Laura MacDonald
Altasd el a gyanút! Eredeti cím: Holding the Baby 1999 Egy zátonyra futott kapcsolat után Sam új munkahelyet keres, és itt ismerkedik meg az altatóorvos Lewisszal. A férfi húga Afrikába utazik súlyosan beteg férje után, három kisgyermekét pedig a fivérére bízza. Amikor kiderül, hogy Sam eredeti képzettsége szerint óvónő, az orvos úgy véli, eszményi segítőtársra lelhet benne. Rövid együttélésükből szerelem születik, ám a kórházi pletykák megmérgezik körülöttük a légkört...
1. FEJEZET – Szikét kérek. Mondom, szikét! Nővér, itt van még, vagy csak a testét felejtette közöttünk? – Jaj, bocsánat! Sam örült, hogy a műtősmaszk eltakarja lángba borult arcát. Sietve elvette a tálcáról a szikét, és a sebész kezébe adta. Közben végig magán érezte a műtőben dolgozó csapat tagjainak somolygós pillantásait. Nagy gonddal készítette ki az eszközöket. Még utoljára ellenőrizte, minden a helyén van-e, ami annyira lekötötte a figyelmét, hogy nem hallotta meg az orvos első kérését. Igyekezett leplezni a zavarát. Közben lopva körülnézett, és elkapta az altatóorvos komoly pillantását, aki a műtőasztal mellett ült, a lélegeztetőgép és a vérnyomás-szabályozó készülék kijelzőit figyelte, de közben ovális, fémkeretes szemüvegén keresztül a lányt fürkészte. Sam ettől csak még kényelmetlenebbül érezte magát. Gyorsan félrefordult, és eltökélte, hogy mostantól kizárólag az operációra fog figyelni. Mai utolsó betegük, egy építőmunkás nehezet emelt, és lágyéksérvvel kellett megoperálni. A beavatkozást Galloway doktor végezte, mozdulatait a csapat többi tagjával együtt Sam is éberen figyelte. A befejező varrásnál ő segédkezett. Elvágta a fonalat, kitisztította a sebet, majd kötést tett rá. Az altatóorvos még egyszer ellenőrizte a beteg állapotát, aztán levette róla az altatómaszkot. A műtét véget ért. – Délutánra is be vagy osztva, Sam? – kérdezte Pru, a másik műtősnő, mialatt megtisztították és elrakták az eszközöket. – Nem – rázta a fejét a lány. – Csak részmunkaidőre vettek fel, de azon vagyok, hogy mihamarabb nyolc órában dolgozhassak. – Nem hiszem, hogy ezen az osztályon sok esélyed lenne rá – jegyezte meg Pru kétkedőn. – Akkor majd körülnézek valami más után – felelte Sam. – Mielőtt beiratkoztam az ápolónőképzőbe, óvónő voltam. Abban a szakmában talán több a lehetőség. – Elköltöztél már? – Igen, találtam egy garzont. – Az is valami. – Köszönöm szépen, hölgyeim. – Az altatóorvos, aki befejezte a munkáját, odabiccentett nekik, de még csak el sem mosolyodott.
Közben már levette a sapkáját meg a maszkját. Sam most láthatta először rövidre nyírt haját, és eddig föl sem tűnt neki a doktor szokatlan, szürkészöld szeme. – Ez az ember mindig ilyen komoly? – kérdezte, miután a férfi elhagyta a műtőt. Pru bólintott. – Nem túl beszédes. – Kis ideig habozott, de aztán csak folytatta: – Egyébként jó fej – jelentette ki, majd kíváncsi pillantást vetett munkatársnőjére. – Miért éppen Queensburybe jöttél? – Gyerekkoromban sokszor voltam itt – felelte Sam kitérően, és egy szóval sem mondott többet. Nem akarta elmesélni, hogy miután szakított Simonnal, úgy érezte, nem bírná ki környezetváltozás nélkül. – Mit szólnál egy teához meg egy szendvicshez, mielőtt hazamész? – kérdezte Pru. Sam először vissza akarta utasítani az ajánlatot, de már a következő pillanatban meggondolta magát. – Jó ötlet – válaszolta. Senki nem várja haza, úgyhogy minek sietne? A legjobban most arra van szüksége, hogy új emberekkel ismerkedjen meg és barátokat szerezzen. Pru pedig nagyon kedves lány. Sam az étkezdében leült az egyik szabad asztalhoz, munkatársnője pedig elment teáért és szendvicsekért. – Szép jó napot! Magát még nem láttam. Sam felnézett. Egy fekete hajú és feltűnően jóképű, fiatal orvos mosolygott rá. – Jó napot! – köszönt a lány is. A férfi mosolya ellenállhatatlan volt. – Új vagyok itt. – Ez a legjobb hír, amit ma hallottam. – A doktor felnevetett, és elővillant hófehér, hibátlan fogsora. – Örülök, hogy megismerhetem. Amúgy Jacobs vagyok. Marcus Jacobs. – Sam Henry. A férfi leült az asztal túloldalára, keresztbe rakta a lábát, és leplezetlen érdeklődéssel méregette új kolléganőjét. – Melyik osztályon dolgozik, Sam? – A sebészeten – felelte a lány, és érezte, hogy arcába szökik a vér. Mindennek a tetejébe a fiatal orvos arcáról azt is leolvashatta, hogy pontosan tudja, mennyire zavarba hozta. Nem csoda, hiszen a nők róla álmodnak, a hatalmas szemével meg a hosszú, szépen kunkorodó szempilláival! Az értékeivel persze ő maga is tökéletesen tisztában van, ezt a fellépése a napnál világosabban elárulta. – Ez egyre jobb! – hallotta megint a férfi lágy hangját. – Én ugyanis Hughes doktor asszisztense vagyok. Nagyon úgy fest, hogy együtt fogunk dolgozni. – Oda se hallgass rá! – szólalt meg Pru ebben a pillanatban, és lendületes mozdulattal az asztalra tette a tálcát. – Ez az alak mindenkinek csak megkeseríti az életét. – Hogy állíthatsz ilyet? Vedd tudomásul, hogy megsértődtem! – Marcus Jacobs színpadiasan szívére szorította a kezét, de azért mintha egy kicsit valóban felbosszantotta volna Pru megjegyzése. – Erre előre mérget vettem volna – válaszolta a fiatal műtősnő harapósan. – Sértődés ide, sértődés oda, ez az igazság. Sam pedig új még itt, és védelemre szorul. – Úgy beszélsz, mintha szörnyeteg lennék, és ápolónőket ennék reggelire! – tiltakozott Marcus. – Valóban? – Pru olyan drámaian emelte égnek a szemét, hogy Sam nem állhatta meg nevetés nélkül. – Nem is vagyok szörnyeteg! – A fiatal doktor elnevette magát, hogy oldja a hirtelen támadt feszültséget, majd megint Samhez fordult. – Adjon nekem esélyt, és hamar belátja majd, hogy Pru igaztalanul vádolt meg. Ott lesz szombaton a klubban a hetvenes évek nosztalgiabuliján? – Nem tudom. – Sam a munkatársnőjére pillantott. – Te mész? – Pru bólintott. – Mint mindenki. – Akkor nekem is ott a helyem. Csak az a baj, hogy nem vagyok klubtag – tette hozzá sietve, miután Jacobs doktor széles mosollyal nyugtázta a bejelentését. – Azon könnyen segíthetünk. – Marcus felállt. – Szerzek magának egy jelentkezési lapot – mondta, és Samre kacsintott. – Viszlát, lányok, és jó étvágyat! – Most már lesz – mondta Pru, miután a férfi elhagyta az étkezdét. Sam, aki eddig a szép orvos után nézett, munkatársnőjéhez fordult. – Tényleg ilyen rettenetes? – Száz százalék, hogy ki akar kezdeni veled – felelte Pru, és jókorát harapott a szendvicséből. – Nem is ő lenne, ha kihagyna egy lehetőséget. Mindenkivel próbálkozik, főleg az újakkal, akik még nem ismerik a hírét. – Lélegzetelállító pasi!
– És ezt ő tudja a legjobban – fintorgott Pru. – Miattam egyébként nem kell aggódnod – látott neki Sam is az evésnek. – Én sem Marcus Jacobsnak, sem másnak nem leszek az áldozata. Egyszer s mindenkorra leszámoltam a férfiakkal. – Nagyot csalódtál? – kérdezte Pru szánakozással a hangjában. – Úgy is mondhatjuk. – Sam nagyot sóhajtott. – Simonnak hívták, fiatal volt, jóképű, ígéretes jövő állt előtte, örök szerelmet ígért... – És? – Másvalakinek is ugyanazt ígérte. – Sam a munkatársnőjére pillantott. – Nálad mi a helyzet? Pru egy pillanatig mintha megütközött volna a kérdésen. – Ó, érzelmi téren engem egyik balszerencse a másik után ér – válaszolta kis szünet után. – Örökké az igazit keresem, és mindig mellényúlok. – Ezek szerint egy cipőben járunk – jegyezte meg Sam. – Maga Samantha Henry? Sam felnézett a fiatal tanulónővérre. – Igen, én vagyok. – Gregson doktor beszélni szeretne magával. Sam a homlokát ráncolta. – Ő meg ki? – Lewis Gregson, az altatóorvos – felelte Pru. – Vagy úgy! És mit akar tőlem? – kérdezte Sam a tanulónővértől. – Azt nem tudom. Engem csak arra kért, hogy keressem meg, mert beszélni szeretne magával. A titkárságon várja, de azt mondta, előbb nyugodtan fejezze be az ebédet. – Ezt nevezem nagyvonalúságnak! – morogta Pru, miután a fiatal lány távozott. – Szerinted mit akarhat? Elrontottam valamit délelőtt, és fel akar mondani nekem? – aggódott Sam. Munkatársnője megrázta a fejét. – Nem hiszem, hogy hibáztál volna. Egyébként sem az ő dolga lenne, hogy elbocsásson, hanem Miss Allfordé. Ő a személyzeti vezető. – Pru felállt. – Nincs mitől tartanod. Menj oda, és derítsd ki, mit akar tőled! Nem fogja leharapni a fejed – tette hozzá, és a karórájára pillantott. – Indulnom kell, tíz perc múlva folytatódik a műszakom. Holnap találkozunk, Sam. – Viszlát, Pru! És köszönöm az ebédet. Sam néhány pillanatig még ülve maradt, és megpróbálta kitalálni, mit akarhat tőle Gregson doktor. Végül aztán felállt, és kiment a mosdóba, csak azért, hogy felfrissítse magát, legalábbis nagyon szerette volna ezt hinni. Valójában kicsit rendbe akarta hozni a külsejét. Megfésülte szőke haját, kirúzsozta a száját, és még mindig azon töprengett, mit ronthatott el munka közben. Talán csak nem voltam elég gyors, – gondolta. Utoljára ortopédián dolgozott, és már jó ideje nem segédkezett műtőben, de nem érezte úgy, hogy kijött volna a gyakorlatból. Végül belebújt a blézerébe, és lesimította a szoknyáját. Nagyot sóhajtott, aztán belépett a titkárságra. Lewis Gregson éppen Julian Browne-nal, az ügyeletes főápolóval beszélgetett. A két férfi egyszerre fordult Sam felé. – Na, megjött! – mondta Julian, mintha csak egy vonatról vagy a villamosról beszélne. – Használhatja az irodámat, Lewis. Ott senki nem zavarja. – Köszönöm, Julian. Gregson doktor biccentett Samnek, aztán előrement. Udvariasan kinyitotta a lány előtt az ajtót, majd gondosan becsukta maga mögött. Leült az íróasztalhoz, és a fotelra mutatott. Hivatalos viselkedése csak fokozta Sam szorongását. – Gondolom, megpróbálta kitalálni, miért akarhatok beszélni magával – kezdte a doktor. Antracitszürke öltönyt viselt fehér inggel és mesterien megkötött nyakkendővel. Magabiztos volt és hűvös, pontosan olyan, mint amilyennek egy sikeres altatóorvosnak lennie kell. – Igen, igyekeztem – felelte a lány. – A munkámmal van baj? Egy ideig nem dolgoztam műtőben, de biztos... – Hogyan? – szakította félbe a férfi. Sam zavarodottan nézett rá. – Nem a munkám miatt óhajt beszélni velem? – Nem, a legkevésbé sem! Szentséges ég, sajnálom, ha azt hitte... – Akkor miről van szó? – ráncolta a homlokát a lány. – Ne haragudjon, de nem értem.
Valóban sejtelme sem volt arról, miért rendelte ide az altatóorvos. Voltaképpen nem is ismeri, hiszen még be sem mutatták őket egymásnak. Eddig csak a műtőben találkoztak. – Kérdezni akarok valamit – mondta a férfi. – Bevallom, véletlenül meghallottam, hogy azt mondta Prunak, szeretne teljes munkaidőben dolgozni. – Így igaz. – És óvónői képesítéssel is rendelkezik? Sam bólintott. – Ezek szerint szereti a gyerekeket? – folytatta a férfi a kérdezősködést. – Nagyon! Sajnos, nincs sok tapasztalatom ezen a területen. Rövid ideig egy családnál voltam a gyerekek mellett, de aztán ők kimentek az Egyesült Államokba, én pedig elvégeztem az ápolónőképzőt. – Értem. Szóval arra gondoltam... – Az orvos pár pillanatig habozott, de aztán egyenesen a lány szemébe nézett. – Három gyerekhez keresek gondozónőt. Érdekelné a lehetőség? – Három gyerekhez? – meredt rá Sam. Mindennek gondolta volna Gregson doktort, de többgyerekes családapának biztosan nem. A férfi bólintott. – Három kisgyerekhez. Csak átmenetileg, és jól össze tudná egyeztetni az itteni munkájával. Elvállalja? – Mi lenne a dolgom? – akarta tudni Sam. Az orvos levette a szemüvegét, és körülményesen tisztogatni kezdte a zsebkendőjével. – Szeretném, ha odaköltözne hozzájuk. – Tessék? – képedt el a lány. – Igen, mert akad egy s más, amivel a legjobb akarattal sem boldogulok egyedül. – A férfi az öltönye mellzsebébe dugta a megtisztított szemüveget. – Egy anyának ezer és egy dologra kell gondolnia. Tízórait készít, születésnapi zsúrokat szervez, észben tartja, melyik gyereket mikor kell látnia az orvosnak... Maga bizonyára mindezt jobban tudja nálam. Attól tartok, nem vagyok éppen szakember ezen a területen. A doktor egyszeriben olyan gondterheltnek és gyámoltalannak látszott, hogy Sam megsajnálta. Valószínűleg nemrégiben özvegyült meg, vagy mostanában hagyta el a felesége. – Mint már mondtam – folytatta Gregson –, csak átmenetileg kellene kisegítenie. Addig, amíg a gyerekek anyja távol lesz. A lány máris elvethette az özvegységről szóló elméletét. – Tudja, mikor jön vissza? – Nem. Az a körülményektől függ... A gyerekek egyébként nagyon kedvesek, nincs sok gond velük. Csak éppen... – Hiányzik nekik a mamájuk – fejezte be Sam a férfi helyett a mondatot. Kézenfekvő volt, amit mondott, az orvost mégis szemlátomást meglepte, hogy kitalálta. – Igen – hagyta helyben –, így áll a helyzet. – Mennyi idősek a kicsik? – Alistair, a legnagyobb hatéves. – Gregsonnak láthatóan meg kellett erőltetnie az emlékezetét. – Francesca négyéves, a baba pedig... Igen, Jamie hat hónapos. – Csecsemő? – kérdezte a lány csodálkozva. A férfi a homlokát ráncolta. – Baj? – Nem, voltaképpen nem – sietett Sam a válasszal, de magában megvolt a véleménye arról az anyáról, aki magára hagyja a kisbabáját. – Van más segítség a háztartásban? – Igen. A bejárónő hetente kétszer jön, Jamie-re pedig egy asszony vigyáz napközben, amíg én a kórházban vagyok. Most még Alistairt is ő hozza el az iskolából és Francescát az óvodából, de már nem sokáig, mert más babákat is visznek hozzá. Én meg már annyiszor elkértem magam, hogy majdnem az öszszes szabadságom elfogyott. Ez így nem állapot. – Azt mondta, csak átmenetileg lenne szükség rám – próbálkozott Sam még egyszer. Az orvos bólintott. – Igen, amíg a gyerekek anyja visszajön. Ez nem úgy hangzik, mintha elhagyta volna a felesége, – gondolta Sam. Gregson doktor látta rajta, hogy bizonytalankodik. – Nem kell most rögtön döntenie – mondta gyorsan. – Gondolkodjon el nyugodtan a dolgon! – Igen, ez jó ötlet.
– Ráér ma este? Mondjuk, nyolckor? – Hirtelen csipogni kezdett az altatóorvos személyhívója. – A fene vigye el! Mennem kell. Akkor eljön? Gregson doktor felállt, és olyan szomorúan nézett a lányra, hogy Samnek nem volt szíve visszautasítani. – Hol lakik? – Mowbery sugárút 48. – Ahogy a doktor föltette a szemüvegét, arcáról eltűnt minden barátságos vonás, és hirtelen hűvös értelmiségi lett. – Ha szerencsénk lesz, nyolckor már alszanak a srácok – tette hozzá őszinte örömmel, szemlátomást megkönnyebbülten. Sam viszonozta a mosolyát. – Akkor hát viszlát este! A parkolóban, a kocsija felé menet azonban már nem volt kedve mosolyogni. Mi ütött belé, amikor megígérte, hogy elmegy Gregson doktorhoz? Igaz, másodállás után akart nézni, ám az, amit az altatóorvos ajánlott, mindennek tűnik, csak könnyű kenyérkeresetnek nem. Minél többet gondolkodott rajta, annál biztosabb lett benne, hogy nem szabad elvállalnia. Nem akar kiköltözni új lakásából, még átmenetileg sem. Mi a biztosíték arra, hogy Gregsonné valóban visszajön? Ráadásul még csak nem is sejti, miért hagyta magára az a nő három gyerekkel a férjét. Mi lesz, ha jobban tetszik neki ott, ahol most van, és soha többé nem tér vissza a Mowbery sugárútra a porontyaihoz? Aztán ha mégis megjön, addigra ő talán már annyira hozzánő a kicsikhez, vagy azok őhozzá, hogy nagyon nehéz lesz elválniuk. Három kisgyereket ellátni valóságos rémálom lehet. Még az a legkevesebb, hogy kenyeret kell kenni nekik, és értük kell menni az iskolába meg az óvodába. Nyilván halomban áll a szennyesük, a legnagyobbal órákon át kell tanulni, a legkisebbre meg biztosan az éjszaka közepén jön rá a bömbölhetnék. Ráadásul mindezt a megerőltető kórházi munka mellett! Nem, ennyi mindent senki sem képes egyszerre csinálni, ő legalábbis biztosan nem. Mire kiért Queensbury szélére, ahol az egyik sorházban bérelt lakást, döntött. Felhívja Lewis Gregsont, és megmondja neki, hogy sajnálja, de a legjobb akarattal sem vállalhatja el a munkát. Isteni béke és nyugalom honolt a csupa ablak nappaliban, kint meg az a rengeteg tarka virág! Nincs az a pénz, amiért ezt feladná, még kis időre sem. A legkevésbé most, amikor végre nagy nehezen sikerült találnia egy kis fészket, ahol feldolgozhatja a Simonnal történteket, és háborítatlanul nyalogathatja a sebeit. Lerúgta a cipőjét, elővette a telefonkönyvet, és lerogyott a nádkanapéra. Egy egész hasábnyi Gregsont talált a könyvben, de a cím egyiküknél sem egyezett. A lány jobb híján a kórházat hívta fel. A személyzeti osztály titkárnője azonban közölte vele, hogy engedély nélkül senkinek nem adhatnak felvilágosítást a dolgozóikról. Sam végül beletörődött, hogy nincs más megoldás, el kell mennie Lewis Gregson lakására. Ígéretéhez híven felkeresi a doktort, de még mielőtt bármiről beszélnének, bejelenti, hogy semmiképpen sem fogadhatja el a munkát.
2. FEJEZET A csendes és előkelő Mowbery sugárút mindkét oldalát díszcseresznyefák szegélyezték. A 48-as szám alatt kétemeletes szecessziós villa állt. Na igen, egy jól kereső altatóorvosnak ilyen helyen kell élnie, – gondolta Sam, miközben kis kocsiját leállította az út szélén. Nem szállt ki azonnal, előbb körülnézett. Már alkonyodott, és éppen felkapcsolták az utcai lámpákat. Délután többször is zivatar zúdult a városra, a fák levelei most olyanok voltak, mintha frissen lakkozták volna őket. A betonon nagy tócsákban állt a víz. Sam végül kiszállt a kocsiból, és elindult a ház felé. Lába alatt minden lépésnél hangosan csikorogtak a kavicsok. A beállón három autó parkolt: egy terepjáró, egy piros kombi, közvetlenül a bejárat előtt pedig egy kicsi, de ránézésre igen drága, ezüstszínű sportkocsi.
Sam éppen azon gondolkodott, kié lehet ez a sok autó, amikor a bejárati ajtó fölött hírtelen felgyulladt a mozgásérzékelő lámpája. A lány ijedten hátralépett, egy kicsit habozott, de aztán határozottan megnyomta a csengőt. Szinte ugyanabban a pillanatban kinyílt az ajtó, és egy alvó csecsemővel a karján Lewis Gregson jelent meg a küszöbön. – Pszt! – tette szájára a mutatóujját. – Épp most sikerült elaltatnom. – Sajnálom – suttogta Sam. – Fáradjon be! – szólította fel a férfi halkan. – Nézze – kezdte a lány –, ha rosszkor jöttem... – Nem, nem, örülök, hogy itt van. Kérem, jöjjön beljebb! – Az orvos félreállt az útból, hogy Sam beléphessen a nagyvonalúan kialakított előtérbe. – A másik kettő már ágyban van – mondta, miután becsukta az ajtót a lány mögött. – Az persze más kérdés, hogy alszanak-e. Háromszor olvastam fel nekik a Dzsungel könyvéből, kétszer vittem be vizet, és nem emlékszem, hányszor mentek ki a mosdóba. Remélhetőleg kifogytak az ötletekből, és már nem tudnak, mit kitalálni, csak hogy ne kelljen még aludniuk. Sam azzal az elhatározással jött ide, hogy mielőtt belebonyolódnának a részletekbe, elmondja, miért nem fogadhatja el az orvos ajánlatát. Most mégis elindult utána a tágas nappaliba. Egy másodpercig megállt az ajtóban, hogy szemügyre vegye a kényelmes kanapékat, üveg kisasztalokat és a vastag, bolyhos szőnyeget. Ahova csak nézett, gyerekkönyvek, ruhadarabok és játékok hevertek szerteszét. – Nézze el, legyen szíves, a rendetlenséget! – kérte Gregson. – Még nem volt időm rendet rakni. – Semmi baj – hallotta Sam a saját válaszát. – Nem lehet könnyű dolga. A lány az orvos felé fordult. Másnak, sokkal fiatalabbnak látta, mint eddig bármikor. Alighanem azért, mert nem viselt szemüveget, melyet ezek szerint csak munka közben kell hordania, öltöny vagy műtősruha helyett pedig farmernadrágot és hosszú ujjú pólót viselt. Sam nagyot nyelt. Egyre rokonszenvesebbnek találta a fiatal doktort, miközben ezt akarta a legkevésbé. Ha megesik rajta a szíve, azzal csak árt magának. – Kezdhetjük? – kérdezte a férfi, ám mielőtt még a lány kinyithatta volna a száját, folytatta: – Szeretne először körülnézni a házban? – Én igazából... – Sam nagy levegőt vett. – Valójában azért jöttem... Ennél többet nem sikerült elmakognia. Ebben a pillanatban a baba kinyitotta a szemét, és halkan nyöszörögni kezdett. – Jaj, ne! – Lewis hatalmasat sóhajtott. – Éppen be akartalak tenni a bölcsőbe, fiatalúr. A baba erre vágott egy fintort, majd torkaszakadtából ordítani kezdett, és hevesen kalimpált Gregson karjában. Hogy teljes legyen a hangzavar, még a telefon is csöngeni kezdett valahol a házban. – A francba! – dörmögte a férfi, és a lányra nézett. – Átvenné egy kicsit, amíg telefonálok? Biztosan a gyerekek mamája akarja megtudni, minden rendben van-e itthon. Sam nem dönthette el, mit szeretne, mert az orvos habozás nélkül kezébe adta a kicsit, kiszaladt a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. A baba arca már paprikapiros volt, bömböléséből pedig görcsös zokogás lett. – Ne sírj, szívecském! A lány óvatosan a vállára fektette a kicsit, paskolgatni kezdte a hátát, hogy megnyugtassa, és fel-alá járkált vele. Kis idő múlva abbamaradt a zokogás. – Látod, mennyivel jobb így, picikém? Amikor Lewis jó idő múlva visszajött a nappaliba, a baba békésen aludt Sam vállán. – Nagyon ért a gyerekekhez – mondta a férfi elismerően. – Megtenné, hogy felviszi Jamie-t, és beteszi a bölcsőjébe? Ha átvenném, biztosan megint felébredne. – Nos... Jól van. A lány érezte, hogy a helyzet egyre jobban kicsúszik a kezéből. Lewis Gregson szemlátomást úgy gondolja, elfogadta az ajánlatát. Meg kell mondania neki, hogy téved. Meg is fogja, de előbb a babának kell ágyba kerülnie. Szó nélkül elindult az orvos után az emeletre. Jamie a nyakába fúrta az arcocskáját, és fél kézzel erősen markolta a pólóját. Hosszú, fekete szempilláival, hullámos hajával és rózsás kis arcával bűbájos baba volt. Érezni lehetett rajta a meleg tej és a hintőpor illatát. Az emeleti folyosóról több ajtó nyílt jobbra és balra. Lewis Gregson az egyik hátsó szobába vezette Samet, ahol haloványan égett egy lámpa. A bölcső a fal mellett állt, fölötte egy felhúzható kis körhintán
nyuszik és rózsaszínű elefántok lógtak. Az ábécé betűin kívül rajzfilmhősöket ábrázoló plakátok is díszítették a falakat, az egyik sarokban pedig fehér pelenkázóasztal állt. Lewis felhajtotta a takarót, a lány pedig óvatosan hátára fektette a babát. Visszatartotta a lélegzetét, mert az apróság nagyot sóhajtott, ám aztán oldalra bukott a fejecskéje, és nyugodtan aludt tovább. – Köszönöm – mondta a férfi egyszerűen. – Nincs mit. Kis szerencsével reggelig meg sem mozdul majd. – Már most tudom – suttogta az orvos, miközben lábujjhegyen elhagyták a szobát –, hogy jól döntöttem, amikor magához fordultam segítségért. – Az az igazság... Jó lenne, ha erről még beszélnénk... – Eredetileg a munkaközvetítőtől akartam kérni valakit – folytatta Lewis halkan –, de nem igazán tetszett a gondolat, hogy idegenre bízzam a gyerekeket. – Én is idegen vagyok magának. Nem ismer, a gyerekek meg végképp nem – jegyezte meg Sam. – Ez igaz – bólintott a férfi –, de magával már dolgoztam együtt, ha nem is sokszor. Tudom, hogy a gyerekek meg fogják kedvelni. Jamie-nél ez már ki is derült. Egyébként Julian Browne-nál is érdeklődtem magáról, és csupa jót hallottam. Nyilván megérti, hogy az ember soha nem lehet eléggé elővigyázatos, amikor gyerekekről van szó. – Igen, így van – helyeselt Sam kényszeredetten. – A munkaközvetítő ilyen rövid időre biztosan senkit nem tudott volna ajánlani – folytatta doktor Gregson. – Magának viszont jól jön a lehetőség, hiszen amúgy is másodállást keresett volna. A lány nagy levegőt vett. Most vagy soha! – Mr. Gregson – kezdte. – Lewis – mondta a férfi gyorsan. – Kérem, szólítson Lewisnak! Tagadhatatlanul nagyon szép a szeme, főleg, amikor mosolyog, – gondolta Sam. – Rendben van, Lewis. Most már mindenképpen beszélnünk kell. Az orvos csodálkozva nézte, aztán mintha fény gyúlt volna a fejében. – Ó, persze, erről meg egészen elfeledkeztem! Még nem beszéltünk a munkafeltételekről és a fizetésről... – Én voltaképpen... – Menjünk le! Ott kényelmesebb – szakította félbe megint Gregson. – Csak előtte még mutatok valamit – tette hozzá, és kinyitott egy ajtót. – Ez itt Francesca szobája – suttogta. A folyosón égett a villany, és a lány szemének előbb meg kellett szoknia a szoba sötétségét. Csak egy kis test körvonalait tudta kivenni a takaró alatt, és egy kis karocskát látott, mely átölelt egy játék babát. A párnán sötét hajtincsek gyűrűztek. Lewis a következő ajtóhoz lépett, és azt is kinyitotta. – Itt alszik Alistair. Sam éppen csak bepillantott a szobába. – Mr. Gregson... Lewis, beszélhetnénk végre egymással? – Igen, hogyne! Menjünk le! Egy ideig talán nyugtunk lesz. A földszinten a férfi nem a nappali felé indult, hanem a konyhába vezette Samet. A többi helyiséghez hasonlóan ez is tágas volt. A falakat szemmagasságig lambéria borította, feljebb tányértartók és szekrények sorakoztak. Az egyik oldalt a hatalmas tűzhely uralta, a másikat pedig egy antik mandulafenyő tálaló. A padlót átlósan kövezték, középütt pedig egy robusztus asztal állt hat hozzá illő székkel. Akárcsak a nappaliban, itt is teljes volt a fölfordulás. Lewis nagyot sóhajtott. – Fel nem foghatom, hogyan csinálja Becky – mondta. – A háztartás és a gyerekek mellett részmunkaidőben még dolgozik is. Üdvözlőlapokat tervez, és a terjesztést is ő csinálja. A műterme fent van a tetőtérben. Szóval Beckynek hívják a feleségét! Ő is afféle tökéletes nő lehet, aki mindent kiráz a kisujjából, – gondolta Sam. Igen ám, de hol van éppen? Lehet, hogy az üdvözlőlapjaival házal, de mindenképpen csúnyán cserbenhagyta Lewist. Vagy talán azt akarta, hogy a férje a saját bőrén tapasztalja meg, miből áll egy napja, amikor ő nincs itthon? – Iszik valamit? – zavarta meg Gregson doktor hangja a töprengésben. – Teát, kávét, esetleg erősebbet? – Egy csésze tea jólesne.
