és le is tartóztatták. Nem volt hajlandó templomba járni, többé nem tűrte a megjegyzéseket és a bántalmazást a Marshall fiúktól. Magába zárkózott, a lehető legtöbb időt töltötte házon kívül, és lélekben elszakadt örökbe fogadó családjától. Tizenhat évesen rákapott a szeszre, és egy esős csütörtök éjszakán egyszerűen nem ment haza. Annyit ivott, hogy elájult egy ócska putriban, ahol baráti összejöveteleiket tartották. Alkoholizmusát el tudta titkolni Marshallék elől, mert sohasem ivott annyit, hogy berúgjon, csak egy kevéskét, de azt mindig, és így élt az alkohol hatása alatt órákon, napokon át. Elszakadása a Marshall családtól gyors volt, és sima. Ők nem keresték, és neki se hiányzott egyikük sem.
15 1952 januárjában Beatrice betöltötte a tizenhatot. Születésnapjának senki sem tulajdonított jelentőséget, jött és elment észrevétlenül. Az irgalmasnővéreknél sohasem tartottak születésnapot. Február első felében hívatták Paul atya irodájába. A hosszú asztalnál ott ült Agatha nővér, Margaret nővér, Raphael nővér, a pap és egy középkorú fehér asszony, aki kék ruhát viselt, ugyanolyan kék árnyalatú, fátyolos kalapkával. – Ő Mrs. Crowley – mutatta be Paul atya az idegent. – Azért jött, hogy állást ajánljon neked. Mi csak tizenhat éves korodig vagyunk kötelesek gondot viselni rád, úgyhogy ideje a saját lábadra állnod. Mrs. Crowley egy panziót vezet, és segítségre van szüksége a takarításhoz, főzéshez, a lakók kiszolgálásához. Te meg tudnád ezt csinálni, nem gondolod? – De igen – felelte Beatrice félénken. – Helyes. Akkor menj el Margaret nővérrel, szedd össze a holmijaidat, ebéd után pedig Mrs. Crowley elvisz. – Felállt. Beatrice korábbi tapasztalatokból tudta, hogy távozhat. Visszament a hálóba, és leült az ágyára. Pulzusa vadul vert. Amióta elveszítette Freda nővérét, nem engedte meg magának, hogy bárkivel közeli, bizalmas baráti viszonyba kerüljön. Ennek ellenére hiányozni fognak a lányok, főleg a kisebbek. Kivett a matraca alól egy szivarosdobozt, és gyengéden tartogatta a kezében. Abban volt minden értéke: egy üres jódosüveg, Freda fehér fátyla, egy fényes kavics és több levél, amelyeket Freda írt. Bejött Margaret nővér egy papírzsákkal. Beatrice összehajtogatta alsóneműjét, hálóruháját, beleejtette a zsákba, és rátette a szivarosdobozt. Megengedték, hogy elhozzon az árvaház raktárából két pamut házi ruhát, és kiegészítse velük a holmiját. Beatrice az utóbbi néhány évben nem viselt cipőt, de megtalálták az egyik apáca levetett cipőjét, amely nagyjából illett a lábára, hogy szalonképes lehessen Mrs. Crowley házában. Utálatos érzés volt cipőben lenni. Délben Paul atya bejelentette, hogy Beatrice távozik, ő pedig az ebédlőasztal mellől istenhozzádot mondott az egész iskolának. Egy órakor már egy kupé hátsó ülésén ült, friss zöldségek, egy kékre festett vas kerti szék két darabja és a hat akasztója közül négyet még mindig őrző, fa előszobai fogas között. Amíg Mrs Crowley vezetett, nem sokat beszélgettek. Nem is volt baj, mert Beatrice nem győzött betelni a világ látványával, amelyről oly keveset tudott. Szinte a lélegzete is elállt a tudattól, hogy egy életre megszabadult az árvaháztól. Fogalma sem volt róla, hová megy, mi fog történni vele, hogyan boldogul. Ő csak annyit tudott, hogy reggel még a missziós iskolához tartozott, most pedig azt próbálja ki, milyen lesz egy bizonyos Mrs. Crowleyhoz tartozni.
16 Geoff Marshallnak elmosódott maszatba olvadt össze a tizenhatodik és a huszonharmadik éve között eltelt idő. Alkoholos felajzottságból mély depresszióba zuhant, állt sztrádákon és tanyasi dűlőutakon felhőszakadásban, hóesésben, jégverésben és tikkasztó hőségben. 1953 januárjában, tizenhetedik születésnapján borús időre ébredt egy élelmiszert szállító teherautó első ülésén. A sofőr megsajnálta a fiatal fiút, akit majdnem elgázolt az esőben a műút szélén. A teher a kansasi Wichita egyik gyárából vitt szállítmányt Nebraskába és Iowába. Órák óta esett. A vezetőfülkében meleg volt, a szélvédőre jeges eső zuhogott, a sofőrnek rendszeresen törülgetnie kellett az üveget, hogy jobban lásson. Nagy ívben vette az egyik kanyart, és egyszer csak ott állt a fényszórói előtt az összefagyott fekete alak. A fiú kék farmert viselt, amelyet az eső feketére áztatott. Vékony sötétkék zubbonyát felhúzta a füléig, és a bőre sötét volt. Ruháján és haján meggyűlt a zúzmara. Amikor a vezetőnek sikerült visszaszereznie uralmát a teherautó fölött, rálépett a fékre, és megállt. A srác odaszaladt. – Szállj be – mondta neki a sofőr. – Mi a fenét csinálsz te erre? Negyven mérföldre van a legközelebbi város. Geoff elmagyarázta, hogy stoppolt. Egy helyi gazdálkodó idáig hozta, aztán itt befordult és hazament. Akkor még nem esett, mikor négy órája kimászott a gazda autójából, hogy elcsípje a következő járművet. Csakhogy gyér volt a forgalom, és a kocsik elhúztak mellette. A sofőr felszólította, hogy vesse le átázott zubbonyát és ingét, majd odaadott neki egy ócska fürdőlepedőt az ülés alól. Geoff beburkolózott. A termoszban maradt némi kávé, amin megosztoztak. Egyiküknek se volt túl sok mondanivalója, és Geoff nemsokára elaludt. Nem sütött nap a szürke égen, amikor kinyitotta a szemét. Viszont melegben volt. Inge megszáradt, és bár a farmere nyirkos maradt egy kicsit, sokkal kevésbé volt kényelmetlen. A sofőr leparkolta a teherautót egy út menti csárda előtt. Amikor kikapcsolta a motort, a csend felébresztette a stoppost. – Harapjunk valamit – indítványozta a sofőr. – Van pénzed? Geoff megrázta a fejét. – Nem számít, fizetem. – Bementek és leültek a legközelebbi bokszban, amelyet elnyűtt, kifakult sárga műanyaggal kárpitoztak. Egy pincérnő zavartan figyelte őket a pult mögül, mintha kérdezni szeretne valamit, aztán nem kérdezett. Néhány perc múlva a sofőr elkurjantotta magát: – Hé, hát itt nincs kiszolgálás? – Mit kér? – érdeklődött a nő, de nem nézett föl az újságból. – Mijük van? – A szokásos: tojás, szalonna, pirítós, palacsinta, gabonapehely. Mit kér? – Én szalonnás rántottát és hagymás reszelt krumplit is, olajban sütve. Na és te, kölyök? Akarsz szalonnás rántottát? Geoff bólintott. – Az övét is maga fizeti? – érdeklődött a nő. – Majd még meglátom – vakkantotta a sofőr, és rákacsintott a fiúra. – Ronda alakokkal nem kell udvariaskodni. Ennek a csajnak fogalma sincs, mire való a borravaló.
Miközben kihozták a reggelijüket, bejött egy férfi, és letelepedett a pulthoz. Ötvenhez közeledő, magas, vékony, kopaszodó ember volt. A pincérnő Lyle-nak szólította. Kávét töltött egy csészébe, és kérés nélkül a jövevény elé tolta. Lyle és a pincérnő hallhatólag azt a párbeszédet folytatták, amelyet tegnap kezdtek el. A férfi még mindig nem talált senkit, aki segítene kipakolni a nagy kocsiszínt, a kiárusítás meg szombatra van kitűzve. A pincérnő együtt érzett, de nem volt ötlete. – Ez az én barátom itt, ez jó munkásember – közölte a sofőr teli szájjal, és Geoffra bökött az állával. – Van koszt, kvártély és bér? – Igen, van egy szobánk – felelte Lyle. – De csak szombatig. Nem állandó. Napi tíz dollárt tizetek öt napra. A sofőr elvigyorodott. – Fizesse ki a reggelijét, és megegyeztünk. Oké, kölyök? Geoff egészen elhűlt, hogy ez milyen gyorsan lezajlott. Meghívták reggelizni, és most fizetett munkát kap öt napra. Most fizettetik ki a reggelijét, amelyet épphogy megevett. Meg se mukkant addig, amíg a férfi oda nem jött és kezet nem nyújtott. – Lyle Moore vagyok. Téged hogy hívnak? – Geoff Marshall. – Örülök az ismeretségnek, Geoff. Megfelel neked ez a munka? Mert mintha csak a barátod beszélne. – Igen, nekem megfelel – mondta Geoff. – Szabad vagyok szombatig. Így tehát Lyle Moore és Geoff Marshall együtt távozott a falatozóból Mr. Moore Fordján. A Moore-tanya csupán hat mérföldre volt a várostól. A tanya magában foglalt egy lécvázas, fehér, emeletes házat, egy nyolcállásos lóistállót, egy pajtát, amelyben szénát és gépeket tároltak, és egy hatalmas kocsiszínt, zsúfolva azzal a sok mindenfélével, amit a nemrég elhunyt Mrs. Moore gyűjtött össze az évek során. Nyaranta a Moore házaspár úgyszólván minden hónapban eljárt a tanyasi kiárusításokra. Ez volt az ő társadalmi életük. A tanyasi emberek pénzzé tették a holmijukat, ha újat akartak vásárolni, de néha azért, mert a városiak felkapták a régiségeket. – Az volt a probléma anyával, mármint a feleségemmel – magyarázta Lyle –, mert én is mindig anyának szólítottam, mint a srácok, szóval az volt vele a probléma, hogy csak vásárolta a holmit, de sose adta el. Most meg kell szabadulnom a cucctól. Szombaton jön a becsüs, és nekem tudnom kell, mink van. Szét kell szortíroznom. Most már csak Nancy lányom van otthon, a kisebbik. Ez túl sok munka nekünk kettőnknek. Ha tényleg olyan keményen dolgozol, az nagy segítség lesz nekem. Átutazóban vagy? Mert azt tudom, hogy nem itt laksz. Mellesleg mennyi idős vagy? – Tizenkilenc leszek ebben a hónapban – felelte Geoff, hozzáadva két évet a korához. – Most éppen utazgatok, azt akarom eldönteni, hol szeretnék élni, és milyen típusú munkát szeretnék csinálni. – Okos ötlet. Nagy a világ. Sok benne a lehetőség. Moore-éknál ugyanaz volt a vendégszoba, ahol Lyle fia lakott gyerekkorában. Azóta felnőtt, megnősült, és elköltözött Oregonba. Ritkán látogatott haza a Közép-Nyugatra. Az első hang, amit Geoff hallott Nancytől, egy visítás volt. Nem is felelt apja "Halló, itthon vagyok!"-jára. Lyle megmutatta Geoffnak a szobát és a fürdőszobát. Éppen kiléptek a folyosóra, amikor Nancy ledübörgött a lépcsőn, zuhanyozástól vizes haját szárítgatva. Amikor Geoff előjött a szobából, a lány fölnézett és visított. Mindenkinek kínos volt, de érthető. Mr. Moore elmagyarázta, ki a vendégük, és ezzel lecsillapodtak a kedélyek.
Ez a nap azzal telt, hogy a fiatal kisegítő különböző tárgyakat cipelt a kocsiszín üres közepén kijelölt helyekre. Egész érdekes volt kikérdezni Lyle-t a dolgokról. Százszámra akadtak itt furcsaságok, például egy lófogatú, hatszemélyes szán. Voltak mindkét végükön fogantyús fűrészek, hogy egyszerre két ember vághassa a fát. Geoff viasz olvasztásához való, nagy öntöttvas fazekakat és gyertyaöntő formákat cipelt. Találtak régi, nagy szekrényes rádiókat, hanglemezeket ládaszám, különböző stílusú vajköpülőket és legalább ötven, cifrán faragott képkeretet. Nagyon érdekes volt hallani, hogyan használták a régiek ezeket a holmikat, de a fiú nem tudta elképzelni, miért akarná bárki is megvenni az efféle ócska kacatot. Este Mr. Moore a saját holmijából adott tisztát Geoffnak, kettejük koszos ruháját pedig beledobta a mosógépbe. A vacsorát is ő készítette el, miközben Nancy a nappaliban üldögélt, és kiabált Geoffnak, hogy menjen be hozzá. Úgy látszik, Mr. Moore nem szokta megkérni a lányát, hogy segítsen a házimunkában, Nancy-nek pedig meg sem fordul a fejében ilyesmi. Hármasban vacsoráztak, majd a két fiatal kiballagott a kocsiszínbe, hogy megnézzék, mi maradt fölfedezetlenül. – Engem nem azok az ócska vackok érdekelnek, amit pakoltok. Apunak van egy kis dugi házi célzóvize a másik színben – mondta Nancy. – Nem is feltételezi, hogy tudok róla. Gyere csak, megmutatom. Bementek a szénatárolóba. Nancy odasietett egy hámló festésű, ócska deszkaszekrényhez, kinyitotta az ajtaját, és elővett egy palackot. – Itt leülhetünk – lépett oda a sarokban felhalmozott szénához, menet közben bontva fel az üveget. – Szerintem ez nem jó ötlet – vélte Geoff, felmérve az ismeretlen környezetet. – Apukád berághat. – Á, ismerem én az aput. Elmosogat, meghallgatja a rádiót, kiakasztja a mosott ruhát a hátsó tornácra, és lefekszik. Még csak nem is fog keresni bennünket. Sose keres. – Igaza volt. Megitták a házi tütüt, és Nancy elsírta, milyen unalmas és cefre az élet a Közép-Nyugaton. Felbontottak egy második palackot. Valamikor éjszaka Geoff arra riadt fel, hogy Nancy elment. Ő is áttapogatózott a házba, és lefeküdt. Remélte, hogy a lány is ugyanezt tette. A második nap is ugyanígy telt, csak a történetek különböztek, amelyeket Lyle mesélt a régiségekről. Volt három csiszolt tükör egy szállodából, mindegyik két méter magas, és a hozzájuk tartozó diófa bárpult, réz lábtámasszal. Voltak kárpitozott székek, amelyeknek piszkos kék bársonyából kibuggyant a lószőr. Lyle lefújta a vastag port egy fekete dobozról, amely különös alakú pisztolyokat rejtett. Párbajpisztolyok voltak. Elmagyarázta, hogy a férfiak így rendezték a nézeteltéréseiket: ilyenekkel lőtték le egymást. Ebédidőben átmentek a konyhába. Lyle szendvicseket készített, és felbontott egy leveskonzervet. Evés közben kifelé bámult az ablakon, nagyokat hallgatott, majd azt mondta: – Jó életem volt, fiatalember. Igen, nagyon szerencsés vagyok. Az enyém a tető a fejem felett. Egy jó asszony szeretett. A srácaim egészségesek. A gazdálkodás nehéz dolog, de akkor megyek horgászni, amikor akarok. Remélem, megtalálod a hivatásodat. Remélem, neked is jó életed lesz. Délután megállt a Moore-tanya bekötőútjánál a sárga iskolabusz, és Nancy felbaktatott a házhoz. Látta, hogy Geoff őt nézi a kocsiszín ajtajából, de nem jelezte, hogy felismerné a fiút. Amikor a férfiak végeztek a munkával, és átjöttek a házba mosakodni, a lány fent volt a szobájában. Hangosan szólt a zene, és úgy hallatszott, mintha Nancy táncolna. Nem tett kísérletet arra, hogy segítsen az apjának, aki ismét maga készítette el a vacsorát és dobta be a piszkos ruhákat a mosógépbe.
Vacsora után Nancy és Geoff meg sem állt a szénatároló sarkában levő szekrényig. Nancy jókedvű volt. Utálta az iskolát, utálta ezt a tanyát, utálta ezt a várost, de a mai nap jó nap volt. Szerepet osztottak neki a tavaszi iskolai színielőadáson. – Miért nem mesélted el apukádnak? – kérdezte Geoff, amikor megdöntötte a palackot az első kortyra. – Nem érdekli. Te nem ismered az aput. Anya volt az egyetlen, akit érdekelt az ilyesmi. Ő eljött volna az előadásomra. De most már nem láthat. Szerintem a halottak nem tudják, mi történik velünk, vagy igen? – Nem tudom. A mostohaapám prédikátor volt. Sokat emlegette a halált meg az üdvözülést és az elkárhozást, de akkora képmutató volt, hogy mellőztem az odafigyelést. Régóta nem gondolok ilyen dolgokra. – Hát én nem hiszem, hogy bárki megláthatna bennünket – folytatta Nancy. – Bár azért szívesen adnék nekik valami látnivalót. Neked mi az álláspontod? – Kigombolta a blúzát és elkezdte levetni. – Még sose láttam négert. Vetkőzz le. – Nem néger vagyok – jelezte Geoff. – Ausztráliai. – Ó, bánom is én, mi vagy. A fekete az fekete. – Megragadta a fiú kezét, és rányomta a testére. –Gyere, marhuljunk egy kicsit – súgta. Geoff még Texasban sokszor hallotta a barátait, mikor nőkkel töltött időkről mesélnek, de ő még sohasem volt lánnyal. Bizonytalankodott, húzódozott, úgyhogy Nancy dirigált. Kiitták a palackot, és Geoff maga se tudta, mi történt. Egyáltalán nem olyan volt, mint amit a hapsik meséltek. Úgy tűnt, Nancy végzett. Felöltözött és átment a házba. A fiú várt néhány percig, aztán követte. Nancy addigra lefeküdt. A kocsiszín-takarítás harmadik napján Lyle fölfedezett egy rovátkolt fából készült tojástartót, amelynek kartonpapírral bélelt üregeiben Mrs. Moore antik ékszereket helyezett el nagy gonddal. Azt mondta Geoffnak, hogy vigye föl a házba, este majd alaposabban megnézik. Vacsora után Lyle-nak eszébe jutott a lelet. Szólt Geoffnak, hogy vigye át a dobozt a lányához, majd megkérte Nancyt, gondosan nézzen át minden rekeszt, nehogy kimaradjon valami, és vizsgálja meg, van-e közte értékesebbnek tűnő dolog. Majd ő is jön, csak előbb elmosogat és beteszi a gépbe a ruhát. Geoff figyelte Nancyt, ahogy eltávolítja az első réteget, majd sorra kiszedegeti a tojástartó-mélyedésekből a tárgyakat. Voltak gyűrűk, fülbevalók, nyakláncok és karkötők. Egyik kamasz se tudott annyit az ékszerekről, hogy megbecsülhesse az értéküket, mindenesetre Nancy zsebre vágott egy gyöngysort, ahelyett hogy visszatette volna a dobozba. Tovább vizsgálgatta az ékszereket, és még egy gyémántgyűrű, egy smaragdos bross meg egy gyémántokkal kirakott pár mandzsettagomb követte a zsebbe a gyöngysort, mielőtt Lyle utánuk jött volna a nappaliba. Egészen elámult, hogy a felesége milyen gyűjteményt szedegetett össze, és bizonyosra vette, hogy az ékszerek jó áron kelnek majd el a szombati kiárusításon. Másnap dél felé végeztek a munkával. Lyle azt mondta Geoff-nak, hogy elmehet, ha akar, de maradhat is éjszakára, és akkor holnap reggel folytatja az útját. Megkereste a fia kidobott tornazsákját, és belecsomagolt Geoffnak egy váltás ruhát. Kifizetett a fiúnak napi tíz dollárt, aztán odatartotta a tenyerét. – Ez is a tiéd. – Nyakkendőtű volt és a hozzá illő mandzsettagomb. –Szerintem a piros kő gránát, de az is lehet, hogy rubin. Én nem tudom, de szép. – Csakugyan szép – helyeselt Geoff. – Még nem tudom, hová fogom viselni, de szép.
– Minden fiatalember, aki országjárással keresi a boldogulását, hasznát tudja venni egy pár jó kézelőgombnak – tréfálkozott Lyle. Másnap reggel, miközben együtt autóztak vissza a falatozóhoz, a fiatal utas lopva figyelte a vezetőt. Lyle az útra összpontosított, amelyen legalább ezerszer hajthatott már végig. Jó ember, gondolta Geoff. Becsületes, talán még nemes lelkű is. Elég baj, hogy a lánya nem látja, de hát ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Csak néhány napig ismertem őket. Esetleg érzi az öregfiú, hogy túl alacsony bért fizetett, és örül, amiért nem taperoltam túl sokáig a lányát. Megtapogatta a zsebében a mandzsettagombokat, amelyeket nem is tud használni. Valószínűleg nem is őszinte szívből adta Lyle, hanem kenőpénz gyanánt. De akkor is jó fej. A falatozónál Lyle elbúcsúzott, majd bement egy csésze kávéra. Geoff kiállt a csárda elé, és fölemelte a hüvelykujját. Öt perc múlva már vitték is.
***
Folytatta a stoppolást az Államokban, és megtanulta, hogy inni olcsóbb, mint enni. Detroitban egy hónapig mosogatott. New Orleansban egy köztisztasági cég alkalmazta. Miamiban füvet nyírt és kertet ápolt. Ahová csak ment, mágnesként vonzotta magához a szerencsétleneket, akik rendszeresen loptak egymástól. A mosogatók ellopták a pincérek borravalóját, a kukások ellopták a kertből a biciklit, a fűnyírók megkérdezték a háztulajdonosokat, használhatják-e a fürdőszobát, aztán elloptak mindent, ami befért a zsebükbe. Geoff megértette a tolvajlásokat. Ő is kitagadottnak, ínségesnek érezte magát, ő is irigykedett, ám erősebb volt benne a bűntudat, mert lopni rossz. Gyűlölte végignézni, ha mások csinálták, és gyűlölte a tudatot, hogy ő is képes rá. Hiányzott belőle a becsvágy. Nem tudott kigondolni olyan foglalkozást, amely érdekelte volna, és rájött, hogy ha holtrészegre issza magát, semmit sem kell éreznie. Hálásan fogadta a megkönnyebbülést. Alkoholista lett. Tizenkilenc éves korában Arizonában letartóztatták, mert csekkeket lopott egy parkoló kocsi első üléséről, és elküldték egy átnevelő intézetbe. Már úgy látszott, ki fog gyógyulni, amikor egy biztosító felfogadta kézbesítőnek és kifutónak. Sajnálatos módon a munkaköréhez tartozott a szeszes italok beszerzése is, hogy az ügynökök koktéllal kínálhassák az ügyfeleiket. Geoff túl könnyen hozzáférhetett az alkoholhoz, és hamarosan elveszítette az állását. Később San Franciscóban megismertették egy különleges fűvel, amely más államokban nem volt kapható. Ez volt az utolsó lökés, amely végképp elindította a lejtőn, hogy alkoholizmusa mellett most még a tiltott anyagra is rákapott. Elveszítette az időérzékét, nem tudta, hol van, és hogy került oda. Hónapokon át tévelygett úgy, hogy egyszer sem tisztult ki a drogoktól.
17 A Crowley-panzió lécborítású emeletes ház volt, az egyetlen a takaros környezetben, amelyre szörnyen ráfért volna egy réteg fehér festék. A tető egyik ajtószélességű darabja előrenyúlt a bejárat fölött, mintegy a szolid erőt jelképezve. Két tartóoszlopát utcakőből rakták. A homlokzatot apró ablakok lyuggatták, és mindegyikben más színű függöny lógott. A panzió füves előkertjét, amely ugyanolyan széles volt, mint a ház, derékig érő vaskerítés övezte. A kapu olyan rozsdás volt, hogy be se lehetett csukni. Elvadult bokrok és néhány bátor virág nőtt a ház tövében. Mrs. Crowley megmutatta a panziót, mikor elhajtott mellette, majd befordult mögé, és a hátsó ajtó közelében leparkolt. Öt lépcsőfok vezetett a felerészt szúnyoghálóval borított hátsó ajtóhoz, amely a másfélszer másfél méteres hátsó verandára nyílt. – Tedd a bútorokat a verandára, és hozd be a zöldséget a konyhába! – vakkantotta Daphne Crowley, majd becsapta a vezetőülés ajtaját, és eltűnt a házban. Beatrice körülnézett. Nagyon gyönge édes illat érzett a levegőben. Meg kell tudnia, hogy honnan jön. Ment az orra után, és a ház meg a szomszéd telek között rábukkant egy elhanyagolt, elfelejtett gyümölcsfára. Nyomban visszatért a pakoláshoz. Nem akarta rögtön az elején megharagítani a munkaadóját. Kivette a szék részeit meg a hosszú fafogast, és felhalmozta őket a tornácon, egy matt fém tejesrekesz, egy temetési koszorú csáléra torzult váza és több üres láda mellett. Kivette az élelmiszert az autóból. Belépett az ajtón, és ott találta magát Mrs. Crowley konyhájában. Rendetlen helyiség volt, a fekete-fehér padló csempét utánozott, a mosogatóban és a mellette levő asztalon toronyban álltak az edények. A konyhában körbefutó faliszekrényeknek nem volt ajtaja, ezért úgy tűnt, hogy a helyiségnek nincs is fala, csak rekeszei, megtömve poharakkal, csészékkel, tálakkal, mindenféle színű és méretű dobozokkal és a romlás különböző szakaszaiban lévő élelmiszerekkel. Az asztal alól kikukkantott egy sárga macska, amely az előbb még a sámlin szundikált. Beatrice nem tudta, hová tegye az élelmiszert. A padlón volt csak hely, úgyhogy oda helyezte a zacskókat. – Elsőnek mosogass el! – hallotta az asszony hangját a szomszéd szobából. – Mosd el, törölgesd el, tedd el. Pár perc múlva jövök segíteni. A szobádat majd később mutatom meg. – Gigászi feladatnak tűnt, de Beatrice örült, hogy van valami, amire összpontosíthat, és elhallgattathatja belső kérdéseit. Először az asztalon kellett átrendeznie a piszkos edényeket, hogy eltávolíthassa a mosatlant a mosogatóból, csak azután tölthette meg szappanos vízzel. Két óra és két újratöltés után végzett a munkával. A sárga macska addigra tudomásul vette, és dorombolva törleszkedett a lábához. – Jaj nekem, de elment az idő! – állapította meg a becsörtető Daphne Crowley. – Készülődnünk kell az esti teához. Hámozd csak meg azt a krumplit; itt a krumplihámozó. Én majd megsütöm a piskótát. Az előkészületekben nem volt semmi fennakadás. Daphnének extra kívánságai voltak, de Beatrice mindennek megfelelt, kérdés vagy megjegyzés nélkül. – Most mossál kezet, és kösd fel ezt a tiszta kötényt. Azt akarom, hogy mindenki lásson. Tessék, ezt most hozd be velem együtt az ebédlőbe. Átmentek a szomszédba, ahol négy ember ült egy asztalnál. – Uraim, ez itt Beatrice. Iskolázott csoki az irgalmasnővérek missziójától. Ő lesz a segítőm. Majd úgy intézem, hogy ne legyen a lábuk alatt, szóval remélem, hogy kölcsönös megelégedésünkre fog alakulni a dolog. Beatrice, hozd be a levesestálat!
Így zajlott az első nap és azután a legtöbb nap a Crowley-panzióban. Beatrice tiszta ágyat húzott, port törölt a vendégszobákban, az ebédlőben és a társalgóban. Ő főzött mindent attól kezdve, hogy megtanulta, Daphne milyenre óhajtja a fogásokat. Felszolgált, mosogatott, takarította a konyhát és a fürdőszobákat, még gyomlálni is segített a kertben. Megmetszette és ápolta a két ház közötti, elhanyagolt gyümölcsfát, amely fénylő új levelekkel hálálta meg a gondoskodást. Ágai kiegyenesedtek és felnyúltak a magasba. A szobája a padláson volt, ahová a konyhai hátsó lépcsőről nyíló ajtón lehetett feljutni. A felesleges bútorokkal teletömött tágas padlás egy részét a gerendákra szögezett ócska pokrócokkal leválasztották, így egy szövetfalú szoba keletkezett. A plédszobában nem volt más, mint egy szimpla ágy és egy apró öltözőasztal, de Beatrice hozzáfért más bútorokhoz is a ládák között, amelyeknek tartalmát valószínűleg réges-rég elfelejtették. Amikor egy hete volt a panzióban, és rendkívül bátornak érezte magát, engedélyt nem is kérve átrendezte a padlást: arrébb szögezte a szőnyegeket, apró piros asztallal, fekete támlás székkel, hintaszékkel és egy megrepedt tükörrel egészítette ki új birodalmát. A tér bővítésével szert tett egy hátsó ablakra is, amely a tetőre nyílt. Egyszerűen csodálatos volt! Úgy mászhatott ki az ablakon egy lapos tetőszakaszra, hogy alulról nem láthatták. A legelső éjszakán fölfedezte, hogy ki tud ülni a csillagok alá, és úgy érezte, ezt érdemes lenne megünnepelni. A közvilágítás miatt nehezebben láthatta az égitesteket, mint vidéken, de azért elboldogult. Amúgy is sokkal jobban szeretett a szabad ég alatt aludni. A kemény tető nem sokban különbözött az árvaház kemény ágyaitól. Egy idő után képes volt kizárni a füléből az éjszaka sem szűnő zajt. Nem emlékezett időre, amikor ilyen boldog lett volna. A panzió forgalma olyan volt, mint az árapály, jöttek-mentek a lakók, de voltak, akik tovább maradtak másoknál. Andrew Simunsen régi lakosnak számított. Huszonegy éves, magas, vékony, csinos fiatalember volt, akit kizárólag a siker érdekelt. Elemi iskoláit vidéken végezte, ahol született, és ahol a családja máig lakott. Magasabb szintű iskolázás végett a városba jött, és itt ragadt. Érdeklődése nem a földre irányult, mint a nagyapjáé, nem is az apai vegyesboltra, amelyet idősebb Simunsen egy napon örökül akart hagyni a fiára. Andrew messzebbre tekintett. Tanulmányozta a gazdasági irányvonalakat, és biztosra vette, hogy vagyont lehet keresni az ásványokon: vason, ólmon vagy kőolajon. Szokása volt bámulni a kezét, amelyre tükörfényesre polírozott aranygyűrűt képzelt, közepén egy hibátlan fehér gyémánttal. Naponta többször megcsinálta, nehogy elfeledje életcélját, a gazdagságot. Gondolatban újra és újra áttervezte a gyűrűt. Tudta, hogy egy napon az övé lesz, és a bányászat tűnt a legjobb eszköznek, amellyel megszerezheti. Sajnos, nem volt pénze a beruházáshoz, és fogalma sem volt a terepről. Elfogadott egy állást a helyi bankban, ahol az állam legbefolyásosabb és leghatalmasabb embereivel érintkezhetett. Azért lakott Mrs. Crowleynál, mert olcsó volt, és beleesett az autóbusz útjába. Próbált félretenni csekély fizetéséből, de ez nehezen ment, mert fent kellett tartania a látszatot, amihez szükség volt elegáns ruházkodásra. Az ebédet mindig kihagyta. Többnyire gyalog járt, ahelyett hogy buszra szállt volna. Még csak nem is esett kísértésbe, hogy partiképes fiatal hölgyeket keressen, bár korántsem fojtotta el férfiúi gerjedelmeit. Ő egy lépéssel tovább ment. Rendelkezésére állt a bank egy gazdag és magányos ügyfelének, akinek a férje sokat utazott. A hölgy annyira élvezte Andrew társaságát, hogy a figyelmességek viszonzásául feljavította a fiú jövedelmét. Mrs. Henry Holmes volt a neve, vagyis Elizabeth. Pénzről sohasem esett szó közöttük. Első együttlétük után a távozó Andrew dollárokat talált felöltője zsebében. Ma már abból, milyen kívánságát teljesítette a hölgynek, simán meg tudta ítélni, mennyi pénz kerül a zsebébe. Eszébe jutott a gyerekkora, amikor a nagyanyja segített becsomagolni egy rövid utazásra. Fölemelte unokája egyik zokniját. – Ide dugd a pluszpénzedet – mondta. – A tolvajok nem
fogják keresni az összehajtogatott zokniban. – Így tehát, bármily bután és nőiesen hangozzék, Andrew sohasem dobta ki az elhordott zoknijait. Egész fiókra valót őrzött, és mind meg volt tömve Elizabeth dolláros ajándékaival. A Crowley-panzióban öt kiadó szoba volt, gyakorlatilag azonos bútorzattal: ágy, tükörasztal, éjjeliszekrény, asztal, szék, lámpa. Nem volt közte két egyforma, de masszív bútorok voltak, elbírták a súlyt. A földszinten volt egy zuhanyozó fürdőkáddal és egy külön vécé, az emeleten pedig vécé és kézmosó kagyló. Daphne Crowley saját hálószobájába senkinek sem volt bejárása. A tulajdonosnő a zsebéhez biztosítótűzött zsinórra kötve viselte az apró rézkulcsot. John Ramey, egy másik lakó az ötödik ikszben járt, és a dér már kezdett átterjedni a halántékáról a feje többi részére. Szúrós kék szeme volt, amelyről sohasem húzta föl teljesen a szemhéját. A háza hat hónapja kigyulladt, benne égett a felesége, a fia és a menye. Ramey összeroppant. Először barátoknál lakott, de ott nem lehetett el zavartalanul. Beszélni akartak, amikor ő nem akart. Ha éjszaka nem bírt aludni, járkálnia kellett. Elment éjfélkor, néha csak hajnali háromkor vetődött haza. Próbált tapintatosan viselkedni, hogy ne verjen föl senkit, meg azt sem szerette volna, ha kérdések és jó tanácsok özönét zúdítanák rá. Egy nap az újsághirdetésekben böngészve megtalálta Daphne panzióját. Nem érdekelte, hogy néz ki és milyen a koszt. Lesz egy helye, ahol meghúzódhat, amíg el nem dönti, mitévő legyen az életével. Egy cementüzemben dolgozott, ahol a tragédia bekövetkeztéig nem szűntek meg magasztalni huszonkét évnyi tökéletes munkáját. Most is mindennap bement, de hibákat követett el, túl sok hibát. Az igazgató nem tudta, mit csináljon. Tíz évvel volt fiatalabb Johnnál, feleannyi tapasztalattal rendelkezett, szánta is a szörnyű veszteségért, ugyanakkor tudta, hogy itt valamit tenni kell. Összeült tanácskozni a művezetővel. A művezető és az igazgató megpróbált szót érteni Johnnal, de mintha üres kagylóhéjhoz beszéltek volna. Ramey csak mosolygott és bólogatott. A panzió legtágasabb kiadó szobája az elülső sarkon volt, és egy Kenneth nevű csapos meg egy Charles nevű ifjú lakott benne, aki különböző hangszereken játszott, valamint énekelt ugyanabban az intézményben, ahol Kenneth dolgozott. Éjszaka dolgoztak, nappal aludtak. A szobában franciaágy volt, mindkét férfi teljes bért fizetett, és Daphnének nagyon megfelelt ez a felállás. Munkaidejük miatt ritkán étkeztek a többiek társaságában, így senki sem pletykált arról, hogy két férfi hál egy szobában. A panzióban lakott a lángvörös hajú William Brawley is, egy muszklis, száztizenkét kilós, harmincöt éves ember, aki a sörgyárban dolgozott, és a termék leglelkesebb reklámozója volt. Annyi kocsmából, tekepályáról, szállodából és panzióból dobták ki, hogy azt el sem lehet képzelni. Nem látszott alkoholistának, nem tűnt fel rajta a jellegzetes püffedt arc és a rezes orr, mert világos bőre sötét aranybarnára sült, és minden centiméterét sötétebb barna szeplők és ráncok borították. Az emberek nem tudták, mikor részeg, mert sohasem látták józanon. Brawley, ahogy általánosan hívták, mindig ugyanolyan volt, és sörön élt: minden reggel hűségesen felhajtott hármat, amelyet lefekvésig további húsz követett. Lármás, nyers, kötözködő ember volt, aki mindenkinél mindent jobban tudott, de péntekenként pontosan és hiánytalanul fizette a bérét, Mrs. Crowleynak pedig csak ez számított. – Beatrice, tudsz te vasalni? – kérdezte Daphne. A konyhaasztalnál ült, amelyre a reggeli napfény mintákat írt, és forró teájába kétnapos kétszersültet mártogatott. – Csináltam már, de nem sokszor. – Nem nehéz. Oda kell figyelned arra, amit csinálsz, hogy ne hagyd a vasat túl sokáig ugyanazon a helyen, mert megperzseled az anyagot. Majd ma megmutatom. A lakók felpénzt fizetnek, ha
mi csináljuk a mosásukat, és eddig mindenki elégedett volt, kivéve Andrew Simunsent. Neki jobban megfelel egy kínai mosoda. Furcsa egy fiatalember. Úgy viselkedik, mintha valaki lenne. Kínai! Hát el tudod ezt képzelni? Ugyanezen a napon Beatrice megtanulta, hogyan kell megtölteni az elektromos mosógépet, és bizonyos idejű forgatás után hogyan kell beilleszteni a szappanos ruhákat a facsaró két görgője közé, amelyeken át az öblítődézsába jutnak, végül hogy kell kicsavarni őket még egyszer, mielőtt a mosott holmi kosarában elhelyezkednének. Daphne ellenőrizte, és pontos útmutatásokat adott, miként akassza föl a ruhákat a szárítókötélre. A súlytól megereszkedő kötelet egy behasított végű karóval kellett föltámasztani, és az ágyneműt gondosan el kellett rendezni, hogy a szél neki ne fújja őket a kupé oldalának. Majd hajtogatási, azután vasalási lecke következett. Vacsoránál Brawley panaszkodott a kenyérre. Behívta Beatrice-t az ebédlőbe, és csepülni kezdte a sütését. – Rémes íze van, kemény, nem szívja be a mézet, úgyhogy rácsorog az ujjamra. Meg fogom mondani Mrs. Crowleynak, ha majd találkozunk! Vagy tanítson be jobban, csoki, vagy hagyja a csudába, és vásároljon bolti kenyeret! De ha ez így marad, akkor valakinek el kell menni, és az nem a jó öreg Brawley lesz! A lányt lesújtották a sértő megjegyzések. Amikor végzett a napi robottal és kiült a tetőre, először gondolkozott el azon, hogy mi lesz vele, ha Mrs. Crowley elküldi. Hová menjen? Mihez kezdjen? Két hete jött el az árvaházból, és mostanáig eszébe sem jutott a jövő.
