Marion Lennox: Babatöbblet. The Baby Affair (1999.)

Marion Lennox: Babatöbblet The Baby Affair (1999.)

A csecsemőosztály nővérkéinek mindössze egy hétig sikerült kijátszaniuk Jock Blaxton doktor éberségét, a férfi ekkor rájön, hogy az egyik baba nem szerepel a nyilvántartásban. Miután kiderül, hogy a kicsire Tina Rafter doktornő megbízásából vigyáznak, Jock dühödten leteremti kolléganőjét. Azt hiszi, Tina felelőtlen lány anya, aki azért hallgatott újszülöttjéről, hogy megkaphassa az állást…

1. Fejezet

– A csecsemőosztályon egy babával több van! Ellen Silverton nővér sóhajtva pillantott fel az íróasztaláról. Hát mégis bekövetkezett, amitől annyira tartott! Már majd egy hete ügyeskedett, hogy senki se vegye észre a létszámtöbbletet, csak hát Jock Blaxton doktor úr nem éppen tökfilkó. De még mennyire nem! Épp ellenkezőleg! Pedig megígértem Tinának, hogy igyekszem megtenni, ami tőlem telik, morfondírozott magában a nővér. Tina Rafter doktornőt csak nemrég vették fél ide, a gundowringi kórházba, ám ha ez a dolog kitudódik, valószínűleg nem tart sokáig majd a szolgálati ideje… Ellen felidézte magában az egy héttel ezelőtti beszélgetésüket. Tina sápadtan és kétségbeesett arccal állt előtte, közel járt a teljes összeomláshoz. – Felmondok, Ellen – jelentette be kurtán. – Ez nem mehet így tovább! Mégsem hozhatok magammal egy csecsemőt a munkahelyemre! – Dehogynem! – felelte elszántan az idős nővér. – Senki sem fogja észrevenni, hogy egy babával több van! Senki. Kivéve persze Jock Blaxtont, akinek soha semmi nem kerüli el a figyelmét! Hogy járhatnék túl az eszén? – töprengett Ellen. – Jock, drágám, az ég szerelmére, mit akarsz ezzel mondani? – próbálta húzni az időt. Jock, a kórház szülészorvosa azonban felsóhajtott. – Ellen, kérlek, ne szólíts „drágám”-nak! – És tiltakozóan felemelte a kezében tartott nagy köteg beteglapot. – Valami nincs rendjén, csak még nem látom világosan mi. De ne hidd, hogy csupán azért, mert húsz évvel idősebb vagy nálam… – És mert ismertem az édesanyádat – szipogott Ellen azt remélve, hogy ezzel elterelheti a beszélgetést a babák létszámáról. – Istenem, csupa szív asszony volt! És a legjobb barátnőm. – Ellen! – szólt az orvos szigorú tekintettel az idős hölgyre. – Ne kerülgessük tovább a forró kását! Szeretném tudni végre, mi folyik az osztályomon, mégpedig most rögtön! – Ugyan mi folyna? Blaxton doktor elbizonytalanodva méregette édesanyja legjobb barátnőjét. Talán csak képzelődik, és minden rendben volna a babák körül? Bár a gundowringi kórházban mindig történik valami. Sok beteg fordul meg itt, hiszen a gyógy-intézmény Új-Dél-Wales déli, tengerparti részén fekszik, és több mint ezer négyzetkilométernyi terület tartozik a körzetébe. Maga Gundowring azonban igen barátságos, napsütötte, békés kisváros.

Jock Blaxton számára talán túlságosan is az. A férfi tízéves koráig, anyja haláláig itt. élt. Azután elment, és húsz év múltán újra visszatért ide, amikor megpályázta a kórházban a szülész orvosi állást. Két fontos ok is szerepet játszott a döntésében. Egyrészt a tengerparton eltöltött gyermekkor szép emléke vonzotta újra Gundowringbe, másrészt itt dolgozott Struan Maitland, a barátja, a kórház igazgató főorvosa. Stroan már régóta keresett egy jó szülészt, ezért mindent latba vetett, hogy Jockot rábeszélje erre az állásra. A férfi pedig – nyugtalan természet lévén – idegennek érezte magát a nagyvárosban, ahol a szakképesítését szerezte. Szüntelenül keresett valamit, amit nem is tudott volna a nevén nevezni… Utána, ahogy ez már lenni szokott, ezt a valamit Gundowringben sem találta meg. Jóllehet nagyon igyekezett már megállapodni és gyökeret verni valahol. Egy év elteltével azonban úgy érezte, itt fog „megpenészedni”. Nemrég érkezett haza a szabadságáról, amelyet Londonban töltött. Az a város nagyon tetszett neki. Azóta valami izgalomra áhítozott, és elhatározta, hogy megtalálja, még ha a világ végére is kell elmennie érte. Most azonban ezt a rejtélyt kell megoldania. Legalább történik valami. Egy babával több van. Talán Ellen keze is benne lehet a dologban? – Rendben. Ha nem akarsz beszélni róla – engedte le egy hirtelen mozdulattal a kartonokat – , akkor végigmegyünk rajta szép sorjában. Az első Jody Connoré, aki két napja született. – Azzal körülnézett, és megkereste a szóban forgó baba kiságyát. – Ez tehát a tiéd, Jody – tette a beteglapot a kicsi pólyájára, és folytatta a számbavételt. Ellen érezte, szorul a hurok. Megijedt, hogy Tina komoly bajba keveredhet. – Nekem most… el kell vinnem Benjamint az anyukájához – próbálta kivágni magát, miközben az egyik kiságyhoz sietett. – Nagyon éhes. És ideje, hogy Lucy Flemming is megkapja a következő kékfényes kezelést. Jock azonban elkapta a karját. – Hagyd a kicsiket a helyükön, és ülj le! – parancsolt rá a nővérre. – De én… – Leülni! – dörrent rá az orvos, és lenyomta Ellent egy székre. A nővér mérgesen nézett fel. – Ne beszélj úgy velem, mintha a kutyád lennék! – Hát nem is, mert sokkal inkább hasonlítasz egy csökönyös szamárra – ugratta a férfi. – Régóta ismerlek, Ellen! Makacs vagy és önfejű, ügyesen adod itt az ártatlant. Márpedig… – Jock nemet intett a fejével, amikor észrevette, hogy a nővér ismét fél akar emelkedni a helyéről – …a csecsemőosztályért én felelek. A bolondját járatja velem az összes éjszakás nővér, és tudni akarom, miért!

– Ha ezzel arra célzol, hogy kitérnek az utadból, hát annak megmondhatom az okát – dohogott az asszony. – A híred nem valami… – Nocsak! – lepődött meg az orvos, miközben szép sorjában minden egyes ágyacskára odatette a megfelelő kartont. – Milyen a hírem? – Ha még ezzel sem vagy tisztában, miért engem nevezel szamárnak? – vágott vissza az idős nővér, mintha nem is lenne megijedve. Közben árgus szemekkel figyelte Jock mozdulatait. Én igazán megtettem minden tőlem telhetőt, gondolta, de hiába! Jock addig nyomoz, amíg le nem leplezi a turpisságot. És akkora botrányt csap, hogy még! Bár ki tudja? Noha már egy éve dolgozom együtt ezzel a fiúval, alig ismerem. Pedig hajdanán Ellen nővér és az orvos igazán közel állt egymáshoz. A kis Jock meglehetősen talpraesett legényke volt akkoriban. Ellent és a fiú édesanyját meghitt barátság fűzte össze, így Jock szinte együtt nőtt fél a nővér fiaival. Ám amikor tízéves lett, súlyos csapás érte: elveszítette az édesanyját. A váratlan haláleset édesapját is nagyon megviselte. Jocknak nem maradt senkije, akivel megoszthatta volna a bánatát. Zárkózott lett, és kissé koravén. Később apjával beköltözött a nagyvárosba. Ellen ezt követően húsz évig nem is látta fiút, csak amikor már végzett szülészorvosként visszatért Gundowringbe. Most viszont még komolyabbnak látszott, mint egykor. És sokkal, sokkal magasabbnak… Legalább száznyolcvan centi lehetett, és kisportolt, arányos testalkattal rendelkezett. Haja színe, mint a szurok, kék szeme csak úgy csillogott alóla. Tekintete akár a sasé. Finom vonalú ajka a legváratlanabb pillanatokban is mosolyra húzódott, és jókedvre derített mindenkit, aki csak látta. A betegei imádták, a facér nővérkék rajongtak érte. És mind azon töprengett, vajon miért olyan megközelíthetetlen a doktor úr, miért tűnik el, amint teheti, Sydneybe, vagy bárhová máshová. Talán a múlt árnyai űzik, gondolta Ellen szomorúan. Jock olyan visszafogottan viselkedett, mintha magától az élettől félne. Vagy a szerelemtől… Ennek viszont semmi köze a mostani ügyhöz. Hogyan magyarázza meg a fiúnak, miért van eggyel több baba? – Ha nem engeded, hogy Benjamint az anyukájához vigyem, akkor megyek, és elmesélem neki, mi folyik itt! – fakadt ki Ellen haragot színlelve, miközben újra fel akart állni a székről. – Ha felébred, és nem találja ott a kisfiát, igencsak csodálkozni fog. Jock azonban nem hagyta megtéveszteni magát. Már csak egy beteglap maradt a kezében, és épp akkor fedezte fel a hozzá tartozó kiságyat. – Ez pedig a tiéd, George – szólt az egyhetes csecsemőhöz, akit nem érdekelt különösebben az egész felhajtás.

Egy ágyacskához azonban nem jutott körlap. Sejtése tehát beigazolódott. Csakugyan eggyel több csöppség tartózkodott az osztályán. – Hát akkor én megyek is… – Itt maradsz. Ellen! – utasította a férfi az idős hölgyet, majd visszament a rózsaszín babaágyhoz, és belekukkantott. – Mégiscsak tudok számolni! – nyugtázta elégedetten. – Ennyire azért nem voltam rossz matekból. Nos, kicsikém, ki vagy te? A baba – egy aprócska kislány – talán négy- vagy öthetes lehetett, rá sem hederített Jockra, ugyanis édesdeden szundikált az ágyában. Vörös fürtjeivel, törékeny alkatával igazán elragadó látványt nyújtott. Az idős nővér ezalatt megpróbált észrevétlenül kisurranni az ajtón. – Gyere csak vissza. Ellen! Addig nem mehetsz el, amíg be nem mutattál bennünket egymásnak – hívta vissza az orvos az asszonyt, miközben kiemelte a kicsit az ágyából. – Előbb meg kell néznem a… – Beteglapját? – fejezte be a mondatot a férfi. A szeme huncutul csillogott. – Ne fáradj! Most néztem át mindet. De az övét nem találtam közöttük. – Pedig ott kellett lennie… – Ellen! – Más dolgom is van, minthogy… Az idős nővér ismét el akart siklani Jock mellett, de a férfi elállta az útját. – Feketén dolgozol. Ellen? – szegezte az asszonynak tárgyilagosan a kérdést, és a szeméből egyszerre eltűnt a hamiskás csillogás. – Ennek a kicsinek a kartonja nincs a nyilvántartásunkban, és őt sem láttam itt még soha. – Gina betege – füllentette zavarában a nővér. Gina Buchanan doktornő volt a kórház gyermekorvosa, és egyben Jock barátjának, Struan Maitlandnek a felesége. Most a házaspár éppen a szabadságát töltötte. Ahogy Ellen tartott is ettől, Jock nem elégedett meg a légből kapott magyarázattal. – Te is tudod, hogy a doktornőék két héttel ezelőtt nyaralni mentek, és mielőtt Gina elutazott volna, az én gondomra bízta a betegeit. Ám erről a négyhetes csecsemőről egy szót sem ejtett. – Öthetes. – Öt – bólintott az orvos. – Tehát ismered – lágyult el a hangja. – És neve is van? Ellen elszántan szegte fel a fejét. Úgy érezte magát, mint Dániel az oroszlánbarlangban. – Rose-nak hívják. – Rose! – A baba összerezzent alvás közben, nyújtózott egyet, és elmosolyodott. Jock önkéntelenül is viszonozta a csöppség mosolyát. – Csodaszép név egy ilyen bájos ifjú hölgynek! – jelentette ki, majd szigorú tekintettel Ellenhez fordult: – Lennél szíves elmagyarázni végre, mi folyik itt?

– Sejtelmem sincs… – Na, elég a mellébeszélésből! Ki ez a baba, mi baja van, ha pedig nem beteg, akkor mit keres az osztályunkon? – záporoztak nyomban Jock kérdései. A nővér sóhajtott, majd bátran az orvos szemébe nézett. Oroszlán vagy sem, Ellen Silverton nem gyullad be olyan könnyen, végtére is pólyás kora óta ismeri ezt a Jock gyereket! – Hát tudj meg mindent! – vágott bele. – A neve Rose, mint ahogy az előbb mondtam, és Tina kedvéért vigyázunk rá. Jock majdnem kiejtette a kezéből az apró batyut, amikor meghallotta ezt a nevet, azután a nővérre meredt. – Tina kedvéért? Úgy érted, Rafter doktornő kedvéért? – Pontosan! Ugyanis megegyeztünk, hogy… – Hogy mit csináltok? – Én pedig örömest beleegyeztem, hogy… – Hogy vigyázol Rafter doktornő gyerekére? – Igen, máskülönben fel kellene mondania az állását a sürgősségi osztályon – magyarázta Ellen. – Jock, te nem értesz semmit! Tina olyan kétségbeesett! Nem engedheti meg magának, hogy… – Nem engedheti meg magának, hogy felfogadjon valakit, aki vigyáz a gyerekére? – visszhangozta hitetlenkedve az orvos. – Jock, te ezt nem értheted! – ismételte Ellen. – Tina… – kezdte, de a férfi beléfojtotta a szót: – Igazad van, ez már meghaladja az én értelmi képességeimet! – Az orvos elvörösödött a méregtől. – Rafter doktornő mindössze két hete dolgozik itt nálunk, és öt pályázó közül választottuk ki erre a posztra. De nem említette, hogy gyereke van. – Számított volna az bármit is? – vonta meg a vállát Ellen. – Ha sejtjük, hogy ilyen gondjai vannak… – Rose nem gond! – fakadt ki Ellen, és mivel ír származású lévén ő is kissé heves vérmérsékletű volt, feldühödve folytatta: – Ellenkezőleg, nagyon is szeretni való apróság! És nem hibáztathatod Tinát sem! Én ajánlottam fel, hogy itt hagyhatja a kicsit, és azt is én tanácsoltam neki, hogy ne szóljon róla senkinek… – De hát miért, a jó mindenségit?! – Mert Wayne Macky sohasem egyezett volna bele, hogy Tina a mi gondjainkra bízza ezt a babát. Struan jóváhagyása nélkül semmiképp sem, viszont ő meg Gina körülbelül három hónapig lesz távol. Jock megütközve nézett a nővérre.

– De hiszen Tinát csak helyettesíteni vettük fel! Határozott idejű szerződéssel nincs joga ahhoz, hogy még a gyereke felügyeletével is minket terheljen! – Most aztán már elég! – csattant fel a nővér. – Tina nem egyszerű helyettesítő orvos. Te is ismered. A földid. Mindenki ismeri itt nálunk. – Én nem! – füstölgött Jock. – Huszonnyolc éves, hat évvel fiatalabb nálam, vagyis még ötéves is alig lehetett, amikor az apámmal elköltöztünk innen. Épp ezért én nem vagyok elfogult vele szemben, mint például… te! – Te nem kedveled Tinát – állapította meg az idős nővér. – Nem kedvelem – dörmögte az orvos. – Még ha csak helyettesít is a doktornő, elvárnám, hogy szívvel-lélekkel végezze a dolgát! Ő pedig már kétszer is elkésett! – Tina a családjával él együtt, akiknek nagy szükségük van rá. Ezért vállalt inkább csak helyettesítést – védte Ellen a doktornőt. – Nekünk persze azt állította, hogy épp most készül választani két állás között. – Ez így is van – magyarázta kétségbeesetten a nővér. – De a családjára is kell időt szentelnie, no meg erre a kicsire is… – És gondolta, ha nálunk dolgozik, mindkettőt megteheti… – Ne hidd! Csak a doktornő jól ismeri Wayne Mackyt, a személyzeti vezetőt, és tudja, hogy ő semmilyen engedményt nem hajlandó tenni. Amikor Tina elfogadta az állást, nem számított rá, hogy éjszakára is fel kell vennie valakit a gyerek mellé, ha ügyeletes lesz. Amint erre rádöbbent, fel akart mondani, de hát mi tagadás… – Ellen elpirult. – Az osztályos nővérekkel együtt elhatároztuk, hogy segítünk neki. Tisztában vagyunk vele, milyen fontos most neki ez az állás, mivel mindnyájan ősidők óta ismerjük… De ha árulkodni akarsz… – Úgy érted, ha szólok az ügyről Wayne-nek? – Úgy! – tette Ellen dühösen csípőre a kezét, és a szeme szikrákat szórt a dühtől. – Wayne biztosan a bizottság elé vinné az esetet… – Akkor pedig nagy ívben kipenderítenék innen a te drágalátos Rafter doktornődet a babájával együtt! – Jól látod! És ha ezt a lelkedre vennéd, akkor csak eredj, és mondj el mindent Wayne-nek, de most rögtön! – Szóval így állunk! – szögezte le a férfi. – A személyzet minden este vigyáz Rose-ra? – Eltaláltad! – Ennek a nőnek kötélből vannak az idegei! – Nem is bírná másképp – vette védelmébe Ellen ismét a doktornőt. – Érzem, hogy nem kedveled Tinát, de nem értem, miért. Olyan kedves lány. Es ha lenne benned egy kis együttérzés…

– Ez kórház, nem bébihotel! – felelte ridegen Jock. – Tudod, mennyire szűkében vagyunk néha az ágyaknak. És ha a gyermek összeszed nálunk valamilyen fertőzést? – Jock, fiam! – A nővér az ajkába harapott. Ennek a veszélye csakugyan fennállt, már ő és Tina is gondolt erre. A doktornőnek azonban nem maradt más választása, a kórház volt az utolsó mentsvára. – Ez nem mehet így tovább! – szólt belefáradva a vitába az orvos. – Értsd meg, Ellen, nem vállalhatom a felelősséget azért, hogy az osztályunkon gondoskodjunk Rafter doktornő csecsemőjéről a helyettesítés teljes ideje alatt. Hiszen az még majdnem három hónap! Ezt tőled sem várhatja el. Meglehetősen szép fizetést kap, és elég idős már ahhoz, hogy egyedül oldja meg a gondjait. Keresnie kell egy bébiszittert! – De… – Ne is tiltakozz, Ellen! Tudom, hogy aranyból van a szíved, ezért bizonyára nem te szeretnéd közölni vele a rossz hírt. Majd megteszem én. – Jock, miért nem kedveled Tinát? – folytatta a nővér lehiggadva, ám a férfi nem felelt, csak mérgesen összeszorította az ajkát. – Mert még zöldfülű, és nem veszi elég komolyan a munkáját – adta meg mégis egy kis idő múlva a választ. – Ez a mostani eset is engem igazol. Sejtettem, hogy valami titok lappang körülötte. De majd én lerántom a leplet…! Azzal Jock sarkon fordult, és karján a kis Rose-zal nekiiramodott a folyosón, még mielőtt Ellen bármit is szólhatott volna. Tina Rafter. Jock hangulata lépésről lépésre egyre komorabb lett. Kezdettől fogva ellenezte, hogy Tinát vegyék fel erre az állásra. Túl fiatalnak találta. Igaz, huszonnyolc éves – így szerepelt a pályázatában –, mégis sokkal fiatalabbnak látszik. Zöldfülű még ahhoz, hogy ő legyen a sürgősségi osztály ügyeletes orvosa, akár átmeneti időre is. Vajon miért fogadta el Tina ezt az állást? Biztosan nyomós oka lehetett rá, hogy a nagyvárosban megkezdett altatóorvosi pályafutását félbeszakítva visszajöjjön Gundowringbe, és itt helyezkedjen el. Jockot igencsak furdalta a kíváncsiság, vajon mi lehet a háttérben, és dühítette, hogy még nem sikerült kiderítenie. Megkérdezni viszont nem merte. Felrémlett előtte az a két héttel ezelőtti nap, amikor Struan bemutatta az új doktornőt a munkatársainak. Tina sugárzott a boldogságtól, hogy megkapta az állást. Kezdetben még Jock is örült, hogy ilyen feltűnően csinos nő került a kórházba, akinek karcsú, légies, lényéből életöröm árad, és amikor mosolyog, felragyog az egész arca. Tina égő vörös hajkoronája lágy fürtökben omlott a vállára. Kecses járása és őszinte, nyílt tekintete is nagyon tetszett az orvosnak.

Aztán amikor Struan bemutatta őt Tinának, a doktornő arcvonásai hirtelen megmerevedtek. Csodaszép zöld szemével hidegen és elutasítóan meredt Jockra. Az orvos felettébb meglepődött ezen a váratlan változáson. Általában nem így szokták fogadni őt a nők. Az elmúlt két hétben igyekezett is meggyőzni magát, hogy talán tévedett. De nem: egyre inkább érezte, hogy ez a nő valamilyen ismeretlen okból nem szívelheti, sőt szinte irtózik tőle. Jock még Struant is megkörnyékezte azzal a feltevésével, hogy valami súlyos gond nyomaszthatja Tinát, amelyről a pályáztató bizottság talán nem szerzett tudomást. Persze lehurrogták. Struan, Wayne és a harmadik bizottsági tag, egy öregúr, egyhangúlag támogatta Tina kinevezését. Hiszen gyerekkora óta ismerték, és megbíztak benne. Jock magára maradt a véleményével. – Még azt is fontolgatjuk, hogy véglegesítjük – jelentette ki Struan közvetlenül az elutazása előtt. – Kifogástalan ajánlásokkal rendelkezik, nekünk pedig szükségünk lenne még egy altatóorvosra. Csak előbb le kell tennie a szakorvosi vizsgát – Ez a másik dolog, amit nem értek! – makacskodott Jock. – Mi készteti arra, hogy félbeszakítsa a továbbképzését Sydneyben csak azért, hogy elvállaljon egy átmeneti időre szóló helyettesítést? – Családi ok – felelte kurtán Struan, és látszott, nem hajlandó többet elárulni erről. – Kérlek, próbálj együttműködni vele erre a kis időre! Ha pedig Gina és én visszaérkezünk… Nos, Gina amúgy is túlterhelt, és Lloyd ugyancsak sokat túlórázik. Felvehetnénk még egy orvost. Jock nem értett egyet ezzel. Főképp, ha emiatt épp az ő szerződését nem fogja meghosszabbítani a főnöke… De száz szónak is egy a vége: Tina Rafter már igencsak a bögyében volt Jocknak. Nyomasztotta a nő elutasító tekintete, különösen, hogy nem ismerte annak okát. És most még ez a babaügy is! Miért nem vallotta be a doktornő már a pályáztatásnál, hogy törvénytelen gyereke van? Bár ez érthető. Wayne így biztosan nem támogatta volna a kinevezését. A harmadik bizottsági tag, az idős Ron Sergeant pedig szintén igen szigorú erkölcsi elveket vallott… Nekem aztán édes mindegy, hogy törvénytelen-e a gyerek, vagy sem, füstölgött magában Jock, miközben szabad kezével nagy lendülettel belökte a sürgősségi osztály lengőajtaját. A kis Rose még mindig édesdeden szunyókált a karján. Az ajtó másik oldalán azonban megtorpant, és majd leesett az álla az elébe táruló látványtól. Tina ugyanis éppen csókolózott, mégpedig elég szenvedélyesen. Jock elámult. Ki az ördöggel csókolózik itt, a munkahelyén ez a nő? Tina karcsú, középmagas, arányos alakját a blúz és a szoknya felett a megszokott fehér orvosi köpeny

fedte, Jock csak a nő formás lábát és a leomló, vörös hajzuhatagot láthatta. A többit eltakarta a férfi teste, akivel csókolózott. De ki a csuda lehet ez a pasas? Első pillantásra úgy tűnt, hogy valamelyik helybéli farmer. A keménykötésű legényt Jock nem találta valami vonzónak, de a jelek szerint Tina erről másképp vélekedett. Teljes odaadással csókolta az ismeretlen férfit, és az orvos meglepetten tapasztalta, hogy nem hagyja hidegen a nő magatartása. Sőt egyenesen dühíti! Most azonban majd móresre tanítja őket! – Mi az ördög folyik itt? – förmedt rájuk. A csókolózó pár lassan bontakozott ki az ölelésből, és még csak megbánást sem tanúsított. A férfi hátrafordult, de nem engedte el teljesen Tinát, aki derűsen és huncutul mosolygott: – Ez nem volt szép tőled, Harry Daniel! Egyetlenegy puszit engedélyeztem, nem pedig egy halom csókot! – Elnézést, a számtan sohasem tartozott az erősségeim közé – védekezett viccelődve Harry, és a fiatal doktornőre kacsintott. – No, megállj csak, majd megmondlak Marynek! – fenyegette meg Tina. – Felőlem! Úgysem hinne neked. Különben is – kacsintott újra Harry –, a következő hónaptól örök hűséget fogadok az én Marymnek. Addig még élvezhetem a legényéletet. Úgy enyelegtek, mintha Jock ott sem lett volna, pedig egész idő alatt kitartóan figyelte őket. Ismerte ezt a férfit. Valóban az egyik helybéli farmer. És focista. Mellesleg vőlegénye a tanítónőnek. – Mi a csuda…! Azok ketten végre meghallották a hangját. Feléje fordultak, és Harry elfintorodott. Tina viszont nem. Ahogy meglátta Jockot, nyomban lefagyott a mosoly az arcáról, kibontakozott Harry öleléséből, és nyílegyenest a kötszeres kocsihoz ment. – Megkaptad, amit ígértem – szólt oda még kurtán a fiatal farmernek. – Hamar beheged majd a sérülésed, és az esküvődön megint a régi leszel. Az orvos csak most vette észre, hogy a farmer egyik keze be van kötve. – Mi történt? – kérdezte most már jóval higgadtabban. – Meggyűlt a bajom a motoros főrésszel, doki! – magyarázta Harry. – És sajnos az a fránya masina került ki győztesen a párviadalból. – És Rafter doktornő gyógy-puszija segített? – Jock nem rejtette véka alá a rosszallását. – Mondtam neki, ha nem kapok puszit, biztosan elbőgöm magam – vigyorgott Harry. – Úgy féltem, mi lesz, amikor összevarrják a sebet! A doktornő pedig megígérte, hogy ha nem jajgatok, jutalmul ad nekem egy puszit. Én meg csak elvettem, ami jár nekem. A mi Rafter doktornőnk nagyon érti, hogyan kell bátorságot önteni a félős betegekbe! – Azzal Tina felé intett a bekötött kezével, és eltűnt.

Síri csönd lett. Jock csak most vette észre Barbarát, a sürgősségi osztály egyik ápolónőjét, aki kíváncsian pillantgatott hol rá, hol a doktornőre. A nővérke azt is végignézte, ahogy Tina és Harry csókolózott az előbb, most azonban okosabbnak látta, ha nyomban eltűnik. Befordult hát a sarkon, a felvételi iroda irányába, de azért hallótávolságon belül maradt. Tina zavarában a kötszeres kocsin matatott valamit, ám amikor a szeme sarkából észrevette, hogy Jock egy rózsaszín batyut tart a karján, majdnem sóbálvánnyá dermedt. A kijárati ajtó becsapódott Harry mögött, és Tina csapot-papot otthagyva Jock előtt termett. – Rose! – fuvolázta gyengéden, és kinyújtotta a karját a baba felé. – Csak nincs valami baja? Az orvos zord ábrázata és jéghideg tekintete szavak nélkül is mindent elárult. Vagyis kitudódott a dolog, bármennyire is esküdözött Ellen, hogy ilyesmi nem fordulhat elő. Tina mindig is gyanította, hogy előbb-utóbb ez lesz a vége. A pokolba kívánta ezt a Jock Blaxtont. Annyi borsot tört már az orra alá, és még most is úgy áll itt, mint a megtestesült szemrehányás! Csakhogy ő, Tina köszöni, de nem kér a szidalmaiból! Úgy helyes, ha önként és emelt fővel távozik, nem várja meg, amíg Blaxton doktor kiteszi a szűrét. – Óhajtja, hogy ledolgozzam még ezt a napot, mielőtt felmondok, vagy most rögtön távozzam? Még nagyobb hallgatás következett. Sikerült hát kifognia a szelet a férfi vitorlájából! Az orvos meg se tudott mukkanni. – Nos? – sürgette Tina, majd kivette Jock kezéből Rose-t, aki továbbra is édesdeden szundikált. Bájos pofija láttán elöntötte a szeretet, szinte attól félt, egészen elgyengül tőle. – Rendben, akkor indulok is. A férfiban nőttön-nőtt a harag. Micsoda felelőtlen perszóna! – És ki látja el akkor a sürgős eseteket? – vonta dühösen kérdőre Tinát. – Emlékeztetném, doktornő, hogy a szerződése három hónapra szól! – Az nem olyan biztos. – Hogy értsem ezt? – Úgy, hogy súlyos családi gondokkal küszködöm, és ez esetben felbonthatom a szerződésemet – sziszegte vissza mérgesen a nő. – A körülmények ismeretében egyetlen ügyvéd sem kényszeríthet arra, hogy betartsam. De úgy is értheti, hogy nem kérek az együttérzéséből, Jock Blaxton. Pedig Ellen nővér azt állította, hogy én ismertem félre magát. Milyen ostoba voltam, hogy hittem neki! – Tartott egy sóhajtásnyi szünetet, hogy valamelyest megnyugodjon. – Akkor most magammal viszem a kislányomat. Az eddig járó fizetésemről pedig lemondok. Magát mindössze annyiban érinti a távozásom, hogy néhány napig túlóráznia kell, amíg fel nem vesz valakit a helyemre. Ez véleményem szerint csak a hasznára válik!

