Laura MacDonald
Szerződésszegők
Eredeti cím: False Pretences 1996 Gaby néhány éve vesztette el a férjét, s most először érez újra komoly vonzalmat egy férfi iránt. Laurent doktor udvarlásának nem tud sokáig ellenállni, ám egy napon úgy értesül, hogy az orvos rég elkötelezte magát gyerekkori szerelmének... Szokatlan foglalkozása van a fiatal özvegyasszonynak, Gaby Dexternek; egy világcég angliai gyárában lelki tanácsadást tart a dolgozóknak. Amikor barátja a cég franciaországi telephelyén kap munkát, Gaby is követi. Itt ismerkedik meg Armand Laurent üzemorvossal, aki eleinte bizalmatlanul nézi tevékenységét. Kapcsolatuk mégis egyre bensőségesebbé válik, míg egyszer csak kiderül, hogy a férfinak egy régi családi megállapodás szerint valaki mást kell feleségül vennie...
1. FEJEZET – Jól fogod itt érezni magad. Napsütés, kedves emberek, kellemes társasági élet és nem utolsósorban kitűnő kereseti lehetőségek. Mi mást kívánhat még az ember? – Martin Jackson elégedett mosollyal nézett Gabyre. Az utcai kávézó, ahol beszélgettek, csendes szigetnek tűnt a toulouse-i forgatagban. Alig pár méterre tőlük, a széles fákkal szegélyezett sugárúton hömpölygött a kocsiáradat. – Remélem, igazad lesz – mondta Gaby szórakozottan. Belekortyolt a kávéjába, és elgondolkozva nézte a fiát, Olivert, aki egy színes szívószállal szürcsölte a jeges narancslevet. – Neked tetszik a város? – hajolt közelebb a hétéves kisfiúhoz. A gyerek bólintott, de nem emelte fel a tekintetét. A nap, aranyló fényt vetett sötét szempilláira, és megcsillant szőke hajfürtjein. – Jól érzitek magatokat Pennynél és Tomnál? – Martin letette az asztalra az üres söröspoharat, kényelmesen hátradőlt a fonott nádszéken, és élvezettel nyújtotta ki a lábát. – Remekül – válaszolta Gaby. – Penny nagyon aranyos, a ház pedig csodálatos. – Szinte hihetetlen, hogy mit hoztak ki abból a majdnem romos épületből. Rossz volt ránézni, amikor megvették, és most ez az egyik legmutatósabb ház St. Michelben. – Tom tekintélyes jövedelméből tellett rá – jegyezte meg Gaby. – Nem mellékes, hogy ott ül az elnökségben. – Remélem, én is hamarosan elérem mindazt, amit Tom – bukott ki Martinból akaratlanul. – Adj nekem egy kis időt, és meglátod, ugyanolyan sikeres leszek, mint ő! Azt hiszem, én is a legszívesebben egy régi házat vennék, és aztán felújítanám a saját ízlésem szerint. Hidd el, hamarosan nekünk is lehet olyan szép otthonunk, mint Shackletonéknak. – Na és milyen a gyár? – váltott témát Gaby, nyugtalanul tekintve a fiára.
– Semmi különös, olyan, mint bármelyik repülőgépgyár. – Martin észrevette, hogy Gaby arckifejezése kényszeredettre vált, és hozzátette: – Biztos vagyok benne, hogy hamarosan ugyanolyan jól fogod magad itt is érezni, mint Branchesterben. – Mindenesetre a francia tudásomat fel kell elevenítenem. Tom és Penny kitűnően beszélik a nyelvet. – Persze, de ők már régóta itt vannak... – Harry is jól beszél franciául – szólt közbe váratlanul Oliver. – Azt mondta, megtanít még az iskolakezdés előtt. – Ezek szerint már össze is barátkoztál Shackletonék kisfiával? Ugye mondtam neked, Gaby, hogy gyorsan szerez majd magának barátokat? – hajolt közelebb az asszonyhoz Martin, és megsimogatta vörös hajfürtjeit. A férfi bizalmas mozdulata jólesett Gabynek, de aztán megint azon kapta magát, hogy szorongva a fiára pillant, vajon a gyerek is észrevette-e? De Oliver, úgy tűnt, nem törődött velük. Miután a narancslével végzett, kézfejével megtörölte a száját, és megjegyezte: – De nekem nagyon hiányzik Matthew... – Hát bizony a régi barátaid egy ideig még hiányozni fognak, de hamarosan itt is találsz magadnak majd társaságot – erősködött Martin. – És a nagymama is hiányzik... – panaszolta a gyerek. Gaby észrevette, hogy a fia szemében könny csillog. – Biztosan te is hiányzol a nagyinak. Ezért most az lenne a legjobb, ha máris küldenénk neki egy szép képeslapot. – Letette a kávéscsészéjét, és felállt. – Tudsz itt valahol a közelben olyan üzletet, ahol képeslapot árulnak? – fordult Martinhoz. A férfi kicsit kelletlenül felállt, aztán fölvette a napszemüvegét és a slusszkulcsát az asztalról. – Talán a La Capitol felé induljunk! – mondta kis habozás után. Átmentek az utca másik oldalára, és egy kis mellékutcán át hamarosan hatalmas piactérre jutottak. Nemcsak zöldséget és gyümölcsöt, hanem lovat, lábasokat, ruhaneműt, bútorokat, bőrkabátot és még ki tudja, mi mindent árultak itt. Elértek egy apró boltokkal teli sétálóutcát, melynek házfalai között a járókelők tömege szinte hullámzott. Kis kávézók asztalai körül jókedvű fiatalok üldögéltek. – Itt biztosan megtaláljátok, amit kerestek – mutatott körbe Martin. – Ezek a boltok szinte mást sem árulnak, csak képeslapot meg emléktárgyakat. Oliver választott két képeslapot, majd amikor újra a napfényes utcán álltak, Gabynek az az ötlete támadt, hogy körbenéz egy kicsit a piacon. Ekkor azonban Oliver váratlanul köhögni kezdett. Az asszony aggódó pillantást vetett a gyerekre, sajnos pontosan tudta, miről van szó. A görcsös köhögés nem csillapodott, ezért elővette táskájából a gyerek szokásos gyógyszerét. Felrázta a kis inhaláló üvegcsét, és odaadta a gyereknek. – Szép nyugodtan lélegezd be, tudod, ahogy kell! – Gaby megpróbált higgadt maradni. – Minden rendben van? – Martin közeledett feléjük, miután észrevette, hogy lemaradtak. – Tulajdonképpen már el kellett volna múlnia. A Salbutamol a legtöbbször nagyon gyorsan hat – mondta az asszony feszült hangon, és közben Oliver légzését figyelte. – Le kellene ülnünk valahol. – Menjünk oda szembe! – mutatott Martin az utca másik oldalára. A hatalmas platánok alatt, az árnyékban padok álltak. Gaby a kimerült gyerekkel az ölében igyekezett minél kényelmesebben elhelyezkedni. – Mintha azt mondtad volna, hogy amióta Franciaországban vagytok, nem volt asztmarohama – jegyezte meg Martin. – Ez így is volt egészen eddig – erősítette meg Gaby. – Talán az itteni szennyezett levegő váltotta ki. St. Michelben még egyszer sem lett rosszul. Már jó negyedórája üldögéltek a padon, de a gyerek változatlanul fuldokolva köhögött. – Eddig csak egyszer volt ilyen erős rohama – mondta Gaby, és igyekezett palástolni kétségbeesését. – Mit csináljunk? – Most már Martin is komolyan aggódott. – Visszavigyelek benneteket Pennyhez? – Amikor legutóbb ilyen rossz állapotba került, porlasztott gyógyszert lélegeztettek be vele... – mormolta halkan maga elé Gaby. – Úgy értsem, hogy orvoshoz kell vinnünk? – Martin nyugtalanul várta a választ. – Igen, de hol találunk...?
A férfi felállt és körülnézett. – Ha jól tudom, itt a közelben van Laurent doktor rendelője. – Laurent? – Igen, az üzemorvosunk – bólintott Martin. – Itt lakik a városban. Gyere! Megkeressük, én majd viszem Olivert. Lehajolt, fölemelte a fiút, és máris megindult a tér másik sarka felé. Gaby alig tudott vele lépést tartani. Az óvárosban jártak, ahol az utcák olyan keskenyek, hogy az emeleti erkélyek csaknem egymáshoz érnek. Éppen délidő volt, ilyenkor tűz a nap a legerősebben. Ezen a vidéken a legforróbb napszakban mindenki visszavonul a lakása legbelső elsötétített helyiségébe. Az ablakok zsalugátereit gondosan bezárják, a boltosok is hazatérnek otthonaikba. Martin láthatóan ismerte a járást, tétovázás nélkül vágott át a kihalt utcákon. Hirtelen befordult egy szűk, boltíves kapualjba. Az ódon épület napsütötte belső udvarában az erkélyekről vörös muskátlik csüngtek alá. Az udvar végében karcsú torony nyújtózott az ég felé. Gabyt annyira lenyűgözte a látvány, hogy egy pillanatra még nyomasztó gondjáról is megfeledkezett. Megbűvölve nézte a virágokkal övezett, nyugalmat sugárzó parányi belső udvart. – Húzd meg a csengőt! – szólt oda Martin, aki kimerülten tartotta karjában a köhögési rohamoktól fuldokló gyereket. Egy sötétzöldre festett ajtó mellett Gaby felfedezte a csengőzsinórt. Meghúzta, és maga is meglepődött az éles hangtól. Örökkévalóságnak tűnt az a pár pillanat, amíg az ajtónyitásra vártak. Az asszony attól rettegett, hogy senkit sem találnak otthon. Nem is merte végiggondolni, mihez kezd, ha nem kapnak gyorsan orvosi segítséget. Ebben a pillanatban hangtalanul kinyílt a zöld ajtó, egy magas, vékony, középkorú nő állt velük szemben, és bizalmatlanul mérte végig őket. – Ó, kérem, tud nekünk segíteni? – szakadt ki Gabyből. – Itthon van a doktor úr? A fiamnak súlyos asztmarohama van... – Anglais – mondta Martin. – Dr. Laurent... OBEX-doktor... Az OBEX említésére a nő vonásai felderültek. – Aha. OBEX – ismételte, és udvariasan betessékelte őket a lakásba. – Hál' istennek! – tört ki Gabyből a megkönnyebbülés. Martin előresietett. Már alig tudta tartani a gyereket. A házban hűvös volt, és félhomály. Az asszony jelezte, hogy várjanak, és sietség nélkül elindult a hallból fölfelé vezető lépcsőn. – Már azt hittem, beszakad a hátam – sóhajtott Martin, és lerogyott egy vörös brokáttal bevont kanapéra. A gyereket óvatosan maga mellé fektette. Gaby a padlón térdelt, és aggódva simította el a gyerek nedves haját a homlokából. – Mindjárt jobban leszel, drágaságom – súgta a kimerült gyerek fülébe. Oliver nehezen lélegzett, a szeme furcsán tágra nyílt, és a pillantása is valahogy olyan idegennek tűnt. – Mikor jön már? – Gaby kétségbeesése percről percre nőtt. – Még azt sem tudjuk, hogy ez a rendelője vagy a lakása. Türelmetlenül pásztázta tekintetével a tükörfényes padlót, a keleti szőnyegeket és a méltóságteljes régi bútordarabokat. – Őszintén szólva, én sem tudok többet – mentegetőzött Martin. – Ott rendel a gyárban. Rendes fickó, azt mondják. Mindenki szereti, és jó orvosnak tartja... – Végül is teljesen mindegy, kicsoda – vágott közbe Gaby türelmetlenül. – Az a lényeg, hogy tud-e segíteni a gyereken. – És ha nem? – Akkor kórházba kell vinnünk. Néhány végtelennek tűnő perc után közeledő hangokat hallottak a felső emelet felől. A nő intett nekik, hogy jöjjenek fel. Martin újra ölbe vette a gyereket. Fölvitte az emeletre, és végigsietett vele a folyosón, amelynek végében nyitott ajtó várta őket. Beléptek. Szemben velük, a vakító fényt árasztó ablak előtt magas, karcsú, harmincöt körüli férfi állt. Nyugodt pillantást vetett először Gabyre, aztán Martinra, a gyerekre és végül újra Gabyre. Udvariasan Martinhoz fordult.
– Ön monsieur Jackson, ha nem tévedek? – Igen, az vagyok. – Martint váratlanul érte, hogy az orvos megismerte. – Megnézné ezt a kisfiút? – Fektesse le oda a kanapéra! – mutatott a férfi a szoba másik végében álló, bőrrel bevont fekvőhelyre. Gaby csak most nézett körül a mértéktartó eleganciával berendezett rendelőben. Martin lefektette a gyereket, Gaby pedig odalépett a kanapéhoz, és reménykedve nézett az orvosra. – Asztmás a gyerek? – Laurent doktor az ablakhoz lépett, és behúzta a zsalugátereket. – Igen – bólintott Gaby, és közben nagyot sóhajtott. – Körülbelül három évvel ezelőtt kezdődött. Szerencsére a Salbutamollal egyensúlyban lehet tartani, de most nem tudom, miért, nem hat a gyógyszer. – Gaby gondolata csak a gyerek körül forgott, de még így is felfigyelt a jellegzetesen nőies parfümillatra, amely betöltötte a szobát. Minden bizonnyal egy nemrég távozott látogatótól származott. – Van a rendelőjében maszkos párásító? Laurent doktor szótlanul a gyógyszeres szekrényhez lépett, és kivett belőle egy párásítót. Gaby megkönnyebbülten sóhajtott fel, a gyerek ugyanilyen készülékből kapta a kórházban is a légzését megkönnyítő gyógyszert. Oliver azonban láthatóan félt a maszktól. Az orvos egy kerekeken gördülő asztalra tette a berendezést, a kanapéhoz gurította, és megnyugtató hangon elmagyarázta Olivernek, hogy mi fog történni. A gyereken eközben újabb köhögési roham tört ki, és ez legyőzte a félelmét. Néhány másodperc múlva már az enyhülést hozó gyógyszerpárát szívta be, a légzése egyenletessé vált, arcáról eltűnt a görcsös félelem. A többiek is megkönnyebbültek. Martin kimerülten rogyott le egy székre, és fáradtan törölgette homlokáról az izzadságot. Laurent doktor az íróasztalához lépett, és följegyzett néhány dolgot. Gaby a gyerek mellé húzott egy alacsony ülőkét. Fáradt mosollyal nézett rá, és kimerült arcát simogatta. – Kórházba kell vinni, doktor úr? – tudakolta Martin. – Azt hiszem, nem lesz rá szükség. – Az orvos hibátlanul, de franciás kiejtéssel formálta az angol szavakat. – Úgy látom, ez a roham a gyógyszer hatására teljesen elmúlt, de ha esetleg mégis szükség lesz rá, kölcsönadhatom önöknek a párásítót. – Ez igazán kedves öntől, nagyon hálásak vagyunk érte. – Gaby meglepve pillantott az orvosra. Martin sietősen felállt. – Akkor én most elmegyek a kocsiért. – Hol parkolnak? – kérdezte az orvos. – A katedrális mellett, a mélygarázsban. Nem tart sokáig, pár perc múlva itt vagyok. – Nem kell sietnie, monsieur Jackson. Azt szeretném, ha még egy darabig pihenne a gyermek. – De meddig? – Martin az órájára pillantott. Az orvos nem válaszolt, megvonta a vállát, ezzel jelezte, hogy nem tud pontos időpontot mondani. Martin szó nélkül kiment a szobából. Amint becsukta maga mögött az ajtót, Laurent doktor Gabyhez fordult. – Van valami sürgős intéznivalójuk? – Én nem tudok semmi ilyesmiről – rázta meg a fejét Gaby. – Martin mára szabadságot vett ki, és úgy terveztük, hogy Toulouse-zal ismerkedünk. – És hogy tetszik önnek a városunk? – Szép és hangulatos – nevette el magát Gaby, akit meglepett az orvos kérdése. – Legalábbis amit eddig láttunk belőle, az nagyon tetszik. – Itt fognak élni ezután? – A kérdésből őszinte érdeklődés csendült ki. Gaby most vette először alaposabban szemügyre az íróasztalnak támaszkodó férfit. Igazi délfrancia alkat, kreol bőr, rövidre vágott, sötét haj, mélyen ülő sötét szempár. Fekete ingnyakú pólót viselt, tökéletesen szabott szürke nadrággal. – Igen, legalábbis egy ideig... Persze csak akkor, ha minden jól alakul. – Gaby kicsit bizonytalanul fűzte hozzá: – Az is lehet, hogy végleg letelepszünk... Csak ez a nagy hőség zavar. – Valóban, az utóbbi időben egyre melegebbek errefelé a nyarak. – A férfi érdeklődő pillantást vetett az asszonyra, alaposan szemügyre vette hosszú, világoskék indiai szoknyáját, mélyen kivágott trikóját, sőt még a megérkezésükkor földre esett szalmakalapot is tüzetesen megnézte. – Szeretem a napot, de a bőröm miatt nagyon óvatosnak kell lennem. Ha nem vigyázok, percek alatt leégek. – Hát bizony, ez az ára annak, ha valakinek vörös haja és alabástrombőre van – mondta a férfi, miközben kedvtelve legeltette a szemét Gabyn. Az asszony zavarba jött a bóktól. Hirtelen nem tudta, hova nézzen.