18 A következő hét végén, amikor Beatrice az emeleti mosdót takarította, egy arany karórát lelt a kézmosó kagyló mellett. Mikor lefelé indult, hogy megkérdezze Daphnét, mitévő legyen az órával, elment Andrew Simunsen szobája mellett. Az ajtó nyitva állt, Andrew az asztalánál ülve olvasott. Meglátta a lányt, elmosolyodott és odaszólt: – Halló! – Begyűrte az oldal sarkát, összecsukta a könyvet, és így folytatta: – Ne haragudjon, de elfelejtettem a nevét. – Beatrice – felelte a lány, és kinyújtotta az órát. – Ez az öné? Takarítás közben találtam. – Igen, az enyém – felelte a fiú, és az asztal végébe tolta a könyvet. – Amilyen szamár vagyok, leveszem, aztán elfeledkezem róla. Kösz, hogy megtalálta. – Nincs mit. Remélem, nem zavartam az olvasásban – mondta Beatrice, miközben néhány lépést tett befelé a szobában, és odaadta Andrew-nak az órát. – Én is szeretek olvasni. – Tényleg? Nem is gondoltam volna az őslakosokról. Mit szeret olvasni? – kérdezte a fiú, miközben felcsatolta az órát a csuklójára. – Szeretem a természettudományokat, a fizikát, a biológiát, a csillagászatot. Ilyesmiket. Azóta persze nem olvastam semmit, hogy elvégeztem az iskolát, és idejöttem. – Van a belvárosban egy könyvtár. Sok olyan könyvük van, amelyeket bizonyosan nem olvasott még. Hatalmas hely. Egyszer meg kéne kérnie valakit, hogy vigye el oda. – Majd hirtelen ötlettel hozzátette: – Vagy még jobb lesz, ha elmagyarázom. – Ceruzát-papírt vett elő, felírta az adatokat, és utána megkérdezte: – És mit csinál majd ezzel a természettudományos műveltséggel? Beatrice ránézett a tisztára borotvált fiatalemberre. – Mit csinálok? Hogy érti azt, hogy mit csinálok? Andrew sóhajtott, értetlen arcot vágott, és valami furcsa kis hangot hallatott. Jó kérdés. Még sose hallott fekete tudósról, pláne fekete tudósnőről. Mivel foglalkoznak az őslakosok? Fogalma sem volt róla. A bankban bizonyosan nem alkalmaznák őket, még arra sem, hogy kivigyék a hulladékot. – Én egyetlen őslakost sem ismerek személyesen. Kivéve persze magát. Semmit sem tudok a népéről. Meséljen már magáról. – Na jó – felelte Beatrice –, bár én se tudom, mit mondjak. – Aztán mégis mesélni kezdte az életét, és mire elmondta, Andrew megállapíthatta, hogy a lány se tud sokat a fajtájáról. Beatrice kérte Daphnét, hogy tegyék szabaddá az egyik délutánt, és menjenek el a könyvtárba. Mindig ugyanazt a választ kapta: – Majd meglátjuk. Egy hónappal később, amikor piacon voltak, Beatrice ismételten emlékeztette munkaadóját, így hát leparkolták az autót, felmentek a betonlépcsőn, majd beléptek a tömör oszlopok és a két oroszlán szobra között. A pult mögött ülő koros asszony egészen elhűlt, hogy egy bennszülött könyveket akar kölcsönözni. Tud-e tisztességesen olvasni? Felfogja-e, hogy a könyvekre vigyázni kell, és vissza kell hozni őket határidőre? Miféle könyvek érdekelnék? Talán ide kellene beülnie olvasni. Akkor nem kellene attól tartani, hogy elfelejti visszahozni a könyveket, vagy nem bánik velük kíméletesen. Igen, úgy lesz az jó, ha bejön, leül, és itt olvas, hajtogatta a könyvtáros, és ezt nem Beatrice-nak mondta, hanem Daphnénak. Nem tagadták meg a kölcsönzőjegyet, egyszerűen csak nem adtak, magyarázta Daphne a
hazafelé vezető úton. Nagyon csüggesztő élmény volt ez az új alkalmazottnak. A tornácon ült, amikor kigyúltak az utcai lámpák, és Andrew Simunsen távozni készülődött. A lány megállította, és megpróbált beszámolni a balszerencséjéről, de Andrew nagyon sietett, és csak annyit morgott: –Sajnálom. A következő szerdán behívta Beatrice-t a szobájába, és átadott neki három könyvtári könyvet, amelyet a saját nevén kölcsönzött. Ez lett a kezdete hosszú és szövevényes kapcsolatuknak. Andrew még mindig nem értette, mi hasznát veheti a tudománynak egy fekete szobalány, de bűntudata volt attól, ahogyan Beatrice népével bántak. Furdalta a lelkiismeret, mert Beatrice-nak nincs jövője, és a lelke legmélyén ott munkált az önvád azért, ahogyan ő keresi a pénzét Elizabethnél. Az irgalmasnővérekkel kötött egyezség úgy szólt, hogy egykori gyámoltjuk kosztot, kvártélyt és alacsony bért kap szolgálataiért. Munkabérének tíz százalékát rögtön át kellett utalni az iskolának; ezt úgy tekintették, mint Beatrice vasárnapi adakozását. Az árva nem ismerte az egyezség részleteit, így csak várta és várta, hogy mikor kap majd Daphnétól egy kis pénzt. Öt hónapja dolgozott Daphnénak, aki már-már komolyan fontolgatta, hogy fizet neki valamicskét. Ám ekkor olyan dolog történt, amit nem lehetett figyelmen kívül hagyni a panzió költségvetésében, és a panziósné meggondolta magát. Egy nap csengett a telefon, és a cementgyár titkárnője közölte, hogy John Ramey meghalt. A szórakozottság és a figyelmetlenség végül megbosszulta magát. John beindított egy gépet, és levert egy áramra kapcsolt vezetéket a vizes padlóra, amelyet épp akkor mostak fel. Most aztán Daphne itt állt egy üres szobával. – Beatrice, hozz egy kartondobozt, és segíts bepakolni John holmiját – mondta minden megrendülés nélkül, miután letette a kagylót. – Meghalt. Mr. Ramey ágya alatt két bőrkoffer volt, így nem is lett szükség dobozra. Nagyon kevés holmija volt, leginkább ruhák. Nem volt fényképalbum, se ékszer, csupán néhány toalettcikk és két karton cigaretta, amit Daphne levitt a földszintre. Volt még egy hamutartó is, amelyet Daphne nem látott korábban. Otthagyta az éjjeliszekrényen, és csatolta a leltárához. A megtömött bőröndök két napig álltak a hallban, majd felvitték a padlásra, hogy ott tárolják, amíg nem jelentkezik valaki John Ramey holmijáért. Sohasem jelentkezett senki. Brawley továbbra is panaszkodott a kosztra. Kritizálta a mosást, a portörlést a szobájában, mindent, amiről tudta, hogy a sötét bőrű lánynak köze van hozzá. Ilyenkor Mrs. Crowley a művészetig finomította a reagálást. Mindannyiszor hitetlenkedve ingatta a fejét, felvette legfigyelmesebb arckifejezését, és ígérte, hogy tenni fog a dologról, vagy megszabadul a lánytól. Kezdetben Beatrice a szívére vett minden megjegyzést, és bántotta, hogy nem nyerte el az egyik lakó tetszését, de aztán fokozatosan megértette, hogy Brawleynek csakis azzal tehetne kedvére, ha eltűnne vagy fehérre festené a bőrét. John Ramey szobáját végül egy dolgozó hölgynek adták ki, akit Kenneth és Charles ajánlott. Egy belvárosi konfekcióüzletben dolgozott, és két hónapra előre kifizette a bért, ami után a panziósnénak nem volt több kérdése. Helena nagyon magas és vékony hölgy volt, a legelegánsabb ruhákat viselte, és olyan hatalmas ruhatárral bírt, hogy a cipői, a kalapjai és a toalettjei csak a boltból hozott öntöttvas fogasokon fértek el. Nagyon vastag alapozót tett az arcára, mélyvörösre rúzsozta a száját, és hosszúra növesztette a körmeit. Ruhatára minden árnyalatához volt egy teljes kollekció bizsuja. Élénk társasági életet élt. Beatrice minden órában hallotta tűsarkai kopogását a bekötőúton, ahogy Helena hol megjött, hol elment a Crowleypanzióból. Beatrice olyan sok időt töltött a háztetőn, hogy tudta, ki mikor jön és megy. Lépésről felismert
mindenkit. Még azt is tudta, hogy az az ember, aki hajnalonta hozza a tejet, és beleteszi a fémrekeszbe, nehogy elveszítse hűs frissességét, azonos azzal az emberrel, aki halkan oson be és ki a hátsó tornácon, és azon az ajtón nyer bebocsátást, amelyet a drága Daphne oly buzgón őriz a rézkulcsával. Eltelt az első év Mrs. Crowleynál, s Daphne végül mégiscsak elkezdett fizetni alkalmazottjának. Senki sem kérdezte Beatrice-tól, hogy boldog-e vagy boldogtalan, és ő is ritkán kérdezte magától. Olvasta az újságot, figyelte, miről beszélgetnek a lakók, úgyhogy tudta, mi történik a világban. De a faji feszültségeket senki sem tartotta számon a városban. Mintha az egész ausztrál kontinensnek nem lett volna tudomása semmiféle fekete-fehér ellentétről.
19 Az 1953-as Chevrolet féklámpái cseresznyepirosan felizzottak. A robogó sportkocsi vezetője rátaposott a fékre, az autó farolva megállt. Még akkor is fehér füstfoszlányok tapadtak a gumikra, amikor tolatni kezdett a szaladó stoppos felé. Geoff félig arra számított, hogy a láthatatlan vezető beletipor a gázpedálba, és kilő a kocsival, ő pedig vagy pörögni fog, vagy elterül a földön. Megtörtént már vele. Óvatosan kinyitotta az utasülés ajtaját. A kocsit egy aranybarnára sült fiatalember vezette, aki nagyon rövidre vágatta világosszőke haját. Intett a mutatóujjával Geoffnak, hogy szálljon be. A kocsi annyira új volt, hogy szinte érzett rajta a gyári futószalag szaga. – Hová mész? – kérdezte a szőke. – Csak bele a világba. Hát te? – Fort Irwin, Kalifornia. Berántottak két évre. Ezt az ajándékot kaptam magamtól. Hát nem gyönyörű? – Megpaskolta a bőrrel bevont kormányt. – Ahonnan én jövök, ott a Burkéké minden, beleértve az autókereskedést. Az ő fiuknak persze nem kell leszolgálni a katonaidejét. Úgy képzelem, Burkék ezzel fizetnek, amiért megcsinálom a fiuk dolgát. Klassz, mi? Geoff mosolygott, de nem válaszolt. Már fölmérte a hapsit. Itt nem kell mást tennie, mint hallgatnia. Ez így épp megfelel addig, amíg eljutnak a Közép-Nyugatról a nyugati partra. Felismerte azt, aki szerelmes volt önmagába. Nem tudta, lopott-e a kocsi, esetleg tényleg egy Burk nevű illető ajándéka. Bár nem is érdekes. – Harry vagyok, Harry Tull – mutatkozott be a szőke, és nyújtotta a jobbját. – Jeff – válaszolta a stoppos. A két tizenéves alig öt perce roboghatott teljes sebességgel, amikor Harry megkérte utasát, hogy nyúljon hátra és adjon neki egy sört. – Szolgáld ki magad. Ha felmelegszik, elromlik az íze. Majd megállunk valahol, és újítunk hidegebbet. Aznap megitták a maradék sört, noha a vége már fölmelegedett, és elszívták azt a csomag cigarettát, amelynek a doboza, nagy mulatságukra, minden kanyarnál ide-oda csúszkált a műszerfalon. A vezető beszélt, az utas hallgatta. Harry időnként megállt. Gyorsan vizeltek a nyitott ajtóból, versenyeztek, kinek kell többet ürítenie. Este tizenegyre mindenük elfogyott. Távoli büfé rajzolódott ki az országúti világításra állított fényszóró kévéjében, előtte egyetlen benzinkút állt, a Mobile Oil Company repülő vörös lovával. Harry úgy döntött, hogy megáll. Nevetve kiszálltak és bedülöngéltek az épületbe. Az ajtón kint lógott a tábla, hogy ZÁRVA, de nem fordították rá a kulcsot. Odabent sült hús és pirított hagyma penetráns szaga fogadta őket. – Egy ilyet kérek – mondta Harry a konyhából kikukkantó, kerek rózsaszín ábrázatnak. A szakács nem felelt azonnal, de bajt érzett, és végül csak megkérdezte: – Milyen ilyet? – Aminek ilyen jó szaga van. Hamburger, nem? Csináljon kettőt. Nem, négyet. Éhesek vagyunk, mi, haverom? – kérdezte Harry. Az ujjával dobolt a rózsaszín pulton, és közben nem vette le a szemét a konyháról. A szakács nem vitatkozott, négy marhahúspogácsát dobott az imént lesúrolt tűzhely sütőlapjára. Gyufát rántott, és meggyújtotta a gázt.
– Várj itt – rendelkezett Harry. – Megyek, tankolok. – Odalépett a kasszához, tapogatózott az alatta levő polcon, és előkotort egy fura formájú kulcsot. Micsoda szamár népség, gondolta, mindenütt ugyanazon a kézre eső helyen hagyják. Kiment, bedugta a kulcsot a szivattyúba, elfordította és teletankolta a Chevyt. Helyére tette a kulcsot, és visszament Geoffhoz, aki egy bárszéken ült a pult mellett. Épp abban a pillanatban tette eléjük a szendvicsüket a konyhai kerek ábrázathoz tartozó, húsos rózsaszín kéz. – Adjon egy sört. – Nekem is. A szakács söröket vett elő a hűtőből, és odahelyezte a vendégek elé, majd visszavonult a konyhába. A fiúk hallgatva ettek. Amikor végeztek, Harry belépett a pult mögé, kinyitotta a hűtőt, és kiemelt két hatrekeszest. – Fogjad csak! – mondta, és hozzátett még kétszer hat sört. Levitték a kocsihoz. Geoff tudta, hogy a szakács nem csinál semmit. Nem hívja a rendőrséget, és valószínűleg a tulajdonosnak sem szól, hacsak nem kell megmagyaráznia, miért hiányzik huszonnégy sör. Texasban annyiszor megfigyelt krakélereket és áldozatokat, hogy könnyen megjósolhatta a viselkedésüket. Úgy tűnt, életének egyre nagyobb része telik azzal, hogy megfigyel másokat, és ő maga egyre kevésbé csinált bármit. A következő néhány nap ugyanúgy telt, mint az első. Harry leállt az út mellé, és kiütötték magukat vagy aludtak, egyikük se tudta, melyiket csinálják. Kétszer loptak és cseréltek rendszámtáblát, és csak egyszer fizettek a tankolásért. Harry láthatólag élvezte az izgalmat, hogy majdnem elcsípik őket. A negyedik nap reggelén a 66-os főúton álltak a Cottonwood Market vegyesbolt előtt. A kaliforniai Linwoodba érkeztek, mint a két bádogtábláról láthatták. A felsőre azt írták: LINWOOD, 37 LAKOS, az alsóra azt, FORT IRWIN, és egy nyíl mutatta, hol kell lekanyarodni a sztrádáról. – Asszem, haver, neked itt kell kiszállnod – mondta Harry. – Vidd el a maradék sört. – Kösz – felelte Geoff. – Biztos, hogy el akarsz menni katonának? – Hát majd meglátjuk. Talán beállok hivatásosnak. Hallottam, mielőtt hazulról eljöttem volna, hogy amíg katona vagyok, semmiféle civil ügy miatt nem tartóztathatnak le. Szerintem ez olyan, mint licenc a lopásra. – Harry sebességbe tette a kocsit, kivágódott a kavicsos-földes parkolóból, vissza sem nézett. Geoff bement a boltba, vásárolt egy zacskó krumpliszirmot, aztán lassan baktatni kezdett nyugat felé, hol a reggelijét majszolta, hol a hüvelykujját emelte föl az elhúzó autósoknak. Linwood, mint a bolti kiszolgálótól megtudta, még mindig bent volt a Mojave-sivatagban; a nyugati part innen még kétszáz mérföld. Tizenöt perce gyalogolt, amikor hallotta, hogy autó lassít mögötte. Megfordult. Fölismerte a jelzést a jármű oldalán: a kaliforniai közlekedésrendészet volt. A kocsi megállt, a rendőr kiszállt és odajött Geoffhoz. – Te mit csinálsz itt, fiam? – kérdezte az egyenruhás. – Én csak megyek Los Angelesbe. – Hadd lássam az igazolványodat. – Nincs.
A rendőr jól megnézte magának. – Ebben az esetben – mondta – be kell vigyelek kihallgatásra, meg hogy levegyék az ujjlenyomatodat. Szállj be a kocsiba. Geoff megjegyzés és tiltakozás nélkül tette, amit mondtak neki. Elvitték harminc mérfölddel messzebb Victorville városába, ahol a közlekedésrendészet irodája volt. Ott közölték vele, hogy ürítse ki a zsebeit, és levették az ujjlenyomatait. Becsukták egy szobába, ahol volt egy asztal meg két szék, és két órán át otthagyták zárt ajtó mögött. Nem tudta, miért pécézték ki. Nem tudta, Harrynek van-e köze hozzá. Végül bejött egy idegen. A fiú a lehető legkitérőbb válaszokat próbálta adni a kérdéseire, és erősítgette, hogy ő csak ment Los Angelesbe. Úgy látszik, a rendőrök nem találtak semmiféle okot arra, hogy bent tartsák, mert délután elengedték. Amikor kérte, hogy adják vissza, ami a zsebében volt, a két rendőr összenézett és a fejét rázta. –Hiszen üres volt a zsebed. Nem emlékszel? – Ez egy csapásra kiosztotta a szerepeket. Jeff nem volt már szemlélő, aki az erőszakoskodót és az áldozatot figyelte. Évekig hitte, hogy mások puhányok, és nem értette, hogyhogy hagynak packázni magukkal. Most ő volt abban a helyzetben, hogy vagy szembeszáll, vagy engedelmeskedik. Az ékszer semmit sem jelentett neki. Nem érezte úgy, hogy megdolgozott érte, sokkal inkább tűnt kenőpénznek, hogy ne nyúljon a gazda lányához. Egyébként is, valószínűleg nem sokat ér. Majd úgy veszi, hogy a kézelőgomb meg a nyakkendőtű az ár, amelyet meg kell fizetnie a szabadságért. Könnyű döntés volt. A megadást választotta, és leléphetett. Életében először látta új fényben a "gyáva" szót. Hátha bizonyos körülmények között bölcsebb dolog hagyni, hogy a másik győzzön. Minden dolognak két oldala van, befelé is kell nézni, önmagunkba, a helyzetet is fontolóra kell venni, azután jöhet az okos cselekvés. Geoff megijesztette önmagát. Ha éppen nem ivott, mélyenszántó gondolkodó volt. Túlságosan mélyenszántó. Azon kapta magát, hogy olyan kérdésekre keresi a választ, amelyekről még csak nem is sejtette, hogy érdeklődik irántuk. Az egyik cipőjében volt egy ötdolláros. Eldugta Harry elől. Megállt és kivette a pénzt. Veszek egy sört vagy kettőt, gondolta. Az majd leállítja ezt a gondolkozást a fejemben. Meg is vette a sört.
20 Panzióbeli második évében a tizennyolc éves Beatrice a tökélyig finomította a beosztását. Rájött, hogy úgy tölti fölös idejét, ahogy akarja, csak munkának kell álcáznia. Mindig más utcán ment a piacra, egyre mélyebben merészkedve más városrészekbe. Már nem szeppent meg a busztól. Apróban, gondosan kiszámolva vitte magával a jegy árát, hogy nyugodtan leülhessen és nézhessen maga elé. Simán meg is érkezett mindig a célba. Az egyik ilyen felfedezőúton rábukkant egy városrészre, ahol csak őslakosok éltek. Itt nem voltak manikűrollóval nyírt pázsitok, virágágyak, nem fogadta a bejárathoz közeledő látogatót színes virágszegély. Ócska épületek támaszkodtak egymáshoz, és sok volt az üres ablak. Törött deszkaládák, fémdarabok hányódtak. Kenyér csomagolópapírja, üres kólásdobozok és egyéb hulladék szegélyezte a falakat és a járdákat, hűen jelezve, merről fújt a szél. A lépcsőkön, a fák alatt és a járdán mindig ültek emberek. Amikor Beatrice meglátott egy csoport játszadozó gyereket, ő is leült pihenni és figyelni. Odajött egy hasonló korúnak tűnő fiatal nő és megkérdezte: – Tied valamelyik? – Nem – felelte Beatrice. – Nekem nincsenek gyerekeim. – Az az enyém – mondta a nő, és egy piros rövidnadrágot viselő kisfiúra mutatott, akinek fürtös őserdő nőtt a fején. – Téged mintha nem láttalak volna korábban. Új vagy? – Igen. Egy panzióban dolgozom, és még nem nagyon ismerem a várost, csak úgy erre sétáltam. – Azt mondod, dolgozol? És rendes állásod van? – érdeklődött a lány. Beatrice így ismerkedett meg Pansyvel, a fiatal anyával és rajta keresztül egy olyan társadalmi réteggel, amelyről addig nem tudott. Másod–, harmad– és negyedgenerációs emberek voltak, akik ebben az elszigetelt közösségben vagy ennek a közelében születtek. Dédszüleiket kisemmizték a földjükből, amikor a fehér telepesek megérkeztek. Teát, cukrot, lisztet, dohányt kaptak, cserébe odaadták a földjüket, az életmódjukat, összes hiedelmüket és szokásukat. Letanyáztak a város peremén, és figyelték, hogyan növekszik. Egy idő után a fehér lakosság elköltözött, és otthagyta üres házait. Mivel még a legalsóbb rétegekbe tartozó fehérek sem voltak hajlandók a feketékkel élni, a negyed kizárólag az őslakosoké lett. Beatrice megfigyelte, hogy 1954-re már iskolákat nyitottak népének oktatására, sorra zártak be az árvaházak, és az őslakosok szociális segélyt kaptak. Jogegyenlőséget emlegettek, hogy a bennszülötteknek is árusíthassanak szeszes italt. Az egyenlő lakás, a munkában való egyenlőség jogát, a faji megkülönböztetés elleni harcot még a jövő rejtette magában. Beatrice keményen dolgozott Mrs. Crowleynál, és robotja végeztével a város bennszülöttnegyedében töltötte idejét. Barátokat szerzett, órákig hallgatta a történeteket, de legjobban szerette megrohanni a legöregebbeket, és unszolta őket, hogy meséljenek, milyen volt az élet a fehér ember előtt. Lassanként másra sem bírt gondolni, mint hogy megismerje a gyökereit. Megtanult a régi nyelvből annyit, amennyit tudott. – Messze északon vannak emberek, akik még mindig a régi módon élnek –mesélték neki. – Vadásznak, halásznak, a bozótban laknak. Nem sokan maradtak, de vannak néhányan.
– Hol északon? – kérdezte Beatrice egy nagyon öreg embertől. – Nem tudom. Csak menjél előre, és odaérsz. Az az út. Higgyél magadban, és bízzál az ösvényben. Én túl öreg vagyok. Túl régen ülök ezen a helyen. Nem tudom, miért kellett ennyit szenvednie a népemnek, és nem látom, merre van a kiút, de ragaszkodom a régi törvényhez, amely szerint minden megtestesüléssel megkapjuk a lehetőséget annak bizonyítására, hogy gondviselők vagyunk, és úgy élünk a Mindenségben, ahogyan nekünk rendeltetett. Talán a fiatalok jól fogják csinálni. Nem tudom. Ez már hosszú-hosszú ideje nem jó. Te fiatal vagy. Próbálkozz. Próbáld meg jól csinálni. Menj északra és tanulj. Másnap reggel felhők mögül kukucskált a nap. Beatrice reggelit készített, elmosogatott, mosott, teregetett, és gyomlált a kertben. Amikor Helena szobájában takarított és törülte a port, egyre a "higgyél magadban és bízzál az ösvényben" szavak jártak a fejében. Valóban laknak ott valahol emberek, akik meg tudják mondani, ki ő? Talán a tulajdon anyja és apja is ott élnek, azokkal az emberekkel északon! Egy pillanatra félretolta ezeket a gondolatokat, amikor arrébb tette Helena temérdek orvosságosüvegét, hogy letörölhesse az asztallapot. Ugyancsak beteg lehet a nő. Szedett mindenféle recept nélkül kapható nőgyógyászati tablettát és két, receptre kapható női hormont. Beatrice sajnálta. A hölgy egészségesnek látszik, és úgy is viselkedik, pedig nyilvánvaló, hogy nincs jól. Ilyen sok orvosságra van szüksége! Beatrice lenézett a padlóra, és látta, hogy már megint a szőrszálak fölszedegetésének unalmas munkája vár reá. Szegény Helena, milyen sok időt kell azzal töltenie, hogy eltávolítja a nemkívánatos szőreit. Szörnyű lehet, ha valaki nő, mégis annyi szőr nő a lábán, mellén és karján, mint egy férfinak. Egy napon, amikor Beatrice a szokott teát és sört szolgálta fel a reggelizőasztalnál, Brawley, mint mindig, a reggeli újságot olvasta, és a saját szemszögéből értelmezte az eseményeket. Most egy nő meggyilkolásáról olvasott. Gazdag, előkelő asszony volt, egy bizonyos Mrs. Henry Holmes. Férjét kihallgatták, aztán elengedték. Épphogy visszatért egy utazásból. Nem illett rá annak a férfinak a személyleírása, akivel korábban látták az áldozatot. Andrew Simunsen, miközben tejszínt töltött a teájához, megkérdezte, van-e fénykép Mrs. Holmesról, mert talán ismeri a bankból. És van-e személyleírás a férfiról, akit ki akarnak hallgatni? – Nem – felelte Brawley. – De van egy bizonyíték, amelyet keresnek. Nem írják, mi, csak azt, hogy ékszer. Aznap este Andrew jókora papírzacskót dobott a sikátorban álló hulladékgyűjtőbe, és meggyújtotta. Általában Beatrice dolga volt elintézni a háztartási szemetet. A tetőről figyelte Andrew-t, és megállapította, hogy a lakó sajátosan viselkedik. A tartály majdnem tele volt, másnap mindenképpen meggyújtotta volna. Valami kiesett a drót szeméttartóból: egy elszakított fénykép darabja. Két embert ábrázolt, akik fülig érő szájjal mosolyognak, és játékosan összedugják a fejüket. A férfi a fotón Andrew volt, a nő ugyanaz, akinek az arcát Beatrice az újságban látta: Mrs. Henry Holmes. Azt is észrevette, hogy Andrew már nem viseli a karóráját. Nyilván zsebórát vásárolt. A lány egyszer sem kérdezett rá, és senkivel sem beszélt a megfigyeléseiről. Elizabeth Holmes halálának rejtélyét sohasem fejtették meg. De Beatrice gyanította, hogy felismerné az ügyhöz kapcsolódó karórát. Négy évig rakosgatta félre a pénzét. Jó érzés volt elővenni a szivardobozt, és összeszámolni a megtakarításait. Egész éven át próbálta felajánlani a segítségét a végszükségbe került őslakosoknak, de Pansy figyelmeztette, hogy ne tegye. Azoknak mindig ott van a következő hónapi segély, viszont nem biztos, hogy Beatrice-nak mindig ott lesz Mrs. Crowley. Beatrice izgalmasnak találta a gondolatot, hogy neki jövője van, és talán mégsem tölti egész életét Daphne szolgálatában. Gyakran eszébe jutott az öregember tanácsa, hogy menjen csak egyenesen északnak. Önmagába vetett hittel és az ösvényben bízva egyszer majd eléri a célt. De talán sohasem váltotta volna valóra legforróbb vágyát, ha nincs a tűz.
Hajnali háromkor füstszagra ébredt a tetőn. A padlásszobaablakból folyamatosan szivárgott a vékony, szürke csík. Nagy felzúdulás támadt, értéktárgyaikat szorongató, sikítozó lakók rohantak ki az épületből. Ébredeztek, előszállingóztak a szomszédok is. Beatrice bement a füsttel teli padlásra, megkereste a szivardobozát, és rátette kezét a forró kilincsgombra. Elfordította és kinyitotta az ajtót. Az egész lépcső lángolt. Az ajtónyitással annyi füstöt engedett be, hogy megtelt az egész szoba. Nem látta az ablakot, amelyen menekülhetett, de tudta, merre van. Mély lélegzetet vett, visszatartotta, és elindult az ablak felé. Kitapogatta a keretet, és kimászott. A tűzoltók először észre sem vették. A ház homlokzatára összpontosítottak. Senki se mondta nekik, hogy laknak a padláson. Végül valaki észrevette a lányt, amint a dobozát magához szorítva ácsorog a kakasülője szélén. Odahoztak egy létrát. A tűzoltó éppen lesegítette Beatrice-t a létrán, amikor a tető beomlott, és mindent beterített ragyogó, parányi szikrákkal. Daphne Crowley az utca közepén állt, rózsaszín műanyag hajcsavarókkal, fekete szaténpongyolában. Brawley egyetlen szál alsónadrágban menekült, a sörhasa sokkal jobban előredudorodott, mint mikor övet viselt. Kenneth és Robert, egyforma frottírköntösben, szorosan átölelték egymást. Helena nem volt sehol, de egy szomszéd mesélte, hogy látott egy hosszú hajú férfit, aki női pongyolában, retikült markolva futott végig az utcán. Beatrice csak bólintott a hallatán. Neki meg sem fordult a fejében, hogy egy férfi nőnek akarhat látszani. Ez megmagyarázta, miért volt Helena mindig olyan talány. Andrew Simunsen nem jött haza aznap este. Beatrice odament volna Daphnéhez, hogy vigasztalja, de nem bírt a közelébe férkőzni. A panziósné éppen azt hadarta a tűzoltóparancsnoknak, milyen értékes volt a háza meg a bútorai. A második lélegzetre azt közölte a szomszéddal, hogy minden be volt biztosítva, hogy úgyis el akarta adni, és máshová akart költözni. Ha a biztosító tisztességesen fizet, még jobban is fog állni. Majd mintha utólag jutott volna eszébe, a szomszédnak címezve még hozzátette: – Remélem, a tűzoltók megakadályozzák, hogy a láng átterjedjen a maga házára! Beatrice nem bámészkodott tovább. Már nem izgatta, hogy mit csináljon, hová menjen, vagy hogy mi történik most. Odaszorította szivardobozát annak a pamutruhának az elejéhez, amelyet éjszakára viselt a tetőn, és mezítláb nekivágott az utcának. Tudatos elhatározás nélkül befordult a sarkon, és ment a szíve után, észak felé.
21 1960. július 14-én Geoff Marshallt holtrészegen találták egy kocsma mögötti sikátorban. Nem sérült meg, a ruhája mégis vérben ázott. Alig méternyire egy kést is találtak, egy Jeff Marshként nyilvántartott egyén ujjlenyomataival, amelyek megegyeztek a részegéivel. Három ember hevert egymáson, Geoff volt legfelül. Az alatta levő kettő meghalt. Geoff nem emlékezett semmire, azt se tudta, hogyan került vissza Floridába. Nem ismerte a halottakat, de mások sem ismerték őket. Még a bíróság sem tudta azonosítani a csavargókat, így csak egyes számú John Doe és kettes számú John Doe néven említették őket. Geoff nadrágján és ingén megtalálták mindkét John Doe vérét. Feltételezhetően ő ölte meg őket. Geoff nem tudta. Teljesen kiürült az agya. Nem bajlódott azzal, hogy figyelmeztesse a hatóságot: ő nem Jeff Marsh. Valamikor az elmúlt években, amikor valahol letartóztatták, nyilván ezt adta meg a rendőröknek. Neki így is megfelelt. Nem érdekelte, minek hívják. Mivel nem volt pénze, a bíróság rendelt ki neki védőt, aki azt javasolta, hogy Geoff ismerje be a bűnösségét. Ha ezt teszi, mondta az ügyvéd, valószínűleg enyhébb ítéletet kap, mintha esküdtbíróság elé kerülne, és az találná bűnösnek. Geoff egyáltalán nem ismerte a törvényt, és megbízott az ügyvédjében. Bűnösnek vallotta magát, és a legsúlyosabb büntetést kapta: halált. Geoff Marshall életének első ajtaja akkor vágódott be nagy dörrenéssel, amikor még huszonnégy órás sem volt. Hétéves volt, amikor rácsapták a második ajtót, elszakítva mindentől, amit ismert. Most, huszonnégy éves korában, a harmadik ajtó zárult rá fémesen konduló visszavonhatatlansággal. A 804781 számú fogoly lett belőle, és arra ítélték, hogy életének a kivégzésig hátralevő részét börtönfalak között morzsolja le. Amikor belépett a büntetés-végrehajtás rendszerébe, ismét azt a megadást élte át, mint újszülöttként, miután elvették az anyjától, és odaadták a fehérek világának. Fegyencruhát húztak rá. Alulról-felülről huhogás és kurjongatás kísérte, amikor pokrócával, párnájával, törülközőjével végigment a cellák közti hosszú folyosón. Próbált kimaradni a balhéból, de az agya mindenféléket trükközött a szesz és a kábítószer megvonásától. Két napig karmolt és marcangolt nem létező tárgyakat. Fogsága harmadik napján magánzárkába csukták. Amikor két hét múlva előkerült, az agya kitisztult, de a baj ezzel nem múlt el. Nem illett bele az intézmény egyetlen csoportjába sem. Voltak zárt közösségei a fehéreknek, az afroamerikaiaknak, a latinoknak, az indiánoknak, az ázsiaiaknak, és még ezen belül is voltak alcsoportok felekezetek szerint. Itt nem jutott hely egy ausztráliai őslakosnak. Ő lett a baromfiudvarban a rút kiskacsa, akit mindenki üthetett-vághatott. Az első hónap vége felé valaki hátulról ráugrott a halálsor zuhanyozójában, és könyöke hajlatába fogta Geoff nyakát. Valaki más az arcába köpött. Miközben a fokhagymaszagú köpet lefelé folydogált az arcán, akkorát öklöztek a mellébe, hogy a tüdejéből rögtön kiszaladt a levegő. Térdre esett, mire egy vasalt orrú bakancs jobb vesén rúgta. A veserúgást két börtönőr engedélyezte, pénzért. Geoff elájult. Amikor magához tért, ömlött a vér a szájából, az orrából és a feje búbján tátongó vágásból. Kitámolygott a folyosóra, ahol egy őr végigmérte, és utasította, hogy öltözzön fel. Amikor másodszor is előkerült, azt kérdezték tőle, akar-e orvost. Fejsebéből még mindig patakzott a vér. Bólintott. Attól fogva éberen figyelt minden moccanást maga körül. Híre ment, hogy magános farkas. Verekednie kellett másokkal, és addig járt magánzárkából ki, magánzárkába be, míg eldöntötték róla, hogy veszedelmes ember, akit jobb békén hagyni.