A lány nem értette, miért mondta ezt, amikor valójában másra sem vágyott, mint hogy mihamarabb eltűnjön innen, és hazameneküljön békés otthonába. – Máris – felelte Lewis –, csak előbb csinálok itt egy kis rendet. Az étkezőasztalt borító piszkos edényekből és ételmaradékból kiderült, hogy csirke és sült krumpli volt a menü, de Sam babatápszert és egy egész sereg cumisüveget is felfedezett a nagy halom mosatlan között. – Még ki kell főznöm ezeket – mondta az orvos, mintha olvasott volna a gondolataiban. – Igaz is, a teavíz! – A csaphoz lépett, feltette a vizet a tűzhelyre, aztán filteres teát és két bögrét vett elő a konyhaszekrényből. – Tej, cukor? – kérdezte. – Csak tejet kérek. – Valahol keksznek is lennie kell, ha Alistair még nem falta fel mindet... – Miattam ne fáradjon! – mondta Sam sietve, amikor a férfi kutatni kezdett a tálalón. Lewis azonban nem hallgatott rá, hanem odalépett egy másik szekrényhez, amelynek az oldalán parafatábla lógott megszámlálhatatlanul sok cédulával. A férfi szeme egy pillanatra megakadt az egyiken. – Ez meg majdnem kiment a fejemből! – dünnyögte. – Alistairnek fociedzése lesz holnap, Francescának pedig balettórája. – Végigsimított rövidre nyírt haján, és a lány felé fordult. – Nagyon hálás lennék, ha ezeket a gondokat levenné a vállamról. Különben holnapra is szabadságot vehetnék ki, vagy megint Sue-tól kellene szívességet kérnem. – Sue-tól? – Ő az az asszony, aki napközben kisbabákra vigyáz. – A férfi levette a tűzhelyről a felforrt vizet, teáskannába öntötte. – Csodálatos teremtés. Nem is tudom, mihez kezdenék nélküle, de hát mindennek van határa. Nem szeretnék a terhére lenni, mert... – Lewis gyámoltalanul megvonta a vállát. – Hogy boldogul reggelente a három gyerekkel? – kérdezte a lány hirtelen támadt kíváncsisággal. Tudta, hogy az orvosnak fél kilencre be kell érnie a kórházba, és nem értette, hogyan képes ellátni előtte a porontyokat. – Sue idejön magukhoz? A férfi a fejét rázta. – Bárcsak úgy lenne! Akkor minden sokkal jobban menne. Nem, én készítek reggelit a gyerekeknek. – A nagyoknak biztosan csak akkor kell elindulniuk, amikor maga már a kórházban van. – Így igaz. Jamie-re Sue vigyáz, és megengedte, hogy a másik két gyereket is odavigyem. Szívességből még iskolába meg óvodába is elviszi őket. – Mikor szokott kelni? – kérdezte a lány, és elvette Lewistól az egyik bögrét. – Ma fél hat óta talpon vagyok – felelte a férfi –, de csak azért, mert Jamie nagyon korán felébredt. Már nem volt értelme visszafeküdnöm. – Itt aztán valóban elkel a segítség! – Sam ivott egy korty teát, és tűnődve nézett az orvosra. – Nekem mondja? – A férfi rákacsintott, és szürkészöld szeme kedvesen mosolygott. – Mikor tudna beállni? – Lewis... – A lány elszántan lerakta a bögréjét, és nagy levegőt vett. – Még nem mondtam, hogy elvállalom a munkát. – De azért elvállalja, igaz? – kérdezte Gregson doktor rémülten, és látszott rajta, hogy eddig fel sem merült benne az ellenkezője. – Még nem igazán tudom – felelte Sam bizonytalanul. – Gondolom, elrémítette, amit itt lát – mutatott körbe a férfi a feje tetején álló konyhában. – Nem ez... – Hanem micsoda? Még nem beszéltünk a pénzről. Ez a gond? – Nem, az sem. – A lány kis ideig habozott. – Nem vagyok biztos abban, hogy akarom ezt a munkát. Aligha kell hosszasan magyaráznom, hogy óriási felelősség három gyerekre vigyázni, ráadásul ilyen kicsikre... – Igen, tudom, de nem lenne teljesen magára utalva. Többnyire én is itt leszek. Csak délutánonként kellene egyedül lennie a gyerekekkel. Háromkor elhozná Francescát az óvodából, Alistairt az iskolából, Jamie-t pedig a pótmamától. Legkésőbb hatra mindenképpen hazaérek. – Ezek szerint csupán napi három órára keres valakit, aki vigyáz a kicsikre? – kérdezte Sam, és felmerült benne, hogy így talán mégis elfogadhatná az ajánlatot. – Nem – felelte Lewis. – Esténként és éjszakánként is itt kellene lennie, mert sürgős műtétre bármikor berendelhetnek a kórházba. – Igen, persze. Erre magamtól is gondolhattam volna.
A férfi nem adott esélyt Samnek a visszavonulásra. – Csak rövid időről van szó. – Mennyi az a rövid idő? – akarta tudni a lány. – Amíg a gyerekek édesanyja visszajön. – Hol van most? – Afrikában. – Afrikában? – meredt rá Sam hitetlenkedve. – Igen, egészen pontosan Nairobiban. A legnagyobb gond az, hogy nem tudjuk, miként alakulnak ott a dolgok. Amint megérkezett a hír, csapot-papot itt kellett hagynia. – Nem értem. Milyen hír érkezett meg? A férfi zavarodottan nézett rá. – Nem meséltem? – Nem – felelte Sam nyugodtan, bár igencsak fogytán volt a türelme. – Sajnálom – Lewis megint végigsimított a haján. – Mit tud pontosan a dologról? – Mindössze annyit, hogy a felesége elutazott, és itt hagyta magát a három gyerekkel. – A feleségem? – képedt el az orvos. – Igen. – Rebecca Cunningham nem a feleségem. Nem vagyok nős. – Igazán? – kérdezte a lány hűvösen. Lewis metsző pillantást vetett rá. – A gyerekek sem az enyémek, ha esetleg úgy gondolta volna eddig – mondta, aztán a homlokához kapott. – Azt hiszem, magyarázattal tartozom magának. – Az biztos – felelte Sam. – Rebecca, a gyerekek édesanyja, a húgom – kezdte a férfi. – A férje, David Cunningham egy öntözési rendszer kialakításán dolgozott Nairobiban. Vérhasfertőzést kapott, és olyan súlyos az állapota, hogy nem tudják hazaszállítani. Rebecca azonnal odarepült hozzá... – És magára bízta a gyerekeit? – Nem volt más választása – felelte Lewis. – Eredetileg pár napról volt szó csupán. Szabadságot vettem ki, és vigyáztam a kicsikre. Ám aztán Rebecca telefonált, és közölte, hogy David állapota válságosra fordult. Nem tudta, mit tegyen. A gyerekeihez is sietett volna haza, de a férjét sem akarta magára hagyni. – Értem. – Így már minden más, – gondolta a lány. – Maga mit tanácsolt a testvérének? – Hogy maradjon Daviddel, én majd törődöm a kicsikkel. Végül belement, de csak azzal a feltétellel, hogy keresek valakit, aki a segítségemre lesz. Sue-tól már nem akarok több szívességet kérni, ezért fordultam magához. – Akkor ez itt nem is a maga villája? – Jóságos ég, már hogy lenne? Ehhez képest az én lakásom egy szerény kis viskó. Célszerűbb volt ideköltöznöm, meg aztán nálam aligha férnénk el ennyien. – Ugye az előbb a húga telefonált? Hogy van a férje? – kérdezte a lány. – Élet-halál között lebeg – felelte a férfi komolyan. – Angliából rendeltek neki egy új gyógyszert, de már annyira legyengült a szervezete, hogy nem tudják biztosan, kibírna-e még egy kezelést. – Lewis egyenesen a lány szemébe nézett. – Beckyvel mindig is nagyon közel álltunk egymáshoz. Kamaszok voltunk, amikor meghaltak a szüleink. Ezért nem volt kérdés számomra, hogy elvállalom-e a gyerekeket... – Mikor álljak munkába? – kérdezte Sam csendesen. – Ha jól sejtem, nem egészen ilyen másodállásra gondolt – folytatta Lewis, mintha nem hallotta volna a kérdést. Ám aztán hirtelen felkapta a fejét, és a lányra szegezte a tekintetét. – Ne haragudjon, mit mondott? – Azt kérdeztem, mikor álljak munkába. A férfi szélesen elmosolyodott. – Tegnapelőtt. – Rendben van. Mielőtt Sam felfogta volna, mi történik vele, az orvos átölelte, felkapta, és megforgatta a levegőben. Miután letette, lehajolt hozzá, és csókot nyomott a szájára. – Mondták már magának, hogy remek ember? – kérdezte.
– Ő a barátnőd, Lew bácsi? – hallatszott váratlanul egy gyerekhang az ajtóból. Álmos szemű, kócos, hirtelenszőke fiúcska állt a küszöbön. – Nem, Alistair – felelte a férfi, és elfojtott egy mosolyt. – Ő Miss Henry. Segíteni fog nekem, és együtt gondoskodunk majd rólad, Francescáról meg Jamie-ről, amíg a mamitok nem jöhet haza. – Azt hittem, a barátnőd – magyarázta Alistair. – Nem – ismételte meg Lewis türelmesen –, nem a barátnőm. A fiúcska komolyan nézett rá. – Ha nem a barátnőd, akkor nem szabad megcsókolnod.
3. FEJEZET – Mit akar tőled? – meredt Pru értetlenül Samre. A két fiatal nő éppen a műtőt készítette elő az első operációhoz. – Megkért, hogy segítsek, mert neki kell gondoskodnia a húga gyerekeiről, amíg a mamájuk külföldön van – magyarázta Sam türelmesen. – És oda is kell költöznöd? – Úgy minden sokkal egyszerűbb lesz. Tudod, hogy őt bármikor berendelhetik egy sürgős esethez, és valakinek olyankor is kell lennie a kicsik mellett. – Az biztos, hogy ez a munka nem lesz sétagalopp – mondta Pru, és még egy fintort is vágott hozzá. – Azt mondtad, három gyerek van? Nem irigyellek! – Talán nem is lesz olyan szörnyű, mint amilyennek ígérkezik. A baba napközben pótmamánál van, a legidősebb iskolában, a középső pedig óvodában. – Mennyi idős a baba? – Hat hónapos. – Hat hónapos? Jóságos ég, akkor már jönnek a fogai! Rettenetes éjszakák várnak rád. – Ez bizony benne van a pakliban – válaszolta Sam, bár egyre kevésbé volt biztos abban, hogy önzetlen döntését nem fogja nagyon hamar megbánni. Pru hallgatott egy darabig. – Ha már az éjszakákról van szó... – kezdte aztán. – Reggeltől estig kettesben lesztek Gregsonnal a házban? – Nem egészen – nevetett Sam. – Ha elfelejtetted volna, van ott még három gyerek is. – Jó, jó, azt tudom – türelmetlenkedett Pru. – És arra gondoltál már, mit szólnak majd idebent, ha híre megy a dolognak? Vége-hossza nem lesz a pletykálkodásnak. – És akkor mi van? – felelte Sam bátran. – Soha nem érdekelt, mit beszélnek rólam a hátam mögött. – Az sem zavar, hogy gyakorlatilag együtt kell élned Lewis Gregsonnal? – Miért zavarna? A munkaadóm, semmi több. Azonkívül... – Igen? – kapott a szón Pru kíváncsian. – Nem az esetem. – Igazán? – Pru elgondolkodott. – Tőlem viszont jó osztályzatot kapna. Igaz, nagyon kimért és komoly, de lassú víz partot mos, mint tudjuk. – Lehet, de engem ez nem érdekel. Egyszer s mindenkorra leszámoltam a férfiakkal. – Marcus Jacobsot is beleértve? – vigyorgott Pru oldalról a lányra. – Ezt meg hogy érted? – Ahogy tegnap néztél rá, az volt a benyomásom, nem lenne ellenedre, ha közelebbi kapcsolatba kerülnétek. – Ne beszélj zöldeket! – mondta Sam, és érezte, hogy megint árulkodó pír önti el az arcát. Pru ellépett a mosdókagylótól. – Hohó! – kiáltott fel hirtelen. – Emlegetett szamár mindig megjelenik. Nagyon úgy fest, hogy ma a mi kis szívtiprónk asszisztál Hughes doktor mellett. Ebben a pillanatban a sebész és Marcus Jacobs lépett be a műtő előterébe. – Jó reggelt, hölgyeim! – üdvözölte őket Hughes doktor. A magas, ősz hajú férfi a hatvanas évei közepén járhatott.
A két lány visszaköszönt a sebésznek, s közben Marcus Samre kacsintott, aki ezt egy mosollyal viszonozta. Aztán a nővérek átsiettek a szomszédos helyiségbe, hogy beöltözzenek a műtéthez. A műtőben az asszisztens jelentette, hogy a beteget már elaltatták. A beteglap alapján Sam ellenőrizte az adatokat, és megállapította, hogy a beleegyező nyilatkozaton annak rendje és módja szerint ott szerepel az aláírás, és az összes szükséges műszert meg kelléket előkészítették a beavatkozáshoz. Már nyílt is az altatóhelyiség ajtaja, és hordágyon betolták a beteget. Az altatóorvos szokás szerint a műtőasztal felső végére, a beteg fejéhez ült, és ellenőrizte a gyógyszereket meg a berendezéseket. Sam egy pillanatra rajta felejtette a tekintetét a zöld szempáron. Lewis Gregson ma megint szemüveget viselt, de tekintete ugyanolyan határozott és nyílt volt, mint mindig. – Üdvözlöm, Sam! – mondta nyugodtan. – Jó reggelt, doktor úr! – felelte a lány udvariasan, mert munka közben mégsem szólíthatta a keresztnevén. – Előkészíthetem Mrs. Hewittot? Lewis a monitorra pillantott, hogy lássa, rendben van-e a beteg légzése, és elegendő oxigént kap-e, majd megint Sam felé fordult. – Igen, kezdheti. Minden rendben. – Köszönöm. A lány magán érezte az altatóorvos tekintetét, miközben fertőtlenítőszerrel bekente a beteg bal lábát, amelyen majd elkötik és eltávolítják a vénát. Éppen elkészült, amikor a sebész és Marcus Jacobs belépett a műtőbe. – Jó reggelt mindenkinek! – Dr. Hughes kilesett a szájmaszkja fölött. – Kivel kezdünk? – Beryl Hewitt-tal – válaszolta Sam. – Igen, persze! – bólintott a sebész, és Marcus Jacobs felé fordult. – A beteg erei kitágultak, az érfal elvesztette a ruganyosságát, ezért az érintett terület vizesedésre hajlamos és rendkívül fájdalmas. Arra jutottam, hogy az egyedüli megoldás a véna eltávolítása – fejezte be az ismertetést, és az altatóorvosra pillantott. – Kezdhetjük, Lewis? – Hogyne, Edward. – Ha így állunk – mondta a sebész, és körbenézett –, akkor szikét kérek, nővér. Felmetszette a bőrt a beteg lágyékánál, feltárta a vénát, majd eltávolította, és összevarrta a sebet. A beteget bekötözték, s végül áttolták a megfigyelőbe. Hosszú volt a délelőtt, a műtőben megállás nélkül dolgoztak. Sam elfáradt, mert még nem szokott hozzá új munkájához, s erősen kellett összpontosítania, nehogy hibát kövessen el. Ráadásul egyfolytában az volt az érzése, hogy figyelik. A főműtősnőnek természetesen ez volt a dolga, de nem egyedül ő tartotta rajta a szemét. Amikor csak felnézett, vagy Lewis Gregson, vagy Marcus Jacobs tekintetével találkozott a pillantása. Miután a délelőttre kiírt utolsó beteget is megműtötték, a sebész mindenkinek megköszönte a munkáját, és elment átöltözni. Marcus Jacobs azonban nem tartott vele. Lewis Gregson a délutáni operációk előtt az oxigénpalackokat ellenőrizte. – Óhajt még valamit, Jacobs doktor? – nézett rá Sam kérdőn. – Csak szólni akartam, hogy szereztem magának űrlapot. – Űrlapot? – A lány egy pillanatra összezavarodott, és azt hitte, valamelyik beteg beleegyezési nyilatkozatáról van szó. – Igen, felvételi lapot a klubba – mondta Marcus. – Emlékszik? – Ó, persze! Az elmúlt huszonnégy órában annyi minden történt vele, hogy ez teljesen kiment a fejéből. – Most már részt vehet a hetvenes évek buliján – folytatta a fiatal doktor mosolyogva. Sam a homlokát ráncolta. – Mikor is lesz? – Szombaton. – Nos... – Nem jó az időpont? – Azt most még nem tudom. – Sam bizonytalan pillantást vetett Lewisra, akinek hallania kellett a beszélgetésüket. – Doktor Gregson?
– Szombat? – Az altatóorvos elgondolkodott. – Azt hiszem, nincs akadálya. – Később még találkozunk, dr. Jacobs – mondta a lány sietve, mert Marcus igencsak értetlenül meredt rá. – Az étkezdében. – Ó... Jó, rendben – felelte a sebész, és még mindig értetlenkedve elhagyta a műtőt. A lány Lewishoz fordult. – Nem ügyel szombaton? – Nem. – És a klubba sem akar lemenni? – Nem az én világom. – Értem – mondta a lány, és várakozóan nézett a férfira. – Elhozta a csomagjait? – tért rögtön a lényegre Gregson doktor. Sam mintha némi ijedelmet hallott volna ki a hangjából. Attól fél, hogy mégis meggondoltam magam? – Igen – felelte. – Remek! Átöltözöm, és találkozzunk a parkolóban, mondjuk, negyedóra múlva! Délutánra elkértem magam, hogy bemutassam a gyerekeknek, és segítsek magának egy kicsit összebarátkozni velük. A lánynak eszébe jutott, hogy az orvos az utóbbi időben rengeteg szabadságot vett ki. – Ha úgy könnyebb, adja ide a kulcsát, és odamegyek egyedül! A férfi a fejét rázta. – Az nem jó, mert be kell mutatnom Alistair tanítónőjének és a baba pótmamájának. Az óvodában is tudniuk kell, hogy elviheti Francescát. – Igaz, erre nem gondoltam – ismerte el Sam. – Arra viszont emlékszem, hogy Alistairnek fociedzése van ma délután, a kislánynak pedig balettórája. – Na tessék, ez meg nekem ment ki a fejemből! Még jó, hogy maga így figyel. Akkor pár perc múlva a parkolóban! – búcsúzott el Lewis, és bement az öltözőbe. Marcus már ott ült az étkezdében, és azonnal felállt, amikor Sam megérkezett. – Örülök, hogy itt van. Mit hozhatok? – Kérem, ne fáradjon miattam... A lány látta, hogy a fiatal orvos sonkás szendvicset és kávét vett magának. – Ugyan már! – vágott a szavába a férfi. – Megerőltető délelőttje volt, úgyhogy ennie kell valamit. – Igen, de én is tudok magamnak... – kezdte Sam, és rádöbbent, hogy valóban farkaséhes. – Nem, nem. Ragaszkodom hozzá, hogy én szolgálhassam ki. – Köszönöm szépen. Egy csésze kávét és egy sajtos szendvicset szeretnék. Marcus pár perc múlva már meg is jött, és az asztalra tette a tálcát. – Erősen fegyelmezem magam – mondta –, de nem bírok a kíváncsiságommal. – És mire kíváncsi olyan nagyon? – kérdezte a lány, noha jól tudta, mit szeretne megtudni az orvos. A fiatalember leült vele szemben. – Arra, miért kér engedélyt Lewis Gregsontól, ha el akar menni szórakozni. – Nem engedélyt kértem, csak az érdekelt, nem akarja-e, hogy szombaton is dolgozzam – felelte Sam, és kibontotta a fóliába csomagolt szendvicset. – Dolgozzon? – ráncolta a homlokát Marcus. – Beosztották hétvégére? – Nem. – Hát akkor? Nem értem. – Még egy állásom van. A férfi homlokán mélyebbek lettek a ráncok. – Még egy állása? – Pótmama vagyok Lewis Gregson unokaöccsei és unokahúga mellett, amíg az édesanyjuk nem jöhet haza. Doktor Gregson meghallotta, hogy másodállást keresek, és felajánlotta ezt a lehetőséget. – Vagy úgy! Most már értem. Sam nemigen hitte, hogy így van, de e percben nem volt kedve belemerülni a részletekbe. Elképzelni sem tudta, mit szólna a férfi, ha kiderülne, hogy egy házban él és alszik majd Lewisszal. Úgy döntött, inkább másra tereli a szót. – Azt mondta, hozott nekem jelentkezési lapot.
– Tessék? – Marcus Jacobs szórakozottan nézett rá, de aztán felderült az arca. – Igen, persze. – Összehajtott papírlapot húzott elő fehér köpenye zsebéből, és átnyújtotta az asztal fölött. – Töltse ki, aztán adja vissza nekem! Biztosan nagyon jó lesz a buli. Már mindenki lázasan készülődik. – Nekem sajnos nincs alkalomhoz illő szerelésem – jegyezte meg a lány. – Másnak sincs – nevetett fel Marcus –, a városban viszont válogathat a használtruha-boltok között. – Igen, ez jó ötlet – felelte a lány, bár sejtelme sem volt arról, mikor lesz ideje körülnézni az üzletekben. – Igaz is, mit szólna hozzá, ha együtt mennénk el vásárolni? – vetette föl a doktor. Sam csak a másodperc törtrészéig habozott. – Köszönöm, Marcus, az nagyon jó lenne. – Ezt akkor megbeszéltük – mosolygott a férfi, majd a karórájára pillantott. – Most viszont mennem kell. – Köszönöm az ebédet. – Nincs mit. Viszlát holnap! A lány az orvos után nézett. Most először beszélt meg találkát, mióta szakított Simonnal. Örökre leszámolt a férfiakkal, közölte büszkén Pruval, de azért pontosan tudta, hogy megint el kellene gondolkodnia a történteken, és valójában a múltjával kellene leszámolnia. Az nem lehet, hogy az összes férfi olyan, mint Simon. Valószínűleg csak idő kérdése, és megismerkedik valakivel. Hogy ez a valaki Marcus Jacobs lesz-e, arról e percben sejtelme sem volt. Mindenesetre addig is jól szórakozol, amíg kideríted, hogy igen vagy nem, – mondta magának, és mosolyogva hagyta el az étkezdét. Lewisszal egyszerre ért a parkolóba. Látta, hogy a férfi egy ezüstszürke sportkocsi felé tart. Szóval ez az övé! – gondolta. A másik két autó nyilván a húgáé és a sógoráé. – Megyek maga után – kiáltott oda neki. – Rendben. Az orvos nem lépte túl a megengedett sebességhatárt, de gyorsabban hajtott, mint Sam szokott. A sűrű forgalomban a lánynak össze kellett szednie magát, hogy ne maradjon le mögötte. Fényes nappal egészen másként festett a Mowbery sugárút a virágzó cseresznyefákkal és a szépen beültetett előkertekkel. A villa is sokkal barátságosabbnak tűnt, mint este. Sam a sportkocsi mögé állt be. Jobb lett a kedve, és úgy gondolta, talán nem is lesz annyira rossz, hogy itt lakhat egy ideig. Amióta igent mondott, szüntelenül kétségek gyötörték, és nemigen értette, miért volt ennyire bátor. Alighanem az is szerepet játszott a döntésében, hogy Lewis Gregson ekkora felelősséget vállalt magára. Igaz, végül is a testvére gyerekeiről van szó, a családjáról, úgyhogy természetes, hogy segít, amikor baj van. Sam nem tudta volna megmondani, hasonló helyzetben ő ugyanezt tenné-e. Azzal sajnos már elkésett, hogy visszavonulót fújjon. Kinyitotta a csomagtartót, és elszántan kivette az utazótáskáit. – Hadd segítsek! – Lewis elvette tőle a csomagjait, kinyitotta a bejárati ajtót, és előreengedte. – Isten hozta nálunk! Világosban kellemes és barátságos benyomást keltett az előszoba, mely telis-tele volt biciklikkel meg különféle babakocsikkal. Az egyik sarkot egy nagy állófogas foglalta el. Seregnyi kabát lógott rajta, alatta pedig kisebb hadsereg számára elegendő gumicsizma sorakozott mindenféle méretben és színben. – Mindjárt felviszem ezeket – mondta Lewis. – Eddig nem jutottam hozzá. – Azt elhiszem – felelte a lány, és követte a férfit az emeletre. – Ma reggel megint bolondokháza volt – folytatta Lewis. – Alistair nem találta a tornacipőjét. Mire kiderítettük, hogy biztosan bent felejtette az iskolában. Francesca kezdett nyafogni, mert nem tetszett neki az a ruha, amit rá akartam adni. Amelyikhez ragaszkodott, az meg persze a szennyestartó legalján gyűrődött. – Hogy került ki a slamasztikából? – kérdezte a lány. – Sikerült rábeszélnem, hogy cicanadrágot és pólót vegyen fel. Mondhatom, nem volt kis munka meggyőzni. Francesca akaratos kis perszóna. Ha valamit a fejébe vesz, foggal-körömmel ragaszkodik hozzá. Nem kell majd sokat várnia, hogy ezt maga is megtapasztalja. A kislány szobájának nyitva volt az ajtaja. Este, sötétben Sam nem sokat látott a berendezésből, most azonban mindent szemügyre vehetett. Az ágytakarót és a függönyöket sellők díszítették. A polcokon
könyvek, játékok és nagy dobozokban plüssállatok sorakoztak, az egyik sarokban pedig nagy babaház állt. Napfényes és barátságos volt a szoba, a rengeteg játék láttán Sam mégsem szabadulhatott attól az érzéstől, hogy a gyerekeket túlságosan elkényeztetik. Még erősebb lett ez a gyanúja, amikor Alistair szobájában meglátta a drága focimezt és a számítógépet. – Én a szülők hálóját használom – mutatott Lewis a folyosó túloldalára. – Ez pedig itt a vendégszoba – nyitott ki egy újabb ajtót. A helyiséget fényesre lakkozott hajópadló borította, a falait levendulakékre festették. A ruhásszekrény, a fiókos szekrény és az íróasztal mandulafenyőből készült, az ágyat fehér takaróval terítették le. A nagy ablak előtt padlóig ért a fehér függöny. – Nagyon szép! – csúszott ki Sam száján, miközben beljebb lépett és körülnézett. Lewis közben a ruhásszekrény elé tette a táskákat, aztán kinyitotta az ablakot. – Igen, Rebeccának kitűnő az ízlése – mondta. Sam odalépett mellé. A szoba a ház hátsó részében helyezkedett el, és az ablakból szép kilátás nyílt a kertre, amelynek legnagyobb részét pázsit borította, de volt benne homokozó, libikóka és függőhinta is, s minden oldalról téglafal határolta. – Szeretem az ilyen a falakat – jegyezte meg Sam lelkesen. – Ez is olyan, mintha még a középkorban épült volna. – Érdekli a történelem? – nézett rá Lewis. – Igen, és leginkább a középkor fogott meg. Nagyon romantikus időszak lehetett – tette hozzá a lány, majd kis ideig habozott. – Maga is szeret a letűnt korokkal foglalkozni? A férfi bólintott. – Az egyetemen történelmet is hallgattam, hogy másból is álljon az életem, ne csak orvostudományból meg sportból... – Mit sportol? – Az egyetemen rögbiztem, és nagyon szeretek evezni. – Az orvos ellépett az ablaktól. – Magára hagyom, hogy nyugodtan kicsomagolhasson. Félóra múlva indulnunk kell a gyerekekért. – Rendben van, és köszönöm. Miután Lewis kiment, a lány egy darabig még az ablaknál maradt. A kert alacsony kerítéssel leválasztott részében gyümölcsöst fedezett fel. Az almafák éppen rügyet bontottak, és édes illatot árasztottak. A kert másik végében hatalmas magnólia állt, mellette vadszőlő futott fel a falra. Hófehér virágai csillagként világítottak a sötét lombok között. Sam halk sóhajjal levette szemét a gyönyörű látványról, és a szoba felé fordult. Átmenetileg ez lesz az otthonom, – morfondírozott. Ilyen szép helyen talán nem is lesz olyan rettenetes az a kis idő, amit itt töltök. Ruháit beakasztotta a mandulafenyő szekrénybe, szépítőszereit kirakta a komódra, könyvét az éjjeliszekrényre tette, hálóingét az ágytakaró alá dugta, aztán farmernadrágba meg könnyű pulóverbe bújt, és finoman kifestette magát. Lewis már az előszobában várta. Ő is átöltözött, és szintén farmert vett föl, hozzá pedig rögbis pólót. Egyik kezében aprócska focicipőt és gondosan összehajtott mezt tartott, a másikban parányi balettcipellőt. Sam nem értette, miért, de egyszeriben elszorult a torka, amikor meglátta így, és pillanatokig nem tudott megszólalni.