Laurent doktor a gyerekhez lépett, a légzését figyelte, és megmérte a pulzusát. – Most már minden rendben van – jelentette ki elégedetten. – Azt mondta, hogy három évvel ezelőtt kezdődött az asztmája? – Igen. Abban bíztam, hogy az itteni mediterrán éghajlat segít rajta. St. Michelben minden rendben is volt, még csak el sem köhintette magát. Merthogy ott lakunk, St. Michelben. Akkor lett rosszul, amikor ma megérkeztünk Toulouse-ba. – Nem csoda, itt valóban nagy a... – Laurent doktor láthatóan kereste a megfelelő angol szót – a levegő szennyezettsége, ugye így mondják? – Gaby bólintott, az orvos pedig hozzátette: – St. Michel tiszta levegőjű, vidéki kisváros. – A férfi Oliverre pillantott. – Hány éves is a fiúcska? – Hét. – És ő is szeret St. Michelben lakni? – Szerencsére igen, mert máris sikerült összebarátkoznia a szállásadóink gyerekeivel. Martin azt mondta, hogy ön az OBEX üzemorvosa, akkor bizonyára ismeri Shackletonékat... Tom és Penny. – Hát persze – mondta a férfi nevetve. – Nagyon kedves emberek. – Az ön férjével azonban még nemigen találkoztam, madame Jackson, ami jó jel, hiszen minden bizonnyal makkegészséges, és nincs szüksége orvosra. Gaby megrökönyödve nézett rá. – Martin nem a férjem. Engem nem Jacksonnak hívnak, hanem Dexternek, Gaby Dexter vagyok. – Kinyújtotta a kezét a férfi felé, aki azonban egy pillanatig mintha tétovázott volna. – Akkor elnézését kérem a tévedésem miatt. Azt gondoltam... – Nem tesz semmit – válaszolta Gaby gyorsan. – Özvegy vagyok. A férjem, Oliver apja, négy évvel ezelőtt egy balesetben halt meg. Laurent doktor még mindig kezében tartotta Gaby bemutatkozásra nyújtott kezét. – És monsieur Jackson? – kérdezte óvatosan, de láthatóan feszült érdeklődéssel. – Ő... – Gaby akaratlanul a padlóra pillantott. – Martin jó barátom... A férfi alig érezhetően lazított a kézszorításán. – Értem. – Ez a szó úgy hangzott, mint egy hosszúra nyúlt sóhaj. De a következő pillanatban Laurent doktor megint higgadt orvosként viselkedett, a gyerek fölé hajolt, aztán felírt valamit a jegyzettömbjébe. Gaby hallgatagon ült a gyerek mellett, és egy kicsit még meg is könnyebbült, amikor Martin nem sokkal később megérkezett. Laurent doktor társasága érthetetlen módon feszélyezte. – Szörnyű a közlekedés – panaszkodott Martin, aztán fürkésző pillantást vetett a gyerekre és az orvosra. – Hogy van Oliver? – Nagyon jól – válaszolta az orvos. – De a következő napokban mindenképpen nyugalomra lesz szüksége, hogy ezt a rohamot kipihenje a szervezete. Most már akár haza is vihetik a gyereket. – Hát ez nagyszerű. – Martin az órájára pillantott. – Ma este koktélparti lesz Melisande Legrande-nál. Nem szeretnék lemaradni róla. Gaby nem szólt egy szót sem, de Laurent doktor meglepetten nézett föl az íróasztala mögül. – Gaby még nem találkozott Melisande-dal – magyarázta Martin. – Hamarosan együtt fognak dolgozni, így a mai este kiváló alkalom a megismerkedésre. – Ezt nem egészen értem. Ki kivel fog együtt dolgozni? – Laurent doktor összeráncolta homlokát, és csodálkozva nézett Gabyre. – Oliver rohama miatt nem volt alkalmam említeni, hogy Gaby az OBEX-nél fog dolgozni, mégpedig az egészségügyi részlegben. – Ápolónő? – kérdezte Laurent doktor Gabytől. – Igen, de... – Gaby valójában tanácsadó – vágott közbe Martin. – Tanácsadó? – Az orvos értetlenül nézett rájuk. – Pontosan – bólintott Gaby. – Branchesterben az volt a feladatom, hogy segítsek a cég alkalmazottainak különféle lelki problémáik megoldásában. A munkám sikeresnek bizonyult, ezért a cég vezetése úgy döntött, hogy itt, Toulouse-ban is bevezetik ezt a szolgáltatást. – Hallottam róla – mondta Laurent doktor. – Az én véleményemet is kikérték a vezetőség döntése előtt.
– Valóban? – Gaby örömmel vette tudomásul a hallottakat. – A branchesteri statisztikai adatok azt mutatták, hogy nagyon sok munkanap megy veszendőbe a dolgozók stresszel összefüggő személyes problémái miatt. Majdnem biztos vagyok benne, hogy Toulouse-ban is hasonló a helyzet. – Engem biztos nem lesz könnyű meggyőznie ennek a szolgáltatásnak a szükségességéről. Az asszony értetlenül nézett az orvosra. – Mit akar ezzel mondani? – Azt, hogy e pillanatban egyáltalán nem osztom a maga nézeteit ennek a stresszkezelő programnak az előnyeivel kapcsolatban – mondta az orvos kimért hangon. – De hiszen éppen ön mondta, hogy a kinevezésem előtt kikérték a véleményét! – Gaby tanácstalanul nézett előbb Martinra, aztán az orvosra, nem értette a helyzetet. – Valóban így volt. – Hát akkor? – Én bizony ellene szavaztam, asszonyom. Úgyhogy nem lesz könnyű dolga, ha meg akar győzni az ellenkezőjéről.
2. FEJEZET Amikor leértek, a ház előtt Gaby megállt egy pillanatra, hogy elolvassa az orvos névtábláját. Az elegáns réztáblán ez állt: Armand Laurent, általános orvos. Az asszony elgondolkozva lépett az autóhoz, majd beült a hátsó ülésre Oliver mellé. – Azt hiszem, szerencsénk volt a doktorral – szólt hátra Martin, miközben óvatosan kormányozta a kocsit a szűk utcákon. – Valóban nagyon körültekintően foglalkozott Oliverrel – bólintott Gaby. – Ráadásul nem is a rendelési idejében kerestük. – Látod, mit tesz, ha az embernek mindenütt vannak ismerősei – mondta Martin magabiztosan. – Az OBEX ezúttal is varázsszóként hatott. Biztos vagyok benne, hogy a doktor úr minden hónapban csinos összeget kap a cégünktől a szolgálataiért. – Szerintem az orvosi lelkiismerete is belejátszott – jegyezte meg Gaby csípősen. – Hát én nem vagyok ebben ennyire biztos. – Hallgatás ereszkedett közéjük, Martin láthatóan a vezetésre összpontosított, aztán mégis megszólalt: – Nem volt különösen elragadtatva a kinevezésed miatt. – Már hozzászoktam az ilyen véleményekhez – válaszolta Gaby. – De amint látják, hogy milyen sok munkát leveszek a vállukról, többnyire megváltozik a véleményük. – Abban bízol tehát, hogy nem foga megnehezíteni a munkádat? – Igen. Sőt kimondottan rokonszenves embernek találom. – Egy kicsit talán túl rokonszenvesnek is, legalábbis úgy viselkedtél vele – morogta bosszúsan Martin. – Ez a fickó nekem túlságosan simulékony, nagyon is franciás – jegyezte meg kicsit később élesen. Gaby nem szólt egy szót sem, egészen másutt jártak a gondolatai. Martin tarkóját nézte, és sokadszor állapította meg, hogy éppen úgy göndörödik a férfi világos haja, mint a volt férjének, Terrynek. Ebben a pillanatban megint az volt az érzése, hogy Terry ül a volánnál. Mintha valamilyen csoda folytán visszakapta volna elhunyt férjét, Oliver pedig az apját. Nem szabad minduntalan Terryre gondolnom, – figyelmeztette magát. Meghalt, soha többé nem jön vissza. Ezt el kell fogadnom, és tovább kell élnem. Mindezt persze könnyebb mondani, mint megvalósítani. Terry halála után a gyerekkel özvegy édesanyjához költöztek Branchesterbe. Egy évvel ezelőtt az OBEX repülőgépgyártó céghez került. Ott ismerte meg Martint, aki tervezőként dolgozott a cégnél. Annyira hasonlított Terryre, hogy Gaby képtelen volt ellenállni az udvarlásának. Egypár hónapja tartott már a kapcsolatuk, amikor Martinnak felajánlottak egy nagyon kedvező állást az OBEX toulouse-i gyárában. Gaby biztos volt benne, hogy ez a kapcsolatuk végét jelenti, de a véletlen úgy hozta, hogy a toulouse-i gyárban is épp ekkor szervezték meg a pszichológiai tanácsadást az áttelepült angol dolgozók és hozzátartozóik számára. – Ezt az állást neked találták ki, pályázd meg! – mondta Martin, aki addigra már aláírta a toulouse-i szerződést. – Nem is tudom, bele merjek-e vágni – válaszolta akkor Gaby. – Ki tudja, milyen hatással lenne a gyerekre, ha hétévesen egy másik országban folytatódna az élete!
A helyzet úgy alakult azonban, hogy gyorsan kellett döntenie. Pár nap múlva ugyanis Gaby édesanyja bejelentette, hogy feleségül megy a család egyik régi barátjához. Gaby megpályázta az állást, bár nem bízott benne különösebben, hogy őt fogják választani. Amikor megkapta az értesítést, alig akart hinni a szemének. – De hol fogunk lakni? – kérdezte Martint. – Penny Shackleton azt mondta, hogy minden további nélkül lakhattok náluk, amíg találtok megfelelő lakást. Ugye emlékszel Pennyre? – Igen, párszor találkoztunk. Valóban nagyon kedves nő. De... én nem tudom, Martin... – Figyelj rám, Gaby! Veszek valahol a környéken egy felújításra váró, szép régi házat, ahogy Shackletonék is tették. Biztosan beletelik egypár hónapba, amíg rendbe hozatom, aztán ki tudja... Addigra talán rászánod magad, hogy hozzám költözz. – Egyáltalán nem vagyok biztos benne, Martin, hogy ez lesz a jó megoldás... – Rendben van, nem akarlak sürgetni, ráadásul még sehol sincs az a ház, ahol együtt élhetnénk. Várjuk ki, aztán majd meglátjuk... Gaby gondolatai messze jártak, eszébe jutott, hogy az anyja is csaknem szó szerint ugyanazt mondta, mint Martin. – Ha nem próbálod meg, soha nem fog kiderülni, hogy tudsz-e vele együtt élni – figyelmeztette. – És mi lesz, ha elromlik a kapcsolatunk? – Akkor összepakolsz, és hazajössz Angliába – bátorította az anyja. Martin közben ráhajtott a városból kivezető széles autósztrádára. Elsuhantak a nemrég épült repülőtér mellett, aztán az OBEX óriási gyártelepe következett. Az út másik oldalán minduntalan megcsillant a délutáni napsütésben a folyó tükre. Talán igaza van Laurent doktornak, és Oliver rohamát tényleg a nagyvárosi szennyezett levegő váltotta ki, – gondolta Gaby. Ez megnyugtató magyarázat volt, hiszen így St. Michelben nem kell a betegség kiújulásától tartania. Gaby maga sem tudta eldönteni, miért, de Laurent doktor szavai különös hatást tettek rá. Mindenekelőtt eloszlatták a gyerekkel kapcsolatos aggodalmait, bár nem csak erről volt szó. Úgy látta, valahogy egészen más ez a férfi, mint az eddigi ismerősei. Martin szerint túlságosan simulékony volt, Gaby azonban inkább izgatónak és vonzónak érezte. – Mit csináltok ti ott hátul, alusztok? Akkor én itt magamnak tartok előadást... – Elnézést, kicsit elbóbiskoltam – füllentette az asszony. – Mit is mondtál? – Csak annyit, hogy leteszlek benneteket Tomnál, aztán hazamegyek, lezuhanyozok és átöltözök. Nagy a forgalom, és legalább félórába beletelik, hogy Melisande-hoz érjünk, ezért fél hat tájban visszajövök érted. Gaby nagy levegőt vett. – Nagyon sajnálom, Martin, de ma nélkülem kell elmenned. – Ezt hogy gondolod? – Nem hagyhatom ma este egyedül a gyereket. – De hát teljesen jól van! – Martin hangjában türelmetlenség érződött. – Ráadásul Melisande ezt a partit kimondottan azért szervezte, hogy a többiek is megismerjenek téged. – Tisztában vagyok ezzel, és csak remélni tudom, hogy megértik a helyzetet – válaszolta Gaby. – Ilyen roham után nem hagyhatom magára. Előfordulhat, hogy néhány óra múlva megismétlődik. – Az a lány Shackletonéknál... Hogy is hívják? – Adele. – Igen, Adele... Egészen értelmesnek látszik. Szerintem nyugodtan rábízhatod Olivert. – Nem erről van szó, Martin. Értsd meg, a gyerekkel kell maradnom! – De én már jól vagyok, anyu. – Oliver kinyitotta a szemét, és az anyjára nézett. – Nem lesz semmi bajom, ha elmégy. – Na látod? – mondta Martin nevetve. – Feleslegesen aggódsz. Gaby szótlanul nézett ki az ablakon. Már rég elhagyták a várost, és épp egy jegenyékkel szegélyezett, csendes mellékúton haladtak. Hamarosan megérkeztek St. Michelbe. A kora délutáni hőségben szinte teljesen kihalt volt a város. A piactéren egyetlen autó sem állt, az üzletek leengedett redőnyei és a házak csukott zsalugáterei jelezték, hogy a városkában most mindenki a besötétített szobákban hűsöl. Shackletonék szépen felújított parasztháza a városka szélén, egy kis dombon állt. Három oldalról jegenyék és ciprusok vették körül. A felújítás során vidám, napsárga vakolatot kaptak a falak, a tetőt pedig
barnásvörös cserép fedte. A tető utca felőli végében kis torony emelkedett parányi ablakkal, fölötte a százhúsz évvel ezelőtti dátum emlékeztetett az épület korára. Az ablakpárkányokon halványkékre festett virágosládák álltak, belőlük dúsan omlott alá a futómuskátli. Martin bekanyarodott az udvarra. – Bevigyem a gyereket? – kérdezte Gabytől. Oliver azonban eközben már kinyitotta a kocsi ajtaját, és minden segítség nélkül kiszállt. – Teljesen jól érzem magam – jelentette ki, majd anélkül hogy visszanézett volna, odaszaladt a bejárati ajtóhoz, és máris eltűnt a házban. – Úgy látom, egészen rendbe jött – jegyezte meg Martin. – Remélhetőleg ez így is marad – fűzte hozzá Gaby. Kivette a kocsiból a szalmakalapját és a párásító készüléket, aztán a férfihoz fordult. – Nagyon köszönöm mindazt, amit ma értünk tettél. Martin kicsit zavartan az órájára nézett. – Akkor most hazamegyek, és fél hat tájban visszajövök érted. – Martin, én ma nem megyek Melisande-hoz – mondta Gaby nyomatékosan. – Azt hittem, elég világosan megmondtam. Oliverrel kell maradnom. – De hát a gyerek teljesen jól van, ő maga is ezt mondja. – Oliver gyerek, én döntöm el, hogy megyek vagy maradok. – Az asszony hangjában érződött a türelmetlenség. – Feleslegesen sokat aggódsz érte – mondta Martin szemrehányóan. – Talán igen, talán nem. Kaphat egy újabb asztmarohamot, és még belegondolni is rossz, hogy nem vagyok mellette. – De az ég szerelmére, Gaby, Olivernél bármikor bekövetkezhet egy újabb roham... Nem rendezkedhetsz be arra, hogy az életed hátralévő részét mindig vele töltöd! – Ne haragudj, Martin, de nem akarok erről a témáról vitát nyitni. Döntöttem. – Gaby hátat fordított a férfinak, és elindult a ház felé. Martin lemondóan legyintett. – Akkor holnap munka után találkozunk. Ne felejtsd el, hogy vacsorameghívásunk van Charleshoz és Lisához! – A férfi búcsút intett, beszállt a kocsiba, beindította a motort, és jókora porfelhőt hagyva maga után kifarolt az udvarról. Gaby fáradt sóhajjal belépett a házba. A hallban két ventilátor birkózott a hőséggel. Gaby sem Adele-t, sem Pennyt nem látta a földszinten, ezért fölment az emeletre, ahol az ő két kis szobájuk volt. Oliver az ágyán ült. Az asszony odalépett hozzá, és megfogta a kezét. – Hogy érzed magad? – Teljesen jól. Elmégy a partira? – A kérdést mintegy mellékesen tette fel a gyerek, de Gaby kiérezte a hangjából, hogy nagyon rosszulesne neki, ha magára hagyná. – Dehogyis – nyugtatta meg azonnal. – Sem ma este nem megyek sehova, sem holnap este. Addig, amíg nem vagy teljesen jól, nem hagylak egyedül. – Pedig Adele-lal egészen jól kijövünk – mondta Oliver, de a hangja nem csengett meggyőzően. – Ez rendben van, de Adele is jól kijönne veled, ha netalán újabb rohamot kapnál? – Gaby nevetve túrt bele a gyerek hajába. – Ő azt sem tudja, mi az asztma, nem volna rendes dolog tőlünk ekkora felelősséget a nyakába zúdítani. – Ugye Martin sem tudja, mi az asztma? – Hát nem nagyon. De azért nagyon kedves volt tőle, hogy azonnal gondoskodott orvosról. – Ez a doktor bácsi nagyon tetszik nekem – mondta Oliver határozottan. – Gondolod, hogy máskor is találkozunk vele? – Minden bizonnyal, mert ő az OBEX üzemi orvosa. A jövő héttől én is az OBEX-nél fogok dolgozni, ráadásul ugyanott, ahol Laurent doktor. Ebben a pillanatban Penny jelent meg az ajtóban. – Na, már itt is vagytok? Hallottam lentről a hangotokat. – Penny sötét haját lófarokba kötötte, de még így is láthatóan szenvedett a hőségtől. – Minden rendben van? – Hát nem éppen, mert Olivernek Toulouse-ban elég komoly asztmarohama volt – mondta Gaby. – Ó, te szegény! – Penny aggódó pillantást vetett a gyerekre. – És most már rendbe jöttél? – Igen, ennek a párásítónak a segítségével... – Gaby az ágyon fekvő készülékre mutatott. – Ez meg micsoda?