22 Beatrice jobb válla mögött felsütött a fényes nap. Ez azt bizonyította, hogy miután megjárt kanyargós utcákat, hullámzó dombokat, átvágott lakó– és kereskedelmi negyedeken, még mindig észak felé tart. Elöl, egy műút közelében kék-fehér zománcos útjelző mutatott négy kisvárost 20, 80, 120 és 150 kilométer távolságra. Kocsik süvítettek el mellette, de a lány nem nézett oda. Bár lesütötte a szemét, nem merült el olyan mélyen a gondolataiba, mint látszott. Sőt, teljesen kiürült az agya. Várakozott. Valahonnan a messzeségből láthatatlan mágnes vonzotta, kerekes gyerekjátékként húzva magához Beatrice agyát, amely bódult volt a hajnali tűztől. A lába nem volt olyan kemény, mint régen, mert Mrs. Crowley-nál négy évig cipőt viselt. A sarka dagadni kezdett, felsebezték a kavicsok és a kiszáradt fű. Észre se vette. Időnként egy autó rádudált, a vezető integetett köszöntésül, vagy hogy figyelmeztesse, húzódjon félre az útjából. A lány nem hallotta. Ő csak ment. Amikor fölmerült öngerjesztett érzéketlenségéből, két vágány között állt. Gőzsíp visított, a lány összerázkódott a közeledő fekete szörnyeteg láttán. A felgyorsuló vonat visszazökkentette a jelen pillanatba. Szaporán átvágott a síneken a túlnani kisváros irányába. Voltak ott házak, csupa fehér négyszög, mindegyik előtt egy foltnyi zöld pázsit meg egy park, padokkal és tekervényes ösvényekkel. Beatrice ivott egy kútnál, hogy folyékony táplálékhoz jusson. Szinte érezte, ahogy végiglüktet a testén. Hideg vizet locsolt az arcára, hogy visszatérjen a valóságba. Húsz kilométert gyalogolt, és semmire sem emlékezett belőle. Sült csirke szaga úszott a levegőben. Beatrice a szag után menve átvágott a parkon, és megérkezett a főutcai boltok előtt húzódó járdára. A tejbár elöl teljesen nyitva volt, mert félre lehetett tolni a falát, mint egy redőnyt. Egy táblára ki volt írva, hogy milyen ételt lehet kapni és mennyiért, de Beatrice nem állt meg. Továbbment a következő keresztutcáig, befordult a sarkon, és ott, ahol senki sem látta, kinyitotta a szivardobozt. Kivett némi pénzt, és a zsebébe dugta, majd elindult vissza a finom illatok irányába. A pult mögött álló szakács előbb közölte, mennyibe kerül az étel, majd a tenyerét tartotta. Csak azután tette dobozba és adta ki a megrendelést, miután megkapta a pénzt. Beatrice visszavitte a kincset a parkba, leült egy fa alá, majd átadta magát az aranybarna csirke és a ropogósra sült krumpli örömeinek. Tőle jobbra akkor ért véget egy gyeplabdajátszma. A pályát drótkerítés vette körül, és időkapcsolós magas lámpák álltak rajta, amelyek mintegy vezényszóra gyúltak ki, miközben a lány figyelte őket. A hirtelen izzás mozgó fehér foltokká változtatta a játékosokat. Fehér sapkát, fehér inget, fehér nadrágot vagy szoknyát, fehér cipőt viseltek. Beatrice hallott már a sportról, de még nem látott gyeplabdaklubot. Ez a fehér világhoz tartozik, nem olyan hely, ahová őt meginvitálnák. Álmos lett, körülnézett valami kevéssé feltűnő hely után, ahol lehajthatná a fejét, és végül egy zugot választott, ahol dús lombú, nagy bokrok nőttek. Eldugta a szivardobozt a levelek alá, lefeküdt és elaludt. Már fönt járt a nap, mikor arra ébredt, hogy valaki rázza a vállát. – Keljél föl és menjél innen! Itt nem lehet lakni a mi parkunkban! – mondta a rendőr, aki Beatrice fölött állt, eltakarva törzsével a napot. – Innen el kell menni! Na indíts! – Beatrice benyúlt a bokor alá, kihúzta a dobozát, fölállt és megigazgatta nyűtt ruháját. Beletelt egy percbe, amíg magához tért, azután újabb dollárt csúsztatott a zsebébe, miközben az élelmiszerbolt felé ballagott. Ma reggel fánkot eszik, egy doboz tejet iszik hozzá, azután elmegy a városból. A sztrádán közvetlenül az aszfalt mellett gyalogolt. Lassú, egyenletes folyamban jöttek a járművek, ötpercenként követve egymást. Ócska piros furgon előzte meg a lányt, lassított, majd
megállt, száz méterrel Beatrice előtt. Ahogy közeledett a furgonhoz, látta, hogy a hátuljában középkorú őslakos asszony és tizenkét év körüli fiú ül néhány lekötözött bútordarab között. A vezetőfülkéből egy másik asszony hajolt ki, és kérdezte, elvigyék-e. Amikor Beatrice elfogadta az ajánlatot, az asszony azt mondta, kapaszkodjon fel hátulra. Ahhoz túlságosan fújt a szél, hogy beszélgessenek, de a plató három utasa alkalmanként összemosolygott, vagy valamilyen látnivalót mutattak egymásnak a messzeségben. A következő hatvan kilométer már sokkal gyorsabban telt. Végül a jármű megállt egy udvaron, az apró, sárga ház mellett, ahonnan azonnal több ember jött elő, valamennyien őslakosok. Beatrice bemutatkozott a McDaniel családnak. A furgon utasai a bútorokat hozták el egy elhunyt rokonuk házából. Ragaszkodtak hozzá, hogy Beatrice maradjon náluk éjszakára. McDanielék szívesen osztoztak mindenen, amijük volt, és még az átutazó idegeneket is úgy fogadták, mintha a legszorosabb családi körhöz tartoznának. – Pauline vagyok – mondta a furgont vezető asszony, amikor kiszállt. – Fogjad csak ezt az órát! – Egy régimódi időmérőt nyomott a fiú kezébe, amelyet az rögtön bevitt a házba. – Az én nevem Beatrice. Miben segíthetnék? Nagyon hálás vagyok a fuvarért. – Ezt az asztalt felvihetjük a verandára – felelte Pauline. – Freddy, gyere csak segíteni! – Két idősebb férfi lépett oda hozzájuk, és birokra keltek a horpadt, rozsdafoltos, krómozott asztallal, miközben Beatrice és Pauline megragadott egy-egy széket. Az asztalt azért tették a verandára, mert odabent nem jutott neki hely. A házban már volt asztal és négy szék, amelyek a konyha nagy részét elfoglalták. Pauline négyszobás házának többi helyiségében ágyak, díványok, fiókos szekrények voltak, valamint matracok a földre terítve. A fürdőszoba a konyhából nyílt, a vécét a középső folyosó egyik faliszekrényébe préselték be. A belépőket nyálcsordító illat fogadta. – Fogjál csak egy tányért! – unszolta Pauline. – Aztán leülünk valahová, és te elmeséled a mesédet. – Beatrice még sohasem gondolt az életére vagy az utazására úgy, mint egy mesére, pedig talán ez a megfelelő kifejezés. Elmesélte a Mrs. Crowleynál kiütött tüzet, és azt, hogy őt mennyire érdekli a régi élet. – Miért érdekel az téged? – kérdezte Pauline, és bekapott még egy falat édes jamgyökeret. – Hátrafelé akarsz menni? Előre kell mennünk. Nekünk arra van szükségünk, hogy a kormány több pénzt adjon, és több lakást és jobb állásokat. Ha te is elkezdesz úgy beszélni, mint itt a nénike, az csak ront a dolgokon, nem javít! – Beatrice úgy döntött, hogy a nénike az az öregasszony lehet, a veranda sarkában. – Lehet, hogy ez igaz – helyeselt mosolyogva, és kíváncsian figyelte az öregasszonyt –, de honnan tudjuk, miért harcoljunk a jövőben, ha azt se tudjuk, mit adtunk oda? – Ránézett a többiekre, és hozzátette: – Bárcsak beszélhetnék valakivel, aki mesélne a múltról, hogy milyen volt, miért éppen így zajlottak a dolgok, és hogyan változott meg minden. – Még mindig vannak néhányan, akik a régi módon élnek – csatlakozott a beszélgetéshez Freddy. – Menj Arnhem Landba vagy a belső sivatagba. Vannak barátaink az északi területen és mások is Nyugat-Ausztráliában. Segíthetek, hogy megismerkedhess ilyen emberekkel, ha azt szeretnéd. – De ott is ugyanolyan rosszul állnak a dolgok – szólt közbe Pauline. – Minden olyan tisztességtelen. A kormányban senki sem akar meghallgatni bennünket. A fehér ember nem törődik velünk, márpedig az övék minden hatalom. Szerintem annak örülnének, ha mind elköltöznénk a sivatagba, itt hagynánk a termőföldet, hogy mindenütt az ő marháik és birkáik legelhessenek, kivéve ott, amit le akarnak betonozni, hogy vásárlásra használják. Én nem akarok elszaladni. Itt akarok kiállni a jogainkért. Ha el kell fogadnunk a szokásaikat, akkor azt is
engedjék meg, hogy az ő életmódjukat kövessük! Saját orvosokra, ügyvédekre, rádióbemondókra van szükségünk, saját munkásokra a sörgyárban és... – Ám hangja beleveszett a tornácon ülő férfiak harsány hahotájába. – Igen, Pauline, a sörfőzdei munka, az bizonyosan helyre tenne mindent! – csúfolódtak. – Álom – szólt Freddy. – Hogy a feketék együtt dolgozzanak a fehérekkel. Egyforma fizetést kapjanak. Ugyanazt a munkát végezzék. Élhessenek a fehérek szomszédságában. Álom. Ekkor, szinte suttogva, megszólalt a nénike cérnahangja. – Mi az álomidő gyermekei vagyunk. Az egyetlenek, akik tudják, mit jelent embernek lenni. – Az álomban kell élnünk. Ez az egyetlen út. Az egyetlen út, hogy segítsünk a népünkön, az egyetlen út, hogy segítsünk a világon. A fehér ember azt gondolja, minden őslakos a sivatagból jött, de az én népem ezer éve is itt élt ezen a helyen, és ez volt a mi földünk. A mi hazánk a tengertől a hegyekig ért. Nem voltak papír térképek. Énekek sorai határolták a földet. A zene jelölte ki a helyét mindennek, és a zene tartotta meg a helyén a dolgokat. A szomszéd nemzetek tudták a dalunkat, és felismerték a fákat, a patakokat, a sziklákat és a hegyeket, amelyekről énekeltünk. Ezt a helyet őseink teremtették meg nekünk az álomban. A becsület, a méltóság és a boldogság helye volt. Mi jól gondját viseltük Föld anyánknak. – Ám jött a fehér ember, hozott másokat láncra fűzve, és ők nem tanulták meg az énekünket. Gúnyt űztek zenénkből és szokásainkból. Elméjük elzárkózott a mi álmodásunk elől. – Énekelni kezdett. – Na na num kve, raum kve, num kve. Beatrice megbűvölten figyelte a régi nyelvet a nénike gyermekkorából. Amikor az öregasszony elhallgatott, megbeszélték, hogy a jövevény marad néhány napig nyelvet és dalokat tanulni. A néhány napból egy hónap lett. Beatrice segített mindenben, amiben tudott, és pénzzel is hozzájárult a család élelmezéséhez. Pauline elvitte egy ócskáshoz, ahol másoktól levetett és jótékonysági célra adományozott ruhákat árultak rendkívül olcsó áron. Beatrice vett két ruhát, egy pár vászoncipőt és egy kis kék bevásárlótáskát, hogy legyen mibe csomagolnia a holmiját. A nénikével folytatott beszélgetéseik egyikében szóba került a vallás. – Én szeretem a kereszténységet – közölte az öregasszony. Kihúzta görnyedt hátát, és kényelmesebb helyzetbe fészkelte magát. – Szeretem a Jézus-meséket és a szép orgonamuzsikát. De én sose értettem azt a tíz törvényt, amire olyan büszkék. Isten mondta egy embernek, hogy írja fel kövekre, de énszerintem itt nincs valami jól. – Az egyik törvény azt parancsolja, hogy tiszteld a szüleidet. Miért akarná leíratni ezt a Mindenható, amikor Ő alkotott olyannak, hogy születésünktől szeressük szüleinket? A gyereket épp hogy arra kell tanítani, hogy ne szeresse a szüleit. Az a törvény valójában talán úgy szólt: "Ne tégy olyat, amitől a gyermekeid megszűnnek szeretni téged." Az az ember talán úgy gondolta, ez túl hosszú írnivalónak, ezért lerövidítette. – Van egy másik, amelyik azt mondja, ne lopj, de hát mindenki tudja, hogy aki a szívére hallgat, mindig rosszul fogja érezni magát, ha engedély nélkül elvesz valamit. És azt mondják, arra is van törvény, hogy hetente egyszer emlékezz meg Istenről. Nem tudom elhinni, hogy a Mindenható valaha is leíratta volna ezt. Mi minden dolgokban, minden napon, egész napon át tiszteljük a Mindenhatót. Nagy baj, hogy népünk szertartásait, táncait és nyelveit elfelejtik, de én tudom, hogy jön még valami jó. Talán csak újabb ezer év múlva – tréfálkozott –, de akkor is jönni fog. Nem szabad felhagynunk az álmodással. Beatrice, ha megéled az álmot, a nép, amelyre szükséged van, rád talál. A következő héten Pauline és Beatrice csirkét kopasztottak az udvaron. Egy nagy öntöttvas
fazekat megtöltöttek zubogó forró vízzel, belemártották a levágott szárnyasokat, majd marokszám tépték ki a fellazult tollakat. Amikor a vörös tollak rátapadtak a karjára és a ruhája elejére, amikor beszívta az ázott toll sajátos szagát, Beatrice így szólt: – El kell mennem, Pauline. Érzem, hogy az északi néphez kell mennem. – Maradj itt! Együtt talán tehetünk valamit a népünkért. Két ember különb egynél. Nekem itt kellene a segítséged, és az északi népnek is ugyanarra van szüksége, mint nekünk! – csattant föl Pauline. Beatrice nyugtatgatta: – Hátha a gyökereink felkutatása valamilyen más módon lesz a segítségünkre. Az nem segít, ha csak ülünk és panaszkodunk. Tudnom kell, kik vagyunk vagy kik voltunk. Erre én valahogy nem azt érzem megfelelő válasznak, hogy olyan állást kapjunk, és olyan házban éljünk, mint egy fehér. Nem tudom, mi a válasz, de azt gondolom, rálelhetek, ha követem az érzéseimet. A szívem azt mondja, hogy bízzak önnön útmutatásomban, és van odakint egy ösvény, amely énreám vár. Segíteni fogok a harcodban, Pauline, megígérem. De azt is tudnom kell, miért harcolok, nemcsak azt, hogy mi ellen.
23 Másnap reggel Beatrice elbúcsúzott, és újból nekivágott a műútnak. Szivardobozát, amelynek tartalma immár felére apadt, eldugta a kék táskába az ennivaló mellé, amelyet McDanielék csomagoltak neki. A vállára akasztott táska szíjára kincstári kiárusításon vásárolt, régi katonai vizeskulacsot akasztott. Aznap többen is felvették. Elsőnek egy idősebb fehér házaspár állt meg. Beatrice három óránál is tovább utazott a kocsijuk hátsó ülésén, míg elérkeztek a kereszteződéshez, ahol a házaspárnak le kellett kanyarodnia a sztrádáról. Utánuk egy vakációzó, magányos külföldi nő szedte föl, bevitte a következő városba, és kitette a benzinkútnál. Beatrice evett egy szendvicset, megint megtöltötte a kulacsot vízzel, majd ismét elindult gyalogszerrel. Hirtelen kürt bődült mögötte. Egy nagy kamion tülkölt, majd megállt. A sofőrnek egész éjszaka mennie kellett, szívesen vett volna egy kis társaságot. Beatrice hálásan felkapaszkodott. – Hová mégy? – kérdezte a sofőr, akinek cigaretta lógott a szája sarkából. – Északra. – Sok ilyen fekete lakik északon, ugye? Biztos jobb a koszt a bozótban. Én nem értem, hogy bírjátok megenni némelyik kaját. Részemről én megmaradok egy jó nagy marhaszeletnél sok kétszersülttel és a házi dzsemnél! – Egész éjszaka így karattyolt Beatrice-nak, valahányszor eszébe jutott egy téma. Hébe-hóba megkérdezte a lány véleményét, de általában beérte egy "ühüm" válasszal. Beatrice nagyon álmos volt, de kényszerítette magát, hogy ébren maradjon, ha már a sofőr puszta haverságból felajánlotta, hogy elviszi. Úgy tett, mintha érdekelné minden, amiről a sofőr locsogott, és meghallgatta a lamentálását. Reggel megálltak tankolni. A sofőr megreggelizett, Beatrice a saját csomagjából evett. Robogtak úgy délig, akkor a sofőr azt mondta, meg kell állnia egy kis alvásra. Egy másik sofőr is jött az úton, nagyjából ugyanazzal a sebességgel. Többször megelőzték egymást. Beatrice útitársa felvillantotta a fényszóróit, majd mikor mindkét jármű leállt, elmagyarázta, hogy aludnia kell egy kicsit, viszont van egy stopposa, nem ülhetne át abba a kamionba? A másik sofőr beleegyezett. Beatrice lemászott az egyik vezetőfülkéből, és felmászott a másikba. Ez a második sofőr nagydarab ember volt, úgy száznyolcvan centi. Amikor megmarkolta Beatrice táskáját és a padlóra dobta, karján úgy fodrozódtak az izmok, mintha csalódottak lennének, amiért nem többmázsás kihívással találkoztak. Ennek a szájából is lógott a cigaretta, mintha az ajkából nőne ki. Robogtak egész napon át, csak tankolni álltak meg. Az egyik benzinkutas nem volt hajlandó beengedni Beatrice-t a női mosdóba. Azt mondta, eltört. A felesége odanyújtott Beatrice-nak egy papírpoharat: – Tessék, ezt talán tudod használni! – A lány nem egészen tudta, miként használja. Elhúzódott az épület mögé, és a lába közé tartotta a poharat. Amikor végzett, kiöntötte a vizeletet. Úgy döntött, a pohár még jó lesz hasonló és várható esetekre, azzal eltette a táskájába. Este, több órával alkonyat után a sofőr leállt az út szélére a nagy kamionnal és kiszállt. Nyújtózkodott és fejkörzéseket végzett, mintha elgémberedett izmait tornáztatná. Kinyitotta Beatrice ajtaját, és azt mondta: – Ugorj ki egyet nyújtózkodni. Nagyon szép az éjszaka. – Valóban az volt. Odafent csillagok hunyorogtak, és itt, kilométerekre a város villamos lámpáitól, a hold volt az egyetlen nagyobb fényforrás. Amikor Beatrice kiszállt, ugyancsak nyújtózkodott, megfeszítette karjait és hátgerincét. A sofőr elkapta a derekát, és a földre döntötte. Rátérdelt Beatrice lábára, fél kézzel lefogta a karját és belemarkolt a hajába, a másik kezével benyúlt a lány ruhája alá és tapogatni kezdte. Beatrice sikított és vergődött, de a sofőr csak azt hajtogatta: –
Pofa be! – és a térde bénító erővel nyomta Beatrice lábát. Beatrice megpróbálta kitépni magát, de a sofőr pofon vágta, aztán ökölbe szorította a kezét, és hatalmas erővel odacsapott a lánynak. Beatrice elernyedt. Amikor magához tért, egyedül hevert az út szélén. A sofőr és a kamion sehol. Sár, verejték és vér száradt rajta. Bal szeme csak résnyire nyílt, kétszeresére dagadt lába elzsibbadt. Kényszerítette magát, hogy felüljön, aztán felálljon, és tegyen néhány lépést. Nem tehetett mást, mint hogy megpróbált járni. Percekkel később megtalálta kék táskáját ott, ahová a sofőr dobta; nyilván akkor vághatta ki az ablakon, amikor elhúzott. A lány tudta, hogy tisztára kellene cserélnie tépett, mocskos ruháját, de nem volt ereje hozzá. Így csak a lábát kényszerítette, hogy csoszogjon tovább előre, és vonszolta maga után a táskát. Szívverése meglódult, mikor ismét hangot hallott a háta mögött. A nyílt térségben messzire elhallatszott minden hang. Már akkor tudta, hogy kamion jön, mikor még sehol sem látta a fényszóróit. El kell bújnia! De hová? Le akart rohanni az aszfaltról, hogy odalapuljon a földhöz, de nem bírt futni. Annyit tudott tenni, hogy megfordult és elindult a bozót felé, de már túl késő volt. A sofőr észrevette és lefékezett. Megállt, kiszállt és utána kiáltott: – Hé, hé! Te vagy az, kislány? – Futásnak eredt, és amikor utolérte Beatrice-t, átkarolta, hogy ne mehessen tovább. A lány olyan gyenge volt, hogy különösebb erőfeszítés nélkül meg lehetett állítani. Amikor a férfi meglátta az arcát, csak annyit mondott: – Édes Istenem! Ó, édes Istenem! A locsifecsi sofőr volt. Visszatámogatta Beatrice-t a teherautóhoz, és felsegítette a vezetőfülkébe. Mire becsukta az utasülés ajtaját, átkerült a vezetőülés ajtajához, és beült a kormány mögé, Beatrice már mélyen aludt. A sofőr délelőtt megállt benzinért és reggeliért. Valaki a büféből észrevette a vezetőfülkében ülő lányt, és megjegyzéseket tett összevert arcára. Beatrice sofőrje nem felelt. Megette a reggelijét, fizetett és elment. Vitt magával teát, két szelet süteményt, és jeget a lány feldagadt arcára. Harmadik napjukon Harry végre bemutatkozott. Ezt eredetileg elmulasztotta, annyira lefoglalta a beszéd. Felelősnek és bűnösnek érezte magát a történtekért, és tőle telhetően próbált elégtételt adni a fiatal fekete nőnek, akivel most már fent járt északon.
24 Nyolc évbe telt, amíg Geoff Marshall ügyében a fellebbezés megjárt minden fórumot. Kirendelt jogászok intézték. Geoff semmiben nem vett részt, nem is érdekelte. Éjszaka gyakran nézte a plafont, és elképzelte a tiszta, csillagos eget, amelyet gyerekként annyira szeretett Willették birtokán. Hogy kívánkozott vissza abba a gyerekkori szabadságba! Most még a fajtája is vonzónak tűnt. Vadak, műveletlenek, de szabadok! Mohón vágyott többet tudni róluk, de félt kockáztatni ádáz hírét azzal, hogy könyveket kér a börtön könyvtárából. Egy napon, amikor a cellája mellett tolták a görgős kocsit, mégis megszólította az őrizetest. – Hé, haver, várj csak egy pillanatra! Nem tudnál kihozni nekem egy bizonyos könyvet? – Naná – felelte az öregember, aki több mint harminc éve kézbesítette a könyveket. – Mi a címe? – Nem tudom – vallotta be Geoff. – Még sráckoromban láttam egy könyvet az ausztráliai őslakosok művészetéről. Ausztráliai vagyok. Szeretnék erről olvasni, de nem ismerek se címet, se szerzőt, se semmit. Tudnál segíteni? – Naná – ismételte a fehér hajú ember nagy önbizalommal. – Bár ezt rendelni kell. Beletelik pár hétbe. – Ceruzát-papírt vett elő, és felírt magának valamit, aztán lefirkantotta a cella számát, és megkérdezte Geofftól, hogy kicsoda. – Én vagyok a 804781.
25 A nap éppen a fejük fölött járt, egyetlen árnyékot sem vetett Isten szép világára. Ahogy közeledtek a kis településhez, Beatrice tudta, hogy ez az a hely, ahol ott kell hagynia Harryt. Nem volt valami különös, még csak hívogatónak se látszott, de valahogy jónak érzett. Por ülepedett minden épületre, ami nemrég elvonult viharra utalt, vagy olyan vidékre, ahol mindennapos a szél. A járda és az úttest között nem nőtt fű, a főút kihaltnak és elhagyatottnak tűnt, ám egy mellékutcában zöld park látszott, amelyben magas fák vetettek árnyékot. Fekete alakok mozogtak a parkban, a főutcán feketék elegyedtek a fehérekkel. Beatrice tudta, hogy megérkezett arra a helyre, ahol a fajtája már nem kisebbség. Harry megállt a sarkon egy emeletes szálló előtt, amelybe a kocsmán át lehetett bejutni. Az emeleten több ablak nyitva állt, és a függönyök kilógtak az utcára, várva a következő szellőt, amely visszafújja őket a szobákba. Beatrice lemászott a vezetőfülkéből, elbúcsúzott, és megnyugtatta Harryt, hogy nem lesz semmi baja. Nem említette a két zápfogát, amelyeket tegnap veszített el, mikor beleharapott egy szelet húsos lepénybe. A szeme vérvörös volt, és még mindig résnyi, de a lába észrevehetően javult, és napról napra kevésbé fájt. Fogta a táskáját, átvágott az utcán, elindult a park felé. Pontosan előtte egy idősödő fehér asszony akkor tett ki egy SEGÍTŐT FELVESZEK! táblát egy tejbár pultjára. Beatrice habozás nélkül belépett a nyitott ajtón, és odament az asszonyhoz. – Éppen ezért vagyok én itt! Az asszony fölnézett, összerezzent a zúzódásos arctól, és majdnem megijedt a rámeredő rémes szemtől. – Hogy? – kérdezte. – Mit mondott? – Azért vagyok itt, hogy segítsek. Ahogy a tábla mondja! Mindent meg tudok csinálni, ha egyszer megmutatja, hogyan kell. – Lélegzetet vett, és így folytatta, érezve az asszony gyanakvását: –Kérem, ne nyugtalankodjék a külsőm miatt. Balesetem volt, de ilyen még sohasem fordult elő velem. Nem keresem a bajt, és tudok segíteni. Tényleg tudok. – Épphogy kitettem a táblát – mondta az asszony kissé méltatlankodva. – Maga az első, aki jelentkezik. – Engedje, hogy dolgozzak önnek két-három napot, győződjék meg róla, mire vagyok képes. Ha nem válok be, nem tartozik nekem semmivel, és újra kiteheti a táblát. Ha megfelelek, akkor kifizet, és megkapom az állást. Mit szól hozzá? – Hát, nem is tudom – felelte gondterhelten az asszony. – Kicsoda maga, és honnan jött? – A nevem Beatrice, és Sydneyből jövök. Kitűnő oktatást kaptam angol nyelvből, matematikából s a többi, és négy év gyakorlatom van munkából és felszolgálásból. Tudom, hogy nagyon rosszul nézek ki, de ez minden nappal javul. Jövő héten annyira jól leszek, hogy csodálkozni fog rajta, kinek is adott munkát! A szürke hajú asszony elmosolyodott. Ő sem találhatott volna ki ennél meggyőzőbb történetet. – Van férje? Családja? Hol lakik? – Nincs. Nincs. Egyelőre sehol. Mindketten nevettek. Szamár kérdésekre szamár a válasz. – Rendben van. Jöjjön be ide, Beatrice. Megmutatom magának az üzletet, és kitaláljuk, mit dolgozhat a következő két napban.
Az üzlet tulajdonosnőjét Mildred McCrearynek hívták, és több mint két évtizede üzemeltette a boltját ugyanabban az épületben. Először a férjével közösen dolgoztak. Amikor a férje meghalt, a fia állt be társnak. De a fiú kinőtte az isten háta mögötti települést. Túlságosan csendes volt, túlságosan unalmas, túlságosan messze a világ többi részétől, így hát elment. Írt néhány levelet, és öt éve küldött egy karácsonyi képeslapot, de azóta semmit. Az anyja mindennap várt és reménykedett, hogy egyszer csak besiet az ajtóra akasztott hosszú műanyag szalagok között, de a fia sohasem jött. A bolt hosszú, keskeny épületben volt. Ennek az első fele volt a tulajdonképpeni üzlet, ahol bőséges választékban lehetett kapni papírba, bádog– és kartondobozba csomagolt élelmiszereket. Volt egy hűtőszekrény az italoknak. Mildred néhány centtel többet számolt fel, ha a vevő hideget akart a pulton melegedő ital helyett. A tulajdonosnő naponta elvihető ételeket is készített a törzsvevőknek. Ezek többnyire ebédidőben fogytak, de a maradék is szinte mindig elkelt zárásig. Időnként a szállóvendégek is átjöttek szendvicshez valót vásárolni, ahelyett hogy drágábban ettek volna a kocsmában. Néhány sarokkal arrébb volt két gyöngyhalászati szövetkezet, amelynek alkalmazottai Mildred árait ésszerűnek, a kosztját pedig felségesnek találták. A bolt hátsó részében tárolták az élelmiszert, amelyből feltöltötték a polcokat, ugyanitt volt egy fürdőszoba és egy vécé, egy apró tűzhely, egy mosogató, egy faliszekrény és még egy hűtőszekrény. Közvetlenül a két részt elválasztó ajtó mögött magas, régimódi szekrényes rádió állt; Mildred ide szokott leülni egy túltömött székbe, ahonnan láthatta a bejáratot, és rádiózott, ha nem volt nagy forgalom. A hátsó ajtótól jobbra lépcső vezetett az emeletre, McCrearyék lakásába. Mildred rábízta Beatrice-ra, hogy töltse fel a polcokat, söpörje fel az épület két felét, és takarítsa ki azt a részt, ahol az ennivaló készül. Lenyűgözte, hogy a lány mekkora odaadással veti magát a munkába. Mikor beesteledett, Mildred azt javasolta, hogy Beatrice hozzon le az emeletről egy összecsukható ágyat, és állítsa föl magának a bolt hátsó részében. A következő tíz napban Beatrice csak akkor lépett ki a boltból, ha fölseperte az első járdát, vagy kirázott egy szőnyeget a hátsó ajtóból. Felajánlotta, hogy kitakarít Mildrednél is, amit sokkal alaposabban csinált, mint a tulajdonosnő, úgyhogy attól kezdve az is az ő dolga volt. Jól kijöttek egymással. Egyikük sem hajlott az üres fecsegésre, és mivel Beatrice szüntelenül tettvett, Mildred úgy érezte, igazi gyöngyszemet talált. Még arra is megtanította, hogyan könyveljen, miként hozza egyensúlyba a bevételt és a kiadást, és hogyan vezesse azoknak a nyilvántartását, akiknek hitelük van az üzletben. A negyedik hónaptól Beatrice tette be a bankba a pénzt, és minden hónapban ő vitte borítékban a bérleti díjat, amelyet befizetett Malcolm Houghton számlájára. Mr. Houghton másodgenerációs juhtenyésztő volt. A birtokán, amelyen a juhait legeltette, hússzor elfért volna az egész város. A szálloda, Mildred oldalán az utca minden háza ugyancsak (Malcolm Houghtoné volt. Bent ült a bank igazgatótanácsában, támogatta a vándor egészségügyi szolgálatot, helyiséget adott a heti két napban üzemelő rendelőnek, tevékenyen hozzájárult a park és a sportpálya létrehozásához. Őslakosokat is alkalmazott. Beatrice még sohasem látta Houghtont, és nem hitte, hogy valaha is találkozhatnának, de szinte naponta hallotta a birtokos nevét. Amikor elsajátította a nyitás, zárás, árusítás fortélyait, akkor végre volt ideje, hogy megismerkedjen őslakos asszonyokkal és családjaikkal, akik időnként bejöttek a boltba. Csodálatos volt látni, hogy itt északon a fekete gyerekek végre ugyanabba az iskolába járnak, mint a fehér gyerekek. Bár az életszínvonaluk emelése érdekében a jövedelmüket még mindig segélyekkel egészítették ki, Beatrice népéből errefelé sokkal többen kaptak állást, mint amit a
lány a fővároshoz közelebb tapasztalt. Megismerkedett egy ősrégi sivatagi törzs iparművészetével, és ezt-azt megtanult a meséikből. Továbbra is hangoztatta, hogy mennyire szeretne többet tudni bennszülött gyökereiről. Egy Bill nevű férfi, aki másokkal együtt a városon kívül lakott hevenyészett kunyhókban, azt mondta, időnként meglátogatja őket egy sivataglakó. Megígérte Beatrice-nak, hogy szól, ha a sivatagi megint erre jár. Egy szerdai derűs reggelen furgon döcögött oda az üzlet ajtajához. Számos rekeszt rakodtak le róla, amelyeket Beatrice-nak kellett hátravinnie. – Jó nehezek. Mi van bennük? – kérdezte a pirítóst majszoló Mildredtől. – Üres üvegek – felelte az asszony, és az eperdzsem után nyúlt. Az üvegek néhány hétig kicsomagolatlanul álltak a kartondobozban. Akkor Mildred küldeményt kapott egy játékgyártótól. Beatrice nézte, hogy kerül elő belőle egy dobozra való színes léggömb. Nagyon kíváncsi lett, hogy miért rendel a munkáltatója ilyesmit, de nem kérdezett. Csupán néhány nap múlva értette meg a rendeltetésüket. Mildred megkérte, hogy csomagolja ki és mosogassa el az üvegeket. Aztán szőlőlevet, cukrot és valami titokzatos dolgot tett minden palackba, majd ismét megkérte Beatrice-t, hogy minden üveg szájára húzzon rá egy léggömböt. Bort gyártottak, és a léggömbökre azért volt szükség, hogy szemmel tarthassák, mennyi gáz keletkezik, és el is távolíthassák, mielőtt robbanás következne be. Mr. Houghtonnak nem készpénzzel, hanem alkohollal törlesztették a bérleti díj egy részét. A földbirtokos megbízott Mildred szakértelmében, hogy folytatni tudja a hagyományt, amelyet az apja és a megboldogult McCreary teremtettek. Mildred semmi kivetnivalót nem látott ebben. A bennszülöttek isznak. Valahonnan így is, úgy is kerítenek szeszt, akkor már miért ne tőle? Inkább ő arassa le az eladás hasznát, mint valaki más a kisvárosban. Beatrice csalódott a barátnőjében, mert tudta, hogy az italozás a puskagolyónál is gyorsabban megöli népét, de nem tehetett semmit. Úgy látszik, ilyen az élet. Majdnem egy éve dolgozott Mildred McCrearynél, amikor egy reggel hajnal előtt a város peremén lakó Bill ébresztette, aki a nyitott hátsó ajtón jött be a boltba. Siessen, mondta a lánynak, menjen ki a hatalmas juhtenyésztő birtok melletti útra, ott talán találkozhat azzal a sivatagi törzsi futárral, akiről korábban mesélt. Korán volt még; Beatrice nem akarta felébreszteni Mildredet. Úgyis idejében visszaér, hogy kinyithassa a boltot. Szoknyát-blúzt rántott magára, és elment.