4. FEJEZET Francesca óvodája és Alistair iskolája közös telken állt, és így csak egyszer kellett parkolóhelyet keresniük. David terepjárójával jöttek, mert sem Lewis sportkocsijában, sem Rebecca autójában nem fértek volna el ennyien. Samet először Francesca óvó nénijének mutatta be a férfi. A család barátjának nevezte, aki segít neki ellátni a gyerekeket. – Többnyire Miss Henry jön majd Francescáért – tette hozzá. A kislány azonnal nagybátyja karjába repült, amint beléptek az óvoda ajtaján. Most elhúzódott tőle, és bizalmatlanul méregetni kezdte Samet, ő azonban szándékosan nem foglalkozott vele. Tapasztalatból tud-
ta, hogy csak rontana a helyzeten, ha máris a gyerek bizalmába akarna férkőzni. Kedvesen rámosolygott, de aztán nem vett tudomást róla. Alistair ugyanolyan képet vágott, mint a húga, amikor megpillantotta Samet. De az is látszott rajta, hogy rögtön megismerte. Miután Lewis bemutatta neki a lányt, a fiúcska tanítónője még halkan megkérdezte, javult-e David Cunningham állapota, aztán elbúcsúztak egymástól. A parkolóban Lewis és Sam beemelték a terepjáró hátsó ülésére a gyerekeket, becsatolták őket, majd ők is beszálltak. – Elhozzuk Jamie-t – fordult a férfi a kicsikhez –, aztán hazamegyünk, és bekapunk valamit. Utána elviszem Alistairt a focipályára. – És engem balettra – csipogta Francesca. – Ahogy mondod – felelte Lewis. – Sam pedig otthon marad, és vigyáz Jamie-re. – Miért van fiúneve? – kérdezte a kislány komolyan. – Kinek? – A férfinak erősen figyelnie kellett a csúcsforgalomban, és nem tudta követni az unokahúga gondolatmenetét. – Hát neki. Samnek. – Kérdezd meg tőle! – válaszolta Lewis, és oldalról futó pillantást vetett a mellette ülő lányra. Egy ideig csend lett, aztán Francesca megismételte a kérdését. – Miért van fiúneved? Sam hátrafordult a gyerekekhez. – Nem csak fiúkat hívhatnak így – mondta. – De én ismerek egy fiút, és ő is Sam – jelentette ki Alistair. – Biztosan Sámuel a rendes neve – mondta a lány. – Neked is az az igazi neved? – kérdezte Francesca. – Nem, hanem Samantha, de mindenki csak Samnek hív. – Miért? – Sejtelmem sincs. Talán azért, mert könnyebb kimondani. – Engem néha Alnak hív a mami – mesélte Alistair –, Francescát pedig Frannynak. Lewis bácsit meg mindenki Lew-nak szólítja, még a papa is. – Igazán? – Sam a férfira pillantott, és csodálkozva látta, hogy hirtelen zavarba jött. – Lehet, hogy nekem is Lew-nak kellene szólítanom? Az orvos nem válaszolt, csak lefékezett egy mutatós, modern ikerház előtt. – Itt lakik Sue. Ő szokott vigyázni Jamie-re – magyarázta Francesca Samnek. A kislány most először beszélt hozzá magától, kérdés nélkül. Nem mondott sokat, de első lépésnek ez is elég volt. Sue Meadows a harmincas évei közepén járt. Lewis immár harmadszor is bemutatta Samet, és megint elmondta, hogy többnyire ő jön majd a babáért. – Jamie ma jó kisfiú volt – mesélte ezután a csinos pótmama. – Rossz hír viszont, hogy ebéd óta egyfolytában alszik. – Pompás! – dünnyögte Lewis megjátszott kétségbeeséssel. – Biztosan a tüdejét kíméli, nehogy éjszaka majd ne tudjon ordítani. Elbúcsúztak, kocsiba ültek, és elindultak vissza a Mowbery sugárútra. Jamie útközben felébredt, és nyugtalanul mozgolódott. – Mindjárt meg kell etetni – magyarázta Francesca koravén bölcsességgel, ám aztán minden átmenet nélkül témát váltott: – Alistair azt mondta, hogy te vagy Lew bácsi barátnője. Sam hirtelen szóhoz sem jutott, ezért Gregson felelt: – Ez nem igaz – mondta nyugodtan. – Alistair azt is mesélte, hogy megcsókoltad – folytatta Francesca. – Ez sem igaz? – De igen – ismerte el Lewis kényszeredetten –, csak... – Akkor miért csókoltad meg? – folyt bele most már Alistair is a társalgásba. – Puszilkodni undorító dolog, főleg lányokkal! – Azért csókoltam meg Samet – magyarázta türelmesen a férfi –, mert nagyon örültem. – Minek? – akarta tudni Francesca. – Akkor tudtam meg Samtől, hogy segít vigyázni rátok. A válasz alighanem elgondolkodtatta a kicsiket, mert az út hátralevő része csendben telt el.
– Megvárom, amíg végeznek a gyerekek – mondta Lewis, miután megteáztak. – Nem érné meg, hogy közben hazajöjjek. Körülbelül két óráig kell egyedül boldogulnia Jamie-vel. Menni fog? – Persze – felelte Sam teljes meggyőződéssel. – Remekül elleszünk. Nem telt el azonban sok idő, amikor máris úgy érezte, kissé elsiette ezt a kijelentést. Végül aztán csak sikerült megfürdetnie a makacsul tiltakozó babát, és úgy-ahogy még be is pelenkázta. Utána tiszta ingecskét és rugdalózót adott rá. Éppen megetette, majd odaadta neki a cumisüveget, amikor Lewis megjött a másik két gyerekkel. A férfit szemlátomást lenyűgözte, amit látott. – Nekem ez sokkal tovább tartott – mondta elismerően. Sam elmosolyodott, aztán Alistairhez fordult: – Szia! Hogy ment a foci? A kisfiú a feje búbjától a lábujja hegyéig koszos volt, de a szeme boldogan csillogott. – Irtó jól! Biztosan nemsokára bekerülök a csapatba. – Nagyszerű. A papád büszke lesz rád. – A papa még egyszer sem látott játszani – mondta Alistair szomorúan. – Soha nincs itthon. Sam a kislány felé fordult, aki a szoba közepén forgott körbe-körbe. – És milyen volt a balettóra? – Egy virágmesét próbálunk – mesélte a kicsi, és kisimította a homlokába hullott sötét tincseket. – Én harangvirág vagyok benne. – Nagyon szép harangvirág lehetsz. Lewis egy darabig büszkén nézegette az unokahúgát. – Engedek nekik fürdővizet – mondta aztán. – Rebecca valószínűleg külön fürdeti őket, én viszont mindig együtt dugom őket a kádba. Eddig nem volt baj belőle... – Le szoktunk bújni a víz alá – újságolta Francesca. – Utoljára én nyertem. – Nem is! – tiltakozott a bátyja dühösen. – De igen! – De nem! – Elég volt! – szólt rájuk Lewis. – Indulás a fürdőszobába! Sam betette Jamie-t a bölcsőbe, és egy darabig figyelte a babát, aki boldogan hallgatta a zenélő órát, és nézegette a feje fölött köröző rózsaszín elefántokat. Eközben Lewis a két nagyobb gyerek haját és fülét igyekezett megmosni, akik ettől a művelettől éktelen sivalkodásba kezdtek. Utána még kaptak egy-egy szendvicset, majd az összes apróság ágyba került... végre. A két felnőtt fáradtan rogyott le a konyhában. – Mi lenne, ha hozatnánk magunknak pizzát? – javasolta a férfi. – Belepusztulnék, ha most még főznöm is kellene. – Óriási ötlet! – helyeselt a lány. – Holnap... – Sam! Sam! – hallatszott hirtelen odafentről Francesca hangja. – Jaj, ne! Azt hittem, már rég alszik. – Lewis felnyögött. – Menjen fel hozzá, én meg addig megrendelem a pizzát. Sam a lépcső aljához lépett. – Mi a baj, Francesca? – kérdezte halkan, hogy a többieket ne ébressze fel. – Tőled nem kaptam elalvás előtti puszit. – De kaptál. – Még egyet akarok! – Jól van. – Sam felment a lépcsőn a kislány szobájába, leült az ágya szélére, és adott neki egy puszit. – Ígérd meg, hogy most már elalszol! – Hiányzik a mami. – Elhiszem, drágám. Reméljük, nemsokára itt lesz a papáddal együtt. – Sam? – Igen? – Játszhatunk olyat, hogy te vagy a mamánk, Lew bácsi pedig a papánk? Sam csak rövid gondolkodás után válaszolt. – Igen, játszhatunk – mondta, és halványan elmosolyodott. – Persze csak addig, amíg a szüleid nem jönnek haza – tette még hozzá, de Francesca ezt már nem hallotta, mert elaludt. Odalent Lewis éppen kinyitott egy üveg bort.
– Minden rendben? – kérdezte. A lány bólintott. – Csak egy kis szeretetre vágyott, de ebben semmi meglepő nincs. Szegény kislány! Alighanem neki a legnehezebb. Jamie boldog, ha tele a pocija és rendesen ellátják, Alistair pedig már idősebb, és mindent jobban ért. Lewis bólintott. – Magát máris mind a hárman a szívükbe zárták – mondta, miközben poharakat vett elő, és töltött a borból. – Nagyon szépen köszönöm, hogy segít nekem, Sam. Szereti a vörösbort? – Igen, köszönöm. – Szóval, mint mondtam, hálás vagyok, hogy elvállalta a munkát. Tudom, hogy kezdetben komoly fenntartásai voltak... – Igaz, de... – Legyen őszinte! – A férfi nekidőlt a munkapultnak, keresztbe rakta hosszú lábát, és tűnődőn nézegette a poharát. – Nem vehetem rossz néven. Nem is tudom, mihez kezdenék maga nélkül. – Biztosan talált volna helyettem valaki mást – mondta a lány fátyolos hangon, mert hirtelen elszorult a torka. – Talán, bár... Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. Sam örült, hogy a pizzafutár félbeszakította a beszélgetésüket. Miután megvacsoráztak, rögtön felment a szobájába. Holtfáradtan bebújt a levendulaillatú paplan alá, és azonmód mély álomba zuhant. A nap már besütött a szobába, amikor felébredt. Néhány pillanatig a földszintről felhallatszó gyerekhangokat hallgatta, és azt sem tudta, hol van, de aztán kitisztult a feje. Kéjesen még egyet nyújtózott, aztán kikelt az ágyból, és átment a szomszédos fürdőszobába. Miután lezuhanyozott és felöltözött, még bekukkantott Jamie-hez, aki az alvástól kipirult arccal feküdt a bölcsőjében. Sam nesztelenül kilopódzott tőle, és lement a többiekhez. Alistair és Francesca müzlit reggelizett a konyhában. Mindketten mosolyogva fogadták. – Ma csokisat eszem – jelentette a kislány. – Csuromvíz a hajad – állapította meg a bátyja bírálóan. – Ha akarod, használhatod a mami hajszárítóját. Ugye szabad neki, Lew bácsi? – Igen, persze. – Lewis, aki eddig háttal állt a bejáratnak, megfordult, és meglátta Samet. – Szép jó reggelt! – Jó reggelt! – A lány meglepődve nézett a szemlátomást kialvatlan férfira. – Bekukucskáltam Jamiehez. Alszik, mint a tej. – Nem csoda – morogta Lewis. – Hogyhogy? – Sam értetlenül nézett a férfira és a gyerekekre, akik vihorászni kezdtek. – Felébredt az éjszaka? – Így is lehet mondani. – Lewis nagyot sóhajtott, és beletúrt a hajába. – De úgy is, hogy többet volt ébren, mint amennyit aludt. – Szent ég! – meredt rá Sam. – Én meg nem hallottam semmit. – Ne hibáztassa magát! Valójában nem is akartam elmondani. Először én sem hallottam meg Jamie-t. Alistair azonban felkeltett és szólt, hogy sír a baba. Igaz, úrfi? A fiúcska büszkén bólintott, aztán tovább lapátolta magába a müzlit. – De hát én alszom Jamie szobája mellett! – Sam még mindig nem értette, hogyhogy nem hallott egyetlen pisszenést sem. – Nem történt semmi baj. Aludjon csak, amíg tud! Nem lesz már sokáig így, nekem aztán elhiheti. Egyébként sem várhatom el, hogy még éjszaka is gondját viselje a babának. – Miért ne várhatná el? – Sam leült az asztalhoz, és szedett magának a müzliből. – Mert ez nem volt benne a megállapodásunkban. Ráadásul a kórházban is megerőltető munkát végez. – Maga talán nem? – Én viszont tudtam, mit veszek a nyakamba. – Lewis hirtelen félrehajtotta a fejét, és a neszeket fülelte. – Nagyon úgy fest, hogy Jamie felébredt. – Felmegyek hozzá. – Sam felpattant, és sietségében fellökte a müzlisdobozt, amelynek teljes tartalma az asztalra borult, a gyerekek nagy mulatságára.
– Nem, nem! – tiltakozott a férfi. – Én megyek fel, maga pedig nyugodtan megreggelizik. Egyesült erővel végül csak felöltöztették a gyerekeket, tízórait készítettek nekik, megtöltötték a mosóés a mosogatógépet, de még a vacsorához sem felejtették el kivenni a húst a fagyasztóból. Sam beültette a gyerekeket az autójába, a férfi pedig a sportkocsiján ment utánuk. Leadták a három apróságot a pótmamánál, aztán továbbindultak a kórházba. – Munkára, harcra készen? – kérdezte Lewis, miközben a parkolón át a bejárat felé tartottak. A lány felnyögött. – Én már most a munkaidő végét várom. – Na, hogy ment? – kérdezte Pru kíváncsian, miközben munkatársnőjével együtt átnézték a műtétre kiírt betegek névsorát. – Majd elmesélem, ha egyszer az életben még magamhoz térek – felelte Sam. – E percben úgy érzem, hogy meghaltam, és vidéken vagyok eltemetve. Pru együtt érző pillantást vetett rá. – Szóval rettenetes? – Nem, voltaképpen egész jól megy – mondta Sam rövid gondolkodás után. – Csak még nagyon szokatlan. – Azt akarod mondani, hogy iszonyúan fárasztó? – vonta fel Pru a szemöldökét. – Erről inkább a jövő héten érdeklődj! Igaz, akkor már valószínűleg csak tolókocsiban tudok majd közlekedni. – Sam felnevetett, de mindjárt el is komolyodott megint. – Az összes dolgozó anya és apa előtt megemelem a kalapom. Sejtelmem sincs, hogy bírják annyi éven át. Én legalább tudom, hogy egy idő múlva abbahagyhatom. – Valami azt súgja, még csak nem is sejted, meddig lesz rád szükség. – Igazat súg neked az a valami – válaszolta Sam. – A gyerekek apja a jelek szerint súlyos beteg, nem lehet hazaszállítani. Érthető, hogy a felesége nem akarja magára hagyni. – Lewis Gregson húgáról van szó? Nagyon szerethetik egymást, ha a doktor ekkora koloncot vett a nyakába miatta – jegyezte meg Pru. – Nem hiszem, hogy volt más választása. Abban viszont igazad van, hogy szeretik egymást. – Milyen a házuk? – Nagyon szép. Nyerstéglából épült villa, amilyenből sok van a Mowbery sugárúton, kőkerítéses kerttel, benne meg sok-sok nagy gyümölcsfa. Prunak elkerekedett a szeme. – Anyagi gondjaik nemigen lehetnek. És a gyerekek? Gondolom, csupa elkényeztetett kis bestia. – Egyáltalán nem. Éppen ellenkezőleg, nagyon kedvesek. – Azt hiszem, ezt a kérdést is még egyszer fel kell tennem neked a jövő héten. Száz százalék, hogy addigra megváltozik a véleményed. Sam elmosolyodott, de úgy érezte, hogy akkor is ugyanezt gondolja majd. – És mi a helyzet a mi drágalátos altatóorvosunkkal? – folytatta Pru a kérdezősködést. – Mi lenne vele? – Úgy értem, milyen a magánéletben. Ugyanolyan komoly és mogorva, mint a műtőben? – Egyáltalán nem mogorva! – tiltakozott Sam. – Higgadt, de nem mogorva! – De nagyon véded! Sam érezte, hogy arcába szökik a vér. – Nem védem, csak időközben a másik oldaláról is megismertem. – Miközben együtt pelenkáztatok és esti meséket olvastatok? – Valahogy úgy – bólintott Sam, és nagyon szeretett volna már témát váltani. Olyan érzése támadt, hogy visszaélne Lewis bizalmával, ha túl sokat mesélne a villában zajló életről. – Ki mindenkit műtünk ma délelőtt? – kérdezte, hogy másra terelje a szót. Munkatársnője azonban nem adta fel egykönnyen. – Igazam volt? Sam a homlokát ráncolta. – Miben? – Abban, hogy lassú víz partot mos. Jó testet rejt a sok zöld műtőshacuka? – kérdezte Pru vigyorogva.
– Azt meg honnan tudjam? – Odahaza már csak nem hord orvosi köpenyt, amikor vacsorához terít, vagy a gyerekeknek olvas fel mesét! – Természetesen nem. – Samnek kezdett elege lenni a kihallgatásból. – Na ugye! Akkor mi van rajta? – Szerinted? Farmer és póló, mint mindenki máson. – Vagy úgy! – érte be végre Pru a felvilágosítással. – És hogy fest farmerban meg pólóban? – Nem is tudom. Valahogy... Pru megint felvonta a szemöldökét. – Izmos? – Nos... Azt hiszem, az. A két nő hirtelen azon kapta magát, hogy úgy beszélgetnek, mint két kisiskolás lány, és ezen egyszerre fölnevettek. – Valami baj van? – szólalt meg mögöttük egy férfihang. Úgy fordultak hátra, mintha bolha csípte volna meg őket. Lewis állt a küszöbön, talpig műtősruhában. Pru kétségbeesett erőfeszítéssel összeszedte magát. – Nem, nincs semmi baj, Gregson doktor. Éppen indulni készültünk, hogy lesikáljuk a kezünket. Igaz, Sam? – Igen – mondta sietve amaz, és erősen remélte, hogy Lewis nem sejti, min nevettek az előbb.
5. FEJEZET Elsőként egy olyan fiatalembert műtötték, aki porckorong sérülést szenvedett. – A beteg térdízületének mozgása korlátozott, a terület fájdalmas és duzzadt – magyarázta Hughes doktor a csapatának, miközben a térdtől balra és jobbra egy-egy kis metszést végzett. – Gondolom, focista – jegyezte meg Marcus, és előrehajolt, hogy jobban lásson. A sebész bólintott, majd bevezette az endoszkópot, amelyre Sam már előre ráhelyezte a szükséges kiegészítő elemeket, és megvizsgálta a térdízületet. – Ki kell mosnunk, nővér, hogy eltávolíthassam a porckorong darabkáit. Magánál minden rendben, Lewis? – Igen, Edward. – Mit szólna egy kis vitorlázáshoz a hétvégén? – kérdezte a sebész. Nem pillantott fel, hanem továbbra is az endoszkópba nézett, és egy hegyes műszerrel parányi porckorongdarabokat emelt ki a sebből. – A bátyámnak van egy jachtja, és arra gondoltam, esetleg lenne kedve egy kis kiruccanáshoz. – Nagyon is lenne – felelte Lewis –, de ez a hétvége sajnos nem jó. – Ügyel? – kérdezte dr. Hughes együtt érzően. – Nem. A sebészt szemlátomást meglepte, hogy az ügyeleten kívül van még valami, ami a vitorlázás útjába állhat. – Akkor mi a gond? – Egy meglehetősen bonyolult családi ügyet kell elintéznem – felelte Lewis. – Magának? Hiszen se kutyája, se macskája, és boldog legényember – mondta a sebész olyan felhanggal, hogy a csapat minden tagja felkapta a fejét. – Maga azt sem tudhatja, mit jelent az a szó, hogy család! – Attól tartok, tudom, legalábbis pillanatnyilag – válaszolta az altatóorvos. – A húgomnak hirtelen el kellett utaznia, és én vigyázok a három gyerekére. Samnek most megint feltűnt, hogy Lewis halálosan kimerültnek látszik. Nem értette, hogyan képes egyáltalán odafigyelni a munkájára. – Jóságos ég! – kiáltotta dr. Hughes őszinte részvéttel a hangjában. – Az embernek a saját gyerekeivel is elég nehéz, nemhogy a máséival... – Nekem csak átmenetileg kell csinálnom – mondta Lewis, és ellenőrizte a beteg oxigénmaszkját. – Törlést kérek, nővér. Sam véletlenül felpillantott, és feltűnt neki, hogy Marcus a homlokát ráncolja. Nyilván azon töri a fejét, van-e összefüggés Lewis családi kötelességei és Sam új másodállása között.
A délelőtti műtéti listán még egy térdműtét, egy lágyéksérv és két benőtt lábujjköröm szerepelt. Miután az összes beteget ellátták, Hughes doktor megkérdezte Lewistól, hogy együtt ebédelnek-e. – Szívesen, Edward. Azonnal megyek, csak előbb beszélni szeretnék Henry nővérrel. Sam felnézett. – Igen? – Most jutott eszembe – kezdte a férfi komolyan –, hogy ma reggel az utolsó pelenkát is elhasználtuk. Sajnos, nem lesz időm arra, hogy elmenjek venni. – Ne aggódjon! – felelte Sam mosolyogva. – Mielőtt elhozom a gyerekeket, beugrom egy illatszerboltba. – A lány gondolkodott egy kicsit. – Vegyek még valamit? – Azt hiszem, másra nincs szükség... Azaz várjon csak! A narancslé is kifogyóban van. – Rendben, azt is viszek. – Köszönöm, Sam. – Lewis elmosolyodott, és egyszeriben már nem látszott annyira feszültnek. Miután az altatóorvos elhagyta a műtőt, Marcus a lányhoz fordult: – Azt hittem, maga vigyáz a gyerekekre. – Úgy is van. – Akkor miért mondta Lewis, hogy neki kell gondoskodnia róluk? – Hogy úgy mondjam, megosztjuk a munkát – felelte a lány sietve. Még mindig nem akaródzott elárulnia a fiatal orvosnak, hogy egy házban lakik Lewisszal. Pru is azt mondta, hogy egyesek félreérthetnék a helyzetet. Sam ezt mindenképpen el akarta kerülni, elsősorban Marcus miatt. – Értem – bólintott a férfi, aztán szerencsére ejtette a kínos témát. – Kitöltötte már a belépési nyilatkozatot? – Hú, még nem! – kiáltotta a lány. – Ne haragudjon, de tegnap egyszerűen nem jutottam hozzá. Azt mégsem akarta bevallani, hogy úgy, ahogy volt, elfelejtette a dolgot, mert ezer és egy más egyébre kellett gondolnia. – Most már akkor igyekeznie kell, ha részt akar venni a szombati bulin. – Marcus kissé sértve érezte magát. – Ugye el akar jönni? – Hát persze. Az az igazság... Tudja, mit? Most rögtön kitöltöm az űrlapot. A férfi bólintott, de még mindig megbántottnak látszott. – Komolyan sajnálom – ismételte meg Sam. – Ígérem, még ma visszakapja. És nagyon várom már a szombatot – tette hozzá, hogy megenyhítse Marcust. Átöltözött, aztán megpróbálta emlékezetébe idézni, hová tette a jelentkezési lapot. Végül a táskájában találta meg. Szétnyitotta, kisimította, és elkezdte kitölteni. Egyszer csak észrevette, hogy ajánlóra is szüksége lesz a klubtagsághoz. Gyorsan elindult a társalgóba. Pru még ott beszélgetett Julian Browne-nal. – Mára letette a lantot? – kérdezte a férfi Samtől. A lány bólintott, aztán a munkatársnőjéhez fordult: – Kérni szeretnék tőled valamit, Pru. Lennél az ajánlóm, hogy beléphessek a klubba? – Persze, add ide! – Julian készségesen felkínálta a tollát, Pru pedig aláírta a nyomtatványt. – Ott lesz a szombati bulin? – kérdezte a férfi. – Remélem, igen – felelte Sam. – Ha felvesznek a klubba. – Abban biztos lehet – mondta Julian. – A felvételi csak formaság. – Együtt megyünk, ugye? – kérdezte Pru, és visszaadta az űrlapot. – Nos... – Sam habozott kicsit. – Az az igazság, hogy valaki már szólt... – Ki? Lewis Gregson? – Nem, nem ő. – Akkor kicsoda? – vonta össze a szemöldökét Pru. – Marcusszal megyek, ha mindenáron tudni akarod. Pru egy darabig döbbenten meredt rá. – Kíváncsi lennék rá, hogy csinálod, Sam Henry – szólalt meg aztán kissé szemrehányó hangon. – Alig tűntél fel a színen, és máris mindenki a tenyeredből eszik... – Ez azért erős túlzás! – tiltakozott Sam, és érezte, hogy elvörösödik. – Először is itt van Lewis Gregson, aki tudomásom szerint rajtad kívül nőhöz soha egy szót sem szólt az osztályon. Másrészt pedig Marcus, aki... – Nőket eszik vacsorára – vágott a szavába Sam. – Ne légy igazságtalan, Pru! Lewis Gregsont törölheted a listádról. Nagyon jól tudod, milyen kapcsolatban vagyunk.
Sam legnagyobb megkönnyebbülésére munkatársnője elnevette magát, és egyszeriben megszűnt közöttük a hirtelen támadt feszültség. – Remélem – folyt bele a beszélgetésbe Julian –, hogy az alkalomhoz illően a hetvenes évek stílusában öltöznek majd fel. – Jó, hogy az eszembe juttatta! – mondta Sam. – Erről is akartam beszélni veled, Pru. Tudsz ajánlani olyan helyet, ahol vehetnék valamit? – Több használtruha-üzlet van a városban, de a munkás segélyegylet boltjában is próbát tehetsz. A Woolworths áruházzal szemben megtalálod. Egy hátsó helyiségben mókás ruhákat árulnak, mindenféle kaftánt meg csipkés inget. Hazafelé mindjárt be is ugorhatnál. – Igen, talán benézek. Sam bólintott, miközben azon gondolkodott, hogyan intézhetne el ennyi mindent. Pelenkát és narancslevet is vásárolnia kell, arról már nem is beszélve, hogy három gyereket kell összeszednie és hazavinnie. – Maga ma már az ötödik, aki hetvenes évekbeli ruhákat keres – jegyezte meg a segélyegylet boltjában dolgozó nő mosolyogva. – A kórház klubjába készül szombaton? – Igen, kitalálta – felelte Sam. – Ha jól sejtem, már mindent elvittek előlem, és hiába jöttem. – Milyen méretet hord? – A nő tetőtől talpig végigmérte a lányt. – Általában 38-ast. Az asszony bólintott. – Gondoltam. Ebben a méretben valami egészen különlegeset ajánlhatok – mondta, és bevezette Samet a függönnyel elválasztott hátsó helyiségbe, amelyet Pru is említett. – Mindenki ezt szerette volna, de senki nem fért bele. A bokáig érő, mélyen kivágott ruha zöld sifonból készült, az ujját harang alakúra szabták, rojtos aljú, lágy esésű szoknyarészét csíkokból varrták össze, mindegyik zöld volt, csak más-más árnyalattal. – Emlékszem, édesanyámnak is volt ilyen ruhája – mondta Sam elragadtatottan. – Felpróbálja? A lány a karórájára pillantott. – Nem, arra most nincs időm. Úgy látom, jó lesz rám. Elviszem. – Nagyon jól mutat majd benne a szőke hajával – jegyezte meg az asszony. – Ha mégis kicsi lenne, nyugodtan hozza vissza! Félóra múlva Sam leállította a kocsiját Sue Meadows háza előtt. Jamie vidáman rúgkapált a nappaliban a padlóra terített takarón, és éppen egy sárga műanyag kacsát igyekezett a szájába gyömöszölni. – Hogy viselkedett ma? – kérdezte Sam, miután felvette a babát. – Semmi gond nem volt vele – felelte Sue. – Valóságos kis angyal. – Nem hiszem, hogy Jamie éjszakai műsora után a nagybátyja egyetértene ezzel a véleménnyel – jegyezte meg Sam nevetve. – Ajjaj! Nagyon rossz baba volt? – Nekem csak mesélték, én ugyanis aludtam, mint a bunda, és semmit sem hallottam. – Ezek szerint odaköltözött a Mowbery sugarútra Mr. Gregsonhoz? – Igen – bólintott a lány. – Szüksége volt valakire, aki vigyáz a gyerekekre, ha őt éjszaka a kórházból hívják. Sue összeszedte Jamie játékszereit. – Azt hittem, nappal dolgozik. – Úgy is van – válaszolta Sam –, és éjszaka rendes körülmények között nincsenek műtétek. Dr. Gregson azonban altatóorvos, és sürgős operációhoz bármikor berendelhetik. – Értem. Nem lehet könnyű dolga. Szerintem egyébként nagyszerűen kézben tartja a dolgokat. A legtöbb férfi kétségbeesne a helyében, mert azt ugye látni, hogy nincs sok tapasztalata a gyerekekkel, de ezt csak magának mondom. – Igaz – ismerte el Sam –, a gyerekek viszont istenítik, és... – Tudom, tudom – helyeselt a pótmama. – Ne értsen félre! Csupán annyit akartam mondani, hogy Mr. Gregson nincs irigylésre méltó helyzetben. Most már persze, hogy maga is ott van... Sam betette a kocsijába Jamie-t, az összecsukható babakocsit meg a babatáskát, és kissé nyugtalanul elindult az óvodába. Prunak alighanem igaza volt, amikor azt mondta, hogy az emberek a szájukra fogják
venni őket. Ha már Sue is célzásokat tesz arra, hogy egy fedél alatt élnek Lewis Gregsonnal, noha nála jobban senki nem ismeri a körülményeket, akkor mit gondolhatnak a kívülállók? Nem telt el sok idő, amikor Samnek ismét eszébe jutott ez a kérdés. Az óvodában be kellett mennie Francesca csoportjának a szobájába, mivel a gyerekek kísérő nélkül nem léphettek ki az ajtón. Sam ezért magával vitte Jamie-t, mert nem hagyhatta egyedül a kocsiban. – Ő az! – kiáltotta Francesca, amikor meglátta a babával a karján. – Ő Sam! Az óvónő felnevetett. – Legalább tucatszor elmondta már, hogy maga jön érte. – Igazán? – Sam örült a hírnek. – Szervusz, Francesca! Szép napod volt? – Igen. Festettem neked egy képet – mondta a kislány, és büszkén felmutatott egy rajzlapot. – Nagyon szép! – A kép két alakot ábrázolt, az egyik fekete volt, a másik fehér. – Mik ezek pingvinek vagy sirályok? – Hát nem látod? – ráncolta a homlokát a gyerek. – Ez itt te vagy – mutatott a fehér pálcikaemberre –, ez meg Lew bácsi. – Ó! – Sam egészen zavarba jött. – Nagyon szépet rajzoltál... – Ezek szerint gratulálhatunk? – kérdezte az óvónő, miközben elvette a kislánytól a rajzlapot, és összetekerte. Sam semmit sem értett. – Mihez kellene gratulálniuk? – Francesca mesélt a nagybátyjáról és magáról. – A nagybátyjáról? – Igen, elmondta, hogy össze fognak házasodni. A rajza is menyasszonyt és vőlegényt ábrázol. – Az óvónő hirtelen észbe kapott, és döbbenten meredt Samre, aki úgy állt ott, mintha villám csapott volna belé. – Vagy talán csak képzelődött a gyerek? – Attól tartok, igen – felelte Sam, és nagyot sóhajtott. – Szóval maga és Mr. Gregson nem... – A legkevésbé sem! Gregson doktor jelenleg a munkaadóm. Segítek neki, amíg a gyerekek édesanyja távol van. – Hiába, az apróságok képzelőereje nem ismer határokat – csóválta a fejét az óvónő. – Mi mindent ki nem találnak! – Francesca arra kért minket, engem és Lewist... azaz Gregson doktort, hogy csináljunk úgy, mintha mi lennénk a szülei – magyarázta Sam, és a kislányra nézett, aki nagy szemeket meresztve figyelte a beszélgetésüket. – Akkor hát... – Alistair azt mondta, hogy Sam Lew bácsi barátnője – kottyantotta közbe váratlanul Francesca. – Ezért gondoltam, hogy nemsokára összeházasodnak. – Jóságos ég! – kiáltott fel Sam. – Sejtelmem sincs, Alistair honnan szedte ezt a butaságot. – Látta, hogy Lew bácsi megcsókolt téged – szolgált a kislány készségesen magyarázattal. – Igazán? – Az óvónőnek szemlátomást uralkodnia kellett magán, hogy megőrizze a komolyságát. – Ideje, hogy elhozzuk Alistairt – mondta Sam. Elköszöntek a szélesen mosolygó óvónőtől, és elhagyták az óvodát. Az iskolához menet egy hatalmas füves területen kellett keresztülvágniuk. Jamie egyre jobban húzta Sam karját. – A mamátok is mindig ölben viszi a kisöcsédet, amikor Alistairért mentek? – kérdezte Frencescától, aki éppen százszorszépeket tépegetett. – Nem – rázta meg fekete fürtjeit a kislány. – Babakocsiban szokta tolni. – Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe! – dünnyögte Sam maga elé, és felnyögött. Közben odaértek az iskola elé. Éppen kivágódott a bejárati ajtó, és egy sereg gyerek viharzott ki a szabadba. Alistair is köztük volt. Földbe gyökerezett lábbal megállt, amint meglátta Samet és a húgát, s megvárta, hogy a társai elrohanjanak mellette. – Szia, Alistair! – üdvözölte Sam. – Hogy ment az iskola? – Ment – érkezett az egyszavas válasz. Samnek összeszorult a szíve, amikor a feltűnően megviselt és kétségbeesett kisfiúra nézett. Látszott rajta, nagyon hiányzik neki az édesanyja. Egy pillanatra talán elfelejtette, hogy a szülei Afrikában vannak, és most csalódott, mert nem a mamája jött érte.