– Segít nekem a légzésben – magyarázta Oliver szakszerűen. – Igaz, mami? Gaby jóváhagyóan bólintott, a gyerek pedig folytatta: – A doktor megengedte, hogy magunkkal hozzuk. Penny meglepetten nézett rájuk. – Orvoshoz kellett mennetek? – Sajnos, igen. Oliver gyógyszere ezúttal nem hatott, ezért Martin elvitt minket Laurent doktorhoz, tudod, az OBEX üzemorvosához. – Armand-hoz? – Ismered őt? – Gaby érdeklődve pillantott Pennyre. – Ismerem, bár nem túl közelről. Egyszer kihívtuk Charlotte-hoz, amikor hirtelen magas láza lett, aztán párszor találkoztam még vele társaságban. Meg voltatok vele elégedve? – Nagyon kedves doki – mondta Oliver. – Valóban igen lelkiismeretesen ellátta a gyereket – erősítette meg Gaby. – De most már jó lenne, ha lefeküdnél, kisfiam. – Szólok Adele-nak, hogy hozza föl a teádat. – Penny már indult kifelé, aztán az ajtóban mégiscsak visszafordult. – És mi lesz Melisande partijával? – Nem megyek el – jelentette ki Gaby határozottan. – Nem akarom Olivert egyedül hagyni. – Adele biztosan szívesen... – Tudom, de mégsem akarom itt hagyni a gyereket – vágta el Gaby a további vitát. – Martin eléggé mérges volt, hogy anyu nem megy a partira – bökte ki Oliver. – Valóban? – Penny kérdő pillantást vetett Gabyre. – Azt mondta, hogy ezt a partit anyunak szervezték. Tőlem nyugodtan elmehetne, mert én már jól érzem magam Penny zavartan állt az ajtóban. – Ha ezzel segítek nektek, szívesen itt maradok Oliverrel. – Nagyon kedves tőled, Penny – mondta Gaby udvariasan -, de én ma este nem megyek sehova. Melisande Legrande bizonyára meg fogja érteni a távolmaradásom okát, de ha nem... akkor sem tehetek mást. Ha beteg a gyerekem, mellette kell maradnom. – És Martin mit szól ehhez? – kérdezte Penny. – Neki is hozzá kell szokni a gondolathoz, hogy én elsősorban anya vagyok – válaszolta Gaby kurtán. Később, amikor Oliver már elaludt, Gaby lement a konyhába, ahol Penny éppen vasalt. – Hogy van a gyerek? – fordult hozzá az asszony, míg Gaby egy pohár narancslevet töltött magának. – Egy kicsit még most is kapkodva veszi a levegőt – mondta Gaby sóhajtva. – Ezért is kell mindenképpen szemmel tartanom. – Valóban szívesen átvenném a felügyeletet, ha ezzel segíthetek neked. – Köszönöm, Penny, és őszintén hálás vagyok az ajánlatodért, de te is pontosan tudod, hogy nem sok örömet szerez a szórakozás, ha az ember beteg gyereket hagy otthon. És azt sem szeretném, ha miattam te maradnál le a ma esti mulatságról. – Pedig én egyáltalán nem bánnám. – Penny elfintorította az arcát. – Úgy értsem, hogy nem sok kedved van elmenni? – tudakolta Gaby. Penny letette a vasalót. – Őszintén szólva, ezek a partik lassan az idegeimre mennek. Persze tudom, Tomnak az ilyesmi együtt jár a beosztásával. De mindentől függetlenül, valahogy túl sok nekem... Kezdetben nagyon élveztem, de az utóbbi időben... Nem is tudom... – Penny magasra emelte az éppen kivasalt bézsszínű selyemnadrágot, aztán sóhajtva hozzátette: – Remélem, beleférek... Sam születése óta képtelen vagyok visszanyerni a korábbi súlyomat... – Egy kis szünet után megjegyezte: – Melisande Legrande biztos megint valami nagyon csinos ruhában fog megjelenni. Találkoztál már vele? – Személyesen még nem, de Martintól tudom, hogy az egészségügyi részlegben ő a titkárnő. – Tomnak is ő a titkárnője – jegyezte meg Penny jelentőségteljes hangon. Gaby Pennyre nézett, de ő közben látható sietséggel összecsukta a vasalódeszkát, és kerülte Gaby pillantását. Úgy tűnt, máris megbánta, hogy kiszaladt a száján az előbbi mondat. – Martin említette, hogy holnap is lesz valahol egy parti – jegyezte meg Gaby, és várta, hogy miként fogadja a szavait Penny.
– Valóban, arról egészen elfeledkeztem. – Penny kelletlenül forgatta a szemét. – Bár oda legalább a gyerekek is jöhetnek, az olyanokra még szívesen elmegyek. Penny elvonult a selyemnadrággal, Gaby pedig fölment a gyerek szobájába. Jó félóra múlva Shackletonék kocsiba szálltak, és elindultak a partira, Gaby az ablakból integetett nekik. Egyáltalán nem sajnálta, hogy nem mehet velük. Alighogy elhalkult a távolodó autó hangja, lassan kinyílt Oliver szobájának ajtaja, s Harry kócos feje tűnt fel mögötte. – Bejöhetek? – kérdezte, és közben aggódó pillantásokat vetett Oliverre. – Persze hogy bejöhetsz – biztatta Gaby a gyereket. – Oliver beteg? – Beteg volt, de most már jól van. Nem kell félned, ez nem fertőz. – Kívülről neszezés és suttogás hallatszott, aztán újra kinyílt az ajtó, s ezúttal ketten kukucskáltak be, az ötéves Sam meg a nővére, Charlotte. – Mi is bejöhetünk? – Sam különösen kíváncsian nézte az ágyban fekvő Olivert. Gaby nevetve arrébb ült az ágyon, és helyet csinált maga mellett Penny mindhárom gyerekének. – Mi baja van? – kérdezte kíváncsian Charlotte. – Olivernek asztmája van. – Mi az az asztma? – kérdezte Harry. – A tüdőben kis csövecskék vannak, és ezek az asztmásoknál összeszűkülnek – magyarázta az asszony türelmesen. – De miért? – kíváncsiskodott Charlotte. – Nem lehet pontosan tudni. Néha egyes növények okozzák, vagy a háziállatok szőre, vagy a lakásban levő por. Olivernek valószínűleg a szennyezett levegőtől van asztmája. Most is akkor lett rosszul, amikor ma bent voltunk Toulouse-ban. Mr. Jackson vitt el bennünket Laurent doktorhoz, szerencsére neki volt párásító készüléke. Sőt kölcsön is adta nekünk, hátha még szükségünk lesz rá. – Gaby a komódon fekvő készülékre mutatott. – Mi az, hogy párásító? – Harry lecsúszott az ágyról, és mezítláb odaszaladt a komódhoz, hogy alaposabban megnézze a titokzatos szerkezetet. – Beleöntik a folyékony gyógyszert – magyarázta Gaby. – Aztán a beteg az arcára teszi a maszkot, és belélegzi a gyógyszertartalmú levegőt. – És neked ezt kellett csinálni? – A kis Sam megszeppenve bámult Oliverre. A gyerek komolyan rábólintott. – Laurent doktor már engem is megvizsgált – jelentette ki Charlotte, akinek szemmel láthatóan nem tetszett, hogy folyton Oliver betegsége a téma. – Én nagyon kedvelem őt. A barátnőm, Becky szerint is klassz férfi. – Valóban? – Gaby mosolyogva nézett Charlotte-ra, és közben azon gondolkodott, hogy amikor ő volt kilencéves, szintén így látta-e a harmincas férfiakat. – Meghallgathatjuk mi is a mesét? – vágott közbe Harry, aki elunta a betegségről és orvosokról folyó társalgást. Gaby kinyitotta a könyvet, de ebben a pillanatban kopogtak az ajtón, és Adele dugta be a fejét. – Sejtettem! – A lány aggódó vonásai megenyhültek, amint megpillantotta az Oliver ágyán szép sorban ülő gyerekeket. – Maradhatnak, vagy vigyem őket magammal? – fordult Gabyhez. – Csak hagyja őket, Adele! – nyugtatta meg Gaby. – Épp most fogunk bele a meseolvasásba. Az éjszaka nyugodtan telt el, bár Oliver légzése még mindig kicsit nehézkes volt. Gaby többször fölriadt, és ilyenkor a szomszéd szobából jövő hangokat figyelte. Reggel, amikor felébredt, első útja a gyerekszobába vezetett. Oliver mélyen és nyugodtan aludt. Aranyszőke haja nedvesen hullott az arcába, sűrű szempillái beárnyékolták szeplős arcát. Az egyik karjával szorosan magához ölelte a kispárnáját. Ez a szokása kisgyerek kora óta mindig előjött, ahányszor csak valami bánat vagy betegség érte. Gaby óvatosan az ablakhoz lépett, és kinyitotta. A szoba a ház keleti oldalán elterülő mezőkre nézett. Vörös pipacsok virítottak a közeli dombokon, távolabb érett búzatáblák sárgállottak. Könnyű pára ülte meg a tájat, a nap éppen csak felbukkant a látóhatáron. Gaby az ablakpárkányra könyökölt, és mélyen beszívta a friss levegőt. Mint minden reggel, most is felhangzott a ház mögötti bozót-
ból a kakukk kiáltása. A távolban észrevett egy kis fekete foltot, amely egyre közeledett. Megismerte Adele-t, aki már hazafelé tartott reggeli kerékpártúrájáról. Mindennap bekerekezett St. Michelbe friss péksüteményért. Hamarosan felébredt Oliver. Mire végeztek a reggeli tennivalókkal, és lementek a konyhába, Tom már elment dolgozni, Penny pedig éppen a gyerekeket terelte az autóba, és búcsúzóul odaintett Gabynek. – Azt hiszem, ma kint reggelizünk – mondta Gaby Adele-nak -, most még nincs olyan nagy forróság. – Hoztam csokoládés kiflit Olivernek. – Honnan tudod, hogy azt szeretem a legjobban? – örvendezett Oliver. – Adele egészen elkényeztet téged – jegyezte meg Gaby. – Beteg volt, kijár neki egy kis kárpótlás – vette védelmébe Adele a gyereket. – Jobban vagy, Oliver? – Semmi bajom – mondta a gyerek büszkén. – De én azért azt hiszem, hogy ma még rád fér a pihenés – fűzte hozzá az anyja. Ebben a pillanatban megszólalt a telefon a konyhában. Adele fölvette, mondott valamit franciául, aztán Gabyre pillantott. – Oui, máris adom. – Adele átnyújtotta Gabynek a kagylót. – Monsieur Jackson keresi önt. – Halló, te vagy az, Martin? – Gaby? Mi a helyzet? – Hála istennek, Oliver sokkal jobban van, azt hiszem, túl vagyunk a nehezén. – Ennek örülök. A tegnap esti parti várakozáson felül jól sikerült. Sajnálhatod, hogy nem voltál ott. – Remélem, kimentettél Melisande-nál. – Micsoda? Ja igen, kimentettelek. Találd ki, mi történt! Tegnap este Charlestól kaptam egy nagyon jó tippet, tud egy éppen nekem megfelelő parasztházat. Azt mondja, hogy elég lerobbant állapotban van, de fillérekért hozzá lehet jutni. – Egy vagyont kell ráköltened, ha valami romot veszel – mondta Gaby kétkedő hangon. – Az lehet, de Charles szerint a francia kormány nagyvonalú támogatást ad az ilyen felújításokhoz. Na mindegy, a részleteket majd később megbeszéljük. Most be kell fejeznem. Este majd látjuk egymást. – Ma este? – Igen, ma van a vacsorameghívásunk. Hatkor megyek érted. Szia! – De... – Gaby azt akarta mondani, hogy csak délután derül ki, itt hagyhatja-e a gyereket, vagy sem, de közben Martin letette a kagylót. Az asszony visszament a konyhába, de már sem Olivert, sem Adele-t nem találta ott. A szőlőlugasban reggelihez terítettek, pontosabban Adele terített, Oliver pedig már hozzá is fogott a csokoládés kiflije elfogyasztásához. – Anyu? – Oliver csokoládétól maszatos arccal fordult Gaby felé. – Mikor megyek már iskolába? – A jövő héten, amikor én is elkezdek dolgozni. – Mit gondolsz, ugyanabba az osztályba fogok járni, mint Harry? – faggatózott a gyerek tovább. – Igen, drágaságom, egész biztosan – válaszolta Gaby. – Ugye milyen szép itt minden? – Igen – bólintott rá a gyerek szórakozottan, aztán kis szünet után hozzáfűzte: – A legjobb ez a csokoládés kifli, ilyen nincs Angliában. Gaby elrejtette a mosolyát. – Megírjuk a képeslapokat a nagymamának és Matthew-nak? – nézett rá Oliver. – Persze. Hozd ki őket a kézitáskámból! A fiú beszaladt a házba, és rövidesen visszatért a képeslapokkal. Elmélyülten rajzolta a girbegurba betűket a papírlapra. Végül Gaby írta rá a címet az elkészült üdvözletre. A reggeli végeztével Oliver eltűnt a kertben, Gaby pedig hosszas keresgélés után kiválasztott egy regényt a nappaliban álló könyvszekrényből, aztán leült az árnyékos verandán. Belefogott a könyvbe, de nem nagyon kötötte le a figyelmét. A szeme lassan lecsukódott, elbóbiskolt. Könnyű érintésre ébredt. Eltartott pár másodpercig, míg az álomból fölriadva tudatosult benne, hol is van valójában. Kinyitotta a szemét, és felnézett. Egy alak állt előtte az éles ellenfényben. Először azt hitte, hogy Adele akar tőle valamit, de amint a szeme hozzászokott az éles fényhez, meglepetten állapította meg, hogy Armand Laurent áll előtte.