26 Geoff, aki hivatalosan Jeff Marsh volt, nyolc évet töltött a halálsoron, amíg el nem fogyasztotta minden fellebbezési lehetőségét. Megkeseredett, belenyugodott a halálba, amikor egy kedd reggelen az őrök minden előzetes figyelmeztetés nélkül bejöttek a cellájába, kezét-lábát megbilincselték, és bekísérték a börtönigazgató irodájába. A faburkolatú irodában a magas hátú fekete bőrszékben ülő igazgató felolvasott egy hivatalos okmányt az álló őrizetesnek, tájékoztatva Geoffot, hogy az állam eltörölte a halálbüntetést, ennélfogva az ő halálos ítéletét átváltoztatják életfogytiglani börtönbüntetésre, a feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül. Megrendítő élmény volt. Geoff megtanult együtt élni a halál gondolatával. Gyűlölte Marshallékat, gyűlölte a vallásukat, de azért órákig elmélkedett az évek során végighallgatott prédikációkon. Gondolkozott a mennyről és a pokolról, a tízparancsolatról, Jézusról és a sátánról. Egyiket sem tudta elfogadni. Túl sok volt a megválaszolatlan miért. És akkor most a börtönigazgató azt mondja, hogy nem fog meghalni! Folytatni fogja az életet. Még tovább lesz áldozat, bezárva egy ketrecbe, amíg vénséges vén ember nem lesz belőle. Felzaklató volt. Maga se tudta, mit érez. Egy része megkönnyebbült, de egy másik része megriadt, tehetetlenül dühöngött, és elcsüggedt. A következő néhány hétben a halálsor valamennyi elszigetelt lakóját visszaterelték a sokaságba. Az eltelt évek alatt Geoff egyszer sem lakott közös cellában. Most összezárták egy olasszal, aki Vakarcsként mutatkozott be. Kizárólag a koruk volt közös. Vakarcs kurta termetű volt, mindössze százötvennyolc centiméter, és hatvanöt kilót nyomott. A haját olyan hosszúra növesztette, amennyire a börtönszabályzat engedte, és több tetoválása volt, mint foga. Hosszú bűnlajstroma még fiatal korában kezdődött. Eddig ötször ült, kocsilopásért, rablásért, tiltott szerencsejátékért, prostituáltak futtatásáért, most pedig gyilkossági kísérletért. Szeretett beszélni. Geoff viszont hallgatag volt, és ahhoz szokott, hogy időnként napokig nem álltak szóba vele. Vakarcs félt Geofftól. Senkiben sem bízott, aki ilyen csendes. Geoff bizonyosra vette, hogy Vakarcs az őrületbe fogja kergetni örökös karattyolásával, pár hét alatt mégis összerázódtak valahogy. Vakarcs kiokosította cellatársát, hogyan lehet kulcs nélkül beindítani az autót, hogyan kell feltörni a páncélszekrények különböző típusait, és hogy kell fogadni a lóversenyen. Geoff hallgatott, mert Vakarcsnak hallgatóságra volt szüksége, és hallgatás közben a kis olasz arcát tanulmányozta. Mocorogni kezdett benne a régóta szunnyadó rajzszenvedély. Közönséges elítéltként könnyebb volt hozzájutni olyan tárgyakhoz, mint a papír meg a ceruza, és Geoff napjait újra megtöltötte a művészet. Először apró darabokra tépte minden képét, és leöblítette a vécén. Nem tudta, mit szólnának az új hobbijához. Csakhogy a tetoválómester őrizeteseknek mindig szükségük volt új mintákra. Sárkányokat, kígyókat, koponyákat akartak, és minden egyedi újdonságon kapva kaptak. Geoffnak hamarosan olyan híre lett, hogy képes megvalósítani minden óhajt. Ő is megtudott magáról valamit. Valahányszor leszállított egy borzalmas mintát, mindannyiszor valami értelmeset és gyönyörködtetőt kellett rajzolnia. Nem tudta, honnan jön az egyensúlynak ez a vágya, de olyan ellenállhatatlan volt, hogy nem tagadhatta le a létezését. Egy idő után nyíltan gyakorolta mindkét művészetet. Képes volt alkotni egy hosszú kígyónyelvű szörnyeteget, amelyet tintával edzettek bele valakinek a bicepszébe, és ugyanazon a napon virágos mezőt rajzolt, hogy egy rabtárs hazaküldhesse az anyja születésnapjára. Senki sem látogatta meg az évek során. A kirendelt védőknek nem volt több dolguk vele. A börtön falain kívül nem várta család vagy barát. Nem kapott levelet. Az égvilágon senki nem tudott róla, nem törődött vele, ám ő belenyugodott ebbe az elzárt életbe. Igyekezett a legjobbat kihozni a helyzetéből, noha érezte, hogy egy világvégi sivatagban se lehetne ennél magányosabb.
27 Ballagott Beatrice a hatalmas Malcolm Houghton birkatenyésztő birtokát szegélyező piros poros úton. A kerítés jó állapotban volt, ahogyan a gazda megkövetelte. A legelőn már sarjadt a fű ott, ahol a nyáj majdnem tövig harapta, és kopaszra taposta a földet. Nagyon enyhe szellő fújdogált, olyan tökéletes volt a reggel, hogy minden friss ausztrál bevándorló azt képzelte volna, ma nem lesz olyan hőség, mint tegnap; de Beatrice csak annak örült, amiért a lába olyan kérges és kemény, kibírja az évszakok minden változását. A növényzet zöldellt a közelmúlt esői után. Elöl, ahol az elforduló kerítés a Houghton-birtok nyugati határát jelölte, kis facsoport állt, és mintha egy mozdulatlan kék tárgy lógott volna a közepén. Beatrice úgy vélte, annak a törzsi futárnak a jelzése, akivel találkozni fog. Ment előre, közben egyfolytában a kék foltot nézte, amíg meg nem látta, hogy nem tárgy, és nem is lóg. Hátát a törzsnek vetve, lábát az ágnak támasztva őslakos asszony ült egy magas fán, mintha csak modern hintaszékben lustálkodna. Egyetlen szál nyitott, kék kockás inget viselt, amelyből kilátszott fekete mellkasa, és egy rongyot tekert az ágyékára. Beatrice akaratlanul elmosolyodott. Olyan természetesen ömlött el az arcán a mosoly, mint meleg barna kenyéren az olvadó vaj. Válaszul a magas ágon ülő asszony is elvigyorodott, akár egy boldog gyerek. Hiányzott az egyik metszőfoga. Fényesre csiszolt folyami kavicsként ragyogó szeme ugyanolyan sötét volt, mint Beatrice-é, ám az ő haja, amely jojóra emlékeztetően billegett előre-hátra a néma és lelkes helyesléstől, már szürkült az ötven évet megélt fejen, míg Beatrice fürtjei sötétbarnán omlottak a vállára. A lány elmondta a köszöntést az egyik törzsi nyelven, amelyet megtanult, és várta a választ. Ismét próbálkozott, de mindhiába. Az idősebb nő csak mosolygott, és bólogatott. A harmadik kísérletre az egyik bennszülött nyelven azt mondta: – Máma van! – Beatrice rögtön bemutatkozott, és megpróbált beszélgetni, de a csepp kis asszony váratlanul lemászott a kakasülőjéről, és lassan elindult. Alig volt több másfél méternél, aprócska, ám izmos és erős törzsét rövid, vaskos lábak hordozták. Elfelé tartott a Houghton-birtoktól és a településtől, vissza az isten háta mögé, amerre addig gyérült a növényzet, míg meddő sivatag lett belőle Ausztrália szívében. Hátra se fordulva, mintha a síkságnak mondaná, határozottan kijelentette angolul: – Megyünk! – Várjunk csak! – hökkent meg Beatrice. – Te angolul beszélsz! Új ismerőse megállt és hátrafordult. – Igen, én is laktam a városban. De most el kell mennünk, mennünk kell az én hazámba. Népünk meghallotta, hogy segítségért kiáltasz. Sokat kérdezel. Mi majd segítünk, hogy megtaláld a válaszokat. Gyere, megyünk! – Azzal ismét elindult. Beatrice remélte, hogy egy napon eljön egy sivataglakó, de valamiért úgy képzelte, hogy bemennek együtt a városba, ott ő elbúcsúzik a munkáltatójától, és keres valakit, akinél otthagyhatja a holmiját. Majd miután ezt elintézte, követi a törzsi asszonyt az otthonába. De nem úgy történt, ahogyan tervezte. Lenézett szoknyája virágmintájára, és elméje valamely távoli kartotékfiókjából kipattant egy kérdés, amely évekig foglalkoztatta. Milyen lehet az ember végnapja a földön? Másképp érzi-e magát, amikor fölébred az utolsó reggelen? Van-e fogalma róla, mi fog történni, miközben magára ölti a ruhát, amelyben meg fog halni? Ő nem fog meghalni ma, de az biztos, hogy egy óriási ajtót csuk be maga után. A kérdésre valahogyan magától következett a válasz. Nem, mondta magának, nem tudhatom, melyik nap lesz az utolsó napom, és a legkülönb terv nem
válik valóra, de lehetek olyan lelkiállapotban, hogy ezt elfogadjam. Hihetem, hogy valami jó fog kisülni belőle! Tizenhat évig nem ismert mást, mint a missziós árvaház életét. Nem volt családja, öröksége, egyénisége, csak egy újabb őslakos pici lány volt a sokak között, akiket az intézmény fölnevelt. Fiatalsága következő négy évében nem volt tanácsadója, vezetője; úgy keresett valamit, hogy azt se tudta, mit keres. Kallódó senki volt, leány, szülők nélkül. Ennek lett vége ezen a napon. Ma felcsillant a remény, hogy végre kapcsolódni fog valakihez vagy valamihez, és talán még azt is érezheti, hogy ott van, ahová tartozik. Jól kieresztette a hangját, hogy a távolodó sivataglakó hallhassa: – Várj meg, jövök! Igen, várj meg, jövök!
***
Szótlanul gyalogoltak, a fiatalabb nő kissé lemaradva az idősebb mögött. Végül Beatrice törte meg a csendet: – Milyen messze van a te hazád? Mennyi ideig kell vándorolnunk? Az asszony előreszegezte a mutatóujját, visszahúzta a tenyerébe, megint mutatott, visszahúzta, még egyszer mutatott. Három valami. Három mérföld nem lehet, három napnak kell lennie. Az nem gond, ha napokig kell gyalogolni. Elég sokat járta az utcákat és a vidéket az évek során. Elképesztette, hogy az asszony tudja, merre tartson. Nem voltak tájékozódási pontok, minden egyformának tűnt. Halványzöldtől mélyzöldig terjedő árnyalatokban játszó bokrok nőttek a rőtesszürke földön, a sziklák ugyanolyan színűek voltak, mint a föld, és a néhány magányos gyík annyira beleolvadt a tájba, hogy csak akkor lehetett látni őket, amikor a látómező szélén elvillantak. Amint a juhtenyésztő birtok eltűnt, Beatrice elveszítette minden tájékozódási képességét. – Honnan tudod, merre kell menni? Útitársa válaszul behajlította az ujjait úgy, hogy a hüvelykje a földre, míg a kisujja az égre mutatott. Beatrice nem értette a gesztust, mint ahogy azt sem, hogy miért nem állt meg a sivataglakó, és miért nem felelt az ő kérdésére. Bizonyosan arra céloz, hogy valamit követ az égen, és valamit a földön. Tulajdonképpen nem számít. Jó érzés elmenni mindentől, amit ismer. Minél jobban eltávolodtak a bádogházaktól, annál inkább tudatosodott Beatrice-ban, hogy az ő igazi helye valahol ott van elöl. Minden lépéssel biztosabbra vette, hogy meg fogja találni. Fél órával később az asszony megállt, és hátrafordult. – Itt most köszönetet mondunk anyánknak, a Földnek. Testünk belőle vétetett. Ő adja ételünket, orvosságunkat, ő tisztít meg bennünket könnyeivel. Karjaiban alszunk. Amikor meghalunk, ő fogadja be megkopott csontjainkat, hogy elvegyítse őseink és a még meg nem születettek testeivel. Ideje visszaadni, amit nem használunk többé. – Szólította a talajt, engedélyt kért, hogy megnyithassa. Azután térdre vetette magát és ásni kezdett, kimeregetve a földet a lyukból. – Segíthetek? Csak egy bólintás volt a válasz. Beatrice letérdelt a gödör túlsó oldalára, és együtt ástak tovább. Végül az asszony levetette gomb nélküli kockás ingét, és beleejtette a lyukba. Kioldotta az ágyékára kötött rongyot, az ing után dobta, majd fölállt. Fonott zsinórra erősített, apró bőrtasak
lógott a csípőjéről. Nem adott magyarázatot a tarsolyra, és úgy nézett Beatrice-ra, mintha azt mondaná: "Te következel." A lányra hullámként zúdult a missziós iskola összes prédikációja az emberi meztelenség szégyenletes voltáról. De csak egy pillanatig habozott, mielőtt rátette volna a kupacra a virágos szoknyát és a blúzt. Az asszony megint szólt a földhöz, és köszönetet mondott a ruháknak. Aztán kihunytak a színek, amikor közös erővel betemették a gödröt, és elsimították a homokot. Befejezésül az idősebb nő a száját csücsörítve ráfújt a homokra, hogy eltüntesse tenyerük nyomait és a horpadásokat, amelyeket a térdük vájt. Most már nem lehetett látni, hogy ezt a helyet valaha is megbontották. Az asszony megfordult. – Nem fogod ilyen kényelmetlenül érezni magadat, amikor csatlakozol a többiekhez, és többet tudsz meg az én népemnek, az Igazak népének a szokásairól. – De te ruhát viseltél! – jegyezte meg Beatrice. – Igen, tiszteletben kell tartani azt a gondolkodásmódot. Mi nem értünk egyet vele, de nem ítélkezünk. Ítélkezés helyett figyelünk. Néha, mikor hideg van, szükséges a ruha, de úgy tűnik, a ruházkodás csak még több megítéléshez vezet, és még inkább eltávolítja egymástól az embereket. Bizonyosan észrevetted már, mennyi zavart okoz, ha a külszín alapján ítélsz; lehet, hogy az a személy egészen más, mint a látszat. Rá fogsz majd jönni, mint ahogy én is rájöttem, hogy ez csak akkor szégyen, ha azzá teszik. Ha tovább viselted volna azt a szoknyát és a blúzt, az csak arra lett volna jó, hogy kívülállónak tartsd magad a törzsben, amely azt szeretné, ha hozzánk tartoznál. Mentek tovább. Beatrice örült, hogy az ő földrészén ilyen páratlanul békés természetű emlősállatok és hüllők élnek. Nincsenek hatalmas, emberevő tigrisek vagy medvék, vannak azonban szökdécselő kenguruk minden méretben, a rágcsálónyitól a kétméteresig; van a kis koala, amely látszólag semmi tevőlegeset nem csinál, csak emlékezteti a világot az érintés gyönyörűségére; és van a szélsebesen száguldó, fenséges tollazatú emu. Van persze néhány mérges kígyó is, de ezektől nem tartott, mert vezetője bizonyosan tudja, miként bánjon el velük. Órákig mentek alacsony bokrokon és egy-egy ritka facsoporton át. Az asszony csak nagy sokára szólalt meg: – Amennyiben a javunkat szolgálja, ma enni fogunk megint, úgyhogy figyeljünk, milyen ajándékot küld a Mindenható. Minden lépésnél vannak látni– és megjegyeznivalók. –Mutogatni kezdte az apró nyomokat a földön, amelyeket Beatrice csupán akkor látott meg, amikor összpontosított. Voltak ott mancsok, tappancsok, csúszkáló hasak, gyorsan szökellő, lassan baktató, éhes, fáradt, öreg, fiatal, kutató lények nyomai. Majd elértek egy folthoz, ahol zöld pettyes növények nőttek, és vastagabb volt a száruk, mint az eddig látottaké. A sivataglakó megállt, és szólt a növényekhez. Lehajolt, lecsípett egy darabot, felnyitotta: kövér barna bogyókhoz hasonló magok ültek benne. A hüvelykujjával eltávolította őket ugyanúgy, ahogy Beatrice-t tanították borsót fejteni. Megosztoztak a néhány értékes falaton, majd az asszony intett Beatrice-nak, hogy törjön le egy darab növényt, és bontsa ki. A lány engedelmeskedett, és közben megkérdezte: – Honnan a csudából jöttek rá, hogy ez ehető? – Megvan rá a módszer, amikor valamilyen más fajtával találkozol. A szaglással kezdődik. Nagyon fontos, hogy mindent megtanulj szagolni, ne csak a növényeket. Szagold a levegőt, a vizet, az állatokat, még a másik embert is. A szagok különbözőek, és neked nem szabad elfelejtened, minek milyen szaga van. Ha elég összehasonlítást végeztél, észre fogod venni, hogy a mérgeknek gyakran nagyon erős, jellegzetes a szaga. Ha valamilyen növénynek nem olyan a szaga, mint egy általad ismert méregé, akkor le kell törnöd egy darabját, és a testedhez kell dörgölnöd. Érzékeny részt válassz, például a szemhéjadat, az orrlyukaid környékét vagy a hónaljadat. Várj és figyeld meg, fog-e csípni vagy viszketni, megdagad-e, felhólyagzik-e. Ha nem, akkor próbáld megízlelni, de csak a szájad szögletével vagy a felső ajkaddal, és megint várd, hogy mit válaszol a test. Ha semmit, akkor valamivel többet is megkóstolhatsz. Gargarizálj
egy kis lével, majd köpd ki, és várd meg az eredményt, csakis azután nyeld le. Ha lenyelsz egy falatot, akkor is meg kell várnod, megfájdul-e tőle a gyomrod, vagy kiveti-e a táplálékot a tested úgy, hogy visszanyomja a szádon, vagy hátul kiszalad belőled. Jó sokáig várj, hogy láthasd, változtat-e a gondolkozásodon vagy a járásodon. – Próba minden új találkozás: ételekkel, emberekkel, gondolatokkal. Először mindent szagolj meg. Ha valaki mond valamit: szagold meg! Ha jó a szaga, akkor harapj belőle egy kicsit, de mindig rágd meg. Sokáig rágd, mielőtt nyelnéd. Még a szavakat is sokáig kell rágnod, mielőtt lenyelnéd őket, mert sokkal könnyebb kiköpni valamit, mint akkor szabadulni tőle, ha már magadba fogadtad. Ha magadba fogadod a szavakat, és a gondolat nem megfelelő neked, akkor bajod lesz belőle. Daganatokat, pörsenéseket, fejfájást, mellfájást, gyomorfájást, üszkös fekélyeket okoz, amíg ki nem veted magadból. Szerencsére az ételt könnyű eltávolítani a hányással vagy a hasmenéssel, és már túl is vagy a tévedésen. A gondolatokat és a hiedelmeket sokkal nehezebb kiűzni. Látod, a sivatagon túli világ olyan dolgokat művel, amelyek nagyon megváltoztatták az életet. Okosabb, ha nem feltételezed, hogy valami biztonságos, csak azért, mert normálisnak vagy rendjén valónak látszik. – Az volt a legnehezebb dolgunk, hogy megszagoljuk és megízleljük az európai fehér világ szavait és hiteit, majd udvariasan köpjük ki őket. Kevesen maradtak szabad bennszülöttek. Számuk évről évre csökken, mert egyre több törzset kényszerítenek, hogy hagyják el a hazájukat, és ők vagy átveszik a fehér világ életmódját, vagy meghalnak. Nem is igazán a fehérség a baj. Ki kell javítanom magamat, mert a bőr színének nincsen jelentősége. A gondolkodás és az életmód, az eredeti törvények, értékek megváltozása, az tette az embereket mutánsokká. Minden színben lettek mutánsok. – Véneink egy véleményen vannak, nővérem. Álmunkban és ébren sokan hallottuk segélykiáltásodat. A te életed valóban a keresés, azonkívül megvan benned a képesség, hogy fontos válaszokra lelj, és sok eltévedt embert visszasegíts az útra. De nem lesz könnyű dolgod. Ellentétben a kisgyermekkel, aki szívesen tanul, és belső ürességét kell megtölteni adatokkal, te már feltöltekeztél. Magadnak kell eldöntened, mit vessél el, mit cserélj ki és mit fogadj el. Tudom, mert én is álltam a te helyeden. Beatrice elfogadta a kis marék magot. Alaposan megrágta mindet, élvezte a mogyoróra emlékeztető ízt, és azon tűnődött, milyen lehet a tápértéke. Ballagtak, és ő azt forgatta magában elmerülten, amit a sivataglakó mondott. – Nem vagyok biztos benne, hogy kibírom! – szólt végül szinte suttogva. – Visszaviszlek. – Nem, nem akarok visszamenni. Én csak arra céloztam, hogy nagyon kényelmetlenül érzem magam ruha nélkül. Ha elgondolom, hogy másokkal találkozom, főleg férfiakkal, ez... – Elhalt a hangja. – Rendben van – nyugtatta figyelmes kísérője. – Csinálunk majd takarót. Útközben rátalálunk a dolgokra, amelyekre szükségünk van, és megmutatom neked, hogy kell csinálni. Alkalmanként az Igazak is eltakarják magukat. Semmi baj. Még mindig jobb lesz a szoknyádnál és a blúzodnál. Olyasmit készítünk, ami kényelmes és nem olyan otromba. Te úgy tudod, hogy a testet mutogatni szégyenletes dolog, de ez tényleg olyan viselkedés, amelyet tanultál. – Fülig érő vigyorral hozzátette: – Úgy gondolom, egy oposszumbőr csodálatos lenne. Talán ha felküldenénk ezt a gondolatot a párákba, az oposszum, amely erre a célra született, megtisztelne bennünket azzal, hogy keresztezi utunkat. Alkonyat felé apró vízfolyáshoz értek, és letérdeltek inni. Ebben a pillanatban a vándoroktól jobbra fénylő koromfekete fejű, barna csíkos piton csúszott át a sziklán. Mielőtt Beatrice szóra nyithatta volna a száját, az asszony elkapta a kígyót, pontosan a feje mögött. Kőpengét vett elő a
tasakjából, és megölte a hüllőt, majd ráakasztotta az övére. Szó nélkül mentek tovább. Amikor a nap a szemhatárra ért, megálltak néhány percre. Az asszony megjegyezte, hogy milyen gyönyörű szokott lenni minden naplemente. A szürkület nem tartott sokáig; amint eltűnt a nap, hamar leszállt a sötétség. Fejük felett a csillagok hatalmas, gyémántos mezeje ragyogott. Rövid ideig mentek, majd megint megszólalt az asszony, hogy most megállnak enni és pihenni. Összeszedtek és felhalmoztak egy csomó száraz növényt és egy marék nyúlbogyót. Beatrice társa megnyúzta, felszeletelte a kígyót, a darabokat rátette a tűzrakás közepén álló kőre, azután a tarsolyából elővett két kis kovakővel szikrát csiholt és tüzet gyújtott. – A húsból nem szabad kivonnunk minden vizet – mondta –, ám ezt meg kell melegítenünk, különben kis kukacok nőnek a gyomrunkban. – Elvett a kőről egy darab sült kígyóhúst, odaadta Beatrice-nak, majd magának is elvett egyet, mondván: – Nekünk az a szokásunk, hogy hálásak vagyunk ennek a kígyónak, amiért megszületett, és a mai napon az utunkba került. Szelleme egyesül a miénkkel, ugyanúgy, ahogy húsa is egyesül a mi testünkkel, és együtt élünk tovább. – A hús még mindig nyers, rágós volt egy kicsit, de feltűnően laktató. Ettek, és egy darabig hallgattak, majd Beatrice megkérdezte: – Téged hogy hívnak? – Ezen a napon Benala vagyok, vagyis barna kacsa. Nálunk az a szokás, hogy tanulunk a neveinkből. Ahogy gyarapodunk a bölcsességben, kinőjük a neveinket; akkor egy időre újat választunk, amely jobban elmondja, kik vagyunk. Amióta ezt az életet élem, sajátosnak találom, hogy mutánsként születésemkor kaptam nevet, és elvárták tőlem, hogy életem végéig azt viseljem. – Igen – helyeselt Beatrice –, legalábbis így van ez a magamfajták esetében, akik sohasem kaptak családi nevet. Úgy találtam, hogy ez a férfiakra is érvényes a fehér világban. De mikor a fehér nők férjhez mennek, ők is felveszik a férjük családi nevét. Vagy megtartják ugyanazt a nevet. Időnként csúfnevet vagy becenevet használnak. A legtöbben elviselik a keresztnevüket, akkor is, ha nem szeretik, vagy, mint te céloztál rá, ha esetleg úgy vélik, hogy már kinőtték. Egyszer hallottam, hogy el lehet menni a kormányhoz, és pénzt lehet fizetni azért, hogy megváltozzék a neved. A barátom azt mondta, ez azért mulatságos, mert a család általában továbbra is az eredeti nevükön szólítja őket. – Olyan emberek, akik szeretik a nevüket megváltoztatókat? – kérdezte Benala. A parázs narancsszín izzásában látszott, hogy hüledezik. – Igen – felelte Beatrice, majd rövid hallgatás után folytatta: – Szerintem szeretik őket, csak nem annyira, hogy azt a nevet használják, amit a névváltoztatók szeretnének! – Nevettek, aztán ismét elhallgattak. Ültek, mélyen elmerülve gondolataikban. Beatrice egy parazsat figyelt, és akkor szólalt meg, amikor a zsarátnok leégett: – Említetted, hogy az Igazak népének ki kell köpniük az európaiak hiedelmeit. Honnan tudod, hogy rossz volt, amit tanítani próbáltak? Benala felvonta a szemöldökét és sóhajtott. – Nekik nem volt rossz, de mintha nem lennének tudatában, hogy az élet törvényei sohasem változnak. Örökkévaló törvények. Én azt gondolom, hogy a hitet az alakítja ki, amit az ember élete első felében él át. Később a hit határozza meg a tapasztalatot vagy a látottak értelmezését. Egyiket sem teszi igazzá. Az emberek hajlamosak hittel helyettesíteni az igazságot. – Nem értem, mit mondasz. Nem szemléltetnéd egy példával? Benala bólintott. – Van a mutáns világban egy vallási törvény. Bizonyosan ismered. Úgy szól: "Ne ölj!" Ez már csak világos
beszéd, de azért továbbra is ölnek a háborúkban, az áttelepítésekkel, az orvosi kísérletekkel, a birtokaik vagy az életük védelmében, haragjukban vagy bosszúból. Módosítják az egyszerű "Ne ölj!" értelmezését, hogy indokolják a gondolkozásukat megváltozott körülmények között. Semmi baj, ha egy társadalom ebben akar hinni, de az igazi parancs nem úgy hangzik, hogy "Ne ölj!", hanem úgy: "Nem ölhetsz!" Ennek semmi köze a körülményekhez, a lehetőségekhez vagy a múltbeli tettekhez. A megfogalmazás nagyon világos. Ölni lehetetlen. Nem te teremtetted azt a lelket, nem ölheted meg. Megszüntetheted az emberi alakot, de azzal csak visszaengeded a lelket az örökkévalóságba. A lélek nem szakad félbe, és nem kezdődik, a lélek folyamatos. A halál nem végleges, csak a létezés másik formája az Örökkévalóság világában. Bizonyos, hogy felelősséggel tartozunk az élet kioltásáért, hiszen az élet olyan becses tapasztalat. De nem abban az értelemben vagyunk felelősek, ahogyan az európai törvények előírják. Úgy tűnik, néhány ember elgondolásait egyetemes törvényeknek kiáltották ki, és milliók hirdették érvényességüket. A mi teremtésünk törvényein nem változtat az idő, és egyformán szólnak a férfihoz és az asszonyhoz. Mindenki megkapta a szabad akarat adományát. Azt sohasem lehet elvenni. Valamennyien szabadon járhatjuk utunkat, kereshetjük a sorsunkat, fedezhetjük fel magasabb énünket. A csoport, amellyel együtt haladsz, vagy segíteni fog, vagy állandóan megteremti neked a lehetőségeket, hogy ellenükben is fölemelkedhess pozitív szintedre. – De figyelj már ide! – vágott közbe a lány. – Nem én döntöttem úgy, hogy a szüleim eldobjanak, miután megszülettem, és egy árvaházban töltsem a gyerekkoromat. – Ha ezt hiszed, akkor ebben hiszel – felelte Benala. – Ettől igaz lesz, vagy ez csak a te hited? Születésed előtt, mikor még az örökkévalóságban lakoztál, felkínálták neked ennek az emberi élménynek a lehetőségét. Tudatában voltál szüleid körülményeinek, mégis nagyszerű alkalomnak tekintetted megvilágosodásod útján. Miért néznél vissza, hogy "mi lett volna, ha", és miért keresel logikai magyarázatot a múltra? A mai nap már egy másik nap. Mindig egy új nap felé haladunk. A mai nap választása a mai napra szól. Sok helyzetet kaptál a múltban, amikor türelmet, kitartást, elfogadást, kedvességet, szeretetet, becsületet, tisztességet tanulhattál. Ha gyerekként, árvaként nem sajátítottad el, akkor el fog jönni megint az alkalom, efelől biztos lehetsz! Ha megtanultad, annál jobb! A helyzetek nem lényegesek, a fokozat számít. Most pedig ideje aludni. Még sok fontos dologról fogunk beszélgetni. Megmutatta Beatrice-nak, hogy kell alváshoz elsimítani a földet, és miként ásson egy kis gödröt, hogy a talaj jobban alkalmazkodjék a test íveihez. Benala, ahogy lefeküdt, szinte rögtön el is aludt. Beatrice nem tudta megállni, hogy föl ne nézzen az égre. Azon tűnődött, amit most hallott, kérdéseket és érveket rostált, hogy később megvitassa őket. Az egyetemek többsége nem a szabad ég alatt oktat. Itt nem voltak padok, könyvek, nem lógtak a falakon diplomák, még fal sem volt, ő mégis olyannak látta, mint a magasabb szintű tanítás helyét. Hirtelen villanás zavarta meg gondolatait. Hullócsillag lobbant és végigszánkázott a fekete égen. Jaj nekem, gondolta a lány, nem tudom, mit jelent, de bizonyosan fontos! Halkan kuncogott. Én ezt hiszem, de lehet, hogy nem ez az igazság. A lélek békéje hirtelen lesétált a fejéből a testébe, és Beatrice mély álomba merült. Hajnalban Beatrice abból az álomból ott maradt gondolattal ébredt: "Hová tartozom?" Régóta tervezte, hogy megváltoztatja a nevét, de ez olyan dolog, amit nem szabad elkapkodni. A névnek olyan szónak kell lennie, amely kellemes a fülnek, és ő hamar hallgatni fog rá. Azt is tükröznie kell, hogy ki ő ebben a pillanatban, ezért újból megkérdezte magától: Ki vagyok én? Őslakos vagyok, Kereső, Olyan, akinek érzékelését már megrontották. Olyan, akit most barátok, tanítók, szeretet vesz körül. Érzem, hogy elfogadnak, biztonságban vagyok.
Egyetlen tehetség kiaknázásra sem érzek különösebb ösztönzést, mégis érzem, hogy tele vagyok tehetséggel. Érzem, hogy fejlődök, de nem tudom bizonyosan,mi lesz belőlem. Egy hét múlva így szólt Wurtawurtához: – Itt az ideje, hogy megünnepeljetek. Készen állok az új névre. – Wurtawurta bejelentette a többieknek, mit mondott Beatrice. Mindenki mosolygott és bólogatott. Három nappal későbbre tűzték ki a szertartást. Addig egy különleges helyre érnek, és marad idejük az előkészületekre. A következő két napot ünnepien derűs hangulatban gyalogolták végig. Találgatták, milyen nevet választott magának Beatrice, ezzel játszották végig a délutánt. A névadó szertartás délutánján egy nagyon nagy és mély kráterhez érkeztek. Körülbelül száz méter széles körsánc emelkedett ki a földből. Ha a modern világ szokása szerint sportesemények megrendezésére használják számtalan üléssor fért volna el benne. Mélyén sekély patak csordogált, kígyóként kanyarogva a körön át. Akármi ütötte is ezt a titáni horpadást, olyan mélyre ásott, hogy lesodorta egy föld alatti ér boltozatát. – Ellentmondó mesék szólnak ennek a körnek az eredetéről – mondta Benala, miközben a középpont irányába ereszkedtek. – Egyszer csak megjelent, egyik napról a másikra. Annak a törzsnek a története, amely itt volt gondviselő, nem emlékezik meg róla, holott látod, milyen hatalmas, nem lehet nem észrevenni. Az a törzs már elment, minden tagját elköltöztették. Az utolsó ember, akit öt éve kényszerítettek távozásra, nem említette ezt a képződményt. Úgy látszik, a kráter azután keletkezett. Bizonyosan hatalmas erő hozta létre. – Mint tudod – tréfálkozott Wurtawurta –, nálunk minden hegynek, folyónak és völgynek megvan a maga neve. Szellemekről és meséikről nevezzük el őket. Ez a hely olyan, mint te: új, és nevet keres. Beatrice, ha véresre sarkantyúzza a fantáziáját, akkor se tudta volna elképzelni, mi hozta létre ezt az óriási lyukat, de örült, hogy a közelében jártak, amikor ő meghozta döntését, mert ez a hely tűnt a legmegfelelőbbnek. Alkonyatkor bíbor csíkok húzódtak az égen, és a csoport minden tagja úgy vélte, hogy ez gyönyörű szín Beatrice ünnepi estéjéhez. A tüzet megédesítették egy szemernyi fakéreggel, amelyet ilyen alkalmakra vittek magukkal. Karaween szikfüvet adagolt a szétosztott húshoz. Apalie italt készített: áthatóan fűszeres illatú leveleket áztatott vízbe, és a vizestömlőnek használt hólyagot reggeltől estig forgatta a napon. Evés után mindenki mesélt. Majd énekeltek, táncoltak, miközben pálcákkal ütötték a ritmust, és más névadó ünnepségekre emlékeztek. Karaween és Apalie levezették Beatrice-t a sekély patakhoz. Vizet simogattak a testére, és azt mondták, hogy lemossák róla régi életét és mostani nevét. Holnap új emberként, új névvel fog ébredni. A tűz mellett apró tollakat mártogattak alvadó állatvérbe, majd egyenként fölragasztották Beatrice homlokára. Amikor elkészültek, a mű olyan lett, akár egy puha, pihés tiara, és Beatrice olyan fenségesnek érezte magát, mint akármelyik uralkodó dinasztia tagja. Azután a csoport körbeülte a tüzet, és várta, hogy Beatrice a fülébe súgja valakinek választott új nevét. A kiválasztottnak műalkotássá kellett alakítani a bejelentést. Ott helyben rögtönöznie kellett egy dalt, egy verset vagy pantomimet, azzal közölve a hírt. Senki sem tudta, ki lesz az, nem volt idejük felkészülni. Ennek az volt a célja, hogy a csoport tagjaiban életük végéig ne száradjon ki az alkotó nedvek ágya. Beatrice felállt, körbejárta a négy nőt és a két férfit. Wurtawurtánál megállt, és úgy tett, mintha szólni akarna hozzá, de aztán fölegyenesedett, és továbbment. Mindenki kacagott. Beatrice igazi örömszerző volt a családban. Gondoskodott róla, hogy neki is, a csoportnak is meglegyen a mulatsága az ünnepségből. Gyerekként szökdécselt barátai között, majd mielőtt bárki észbe kaphatott volna, hirtelen megtorpant, és súgott valamit Mitamit fülébe. A férfi meghökkent.