Sam áttette Jamie-t a másik karjára, és vigasztalóan megfogta Alistair kezét, ő azonban azonnal elrántotta. – Ezt ne csináld! – sziszegte a fogai között. – Ne haragudj! – mondta Sam. – Miért nem foghatom meg a kezed? – Megláthatják! – A fiúcska paprikapiros lett, és zavartan az osztálytársai felé lesett. – Miért jöttél értem egészen az iskoláig? – kérdezte aztán szemrehányóan. – Sajnálom – kért Sam ismét elnézést. – Azt hittem, a mamátok is így szokta. – Nem – jelentette ki Alistair dühösen. – Ott szokott megvárni – mutatott egy ház kapujára. Sam csak most vette észre, hogy több édesanya is áll a ház előtt. – Nem tudtam – mentegetőzött. – De ő igen! – bökött a kisfiú mutatóujjával a húgára. – Miért nem szóltál? – kérdezte Sam a kislánytól. Francescának fülig ért a szája. – Mert százszorszépet akartam szedni. – Azt hiszem, még nem tudok eleget a gyerekekről – jegyezte meg Sam bűnbánóan. Késő este volt már. A gyerekek ettek, fürödtek, és végre már lefeküdtek aludni. Sam és Lewis szemben ültek a konyhaasztalnál, és a vacsora maradékait eszegették. A lány közben beszámolt az óvodában és az iskola előtt szerzett élményeiről. – Ki állíthatja magáról, hogy már nincs mit tanulnia? – kérdezte a férfi kimérten. – Most legalább már tudom, mihez tartsam magam ezután – válaszolta Sam. – Azon kell lennünk, hogy megértsük a kicsik világát – mondta Lewis. – Minden gyerek önálló egyéniség, és nem lehet őket egy kalap alá venni. – A férfi hátradőlt a székén, és Francesca rajzát nézegette, amelyet a kislány kitűzött a konyhai üzenőtáblára. – Tudja, mi akar ez lenni? – kérdezte mosolyogva. – Igen, tudom – bólintott Sam. – Az óvónő volt olyan kedves, és megmagyarázta... miután gratulált nekem. – Amióta Francesca megmutatta, azon töröm a fejem, miért éppen ezt festette. – Valószínűleg ugyanazért, amiért azt is kérte, játsszam el a mamáját, maga pedig legyen a papája. Nyilván folytatta a képzelődést, és arra jutott, hogy ehhez össze kellene házasodnunk. A férfi halkan felnevetett. – Unatkozni aztán nem lehet mellettük! – De nem ám! Francesca azt is elmesélte az óvónőjének, hogy biztosan a barátnője vagyok, mert megcsókolt. – Jaj, ne! – nyögött fel Lewis. – Már megint? – nézett kétségbeesetten a lányra, és mind a ketten elnevették magukat. – Ezek szerint csak idő kérdése, hogy a verebek is rólunk csiripeljenek. Ráadásul még egy fedél alatt is lakunk... Sam felállt, és elkezdte összeszedni az üres tányérokat. – Felőlem mindenki azt gondol, amit akar! – Nem kapott választ, ezért Lewisra pillantott. – Magát viszont zavarja a szóbeszéd. Jól látom? – kérdezte kíváncsian, bár nem akarta elhinni, hogy bárki is hitelt adna az efféle pletykának. – Igazából nem zavar – mondta a férfi habozva –, de azért nem örülök neki... Lewis nem folytathatta, mert megszólalt a telefon. A férfi felvette, Sam pedig folytatta a pakolást. Éppen beindította a mosogatógépet, amikor Lewis befejezte a beszélgetést. – A kórházból hívtak – mondta. – Sajnálom, de be kell mennem. Sürgős eset. – Semmi baj. – Igen, de akkor mindent magának kell csinálnia. – Végül is ezért vagyok itt. – Tudom, csak... – Menjen nyugodtan! – biztatta Sam a férfit. – Nem tudom, mikor jövök meg. Talán nagyon hamar, de az is lehet, hogy addigra maga már rég az igazak álmát alussza. Az orvos elsietett, a lány pedig elvégezte a halaszthatatlan házimunkát. Egy nagy halom ruhát is kivasalt, aztán forró vizet engedett a kádba, és elnyúlt benne, hogy ellazuljon egy kicsit.
Mielőtt aludni ment volna, még egyszer benézett a gyerekekhez. Alistairből semmi nem látszott, mert bevackolta magát a takaró és a párna alá, Francesca viszont lerúgta magáról a paplant. Jamie ugyanúgy feküdt, ahogyan Sam órákkal ezelőtt betette a bölcsőbe. Szerencsére mind a hárman mélyen aludtak. A lány kiszabadította Alistairt az ágyneműhegy alól, betakargatta Francescát, aztán bement a szobájába. Már éppen ágyba akart bújni, amikor pillantása a fiókos szekrényen álló zacskóra esett, amelyben a segélyegyletben vásárolt ruhát hozta haza. Csak ledobta ide, és azóta eszébe sem jutott. Bár holtfáradt volt, de azért elővette a zöld ruhát, és úgy döntött, most rögtön felpróbálja. Ha kicsi, már másnap visszaviheti, és akkor még lesz ideje másikat keresni. A földszinti folyosón, a beépített ruhásszekrény földig érő tükrében minden oldalról szemügyre vette magát. A ruha úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna. Rég kiment a divatból, de azért remekül állt neki, és illett is az egyéniségéhez. Jobbat aligha kívánhatna a szombati bulihoz! Keze már a húzózáron volt, hogy kibújjon a ruhából, amikor Jamie szobájából halk nyöszörgést hallott. Felment az emeletre, kinyitotta a babaszoba ajtaját, és hallgatózott. Ha a kicsinek nedves a pelenkája vagy szomjas, inkább most jelezze, mint hogy az éjszaka közepén verje fel őt a legmélyebb álmából. Egy pillanatig teljes volt a csend, és Sam már-már azt hitte, tévedett az előbb. Ám aztán megint nyöszörgés ütötte meg a fülét, és gyorsan bement Jamie-hez. A kisfiú aludt, de valószínűleg álmodott valamit, mert ide-oda dobálta a fejecskéjét, apró ujjaival a levegőt markolászta, és halkan sikoltozott. Kis idő múlva megnyugodott, és szabályos légzése arról árulkodott, hogy véget ért a rossz álom. Sam már a szobája küszöbénél járt, amikor megint zajt hallott. Most odalent fordult kulcs a bejárati ajtó zárjában. A lány áthajolt a lépcsőkorláton, és lenézett a földszintre. Lewis éppen becsukta az ajtót, és megfordult. Szívszorítóan fáradtnak tűnt. Sam őszintén sajnálta, mert eszébe jutott, hogy a múlt éjszaka is alig alhatott valamit. Aztán egész nap a műtőben dolgozott, és most még egy sürgős esethez is behívták. A férfi megérezhette, hogy nézi, mert hirtelen felpillantott. Köszönés helyett azonban szájtátva meredt rá. – Lewis? – Sam zavarodottan kilépett az odalentről felszűrődő fényre, és lassan elindult a lépcsőn lefelé. A férfi még mindig elképedten bámulta. – Történt valami? – Tessék? – Lewis végre felocsúdott. – Nem, nem történt semmi – mondta, de látszott rajta, hogy még mindig máshol járnak a gondolatai. – Akkor miért néz így rám? – Sajnálom, Sam – válaszolta a férfi – csak... maga... ez a ruha... Egyszerűen gyönyörű!
6. FEJEZET Miközben a lépcsőn állt, lentről pedig Lewis nézte tágra nyílt szemmel, Sam úgy érezte, mintha egy rejtett húrt pendítettek volna meg a lelkében. Nem értette, mi történik vele, csak annyit tudott, hogy ez a különös rezdülés válasz volt a férfi tekintetéből kiolvasható kérdésre. Ám hamar elszállt a varázsos pillanat, és a lány lesietett a földszintre. – Köszönöm szépen – mondta, és megpróbált úrrá lenni meg-megbicsakló hangján. – Ma vettem... Képzelje, a munkás segélyegylet boltjában! Eredeti darab a hetvenes évekből, ha meglepte volna a stílus. Alkalomhoz illőbb ruhát nem is viselhetnék szombaton a kórházi klubban. – Elhallgatott, mert rádöbbent, hogy túl sokat beszélt. Valami eddig arra késztette, hogy mindezt elmondja, ám most már inkább másra terelte a szót. – Odabent minden jól ment? – Igen, nagyjából. Súlyos nyombélfekéllyel kellett megoperálnunk egy beteget. – Lewis megvonta a vállát. – A gyerekek? – Velük nem volt semmi baj. Inna egy bögre forró kakaót? – Szívesen. Majd én... – Nem, nem, én készítem el. Maga csak pihenjen! – mondta Sam szigorúan. – Megadom magam. Alig állok a lábamon. A lány tejet öntött egy fazékba, és feltette a tűzhelyre. – Érthető, hiszen nem volt könnyű az utóbbi huszonnégy órája. – Sam kakaóport szórt két bögrébe. – Ha Jamie ma éjjel is felébred, majd én bemegyek hozzá.
Lewis jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét, de megszólalni nem volt ideje, mert a lány sietve folytatta: – Nyitva hagyom a szobám ajtaját, és akkor biztosan meghallom. Maga pedig csukja be a sajátját, és akkor nem fogja zavarni a kicsi sírása! – Elfogadom az ajánlatát. – Jól teszi. – Sam a bögrékbe öntötte a forró tejet. – Elvégre maga is csak ember, és a kórházban is helyt kell állnia, ráadásul igen felelősségteljes munkát végez. – Ami azt illeti, maga sem az udvart sepregeti. – Lewis elvette a lánytól az egyik bögrét. – Igaz, de ha egyik éjszaka maga kel fel Jamie-hez, a másikon meg én, akkor könnyebb dolgunk lesz. – Jól van, maga nyert. – A férfi rámosolygott, és ettől Samnek nem most először járta át melegség a szívét. De nemcsak ezt érezte, hanem valami mást is... Mielőtt azonban nevet adhatott volna az érzésének, Lewis tovább beszélt: – Valóban elragadó a ruhája. A lányt zavarba hozta a bók, és gyorsan félrefordult. – Szerencsém volt, hogy rábukkantam. Már alig volt hetvenes évekbeli ruha a boltban. Úgy látszik, mindenki megelőzött. – Nagyon várja a szombatot? – kérdezte Lewis. – A bulira gondol? Azt hiszem, igen. – Marcus Jacobsszal megy? – A férfi arca közömbös volt, a lány mégis mintha némi rosszallást hallott volna a hangjában. – Igen. Miért? – Csak úgy kérdeztem. – Lewis ivott egy korty kakaót. – Azért, mert... – Igen? – Semmi. Komolyan... – De igen, mondani akart valamit. Mi volt az? – Nem, semmit nem akartam – ellenkezett a férfi. – Belekezdett egy mondatba, de nem fejezte be – kötötte az ebet a karóhoz Sam. – Azt mondta, azért, mert, de nem folytatta. Mit akart mondani? – Nos... Nem a legjobb a híre... – Kinek? Marcus Jacobsnak? – Igen, neki. – Ne féltsen, tudok vigyázni magamra – jelentette ki a lány. – Ebben biztos vagyok, csak nem szeretném, ha fájdalmat okoznának magának. – Miattam ne fájjon a feje! – vágott vissza Sam. – Senkinek nem engedem meg, hogy még egyszer... – Hirtelen elhallgatott, a férfira nézett, és abban reménykedett, hogy nem kapaszkodik bele az elszólásába. Reménye nem teljesedett be. – Ezt úgy értsem, hogy egyszer már megtörtént? – kérdezte az orvos nyugodtan. – Igen. – Nemrégiben? Sam bólintott. – Ezért jöttem Queensburybe. – Értem. Új életet akart kezdeni, és így tovább, és így tovább... – Valahogy úgy! – A lány nyelt egyet. Még mindig fájt, ha erre gondolt, beszélni pedig még nehezebb volt róla. – Komoly kapcsolat volt? – Igen, én legalábbis annak hittem. Simon azonban nem annak szánta, de erre csak későn jöttem rá. – Akar beszélni róla? – Nem is tudom – vont vállat Sam. – Azt hiszem, inkább nem. – Tudja, hogy sokszor segít, ha kiönthetjük valakinek a szívünket – jegyezte meg a férfi komolyan. A lány felemelte a fejét, de Lewis olyan áthatóan nézett rá, hogy azonnal le is sütötte a szemét. – Ez úgy hangzott, mintha tapasztalatból beszélt volna. – Lehet, hogy én is megégettem már magam. – Akar beszélni róla? – Samet fölöttébb érdekelte, ki volt az, aki megsebezte a doktort. – Az már nagyon rég történt – felelte Lewis kitérően. – A maga sebe viszont frissnek tűnik. Az idő sok mindenre gyógyír, de csak lassan fejti ki a hatását.
A férfi elhallgatott, és a lány úgy érezte, arra vár, hogy ő beszéljen. – Simon alorvosként dolgozott ugyanabban a berkshire-i kórházban, mint én – fogott bele végül. – Fülig beleszerettem, és azt hittem, hogy kölcsönösek az érzelmeink. Körülbelül hat hónapja voltunk együtt, amikor egy hétvégén hazautaztam a szüleimhez. Úgy alakult, hogy egy nappal hamarabb érkeztem vissza, mint terveztem. A lakására mentem abban a hitben, hogy kellemes meglepetést okozok, és örülni fog nekem... Félreérthetetlen helyzetben találtam egy lánnyal, aki a kórház telefonközpontjában dolgozott! – Sajnálom – mondta Lewis. – Tudja, mi volt a legrosszabb az egészben? – A lány szemét könny lepte el. – Simon azt képzelte, ugyanúgy folytathatjuk, mintha mi sem történt volna. Azt mondta, az a nő semmit nem jelentett neki. Erre én közöltem vele, hogy akkor én sem jelentek neki semmit. Nem értette, miért gondolom így. – Nagyon fájt? Sam mély együttérzést olvasott ki Lewis szeméből. – Igen – bólintott, és letörölte a könnyeit. – Volt már ilyen helyzetben? – kérdezte kíváncsian, és észrevette, hogy a férfi arcán rángatózni kezd egy izom. – Hasonlóban – válaszolta. – Azzal a különbséggel, hogy mi már eljegyeztük egymást, és az a férfi, akivel megcsalt, a legjobb barátom volt. – Jézusom! – kiáltott fel a lány döbbenten. – Az rettenetes lehetett. – Mint már mondtam, rég volt – vonta meg a vállát Lewis. – Azóta nagyon vigyázok, hogy soha többé ne járjak így. – Akárcsak én – jelentette ki a lány. A férfi kiitta a kakaóját, aztán ásítozva felállt. – Köszönöm szépen a kakaót. Megyek, elteszem magam holnapra. – Jó éjszakát, Lewis! – Jó éjszakát, Sam! A lány nemsokára ágyba bújt, de még sokáig nem tudott elaludni. Állandóan a fülét hegyezte, hogy nem hall-e zajt Jamie szobájából, ám nem csak ezért kerülte az álom. Az járt a fejében, hogy Lewis Gregson feltárta előtte a magánéletét, beszélt elárult szerelméről, a jegyességéről és a kudarcáról. Egészen más fényben tűnt fel előtte a férfi, akiről eddig semmit sem tudott. Az óra mutatója már éjfélhez közeledett, de Sam még mindig azt találgatta, milyen lehetett Lewis menyasszonya, és milyen nők tetszhetnek neki. Őt elbűvölőnek találta a zöld ruhában. Vajon azért, mert a törékeny szőkék az esetei? Az is lehet persze, hogy kizárólag a ruha csigázta fel a képzeletét. Óva intette Marcustól, és azt mondta, nem akarja, hogy bárki fájdalmat okozzon neki. Lewis ezek szerint ismeri Jacobs hírét. Sam elmosolyodott a szobája sötétjében. Igen, Simon fájdalmat okozott neki, nem is kicsit, de ő volt az utolsó, aki ezt megtehette. Mostantól résen lesz. Lewistól mindenesetre kedves, hogy aggódik érte. Ezzel a szép gondolattal végre elaludt. És amikor később, sokkal később felébredt, nem Jamie sírása keltette fel, hanem az ablaka előtt álló orgonabokron éneklő rigók éneke. Hogy a sebészet összes területét megismerje, Samet másnap nem a műtőbe, hanem az osztályra osztották be. Pru helyett, aki a műtőben maradt, egy Janet Luscombe nevű szakápolónő mellett dolgozott. Janet szigorú, szorgalmas és rendkívül szűkszavú teremtés volt. Elégedett arccal nézett végig az osztályhoz tartozó két sor üres, katonásan megvetett ágyon, aztán a fali táblára tűzött listára pillantott. – Behívná, kérem, az első két beteget? – kérdezte Samtől. – Az egyikük Brenda Marshall, neki a melléből kell eltávolítani egy csomót, Gwen Holt pedig visszérműtétre jött. A váró már majdnem megtelt feszült emberekkel, akik ijedten felnéztek, amikor Sam kinyitotta az ajtót. – Brenda Marshall? – szólította az első beteget, és körülnézett. – Én vagyok. – A magas, karcsú, barna hajú nő csinos nadrágkosztümöt viselt. – Fáradjon velem! – Sam a papírjára pillantott. – És Gwen Holt is. Itt van? – Jóságos ég, az meg én lennék! – A helyiség egyik sarkában három kövér nő ült, előttük több gyerekkocsi és tucatnyi bevásárlótáska. Egyikük nagy nehezen felállt. – Én is menjek, kedvesem? – Igen, legyen szíves! – bólintott Sam.
– Jól van, legalább hamarabb túl leszünk rajta – mondta a testes hölgy, és a többi asszonyhoz fordult: – Viszlát, lányok! Legyetek itt időben értem! Szervusztok, édeseim! Lehajolt, és mindegyik baba arcára cuppanós puszit nyomott, mielőtt Sam és Brenda Marshall mögött elhagyta volna a várót. – Átmegyünk az osztályra – mondta Sam már a folyosón. – Mikor kerülünk sorra? – kérdezte Gwen Holt. – Nagyon hamar. Maguk az elsők a listán. – Ideges, kedvesem? – fordult Gwen Brendához, aki eddig egyetlen szót sem szólt. – Végül is ez itt nem a vidámpark – felelte a fiatal nő szárazon. – Ó, szerintem nagyon is jó, hogy az embert kis ideig kiszolgálják, és annyit alhat, amennyit csak akar – felelte Gwen, és kíváncsian végigmérte a másik nőt. – Miért van itt? Brenda makacsul hallgatott. – Nekem a visszeremet műtik – folytatta végül Gwen vidáman. – Amióta az eszemet tudom, bajom van vele. Tudja, kedvesem, régebben fodrász voltam. Nem gondolta volna rólam, igaz? A sok állás mindenesetre nem tett jót, a szülések meg különösen sokat rontottak az amúgy sem túl rózsás helyzeten. – Elhallgatott, hogy végre levegőt vegyen, de aztán megint dőlni kezdett belőle a szó. – Évek óta halogatom a műtétet, de most már nincs menekvés. Az orvosom azt mondta, Gwen, végre rá kell szánnod magad. Így aztán... – Legyenek szívesek – állította meg Sam a szóáradatot –, vetkőzzenek le, hölgyeim! Ezekből a zöld hálóingekből vegyenek fel egyet-egyet, meg a saját köntösüket és papucsukat. Mindjárt visszajövök, és megbeszéljük a továbbiakat. Miközben a két asszony átöltözött, Sam mindent előkészített: a háziorvosi beutalókat, edényeket a vizeletmintához, azonosítószalagokat és egy vérnyomásmérőt. Először Brenda Marshallhoz ment, aki krémszínű köntösben ült az ágy szélén. – Felkészült? – kérdezte Sam. – Amennyire a körülmények megengedik, igen – felelte Brenda halkan, és futó pillantást vetett a függönyre, amely Gwen ágyától elválasztotta. – Még fel kell tennem önnek néhány kérdést – mondta Sam. – Ugye éjfél óta nem evett és nem ivott semmit? A beteg nemet intett a fejével. – Szükségem van a teljes nevére, a születési dátumára, a háziorvosa nevére és a társadalombiztosítási számára – folytatta Sam, és sorra felírta a válaszokat egy azonosítószalagra, amelyet aztán a beteg csuklójára erősített. Amikor ezzel megvolt, megmérte Brenda hőmérsékletét és vérnyomását. – Minden rendben van – jelentette ki végül, és egy műanyag zsákocskát adott az asszonynak. – Vizeletmintát kell hoznia. A mosdó balra van, a folyosó végén. – Jól haladnak odaát? – hallatszott át a függöny mögül Gwen hangja. Brenda színpadiasan égnek emelte a szemét. Láthatóan az idegeire ment sorstársa mézesmázos viselkedése. – Remekül – felelte Sam türelmesen. – Egy perc, és ott vagyok magánál, Mrs. Holt. – Mrs. Holt? Szentséges ég, az anyósomat is úgy hívják! Nem szólíthatna egyszerűen csak Gwennek? Mindenki úgy hív. Sam úgy látta, mintha Brenda arcán halvány mosoly futott volna át. – Rendben van – válaszolta –, akkor én is Gwennek fogom szólítani. – Közelebb hajolt Brendához, és olyan halkan folytatta, hogy csak ő hallhassa, amit mond. – Mindjárt itt lesz a sebészetről a főorvos és az altatóorvos. Előbb azonban még fel kell tennem egypár kérdést. – Értem – bólintott Brenda Marshall. – A bal mellében van a csomó? – Igen – Érzékeny valamilyen gyógyszerre, például a penicillinre? – Nem tudok róla. – Dohányzik? – Nem. – Van műfogsora, csapos foga, koronája, hallókészüléke vagy kontaktlencséje? – Két porcelánkoronám van...
– Ó, porcelánkorona! – vetette észre magát megint Mrs. Holt a szomszédból. – Az ám a finom dolog! Nekem csak műanyag töméseim vannak, de legalább egy tucat. – Gwen! – szólt át hozzá Sam. – Megkérhetem, hogy ne zavarjon bennünket? Mondtam, hogy mindjárt ott vagyok. – Elnézést! – Tud valamilyen betegségéről? – fordult vissza Sam Brenda Marshallhoz. – Szenved asztmában, cukorbajban, epilepsziában? – Nem. – Nagyszerű! Most még arra lennék kíváncsi, hogy megy haza a beavatkozás után. – A férjem eljön értem. – Éjszaka is maga mellett lesz? – Igen. – Bejöhetek? – hallott Sam hirtelen egy ismerős hangot. Lewis elhúzta a függönyt. A lánynak melegség öntötte el a szívét, amikor megpillantotta. Annyira megszokta már az arcát, hogy néha úgy érezte, azóta ismeri, amióta él. – Gregson doktor az altatóorvosa – mutatta be Brendának. – Most megvizsgálja. Doktor úr, a beteg Brenda Marshall. Nyirokcsomó-daganattal jött hozzánk. – Üdvözlöm, Mrs. Marshall! – A férfi rámosolygott az ágyon ülő asszonyra, akit Sam most először látott elmosolyodni. – Van valami, amit tudnom kell, nővér? – Nincs. Mrs. Marshall nem dohányzik, nem szenved krónikus betegségben, és nincs gyógyszerallergiája. Két fogán van korona. – Hadd nézzem meg őket! – mondta az orvos Brendának. – Csak hogy tudjam, melyek azok. Rendben, köszönöm. Most még meghallgatnám. Legyen szíves, vegye le a köntösét! Sam ellépett az ágytól, és onnan figyelte Lewist, aki kapkodás nélkül, alaposan megvizsgálta a beteget. Sötét öltönyében és vakítóan fehér ingében megint olyan volt, mintha skatulyából húzták volna elő. A lány egyre nehezebben tudta elhinni, hogy ez ugyanaz a férfi, aki reggel egy szál fürdőköpenyben és a zuhanyozástól még nedves hajjal jött szembe vele otthon a folyosón. – Nagyszerű! – mondta Lewis, amikor végzett, és nyakába akasztotta a fonendoszkópját. – Van valamilyen kérdése? – Rossz lesz az altatás? – tudakolta Brenda félénken. – Általában nem az. – Az orvos rápillantott a beteglapra. – Mint látom, gyerekkorában vakbéllel műtötték. Akkor rosszul volt az altatástól? – Igen – bólintott az asszony. – Ez esetben kap majd gyógyszert hányinger ellen. Ha további kérdései is vannak, Hughes doktor, a sebész készséggel áll a rendelkezésére, mi pedig a műtét után még találkozunk. Miután kijöttek a függöny mögül, Janet Luscombe lépett oda hozzájuk, aki közben két másik beteget is elhelyezett egy-egy függönnyel leválasztott fülkében. – Mrs. Ryall várja a hármas ágyon, dr. Gregson – fordult Lewishoz. – Maga, Sam, készítse elő Mrs. Holtot, én pedig bemegyek Mrs. McNeillhez. Sam egy nagyot sóhajtott, mielőtt belépett Mrs. Holthoz. – Üdvözlöm, kedvesem! – fogadta Gwen mosolyogva. – Sorra kerültem? Nos, én dohányzom, bár komoly erőfeszítések árán már csak napi tizenöt szálat szívok. Hidam van, és az arany kivételével minden fémre allergiás vagyok. Ezenkívül a tüdőm sem a legjobb, elég nehezen kapok levegőt. Éjfél óta nem ettem, nem ittam, és mondhatom, majdnem belepusztultam. Mire kíváncsi még? Sam ugyanabban a sorrendben tette fel a kérdéseit, mint Brendánál. Éppen végzett, amikor Lewis bedugta a fejét a függöny résén. – Jöjjön be, dr. Gregson! – mondta a lány. – Készen vagyunk. Gwen, az altatóorvosa, Gregson doktor úr. – Vagy úgy! Szóval maga az, aki mindjárt kivon a forgalomból? – Igen, úgy is mondhatjuk – felelte Lewis. – Jó napot, Mrs. Holt! – Mrs. Holt azt szereti, ha Gwennek szólítják – jegyezte meg Sam. – Rendben van, akkor Gwen. – Magának mi a keresztneve? – kérdezte a beteg. Az orvos elképedten nézett le rá. – Lewis – válaszolta némi tanakodás után.