Azzal sarkon fordult, és a kijárati ajtóhoz sietett. Jock három nagy lépéssel utolérte, és elkapta a vállánál fogva: – Még egy pillanat… – Nem vagyok kíváncsi a fontoskodó megjegyzéseire, Blaxton doktor! – csattant fel a doktornő, de nem fordult hátra. – Már eddig is épp eléggé megnehezítette ennek a csöppségnek az életét. Ostobaságot követtem el, hogy a maga közelébe hoztam. Most pedig eresszen el! Jock azonban összeráncolta a homlokát, és még erősebben markolta meg Tina vállát. – Nem értem. – Jellemző – sziszegte a doktornő, és kiszakította magát a férfi szorításából. – Tina! – Az orvos követte őt a kijáraton át az utcára. Barbara nővérnek majd kiesett a szeme, úgy bámult utánuk. – Álljon meg, legyen szíves, és világosítson fel, hogy mi történik itt! – szólt a férfi Tinára. – Bejövök a munkahelyemre, és azt látom, hogy az osztályomon a nővérek mind a maga kakukkfiókájával törődnek! Miért hallgatott az életkörülményeiről, amikor elfogadta ezt az állást? És most, hogy kérdőre vonom, még magának áll feljebb! Első találkozásunk óta ellenségesen viselkedik velem, ráadásul… Tina azonban csak egy szót hallott meg az egész kifakadásból. – Hogyhogy a kakukkfiókám? – prüszkölte. Ezzel most már végleg betelt a pohár. Felemelte a szabad kezét, és egy csattanós nyaklevest mért az orvos arcára, azután félrelökte. Még mielőtt Jock felocsúdhatott volna, a doktornő már elérte a kocsiját a parkolóban. Fél percre rá felbúgott a motor, a férfi pedig hüledezve bámulta az autó hátsó lámpáinak lassan elhalványuló fényét, és még mindig nem mert volna megesküdni rá, hogy nem csak álmodja az egészet.

2. Fejezet

Az emlékezetes pofon utáni éjszaka Jocknak nem jutott ideje arra, hogy alaposabban is elgondolkodjon Tina visszautasító magatartásán. Ki se látszott a munkából. Mivel a doktornő felmondott, az ő nyakába szakadtak Tina ügyeletes orvosi teendői is, a saját szülészeti feladatai mellett. Infúziókat köttetett be, ellátott egy szívrohamos beteget, nyugtatgatott egy kissé házsártos idős hölgyet, és világra segített egy kisbabát. Miután összevarrta a gátat, az újszülött osztályra sietett, hogy újból ellenőrizze a kis jövevény állapotát. Ellen nővér épp akkor fejezte be a műszakját. Arcán rosszallás és harag tükröződött. – Nem bocsáthatja el így az állásából Tinát, Blaxton doktor! – Érezni lehetett, hogy nagyon dühös, mert olyankor mindig magázta az orvost. – A sürgősségi osztály ápolónőjétől tudom, mi történt. Nem küldheti el Tinát anélkül, hogy tettének okát meghallgatná! Jock – lágyult el egyszerre Ellen hangja –, ha édesanyád most látna, nagyon szégyellné magát miattad! A férfi kimerülten hunyta le a szemét. Vasárnap éjjel egy nehéz szülést vezetett le, hétfőn csaknem egész nap rendelt, és ez a mai éjszaka is… Torkig volt már mindennel. – Nem én bocsátottam el a doktornőt, Ellen – sziszegte a foga között. – Önként távozott. Felbontotta a szerződését, és elment. Egyébként, ahogy én látom a dolgokat, nagyon helyesen cselekedett. – Ezt nem gondolhatod komolyan, fiam! – hüledezett az idős nővér. – De még mennyire, hogy úgy gondolom! Rafter doktornő teljességgel megbízhatatlan, kacérkodik a betegekkel és pontatlan! Mindennek tetejébe elvárja, hogy az egész kórház az ő törvénytelen gyermekéről gondoskodjék, mert egyedül képtelen megbirkózni ezzel a felelősséggel! Vagy, mert túl fösvény ahhoz, hogy felvegyen valakit a babája mellé. Azon sem csodálkoznék, ha nem tudná, ki a kicsi apja! – Ellen csak némán meredt rá, ezért Jock megpróbálta másra terelni a szót. – Te pedig, ha itt letetted már a lantot, fáradj át, kérlek, Mr. Macky-hez, és szólj neki, hogy keressen egy helyettest a sürgősségire? Addig én végre szeretnék megreggelizni. Nyolckor ugyanis lesz egy császáros szülésem. Kisvártatva azonban az idős asszonynak is megjött a szava: – Pofon vágott? – szegezte az orvosnak higgadtan a kérdést. – Barbara mondta. hogy kaptál tőle egy nyaklevest. Nagyon fájt? – Igen, képzeld! Akár fel is jelenthetném testi sértésért. Kizárólag ő tehet róla. hogy…

Az viszont már örök rejtély marad, miről tehet még Tina. mert ebben a pillanatban Ellen tenyere csattant – az orvos másik arcán. – Ezt anyád helyett adtam – világosította fel az idős nővér a férfit. – Meg persze a magam nevében is. És ha engem is ki akarsz rúgni, hát csak tessék! Túl öreg vagyok már ahhoz, hogy eltűrjem az ilyesmit. Olyan pimasz és pökhendi vagy, fiam, hogy az már égbekiáltó! Folyton belekötsz mindenbe! Szégyellhetnéd magad! – Még hogy én szégyelljem magam? – Pontosan! – ragadta meg Ellen az orvost a vállánál fogva, és lenyomta egy székre, pont úgy, ahogy pár órával ezelőtt ővele tette Jock. A férfi csodálkozásában még tiltakozni is elfelejtett. – Most pedig végighallgatsz! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon a nővér. – De… – Csak ha én már befejeztem! – hallgattatta el a főnökét Ellen. Majd szétvetette a düh, arca piroslott a méregtől. Úgy állt a férfi előtt, mint a bosszú angyala. – Először is Tina igencsak szeretetre méltó teremtés, és amin eddig keresztülment, illetve ami még vár rá… – Honnan tudjam, milyen… – Fogja be a száját, Blaxton doktor! – fojtotta újra a szót a férfiba a nővér. – Másodszor pedig Rose Maiden nem a lánya a doktornőnek. Hanem az unokahúga! Nem csoda, ha Tina lekevert neked egy pofont, amikor meggyanúsítottad, hogy törvénytelen gyereket hozott a világra. Rose-zal súlyos gondot vett a vállára. Te meg még azt is a szemére hánytad, hogy kacérkodik a… – De hiszen láttam, hogy Harry Daniellel csókolózott a sürgősségin! Ellen nagy levegőt vett és igyekezett megőrizni az önuralmát. – Igen, Barbara erről is részletesen beszámolt nekem. Azt mondta, úgy viselkedtél, mint egy féltékeny szerető. Csak hogy felvilágosítsam, Blaxton doktor: Tinát meg Harryt iskoláskoruk óta meghitt barátság fűzi össze, különben is a fiú a jövő hónapban megnősül, és elveszi a doktornő legjobb gimnáziumi barátnőjét, Maryt. Igen, Tina adott Harrynék egy puszit, de attól még nem dől össze a világ, főleg nem jelenti azt, hogy rögtön ágyba is bújik vele. Jock felsóhajtott. Lassanként rádöbbent, mekkora bolondot csinált magából. – De… Ha Rose nem a lánya Tinának… – Mondom, hogy nem az! Rose Tina nővérének a kisbabája. – Akkor miért nem a nővére törődik a saját gyerekévei? – Mert nem tud. Teljesen kimerült állapotban, szülés utáni depresszióval kórházba szállították a múlt héten. – Ez annyira…

– Annyira milyen? Hihetetlen? Szeretted volna inkább azt hallani Tináról, hogy könnyűvérű hölgyike, a munkájában pedig hanyag és megbízhatatlan? – Ellen a fejét csóválta. – És én még illedelmes úriembernek tartottalak, Jock fiam. Szégyellem magam helyetted, édesanyád pedig forogna a sírjában, ha látná, milyen kalamajkát okoztál… Azzal az idős nővér sarkon fordult, és elment. – Ellen! Az asszony megtorpant. Kihallotta a férfi hangjából, hogy az milyen fáradt, kétségbeesett és… rémült. – Ellen, kérlek, mondj el mindent részletesen! – szólt az orvos, és megérintette sajgó arcát. – Elismerem, hogy levontam néhány elhamarkodott következtetést, de épp ezért, meg hogy megelőzzem a további pofonokat, szeretném pontosan tudni, miről is van szó. Az idős nővér még mindig felindultan szorította össze az ajkait, és úgy sziszegte el a választ: – Blaxton doktor, nekem semmi közöm hozzá… – Gyere vissza, és ülj le! – kérlelte ismét a férfi. – Mesélj el mindent! Ki a testvére Tinának? Ellen felsóhajtott. A férfi kétségbeesett hangja kissé meglágyította a szívét. Talán még nincs veszve minden. – Tina nővérét Christine Maidennek hívják, és valamivel a város határán túl lakik – kezdte. – Értem - füllentette Jock, pedig valójában nem értett semmit. – Vagyis Christine nálunk hozta a világra a babáját öt héttel ezelőtt. Az asszony bólintott. – Ez akkor történhetett, amikor én Londonban tartózkodtam – folytatta a férfi, bár még mindig felettébb talányosnak vélte az ügyet. Ő volt ugyanis ennek a körzetnek a szülészorvosa, de Christine Maiden nevét soha még csak nem is hallotta. – Ezek szerint Henry Roddick segítette a világra a babát? – Henry helyettesítette Jockot a távolléte alatt. – Hát… ha nem te, akkor csak ő lehetett. Bár én azt hittem, te vezetted le a szülést, legalábbis Tina ezt említette nekem futólag később, amikor visszatértem a szabadságomról. Jock azonban csak a fejét csóválta. – Ha Christine Maiden nálunk szült, akkor miért nem ismerem a nevét? Csak két hetet töltöttem távol, lakóhelye szerint pedig a mi körzetünkbe tartozik. Ki végezte nála a terhes gondozást? – Lehet, hogy senki – tűnődött el Ellen. – Christine-nek kezdettől fogva rengeteg gondja akadt. – Miért? – Hosszú történet – vonta meg a vállát sóhajtva a nővér. – Azért csak vágj bele! – biztatta a férfi.

– Én voltaképpen nem ismerem őt annyira – mesélte Ellen. – Csak Tinától hallottam, hogy Christine-t elhagyta a férje, amikor az asszony a terhessége második hónapjában járt. Egyedül maradt a két kicsi gyerekével, az egyik négy-, a másik kétéves. Kétmérföldnyire laknak a város határától egy farmon, és nagyon szegények. Ezért Christine nem engedhette meg magának, hogy segítséget fogadjon fel. Állapotosan is egyedül látta el a családot meg a birtokot. Mivel nem mozdult ki a farmról, senki sem tudott a terhességéről a városban, még én sem. – Végül pedig Henrynél szülte meg a gyermekét. – Valószínűleg. – És van erről zárójelentésünk? – Ott kell lennie a betegek kartonjai között. Megnézheted, ha akarod. – Miért? Azt hitted, nem akarom? – komorult el az orvos arca. – Ilyet én nem állítottam. – Nem, de ma már más módon is kinyilvánítottad nekem a véleményedet – tapogatta meg még mindig égő arcát a férfi. – A mindenségit, Ellen, elmesélhetted volna korábban is! De mi köze van ehhez Tinának? – Ő vigyáz a gyerekekre. Ezt az állást is azért fogadta el, hogy támogathassa a nővérét, aki épp akkor kapott idegösszeomlást, amikor Tina ideérkezett. A doktornő valószínűleg felvett egy gyereklányt a két nagyobb mellé nappalra, amíg ő alszik, ha éjszaka ügyel. De hát egy bébiszittertől nem várhatja el, hogy még éjjel is felkeljen egy öthetes újszülötthez! Ezért aztán Tina nem látott más megoldást, mint hogy Rose-t magával hozza ide, a munkahelyére. – És ki tud még erről? – Csak az osztályos nővérek. – Gina és Struan nem sejt semmit? – Semmit. Struan ugyan értesült róla, milyen súlyos családi gondok hozták vissza ide Tinát, de arról sejtelme sincs, hogy Rose éjszakánként nálunk van. – És miért nem? – Amikor szabadságra mentek, Christine nem akart ebbe a kórházba kerülni, mert félt a pletykáktól. Így Tina elvitte őt Sydneybe. – Szent ég! – Én is ezt mondtam. Hát ezt az amúgy is bonyolult ügyet sikerült neked még jobban megnehezítened! De most már kérj szépen bocsánatot, mert haza szeretnék menni! Jock kimerülten a hajába túrt. – Ellen, megkérhetnélek, hogy hívd vissza Tinát? Mondd meg neki, hogy megértettem a helyzetét.

– Attól tartok, magadnak kell megkérned. Nagyon büszke teremtés. Te rúgtad ki innét, hát most neked kell jóvátenned mindent! Jocknak csupán délután ötkor jutott ideje arra, hogy felkeresse Tina nővérének farmját. Amikor azonban kiszállt a kocsiból, hogy kinyissa a kaput, elbizonytalanodott, vajon jó helyen jár-e. Megrökönyödve szemlélte a házat. Csakugyan lakik itt valaki? Az épületet szemlátomást saját kezűleg eszkábálta össze a család egy lankás domboldalon, a tengerpart és az égig nyúló hegyek találkozásánál. Kerítés választotta el az eukaliptuszerdőtől, de néhány fa még ezen belül is megtermett, jellegzetes aljnövényzetével, a páfránnyal együtt. Az elülső veranda előtt, a homokban néhány tyúk kapirgált, és egy magányos tehén kérődzött egykedvűen. Jock még mindig azon töprengett, vajon nem tévesztette-e el a címet, amikor hirtelen gyerekkacagás csendült a fülébe. Egy női hang nevetve így kiáltott: – Megtaláltam Allyt! Azután Tina bukkant fel a kunyhó háta mögül. Most azonban nem az a jól öltözött, fehér köpenyes doktornő lépett elő, akit Jock a kórházból ismert. Ez a Tina kopott farmert meg pólót viselt, és egy kis batyut tartott a karján. Mezítláb felszaladt a veranda lépcsőjén, vörös haja csak úgy lobogott a szélben. Tenyerével az ajtókeretre csapott; – Ipiapacs, egy-kettő-három! Tim és én megtaláltunk, Ally! Most te leszel a hunyó! Csakhogy Tim, a kisfiú ebben a pillanatban észrevette Jock autóját, és tátva maradt a szája a gyönyörű Alfa Romeo láttán. – Tütü! Tina néni! Tütü! – gagyogta elragadtatottan a saját nyelvén. „Tina néni” megfordult, és neki is tátva maradt a szája. Persze nem a drága jármű, hanem Jock láttán. Hogy van mersze idetolni a képét?! Ekkor a legnagyobb gyerek, Ally közeledett futva a ház mögül. Bájos arcocskáját ugyanolyan vörös fürtök keretezték, mint a nagynénjéét. – Azt hittem, már sohasem találtok meg! Úgy unatkoztam, és… Észrevette az ismeretlen férfit. Megtorpant, Jockra meredt, majd a nénjéhez menekült, és átkulcsolta annak lábát, Tim pedig Tina ölébe kéredzkedett. A doktornő ott állt fenti a verandán a három gyerekkel: az egyik a karjában, a másikat a csípőjén tartotta, a harmadik pedig a combjába kapaszkodott. Legszívesebben bemenekült volna a házba, és Jock orra előtt jól becsapta volna az ajtaját. Bár akkor még összedőlne ez a vityilló! – gondolta keserű humorral. A férfi megindult felé az úton. Meleg szél borzolta sötét haját, és hunyorgott a délutáni erős napsütésben.

Mintha félne valamitől ez a nő, fordult meg hirtelen a fejében. De mitől? – Ők az unokatestvérei, Tina? – tudakolta a verandára vezető lépcső alján, miközben kíváncsian szemlélte a fent álldogáló kis csoportot. – Eltalálta! – felelte csípősen a doktornő, majd a kisgyerekekhez fordult: – Ally, bemutatom neked Blaxton doktor bácsit, ő az, aki olyan csúnyán viselkedett velem. Blaxton doktor, ez itt az unokahúgom. Alison, becenevén Ally, és az unokaöcsém, Timothy. Jock hősiesen állta a két fürkésző gyerekszempár pillantását. Ally durcásan felemelte az állát, – Miattad sírt ma reggel Tina néni! – vetette bátran a férfi szemére. – Nem is szeretünk! Még akkor sem, ha ilyen szép autód van! Menj haza! Jock nyelt egyet. Látta, nem lesz könnyű dolga. – Nem szándékosan bántottam meg a nagynénédet – védekezett. – Akkor hát miért? –Tévedésből. Most már három tágra nyílt szempár meredt a férfira. – Azért jöttél, hogy bocsánatot kérj? – szegezte neki a kérdést a kislány. Tina hátralépett. – Arra semmi szükség! – szólt mogorván. – Nem akarom. – De miatta sírtál, Tina néni! – Ostobaság volt, hogy ennyire felizgattam magam. Blaxton doktor úrnak semmi dolga velünk. Legalább egyikünket sem fogja megbántani – magyarázta a kis unokahúgának az orvosnő, azután Jockhoz fordult. – Most pedig menjen el, kérem! – Tina, én igazán nagyon sajnálom a történteket. Nem lett volna szabad feltételeznem, hogy Rose a maga gyermeke. Ez csupán… – Ez minden, amiért bocsánatot akart kérni? – csattant fel dühösen a fiatal nő. – Nem hiszek a fülemnek! Minden lehetséges módon kárt okozott nekünk, és csupán ezért az egyért kér bocsánatot? – Tina hangja elcsuklott a méregtől. Csönd állt be. – Fogalmam sincs, miről beszél! – bökte ki kisvártatva a férfi. – Csak nem akarja azt állítani, hogy nem tudja, mennyit ártott már a családunknak? – hüledezett Tina. Zöld szeme villámokat szórt. – Ne adja itt az ártatlant! Hiszen maga vitte be a nővéremet a kórházba, világra segítette a kisbabáját, és huszonnégy órával később már el is bocsátotta! Huszonnégy órával később! És mindezt csupán azért, mert Christine-nek nincs egyéni betegbiztosítása, és maga csak a szülés után járó összeget kaphatta meg, a kórházi ápolásért viszont már nem járt volna semmi. Ezért inkább hazaküldte. Nem csoda, ha ennyire kikészült szegény. Most is súlyos depresszió gyötri, és senkije sincs, aki segíthetne neki.

Senkije, érti?! Miután hazajött, a szomszédasszony áthozta a két nagyobb gyereket, azután elment. Egy héttel később értesítettek engem, és amikor iderepültem, itt találtam őt… – Tina lehunyta a szemét, mintha ezzel akarná elhessegetni a szörnyű emlékeket. – Szerencsére még időben érkeztem – szorította még jobban magához a kicsiket. – Anyukátok nagyon rosszul érezte magát. De mi nem vagyunk kíváncsiak a doktor úr mentegetőzésére, ugye, gyerekek? Akkor jött volna ide, amikor a mamátoknak szüksége volt rá! Úgyhogy most jobb, ha távozik, még mielőtt igazán dühbe gurulok! Végtelennek tűnő hallgatás következett. A ház túloldalán álló gumifa tetején egy madár rikoltozott. Mintha éles, panaszos hangjával ő is Jockot vádolta volna. Talán igaza van ennek a madárnak, fordult meg a férfi fejében. És Tinának is. Rettentő fáradtság telepedett rá, a fejében egymást kergették a gondolatok. Felkérte Henry Roddickot, hogy helyettesítse, amíg ő távol lesz, de nem tájékozódott kellőképpen az orvos hozzáértéséről, mert már sürgette az idő. Abban bízott, hogy majd Gina és Struan megteszi ezt helyette, de úgy látszik, nekik is túl sok dolguk akadt. – Tina, nem én segítettem a világra a nővére gyermekét – szólt szelíden a nőhöz. – Én akkor a tengerentúlon tartózkodtam. Biztos, hogy az én nevemet említette Christine? – Persze! Blaxton doktort mondott… – És az nem lehetséges, hogy összekevert Roddick doktor úrral? Hiszen azt bizonyára hallotta már, hogy én vagyok a szülészorvos ebben a körzetben, és esetleg a nagy fájdalmak közepette nem értette rendesen a szülész nevét, amikor az bemutatkozott. Amúgy sincsenek rendben az idegei… – Hát… – bizonytalanodott el Tina. – Feltételezem, hogy… Amikor Jock érezte, hogy a nő megingott, határozottabban folytatta: – Biztosra veszem, hogy Roddick doktor úr vezette le a szülést. Miután Ellen elárulta nekem, hogy Rose a maga nővérének a gyermeke, utánanéztem a beteglapjának. Christine-t én nem ismerem, és terhes gondozáson sem láttam soha. Lehet, hogy nem is járt. A leletek szerint a szülés alatt semmilyen kóros elváltozást nem tapasztaltak, ezért engedte ki Roddick doktor a nővérét már huszonnégy órával később. Tina meghökkent, a szeme elkerekedett: – Úgy érti, hogy nem maga kezelte? – Ahogy mondja! – Jaj, nem! – hunyta le a szemét a doktornő. – Azt hiszem, kölcsönösen megbántottuk egymást – jegyezte meg kisvártatva az orvos. – Talán mindent elölről kezdhetnénk, ha együtt kinyomozhatnánk, mi is történt valójában. Tina bűnbánóan felnyitotta a szemét.

– Miattam kellett a múlt éjjel fennmaradnia. Pedig láttam, hogy az egyik kismama vajúdik, ráadásul még az én betegeimet is el kellett látnia… – Túléltem. – És megütöttem magát. – Megérdemeltem. – Nem igaz. Tényleg nem tettem a leghelyesebben, hogy Rose-t magammal vittem a munkahelyemre. Ellen beszélt rá. De… – Nekem viszont nem ártott volna tájékozódnom, mielőtt a falra mászom mérgemben… – Bocsánat! – kotyogott közbe illedelmesen egy hangocska. - Most már barátok lesztek, Tina néni? – érdeklődött Ally. – Nem tudom. – A doktornő szája szegletében mosoly bujkált. – Ezt még alaposan meg kell fontolnom. Mindenesetre tévedtem a bácsival kapcsolatban… – Akkor beleülhetünk a kocsijába? A doktornő rémülten nézett az unokahúgára. Azután elmosolyodott, azzal a bájos mosollyal, amellyel korábban rabul ejtette a férfi szívét, és amelynek a hiánya aztán olyan fájdalmasan érintette az orvost. – Ó, Ally! — Tina megcsóválta a fejét, a szemében könny csillogott. – Nehéz vagy, mint egy sózsák! – szólt az unokaöccséhez, majd letette a földre. Átvette a másik karjába a babát, a szabadon maradt kezét pedig az orvos felé nyújtotta. – Nem is tudja, Blaxton doktor, milyen jólesik, hogy nem kell többé haragudnom magára! A férfi ugyanígy érzett. Tina mosolya felborzolta az érzékeit. Megragadta az odanyújtott kezet. Azelőtt még sohasem ismert ilyen nőt, aki nem festette az arcát, de tiszta, nyílt tekintete elbűvölte az orvost. – Hogy… hogy érzi magát Rose? – dadogta zavartan. – Jól, amint látja! - nézett le mosolyogva Tina a kisbabára. – Bármit lehet vele csinálni, csak ölben legyen. Bizony ám, nagyon társasági lény a mi kis Rosie-nk! Ha ébren van. – És miért… – köszörülte meg a torkát az orvos –, miért nincs a mamájánál a kórházban? – A szülés utáni depresszió rendszerint csak rosszabbodik, ha az anyát elválasztják a gyermekétől. – Nem értem – tűnődött hangosan. Bár akadt még egy-két dolog ezen kívül is, amit nem értett. Például azt sem, miért kezd el remegni a lába a doktornő jelenlétében. Biztosan ez a csodás szempár az oka… De Tina arca ekkor újra elfelhősödött. – Ezt én sem tudom – sóhajtott. – Képzelheti, milyen beteg volt Christie, amikor idejöttem. – Szórakozottan babrált Ally fürtjeivel. – Ally, nem keresnétek Timmel néhány tojást a pipiknél? Készítenék a doktor bácsinak egy omlettet, hátha utána elvisz benneteket kocsikázni…

– Tényleg? – csillant fel a kicsik szeme. Ki lenne képes ellenállni egy ilyen kérésnek? Jock mosolyogva bólintott, pedig igazság szerint már indulnia kellett volna haza, hogy végre egyszer jól ki aludja magát. De ez a zöld szempár… valahogy maradásra késztette. – Tehát ha kapok egy igazi falusi tojásból készült omlettet, teszünk egy pár kört a kocsival, megegyeztünk? – Rendicsek! – rikkantotta Ally, és megragadta az öccse kezét, azután elindultak a tyúkól irányába. Jock pedig ott maradt Tinával meg a babával.

3. Fejezet

Tina és Jock egy darabig csak tanácstalanul álldogált egymással szemben a tűző délutáni napon, míg végül a doktornő megszólalt: – Fáradjon beljebb, főzök magának egy teát! Ha már… így behúztam a csőbe. De azért, ugye, nem haragszik? – Ha az omlettre meg a gyerekek kocsikáztatására gondol, egyáltalán nem – biztosította a férfi, azután mosolyogva és felettébb készségesen követte Tinát a házba. Mi tagadás, nem a tea vonzotta ennyire, hanem sokkal inkább az az izgató és lebilincselő látvány, amelyet a doktornő nyújtott hátulról farmerben és mezítláb… A rozoga házikó belülről sem nézett ki különbül, mint kívülről. Minden egyes szeglete lakói szegénységéről árulkodott. Jock megállt a konyhaajtóban, és körbetekintett. A kis helyiség tiszta volt ugyan, de bútor alig akadt benne. Közepén egy asztal árválkodott székek nélkül, leülni csupán néhány felfordított gyümölcsládára lehetett. Az ósdi tűzhely előtt egy darab linóleum fedte a fényesre súrolt fapadlót. A helyiség egyetlen színfoltját az a csokor vadvirág jelentette, amely egy lekváros üvegben állt. Élénk bíbor színezete remekül illett Tina hajkoronájához. A doktornő önkéntelenül is követte Jock tekintetét. – Minden reggel új csokrot szedünk – magyarázta, miközben megsimogatta Rose pofikáját. – Talán egy cseppet szebb lesz tőle ez a ház… Jock a fejét ingatta, és óvatosan helyet foglalt az egyik gyümölcsládán. – Árulja el, Tina, miért él a nővére ilyen szegényes körülmények között? Hiszen ez borzasztó! Biztosan lehetne találni valami megoldást! Léteznek olyan szociális intézmények, amelyek segíthetnének… Legalább néhány bútort kölcsönözhetnének a nővérének… – Lehet, de Christine nem fogad el adományokat. – Megkérdezhetem, hogy miért nem? Tina vállat vont, és feltette a teáskannát a tűzhelyre. – A nővérem nagyon büszke és konok teremtés. Egyébként az önfegyelme rendkívüli. Mindig is ilyen volt. De most… – Mi történt most? – A férje viszonyt kezdett egy másik nővel – bökte ki Tina hirtelen. – Jobban mondva egy bakfissal. Christine már a terhessége második hónapjában járt, amikor rájött. A férje, Ray azt követelte, hogy vetesse el a gyereket.

– És Christine tiltakozott? – De még mennyire! – A doktornő Rose-ra pillantott. – Már a puszta gondolat is elborzasztotta. Igen, Christine akarta ezt a babát – csókolta meg mosolyogva a csecsemő vörös pihés buksiját. – Szereti a gyerekeket. Szereti… illetve szerette Ray t is… – És aztán? Tina felsóhajtott. – Azután a nővérem fogta a gyerekeket, és elköltözött itthonról, hogy néhány nap gondolkodási időt nyerjen. Azt hitte, hogy Ray majd megrémül, és hanyatt-homlok utána rohan. De nem így történt. Amikor Christine visszajött ide a kicsikkel, már csak az üres házat találta. A férje mindent eladott, amiből csak pár fillért remélhetett. Mindent. Felvette az összes pénzt a bankszámláról, és lelépett. Még a villanykörtéket is magával vitte. – Ez nem lehet igaz! – Pedig így van. De Christine mégsem hívott fel engem, hogy a segítségemet kérje, hanem igyekezett egyedül megbirkózni az új helyzettel – folytatta Tina szomorúan. – A szüleink már rég meghaltak. Én az idő tájt Brisbane-ben dolgoztam, és bár rendszeresen beszéltünk telefonon, a nővérem egyszer sem említette, milyen nehézségekkel küzd. – De magának, csak tudnia kellett, hogy… – Nem mondaná meg, honnan? – A doktornő szemében mély fájdalom tükröződött. – Akkoriban nekem is akadt gondom éppen elég, és azt hittem… Christie még azt sem árulta el nekem, hogy terhes. Utoljára karácsonykor láttam. És ha felhívtam, olyan természetességgel beszélt Rayről meg a két kicsiről, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna… – És miből tartotta el a gyerekeket? – Fogalmam sincs. Még szociális segélyt sem kért. Tyúkokat és tehenet tartott, így legalább tejre meg tojásra nem kellett pénzt kiadnia. Ez idő alatt nem érintkezett sem a szomszédaival, sem a barátaival. Talán szégyellte magát. – És aztán megszületett Rose – folytatta megrendülten a történetet az orvos. – Igen, és Christine rákényszerült, hogy végre segítséget kérjen. – Tina hangsúlyán érezni lehetett, hogy lelkiismeret-furdalás gyötri, amiért nem sejtette meg korábban, mekkora baj szakadt a nővére nyakába. – Amikor Christine fájásai megkezdődtek, autó híján gyalog ment el a két kicsi gyerekkel a legközelebbi szomszédjáig, és ott kérte, hogy vigyék be a kórházba. A szomszédasszonya, aki egyébként nem különösebben segítőkész ember, az állapotát látva ezúttal mégis megszánta. Később ő nyomozta ki az én telefonszámomat is, hogy értesíthessen a fejleményekről. Két héttel Rose születése után talált meg. és azt tanácsolta, jöjjek haza Christine mellé. – Amit maga meg is tett.