Álmában sem hitte volna, hogy Beatrice ezt fogja csinálni. Barátok voltak, de mindig tartózkodóan viselkedtek egymással, lévén Mitamit asszonytalan férfi, és Beatrice férj nélküli nő. Mitamit kerülni akart minden félreértést, mert nem óhajtott feleséget. Felállt és szavalni kezdett: Hosszú nyakú madár a gém, A pingvin lába apró, A jégmadár rikoltó rém, A sas ragadozó. Egy van csak, mi bennük közös: Fészkükben a tojás, Ha részükké akarsz válni, Válassz nevet, de mást. A fehér világot elhagyta, Se páncélja, se héja nincs, Tojássárgájának hívjanak, Minendie, ez drága kincs. Attól kezdve senki sem használta a Beatrice nevet. Mitamit verse általános tetszést aratott. Amikor Mitamit megkérte Minendiét, magyarázná meg a választását, a lány azt felelte: – Azt hiszem, beleláttál a szívembe. – Majd a többiekhez fordult: – Mitamit pontosan azt mondta el, amit érzek. Olyan ez, mintha járás közben átkarolnátok, mutatva, merre menjek, engedve, hogy növekedjek, változzak és fejlődjek. Azt érzem, hogy becéznek és védenek. Azt is érzem, hogy nem tudom, honnan került elő ez a tojássárgája, és fogalmam sincs, mi lesz belőle. Olyanok vagytok, mint az anya, akit én sohasem ismertem; melegítitek a fészket, és feltétel nélkül elfogadjátok, ami kikél belőle. Még sohasem éltem át ilyen csodálatos érzést, és örökké hálás leszek a barátságotokért. Az ünnep dallal-tánccal folytatódott addig, amíg erőt vett rajtuk a fáradtság, és ők egyenként elaludtak. Minendie az eget nézte, és elengedte magától Beatrice-t. Megbékélt Felix atyával, Paul atyával, Agatha nővérrel és a többiekkel. Holnap új nap lesz, és ő csak most született.
36 Voltak napok, amikor vándorlás közben beszélgettek. Más napokon hallgattak. De minden estét együtt töltöttek, általában zene és énekszó mellett. A csoport csattogtatópálcákat vitt magával, két kiszáradt, likacsos, körülbelül húsz centiméter hosszú, legömbölyített végű fadarabot. Mindkét pálcát égetett minták díszítették. Minden este más csattogtatta őket, megadva az ütemet. Néha felhasználták a közelben hányódó fadarabokat vagy két követ, esetleg a combjukat csapkodva adták a kíséretet a hanghoz. Az egyik hangszer, amelyet évezredek óta használnak Ausztráliában, a dideridu. Mitamit talált egy halott fatörzset, amelynek a fehér hangyák kirágták a belsejét. Letört róla egy körülbelül százhúsz centiméter hosszú, egyenes ágat. Átfújta, homokot nyomkodott át rajta, így tisztította ki a közepét. Majd kövekkel, homokkal és fadarabokkal simára dörzsölte a száj felőli részt. A fáknak különböző a hangjuk aszerint, milyen a szerkezetük. Mitamit valamennyihez értett. Madár– és állathangokra tudta bírni a nád nélküli fúvós hangszert. Ha vízinövényeket találtak, semmihez sem hasonlítható hangokat csalogattak elő a növények fújkálásával. A különböző hosszúságú nádakat összekötözték, és szájharmonika-félét készítettek belőlük. – Mindenki muzikális – mondták. – A zene hozzátartozik földi küldetésünkhöz. Ha nem énekelsz, mert úgy gondolod, nem tudsz énekelni, az nem kisebbíti a benned élő énekest. Egyszerűen csak nem tiszteled meg a tehetségedet. – Énekeltek történelmi eseményekről. Énekeltek a világot teremtő álomról, és minden este legalább egy új dalt komponáltak. Egyes énekekhez tánc is tartozott, amit az asszonyok az óramutató járásával egyező vagy ellentétes körökben, illetve libasorban jártak. Máskor ki-ki önmagában, kötetlenül táncolt. – Sok törzsben sohasem táncoltak együtt a férfak és a nők, de az régen volt, és azóta olyan kevesen lettünk. Kényszerűségből néha meg kell változniuk a kis dolgoknak – magyarázta csöndesen Wurtawurta, és sötét szeme eltelt emlékezéssel. Hangverseny után mindig köszönetet mondtak a természet azon részeinek, amelyeket felhasználtak, és hálásak voltak, amiért ilyen szórakoztatóan tölthették az időt. Szétszerelték a hangszereket, és visszaadták őket a földnek. Egy estén, amikor Minendie különösen megindítónak érezte a zenét, azt mondta neki Wurtawurta: – Ha valaki egyedül születne egy szigeten, és nem ismerhetne más embereket, két különleges tulajdonságot fejlesztene ki magában, amelyek ugyanolyan bizonyosan velünk születtek, mint a madárral a fészekrakás képessége. Tudod, mik lennének azok? Minendie a fejét rázta. – A zenei tehetség és a humor. A magányos ember megtanulna dúdolni, énekelni, talán még annak a módját is megtalálná, hogy zenéljen. Azt is fölfedezné a magányos ember, hogy milyen érzés nevetni. Igen, a zene is, a humor is gyógyszere a testnek és a léleknek. Minendie eddig nem is gondolt erre, pedig az ő esetében bizonyosan igaz volt; ha nevetett, mindig jobban érezte magát, és olyan érzékeny volt a zenére, hogy masírozni, sírni, táncolni tudott volna tőle. Engem nem hagytak egyedül egy szigeten, gondolta, de nem sokon múlott!
***
Az utat, amelyen vándoroltak, nem találomra választották. Ismerték az évszakokat, tudták, mikor és melyik növény terem. Mélységes odaadással tettek eleget gondviselői kötelességüknek a föld iránt, olyan törzsek helyett, amelyek már nem voltak képesek erre. Megfigyelhették az évek során bekövetkezett változásokat is: Ha eső után elpárolgott a víz, üledéket hagyott a sziklán. Minden nyár tikkasztóbb volt, minden tél enyhébb. Annyira felforrósodott az időjárás, hogy egyes kígyók elhagyták lakóhelyüket, és újat kerestek maguknak. A halaknak, amelyeket a csoport fogott, kinövések voltak a belsejükben, és később már a külsejükön is látszott a betegség. Az egyik napon egy ingovány szélén Wurtawurta megmutatta Googanának a torz ebihalakat és parányi békákat. Némelyiknek egyetlen hátsó lába volt, némelyiknek az egyik oldalán rövidek maradtak a lábak, a másikon hosszúra nőttek. Soknak három hátsó lába volt. A csoport ekkor döntött úgy, hogy amikor legközelebb összejön mind a húsz Igaz, meg kell beszélniük, mit láttak, és mi történik a földön. Már nem sokáig kellett várniuk a találkozóra.
37 Minendie megkérdezte, hogy férfiak és nők között mindig ilyen barátságos egyenlőség uralkodott-e. Itt semmiféle jel nem utalt férfiúi fölényre, de a lány nem tudta, hogy Googana és Mitamit természettől ilyenek, vagy a többi őslakos törzsnél is így viselkednek a férfiak. A fehérek világában a fehér férfiak meg vannak győződve a felsőbbrendűségükről, és a fekete férfiak is okosabbnak tartják magukat a fekete nőknél. – Nálunk vannak dolgaik a férfiaknak, és vannak dolgaik a nőknek – magyarázta Wurtawurta. Egymás mellett ültek a szirt oldalából nőtt fák árnyékában. – Nem arról van szó, hogy bármelyik jobb lenne a másiknál, csak arról, hogy a lelkünk ugyanaz, de a testünk nem egyforma. Az asszonyok nem vesznek részt a férfiak dolgában, és nem beszélnek róla. Nem tudjuk pontosan, mi történik. A szívek és az elmék beszéde mellett nincsenek igazi titkok, de bennünket nem foglalkoztat az, amit a férfiak csinálnak. Nem tudom, miként egyeztették össze a férfiak a különböző törzsi szokásokat, amikor minden szétszakadt, és a menekültek összeverődtek. Én úgy gondolom, a férfiak mindig azt szerették volna, hogy szorosabb közük legyen az életadáshoz; ez a kielégítetlen vágy hajtja őket az ő úgynevezett férfidolgaikra. Ebben élik meg a különállást az egységes társadalomtól. – Azt tudom, hogy a nők is kialakították a saját dolgaikat. A mi feladatunk, hogy elmeséljük a kislányoknak, mi történik fejlődő testükkel, hogy megtanítsuk nekik, mit tegyenek ilyenkor, és elmagyarázzuk, milyen csodálatos és különleges az életadás csatornájának szempontjából ez a havonkénti néhány nap. A gyermekszülés női dolog. A férfiak nincsenek jelen, amikor kedveskedve rávesszük a babát, hogy jöjjön ki, nézze meg a világot, amelyet választott. Mi felettébb sokra becsüljük a nagyanyák bölcsességét és útmutatását. Mire egy asszony nagyanya és dédanya lesz, már tudja, mi a legjobb, mi a mulandó és mi a tartós. Sokféle embert látott, segíteni tud az egyénnek és a közösségnek, hogy jobban megértsék egymást. – Wurtawurta szavalni kezdett: Az újszülött az anyjáé,A gyermek a közösségé,Az ifjú a tanítóké,Az emberpár egymásé,Az anya a családjáé,Az éltes nagyanya a népé. – A nők között nagyon fontos szerep jut annak, aki az Útmutatót őrzi. Majd megkérem Apaliét, hogy mutassa meg neked. Két nappal később Apalie bejelentette, hogy egy napra elmegy Minendiével egy távolabbi helyre, női dolgokról beszélni. Amikor jó messze jártak, és kényelmes ülőhelyet találtak a homokon, Apalie előhúzott egy apró tasakot. – Most én vagyok az Útmutató őrizője. Egyébként át szoktuk adni egymásnak, amikor valaki úgy érzi, szeretné kibontakoztatni ezt az adományát. Nyúlj bele! Minendie engedelmeskedett, és kihúzott egy kerek bőrdarabot, körülbelül akkorát, mint egy jókora pénz. Mindkét oldala sima volt, a színébe egy jelet égettek. Minendie megfordította, és a fonákján másik jelet pillantott meg. – Harminckét kapcsolata van az Útmutatónak. Megmutatom, hogy működik. Tedd vissza a tarsolyba. Most csendesedj el odabent, aztán tégy föl egy kérdést, amelyhez útmutatást szeretnél. Én is csendes leszek belül. A tarsoly fölé tartjuk a kezünket. Amikor szívedben és elmédben elhangzott a kérdés, húzz egy korongot.
Minendie másodszorra is ugyanazt a jelképet húzta. – Nem rendkívüli dolog – állapította meg Apalie. – Végül is a világ előbb ismeri kérdésedet és a választ, még mielőtt rágondolnál. De van itt más útmutatás is. Nem mind viseli ugyanazt a jelet. –Felfordította a tarsolyt, a bőrkorongok kihullottak. – Az, amit te választottál, az érettség jele. Azt jelenti, hogy valaki vagy valami a csúcsra érkezett. Azt jelenti, hogy elértük, amire fáradságosan törekedtünk, és most ideje megvalósítani a célt. Hogy illik a kérdésedhez? – Azt kérdeztem, megtaláljuk-e a többi Igazat, és hogy eredményes lesz-e a tanácskozás aggodalmainkról, melyeket a Föld miatt érzünk. Szerintem az útmutatás azt jelenti, hogy nem kell nyugtalankodnom a helyen és az időn. Nekem annyit kell tudnom, hogy ez a Mindenható kezében van, és majd elkövetkezik, amikor itt az ideje. – Nagyon jól elemezted a jelképet – dicsérte Apalie, miközben sorba rakosgatta a korongokat a homokban. – Én azt hiszem, egyszer majd Őriző akarsz lenni. – És a tanár órákig oktatta új tanítványát a jelentésekről, a tudás alkalmazásának meg a sérült korongok javításának vagy pótlásának módjairól.
38 Minendie megkérdezte Apaliétől, hogy mielőtt visszatérnének a többiekhez, elmondaná-e neki a meséjét. – Már negyvenszer láttam télbe fordulni a nyarat, és bár ebből nyolcat ezzel a csoporttal töltöttem, még mindig gyakran gondolok vér szerinti családomra, és életünknek arra az utolsó közös napjára. Egy rezervátumban születtem. Amikor nyolcéves lettem, otthagytuk a kunyhónkat, és beköltöztünk egy barakkba, amelyet újonnan építettek rozsdás bádogból. Egy hosszú falból állt, amelyet rövidebb falak tagoltak, és egy ajtóból. Minden családi négyszögnek volt egy nyitott kis ablaka. Lehet, hogy üveget terveztek belé, de abból sohasem lett semmi. A szobákban volt egy ágy, asztal és székek, esetleg még pár bútor, például ruhásláda és konyhaszekrény. A szoba közepén egyetlen villanykörte lógott hosszú huzalról. Néha bedugtunk egy rádiót a konnektorba. A bútor sohasem tartott sokáig. Apám vagy eladta, vagy elveszítette szerencsejátékon, vagy szétverte, ha dührohamot kapott. Anyám is nagyon értett a töréshezzúzáshoz. – Nagyszüleimnek a szobában kellett volna lakniuk, de ők sohasem tettek ilyet. Tovább laktak azon az államilag kijelölt földön, ahol az angolul nem beszélő öregek verődtek össze, és maguk építették a viskójukat fák és cserjék anyagából, néha megpótolva kartonpapírral, vitorlavászonnal és deszkaládákkal. Az öregek sohasem alkalmazkodtak igazán az idegen életformához. Nagyapám eltakarta az ágyékát, de sohasem viselt semmiféle varrott holmit. Nagyanyám szoknyát hordott, és kelmét kötött a mellére. – Nagyapám szomorú ember volt, aki sohasem mosolygott. Azzal töltötte az időt, hogy az erdőben járkált, vagy ült a fák árnyékában. Ritkán szólt, kivéve, ha megköszönte nagyanyámnak a tál ételt vagy a bádogbögrébe töltött teát. Gyakran maga készített magának ennivalót a sétái közben talált nyersanyagból. – A férfiak általában csütörtökön mentek a hetente osztott élelmiszerért és dohányért, de a mi családunkban nem így volt, mert nálunk nagyanyám és anyám végezte ezt a feladatot. Négyéves lehettem, amikor anyám először fordult meg egy fehér idegen teherautójának platóján. Négy év múlva, amikor már a szobában laktunk, anyám tökéletesen megváltozott. Emlékszem, amikor először veszekedtek apámmal. Apám a szemem láttára megragadta anyám karját, és a szó szoros értelmében elvonszolta. Messziről követtem őket, és láttam, hogy egy fehér emberrel találkoznak. Apám után a fehér is elkezdte szorongatni anyám karját, és kényszerítette, hogy fölmásszon ócska, vörös teherautójának hátuljába. Apám eljött, és a földet rugdosta járás közben. Észrevett, és azt mondta, hordjam el magam. Összehajtogatott egydollárost dugott a nadrágzsebébe. – Azután megszokott dolog lett, hogy apám egydollárosokat kapott felesége szolgálataiért. Anyám szép asszony volt, aki játszott velem, és játékokat készített nekem, de ez abbamaradt, amikor apám arra kezdte kényszeríteni, hogy menjen el olyan emberekkel, akiket utált. Attól fogva nagyanyám vigyázott rám, ő tanított, és mikor kérdezgettem, ő próbált értelmet találni a világban. – Nagyanyám mesélt arról, milyen dolog felnőni a szabadban. Mesélt a tarka madarakkal teli, csodálatos erdőkről, az óceán partjáról, a gyönyörű vízesésekről és a mélykék lagúnákról. Mesélt a füves síkságokról, ahol kenguruk élnek; elmesélte, hogy a kellő pillanatban a népe felgyújtotta a halott füvet, hogy a következő esős évszak friss zöld hajtásokat és új életet hozzon. Leírta a hatalmas, végtelen sivatagot, ahol szépség és béke honol.
– Amikor tizenkét éves lettem, járvány söpört végig a telepen. Apám és anyám meghalt. Ezután a nagyszüleimhez költöztem, engem gyámolított minden öreg, és már nem laktam a bádogbarakkban. Nagyapám akkor halt meg, amikor tizenhat éves voltam, nagyanyám két év múlva követte. – Akkor eljöttem. Évekig vándoroltam településről településre. Sohasem akartam férjet, se gyereket. Semmi értelmét nem láttam a világnak addig, amíg össze nem találkoztam egy sivatagi futárral, aki ideiglenesen jött be a városba. Visszamentem vele a sivatagba. Ez nyolc éve történt. – Azért választottam az Apalie, Vízasszony nevet, mert egy öregasszony, aki már nincs velünk, megtanított, hogyan szagoljam ki a vizet a levegőben, halljam meg a föld alatt, érezzem a testemmel. Mélyen megrendített ennek az idős asszonynak a tisztelete és hódolata az életet meghosszabbító folyadék iránt. A víz nem kérdez, csak elfogad, és belesimul mindenféle formájú tartályba. A víz lehet forró, hideg, pára, eső. Nagyon alkalmazkodó. Táplálja a növényeket, állatokat, halakat és az embereket. Tisztel minden életet, és korlátlanul ad magából. A víz gyenge, ám idővel lyukat váj a kőbe. Az ember besározhatja, de ha nem zavarják, a víz magától megtisztul. Büszke vagyok, hogy a vízzel állok kapcsolatban. Mindenütt mindenkinek van egy meséje, gondolta Minendie. Bárcsak meghallgatná a világ. Bizonyos vagyok benne, hogy hatalmasan hozzájárulna a megértéshez az emberek, az országok, a kormányok és a vallások között.
39 Az őslakosok gyakran vándoroltak néma csöndben, mert az ősi módon érintkeztek, inkább telepátiával, mint beszéddel. – Ezt hogyan csináljátok? – kérdezte Minendie a mellette ballagó Benalát. – Én is megtanulhatom? – Természetesen! – válaszolta Benala. – A mutáns világban kizárólag azért nem csinálják, mert gátolja a félelem. A mutánsok titkokat őriznek, és nem mindig mondják meg az igazat. Félnek attól, hogy valaki belép a fejükbe meg a szívükbe, és meglátja, mi rejtőzik benne. Azt mondogatják, hogy nem lehet megcsinálni, vagy ha igen, akkor sem lenne kívánatos, sőt gonosz dolog lenne. Sok mutáns fél attól, hogy megcsapolja a természetfölöttit. Azt hiszik, ez túl van a normális emberi képesség határán. Nincs túl. Csak gyakorlat és összpontosítás kell hozzá. Aznap este, amikor meggyújtották a tábortüzet, Benala megtanította Minendiét, hogyan kell a lángba nézve olyan erővel összpontosítani, hogy a fejében elnémuljon a belső dialógus, ne halljon hangot, ne lásson semmit maga körül. Amikor Minendie révületbe ejtette magát, az egész csoport arra összpontosított, hogy telepátia útján elküldjék neki a vörös színt. Azt mondták neki, hogy ha majd tud venni öt színt, ő lehet a küldő. Az első este nem volt könnyű. Amikor Minendie a gátlást próbálta elemezni, rájött, hogy a lelke mélyén még mindig nem akar szembenézni a meztelenség kérdésével. – Be kell látnod – mondta szelíden az öreg Wurtawurta –, hogy itt nincs helyes vagy helytelen. Nem fogunk megtapsolni egy pontos választ, nem ráncoljuk össze a szemöldökünket, csak mert másképp érzel, mint közülünk legtöbben. A világ nem fekete és fehér, hanem az összes szín, amely a kettő között van. Ami annyira undorít, hogy már a gondolatától is rosszul leszel, másoknak lehet szent, sőt akár neked is egy másik időben, egy másik helyen, egy másik helyzetben. A lényeg a becsület. Csak légy becsületes önmagaddal. Ismerd fel, mit érzel a dolgokkal kapcsolatban. Figyeld meg magadat. Nincsen semmi kivetnivaló a kínos érzésekben, csak ne tagadd és ne titkold el őket. Így tanuljuk meg, hogy az emberek mások, és a maga módján mindenkinek igaza lehet. Ha nem vagy képes tiszteletben tartani önnön érzéseidet, nem tarthatod tiszteletben másokét sem. A világmindenség törvényének értelmében senki sem hatolhat be az elmédbe, és nem olvashat benne, ha te nem engeded. Ez a nyíltság művészete. Amikor Minendie megértette ezt, sokkal olajozottabban folytak a leckék. Tanítani kezdték arra, hogy gondolatban fogadjon és továbbítson színeket. Minden érzékével – a szaglását, az ízlését, a tapintását is használva – maga elé képzelte a vörös színt. Azután továbbléptek a formákra. Minendie megtanulta a köröket, a négyszögeket és a háromszögeket. A tananyag egyre bonyolultabb lett, következtek a színes gömbök, míg végül Minendie elvont gondolatokat is tudott venni és küldeni. A telepátia nem olyan volt, mintha egy hang szólna a fejében, vagy mintha az agyára írnának szavakat, hanem inkább egyfajta tudás, amelyet megkönnyített a naponkénti gyakorlás. Egy idő után nem kellett merev bámulással transzba ejteni magát ahhoz, hogy néma párbeszédeket folytathasson. Kezdte kifejleszteni magában azt a képességet, amellyel nagy távolságból is megérezhette a tömeglélek kitöréseit. Amikor a többiek valahova mutattak, és azt mondták, nagy fájdalmat és kínt vagy nagy örömet éreznek, Minendiét is megcsapta az energia finom áramlása. Úgy látta, a telepátiának az az előnye, hogy kényszerítő erejétől a hozzá hasonló emberek megszabaduljanak betokozódott gondolataiktól, és tárulkozzanak ki. Jó érzés tudni, hol állok, mondta magában a lány. Ott, ahová én állítottam magamat.
***
A föld meleg volt, de a levegő szelíden fodrozódott, mintha szánná a földet ebben a rekkenő forróságban. – Mikor találjuk meg a többieket? – kérdezte Minendie, miközben összefogta feje búbján hosszú haját, és fáradságosan próbálta felkötni. – Most már nagyon hamar – felelte Apalie, és rátette az ujját a zsinórra, hogy Minendie csomót köthessen rá. – Korábban említette valaki, hogy a mi népünk megtalálhatatlan tud lenni. Idejönnek a mutánsok, hogy civilizáljanak és megmentsenek magunktól, aztán nem látnak bennünket. Évekkel ezelőtt hallottam, hogy valamikor régen értettünk a varázslathoz, és el tudtunk tűnni. Erre céloztak? – Igen – felelte Apalie, és figyelte Minendie fejét. Ahányszor lépett egyet, a hajbozont előrehátra billegett, mint a kakas taréja. – Hogy csinálják? – kérdezte az újdonsült Tojássárgája. – Én is megtanulhatom? – Ez nem csepűrágás, hanem egy életmód, amelyből a harc és a megtámadottság állandó tudata fejlesztette ki az eltűnést. Ha valaki azért jött, hogy bántson téged, valaki, akinél puska volt, te pedig az Igazak népéhez tartoztál, mit tehettél? Nem volt fegyvered. Ha lett volna, akkor sem használtad volna. Te döntöttél energiáid eloszlásáról, és tudtad, hogy nem halhatsz meg. Örökkévaló voltál. Tehát kizártad magadból a félelem érzését. Nem ítélkeztél a személy fölött, aki puskát szögezett rád, nem mondtad rá, hogy rossz. Megértetted, hogy ő csak önmagát fejezi ki a legmagasabb szinten, amit megenged magának. Számára ez volt a tökély. Nem követett el hibát. Neki akkor az volt a jogszerű. Te megfigyelted, mi történik, de nem voltál hajlandó enni abból, aminek szagát és ízét kellemetlennek találtad. Akkor csatornába terelted energiáidat, és átélted azt, ami hited szerint helyes volt minden létező szempontjából. Ha lehetett, fölvetted a legjobb testhelyzetet, kis terpeszállásban, szemközt a támadóval, kezedet nyitott tenyérrel lógatva magad mellett. Azután ragyogó fényt képzeltél el, a szellem energiáját, amint jön fel a földből a talpadon, a lábszáradon át, és betölti egész testedet. Minden sejted megtelt ezzel a tökéletességgel. Kiárasztottad magadból ezt a szépséget, kisugároztad a fegyveresre. Egy porcikád se mozdult, mégis átkaroltad és körülölelted ezt az embert, aki el akarta venni az életedet. Feltétlen elfogadást, tiszteletet, megértést és szeretetet sugároztál feléje. Némán szóltál hozzá, a szívek és az elmék hangján. Ebben a csöndben kellett elmagyaráznod annak az embernek, hogy ő nem hibás. Hogy sohasem volt hibás. Senki sem lehet hibás. Egy forrásból eredünk, egy forrásba térünk vissza, és mindenki ugyanazt az ajándékot kapta. Minden körnek van egy utolsó szakasza, ahol visszatér önmagába, most mi is itt tartunk. Az az ember is beletartozott a tökéletességbe; neki az úgy volt jó, hogy ezt az akciót válassza. Ez nem azt jelenti, hogy te egyetértesz, vagy közreműködsz, de nem ítéled meg őt. Az embert szereted, nem a tettét. – Ha a körülményektől függetlenül képes vagy feltétlenül elfogadni és szeretni ezt az embert, felébreszted benne legmélyebb tudatát. Akkor ellentmondásba kerül benne a lelki tudat, amely tudja az igazat erről az emberről, és a korlátolt földi ész, amely képesnek tartja a gyilkosságra. Az ellentmondást az az érzés oldja fel, amelyet az állatoktól vettünk át. Abban az emberben félelmet fog kelteni a feltétlen szeretet. Ez a félelem nem azonos a négylábúak létfenntartási ösztönével. Az emberek agyonkomplikálták a félelmet. Rettegnek képzelt helyzetektől, balsejtelmektől, mindentől, ami megmagyarázhatatlan, iszonyodnak a feltétlen, őszinte elfogadás
tisztaságától. És amitől a legjobban rettegnek, mint például a mérges kígyó, az meg is jelenik előttük. Ha a támadóból hiányzik az önbecsülés, és semmire sem tartja magát, úgy véli, az ő létezése senkinek sem fontos, akkor semmit sem fog látni. Egyes vadászok kígyókat vagy vadkanokat láttak, míg számosan azt állították, hogy egyszerűen eltűntünk. – A káprázat a néző szemében van. Megvédelmezni az fog, ha elhiszed, hogy soha sincsen szükséged védelemre.
40 A tenger és az északi part felé tartottak, Nap Anya fénye hét barna, csillogó testen tükröződött. Ez volt a legjobb hely, hogy húsz törvényen kívüli őslakos észrevétlenül tanácskozhasson néhány napig. Az utolsó városi futár meghozta hírét a legújabb törvényeknek, amelyet minden bennszülött személy büntetés terhe alatt köteles betartani. A csoport pedig semmiféle állami törvénynek nem óhajtott engedelmeskedni. Nekik egy magasabb törvényszék, magasabb törvények parancsoltak. Nem nyílt terepen volt a találkozó kijelölt helye, hanem egy mocsárban, magas fák, dús lombok alatt, ahol alig lehetett járni. Ha el akartak jutni egyik helyről a másikra, egyensúlyozniuk kellett a vaskos gyökereken, amelyek három-öt méteres átmérőjű körökben terpeszkedtek az óriás fatörzsek körül. A mocsár vize a legsekélyebb helyen derékig ért, és ennél jóval mélyebb volt a lagúnákban, ahol tengeri krokodil és tengeri kígyó tanyázott. Biztonságos menedéket nyújtott a kétlábú embervadászoktól: itt nem láthatják őket repülőgépről, ők viszont meghallják, ha motorcsónak járná a csatornákat. Azonkívül bőségesen kínált élelmet: halat, békát, tojást, teknőst, kígyót, piócát és rengeteg növényt. Itt lesz mind a húsz Igaz! Minendie alig várta, hogy lássa a másik tizenhármat. Három csoportban jönnek, amelyek közül kettő négyfős, egy pedig ötfős lesz. Minendie csoportja és ez a három csoport évente négyszer találkozott. Ahogy közeledtek a mocsárhoz, egyre bujább lett a növényzet. Végül dzsungellé sűrűsödött. Ide sohasem sütött be a nap, nyirkos hűvösség uralkodott. A moha változatos zöld árnyalatai mindent benőttek. A föld nyálkásan csúszkált Minendie talpa alatt. Nem szeretett volna sokáig időzni ezen a helyen. Máris hiányzott neki a napfény. Előbb hallották a hangokat, mintsem meglátták volna az embereket. A lombkupolák barlangja még a suttogást is visszhangzotta. A csoport nem telepátiát fog használni. Tapasztalatból tudták, hogy zavart idéz elő, ha ennyi ember alkalmazná egyszerre. Minendiét, aki nemrég esett át a névválasztáson, leginkább az érdekelte, miért és milyen néven hívatja magát a másik tizenhárom. Elhatározta, hogy bemutatkozás után rögtön megkéri őket, magyaráznák el a nevüket. Úgy érezte, ezen a módon képes arcot kapcsolni a névhez, és később jobban emlékszik rájuk. Végül is, tréfálkozott magában, én ahhoz szoktam, hogy leírjam a dolgokat. Odaértek két nőhöz. Azok mosolyogtak, átölelték az érkezőket. Minendie bemutatkozott. Az egyik nő, akinek sebhelyek díszítették a vállát, azt mondta, hogy a neve Időmérő. Amikor Minendie megkérdezte, miért ezt a nevet választotta, ő azt felelte: – Ez egy felelősség. Nálunk évszázadok óta mindig van valaki, aki évente egyszer felidézi az összes fontos eseményt, a születéseket, haláleseteket, az elsőnek látott repülőgépet és így tovább. Egy barlangban jegyezzük fel történelmünket egy falfestményre, amelyen együtt dolgozom azzal a másik Igazzal, aki festékekkel örökíti meg az adatokat. Az időmérés olyan felelősség, amelyet egyik ember továbbad a másiknak. Amikor én kaptam meg a nevet, más jelentőséget éreztem benne. Három módon beszélhetünk az időről. Van mögöttünk a múlt, a tegnap. Van előttünk a jövő egyenes vonala. És van az idő köre. Az Örökkévalóságból jövünk, és oda térünk vissza. Én ahhoz az időhöz kapcsolódom, amelyet művészetünk egyetlen pöttynek ábrázol. A múltat nem változtathatod meg, a jövőre nincsen biztosíték, így hát a műalkotás megtelik pöttyökkel, amelyeknek mindegyike az időt jelenti. Az egyetlen idő, amely számít, az a most, a pillanat, a pötty. Ha mindennap képességeink legjavát nyújtjuk, ha mindenben a legnagyobb becsületről
teszünk tanúságot, akkor sikerrel járunk emberi utazásunkon. – Láthatólag nagyon tetszett neki, hogy Minendie kíváncsi a nevére, és azzal fejezte be: – Légy üdvözölve a törzsünkben. A másik asszonyt Ősökkel Beszélőnek hívták. Hosszú, vékony, komoly arca volt. – Én azért választottam ezt a nevet, mert nem voltam bizonyos benne, mit érzek az életről és a halálról. Nehéz volt megőriznem a magabiztosságomat, amikor láttam, milyen dolgok történnek a népünkkel. Meg akartam tanulni kapcsolatba lépni a szellemvilággal, ha létezik ilyen. Azt hiszem, kételkedtem abban, hogy valóban kapunk kérdéseinkre útmutatást. Kezdetben úgy hívtam magamat, hogy Szeretne Ősökkel Beszélni, de most már elmondhatom, hogy tudok beszélni velük. Ha odafigyelünk, valamennyien megkapjuk az útmutatást. Nehezen tudok elképzelni egy olyan életet, amelyben nem beszélünk a láthatatlan világgal és a meg nem születettekkel. Nekem mindenesetre megerősítette az önbizalmamat. Két férfiból és egy nőből álló csoport közeledett Minendiéhez. Ő ismét bemutatkozott, majd megismételte szokatlan kérését, hogy szeretné tudni, ki miért választotta a nevét. – Én Vértlemezkészítő vagyok – mondta az első férfi, egy alacsony, köpcös ember, aki nagyon derűsnek tűnt. – Azt szeretem csinálni. Láttál már olyat? Kizárólag dísznek viselik, nem védelmül a csatában. Évek óta készítem őket. Úgyszólván mindent használtam hozzájuk: szőrmét, füvet, hajat, követ, csontot, fát, tollakat, fogakat, karmokat, kígyókat. Amikor elkezdtem, még a férfiak dolga volt. Az asszonyoknak külön mester készítette, de most már olyan kevesen maradtunk, hogy egyszer csak megkértek, készítsem el az első női lemezt. Most mindkét stílusban dolgozom. Ha még sohasem láttál ilyet, akkor nem is tudhatod, hogyan használják. Arra használjuk őket, hogy kifejezzük önmagunkat. Időnként azt jelképezik, hogy védelemre van szükségünk, sebezhető emberek vagyunk. Pajzsra van szükségünk a városból érkező szomorú beszéd ellen. Jelképezhet a pajzs olyan szívet, amely még nem kész a megmutatkozásra. Élvezem, hogy ilyeneket alkothatok. Most egy férfi következett, aki Bivalyhoz Hasonlónak nevezte magát. Kétségtelen, hogy ő volt a törzs legmegtermettebb tagja. – Nekem tetszik a nevem, mert ez az állat igazából nem tartozik Ausztráliához, nem őshonos. A hajós emberek hozták ide. Hatalmas ereje, kitartása van, megtanult alkalmazkodni és túlélni, miután megszökött a fogságból. Szerintem mi pontosan fordított helyzetben vagyunk. Idetartozunk, de gyökerestül kitéptek bennünket, ezért még szükség lehet a túléléshez a nyers erőre. A következő asszonynak mintha festették volna a fehér csíkokat egyébként sötét hajába. Virgoncul, életvidáman beszélt. – Én Egyben Háromnak neveztem el magamat. Észrevettem, hogy ha visszanézek a világra, néha még mindig a gyerek szemével látom, noha öregszem. Máskor úgy láttam és éreztem, mint egy asszony. Napról napra erősebben igyekszem, hogy a bent lakó éltes bölcs szemével lássak. A hármas egyetlen részéről sem fogok lemondani. Szeretek felelősségteljes felnőtt lenni, büszke vagyok néhány bölcs döntésemre, de még mindig élvezem, ha gyerekként kacaghatok. Egyáltalán nem csökkent kíváncsiságom a környező világ iránt. Azt hiszem, a nevem azt mondja: "Fogadj el olyannak, amilyen vagyok, mert úgyse fogok felnőni." A következő magas, vékony férfi negyvenöt éves lehetett. Megosztott Ösvénynek hívták. – Amikor ezt a nevet választottam, úgy gondoltam, csak rövid időre szól. Nem tudtam, melyik tehetségemet kövessem. Nem tudtam, megházasodjak-e. Nem tudtam, hogy csoportunk
vállalhatja-e a gondviselők felelősségét oly sok eltávozott nemzet helyett. Névadó szertartásom évekkel ezelőtt volt. – Nevetett és hozzátette: – Még mindig Megosztott Ösvény vagyok. – Fürge Virág vagyok – mutatkozott be Minendiének egy nő. – Nevem onnan származik, hogy úgy látom, a természet varázsos rendet tart a világban. Az éjszakák azért hűlnek le, mert a parányi magoknak elegendő erőt kell tárolniuk ahhoz, hogy kicsírázzanak, amikor forrón süt a nap. A természet látja a virágok megfakult szirmait, a fák elszáradt ágait; fölkavarja a levegőt, sorra lefosztja a növényekről a holt részeket, és felhalmozza a hulladékot egy vízmosásban. Az avar menedéket nyújt az apró, félénk rágcsálóknak és gyíkoknak. Amikor nagyon, de nagyon elcsöndesül a világ, a madarak lejönnek az égről és elrejtőznek, ülnek mozdulatlanul, szárnyuk alá dugott fejjel. A levegő fülledt, az ég elfeketedik, már készülhetünk is a természet nagy látványosságára. Lobbanó villám szalad szét póklábakon minden irányba. Az egyik láb sokszor leér a földre. Amilyen sebesen kilehelte a fényt a feketeség, olyan gyorsan vissza is szívja, és akkor még van egy pillanatnyi csönd, mielőtt megszólalna a hangos csattogtatópálca. Néha olyan hangos, mintha a föld repedne ketté. Morajlik a föld, és a hang végigszökdécsel a homokon. Kövér cseppekben hullik az eső. Vízfalak rohannak a szemhatáron, mindent meghajlítva útjukban. A föld és a szikla összes mélyedése megtelik vízzel. Olyan sok fölös víz van, hogy tenger hullámaként hömpölyög a talajon. És ahogy az égi víz után felsüt az első napsugár, virág nyílik, ameddig a szem ellát. Ez olyan lelkesítő! Ez lett a jelszavam. Úgy gondolok a törzsünkre, mint azokra a pici alvó magokra; beleolvadunk a környezetbe, senki sem figyel ránk, de a megfelelő pillanatban színpompás szirmokat bontunk. Én mindig úgy éreztem, hogy a magocskában lehet egy adag félelem. Olyan keményen küzd, hogy termékeny maradjon, és nem tud parancsolni az elemeknek. A mag tökéletesen alkalmazkodott a környezethez. Akárcsak mi. Valahányszor fölkel a nap, én is úgy érzem, hogy kivirágzok. Minendie rögtön megkedvelte Fürge Virágot. Majd egy nagyon komoly arcú, éltes, fehér hajú asszony következett, akit úgy hívtak, hogy Vízen Átlátó. – Érdekes név – állapította meg Minendie. – Úszó vagy? Bizonyos dolgokat keresel a víz alatt? – Nem – felelte a kimért beszédű, éltes asszony. – A víz, amelyen átlátok, a könnyek vize. Érzem népem bánatát és hallom könnyeit, amint messze-messze lehullanak a földre. Felemelem őket gondolataim fényébe. Elküldöm nekik a szivárványkígyó energiáját, és vigyázok rájuk, amikor ők nem képesek. Mindennap emlékeztetem magamat, hogy nem a kibontakozó álmot megérteni jöttem. Nekem annyit kell tudnom, hogy Természet Anya rátalál a megoldásra, amely minden élőnek a legjobb. Egy nagyon vékony, nagyon komoly fiatalember közölte, hogy az ő neve Fehér Bagoly. – Sokféle bagoly van, de a fehér nagyon megritkult. A bagoly általában csendes. Olyan tulajdonság ez, amelyet nagyon megértek. Általában kétszer is kimondom magamban a dolgokat, mielőtt fennhangon elismételném őket. Talán nincs önbizalmam a megnyilatkozáshoz. Talán azért teszem, mert nem mindig vagyok türelmes azokhoz, akik folyton beszélnek, és sohasem mondanak semmit. – Az én nevem Hangyanővér – mondta egy közelben álló, középkorú asszony, aki magok füzérét viselte a bokáján. – Azért választottam ezt a nevet, hogy folyamatosan emlékeztessem csoportomat: idővel apró lények is emelhetnek hatalmas építményeket, amelyek nem pusztítók, és beleillenek a földi harmóniába. Kevesen vagyunk Igazak, de türelmesek vagyunk, szívósak; egész életünket annak szenteljük, hogy megmentsük földünket, és megőrizzük kultúránkat. Következőnek egy hatvan év körüli, nagyon méltóságteljes, előkelő, megnyerő külsejű ember szólott. – Én Messziről Elhívott vagyok. Volt idő, amikor nagyon haragudtam azért, hogy az európai betolakodók idejöttek, Leigáztak bennünket, mi pedig még csak nem is védekeztünk, vagy nem próbálkoztunk egységes ellenállással. Most úgy érzem, azért kellett csatlakoznom
ehhez a csoporthoz, hogy megértsem emberi szerepemet. Az ő segítségük mentette meg az életemet. Igyekszem oltalmazó lenni, és tudatában vagyok, hogy felelősen kell gazdálkodnom energiámmal. Iparkodom legjobb képességeim szerint cselekedni, hogy ne rontsam tovább a világ tudatát és az álmot. – Az én nevem Emlékező – mutatkozott be következőként egy feltűnően alacsony kis ember. – Én vagyok a művész, aki Időmérővel folytatja mesénket a barlang falán. Ezt a felelősséget is átadjuk egymásnak, ha új ember jelentkezik, hogy ő is ki szeretné próbálni a fontos szerepet. Szeretek rajzolni és festeni, úgyhogy nagyon élvezem azt, aki most vagyok. A törzs utolsó tagja a legszebb férfi volt, akit Minendie valaha látott. Mosolya megmutatta tökéletes, fehér fogát, fekete szeme olyan gyöngéden és barátságosan csillogott, hogy mást szinte nem is lehetett látni az arcából. Erős ember volt, a bőre sima és hibátlan. Majd elnyelte a pillantásával Minendiét. Előrelépett és így szólt: – Én Bumerángkészítő vagyok. Légy üdvözölve törzsünkben. A nevem magáért beszél. Úgy érzem, szorosan kötődöm fivéreink és nővéreink, az életadó fák nagy családjához. Oly sokféle van, nem létezik két egyforma, és lelkük is ugyanolyan változatos, mint a helyük. A bumeráng csodálatos segítőtárs, ha a fa lelkét szólítjuk meg. Sokféle alakja van. Vannak sporthoz való bumerángok, és vannak, amelyeket ma is az eredeti célra, azaz a fájdalom nélküli, váratlan ölésre használnak. Amíg élnek őslakosok, mindig lesz valaki, akit hozzám hasonlóan Bumerángkészítőnek hívnak majd. A csoportok összevegyültek és beszélgettek, majd nekiláttak élelmet szerezni és ételt készíteni. Evés után Minendie felült egy vastag gyökérre és végighordozta tekintetét az összegyűlt embereken. Örült, hogy emlékszik mind a tizenhárom névre. Azt is érezte, hogy ismeri őket, és nagyon rövid idő alatt szoros szálak szövődtek közöttük.