– Nekünk is van egy Lewisunk! – örvendezett Gwen. – Mandy lányom fia. – Igazán? – A férfi arca semmit nem árult el. – Mit kell tudnom Gwenröl, nővér? – Hol kezdjem? – előzte meg a beteg a lányt a válasszal. – Azt hiszem, én vagyok az altatóorvosok réme. Kövér vagyok, dohányzom, és rossz a tüdőm. Úgyhogy vagy kibírom, vagy nem. – Előbb még mindenesetre alaposan megvizsgálom – felelte Lewis. Miközben az orvos vizsgálta, Gwen szünet nélkül kérdéseket tett fel neki és az életét mesélte, úgyhogy mire végzett, szinte semmi nem volt, amit a férfi ne tudott volna meg róla. – Egy szó, mint száz – mondta az asszony már-már elégedetten –, rémálom vagyok! – Számomra inkább kihívás – felelte az orvos. – Ettől persze még nem ártana lefogynia, és a dohányzásról is le kellene szoknia. Jó volna, ha nem lennének ilyen gondjai, mire esetleg még egyszer találkozunk. – Hogyhogy megint találkozunk? – kérdezte Gwen gyanakodva. – Hosszú évekbe telt, amíg rászántam magam, és eljöttem ide! – Még látjuk egymást, Gwen. – Lewis rámosolygott a betegre, aztán távozott. – Ez aztán a férfi! – sóhajtotta az asszony. – Egyetértünk, nővérke? – Igen, nagyon kedves ember – felelte Sam. – Nős? – Nem. – Valaki még jó fogást csinál vele. – Sam elhúzta a függönyt, amely mögött Brenda Marshall várakozott, Gwen pedig visszabújt a köntösébe. – Maga férjnél van, nővér? – kérdezte közben. – Nem, nem vagyok. – Hallotta ezt? – nézett át Gwen Brendához. – Ez lenne csak a kórházi szerelmi történet, és nem is a tévében néznénk, hanem élőben! A snájdig, okos és fiatal doktor még szabad, akárcsak a mi kis nővérkénk. Szép pár lenne magukból. Istenem, hogy én mennyire szeretem a szerelmi történeteket! – Gwen! Dr. Gregson főorvos – jegyezte meg Sam türelmesen. – Annál jobb! Akkor jól keres, és biztosan felveti a pénz. A maga helyében én azonnal lecsapnék rá, nővér. Elég a szemébe nézni, és... – Mrs. Holt! – szólalt meg Sam szigorúan, mert tudta, hogy Lewis minden egyes szót hall. – Igen? Mi baj? – kérdezte Gwen zavarodottan. – Rosszat mondtam? – Megköszönném, ha kicsit kevesebbet beszélne. – Ó, persze! Igaza van. Néha valóban túl sokat jár a szám. Jól érzi magát, kedvesem? – fordult Gwen újra Brendához, de ő csak megcsóválta a fejét, és megint belemélyedt a könyvébe.
7. FEJEZET Végre az összes előkészülettel végeztek. Lewis és Hughes doktor elment átöltözni, Sam és Janet pedig a betegek mellett maradt. Válaszoltak a kérdéseikre, és nyugtatták a bátorításra szorulókat. Brenda Marshall szemlátomást percről percre idegesebb lett. – Ne aggódjon, kedvesem! – mondta neki Gwen. – Mindjárt túl leszünk az egészen. – Maga talán igen – felelte Brenda komoran. – Magát csak visszérrel műtik, aztán szépen hazamegy, felpolcolja a lábát, és megnyugodhat. Én viszont elveszíthetem a fél mellemet, aztán hónapokig utókezelésekre járhatok, és talán még kemoterápiának is alá kell vetnem magam, amitől az összes hajam kihullik, folyton hányni fogok, és... – Ne gondoljon ilyenekre, kedvesem! – szakította félbe Gwen rémülten. – Csak nehezíti a saját dolgát. – Miért, maga szerint talán estélyt kellene adnom az alkalom tiszteletére? – kérdezte Brenda gúnyosan. – Néhány hónap múlva betöltöm a negyvenet. Küldjem szét már most a meghívókat, hogy méltóképpen megünnepeljem a nagy napot? Sam közbe akart szólni, de mintha elvesztette volna a hangját. Azon kapta magát, hogy feszült figyelemmel kíséri a beszélgetést. – Nem is rossz ötlet – felelte a talpraesett, gyakorlatias Gwen. – Még mindig jobb, mint itt ülni és olyasmire gondolni, ami valószínűleg soha nem következik be. Jó, csomó van a mellében, és? Millió másik nőnek is volt. Tudom, tudom, örülni nem kell neki, de most szépen kiveteti, és komoly esélye van arra, hogy egészségesen, frissen, üdén, jókedvűen menjen majd haza innen.
Gwen kis ideig hallgatott, majd a fejét csóválva folytatta: – Nálam más a helyzet. A vénáimnak már annyi. Az én hibám, persze, de ez nem változtat a tényeken. Úgyhogy maga se siránkozzon, amíg nem tudja, mi lett az eredmény! Sam visszafojtotta a lélegzetét. Gyors pillantást vetett Brendára, és csodálkozva látta, hogy figyelmesen hallgatja Gwent. Szerencsére ekkor jelentették, hogy az első beteget vihetik a műtőbe, akiért ettől a perctől már nem Sam volt a felelős. – Maga következik, Gwen – mondta szűkszavúan. – Jöjjön, elkísérem. – Sok szerencsét, Gwen! – szólt utánuk Brenda. A bőbeszédű asszony csodálkozva visszafordult. – Köszönöm, kedvesem. Magának is! Néhány perc múlva beléptek az előkészítő helyiségbe. Gwen kíváncsian körülnézett. – Megint láthatom azt a csodaszép doktort? – kérdezte akasztófahumorral. Sam mosolyogva bólintott. – Mindennek megvan a maga jó oldala, igaz? – Ha rajtam múlna, minden este őt kérném meg, hogy segítsen elaludni. – Gwen úgy vihogott, mint egy iskolás lány. Lewis tetőtől talpig zöld műtősruhában lépett be, és szájmaszk meg sapka is volt rajta. – Az sem lenne baj, ha így elmaszkírozná magát – jelentette ki Gwen. – A szeméről bármikor felismerném – tette hozzá, aztán Samhez fordult. – Hát nem olyan, mintha híres filmszínész lenne? Sam felsegítette a beteget a hordágyra, és közben Lewisra pillantott. Találkozott a tekintetük, aztán a férfi betolta a műtőbe az ágyat, és becsukódott mögötte az ajtó. A lány egy pillanatig még ott maradt. – Azt hiszem – mormolta maga elé elgondolkodva –, sikerült meghódítania egy női szívet, doktor Gregson. Samnek délben letelt a szolgálata, ezért már nem találkozott Lewisszal, amikor a férfi az őrzőben felkereste a frissen operált betegeket. A lány ellátta őket, miután kikerültek a műtőből, de még mind a ketten kábultak voltak, és nemigen tudták, mi történik velük. Sam ezért csak este kérdezhette meg Lewistól, hogy jól sikerültek-e a műtétek. Meleg volt az idő, a gyerekek kint játszottak a kertben. Jamie a teraszon rúgkapált a babakocsijában, Sam mellette ült, és nézte, hogy Francesca egyre magasabbra löki magát a hintával, miközben Alistair a mászókán végez nyújtógyakorlatokat. A lány nem vette észre, hogy Lewis megérkezett, és a házból kilépett a teraszra. Francesca fedezte fel a nagybátyját. – Lew bácsi! – kiáltotta. – Nézd! Sam hirtelen hátrafordult, és nagyot dobbant a szíve, amint meglátta a férfit közvetlenül a széke mögött. Azért, mert megijedtem, – próbálta később elhitetni magával. E percben azonban csak azt érezte, hogy örült dobogásba kezdett a szíve, amikor arra gondolt, hogy az orvos talán már hosszú ideje áll ott, és figyeli. – Jó estét! – üdvözölte végül kissé bizonytalan hangon. – Nem hallottam, hogy megjött. – Szép ez a családi jelenet – mondta Lewis, miközben leült a lány mellé, és megsimogatta Jamie pocakját. – Nem akartam korán ágyba dugni a gyerekeket ebben a kellemes melegben – felelte Sam, és sietve elfordult, mert még mindig nem tudott mit kezdeni a hirtelen rátört heves érzésekkel. Elnézett a mászóka fölött, a virágzó gyümölcsfák felé, de valójában nem látta őket. Hosszú ideig egyikük sem szólalt meg. Végül Sam volt az, aki nem bírta tovább a csendet, és kimondta, ami először eszébe jutott: – Hogy van Brenda Marshall? – Már hazament. – Lewis az unokaöccsét figyelte, aki éppen birtokba vette a hintát. – Minden jól ment. Edward nem hiszi, hogy rosszindulatú lenne a daganat. Biztosat persze majd csak akkor tudunk, ha megkapjuk a szövettani eredményt. – Igen, persze – bólintott a lány. – És mi a helyzet Gwen Holttal? A férfi halkan felnevetett.
– Gwen az utolsó utáni pillanatig önmaga maradt, bár a műtét igencsak megviselte. A meglepő az volt, hogy Brenda kedvesen a gondját viselte. Janet Luscombe mesélte, hogy még telefonszámot is cseréltek. Gwen ugyanis okvetlenül tudni akarja, hogy Brenda teljesen rendbe jön-e. – És ha nem, akkor ő lesz a legodaadóbb vigasztalója – mondta Sam komolyan. – Pontosan – adott neki igazat Lewis. – Úgy látszik, van abban valami, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Egy darabig csendben nézték a játszadozó gyerekeket, és mindketten átadták magukat a gondolataiknak. Aztán a férfi hirtelen hatalmasat ásított, és megropogtatta a tagjait. – Fáradt? – kérdezte a lány. – Nem vészes – mosolyodott el Lewis. – Elvégre tegnap megajándékoztak bennünket egy nyugodt éjszakával – mondta, és lenézett Jamie-re. – Ez ma se legyen ám másként, úrfi! Meg aztán holnap szombat lesz – tette hozzá, és vágott egy fintort. Sam felnevetett. – Ugye nem gondolja komolyan, hogy kialhatjuk magunkat? – Nem, ennyire azért nem vagyok derülátó. Az is valami azonban, hogy a gyerekeket nem kell időre megreggeliztetni, felöltöztetni és iskolába meg óvodába vinni. Vásárolni viszont mindenképpen el kell mennem. Szinte már semmi nincs a házban. – Majd együtt megyünk – ígérte meg Sam. – Ez már végképp nem tartozik a kötelességei közé! – Ugyan már! Több szem többet lát – felelte a lány. – Nagyon jólesik idekint üldögélni, de most már megyek, és elkészítem a gyerekek fürdővizét – mondta, és elszántan felállt. – Alistair! Francesca! Mars befelé! – Még ne! – nyafogta a kislány. – Csak tíz percet hadd maradjunk még! – tiltakozott a bátyja is. – Van egy javaslatom. – Lewis is felemelkedett. – A magáé Jamie, én pedig begyűjtöm a másik két kis szörnyeteget. – Nem is vagyunk szörnyetegek! – De bizony azok vagytok! Én pedig a szörnyetegek nagy főnöke. Lewis kibújt a zakójából, és velőtrázó csatakiáltással kergetni kezdte a gyerekeket a kertben. Sam kis ideig nevetve nézte a vidám üldözést, aztán betolta a babakocsit a házba. Amikor a karjára vette, Jamie meghitten hozzásimult, ő pedig ösztönösen csókot nyomott a pihe-puha hajára. Erről Gwen jutott eszébe, mert a műtétje előtt ő is csókkal búcsúzott el az unokáitól. A személyzetnek és a betegeknek az idegeire ment az állandó szövegelésével, azt azonban senki nem mondhatja róla, hogy nincs helyén a szíve. Sam kint volt a kertben, és egy hintázó gyereket figyelt, aki egyre magasabbra és magasabbra lökte magát. Végül rákiáltott, hogy legyen óvatosabb, ám akkor hirtelen meglátta, hogy nem is gyerek ül a hintában, hanem egy kövér nő, Gwen Holt. Valahol felsírt egy kisbaba. Gwen most már lassabban hintázott, és közben szünet nélkül Samhez beszélt. A kicsi még mindig sírt. Sam kinyitotta a szemét. Sötét volt, és az órára pillantva megállapította, hogy még csak hajnali fél négy van. Megint hallotta a gyereksírást Felült és a fülét hegyezte. Ezek szerint ezt az egyet nem álmodta, Jamie sír a szomszéd szobában. Köntöst sem kapott magára, és mezítláb lépett ki a folyosóra. Jamie ajtaja nyitva volt. Lewis egy szál alsónadrágban állt a babaszobában a pelenkázónál, és éppen tisztába próbálta tenni a kisfiút. Jamie vadul rúgkapált, és üvöltött, ahogy csak a torkán kifért. – Sajnálom – mondta a lány, és beljebb lépett –, hogy megint maga hallotta meg hamarabb. Segíthetek? – Köszönöm, de mindjárt készen vagyunk – felelte a férfi. – Nem tudom, mi baja Jamie-nek, de mintha nem érezné jól magát. – Úgy sejtem, jön a foga. Az este nagyon piros volt a pofija. Hozok neki inni, az talán segít. Sam leszaladt a konyhába, s egy cumisüvegbe előre felforralt és lehűtött vizet töltött.
A kicsi, miután ivott, lassan-lassan megnyugodott. Félóra múlva Sam már betehette a bölcsőbe, ahol aztán azonnal lehunyta a szemét, és elszenderedett. A lány és Lewis lábujjhegyen osont ki a szobából. A folyosón Sam hirtelen elnevette magát. Gyorsan a szájára tapasztotta a kezét, hogy ne verje fel a gyerekeket. – Mi történt? – kérdezte a férfi. – Semmi – suttogta a lány. – Csak eszembe jutott, hogy maga főorvos, én szakképzett ápolónő vagyok, és ketten együtt alig boldogulunk egy babával, akinek éppen jön a foga. Lewis halványan elmosolyodott. – A jó ég tudja, a szüleik hogyan csinálják. – Kinyújtotta a kezét, és megérintette a lány karját. – Mindenesetre köszönöm, hogy segített, Sam. – Nincs mit – mosolyodott el a lány is. – Viszlát! Szinte még le sem tette a fejét a párnára, amikor már aludt. Egyszer mintha telefoncsörgést hallott volna, de annyira fáradt volt, hogy ennél tovább nem jutott gondolatban, és azonnal újra mély álomba zuhant. – Sam! Sam! Idenézz! Megcsináltuk a reggelit. A lány lassan kinyitotta a szemét. Francesca arca csupán centiméterekre volt az övétől. Mögötte Alistair állt, mellette pedig fürdőköpenyben Lewis, aki tálcát tartott a kezében, és igencsak zavarodott képet vágott. – Narancslevet hoztunk és pirítóst meg lekvárt és mézet meg vajat – sorolta Francesca. – És kávét is – tette hozzá a bátyja. – Meg virágot. A papi mindig rózsát hoz a maminak, de azt nem találtam, ezért harangvirágot szedtem, mert a balettban is harangvirág vagyok – csipogta a kislány. – Nagyon aranyosak vagytok – mondta Sam –, de igazán nem kellett volna. – De kellett! – felelte Francesca nagy komolyan. – Szombaton mindig meglepjük a mamit a papival, ha itthon van. – Szóval ritkán – jegyezte meg Alistair. – Ezért gondoltuk, hogy ma mi leszünk a reggelifelelősek. – Remélem, nem bánja – csatlakozott Lewis kissé gyámoltalanul a gyerekekhez. – Nem, dehogy! – Sam kisimította kócos haját a homlokából. – És maga? – kérdezte, amikor a férfi az éjjeliszekrényre tette a megrakott tálcát. – Reggelizett már? – Csak kávét ittam. – Amikor reggelit csinálunk a maminak, akkor mindig mindenki bebújhat hozzá az ágyba – mesélte Francesca vágyakozva. Sam csak a másodperc törtrészéig habozott, aztán felemelte a paplanját. – Gyere gyorsan! Te is, Alistair. Nem kellett kétszer mondania. Az egyik apróság a bal oldalára ült, a másik meg a jobbra. – Te is, Lew bácsi! – mondta Francesca. – Van még hely. – Ha nem bánod – felelte a férfi komolyan –, én inkább az ágy szélén ülve innám meg a kávémat. Forró, és senkit sem szeretnék megégetni. A gyerekeket beérték ezzel a magyarázattal, és lelkesen segítettek Samnek megvajazni a pirítósokat. – Jamie fent van már? – kérdezte a lány, és gondosan kerülte Lewis tekintetét. – Nincs – felelte Alistair. – Még alszik. – Az éjszaka megint ordított – újságolta Francesca. – Mit nem mondasz! – húzta el a száját a nagybátyja. – Hallottuk. – Egyébként pedig nem ordított – magyarázta Sam türelmesen –, hanem sírt, mert fájt a foga. – Nincs is neki – csodálkozott el Alistair. – Éppen ezért. Most bújik ki az állkapcsából, és az fáj. – Lewis ivott egy korty kávét. – Csörgött a telefon, vagy csak álmodtam? – akarta tudni Sam. Francesca bólintott. – A mami volt. Mondtam neki, hogy szia, és ő is mondta, hogy szia, de olyan fura volt a hangja. Mintha sírt volna. Sam aggodalmas pillantást vetett Lewisra.
– Nincs semmi baj – mondta a férfi gyorsan. – Megérkezett az új gyógyszer, és az éjszaka elkezdték a kezelést. – Akkor miért volt olyan fura a mami? – kérdezte a kislány. – Biztosan azért, mert mind a hárman nagyon hiányoztok neki. – Lewis kedvesen megsimogatta Francesca fejét. A két gyerek egy darabig elgondolkodott a válaszán. – Ugye ma este nem leszel itthon. Sam? – kérdezte aztán hirtelen a kislány. Sam meglepődött. – Ezt te honnan tudod? Alistair válaszolt, mert a húgának éppen tele volt a szája pirítóssal. – Lew bácsi mesélte. – Vagy úgy! Igen, ma este kivételesen elmegyek itthonról. Francesca nagyot nyelt. – Lew bácsi azt mondta, irtó klassz ruhában leszel. Megnézhetlek majd? – Hát persze. Sam érezte, hogy a férfi őt nézi. Bárcsak rendbe hozhattam volna magam egy kicsit! – gondolta. Szörnyen állhat a hajam. – Mielőtt elindulsz, be kell jönnöd hozzám – jelentette ki Francesca. – A mami is mindig megmutatja, mi van rajta, amikor elmennek a papival. – Úgy lesz. – És hova mész? – kérdezte váratlanul Alistair, aki eddig egy könyvet olvasott elmélyülten, és alig-alig vett részt a beszélgetésben. – Bulira a kórház klubjába. – Kivel? – akarta tudni a fiúcska. – Az egyik orvos hívott meg. – Sam vigyázott, nehogy Lewisra nézzen. – Hogy hívják? – Dr. Jacobs. – Elég ciki neve van – jelentette ki Francesca teljes meggyőződéssel. – A mami mindenhova a papival megy. Neked is Lew bácsival kellene menned, és nem azzal a doktorral, akit kávénak hívnak. Kávénevű, kávénevű! – A kislány ütemesen ugrált az ágyon. – Elég volt, Francesca! – szólt rá a nagybátyja szigorúan. – A végén még fellököd Sam csészéjét. – Jamie-t is felébresztetted – közölte Alistair, és a szomszéd szobából valóban áthallatszott a baba hangja. – Majd én... – kezdte Sam, de Lewis a vállára tette a kezét. – Maga csak reggelizzen! Alistair és Francesca, indulás az öcsétekhez! Én is mindjárt megyek. A gyerekek kimásztak az ágyból, és már ott sem voltak. A férfi zavartan nézett Samre. – Ne haragudjon ezért a kötelező családi reggeliért! Tudja, hogy néha hamarabb szabadulunk, ha engedünk a gyerekeknek. – Nincs semmi baj – sietett a lány a válasszal. – Komolyan nem zavart, sőt nagyon kedvesnek találtam tőlük. – El tudja képzelni, mit szól majd az óvónő, ha Francesca hétfőn elmeséli neki, hogy mind a négyen egy ágyban reggeliztünk? – De hát ez nem is igaz! – tiltakozott Sam. – Maga csak a szélén ült. – Bármibe lefogadom, hogy Francesca nem így fogja előadni. Most magára hagyom, és köszönöm, hogy belement a játékba. Igen, ez a helyes szó, – gondolta a lány, miután Lewis kiment. Az egész csak kedves játék volt. Ha őszinte akar lenni, el kell ismernie, hogy sokkal jobban érzi itt magát, mint gondolta volna, pedig keményen dolgozik és keveset alszik. A gyerekek bizalma és szeretete sokat jelent neki, és még többet, hogy mindezen Lewis Gregsonnal osztozhat. A legeslegszebb mégis az, hogy a férfi leült az ágya szélére, és nézte reggelizés közben! A nap eseménydús és fárasztó volt, mint mindig. Először bevásároltak, aztán megebédeltek, délután pedig kimentek a parkba vadkacsákat etetni. Miután a gyerekek megvacsoráztak és megfürödtek, Lewis magára vállalta, hogy felolvassa nekik az esti mesét, Sam pedig készülődni kezdett. Amikor Marcus megkérdezte, lenne-e kedve a bulihoz, örömmel mondott igent. Azt hitte, minél jobban közeledik majd a szombat, annál türelmetlenebbül fogja várni, ám egészen másként lett. Miközben az
illatos habfürdőben feküdt, halálosan fáradtnak érezte magát, és egyszeriben semmi kedvet nem érzett ahhoz, hogy kimozduljon. Sokkal szívesebben maradt volna itthon, hogy csendes semmittevéssel töltse az estét. A csinos ruha és kedvenc parfümjének az illata sem javított a hangulatán. Megnézte magát a tükörben, és örömmel nyugtázta, nem látszik meg rajta, hogy csak hálni jár belé a lélek. – Gyönyörű vagy, Sam! – mondta Francesca, amikor a lány ígéretéhez híven bement hozzá. – Ugyanolyan jó illatod van, mint a maminak szokott lenni – tette hozzá a kicsi, amikor Sam megcsókolta. Lewis még Alistair ágya szélén ült, és felolvasott neki. Az ajtónyitásra mindketten felnéztek, és a férfi arcán ugyanaz a kifejezés jelent meg, mint amikor először pillantotta meg Samet ebben a ruhában. A lány e percben bármit megadott volna azért, hogy itt maradhasson. Kicsit még játszhatna a gyerekekkel, aztán lemennének Lewisszal, és elbeszélgetnének egy-egy pohár bor mellett. – Ne várjon meg! – hallotta a saját hangját. – Biztosan késő lesz már, mire megjövök. – Felkapcsolva hagyom az éjszakai világítást. – Köszönöm. Jó éjszakát, Alistair! – Neked is, Sam! Nagyon csinos vagy – felelte a fiúcska álmosan. Odalent megszólalt a csengő. – Ez Marcus lesz – mondta Sam. – Mennem kell. Nem bírta tovább elviselni Lewis pillantását, ezért szinte kimenekült a szobából. Már a lépcső felénél járt, amikor Jamie felsírt. A lány azonnal megállt. Lewis áthajolt a lépcsőkorláton. – Menjen csak! – mondta. – Majd én ellátom. – De... Mi lesz, ha a foga kínozza? – Adok neki fájdalomcsillapítót – felelte a férfi nyugodtan. – Ne aggódjon, elboldogulunk. – Megint csengettek. – Siessen, ne várakoztassa meg! Sam nyelt egyet, mert hirtelen gombóc nőtt a torkában. Ám aztán megrázta magát, lement a lépcsőn, és kinyitotta az ajtót.
8. FEJEZET Az első pillanatban a lány nem ismerte meg Marcus Jacobsot. Máskor sima haja göndör fürtökben pompázott, álbajuszt ragasztott, tarka mintás pólójában és rikító rózsaszín trapéznadrágjában pedig még csak nem is emlékeztetett hétköznapi önmagára. – Valóban ilyen göncökben járt a hetvenes években? – kérdezte a lány, miután beült a férfi Volkswagen Golfjába. – Még apám is trapéznadrágot hordott – felelte Marcus vigyorogva. – Anyám pedig a telitalpú cipőjében egyszer kificamította a bokáját – tette hozzá, és oldalról Samre pillantott. – Meg kell mondanom, hogy elragadóan mutat ebben a ruhában. – Köszönöm – válaszolta a lány, és elpirult. – Tudom már, kire emlékeztet! A tévében ment egy sorozat, és annak a főszereplőjére, a nyomozóra. A nevére nem emlékszem. Marcus bólintott. – Pontosan. Jason Kingnek hívták. – Igen, ő az! – mondta a lány nevetve. – Én sajnos soha nem nézhettem. Anyám úgy ítélte meg, hogy túl későn adják, és egyébként is nagyon durva a film. Más időket éltünk még. – Csinos kéglije van – mutatott a férfi a villára, mielőtt begyújtotta volna a motort. – Nem az enyém – sietett kijelenteni Sam. – Csak addig vagyok itt, amíg a gyerekek mellett dolgozom. Marcus sebességbe rakta az autót, és elindult. – Igaz is, Lewis Gregson csemetéire vigyáz. – Ő nem az apjuk, csak a nagybátyjuk. A húgának, a gyerekek édesanyjának el kellett utaznia, és addig én segítek neki. Ez minden. A lány még mindig nem akarta bevallani Marcusnak, hogy egy fedél alatt él Lewisszal. Úgy érezte, a vallomás csak nehezítené a helyzetét, és utána egy sereg kérdésre kellene válaszolnia. A klubban már a fél kórház ott volt. Sam még két másik Jason Kinget fedezett fel a tömegben, de több Elvis Presley is megjelent csillogó fehér öltönyben, volt egy kaftános és kellőképpen kövér Demis Roussos és sok-sok bő ruhás, szandálos hippifiú meg hippilány.
Miután üdvözölte néhány ismerősét, Marcus a táncparkett mellett egy félreeső asztalhoz vezette Samet. A lány leült, ő pedig elment italokért. – A mindenségit, de jól mutatsz ebben a ruhában! – Pru bukkant fel hirtelen az asztal mellett, és Samre mosolygott. – Én is láttam a boltban, de esélyem sem volt arra, hogy belegyömöszöljem a kilóimat. – Te is remekül festesz – felelte Sam, és végigmérte barátnőjét. Pru hosszú, világosszőke parókáját homlokpánt fogta össze, és sáfrányszínű kaftánt viselt. Csuklóin és a nyakában számtalan lánc és bőrszíjra akasztott medál himbálózott. – Ebben a szerelésben még veszélyesebb, mint egyébként – mondta, és a bárpultnál álló Marcus felé bökött a fejével. – Te kivel jöttél? – kérdezte Sam. – Igazából senkivel – vonta meg Pru a vállát. – Akkor ülj ide hozzánk! – Marcus aligha örülne neki. – Ne butáskodj, már miért ne örülne? – Sam elszántan helyet csinált maga mellett, hogy a barátnője leülhessen. – És hol maradt a mi izmos Lewis barátunk? – nézett körül Pru. – Otthon. A gyerekekkel. Sam meglepődve tapasztalta, hogy a férfi neve hallatára azonnal szomorúság fogta el. Sajnálta, hogy nincs itt vele. Neked elment az eszed, – utasította rendre magát szigorúan gondolatban. Nem lehetsz állandóan együtt Lewisszal, munka közben meg otthon is. Most itt vagy, úgyhogy ne bánkódj, hanem szórakozz! Nem Lewisszal, hanem Marcusszal, elvégre vele jöttél. A kórházban nemigen van nő, aki ne adna sokat azért, ha Jacobs doktor őt választaná. Ennek ellenére nem érezte igazán jól magát a bőrében, mert Simon óta most először beszélt meg találkozót férfival. Marcus megérkezett az italokkal, és éles pillantást vetett Prúra, amikor meglátta az asztaluknál. – Én mondtam neki, hogy nyugodtan csatlakozzon hozzánk, mert magának sem lesz ellenére – magyarázta Sam sietve a helyzetet. A férfi hallgatott, a lány pedig már nem volt annyira biztos abban, hogy örül Pru társaságának. A lemezlovas ebben a pillanatban feltett egy ABBA-számot, és Marcus a táncolók közé vezette Samet. – Előre megbeszélte Pruval, hogy velünk tölti az estét? – kérdezte, és magához húzta. – Nem, csak itt derült ki, hogy egyedül van. Gondoltam, örülne, ha nem kellene egyedül töltenie az estét, ezért hívtam meg hozzánk. Nagyon kedvelem – tette hozzá. – Kedves és rendes lány. Marcus megint nem válaszolt. Sam várt egy kicsit, aztán egyenesen a szemébe nézett. – Maga nem szereti? – kérdezte köntörfalazás nélkül. – Semmi bajom vele – vonta meg a férfi a vállát –, de nem az esetem. – Sajnálom, ha rosszat csináltam... – Arról szó nincs. Csak éppen... – Marcus magához szorította a lányt. – Ma este senkivel nem akarok osztozni magán. Azt szeretném, hogy csak az enyém legyen. Miközben beszélt, még közelebb húzta magához Samet, és a végén már összeért az arcuk. Akár véletlen is lehetett, és valójában semmi sem történt, a lányt mégis egyre jobban feszélyezte a helyzet. Minél későbbre járt az idő, Marcus annál előzékenyebb lett. Figyelmessége egyre inkább kisajátításnak tűnt. Kizárólag Sammel táncolt, pedig ő másokkal is szeretett volna. A férfi még Prut sem kérte fel, sőt alig szólt hozzá, amitől Sam kínosan érezte magát. Ezért aztán nagyon megkönnyebbült, amikor Gary Kent, az egyik műtősfiú elvitte táncolni a barátnőjét. – Kihagyhatjuk ezt a számot? – kérdezte Marcus, és közelebb húzta a székét a lányéhoz. Sam örült, hogy egy kicsit kifújhatja magát. – Persze – bólintott. – Tudod, mire gondolok? – kérdezte Marcus, mert időközben összetegeződtek. Megfogta Sam kezét, és belecsókolt a tenyerébe. – Mi ketten remekül összeillünk. Úgy érzem, van jövőnk – tette hozzá, és ujjai szorosan a lány kezére fonódtak. – Igazán? – Sam bizonytalanul elmosolyodott, mert nem tudta eldönteni, hogy a férfi komolyan beszéle, vagy csak tréfál.