– Igen, és itt találtam a nővéremet, aki már nem volt se élő, se holt… – Tina a szörnyű emlék súlya alatt még most is megremegett. – Minden ételt meghagyott a gyerekeknek, ő szinte alig evett. Nem szólt hozzám egy szót sem, de amikor be akartam vinni a mi kórházunkba, rettenetes dühkitörés jött rá. Így hát Sydneybe kísértem. – A doktornő hitetlenkedve csóválta meg a fejét. – Christine-t régebben egy úthenger sem bírta volna legyűrni. Nagyon megviselhették ezek a szörnyű események. Belebetegedett… – Meddig lesz még kórházban? – Jövő héten már állítólag hazahozhatom – felelte Tina, bár a hangján érezni lehetett, hogy nem nagyon bízik ebben. – Vásárnap meglátogatjuk a gyerekekkel. – Tétovázott. – Persze, ezt most is megtehetném, hiszen… már úgysincs munkahelyem. – Dehogy nincs! – nyúlt át az orvos az asztal fölött, és megragadta a doktornő kezét. – A pokolba is, maga pont olyan nyakas, mint a nővére! De hát miért nem szólt, nekem erről már korábban? – Nem akartam, mert azt hittem… – Hogy én bántam olyan lelkiismeretlenül a nővérével? – Pontosan. Nagyon sajnálom – sóhajtotta Tina, és igyekezett az orvos szavaira, illetve a nővére helyzetére figyelni, de gondolatai minduntalan elkalandoztak. Azon a különös és jóleső érzésen töprengett, amelyet a férfi jelenléte váltott ki belőle. – Sajnálom, hogy ilyen felelőtlennek tartottam magát – kért bocsánatot. – De Christine meg mert volna rá esküdni, hogy maga vezette le a szülést. – Könyörgő pillantást vetett a férfira, mintha a megértéséért esedezne. – Jock, a nővérem teljesen lesoványodott. Amikor Sydneyben megmérték, nem nyomott ötvennégy kilót sem. Felelőtlenség volt az orvosa részéről, hogy ezt nem látta előre. És… végtére is maga kérte fel azt az embert a helyettesítésre… – fejezte be a gondolatát, miközben a szemében újra felcsillant a régi harag egy szikrája. – Tudom. Engem is felelősség terhel a történtekért. Hibát követtem el – ismerte el az orvos, Tina arcát fürkészve az asztal fölött. – Árulja el, hogy tehetném jóvá? – Helyezzen vissza az állásomba! – vágta rá Tina kertelés nélkül. – Ez a legkevesebb - bólintott nyomban a férfi. – De… mondja, biztos, hogy dolgozni akar? Hiszen akadna itt most épp elég tennivalója… – Igaz, csakhogy anyagilag épp olyan szorult helyzetben vagyok, mint Christie. – Nem értem – ráncolta a homlokát Jock. – Már jó ideje dolgozik, és feltételezem, nem éhbérért… – Azt gondolja, elkártyáztam a pénzemet? – kacagott fel Tina. Az orvos elképedt. Honnan van ereje még nevetni is ennek a nőnek, amikor ilyen súlyos teher nehezedik a vállára?

– Isten ments! – válaszolta. – Nem is feltételeznék ilyesmit. Annál kíváncsibb lennék az igazságra! A doktornő egy röpke pillanatig tétovázott. Anyagi helyzete nem tartozott az orvosra, mint ahogy a családi gondjai sem, de a férfi együtt érző tekintete elárulta, hogy az érdeklődése őszinte. – Én tizenhét voltam, Christie pedig tizenkilenc, amikor meghaltak a szüleink – fogott bele Tina, miközben pillantása a távolba révedt. – Nem folytathattam volna a tanulmányaimat, ha a nővérem nem segít. Ezért is gyötör annyira a lelkiismeret-furdalás, amiért hagytam, hogy most ilyen helyzetbe kerüljön. Christie pénze azonban kevésnek bizonyult, ezért kölcsönt kellett felvennem, amelyet még a mai napig is törlesztek. Úgyhogy bármennyire szeretnék is a nővéremmel és a kicsikkel maradni, egyszerűen nem tehetem. – És az én segítségemet elfogadná? – Köszönöm, de nem akarok kölcsönt kölcsönre halmozni – utasította vissza kedves mosollyal az ajánlatot a doktornő. – Azért nagyon köszönöm, Blaxton doktor! – No és mihez kezdene, ha a pénz nem számítana? – Ostobaság, de… – Árulja el bátran! Ez a férfi igazán jólelkű, de a fellegekben jár, gondolta Tina. Úgy viselkedik, mintha egy varázsütéssel mindent jóra fordíthatna… Én azonban sajnos már nem hiszek a mesékben. – Hát… ha a pénz csakugyan nem számítana, itthon maradnék a három kicsivel, amíg Christie valamennyire felerősödik, azután, pedig újra a kórházban dolgoznék, hogy a közelükben lehessek, és támogathassam őket. Így viszont továbbra is magammal kellene vinnem Rose-t a kórházba, és fel kellene fogadnom valakit a két nagyobb gyerek mellé, amíg a nővérem egészen fel nem gyógyul. – Nem engedem. – Tessék? – Nem járulok hozzá, hogy Rose-t ismét magával hozza a munkahelyére – jelentette ki Jock ellentmondást nem tűrő hangon. – Nem engedem, hogy kitegye valamilyen fertőzés veszélyének, és azt sem, hogy esetleg a többi újszülött kapjon fertőzést egy olyan csecsemőtől, akit ide-oda hurcolnak az otthona meg a kórház között. Mindent egybevetve a következőket fogja tenni… – Hogy érti ezt? – Tina, az én helyettesem a felelős a történtekért – szögezte le a férfi, és a doktornő szemébe nézett. – Ha nem maga lenne a kárvallott, addig perelne engem, amíg ki nem forgatna minden vagyonomból…

Szent ég! Tinának nevethetnékje támadt. Még hogy ő beperelné a nagy Blaxton doktor urat?! – Én sohasem tennék ilyet. – Tudom. De akár Henryt is beperelhetné szakmai kötelezettségének megszegése miatt, ami engem is meglehetősen kínosan érintene. Ugyanis én kértem fel a helyettesítésre, így bizonyos értelemben a döntéseiért is felelek. De megegyezhetnénk per nélkül… – Blaxton doktor, már említettem, hogy én nem… – Nem magára, hanem a nővérére gondoltam. – De… – Hallgasson végig! – csitította kedvesen Tinát a férfi. – Maga nem kíván sok pénzt, pedig nekem van. Nagyon jól keresek, és egyedül élek. Többnyire szép autókra költöm a vagyonomat. Azon kívül ismerek egy hölgyet, aki éppen állást keres. A múlt héten járt nálunk a kórházban munkaügyben. Mivel meg kellene újítania a szakvizsgáját, ha a csecsemő osztályon szeretne dolgozni, egyelőre el kellett utasítanunk, de itt, maguknál akadna munka a számára… – Jock, mi nem… – Maradjon csendben! – intette le újra a férfi – Nem magáért teszem, amit teszek, hanem a nővéréért, így joga sincs hozzá, hogy az ő nevében visszautasítsa a segítségemet. Tehát felveszem ide Marie-t egész napra, és ha kell, éjszakára is. Szüksége van erre az állásra, a gyerekek pedig imádni fogják… – Csakhogy… – Maga hazahozza Christie-t Sydneyből, és ha itt mindent elrendezett, visszajön hozzánk dolgozni. – De addig nem tudom szabaddá tenni magam… – Hiszen felmondott! Mégpedig tanú előtt. Ennek következtében csak akkor jöhet vissza dolgozni, ha én beleegyezem. Én viszont ezt addig nem engedélyezem, amíg itt nem halad minden újra a megszokott rendben. – Nem veheti a vállára az összes gondomat! – Nem az összeset, csupán egy részét! – felelte Jock. – Korábban is előfordult, hogy szakemberhiánnyal küszködtünk, de megoldottuk. És ez a jövőben is így lesz. Ne ellenkezzen, Rafter doktornő, hanem tegye, amit mondtam! – Nem fog menni, Jock. A férfi erre ismét átnyúlt az asztal fölött, és megragadta Tina kezét: – Dehogynem! Meg kell próbálnia! A testvéréért és a kicsikért. Én pedig segíteni fogok maguknak, mert az én helyettesem követte el a hibát, tehát engem is terhel a felelősség.

Tina töprengve méregette a férfi arcát. Félórával ezelőtt még gyűlölte ezt az embert, és most… Most itt ül, a keze Jockéban, a gyomra pedig furcsán bizsereg a férfi érintésére, aki a válaszát várja. Csakhogy neki semmi értelmes dolog nem jut az eszébe… Ekkor kivágódott az ajtó, és a két kicsi rontott be rajta. A kislány kezében egy tál, tele tojással. Megtorpantak. – Hát kezet fogtatok? – kíváncsiskodott nyomban Ally. – Ugye ez azt jelenti, hogy most már örökre jó barátok lesztek? Tina igyekezett kiszabadítani a kezét, de az orvos nem engedte. – Igen, Ally, pontosan azt jelenti – válaszolta komolyan a gyereknek Jock, és ez úgy hangzott, mint egy esküszó. Ujjai szorosabbra kulcsolódtak a nő keskeny kézfeje körül. – Legalábbis, amíg újra igazi család nem lesztek. Vagy talán még azon is túl? Család. A hazafelé vezető úton végig ez a szó motoszkált Jock fejében. Család. Jól hangzik. Vagy mégse? Nem, a család olyan, mint valami börtön. Kötöttség – egyetlen ember oldalán. Azután jönnek sorra a gyerekek, jelzálogkölcsönök, tandíjak… És bármikor bekövetkezhet, valami szerencsétlenség, mint Christie vagy a saját szülei esetében. Az egyik fél elhagyja a családot. Vagy akaratlanul örökre eltávozik valamelyikük… Jock visszagondolt az utolsó alkalomra, amikor találkozott az apjával, úgy tizenöt évvel ezelőtt. Az idős férfi számára egykor a család jelentett mindent De a felesége halála után megkeseredett, házsártos vénember lett belőle, aki képtelen a szeretetre. Pokollá tette a fia életét. A férfi keresztülhajtott a partfokon, és élvezte a friss tengeri fuvallatot, amely az arcát cirógatta. Család? Köszöni, de nem kér belőle! Nem akar se feleséget, se gyerekeket. Nincs az a pénz, amelyért megválna a szabadságától! Attól, hogy azt tesz, amit csak akar. Ő szabad lesz, mihelyt Tina és kis családja újból talpra áll. Semmi esetre sem fogja érzelmileg elkötelezni magát mellettük. Hiszen a saját bőrén tapasztalta meg, mihez vezet az erős kötődés. Elkerülhetetlen szenvedéshez… Egy hét elmúltával Tina ismét munkába állt. Jock két egymást követő éjszakán át ügyelt. Este hétkor holtfáradtan dőlt be az ágyba. Hajnali ötkor Tina telefonhívására ébredt. A doktornő lágy, dallamos hangja hallatán jóleső borzongás futott végig rajta. Különös, gondolta, és azt hitte, még mindig álmodik. – Jock! – szólt bele a kagylóba Tina másodszorra is, most kissé sürgetőbben, mint az előbb. Az orvosnak csak ekkor jutott eszébe, hogy telefonügyeletet vállalt.

– Tessék! – Sajnálom, hogy felébresztettem, de Mrs. Blythe-t most hozták be. Sürgősen be kellene jönnie hozzá a kórházba. A név hallatán Jock eltöprengett. Hát, persze! Ő az a fiatal nő. aki az első gyermekét várja. – Valami baja van Julie-nak? – kérdezte, bár sejtette a választ. – Igen. A baba farfekvéses, és a fiatalasszony túl sokáig várt, mielőtt bejött volna hozzánk. – Farfekvéses… – Julie nagy veszélyben van, doktor úr! Azt hiszem, a császármetszés segítene, de félek, hogy már túl késő… – Hívja fel Lloydot! – adta ki kurtán az utasítást az orvos, és innentől kezdve már minden gondolatát a megoldandó szakmai feladat kötötte le. Ha a császármetszés mellett dönt, még két orvosra lesz szüksége. Ő levezethetné a szülést, Tina felügyelhetné az altatást, és egy harmadik munkatársuk gondoskodhatna az újszülöttről. – Siessen, doktor úr! Julie már nagyon várja magát – sürgette Tina a férfit. Meg én is, fűzte hozzá gondolatban, miután letette a kagylót, és azon tűnődött, vajon mennyi idő alatt érhet be Jock. Az orvos végül is – jó néhány közlekedési szabályt felrúgva – négy perc alatt tette meg az utat a tengerparti háza meg a kórház között. Megérkezvén rögtön a műtőbe irányították. Jock homlokráncolva lökte be a lengőajtót. A farfekvéses csecsemők esetében sem szükséges általában császármetszést alkalmazni. Tinának biztosan nyomós oka van rá, ha Julie-t mégis a műtőbe vitette. Jock csupán egyetlen pillantást vetett Mrs. Blythe-ra, és máris tudta, hogy nem hiába rángatták ide hajnalban, egy éjszakai ügyelet után. – A beteg fájásai huszonnégy órával ezelőtt kezdődtek, Blaxton doktor – tájékoztatta mindjárt Tina az orvost anélkül, hogy rápillantott volna. Feszült arccal épp az infúziót kötötte be. – A férje nem tartózkodott odahaza, Julie meg nem ítélte olyan erősnek a méhösszehúzódásokat, hogy aggódjon miattuk. Csak amikor a férje hazaérkezett, akkor döntötték el, hogy mégis segítséget kérnek… – Nem lesz semmi baj – szólalt meg nyugalmat sugárzó hangon a férfi, majd a műtőasztalhoz sietett. Bátorítóan megszorította az aggódó kismama karját. – Jó kezekbe került, Mrs. Blythe! Ne nyugtalankodjék! És most lássuk, mit csinál az a baba! A fiatalasszony arca meg sem rezdült. Fájdalomtól fátyolos tekintettel meredt a semmibe. Látszott, hogy rettenetesen kimerült. Kisvártatva Jock is épp olyan feszültnek tűnt, mint az imént Tina.

A baba már jócskán előrehaladt a szülőcsatornán, de rendellenes helyzete arra utalt, hogy nem képes folytatni az útját. A ritmikus méhösszehúzódások hatására kissé megduzzadt a feje, így minden perccel csökkent az esélye annak, hogy természetes módon jöjjön a világra. – Nem tudom, el lehet-e még végezni a császármetszést – töprengett Tina hangosan. – Pedig olyan közel áll már ahhoz, hogy természetes úton szülessen meg…! A monitorra pillantott, melyen világosan látszott, hogy a magzat az életéért küzd. Akadozott a szívverése, és a magzatvízben felfedezhető foltok is vészhelyzetre utaltak. Cselekedni kellett, mégpedig azonnal! És Jock nem is késlekedett! Csak úgy záporoztak kurta, villámgyors utasításai, Tinának még álmélkodni sem maradt ideje. Az elején attól félt, hogy a kicsi halva születik, és csaknem minden reménye elszállt. Most azonban egyetlen dologra összpontosított: meg kell menteniük a kisbabát! Jock utasítása alapján első lépésként érzéstelenítette a szeméremtestet, azután tekintetével követte az orvos kezének ügyes mozdulatait, amint az a vizsgálatot végezte. Jock behatoló ujjai egyszer csak ellenállásba ütköztek… Csak nem fogja mégis természetes úton világra segíteni a babát? – töprengett Tina elképedve. – Kimeneti fogót! – hangzott a férfi újabb utasítása. Miután megkapta a segédeszközt, beállította, és felhelyezte. Ezt követően minden erejét és ügyességét latba vetve a baba medencéje köré hajlította a két ívelt, tompa kanalat, és megfordította vele a magzatot. Tina egyik ámulatból a másikba esett… – Ezzel meg is volnánk, Julie – biztatta közben az orvos a fiatalasszonyt. – Most pedig szépen kiemeljük a babát, hogy megismerkedhessen végre az anyukájával. Tartson ki még egy cseppet! – Azután Tinához fordult – Hol van az édesapa? – Kinn, a váróban. Úgy gondoltam… Jock bólintott. Sejtette, mit akart mondani a doktornő. A legtöbb orvos nem szereti, ha a nehéz szülések alatt idegenek tartózkodnak a műtőben. Az életért folytatott küzdelem önmagában is kötélidegzetet kíván a személyzettől, és az aggódó hozzátartozók csak rontanának az amúgy is feszültséggel terhes légkörön. Julie Blythe-on a végkimerülés első jelei mutatkoztak. – Hívják be, kérem, a férjét! – fordult Jock az egyik nővérhez. – Most minden segítséget meg kell adnunk Julie-nak. Kisvártatva egy fiatalember jelent meg az ajtóban, halálra vált arccal. Nagy nehezen a műtőasztalhoz támolygott, és megragadta a felesége kezét. Úgy szorította magához, mint a fuldokló, majd lerogyott egy székre. Tina észrevette, hogy a férfi még rosszabbul érzi magát, mint a kismama. – Császármetszést fogunk végezni – tájékoztatta az orvos a házaspárt.

Egy szempillantásával jelzett a műtő személyzetének, mire Tina és a nővérek ellenzőt húztak ki mellmagasságban az anya fölött, azután nekiláttak az előkészületeknek. A doktornő teljes egészében az érzéstelenítésre összpontosított. – Mr. Blythe, kérem, biztassa a feleségét! – kérte Jock a fiatal apát. – Julie, hall engem? Minden rendben van, nemsokára megleszünk, és a karjába veheti a kisbabáját. De előtte el kell végeznünk a császármetszést. Bizonyára tudja, mi az. Egy kis vágást ejtünk a hasfalon, és azon keresztül emeljük ki a kicsit. A baba feje jelenleg túlságosan duzzadt ahhoz, hogy természetes úton jöjjön a világra. De nem szeretnénk teljes altatásban végezni ezt a műtétet. Gondoljon arra, milyen csodálatos lesz, ha ébren üdvözölheti majd a gyermekét! Tina azonban most is értette, mire céloz az orvos. Azért nem altathatták el az anyát, mert attól féltek, hogy sem ő, sem a magzat nem ébredne már fel utána. – Rosszul vagyok – panaszkodott a fiatal férj. – Nem… Nem bírok itt maradni… Jock azonban önfegyelemre intette: – A feleségének szüksége van magára, ez lebegjen a szeme előtt! Beszéljen hozzá, bíztassa! Hiszen maga a társa, Mr. Blythe! Azután az orvos a monitorok felé fordult. – Lloyd még nem érkezett meg – figyelmeztette Tina. – Épp aludt, amikor felhívtam, de tíz percen belül itt lesz. Minden tekintet a monitorokra szegeződött. Jock hunyorított. Kockázatos dolog úgy a világra segíteni egy babát, hogy nincs jelen a harmadik műtőorvos, aki szükség esetén elvégezhetné a csecsemő újraélesztését. Ám egy újabb pillantás a monitorra, és az orvos máris tudta, hogy nem várhat tovább. Jelentőségteljesen Tinára nézett. Nem volt vesztegetni való idejük. Jock megvárta, amíg elmúlik az utolsó, érzéstelenítéstől meggyengült fájás is. Ezt követően újból megvizsgálta a magzat fejének elhelyezkedését, majd nagy levegőt vett, és elvégezte a hasfal bemetszését. Két perccel később egy kislány látta meg a napvilágot. Lloyd doktor épp akkor toppant be a műtőbe, amikor a baba előbukkant, vagyis még jókor. Kitisztította az újszülött légútjait, azután alaposan megvizsgálta a kicsit. Ezalatt Tina az érzéstelenítést felügyelte, Jock pedig összevarrta a sebet. Az első öltésnél tartott, amikor a kis jövevény megmutatta, mekkora hangerőre képes. Lloyd tréfásan elfintorodott. –

Emiatt a bőgőmasina miatt rángattatok ki az ágyból? – Azután a szülőkhöz fordult. –

Őszintén gratulálok ehhez az egészséges kis csöppséghez! De most, ha megengedik, visszabújok az ágyamba. A kislányuk orvos nélkül is jól meglesz, nekem viszont mindössze egy órám maradt, hogy kialudjam magam, mielőtt újra igénybe veszi a segítségemet ez a díszes társaság – kacsintott Jock és Tina felé, majd sietve eltávozott. Miután Blaxton doktor végzett a seb összevarrásával, utasítást adott a munkatársnőjének:

–

Kétezer egységnyi penicillint kérnék infúzióban!

–

Kétezret? Olyan sokat?

–

Tegye, amit mondtam! – szólt rá ridegen Jock.

Feszültséggel terhes csend támadt. –

Rendben van – vont vállat a doktornő. Hiszen nem szándékozott kétségbe vonni a férfi

utasítását! Ez neki, mint altatóorvosnak nem is tartozott a kötelességei közé, jóllehet igen magasnak találta az adagot. Bár ártani nem árthat… Ennyivel már csírájában el lehet fojtani bármilyen fertőzést. Bekötötte hát az infúziót, az ápoló pedig kitolta Julie ágyát a műtőből, be az osztályra. A büszke apa diadalmasan követte őket. Ellen nővér magával vitte a kicsit az újszülött osztályra, hogy megmosdassa és felöltöztesse. Jock meg Tina egyedül maradt.

4. Fejezet

A hirtelen támadt csend szinte üvöltött a fülükben. Megmagyarázhatatlan feszültség uralkodott közöttük. – Elnézést kérek az ellenkezésem miatt – szakította félbe végül Tina a hallgatást. – Nem állt szándékomban megkérdőjelezni a szakmai döntését. Csupán szokatlannak találtam az adagot. – Csak biztosra akartam menni – adta meg a magyarázatot az orvos. – Azt hiszem… Jobb, ha most inkább az ágyába megy – javasolta Tina, miközben a kézmosóhoz ballagott. – Sajnálom, hogy fel kellett ébresztenem. Jock homlokáról egy csapásra eltűntek a ráncok. – Ne szabadkozzon! Egy ilyen „eredmény” mindenért kárpótol. – Ha maga nincs, meg is halhattak volna… – Köszönöm. Mindketten hallgattak, és végiggondolták, milyen veszélyes helyzetet sikerült megoldaniuk. Ha Jocknak nincs ennyi tapasztalata… – Nem is gondoltam, hogy ilyen hamar visszaáll a munkába. Azt hittem, Sally az ügyeletes ma éjszaka. – Úgy is lett volna. De mivel tegnap korábban érkeztünk haza Christie-vel Sydneyből, felhívtam a kórházat, hogy elvállalom az éjszakai ügyeletet. – A doktornő zavartan elmosolyodott. – Marie, akit ajánlott, valóban nagyon rátermett, tökéletesen gondoskodik a nővéremről meg a gyerekeiről. Ezért lehetek itt újra. Szeretném ismét kivenni a részemet a munkából, Blaxton doktor. – Azt látom – bújt ki a férfi műtősköpenyéből, és nagy lendülettel a szennyes ledobóba hajította. Ettől a mozdulattól kissé megkönnyebbült. – Egyébként hogy van a nővére? – Jobban. – Bővebben? – Már nem áll olyan közel a sírhoz - felelte Tina, mire az orvos felemelte a tekintetét a kézmosóból, és ijedten nézett rá. – Hát csakugyan ennyire súlyos volt az állapota? Nem túloz? – Eszemben sincs. Mielőtt Sydneybe vittem volna, már alig evett. Teljesen kicsúszott a kezéből a dolgok irányítása. Féltem, hogy kárt tesz magában, ezért vittem be az ideggyógyászati klinikára. – És most?

– Megint megfelelően táplálkozik, kipihente magát. Összefüggően beszél. Már csak rajtam múlik, meg persze a gyerekeken, hogy újra olyan legyen, mint régen. És mi meg is fogunk tenni ezért mindent. – Ha tényleg ilyen válságos az állapota, attól tartok, ez hónapokba is beletelhet – aggódott Jock. – Tudom, de van időnk, bőven. – És a saját élete? – kérdezte szelíden a férfi, miközben lehúzta a kezéről a gumikesztyűt. – Árulja el, mivel foglalkozott éppen Brisbane-ben. mielőtt csapot-papot ott hagyott volna? – Biztosan olvasta a pályázatomhoz csatolt önéletrajzomat. Az orvos bólintott. – Igen, emlékszem rá. Most fejezte be az altató orvosi tanulmányai első részét. Amiért Julie Blythe, a férje és a kisbabájuk kifejezetten hálás lehet, engem is beleértve. Kitűnően végezte az érzéstelenítést. Tina elpirult a dicséret hallatán, a férfi azonban tovább faggatta: – Akkor tehát még nem talált olyan kórházat, ahol gyakorló orvosként a tanulmányai második részét is lezárhatta volna? – Találtam éppenséggel, de… – De nem kezdhette el a szakmai gyakorlatot, mert ide kellett jönnie – fejezte be a doktornő mondatát Jock. Tina bólintott. – Gondoltam. Ez azt jelenti, hogy a terveit egy évvel el kell halasztania, hiszen csak a jövő év elején hirdetnek meg újra gyakorló orvosi állásokat. – Az is megeshet, hogy valaki év közben hagyja ott a munkahelyét, és ily módon megüresedik valahol egy hely – jelentette ki derűlátón Tina. Ezzel biztatta magát akkor is, amikor két perc alatt felmondott. – Talán szerencsém lesz. – Talán nem. – Jock kíváncsian nézett rá a mosdó fölött. – És a magánéletével hogy áll? Van barátja? Tina paprikapiros lett. Pimasz fráter! Mindig zavarba tudja hozni az embert! – Ez nem a maga dolga! Ám az orvos már leolvasta arcáról a választ. Tina bosszankodott. – Vagyis valaki szép türelmesen vár magára a színfalak mögött… A doktornőnek Peter jutott az eszébe, akire igazán illik ez a fenti megállapítás. Peter csakugyan türelmesen várakozott Sydneyben, a színfalak mögött, hogy végre fellángoljon köztük a szerelem. Jól mutatnak egymás mellett, és sok közös jellemvonással rendelkeznek. Ez azonban még nem elég a házassághoz, ezt mindketten tudták. Peter szeretnivaló ember, és

végtelenül türelmes. Kár, hogy jó tulajdonságai ellenére sem képes igazán lángra lobbantani Tina szívét. – Ha annyira kíváncsi rá, igen, van valakim – felelte a doktornő, bár kijelentése nem azt a hatást keltette, amelyet el akart érni. Nem határozottnak, hanem inkább védekezőnek tűnt. – Peternek hívják. – Ő is orvos? – Igen, sebész. – Szép szakma! – válaszolta a férfi ridegebben, mint akarta. – És meglátogatja magát a hétvégén? – Nem, miért tenné? – Ezek szerint találkoztak Sydneyben. – Természetesen! – vágta rá szikrázó szemmel a doktornő. – Egyébként meg minek véljem ezt? Kihallgatásnak? Peter és én… – Igaza van, semmi közöm hozzá – visszakozott gyorsan a férfi, majd zavartan elmosolyodott. – Nem is akartam kíváncsiskodni, csupán… – Egy darabig tétovázott, azután kibökte: – Tina, a hétvégén rendezik meg a kórházi bált, és szeretném, ha elkísérne valaki… A doktornő szíve a torkában dobogott, de igyekezett palástolni az izgalmát. – Valószínűleg már sorban állnak a jelentkezők. Úgy hallottam, sohasem jelent különösebb gondot magának, hogy kísérőt találjon. Az orvos arca elfelhősödött. – Casanovának tart? Tina eltöprengett. – Igen. Legalábbis annak alapján, amit a nővérkék beszélnek magáról. Állítólag legfeljebb kétszer hajlandó randevúzni ugyanazzal a növel. – És ez érzékenyen érinti magát? – Ó, egyáltalán nem! – jelentette ki Tina könnyedséget színlelve. – Jómagam sem vágyom tartós kapcsolatra. – Hiszen ott van magának Peter. – Pontosan! – A doktornő igyekezett tudomást sem venni arról a furcsa bizsergésről, amelyet a gyomrában érzett a férfi közelsége miatt. – És mi az, amiért sohasem találkozik többször ugyanazzal a hölggyel, doktor úr? Elárulná az okát? A férfi némi töprengés után rávágta: – Mert mindig belém szeretnek. – Ó! – fintorodott el tréfásan Tina. – Miképp is lehettem ilyen ostoba, hogy erre nem jöttem rá magamtól?! – Kinevet? – lépett hozzá közelebb Jock.