3. FEJEZET
– Bocsásson meg, hogy felébresztettem! – A férfi jellegzetes kiejtése győzte meg Gabyt, hogy nem téved, valóban az orvost látja. – Igazán nem akartam megijeszteni, de a kapunál hiába csengettem. – Talán hátul vannak a kertben – válaszolta Gaby elfogódott hangon. – Itt olvastam az árnyékban, és ezek szerint elbóbiskoltam. Olyan meleg van... Tulajdonképpen nem vártunk senkit... – Gaby zavartan hagyta félbe a mondatot. – Pedig azt hiszem, nagy jót tettem magával, hogy idejében felébresztettem. – A férfi szeme hamiskásan csillogott. – Ezt hogy értsem? – Attól tartok, ha tovább marad ezen a tűző napon, akkor vörösre pirul az orra. Így megúszta ezzel a kellemes rózsaszín árnyalattal. – Pedig bekrémeztem az arcomat... – nyúlt az orrához ijedten Gaby. – Bizony, ma nagyon erősen süt a nap. És ráadásul a kalapját sem tette föl – figyelmeztette tréfásan a férfi. – Egészen elfeledkeztem a kalapról – mondta az asszony zavartan. – Mindjárt fel is szaladok érte. – Legszívesebben eltűnt volna a házban, annyira zavarta, hogy a váratlan látogató kifakult trikóban és a nem túl előnyös sortjában látja. Nem beszélve a fényvédőtől csillogó arcáról és a frizurának éppen nem mondható, hevenyészett lófarokról. Mindennek a tetejébe még az orra is leégett. – Azért jött, hogy megnézze Olivert? – Tulajdonképpen igen. Épp a környéken jártam egy betegnél, gondoltam, megnézem, hogy van a gyerek. – Sokkal jobban. – Nem ismétlődött meg a roham? – Szerencsére nem. Egy kicsit még köhög, de ez is múlóban van. – Ezek szerint nem is volt szükség a párásítóra. Gaby tagadóan rázta meg a fejét. – Visszaadjam? Mindjárt felmegyek érte. – Hagyja csak nem ezért jöttem. A biztonság kedvéért maradjon még itt egypár napig, ha netalán mégis szükség lenne rá. Igazából azért jöttem, mert attól tartottam, hogy megismétlődött a roham, és ezért nem volt ott tegnap este Melisande-nál. Gaby most először érezte úgy, hogy kár volt elmulasztani a tegnap esti partit. – Monsieur Jacksonnal találkoztam – folytatta a férfi -, és amikor maga után érdeklődtem, azt mondta, hogy a gyerek miatt maradt otthon. – Oliver sokkal jobban volt, mégsem akartam ilyen körülmények között egyedül hagyni. – Azt gondolom, nagyon jól tette – mondta Laurent doktor egyetértően. – Maga az anyja, és Oliver még csak hétéves. A lehető legtermészetesebb, hogy a fia mellett maradt. Egyébként is az effajta koktélpartik eléggé fárasztóak, hogy azt ne mondjam, unalmasak. Gaby meglepetten nézett a férfira, váratlanul érte ez a bizalmas közlés. – De ha már itt vagyok – tért vissza jövetele céljára a férfi -, mégiscsak megnézném Olivert. – Mindjárt idehívom. Az asszony fölszaladt a lépcsőn, a gyerek nevét kiabálta, de nem kapott választ. Bement a szobájába, és lopva belepillantott az öltözőtükrébe. Leginkább a frizurája zavarta, gyorsan kibontotta a haját, és megpróbált valami elfogadható formát adni göndör fürtjeinek. Amikor újra lement a kertbe, Laurent doktort az asztalhoz támaszkodva találta. A regényt lapozgatta, amelyet Gaby félbehagyott. – Az a helyzet, hogy fogalmam sincs, hol van Oliver – mondta az asszony zavartan. – Valószínűleg Adele-nak segít valahol, de hiába kiabáltam, nem jött elő. – Ne csináljon belőle gondot! – A férfi letette a könyvet. – Ez a legbiztosabb jele, hogy már nincs semmi baj. – Valóban nagyon sajnálom, doktor úr, hiszen azért tette ezt a kerülőt mifelénk, hogy... Gaby tanácstalanul nézett a férfira. – Armand... Ha kérhetem – mondta a másik kedves mosollyal. – Tessék? – Armand a nevem – ismételte a férfi elbűvölő mosollyal. – Ja igen, természetesen.
Gaby bólintott, de ugyanolyan kényelmetlenül érezte magát, mind eddig. – Együtt fogunk dolgozni, kollégák leszünk... Miként szólítsam magát? Talán madame Dexternek? – kérdezte az orvos halkan. Az asszony csodálkozva nézett rá. – Dehogyis – hárította el. – Gabynek hívnak. A férfi szótlanul figyelte, láthatóan nem volt elégedett a hallottakkal. – Miért néz rám ilyen csodálkozva? – kérdezte az asszony. – Gaby? Mit jelent az, hogy Gaby? – Ezt hogy érti? – Ez egy... becenév? – Vagy úgy! Nem annyira becenév, mint inkább rövidítés. Valójában Gabrielle-nek hívnak, de mindenki csak Gabynek szólít. – De miért? – mondta a férfi csodálkozva. – Egy ilyen gyönyörű nevet nem szabad lerövidíteni. – De hát a Gabrielle olyan nagyképűen hangzik – mondta az asszony kényszeredetten. – Nincs igaza... Ekkor közeledő hangok hallatszottak. Adele tört angolsággal megfogalmazott mondatai Oliver szavaival keveredtek. – Anyu! – kiáltott fel Oliver, amikor a sarkon fölbukkant, és megpillantotta Gabyt. – Adele levitt a patakhoz. Képzeld, kacsák úsznak a vízen, és vannak kiskacsáik is... – A gyerek félbehagyta a lelkes beszámolót, mert észrevette Laurent doktort. – Én mindenesetre Gabrielle-nek fogom magát hívni. – A férfi olyan halkan mondta ezt, hogy csak Gaby hallotta. Az asszony a gyerekhez fordult. – Oliver, Laurent doktor benézett hozzánk, mert kíváncsi az állapotodra. – Teljesen jól vagyok. Semmi bajom. – A gyerek az anyjáról az orvosra pillantott, aztán újra Gabyre. – Ugye, anyu? – Igen – erősítette meg Gaby. – Harry azt mondta, hogy ma este kerti összejövetel lesz, ahova ők is elmehetnek. Mi is megyünk, anyu? Olyan jó lenne! – Megkérdezzük Laurent doktort, mit szól hozzá – nézett Gaby Armand-ra. – Mehetek? A gyerek lélegzetvisszafojtva várta a férfi válaszát. – Azt hiszem, nyugodtan elmehetsz – mondta Armand nevetve. Adele, aki eddig szótlanul állt a gyerek mellett, néhány szót mondott franciául az orvosnak. Armand egyetértően bólintott. Adele bement a házba, a férfi pedig Gabyhez fordult. – Főz nekünk kávét. – Akkor talán üljünk le... – mondta Gaby, és az árnyékba mutatott. Fölemelte a székét és a terasz másik végénél álló eukaliptuszfa árnyékába állította. Armand követte a példáját. Oliver boldogan szaladt Adele után. – Ha már tegnap este nem sikerült alaposabban megismerkednünk, most mesélhetne valamit magáról. – Armand kényelmesen hátradőlt a székén, és várakozóan nézett az asszonyra. – Nem sok mindent mesélhetek magamról. Azt már tudja, hogy özvegy vagyok, egy gyerekem van, ápolónőképzőt végeztem, de már régebben tanácsadóként dolgozom. Reményeim szerint az OBEX-nél is ez lesz a munkám. Még akkor is, ha maga nem ért vele egészen egyet. – Ezeket a dolgokat nagyjából eddig is tudtam, de én, ha szabad így fogalmaznom, kicsit közelebbről szeretném megismerni. Gaby önkéntelenül elhárító mozdulatot tett a kezével, de Armand nem hagyta annyiban. – Mi az, amit kedvel? Mi az, amit utál? Milyen álmai vannak? Miben reménykedik? – sorolta a férfi. – Mitől fél? Gaby szemében zavar és értetlenség tükröződött. – Látom, a legszívesebben megkérdezné, milyen alapon faggatom magát ilyesmiről – jegyezte meg Armand. – De gondoljon arra, hogy együtt fogunk dolgozni! Nap mint nap olyan emberekkel lesz dolgunk, akiknek személyes problémáik vannak, a legkülönfélébb gondokkal keresnek meg bennünket. Ha
segíteni akarunk nekik, tisztában kell lennünk egymással. Én minden munkatársamat igyekszem alaposan megismerni. – Minden bizonnyal igaza van. De hol kezdjem? – Gaby elhallgatott. A közeli bozótból felhangzott a kakukk hangja. – Hamarosan harmincéves leszek, egy kis faluban születtem, Branchester közelében. Egyedüli gyerek vagyok. Az édesanyám tanárnő, apám, szegény már nem él. Csellista volt. – És örökölt valamit az apja zenei tehetségéből? – szólt közbe a férfi. – Tudok zongorázni, és szeretem a zenét, de nincs különösebb zenei tehetségem. Amíg élt az apám, minden koncertjén ott voltunk. De a halála után anyám minden erejével azon volt, hogy a zenei pálya közelébe se engedjen. Valószínűleg azért, mert az apám nagyon szerényen keresett, és mindig anyagi bizonytalanságban éltünk. – Gaby elhallgatott egy pillanatra. – Az édesanyám egyébként hamarosan újra férjhez megy az apám egyik régi barátjához... Ennek nagyon örülök, hiszen az apám már nyolc éve meghalt. – Gondolom, az édesanyjával igen közeli a kapcsolatuk, különösen, hogy maga is megözvegyült – mondta a férfi halkan. – Igen. Egy ideig együtt laktunk, de aztán úgy döntöttem, hogy mind a kettőnknek jobb, ha önállósítjuk magunkat. Most, amikor ez a lehetőség adódott itt Toulouse-ban, arra gondoltam, hogy nem szabad elmulasztanom. Talán itt új életet kezdhetünk. – És monsieur Jackson? Milyen szerepet szán neki az új életében? Gaby nem válaszolt azonnal, kereste a megfelelő szavakat. Szerencsére éppen megjelent Adele a kávéval. – Köszönöm, Adele. – Gaby abban reménykedett, hogy ez a kis közjáték eltereli a férfi figyelmét az előző témáról. Nem volt kedve a Martinnal való kapcsolatáról beszélni. – Éppen azt akarta elmesélni, hogy milyen szerepet játszik monsieur Jackson a jövőbeni terveiben – tért vissza Armand pár másodperc múlva az utolsó kérdéséhez. – Az az igazság – fogott bele Gaby vonakodva – hogy e pillanatban én magam sem tudom a pontos választ erre a kérdésre. – De ha jól emlékszem, tegnap azt mondta, hogy monsieur Jackson a barátja. – Valóban ezt mondtam, de talán nem ugyanazt értjük ezen. Ha pontosan akarok fogalmazni, Martin jó barátom. Armand szótlan maradt, de fürkésző pillantást vetett az asszonyra. Gaby érezte, hogy egyre nagyobb hatással van rá a férfi. – Martin ötlete volt, hogy ide jöjjön dolgozni? Gaby óvatosan fogalmazott. – Úgy is lehet mondani. Legalábbis bátorított, hogy pályázzam meg ezt az állást. Ő egyébként már fél éve St. Michelben lakik, és nagyon tetszik neki ez a hely. Az a terve, hogy végleg itt telepszik le. – És maga? Maga is itt akar élni? – Túl korai lenne bármit mondanom ezzel kapcsolatban. – Gabynek láthatóan nem volt ínyére a vallatás. – Még semmit nem tudok az itteni életről. A munkámmal sem ismerkedtem meg, és Oliver is csak most kezdi majd az iskolát. – Itt fognak lakni? – Armand figyelmesen körülnézett, végigpásztázta pillantásával a napsütötte belső udvart és a csinos, emeletes lakóházat. – Egyelőre igen. Penny és Tom fölajánlották, hogy addig maradhatunk, amíg valami megfelelő helyet nem találunk, esetleg saját házat. – Gaby nem akart többet erről a kérdésről beszélni, ezért határozottan a férfihoz fordult. – Rólam már beszéltünk eleget, most maga jön. Régóta él Toulouse-ban? – A családunknak Cordes közelében, Gaillacban van a birtoka. Én azonban itt lakom, amióta megnyitottam a rendelőmet. Az anyám és a bátyám vezetik a családi vállalkozást. – Miféle vállalkozást? – tudakolta Gaby. – Borgazdaságunk van. Már nem is tudom, hány nemzedék óta ebből él a családunk. – És maga mégis orvos lett? Armand nevetve válaszolt. – Bizony, a családom legnagyobb bánatára. Pedig mint idősebb testvérnek, nekem kellett volna átvennem a birtok vezetését. Ehelyett Gerard öcsém és a felesége, Monique irányítják a borgazdaságot. Én már gyerekkoromban tudtam, hogy valami egész mást akarok csinálni... ami persze nem azt jelenti, hogy nem
szeretem a jó bort – fűzte hozzá nevetve. – Nekem több emberi kapcsolatra volt szükségem... Rájöttem, hogy egyetlen dolog vonz igazán: az emberekkel való foglalkozás. – Ezzel én is így vagyok – mondta Gaby. – Leginkább az izgat, hogy miként viselkednek az emberek különböző élethelyzetekben. A tanácsadói munkában is éppen ez érdekel a legjobban. – Nem tagadom, hogy fenntartásaim vannak a munkakörével kapcsolatban, de ettől függetlenül biztos vagyok benne, hogy nagyon keresett lesz a szolgáltatása. – Úgy értsem ezt, hogy sok stressz éri az üzem dolgozóit? Az orvos némán bólintott. Csend ereszkedett közéjük, szótlanul kortyolták a kávéjukat. Aztán Gaby törte meg a hallgatást: – És mit szeret még a jó borokon kívül? A férfi elmosolyodott. – Szeretem a zenét, pont úgy, mint maga. Aztán imádom az autókat. Na és nagyon érdekelnek a csaták, pontosabban a hadtörténet nagy csatái. Talán szokatlan hobby, de szenvedélyesen érdekel a katonai stratégia, és órákon át szívesen tanulmányozom a régi hadseregek felvonulási terveit, az ütközetekről készült feljegyzéseket. – Armand felállt. – Sajnos, most már mennem kell, még néhány fekvő beteget meg kell látogatnom – magyarázta. Gaby is felállt, és szótlanul kísérte vendégét egészen a bejáratig. Itt állt Armand olasz sportkocsija. A férfi elnevette magát, amint észrevette Gaby meglepetését. – Mondtam, hogy az autók is a gyengéim közé tartoznak. – Meg a csaták – fűzte hozzá az asszony nevetve. – Van még egy gyengém, amelyről eddig nem szóltam – nézett rá a férfi sokatmondó tekintettel. – Mégpedig? – fordult felé Gaby könnyelműen, de amint megpillantotta az arckifejezését, már meg is bánta, hogy feltette ezt a kihívó kérdést. – Odavagyok a fehér bőrű, vörös hajú nőkért. Gaby elvörösödött, de Armand valószínűleg ezt már nem vette észre, mert gyorsan beszállt a kocsijába, becsapta az ajtót, és már indított is. Gaby csak állt, mint akit odaszögeztek, és sokáig nézte az autó nyomában felkavarodott porfelhőt. – Ez pedig a tanácsadói szoba, remélem, tetszeni fog – nyitotta ki az ajtót Gaby előtt Julie Roberts, az üzemorvosi részleg ápolónője. Gaby belépett a tágas, világos helyiségbe. – Hát ez valóban nagyszerű – pillantott körbe. A falakat barackszínű tapéta, a padlót pedig hasonló árnyalatú szőnyeg borította. Fenyőfából készült íróasztal állt az ablak előtt, rajta az elmaradhatatlan számítógép, mögötte kényelmes, fekete bőr forgószék. Gaby a hatalmas panorámaablakhoz lépett. A harmadik emelet magasságából már nagyon barátságos képet mutatott a nyüzsgő város. A szoba másik felét két kényelmes fahéj színű kárpitozott fotel foglalta el. A falak mentén iratszekrények és könyvespolcok álltak. Gaby örömmel fedezte fel, hogy a kávéfőző mellett szépen fejlett és ritka szobanövények állnak, az egyik falon pedig néhány szép Toulouse-Lautrec másolat lóg. Miután körbejárta kis birodalmát, Gaby újra az ablakhoz lépett, és egy darabig szótlanul figyelte a várost. – Milyen szép a kilátás – fordult Julie-hoz. – Régóta dolgozik itt? – Csaknem két éve. – És hogy tetszik itt magának? – Az az igazság, hogy hamarosan férjhez megyek egy francia férfihoz, így aztán természetesnek tűnik, hogy ez a város lesz a lakhelyem. – Julie a füle mögé simította fényes, szőke haját. – De ettől függetlenül is szeretek itt lenni, sőt nagyon szeretek. – Itt ismerkedtek meg? Julie bólintott. – Igen. Jean Paul az OBEX berepülőpilótája. Már azon a napon megismerkedtünk, amikor két évvel ezelőtt munkába álltam. – Milyen romantikus! – mondta Gaby. – Ahogy hallom, Gaby, a maga története sem kevésbé romantikus – nézett rá fürkésző tekintettel Julie. – Az én történetem? – Gaby a komputert babrálta, és nem igazán volt ínyére ez a téma.