Hangjából ítélve inkább az előzőt tartotta valószínűnek, és a sejtése beigazolódott, amikor Marcus folytatta: – Már akkor éreztem, amikor először megláttalak – suttogta a fülébe. – Közelebbről is meg kellene ismernünk egymást. Sam megmerevedett, amikor Marcus a nyakára tette a kezét, és simogatni kezdte a tarkóját. Általában élvezte, ha felkeltette egy férfi érdeklődését, és nem értette, most mégis miért berzenkedik. Megpróbált kissé távolabb húzódni, de Marcus a végén még közelebb vonta magához. Az arcát simogatta, és játékosan a fülébe szuszogott. Ez már sok volt Samnek. Fogta magát, és hirtelen felpattant. – Most meg hová mész? – kérdezte sértetten a férfi, aki szemlátomást nem ilyen viselkedéshez szokott a nőktől. – A mosdóba – felelte a lány. – Mindjárt visszajövök. Miután nagy nehezen sikerült keresztülverekednie magát a tömegen, a mosdóban hideg vízzel lehűtötte felforrósodott arcát, felfrissítette a sminkjét, aztán szemügyre vette a tükörképét. Már bánta, hogy nem a saját kocsiján jött, és most Marcustól függ, mikor mehet haza. Ezen azonban már késő keseregni, – látta be. Éppen el akarta hagyni a mosdót, amikor két fiatal nő lépett be az ajtón. – Szóval találtál valakit a kicsi mellé? – kérdezte az egyik. – Igen, pedig már azt hittem, hogy nem tudok eljönni – felelte a másik. – Sashának megint jön a foga, és ilyenkor mindig nagyon nyugtalan, ezért nem akartam a lányra hagyni, aki napközben vigyáz rá. Anyám azonban szerencsére vállalta, hogy a kicsivel marad, így aztán... Sam nem ment vissza egyenesen a táncterembe, hanem egy darabig még elálldogált az előtérben. Jön a foga... kisbaba... nyugtalan... Nem mentek ki a fejéből az imént hallott szavak. Jamie-nek is jön a foga, és a múlt éjjel ő is nagyon nyugtalan volt. Lelki szemei előtt megjelent Lewis karján a babával, Francesca és Alistair, amint kócosan fekszenek az ágyukban, a kedves, öreg villa a Mowbery sugárúton... Sam egyszeriben ráébredt, hogy ott akar lenni, és nem itt, ebben a füstös klubban egy olyan férfival, akit alig ismer, és aki azt hiszi, fogdoshatja, csak mert ő hívta meg! Hirtelen elhatározással a telefonhoz lépett, pénzt dobott be, és a villa számát tárcsázta. Lewis a negyedik csörgés után vette fel. Hangja úgy hatott a lányra, mint hideg téli estén a kandalló melengető tüze. – Lewis? – Én vagyok. Sam? – kérdezte a férfi meglepetten. – Igen. – A lány egyszeriben nem tudta, mit mondhatna. – Minden rendben? A kérdésből őszinte aggódás hallatszott ki, és a lánynak elszorult a torka. – Igen, persze – felelte gyorsan. – Nagy a zaj, de amúgy minden jó. Én... csak meg akartam kérdezni, hogy Jamie jól van-e. – Remekül. Meg sem mukkant... legalábbis eddig. – Nagyszerű! Féltem, hogy esetleg baj van vele, ezért telefonáltam. – Sam elhallgatott, és lázasan azon gondolkodott, mit kérdezhetne még. – És... Alistairék is jól vannak? – Igen. Alszanak. – Pompás! – A lány megint heves vágyat érzett arra, hogy ott legyen velük. Mit keres itt? A gyerekek az emeleten alszanak az ágyaikban, ő és Lewis pedig... Erősen megmarkolta a kagylót. – Most le kell tennem. – Értem. Később látjuk egymást. – A férfi tétován elhallgatott. – Sam? – kérdezte végül. – Igen? – Biztos, hogy minden rendben van? – Igen, nincs semmi baj. Jól vagyok. Viszlát! Letette a kagylót, de még sokáig ott állt, és tűnődve nézte a készüléket. Végül erőt vett magán, és viszszament Marcushoz. – Na végre, előkerültél! – mondta a férfi, és tetőtől talpig végigmérte. – Nem értettem, hol maradsz ennyi ideig. Sam éppen meg akarta kérdezni, hogy aggódott-e miatta, amikor Pru és Gary Kent odalépett az asztalukhoz. – Hozhatok nektek innivalót? – kérdezte Gary előzékenyen.
– Nem, én is éppen oda indultam – mondta Marcus, és felállt. – Tedd félre a pénzt, éjfélkor úgyis szükséged lesz rá – fűzte hozzá vigyorogva. Gary is elvigyorodott, futó pillantást vetett Samre, aztán leült Pru mellé. Sam semmit nem értett, de még kellemetlenebbül érezte magát, mint eddig. Szívesen beszélt volna Pruval, hogy elmondja neki, kínos számára ez a helyzet, és azon gondolkodik, mi lenne, ha taxit hívna magának, és hazamenne. Pru azonban elmélyülten beszélgetett Gary-vel, s mielőtt Sam szóra nyithatta volna a száját, a pár megint elment táncolni. Marcus nemsokára megjött az italokkal. Az asztalra tette a poharakat, és szó nélkül felhúzta a lányt a székről. Éppen Barry White egyik lassú számát játszották. Amint átölelte, a férfi azonnal simogatni kezdte Sam tarkóját, és most már a fülcimpáját is harapdálta. A sejtelmes fényben még a körülöttük táncotokat is alig látták. Marcus tökéletesen tisztában volt ezzel, és szégyentelenül kihasználta a lehetőséget. Keze a lány vállát simogatta, aztán a hátát, és a végén a derekán kötött ki. Több összebújós dal követte egymást, és a férfi ujjai folytatták felderítő útjukat. Amikor már a fenekét fogdosta, Sam elhúzódott tőle. Marcus azonban még közelebb bújt hozzá, nekinyomta a csípőjét, és a lány érezte a vágyát. – Támadt egy ötletem – suttogta a férfi rekedten a fülébe. – Mi lenne, ha most rögtön elmennénk hozzám? Nálad tele a ház gyerekekkel. – Nem jó az ötlet, Marcus – felelte Sam fojtott hangon. – Kéreted magad? Ez egyre jobb! Szeretem, ha egy nő nem mond rögtön igent. Ettől csak még izgalmasabb a dolog – csókolt bele ismét Sam nyakába. – Félreértettél, Marcus. Én nem kéretem magam, én nemet mondtam! – A kis vasszűz! – dörmögte a férfi. – Remek! Sóváran magához szorította Samet, közben a tenyerébe fogta a keblét, és ujjával a vékony anyagon át izgatni kezdte a mellbimbóját. A lány dühösen felkiáltott, félrefordította a fejét, és mielőtt még Marcus felfoghatta volna, mi történik, kirántotta magát a karjából, az asztalukhoz szaladt, felkapta a táskáját, és kiviharzott az előtérbe. Nem tudta, a férfi a nyomába ered-e, egyedül az érdekelte, hogy elmenekülhessen innen, amilyen hamar csak lehet. Éppen felvette a kabátját, amikor Pru bukkant fel mellette. – Mi történt? – kérdezte. – Elmegyek. – Jól van. Hazaviszlek – mondta a barátnője. – Köszönöm, de majd fogok egy taxit. – Ne butáskodj! – Pru levette a fejéről a szőke parókát. – Én is örülök, hogy eltűnhetek innen, és egész este csak ásványvizet ittam. – Már a kocsiban ültek, amikor megint megszólalt. – Ha jól sejtem, Marcus túlságosan rámenős volt. Sam bólintott. – Azt hitte, jogai vannak, csak mert ő fizette a belépőmet. – Jellemző! Ilyesmire számítottam tőle, ezért is mentem utánad az előcsarnokba. – Igazán? – nézett rá Sam csodálkozva. – Én ugyanígy jártam. – Komolyan? Marcusszal? – Igen – felelte Pru nyugodtan, miközben ráfordult Queensbury főutcájára. – Ezt nem tudtam. Kár, hogy nem mesélted el. – Nem lehetett – felelte a barátnője –, és már egyébként is régen történt. – Szóval veled is ezt csinálta? – Az az igazság, hogy nálam sokkal többre jutott – vallotta be Pru. – Én nem voltam olyan okos, mint te, és úgy szenvedtem miatta, mint a kutya. – Nagyon sajnálom – mondta Sam együtt érzően. – Másik barátnője is volt melletted? – Igen, nem is egy. – Szent ég! Akkor most már az egész kórház azt hiszi, hogy Marcus engem is feltűzött a dicsőségtáblájára...
– De nem tűzött fel! – kacarászott Pru. – Nemsokára mindenhová eljut a hír, hogy nálad kudarcot vallott. Ez pedig ritkaság, nekem aztán elhiheted. – Miről beszéltek olyan titokzatosan Gary Kenttel? – akarta tudni Sam. – Fogadtak. Pénzben. Marcus azt mondta, hogy még ma ágyba visz téged. Gary az ellenkezőjére tett. – Aljas gazember! – Sam magánkívül volt a felháborodástól. – Mit képzel ez magáról? Pru befordult a Mowbery sugárútra. – Azt, hogy ellenállhatatlan. – Te viszont láthatóan jól érezted magad Garyvel. Pru vállat vont. – Jó fej lenne, de ha szoknyavadászatról van szó, akkor felveszi a versenyt Marcusszal. Kezdem azt hinni, hogy minden férfi egyforma. Sam megmutatta a barátnőjének, hol álljanak meg, és már ott is voltak Cunninghamék villája előtt. – Lewis más – szaladt ki Sam száján. – Milyen Lewis? Gregson? – fordult felé Pru. – Honnan tudod? – Mert soha még kísérletet sem tett arra, hogy közelebb kerüljön hozzám. Pedig alkalma aztán bőven lenne rá. Ha csak elképzelem, Marcus mit tett volna hasonló helyzetben, máris a hideg futkos a hátamon. Lewis viszont nem olyan, mint a többiek... – Ahogy látom, elég sokat foglalkozol vele. Sam döbbenten meredt a barátnőjére. – Ez nem igaz! Semmivel sem foglalkozom többet vele, mint bármelyik másik férfival. – Én csak azt tudom, hogy mindig egyetértesz velem, ha más férfiakról van szó, a te dicsőséges Gregson doktorod azonban kivétel. Kíváncsi lennék rá, miért érzed úgy, hogy folyton a védelmedbe kell venned.
9. FEJEZET Lewis a nappaliban ült, és tévét nézett, de azonnal kikapcsolta a készüléket, amikor Sam belépett. – Jó estét! – üdvözölte a lányt. – Korán megjött. Azt hittem, még órákig marad. – Elfáradtam – felelte Sam, és megpróbált közömbös hangot megütni. Hallatlan megkönnyebbüléssel töltötte el, hogy megint itt lehet. Azt viszont nem akarta, hogy kiderüljön, miért hagyta el valójában ilyen hamar a klubot. Valami azt súgta neki, hogy Lewis megkeserítené Marcus életét, ha a fülébe jutna a hír. – Nem érezte jól magát? – ráncolta a férfi a homlokát. Sam vállat vont. – De, egészen kellemes volt... – Jacobs hol van? – Lewis elnézett a lány mellett, mintha azt várná, hogy Marcus bármelyik pillanatban beléphet az ajtón. – Nem ő hozta haza? – Nem. Pru kedvesen felajánlotta, hogy elhoz. – Pru? – kérdezte a férfi meghökkenten. – Mi történt Jacobsszal? Beivott? Sam úgy döntött, nem vész el a részletekben, inkább másra tereli a szót. – Odafent teljes a csend és a nyugalom? Lewis bólintott. – Mint tudjuk, nem biztos, hogy ez így is marad, ezért addig is lefekszem aludni – mondta a lány, és elindult kifelé. – Jut is eszembe – szólalt meg a férfi –, nem sokkal azután, hogy beszéltünk, Becky is felhívott. A jelek szerint Daviden segít a kezelés. – Hiszen ez csodálatos! – A testvérem azt mondja, ha nem lép fel semmi szövődmény, a férje talán már a jövő hétre olyan állapotban lesz, hogy hazaszállíthatják egy angliai kórházba. – Nagyon jó! – Akkor legalább a húgom hazajön. A sógorom ugyan nem ide, hanem Londonba kerül, de Becky innen is tudja majd látogatni. Ez pedig azt jelenti, hogy maga belátható időn belül visszatérhet az otthonába. – Értem – felelte Sam. Valójában nagy megkönnyebbüléssel vagy egyenesen boldogan kellett volna fogadnia ezt a hírt, ő azonban nem érzett mást, csupán enyhe levertséget, amikor együtt elhagyták a nappalit. Lassan elindult
föl az emeletre. Hosszú ruhája súrolta a lépcsőfokokat. Egyszer csak azt érezte, hogy Lewis a kezére teszi a tenyerét a korláton. Sam megfordult, és ránézett. – Maga nélkül nem boldogultam volna – mondta a férfi. – Addig is jól elvolt, amíg én nem költöztem ide – felelte a lány nyugodtan. – Talán, de a kórházban nem tudtam ellátni a munkámat. Igencsak fogytán volt már az erőm, amikor maga beszállt. – Hosszú, erős ujjai vigasztalóan melegítették Sam kezét. – Örök hálára kötelezett – tette hozzá a férfi. Hála? Ez minden, amit iránta érez? A lány még egyszer megengedte magának, hogy futó pillantást vessen Lewisra. – Jó éjszakát, Sam! – Jó éjszakát, Lewis! Hála... Samnek megint eszébe jutott a szó, miközben levetkőzött, hogy ágyba bújjon. De hát mi mást kellene Lewisnak éreznie? Mit várhatnék tőle? Semmit, – felelte meg a saját kérdését. Kis ideig a munkaadóm volt, semmi egyéb. Mire gondolhatott igazából Pru, amikor azt mondta, hogy a többi férfival szemben mindig a védelmébe veszi Lewist? Elvégre Lewis egészen más, mint Simon vagy a visszataszító Marcus. Annak a Gregson doktornak, akivel együtt dolgozik a műtőben, és akivel egy fedél alatt él a Cunningham-villában, egyetlen közös vonása sincs ezekkel a férfiakkal. Sam még mindig nem akarta elhinni, hogy ennyire félreismerte Marcust. A hideg futkosott a hátán, amikor belegondolt, mi lett volna, ha a férfi hozza haza, vagy ne adj isten, a saját lakására. Balszerencse, hogy Simon után megint egy szélhámossal hozta össze a sors. Ha nem így történik, most kevésbé volna gyanakvó a férfiakkal szemben, és több önbizalma is lenne. De így történt. Nyugtalanul az oldalára fordult az ágyban, és hirtelen eszébe jutott valami. Minek is nevezte Marcus? Megvan, vasszűznek! Igaza lenne? – ráncolta a homlokát Sam. Simon hűtlensége érzéketlenné tette volna? Már a gondolat is rettenetes! Igaz, korábban nem volt az, és ha eljönne az igazi... Milyennek kellene lennie? Képes lesz-e valaha még arra, hogy megbízzon egy férfiban? Sam nagyot sóhajtott, és hasra fordult. Töprengés helyett aludnia kellene, mielőtt még Jamie felébred. Gondolatai azonban nem hagyták nyugodni. Eszébe jutott, hogy David Cunningham talán nemsokára visszatér Angliába, akkor pedig neki haza kell mennie a lakásába. A gyerekek együtt lesznek a szüleikkel, Lewis is hazaköltözik, és mindenki éli tovább a megszokott életét. A gyerekek ez alatt a rövid idő alatt erősen a szívéhez nőttek, a komoly Alistair és a huncut Francesca éppúgy, mint az édes kis Jamie. Tudta, hogy vágyakozni fog utánuk. És Lewis? Ő is hiányozni fog neki? Igen, – vallotta be magának habozás és kétkedés nélkül. Igaz, a kórházban továbbra is együtt dolgoznak majd. Ez a gondolat úgy-ahogy megvigasztalta, és ajkán halvány mosollyal végre elaludt. Hétfőn reggel összerándult a gyomra, amikor arra gondolt, hogy megint találkoznia kell majd Marcusszal. A klubban otthagyhatta, a műtőasztal mellett viszont együtt kell dolgozniuk, és nehéz lesz úgy tennie, mintha mi sem történt volna. Abban reménykedett, hogy másik sebészt osztanak majd be délelőttre, de a kiírás eloszlatta a reményeit. Hughes doktor neve szerepelt a táblán, és mellette természetesen Marcus Jacobs mint asszisztens. – Észre se vedd! – tanácsolta Pru, amikor a bemosakodásnál találkoztak. – Könnyű azt mondani! – húzta el a száját Sam. – Semmiképpen sem veheti észre rajtad, hogy megviseltek a történtek. Ha úgy teszel, mintha minden a legnagyobb rendben volna, akkor talán leszáll végre a magas lóról. Nemsokára kiderült, hogy Sam fölöslegesen aggódott. Marcus nem vett róla tudomást, mintha ott sem lett volna a műtőben. Elsőként a kis Timothy Robertset operálták. Miután Lewis elaltatta, dr. Hughes ismertette a műtét menetét, majd megkérte Samet, hogy készítse elő a kis beteget. – Gondolom, mindannyian ott voltak szombaton a klubban – jegyezte meg Hughes doktor. Miközben a többiek bólintottak, Sam gondosan kerülte Marcus tekintetét.
– Jól sikerült a mulatság? A válasz helyeslő dünnyögés volt. – Úgy sejtem, nem kevesen ébredtek másnap a megszokottnál néhány számmal nagyobb fejjel – folytatta az operáló sebész. – Korábban, fénykoromban nem rendezhettek nélkülem bulit. Ma már inkább vitorlázom. – Igaz is, milyen volt, Edward? – kérdezte Lewis, miközben a kisfiú légzését ellenőrizte. – Csodás, egyszerűen csodás! Sajnálhatja, hogy nem jött el. Az időjárás a kegyeibe fogadott bennünket. – Elhiszem – mondta az altatóorvos. – Kár, hogy lemaradtam róla. Talán máskor még elmehetek. – Hát persze. Szikét, nővér! Így, még egy kis vágás, és meg is vagyunk. Mondja csak, Lewis, meddig kell még bébicsőszt játszania? – Nem tudom. A sógoromra jól hat a gyógyszeres kezelés, de egyelőre nincs túl a nehezén. Egy ideig kimondottan rosszak voltak a kilátásai. – A trópusi betegségek veszélyesek – jegyezte meg Hughes doktor. – Tűt, fonalat kérek! Sam előrehajolt, hogy odanyújtsa a kért eszközöket, és tekintete találkozott Marcuséval. A lány sietve félrefordult, de így is látta, hogy a férfi hideg, kifejezéstelen szemmel néz rá. Lewis is elkapta Jacobs doktor pillantását, de Sam nem tudta leolvasni az arcáról, mire következtetett belőle. Miután a sebész elkészült a varrással, a lány bekötözte a beteget, és levette róla a zöld kendőt. – Így ni – mondta dr. Hughes elégedetten, hátrált egy lépést, és lenézett a műtőasztalon fekvő fiúra. – Nemsokára jobban lesz. Édes kis kölyök, igaz? Sam feltűnő hasonlóságot fedezett fel Timothy és Jamie között. Lewisra nézett, és látta rajta, hogy ő is erre jutott magában. Egy pillanatig összekötötte őket valami, amiről csak ketten tudtak, és a lány egyszeriben sokkal jobban érezte magát. A következő napok egyformán teltek, ugyanúgy, mint már hetek óta. Sam és Lewis minden reggel elvitték a gyerekeket Sue-hoz, aztán bementek a kórházba. Délutánonként a lány elment a kicsikért, majd pedig a Mowbery sugárúton ellátta a háztartási teendőket. Lewis, miután hazajött, mindig segített neki. Együtt foglalkoztak a gyerekekkel, elkészítették a vacsorát, és megbeszélték, mi hogyan legyen másnap. A férfit egyszer berendelték a kórházba egy sürgős műtéthez, és a fél éjszakát bent töltötte. Jamie-t éppen akkor kínozta megint a foga, s bár Sam időközben már nagy gyakorlatra tett szert, ezúttal csak nehezen sikerült megnyugtatnia a babát. Még kétszer fölébredt, aminek az lett a következménye, hogy másnap mindketten kialvatlanul keltek, és félálomban dolgoztak a kórházban. Estére már alig álltak a lábukon. – Sejtelmem sincs, hogyan bírják ezt mások munka mellett – rogyott le Sam a kanapéra, miután ágyba dugták a gyerekeket. Lewis nagyot ásított. – Idővel mindent meg lehet szokni, gondolom én. – Elképzelni sem tudom, Rebecca hogyan csinálja. Honnan veszi mindehhez az erőt? – Meg akarja nézni a munkáit? – Sam bólintott, a férfi pedig felállt. – Jöjjön, megmutatom a dolgozószobáját. Rebecca a tetőtérben alakította ki a műtermét. A ferdén futó falakba nagy ablakokat építettek be, úgyhogy napfénynél világos és barátságos lehetett a helyiség, amelyben író- és rajzasztal állt, a polcokon pedig festőszerszámok sorakoztak. Samet elbűvölték a munkalapokat beborító vázlatok. A legtöbb virágokat vagy állatokat ábrázolt, madarakat, cicákat, pillangókat, de olyanok is voltak, amelyeken tündérek, sárkányok és boszorkányok szerepeltek. – Kedves rajzok. A húga nagyon tehetséges. – Igen, mindig is ügyes volt a keze és élénk a képzelete – felelte Lewis büszkén. – Van fényképe róla? – Sam hirtelen kíváncsi lett arra az asszonyra, akinek az otthonában él. – Azt hiszem, odalent vannak albumok. Miközben Lewis a nappaliban keresgélt, Sam kiment a konyhába, hogy kakaót főzzön. Utána egymás mellett ültek a kanapén, és fényképeket nézegettek.
– Ez itt ő – mondta a férfi. – Néhány évvel ezelőtt készült ugyan, de nagyon jól sikerült felvétel. Pont ilyen. Sam kezébe vette a sötét hajú, széltől kócos, nevető szemű fiatal nő fényképét. – Kicsit sem hasonlítanak egymásra – szaladt ki a száján. – Becky anyánk hű mása. – Lewis visszalapozott néhány oldalt. – Ez ő, itt pedig apánkkal kapták le. A fiatalember a királyi légierő egyenruháját viselte a képen, és nagyon komolyan nézett a lencsébe. – Maga pedig megszólalásig az édesapja! – A lány kis ideig hallgatott. – Mennyi idős volt, amikor meghaltak a szülei? – kérdezte aztán. – Tizenhét. Becky még nem töltötte be a tizenötöt... – Nehéz lehetett maguknak. Hogy történt? Kis ideje még nem mert volna ilyen személyes kérdést feltenni Lewisnak, de azóta sok minden megváltozott. Most, az éjszaka közepén itt ül Gregson doktor úr mellett a kanapén, és a családi fotóalbumát nézegeti. – Közlekedési baleset volt – felelte a férfi. – A tóvidéken nyaraltak. Egy teherautó szemből belerohant a szüleim kocsijába. Anyám a helyszínen meghalt, apám később a kórházban. – Magukkal mi lett? – A nagyszüleinkhez kerültünk. Miután én elvégeztem az egyetemet, együtt laktunk a húgommal, mert ő még a művészeti főiskolára járt. Aztán hozzáment Davidhez, én pedig oda költöztem, ahol ma is lakom. Becky szentül hiszi, hogy nemsokára megnősülök és családot alapítok – tette hozzá kissé gúnyosan. – És maga mit hisz? – kérdezte Sam szelíden. – Maga is ezt akarja? Lewis nagyot sóhajtott. – Korábban úgy volt, de amióta felbomlott a jegyességem... Néha azt hiszem, örökre agglegény maradok. Keserű hangjából a lány megértette, annak idején csúnya sebet ejtettek rajta. El akarta terelni a férfi figyelmét a fájdalmáról, ezért előrehajolt, kezébe adta a kakaóját, és ő is kortyolt egyet a saját bögréjéből. Kis idő múlva Lewis megint lapozgatni kezdett az albumban. Újabb családi képeket mutatott Samnek, és a régi szép időkre emlékezett. Nagyon kellemes volt a nappaliban üldögélni, s a megerőltető nap és az előző, átvirrasztott éjszaka után szervezetük egyszer csak követelni kezdte a jogait.... Sam arra ébredt, hogy valaki megérinti a karját. Kinyitotta a szemét, és Alistairt látta maga előtt. Lewis még aludt. Fejét a lány vállára hajtotta, ölében ott feküdt a nyitott fényképalbum. – Alistair! – Sam kissé kábán felült. – Mi a baj? Jamie sír? – Nem ő, hanem Francesca. Biztosan rosszat álmodott. Ebben a pillanatban Lewis is felébredt, és zavarodottan körülnézett. Sam felpattant a kanapéról. – Francesca sír. Megyek, megnézem. A kislány az ágyában ült, a szeme hatalmasra nyílt, és egész testét rázta a zokogás. Sam leült az ágy szélére, és szorosan magához ölelte a gyereket. – Pszt! – suttogta, és csitítóan simogatta a lányka kócos haját. – Nincs semmi baj. Itt vagyok veled. – Mami! – kiáltotta Francesca. – Mami! Átkulcsolta Sam nyakát, és úgy szorította, mintha soha többé nem akarná elengedni. Sam sokáig ült így a gyerekkel, és vigasztaló szavakat suttogott a fülébe. Lassan, egészen lassan elült a zokogás. Miután Francesca valamelyest megnyugodott, Sam felnézett. Alistair és Lewis a küszöbről figyelte őket. – Minden rendben – suttogta Sam. – Most már sokkal jobb. Lewis az unokaöccsére pillantott. – Azt hiszem, ideje, hogy visszabújj az ágyadba, úrfi. Nagyon jól tetted, hogy szóltál nekünk. Gyere, bekísérlek a szobádba. Francesca már nem szorította annyira Sam nyakát, és a szeme is lecsukódott. A lány óvatosan kibontakozott a kicsi öleléséből, lefektette a párnára és betakarta. Egy darabig még ott ült az alvó gyerek mellett, nézte, aztán lehajolt hozzá, és gyengéden arcon csókolta. Az utóbbi hetekben mind a három apróság a szívéhez nőtt, és elképzelni sem tudta, hogyan bírja majd nélkülük. Végül lábujjhegyen kiment a szobából. Lewis a lépcsőkorlátnál várta. – Minden rendben? – suttogta. – Igen. Francesca alszik.
– Alistair is – mondta a férfi. – Azt hiszem, legfőbb ideje, hogy mi is eltegyük magunkat holnapra. Sokáig néztek szótlanul egymásra, aztán Lewis hirtelen lehajolt, és megcsókolta a lány száját. Alig ért hozzá, érintése pihekönnyű volt, és Sam később már nem volt biztos abban, hogy a dolog valóban megtörtént, vagy csak a képzelete űzött vele furcsa tréfát. A kórházi klubban rendezett bulit követő napokban Sam nem tulajdonított jelentőséget munkatársai különös pillantásainak. Már vége felé járt a hét, amikor aztán rádöbbent, hogy szóbeszéd tárgya lett. – Légy szíves, mondd meg, mi folyik itt! – kérte Prut. – Ha nem tudok róla, semmit sem tehetek ellene. Barátnője zavartan egyik lábáról a másikra állt, és kerülte a tekintetét. – Rólam és Lewisról van szó? – Nem egészen... – Nem egészen? Jóságos ég, Pru, hetek óta csak itt, a kórházban voltam meg otthon, a Mowbery sugárúton. Illetve egyszer... – Sam nagyot sóhajtott. – Marcus miatt van? – Az lesz a legjobb, ha nem foglalkozol a pletykálkodókkal. – Pru, tudni akarom, mit mondott Jacobs! Ha nem árulod el most azonnal, akkor majd megkérdezem valaki mástól. – Ha annyira akarod – sóhajtotta Pru –, de aztán ne engem hibáztass! – Nagy levegőt vett, mielőtt belefogott: – Marcus először is közölte Gary Kenttel, hogy ő nyerte meg a fogadást... – Micsoda?! – meredt Sam a barátnőjére. – Marcus szerint önként és dalolva az ágyába bújtál... Sam elsápadt ekkora aljasság hallatán. – És azt mivel magyarázza, hogy azóta egy szót sem szóltunk egymáshoz? – Azt meséli, kiderítette, hogy együtt élsz Lewis Gregsonnal, és ő mindig is viszolygott a szerelmi háromszögektől... – Barátnője döbbenten bámult rá, mire Pru sietve folytatta: – Sajnálom. Komolyan. Én mindenkinek megmondtam, hogy ebből egy szó sem igaz, de tudod, milyenek az emberek... Sam jó ideig nem tért magához. – Mit tehetek a pletyka ellen? – kérdezte aztán. – Semmit. Ki kell bírnod Minden csoda három napig tart. Legkésőbb akkor feledkeznek el rólad, ha megint történik valami. Attól a pillanattól kezdve majd máson köszörülik a nyelvüket. Egyébként nem azt mondtad a minap, hogy hamarosan visszaköltözöl a lakásodba? – De igen. A gyerekek édesanyja a napokban megérkezik Afrikából. – Na látod! Azt is mondtad, hogy sosem érdekelt, mit gondolnak rólad mások. – Igen, mondtam – felelte Sam nyugodtan. – Akkor meg mi aggaszt? Egyszer minden véget ér. Miközben átmentek az osztályra, Sam elhitette magával, hogy munkatársnőjének tökéletesen igaza van. Őt nem is zavarná a pletyka, ha nem tudná, hogy Lewis másként gondolkodik erről. Ha pedig a fülébe jut, akkor azt is elmondják majd neki, hogy ő állítólag lefeküdt Marcusszal. Sam pedig semmit sem akart kevésbé, mint azt, hogy Lewis hitelt adjon az efféle szóbeszédnek.
10. FEJEZET – Della Latham! – Igen, én vagyok. A vállig érő, mézszőke hajú fiatal nő lerakta a folyóiratot, amelyet eddig lapozgatott, és felállt. – Erre parancsoljon! – Sam az osztályra kísérte a beteget, és az első ágyra mutatott. – Vetkőzzön le, legyen szíves, és bújjon bele a kórházi ingbe meg a saját köntösébe! Azonnal visszajövök, és felveszem az adatait. Utána még a sebész és az altatóorvos is meglátogatja. – A lány a kezében tartott listára pillantott. – Amint látom, a lábából kell eltávolítanunk egy cisztát. – Igen – bólintott Della Latham. – Megmondaná, kérem, ki lesz az altatóorvos? – kérdezte sietve, amikor Sam éppen magára akarta hagyni. – Ha jól tudom, dr. Gregson. – Lewis Gregson? – Igen. Ismeri?