– Eltalálta! – Rafter doktornő, én… Tina hátrálni kezdett. – Nem gondolja, hogy kissé nagyképűen viselkedik? Most Jock fintorodott el, de korántsem jókedvűen. – Meglehet – ismerte el kelletlenül. – Nagyon sajnálom, de a tartós, komoly kapcsolatot nem nekem találták ki. – Miért, mi kifogása van ellene? Talán még tetszene is magának. – Kizárt dolog. Az orvos határozott válasza hallatán Tina arcáról lefagyott a mosoly. – Megmondaná, miért? – Egyelőre hadd áruljak el csupán annyit, hogy nem érdekelnek a komoly kapcsolatok – vont vállat a férfi. – És különben is: magának ott van az a kedves Peter. Bár igaz, hogy Sydneyben. Ezek szerint jelenleg magát sem érdekelhetik különösebben a hosszú távú kapcsolatok. Mit felel hát a kérdésemre: eljön velem szombat este táncolni? Az orvos mosolyára Tina szíve ismét vadul kalapálni kezdett. Bosszankodott is emiatt, hiszen eszébe jutott a színfalak mögött türelmesen várakozó Peter. Ha igent mondanék, bizonyára remek estét tölthetnék Jockkal, tűnődött el magában. Végtére is meglehetősen régóta nem voltam már szórakozni, amellett Christie-t is egyre jobban furdalja a lelkiismeret, amiért ennyire leköt engem. Mindkettőnknek örömet szereznék, ha elfogadnám Blaxton doktor meghívását… A férfi eközben türelmesen mosolygott, és várta a választ. A doktornő ismét érezte a kellemes bizsergést a gyomrában, bármennyire küzdött is ellene. Mi az ördög ütött belé? Nem kell ilyen komolyan vennie ezt az ártatlan meghívást! – Nos, talán igen, de… – De… Jock csak ki akar használni, fordult meg Tina fejében hirtelen a gondolat. Ha ő így, akkor én is úgy! – Rendben van. Elmegyek magával szombaton, ha előbb maga is eljön Christie-hez, azután elvisszük a gyerekeket piknikezni. – Oda ki, a város határába? – Igen – bólintott a doktornő. – Ha mától kezdve minden éjjel ügyelek, akkor péntektől ráérek. Megígértem a kicsiknek, hogy szombat délutánra szervezek valami jó kis időtöltést. Van ott a közelünkben egy tó. Hozzon fürdőnadrágot, lubickolunk egyet, falatozunk, beszélgetünk, azután este elmehetünk táncolni! – És visszük a tóhoz a kicsiket is?

– Miért, van valami kifogása az apróságok jelenléte ellen? – pillantott oldalvást a férfira Tina. – Jót fog tenni magának, ha belekóstol egy kicsit a családi életbe. Vagy talán épp ez az, ami elől menekül? – Dehogy! Főként, ha nem a saját családomról van szó. – Akkor hát szombaton délután találkozunk. Négy óra körül megfelel? – Persze! Pompás lesz! – jelentette ki Jock, de a következő pillanatban már nem érezte magát ennyire biztosnak ebben. Megint a régi félelem gyötörte. Pedig általában csak akkor tört rá ez a kellemetlen érzés, ha már többször randevúzott egy nővel. Rafter doktornő azonban közömbös irántam, próbálta meggyőzni magát. Mihelyt a nővére teljesen felgyógyul, visszamegy Sydneybe. És mégis az az ostoba érzés kerítette hatalmába, hogy a lába alatt némiképp megingott a talaj… – Látom, hogy szereted a kisbabákat – állapította meg mosolyogva Ellen nővér. A kis Laury Blythe szinte egész testével Tina keblére simult. Még csak két órája van a világon, de máris tudja, mit akar. Ez segítette hozzá az életben maradáshoz is. – Ennyire könnyű észrevenni? – Biztosan te is szeretnél egyszer gyerekeket. – De még mennyire! – Azt hiszem, Blaxton doktor úr nem így van ezzel. – Valóban? – Tina igyekezett közönyt színlelni. – De azért ő is szereti a csecsemőket. – Igen, ez igaz. – Ellen rosszallóan csóválta a fejét. – Persze csak távolról szereti őket. Még nem vágyik saját gyerekre. Sem komoly kapcsolatra. Ezt mindenki így látja itt. – Én sem szeretném egyelőre hosszabb távra elkötelezni magam – szólt tettetett könnyedséggel Tina. – Ebben legalább összeillünk. – Majd te is csillogó szemmel jössz vissza az első találkáról, a második után meg a mennyben érzed magad… Azután felbukkan valahol a doktor úr egy másik nővel, és jön a siránkozás! Én már sok szerelmi bánatban gyötrődő nővérkét láttam ebben a kórházban! – De Ellen.... – Csak figyelmeztetni akartalak, kislányom: légy óvatos! Túl fiatal vagy, és könnyen befolyásolható. – Huszonnyolc éves vagyok, majdnem huszonkilenc. – Jó, akkor felnőtt vagy, de attól még befolyásolható. Jock veszélyes ember, Tina. Ne feledd a szavaimat! – Hiszen csak táncolni hívott! Semmi okod az aggodalomra! – nézett bosszúsan Tina az idős nővérre. – Vagy van valami más közölnivalód is?

– Szellemek járnak a nyomában – suttogta Ellen titokzatos képpel. – És ezek a szellemek okoznak fájdalmat neki, és mindenkinek, akivel dolga akad… – Miféle szellemek? – hitetlenkedett Tina, igencsak megdöbbenve idős barátnője viselkedésén. – Például az anyja szelleme. De biztosan még másoké is. Épp ezért erősen kételkedem benne, hogy valaha is közel engedne magához egyetlen nőt is. – És miért üldözi őt az anyja szelleme? – Tina nem tudta palástolni a kíváncsiságát. – Jock császármetszéssel jött a világra – mesélte Ellen. – Az édesanyja nem sokkal a műtét után fertőzést kapott. – Értem. – Tinának hirtelen eszébe jutott, a szokatlanul nagy adag penicillin, amelyet Jock Julie-nak adatott. – Te ezt nem értheted – vélte az idős asszony szomorúan. – A fertőzés egyre súlyosbodott, Jock édesanyja egyik betegségből a másikba esett. Műtét műtétet követett, de a helyzet csak rosszabbodott. Az asszony minduntalan visszakerült a kórházba, és nagy fájdalmak gyötörték. Betegsége végül bélelzáródáshoz vezetett. Röviddel a fia tizenegyedik születésnapja előtt ragadta el a halál. – Ó, istenem…! – És a bajok ezzel még nem értek véget – folytatta Ellen komor arccal. – Jock apja kérlelhetetlen, kemény ember volt, de a feleségét mindenekfelett szerette. A drága társ halála teljesen kiforgatta régi énjéből. Egyedül a fiát tette felelőssé felesége elvesztéséért. Es ezt éreztette is Jockkal, amíg csak élt… – Szegény fiú… – Ezért óva intelek: nehogy belehabarodj Jockba, kislányom! – ismételte meg az idős asszony a tanácsát. – Mert bármilyen hódító külsejű férfi is, a lelke soha nem gyógyuló sebekkel van tele. Alaposan az eszébe vésték, hogy túl sok baba él a földön, és a saját születésével is csak bajt okozott. Valószínűleg ezért választotta a szülészi pályát, hogy más nőkkel ne történhessen meg, ami az édesanyjával. Azt azonban nem tudom elképzelni róla, hogy valaha is saját gyereket akarna. Szombat délután, pontosan négy órakor Jock megérkezett Christie farmjára. Semmi sem tartotta fel a kórházban, és amikor meglátta Timet meg Allyt a veranda korlátján függeszkedve, már egyáltalán nem bánta, hogy ők is eljönnek fürödni. Sőt, ahogy megpillantotta Tinát, amint csöppnyi sárga bikinijében, karján a mózeskosárral kilép az ajtón, hirtelenjében minden gondjáról megfeledkezett. A doktornő egyszerűen észbontóan nézett ki, ahogy ott állt a korlát mögött, majdnem meztelenül, a baba kosarát csupasz bőréhez szorítva…

A teringettét! – Jó napot! – kiáltott oda neki Tina, és könnyedén lesietett a lépcsőn. A férfit elöntötte a forróság. Visszaköszönt, és örült, hogy lehűtheti majd magát a tó vizében. – A kicsit is hozzuk? Úgy értem, Rose-t – érdeklődött. – Ne butáskodj, Jock bácsi! Hiszen Rose még nem tud úszni! – szökdécselt le Ally a veranda lépcsőjén, majd öccsét a kezénél fogva a doktor kocsijához húzta. – Őrá majd anyuci vigyáz. A te autóddal megyünk? – Még csak az kellene! „Lábbusszal” megyünk – szólt közbe nevetve Tina. – Egy ilyen kényes kocsival nem lehet keresztülhajtani a földeken! – Dehogynem! – ellenkezett sértődötten az orvos. – Egy kis karcolás meg se kottyan neki! – Farönkök akadhatnak az utunkba… – Hát majd kikerüljük őket! – De csak kétüléses! – Annyi baj legyen! Sok jó ember kis helyen is elfér! – Jó, de visszafelé mindannyian vizesek meg homokosak leszünk. Tönkretesszük a gyönyörű bőrüléseket. Jock szeme dühösen szikrázott. Szemlátomást örömet szerzett Tinának, hogy elsorolhatja, mennyire haszontalannak tartja az ilyen fényűző kocsikat. – Ki lehet tisztíttatni! – Maga mondta! – ugratta tovább a doktornő a férfit. Letette a mózeskosarat a motorháztetőre, majd jókedvűen felemelte Timet, és nagy huppanással beemelte a puha bőrülésre. – Kedv s magától, Blaxton doktor, amiért nem hagyja, hogy az én kocsimat piszkoljuk össze… Jock jó képet vágott a rossz tréfához, és inkább nem válaszolt semmit. Tina újra a karjára vette Rose kosarát. Ekkor egy nő lépett ki a rozoga házikóból. Ez biztosan Christine. Sápadt arcának vonásai halványan Tináéra emlékeztettek. Ugyanaz az égő vörös haj, de… ehhez az elgyötört alakhoz valahogy nem illett. Christine nagyon soványnak tűnt, és gyengének, mintha lábai még ezt a kis súlyt is alig bírnák el. Vékony, eres kezével görcsösen kapaszkodott a veranda korlátjába. Vézna teste csaknem elveszett az egyszerű pamutruhában. De szépen kifésülte a haját, és félénken mosolygott. – Szóval ő a te Blaxton doktorod! – fordult Tina a nővéréhez. – Nem, ő nem az én Blaxton doktorom! – tiltakozott rögtön Christine. Tina fürgén a nővére mellett termett, és onnan nézett hamiskán lefelé, a kocsiban ülő Jockra. A szeme huncutul csillogott:

– Kétszer fogok randevúzni vele. Több ugyanis nem jár azon szerencsés hölgyeknek, akik abban a megtiszteltetésben részesülnek, hogy szórakozni mehetnek vele. A második randi után ugyanis a doktor úr már más partnert keres. Ezért aztán igyekezni fogok, hogy együttlétünk minden percét kiélvezzem! – No, de Tina! – rémüldözött Christine, miközben a magas termetű Jock kikászálódott a szűk sportkocsiból, és odajött hozzá. – Bocsásson meg neki! Nem volt gyerekszobája! – szabadkozott Christine a húga miatt. – Ez nem igaz! – vetette ellen Tina. – Csupán annyi az egész, hogy egy csomó rossz tulajdonságot örököltem. Christine ugyan mindent megtett, de hát kutyából nem lesz szalonna… A két nő felkacagott, Jock pedig elbűvölten figyelte őket. Annyi csapás ellenére mégis így tudnak nevetni! Christine-re figyelj, öregem! Ne azokra a karcsú, hosszú combokra ott mellette! – feddte meg magát gondolatban. Felocsúdott, és megszorította Christie keskeny kézfejét. – Üdvözlöm, Mrs. Maiden! Örülök, hogy végre megismerhetem. És elmondanám, mennyire sajnálom, hogy nem nálam szülte meg Rose-t. Bocsánatot kérek, amiért a helyettesem rosszul bánt magával. – Zavartan mosolygott. – És még mennyi mindenért kellene bocsánatot kérnem! – De hát… nem is maga tehet róla – hebegte Christie. – Alapjában véve minden az én hibám volt. Tina azt mondja, ha jártam volna terhes gondozásra, talán nem is történt volna meg ez a szörnyűség. Tudom, hogy igaza van, de… – Szegény embert még az ág is húzza. Sokszor csőstül jön a baj, és nem lehet egyedül megszabadulni tőle. Én is tapasztaltam már – szólt Jock együttérzéssel. – A szülés utáni depresszió betegség. A hormonháztartás egyensúlyának megbillenése okozza, de még ma sem látjuk pontosan, hogyan és miért. Kész csoda, hogy túlvészelte, és már nevetni is képes! – Tinának köszönhetem. Mindig jókedvre derít – közölte hálás hangon Christie. – Igen, ő mindenkit mosolyra fakaszt – helyeselt az orvos is. – Csak nem arra céloz a doktor bácsi, hogy amolyan mókamester volnék? – játszotta a sértődöttet Tina, miközben még jobban magához szorította a mózeskosarat. – Hallod ezt, Rose? Azt állítják, hogy Tina nénéd egy paprikajancsi! Jock azonban úgy tett, mint aki fel se veszi az újabb ugratást, és Christie-hez fordult: – Mrs. Maiden, most, hogy végre hazajött, és van valakije, aki törődik magával meg a gyerekekkel… – Hála magának!

– Ne hálálkodjon! Ez a legkevesebb, amit a helyettesem hibájának ellensúlyozására tehetek – jelentette ki Jock. – Szóval folytatni kellene a kezelését még akkor is, ha már nincs kórházban. Ha óhajtja, szívesen segítek ebben. – Hát… – tétovázott Christie. – Tulajdonképpen nincs szükségem… – Nem bízik már az orvosokban, ugye? – fogalmazta meg helyette az érzéseit Jock. – Ez érthető is azok után, amit átélt. De még egyszer kérem, keressen fel! Tina lélegzetvisszafojtva figyelt. Az orvos elővett az ingzsebéből egy kis fekete naptárat, és felütötte. – Hétfő reggel megfelelne? Bízzon bennem, Mrs. Maiden! – Hívjon csak Christie-nek! – szólt az asszony, mire Jock elmosolyodott. – Akkor hát megbízik bennem, Christie? – Az orvos az autóban ülő, gumikacsával és karúszókkal felszerelkezett két gyerekre mutatott. Hiszen Timet meg Allyt is rám bízza most. – Én… – Christie, kérem! Egész életemben kínozni fog a lelkiismeret, ha most nem fogadja el a segítségemet! Christie rámeredt, majd alig láthatóan elmosolyodott. – Most már értem, miért mondta Tina, hogy maga veszélyes ember, Blaxton doktor – szólt szelíden. – Maga az a fajta, aki még az eszkimóknak is el tudja adni a hűtőszekrényt! Nem bánom, találkozzunk hétfő reggel! Kezet rá! A férfi megragadta az asszony kezét, az arca sugárzott a boldogságtól. – Christie, ez nagyszerű! Együtt ripsz-ropsz megbirkózunk ezzel a csúnya depresszióval. Tina törődik majd a házzal, Marie a gyerekekkel, én pedig magával! – Úgy legyen! Ha maga és Tina összefog, minden megoldódik! Csodálatos párt alkotnak így együtt!

5. Fejezet

– Remekül csinálta! Tinának kiabálnia kellett, hogy a doktor megértse a szavát a pajkos gyerekzsivaj meg a motorzúgás közepette. Jock elfintorodott. Azóta, hogy csábos bikinijében meglátta a doktornőt, csak arra vágyott, hogy minél közelebb legyen hozzá, még ha csak egy szűk sportkocsiban, két csintalan gyerek jelenlétében kerülhet is sor erre. – Mire gondol? – kérdezte azután bizalmatlanul. – Úgy értem, remekül bánt Christie-vel! – kiáltotta vissza Tina, miközben Ally és Tim izgatottan ficánkolt az ölében. – Miből sejtette, hogy a nővérem bizalmatlan az orvosokkal szemben? – Megéreztem. Gondolja, hogy Christie felkeres hétfőn? – Most, hogy megismerte magát, és megegyeztek egy időpontban, biztosan el fog menni. A nehezén már túl van. – Tina halványan elmosolyodott, azután felsóhajtott. – Bárcsak maga vezette volna le a szülést! Nem is sejti, mennyire szerettem volna! – Borítsunk fátylat a múltra, és élvezzük a jelent! – tanácsolta az orvos. – A nővére most már jó kezekben van, és hamar kilábal a betegségéből! – Igen, talán. –Biztosan. – Jock kikerült egy fatönköt, mire a kis kocsi huppant egyet. – Melyik orvos kezelte Sydneyben? Tina megmondta, mire a férfi bólintott. – Ha Pat Morgen azt mondja, hogy Christie-t haza lehet engedni, akkor arra mérget vehetünk. Meg is fog gyógyulni a nővére. – Igen, Jock. Én pedig szeretnék köszönetet mondani, amiért olyan csodálatosan viselkedett velem, annak ellenére, hogy én milyen hangnemben beszéltem magával. – Mi, orvosok, már csak ilyen csodálatosak vagyunk, ez úgyszólván munkaköri kötelességünk – ugratta a férfi Tinát. – Türelem! Maga is ilyen lesz, amint befejezi a tanulmányait. A doktornő felkacagott, a feszültség oldódott, és úgy látszott, gyönyörű, nyugodt délutánnak néznek elébe. A kristálytiszta vizű kis hegyi tó északi oldalánál puha, fehér homokkal fedett strand terült el. A homokban sok helyütt tengeri kagylók maradványaira lehetett bukkanni, évmilliókkal ezelőtt még valószínűleg tenger borította ezt a területet.

Jock leparkolt a kocsival a föveny előtt, és álmélkodva bámulta az eléje táruló csodálatos látványt. – Ejha! – rikkantott elismerően. – Ugye ilyen szépet még nem látott? – lelkesedett Tina is, és egy indiánkurjantással kinn termett a kocsiból. – No, pupákok! Lássuk, ki érbe elsőként a vízbe! Az egész délutánt ilyen fesztelen hangulatban töltötték. Jock a hátán fekve lebegett a langymeleg víz tetején, és oldalról figyelte, hogyan játszik a doktornő a két gyerekkel. Tina annyira különbözött a többi hölgyismerősétől! Még sohasem találkozott hozzá hasonlóval, állapította meg magában csodálkozva. Ez a nő valósággal habzsolta az életet, minden csepp örömét kiélvezte. Most is, ahogy a kicsikkel játszik… Megpörgeti, vízbe dobja őket, azután maga is belecsobban, és a víz alól felbukkanva sellőként kacag a gyerekekre. Majd visszamegy a partra, és teát tölt mindannyiuknak. A habos torta evés után pedig több tejszínhab maradt az orra hegyén, mint a két kis lurkónak. De akkor is csak kacagott, amikor Jock erre figyelmeztette. Es ahelyett hogy letörölte volna a habot, újból megragadta a kisgyerekek kezét. – Gyertek, kiskacsáim, lubickolunk még egy utolsót, hogy lemossuk a tejszínhabot, azután ideje hazamennünk, mert nekem és Jock bácsinak át kell öltöznünk az esti mulatsághoz. – Azzal berohant a kicsikkel a vízbe. Az orvos megbabonázva bámult Tina karcsú, nőies alakja után. De nem követte. Minden ereje elhagyta. Vagy talán csak attól félt, hogy ennek a csodaszép, majdnem meztelen tüneménynek a közelében legyen? Inkább elterült a forró homokban, és eltűnődött szokatlan érzésein. Mi a csoda ütött belé hirtelen? Ez a nő… Biztosan csak a varázslatos környezet teszi, győzködte magát, de belül tudta, hogy Tina bűvölte el. A doktornő eközben a hátán úszott, két kezében egy-egy kötél, azzal vontatta a gyerekeket, akik kacarásztak és kurjongattak széles jókedvükben. Milyen bájos kis család! Csodálatos lehet, ha saját családja van az embernek, merült fel a férfiban a gondolat. Te jóságos ég, hogy mi nem jut az eszébe! Ez a kellemes környezet, ez a gyönyörű nő és a két aranyos csöppség már elég ahhoz, hogy egyszeriben elfelejtse, mit fogadott meg az elmúlt húsz évben? Megcsóválta a fejét. Nem. Soha! „Ha egyszer beleszeretsz egy nőbe, te leszel a legnagyobb tökfilkó a világon – jutottak eszébe az apja keserű szavai. – Többé nem lehetsz ura önmagadnak. Vigyázz, hogy soha ne veszítsd el a fejed egy asszony miatt!” Jock a víz felé tekintett, és csak most értette meg igazán az atyai intelmeket. Hiszen életében először került olyan helyzetbe, hogy úgy érezte, elveszíti a fejét.

Hazavitték a gyerekeket, lezuhanyoztak és átöltöztek az esti bálhoz. Jock tusolt le először, és amíg Tinán volt a sor, Christie-vel, Marie-val meg a gyerekekkel csevegett. Azután kivette Rose-t a bölcsőből, és vele játszadozott. Hamar elrepült az idő, főleg, hogy Tina mindössze negyedóra alatt elkészült. A férfi legalább egy órás szépítkezésre számított. Mégis, amikor a doktornő kijött a hálószobából, majdnem leesett az álla. – Mi lelte? – nézett rá Tina kíváncsian. – Talán túl rövid a szoknyám? – pördült az orvos elé. Elbűvölően festett vékony pántos, elöl és hátul mélyen kivágott, bíborpiros ruhájában! Lágyan leomló harangszoknyája alól kikandikált ezüstösen csillogó harisnyába bújtatott szép, formás lába és tűsarkú cipője. Jockot megigézte a látvány. – A haja még mindig nedves! – figyelmeztette a doktornőt Marie, és a férfi felocsúdott. – Nehogy megfázzon! – Nem akartam még ezzel is húzni az időt, majd a kocsiban megszárad. Feltéve, hogy a doktor úr lehajtja a tetőt. – Huncutul Jockra pillantott. – Lenyűgöző, hogy egy ilyen csodaautót még hajszárításra is lehet használni! Ez a nő kész veszedelem! Egyszerűen észbontó! Jock felemelkedett a székről, Rose-zal a karjában. Tina úgy találta, hogy a férfinak nemcsak a fehér orvosi köpeny, hanem a fekete szmoking is remekül áll. És milyen természetességgel tartja a karjában azt a babát! Igazán kár, hogy nem akar gyereket. Pedig minden bizonnyal kitűnő férj, apa és… szerető válnék belőle! Ejnye, mi nem jut eszedbe? – utasította rendre magát. Hiszen ez az első randevúd ezzel a férfival, és a második után vége szakad a kis kalandnak. Mindenki ezt mondja, még maga Jock is. – Nem gondolod, hugicám, hogy rövidebb is lehetne a ruhád? – szólalt meg Christie. – Ha picit feljebb húznád… – Isten ments! Ez ruha, nem tunika! Már így is alig takarja a bugyimat. Jock nyelt egyet. Christine és Marie ránézett, ő pedig remélte, hogy izgalma nem látszik rajta. Igyekezett közömbös képet vágni. – Hát akkor nekivágunk? – pillantott Tina az órájára. – Fél nyolc. Adja oda Rose-t az anyukájának, és induljunk, mielőtt még megszólal a csipogója! Sohasem lehet tudni, mikor akar egy újabb baba a világra jönni. Élvezzük a szabadságot, amíg lehet! A táncos mulatság pompásan sikerült. Olyan pompásan, hogy Jock még sokáig szívesen gondolt vissza rá. Emlékezett például Lloyd doktor arckifejezésére, amikor meglátta Tinát orvosi köpeny nélkül. Úgy bámult rá, mintha áramütés érte volna. Lloyd felesége, Susanne féltékenyen karolt az urába:

– Ne felejtsd el, drágám, milyen boldog házasságban élsz! Úgyhogy légy szíves, vedd le a tekinteted Tina ruhájáról, pontosabban szólva arról, ami belőle kilátszik, és engedd át ezt az élvezetet Jocknak! – Azzal a csinos, krémszínű ruhát viselő asszonyka mosolyogva Tinához fordult: – Őszintén szólva akkor aggódtam volna jobban, ha a férjuram nem bámulja meg magát, kedvesem. Elragadóan fest ebben a ruhakölteményben! Jock, vigye innen Tinát, és vigyázzon rá nagyon, különben még szemellenzőt kell aggatnunk minden férfira itt a bálteremben! Jock megfogadta Susanne tanácsát. A táncparkettre kísérte a doktornőt, átkarolta karcsú derekát, és magához ölelte. Azután forogni kezdett körülöttük a világ… Sajnos csak addig, amíg valaki meg nem kopogtatta a férfi vállát. – Lekérhetem a partnerét, doki? A helybéli ifjak figyelmét máris felkeltette Tina, többen is odagyűltek köréje, hogy szerencsét próbáljanak. – Kedves doktornő, más férfi is van a bálteremben, nemcsak Blaxton úr! Emlékszik még rám? Én kértem mindig kölcsön ceruzát magától a suliban. Harmadikban. Jaj, ha tudtam volna, hogy ilyen csinibaba lesz, inkább én adtam volna oda az összes ceruzámat! Táncoljon velem, azután megbeszéljük, hogyan róhatom le a hálámat a ceruzákért! Tina mosolygott, kacagott, hátravetette gyönyörű haját, de nem bontakozott ki Jock öleléséből. – Ma nem lehet, fiúk! Ma este csak Blaxton doktor úrral táncolok, amíg el nem hívják a következő babához. Úgyhogy ne fáradjanak! Persze a „doktor urat” ma este is elszólította a kötelesség. Éjfél felé, amikor a zenekar lassúbb, érzelmesebb melódiákba fogott, megszólalt az övére fűzött csipogója. A pokolba is! – dühöngött magában Jock. Csak nehezen tudott visszatérni a valóságba, de azért lassan felocsúdott, elengedte Tinát, és újabb szitkozódás közben elővette a hívóját. – Sürgősen keresnem kell egy telefont – szólt utána Tinának. – Sam Hopper kéri, hogy hívjam vissza. Remélhetőleg csak tanácsot szeretne. Ugye megvár? Alig tett azonban egy lépést, Tina már Kevin Blewett, a helybéli patikus karjaiba perdült. Mennyivel szívesebben lennék most inkább gyógyszerész! – gondolta Jock keserűen. Lenne rendes, kötött munkaidőm, kis üzletem, amelyet minden este hatkor bezárnék, és aztán szépen hazaballagnék… Erre a gondolatra újabb szitkozódás hagyta el az ajkát. Hogy fogja visszaszerezni Tinát a telefonálás után? Az az álnok patikus úgy szorongatja őt, hogy az már több a soknál! De hamarosan kiderült, hogy Jock fölöslegesen aggódott, mert ezen az éjszakán már amúgy sem lett volna alkalma átölelni Tinát…

– Jock? Ne haragudj, öregem, de egy méhsüllyedéses esetről lenne szó – hallatszódott Sam hangja a vonal túlsó végéről. A férfi lehunyta a szemét. Már csak ez hiányzott! Sam ugyan általános orvosi végzettséggel rendelkezett, mégis ragaszkodott ahhoz, hogy a betegei nála szüljenek. Annyira bízott magában, hogy általában nem szívesen vette igénybe mások segítségét. Ha most mégis ehhez folyamodik, akkor valóban nagyon súlyos lehet az eset. Méhsüllyedés! Jock nem tehetett mást, visszasietett Tinához, és közölte vele, hogy sürgősen el kell mennie. A doktornő, akit még mindig a patikus tartott szorosan átölelve, így szólt a partneréhez: – Bocsásson meg, Kevin, de elkísérem Jockot. Hátha szüksége lesz egy altatóorvosra. – De ma Mark az ügyeletes! – tiltakozott a gyógyszerész. – Igen, csakhogy biztos hallott már róla, hogy Blaxton doktor úrral csak kétszer lehet randizni, ezért szeretném kihasználni vele az időt. Jó éjt, Kevin! Induljunk, Jock! Az orvos annyira meghökkent, hogy szólni sem bírt. Csak a kórházhoz vezető úton, a kocsiban jött meg a hangja: – Igazán nem kellett volna elkísérnie! – Dehogynem! Kevinnek fertőtlenítő szaga van, izzad a tenyere, és csak „arra” tud gondolni. Az viszont engem nem érdekel. Jock jót derült magában. – Akkor esetleg hazavigyem? – Semmi esetre sem. Magával tartok – mosolyodott el Tina. – Egy egész estére hívott meg, így hát követni fogom, bárhová megy is. A középkorú, immár hatgyermekes édesanya. Heather Wardrop megszokott lefolyású szülésre számított. Csakhogy a méhet tartó szalagok meggyengültek az előző terhességei alatt, és a mostani szülés után a méh egyszerűen kifordult. Az asszony hihetetlenül megijedt, és közel állt az eszméletvesztéshez. Sam Hopper sem érezte magát sokkal különbül. – A mindenségit. Jock, honnan sejthettem volna, hogy ilyesmi történik? – védekezett azonnal. – Egy pillanat műve volt, ilyet még sosem tapasztaltam. Istenem, de szörnyen néz ki… – A dolog pillanatnyilag valóban rosszul áll, de semmiképpen sem szörnyen – szólt Jock, látva, mennyire rémülten figyeli őt Heather meg a férje. – Elsőként pótoljuk az elvesztett energiát. Tina, kérem, kösse be az infúziót! – Ezt már Sam is megtehette volna, bosszankodott közben magában. Ilyesfajta bonyodalmak gyakran adódhatnak, de könnyen megszüntethetők. Jock ügyet sem vetett a háta mögött folyvást szabadkozó Samre. máris a betegéhez fordult:

– Ne féljen, Heather! Csupán arról van szó, hogy a szervezete a kelleténél gyorsabban igyekezett világra hozni ezt a gyermeket. Olyan ez, mint amikor egy gumikesztyűt leveszünk a kezünkről, és az kifordul. Csak vissza kell fordítani a színére. Én is ezt fogom tenni. – De… – No és hol a kis „jövevény”? – kérdezte Jock, hogy elterelje a betege figyelmét. – A kis,.bűnös”, aki ezt a kalamajkát okozta? – nézett körül derűsen. – Ennyi tennivalót ad nekem, és még csak nem is láthatom? – A nővérke – pihegte Heather –, magával vitte a lányunkat az újszülött osztályra. – Ó, tehát egy kis hölgyemény az oka mindennek? És hogy fogják hívni? – társalgott Jock könnyedén, de közben a munkára összpontosított. Pillantásával siettette Tinát. – Margarétának. A férjem, Michael édesanyja után. – Nagyon szép nevet választottak. Remélem, nemsokára személyesen is megismerhetem a kisasszonyt. Előbb azonban visszafordítjuk ezt a „kesztyűt”. – De hogyan? – kérdezte halálra vált arccal az újdonsült apuka. – Nagyon egyszerűen. Ráadásul fájdalommentes is lesz, ha elaltatjuk a feleségét. Rafter doktornő mindjárt gondoskodik is erről, én pedig pár mozdulattal helyrehozom a rendellenességet. Azután még néhány öltés, hogy minden szépen a helyén maradjon, és máris olyan lesz, mint rég. Michael megragadta a felesége kezét, és könyörgő tekintettel Jockot figyelte. Ördög tudja, mennyire megrémíthette őket Sam hozzá nem értése, futott át Tina agyán. Talán már attól tartottak, hogy Heather meghal. – Ugye meggyógyítja az asszonykámat, drága doktor úr? – érdeklődött reménykedve a férj. – Nem gondolod, kérlek, hogy mégis inkább Sydneybe kellene vitetnünk? – akadékoskodott Sam. – Rettenetesen néz ki… – Csupán a látványa borzasztó – hangzott Jock válasza. Sam csak felesleges aggodalmat okoz az amúgy is rémült betegnek meg a férjének, bosszankodott magában, azután mosolyogva a házaspárhoz fordult: – Nyugodjanak meg, Rafter doktornő kitűnő altatóorvos, és jómagam is többször kezeltem már ilyen esetet. Meg fogunk birkózni a magáéval is, Heather. Elküldhetném ugyan Sydneybe, de az út hosszú és fárasztó, meg feleslegesnek is tartom. Megbíznak bennünk? – De mennyire, doktor úr! – felelte Michael kissé megnyugodva, és csak most vette észre, hogy Jock szmokingban, Tina pedig kisestélyiben van. – Ugye megbízunk ebben a két csinos orvosban, drágám? – fordult a feleségéhez. – Olyanok, mintha most szálltak volna le a Vogue címlapjáról! – Hát persze, apukám – motyogta Heather, és ő is elmosolyodott. – Mindig is kedveltem a szmokingos férfiakat. Nyugodtan rábízhatsz a doktor úrra, Michael. Azt tehet velem, amit

csak akar – szólt elhaló hangon. – Feltéve, hogy nekem nem kell közreműködnöm… – suttogta végül, és elaludt. Tina és Jock átöltözött, majd nekilátott a munkának. Az eset azonban nem bizonyult annyira könnyűnek, mint ahogy Jock azt a beteg megnyugtatására lefestette. Két órán keresztül tartózkodtak a műtőben. – Ezt a babát császármetszéssel kellett volna a világra segíteni – vélte bosszúsan Jock, amikor végre befejezték a műtétet. – Ilyen nagy súlyú babánál Samnek kutya kötelessége lett volna kikérni egy szakorvos véleményét. Sam viszont – félve Jock szemrehányásaitól – még azelőtt hazament, hogy Heathert betolták a műtőbe. Minden munkát Tinára meg a férfira hagyott. – Sam egyszerűen nem ért hozzá, hogyan kell egy szülést levezetni – füstölgött magában Jock, amikor kiléptek a műtőből. – A tanulmányai befejezése után becsukta a könyveit, és elő sem vette azóta. Nem lenne szabad szüléseket vállalnia, és… – Higgadjon le, Jock! Az a fő, hogy Heather jól van. Hála magának. – De a méhrepedés veszélye is fennállt. És még mi minden történhetett volna… Heather mindig ilyen nagy súlyú gyermekeket hozott a világra, nála nagyobb az esélye a hasonló rendellenességek kialakulásának. Samnek az előzetes vizsgálatok alapján tudnia kellett volna, hogy ez a magzat is ekkora lesz. Ennek ellenére az utolsó pillanatban kér segítséget! – bosszankodott továbbra is az orvos. – És ha a betege meghal, talán csupán annyit mond, hogy előfordul az ilyesmi. Pedig ez ma már igenis kivédhető! Ha minden szükséges intézkedést jó előre megtesznek. Elvégre én sem lehetek ott egy időben mindenhol! – Szeretné – szakította félbe Tina szelíden az orvos szóáradatát –, ha egyszerre lehetne ott mindenhol? Jock rácsodálkozott, majd a fejét csóválta. – Most bizonyára beképzeltnek tart – jelentette ki végül mosolyogva. Hát van is mire felvágnia! – gondolta a doktornő. Hiszen kitűnő szülész. Viszonozta a férfi mosolyát, azután fáradtan leült a kézmosó melletti padra. – Mondja csak, Jock… – Tessék! – szólt vissza az orvos, de a nő látta, hogy a gondolatai egészen máshol járnak. Még mindig a szerencsétlenségen töprengett, amely bekövetkezhetett volna. Mi lett volna, ha a hat gyermek anya nélkül, Michael Wardrop pedig feleség nélkül marad? Jock előtt felrémlett a saját édesanyja esete. Látszott rajta, hogy emészti a bánat. Ki hitte volna? – fordult meg a kérdés Tina fejében az orvos elkínzott arca láttán. A nagy Blaxton doktor úrnak ekkora szíve van! Te jó ég, csak nem fog belészeretni? Egy olyan férfiba, aki nem akarja elkötelezni magát senki mellett?

– Ó, Jock! – ismételte meg a férfi nevét, felállt a padról, és hátrasimította az orvos haját. Mint egy féleség, aki meg akarja vigasztalni bánkódó hitvesét. – Ma éjjel egy új emberke jött a világra, és maga megmentette számára az édesanyját – búgta a férfinak, miközben vigasztalásképpen tovább cirógatta a fejét. – Persze, nem lehet ott mindenhol egy időben, de ma éjjel jókor érkezett. És a nővéremet is kisegíti majd a bajból. Maga csodálatos ember. Mit akar még, Jock? Semmi válasz. Az orvos mereven, némán állt Tina előtt, az arcára kiült a fájdalom. A doktornő nem bírta tovább. Vigasztalón két kezébe fogta Jock arcát, és megcsókolta a férfit.

6. Fejezet

Tina valójában vigasztalásnak szánta ezt a csókot. Amikor azonban az ajka Jockéhoz ért, mintha egy vulkán tört volna ki… Kétségbeesetten tapasztalta, hogy egy szempillantás alatt fellobbant benne a szenvedély lángja, és megint érezte azt a furcsa bizsergést a gyomrában… Különös vonzódás ébredt benne a magas, jóképű férfi iránt, akit még mindig üldöznek gyerekkorának kísértetei. Ajka eggyé olvadt Jockéval, és forróság járta át a testét. Egészen elgyengült ettől a sohasem tapasztalt vágyakozástól. Az orvos karja átölelte, majd a csípőjénél fogva magához szorította. Tina hozzásimult, miközben a nyelve bebocsátásért esedezve várakozott a férfi összezárt ajkai előtt. Egész testében remegett a vágytól. Te jóságos ég! Mi a csuda történik itt? – töprengett. A lelke legmélyén azonnal megfogalmazódott a válasz is. Jockot neki teremtették, és együtt akar lenni vele… A férfi azonban eltolta magától. Tina elfojtott egy sóhajt. Büszkesége meggátolta, hogy továbbra is Jockba kapaszkodjon. Engedte, hogy az orvos egy karnyújtásnyira eltartsa magától, és mélyen a szemébe nézzen. Csak nem vádolni akarja ez a tekintet? A nő állta Jock pillantását, nem szégyellte magát a csók miatt. Miért is tette volna? Valami megmagyarázhatatlan, eddig sohasem tapasztalt dolog történt vele, és ő nem törődött a következményekkel. Egyet viszont bizton állíthatott: azt kívánta, bárcsak örökké tartana! – Nem! – tört ki a férfiból egyszer csak rekedtes hangon. – Nem? – visszhangozta kuncogva Tina a kijelentését, amin maga is ugyancsak meglepődött. – Azt szeretnéd mondani, hogy nem akarsz itt rögtön, a műtő kőpadlóján magadévá tenni? Nincs szerencsém! Pedig egy darabig így állt a dolog, és ez lett volna az első alkalom. Az orvos szeme felcsillant, és Tina azt remélte, hogy a férfi a végén mégis ráveti magát. Jock azonban újra visszanyerte az önuralmát. – Tina… Nagyon sajnálom, hogy… – Megcsókoltál? – kérdezte kacagva a nő, azután felágaskodott, és egy puszit nyomott az orvos arcára. – Tudom, nem szereted a komoly, hosszú távú kapcsolatokat. Egyébként én sem. Már elfelejtetted Petert? Az orvost szemmel láthatólag bosszantotta a másik férfi felemlegetése. – Hát ő jár a fejedben, miközben velem csókolózol? – Csak téged csókollak így.

– Hogy értsem ezt, Tina? – vonta össze a szemöldökét Jock. – Úgy. ahogy mondtam. Még sohasem csókoltam meg férfit úgy, ahogy most téged. Fogalmam sincs, mi az oka ennek, de te biztosan meg tudod magyarázni. Csupa fül vagyok. Hosszú, zavart csend következett. Végül a doktornő összeszedte minden bátorságát, és ismét egy gyengéd csókot nyomott Jock szájára. – Ne tiltakozz! – szólt rá önkéntelenül is. Úgy látszik, fülig belehabarodott ebbe a jóképű orvosba, de ha ezt nyíltan bevallja… Jock mindjárt a nyakába kapja a lábát, és elillan, mintha itt se volna! – Szinte szikrázik köztünk a levegő, nem érzed? Jó hasznunkat vehetnék egy áramfejlesztő erőműben… Szerintem nézzük meg a kis Margarétát, azután bújjunk be az ágyba! – Az ágyba… – ismételte gépiesen a férfi. – Úgy értem, mindenki a sajátjába – javította ki magát a doktornő. Feltámadt benne a harag. Ez a pasas úgy viselkedik, mintha ő valami könnyű kis nőcske lenne. – Mi másra gondolhattam volna? Végtére is eszembe sem jutna hűtlennek lenni az én kis Peterömhöz. Ez persze a legkevésbé sem felelt meg a valóságnak, de Tina már kimondta, így aztán a következő találkáról szó sem esett. A lány egész héten át a saját érzelmein próbált kiigazodni, miközben igyekezett elkerülni a találkozást Jockkal. Kevés sikerrel. Az egyik éjjel ikreket segítettek a világra, egy másikon pedig koraszülést vezettek le. A férfi mindkét alkalommal ridegnek és távolságtartónak mutatkozott. A hét vége felé Tina már attól félt, elveszíti a józan eszét. Fülig beleszeretett az orvosba. Kár, hogy az tudomást sem vett róla. Tina azonban a visszautasítást is emelt fővel fogadta. Rájött, hogy nem folytathatja a viszonyát Peterrel, amikor már megtapasztalta, milyen csókolózni egy olyan férfival, mint Jock. Azon nyomban felhívta hát régi barátját, és közölte vele, hogy elválnak útjaik, mivel nem szándékozik egyhamar visszatérni a nagyvárosba. Lehet, hogy csak képzelődött, de úgy hallotta, mintha Peter hangjából megkönnyebbülés csendülne ki… – Mikor randizol újra Blaxton doktorral, Tina? – érdeklődött Christine néhány nappal később. – Fogalmam sincs – vallotta be a húga. Christine elképedt. – Hát akkor kérdezd meg, az ég szerelmére! Én a helyedben biztos megtenném. Jock csodálatos férfi. – De nem vesz komolyan. – Attól még megteheted. Kettőtökért. Kérdezd meg!

Az elkövetkező napokban Tina bátorságot gyűjtött, bár úgy érezte, kár a fáradságért. Másfelől viszont ha meglátta Jockot a kórházban, fehér köpenyben, sztetoszkóppal a nyakában, amint az ápolónőkkel nevetgél… Igazat adott Christie-nek. Neki kell megtennie az első lépést. Ezután már csak a kedvező alkalmat leste, amikor egyszer végre kettesben maradhat az orvossal - ami nem is olyan könnyű feladat egy kórházban… A férfi épp azt a négy csecsemőt vizsgálta, akiket ő segített a világra. Tina az üvegen keresztül nézte, amint Jock kiságytól kiságyig lépdel. Hogy szereti a babákat! Látszott az arcán, amikor a karjába vette a kis Margarétát, miközben azt hitte, senki sem látja. Igazán odaadó édesapa lenne belőle, gondolta Tina. A férfi gyengéd mosolya láttán hevesen kalapálni kezdett a szíve. Csodálatos lehet szeretőnek is! Most kérdezd meg! – súgta neki egy belső hang. Elöntötte a forróság. Nagy levegőt vett, és benyitott az újszülött osztályra. – Szia! Jock felpillantott a kisbabáról, és azonnal lefagyott a mosoly az arcáról. – Szervusz! – tette vissza Margarétát a kiságyba, majd betakargatta, és az órájára nézett. – Te mit keresel még itt? Tinát nyomban lehűtötte ez a fagyos fogadtatás. – Itt dolgozom. Te vettél vissza. Nem emlékszel? Hogy is feledkezhetnék el róla? – jegyezte meg magában kissé kesernyésen a férfi. – Hét órakor vége a munkaidődnek. Ha nem tévedek, ez már jó egy órája lejárt. – Nem tévedsz. Csak látni akartalak. A férfi arcán látszott, hogy a legszívesebben elmenekülne. – Minek? – Hogy te milyen barátságos vagy ma! – Dolgozom. – Igen, láttam az előbb – mosolygott rá Tina. – Komoly munka lehet dédelgetni egy kisbabát… – Miről akarsz beszélni velem? – A második randevúnkról. Jock szemében felcsillant valami, de utána rögtön megint teljesen kifürkészhetetlen lett az arca. – Csupán egy esküvőről lenne szó – bökte ki végül a doktornő. – Nincs kísérőm. Peter nem jöhet. – Miért nem?

– Mert szakítottunk. Hát nem szomorú? Egy évig jártunk együtt, és csak most döbbentünk rá, hogy mégsem illünk össze. – Hogyhogy? – firtatta bizalmatlanul az orvos. – Peter feleséget és gyerekeket szeretett volna, én viszont se asszony, se anya nem óhajtok lenni. – Legalábbis nem Peteré meg az ő gyerekeié, tette hozzá magában Tina. – Élvezni szeretném az életet, amíg még fiatal vagyok. – Úgy? – Úgy. A doktornő Cameron Croxton ágyacskája fölé hajolt. – Látom, a kicsike lassan kilábal a sárgaságból. Már nem úgy néz ki, mintha sok sáfrányt evett volna. – Igen, lecsökkent a bilirubin szintje, és folyamatosan süllyed. – Akkor hazaengedhetjük? – Az apja azt szeretné, ha körülmetélnénk. Egyszerűen képtelenség lebeszélni róla – közölte csüggedten Jock. – De ha én nem végzem el, majd megteszi valamelyik sarlatán, és azt jobb lenne elkerülni. Tina együttértőn bólintott. Kivette Cameront az ágyából, és magához szorította. – Tudod, az a kinti világ sokszor nagyon kegyetlen – duruzsolta a kis jövevény gyapjas buksijába. – De a mi Blaxton doktor bácsink vigyáz itt rád. Ő a legjobb. – Majd Jockra pillantott: – Ami pedig azt az esküvőt illeti… – Tina… – Talán félsz eljönni velem? Az orvos elnémult. – Valld csak be nyugodtan! Jock elmosolyodott. – Értsd meg, Tina, azokban a körökben, ahol én felnőttem, nagy illetlenségnek számít egy ifjú hölgy részéről, ha ő hív el valahová egy fiatalembert. Ennél már csak az válthat ki nagyobb visszatetszést, ha ráadásul azt a fiatalembert még gyávának is nevezi, amikor ellenkezni merészel… – Milyen szerencse, hogy én már nem vagyok ifjú hölgy! – nyelvelt vissza Tina. – Az esküvő szombaton délután négy órakor kezdődik, tehát éppen nem leszel ügyeletben. Utánanéztem. A templom és a szertartást követő vacsora helyszíne nem esik messze egymástól, úgyhogy időben visszaérhetsz a kórházba, ha valamelyik kismamád épp akkor óhajtana szülni. Én koszorúslány leszek, és elkelne mellém egy kísérő, aki a társam lenne az asztalnál. Én is elkísértelek a kórházi bálra, tartozol nekem! Különben meg, ki tudja? Lehet, hogy még jól is éreznéd magad.

Ez biztosan így lesz. Jock épp ettől félt annyira! Jock végül mégsem érezte jól magát, noha az esküvő remekül sikerült. Majdnem az egész környéket meghívták. Mivel mind a vőlegény, Harry, mind pedig a menyasszonya, Mary népes családból származott, csak úgy tolongott a násznép. A félszigeten épült kis kápolna zsúfolásig megtelt. A lakodalomra egy közelben fekvő pajtában került sor, és ott játszott a legjobb zenekar, amelyet Jock életében hallott. Az orvosnak Tina ígéretéhez híven – csupán az asztalnál kellett a doktornő mellett ülnie. Később, amikor elkezdődött a tánc, a szép koszorúslány egyik férfi karjából a másikéba penderült. Mintha szándékosan kerülte volna Jockot. A doktornő ezen az estén kevésbé feltűnő öltözéket viselt. Az egyszerű, rózsaszín koszorúslányruha az illemnek megfelelően a nyakától egészen a bokájáig eltakarta az alakját, ám Tina így is elragadóan festett benne. Pedig feszült hangulatban volt. Hibát követtem el, amikor elhívtam Jockot, gondolta szomorúan. A férfi olyan ábrázattal ült mellette, mint amikor valaki arra készül, hogy belépjen egy piranháktól hemzsegő vízbe. Elkísérte ugyan Tinát az esküvőre, de ennél többre nem mutatott semmi kedvet. Pimasz fráter! – dohogott magában a doktornő. Majd én megmutatom neki, hogy eszem ágában sincs ráakaszkodni! Mivel Jock az este folyamán egyetlenegyszer sem igyekezett Tina közelébe kerülni, viszont a doktornő sem akarta, hogy a bánatát észrevegye a férfi, nem maradt más hátra, mint palástolni a csalódottságát, és közönyt színlelni. Vigye el az ördög ezt a pasast! Azután egyszer Jocknak mégiscsak fel kellett kérnie Tinát. Az a szokás járta ugyanis, hogy a menyasszony és a vőlegény tánca után mindenki a saját partnerével táncol. Tina jól ropta volna, de a férfi úgy tartotta a karjában, mint egy fabábut, és ő maga sem táncolt ennél sokkal lelkesebben. A doktornő úgy érezte, megsértették a büszkeségét, és két forduló után dühbe gurult. Úgy tett, mintha valami hirtelen elvonta volna a figyelmét. A pajta előtt tizenéves fiatalok egy csoportja hangoskodott, akik szemlátomást jócskán felöntöttek a garatra. – Még alig töltötték be a tizennyolcat, és máris vedelik az alkoholt – szólt Tina az orvoshoz. – Vajon miért nem lépnek közbe a szülők? Jock igyekezett közömbös arcot vágni, noha nem sűrűn fordult elő vele, hogy a nő, akivel táncol, ne őrá figyeljen. Követte Tina pillantását. A fiatalok most is ittak, s egyre duhajabbul viselkedtek. – Hiszen a szüleikkel érkeztek! – méltatlankodott tovább a doktornő. – Mindjárt kifundálom, mit tehetnék…

– Mégis, mit? – Egyelőre fogalmam sincs. Talán szólhatnék nekik… – Semmi közünk hozzá – vélte Jock. – Bár ha az én gyerekeim lennének… – Ugyan már! – intette le Tina a férfit, és a hangja nagyon szomorúan csengett. – Hiszen te nem szeretnél se családot, se tartós kapcsolatot… – szólta el magát, majd az ajkába harapott. Gyorsan kibontakozott a férfi karjából. - Most… Valaki mással kell táncolnom… Itt a vége, fuss el véle, gondolta Jock. Vége a táncnak, és annak az időnek is, amelyet a doktornő vele akart tölteni. Szomorúan Tina után pillantott, és nézte, hogyan perdül-fordul más férfiak karjában a pajta kitaposott padlóján. Ez lesz az utolsó alkalom, hogy randevúzott Tinával. Különben még a végén elmegy a józan esze. Túl veszélyes számára ez a nő. Inkább újra végiggondolja azt a londoni munkalehetőséget. Hamarosan körtánc következett, és Tina egyszer csak újból melléje perdült. Szelíden, de mégis kívánatosan mosolygott a férfira. – Jól szórakozol? – A szeme hamiskásan csillogott, mintha mi sem történt volna köztük az imént. – Remekül – füllentette Jock. – És te? – O, én rajongok az esküvőkért! – És mégsem akartál hozzámenni Peterhez? – kíváncsiskodott már tánc közben az orvos. – Mégsem. Mondtam már, hogy szakítottunk – fordult ki a karjából Tina, de a következő pillanatban már vissza is penderült. – Tényleg nem akarsz férjhez menni? – hitetlenkedett Jock, mire a doktornő megrázta gyönyörű hajkoronáját. – Tényleg nem. Legalábbis úgy tűnik, ez a sorsom, s nekem bele kell nyugodnom. – Hogyhogy? – Mert te minden alkalommal méregbe gurulsz, ha hosszabb ideig nézlek, mintha valami áldozatra leső cápa volnék – felelte kissé elkedvtelenedve Tina, és a mosolya elhalványult. – Pedig nem kell félnie tőlem, Blaxton doktor úr! Lazítson, és szórakozzon nyugodtan! – Azzal ismét a férfira mosolygott, két lépést tett oldalra, majd üdvözölte a sorban következő új táncpartnerét. Jock álmélkodva nézett utána. Az éjszaka hátralévő részében kerülték egymást, a haza vezető utat azonban együtt kellett megtenniük. Hajnali kettőkor elbúcsúztak a násznéptől. A feszültség ekkorra már olyan elviselhetetlenné vált közöttük, hogy Tina semmi másra nem vágyott, csak hogy befejezzék végre ezt az estét.

Felsóhajtott, és belekarolt az orvosba. – Véget ért a bál, hercegem. Hamupipőke nyugovóra tér. Szálljunk be az üveghintódba! – A cipő volt üvegből, nem a hintó! – Mindegy – ásított egy nagyot a doktornő. – Elegem van a cipőkből – jelentette ki, és lehúzta a koszorúslányruhához. illő, rózsaszín lábbelit, majd mezítláb ment oda a kocsihoz. Egy kicsivel távolabb két srác veszekedett. Azok közül, akik korábban a pajta előtt ittak. – A jó életbe, Andrew, nem ülhetsz így a kormány mögé! – kiáltotta az egyik. – Nyugi, csak néhány pohár sört ittam! – Néhány litert inkább, meg whiskyt is. – Ide nem jön ki taxi, úgyhogy fogd be a szád, és ülj be te is a lányok mellé! Jock és Tina messziről, aggódva szemlélte az eseményeket. – Várjatok, hé! – kiáltotta kisvártatva a férfi, de már későn. A fiatalok bepréselődtek a kocsiba, a rozoga járgány pedig nagy kacskaringókat leírva megindult a kapu felé. – Az iskoláját! – nyúlt Jock bosszankodva a mobiltelefonja után. – Mit akarsz tenni? – Hívom a rendőrséget – felelte a férfi, amikor az ócska jármű csikorgó kerekekkel rákanyarodott az országútra. – Ha nem tartóztatja fel valaki ezeket a féktelen kamaszokat, még megölik magukat vagy valaki mást. Hová az ördögbe tűnhettek a szüleik? Többet nem tehettek. Tina némán beült a kocsiba, Jock hallgatagon helyet foglalt a kormány mögött, és szó nélkül elindultak. Semmi sem lesz köztünk, semmi! – szomorkodott magában a doktornő. Talán mégis inkább a férfi mellett kellett volna maradnia ma este. Bár akkor valószínűleg Jock menekült volna el előle. Az orvost is hasonló gondolatok kínozták. Nem akart bolondot csinálni magából. Még Tina félreértené. Vidd haza, és folytasd a megszokott életedet, végső soron ezt akartad! – morfondírozott magában, miközben az előttük kanyargó úttestet figyelte. Azután hirtelen robbanás fénye világította be a sötét országutat, egy csapásra elfeledtetve velük eddig oly súlyosnak tűnő gondjaikat.

7. Fejezet

Jock önkéntelenül is tövig benyomta a féket, amikor a távolban hatalmas lángok csaptak fel a levegőbe. Azután újból a gázpedálra lépett, és a kis kocsi előreszáguldott. Óvatosan bevették a következő kanyart, és megpillantották a dombot, mely mögött a tűz égett. Kiugrottak a kocsiból, és felrohantak a dombra. Pokoli látvány tárult elébük. Jock elővette a mobiltelefonját. A rettentő hangzavarban Tina alig értette a férfi szavait: – Kate? Itt Blaxton doktor beszél. A Slatey-szorosban vagyok az országúton, a Fekete-domb közelében. Súlyos baleset történt. Riassza a menőket, a tűzoltókat és a rendőrséget! Mindent hozzanak, amijük csak van…! Nem… Nem tudom, hány sérült lehet, de nem számíthatunk semmi jóra. Siessen, Kate, intézkedjen! Az orvos eltette a telefonját, és lenézett a dombtetőről a völgybe. A szörnyű látványtól elakadt a lélegzete. Lenn egy tartályautó feküdt felborulva, és óriási lángokkal égett. Valószínűleg letérhetett az útról, mielőtt felrobbant volna, mert körülbelül tíz méter választotta el az úttesttől. Lassan azonban kezdte elveszíteni a formáját és egyetlen izzó tűzcsóvává vált, amely bevilágította az éjszakát. Közvetlenül a dombtető alatt, az égő tartálykocsival szemben, az út másik oldalán egy személyautó állt. Szerencsére ez nem égett, csak a másik kocsi lángjai tükröződtek vissza a fényezésén. A fara behorpadt, de ezt leszámítva teljesen épnek látszott. Az a két srác és két lány kászálódott ki belőle szédelegve, akiket Jock és Tina az esküvőn látott. A doktornő újból a tartálykocsi felé pillantott, és az ereiben elhűlt a vér. Szent ég, csak nem a vezető az ott? Botladozó férfialak korvonalait lehetett kivenni a lángerdő előtt. Ekkor Jock is felfedezte a támolygó alakot, és odarohant hozzá. Tina a nyomába eredt. Csodával határos módon a férfinak szinte alig esett bántódása, csupán az arcán vérzett egy sebből, és megperzselődött kissé a haja, de még a ruhája is érintetlen maradt. Jock és Tina kivezette őt az égő pokolból. A hőség kezdett elviselhetetlenné válni, ezért az országút felé igyekeztek. – Tartózkodott még valaki a kocsiban magán kívül? – tudakolta az orvos a férfitól. A vezető a fejét rázta, szólni azonban nem volt képes. A lába nem bírta a terhet, összecsuklott volna, ha Jock és Tina nem támogatja. Még egy fülsüketítő robbanás következett, és a nyomában felcsapó lángok arra késztették őket, hogy minél gyorsabban hagyják el a veszélyes területet.