– A múlt héten, Melisande partiján beszélgettem Martin Jacksonnal, és ő olyasmit említett, hogy hamarosan összeköltöznek – mondta Julie kicsit zavartan, mert látta, hogy kényes kérdést érintett. Gaby bosszúsan vette tudomásul, hogy Martin ebben a számára idegen társaságban ilyesmit mesélt róla. – Nem jól értettem? Vagy nem szívesen beszél erről a dologról? – kérdezte Julie kicsit elbizonytalanodva. – Nem, nem, szó sincs ilyesmiről – hárította el Gaby Julie kérdéseit, anélkül hogy azokra választ adott volna. – Egyébként örülök az új tanácsadói feladatnak, amellyel megbízták – terelte másfelé a beszélgetést Julie. – Nekünk egyszerűen nincs időnk meghallgatni az emberek problémáit, mert túl sok a valóságos beteg is. – Épp ezért vagyok itt én – válaszolta Gaby vidáman. Szívesen beszélt a munkájáról, és őszintén megkönnyebbült, hogy nem kell a magánéletét kiteregetnie. Oldalra pillantott, mert észrevette, hogy valaki áll az ajtóban. Egy sötét hajú, karcsú, szép nő lépett be. – Melisande! – fordult hozzá Julié. – Ha jól tudom, még nem találkoztak? – Nem – mondta Gaby mosolyogva. – De hadd ragadjam meg rögtön az alkalmat, hogy elnézését kérjem, amiért nem tudtam elmenni a partira. – Madame Dexter, csakhogy megismerhetem! – Melisande finom metszésű arcán barátságos mosoly jelent meg. – Úgy hallottam, a kisfia miatt nem tudott eljönni. Jobban van már a gyerek? – Igen, már rendbejött. – Gaby fesztelenül válaszolt Melisande kérdésére. Eddig ugyanis valamilyen megmagyarázhatatlan okból tartott a nővel való találkozástól. Most azonban úgy érezte, hogy ez a félelme teljesen alaptalan volt. Melisande igazán szeretetreméltó. – Abban bíztam, hogy Raynerék ma esti vacsoráján találkozunk, de Lisa azt mondta, hogy maga nem tud eljönni. – Valóban, már elígérkeztem – mondta Melisande. – Nem lehetünk mindenütt ott – vetette közbe Julie. – Túl sok lenne. Na, én el is búcsúzom, mert vár a munkám. Magára hagyjuk, Gaby, ha valamire szüksége lenne, szóljon! – És még valamit, Gaby... – fordult felé Melisande elbűvölő mosollyal. – Ha kedve van, jöjjön le egy óra múlva, akkor bemutatom Laurent doktornak. – Köszönöm, de már megismerkedtünk – felelte Gaby. A két nő meglepetten nézett egymásra, aztán Gaby felé fordultak. – Valóban? – A doktor úr házában, jobban mondva a rendelőjében találkoztunk. A fiam váratlanul asztmarohamot kapott, amikor bent voltunk Toulouse-ban. Martin javasolta, hogy vigyük Olivert Laurent doktorhoz, aki valóban nagyon lelkiismeretesen ellátta. – Ettől függetlenül érvényes a meghívás, ha kedve van egy kis beszélgetésre, szívesen látjuk. Úgy tudom, ma még nem fogad pácienseket. – Igen, a mai napot arra szánom, hogy megismerkedjem a kollégákkal és az itteni munkával. Holnap kezdek. A két nő kiment, Gaby pedig hozzáfogott a kicsomagoláshoz. Egy nagy papírdobozból szép sorban a polcokra állította a könyveit és az irattartóit. Egy külön kis dobozból ezüstkeretes fényképet vett elő. Sokáig nézte a fotót, aztán óvatosan az íróasztalára állította. Mostantól Oliver és Terry mindig vele lesznek, amikor dolgozik. Mint reggel óta annyiszor, eszébe jutott, vajon miként telik Oliver első napja az iskolában. A gyerek már nagyon várta, hogy Sammel, Harryvel és Charlotte-tal együtt végre ő is iskolába mehessen, de Gaby észrevette ma reggel az arcán a szorongást. – Majd meglátod, nem lesz semmi gond – nyugtatgatta reggel Penny. – Személyesen fogom bevinni az osztálytermébe. Ugye beszéltél a gyerek betegségéről, amikor beírattad? – kérdezte Penny, aztán Gaby bólintását látva, Olivert a saját gyerekeivel együtt betuszkolta az autóba. Gabyt Martin hozta be reggel Toulouse-ba. – Amilyen gyorsan csak lehet, szerzek egy autót – mondta útközben Martinnak. – Nem kell annyira sietned a vásárlással, hiszen én ugyanoda megyek, ahova te. Miért ne mehetnénk együtt? – De nem mindig egyszerre végzünk – vetette ellen Gaby. – Meg egyébként is kényelmesebb lenne saját autóval a bevásárlás, egyáltalán az élet.
Martin nem válaszolt semmit, szótlanul ültek egymás mellett egészen addig, amíg megérkeztek a gyár parkolójához. – Ma felhívom az ingatlanügynököt a ház miatt, és megbeszélek vele egy olyan időpontot, amikor mind a ketten meg tudnánk nézni – mondta Martin, míg kiszálltak a kocsiból. A gyárépület főbejáratánál a férfi Gabyhez fordult. – Tudod egyáltalán, hová kell menned? Az asszony bólintott, és a táblára mutatott, amelyen egy vörös nyíl jelezte, merre található az üzemorvosi részleg. – Na, akkor jó... – mondta Martin biztató hangon. – Remélem, jól telik az első napod. – Köszönöm, Martin – mondta Gaby, és a férfi után pillantott, aki hosszú lépteivel már a folyosó végén járt. Hogy mennyire hasonlít Terryre... Most, hogy a pillantása volt férje képére tévedt, ugyanaz a gondolat futott át a fején... Martin annyira hasonlít Terryre, és mégis... Olyan furcsa ez az egész. Gyakran azon kapta magát, hogy szinte elvárja a férfitól, viselkedjen pontosan úgy, mint annak idején Terry. És mindahányszor, amikor a barátja nem tud megfelelni ennek az elvárásnak, csalódottan állapítja meg, hogy bármekkora a hasonlóság, a két férfi nem ugyanaz. Most már tisztában volt vele, hogy a külső hasonlóság fogta meg: Martin kék szeme, világosszőke haja és pompás teste. Amikor először meglátta Branchesterben, csaknem elájult a hasonlatosság láttán. Martin akkor azért kopogott be az üzemorvosi rendelőbe, mert az egyik férfi ápolót kereste, akivel rendszeresen fallabdáztak. – Sajnálom, de Greg már hazament – mondta Gaby, miután az első döbbenete elmúlt. – Nem baj – nevetett a férfi. – Akkor magával beszélgetek egy kicsit. – Épp a büfébe készültem – próbált az asszony kitérni. – Megengedi, hogy elkísérjem? – Persze. – Gaby szíve majd kiugrott a helyéből. Amióta Terryt elvesztette, most először történt meg, hogy felfigyelt egy férfira. Az ezt követő hetekben jó néhányszor találkoztak. Gaby sokáig úgy érezte, mindez csak álom, mintha ismét Terryt látná, vele randevúzna. És most itt van Toulouse-ban, mégpedig Martin biztatására. Elégedettség töltötte el, ahogy körbenézett új irodájában. Őszintén örült, hogy elfogadta ezt az állást. De a lelke mélyén sejtette, hogy Martinhoz fűződő kapcsolatában egyáltalán nem ilyen biztos. Talán majd lassan rájön, mit kell tennie. Itt az ideje, hogy a munkámmal foglalkozzam, szakította félbe egymást kergető gondolatait. A munka, a betegek és az új kollégák – e pillanatban ezek a legfontosabb dolgok az életében. Az új kollégák. – Mosoly jelent meg az arcán. – ...köztük Laurent doktor, sőt leginkább Laurent doktor... Nem találkozott még hozzá hasonló férfival, talán ezért érzett iránta különös vonzódást. Mit is mondott Martin? Túlságosan simulékony. Talán így is van, de Gabynek semmi kifogása sem volt ez ellen a tulajdonsága ellen. Sőt! Amint a férfira gondolt, legutóbbi találkozásuk emléke halk kuncogást váltott ki belőle.
4. FEJEZET Kopogtak, és valaki máris nyitotta az ajtót. Mire Gaby felnézett, már ott állt előtte Armand Laurent. – Zavarok? – tudakolta nyugodt hangon, miközben sötét szeme kérdő pillantást vetett az asszonyra. – Szó sincs róla. Jöjjön be! Éppen magához készültem. – Valóban? – Armand e szavak hallatán elcsodálkozott, de látszott, hogy örül a hírnek. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy megismerjem a kollégáimat, és beszéljünk a leendő munkámról. – Ja, igen, a munka. – A férfi arca elkomolyodott. – Én meg azt hittem, hogy rám kíváncsi. Gaby hallgatott, mert semmi elfogadható válasz nem jutott az eszébe. Ehelyett elmélyülten szemlélte Armand finom, méretre szabott, mélyzöld zakóját és hozzá illő drapp szövetnadrágját. Tartózkodó elegancia és sugárzó férfiasság áradt az orvosból. – Hogy van Oliver? – Köszönöm, jól. – Gaby dicsérte az eszét, hogy ma reggel hosszas meggondolás után épp ezt a krémszínű pamutszoknyát és a kedvenc kánikulablúzát vette föl, ezek voltak ugyanis nyári ruhatárának legcsi-
nosabb darabjai. – Ma ment először iskolába – folytatta. – Remélem, nem tér vissza a roham, és ha beilleszkedik abba a közösségbe, akkor kialakul a baráti köre is. – Én biztos vagyok benne, hogy Oliver feltalálja magát az új helyzetben. Ha abból indulok ki, hogy ugyanolyan bátor, mint a mamája... – Bátor? – Gaby csodálkozva pillantott a férfira. – Szerintem én egyáltalán nem vagyok bátor. – Dehogyisnem! – erősködött a férfi. – Nagy bátorság kell ahhoz, hogy egy gyerekkel egyedül új életet kezdjen valaki egy idegen országban. – Azért nem vagyok teljesen magamra utalva – vonta meg könnyedén a vállát Gaby. – Valóban. Monsieur Jacksonról elfeledkeztem. – Tulajdonképpen az egészet Martinnak köszönhetem – jelentette ki az asszony. – Azért talán nem mindent. – Armand láthatóan kicsit bosszús lett. – A maga szakértelmének biztosan döntő szerepe volt abban, hogy megkapta ezt a munkát. Monsieur Jackson legfeljebb a lehetőségre hívta föl a figyelmét. – Persze, de én nem is erre gondoltam. Martin a gyakorlati dolgokban volt pótolhatatlan, hiszen szerzett nekünk lakást, és segített a költözésnél. Nem utolsósorban pedig tőle származott az ötlet, hogy pályázzam meg ezt az állást. – Valóban? – A férfi udvariasan, de meglehetősen szórakozottan tette fel a kérdést. Pillantása Gaby íróasztalára tévedt, kézbe vette a bekeretezett fotót, alaposan szemügyre vette, aztán visszatette a helyére. – Tehát azért akart hozzám átjönni, hogy a munkájáról beszéljünk. – Igen. Itt az ideje, hogy megbeszéljük, mely betegeket lenne célszerű hozzám irányítani. Feltéve persze, hogy egyáltalán akarja ezt a szakmai együttműködést... – nézett rá Gaby kicsit elbizonytalanodva. – Azt hiszi, abban a helyzetben vagyok, hogy lemondhatok erről az együttműködésről...? – Armand nem vette le a tekintetét az asszonyról, mélyen a szemébe nézett. Gaby egészen elerőtlenedett az átható pillantástól, az íróasztala mögé menekült, és leült a bőrfoteljába, hogy időt nyerjen a válaszhoz. Tudta, hogy a beszélgetésük két szinten zajlik: az egyik, amit a férfi mond, a másik a tekintete, a mozdulatai, a hanghordozása. Megpróbálta ez utóbbiaktól függetleníteni magát, és csak a szavaira válaszolni. – Ha jól emlékszem, egészen egyértelműen a szemembe mondta, hogy nem sokat tart a tanácsadói munkáról. Hogy őszinte legyek, nem lep meg, nem maga az első orvos, aki előítéletekkel közelít ehhez a dologhoz. Általában azonban hamar be szokott bizonyosodni, hogy a munkájukat megkönnyíti az én szolgáltatásom. – Rendben van, akkor vegye úgy, hogy én máris maga mellett állok, minden olyasmit pártfogolok ugyanis, ami a saját munkámat megkönnyíti. – Ezek szerint számíthatok arra, hogy pácienseket kapok magától? – Természetesen. – A férfi leült az íróasztal szélére. – Ostobaság lenne, ha nem használnám ki ezt a lehetőséget. Szavai elég talányosan csengtek, Gaby csak sejtette, hogy személyes üzenete is van az elhangzottaknak. Nem tudott mit kezdeni ezzel a felismeréssel, ezért újra felállt a fotelból, s zavartan babrált az íróasztalán heverő papírok között. A férfi is felállt. – Ha éppen hozzánk készült, jöjjön most velem, bemutatom a kollégáknak. Gaby bólintott, a férfi kinyitotta neki az ajtót, és oldalra lépett, hogy kiengedje. Lesiettek a lépcsőn, majd beléptek a gyárépületbe. Ott szinte mellbe vágta őket a kalapácsok, fúrók, daruk fülsiketítő zaja. Mint valami őskori szörnyek csontvázai, úgy néztek ki a félig összeállított hatalmas légi járművek. A szerelőcsarnok csupán egy hatalmas üvegfallal volt elválasztva a tervezők és az igazgatóság irodáitól. A munkások a jól ismert sötétkék overallt viselték, mellükön hatalmas nagy OBEX felirattal. Gabynek már ismerős volt a környezet, hiszen Branchesterben alig különbözött az ittenitől a gyár külső képe. Az egyetlen különbség, hogy itt a dolgozók egy része olasz, német vagy éppen mint ő is, angol volt, míg a többség a helybéli franciák közül került ki. A különféle nyelvek keveréke és az egymással beszélgető emberek gyakori nyelvi nehézségei Gabyt is minduntalan saját hiányos francia nyelvtudására figyelmeztették. Armand ment elől, aztán udvariasan kinyitott előtte egy ajtót. Bent hirtelen nagy csend fogadta őket, az ablakok és az ajtó kiváló hangszigetelése kirekesztette a zajt.
– Most már legalább értjük egymás nyelvét – mondta a férfi mosolyogva. – Úgy érti, értjük egymás szavát – javította ki az asszony nevetve. – Hogyan? – Armand értetlenül pillantott rá. – Ez a mondás úgy szól, hogy érteni egymás szavát – magyarázta az asszony. – Vagy úgy! – A férfi vonásai felderültek. – Bocsásson meg, de elég sokat hibázok az angolban. – Szó sincs róla, maga kitűnően beszél – mondta Gaby gyorsan. – Bárcsak az én francia nyelvtudásom lenne ilyen jó! – Maga beszéli a nyelvünket? – A férfi kíváncsian nézett rá. – Sajnos, csak éppen hogy. Nagyon kevés maradt meg az iskolai éveimből. Sürgősen kellene találnom egy jó tanárt. – Helene taníthatná magát. – Helene? – Gaby nem tudta, kivel azonosítsa ezt a nevet. – Találkoztak már – mondta a férfi. – Toulouse-ban, a házamban. Ő nyitott ajtót, amikor Oliver rosszul volt. – Helene franciatanárnő? A férfi bólintott. – Korábban tanított. Most azonban az én... – A férfi elhallgatott, mint aki a megfelelő szót keresi. – A titkárnője? – kérdezte Gaby, de látszott, hogy a férfi nem pont erre gondol. – Asszisztense? Házvezetőnője? Armand nevetve mondta: – Mindegyikből egy kicsi. Gondoskodik rólam. Megmondja nekem, mikor hol kell lennem, és mit kell csinálnom. Kézben tartja az ügyeimet. Gabynek hirtelen szöget ütött a fejébe, ki lehetett az a másik nő, aki azon a napon még Armand lakásában tartózkodott, akinek a parfümjét a levegőben érezte, és a nevetését hallotta. – Már nagyon kerestem magát – mondta szemrehányóan Julie az orvosnak, amikor beléptek a rendelőbe. – Mindjárt kezdődik a rendelés. Armand láthatóan nem akart tudomást venni a szemrehányásról. – Áthoztam magammal Gabrielle-t, mert itt az ideje, hogy megismerkedjen az üzemorvosi részleggel és a kollégákkal. Julie az üvegfalon túl levő váróteremre mutatott, ahol máris több tucat ember üldögélt. – Látja, mennyi betegünk van? Az orvosi ellátáson kívül másra nemigen jut időnk, pedig sokan közülük csak azért jönnek ide, mert valakivel beszélgetni szeretnének. Biztosíthatom, Gaby, nem fog unatkozni. – Julie az előtte fekvő beteglistára nézett. – Itt van például Lisa Rayner, neki biztosan jót tenne, ha Gabyvel beszélgetne egy kicsit a problémáiról. Mit gondol, Armand? – Valószínűleg igaza van – mondta a férfi látható zavarban. – Lisa Rayner? – tudakolta Gaby. – Igen – bólintott Julie. – Ismeri talán? – Hogyne. A múlt héten Rayneréknél voltam egy partin. Ezek szerint Lisa itt dolgozik? – Nem. Ő nem. De mint bizonyára tudja, nemcsak a dolgozóinkat, hanem azok hozzátartozóit is ellátjuk. – Ha úgy véli, hogy hasznos lehet, szívesen beszélek Lisával. – Gaby fürkésző pillantást vetett a férfira. – Majd szóba hozom neki, és meglátjuk, mit szól hozzá – mondta Armand kurtán. Julie az órájára nézett. – Tíz percünk van a rendelés kezdetéig. Menjünk át a rendelőbe, ott megismerkedhet Suzanne-nal, a másik ápolónővel. És Luc is ott van, ő az ápolónk. Azt hiszem, van még annyi időnk, hogy megigyunk együtt egy csésze kávét. Gaby és Armand Julie nyomában végigment a rendelőhöz tartozó helyiségeken, míg végül elérték a személyzet szobáját. Julie bemutatta Gabynek az ugyancsak angol származású Suzanne-t. Luc francia volt, de szinte tökéletesen beszélt angolul. Gaby elszégyellte magát, és újfent elhatározta, hogy a legrövidebb időn belül komoly franciatanulásba fog. Julie kitöltötte a kávét a csészékbe. Armand-t közben telefonon keresték. Míg a férfi beszélt, Gaby az ablakhoz lépett. A gyárépület mögött a távolban jól látszottak a toulouse-i repülőtér kifutópályái.