– De még mennyire! – mosolyodott el az asszony. – Mondhatni, ősidők óta ismerjük egymást. Sam nem töprenghetett sokáig a kijelentésen, mert ebben a pillanatban megjelent Janet Luscombe, és megkérte, menjen ki a többi betegért. Csak akkor jutott újra az eszébe, amit Della Lathamtől hallott, amikor Lewis belépett a függönnyel leválasztott fülkébe. A szőke nő az ágyon ült, de amint az orvos megérkezett, megfordult és rámosolygott. – Szia, Lewis! – mondta halkan. A férfi felkapta a fejét, és Sam már elég jól ismerte ahhoz, hogy lássa rajta, nemcsak meglepődött, hanem egy kicsit meg is ijedt. – Della! – kiáltott fel. – Fogalmam sem volt róla, hogy hozzád kell jönnöm. – Nem tudtad a családi nevemet, hiszen soha nem találkoztál Philippel, ha jól emlékszem – nevetett fel az asszony. – Nem. Hogy ízlik a házasélet? – Azt már rég elfelejtettem. Két éve elváltunk. – A nő kíváncsian méregette az orvost. – Veled mi van? Gondolom, megnősültél, és egy sereg gyerek boldog apja vagy. Lewis megrázta a fejét. – Nem, nem – mondta, és hirtelen eszébe jutott, miért is van itt. – Láthatnám a cisztát? – Természetesen. – Della felhajtotta a kórházi ing alját, és egy meglehetősen nagy duzzanatra mutatott a bal combján. – Alig várom, hogy megszabaduljak tőle – mondta, és egyetlen pillanatra sem vette le a szemét a férfiról. Az orvos úgy döntött, hogy csak helyi érzéstelenítést alkalmaz. Miután felvették az adatokat, és mindent tisztáztak a műtéttel kapcsolatban, Sam és Lewis elhagyta a fülkét. – Úgy látom, régóta ismeri a beteget – jegyezte meg a lány, amikor a műtétre várakozó nő már nem hallhatta őket. – Igen. Ugyanabban a városban nőttünk fel, és egy iskolába jártunk. – Igazán? Sam meglepődve tapasztalta, hogy enyhe féltékenységgel gondol Della Lathamre, aki sokkal többet tud nála Lewisról, és ő ezt a hátrányát soha nem hozhatja be. Nem maradt azonban ideje arra, hogy sokáig rágódjon ezen, mert a műtőben végzett munka minden figyelmét lekötötte. Lewis az ajtóban várta őket, amikor délután hazaértek a villába. – Nagy újságom van a számotokra! – mondta mosolyogva a gyerekeknek. – Telefonált a mamátok. Holnap hazarepül a papival. A kicsik indiántáncot jártak örömükben, Sam pedig a férfira meredt. Meglepődött, összezavarodott, és különös érzés kerítette hatalmába. Együtt örült a gyerekekkel, hogy végre újra együtt lesz a család, és hogy David Cunningham állapota javult. Az ő számára ez azonban azt jelenti, hogy nem lesz rá többé szükség a villában, és haza kell költöznie. – Káprázatos, hogy Davidre ilyen hatással van az új terápia – mondta Lewis a konyhába menet. – Utókezelésre sem kell trópusi osztályra kerülnie, hanem hozzánk hozzák a kórházba. Ez nagyon jó lesz Beckynek és a gyerekeknek, mert így mindennap meglátogathatják. Sam bólintott. – Mit gondol, a húgának szüksége lesz rá, hogy egy darabig még itt maradjak és segítsek neki? – Sejtelmem sincs – nézett rá Lewis. – Megtenné? Azt hittem, alig várja már, hogy nyugta legyen a saját otthonában. – Még bírom nélküle – mondta a lány. – Szívesen maradok, ha szükség van rám. Komolyan. Megfordult, hogy kirámolja, amit az iskolába menet gyorsan bevásárolt. Ha egészen őszinte akart lenni magához, el kellett ismernie, hogy nem vágyik a magányos lakására, sőt inkább fél az egyedülléttől. Az elején még visszakívánkozott oda, de most, miután része volt a családi élet nehézségeiben és örömeiben, s hozzászokott a gyerekek nevetéséhez, mindenhol szeretne lenni, csak a saját üres odújában nem. – Hazajön a mami – suttogta Francesca, amikor Sam jó éjszakát kívánt neki. – Igen, szívecském. Örülsz, igaz, hogy megint mindannyian együtt lehettek? – És te? Ugye azért nem mész el tőlünk? – kérdezte a kislány félénken. – Tudod, nekem is van lakásom... – De én nem akarom, hogy elmenj! Azt akarom, hogy itt maradj! – Francesca átkulcsolta Sam nyakát. – És Lew bácsinak is itt kell maradnia. – Majd meglátogatlak – ígérte meg Sam. – A nagybátyáddal meg biztosan gyakran találkozol.
– Igen, de az nem ugyanaz, mint amikor itt laktok. Majd megkérdezem a mamitól, hogy itt maradhattok-e. Alistairrel is hasonlóan alakult az esti beszélgetés. – Mit gondolsz, tud majd focizni velem a papi? – kérdezte, miután Sam felolvasta neki az esti mesét. – Nem rögtön, de egy idő múlva egészen biztosan. Eleinte persze kímélnie kell magát. – Gondoltam – mondta a fiúcska elkomorodva, de aztán megint felderült az arca. – Lew bácsi is focizhatna velem! – Fog is, ebben egészen biztos vagyok. Gyakran eljön majd hozzátok. – És te, Sam? Te is eljössz majd? – kérdezte Alistair olyan komolyan, hogy a lánynak elszorult a torka. – El bizony – ígérte meg ünnepélyesen. – Akkor jó! – A kisfiú elégedett sóhajjal lehunyta a szemét. Samnek nagyon jólesett a gyerekek ragaszkodása, később mégis azon gondolkodott, mit jelenthet nekik. Ennél is jobban érdekelte volna azonban, hogy mit jelent a nagybátyjuknak. Vajon könnyen, gyorsan elfelejti majd, ami most még összeköti őket, és megint csak egy lesz számára a kórházi munkatársak közül? Lewist egy sürgős esethez hívták a kórházba, ő pedig egész este hasonló gondolatokkal gyötörte magát. Már az ágyában feküdt, amikor először fogalmazódott meg benne, hogy szerelmes a férfiba. Eddig ösztönösen kerülte ezt a kérdést, még feltenni sem merte magának. Most azonban, amikor nemsokára végleg búcsút kell vennie a Cunningham-villától, nem csaphatja be többé magát. Hogy Lewis mit érez iránta, az még a jövő titka. Arra viszont ebben a pillanatban döbbent rá, hogy ő szereti a férfit. – Mami! Mami! Francesca kirohant a házból, és egy karcsú, sötét hajú nő karjába vetette magát. Az asszony éppen kiszállt egy taxiból, és leguggolt a lányához. A következő pillanatban Alistair is követte a húgát, és édesanyjuk vállába temette az arcát. – De jó titeket megint látni, drágáim! – ölelte át a gyerekeit Rebecca, aki egyszerre sírt és nevetett. – Jamie hol van? – Ott! – Francesca kibontakozott az édesanyja öleléséből, és Sam felé fordult, aki karján a babával a nyitott bejárati ajtóban állt. Az asszony lassan felegyenesedett, és mosolyogva odalépett a lányhoz. – Maga biztosan Sam – mondta szívélyesen. – Így igaz. Maga pedig Rebecca. – Sam is elmosolyodott, és átadta a babát az édesanyjának. Rebeccának megint eleredtek a könnyei, amikor magához szorította legkisebb gyermekét, s a szoknyájába csimpaszkodó Alistairrel és Francescával együtt belépett a házba. Miután kifizette a taxit, Lewis a lány felé fordult. – Mi nem megyünk be? – kérdezte kedvesen. Sam csak bólintott. Nem szólalt meg, mert félt, hogy cserbenhagyja a hangja. – Hogy bírta David a repülőutat? – kérdezte Lewis később. Rebecca közben kicsomagolt, és fáradtan rogyott le az egyik székre a konyhában. Sam éppen kitöltötte a teát. – Jobban, mint képzeltem. Természetesen nagyon kimerült, de ez várható volt. Most már jó kezekben van nálatok a kórházban. – A következő napokban nem lesz könnyű dolgod – jegyezte meg a férfi. – Erre még nem is gondoltam – felelte a húga. – Eddig csak az volt a fontos, hogy Davidet épségben hazahozzam. – Mi... Sam és én arra gondoltunk – folytatta Lewis –, hogy itt maradnánk, és segítenénk neked, amíg David hazajön a kórházból, ha igényt tartasz ránk. – Jaj de jó! – lelkendezett Francesca. – Nagyon kedvesek vagytok – nézett rájuk Rebecca –, de ezt már igazán nem fogadhatom el. Eddig is nagyon sokat segítettetek.
– Butaság! – jelentette ki Lewis. – Ha nem akarnánk, nem mondanánk. Elárulnád, hogy fogod megoldani, hogy bejárj a kórházba Davidhez, dolgozz, és ellásd a gyerekeket? Egyébként is csak rövid időről van szó. Én átköltözhetek a garázs fölötti kisszobába, úgyhogy visszakaphatod a hálótokat. – Rendben van, megállapodtunk. – Király! – Alistair lelkesen belebokszolt a levegőbe, Francesca pedig táncikálni kezdett örömében. – Igazán kedves magától, hogy a családom kedvéért felborította az életét – mondta Samnek később Rebecca. Délután a bátyjával bent volt Davidnél a kórházban, aztán lefektették a gyerekeket. A férfi még fent volt náluk, és mesét olvasott fel nekik, Sam pedig bolognai spagettit készített vacsorára. – Nem egészen önzetlenül vállalkoztam rá – felelte. – Valóban? – Csak négy órában dolgozom a kórházban, és egyébként is másodállást akartam keresni. Rebecca felnevetett. – Igencsak kétségbe lehetett esve, ha elvállalta ezt a munkát. – Nem volt annyira szörnyű. Nagyon kedvesek a gyerekei. – Többnyire igen, de néha nem könnyű velük. Egy darabig hallgattak, aztán a lánynak feltűnt, hogy Rebecca áthatóan fürkészi. – Lewis mesélte, hogy együtt dolgoznak – szólalt meg végül az asszony. – Igen – bólintott Sam – bár óriási a különbség az én munkám és egy altatóorvosé között. – Nem értünk egyet – jegyezte meg Rebecca. – Kölcsönösen szükségük van egymásra. – Ez igaz, de azért még körül kell néznem valami más után. Nem lehet megélni abból az összegből, amit a félállásért fizetnek. – Egy másik osztályon talán nemsokára lesz lehetősége, hogy teljes munkaidőben dolgozzon – mondta az asszony megértően. – Talán – válaszolta Sam. Ez ugyan megoldás lenne a gondjaira, ám akkor nem dolgozhatna többé együtt Lewisszal. Ez a gondolat egy kicsit sem lelkesítette. – Ismerte már a fivéremet, amikor a kórházba került? – Nem, korábban nem találkoztunk. Egyébként sem régóta élek Queensburyben. – Lewis biztosan nagyra tartja magát, különben nem ajánlotta volna fel, hogy költözzön ide, és gondoskodjon a gyerekekről – állapította meg Rebecca elgondolkodva. – Inkább arról volt szó, hogy mind a ketten szorult helyzetbe kerültünk, és egymásra találtunk – nevetett fel Sam. – Ne becsülje alá magát! Lewis soha nem vett volna fel olyasvalakit a gyerekeim mellé, akiben nem bízik meg maradéktalanul. – Ő is remekül bánik velük – jegyezte meg a lány. Rebecca borosüveget vett le a polcról, és tanulmányozni kezdte a címkéjét. – Őstehetség ezen a téren, és már régen apának kellene lennie. Biztosan az is volna, ha annak idején másként alakulnak a dolgok. – Mesélte, hogy vőlegény volt... Sam nem igazán tudta, szabad-e feszegetnie ezt a kérdést, de nagyon kíváncsi lett arra a nőre, aki valamikor sokat jelentett Lewisnak. – Igen, csak sajnos rosszul választott. – Rebecca összeszorította a száját. – Azóta szüntelenül abban reménykedem, hogy talál magának valaki mást, de... – Az asszony megcsóválta a fejét. – Nagyon megviselte, hogy a menyasszonya megcsalta. Eleinte azt hittem, soha nem teszi túl magát rajta. Tudja, gyerekkoruk óta ismerték egymást, és Lewis őrülten szerette azt a lányt... – Rebecca elhallgatott, mert zajt hallott. – Jön! Beszéljünk másról! Nem kell megtudnia, hogy őt tárgyaltuk ki. – Igen, persze. Nagyon érdekes lehet a munkája, Rebecca – mondta Sam sietve, amikor Lewis megjelent a küszöbön. – A bátyja megmutatta a vázlatait. Komoly tehetségről árulkodnak... Másnap délelőtt Sam szokás szerint a műtőben dolgozott. Röviddel az utolsó operáció előtt Lewis odalépett hozzá.
– Meglátogatom Davidet – mondta. – Velem tart? – Szívesen, ha nem lesz neki túlságosan megterhelő. – Nem maradunk sokáig – felelte a férfi. – Csak talán jó lenne, ha megismernék egymást. Miután Lewis elhagyta a helyiséget, Pru megjegyezte: – Szemlátomást remekül kijöttök. Sam fülig pirult. – Ezt meg hogy érted? – Ne haragudj, de hallottam, amit beszéltetek. Azt akarja, hogy látogass meg vele valakit. – Igen, a sógorát. – Itt van nálunk? – csodálkozott el Pru, aki néhány napig szabadságon volt, és nem értesült a legfrissebb fejleményekről. – Igen, tegnap hazarepültek a feleségével. David most a belgyógyászaton fekszik. – Igazán? Eddig úgy tudtam, halálos beteg. – Az volt, de az új gyógyszer csodát tett. – Ezek szerint otthon megint a felesége a parancsnok? – Pru szeme gyanúsan csillogni kezdett. – Valahogy úgy... – Veled mi lesz? Hazaköltözöl? – Igen, nemsokára. – Nemsokára? – Lewis úgy gondolja, pár napig még maradjunk ott, és segítsünk a családnak. Pru szeme felragyogott. – Valóban? – Szerintem okos ötlet – védekezett Sam. – Rebecca érthetően gyakran meg akarja látogatni a férjét a kórházban, és az is nyilvánvaló, hogy a gyerekek... – Jól van, értem én. Nagyon rendesek vagytok, te meg az izmos Lewis. Csak éppen így tovább fognak idebent pletykálni rólatok. – Sam erre olyan durcás arcot vágott, hogy Pru elnevette magát. – Az is lehet persze, hogy megússzátok. Ezzel búcsút intett, aztán elsietett. Sam különös érzésekkel nézett utána. David Cunnihgham hátát egész halom párna támasztotta, mert csak így tudott ülni az ágyban. Az arca hamuszürke volt, és nehezen lehetett elhinni róla, hogy még csak harmincnyolc éves. Ritkuló haja, beesett arca és vékony ujjai arról árulkodtak, hogy súlyos betegségből lábadozik, de a tekintete tiszta volt. – Szóval ön az a hölgy, aki a bajban összetartotta a családomat – állapította meg a férfi, és halványan elmosolyodott. – Ez azért erős túlzás! – tiltakozott Sam. – Lewist illeti a dicséret. Én még fel sem tűntem a színen, amikor ő már tökéletesen ura volt a helyzetnek. Lewis megrázta a fejét. – Igen, Sam, de a legnehezebb időkben már mellettem volt. – Bárhogy van is – szólt közbe David –, én hálás vagyok maguknak. Amikor rosszul állt a szénám, Rebeccának megnyugtató lehetett tudnia, hogy legalább a gyerekek miatt nem kell aggódnia. – Nagyon jók a kezelés eredményei – állapította meg Lewis, miközben a sógora beteglapját tanulmányozta. – Persze, amennyiben nagyon jónak nevezed, hogy úgy érzem magam, mintha telefújtak volna homokkal, a gyomromban meg egyik robbanás követi a másikat – jegyezte meg David. – Az ég tudja, milyen rovartól kaptam ezt a kórságot, de az sem volt rosszabb a gyógyszer mellékhatásainál. – Ideje, hogy visszakapcsolj, és ne légy többé olyan hűbelebalázs, mint eddig voltál – felelte Lewis. – Tudom – sóhajtott nagyot a sógora. – Talán jó is származik abból, hogy megbetegedett – mondta Sam. – Tessék? – Úgy értem, most legalább többet lesz együtt a családjával. A gyerekei biztosan nem fognak tiltakozni ellene. – Azt akarja értésemre adni, hogy eddig nem töltöttem elég időt velük? A beszéd láthatóan kimerítette Davidet. Fáradtan a párnáknak támasztotta a fejét.
– Elnézést! – mondta Sam pirulva. – Nem akartam bírálni, de azért szép lenne, ha megnézné Alistair focimeccsét és Francescát a balettban. David ráemelte a szemét. – Egy pont oda. – Maga kimondta, amit mi már régóta gondolunk – kezdte Lewis, miután elhagyták a sógora szobáját. – David valóban túl sokat van úton. Rebecca és a gyerekek alig látják. A kicsik többször találkoznak velem, mint a saját apjukkal. – Talán azért kellett megbetegednie, hogy rádöbbenjen, itt az ideje változtatni az életén – válaszolta Sam. – A gyerekek nagyon hamar felnőnek, az idő kerekét pedig nem lehet visszaforgatni. Amit egyszer elmulasztunk, az soha nem tér vissza... – Ahogy mondja – helyeselt Lewis. – Remélem, a sógorom hamar ráébred, hogy semmi sem lehet fontosabb számára a világon a feleségénél és a gyerekeinél. Miközben a férfi a szobájába indult, Sam azon gondolkodott vajon Lewis is rádöbben-e valamikor arra, hogy el kell felejtenie a zátonyra futott eljegyzését, s végre keresnie kellene valakit, akivel megoszthatja az életét.
11. FEJEZET Sam és Lewis még egy hétig maradt a Mowbery sugárúton. Rebecca minden délután bement a kórházba a férjéhez, Sam pedig eközben, ahogy korábban is tette, begyűjtötte és hazavitte a gyerekeket. Esténként Lewis segített neki lefektetni a kicsiket és elkészíteni a vacsorát. Miután Rebecca megjött, hármasban ültek asztalhoz. Mivel az asszony délelőttönként elvégezte a háztartási munkát, Samnek sok ideje maradt a gyerekekre. Napról napra nehezebb lett a szíve, mert tudta, nemsokára eljön a búcsú ideje. Csak ritkán volt kettesben Lewisszal, amióta Rebecca hazajött. Éjszakai beszélgetéseik sem folytatódtak, mert mindig az asszony kelt fel Jamie-hez. Sam még csak nem is sejtette, mit érezhet iránta Lewis. A közösen átélt, különleges élmények emléke lassanként elhalványult, s a férfi sem otthon, sem a kórházban nem tett kísérletet arra, hogy bizalmasan beszélgessen vele. A lány egyre jobban nekikeseredett. Lehet, hogy a pletykák mégis eljutottak Lewis fülébe, és ő hitt nekik? Az egyetlen dolog, aminek maradéktalanul örült, az volt, hogy Marcus továbbra is átnézett rajta. Így legalább nyugta volt tőle. Egy késő délután aztán bekövetkezett az elkerülhetetlen. Rebecca bejelentette, hogy Davidet két nap múlva kiengedik a kórházból. – Nagyszerű! – mondta Lewis. – Meglátod, ezután majd csak a jövőre gondol. – A próféta beszéljen belőled! – sóhajtott nagyot Rebecca. – Örülök, hogy végre itthon lesz, és... és hogy a ti életetek is visszatérhet a rendes kerékvágásába. Komolyan nem tudom, mi lett volna velünk, ha ti nem vagytok. – Van egy ötletünk! A felnőttek egyszerre néztek Alistairre és Francescára, akik váratlanul megjelentek az ajtóban. Az izgatottságtól mindkettőnek lángolt az arca. – És mi az az ötlet? – kérdezte az édesanyjuk nevetve. – Arra gondoltunk – kezdte a kisfiú ünnepélyesen –, hogy Lew bácsinak és Samnek össze kellene házasodnia. – Össze kell házasodniuk – visszhangozta Francesca. – Igazán? – Rebecca igyekezett megőrizni a komolyságát, de a szája széle meg-megrándult. – Miért gondoljátok így? – Nos – kezdte Alistair –, ha összeházasodnak, akkor Sam a nagynénénk lesz, igaz? – Igen. – Én szeretném, hogy az legyen – folyt bele a beszélgetésbe Francesca –, mert akkor ő is mindig eljön majd hozzánk látogatóba. – Anélkül is eljövök – sietett kijelenteni Sam. – Már megígértem nektek. – És ha elfelejted? – vetette fel Alistair.
– Ha a nagynénénk lennél, mindig eljönnél hozzánk, amikor Lew bácsi jön, és ő sokszor van itt. És akkor is ott volnál, amikor mi látogatjuk meg őt, mert akik férj és feleség, azok együtt laknak – okoskodott Francesca. – Szóval szerintünk ez nagyon jó ötlet – jelentette ki Alistair nyomatékosan. A kislány felnézett az édesanyjára. – Amíg nem voltál itt, úgy csináltam, mintha Sam lenne az anyukám, Lew bácsi meg az apukám. Igaz, Sam? – Igen, kedvesem. – Samnek nem volt ereje ahhoz, hogy Lewisra vagy Rebeccára nézzen. – Mit szóltok az ötletünkhöz? – akarta tudni Alistair. Szerencsére Rebecca megmentette a helyzetet. – Tudjátok, ez az azért nem ilyen egyszerű. – Miért nem? – kérdezte Francesca. – Két ember csak akkor házasodik össze, ha szeretik egymást – magyarázta Rebecca türelmesen. – Az nem gond! – legyintett Alistair. Az édesanyja felvonta a szemöldökét. – Hogyhogy? – Lew bácsi szerelmes Sambe – közölte a kislány. – Persze, ő is kedveli – javította ki Rebecca –, mint mi mindnyájan. – Nem kedveli, hanem szerelmes bele! – Ha nem szeretné, nem csókolta volna meg – jelentette ki Alistair dacosan. – És éjszaka nem ültek volna összebújva a kanapén... – Erről nem is tudtam – mondta Rebecca később, amikor kettesben maradtak Sammel a konyhában. – Miről? – Arról, hogy maga és a fivérem között van valami. Mindenesetre örömmel hallottam... – Nincs köztünk semmi – vágott közbe a lány színtelen hangon. – Nincs? Akkor miről beszéltek a gyerekek? Néha elragadja őket a képzeletük, de most nagyon biztosnak látszottak a dolgukban... Sam elkezdte berámolni a mosogatógépbe az edényt. – A vágyaik beszéltek belőlük – jelentette ki határozottan. – Valaminek történnie kellett, ha azt hiszik, hogy... – A csókra gondol? – Nos... igen... – Arra igen egyszerű a magyarázat. Akkor történt, amikor elvállaltam itt a munkát. Lewis annyira megkönnyebbült, hogy adott egy csókot. Ennyi volt, semmi több. Csupán egy ösztönös mozdulat... – Természetesen... – Alistair sajnos éppen abban a pillanatban jelent meg a színen, és félreértette a helyzetet. Tudja, milyenek a gyerekek... – mondta Sam nem túl meggyőzően. – Nagyon jól tudom. – Rebecca hallgatott egy darabig. – És a kanapés jelenet? – kérdezte aztán ártatlanul. – Ott mi történt? – Egyik este ott üldögéltünk. Lewist előző éjszaka behívták egy sürgős esethez, én pedig Jamie miatt kerültem későn ágyba. Igencsak kimerültek voltunk. Szóval ott ültünk a kanapén, és... – Tévét néztek? – Nem. – Sam patikamérlegre tette a szavait, nehogy félreérthetőek legyenek. – Lewis fényképeket mutatott a családi albumukból... – Igazán? – kerekedett el Rebecca szeme. – Komolyan nem az volt, aminek így elmondva tűnhet – bizonygatta a lány. – Persze, értem én – felelte az asszony, a hangja azonban elárulta, hogy nevetéssel küszködik, és egyetlen szót sem hisz el a magyarázatból. Amikor később Francesca elalvás előtt még a közös reggelijükről is beszámolt az édesanyjának, Sam lemondott arról, hogy megint magyarázkodni kezdjen.
– Az az igazság, hogy tökéletesen egyetértek a gyerekekkel – mondta Rebecca az utolsó közös estéjükön a lánynak. – Elképzelni sem tudnék szebbet, mint azt, hogy maga meg Lewis egy pár legyenek. Tudja, mennyire megviselte, amit Della művelt vele. Azt hittem, soha nem heveri ki, ám most... – Dellának hívták a menyasszonyát? – kérdezett közbe Sam. – Igen. Della Masters a neve. – Masters? Nem Latham? – kérdezte a lány elgondolkodva. – Nem, bár lehet, hogy az az asszonyneve. Tudja, Dellának viszonya volt Lewis legjobb barátjával. A kapcsolatuk azonban csak rövid ideig tartott, és a nő nem sokkal később férjhez ment egy Philip nevű férfihoz. Nem esküdnék meg rá, de nincs kizárva, hogy Latham a családneve. – Rebecca kíváncsian nézett a lányra. – Miért kérdezi? Talán ismeri? – Nem – rázta meg a fejét Sam. – Csak ismerős volt a név – felelte kitérően, mert nem adhatta ki a kórházban szerzett bizalmas értesüléseit. Della Latham ugyan említette, hogy régóta ismeri Lewist, de Sam álmában sem gondolta volna, hogy ő volt a férfi menyasszonya. Gyanúja csak erősödött, amikor meghallotta Rebecca következő mondatát: – Della és Lewis nemrégiben megint találkoztak. A lány nyelt egyet. – Igazán? – Igen. Della felhívta Lewist, hogy igyanak meg valahol együtt egy italt. – És? Ő találkozott vele? – Gondolom, igen. Nem volt egyértelmű, amit nekem mondott. Jó lenne, ha az a nő nem csavarná megint az ujja köré. – Elképzelhetőnek tartja? – kérdezte Sam. – Dellának vastag bőr van a képén, ha engem kérdez – felelte az asszony mogorván. – Régen ismerem már, és tudom, hogy annak idején azt csinált Lewisszal, amit akart. Remélem, a fivérem tanult a történtekből, és nem megy bele megint olyasmibe, amiből csak vesztesen kerülhet ki. Talán ez a magyarázat arra, hogy Lewis az utóbbi napokban annyira hallgatag lett, – gondolta Sam később, már az ágyában fekve. Ezért nem próbált meg közelebb kerülni hozzám. Lehet, hogy még mindig szereti Dellát, és miatta, nem pedig a kórházi pletykák miatt olyan hűvös? Talán nem is jutott a fülébe a szóbeszéd rólam és Marcusról. A lány nagyon rosszul aludt ezen az éjszakán. Álmában állandóan Lewis és Della jelent meg, vagy pedig egy arctalan démon üldözte, akiről a végén kiderült, hogy nem más, mint Marcus Jacobs. Fejfájással és elgyötörten ébredt. Arra a gondolatra pedig, hogy ma ébredt itt utoljára, egyenesen roszszullét fogta el. – Nem akarom, hogy elmenj, Sam! – nyafogta Francesca, miután Lewis kivitte a lány bőröndjét a kocsijába. – Nemsokára eljönnek hozzád látogatóba – ígérte meg Rebecca a lányának, miközben becsatolta Jamie-t a terepjáró gyerekülésébe, és ellenőrizte, hogy a nagyobbak nem felejtették-e otthon a tízóraijukat. – És tudod, hogy este hazajön a papa. Ez kis időre elterelte Francesca figyelmét, ám amikor Rebecca végül elindult, hogy iskolába és óvodába szállítsa a porontyait, a kislány és Alistair bánatos képpel nyomta a kocsi hátsó ablakához az orrát. – Bizony, bizony, akit megszelídítünk, azért felelősséggel is tartozunk, mondta a róka a Kis hercegnek – jegyezte meg Lewis komolyan, és kinyitotta Sam előtt a kocsija ajtaját. A lánynak nem volt ereje, hogy a férfira nézzen, és megszólalni sem bírt, mert hatalmas gombócot érzett a torkában. Szótlanul, szerencsétlenül álldogált az autója mellett. Lewis megfogta a kezét. – Köszönöm – mondta gyengéden. – Még egyszer köszönöm, hogy segített. – Köszönöm, hogy megkért rá. Sam idegennek hallotta a saját hangját. Az utcán álltak, és egymás szemébe néztek. A lány hirtelen rádöbbent, mi az, amit mindennél jobban szeretne. Magán érezni Lewis ölelő karját, száján a száját, ahogyan egyszer már megtörtént. Azt hitte, beleőrül, annyira kívánta. Ám hiába. A pillanat elröppent, mielőtt még valójában elkezdődött volna. Lewis elfordította a fejét, és elindult vissza a házba. – Viszlát a kórházban!