41 Minendiétől kissé távolabb Googana felült egy magasabb fatuskóra, ahol mindenki láthatta. Az emberek valahogy úgy rendezték át csoportjukat, hogy valamennyien szembekerültek Googanával. Úgy látszik, ezen a tanácskozáson ő lesz a vezető. Minendiével szemközt Fehér Bagoly ült. A lány nem várt tőle túl sok beszédet. A fiatalembernek Vízen Átlátó volt a szomszédja. Minendie azon tűnődött, vajon megsokasodnak-e az idős asszony szívében a könnyek a most következő beszélgetés után. Rámosolygott Fürge Virágra, és bólintott Emlékezőnek. – Jó megint látni benneteket – mondta Googana. Sorra mindenkinek a szemébe nézett. – Javaslom, adjuk körbe a szót; így mindenki elmondhatja, milyen változásokat tapasztalt a földön, és közölheti, mi aggasztja még. Sorra szóltak a szembeszökő és titokzatos jelenségekről, amelyeket az utóbbi hónapokban és napokban tapasztaltak. Kevesebb a madár, azok is betegesebbek, gyérebb tollazatúak. Kevesebb a tojás a fészkekben, törékenyebb a tojáshéj. Egész madárfajok tűntek el. Kevesebb a növény, kevesebb, kisebb, fakóbb a virág. A hőmérséklet kiszámíthatatlanul hullámzik. A nyarak egyre forróbbak, a telek mind melegebbek. Egy egész kígyófaj eltűnt. A hal, amelyet valaha csak két férfi bírt el, most kicsiny. Wurtawurta beszámolt a rendellenes békaporontyokról. Nem tudták, mi okozza. A kenguruk, dingók és koalák tömeges lemészárlását összefüggésbe lehetett hozni a fehér lakossággal. A természet egyensúlyának megbomlása, amelyet olyan idegen állatok betelepítése okozott, mint a juh, a szarvasmarha, a teve, a ló, a bivaly, a nyúl, a macska, a kutya, a varangy és a patkány, közvetlen eredménye volt az európai jelenlétnek. – Egy másik megfontolnivaló – vette vissza a szót Googana. – A legújabb szabályok, amelyek most már törvények valamennyi bennszülött számára. – Sorolni kezdte őket: Az őslakosok kötelesek: kitölteni a nyilvántartási űrlapot, hogy összeírhassák őket, bejelentkezni az adóhivatalnál, jelenteni minden születést, jelenteni minden halálesetet, eltemetni a halottakat, kizárólag engedélyezett helyeken, iskolába küldeni minden gyereket, beoltatni minden gyereket, engedélyt kérni a munkagépekhez. – Hogy figyeljük meg ezt anélkül, hogy ítélkeznénk fölötte? – kérdezte Messziről Elhívott. – Itt nem a "hogyan" a kérdés – felelte Googana –, hanem az, hogy meg kell tennünk! Mert milyen elvről van itt szó? Nekünk az a dolgunk, hogy az élet harmóniájának megmaradása érdekében arra irányítsuk gondolatainkat, tetteinket, szavainkat, minden energiánkat, amit gyarapítani szeretnénk, aminek jó a szaga, amire útmutatást kapunk. Mások is beleszóltak: – Ami megtörtént, azt nem lehet meg nem történtté tenni. Ezeket a dolgokat csupán Természet Anya térítheti vissza. – Nem térnek vissza, de talán valami új és erősebb jön majd helyettük. – A fekete ember nem mentheti meg a világot. Még az is kétséges, hogy magát megmentheti-e. – Talán nem is a megmentésről van itt szó. Talán csak azt akarjuk, hogy minden úgy maradjon, ahogy volt, és azt hisszük, a földet mentjük meg vele. Talán nem is pusztul el a világ, csak változik, gyökeresen megváltozik. – Te érkeztél utolsónak a mutánsok világából – fordult Minendiéhez Googana. – Egyesek szerint
sok mindenért ők a felelősek. Miként szólhatnak bele a mutánsok a madarak tollába? – Nem tudom – felelte a lány. – Állandóan feltalálnak mindenfélét. Időnként előfordul valami kis ellenállás. Tiltakoznak ellene, hogy ez és ez a gyár vagy üzem mérgezi a levegőt és a vizet. Nem tudom, igaz-e. A fehér világ nem szívesen vallja be az igazságot. Azt mondják: "Hát persze hogy nem igaz!" Azt kérdezik: "Miért mérgeznénk meg magunkat?" Az emberek bólogattak. Igen, ez jó kérdés. A mutánsokat láthatólag nem érdekli, hogy gondot kellene viselniük a világra. Buzgón lebetonoznak mindent, sportból öldösik az állatokat, de elmennének-e odáig, hogy magukat mérgezzék? És hatna-e a méreg mérföldekkel messzebb is a növényekre és az állatokra? A tanácskozás folytatódott. – Nem jó a missziós telepeken lakni. Ott legázolják a mi szokásainkat. Nem vezetne jóra, ha bemennénk a városba, és kifejeznénk aggodalmainkat ezekkel az új szabályokkal kapcsolatban. Biztos vagyok benne, hogy más őslakosok már megtették. Ne feledjük, azok olyan őslakosok, akik egyetértenek a törvénnyel. Úgy döntöttek, hogy hasonlóak lesznek a fehér emberhez, és úgy élnek, mint ő. Végül megegyeztek abban, hogy nem szabad elfogadni az elégtelenség és a tökéletlenség illúzióját. Nem fognak fegyvert a maguk védelmére. Nem mondanak le arról, hogy tiszteljenek minden életet, és összhangban éljenek a természettel. Folytatják, amit eddig csináltak, minden csoport más részét járja be a földnek, gondot viselve a szent helyekre azok helyett, akiket elűztek. Három hónap múlva ismét találkoznak azon a helyen, amelyik abban az idényben a legmegfelelőbb lesz. A csoport még négy napot töltött a mocsárban. Minendie közelebbről megismerte a többieket. Egy este így szólt hozzá Benala, akivel megosztották egy teknősbéka lábát: – Ha a következő hónapokban másokkal akarsz járni, nyugodtan megteheted. Mi örülünk, hogy nálunk vagy, de meg kell mondanom neked, egyáltalán nem vagy köteles velünk maradni. Karaween átmegy Ősökkel Beszélőhöz. Azt hiszem, megtetszettek egymásnak Fehér Bagollyal. Hajdan létezett egy "bőrhatár"-nak nevezett rendszer. Bizonyos törzsek házasodhattak egymással, mások nem, attól függően, ki kinek a rokona. Ez a két fiatal semmiféle rokonságban nem áll, így nyugodtan kipróbálhatják, akarnak-e összeházasodni vagy sem. Minendie szeretett beszélgetni Fürge Virággal, aki Bivalynak volt a felesége. Nem zavarná őket, ha csatlakozna hozzájuk? Több megbeszélés után a csoportok átrendeződtek, és eldőlt, hogy Minendie újonnan szerzett barátaival, a házaspárral tart. Csoportjuknak a Megosztott Ösvénynek nevezett férfi lett a negyedik tagja.
42 Három nappal azután, hogy eljöttek a mocsárból, rögtön hajnalhasadáskor Megosztott Ösvény otthagyta a csoportot. Minendie látta, amint lehajtott fejjel, a földet figyelve, zegzugos vonalban fut a messzeségben. Hátratett két kezével dárdát markolt. Délben egy kenguruval tért vissza. A többiek gödröt ástak, és tüzet raktak. A hátára fektették a kengurut, és lazán betemették úgy, hogy a négy lába kiálljon a földből. Fürge Virág lefejtette a húst az állat hátsó lábáról, hogy lássák, mikor fehéredik ki a csont. Ha a mellső lábak is begörbültek, az azt jelenti, hogy a hús megsült, és nem kell tovább várni. Amikor a nők félreültek az egyik oldalra, Fürge Virág megkérdezte: – Gondoltál már arra, hogy férjhez menj? – Nem – felelte Minendie, és elővette a nyúlbőrt, amelyen két napja dolgozott: tarsolyt akart készíteni belőle. – Eddig még senkivel sem találkoztam, aki tetszett volna. Nem vagyok valami szerelmes természetű. – Szerintem úgy okos, ha előbb magadat találod meg, mielőtt társat találnál. Abból ítélve, amit magadról meséltél, te még csak most kezdesz önmagad lenni. – Ez a forradás még a gyerekkoromból maradt – mutatott Minendie a szinte észrevehetetlenné halványodott sebhelyre. – Olyanná teszi a testemet, hogy nem lehetnek gyerekeim. – Ne haragudj – mentegetőzött Fürge Virág. – Nem tudtam. De szerintem az a jó, ha az asszonyok megértik, hogy nem mindenkihez látogat el a születni vágyó lélekgyermek. Azt hiszem, az elkövetkező években azt mondjuk majd a lelkeknek, várjanak, amíg a világ jobban felkészül a fogadásukra. Órákig tartott, mire elkészült az étel. A négy ember szótlanul evett, miután áldást mondtak az állatra. Minendie a tüzet bámulva, szinte oda sem figyelő szórakozottsággal mondta: – Egy nagy tűz volt az, ami idehozott engem! – Hogyan? – érdeklődött Megosztott Ösvény, és letette maga mellé a jókora csontot. – A városban dolgoztam, és leégett a ház, ahol laktam. Ilyen furcsa volt a szabadulásom. És akkor egyszerűen eljöttem. Gyerekkoromban annak az árvaháznak a vezetői, ahol felnőttem, mindig a pokollal társították a tüzet. Nem emlékszem, hogy valaha is hallottam volna tőlük jót a tűzről. – Nekünk van egy áldásunk a tűzre, ami olyan régi, akár a népünk – mondta Megosztott Ösvény. –Nem akarod megtanulni? – De igen! – lelkesedett Minendie. – Kérlek, taníts meg rá! – Jól van. Így szól. – És Megosztott Ösvény elkezdte: Tűz-áldásLegyen a tűz a gondolatainkban,Tegye őket igazzá és jóvá.Óvjon attól, hogy kevesebbel beérjük.Legyen a tűz a szemünkben,Nyissa fel a szemünket, hogy lássuk, ami jó.Kérjük, hogy a tűz védjen meg attól,Ami jog szerint nem a miénk.Legyen a tűz az ajkunkon,Hogy igazat szólhasson jóságunkban,Hogy szolgálhassunk és buzdíthassunk másokat.Legyen a tűz a fülünkben,Hogy hallván hallhassunk,Hogy hallhassuk a víz folyását,A teremtést és az
Álmot.Óvjon bennünket a szóbeszédtől,Oly dolgoktól, melyek ártanak,És kárt tesznek a családunkban.Legyen a tűz kezünkben és lábunkban,Hogy szolgálhassunk és szerethessünk.Legyen a tűz egész valónkban,Lábunkban és talpunkban,Hogy tisztelettel járhassuk a Földet,Hogy a jóság és igazság ösvényét járhassuk,Védjen a tűz, nehogy eltávolodjunk az igazságtól. – Gyönyörű! – mondta Minendie, miközben elnézte barátai ragyogó arcát. – Nem csoda, ha népünk zavarba esett, mikor a hittérítők egyre azt hajtogatták, milyen rossz hely a pokol, és úgy írták le, mint egy vermet, ahol örök tűz ég. Ez döbbenetes, hogy ugyanazokban a dolgokban két embercsoport szöges ellentéteket lát. Az egyik csoport csak a rosszat látja, és élethosszig azért imádkozik, amit elérhetetlennek hisz, a bűn nélkül született emberért. A másik csoport azt látja, hogy a csecsemők tisztán és ártatlanul születnek, a világ pedig asztal, amelyet a Mindenható terített nekünk. Ennek a csoportnak nincs is szava a munkára. Mindenki azzal fejezi ki magát, amit könnyűnek és érdekesnek talál. Úgy látom, itt nem helyénvaló a "civilizált" és a "primitív" szavak használata.
43 A következő években a negyedéves törzsi gyűléseket követően addig váltogatták az útitársakat, amíg mindenki meg nem ismerte a másik tizenkilencet. Jó szívvel vállalták, hogy Minendie kedvéért egész éven át osztoznak a tánc– és zenetanítás felelősségében. A törzsi nép nem ünnepelte a születésnapokat. Náluk az "ünnep" szó különleges fontosságú, egyéni teljesítményt jelentett. Egyetértettek abban, hogy az nem teljesítmény, ha valaki öregebb lesz egy évvel. De azért ünnepeltek, azzal az eltéréssel, hogy itt az ünnepelt közölte, mikor tegyék. A többiek azzal támogatták, hogy elismerték, odafigyeltek rá, gondoskodtak az ünnephez méltó környezetről. Csak az mondhatta: "Ünnepeljetek meg!", aki érdemes volt rá, és senki sem vonta kétségbe, amit mondott. Minendie három évig viselte a Tojássárgája nevet. Egy napon magányosan gyűjtögette a madárfészkekből kiesett tojások héját, amelyet majd finom porrá fog őrölni ételhez és testfestéshez. – Elég sokáig voltam Tojássárgája – mondta fennhangon, csak úgy önmagának. –Volt időm, hogy teljessé fejlődjek. Most át kell gondolnom, ki vagyok, és új nevet kell kapnom. –Egy hétig elmélkedett a kérdésen, majd közölte útitársaival, hogy ideje megünnepelniük új nevét. Ezúttal nem volt a közelben víz, hogy szertartásosan lemoshassák a régit. A csoport füstöt használt helyette, jelképesen elégetve a salakot a gyümölcstermő idény után. Új asszony, perzselt földből felszökkenő új élet foglal helyet körükben. Minendie megsúgta választott nevét Hangyanővérnek. Pillanatok alatt összeálltak a teremtő szavak, és Hangyanővér felállt, hogy eldalolja bejelentését: Azt vártátok, madárrá lesz Tojássárgánk, Minendie.Kicsit furcsa is lenne, Ha más lenne belőle.Hiszen ott a papagáj, a jégmadár, a kakadu,És még sok száz kétlábú,Akad köztük bőven rokon,Minendie, ne vedd zokon,Mert új neveddel, MapiyallalMinket nagyon megleptél,Két világnak lakójává,Kacsacsőrűvé lettél. – Miért Mapiyal? – kérdezte valaki. – Mondd el, mi van a szívedben. – Gyakran gondolkozom a két világról, a mutánsokéról és a miénkről. A kacsacsőrű vízben és szárazon él. A vízben jobban érzi magát, csendes vizű tavakban lakik, de nem bír lent maradni a víz alatt. Ki kell látogatnia a földre, hogy beszívhassa a levegőt. Sokat töprengtem rajta. Úgy helyes, hogy most Mapiyal legyek. Köszönöm, Hangyanővér, a dalt és a bejelentést.
44 Teltek a napok és az évek. A pusztában tartalmas és békés volt az élet. Jöttek új látnivalók, új felfedezések, új utak a kibontakozásra, miközben a régi barátok ősi hagyományokat folytatva járták az ismerős tájakat. Amikor Wurtawurta százkét éves lett, bejelentette az idény szerinti törzsi gyűlésen, hogy megkérdezte a Mindenhatót, szolgálja-e a legmagasabb rendű jót, ha visszatér az örökkévalóságba, és igenlő választ kapott. Mapiyalnak és sok más társának is ez volt az első alkalom, amikor láthatták, hogyan engedik tudatosan szabadjára a lelket az emberi testből. A csoport tagjai, akik rendíthetetlenül hittek az örökkévalóság eszméjében, és tisztában voltak vele, hogy az élettudat nem a foganással kezdődik, azt vallották, hogy a halál legyen fájdalom nélküli és megtervezett. Mindannyian megtanulták, hogy az utolsó cselekvéshez sok lépés kell. Megtanulták, miként használják a belső képeket, amelyekkel fölmelegítették testüket a hideg éjszakákon, és lehűtötték, mikor naplemente után is füllesztően forró maradt a világ. Ismerték az erőközpontokat, amelyek a lábuk elágazásától egyenes vonalban futottak végig a testükön a fejük búbjáig. Ha szükség volt rá, tudtak rövid ideig nyitott szemmel aludni, és tudták, hogyan kell mély, pihentető álomban csökkenteni a testi funkciókat. Mindannyian elsajátították a test elhagyásának és a tudat kivetítésének tudományát. Több napig készülődtek Wurtawurta eltávozására. Amikor felvirradt a nagy nap, Mapiyal azon tűnődött, vajon ma választ kap-e a régi kérdésre: azoknak, akik meghalnak, van-e a legcsekélyebb fogalmuk is arról, hogy ez az utolsó reggelük? Talán azért volt olyan felzaklató, nyugtalanító kérdés, mert a sejtjeibe ágyazott energiák azt súgták: "Nem halsz meg, csak visszatérsz a Forrásunkhoz! Te döntöttél úgy, hogy idejössz, te dönthetsz a távozásodról. Nincsenek balesetek, csak szellemi összefüggések, de mi túl közel vagyunk ahhoz, hogy átláthassuk őket." Egész nap tartott az ünnep Wurtawurta tiszteletére. Volt különleges növényi ital, az ennivalót kivételes gonddal gyűjtötték és készítették. A törzs minden tagja alkalmat kapott, hogy szólhasson Wurtawurta életéről és az együtt töltött időről. Az ünnepelt is felszólalt, és elmondott mindent, amiről úgy érezte, fontos lehet a többieknek. Mapiyalnak megköszönte, amiért az évekkel ezelőtt elmesélte, milyen érzés a selyem. Wurtawurta használta tudati képeihez, és ma is használni fogja, amikor visszatér az Örökkévalósághoz. A csoport a növény– és állatvilág szellemeit szólította, hogy osszák meg velük a napot. Amikor bealkonyult, sorra mindenki megölelte Wurtawurtát, mindenki elmondta neki: – Szeretünk és támogatunk utadon! – majd arrébb húzódtak. A görnyedt hátú öregasszony leült, keresztbe tette a lábát, lélekben lekapcsolta magát az energiáról, lehűtötte a testét, lelassította keringését, pulzusát, majd végül az utolsó légzés hagyományos technikáját alkalmazta. Amikor a szíve megállt, a feje lekókadt, a teste oldalra dőlt. Elment, kivetítette magát úgy, ahogy számtalanszor csinálta, és tanította a többieknek is, csak ez alkalommal nem tért vissza. Testét majd elfogyasztják azok az életformák, amelyek táplálónak találják. Nem volt temetés. Egy hónappal később az ötfős csoport, amellyel Mapiyal élt, rábukkant egy kis repülőgép roncsára. Szinte alig lehetett észrevenni a széles pusztaság roppant görgetegsziklái között. Valószínűleg ferdén csapódhatott be, mert a roncs beékelődött a kövek közé, és felülről nem lett volna könnyű meglátni. Két emberi maradvány volt benne. A csoport eltemette a holttesteket, mert tiszteletben tartották
ezeknek az embereknek a hitét, és megjelölték a helyet, hátha egyszer rátalál valaki a roncsra. Mapiyal azt javasolta, két botot használjanak, kereszt alakba kötözve, mert úgy tűnik, a mutánsoknak ez jelképezi a sírt. Elvettek egy foszlányt az egyik ember tépett zubbonyából, a másiknak az ingéből, egy darabkát az ülésből, és szertartásosan elégették. Füstenergiát küldtek egy lelki szivárványon át az elhunytaknak és valahol egy kétségbeesett családnak. Valószínűleg azért repültek erre, hogy lássák, maradtak-e még bennszülöttek az isten háta mögött, akiket meg kell menteni önmaguktól, gondolta Mapiyal. De hát ők is csak azt teszik, amit helyesnek hisznek.
45 Mapiyal egyre tekintélyesebb, higgadtabb, méltóságteljesebb lett az évek múlásával. Számos foglalkozást űzött, sok területen segítette a közösség életét, de nem érzett többé késztetést a névváltoztatásra. Benala pár évente elhagyta a törzset, és néhány napra felkereste a legközelebbi közösséget. Hazatérve beszámolt róla, hogy mit talált az Igazakon túli világban. Valahányszor fölkerekedett, megkérdezte Mapiyalt, nincs-e kedve csatlakozni hozzá. Csábító ötlet volt, de Mapiyal mindannyiszor úgy érezte, nem ezt kell tennie, és elhárította a hívást.
***
A 804781-es őrizetesből, más néven Jeff Marshból, ugyancsak tekintélyes békítő lett hajlottabb korára. Fejét már negyvenévesen megütötte a dér. Megkaphatott minden könyvtári könyvet, amelyet akart. A művészi kifejezésmód számos formáját, sok művész életét tanulmányozta. Leckéket adott egy rabtársának; idővel ebből nőtt ki az a program, amelyet Jeff irányított. Iparművészetet, képzőművészetet oktatott, maga is alkotott, és olyan hírnévre tett szert, hogy a börtön minden évben rendezett egy vásárt, amelyen a rabok alkotásait árusították. Ezek az éves vásárok jelentették Jeff létének és tehetségének elismerését. Azért élt, hogy minden évben tökéletesebbet alkothasson. A férfi, aki kétszer annyi időt töltött börtönfalak mögött, mint amennyi szabadság a fiúnak jutott, megtalálta a helyét. Belezökkent a kerékvágásba, és nem háborgott többé.
46 Ültek az Igazak az ausztrál sivatagban a földön, és felnéztek a bársonyfekete égre. Két napja ragyogó izzást láttak vonulni a mennyeken át. Nem tudták, csillag-e vagy valami újdonság a mutáns világból. A következő éjszakán, amikor megjelent és végigjárta ugyanazt a pályát, az emberek zavarba estek. De most már bizonyosan nem jön el többé! Eljött. Már a harmadik éjszakán látták, ahogy mozog előre a többi fény között. – Mi ez? – kérdezgették. – Mit gondoltok, jel? – Útmutatáshoz kell folyamodnunk. Álmot fogok kérni. Az Igazak népe általában nem álmodott éjszaka. Úgy hitték, hogy az alvás az az idő, amikor a testnek pihennie, felépülnie, gyógyulnia, feltöltődnie kell. Ha a tudat egy részét álmodás foglalja le, az megzavarja a testet. Tudták, hogy a mutánsok éjszaka álmodnak, ami persze érthető. Abban a társadalomban nem szabad nappal álmodni úgy, ahogy az Igazak teszik. Ma viszont többen is kértek éjszakára útmutató álmot. Mapiyal ugyanazt az eljárást alkalmazta, mint a többiek. Vizet mert egy kagylóhéjba, félig kiitta, és felvilágosítást kért az égen látott dologról. A víz második felét ébredés után issza meg, hogy összekösse tudatosságát az álom emlékével. Ettől könnyebben fel tudja idézni az álom értelmét és útmutatását. Álmában kisgyereket látott, aki teknősbékán lovagolt. Mintha fiú lett volna, de Mapiyal ebben nem volt biztos. Először türelmesen lovagolta az állatot, aztán sírni kezdett. Könyörgött a teknősnek, menjen gyorsabban, de az változatlan lassúsággal döcögött. Reggel, amikor a csoport segített álmot fejteni, megkérdezték tőle: – Mit éreztél a gyerekkel kapcsolatban? – Úgy éreztem, mintha az enyém lenne. Úgy szerettem, mintha hozzám tartozna. – És milyennek érezted a teknősbékát? – Félénk, zárkózott, lassú, kitartó gyalogló. Nem az az állat, akit nógatással vagy ostorral sebesebb haladásra lehetne ösztökélni. Nem a mi teknőseink közé tartozott. Nem vízi teknős volt, hanem szárazföldi. – Erről mit érzel? – Nekem úgy tetszik, hogy rokonságban vagyok a teknősökkel általában. Őszintén szólva, nem emlékszem, hogy egy percig is külön gondoltam volna a szárazföldi teknősökre. Ez határozottan idegen fajta volt, talán amerikai. De nem látom, mi köze lehet az égi tárgyhoz. Az álom azt jelentheti, hogy a gyerek, aki az enyém, még messze van. Késve érkezik. – Fölnevetett és hozzátette: – Hát ez biztosan igaz. Ötvennégy éves vagyok. A nők egy másik törzsbelihez fordultak, és megkérdezték, mi a véleménye Mapiyal álmáról. A kérdezett szerint az álom arra utalt, hogy a törzs egyik tagjának meg kell látogatnia a mutánsok társadalmát, ahol első kézből kaphat választ. Egy másik úgy érezte, az álom azt üzeni, változik a világ: előbb a földön, most már az égen is. Harmincnégy éve volt, hogy Mapiyal otthagyta a városi életet és csatlakozott a törzshöz. Sohasem bánta meg, és semmit sem hiányolt előző életéből. Megöregedett, ezt láthatta, ha
végignézett a testén, de az arcát nem volt alkalma látni. Egyszer sem jártak annyira tiszta vagy sima víznél, ami megbízhatóan visszatükrözte volna. Mapiyal olyan rég nem foglalkozott ilyesmivel, hogy egészen elcsodálkozott, amikor most eszébe jutott. Nem érdekelte a külseje. Az érdekelte, hogyan néznek rá a társai, és elégedett volt az arcukkal. Az utazgató Benala nem hozott biztató híreket a bennszülött életmód bárminemű feltámadásáról. Hátha itt az idő, hogy most Mapiyal menjen. Nem kíváncsiságból, hanem mert úgy érzi, talán adhat valamit a népének. Tanácskozik Útmutatások Őrizőjével, azután dönt. Még ugyanazon a napon félrevonult az Őrizővel. Amikor eltávolodtak a többiektől, Mapiyal mélységes nyugalomba merült. Benyúlt a tasakba, amely asszonyi dolgokban adott választ, és kihúzott egy kerek bőrdarabot, amelyen a jelkép a hét irányt ábrázolta: az északot, a délt, a keletet, a nyugatot, a fentet, a lentet és a bentet. Ez azt jelentette, hogy Mapiyalnak tanulmányoznia kell az égtájat, ahonnan jött, és az égtájat, amerre tart. Régen tudta, merre mennek, de nem rajzolt térképet az utakról. Az évek során a szélrózsa minden irányában megfordultak. Mapiyal a másik három irányra gondolt, az égre fent, a földre lent, és a maga belső énjére. Biztosra vette, hogy a belső hangját hallotta. Egyforma könnyedséggel tanácskozott a felső és az alsó világgal, a szellemekével és az állatokéval. A jelkép mintha arra utalt volna, hogy nézzen jó erősen a négy szél valamelyikének irányába. Ő dönti el, hogy a többiekkel megye tovább, vagy a városok felé fordul. Ösztönösen érezte, mi lesz a következő lépés. Este közölte a többiekkel, hogy távozni akar. El fog menni a legközelebbi településre, amelyen bennszülöttek laknak. Hacsak nem történtek gyökeres változások, ott bizonyosan talál segítőket, akiktől számíthat ruhára, fedélre, ételre és barátságra. Az őslakosoknak a századok alatt a vérébe ivódott az önzetlenség és a szolidaritás. Nem volt jellemző rájuk, hogy hátat fordítsanak egy utazó társnak. Másnap reggel lassan bújt elő a nap, mintha még egy esélyt akart volna adni Mapiyalnak, hogy még egyszer vegye fontolóra elhatározását. Ő azonban már döntött. Most van itt a megfelelő idő, most szolgálja elmenetele a legfőbb jót. Mindenkitől búcsút vett, és megígérte, hogy egy napon még visszatér. Becslésük szerint hétnyolc nap járásra voltak a legközelebbi bennszülött közösségtől. Mapiyalnak kilenc napig tartott az út. Amikor alkonyatkor megérkezett, leült a bozótban, onnan figyelte az öt kezdetleges kunyhót. Olyannak tűntek, mintha még nem fejezték volna be, vagy most bontanák őket. Háromnak falépcső vezetett az ajtajához, kettőnek nem. Csak egynek üvegezték be az ablakait, de azokat is feltolták, hogy járjon a levegő. Néhányan jöttek-mentek ki-be, de a többség odakint üldögélt vagy álldogált. A házak magas zöld fák között bújtak meg. Mapiyal felfedezett egy idősebb asszonyt, akinek tokája meg kis pókhasa volt, és körülbelül annyi idősnek látszott, mint ő. Előbb a többiekkel beszélgetett, azután szabad tűzön sütögetett valamit az egyik udvaron. Ő tűnt a legjobb választásnak. Mapiyal leste az alkalmat. Azt remélte, hogy később egyedül találja az asszonyt. Ám a településen nem volt szokás a korai fekvés. Még hajnal előtt is ücsörögtek és beszélgettek. Mapiyal hol elaludt, hol fölébredt, ám egyszer sem pihent huzamosabb ideig. Közvetlenül napfelkelte előtt az asszony kijött a házából, leült a lépcsőre, és egy csésze teát iszogatott. Mapiyal felállt és elindult, menet közben porolva le a magára csavart, saját készítésű nyersbőrt. Az asszony felnézett a közeledésére. – Máma van – szólt Mapiyal. Tökéletesen elfelejtette, milyen köszönéseket használnak az emberek. – Jó napot – felelte az asszony, és álmélkodva nézett rá bogárfekete szemével. – Honnan jössz? – A Karoon törzshöz tartozom. Azért jöttem, mert szeretném, ha segítenél. Sok éve, hogy
elhagytam a várost. Szükségem van valamilyen ruhára és egy térképre, hogy láthassam, hol vagyok. Az asszony barátságosan bólogatott. – Ruhát tudok adni. Olyan méretű lehetsz, mint én, és minden ruhám gumírozott derekú. Térképem, az nincs. Még csak nem is láttam olyat. De nem baj, biztos megtalálunk mindent, amire szükséged van. Gyere be, főzök neked egy csészével. – Felállt, bement a házba. – Nem is tudtam, hogy még élnek emberek a bozótban. Nekünk azt mondták, mindenki eljött onnan. Hallani akarok mindent, hogy mit csináltok! Legelőször készített egy csésze teát, odaadta vendégének, aztán átment a szomszéd szobába, és két ruhával tért vissza. Az egyik kék volt, a másik nyomott mintás, mindkettő rövid ujjú, elöl övig gombolt, derékban gumírozott. Otthon varrták őket, ugyanarról a szabásmintáról. – Ezeket felpróbálhatod, remélem, valamelyik jó lesz rád. Az én nevem Sally, és a tiéd? – Bea. – Maga se tudta, miért mondja. Évek óta nem volt Beatrice. De ha már kimondta, ez is jó lesz. Ha még mindig a családjával lenne, most névváltoztató ünnepet tartanának, de nem a családjával van. Bea jó lesz. Majd úgy gondol rá, hogy "Bee", a méh, a kicsi rovar, amely szorgalmasan hordja ide-oda a pollent, hogy a virágok növekedhessenek. A méh segít házat építeni a fajtájának. Békés alkotó, de ha kell, használja a fullánkját. Bea reményei szerint ő már megtanulta, hogy sohase csípjen. Órákig beszélgettek. Bea 1956-ban hagyta ott a munkáját. Most 1990 volt, és minden megváltozott. Sally mesélt a televízióról, a drót nélküli telefonról, a számítógépről, a műholdakról és a rakétákról. Neki nem voltak luxusholmijai, de mindent tudott róluk, és voltak barátai, akik dicsekedhettek ilyesmivel. Az égi tárgyra nem tudott magyarázatot adni. – De az amerikaiak és az oroszok ügyködnek valamit odafent. – Viszonzásul Bea az Igazak életéről mesélt Sallynek. Gyorsan elrepült a délelőtt, addigra mindenki tudta, hogy Sally sivataglakót lát vendégül. Egyenként beszállingóztak a konyhába, megnézték a vendéget, bemutatkoztak, kérdeztek és feleltek. Amikor eljött az ebédidő, Bea megállapította, hogy elfelejtette, milyen a babkonzerv és a fóliába csomagolt fehér kenyér. Hálás volt a vendégszeretetért, de mértékkel evett, mert nem tudta, mit szól a gyomra ezekhez az ételekhez. Aznap este összeültek a fák alatt, és mindenki elmondta a véleményét a figyelő Beának arról, mi történik Ausztráliában az őslakosokkal. Kilencven százalékuk munkanélküli. A segélyezés nem elég a szükségletekre. A gyerekek jó iskoláztatást kapnak, de nem akarnak magasabb szintű tanulmányokat folytatni, hiszen úgysem kapnának állást. Vannak dísz őslakosok a kormányban, az újságoknál és más tömegtájékoztatási eszközöknél, de majdnem mindegyik világosabb bőrű. Egy férfi úgy érezte, hogy a bőrszín továbbra is hátráltató tényező. Az őslakosok egészségi állapota nagyon aggasztó. Olyan rendet vág közöttük a cukorbaj és az alkoholizmus, hogy ritka az, aki megéri a nyolcvanat. De a legnyomasztóbb probléma a földhöz való jog. A kormányban senki sincs, aki felfogná vagy védelmezné a szent helyek fontosságát. Kihasítottak némi földet, ami kizárólag az őslakosoké, de a bányászati társaságok még azokra is megszerezték a pusztítás jogát. Mára a földrész minden szép helyét kinevezték nemzeti parkká, de még ez sem menti meg őket a próbafúrásoktól és a kitermeléstől. Azt is mondták, hogy a népben nincs elég büszkeség. Semmijük sem maradt, amire büszkék lehetnének. Elszakadtak az örökségüktől. Később Sally ágyat vetett Beának a díványon, de nehezen jött az álom, mert Bea elszokott a matracon alvástól. Végül kiment a szabadba, ahol többen is háltak, és keresett egy kényelmes helyet a dús fűben. Vitt magával lepedőt és leterítette, mert figyelmeztették, hogy vannak apró
bogarak, amelyek befurakodnak a ruha alá. Felnézett a csillagokra. Nehéz volt elképzelni, miként létezhet két, ennyire különböző életmód, földrajzilag nem is olyan messze egymástól, ugyanazon Tejút alatt. Nem tudom, gondolta, megtalálom-e a választ az égi tárgyra, de talán a Mindenható akart idehozni általa. Most úgy érzem, nem azért hívattam ide, hogy adatokat szerezzek és visszatérjek velük, hanem hogy adatokat közöljek. Úgy érzem, segítenem kell, hogy népünknek eszébe jusson az öröksége. Hogy visszakapja a büszkeségét és a méltóságát. Hátha most jött el az ideje, hogy mi hassunk a mutánsokra, és ne a mi térdünk roskadjon meg az ő hatalmuktól. Hátha itt az idő, hogy a méh hordani kezdje a mézet!