– Sürgős esetünk van. Most hozzák fel az üzemcsarnokból a sérültet – mondta Armand, aki épp most tette le a telefont. – Mi történt? – kérdezte Julie. – Az egyik hegesztőnek a szemébe pattant egy szikra. – Az orvos sietős léptekkel elindult az ajtó felé. Julie Gabyre nézett: – Velünk jön? – Persze, szívesen. A sérült, egy harminc körüli angol férfi, a kezelőben feküdt. Láthatóan nagy fájdalmai voltak. Armand megnézte a sérült szemét, és fájdalomcsillapító szert csepegtetett bele. – És most mi lesz velem, doktor úr? – sóhajtott a férfi, miután kicsit csillapodott a fájdalma. – Megmarad a szemem világa? – Szemorvosnak kell látni a sérülést – mondta Armand megnyugtató hangon. – Roberts nővér gondoskodik róla, hogy haladéktalanul kórházba vigyék. Armand egy műszerrel alaposan megvizsgálta a férfi sérült szemét. Utána türelmetlenül nézett körbe, Julie-t figyelte, aki a papírmunkával volt elfoglalva, és közben a mentőket hívta. – Segíthetek valamiben? – kérdezte Gaby, és közelebb lépett az orvoshoz. Armand nem válaszolt azonnal, újra belenézett a férfi pupillájába. Aztán fölegyenesedett, de nem tekintett Gabyre. – Azt hiszem, ez nem a maga esete, ennek az embernek sürgősen szemsebészeti beavatkozásra van szüksége. Gaby összerázkódott, a férfi éles, kicsit türelmetlen hangja kijózanította. Világossá vált számára, hogy korai volt az öröme, és Armand változatlanul lesújtó véleménnyel van az ő munkájáról. Még ha ez nem is a személyének szól, feltehetően nem számíthat túl nagy segítségre tőle. Gabyt azonban nem olyan fából faragták, hogy az első akadály láttán meghátráljon. Egyre inkább kihívásnak érezte a feladatot. Be akarta bizonyítani Armand-nak, hogy igenis szükség van az üzemben a lelki tanácsadó munkájára. A napok gyorsan teltek, és egy hét múltán Gaby már egészen otthonosan érezte magát a gyárban, különösen a saját kis birodalmában. Napról napra több pácienst küldtek hozzá. Híre mehetett, hogy nem csak testi panaszokra lehet immár segítséget kérni. Lisa Rayner egy késő délután kopogtatott be Gaby ajtaján. A csinos, mélykék szemű, fekete hajú aszszony vonzó megjelenése kiáltó ellentétben állt az arcára kiülő kimerültséggel és reménytelenséggel. – Jó napot, Lisa! – üdvözölte Gaby az ajtóban álló nőt, kezet nyújtott neki, és hellyel kínálta. Lisa láthatóan nem tudta, miként viselkedjen. Gaby Armand-tól értesült róla, hogy depresszió elleni gyógyszert szed, de a betegség hátteréről az asszony eddig senkinek sem beszélt. – Nem is tudtam, hogy van ilyen rendelés itt nálunk – próbálkozott Lisa a könnyed társalgási hangnemmel. A fotel szélén ült, ezzel a testtartással is jelezve, hogy legszemélyesebb ügyeiről aligha eshet szó. – Ez inkább csak tanácsadás, vagy még az sem, legfeljebb lehetőség a beszélgetésre – próbálta oldani a feszültséget Gaby. – De mégiscsak arról van szó... az emberek problémáit próbálja megoldani... Lisa remegő keze jelezte, hogy valójában nagyon is szüksége lenne segítségre. – Szerintem az emberek mindig maguk oldják meg a problémáikat – mondta Gaby mintegy mellékesen. – Nekem legfeljebb annyi a szerepem, hogy meghallgatom őket. – Vagy úgy. Azt hittem, hogy maga valójában ápolónő. – Az eredeti szakmám szerint valóban az vagyok, de most már több éve ezt a munkát végzem. Egyre több helyen ismerik fel az orvosok is, hogy a gyógyszeres kezelés mellett vagy nem ritkán helyette hasznos lehet a pácienseknek nyújtott effajta támogatás. – Én gyógyszereket szedek. – Lisa hangja megremegett. – Depressziós vagyok. – És tudja, hogy mi váltotta ki ezt? – kérdezte Gaby óvatosan. – Tulajdonképpen nem. – Az asszony tanácstalanul nézett körül. – Mindenki azt mondja, hogy semmi okom sincs a depresszióra. A férjem szeret, jó állásom van, szép otthonunk, és mégis. Azt mondják, szedjem össze magam, és gondoljak az életemben meglevő szép és eredményes dolgokra.
– Ezek jól hangzó tanácsok, de a depresszióra éppen az a jellemző, hogy az illetők nem tudnak a tanácsokkal mit kezdeni. Aki össze tudja szedni magát, az nem depressziós, de ez a dolog egyáltalán nem elhatározás kérdése. A depresszió betegség, amit nagyon jól lehet gyógyítani. – Ezt egyelőre nemigen tapasztalom – mondta Lisa fáradt hangon. – A gyógyszerek ennél a betegségnél csak bizonyos idő múlva kezdenek hatni – mondta Gaby természetes egyszerűséggel. – Beszéljen kicsit magáról, ha nem esik nehezére! – Mire kíváncsi? – Alig tudok magáról valamit. Kezdjük talán az életrajzával... – Szóval – fogott bele Lisa zavartan – huszonnyolc éves vagyok, Leedsben születtem, és most már két éve Franciaországban élek. Három évvel ezelőtt házasodtunk össze Charlesszal. – Azt mondta, jó állása van. Hol dolgozik? – Ékszereket készítek, valójában önálló vagyok, otthon dolgozom. – Ez bizonyára nagyon érdekes munka – mondta Gaby elismerően. – Talán ezt is maga készítette? – mutatott a parányi türkizzel díszített ezüstmedálra, amely Lisa nyakában lógott. – Igen, én – mondta a nő nem titkolt büszkeséggel. – Csodálatos darab. Ahogy belépett, rögtön észrevettem. Hol értékesíti ezeket az ékszereket? – A katedrális közelében van egy ajándékbolt, nekik szállítok. – Egyszer elmegyek, és megnézem a munkáit. Lisa kicsit felengedett, de a tartása még mindig bizalmatlanságot és reménytelenséget tükrözött. – És a gyerekek? Gondolt már a gyerekszülésre? – kérdezte Gaby egy kis szünet után. – Még nem. Charles egyelőre a saját előmenetelére akar összpontosítani. Azt mondja, ráérünk még a gyerekekkel. – Maga pedig egyetért vele – folytatta Gaby kicsit kérdő hangsúllyal. – Meséljen valamit erről a mostani lehangolt állapotáról! Lisa arcvonásai megkeményedtek. Jó néhány másodpercig elszántan hallgatott. Aztán lassan belefogott. – Őszintén szólva, nem is tudtam, hogy ezt hívják depressziónak. Amikor Laurent doktor felírta ezeket a gyógyszereket, és megmondta, hogy szerinte mi a bajom, nem is akartam elhinni. – Milyen panaszokkal ment Laurent doktorhoz? – Azzal kezdődött, hogy teljesen összezavarodott az alvásom. Néha nem tudtam elaludni, aztán az éjszaka közepén felébredtem, később pedig egyre többet akartam aludni. Alig akartam elhinni, amikor egyik napról a másikra teljesen elvesztettem az étvágyamat. Kezdetben még örültem is neki, mert mindig gondom volt a kilóimmal, de ez a fogyás nem akart megállni. Végül pánikrohamok törtek ki rajtam, ahányszor csak elhagytam a lakást. Ez különösen nyomasztó volt, mert itt szinte kötelező a társaságban rendszeresen megjelenni... – Lisa hangja elcsuklott. – Amikor éjszakánként felébredt, mi jutott eszébe? – kérdezte Gaby óvatosan. – Borzasztó zűrzavar, mindenféle sötét gondolatok... Nem is tudok beszélni erről – mondta a nő remegő hangon. – Akkor beszéljünk egy kicsit Charlesról. Hol ismerkedtek meg? – Egy egyetemi kávézóban, Leedsben. Én ugyanis ott tanultam iparművészetet. – Charles leedsi? – Nem, ő délről való, Surreyban született. – Maga kollégiumban lakott? – Nem, a házasságkötésemig a szüleimmel éltem együtt. – Ezek szerint akkor vált el tőlük először hosszabb időre, amikor Franciaországba költöztek. – Nem egészen. Az esküvőnk után volt egy kis lakásunk Branchester közelében. – És mennyire volt szoros kapcsolata a családjával? – Nagyon közel laktunk egymáshoz. Az anyám gyakran meglátogatott minket. Együtt jártunk bevásárolni, szinte mindennap láttam őket. – Lisa hangja egyre fátyolosabb lett. – Meséljen a családjáról! – Nem sok mindent tudok elmondani. Van egy bátyám, Craig. Programozó. Az apám banktisztviselő volt, nemrégen ment nyugdíjba... – És az édesanyja? – Az édesanyám?
– Igen. Ő mit csinál? Lisa előregörnyedt a foteljában, és Gaby észrevette, hogy mindkét kezét ökölbe szorítja. – Az anyám meghalt – tört ki belőle. – Ó, nagyon sajnálom – mondta Gaby, de látta, hogy Lisa beszélni akar erről a fájdalmas témáról. Ezért halkan megkérdezte: – Mikor halt meg? – Egy évvel ezelőtt – suttogta alig hallhatóan Lisa, és közben könnyek gördültek le az arcán. Hosszú csend telepedett közéjük. Aztán Gaby halkan megszólalt: – Meséljen nekem az édesanyjáról, Lisa!
5. FEJEZET Egy óra múlva, amikor Lisa elment, Gaby becsukta a szobáját, és átsétált az üzemorvosi részlegbe. Társaságra volt szüksége, kimerült volt, mint mindig, ha nehéz esettel találkozott. – No, milyen volt az első hete? – kérdezte Julie barátságosan, amikor Gaby belépett hozzá. – Egészen jól alakulnak a dolgok – válaszolta Gaby. – Bár egyik-másik páciens meglehetősen kimerít. – Ráadásul teljesen új környezetben, idegen országban – mondta együtt érzőn Julie. – Éppen hallásvizsgálatot végeztem – mutatott az asztalon heverő mérőeszközökre. – Olyan magas nálunk a zajszint, hogy félévente ellenőrizzük a dolgozók hallását. – Egyébként mára már végzett? – Igen. Julie becsukta a műszerszekrény ajtaját, és hellyel kínálta. – Feltételezem, hogy itt egész más problémákkal találkozik, mint Branchesterben. – Ezt nem mondanám – válaszolta Gaby. – Az emberi természet nem változik országról országra, nagyjából mindenütt ugyanazoktól a bajoktól szenvednek az emberek. Ebben a pillanatban kinyílt a rendelő ajtaja, Armand lépett be. Gaby zavartan fészkelődött a heverőn, a férfi pedig egyenesen hozzá lépett. – No, csakhogy megtaláltam! – Nem is leplezett öröm volt a tekintetében, mint aki már régen várja ezt a pillanatot. – Arra gondoltam, ha kedve van, elmehetnénk Helene-hez, hogy megbeszéljük a franciaórákat. – Most rögtön? – mondta Gaby szinte dadogva, Julie pedig alig leplezett kíváncsisággal pillantott rájuk. – Persze – mondta a férfi. – Vagy nem ér rá? Gaby az órájára pillantott. – Tulajdonképpen... – Oliver? – Penny hozza haza a többi gyerekkel együtt. De Martinnal megbeszéltük, hogy ötkor találkozunk. – Addig még bőven van idő. Ha most máris elindulunk, addigra visszahozom magát. – Armand határozottan az ajtóhoz lépett, és ezzel mintegy eldöntöttnek tekintette, hogy indulnak Helene-hez. A férfi gyorsan, magabiztosan vezette sportkocsiját, pár perc alatt elérték a folyó mentén a főutcát. A forgalmas üzleti negyedből a csendes óváros felé hajtott. Ahogy csökkentette a kocsi sebességét, úgy forrósodott körülöttük a levegő. A délutáni hőség megszorult a szűk utcákban. Gaby azon kapta magát, hogy újra meg újra a mellette ülő férfira pillant. – Tudja Helene, hogy most érkezünk? – törte meg végül a hallgatást. – Nem tudja, de arról már beszéltem vele, hogy maga órákat szeretne venni tőle. Gabynek egyre inkább az volt a benyomása, hogy Armand egyszerűen utasításba adta Helene-nek a nyelvtanítást. De nem szólt egy szót sem, mert végül is Armand a főnöke volt. És Helene-nek is a főnöke, – ötlött az eszébe. – Szerintem hetente kétszer kellene órát tartaniuk – folytatta a férfi magabiztosan. – Ez nem lesz könnyű. A délutánjaimat, ha csak lehet, Oliverrel szeretném tölteni – mondta Gaby zavartan, de egyúttal váratlan öröm töltötte el arra a gondolatra, hogy a jövőben ilyen gyakran megfordulhat Armand szép otthonában. – És mi lenne, ha elhozná magával a fiát is? – mondta a férfi nevetve. – Vagy magukkal lenne az órák alatt, vagy szívesen vállalom, hogy foglalkozom vele. – Maga? – kérdezte Gaby egészen elhűlve.
– Nagyon szeretem a gyerekeket... Olivert meg különösen. Nekem nincs saját gyerekem, az unokaöcséimet szoktam néhanapján meghívni vagy meglátogatni, de erre sajnos ritkán van lehetőségem. Bekanyarodtak egy keskeny kapubejáróba. Gabynek ismerős volt a hely, de most alaposabban szemügyre vette a pompás falfestményeket, amelyek a bejárót borították. A napsütötte belső udvarban a férfi leállította a motort, kiszállt a kocsiból, és Gaby oldalára ment, hogy kinyissa neki az ajtót. Az asszony lassan szállt ki a kocsiból, és néhány másodpercig szótlanul állt, élvezte az épület különös légkörét. Minden olyan volt, mintha megállt volna az idő. A balkon oszlopaira felfutott szőlőtöveken még egy levél sem mozdult, a zárt belső udvar csendet és nyugalmat árasztott. Az épület valamennyi ajtaja és zsalugátere zárva volt. – Mi van magával? – szólalt meg halkan a férfi, aki megérezte Gaby hangulatát. – Itt minden olyan békés, gyönyörű és csendes – mondta az asszony halkan, és közben a tekintete végigpásztázta a sarokban álló kis tornyot, a dús virágzuhatagokat, majd felnézett a belső udvar felett kéklő négyszögletes égdarabra. – Látom, szereti a csendet – mondta a férfi halkan. Az asszony bólintott, és közben érezte, hogy a férfi az ujjaival mintegy véletlenül megérinti a karját. – Valóban nagyon szeretem a csendet és a nyugalmat. Sajnos, a legtöbb ember állandóan rohan, túl kevés nyugalom van a világban. Pedig a rohanásban annyi szépség mellett megyünk el vakon. – Gondolom, a pácienseinek is a nyugalmat ajánlja. Gaby egy pillanatig elgondolkozott, aztán bólintott. – Ebben valószínűleg különbözöm jó néhány kollégámtól, akik inkább még nagyobb aktivitást javasolnak... Szerintem túl sokszor hangzik el a pszichológiai tanácsadások során, hogy foglalja el magát, vagy mindig legyenek elintézendő feladatok az életében és így tovább... Én azt tapasztalom, hogy az emberek többségének inkább egy kis valódi nyugalomra, csendre van szüksége. Nem biztos, hogy ezt semmittevéssel kell eltölteni, hanem például azzal, hogy alaposan szemügyre vesznek dolgokat, és figyelnek a saját belső hangjaikra, amelyeket a mai, rohanó élet többnyire nem enged szóhoz jutni... – Gaby félrefordította a fejét, és észrevette, hogy mennyire közel áll hozzá a férfi. Egyikük sem mozdult, szótlanul álltak egymás mellett. Aztán hirtelen felhangzott egy éles csattanás valahol az emeleten, talán egy ajtót csukott be valaki. A pillanat elszállt, mindketten szinte ugyanabban a pillanatban indultak el a sötétzöld ajtó felé. Armand a lépcsőre mutatott, szótlanul mentek fel egymás mellett az emeletre. Aztán a férfi előresietett a folyosón, kinyitott egy ajtót, és fürkésző tekintettel nézett körbe a helyiségben. Láthatóan arra számított, hogy valakit ott talál majd. A szoba berendezése egészen elbűvölte az asszonyt. A bútorok finom francia stílusa, a függönyök és a szőnyegek élénk színei különösen elevenen hatottak az elefántcsontszínű falak előtt. A zárt zsalugátereken át csak parányi fénycsíkok jutottak be a szobába, és különös mintákat rajzoltak a csillogó parkettra meg a vastag perzsaszőnyegekre. – Foglaljon helyet! – fordult a férfi Gabyhez. – Elmegyek, megkeresem Helene-t, és hozok magának valami innivalót. Gaby fesztelenül leült a sarokban elnyúló hatalmas kanapén. Míg egyedül volt a szobában, azon gondolkodott, hogy Armand-ban van valami ódivatú, olyasmi, ami egy rég elmúlt korra emlékeztet, talán a lovagkorra, amikor a világ folyása sokkal lassúbb volt, és több idő maradt a szépség, a harmónia élvezetére. Pár perc múlva a férfi visszatért, mégpedig Helene társaságában. Csak most nézte meg alaposabban Gaby az asszonyt, és azonnal megállapította, hogy lényegesen idősebb, mint gondolta. Sötét, hátrafésült hajába ősz tincsek vegyültek, az arca tele volt finom ráncokkal. Jól szabott, de szolid vonalú kosztümöt viselt, frissen vasalt hófehér blúzzal, amelynek a nyakát arany brosstű díszítette. Gaby felállt a bemutatkozáshoz, és még inkább megerősödött benne az az érzés, hogy Helene pusztán Armand utasítására vállalta el, hogy őt franciára tanítsa. – Készítek teát, addig egyeztetni tudják az időpontokat – jelentette ki Armand ellentmondást nem tűrő hangon, bár az udvarias mosoly egy pillanatra sem tűnt el az arcáról. Helene e szavak hallatán meglepetten nézett a férfira. Láthatóan nem értette, miért cserélnek váratlanul szerepet, hiszen ebben a házban az ő dolga a tea elkészítése és felszolgálása.