Az ő hangja sem úgy csengett, mint szokott. Mintha neki is fájna kicsit az elválás. Nevetséges! – gondolta Sam már a következő másodpercben. Lewis valószínűleg epedve várja, hogy megint a saját életét élhesse. A kórházban úgy alakult a délelőtt, hogy Sam alig látta Lewist. Észre sem vette, hogy eltelt az idő, amikor lejárt a műszakja. Pru tudta, hogy munkatársnője ma visszaköltözik a lakásába. – Fogadni mernék, hogy örömödben majd kibújsz a bőrödből – jegyezte meg. – Vége a gyereksírásnak és az álmatlanul töltött éjszakáknak. Meg a vidámságnak is, – tette hozzá Sam gondolatban. Nincs több estimese-olvasás, nincsenek jóéjtpuszik... és nincs több együttlét Lewisszal. Nem lesznek közös vacsorák, éjszakai beszélgetések, kakaózások... És napestig sorolhatta volna még a veszteségeit. Ami megmaradt, az nem több, mint egy magányos, sivár lakás. Első otthon töltött estéjén úgy érezte, beleőrül a nyugalomba. – Hallottad már a legújabb hírt? – kérdezte Pru, miután odalépett Sam mellé a mosdókagylókhoz. – Nem. Mi az? – kérdezte a lány, bár valójában a legkevésbé sem érdekelték a kórházi pletykák. Három nap telt el azóta, hogy eljött Cunninghamék villájából, és egyre rosszabbul érezte magát. Lewist szinte nem is látta, s ha mégis összefutottak, a férfi kedves és udvarias volt, de semmi több. Sam most már egészen biztos volt benne, hogy találkozott Della Lathammel. – Azt hiszem, ez a dolog téged fog a legjobban érdekelni – mondta Pru, és szappanozni kezdte a kezét. A lánynak szörnyű gyanúja támadt. Mit tudhatott meg a barátnője? Azt, amitől ő a legjobban tart? Valaki kiderítette, hogy Lewis és Della...? Indulatos pillantást vetett Prura. – Ha Lewisszal kapcsolatos, hallani sem akarom! – Lewisszal? – kérdezte a munkatársnője megütközve. – Mármint micsoda? – A legújabb pletyka, mi más? – Ahhoz neki semmi köze. Lewis Gregsonról eddig csak egyetlen pletykát hallottam, azt, hogy együtt él veled – nevetett fel Pru gyöngyözően. Mielőtt folytatta volna, óvatosan körbekémlelt. – Marcus Jacobsról van szó. – Ó! – Sam szívéről hatalmas kő gördült le. – Mit művelt? – Túl nagyot akart harapni, és csúnyán félrenyelt – közölte Pru diadalmasan. – Kiszemelte magának azt a fiatal kis titkárnőt, aki nemrég dolgozik itt, és apait-anyait bevetett nála, ha érted, mire gondolok. – Nagyon is értem. – Egy szó, mint száz, kiderült, hogy a lányka Edward Hughes unokahúga. Eltitkolták, mert a szóbeszéd szerint az öreg ajánlotta be a hölgyikét. Bárhogy volt is, a mi Marcusunk ejtette a kicsikét, mert az nem feküdt le vele, ő meg erre dühében beárulta a híres-neves Jacobs doktort a bácsikájánál. Az öregúr nem dicsérte meg Marcust a viselkedéséért. Azt beszélik... – Pru félbehagyta a mondatot, mert egy másik nővér lépett mellé, hogy ő is bemosakodjon. Az első műtétre kiírt beteg egy középkorú asszony volt, akinek az átlyukadt vénáját kellett elkötni. Emellett krónikus légcsőhurutban is szenvedett, és erősen el volt hízva, úgyhogy nem tartozott az altatóorvosok kedvencei közé. Amikor Edward Hughes belépett a műtőbe, Sam ösztönösen Marcus Jacobsot kereste mögötte. Nem akarta elmulasztani a pillanatot, amelyben végre elgyötörten, szemlesütve láthatja. Marcus Jacobsnak azonban nyoma sem volt. A sebész egy másik fiatal orvos társaságában érkezett, akit Sam még soha nem látott. – Az úr Andrew Biggs – mutatta be dr. Hughes. – Egy darabig ő lesz az asszisztensem. Sam hitetlenkedve felkapta a fejét, és tekintete egy pillanatra találkozott Lewiséval. – Ezt nevezem! – suttogta Pru. – Nagyon úgy fest, hogy a kórházi Casanovának nagyot rúgtak a hátsó felébe. Mégiscsak van igazság a földön. Hughes doktor röviden ismertette a beteg kórtörténetét. – Boldogabb lennék – mondta végül –, ha a műtét előtt leadott volna jó néhány kilót. Reméljük, nem lesz gondunk a súlyfölöslege miatt – tette hozzá, és vágást ejtett a lágyékon. Sam közelebb lépett, hogy ellenőrizze a vérzést.
– Magánál minden rendben, Lewis? – kérdezte a sebész. – Igen, Edward, folytathatja. Ha fogyott volna, valóban könnyebben lélegezne, de pillanatnyilag minden a legnagyobb rendben van. A szokásos magánbeszélgetések ezúttal elmaradtak, a csapat minden tagja teljes erőbedobással dolgozott. A műtét felénél jártak, amikor hirtelen éles sípolásba kezdett a szívmonitor. Mindenki felnézett. – Egy pillanat! – mondta Lewis komolyan, és átvette az irányítást. – A pulzusszám és a vérnyomás lezuhant – magyarázta. Megvizsgálta a tubust, növelte az oxigénmennyiséget, majd futólag Samre nézett. – Ellenőrizné a vérzést, nővér? A lány teljesítette az altatóorvos kérését, aki eközben mindent elkövetett, hogy növelje a beteg pulzusszámát. Kis idő múlva helyreállt a beteg szívritmusa, és Lewis szólt, hogy folytathatják a műtétet. A csapat tovább dolgozott, de a hangulat olyan nyomott lett, hogy Sam szinte kimenekült a műtőből, amikor végeztek. Kínszenvedés volt számára, hogy ilyen közel kellett lennie Lewishoz, és mégis nagyon távol volt tőle. A műszak végére már úgy érezte, nem bírja tovább ezt az állapotot. Átöltözött, és éppen el akarta hagyni az osztályt, amikor Julian Brown lépett oda hozzá. – Van egy perce? – kérdezte, s miután Sam bólintott, az irodájába kísérte, becsukta az ajtót, és hellyel kínálta a lányt. – Jól tudom, hogy véget ért a másik szakmájába tett kirándulása? Sam a homlokát ráncolta. – A gyermekvigyázásra gondol? Igen, annak sajnos vége. – Sajnos? Annyira jó volt? – Nagyon élveztem – felelte a lány. – Ráadásul még pénzt is kerestem, és végre kifizethettem a számláimat. – Értem. Éppen erről akarok beszélni magával – mondta Julian. – Talált számomra teljes munkaidős helyet? – kérdezte Sam izgatottan. – Igen. – A férfi habozott egy kicsit. – De nem ezen az osztályon. – Hanem? – A gyerekosztályra keresnek nővért. Sam nem tudta, mit mondjon. Néhány nappal ezelőtt még elképzelhetetlennek tartotta volna, hogy átmenjen egy másik osztályra, mert semmiképpen sem akart elkerülni Lewis mellől. Most azonban úgy vélte, talán ez a legjobb megoldás. A férfi megint összejött Della Lathammel, és ez egészen más helyzet... – Felelősségteljes, jól fizetett állás – zavarta meg Julian a lányt a töprengésben. – Mindenki egyetért abban, hogy maga tökéletesen alkalmas rá. Nem szívesen veszítjük el, de tudjuk, hogy többet akar dolgozni és persze keresni. Bármennyire sajnáljuk azonban, az osztályon belátható időn belül nem ajánlhatunk nyolcórás munkát. Ugye szereti a gyerekeket? – Igen – jelentette ki a lány sietve, s önkéntelenül Alistair, Francesca és Jamie jutott eszébe. – Nagyon – tette hozzá. – Ebben az esetben azonnal jelentkeznie kell arra a helyre – tanácsolta a férfi, és felállt. – Igen, azt fogom tenni. Köszönöm, Julian. – Sam is felemelkedett. – Lenne még egy kérdésem. – Parancsoljon! – Hallottam, hogy Marcus Jacobsot áthelyezték. Megtudhatom, hová? Julian félreértette. – El kell keserítenem – felelte. – Nem a gyerekosztályra. – Ha oda került volna, kezembe sem venném a jelentkezési lapot! – jegyezte meg a lány mogorván. Meglehetősen későre járt, amikor egyszer csak csöngettek. Sam már órákkal korábban elköltötte magányos vacsoráját, aztán kitöltötte a jelentkezési lapot, és amikor azzal is megvolt, bekapcsolta a tévét. Egy pillanatig úgy gondolta, nem nyit ajtót, ám aztán megint megszólalt a csengő. A lány nagy sóhajjal felállt, beakasztotta a biztonsági láncot, és résnyire nyitotta az ajtót. Lewis állt odakint. Borvörös pólót, világos vászonnadrágot meg drága bőrcipőt viselt, és lélegzetelállítóan jól nézett ki. – Ne ijedjen meg, Sam, csak én vagyok – mondta. A lány szíve olyan vadul kalapált, hogy alig sikerült leakasztania a láncot. – Lewis! Ez aztán a meglepetés! – mondta, és kinyitotta az ajtót.
A férfi belépett, és körülnézett az egyszobás kis lakásban. Tekintete bejárta a kék-fehér ágytakarót, a nádbútorokat, a falakon függő ízléses festményeket és a nyitott ablakok párkányán a ládákban pompázó színes virágokat. – Szépen lakik – állapította meg végül. – Igazán kedves lakás. – Köszönöm. – Sajnálom – mentegetőzött Lewis –, hogy magára törtem, de beszélnünk kell, méghozzá nyugodt körülmények között. Samnek nehéz lett a szíve. Itt a vég. A férfi nyilván azért jött ide, hogy elmondja, újrakezdték Dellával a kapcsolatot, és elveszi feleségül. Miközben a háttérben a televízióban valaki egy müzli kiváló tulajdonságait ecsetelte, a lány úgy érezte, kis világa ezernyi darabra hullik szét. – Tudom, hogyan érez iránta, de nem bírom tovább. Csak ma hallottam, mi történt, és azért jöttem ide, hogy megtudjam, jól van-e – mondta Lewis. Sam a homlokát ráncolta. Miket hord ez itt össze? Miért nem vág bele a közepébe? Essenek túl a dolgon, aztán menjen el, őt meg hagyja magára a bánatával! – Nem sokat adok a szóbeszédre – folytatta a férfi – és általában én vagyok az utolsó, aki értesül a dolgokról. Most is leesett az állam, amikor Edward Hughes elmesélte a történetet. A lány Lewisra szegezte a tekintetét. – Egy szót sem értek – mondta. – Mi köze ehhez Edward Hughesnak? – Végül is ő kezdeményezte, hogy helyezzék át másik osztályra. Gondolom, magát már ez is rosszul érintette. És hogy még Edward unokahúgával is kikezdett... őszintén sajnálom, Sam. – Lewis – vett nagy levegőt a lány –, én is nagyon sajnálom. Ugyanis halvány sejtelmem sincs, miről beszél. Most a férfi nézett zavarodottan Samre. – Magáról és Marcus Jacobsról. – Marcus Jacobsról? – kérdezett vissza a lány értetlenül. – Azt hittem, azért jött, hogy saját magáról beszéljen. Magáról és Della Latnamról.
12. FEJEZET – Most meg én nem értek semmit – mondta Lewis durcásan. – Mi köze van ehhez Dellának? Sam továbbra is kővé válva bámulta a férfit, miközben lázasan dolgozott az agya. A végsőkig kétségbe ejtette, hogy Lewis megint együtt van Dellával, de hogyan mondhatná ezt el neki? Milyen jogon kérdőjelezhetné meg a választását? Másrészt, és e percben ez sokkal fontosabb, mi vette rá Lewist, hogy eljöjjön hozzá, és Marcusról akarjon beszélni vele? – Azt hiszem – kezdte megfontoltan –, lépésről lépésre kellene haladnunk. Először is üljünk le! – Rendben van. – A férfi bólintott, de még mindig össze volt zavarodva. A lány a kényelmes, fehér párnákkal kibélelt nádkanapé egyik végére ült le, Lewis pedig a másikra. – Most már csak az a kérdés, hol kezdjük – mondta az orvos, és kíváncsian félrehajtotta a fejét. Sam érezte, hogy a pillantásától elszorul a torka. Elmondhatatlanul szereti. Hogyan éljen majd ezután nélküle? Nagy levegőt vett. – Magáé az elsőség – sikerült végre megszólalnia. – Mondja el, miért jött ide, és miféle szerepet játszik Marcus Jacobs ebben az egészben! – Nos – köszörülte meg Lewis a torkát –, fülembe jutott az a meglehetősen kínos történet róla meg Edward Hughes unokahúgáról, s az is, hogy emiatt helyezték át egy másik osztályra. – Igen – mondta Sam –, ezt eddig értem. – Azt hiszem, tudom, mit érez – folytatta a férfi, és szomorúan nézett a lányra. – Az is rossz lehetett magának, hogy Jacobs elkerült tőlünk, s mint mondják, talán átmegy egy másik kórházba, de a félrelépése biztosan ennél is jobban megviselte magát. – Lewis gyámoltalanul megvonta a vállát. – Nekem aztán nem kell elmesélnie, milyen az, ha megcsalják az embert. Az sem öröm éppen, amikor kiderül, hogy már mindenki rég tudott róla, csak mi nem... – Ne haragudjon, Lewis – szakította félbe Sam, mert nem bírta tovább türelemmel –, de nem egészen értem, miért érdekelne engem, mit művel Marcus Jacobs más nőkkel, és hogy áthelyezik-e vagy sem.
Sam meredten nézte a férfit, és mind a ketten hallgattak. Mielőtt leültek, a lány kikapcsolta a tévét, és most csak egy óra ketyegését és a nyitott ablakok előtt az esti szellőben mozgó függönyök halk susogását lehetett hallani. Végül Lewis törte meg a csendet. – Maga meg Marcus nem egy pár? – kérdezte óvatosan. A lány a fejét rázta. – Nem vagyunk, és soha nem is voltunk. A férfi egy pillanatig elképedten nézett rá. – Azt hittem, együtt vannak. A buli a kórház klubjában... – Akkor egyszer mentem el vele szórakozni. – De hát aztán még... Azt hallottam... Úgy gondoltam... – Mit hallott, Lewis? – kérdezte Sam, és nem örült neki, hogy minden keserűsége kihallatszott a hangjából. Az orvosnak is meg kellett hallania, mert aggodalmas pillantást vetett rá. – A pletykát? – folytatta a lány, esélyt sem adva a férfinak a válaszra. – Marcus kérkedését hallotta, hogy szakított velem? Hogy ő nyerte meg a Gary Kenttel kötött fogadást, mert lefeküdtem vele? – Mondtam már – felelte a férfi nyugodtan –, hogy nem adok a szóbeszédre. Tudtam, hogy Jacobsszal megy a klubba, és utána is számos jelét véltem felfedezni a kapcsolatuknak. – Biztosíthatom – mondta Sam mogorván –, hogy akkor sem kezdenék Marcus Jacobsszal, ha ő lenne az egyetlen férfi a világon. – És mégis vele ment a klubba? – Igen, de először és utoljára. Szerencsére Pru megmentett. Régebben ő is bedőlt Marcusnak, és sejtette, hogy most is mire megy ki a játék. Ezért aztán a kellő időpontban felajánlotta, hogy hazavisz. – Én meg azt hittem, csak azért hozta haza Pru, mert Jacobs sokat ivott, és már nem vezethetett – magyarázta Lewis. – Mit művelt magával? – kérdezte, és hirtelen vészjósló lett a hangja. – Nagyon rámenős lett. Hála istennek éppen táncoltunk, és onnan elmenekülhettem. Az ég tudja, mi történt volna, ha elfogadom a meghívását, és elmegyek a lakására. Biztosan nem csak kávézni akart velem. – Jól tette, hogy nem ment oda – dörmögte Lewis komoran. Megint csend lett a szobában. A férfinak nyilvánvalóan meg kellett emésztenie, hogy Sam és Marcus között nincs semmi. Egyszer csak úgy tűnt, hogy eszébe jutott valami. Felemelte a fejét, és kíváncsian nézett a lányra. – Most pedig maga mesélje el – kezdte –, mire gondolt Della Lathammel kapcsolatban! Sam habozott, de csak egy pillanatig. Végül is mit veszíthet? Kedves Lewistól, hogy idejött, mert tudni akarta, mit érez Marcus hűtlensége után, de ez voltaképpen semmin sem változtat. – Tudom, hogy Della a volt menyasszonya – szólalt meg végül. – Ő mondta el magának? – kérdezte a férfi csodálkozva. – Nem – rázta a fejét a lány. – Ő csak annyit jegyzett meg, hogy régóta ismerik egymást. Lewis a homlokát ráncolta. – Akkor honnan tudja? – Rebeccától. – Vagy úgy! És mit mesélt még a húgom? – Hogy Della felhívta, és találkozni akart magával. – És még? – Hogy valószínűleg elment vele meginni egy italt. – És milyen következtetést vont le mindebből a testvérem? – folytatta a férfi a kérdezősködést, és megfeszült az arcizma. – Nos... – Sam óvatos lett, mert nem akarta, hogy megorroljon Rebeccára a bátyja. A férfinak egyébként esze ágában sem volt neheztelni a testvérére. Éppen ellenkezőleg, kényelmesen hátradőlt a kanapén, keresztbe vetette a lábát. – Felkeltette a kíváncsiságomat – jegyezte meg sejtelmes mosollyal. – Érdekelne, mit gyanít Rebecca a háttérben. – Nem hiszem, hogy nekem kellene... – Ugyan már, Sam! Ne kínozzon tovább! – tiltakozott Lewis. – Tudni akarom, mit gondol a húgom arról, hogy állítólag találkoztam Dellával.
– Nyilván sejti, hogy nem tapsikolt örömében – válaszolta végül a lány. – Nem felejtette el, hogyan bánt magával annak idején a menyasszonya. Rebecca szerint semmi jó nem sülhet ki abból, amihez Dellának köze van. Úgy érzem, a testvére attól tart, hogy megismétlődhet, ami annak idején történt. Főleg most, hogy Della megint szabad, miután elvált. – Furcsa! – dünnyögte a férfi a homlokát ráncolva. – Azt hittem, ennél azért jobban ismer a húgom. Sam éles pillantást vetett rá. – Ezt hogy érti? – Meg mertem volna esküdni rá, hogy Becky jól ismer. Annyira mindenképpen, hogy tudja, soha nem kezdek újra egy kapcsolatot, ami egyszer már csúfos véget ért. A lány még mindig mereven nézte Lewist, és közben nem igazán fogta fel, mit jelentenek valójában a szavai. – Igen, találkozót beszéltem meg Dellával – ismerte be a férfi. – Egyrészt azért, mert érdekelt, hatással van-e még rám. Öt perc után elfelejtettem ezt a kérdést, egy óra múlva pedig már nem értettem, mi az ördögöt találtam benne valaha is vonzónak. Az este végére hálás voltam egykori barátomnak, aki miatt akkoriban felbomlott az eljegyzésem Dellával. John valójában megkímélt attól, hogy elrontsam az életemet. Sam nem volt biztos benne, jól értette-e, amit Lewis mondott. – És Della? – kérdezte remegő hangon. – Ő a folytatásban reménykedett? – Eleinte az volt a benyomásom, hogy igen – felelte Lewis elgondolkodva. – Egy idő után azonban, azt hiszem, belátta, hogy mi ketten nagyon mások vagyunk. Én egyszerűbb ember vagyok, szeretek otthon ülni, ő viszont mindenhol ott akar lenni, divatos körökben forog, és kedveli a csillogást. – Összehozhatnánk Marcus Jacobsszal – mondta Sam, és nem értette, miért bicsaklott meg a hangja. – Jó ötlet! – helyeselt Lewis mosolyogva. – Remekül összeillenének. A férfi kis ideig hallgatott, és kérdőn nézett a lányra. – Mit gondol... mit gondolsz, Sam – kérdezte végül szelíden –, mi ketten is remekül összeillenénk? – Ó, Lew! – A lány nagyot sóhajtott, és közelebb csúszott hozzá. – Ha tudnád! – tette hozzá, amikor a férfi ujjai a kezére fonódtak. – Próbáld meg elmesélni! – kérte Lewis rekedten. – De előtte még... – Igen? – Kérlek, ne szólíts Lew-nak! – Ne? – Ne! Mindenki Lew-nak hív. Te viszont egészen különleges vagy, ezért azt szeretném, hogy Lewisnak hívj. Szeretem hallani a szádból a nevem. – Óvatosan két keze közé fogta Sam fejét, hüvelykujjával az arcát simogatta gyengéden, és mélyen a szemébe nézett. – Megígéred? – kérdezte. – Megígéred, hogy mindig Lewisnak fogsz szólítani? – Válaszra azonban nem adott lehetőséget, mert a lány ajkára tapasztotta a száját. Az első csókja olyan pihekönnyű volt, hogy Sam annak idején nem tudta, valóban megtörtént, vagy képzelte csupán. Most azonban kemény és meleg volt az ajka. Csókja vágyat és szenvedélyt ébresztett a lányban, s immár pillanatnyi kétsége sem volt afelől, hogy Lewis ugyanúgy képzeli el a jövőt, mint ő. A férfi végül, ha csak kis időre is, de felemelte a fejét, és ránézett. – Nos? – kérdezte gyengéden. – Megígérem – suttogta Sam –, de van egy feltételem... – Éspedig? – vonta fel Lewis a szemöldökét. – El kell árulnod, mire gondoltál, amikor azt mondtad, azért jöttél ide, mert nem bírtad tovább. Mit nem bírtál tovább? – Elviselni a gondolatot, hogy te és Marcus Jacobs egy pár vagytok – ismerte el a férfi. – Állandóan halogattam a dolgot, de a végén már olyan szörnyen éreztem magam, hogy úgy döntöttem, tennem kell ellene. Számolnom kellett azzal, hogy nem változik a véleményed, de arra gondoltam, legalább megtudod, mit érzek irántad. A lány hozzásimult. – Most már tudom. – Hogy még véletlenül se maradjanak kétségeid... – Lewis szorosan átölelte, lehajolt hozzá, és még egyszer megcsókolta.
A következő hetekben Sam és Lewis semmit nem sietett el. Szép lassan igyekeztek alaposabban megismerni egymást. Színházba, moziba jártak, étteremben vacsoráztak, sörözőkben üldögéltek. Bebarangolták a várost, kirándultak Sussexbe, és órákig sétáltak a tengerparton, vagy egyszerűen csak csendben élvezték egymás közelségét. Cunninghaméket is gyakran meglátogatták. Már első alkalommal sem lepték meg őket azzal, hogy együtt érkeztek, s attól kezdve az volt a természetes, ha egyszerre mentek a villába. Lewis volt az első, akinek Sam elmondta, hogy ő kapta meg a gyerekosztályon kiírt állást. – Igazság szerint nem tudom, hogy ezt akarom-e csinálni – fintorgott a lány. – Minden nagyon gyorsan történt. Legszívesebben a sebészeten, a közeledben maradnék. – Ha egészen őszinte akarok lenni, azt kell mondanom, örülök, hogy másik osztályon fogsz dolgozni – mondta a férfi. – Igazán? – nézett rá Sam kicsit sértetten. – És miért, ha szabad kérdeznem? – Mert ha ott vagy, nem biztos, hogy sikerül a munkámra összpontosítanom! Állandóan téged néznélek, és előbb vagy utóbb biztosan túladagolnám az altatót. Komolyan, Sam, azonnal elbűvöltél, amikor a maszkod fölött először néztem bele a csodaszép szemedbe. – Ezek szerint nem is lett volna szükséged segítségre a gyerekek mellé? – kérdezte a lány. – Az csak ürügy volt? – Természetesen nem – nevetett fel Lewis. – Sok volt az egymagamnak. Őrült szerencsém volt, hogy két legyet üthettem egy csapásra... – Értem. És miért nem szóltál egy szót sem, ha első látásra megtetszettem neked? A villában bőven lett volna alkalmad rá... – Nem akartam visszaélni a helyzettel – válaszolta a férfi. – Ezen a téren nagyon régimódi vagyok. Elvégre a munkaadód voltam. Egyetlen ujjal sem értem hozzád, mégis épp eleget pletykáltak rólunk az osztályon. – Mégiscsak a füledbe jutott a szóbeszéd? – vonta fel a lány a szemöldökét. – Mondjuk, hallottam, hogy pusmognak – felelte Lewis somolyogva. – Aztán még jobban elvarázsoltál, amikor megláttalak abban a zöld ruhában. A gyerekekkel is nagyszerűen bántál. Kedves vagy, csupa szeretet és megértés... – A férfi megint komoly lett. – Csakhogy én azt hittem, Marcusszal jársz. – Ami azt illeti, igencsak hűvös voltál hozzám – ugratta Sam. – Nem volt más választásom, mert nem akartam kosarat kapni. – Lewis hangosan felkacagott. – Komolyra fordítva a szót: úgy gondolom, remek esély lenne számodra az az állás a gyerekosztályon. Szereted a kicsiket, és szakmailag is nagyot lépnél előre. – Természetesen igaza van – mesélte Sam később Prunak –, de nekem akkor is hiányozna a sebészet. – Te is hiányozni fogsz nekünk. – Pru nagyot sóhajtott. – Na, legalább egyvalamiben igazam volt. Lewis remek fickó. Egyetértünk? Sam felnevetett. – Igen. És ha már itt tartunk: igaz, hogy kialakulóban van köztetek valami Gary Kenttel? Pru tiltakozóan legyintett, de közben lángba borult az arca. – Az még közel sem biztos. – Remélem, nem okoz majd csalódást neked – mondta Sam. – Nem akarom, hogy egy senkiházi megint bántsa a barátnőmet. Pru elkomolyodott. – Azt hiszem, Garyt elgondolkodtatta, ami Marcusszal történt, és tanult belőle. Jacobs nagyon rossz hatással volt rá. – A lány felhúzta a vállát. – Amióta nincs itt, Gary egészen másként viselkedik. Annyira édes! – Ezt örömmel hallom. – Te meg egy főorvost fogtál ki magadnak – mondta Pru csodálattal a hangjában. – A csillogó szemed láttán úgy sejtem, komoly a dolog. Igazam van? – De még mennyire! – bólintott Sam mosolyogva. – Életemben nem voltam még ennyire boldog. – A lány zavartan lesütötte a szemét. – Kezdetben azért voltak félelmeim... – Félelmeid? – Igen. Simon csúnya sebet ejtett rajtam... aztán jött Marcus. Féltem, hogy... – Attól, hogy érzéketlen lettél?
– Igen – vallotta be Sam. – És? Az vagy? – Nem, nagyon nem! – pirult el a lány. – Tudod, Lewis egyszerűen csodálatos... – Remek! – Pru kíváncsi pillantást vetett a barátnőjére. – Mehetek nászajándékot keresni? Sam elmosolyodott. – Ez meg hogy jutott eszedbe? – Mami! – visította Francesca. – Itt van Lew bácsi! – Sammel együtt? – kiáltott vissza Rebecca a konyhából. – Hát persze! – felelte a kicsi olyan hangsúllyal, mintha mi sem lenne természetesebb. – Sziasztok! – Rebecca mosolyogva fogadta az érkezőket. – Gyertek be! Jó, hogy eljöttetek. Kint vagyunk a kertben, és éppen limonádét készítettem magunknak. Kértek? – Csak ha ti is esztek epret. – Lewis magasba emelt egy kis háncskosarat, ami dugig volt ínycsiklandó gyümölccsel. A húga felnevetett. – Nagyszerű! Idén még nem is láttam epret. David kint van. Menjetek előre, én is mindjárt jövök! David egy almafa árnyékában ült egy kerti széken, ölében Jamie-vel, és a hintázó Alistairt nézte. Francesca vidáman ugrándozott Sam és Lewis mellett. – Nézzétek, kik vannak itt! – kiáltotta már messziről. – És epret is hoztak! David rájuk mosolygott. Már felszedett néhány kilót, és láthatóan sokat haladt a teljes gyógyulás felé. – Igazából pezsgőt kellett volna hoznunk, hogy megünnepeljük a napot – mondta Lewis mosolyogva –, de már bezártak a boltok. Hirtelen csend lett. Rebecca, aki éppen kilépett a házból, földbe gyökerezett lábbal megállt, és halkan felsikoltott. – Azt akarod mondani... – kezdte. – Lew... Sam? Igaz ez? Lewis mosolyogva leült a sógora mellé. – Igen, igaz. Én vagyok a világ legboldogabb embere. – Mi igaz? – akarta tudni Alistair, miközben leugrott a hintáról, és a nagybátyjához szaladt. – Összeházasodunk – jelentette be Sam, és szeme versenyt ragyogott a nappal. – Helyes – jegyezte meg Alistair, és visszament hintázni. – Francesca – fordult Rebecca a lányához, aki a fűben ülve babázott –, nem hallottad? Lew bácsi és Sam összeházasodnak. – Tudom – mondta a kicsi, és még csak fel sem nézett. – Nagyon régen tudom már. Le is festettem őket... A felnőttek nevetve hátradőltek a székeikben. Igen, – gondolta Sam, én is tudtam. Amikor a szájmaszk fölött először belenéztem a zöld szemébe, azonnal tudtam, hogy ő az igazi. – Gyönyörű nap volt ez a mai, Mrs. Gregson. – Az bizony, Mr. Gregson. Sam a szállodai szobájuk erkélyén állt, s érezte, hogy Lewis a háta mögé lép, és köréje fonja a karját. Gyenge szellő sem fújt, mozdulatlan volt a tükörsima tó, amely mögött az alkonyatban titokzatosnak tűntek a hegyek. – Soha nem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor megfordultam, és megláttalak az oltár felé jönni – dünnyögte a férfi. – A lélegzetem is elállt, olyan szép voltál. – És akkor Francesca kikukucskált a hosszú ruhám mögül, és odakiabált neked, hogy szia, Lew bácsi, én is itt vagyok ám! Egyszerre kacagtak fel, de egy idő múlva elhallgattak, és szótlanul csodálták a természet szépségeit. A nap lassan alábukott, a tóból párafelhő szállt fel, és mintha fátylat öltött volna magára a táj. – Szeretlek, Sam – suttogta Lewis. – Én is szeretlek. Sam megfordult a férfi karjában, hozzásimult, és egymásra talált az ajkuk. Hosszú-hosszú idő után Lewis gyengéden kibontakozott ifjú felesége öleléséből, magával vitte a szobába, és bezárta az erkélyajtót. A világ odakint maradt...