***
Madarak csiripeltek, gyerekek kuncogtak az ébredezve mocorgó Bea körül. Sally megbeszélte egy szomszéddal, hogy vigye el Beát a településről a városba. Ott van könyvtár és városháza is, ahol bizonyosan akad térkép. A teából-süteményből álló reggeli után Sally átölelte vendégét, és így szólt párás szemmel: – Remélem, visszajössz, bár van egy olyan érzésem, hogy nem teszed. Sok sikert kívánok, és szeretnék segíteni. Ez a tiéd. – Szoros rolniba tekert pénzt nyomott Bea markába. A közelben motor zümmögött üresjáratban, és egy farmeres-pólós, vékony fiatal bennszülött várakozott. Amikor Bea a kocsihoz indult, a fiú beült a kormányhoz egy asszony mellé, akivel Bea már találkozott. Ugyancsak találkozott az egyik hátsó ülést elfoglaló férfival is, így nem volt szükség bemutatkozásra. Bemászott hátulra. A férfi orvoshoz ment, az asszony a barátait akarta meglátogatni. Egész úton beszélgettek, Bea egyre kevésbé érezte kívülállónak magát. A városházán egy segítőkész ember több térképet is előszedett, és széthajtogatta őket az asztalon, aztán tanáros mozdulattal az ajtóra szögezte az ujját, és eligazította új tanítványát, hogy mit találhat a négy égtájon. Elmagyarázta, hol keresse az őslakosok irodáit és szállodáit. Arról nem volt tudomása, hogy két hete bárminemű tárgy lett volna látható az égen. Bea megtudta, hogy a kormány szinte minden városban fenntart egy egyszobás irodát a bennszülött ügyeknek. Legtöbbször üresen találta az irodákat, de ha kérdezősködött, a szomszédságban rendszerint rálelt valakire, aki megmondta, merre keresse a helyi tisztviselőt. Az irodavezető tisztsége tekintélyes állásnak számított, ám minimális bért fizettek érte. A kormány szándékai tisztának tűntek. A fehér uralom kétszáz éve elnyomta Bea népét – de hogyhogy azóta sem tudtak fölemelkedni? Már nem tapasztalt fajgyűlöletet. Ha tapasztalt valamit egyáltalán, az a fehérek közönye volt a feketék iránt. Ha bement egy boltba, az eladók ugyanúgy beszéltek vele, mint egy fehér vásárlóval. Minden városban talált helyet, ahol alhasson, tudott mosakodni, átöltözni, és takarékos étkezésekre is futotta. Harminc nap után megérkezett a nyugati partra. Egy padon ült az őslakos ügyek irodája előtt. Egyszer csak kijött egy nő, és behívta. – Itt foglaljon helyet – mondta a fiatal nő, és rásandított szemüvegének lencséi fölött. – Volna itt pár papír, amiket ki kell töltenünk. Neve? – Bea. – Családi név?
Bea meghűlt. Nem volt családneve. Az árvaházban senki sem kapott. Mrs. Crowley nem tartott igényt családi névre, mint ahogy Mildred sem a tejbárban, de az harmincnégy éve volt. Most úgy látszik, kell. – Mi a családneve? – kérdezte a nő újfent, ezúttal kissé hangosabban, hátha Bea nagyothall. Az, ami a sivatagban körülményesen és ráérősen történt volna, kezdte fölvenni a modern lét ütemét. Bea gyorsan végigpásztázta érzéseit, amelyeket élete helyszínei keltettek benne, és eszébe jutott egy mondat: "Úgy emelkedünk és süllyedünk, mint víz a tóban." – Lake – felelte. – A nevem Bea Lake. – Mi az adószáma? Bea nyelt egyet. – Nincs. – Már megint! No jó, erre is kitöltjük a papírokat. Az nem lehet, hogy dolgozunk, és nem fizetünk adót. – Dolgozunk? – kérdezte Bea. – Igen, amilyen szerencséje van, drágám! – mondta a nő. Írás közben kivette egyik fülbevalóját, és megdörgölte sajgó fülcimpáját. – Ma egy nagyon kedves családnál van elbeszélgetés dadusügyben. Szoba, koszt egész napra, fizetés. Egyetlen gyerekre kell vigyázni, egy kisfiúra. Mi a lakcíme? – Hát tulajdonképpen nincs. – Majd a szálló címét írom be. Ott ellehet pár napig. Nekem is könnyű lesz kapcsolatba lépnem magával. Tud gyerekekre vigyázni, ugye? – Hát én tulajdonképpen szeretem a gyerekeket, de... – Egek ura! – vágott közbe a szőke, az órájára pillantva. – Ebédidő, be kell zárnom, és magának is tépnie kell a buszhoz. Így kell menni a Carpenter-házhoz: felszáll a negyvennégyes buszra, aztán átszáll a tizenhatosra. Csak hat sarokra van ettől a megállótól. Itt a telefonszámom. Hívjon fel a beszélgetés után. Itt a szálló címe és száma. Ha nem ott száll meg, akkor okvetlenül közölje velünk, hol fog lakni, hogy elérhessem, ha megfelel Mrs. Carpenternek. Őszintén megmondom, szerintem eddig messze maga a legjobb, de hát nem én alkalmazom, ugyebár. Azzal felállt, lerángatta kurta szoknyáját, amely felcsúszott a csípőjén, és átbillegett tűsarkain az irodán. Kinyitotta az ajtót, jelezve ügyfelének, hogy távoznia kellene. Az egész olyan sebesen történt, hogy Bea azt se tudta, mit gondoljon. Mire körülnézett, kattant az iroda ajtajának zárja. Megfordult, és látta, hogy az üvegablakon belülre akasztott fehér műanyag lapot megfordították, és most az olvasható rajta: ZÁRVA. A pad fölé két cégtáblát erősítettek: "Őslakos ügyek irodája", írták az egyikre, a másikra pedig: "Baker Munkaközvetítő". Bea megcsóválta a fejét, és nevetett. Hát nem fura, ahogy forog a világ? Az őslakos ügyek irodája még mindig nem nyitott ki. Minél tovább gondolkozott rajta, annál vonzóbbnak találta az ötletet, hogy dadus legyen. Közelebbről megismerkedhetne a modern világgal. Olyan állás, amelyet bármikor felmondhat. Kisétált a sarokra, és leolvasta a tábláról, hogy itt áll meg a negyvennégyes busz. Jött is hamarosan. A Baker Munkaközvetítő képviselőjének útmutatásait követve simán rátalált a Carpenter-házra. Igazi nívós környéken volt, és mintha frissen építettek volna. Bea egyet csöngetett, és várt. Árnyalak tűnt föl a metszett-maratott üvegajtó mögött, a kilincs elfordult, és Bea szembe találta
magát egy ázsiai nővel. – Jó napot – köszöntötte a mosolygó, parányi jelenséget. – A munkaközvetítőből jöttem. – Ó, igen! Kérem, fáradjon be. Azonnal szólok Mrs. Carpenternek. Ott legyen szíves várakozni –mutatott az ázsiai nő egy szép, tágas nappalira, amelynek magas ablakai a kertre néztek. Ragyogóan világos szoba volt, mert a falakat és a mennyezetet fehérre festették, a pasztellszín kárpitozott bútorok között fehér szőnyegeket terítettek a halványbézs márványpadlóra. A gyertyatartókat és képkereteket dúsan aranyozták. A középső asztalon jókora, metszett üvegtál szikrázott a makulátlanul tiszta ablakokon bezúduló napfényben. A tál kékes vizében egyetlen fehér rózsa úszott. Bea megkerülte a sarokban álló hangversenyzongorát, és megnézte a katonás rendben fölakasztott fényképeket. Hunyorgott, megint nézett. Göndör kisfiú nézett vissza rá, egészen olyan, mint az álomgyermek. Azzal az egyetlen eltéréssel, hogy az álomban őslakos fiúcska lovagolt a teknősön. Ez itt fehér volt. – Jó napot – szólt a háta mögött egy lágy hang. – Natalie Carpenter vagyok. – Beának hívnak. – Tehát ez az anyja a kedves kisfiúnak, és ő rendezte be ezt a gyönyörű szobát. –A munkaközvetítő küldött. Natalie Carpenter maga volt a megtestesült ápoltság. Halványrózsaszín bő nadrágot viselt, hozzáillő felsőrésszel, nyakát aranylánc ékesítette, fülében gyöngyös aranykarika hintázott, pontosan egy vonalban frissen kefélt világosbarna fürtjeinek végével. Mintha most lépett volna le a divatbemutató kifutójáról. Barátságos, életvidám teremtés volt, Bea rögtön megkedvelte. Bár David, a kisfiú, éppen aludt, az anyja felkísérte Beát az emeletre, hogy beleshessen a gyerekszobába. Megmutatta a vendégszobát, amit a dadának szánt. Megemlítette, hogy Kuno, a japán asszony főz és vezeti a háztartást. Azzal búcsúzott Beától, hogy majd telefonon értesíti az ügynököt a döntéséről. Bea, amennyire tudatában volt a mindenség erejének, rögtön érezte, hogy ezt az ajtót az Isteni Szellem nyitotta ki előtte. Az éjszakát a szállón töltötte. Másnap felhívták, és közölték vele, hogy Carpenterék őt választották David mellé. Értelmes, jól nevelt négyéves kisfiú volt. Bea már akkor tudta, hogy ki fognak jönni egymással, amikor David rögtön az első délutánon ragaszkodott hozzá, hogy uzsonnára a dada is kebelezzen be egy kehely fagylaltot. Szerette, ha felolvasnak neki, Bea pedig örült, hogy felfrissítheti tudását az írott nyelvben. Azonkívül David szeretett kijárni a parkba és nagyokat futkározni. Végre olyan dadája volt, aki ugyanúgy nem félt a szabad levegőtől, mint ő. Mivel Davidnek este hétkor kellett ágyba bújnia, Beának szabad volt minden estéje, ezért részt vett a helyi őslakosok politikai életében, és gyűlésekre járt. Két hónapja dolgozott Carpenteréknél, amikor egy napon hallotta, hogy Natalie apját várják vacsorára. Kuno megkérdezte, nem mennének-e el Daviddel vásárolni. Szeretné a kedvenc desszertjét készíteni a díszvendégnek. Este, amikor Davidnek elérkezett a lefekvés ideje, Beát megkérték, hogy legyen szíves bejönni a nappaliba. Épp akkor lépett be a kertből egy magas, méltóságteljes, fehér hajú férfi. – Szeretném bemutatni az apámat – mondta Natalie –, Andrew Simunsent. Apu, ő Bea, a mi daduskánk. – Igazán örülök – felelte Andrew. – Az unokám nagyon megszerette magát. Jó az ilyet hallani. Bea bárhol felismerte volna Andrew-t. Nem sokat változott. Még mindig ugyanolyan vékony és szikár volt, a füle alig észrevehetően elállt. A fehér haj csak még előkelőbbé tette.
– Örülök, hogy viszontlátjuk egymást – mondta. – Rég találkoztunk. – Attól félek, nem emlékszem – válaszolta Andrew, könnyedén forgatva ujjai között az üres koktélospoharat. – Mrs. Crowley panziójában. Eljöttem onnan a tűz után. – Ó, hát persze, Beatrice! Ezt a meglepetést! De milyen jól néz ki! Nagyon örülök, hogy ilyen szépen boldogul. Egek, még egy ekkora meglepetést! David mindenkinek jó éjszakát kívánt, aztán dadája felvitte a szobájába. Miután a gyermek elaludt, Bea kiment a kertbe, és leült. Felnézett a csillagokra, amelyekből itt negyed annyit lehetett látni, mint a pusztában, és azon tűnődött, ma este ugyan milyen ajtó nyílhatott meg előtte. Hamarosan kijött Andrew és a Carpenter házaspár, ki-ki borospohárral. – Nohát Bea, meséljen már magáról! – kérte régi ismerőse, és jól meghúzta a borát. – Ó, nincs arról olyan sok mesélnivaló. Önön viszont látszik, hogy érdekes életet élt. Szívesen hallanám a történetét. – Hahá! – derült Andrew Simunsen. – Az én történetemet, azt mondja? Hát igen, jól boldogultam. Nagyon jól elboldogultam a bányászattal. A maga népe rengeteget segített. Egy napon azt hallom egy illetőtől, hogy van ez a különleges hely, aminek varázsereje van, és elkezdtem törni a fejemet, hátha tényleg létezik ilyen hely! És ha igen, miért? Talán valamilyen érc, amitől nagyon magas ásványtartalma lesz a víznek. Úgyhogy rábeszéltem, mesélje el, hol van. Aztán elemeztettem a mintát, és rögtön meg is kértem az engedélyt. El se tudom mondani, mennyi vasat, uránt, sőt még aranyat is találtam, csak azzal, hogy kérdezősködtem az őslakosok varázserejű helyei után. Természetesen most már fizetünk a bányászati jogokért. Már jó ideje ez az előírás. Néha még előfordulnak kisebb jogi súrlódások, de semmi komoly. Nagy utat tett meg a népe, Bea. Öröm ránézni magára. – Villant a holdsugárban a gyémántgyűrű, amikor Andrew felhajtotta a borát. Szóval Andrew Simunsen azt gondolja, hogy hosszú utat tettünk meg, töprengett Bea lefekvés után a nyitott ablak mellett, amelyen bejöttek a város éjszakai hangjai. Hát én nem ilyennek érzem az ízét és a szagát. Anélkül, hogy ítélkeznék, meg kell vizsgálnom, hol állok most, és népem javára kell használnom az energiámat.
47 Bea egy politikai gyűlésen találkozott Judyval, a harmincöt éves őslakos asszonnyal. Látszott rajta, hogy művelt, és nagyon erélyesen kifejezésre juttatta véleményét. Bea úgy érezte, hogy Judy jó adatforrás lehetne. Másnap este rövid összejövetelt tartottak kilenc főnek, mert a hivatal szemétlerakodót akart létesíteni a város peremén, egy őslakostelep mellett. Bea megkérdezte Judyt, nem maradna-e ott egy beszélgetésre. Megtudta, hogy Judy tanítónő, és nagyon aggasztja a fiatalok sorsa, főleg a kamaszoké, akik isznak és szipuznak, hogy feldobják magukat. Elmondta Beának, hány feketét tartanak fogva a börtönökben meg a fegyházakban, és hozzátette, hogy mindenképpen jobbítani szeretne a sorsukon. – Tudom, hogy népünk nem eleve rossz; bűncselekmény szinte nem is fordult elő nálunk, amíg az európaiak partra nem szálltak. Inkább ők voltak a bűnözők, akik láncra verve érkeztek. Akkor miért van az, hogy a fegyintézetekben a mi népünk százalékaránya messze felülmúlja az övékét? Beszélgettem elkövetőkkel, akik elmesélték, hogy azért loptak, mert a munkanélküli-segély nem elég. Néhányan próbáltak állást szerezni, de a többség már nem is próbálkozott. A bűncselekmények zömét ittas állapotban követik el. A fiatalok azt mondják, azért isznak, mert nem tudnak mihez kezdeni. Kaland. Kellemes. Izgi. Ha szóba hozom a jövőjüket, azt kérdezik: "Miféle jövő?" – Te milyen jövőt szeretnél az őslakosoknak? – kérdezte Bea. – Azt szeretném látni, hogy saját vállalkozásaink legyenek. Ha bútorokat állítanánk elő, és csak a magunkét vásárolnánk, akkor idővel olyan tökélyre fejleszthetnénk, hogy az emberek bőrszínre való tekintet nélkül jobban szeretnék a mi stílusunkat, a mi színeinket, a mi kidolgozásunkat. Talán még exportálhatnánk is egy napon. De a bútor csak egy példa. Csodálatos művészeink vannak, de nem fizetik meg őket. Saját galériákra lenne szükségünk, amelyeknek magunk csinálnánk a reklámot. Ruhagyárakra, cipőgyárakra, kozmetikai üzemekre, virágüzletekre, vegyesboltokra van szükségünk. Egyetlen őslakosétterem sincsen. Csak nézd meg az idegeneket, akik idejönnek, vállalkozásba kezdenek és megtollasodnak. Mi már itt vagyunk. Mi miért nem tudjuk ezt csinálni? – Sokat gondolkoztam ősi szokásainkról és kultúránkról is. Tény, hogy gondjaink vannak az adózással. A munkás nehezen tud félretenni a fizetéséből adóra. Azonkívül sok őslakos férfi alkoholista, nem tudja beosztani a családi jövedelmet. Javasolnám, hogy alapítsunk könyvelőirodákat a kisvállalkozások pénzügyeinek vezetésére. De intézhetnék a családok költségvetését is. Tegyük meg a nagymamát a vállalat fejévé! Ő irányítana, ő kapná a fizetést, ő döntené el, mire költsék. Tudom, hogy működne! – Igenis, lehetséges a sikeres, korszerű őslakos társadalom, amely becsületes, tisztességes, büszke s a többi. Ez nem azt jelenti, hogy akkor is szőnyeget kell terítenünk a házunk padlójára, ha nem akarunk, de mi állíthatnánk elő országszerte a legjobb szőnyeget, és eladhatnánk annak, akinek kell. Építhetnénk úgy a házat, hogy megtiszteljük a fák lelkét, esetleg azt is kimódolhatnánk, hogy házaink karbantarthatók, javíthatók legyenek, de ugyanakkor olyan anyagból készüljenek, amely visszatér a földbe, ha az épületeket elhagyják. – Kétezerben, mikor majd jönnek az olimpiára az emberek, egy büszke, virágzó fajtát fognak itt találni, ha addigra sikerül megszerveznünk magunkat! – Aggasztanak azok az őslakosok is, akik külföldön ülnek börtönben, mert nem illeszkedtek be az ottani társadalomba, és bűnöket követtek el. Vannak köztük, akik sohasem kaptak esélyt. Nem szólhattak bele, amikor gyerekként elvitték őket idegen helyre. Azt se tudják, mit jelent
őslakosnak lenni. Tennünk kell valamit. Nem fordíthatunk hátat nekik, mintha nem léteznének. Fivéreink és nővéreink ők. Meg kell találnunk és haza kell hoznunk őket. – Nagyon becsvágyó terveid vannak – szúrta közbe Bea, amikor Judy megállt lélegzetet venni. – Azért kaptuk az érzéseket és az iparkodást. Nem a magunk önző céljaira, hanem a közösség javára. Fogsz segíteni? Számíthatok rád? – Igen – felelte Bea. – Megteszek mindent, amit tehetek. Beszélgettek még egy órát. Bea kérdésektől és lehetséges válaszoktól zsongó fejjel tért haza Carpenterék házába. Listáján Andrew Simunsené volt az első név. Talán az lenne a legjobb, ha az irodájában látogatná meg. A várt alkalom a következő kedden érkezett el. Natalie kirándulni vitte Davidet, úgyhogy Beának szabad volt a délutánja. Felöltötte legtakarosabb ruháját és bebuszozott az üzleti negyed szívébe. Amikor leereszkedett a busz hat lépcsőjén, és feltárult előtte a csuklós ajtó, meglátta a világot, amelyet Andrew teremtett magának. Az épületet sima betonból emelték fénylő ezüst pillérekre, több mint hetven százaléka szeplőtlenül tiszta üvegből állt, és kétszárnyú kapuja volt, vastag üvegből. Andrew nevét és irodájának számát fehér műanyag betűk hirdették üveg alatt, fekete bársony alapon. Bea elolvasta, és fölliftezett a harmadik emeletre. Andrew irodája az egész emeletet elfoglalta. A félkör alakú recepciós térség közepére állított asztalnál egy fiatal nő ült, aki jobbról és balról csinos aranyfésűket tűzött rövidre vágott bronz hajába. – Segíthetek valamiben? – kérdezte. – Igen. Beszélni szeretnék Andrew Simunsennel. – Be van jelentve? – Nem, de a barátja vagyok. Kérem, szóljon neki, hogy Bea van itt. Beatrice. – Sajnálom, de be kell jelentkezni – mondta a recepciós. – Beírhatom valamikor máskorra. – Kérem, csak annyit mondjon neki, hogy én vagyok itt. – Nem tehetem, megbeszélése van. Hadd adjak egy másik időpontot! – Nem – rázta a fejét Bea. – Akkor majd várok. – Odament a sorba állított, virágos anyaggal kárpitozott támlás székekhez, és kényelembe helyezte magát. El volt szánva rá, hogy marad. Egy órával később nyílt a lift ajtaja, és Andrew lépett ki egy másik ember társaságában. – Mr. Simunsen! – szólt oda a recepciós, amikor Andrew fordult volna, hogy belépjen a bal oldali ajtón. – Az az asszony ott magával akar beszélni, bejelentés nélkül! Bea felállt. Andrew felismerte. Sarkon fordult és hozzásietett. – Valami baj van, Bea? Csak nem esett baja Davidnek vagy Natalie-nak? Ugye, minden rendben? – Igen, igen – nyugtatta Bea. – Carpenteréknél semmi baj. Valami mást kell megbeszélnem önnel. Valami nagyon fontosat! – Hát persze, természetesen, magától értetődik – hadarta Simunsen, hogy közben összeszedhesse
a gondolatait. – Cindy, kísérje Beatrice-t a tanácstermünkbe, és kínálja meg egy csésze teával. Rögtön ott vagyok. – A recepcióslány intett Beának, hogy kövesse, a férfiak pedig eltűntek a másik ajtó mögött. A tanácsterem hosszú, keskeny helyiség volt, az egyik fala üvegből készült. Le lehetett látni belőle egy parkolóra, amelynek fekete aszfaltját négyszögletű földfoltokba ültetett apró fák törték meg. A szobát csaknem teljesen kitöltötte a hosszú asztal. Két oldalán hozzáillő, magas támlájú, bőrrel kárpitozott görgős székek sorakoztak. – Foglaljon helyet. Mindjárt hozok egy teát – szólt hátra a lány. Épp csak szervírozhatta az innivalót, amikor megjelent Andrew, és leült Beával szemközt. Ettől a mozdulattól mintha konyhaasztalnyivá töpörödött volna a nagy szoba. – Miről van szó? Bea elmondta pusztában töltött idejét, és hogy milyen emberek az őslakosok. Beszámolt az egyenlőtlenségekről, amelyeket a mai társadalomban tapasztalt. Előadta Judy elképzeléseit az oktatásról, a magántulajdonú, önellátó kisvállalkozásokról, beszélt Judy aggodalmairól a külföldön bebörtönzött őslakosok sorsa fölött. Befejezésül Andrew segítségét kérte hivatalos és anyagi kérdésekben. Azt mondta, vegye úgy, hogy ezzel a mostani segítséggel törleszthet valamit azoknak az ártatlan, gyanútlan embereknek, akik odavezették szent helyeikre, nem tudván, mit árulnak el. Andrew láthatólag megkönnyebbült. Mintha attól félt volna, hogy Bea valami sokkal kínosabb dologgal fog előhozakodni. – Hogy segítsek a népének? Igen, tudok segíteni a maga népének. Még harminc percig tanácskoztak. Andrew megígérte, hogy találkozni fog Judyval. Erre a találkozásra a következő héten került sor. Beát az összes terv közül az érdekelte legjobban, amellyel ki akarták eszközölni a külföldön bebörtönzött őslakosok hazatérését. Nappal továbbra is gondoskodott Davidről. Carpenterék megtanították vezetni, hogy könnyebben elvihesse kirándulni a kisfiút, de Bea azért elment a közlekedésrendészetre is, letette a vizsgákat és hivatalos jogosítványt kapott. Hangos örömrivalgással vette át az okmányt. Ebben a társadalomban a jogosítvány azt jelenti, hogy befutott. Bebizonyította, hogy létezik. Este és hétvégeken leveleket írt és adatokat gyűjtött. Az volt a legnagyobb akadály, hogy sok országban nem létezett központi nyilvántartás. Minden börtön külön kartotékot vezetett, és a legtöbbjében nem tüntették fel az ausztrál őslakosokat. Amerikában csak négerek, latinok, ázsiaiak, fehérek vagy indiánok léteztek. Bea honfitársait az "Egyéb" kategóriába sorolták. Hónapokig küldözgette leveleit Amerika mind az ötven államába, rákérdezett a számítógépes nyilvántartások "Egyéb" aktáiban tárolt férfiakra és nőkre, majd személyesen is írt néhány kartotékadatnak. Júniusban hivatalos értesítést kapott az Egyesült Államokból egy ausztrál őslakos férfiról, akit a feltételes szabadlábra helyezés lehetősége nélkül életfogytiglani börtönre ítéltek. Már lehúzott harminc évet. Bea engedélyt és eligazítást kapott, hogy miként írjon közvetlenül Jeff Marshnek, a 804781-es számú fogolynak. Kedves Jeff!Hadd mutatkozzak be: a nevem Bea Lake. Ötvenhat éves őslakos nő vagyok, és az a célom, hogy világszerte fölvegyem a kapcsolatot minden bebörtönzött fivérünkkel és nővérünkkel. Tájékoztattak, hogy te is ausztrál őslakos nemzetiségű vagy. Szeretnék többet tudni rólad, szeretnélek megismerni, összebarátkozni veled. Mellékelek egy megcímezett
válaszborítékot. Remélem, hamarosan hallok rólad. Üdvözöl Bea Kedves Bea!Köszönöm a leveledet. Ritkán kapok magánlevelet. Nagy néha köszönetet mond valaki, aki megvásárolta valamelyik alkotásomat az éves börtönvásáron. Igen, őslakos vagyok. Ausztráliában születtem, és ugyancsak betöltöttem az ötvenhatot. Hétévesen örökbe fogadtak, és azóta itt lakom. Nem sok részlet maradt meg bennem, de még emlékszem, milyen csoda volt a szabadság és a gondtalanság. A pokol akkor kezdődött, amikor eljöttem.Szeretnék írni neked, de a postaköltség esetleg gondot okozhat. Most éppen van egy kis pénzem, mert az évi műtárgyeladásból öt százalék az enyém. Még nem költöttem el mindet. Nem tudom, mennyibe kerül egy levél légipostával, ha drága, nem írok gyakran. Miről fogunk beszélgetni?Üdvözöl Jeff Bea és Jeff két éven át leveleztek, és megismerték egymás életét. Bea elmesélte, hogy megváltoztatta a nevét, mire Jeff azzal válaszolt, hogy neki is ezt kellett tennie. Meglepődtek, hogy ilyen közeli időben születtek. A hivatalos okmány szerint egyetlen nap volt köztük a különbség. Bea születési helyéül azt a várost írták be, ahol az árvaház állt, Jeffének Sydneyt. Ezzel egy időben Bea szorgalmasan dolgozott egy nemzetközi kapcsolatokkal is rendelkező bizottság létrehozásán. Végül fogadta őt a kormány, és Bea ekkor fölvetette egy fogolycsere lehetőségét. Előadta, hogy az ausztrál őslakosság hosszú távú célja az önigazgatás. Úgy érzik, ha felhatalmazásuk lesz büntetni, szabadságvesztésre ítélni és átképezni övéiket, akkor hatást gyakorolhatnak az ifjúságra, és elejét vehetik a fiatalkorúak bűnözésének. Nyolc hónappal később választ kapott. Az ausztráliai kormány fontolóra veszi az amerikai állampolgárságú őslakos visszafogadását, de ehhez még sok kérdést és részletet kell tisztázni. Beleegyezik-e az illető a cserébe? Ténylegesen milyen bánásmódot tartogatnak ennek a fogolynak, ha az őslakosok valóban a saját elveik szerint akarnak büntetni és átnevelni? Miként védhetik meg a társadalmat a további bűnöktől, amelyeket ez az elítélt netalán elkövet? Bea felhívta Andrew-t, az ő régi barátját, aki hűséges támasza maradt. Beszámolt a hivatalos kihallgatásról, és a tanácsát kérte. – Hát, szerintem meg kellene látogatnia ezt a Jeffet, és őt kellene megkérdeznie, mit szólna hozzá, ha visszajöhetne Ausztráliába. Oda kell mennie, hogy a saját szemével lássa az illetőt. Nézze meg, miféle hapsi. Tudom, hogy maga nagyon derűlátó, de hátha már nem lehet megmenteni. Fizetem a repülőjegyét és a költségeket.