A férfi Helene értetlen arckifejezését látva elnevette magát, mondott valamit franciául a nőnek, és gyorsan kiment a szobából. Amint egyedül maradtak, Gaby Helene-hez fordult. – Őszintén remélem, hogy nincs ellenére a tanításom. Helene egy kézmozdulattal jelezte, hogy számára teljesen természetes ez a megbízatás. – Laurent doktor a munkaadóm, és amivel megbízott, az beletartozik a munkámba. – A nő jól beszélt angolul, de a kiejtése nagyon franciás volt. – Mikor akar kezdeni? – Az OBEX-nél dolgozom, ezért csak késő délután vagy hétvégeken érek rá. Armand... Laurent doktor szerint hetente kétszer kellene találkoznunk. Helene vállat vont. Gaby kezdte magát nagyon kényelmetlenül érezni. A legjobb lenne, ha elfelejtenék ezt az egész franciatanulást, – gondolta magában. Ebben a pillanatban azonban belépett a férfi, kezében hatalmas tálcával. Azonnal megérezte, hogy valami feszültség van a levegőben. Gyorsan rájuk pillantott, és határozottan kérdezte: – Már meg is egyeztek az időpontban? – Szerda délután négykor és péntek este hatkor tartjuk az órát – válaszolta Helene gyorsan. Gaby egészen elhűlt, látva, hogy Helene mindenféle ellenvetés nélkül követi főnöke utasításait, pedig láthatóan semmi kedve sincs őt franciára tanítani. – Most, ha megengedik, távozom – mondta a nő. – Még elő kell készítenem a délutáni rendelést. – Helene gyorsan kisietett a szobából, anélkül hogy egyetlen pillantást vetett volna Gabyre. – Nagyon sajnálom, de nem tudtam, hogy még rendelése is van ma délután – mondta Gaby elnézést kérő hangon. – Semmi baj, van még időm. Jöjjön, igyuk meg a teát! – A férfi átnyújtott Gabynek egy finom porceláncsészét, amelyben aranyszínű tea gőzölgött. – Aztán visszaviszem a gyárba, még épp idejében odaér a találkozóra... Gaby kis bűntudattal itta a teáját. Az az igazság, hogy teljesen kiment a fejéből a Martinnal megbeszélt találkozó. – Még nincs is egészen öt óra – mondta Armand, miközben bekanyarodtak a gyár parkolójába. – Időben jöttünk, nem várakoztattuk meg Martint – fűzte hozzá, és közben Gabyre nézett. – Minden este hazaviszi magát? – Most még igen, de pár nap múlva szállítják a megrendelt autómat, azután már nem kell igénybe vennem Martin segítségét – mondta Gaby határozottan. – Ma egyébként nem is haza visz... – Hanem? – kérdezte Armand, miközben leállította a motort. Az asszony néhány másodpercig habozott, hogy beszámoljon-e erről a dologról, aztán valahogy kikívánkozott belőle. – Martin régóta keres egy felújítható parasztházat, és azt mondja, most végre megtalálta az igazit. Azt szeretné, ha én is megnézném, mielőtt megveszi. – A maga beleegyezésére van szüksége? Az asszony megvonta a vállát. Mivel Gaby adós maradt a válasszal, Armand tovább kérdezősködött: – Talán azt reméli, hogy egy nap a közös otthonuk lesz ez a ház? Az asszony elszántan hallgatott, és kibámult az ablakon. – Mit gondol, Gabrielle, ebben reménykedik Martin? – faggatta kitartóan a férfi. – Igen, azt hiszem – mondta az asszony alig hallhatóan, aztán zavartan megköszörülte a torkát. – Legalábbis feltételezem, hogy így van. – És maga is ezt akarja? – A férfi hangja kissé türelmetlenül csengett. – Én tulajdonképpen... – Férjhez akar menni Martinhoz? – Férjhez menni? – nézett rá Gaby elképedve. – Látom, csodálkozik, hogy erre a következtetésre jutottam, de ha Martin azt szeretné, hogy a házába költözzön, akkor feltehetően a házasság gondolata is megfordult a fejében. Ha nem ezt akarná, sértő volna a szándéka mind magára, mind a fiára nézve.
Ebben a pillanatban valaki megkopogtatta a kocsi ablakát. Gaby odafordult, és legnagyobb meglepetésére Martin állt ott. Az arcán alig leplezett bosszúság látszott. – Tehát már több mint egy éve van Toulouse-ban? – kérdezte Gaby a vele szemben ülő fiatalembert, aki zavartan kerülte a pillantását. A férfi szótlanul bólintott, miközben idegesen rágta a körmét. – Roberts nővértől hallottam, hogy problémái vannak, Justin. – Igen, úgy is lehet mondani. – A fiatalember kinyújtotta a lábát, és mereven nézte a szőnyeget. Pedig milyen jóképű férfi, – állapította meg Gaby magában. Hosszú fekete haját tarkóján a most divatos lófarokban hordta, láthatóan pár napja nem borotválkozott, ami azonban még vonzóbbá tette megjelenését. A legfeltűnőbb azonban majdnem fekete szeme volt, amely mindannyiszor megvillant, ahányszor felemelte tekintetét az asszonyra. – Akar mesélni erről? – kérdezte Gaby halkan, de határozottan. Justin bizalmatlanul nézett rá. – Nem hiszem, hogy ettől bármi is megváltozna. – Szó sincs arról, hogy én meg tudnám oldani a maga problémáját, de sokszor segít, ha az ember szavakba foglalja nyomasztó helyzetét vagy gondolatait, ha olyasvalakivel beszél ezekről, aki egyszerűen végighallgatja – fűzte hozzá. A férfi dacosan összeszorította a száját. – Nincs szükségem semmiféle tanácsra... – Ettől nem kell tartania, én semmit nem fogok tanácsolni – szakította félbe Gaby. – Azért vagyok itt, hogy meghallgassam, nem azért, hogy tanácsokat osztogassak. Ha kíváncsi lesz a véleményemre, természetesen elmondom, de ez csupán a véleményem, és magának egyáltalán nem kell azzal egyetértenie. Justin összeráncolta a homlokát. – Még mindig nem világos nekem, hogy miért jó az ilyen beszélgetősdi. Gaby elgondolkodva nézte a férfit, aztán váratlan ötlettől vezérelve azt mondta: – Nekem például egyszer segített, hogy beszélhettem a bánatomról. A férfi rávillantotta sötét tekintetét, és indulatosan megjegyezte: – Nyilván maga már akkor is benne volt ebben a lelkizésben. – Annak idején én ugyanolyan keveset tudtam az ilyesmiről, mint most maga – válaszolta az asszony nyugodt hangon. – Csak azután kezdtem magam is tanácsadással foglalkozni, amikor a saját bőrömön tapasztaltam, hogy ezzel segíteni lehet az embereknek. – A férfi tekintetén látszott, hogy ezek a szavak megfogták, ezért Gaby gyorsan folytatta: – Ez egy olyan időszak volt az életemben, amikor mélységesen lehangolt állapotba kerültem, nem tudtam, mit kezdjek azzal a szörnyű helyzettel, amelybe belecsöppentem. – Miféle helyzetbe? – A férjem meghalt egy balesetben – mondta Gaby halkan -, és egyedül maradtam a kisfiámmal. – Ó, hát ez szörnyű. – A férfi tekintete hirtelen megenyhült. – Nem az okozott gondot, hogy megbirkózzak a hétköznapi feladataimmal. – Az asszony egy pillanatig tétovázott, hogy folytassa-e a történetet. – Azt nem tudtam elfogadni, amilyen körülmények között a férjem meghalt. – Ezt hogy érti? – Justin óvatosan kérdezett, mintha attól tartana, hogy amit hallani fog, attól ő maga is megrémül. Gaby jól ismerte ezt a szorongással teli lelkiállapotot, amelyet ő is sokszor átélt Terry halála után. – A férjem egy olajfúró szigeten dolgozott – fogott bele Gaby. – Tűz tört ki a raktárban, ő azonban nem tudott kimenekülni. Bennégett. – Te jó ég... Justin nagy levegőt vett, és rémülten nézett az asszonyra. – Hónapok teltek el, és én még arra sem voltam képes, hogy a férjem halálára gondoljak, nem hogy beszélni tudjak róla – folytatta Gaby halkan. – És mi történt aztán? – Egy ismerősöm azt tanácsolta, hogy keressek fel egy szakembert, és tőle kérjek tanácsot. Kezdetben egyáltalán nem hittem benne, hogy ez segít, akárcsak maga most. Aztán mégis megpróbáltam, és azt kell mondanom, hogy ez volt a legjobb döntés, amelyet valaha hoztam.
Justin hallgatott, és közben nyugtalanul fészkelődött a helyén. Láthatóan beszélni akart, de nem tudta magát rászánni. – Lehet, hogy magának segített, de az én problémám egészen más... – De nagyon nyomasztja, ugye? – Hát, igen. – Megkérdezhetem, Justin, hogy tulajdonképpen miért kereste fel Roberts nővért? – Azt gondoltam, talán ő tud valakit, aki segíthetne nekem – mondta a férfi alig hallhatóan. – Magának van szüksége segítségre? A férfi hirtelen belevágott. – Nem rólam van szó, hanem a barátnőmről. – Mély levegőt vett. – Terhes. – Hányadik hónapban van? – A másodikban, legalábbis azt hiszem. – És miért gondolta, hogy Roberts nővér tud a barátnőjének segíteni? – Csak úgy gondoltam – vonta meg a vállát Justin. – Hogy esetleg tudna adni a barátnőmnek valami gyógyszert, vagy ajánl valami orvost... Tudja, mire gondolok... – A férfi zavart pillantást vetett Gabyre, aztán kibökte: – Tulajdonképpen baleset volt, véletlen. Nem akartuk, de mégis terhes lett. – Ez itt történt, vagy odahaza, amikor Angliában volt szabadságon? – kérdezte Gaby óvatosan. – A barátnőm itt lakik, francia – mondta a férfi. – Az apja kávézójában pincérnő. Ott ismerkedtünk meg. Most Gabyn volt a sor, hogy mély lélegzetet vegyen, aztán feltette a legfontosabb kérdést. – És a barátnője miként vélekedik erről a terhességről? – Ő sem akarja. – A férfi grimaszt vágott. – Mondtam már, ez csak baleset volt, biztos voltam benne, hogy szedi a tablettát. – Ha jól értem, egyikük sem akarja a gyereket. – Pontosan ez a helyzet. Csak a szüleivel van baj. Az apja azonnal a plafonon volt, amikor meghallotta, mi történt, és kijelentette, hogy össze kell házasodnunk. El tudja ezt maga képzelni? Én és a házasság? – Maga szerint mi lenne most a legjobb megoldás? – tudakolta Gaby óvatosan. – De hát ez teljesen világos, el kell vetetni. – A férfi úgy nézett rá, mintha kicsit nehéz felfogásúnak tartaná. – És mit szólnak mindehhez a maga szülei? Justin újra rágni kezdte a hüvelykujján a körmöt. – El kell fogadniuk. Nem tehetnek mást. Igaz, nagyon ellene vannak a terhességmegszakításnak, merthogy szerintük ez a vallásba ütközik... De végül biztosan beletörődnek. Gaby hallgatott egy darabig. A férfit figyelte, aki gondolatban messze járt. – Hogy hívják a barátnőjét? Justin értetlenül nézett rá. – Hogy micsoda? Ja igen. Claudine a neve. Claudine Flaubert. – Mit gondol, Claudine vállalkozna arra, hogy eljön hozzám? – Fogalmam sincs. De nem tartom valószínűnek. – A férfi vonásai hirtelen ellenségessé váltak. – Egyedül akar vele beszélni? – Nem feltétlenül. Sőt az lenne a legjobb, ha mind a ketten eljönnének. Mit gondol, megteszi ezt a barátnője? – Elképzelhető. – A férfi arcán látszott, hogy nemigen bízik ebben. – Maga úgy gondolja, hogy tudna nekünk segíteni? – Azt nem tudom – válaszolta Gaby. – De abban biztos vagyok, hogy kettőjükön múlik ennek a helyzetnek a megoldása. Én csak abban segíthetek, hogy maguk ketten megtalálják a megoldást. Justin szótlanul bámulta a padlót. – Mennem kell – pillantott aztán az órájára. – Gondolkozzon azon, amit mondtam! Szeretném, ha egypár nap múlva eljönnének mind a ketten. A férfi zavartan kerülte Gaby pillantását, aztán végül is rábólintott. – Rendben van. Miután Gaby egyedül maradt a szobában, nyújtózott, behunyta a szemét, és masszírozni kezdte fáradt nyakizmait. A feszült figyelem, amellyel páciensei szavait követte, néha valóságos izomlázat váltott ki nála.
Ebben a pillanatban halkan kopogtak az ajtón, és Armand lépett be. – Azért jöttem, hogy megkérdezzem, mi van magával – mondta a férfi. – Minden a legnagyobb rendben – válaszolta Gaby vidáman. – Őszintén szólva, egy kicsit kényelmetlenül éreztem magam, amikor pénteken a parkolóban kiszállt a kocsimból – fogott bele Armand. – Úgy láttam, hogy monsieur Jackson meglehetősen dühös volt. – Valóban elég mérges volt – bólintott rá az asszony. – Jobban mondva ingerült. – De én ezt nem egészen értem... Pontosan értünk oda... – Én sem értem pontosan, mi volt a baja. Talán az nem tetszett neki, hogy mi együtt voltunk. – De hát kollégák vagyunk, ez nem elég indok? – mondta a férfi meglepetten. – Ezek szerint nem. – Az asszony kezdte magát kényelmetlenül érezni. – Elmentek végül megnézni azt a házat? – Igen, itt van Fontaneille közelében – válaszolt Gaby kedvetlenül. – Nagyon szép helyen áll, de teljesen magányos. Ameddig a szem ellát, nincs egyetlen más épület sem. Nem hiszem, hogy Olivernek tetszene ez az elhagyatott környék. – Ezt megmondta monsieur Jacksonnak is? – Igen, de szerinte a gyerekek gyorsan alkalmazkodnak az új körülményekhez. – Értem. – Armand rövid szünet után így szólt: – Ezek szerint Martin megkérdezte magát, hogy hozzá megy-e feleségül. – Ez nem annyira kérdésként, mint megállapításként hangzott. – Nem, sőt azt sem hiszem, hogy ez a kérdés egyáltalán napirenden lenne kettőnk között – mondta Gaby kelletlenül. – Akkor tulajdonképpen miről van szó? – Egyszerűen összeköltöznénk, és közben kiderülne, hogy mivé fejlődik a kapcsolatunk. – Úgy értsem, hogy monsieur Jackson nem férjnek való? – Erről fogalmam sincs – mondta Gaby bosszúsan. – Sosem volt nős? – Nem, soha. – Gaby Armand-ra nézett. – De ugyanezt kérdezhetnénk magával kapcsolatban is. Nagyjából hasonló korúak... Maga miért nem nős? Armand nem válaszolt azonnal, elgondolkozva nézte az asszonyt. – Vagy talán nős? – jegyezte meg Gaby félig tréfásan. – Nem, és soha nem is voltam az – hangzott a válasz. – Meglehet, hogy maga sem férjnek való? – De, azt hiszem, sőt egészen biztos vagyok benne. – Akkor hogyhogy... – Hogy miért nem házasodtam meg eddig? Nagyon egyszerű a válasz. Eddig még nem találkoztam azzal a nővel, akivel szívesen eltölteném az életem hátralevő részét. – Ebben a pillanatban a férfi Gabyhez lépett, hozzáhajolt, és gyengéden megcsókolta. Mindez annyira váratlanul érte az asszonyt, hogy egy pillanattal később már nem is volt biztos benne, valóban megérintette a férfi szája az ajkát, vagy csak képzelte az egészet. Armand hátralépett, de nem vette le a tekintetét róla. – Mit gondol, monsieur Jackson az a férfi, akivel maga az élete hátralévő részét le akarja élni? – kérdezte halkan. – Nem tudom – suttogta Gaby. – Szereti őt? – Eddig azt gondoltam... Talán igen. Ő az első férfi, aki Terry halála óta közel került hozzám... – Feltűnően hasonlít a férjére... – mondta Armand. Gaby meglepetten nézett a férfira. Tehát Armand is látja a hasonlóságot. Mindkettőjük pillantása a fényképre esett. – Martin valóban épp úgy néz ki, mint Terry. Valószínűleg ez fogott meg benne. – És most, hogy már közelebbről is megismerte? – Az az igazság, hogy mostanában egyre több különbséget veszek észre kettőjük között. Sőt mind gyakrabban érzem úgy, hogy Martin egyáltalán nem hasonlít Terryre – szaladt ki Gaby száján a beismerés, amelyet eddig még magának sem mert megfogalmazni. Armand áthajolt az íróasztalon, és szelíden megérintette az asszony állát.