A hőség nőttön-nőtt. Jock és Tina az országút másik oldalára vonszolta a férfit. Miután lefektették a fűre, az orvos föléje hajolt, hogy megvizsgálja. A sofőr még nem tért magához a szerencsétlenség okozta megrázkódtatásból, ezért nem szólt semmit. Az arcán lévő seb erősen vérzett. Jock letépett egy darabot fehér ingéből, és nyomókötést készített rá. A férfi reszketett, mint a nyárfalevél. Tina ezalatt a fiatalok után nézett, akik kábultan állták körül a kocsijukat. Hányat is látott az előbb a pajta udvarán? – villant át az agyán a kérdés. Négyet. Igen. Megvannak mind. Ez megnyugtató. Lehet, hogy ennyivel megúszták ezt a szerencsétlen balesetet? – Hogy érzitek magatokat, srácok? – kérdezte a rémült kamaszoktól. – Megsérült valamelyikőtök? – Doktornő! – ismerte fel az egyik srác Tinát. A múlt héten járt nála egy bokarándulás miatt. – Te vagy az, Simon? Megsérült valaki közületek? – ragadta meg a doktornő a fiút a vállánál fogva. – Andrew úgy érzi, eltörte a karját, Syl pedig a mellkasát fájlalja. A kocsiban viszont… bent rekedthettek még néhányan… – Rajtatok kívül? – rémült meg Tina. – Nem, a másik autóban. Amelyik nekiment a tartálykocsinak. Vannak az életben olyan pillanatok, amelyeket szeretnénk meg nem történtté tenni. Ez is olyannak tűnt. Tina lassan megfordult, és abban reménykedett, hogy Simon csak képzelődik. Ő ugyanis nem látott semmiféle kocsit. Jó alaposan végigfürkészte a területet. Ott a tartálykocsi, egymagában, égve. A fiatalok autóján keletkezett kár azonban nem magyarázza meg, miért borult fel, és hogyan került az út másik oldalára az a hatalmas kamion. Szent ég! Tényleg lennie kell valahol egy harmadik autónak is, hasított a doktornő agyába a gondolat. De merre? Azután rádöbbent, hogy erre a kérdésre csak egyetlen válasz létezhetNekiiramodott. Lélekszakadva újra megkerülte a lángoló tartálykocsit. Hallotta, hogy Jock kiabál utána, de csak rohant tovább. Ha balsejtelme beigazolódik, nem tehetnek már semmit. Ezt jól tudta, mégis meg akart bizonyosodni róla… Zsebkendőjét a szája és az orra elé tartotta, nehogy túl sok hamut meg benzingőzt szívjon be. Rohant, ahogy a lába bírta. És akkor meglátta. Ó, borzalom! Egy összetört limuzin égő roncsait fedezte fel a tartálykocsi elejébe ékelődve, szinte a felismerhetetlenségig egybeolvadva vele, Lerogyott a fűre, és lehunyta a szemét. Eltartott egy jó darabig, mire újra ki merte nyitni.

Jock és Tina a rémülettől kábultan, de fáradhatatlanul dolgozott. Szüntelenül hajtotta őket a segíteni akarás. Nem sokkal ezután megérkezett a többi orvos is, Lloyd, Sally, Margaret és Mark. Mindannyiukra szükség volt. A fiatalokat meg a sofőrt kórházba szállították. Az úton a rendőrfőnök így szólt Tinához: – A tartálykocsi vezetőjének tudnia kellett, hogy veszélyes rakománya ütközés esetén felrobbanhat, mégis ahelyett, hogy fékezett volna, lekormányozta a kocsit az útról. Bár az is igaz, ha fékez, talán a fiatalok kocsija is belérohan. Az viszont semmiképp sem a sofőr hibája, hogy a limuzin nekiütődött a kocsijának, és beékelődött az elejébe. – Az utasok azonnal…? A rendőrfőnök bólintott. – Szerintem azonnal meghaltak. – És hogyan történhetett a baleset? – Fiatalos könnyelműségből – ráncolta a homlokát a rendőr. – Annak alapján, amit eddig kiderítettünk, valószínűleg a srácok követték a limuzint, amelyben Croxtonék ültek. Mindkét jármű meglehetősen gyorsan haladt. Croxtonék egy családi összejövetelről jöttek éppen, feltehetően ők is ittasan. A srácok a dombtetőnél előzni próbálták a limuzint, de az utolsó pillanatban észrevették, hogy a szembejövő sávban a tartálykocsi közeleg. Gyorsan bevágtak hát a limuzin elé, de közben sajnos nekiütődtek, így Croxtonék kocsija megpördült, és közvetlenül a tartálykocsi elé sodródott, ezért ékelődött bele az elejébe. Ennyin múlott négy ember élete. Tina az ajkába harapott, lehunyta a szemét, és rendületlenül folytatta a munkáját. Hoyd és Mark vette kezelésbe a tartálykocsi vezetőjét, Tina és Sally törődött a fiatalokkal. Megpróbálták legalább szinten tartani Sylvia állapotát. A fiatal lánynak eltörtek a bordái, és életveszélyesen megsérült a tüdeje. Mivel azonban ő is ivott, a műtét egyelőre szóba sem jöhetett. Maradt rá idejük bőven, hogy a legügyesebb sebészt keressék meg a számára. – Rám ne számítsatok! – jelentette ki Sally elfúló hangon. – Ma éjjel nem tudok operálni. Liz Croxton a legjobb barátnőm… volt. Sally felzokogott, Tina ismét szembesült azzal, milyen emberpróbáló dolog egy ilyen kisvárosban orvosként dolgozni, ahol mindenki mindenkit ismer. Eszébe jutott Jock. Két héttel ezelőtt ő segítette világra Croxtonék gyermekét, és most rá hárult a szomorú feladat, hogy felügyelje az áldozatok kiszabadítását a limuzin égő roncsai közül. Tina eközben a másik lánynak konyhasót tartalmazó infúziót adott, mivel az lassan már egy órája szakadatlanul hányt. Azután előkerültek a fiatalok szülei is, szinte bénultan a rémülettől.

Sally és Tina haragját palástolva próbálta megnyugtatni őket. A szülőknek tudniuk kellett, hogy a gyerekeik sokat ittak, nem lett volna szabad odaadniuk nekik az autó kulcsát. Most azonban már mind a felelősök keresése, mind a harag értelmetlennek bizonyult. A halottakat nem lehet feltámasztani. Az élőkkel kell törődni. Hajnali öt órára elfogyott a tennivaló. Tina kölcsönvette a kórház egyik kocsiját, és elhajtott vele. Soha nem érezte még magát ennyire fáradtnak, ennek ellenére nem mert hazamenni. Christine biztosan felébredne, ő pedig egyelőre képtelen lenne beszámolni neki erről a szörnyűségről. Ráadásul jelenlegi állapotában bizonyára a nővérét is nagyon megviselnék a hallottak. Mi lenne, ha Jockhoz hajtana? Azóta nem látta, hogy a tartálykocsi vezetőjét beszállították a kórházba. Jock a baleset helyszínén maradt. A rettenthetetlen orvos! De vajon csakugyan olyan erős-e ez a férfi, mint amilyennek mutatja magát? Tina önkéntelenül is nyugat felé vette az útját, Jock tengerparti háza felé. A férfi itthon van, a kocsija ott áll a feljárón. A doktornő egy pillanatig tétovázott. A házban ég a villany, Jock tehát még nem alszik. Eszébe jutott, mi mindenen ment keresztül ma éjjel a férfi. Másokban talán azt a benyomást keltette, hogy minden teherrel képes lenne megbirkózni egyedül, és nincs szüksége senki segítségére – de Tina tudta, hogy ez csak a látszat. A kopogásra senki sem nyitott ajtót. A doktornő tétován lenyomta a kilincset, mire az ajtó kinyílt. – Jock, itt vagy? Semmi válasz. Nem érkezhetett meg olyan régóta, még biztosan ébren van. Egy ilyen szörnyű éjszaka után. Tina lassan szobáról szobára járva, Jockot szólongatta. Mindhiába. Amikor elérte a hátsó kijáratot, kilépett a szabadba. – Jock? Ott van! A pirkadat derengő fényében hirtelen megpillantotta a férfit, amint fel s alá járkált a strandon. Tina kibújt a cipőjéből, és mezítláb odarohant Jockhoz. A szíve vadul kalapált közben. – Jock! – Tina! – torpant meg a férfi. – Ó, Jock! – ragadta meg a nő az orvos kezét, és egyre csak szorította. – El kellett jönnöm. – Miért nem pihentél le inkább? – Szükségem van rád – felelte szelíden Tina, lehunyta a szemét, és néma hálát rebegett az ég félé. – A kórházban nincs több tennivalónk. Svlviát leszámítva az összes gyerek jól van, otthon, a szüleinél. Sallyt Lloyd vitte haza, Margaretet Mark. Meg Perston vette át az éjszakai

ügyeletet, és reggel ő is hazamegy Robhoz. Én viszont… nem tudtam hazamenni, nem akartam Christine-t felébreszteni. Még megijedne. De annyira rossz egyedül. Szükségem van rád. Hallgatás következett. Csak a hullámverés egyenletes zaja törte meg a hajnali csendet. – Jock – hajtotta a fejét Tina a férfi mellkasára, amelyet most a fekete szmokingzakó helyett egy szakadt, összepiszkolódott fehér ing fedett. – Sajnálom, hogy a kisbabát neked kellett… – suttogta a doktornő. – Biztosan nagyon megviselt. – Ne hidd! Megbirkózom ezzel is – vetette oda nyersen a férfi. – Nem kell nekem… – Neked persze nem kell senki segítsége – mormolta Tina, miközben ujjaival gyengéden cirógatni kezdte a férfi kezét. – Jock, ne tedd ezt magaddal! Te segítetted a világra két hete azt a babát, és szeretted. Előttem hiába is próbálnád tagadni! Minden kis jövevény rabul ejti a szívedet, aki a te közreműködéseddel jön a világra, és tőlük kapod meg azt a szeretetet, amelyre mindig is vágytál. – Dehogy! Én csak… – Ne tiltakozz! – szakította félbe a doktornő, miközben mélyen a férfi szemébe nézett. – Kristálytisztán érzem, mert szeretlek. A jó ég tudja, miért. De… valahogy beléd szerettem, és úgy olvasok benned, mint egy nyitott könyvben. Nagyon megviselt, hogy épp neked kellett a kis Cameront azonosítanod. Aztán hazajöttél, és igyekeztél megemészteni a szörnyűségeket, hogy könnyebben felejts. De egyedül nem fog sikerülni, Jock! Meg kell osztanod valakivel a fájdalmadat! Tina lassan elengedte a férfi kezét, majd átölelte Jockot, és hozzásimult. Így akart neki vigaszt nyújtani. A teste közelségével és melegével. Ezt a fájdalmat nem győzhetik le a szavak. – Tennem kellett volna valamit – tört ki az orvosból hirtelen a keserű önvád. – Láttuk, milyen sokat ittak! – Nekem is ez jár a fejemben folyton. De hidd el, akkor sem akadályozhattuk volna meg, hogy autóval menjenek haza! A szülőket terheli a felelősség! – Nem való gyerek az ilyen szülőknek! – Igazad van, Jock. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy az egész világ rossz lenne. Ami az édesanyáddal történt… és még sok más emberrel a földön… nem keserítheti meg ennyire a lelkedet! Engedd, hogy veled maradjak! Kérlek! Tina keze lassan a férfi inge alá siklott, és a hátát kezdte cirógatni. Erezte, hogy Jock testén borzongás fut végig.

– Meg kell próbálnod! – suttogta. – Valld be végre magadnak, hogy szükséged van rám! Ahogy nekem is rád. Mindennél jobban! Szeretlek, Jock! És nem bírom ki… nélküled… ezt az éjszakát! Azzal Tina lábujjhegyre ágaskodott, és megcsókolta a férfit.

8. Fejezet Tina egy pillanatra azt hitte, hogy Jock mégis egyedül szeretne maradni. De az éj hosszú volt, és amit átéltek, borzalmas, ezért egyre csak ölelte, csókolta a férfit. Jock pedig egyszer csak érezte, hogy a szíve körül lassan felolvad a jég, akár akarja, akár nem. Ma éjjel megérintette a halál szele, Tina pedig az életet kínálja neki. Azt, hogy legyen ereje a folytatáshoz. Nincs ember, aki ellenállhatna a kedvességének és a vigasztalásának. Felsóhajtott, és beadta a derekát. Átölelte a doktornőt, majd vágytól hajtva, vadul viszonozni kezdte a csókjait. Mindketten sejtették, hová sodorja őket ez a szenvedély. A tengerpart lágy homokján valahogy visszabotorkáltak a házba, Jock hálószobájába, ahol már várta őket a hatalmas, üres franciaágy. Egymásra kiéhezetten, zihálva vetették magukat az ágyra. Tina úgy kapaszkodott a férfiba, mint a fuldokló, és érezte, szinte összeolvad a testük. Jock ajka mohón ostromolta az övét, keze kutatva fedezte fel testének minden porcikáját, cirógatta gömbölyű keblét, majd a combja közé siklott, és megemelte őt. Tina hallotta, hogy a ruhája reccsenve elszakad, de nem törődött vele, mert ő is csak arra figyelt, hogy Jockot minél gyorsabban megszabadítsa az öltözékétől. Mellbimbója felágaskodott a vágytól, teste megvonaglott, ajka még mindig Jockéra tapadt. – Ó, istenem, Tina, annyira kívánlak, nem is sejted, milyen nagyon! – suttogta a férfi rekedtes hangon, de többet nem szólt. Most már mindketten meztelenül feküdtek, a bőrük egymáshoz ért, bensőjükben pedig a szenvedély lángja lobogott. Ekkor Jock Tina fölé csúszott, és belehatolt. Testük egybeolvadt, a kéj szorosabban fonta össze őket, mint bármilyen más kötelék ezen a világon. Tina hirtelen rádöbbent, hogy egész életében erre várt. Átölelte a férfi vállát, és még jobban hozzásimult. Igen, Jock Blaxton a szíve választottja! Mintha elsüllyedt volna körülöttük, a világ, most csak ők ketten léteztek. Egymásban, egymással, egymásért. – Jock! Jock! – kiáltotta a mámor csúcsán Tina, majd átadta magát a gyönyör bódulatának, miközben lelke legmélyéig hasított a tudat, hogy ettől a pillanattól kezdve valami végérvényesen megváltozott az életében. – Kávét? Tina kinyitotta a szemét, de rögtön le is hunyta, olyan világos volt a szobában.

Az ablakokon át, ahonnan a hullámzó tengerre lehetett látni, csak úgy áradt be a reggeli napfény, és a terasz szélesre tárt ajtaján keresztül is, amely közvetlenül a tengerparti homokos fövényre nyílt. A lány a másik oldalára fordult, és újra kinyitotta a szemét. Az ajtóban – már majdnem teljesen felöltözve – Jock álldogált. Farmert viselt, de az ingét, nem gombolta be, és a lábára sem húzott még semmit. Olyan mohó tekintettel bámult a doktornőre, mint aki mindjárt ráveti magát. Tina villámgyorsan állig magára rántotta a takarót. – Ne játszd már itt az illedelmes szobapincért, Jock Blaxton! – villantotta bosszankodva a férfira a szemét. – Pedig az a legkedvesebb elfoglaltságom, hogy meztelen nőknek ágyba hozom a reggelit – lépett oda hozzá Jock, és egy puszit nyomott az arcára. A doktornő meghökkent. Meztelen nők? Vajon hányról beszélhet? Tegnap este egészen feltárulkozott a férfi előtt, bevallotta neki, mit érez iránta. De hogy Jock számára csak egy legyen a sok közül? Azt már nem! Még egyszer nem adja ki magát neki! Ezentúl a férfi szabályai szerint fog játszani! – Most már jobban vagy? – szólalt meg mosolyt erőltetve az arcára, és elvette a tálcáról a kávét. – Hát csak ezért jöttél el hozzám? – felelt a kérdésre kérdéssel Jock. Leült az ágy szélére, és szórakozottan babrálni kezdte Tina egyik rakoncátlan hajtincsét. – Hogy jobban érezzem magam? – Persze – nevetett a doktornő huncutul, miközben Jock farmerére csapott. – És? Elértem a célomat? – Hogy elérted-e? – sóhajtotta a férfi, majd lerántotta a takarót Tináról, de olyan hevesen, hogy majdnem kiömlött a kávé. A doktornő az éjjeliszekrényre tette a csészét, amikor megérezte Jock nyelvét a keblei között. – Nem is tudod elképzelni, mennyire! – folytatta duruzsolva a férfi. – Olyan szörnyen éreztem magam, amíg meg nem jöttél. – Újra úgy bújt Tinához, mintha még mindig vigaszt keresne, és komoly hangon hozzátette: – Nem értem, hogy dolgozhat valaki a baleseti osztályon. Ezért is választottam inkább a szülészetet. Hogy ne kelljen mindennap ilyen szerencsétlenségekkel szembesülnöm. – Szülés közben is felléphetnek végzetes rendellenességek – válaszolta Tina –, bár az igaz, hogy sokkal ritkábban. Egyébként én sem vagyok képes egyedül feldolgozni az ehhez hasonló élményeket. – Ezért jöttél el hozzám tegnap éjjel? Mert nem akartál egyedül maradni?

Csak nem felejtette el, hogy szerelmet vallottam neki? – morfondírozott magában a doktornő. Talán azt hiszi, üres fecsegés volt az egész, amit minden szeretőmnek előadok? Hibát követtem el, amikor feltártam előtte a legbelsőbb érzéseimet. Csak a bolond szór igazgyöngyöt a disznók elé. Ezentúl majd azt kapja tőlem, amit megérdemel. – Ahogy mondod – szólalt meg végül hangosan. – Azért jöttem, mert nem akartam egyedül lenni. Nem tudtam volna hazamenni Christie-hez. Azok után… – Jut eszembe, ha már Christie így szóba került… Nem fog aggódni miattad? – Jock az órájára pillantott. – Végül is reggel kilenc óra van, ráadásul vasárnap. Szerintem halálra rémül, ha felébred, és nem talál otthon… – Huszonnyolc éves vagyok, és tegnap este egy igen vonzó férfival mentem szórakozni – felelte Tina. – Christine kitalálhatja, kivel töltöttem az éjszakát. – Értem – bólintott Jock. Pedig nem értette, ezt Tina is sejtette. Látszott, a férfi eltöpreng, vajon a doktornő minden kalandját így fejezi-e be. Hogy rögtön ágyba bújik a lovagjaival. Szentséges ég! Igaz, nem volt már szűz, de azért… – Jobb, ha most hazamegyek, és kialszom magam – szólalt meg csüggedten Tina. – Ma éjjel ügyeletes leszek. – Mindenképpen menned kell? – Ez lenne a legokosabb… Jock újra cirógatni kezdte a testét, mire érezhetően sokat csökkent a doktornő elszántsága. – Tina? – Tessék? Jock most már az ajkával is követte ujjai útvonalát. – Várhattam volna a felöltözéssel – suttogta a férfi izgalomtól rekedtes hangon. – A pokolba is. ma éjjel volt az utolsó találkánk. Ne hagyjuk, hogy ilyen hamar véget érjen! És nem hagyták. Amikor Tina órákkal később szeretője karjában feküdt, és arra gondolt, nem halogathatja tovább az indulást, csak ez a kél szó járt a fejében: „az utolsó találkánk”. Újra hallotta a férfi komoly, ellentmondást nem tűrő hangját, és érezte, hogy jéggé dermed tőle a szíve. Tina tizenegykor hazahajtott a szolgálati kocsiján, Jock pedig úszni ment. Körülbelül két órát úszott egyfolytában, az öböl egyik partjától a másikig, mintha ettől függne az élete. Mintha így akarna megszabadulni a lelke nyugtalanságától. Istenem, nincs még egy ilyen gyönyörű nő! Vajon milyen lenne egy életen keresztül minden éjjel szeretni őt? Ugyan már, öregfiú, vitatkozott önmagával. És mit tudnál nyújtani neki? Boldog házaséletet? Gyerekeket? Szállj le végre a földre! Bolondot csináltál magadból tegnap éjjel!

Még a védekezésre sem gondoltál! – bosszankodott félhangosan, miközben egyre csak úszott a hűsítő habokban. Bár igaz, megkérdezte Tinát is ezzel kapcsolatban. Miután lezuhanyoztak, és a doktornő felvette az ő egyik hosszú pólóját az elrongyolódott koszorús lány ruha helyett, Jock bátortalanul előhozakodott az aggályaival: – Tina… ma éjjel… Szóval nem gondoltam arra. Használnom kellett volna óvszert, de a szenvedélytől elvesztettem a fejem. És te… – Ne aggódj! – hangzott a doktornő megfontolt válasza, bár a hangja kissé kesernyésnek tűnt. – Nem történhet semmi, de ha mégis, létezik esemény utáni tabletta is. Nagylány vagyok már, Jock Blaxton! Tudok vigyázni magamra. Úgyhogy nyugodj meg, feltéve, ha nem te titkolsz el előlem valamit… Tina szokása szerint tréfával ütötte el a dolgot, emlékezett vissza most úszás közben Jock. De ha mégis bekövetkezne a terhesség? Isten ments! Hogy lehetett ilyen könnyelmű? Talán az éjszaka történt szörnyűségek miatt feledkezett meg a védekezésről. Bár lehet, hogy ennél többről van szó. Teljesen elbűvölte ez a nő. Ma reggel is, amikor meglátta meztelenül az ágyban, ahogy csodás hajkoronája körülölelte a testét… Azt a gyönyörű, tökéletes testet… Annyira kívánta őt, hogy szinte fájt. Leírhatatlan vágyakozás töltötte el, hogy örökké mellette lehessen. Ostobaság! Csak bánat és fájdalom származhatna ebből, ahogy az apja is megtapasztalta ezt az édesanyja miatt, és jól a fia fejébe verte a keserű tanulságot. El kell engednie Tinát, nincs más választása. Már így is túlságosan kötődik hozzá. Igaz, sohasem kecsegtette őt hiú reményekkel, nem áltatta azzal, hogy együtt szeretne vele élni. Ettől függetlenül kapcsolatuk mától kezdve szigorúan csak szakmai jellegű lehet, döntötte el úszás közben. Holnap pedig utánanéz annak a londoni állásnak. Ám a férfi furcsamód valahogy mégis folyton belopta magát a tudatába. A doktornő ugyanis visszavonhatatlanul belészeretett. Vajon mit szólna ehhez Jock? Semmit, válaszolta magában csüggedten Tina, Megelégszik azzal, hogy kétszer randizott velem. Jöhet a kővetkező. A hét vége felé az egyik hajnalon, egy hosszú, kimerítő éjszaka után Ellen nővér gyanakodva fürkészte a doktornő arcát. – Mikor meséled el, kedvesem, a jó öreg Ellen néninek, hogy mi újság? – Mire célzol. Ellen? – Hát arra, ami közted és Blaxton doktor úr között folyik. – Nos, erről egy szót sem szólhatok. – Tinát sem ejtették a fejére! Épp infúziót kötött be egy csecsemőnek, akit az előző éjjel kiszáradás gyanújával szállítottak be, és ez egy két hónapos

baba esetében halállal is végződhet. A kicsi már tizenkét órája nem fogadott, el folyadékot. – Vitaminos tápoldatra lesz szükségem. – Most adtam fel a rendelést, mindjárt itt lesz. – Ellen az ajtóhoz lépett, gömbölyded termetével elzárta Tina útját. Szeme elszántan csillogott a szemüvege mögül. – Nézd, kislányom, engem nem tudsz lerázni! Járkálsz itt fel s alá, mint a bolygó hollandi, és a baleset éjszakája óta olyan vagy, mint akibe csak hálni jár a lélek. Először azt hittem, hogy ez a szörnyű esemény és Andrew öngyilkossági kísérlete… – Igen, amiatt. – Kell itt azonban lennie valami másnak is – jelentette ki az idős nővér határozottan. – Bátran viselted a megpróbáltatásokat, de a szemed alatti sötét karikák nem lettek halványabbak. – Fogalmam sincs, miről beszélsz. – Pedig, ha a sejtésem nem csal, bánatos ábrázatodnak igen sok köze lehet Blaxton doktor úr bejelentéséhez, miszerint elmegy. – Hát elmegy? – meredt rémülten Tina az idős asszonyra. – Ó, Ellen! – Ne haragudj, kedvesem, azt hittem, már hallottad – enyhült meg a nővér hangja a doktornő szomorú arca láttán. – Tehát mégis igazam van! Kerül téged az a férfi már egy hete, és… – Ő kerül engem? – Blaxton doktor úr tegnap a világra segített egy babát, majd ide kellett jönnie az osztályra, hogy felmérje a kicsi állapotát. Te az egyik apróságot vizsgáltad éppen. Láttam az üvegajtón keresztül, hogy a doktor úr közeledik, de amikor téged észrevett, megtorpant, majd sarkon fordult, és visszament a szülészetre. És csak egy óra múltán jött be a kicsihez, amikor te már elmentél. – De Ellen… – Vagy tán úgy gondolod, azért maradt a munkahelyén egy órával tovább, hogy az éjszaka közepén megigyon egy kávét? Mindenki, aki éjszakai ügyeletet vállal, igyekszik haza, amint leteszi a lantot, hogy jól kipihenhesse magát. Nos, Blaxton doktor úr egy óra múlva kezd, de fogadok, hogy öt percet késik, nehogy véletlenül összefusson veled! – Ellen, honnan veszed, hogy… – Szerinted csak képzelődöm? – folytatta az idős nővér kérlelhetetlenül. – Valami történt köztetek, az biztos! És mindennek tetejébe a fiatalúr hirtelen bejelentette, hogy állást vállal Londonban, mihelyt Gina és Struan visszaérkezik. Épp ilyen lehangolt ő is, mint amilyen te vagy most. Vagyis… – Nincs semmi vagyis – vonta meg a vállát a doktornő. – Igenis képzelődsz! Nincs kőztünk semmi, és nem is lesz!

Mert nem lehet. És ha Jock elmegy Londonba, végleg befejeződik köztük minden. Hacsak… ő nem esett teherbe.

9. Fejezet

Tina rémülten bámult a két kék vonalra. Azután újra elvégezte a tesztet. Biztosan valami tévedés lesz a dologban… De a következő próbánál is mindkét csík kék maradt. Az eredmény tehát megkérdőjelezhetetlen. A doktornő lerogyott az ágyára, és a hasára meredt. Ezt nem gondolta volna… Bár ezen a héten tényleg sokszor érezte fáradtnak magát, és a melle is feszült. Azt hitte azonban, csak a megerőltető munka miatt. Éjjelente többször is felébresztették a gyerekek. Most mitévő legyen? Egyet azonban biztosra vett: Jockot nem fogja érdekelni a dolog. Amióta a férfi megkapta őt, gyakorlatilag alig váltott vele néhány szót. Csupán szakmai ügyekről beszélgettek. Időközben az is Tina fülébe jutott, hogy az orvos elvitte Jackson nővért szórakozni. Kétszer. Vajon ágyba is bújt vele? – tépelődött magában a doktornő csüggedten. Ki tudja? És ha igen, Jock azóta már bizonyára új szerető után nézett… Hogy viselkedhettem ilyen ostobán? – tett magának szemrehányást gondolatban a doktornő. Bár az igazat megvallva, kevés volt a valószínűsége, hogy az együttlétük után teherbe esik, ugyanis épp akkor múlt el a vérzése. Mindig számolni kell a gyermekáldás bekövetkezésével, jutottak eszébe idős nőgyógyász professzorának a szavai. Még egy kolostorban sem lehet kivédeni ezt a lehetőséget. A szerelem

mindent

legyőz.

Csak

egyetlen

százszázalékos

védelem

létezik:

az

önmegtartóztatás… Legalább bevehetett volna egy esemény utáni tablettát. A balesetet követő héten azonban annyi tennivalója akadt, hogy a kórházban nem maradt ideje erre gondolni, otthon pedig nem tartott ilyen gyógyszert. Vagy ment volna be a patikába, és kért volna az izzadós tenyerű Kevintől egy esemény utáni tablettát? A patikus nyomban rájött volna, mi történt, és akkor másnap már az egész város erről beszélt volna… Önkéntelenül is a hasára tette a kezét, amely most még lapos volt ugyan, de az a két kék csík ott a teszten arról árulkodott, hogy új élet sarjad benne. Egy élet, amely kettejük szereimének a gyümölcse, egy élet, amely az egymás iránti csillapíthatatlan vágyakozásukból fakadt. Kár, hogy Jock vágyakozása ilyen hamar semmivé lett. – Ez csak egy embrió – szólalt meg Tina hangosan, mintha ez az orvosi szakkifejezés csökkenthetné az ügy jelentőségét. – Csak egy embrió, nem kisbaba – folytatta fennhangon. – Nem nagyobb, mint egy ebihal. És tönkreteheti az életedet – figyelmeztette önmagát. – Még csak öthetes, még elvetetheted…

Nem! Nem! Ez a szó egy csapásra és visszavonhatatlanul befészkelte magát a szívébe. – A múlt héten töltöttem be a huszonkilencediket. Huszonkilenc éves vagyok, és kisbabám lesz – suttogta meghatottan maga elé. Rémületét öröm váltotta föl. Egy kisbaba… Hogy is válhatnék meg ettől a kis élettől, aki az én testem része, meg azé a férfié, akit szeretek?! Sehogy! Mindegy, mit akar Jock, ez a gyerek a szerelmünk-gyümölcse, és én végtelenül örülök a jövetelének. Ekkor váratlanul kopogtattak az ajtón. Christie kukucskált be a szobába, karján Rose-zal, Ally és Tim pedig a sarkában téblábolt. – Már olyan régóta itt vagy. Csak nincs valami baj? – Talán igen, talán nem. – Tina mélyet sóhajtott. – Chrístine, emlékszel még, amikor azt mondtam, hogy csak pár hónapig maradok? – Persze – felelte a nővére, de tekintete közben az ágyon heverő papírdobozra tévedt, amelyen ez a felirat állt: terhességi teszt. – Nos, lehetséges, hogy tovább maradok… – jelentette be a húga remegő hangon. Most egyszerre fordult a kocka, Christie nyújtott vigaszt a húgának. Átölelte, és magához szorította Tinát. – Meg kell mondanod neki! Négy csésze tea elfogyasztása után Tina és a nővére még mindig az asztalnál ült. Christie csodálatra méltó változáson esett át. Az a visszafogott nő, aki csak ritkán mosolygott, és szó nélkül beleegyezett, hogy Tina meg Marie vegye a kezébe az élete irányítását, nem létezett többé. Christie-nek visszatért a régi énje: ismét bátran szembenézett a nehézségekkel. – Jock is felelős a történtekért, hugicám! – jelentette ki határozottan. – Végül is ő ejtett teherbe. Legalább az anyagiak terén támogatnia kellene… – Majd elválik – keverte meg Tina kedvetlenül a teáját. – Én mondtam neki, hogy nem történhet semmi. Így hát nincs túl sok jogom utólag felelősségre vonni. – Nem lehet már megmenteni a kapcsolatotokat? – tudakolta szelíden a nővére. – Én úgy vélem, csodás pár lenne belőletek, Jockból pedig nagyszerű férj és családapa válhatna… – Rosszul látod – ellenkezett szomorúan Tina. – Épp erre nem lenne alkalmas. Kiváló munkatárs, nagyszerű barát és… remek szerető. A legjobb. De nem óhajt megnősülni. Erre megesküdött. Ágyba bújt velem, de nem ígért semmit. És most már mással jár. Nem akarná ezt a gyereket. Meg engem sem. – Szerintem akkor is meg kellene mondanod neki, hogy terhes vagy! – Meg fogom mondani. Ő a gyermekem apja. és ha elmegy… – csuklott el Tina hangja –, ha Londonba megy, tudnia kell, hogy két embert hagy itt.