48 Bea bérelt egy autót a pultnál, amelyen a kocsikölcsönző sárga jelzése rikított. A fiatal, egyenruhás tisztviselőnő átadta neki a papírokat, az egyetlen kulcsot a biléta tanúsága szerint a harminchármas sávban parkoló autóhoz, és a körzet térképét, amelyen narancsszín filctollal bejelölte a főutat és egy közeli kisvárost. Bea követte a kölcsönző garázsához vezető jelzéseket, megtalálta a harminchármas helyet, és kinyitotta egy fehér Ford ajtaját, amely olyan új volt, hogy a kilométeróra mindössze negyvennyolc mérföldet mutatott. Bemászott a kormány mögé. Elég sután érezte magát a bal oldalon, ügyetlenül tapogatózott, bütyköket húzogatott, gombokat nyomkodott, amíg meg nem találta az ablak szabályozóját, az esőtörlőt, és előbbre nem állította az ülést, hogy jobban elérje a pedálokat. Utoljára a fényszórókat kapcsolta be, mert a parkoló a föld alatt volt. Háromszor kellett kanyarodnia, mire fölért a kijárathoz, ahol az őr olyan buzgón ette a messze szagló tonhalas szendvicset, hogy nem kérdezett semmit, csak áthessegette. Odakint annyira vakított a nap, hogy Beának hunyorognia kellett, amíg hozzászokott a szeme. A vidéki táj, amelyben a börtön felé robogott, nagyon emlékeztetett arra, amit otthon megszokott. Itt is meleg volt egész évben, úgyhogy a házakat verandák futották körül. Az ablakokat nyitva tartották, és kátyús dűlőkön lehetett behajtani. Időközönként feltűnt egy-egy udvar, amelyben réges-rég elfelejtett, nem használt és nem működő gépkocsi árválkodott az elszáradt magas gyomok között. Bekapcsolta a rádiót, de nem talált semmit, ami tetszett. Negyven mérföld után feltűnt egy hámló festésű deszkajelzés, amelyen megfakultak a betűk. Ennyi maradt a nyílból, amely a szigorított fegyházhoz vezető út irányába mutatott. Bea megkerülte a magas őrtornyot, és befordult a kikövezett felhajtóról a "Látogatók" jelzésű parkolóba. Letette a kocsit, csatlakozott a kis csoporthoz, szemben a börtönkapuval, a másik, beüvegezett őrtorony tövében, amelyből egyenruhás rendőr tekintett alá. Éppen kérdezni akart valamit a mellette álló asszonyoktól, amikor elbődült egy hangszóró: – A következő három! A következő hármat kérem! – A kapuhoz legközelebb álló három asszony kivált a bolyból, és átsietett a köves úton. Bea beállt a sorba, és várta, hogy szólítsák. Nem látott férfiakat a látogatók között, kizárólag nőket és néhány gyereket. A legtöbb asszony fekete volt. Körülbelül húszpercenként felrivalgott a hang: – A következő hármat kérem! –, és a nyáj előbbre csoszogott. Végül Beára került a sor. A távirányítású kaput beépítették a tiszteletet parancsoló, öt méter magas drótkerítésbe, amelynek a tetejére szögesdrótot feszítettek. A belül került látogató egy második kerítéssel és kapuval találta szemben magát. A két kerítés közötti sávot jobbrólbalról teljesen kitöltötték a cementaljzatú, borotvaélesen villogó szögesdrót tekercsek. A cementbe mélyített, vízzel töltött, ujjnyi széles vájat nyilván a kerítés elektromos vezetését volt hivatva fokozni. Az átellenes épületet halványzöldre festették. Odabent Beát felszólították, hogy igazolja magát az útlevelével. Aláírta a látogatók könyvét, és átnyújtotta az ügyeletesnek a postán kapott látogatási engedélyt. Miközben előhúzta a papírt a retiküljéből, megakadt a szeme a bal sarokba ütött pecséten: "Halálsor". Az őr jól megbámulta az útlevélképet, majd Bea arcát, csak azután vette tudomásul, hogy a kettő ugyanaz. – Miért van ezen az, hogy halálsor? – kérdezte Bea az asztal mögött ülő embertől. – Mert erre ítélték, hölgyem. A sors fintora, hogy még mindig életben van, holott nem kellene. – Változatlanul zord képpel utasította az asszonyt, hogy adja át a retiküljét, vegye le az övét, a cipőjét, és mutassa meg a talpát. Majd ki kellett ürítenie a zsebeit, és le kellett vetni magáról a fémtárgyakat. Egy izzadó, szigorú ábrázatú, másfél mázsás rendőr megmotozta. Mivel alig bírt hajolni, a motozás véget ért ott, ameddig a tenyere ért. Majd arra szólították föl Beát, hogy tegye be ingóságait egy szekrénybe, és a kulcsot a cipőjével együtt vigye át a szomszéd szobába. Onnan az ajtó hosszú
folyosóra nyílt, amelynek közepén drótkalitka állt. Bea túljutott ezen a fémdetektoron, és most már fölhúzhatta a cipőjét. A következő ajtó újabb hosszú folyosóra nyílt, ahonnan az őr vezetésével, többszöri kanyar után középen kettéosztott terembe érkezett. A válaszfal felső része plexiüvegből készült, az alsó tömör vasból. A plexiüveg két oldalán kétméterenként apró polcok és székek sorakoztak. A polcokon telefonok álltak. A teremben tartózkodó személyek kizárólag telefonon beszélhettek. – Négy! – dünnyögte az őr, és Bea odament a negyedik székhez. Alighogy leült, a terem túlsó végén nyílt az ajtó, és bejött a megvasalt kezű-lábú Jeff Marsh. A helyiség szürke volt, betonpadlós, vakolatlan, a koszos mennyezetbe foglalt lámpák dróthálójáról pergett a festék. Harminc év is eltelt azóta, hogy Jeff utoljára megfordult itt. Harminc éve, hogy senki sem akarta látni a 804781 számú foglyot. Bea már ült, amikor kinyílt az ajtó. Jeff első érzése a csalódás volt. Azt szerette volna, ha a látogatója áll. Olyan régen látott nőt, hogy egyetlen hosszú szemvillanással szerette volna tetőtől talpig végigpásztázni. A látogató vaskosnak tűnt. Kövérkés, kerek arca volt, a széles, lapos orr és a bogárfekete szempár nem nagyon különbözött attól, amit Jeff akkor látott, ha alkalomadtán belesandított egy tükörbe. Ausztráliából jött, fajtájabeli, nyilván így kell kinéznie. Mégis, mit várt? Plakátról lelépett, hosszú lábú, gyéren öltözött vékony lányt? Igen, olyanról álmodott. Évekig fantáziált arról, hogy látogatót kap, és amikor Bea bejelentette a szándékát, Jeffben magasra nyúlt a titkos ábrándozások lángja. Több mint két hónapja várta ezt a pillanatot. Nem vett tudomást arról, hogy Bea egyik levele szerint azonos korúak. Sokkal élvezetesebb volt fiatal és gyönyörű látogatóról álmodozni. Ahogy az asszony meglátta, elmosolyodott és felállt. – Szervusz! – mondta és bólogatott. Nem volt fotómodellalakja. Az őr levette Jeffről a bilincseket. A fogoly odacsoszogott a négyes székhez. – Nem olyan vagy, mint vártam – közölte rögtön elsőre a telefonban. – Miért, mit vártál? – kérdezte az asszony. – Nem tudom. Nincs semmi baj. Csak azt gondoltam, hogy más leszel. Bea mosolygott. – Tudod, miért vagyok itt? – kérdezte. – Persze – válaszolt Jeff. – Valaki azt képzeli, hogy kipiszkálhatsz erről a lepra helyről, mielőtt úgy megvénülnék, hogy itt haljak meg a cellámban. – Az ENSZ-ben komoly tárgyalások folynak arról, hogy minden állampolgár visszatérhessen a hazájába. Különös figyelmet szentelnek az olyanoknak, mint te, akiket a véleményüket nem is kérdezve, örökbe adtak idegeneknek. Egészen más életet élhettek volna, ha saját népük nevelheti őket. A rehabilitáció pontos eljárásait még nem dolgoztuk ki, de nem az elzárást, hanem a visszailleszkedést tartjuk fontosnak. Kérelmezni fogjuk, hogy küldjenek vissza téged a törzsi vezetőkhöz. Te leszel az első, így a vének nem engedhetik meg, hogy kudarcot valljanak veled. Meg kell értened valami fontosat: azzal, hogy innen eljössz, még nem leszel szabad. A te helyzeted idézte elő, hogy komolyan fontolóra vettük a törzsek maradványainak töredékes kapcsolatait. Ez nagyon jó eszköze lenne az egyesülés előmozdításának. Ott, ahol valaha törzsek százai léteztek, most egyetlen, egységes népként próbálunk fellépni. Elküldenénk téged egy nyolc-tíz férfiból álló csoporthoz. A férfiak intézik a férfiak dolgát, az asszonyok az asszonyokét. Arra fognak kérni, hogy meséld el életed történetét, beleértve a bűntény napját és részleteit is. Hallani akarnak majd fogságod éveiről is odáig, amikor elhagyod a börtönt. – Azt nem mondhatom meg, mi fog történni. A régi időkben a férfiakat kiközösítették,
megszégyenítették, sőt dárdát is döftek a lábukba büntetésül, ha vétkesnek találták őket. Minden törzs önálló államként járt el. Mára persze minden megváltozott. Reményeink szerint, ha megkapjuk az önigazgatási jogot, úgy is alakulhat, hogy nem lesz szükség rendőrségre. De ha mégis, olyan méltányos rendszer a célunk, amely részrehajlás nélkül bírál el minden esetet. Arra fogunk törekedni, hogy megvesztegethetetlenül tisztességes rendőreink és tisztviselőink legyenek, akiknek nem száll a fejébe a hatalom. De mielőtt folytatnám, Jeff, tudnom kell, beleegyeznél-e, hogy kicseréljenek egy ausztrál börtönben fogva tartott amerikaira. – Bea, most ebben a percben nem tudok válaszolni – felelte a férfi a fekete telefonon át. – Ha kikerülhetnék ezek közül a falak közül, valóra válna az álmom, de őszintén megmondom, félek tőle, hogy milyen sorsot szánnak ott nekem. Itt nem vagyok szabad. Megszabják, milyen ruhát viseljek, mit egyek, mikor zuhanyozzak, mikor tornázzak, még azt is, mikor beszélhetek. Mindent előírnak. Tehetetlen vagyok. De oly rég voltam már felelős magamért, hogy ijesztő belegondolni, milyen nehéz lenne életben maradnom ezekkel a megnyirbált képességekkel. Ezek a törzsi vezetők talán valami rémséges büntetést tervezgetnek. Nem ismerem eléggé, mit jelent ausztrál őslakosnak lenni. Megpróbáltam, elolvastam néhány könyvet, de nem sokra mentem velük. Tudnál segíteni? Hol kezdjem? Bea feszülten figyelte a férfit az üvegfal túloldalán. Megértette, mit mond, és remélte, hogy azt is érti, amit Jeff érez. – Segíteni fogok, Jeff. Leírom neked az Igazak népének filozófiáját úgy, ahogy nekem tanították. Azt hiszem, ha majd elolvastad, megérted, hogy életed nem nélkülözött mindent, amit az Igazak népe a legfontosabbnak tart. – Mi mindig is a mindennapjainkon át tartottunk kapcsolatot a Mindenhatóval. Össze vagyunk kötve a természettel és az egész emberiséggel. A mi népünk szerint az élet elkezdődött már a születés előtt, és folytatódik a halál után az Örökkévalóságban. Üzen nekünk az Örökkévaló. Ahogy a keresztényeknél létezik a tilalmak tízparancsolata, ugyanúgy nekünk is megvan a viselkedési kódexünk. – Fölnevetett, majd így folytatta: – De a mi listánkon inkább az szerepel, hogy mit szabad, és mit kellene. Ahogy nekem magyarázták a sivatagban, a tapasztalat, amelyet a lélek emberként átél, mindenkire, mindenütt, a történelem minden pillanatában érvényes. Bármilyen hihetetlenül hangozzék, rád is, itt, ezen a helyen. Érvényes marad, ha visszatérsz Ausztráliába, vagy ha úgy döntesz, hogy maradsz. – Sajnálom, hogy ennyire rövid időt tölthetünk együtt, de örülök, hogy eljöhettem és meglátogathattalak. Úgy érzem, többek vagyunk egyszerű ismerősöknél, igazi barátok lettünk, akiket szoros kötelék fűz össze. Remélem, te is ezt érzed. Jeff bólogatott kalácsképű szürke fejével, majd zavartan így szólt: – Az egyik leveledben azt írtad, hogy te is árva vagy. Talán még rokonok is lehetünk. Bea mosolygott. Erre már ő is gondolt. – Az én törzsi népem azt mondaná, hogy nem számít. Mindenkit, akivel találkozunk, egyformán kell tisztelni-becsülni. Ha kiderül róla, hogy rokonunk, az lesz a mi jutalmunk. – Hmmm – dünnyögte Jeff, és eltöprengett ezen a válaszon. – Asszem, jó sokat kell még tanulnom. – Négyes, lejárt az idő! – közölte a hangszóró. Bea felállt. – Segítek utadon, és várom, hogy újra halljak rólad – mondta. – Ja, én is – felelte Jeff, és ugyancsak felállt. Görnyedten, megroskadt vállakkal csoszogott a hátsó ajtóhoz, ahol egy őr megint rákattintotta a bilincset. Bea szomorúan elbaktatott.
Ez a nap úgy ért véget, hogy két ember egymásra talált, egy kör bezárult, és talán egy újabb kör is elkezdődik. Két lélekspirál emelkedett szélesedve a magasba. Bea úgy látta, ez az egyetlen ember visszaadhatja az őslakosoknak a méltóságot és tiszteletet. Azt remélte, hogy megéri még a napot, amikor Jeff magasra tartja a fejét, büszke lesz rá, hogy az, aki megérti és az életben is megvalósítja őseinek igazságát. Ezzel a gondolattal tért vissza a motelbe, ahol éjszakára megszállt. Leült az ablak melletti apró faasztalhoz és írni kezdett. Másnap reggel a repülőtéren, mielőtt fölszállt volna a hazafelé tartó ausztráliai gépre, postázta az írást. Két nappal később a postaosztó fegyőr átadott Jeffnek egy vastag borítékot. Többoldalas, összegemkapcsozott írás volt benne, és egy levél. Drága JeffHozzád hasonlóan én is úgy értem meg a felnőttkort, hogy semmit sem tudtam örökségemről. Szerencsémre én megtaláltam az Igazak sivatagi népét. Mefíettük megismertem az élet legfontosabb értékeit. Hiedelmeik ősiek, de máig nem veszítettek érvényükből. Érvényesek rád és rám. Érvényesek mindenkire. Nem mondhatom meg biztosan, mi vár rád, ha visszatérsz szülőföldedre. Azt kínálhatom neked, amit nekem kínáít a népünk: a Mindenhatóhoz fűződő kapcsolatunknak és örökkévaló lélek voltunknak tudását. beírtam, amire ők tanítottak. Ezt én úgy hívom, hogy Az Örökkévalóság üzenete.Hogy annyi év után visszatérsz Ausztráliába, ez olyan döntés, amelyet egyedül ked meghoznod. Éntiszteletben fogom tartani, bármit határozz.Ne feledd, Jeff, szeretünk, és segítünk utadon – én, az Igazak törzse és az egész világmindenség.Őszinte szeretettel: Bee AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG ÜZENETE Lejegyezte: Bee Lake Ez az üzenet minden léleknek szól. Érvényes volt minden korban, a barlangi embertől napjainkig. Nem tesz különbséget férfi és nő között. A cél nem az anyag sikere, hanem a léleké. Létezik egy eszmény, amelyet az idők kezdete óta őriz az ausztrál sivatagban az én népem, akik sohasem voltak parasztok, kereskedők vagy pásztorok, hanem gyűjtögetők, zenészek, művészek és költők. Egységben éltek a földdel, minden földi teremtménnyel és egymással. Ideírom egyik szertartási éneküket: Egyetlen Örökkévaló,Aki dalolsz nekünk a csendben,Aki egymás által tanítasz bennünket,Vezérelj engem erőre és bölcsességre.Jártomban-keltemben hadd tanuljamTisztelni mindeneknek a célját.Segíts kezemnek, hogy tisztelettel fogjon,Nyelvemnek, hogy lélekből szóljon,Engedd, hogy figyeljek, de ne ítéljek.Engedd, hogy ne bántsak, és maradjonZene, szépség a látogatásom után,Amikor visszatérek az Örökkévalóságba,Hadd záruljon be a kör, hadd legyen szélesebb a spirál. Lélek vagy, aki emberi tapasztalatokért jött a földre. Kiválasztottként kerültél ide. Nem balesetből, nem is véletlenségből születtél attól a két embertől, akik biológiai szüleid. Tudtad, kik ők, ismerted foganásod körülményeit, szüleid genetikai mintáját, és azt mondtad: "Igen!" Lélek vagy, amely a megvilágosodás irányába fejlődik. A föld egy osztályterem, ahol bőséggel
jut neked lecke és szemléltetés. Páratlan bolygó, páratlan létformákkal, az egyetlen hely a világmindenségben, ahol az érzelmeknek nevezett energiamezővel közösen az érzékelés hat formája – a látás, a hallás, az ízlelés, a tapintás, a szaglás és a megérzés –kapcsolja össze a látható testet és a láthatatlan lelket. Minden fizikai tárgy egyetlen isteni forrásból ered, és azonos energiarészecskékből épül. Egyek vagyunk a Teremtéssel. Valószínűleg ismered a tízparancsolatot, a "nem szabad" törvényeit. Évezredek óta él velük az emberiség. Ám ezeknél sokkal előbb léteztek az "ezt szabad" törvényei. Ha betartották volna őket, sohasem lett volna szükség a második tízparancsolatra. Te, akit régóta vártak, önként, saját elhatározásodból kerültél ide. Örök fejlődésed ezt az emberi utazást fogja tükrözni. Most leírom az "ezt szabad / ezt kellene" törvényeit minden ember számára.
1. Fejezd ki alkotótehetségedet! Minden ember a saját körülményei prizmáján át lát, ezért egyedi kifejezésmódot kínálhat a világnak. Az alkotókészség magában foglalja a művészetet, de nem korlátozódik arra, mint ahogy a festés, a zeneszerzés vagy az írás semmilyen értelemben sem magasabb rendű azoknál az alkotó gesztusoknál, amelyekkel megnyugtatjuk a szorongatottat, elsimítjuk az ellentétet, rendet teremtünk a zűrzavarban vagy mesét mondunk a gyereknek. Az ember nem használja ki a lehetőséget önnön lelkének gazdagítására, ha elhiszi, hogy nincs alkotó tehetsége, vagy meggyőzi magát arról, hogy valamilyen élethelyzet akadályozza a tehetség kibontakoztatását. Épp az ellenkezője az igaz. Megküzdeni a hátrányokkal, harcolni alkotó tudatunk szárnyra bocsátásáért, ez az érdemdús tevékenység! A társadalomnak olyan a felépítése, hogy nem mindenki lehet vezető. Mivel sokkal többen vannak a követők, ez még fontosabbá teszi alkotóösztöneink kibontakoztatását. Az alkotótehetség pozitív rendeltetésű. Csakhogy mindannyiunknak megadatott a szabad akarat, amit használhatunk úgy is, hogy egyformán ártson magunknak és a világnak. Az alkotás megnyilatkozhat abban, ahogyan fésülködünk, kiválasztjuk a ruhadarabjainkat, berendezzük a lakásunkat, kertet ültetünk, készítünk egy dísztárgyat, akár abban is, ahogy foltozunk. Hagynunk kell, hogy tetteink lényünket fejezzék ki, és arra kell törekednünk, hogy minden tettünkben olyasmi nyilvánuljon meg, amire büszkék vagyunk. Ez a titok.
2. Ébredj tudatára felelősségednek! Vendégek vagyunk ezen a földön, ezért elvárják tőlünk, hogy olyan – vagy még annál is jobb – állapotban hagyjuk itt, amilyenben találtuk. A mi felelősségünk, hogy gondot viseljünk a lét más formáira, amelyek nem szólhatnak, vagy nem segíthetnek magukon. Felelősek vagyunk azért, amit ígérünk, amit vállalunk és valamennyi cselekedetünk következményeiért. Fontos, hogy megértsük: a lélek fejlődésének nincs kezdete és vége. Ez nem olyan, mint a vízcsap, amelyet hol megnyitunk, hol elzárunk. Ha valaki meghal, csupán szünet következik be tevékenységében, miközben a fizikai salak lehull. Tulajdonképpen nem is lehet ölni. Az emberek örökkévaló lények, hiába zárja le a testi megnyilvánulást a halál. Felelősek vagyunk a
közönyünkért, minden fájdalomért és szenvedésért, amit okozhattunk az áldozatnak, sőt azért is, ahogyan ezek továbbsugároznak a megsértettről. A halott nem haragtartó, a társadalom az. Hogy a mérleg egyensúlyban legyen, felelőssé kell válnunk mindenért, amit mondunk és teszünk. Meg kell tanulnunk szeretni az élet minden formáját, iparkodnunk kell segíteni őket. Felelősek vagyunk a testünkért, ezért az elemektől kapott ajándékért, amelyet tudatunk segített formába önteni és életre kelteni. Felelőtlenség elhanyagolni vagy kizsarolni. Minden ember felelős a nemi viselkedéséért. Felelősek vagyunk a megfogant gyermekek lelkének irányításáért, testük védelmezéséért. Felelősek vagyunk a pozitív érzelmi példaadásért. Ez a törvény kéz a kézben jár az alkotás törvényével. Felelősek vagyunk azért, amit alkotunk és megosztunk a világgal azért, hogy védelmezzünk másokat és ne bántsuk az életet.
3. Már a születés előtt beleegyeztünk, hogy segítünk másokon! Az emberi élet nem arra rendeltetett, hogy magános vándorút legyen. Arra lettünk, hogy segítsünk másokon és törődjünk velük. Valamennyi cselekedetünkben az a gondolat vezessen: "Mi szolgálná leginkább a létezők javát?" A mások szolgálata azt jelenti, hogy segítünk, megosztjuk tudásunkat és építően hozzájárulunk a másik élethez. Minden embernek születésétől joga van a megbecsülésre és a tiszteletre. Aki segít, az kinyújtja a kezét az öregek, a gyermekek, a betegek, a haldoklók felé. A szolgálat ellentéte az önösségnek, amikor a dicsőségért vagy a haszonért cselekszünk. A szolgálat azt jelenti, hogy csapathoz – az emberiség csapatához – tartozunk, márpedig a Föld sorsa ennek a csapatnak a teljesítményén múlik.
4. Legyünk érettek érzelmeinkben! Valamennyien kifejezésre juttatjuk az indulatokat és az érzelmeket, a haragot, a csalódást, a csüggedést, a reménytelenséget, a bűntudatot, a kapzsiságot, a bánatot, a szorongást, az örömöt, a boldogságot, a reményt, a békességet, a szeretetet és így tovább. Ahogyan felnövekszünk és megismerjük azt, ami emberi, az lesz a célunk, hogy fegyelmezzük és megrostáljuk érzelmeinket. Egy híres ember mondta valamikor: "Annyira vagy boldog, amennyire engeded magadat." A kapcsolatok és az események kört írnak le. Kezdődnek, folytatódnak, majd egy ponton bezárulnak. Aki érzelmileg érett, annak nem esik nehezére negatív érzelmek, törések nélkül bezárni a köröket. Mindenki volt már dühös gyerekkorában. Onnan tudhatjuk, mennyire más érzés a düh, mint a megértés, a rugalmasság és a belső béke. A léleknek egyetlen módja van, hogy megtalálja a kapcsolatot a tudattal: az érzés. Például ha fáj a hátunk, föl kell tennünk magunknak a kérdést, hogy miért van ez. Mit jelent? Mit tehetünk a megszüntetésére? Mit tanulhatunk belőle? Azután cselekedjük meg, amit cselekednünk kell a testi bajok elhárítására, de ne hanyagoljuk el a tudati folyamatot és a lelki okulást sem. Tartsuk becsben érzelmeinket, különösen az örömöt és a bánatot. Ha bármelyiket elfojtjuk, kárt tehetünk egészségünkben. Az ember és a Föld egészségének szempontjából az egyik legfontosabb érzelem a humor. Emberként megkaptuk a humor tudatát, adományát és a tehetséget, amellyel kifejezésre
juttathatjuk. A derű és a nevetés megtarthatja egészségesnek a testet, helyrehozhatja az egészség károsodásait. A humor felszámolja a problémákat: erősíti a kapcsolatokat, örömet szerez másoknak. Jól vizsgáljuk meg a dolgokat, amelyeket humorosnak és nevetni valónak találunk! Minden téren óvakodjunk a rombolástól! A humor olyan fontos a jólétünkhöz, hogy addig ne hunyjuk szemünket álomra, amíg nem találtunk valami örülni– vagy nevetnivalót, és ha nem sikerült, akkor keljünk ki az ágyból, és keressünk valamit, aminek örülhetünk. A bohócok különleges emberek, akikkel minden kultúrában találkozhatunk. Mindegyikünkben ott rejlik a bohóc és a megfelelő pillanat, amikor ezt az arcunkat mutathatjuk. Sose vénülhetünk meg annyira, hogy ne élvezzük a saját bohóckodásunkat. Mindennek a titka az őszinteség. Csakis akkor tudhatjuk meg, kik vagyunk, miért jöttünk, hogyan élünk, ha mindig igazat mondunk. Mindig.
5. Mulattassunk! Igen, földi feladataink közé tartozik, hogy eltereljük a mások és a magunk figyelmét. A mulattatás tudatos tevékenység, és az a célja, hogy felvidítsuk a megfáradtat, megédesítsük az elkeseredettet, vigaszt nyújtsunk a betegnek, alkalmat adjunk az alkotásra. A magunk mulattatása elősegítheti az önfegyelmet és az érzelmi érlelődést. Ebben az a nehéz, hogy mindig meg kell maradnunk a pozitív mulattatásnál. Ne várjuk el, hogy mindig csak bennünket mulattassanak. A mulattatást, amelynek rendkívül erős hatása lehet, nem választhatjuk el a felelősségtől.
6. Gazdálkodjunk az energiánkkal! Az ember nem teremtheti és nem pusztíthatja el az energiát. Csupán használhatjuk, módosíthatjuk, átrendezhetjük. Minden létező energia az idő ugyanazon pillanatában jött létre. Minden szó, minden tett, minden gondolat energiát hordoz. Ami világunkban látható s láthatatlan, az mind ennek az energia nevű dolognak egy szilánkja. Világunk egyetlen anyaga az energia. Miért oly fontos a történelemnek ebben a pillanatában arra emlékeztetni minden embert, hogy gazdálkodjanak az energiájukkal? Mert nemcsak abban nyilatkozik meg a kollektív energia, amit látunk, hanem az embereket és helyeket körülvevő, láthatatlan tudati rétegekben is. Minden szó, amelyet kiejtünk, belekerül a levegőbe. Szavainkat nem hívhatjuk és nem vonhatjuk vissza, nem javíthatunk rajtuk, mert beleolvadnak a Földet körülvevő légrétegbe. Az idők során ez a légréteg annyira telítődött az áldozatok sikolyaival, erőszakos cselekményekkel, önző, korlátolt gondolatokkal, hogy mostanra kialakult az áldozati tudat rétege. A földi emberek könnyebbnek találják, hogy ezt a negativizmust csapolják meg, mint hogy átfúrjanak és túlnyúljanak rajta. A lelkeknek, amelyek mostanában járnak látogatóban a földön, több mint a fele szenved áldozati tudattól. Mi hoztuk létre, nekünk kell szétoszlatni. Ez úgy valósítható meg, ha valamennyien tudatosítjuk magunkban, hogy gazdái vagyunk energiánknak, és példát mutatunk. Amire összpontosítunk, növekedésnek indul. Ha áldozatnak érezzük magunkat, másokat hibáztatunk és az önsajnálatban dagonyázunk, azzal csak a negatív rezgéseket erősítjük. Változtatnunk kell viselkedésünkön, megbocsátanunk és felejtenünk kell, hogy derűlátóbbak lehessünk és észrevehessük a jót. Szívvel végezzük minden dolgunkat, és temessünk el minden áldozati kapcsolatot.
7. Élvezzük a zenét! Az emberi faj egyik legnagyobb ajándéka, hogy képes a lélekre ható hangokat adni és
eszközöket is tud alkotni ezeknek a hangsoroknak a megszólaltatásához. A zenének köze van a művészi kifejezéshez és a mulattatáshoz is, de annyira fontos jelenség, hogy önálló feladatot jelent. A zene befolyásolja az egész emberiséget, energiája gyógyítja a testet és a bolygót. Az emberi pulzus ütemére lüktető békés muzsika hallgatása pozitív változásokat idézhet elő az ideg– és elmeállapotban. Minden zene, és a zene mindenre hat. A lelkünk szólal meg a zenében. A zene a világmindenséggel társalgó bolygónk hangja.
8. Törekedjünk a bölcsesség megszerzésére! A bölcsesség nagyon különbözik a tudástól. A tudás az, ami tanulással szerezhető meg sok forrásból: könyvekből, iskolákban, tömegtájékoztatásból, tapasztalatokból. A tudáson alapszik az IQ. Lehet valaki rendkívül intelligens, még sincs benne egy szemernyi bölcsesség. A bölcsesség az, ahogyan használjuk a tudást. A bölcsesség tudatos elhatározás, amelynek értelmében cselekszünk vagy tartózkodunk a cselekvéstől, attól függően, mi szolgálja az érintettek javát. Ezen a földön semmi sem írja elő, hogy iskolába járjunk vagy diplomát szerezzünk. Az írásolvasás hasznos dolog, de nem szükséges az ember sikeres lelki utazásához. Bölcs tettekre kell törekednünk, nem feledve, hogy minden lélek ugyanazzal az emberi élménnyel bír: valamennyien látogatói és vendégei vagyunk az anyaföldnek. Valamennyen egyek vagyunk a Teremtővel. Minden teremtmény ugyanabból az Egyetlen Forrásból fakad. Az a bölcs ember, aki tisztelettel adózik a dolgok értelmének és azt teszi, ami leginkább szolgálja minden létező javát.
9. Tanuljunk önfegyelmet! Úgy kell cselekednünk, hogy tetteink békés, alkotó, boldog életet teremtsenek ezen a földön. Sajnos, az emberek nem így élnek, ezért lett szükség a törvényekre. Lehet mértéktelenségbe esni. Lehet szenvedélybetegnek, hanyagnak, kapzsinak lenni. Lehet kegyetlenkedni, pusztítani. Az önfegyelem megfékezi ezeket a hajlamokat, és segít a bölcsesség megszerzésében. Az önfegyelem segíthet, hogy megőrizzük testünk egészségét. Az emberi egészség barométer, amelyről leolvashatjuk, mennyire egészséges a Föld. Ki kell fejlesztenünk önfegyelmünket, hogy érezhessük a test és a lélek belső kapcsolatát. Ha a szívünkre hallgatunk, tudni fogjuk, mikor elég valamiből. Tanuljuk meg, mi a különbség az ész szava és a szív üzenete között! Az ész szavában a társadalom szól, a szívében az Örökkévalóság.
10. Figyeljünk és ne ítéljünk! Néha "feltétel nélküli szeretetnek" is nevezik, ha valaki figyel, de nem ítél. Minden ember lélek. Valamennyi ugyanabban a pillanatban született. Egyik sem öregebb, okosabb vagy különb a másiknál. Valamennyi megkapta ugyanazt az ajándékot: a szabad akarat, a szabad választás adományát. A Forrás tökéletes, tehát minden, ami a Forrásból fakad, ugyancsak tökéletes. Lélekben tökéletesnek alkottak, meg is maradhatunk tökéletesnek, ám a szabad akarat adománya miatt mást hiszünk és teszünk. Az Örökkévalóság szemében nincs vétek. Nem vétkezhetünk, mert ajándékba kaptuk az emberi életet, amelyben felfedezőúton vagyunk. Megfigyelhetjük, mi történik, és anélkül, hogy ítélnénk fölötte, eldönthetjük, hogy rossz az íze, a szaga, vagy az általa keltett benyomás nem felel meg a mi utunknak. Mondjunk rá áldást, és menjünk tovább. Így tehetünk eleget a mindenkit átölelő szeretet parancsának. Ez nem azt jelenti, hogy szeretnünk
kell valakinek a tetteit vagy a viselkedését, de ne nevezzük rossznak. Ez nem tartozik az utunkhoz. Ne pazaroljunk rá energiát, se szóban, se tettben, se gondolatban. Ha ítélünk, akkor meg kell tanulnunk megbocsátani is. Megbocsátani másoknak, megbocsátani a helyzeteknek, megbocsátani önmagunknak. Ha csak figyelünk és nem ítélünk, nincs is szükség megbocsátásra. A megfigyelés kéz a kézben jár a megértéssel, annak a tudásával, hogy mindenben a tökéletes Isteni Rend uralkodik. Csak a mi halandó elhatározásunkon múlt, ha nem nőttünk fel a tökéletességünkhöz. Naponta közelíthetünk lehetőségeinkhez, és velünk együtt lesz tökéletesebb a világ, amíg a csodaszép, aranykör szemünk láttára vissza nem tér önmagába.
***
Jeff a cellája priccsén ült. Tartogatta a kezében Bee levelét, a levéllel küldött feljegyzést, és születése távoli helyére gondolt. Évek óta először jutott eszébe első otthona, merültek föl benne Willették tanyájának emlékei. Eszébe jutottak a rovarok, a legyek, a szöcskék, a pókok és a hangyák. Felidézte kedvenc rejtekhelyeit a csűrben és fönt a fán, ahol órákig el tudott üldögélni néma csöndben úgy, hogy a madarak odaszálltak és leereszkedtek a közeli ágakra, mintha azt hinnék, hogy Jeff is egy madár. Ágak közötti rejtekhelyéről abban a tudatban figyelhette az odalent munkálkodó felnőtteket, hogy ő láthatatlan. Olyan régen volt, szinte egy másik életben. Elfelejtette, milyen volt egész embernek lenni. Most úgy látta ausztráliai napjait, hogy az volt az egyetlen idő, amikor összhangban élt a környező világgal, életformáival, teremtményeivel, még a parányokkal is. Azon a tanyán kint lehetett a szabadságban, ahová tartozott, ahol gondolkozhatott és érezhetett ahelyett, hogy egy házban senyvedjen vagy csapdába essen egy ilyen börtönben, ahol még a gondolkozást is abbahagyta. Évek óta nem gondolt a fiatalságára, és már lemondott róla, hogy egyszer még szabad lehet. Sok évvel ezelőtt kíváncsi lett népére, az őslakosokra, de csak a művészetükre, amelyben sohasem talált értelmet. Most ismerte föl, hogy noha egész élete amerikaiak között telt, mindig tátongott benne a fájó űr, amely őseinek szelleme után kiáltott. Nem tudhatta, hogy amikor belépett a börtön kapuján, ugyanazt tette, amit az anyja ezekkel a szavakkal fogalmazott meg azon a napon, amikor elvették tőle az ikreit: "Bármi legyen is a legfőbb jó, én nyitott vagyok a tapasztalatra. Nem értem, mi történik, de fájó szívvel megnyugszom benne." Nézte Bee feljegyzését az Örökkévalóság üzenetéről, a tíz legfontosabb dolgot, amelyek szerint az embernek le kell élnie az életét. Ő kibontakoztatta a tehetségét. Segített más foglyokon a művészeti programjával. Legyőzte hirtelen természetét, megérett érzelmileg. Fegyelmezett volt, és el tudta szórakoztatni magát. Szerette a zenét, alkalmanként szívesen énekelgetett. De még mindig hiányzott belőle a kellő felelősség, és nem követett el mindent, hogy jóvátegye a bajokat, amelyeket esetleg okozott. Újdonság volt neki, hogy az energiával gazdálkodni kell, és hogy figyeljen, de ne ítélkezzék. Remélte, hogy idővel majd megjön a bölcsesség. Igen, gondolta, ötven százalékot teljesítettem. De bepótolhatom az elveszett időt, száz százalékkal is elhagyhatom a Földet. Már csak az a kérdés, hogyan tanuljam meg és váltsam valóra ezeket az elveket. Jeff nem tudta, mire számítson azoktól a törzsi emberektől, ha egyszer visszatér a szülőföldjére. Miközben ült a priccsén kezében a papírokkal, és hallgatta cellatársa hortyogását, tudta, hogy
most kell meghoznia élete talán legfontosabb döntését. Eddig majdnem minden sorsfordító elhatározást mások hoztak meg helyette: Willették, Marshallék, a bíró, a fegyőrök. Most neki kellett döntenie a sorsáról, és ő félt. Megint elolvasta az oldalakat, amelyeket Bee küldött. Azt írta, hogy ő is elveszetten tévelygett a fehér világban, amíg meg nem ismerte az Igazak népének útjait. Jeff recitálni kezdte az éneket, amelyet Bee vetett papírra, de csak halkan, nehogy felébressze a szobatársát: – Egyetlen Örökkévaló, aki dalolsz nekünk a csendben, aki egymás által tanítasz bennünket, vezérelj engem erőre és bölcsességre... – Moccanást érzett magában, mintha most ébredezne valami hosszú álomból. Benyúlt a priccse alá, kivett egy rajztömböt és egy ceruzát. Ült, bámult a levegőbe, aztán egyszer csak megmozdult a keze. Azt rajzolta, amit lelki szemével látott: a csillagosan fénylő eget, alatta roppant, sivár, poros földet és éneklő embereket egy kis tűz körül. Most már megértette az őslakosok művészetét. Nem arra lett, hogy falra akasszák. Arra lett, hogy felülről szemléljék. Annak rajzolták, aki az égből nézné, az alkotására alátekintő Egyetlen szemének. A rajz elkészült. Jeff ült és bámulta, maga sem értette, miért ezen a módon válaszol Bee kérdésére. Borítékot vett elő, megcímezte az asszonynak, belecsúsztatta a rajzot. Aztán eldőlt a priccsén és behunyta a szemét. A reá váró utazásra gondolt, élete legfontosabb utazására, meg arra, milyen bátornak kell majd lennie, ha vissza akar térni a néphez, amelyet nem ismer, hogy vállalja ítéletüket. Nem volt már sem Geoff, sem Jeff. Meg fogja változtatni a nevét, hogy tükrözze ezt az új embert, mint ahogy Bee is más nevet vett föl, amikor megváltozott. Odalent Ausztráliában, a föld túloldalán Bee folytatta munkáját népe fölemelkedéséért, és azt tervezte, hogy visszatér a sivatagba. Arról álmodott, hogy egy napon talán megnyílik a modern világ és befogadja az ősi bölcsességet, amely máris ott van az emberek szeme előtt, csak arra vár, hogy meglássák. Olyan világ lesz az, amilyen Jeff: elolvassa és az életben is megvalósítja, amit az Örökkévalóság üzent.
TARTALOM 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20 21 22 23 24 25 26 27
36 37 38 39 40 41 42 43 44 45 46 47 48