– Kettőtöket – bólintott megrendülten Christine. – De az is lehet, hogy Jock mégiscsak szeretné ezt a babát, és örömmel lenne az apukája… Ez nem valószínű, zárta le a beszélgetést gondolatban Tina, és visszaidézte, mit ismételgetett annak idején a kis Jocknak az apja: túl sok gyerek van a világon… És most eggyel több… – Délután szépen elaludt, és amikor felébredt, jelezte, hogy éhes. Hát készítettem neki mogyoróvajas kenyeret. Meg is ette, és hirtelen… hirtelen… Az asszony váratlanul bukkant fel a rendelő ajtajában, és a hangja remegett a félelemtől. Egyre csak szorította magához a gyermekét, és nem akarta elereszteni. Barbara, az ügyeletes védőnő alig bírta a kicsit kiimádkozni az anyja karjából. – Adja ide szépen, Mrs. Hughes! – kérlelte szelíden az asszonyt. – Engedje, hogy Rafter doktornő megvizsgálja! Claire Hughes zokogásban tört ki: – Jaj, istenem, meghal! A nagyobb gyerekeimet a szomszédasszonyomra bíztam, a férjem dolgozik, nem tudtam elérni… Ó, istenkém! – Claire… Claire azonban nem akarta meghallani a nyugtató szavakat. Amúgy is könnyen kiborult, de most aztán… Mintha elhagyta volna a józan esze. Térdre vetette magát Tina előtt, és átkulcsolta az egyik lábát. – A gyerekem! Jaj, istenem! A baba arcbőre kéknek látszott. A doktornő villámgyorsan átgondolta az anya beszámolóját. A gyerek mogyoróvajas kenyeret fogyasztott… Biztosan a földimogyoró okozza… A kis beteg teste felpuffadt, a szemhéja is megduzzadt, csak egy keskeny résen át láthatott ki mögüle. A karját meg az arcát piros foltok éktelenítették. Nehezen lélegzett, és… egyszer csak ez is abbamaradt Még az anya is észrevette a hangos jajveszékelés közben. Felsikoltott, és átkulcsolta Tina másik lábát is. – Nem! Nem! – zokogta. – Kérem, engedjen el! Mrs. Hughes, engedjen el! – Tina minden erejével szabadulni igyekezett, de mivel közben a kicsit tartotta a karján, sehogy sem boldogult. Ekkor a védőnő is megpróbálta felállítani a jajveszékelő anyát, de az rácsapott a kezére. – Claire! – harsant fel egy határozott férfihang. Jock lépett be az ajtón. Egyetlen pillantás elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy megállapítsa, milyen jelenet játszódhatott le itt az imént. Három nagy lépéssel az anyánál termett. Felemelte a földről, majd határozottan a bejárat melletti székre ültette. – Maradjon itt, és ne mozduljon! Barbara, maga pedig ügyeljen rá,

kérem, és ha szükséges, hívja a biztonságiakat! Tina, hozd át ide a kis beteget! – sorolta az utasításait, miközben a vizsgáló ajtaját tartotta. Tina a kicsivel a karján besietett. A gyermek még mindig nem lélegzett, arcának ijesztő kék színe most már fenyegető fehérre változott. – Intubálni kell – javasolta a doktornő. – Nincs már időnk… A baba nyaka hatalmasra duzzadt. Intubálás nélkül már aligha lehetett volna mesterségesen lélegeztetni. És az allergiás roham csökkentésére szolgáló antihisztamin sem hatott volna már ilyen gyorsan. Jock szavak nélkül is értette a munkatársnőjét. Még mielőtt Tina a vizsgálóasztalra fektethette volna a gyereket, már be is hozta a szükséges felszerelést. A két orvos ügyesen és villámgyorsan dolgozott egymás keze alá. Jock benedvesítette a csövet, Tina a hátára fektette a kicsit, és megemelte az állát. Azután az orvos átadta a nőnek az előkészített csövet, az úgynevezett „tubust”, hiszen Tina altatóorvosként több tapasztalattal rendelkezett ezen a téren. Azután Jock fogta meg a baba állát, hogy a doktornő bevezethesse a gégetükröt, és elhelyezhesse a csövet. Sajnos, a hangszalagok is igen duzzadtnak látszottak. Jock erre még jobban felemelte a gyerek állát, így a doktornő végre bevezethette a „tubust”. A férfi adrenalint fecskendezett be a kis betegnek, és még mielőtt Tina kérhette volna, már előkészítette a lélegeztető zsákocskát, amely másodpercek alatt a helyére került. Később, amikor Tina óvatosan megkezdte a lélegeztetést, Jock intravénásán adagolni kezdte az antihisztamint. Istenem, add, hogy még időben érkezzen a segítség! – fohászkodott gondolatban a doktornő. A lélegeztető zsákocska ekkor végre felfúvódott. Azután még egyszer. Majd újra. Kérlek, istenem… És a gyerek egyszerre csak lélegezni kezdett, kis mellkasa magától emelkedett meg süllyedt. Tina hihetetlenül megkönnyebbült. Micsoda hivatást választott! Nem is olyan régen még nyugodtan kávézgatott Barbarával, és pár percre rá már ennek a csöppségnek az életéért küzdött. Óvatosan tartotta a tubust, ismerte már a test természetes válaszát erre a beavatkozásra. Nyugtató szer nélkül a gyerek kihányta volna a csövet. Jock azonban már gondoskodott róla, hogy a kis beteg az antihisztamin mellé nyugtatót is kapjon. Meg kellene tiltani, hogy földimogyorós készítményeket adjanak az ilyen kis babáknak! Csupán néhány anyuka tudja, milyen heves allergiás rohamot válthat ki a földimogyoró. A kis Marika Hughes szerencsére még időben érkezett, és meg fog gyógyulni, de egész életében oda kell majd figyelnie arra, hogy mit eszik. Adrenalint és antihisztamint fog

magánál hordani, hiszen egyes ételekben előfordulhat földimogyoró anélkül, hogy ezt külön feltüntetnék rajtuk. Kopogtak. Barbara dugta be a fejét az ajtón, és miután Marika immár egészséges arcszínét megpillantotta, megkönnyebbülten felsóhajtott. – Hála az égnek! Meggyógyul? – Azt hiszem, igen – válaszolta Tina halvány mosollyal az arcán. Jock még mindig a gyerekkel foglalatoskodott. Még egy pár óráig nem mozdulhat el a helyéből a tubus, amíg le nem apad a duzzanat. – Hogy van az édesanyja? Megnyugodott? – kérdezte a doktornő. – Igen, kapott egy injekciót – vágott mókás fintort Barbara nővér. – Belerúgott Eric legérzékenyebb pontjába, és ha nem csillapítottuk volna le nyugtatóval, valószínűleg még ezt az ajtót is betöri. Tina önkéntelenül is elmosolyodott. – Mit adott be neki? – Valiumot, a fenekébe. Nem úgy akartam, de másként nem ment. Eric fogta le, amíg én próbáltam megszúrni. Azután amikor megjött a férje, az is segített. Még mindig itt van. Akar vele beszélni? Enyhén szólva ő is izgatott. Tina vetett egy pillantást az infúzióval foglalatoskodó Jock felé. Milyen ügyes keze van! És milyen szeretettel nézi azt a kislányt! Igazán megérdemelné, hogy neki is legyen végre gyereke. Meg felesége… Kár, hogy nem akarja! Bár most már mindegy, a férfi gyermeke így is, úgy is a világra fog jönni! – Mindjárt visszajövök, Jock – szólalt meg hangosan. – Vigyázol addig Marikára? – Hogyne, menj csak! Tina megnyugtatta az aggódó férjet, az asszonyt pedig egy egyágyas szobában helyezte el. Jobb, ha a kórházban tölti az éjszakát. Akkora adag nyugtatót kapott, hogy majdnem teljesen elkábult tőle. Amikor a doktornő ismét felkereste őt a kórházi szobájában, már ébredezett, és rögtön feltette a legfontosabb kérdést: – Marika? – Jól van – nyugtatta meg Tina az asszonyt, és megpaskolta a kezét. – Alszik. Blaxton doktor úr mellette marad, amíg le nem lohad a duzzanat. Holnap már láthatja. – Ó, Marikám! Sajnálom, hogy így viselkedtem, és köszönök mindent – rebegte az asszony, majd újra álomba zuhant.

Amikor Tina félóra múlva visszatért Claíre-től, Jockot a gyerekosztályon találta, Marika ágya mellett. Önkéntelenül is a hasához kapott. A nyolcadik hétben járt, Jock pedig másfél hónapon belül elutazik. Vajon láthatja-e valaha is Tina, hogy a férfi a saját gyermekére is ilyen gyengéden néz? Nem halogathatja tovább, meg kell mondania neki, hogy apa lett. Persze, nem lesz könnyű. – Jock! Az orvos felpillantott és rámosolygott, bár mintha a gondolatai máshol jártak volna… – Marika jól van – közölte Tinával, és ismét visszafordult a kiságy felé. – Nemsokára megérkezik

az

éjszakás

nővér, de elüldögélek még mellette egy kicsit, hogy

megbizonyosodjam róla, tartós-e a javulás – suttogta. – Neked nem kell itt maradnod. Ez a férfi elküldi őt. Nem akarja, hogy itt legyen. Tina összeszedte minden bátorságát, és az ágy végénél álló kis, kerek székre telepedett. – Beszélnem kell veled – kezdte reszkető hangon. – Valami szakmai kérdés? Jock tartani akarja a távolságot, futott át a doktornő agyán. Vagy szakmai kapcsolatot tud elképzelni közöttünk, vagy semmilyet. – Bizonyos értelemben igen – válaszolta Tina fennhangon. Bátorság, kislány, biztatta magát közben, majd felszegte a fejét, és egyenesen a férfi szemébe nézett. – Terhes vagyok. Csönd. Még a légyzümmögést is hallani lehetett. Eltelt egy perc. Kettő. Három. Tina érezte, hogy nem bírja tovább. Jock jéghideg tekintettel, merev arccal ült az ágyon. Mondj már valamit! Kérlek! – siránkozott magában a doktornő, ám az orvos meg sem mukkant. Ekkor Tina egy csapásra rádöbbent, hogy bárhová vezetne is az útja, egyedül kell megtennie azt. Elmondta, amit kell, most már elmehet. – Vissza… vissza kell mennem a sürgősségire – dadogta, és a maradék erejét összeszedve felállt. Még egyszer ránézett erre a kőből faragott arcra. Szinte fájt neki a férfi jéghideg tekintete. Szereti ezt az embert, de Jocknak szemmel láthatólag semmi szüksége rá… meg a gyermekére. – Sajnálom – suttogta végül –, de azt gondoltam, tudnod kell róla. Azzal sarkon fordult, és visszament az osztályára.

10. Fejezet

Tina éppen a betegek kartonját töltötte ki. Vörös fürtjei az arcába hullottak. Az iroda aprócska helyiségének ajtaját magára csukta, s a nagy üvegablakon keresztül nézve teljesen elszigeteltnek tűnt a tompa világításban. Jock szíve megremegett. Oly magányosnak és gyönyörűnek látszott most Tina. És az ő gyermekét hordja a szíve alatt. Istenem, mennyire szereti! De ez a váratlan terhesség! Miért kellett ennek így történnie? Akkor is el fogok menni Londonba, gondolta dühödten. Épp most ítélték oda nekem az állást. Nem akarok szeretni senkit, nem akarok apa lenni! Nem akarok… Magányos zsörtölődését Tina szakította félbe, amikor fölpillantott, és rámosolygott. A férfinak már fogalma sem volt mit akar és mit nem… Benyitott az irodába. – Nincs semmi gond, Jock – közölte Tina nyugodt hangon, még mindig mosolyogva. – Nem kell feleségül venned, és ne aggódj, hogy beleszólunk az életedbe! Csak úgy véltem… kötelességem a tudomásodra hoznom, mielőtt elmégy. Az orvos két nagy lépéssel az íróasztalnál termett, és rátámaszkodott. – Hogy a pokolba történhetett? – támadt a doktornőre. – Azt állítottad, hogy nem lehet semmi baj. Még ki is oktattál, hogy nagylány vagy már, nem ostoba csitri. – Pedig szörnyen ostoba vagyok, Jock. – Szerintem még véletlenül sem vagy az! Szándékosan estél teherbe! A doktornőnek a szempillája sem rezdült. – Nem, Jock, ebben nincs igazad. Még ha így látod is, hidd el, nem állt szándékomban csapdába csalni téged. Tulajdonképpen nem is lett volna szabad teherbe esnem. Bár igaz, ami igaz, bevehettem volna azt a bizonyos tablettát. Valahogy azonban… nem vitt rá a lélek. – Tanácstalanul széttárta a karját, mintha ő sem értené saját magát. – Tudod, nekem nem olyan súlyos teher ez a baba – vallotta be hirtelen. – Valóban? – A férfi megütközve nézett rá. – Pedig hidd el, hogy az! Égbekiáltó ostobaság, minden értelmet nélkülöz… Tina megelégelte a hiábavaló vitát. Hogyhogy ostobaság? Végtére is a közös gyermekükről beszélnek! Felállt, és a falhoz hátrált, olyan messzire Jocktól, amennyire csak lehetett. Arca holtsápadtan világított a derengő fényben. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd végül elszánta magát, hogy elmondja, ami a szívét nyomja. Azután kezdjen vele a férfi, amit akar!

– Jock, annak, hogy én ostoba vagyok, semmi köze a terhességemhez – suttogta. – Ideje, hogy előre tekintsünk, a jövőbe! – De… – Hallgass végig! Huszonkilenc éves vagyok, és szerelmes. Ostobaság vagy sem, de fülig beléd szerettem. Jobban szeretlek, mint eddig bárkit a világon. Te azonban elmégy, hiába tudom, hogy soha egyetlen férfi iránt sem fogok már ilyesmit érezni. Épp ezért örömmel tölt el a gondolat, hogy a te gyermekedet hordhatom a szívem alatt. Jock egy darabig hallgatott, majd megvetően csak ennyit felelt: – Látod, ez is azt bizonyítja, hogy szándékosan estél teherbe! – Nincs igazad. De most már, hogy megfogant, nem mondok le erről a gyerekről! Képes vagyok gondoskodni róla. Szívem összes szeretetét őrá áldozom. – Miből és hol fogod eltartani? – szegezte neki a kérdést a férfi. Tina harciasan felemelte a fejét: – Már beszéltünk erről Christie-vel. Struan hajlandó véglegesíteni engem a kórházban, így itt maradok Gundowringben. A nővérem eladja majd a farmot, és meghúzzuk magunkat egy kis házban. Meg fogunk birkózni mindennel! – Mondom, hogy kitervelted az egészet! – támadt fel egyszerre a harag a férfiban. Ez a két ördögi nőszemély, Tina meg a nővére, csőbe húzta. – Jock… – Mit akarsz? – förmedt rá a férfi a doktornőre, majd szitkozódva elfordult, és komoran kibámult az ablakon a sötét éjszakába. – Hagyjam itt a tulajdon gyerekemet? Aki vér a véremből? Mondd, hogy képzelted ezt? – Hát akkor mit szándékozol tenni? – érdeklődött nyugodt hangon Tina. – Mihez kezdesz most, hogy apa lettél? Jock nem felelt. Úgy érezte, csapdába esett. Nincs más kiút, meg kell adnia magát a sorsának. – Összeházasodnunk – közölte Tinával. – Nem látok más megoldást. – Megkérte a kezed? – Eltaláltad! – Ó, Tina…! – Nyugalom, nővérkém, sejtelmed sincs, hogyan történt a dolog – hűtötte le Christine-t Tina. – Gyerek ide vagy oda, nem megyek hozzá. – Tessék?! – Össze kell házasodnunk, mert nem lát más megoldást, ezt mondta. Így történt a lánykérés. – Ó… akkor értem.

– Te igen, de ő nem. Ő azt sem érti, miért kosaraztam ki. – Úgy érted, hogy Jock még mindig elvenne? – Igen, de csak, mert ezt követeli tőle az illendőség. Ezért hát megmondtam neki, hogy a kalapja mellé tűzheti a házassági ajánlatát. – És erre mit felelt? – Azt, hogy holnap majd ismét beszélünk, ha megjött az eszem. – November hetedikén fogunk összeházasodni. – Mit mondasz? Másnap este volt, hét óra. Tina körülbelül öt perce kezdte meg az ügyeletet. Épp felvette az orvosi köpenyét, és nyakába akasztotta a sztetoszkópot, amikor Jock belépett. – Nem lehet korábban. Ezt írja elő a törvény – folytatta a férfi. – Megérdeklődtem. – Na, csak lassan a testtel! – vágta Tina zsebre a kezét. A szeme szikrákat szórt a dühtől. – Tartozol némi magyarázattal, nem gondolod? Szerintem valamiről elfeledkeztünk. – Mi a csudáról? – Például arról, hogy térdre ereszkedve felajánljad nekem a szíved. Mire én halványan elpirulva ezt rebeghetném: „Ó, valóban, Blaxton doktor úr? Akkor siessen, és kérje meg a kezemet atyámtól!” Végül a vőlegény elővesz egy hatalmas gyémántokkal kirakott jegygyűrűt, az ujjamra húzza, a karjába kap, és örökre magához ölel! Legalábbis így olvastam a szerelmes regényekben. – Ne csacsiskodj! – Látod, épp ez baj! Hogy olyan csacsi vagyok. Te is mondtad már, csak más szóval. Emlékszel? Ostoba vagyok, mert teherbe estem. Ostoba, mert beléd szerettem. És ostoba, mert hagytam magam belekeverni ebbe a kalamajkába. – Tina… – Te valójában nem akarsz megnősülni, Jock – szögezte le ridegen a doktornő. – És még ha a szívem alatt hordom is a gyermekedet, akkor sem megyek hozzá egy olyan férfihoz, aki nem szeret! Az orvos felsóhajtott. – Tina, ez zsarolás. – Legalábbis annak egy elég fura módja. Mert mi van előbb? A szerelem vagy a házasság? Én szeretlek, Jock Blaxton, de sohasem megyek hozzád, ha nem viszonzod a szerelmemet. – Tina, én… – Várnak a betegeim odakinn – szakította félbe a férfit hűvösen a doktornő. – És te? Ma nem segítesz a világra egy babát sem? – Jelenleg úgy áll a dolog.

– Akkor eredj, és bosszants valaki mást! Vagy foglalkozz az új nővérkével. Sarah Pagedzsel! Még csak két éjszakán át ügyelt itt nálunk, talán ezért kerülte el eddig a figyelmedet. Új lány! Eltölthetsz vele két pompás estét, talán még azt is elérheted nála, hogy beléd szeressen, mielőtt elköltöznél Londonba. Eredj már! Nekem nincs több időm az őrült ötleteidre! – Várj még! – kiáltotta Jock a sietve távozó doktornő után, aki erre megtorpant, és visszanézett. – Beszélnünk kell! – Azt hiszem, már megtettük. – Igen, de kettőnkről. – Nem létezik ez a szó, Jock! Csak te vagy egyedül, meg én a babával a hasamban. Nincs közünk egymáshoz. – Tévedsz! – Miért tévednék? – nézett Tina harciasan a férfira. – Csak azért legyen közünk egymáshoz, hogy teljesíthesd, amit az illem megkíván? – Megcsóválta a fejét. – Te nem akarsz engem elvenni, Jock! Légy őszinte, és valld be végre! Az orvos egy darabig tétovázott, azután lerogyott a Tina íróasztala előtti székre. – Épp ez a bökkenő! Már magam sem tudom, mit szeretnék. – Ha nem tudod, ne vegyél el! – Hogy az a…! – Jock idegesen a hajába túrt, majd felpattant a székről. Nyugtalanul fel és alá kezdett járkálni a szobában. Tina szenvtelenül méregette, azután megelégelte a dolgot. Ami sok, az sok! – Eredj Jock, és láss végre te is munkához! Várnak a betegek, gondolom, engem is, téged is. Mára legyen ennyi elég! – A jó mindenségit! – fakadt ki a férfi, és ököllel az asztalra csapott. A doktornő összerezzent. – Miért hajtogatod folyton ugyanezt? – Mi mást mondhatnék? – Fogalmam sincs, de… A férfi kétségbeesetten tárta szét a kezét. – Már meséltem neked, Tina, miért félek a szerelemtől… Kicsi korom óta azt verték a fejembe, hogy nem szabad ilyesmit éreznem, mert ha szerelmes lennék valakibe, az csak bajt hozna rám. Bár ha jobban belegondolok, léteznek boldog házasságok is. Szerencsére inkább a szüleim esete számít kivételesnek. – Akkor hát te is boldog házasságra vágyódsz? – Csupán annyit érzek tisztán, hogy ha egyszer nősülésre adnám a fejem, biztosan te lennél a választottam. Még sohasem ismertem hozzád hasonló nőt. Keményen dolgozol, és nem szaladsz el a gondok elől, hanem bátran szembenézel velük. Az én gyermekemet hordod a

szíved alatt, de amikor értesültél róla, hogy Londonba megyek, nem csüggedtél el, egyedül is vállaltad volna a felelősséget a közös gyermekünkért. Mint ahogy a nővéredért és az ő gyerekeiért is megtetted ugyanezt. – Nincs miért elcsüggednem. Ami pedig a nővéremet illeti, Christie hasonló helyzetben szintén mindent megtenne értem. – Épp erről van szó. Azért vagy képes erre, mert szereted őt, és ő is téged. Velem azonban más a helyzet. Én még sohasem birkóztam meg olyan feladattal, hogy másokért vállaljam a felelősséget. Halálra rémülnék már a puszta gondolattól is. Jock felsóhajtott, és a doktornő mögé lépett. A vállára tette a kezét. Tina egy pillanatra elgyengült, és a férfinak dőlt. Érezte annak izmos testét. Azután rádöbbent, hogy elveszett. Ha Jock most kijelentené, hogy mégis itt marad, igent mondana neki, mindegy, mit hoz a jövő. Még akkor is, ha ezzel a legjobb belátása ellen cselekedne. Élete igazi nagy szerelme Jock. Úgy szereti, mint eddig még soha senki mást. Ha hozzámenne, idővel talán begyógyíthatná a férfi szívének fájó sebeit. Talán megtaníthatná, hogyan kell szeretetet adni és elfogadni. Jock lehajolt, és megcsókolta a haját. – Tina, hozzám kell jönnöd! – kérlelte. – Nem utazhatom el úgy a föld másik felére, hogy közben egyedül hagylak a gyermekünkkel! Tisztában vagyok vele, hogy meg kell változnom. Ígérem, mindent megteszek, hogy meg tanulhassak szeretni… és elfogadni mások szeretetét. – Jock… A férfi most már szemben állt Tinával. – Csitt! – tette az ujját a doktornő ajkára. – Ha él valaki a világon, aki képes megtanítani engem a szeretet művészetére, akkor az csakis te lehetsz. Adj nekem még egy esélyt, és én újra megkérem a kezed, sőt még le is térdepelek előtted, ha éppen úgy kívánod! – Ó, Jock! Hát persze hogy ad még egy esélyt, hiszen talán ez lesz az utolsó. Az utolsó, kicsiny esélyük arra, hogy boldogok legyenek. Ez az esély azonban egyben kockázatot is jelent. De bátraké a szerencse! – Akkor hát megpróbálsz szeretni engem? – suttogta a doktornő, miközben megérintette Jock erős, de mégis gyengéd kezét. – Nemcsak megpróbálom, hanem szerelni is foglak! – válaszolta kissé bizonytalanul a férfi. Ha képes leszek rá, tette hozzá gondolatban. Ha képes leszek rá… Az esküvőre két hónappal később került sor. A város polgárainak szemével nézve szerény lakodalom volt, Jock mégis óriásinak és hivalkodónak érezte.

– Csak a rokonság és a szűk baráti kor lehet jelen – kötötte ki már jó előre, de úgy látszik, fél Gundowring úgy gondolta, hogy ők is még a szűk baráti körhöz tartoznak… Tina elbűvölően festett ünnepi díszöltözékében. Tekintettel az állapotára, nem akart fehérben esküdni, ezért inkább egy fehér csíkokkal átszőtt, világos-arany színű ruha mellett döntött. Jock a templomban, az oltár előtt várt rá. Remekül állt rajta a sötét öltöny. Az ő Jockján. Az ő szerelmén. Felcsendültek a nászinduló első hangjai, mire Tina elindult a vőlegénye felé. A férfi hátrafordult, és rámosolygott. Arca örömtől meg büszkeségtől ragyogott. Tina még a világ végére is elment volna érte. Jock vár reá. Istenem, mennyire szereti ezt a férfit! De látja a szemében a félelmet is, hogy esetleg hibát követnek el ezzel a friggyel. Amikor Tina kimondta a boldogító igent, tudta, hogy még hosszú utat kell megtennie, míg eléri az igazi boldogságot. Ha egyáltalán eléri valaha…

11. Fejezet

Házaséletük nem úgy sikerült, ahogy Tina elképzelte. A doktornő épp a szülési szabadság előtti utolsó napját töltötte a munkahelyén. Egyre gondterheltebben meredt az íróasztalára. Öt percen belül végez itt mindennel, azután hazamegy. És megint egyedül lesz. Négy hónap telt el az esküvő óta. Négy hét múlva pedig világra jön a gyermeke. Annak alapján azonban, ahogy Jock viselkedett az esküvőjük óta, valószínűleg sohasem lesznek igazi család. – Végeztél? – nyitott be a szobába Ellen Silverton nővér mosolyogva, de amint meglátta Tina arcát, nyomban elkomolyodott. – Mi történt, drágám? – Semmi. – Tudod, hogy a jó öreg Ellen nénivel mindig megoszthatod a bánatodat! Ki vele! – Az idős hölgy az íróasztal szélére telepedett. – Nekem is van szemem. Látom, hogy valami nagyon nyomja a szívedet. – Tényleg minden rendben van! – Hiszi a piszi! – csóválta meg a fejét Ellen. – Miért vágsz ilyen fancsali képet? A baba miatt aggódsz? – Dehogy! – legyintett Tina. – Nincs rá szükség. Jock eleget aggódik. Kettőnk helyett is. – Feleslegesen! Minden lehetséges vizsgálatot elvégeztettél, és a férjed a legkitűnőbb szülészorvos, aki valaha is nálunk dolgozott. Ok nélkül aggódik. – Ellen eltöprengett. – Bár biztosan amiatt ilyen ideges, mert akaratlanul is állandóan az édesanyja szerencsétlensége jut az eszébe. – Csak már egyszer véget érne! – tört ki Tinából hirtelen. – Nem bírom tovább elviselni! – Miről beszélsz, kislányom? – Hát, ahogy viselkedik velem! – Szóval ez bánt annyira? – Igen. – Tina hátradőlt, és felsóhajtott. – Tudom, én vagyok a világ legszerencsésebb asszonya. Szeretem őt, és ő is olyan jó hozzám. Csak egyszerűen képtelen teljesen odaadni magát. – Hogyhogy? Tina az ajkába harapott.

– Ne érts félre! Igazán sokat tesz értem. Szeret engem a maga módján. Tudom, különben nem mentem volna hozzá. Kedves meg gyengéd. Sokat nevetünk, és… Szóval az ágyban is minden rendben van köztünk. – Ezt örömmel hallom. – De valahogy olyan merev – sóhajtott fel Tina. – Nehéz ezt elmagyarázni… Úgy viselkedik, mintha a házasság valamiféle kötelesség lenne a számára, vagy munka: valami, amit nagyon jól akar csinálni. Az az érzésem, az élet minden pillanatát ki akarja élvezni velem, mert attól fél, hogy másnap már… – Hogy másnap már nem leszel ott. – Pontosan. El sem hiszed, milyen nyomasztóan hat ez rám, Ellen! És ha rákiáltok… – Hát kiabálsz vele? – Miért, te sohasem szoktál zsörtölődni az életed párjával? – mosolyodott el a doktornő. – Nos… – Valld be, Ellen! Például ha a férjed háromszor egymás után elfelejti lecsukni a vécétetőt, vagy ha a babusgatásaival már az idegeidre megy, vagy ha egyszerűen csak rossz napod van… Sohasem kiáltasz rá a férjedre. Ellen? – De, előfordul. – És olyankor mi történik? Az idős nővér elpirult. – Tudod, Bob vissza szokott kiabálni. Zsémbeskedik, hogy túl sok nő van a háznál, és szeretne végre egy külön fürdőszobát magának. Én persze mondom a magamét, azután egyre jobban hangoskodunk, majd vihogni kezdünk, és nem ritka, hogy végül az ágyban kötünk ki… – mosolygott Ellen huncutul. Tina arca azonban komoly maradt. Én is ilyesmire vágyom, gondolta kicsit keserűen magában. – Na, látod! – Miért, ez nálatok, hogy zajlik? – Ha például valami miatt ideges leszek, vagy mogorva, Jock túlságosan is kedvesen viselkedik velem, mintha beteg lennék, nem terhes. Vagy mintha mindjárt a szeme előtt köddé válnék. És ha nem veszi egy kicsit könnyedebben a dolgot, esküszöm, meg is teszem! – Mármint micsodát? – hallatszott egy férfihang. Tinának a torkára fagyott a szó, Jock állt az ajtóban, fehér köpenyben, sztetoszkóppal a nyakában, és lélegzetelállítóan jól nézett ki. – Valami bajod van, drágám?

– Ó, dehogy! – erőltetett magára Tina egy halvány mosolyt. – Ellen épp most hozott be egy halom bébi cipőt – mutatta a kezében lévő apró lábbeliket. – Látod? Minden méretre felkészültünk. Kivéve, ha akkora lába lesz a kicsikénknek, mint egy elefántnak – viccelődött. A férfi arca azonban rezzenéstelen maradt. – A mi gyerekünk tökéletes lesz, Tina – jelentette ki, mintha meg akarná nyugtatni a kismamát. Belépett a szobába, és megcsókolta a feleségét. – Mint az édesanyja. Végeztél itt mindennel, indulhatunk? Tina nagy sóhajjal vette tudomásul, hogy tréfálkozása nem ért célt, fel is adta a további próbálkozást ezen a téren. – Mehetünk. Bár nagyon fog nekem hiányozni ez a kórház. Kis lendületet vett, hogy felálljon, mire Jock azonnal mellette termett, hogy felsegítse. Tina a legszívesebben ellökte volna a karját. – Egyedül is fel tudok állni, szívem! – Az órájára pillantott. – Még nyitva vannak a boltok. Vásárolok néhány dolgot hazafelé menet. Majd este hétkor találkozunk. Most pedig eredj, várnak az újszülöttek! – Mrs. Arthur vajúdik, de eltart még egy darabig. Addig hazaviszlek, azután visszajövök. – Ne fáradj! – sziszegte ingerülten Tina. – Hazamegyek egyedül. Mint említettem, nagylány vagyok már. Akár hiszed, akár nem. Útban hazafelé, Tina még mindig Jock viselkedése miatt füstölgött magában. A férfi sohasem tudott igazán feloldódni, kivéve talán azokat a pillanatokat, amelyeket az ágyban töltöttek, és amikor a feleségét a karjában tarthatta. Esetleg még több időt kellene a szeretkezésnek szentelnünk, gondolta a doktornő szomorkásán mosolyogva. Talán felenged egy kicsit Jock, ha a baba végre megszületik. Persze megtörténhet az ellenkezője is, és akkor kétszer annyit fog aggódni, mint most. – Miért olyan bonyolult minden? – kérdezte fennhangon Tina, amikor elérte a városka határát, ahonnan az út felvezetett a hegyekbe. – És miért érzem magam ilyen rosszul? Az élet csodálatos! A nap süt, az ég felhőtlen, és nemsokára megszülöm annak a férfinak a gyermekét, akit szeretek. És aki óv engem, gondoskodik rólam, sőt viszontszeret… – Nem is kívánhatnék ennél többet! – mormolta hangosan maga elé. Pedig kívánt. Nem óhajtott Jock agyondédelgetett oldalbordája lenni! – Inkább a barátja, a szeretője és a társa lennék! – zúgolódott hangosan. – Én élvezni akarom az életet! Ki nem állhatom, ha a széltől is óvnak! Hangos töprengését valami furcsa dolog szakította félbe. Megmozdult alatta az úttest…

Tina egy pillanatra azt hitte, csak képzelődik. Akkor azonban újabb lökést érzett, de olyan erőset hogy az majdnem kitépte a kezéből a kormányt, a kocsi pedig csaknem az oldalára borult. A doktornő rátaposott a fékre, és kinézett az autó ablakán. Úgy hullámzott előtte az úttest, mint egy óriási szalag, amelyet a két végén ide-oda csavargatnak. Nem messze a kocsijától egy fa furcsa szögben meghajolt, azután kidőlt, és keresztülvágódott előtte. Levéleső borította be az autót. Szentséges ég! Tinának még a lélegzete is elakadt. Leparkolt az út szélére, de a földrengés még mindig himbálta az autóját. Kiszálljon, vagy bent maradjon? Maradj benn! – tanácsolta neki egy belső hang. Itt legalább nem eshetnek rád a fák. A rémisztő jelenség még két percig tartott. Ezek voltak Tina életének leghosszabb percei. – Csak egy kis földmozgás az egész – nyugtatta magát hangosan. – Még jó, hogy itt a szabadban ért. – Azzal megfordult, és letekintett a városra. Gundowring békésen pihent a völgyben. Még a tenger is teljesen simának tűnt. Semmi sem változott. Christie meg a gyerekek tehát biztonságban vannak. Csak itt, a hegyekben keletkezhettek károk. Tina óvatosan kiszállt a kocsiból, és bizalmatlanul méregette lába alatt a szilárd úttestet, amely két perccel korábban még hullámzott. Szinte várta, hogy újból megmozduljon. De semmi sem történt. A pár perccel ezelőtti eseményekre csak az úttest hatalmas repedései meg a kidőlt fa emlékeztetett. Mihez fogjon most? Nem hajthat tovább, de vissza sem mehet, mert még újra megmozdulhat a föld. A lenti vidéket sűrű erdőségek borítják, így arra még nagyobb a veszély, hogy rádől egy fa. Az autótelefonhoz kapott, de azután meggondolta magát. Kit is értesíthetne? Jockot? Még csak az hiányozna! Ideszáguldana, mint valami tébolyult, és kihívná a mentőket, a tűzoltókat meg a különleges alakulatot, hogy segítsenek a feleségének. De neki nem kell segítség! A legközelebbi farm egy mérföldnyire található. Ha szép óvatosan elkerülné a fákat, és… Ekkor segélykiáltás ütötte meg a fülét. Felkapta hát az orvosi táskáját, és nekiiramodott – már amennyire állapota engedte. Nem kellett messzire mennie. Jó harminc méterrel előrébb, a kidőlt fa mögött egy kisfiú bukkant elő a sűrű bozótból. Úgy tizenkét éves lehetett, farmert, piszkos pólót és tornacipőt viselt. Az egyik karját furcsa helyzetben tartotta, arcát karcolások és vérfoltok éktelenítették. Látszott rajta, hogy nagyon fél. Amint meglátta Tinát, odaszaladt hozzá. Egyenest a karjába. A doktornő azonnal megismerte. Ő Jason Calvert, aki a haverjával együtt igen nagyszájú kis gazfickó hírében állt, de most inkább egy rémült nyuszihoz hasonlított. Még a könnye is eleredt.

– Ejnye, Jason! – próbált meg kibontakozni Tina a fiúcska szorításából. – Ilyen nagyfiú létedre miért itatod az egereket? Inkább meséld el, mi történt! Hogy sérült meg a karod? – Doktor néni, kérem – zokogta a kicsi, mert ő is megismerte Tinát –, segítenie kell! – Nyugodj meg, Jason! Csak megmozdult a fold, tudod? Ez a kidőlt fa talált el? Most bemegyünk szépen a kórházba, és ellátom a sebedet… – Nem! – kiáltotta Jason. – Brendan! Meg kell mentenünk Brendant! – ordította rémülten. – Brendan? Hol van? Mi történt vele? Végy egy nagy levegőt, és szép sorjában mondj el mindent! Miért nem vagytok az iskolában? – Tetszik tudni, az úgy volt – szepegte a fiúcska –, hogy meglógtunk a napköziből, és feljöttünk ide a… Még mielőtt a gyerek befejezhette volna a mondatát, Tina már kitalálta, hol lehet Brendan. Ő is gyakran látogatta azt a helyet kislánykorában. – A barátod a barlangban van? – Igen, de hogy tetszett rájönni? Mi csak ott üldögéltünk, és tüzet akartunk gyújtani, amikor hírtelen minden rázkódni kezdett, és kődarabok szakadtak le a falról, az egyik meg a karomra esett.

Én

nyomban

kirohantam,

de

Brendan

ott

maradt.

Amikor

csend

lett,

visszamerészkedtem a barlanghoz, hogy megnézzem, mi történt vele. Egy halom kő esett a lábára, és nem tudtam kiszabadítani őt. Tina egyszeriben megfeledkezett az állapotáról, már csak a hivatása lebegett a szeme előtt. – Az első szabály, amelyet meg kell jegyezned, Jason, hogy ne veszítsd el a fejed! Meg kell nyugodnod egészen, mert szükségem van rád. Érted? Brendan a Rabló-barlangban van? – így hívták ugyanis a gyerekek a Bosuns-barlangot már nemzedékek óta. – Igen, egészen bent. – Ismerem azt a helyet. Odamegyek. – Majd én megmutatom, doktor néni! – Nem, itt maradsz! – parancsolt rá Tina. Egy sérült karú gyerekkel nem sokra menne a barlangban. Biztatóan Jasonre mosolygott: – Én is meglógtam néha oda a suliból, jól ismerem azt a helyet. De vannak, akik nem. Ezért ha a mentők megérkeznek, a te feladatod lesz, hogy megmutasd nekik, merre van a barlang. – De hogyan értesítjük őket? – Visszamégy a kocsimhoz, ott van a telefonom. Háromszor beütöd a nullát. Mónika veszi fel majd a kagylót. Akkor szép nyugodtan elmeséled neki, mi történt. Azután pedig az autóban maradsz, és megvárod a mentősöket, hogy megmutathasd nekik az utat. Megbízom benned, Jason, és Brendan is. Ne hagyj cserben bennünket!

A kórházban is észlelték a földmozgást, bár nem olyan erősen. Csak egy kisebb repedés keletkezett az egyik falon, és egy kép leesett a helyéről. Jock ellenőrizte a harmadik gyermekével vajúdó Mrs. Arthurt, azután leballagott a portára, hogy érdeklődjön a földrengés felől. Rögtön balsejtelmei támadtak, amint megpillantotta az ott álldogáló különleges alakulat négy tagját, két mentőst meg a tűzoltóparancsnokot. – Mi történt? – fordult Monikához, a portás hölgyhöz. – Úgy látszik, nem mindenhol zajlott le olyan enyhén ez a földrengés, mint itt, a kórházban. A hegyekben biztosan nem. Eddig négy házról tudunk, amely összeomlott, és két sérültről, de ez a szám nem végleges. Percenként cseng a telefon… – Mónika tétovázott, azután a mentőkocsira mutatott. – Blaxton doktor úr, megkérhetném valamire? Ha Gina Buchanan doktornő helyettesítené magát Mrs. Arthur mellett, nem menne ki inkább maga a helyszínre? Brendan Cordy egy barlangban rekedt, és… – És…? – Jock érezte a nő hangsúlyán, hogy nem voltak alaptalanok a balsejtelmei. – Tina is vele van. De ne aggódjon, nincs semmi baja! – tette hozzá Mónika rögtön, az orvos rémült arckifejezését látva. A barlangon át vezető út igencsak rémítőnek ígérkezett. Tina még emlékezett rá, hogy mindig csak a legbátrabb gyerekek merészkedtek be egészen a belsejébe. – Brendan, hallasz engem? – kiáltotta. Bentről tompa, fájdalmas nyöszörgés hallatszott. Rémítő vagy sem, Tina elővette a zseblámpáját az orvosi táskájából, és nekivágott a sötétségnek. Állapotára való tekintettel nagyon óvatosan haladt egyre beljebb. Ügyelt arra, nehogy a fejét beverje a barlang alacsony mennyezetébe. Azután, ahogy szűkült a járat, az óvatosságról megfeledkezve térdre ereszkedett, és így folytatta az útját. Az éles kövek a húsába fúródtak, de nem törődött vele. Zseblámpáját a szájában tartva világított maga elé, orvosi táskáját pedig apránként előrébb tologatta, amíg rá nem lelt a kisfiúra. Brendan körülbelül tíz méterre feküdt a barlang belsejében, mindkét lábát kövek borították, de eszméleténél volt. Amikor a doktornő odakúszott hozzá, belekapaszkodott, és könnyekben tört ki. – Doktor néni! – Minden rendben lesz, Brendan! – vigasztalta Tina. Jó jelnek vélte, hogy a kisfiú felismerte őt, és beszélni is tud. Megvilágította a mennyezetet maguk fölött. Épnek tűnt minden. Ha kiszabadíthatná a kisfiú két lábát a kövek alól… – Nyugodj meg, kicsim, már úton van a segítség! – bíztatta reménykedve a gyereket. – Most adok egy fájdalomcsillapítót, azután megnézzük, hogyan szabadíthatnálak ki innen.

Ám ekkor újra megmozdult a föld. Ezúttal olyan hevesen, hogy Tinát a rosszullét környékezte. A bejáratot elzárta a lehulló sziklazápor, és a szörnyű recsegés-ropogás nem akart szűnni körülöttük. – Mit is mondtál, hol van az a barlang? – Jock hangja reszketett. – Úgy tudom, itt kell lennie a bejáratnak – tekingetett Jason jobbra-balra, és a frissen lehullott kövekre mutatott. – Valahol itt, becsszóra! Itt volt a bejárat, közvetlenül az eukaliptuszfa mellett. De úgy látszik, beomlott. – Igaza lehet a gyereknek – vélte az egyik mentős. Jock rémülten bámult a kőhalmazra. Itt nincs semmi. Se bejárat, se barlang, se Brendan. Se az ő drága hitvese…

12. Fejezet

Május 5. szombat Két személy eltűnt. A mentőalakulatok a legrosszabbtól tartanak Gundowringtől északra a tegnapi földrengést követően eltűnt egy tizenkét éves kisfiú és egy állapotos doktornő, aki a gyermek segítségére sietett. A Richter-skála szerinti 4,1-es erősségű földrengést egészen a Bateman-öbölig lehetett érezni, bár viszonylag csak kis területen keletkeztek jelentősebb károk. – Uramisten! Ugye életben… Életben… – Jock, nem áltathatjuk magunkat. Elég kevés az esélyük – szólt a férfihoz Struan Maitland doktor. – Több száz tonna szikla és fold temette be a barlangot. – De még mindig bent vannak. Miért nem tudnak gyorsabban ásni az emberek, a pokolba is! – Ásnak, ahogy csak telik tőlük, viszont továbbra is nagy az omlásveszély. Ha túl gyorsan haladnak előre, a saját életüket is veszélyeztetik. Már úton van Sydneyből az elektromos kereső. Ha még élnek, megtaláljuk őket. – De mikor? Mikor? Május 6. vasárnap Egyre fogy a remény, hogy megtalálják a két eltűnt személyt A mentőalakulatok sajnos nem sok esélyt látnak arra, hogy rátaláljanak a földrengés barlangban rekedt áldozataira. A mai nap folyamán sem a keresőkutyák, sem az elektromos érzékelő készülék bevetése nem vezetett eredményre… Május 7. hétfő A mentőegységek kilátástalannak ítélik a helyzetet Még mindig nem adott életjelt magáról a két betemetett személy. Nem hivatalos forrásokból arról értesültünk, hogy a mentőalakulatok annak tudatában folytatják a keresést, hogy a huszonkilenc éves orvosnő, dr. Tina Rafter és a tizenkét éves Brendan Cordy már nincs életben. A szerencsétlenség helyszínén több mint kétszáz ember dolgozik megszakítás nélkül. – Menj haza, Jock, pihend ki magad! – Nem! Christie a sógora vállára tette a kezét.

– Ne csacsiskodj, Jock! Ennek így semmi értelme. Ideje, hogy szembenézz vele: eltávozott tőlünk… – De én… – Én is azt érzem, amit te! – Christie arcán mély fájdalom tükröződött, és olyan sápadtnak látszott, mintha már egy hete le sem hunyta volna a szemét. – Jock, az élet megy tovább! Biztos Tina sem szeretné, hogy így emésszük magunkat miatta. Én már csak arra lennék kíváncsi, hogy… legalább gyorsan történt-e. Jock a fejét ingatta. – Nélküle nem tudom folytatni az életemet. – Pedig meg kell próbálnod! – Christie átérezte, mi megy végbe a férfiban. Ellen elmesélte neki, hogyan távozott el Jock édesanyja, űrt és keserűséget hagyva maga után, és hogyan szenvedett ettől a férfi apja az élete hátralévő részében. Nem szabad, hogy Jockkal is ugyanez történjen! Át kell segítenie a sógorát ezen a szörnyűségen, gondolta, és megszorította az orvos kezét. – Jock, Tina számára te voltál a legfontosabb. Meg is halt volna érted, ha kell. Sajnos, csak rövid ideig lehetett közöttünk, de teljes életet élt, és mi nagyon szerettük őt ezért. – Christie, nem szabad… – Ha nem így élt volna, még mindig itt lenne köztünk, és a kisfiút gyászolná velünk együtt. Viszont ha nem vállalta volna a kockázatot, nem is az a Tina lett volna, akit ismertünk. Ő mindig teljes odaadással, szívvel-lélekkel tett mindent, és mi csak hálásak lehetünk neki ezért. Szerettük őt, és hidd el, örökre velünk marad! – Nem! – tapasztotta Jock a fülére a kezét. Borotválatlanul és piszkosan állt ott, kezdetben ugyanis puszta kézzel ásott, amíg meg nem érkeztek a mentőegységek. Nem bírt már józanul gondolkodni. Christie azonban tovább beszélt a lelkére, és Jock kimerülten engedte le a kezét. – Szerettük Tinát nagyon, de itt az ideje, hogy búcsút vegyünk tőle. Kérlek, Jock! Folytatnod kell az életedet nélküle is! Az ő kedvéért is… – csuklott el Christine hangja, és az arca elé kapta a kezét. – Bárcsak biztosan tudnám, hogy gyorsan történt! – suttogta maga elé. A hangjából kiérződő kétségbeesés hallatán Jock felocsúdott saját bánatából. Látta Christie kimerültségét és azt a szeretetet, amellyel saját gyászát feledve segíteni próbált neki. A sógornőjének igaza van, döbbent rá lassanként. Az életnek mennie kell tovább, Tina is így akarná. Nem szabad, hogy az én jövőmet is tönkretegye a feleségem halála, mint ahogy ez az apám esetében történt.

Jock hirtelen ráeszmélt, milyen ajándékot adott neki Tina még halálában is. Ekkor úgy érezte, mintha felszállt volna a lelkéről valami szürke, sűrű köd, és átengedte volna helyét a fénynek… Istenem, gondolta, bárcsak élne Tina, hogy ő is láthassa ezt a változást! – Menjünk, Christie! – szólt a sógornőjéhez, és feltápászkodott a fatönkről, melyen eddig üldögélt. – Hazaviszlek. Azután visszajövök, és várok. Igazad van. Bánni történjék is, ő mindig köztünk marad. Május 7. hétfő Különkiadás! Az érzékeny elektromos keresőkészülékek életjeleket véltek felfedezni a kövek alatt. A mentőalakulatok vezetője szerint ugyan korai lenne még reménykedni, de a mentésben résztvevők számát mindenesetre megnövelték. Háromszáz ember folytatja az ásást egész éjszaka… Jock látta meg őt elsőként. Hiába próbálták lebeszélni a mentők arról, hogy ott legyen, mondván, senki sem tudhatja, mire bukkannak a kövek alatt. Hirtelen azonban meghallották a hangot, mely földöntúlinak tűnt, mint egy álom. Ez Tina. Háromnapi megfeszített ásás után! Tina hangja! Először csak tompa hangfoszlányokat lehetett hallani, majd miután a technikusok beállították a készülékeket, már szavakat is. Halk, de tisztán kivehető szavakat: – Minden rendben. Éhes vagyok, mint egy farkas, a lábam teljesen elzsibbadt. Alig tudok mozogni, és majd szomjan halok. De jól vagyok, és Brendan is. A kisfiú szülei megkönnyebbülten hallgatták a jó hírt. – Eltört a lába, de a vérkeringése még rendben van. Egy alig másfél méter széles, kocka alakú beszögellésben vagyunk. Brendan először az anyukáját kéri, utána egy kólát. – És maga? Maga mit szeretne? – kérdezte a mentőosztag parancsnoka, és sugárzott az arca a boldogságtól. Talán jól végződik minden… Egy darabig semmit sem lehetett hallani a készüléken keresztül, azután nagyon halkan, a következő válasz érkezett: – Én csak Jockot szeretném. – Tartson ki, Tina! Már úton van magukért. Az ásás még öt órába telt, és nem ment túl könnyen, mert a mentésnek ebben a szakaszában számolni kellett egy esetleges újabb sziklaomlás veszélyével is. Miután szabaddá vált az út, Jock a mentőkkel együtt bekúszott a mesterséges alagútba, amely a kocka alakú beszögelléshez vezetett, és… rábukkant Tinára.

A doktornő kissé megviseltnek tűnt, ám a bányászlámpák derengő fényében is látszott, hogy mosolyog. – Jock – suttogta, azután kinyúlt a keskeny hasadékon át az alagútba, és megragadta a férje kezét. Úgy szorította, mint a fuldokló. – Ki fogunk hozni benneteket innen, drágám – csuklott el az orvos hangja. – Ó, Tina! – De ha lehet, gyorsan! Rettenetesen hasogat a hátam. Hátfájás. Csak nem sérült meg a gerincoszlopa? – villant át a férfi agyán. – Lehetőleg minél kevesebbet mozogj, édesem! Majd hordágyon kihozunk. – Nem kell nekem hordágy! – tiltakozott Tina. – Csak szélesítsétek ki ezt a hasadékot, Sokkal tágasabbra. Akkor majd kijövök, Jock, mert… – Mert? – Mert a babánk is jön, drágám, és nem hiszem, hogy Brendannek túl sok kedve lenne bábáskodni mellettem… Jessica Christie Blaxton három órakor jött a világra egy mentőalagút bejáratánál. És ha Struan Maitland nem parancsolta volna meg, hogy takarják el valamivel a vajúdó kismamát, a fél világ tanúja lehetett volna megszületésének, mely olyan hirtelen zajlott le, hogy nem értek volna be vele a kórházba. – Egy hónappal korábban kikívánkozott, ráadásul annyira gyorsan pottyant ki, hogy alig tudtuk elkapni – nevetett Christie később a kórházban. Jock a sötét barlangban tárt karokkal várta kislányát. Azután csak álldogált ott csendben az éjszakában, miközben a mentőosztag tagjai örömujjongás közepette, összeölelkezve gratuláltak egymásnak. Jock Blaxton nem vett részt az ünneplésben, annál sokkal jobban megrázták az utóbbi néhány óra eseményei, egyet azonban bizonyosan tudott: mégiscsak szerencsés csillagzat alatt született! – Indulhatunk haza, Mrs. Blaxton? Tina macska módjára kinyújtóztatta elgémberedett tagjait a kórházi ágyon. Két héttel a barlangból való kimenekülése után még mindig élvezetet jelentett számára a szabad mozgás. – Feltéve, ha előbb meggyőzöl róla, hogy érdemes hazamennem – mosolygott huncutul a férjére. – Itt, a kórházban többféle étel közül is választhatok, a védőnők teszik tisztába Jessiet, nővérek hada lesi minden kívánságom. Mégis mi csábítana haza? Jock lehajolt, és egy csókot nyomott hitvese ajkára. A doktornő újból érezte azt a finom kis bizsergést a gyomrában. – Talán a franciaágy?

– Meggyőztél! Fogd a táskámat meg a babát, és induljunk, de izibe! Másfelől viszont, ha jól belegondolok… – kulcsolta a karját Jock nyaka köré –, tulajdonképpen nekem bármilyen ágyon is megfelelne… – De itt üvegajtó van! – tiltakozott a férfi, bár attól ő sem riadt vissza, hogy a folyosón elsiető nővérek szeme láttára átölelje a feleségét. – Annyira féltettelek, és… – Csitt! – tette mutatóujját a doktornő a férje szája elé. – Ne is gondolj rá! Jock erre gyengéden a mellkasára vonta Tina fejét. – Még mindig nem tudom felfogni, hogy visszakaptalak! A sikeres mentés híre az egész világot bejárta. A doktornőnek néhány karcolást leszámítva semmi baja sem lett, és Brendan is egész jól megúszta. Most éppen a gyerekosztályon feküdt, nyújtókötéssel a lábán, és büszkén ecsetelte a többi srácnak, micsoda szörnyűségeken ment át – persze szorosan markolta közben a szülei kezét. Istenem, milyen szerencséjük volt! Szerencséjük, hogy a barlang mennyezete nem omlott be a súly alatt, és hogy egy óriási gránittömb közvetlenül eléjük zuhant, így megóvta őket a további sziklaomlástól. Boldogok lehettek azért is, hogy ilyen sok hivatásos és önkéntes segítőjük akadt, akik – annak ellenére, hogy a mentés kilátástalannak tűnt – szakadatlanul és fáradhatatlanul dolgoztak értük. És hihetetlenül megnövelte az esélyeiket az is, hogy Tina magával vitte az orvosi táskáját, benne mindent, ami kellett: antibiotikumokat, sóoldatot, morfiumot – Brendan fájdalmainak enyhítésére és a fertőzések megelőzésére. A doktornő tartotta a lelket egész idő alatt a gyerekben, folyamatosan táplálta benne a reményt, hogy már biztosan folyik a kiszabadításuk… És igaza lett. Minden jó, ha a vége jó. – Jock! – Mi baj, kedves? – Tudom, hogy talán ostobának hangzik a kérésem, de… – Mondd csak! – Hogy akarsz a jövőben megóvni engem a földrengésektől? A férfinak arcizma sem rezdült. – Ó, Tina! – Hiszen már korábban is olyan rettenetesen aggódtál értem mindig! Akkor mi lesz ezután? – A doktornő a kiságyra pillantott. Jessica ébredezett, nemsokára itt a szoptatás ideje. – Tudod, ott lenn, a föld gyomrában végig az járt a fejemben, hogy most pontosan az történt, amitől annyira tartottál. Ezért nem mertél szeretni engem, ezért nem akartál családot. Oly sok bánatot okoztam neked, annyira sajnálom! Jock kibontakozott felesége ölelő karjaiból, és mérgesen nézett rá.

– Soha többé ne mondd, hogy sajnálod! Érted? Soha többé! – De… – Inkább nekem kellene mentegetőznöm. Én nem láttam világosan a dolgokat. Amikor lenn voltatok a barlangban, és azt hittük, már nincs remény, Christie mondott nekem valamit, amitől hirtelen megvilágosodott előttem minden. Hogy is lehettem ilyen vak? – Miért, mit mondott? – Azt, hogy te mindig önmagad teljes odaadásával teszel mindent, és ezért szeretünk. Örökre a szívünkbe loptad magad. – Felsóhajtott. – Tina, én egy átkozott tökfilkó vagyok. Ráadásul vak és csökönyös is. Majdnem leromboltam azt, ami az életemben a legértékesebb. Christienek igaza van. Sohasem veszíthetlek el, mert az életem része vagy, te tettél egész emberré, és ha egy napon… úgy tetszene a sorsnak, hogy mégis elválaszt bennünket egymástól, akkor is örökre bennem élsz majd. – Azzal Jock gyengéden megcsókolta hitvesét. – Előtte azonban még legalább nyolcvan évet szeretnék eltölteni melletted, drága szívem. – Ó, Jock! – Mostantól másképp szeretlek. Ezentúl a feleségem, a szeretőm és a társam leszel egy személyben. Most pedig engedd meg, hogy újra megkérjem a kezed! Ezúttal a szívemből, és örökre szólóan. Ekkor azonban Jessica megmoccant a kiságyában, és halkan nyöszörögni kezdett. Jock elengedte a feleségét, kivette a kislányát, és Tina karjába tette, azután újra magához ölelte mindkettőjüket. Tina azt hitte, boldogságában kiugrik a szíve a helyéből. – Örömmel igent mondok, uram, de… Mi legyen a mi kis Jessicánkkal? Még mindig úgy gondolja, Blaxton doktor úr, hogy túl sok gyerek él a földön? Megint eggyel több, mint kellene? – Eszem ágában sincs! Valóban mondtam volna ilyen csacskaságot? Biztosan elment az eszem. Azzal a férfi a kislányára nézett, és a tekintete mindent elárult. Tina érezte, hogy megtalálta végre az igaz szerelmet, és mindent, amiről csak álmodott. – A mi Jessicánk aztán nem felesleges – duruzsolta Jock. – Épp ellenkezőleg – villant fel a szeme huncutul. – Inkább el kellene mellé még egy játszópajtás is. – Csak egy? – Vagy kettő. Vagy még annál is több. Mit szól az ötlethez, Mrs. Blaxton? Ha hazaérünk, nyomban nekilátunk a munkának!