– Legyen óvatos, Gabrielle! Ne csináljon semmi meggondolatlanságot, ne ugorjon fejest olyasmibe, amiről már most is érzi, hogy nem az igazi megoldás! Az asszony éppen válaszolni akart, amikor kopogtak az ajtón. – Szabad! – kiáltotta, mire Melisande lépett be az ajtón. – Az aláírandó leveleit hoztam, Gaby... – Elhallgatott, mert csak most vette észre Armand-t. – Elnézést, nem akartam zavarni... – Nem zavar, Melisande – válaszolta Gaby mosolyogva, és mintegy mellékesen hozzáfűzte: – Máris aláírom a leveleket. Laurent doktor éppen menni készült. Armand kiment a szobából. Gaby aláírta a hivatalos leveleket, aztán átnyújtotta őket a szokatlanul hallgatag nőnek. Melisande átvette a leveleket, és szó nélkül kiment. Gaby az ablakhoz lépett, és nagyot sóhajtott. Szerette az ablakból elé táruló látványt. A nap közeledett a látóhatárhoz, de még mindig hőség ülte meg a várost. Armand szavai mélyen felkavarták. Hogy is áll valójában Martinnal? Elég ez a bizonytalan vonzódás ahhoz, hogy összekössék az életüket? Megpróbálta tisztázni saját érzéseit, és be kellett ismernie, hogy az elmúlt hónapok során nem került közelebb a férfihoz. Szinte semmi más figyelemre méltót nem talál Martinban, mint a Terryhez való külső hasonlóságát. – Nem szeretem Martint – mondta ki félhangosan az igazságot. – Soha nem is szerettem. És egy halk hang a belsejében azt súgta, hogy ebből már nem is lesz szerelem. És most mit tegyek? – fogta el a bizonytalanság. Menjek vissza Angliába? Nem, erről szó sem lehet! – döntötte el magában. Akárhogy is alakulnak a dolgok Martinnal, jól érzi magát Franciaországban. Szereti ezt a munkát, és hála istennek Oliver is megtalálta a helyét. Barátok veszik körül őket, Penny, Tom, Adele, Julie... és persze Armand. Ahogy a férfira gondolt, különös öröm töltötte el, most gondolt először arra, hogy talán csak őmiatta akar Toulouse-ban maradni. Ettől egy kicsit megijedt. De akárhogy is, Armand kedves férfi, és van benne valami régimódi franciás báj, ami különösen vonzóvá teszi. Viszont alig ismerik egymást. Túlságosan kuszának látta az Armand-nal kapcsolatos érzéseit, ezért úgy döntött, nem foglalkozik velük. E pillanatban egyébként sokkal fontosabb feladatai is vannak. Tisztáznia kell Shackletonékkal, hogy maradhatnak-e még egy ideig náluk, amíg megfelelő lakást talál. Abban már biztos volt, hogy sosem fog Martin házába költözni. Mindezt persze el kell mondania a férfinak is. Erre a gondolatra összeszorult a szíve.
6. FEJEZET Másnap este Gaby nagy levegőt vett, és elszánta magát a Martinnal való nagy beszélgetésre. Úgy érezte, vadonatúj, csillogó autója erőt ad neki ehhez a kínos feladathoz. Martin St. Michel-i bérelt lakásához hajtott, és előzetes bejelentés nélkül becsengetett. Mielőtt Martin bármi ellenvetést tehetett volna, barátságos, de határozott hangon közölte vele, hogy véget akar vetni a vele való kapcsolatnak. – És mihez akarsz kezdeni? – kérdezte a férfi néhány másodpercnyi hallgatás után. Háttal állt Gabynek, kibámult az ablakon, és nem látszott különösebben megrendültnek. – Ezt hogy érted? – Hazaköltözöl Angliába? – A férfi még mindig háttal állt neki. – Valószínűleg nem, legalábbis nem azonnal. – Ez elég meglepő – fordult felé Martin, és láthatóan dühös volt. – Megkérem Pennyt, hadd maradjunk nála még pár hétig, közben remélhetőleg találok valami elfogadható bérlakást. Lehet, hogy ez most rosszulesik neked, Martin, de én a történtek ellenére szeretek itt lenni, a munkám pedig különösen kedvemre való. – És mi lesz azzal a parasztházzal, amelyet pár nappal ezelőtt együtt néztünk meg, és akkor láthatóan neked is nagyon tetszett? – kérdezte a férfi keserű hangon. – Hidd el, Martin, nagyon sajnálom, ami kettőnk között történt! De már régóta úgy érzem, nem vagyunk igazán egymáshoz valók. Ez a házvásárlás csak siettette a döntésemet. Nem akartam, hogy közös életet feltételezve vágjál bele a vásárlásba. A férfi megvonta a vállát. – Valószínűleg ennek ellenére meg fogom venni. Ritka jó befektetésnek látszik. – Ez már a te dolgod – mondta Gaby távolságtartó hangon.
Martin megint az ablakhoz lépett, kerülte az asszony pillantását. Gaby kicsit csodálkozott, hogy ilyen könnyen veszi a szakítást. Mennyire felszínes a két férfi hasonlósága! – gondolta magában. Terry ilyen helyzetben biztosan nem tudott volna ennyire szenvtelen maradni. – Most jobb, ha megyek – mondta kis sóhajjal. – Oliver nem tudja, hol maradok ilyen sokáig. – Biztos vagyok benne, hogy ez a doktor van a háttérben – tört ki a férfiból. – Micsoda? – meredt rá Gaby. – Igen. Ez a Laurent. – Martin arca egészen elvörösödött a dühtől. Gaby megütközve nézett rá. – Laurent doktor? Miért gondolod, hogy bármi köze van ehhez? – Elcsavarta a fejed azzal a sima francia modorával meg a milliókat érő házával. – Tévedsz, Martin – mondta az asszony nyugodtan. – Egész egyszerűen arról van szó, hogy beláttam, ami minket összeköt, kevés a közös élethez. Sajnálom, hogy ezt a szemedbe kell mondanom, de nem szeretlek. Vagy legalábbis nem úgy, ahogy te gondolod. – Most biztosan azt hiszed, hogy amit a doktor iránt érzel, az igazi szerelem! Szeretnélek figyelmeztetni, hogy nem Angliában vagyunk, itt a szerelemnek egészen más jelentése van, mint nálunk. Emlékezz a szavaimra! – Elmegyek, nem akarom ezt tovább hallgatni. – Gaby sietve hagyta el a házat, beült a kocsiba, és gyorsan elhajtott, anélkül hogy egy búcsúpillantást vetett volna Martin otthonára. Mire Shackletonék házához ért, némileg megnyugodott, de Penny figyelmét nem kerülte el, hogy mennyire zaklatott, és kedves mosollyal teázni hívta a nappaliba. – Néha szüksége van az embernek arra, hogy a jó angol szokásokban keressen menedéket. A teázás csodálatos módon mindig megnyugtat. – Nekem is a legkedvesebb időtöltéseim egyike – mondta Gaby, és kis sóhajjal kényelembe helyezte magát a kanapén. – Mi történt? – kérdezte Penny. – Tulajdonképpen egy szívességet szeretnék kérni – fogott bele Gaby. – Lássuk, miről van szó? Ha bármilyen módon segíteni tudok, szívesen megteszem. Gaby a kistányérra tette a csészét, és hogy időt nyerjen, sokáig kavargatta a teáját. – Azt szeretném kérdezni, hogy maradhatnánk-e valamivel tovább, mint ahogy terveztük. – Természetesen – válaszolta Penny gondolkodás nélkül. – Történt valami? – Úgy is lehet mondani – felelte az asszony. – Martinról van szó? – Igen... Sajnos, be kellett látnom, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. És én vagyok az, aki megváltozott, legalábbis ami az érzéseimet illeti. – Meséld el, hátha ettől könnyebb lesz! – Nos, az volt az eredeti tervünk, hogy Martin keres egy felújításra váró parasztházat. Az átalakítás után Oliverrel együtt oda költöztünk volna. Sokáig azt hittem, hogy én is ezt akarom. – Gaby nagy levegőt vett. – Most megtalálta Martin a keresett házat... Számomra azonban egyértelművé vált, hogy soha nem fogok odaköltözni. Penny nem egészen értette a helyzetet. – A házzal vagy Martinnal van a baj? – Mind a kettővel. Amikor megláttam a házat, az első gondolatom az volt, hogy képtelen lennék itt eltölteni az életem hátralevő részét. És rögtön utána rájöttem, hogy ennek az ellenérzésnek van egy sokkal mélyebb oka is. – Mégpedig? – Nem akarok Martinnal együtt élni. – Aha. Az ezt követő percekben csak a távoli gyerekzsivaj enyhítette a csendet. – Talán hamarabb kellett volna végiggondolni a kapcsolatunkat, mielőtt eljöttünk Angliából – mondta Gaby bizonytalanul. – Felesleges visszamenőleg szemrehányást tenni magadnak – vágott közbe Penny. – Egyáltalán nem lehet tudni, hogy Angliában mikor jutottál volna erre a felismerésre. Lehet, hogy épp ez a nagy változás kellett. Úgy gondolom, hogy a lehető legjobbkor néztél szembe az igazsággal, hiszen még nem költözte-
tek össze, még semmi visszafordíthatatlan sem történt. Egyébként pedig, ahogy látom, Martintól függetlenül is jól érzed magad Franciaországban. Oliver is ragyogóan feltalálja magát az új környezetben. Gaby rábólintott. – Én is így látom. – Akkor viszont semmi okod sincs arra, hogy visszamenj Angliába. Hidd el, én egyenesen örülök, hogy itt laktok! Néha olyan egyedül érzem magam, különösen esténként, amikor Tom későn jön haza. Gaby csodálkozva pillantott az asszonyra. Volt valami különös Penny hangjában, ami felkeltette a figyelmét. – Pedig én azt gondoltam, hogy mindketten szívesen vesztek részt az itteni társasági életben. – Valaha így is volt, de mostanában kezd az idegeimre menni ez a sok üres fecsegés és udvarias mosolygás, amiből az úgynevezett társasági élet áll. – Valami nincs rendben, legalábbis úgy érzem a hangodból – mondta Gaby óvatosan. – Az utóbbi időben eltávolodtunk egymástól Tommal – ismerte be Penny letörten. – Mind gyakrabban zördülünk össze apróságokon is. – Szívesen meghallgatlak, ha nem esik nehezedre erről beszélni. Penny magába roskadva ült egy darabig, aztán felpillantott. Gyanúsan csillogott a szeme. – Nem is tudom pontosan megfogalmazni... Tom olyan távolságtartó lett. Először azt hittem, hogy csak a munkahelyi gondjai nyomasztják, hiszen valóban kimerítő munkát végez. – Ezt én is megerősíthetem – mondta Gaby. – Nagyon felelősségteljes beosztása van az OBEX-nél. – Már arra is gondoltam, hogy túl sok neki ez a felelősség – folytatta Penny. – A beosztottjai különösen sok gondot jelentenek számára. Néha az az érzésem, ezekért az emberekért többet vállal, mint a családjáért... – Penny nagyot sóhajtott. – És olyan sejtésem is van, hogy esetleg van valakije. – Tomnak? – Gaby meglepve nézett Pennyre. – Ezt nem tudom elhinni. Tom maga a tökéletes családapa. És biztos vagyok benne, hogy imád téged, Penny. – Valaha én is azt hittem, de már nem vagyok benne biztos. – Penny keze remegett. – És hogyan jutottál erre a gondolatra? – Ez inkább csak afféle megérzés. Mondtam már, hogy olyan távolságtartó mostanában... A szex sem nagyon érdekli, ami azelőtt igazán nem volt rá jellemző. És csaknem minden este későn jön haza. – Én azért el tudom képzelni, hogy mindez a munkahelyi gondjaival magyarázható. – Lehet... De ha nem beszél ezekről, akkor nem tudok neki segíteni... Azt hiszem, már nem szeret. – És gyanakszol is valakire? – kérdezte Gaby óvatosan. – Sajnos, igen! – tört ki Pennyből a keserűség. – Sőt pontosan tudom, kiről van szó. A titkárnőjéről, Melisande Legrande-ról... – Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Sam rontott be a szobába. – Sam! Nem látod, hogy beszélgetünk? – szólt rá bosszúsan a gyerekre Penny. – De Harry beleesett a patakba! – kiáltotta a gyerek ijedten. – Te jó ég! – Penny felugrott, és kiszaladt a házból, Gaby a nyomában. Félúton találkoztak a többiekkel. Harry csuromvizesen és nyakig sárosan fürkészte anyja dühös tekintetét. Charlotte és Oliver alig tudta magába fojtani a nevetését. Miután kiderült, hogy az ijedtségen kívül semmi baja sincs a gyereknek, Gaby megállapította, hogy épp az ilyen élmények hiányoztak eddig a fiának, a közös kalandok, csínytevések más gyerekekkel, amire olyan ritkán volt alkalma. Aznap este, amikor Gaby lefektette, Oliver úgy súgta a fülébe, mintha valami nagy titkot árulna el: mama, nagyon jó itt. Ezen az estén már nem volt lehetőség arra, hogy folytassák Pennyvel a délután félbeszakadt beszélgetést, de amit hallott, az ugyancsak elgondolkoztatta Gabyt. Semmi kétség, hogy Melisande Legrande nem mindennapi nő, de ennek ellenére nehezen tudta elképzelni, hogy Tom Shackletonnak viszonya lenne vele. Mindenesetre elhatározta, hogy ezután nyitott szemmel jár az OBEX-nél. Hátha mégis vannak olyan jelek, amelyek elkerülték a figyelmét. – Azt hiszem, ennyi elég volt mára – mondta Helene. Gaby már szédült, úgyhogy nagyon is egyetértett azzal, hogy fejezzék be mára a franciatanulást. Helene kiváló nyelvtanár, ismerte be a korábbi előítéleteit félretéve. Zúgó fejjel szedte össze a könyveit, és már éppen indulni készült, amikor megjelent az ajtóban Armand. – Nos, milyen az új tanítvány? – pillantott Helene-re.
– Madame Dexter igazán tehetséges. Így nem csoda, hogy gyorsan halad. Gaby érezte, hogy Helene-nél ez a legnagyobb dicséret, amelyet egy tanítvány elérhet. – Nagyon siet? – kérdezte a férfi, miközben lefelé mentek a lépcsőn. – Tulajdonképpen ráérek. – Gaby az órájára nézett, aztán így folytatta: – Penny-nek mondtam, hogy ma franciaórára jövök, így ő hozza el az iskolából Olivert. – Nagyszerű. Akkor mutatok magának valamit. Gaby gyors pillantást vetett a férfira, és elismerően állapította meg, hogy a mai öltözéke is kifogástalan. Ez a homokszínű nadrág és a rozsdabarna pólóing nagyon jól áll neki. – Messze megyünk? – kérdezte kíváncsian. – Nem. Egyáltalán nem messze. – A férfi könnyedén megfogta a könyökét, és a belső udvarba vezette. Csend honolt a falak között, az árnyékban hűvös fuvallat csapta meg Gabyt. A táskájába nyúlt, kivett belőle egy könnyű kendőt, és a vállára terítette. Armand minden zavar nélkül igazította el az asszony hosszú fürtjeit, aztán komoly pillantást vetett rá. Mozdulatlanul álltak a csendben, körülvette őket az udvar bizalmas és meghitt hangulata. Gaby alig mert levegőt venni, a férfi egészen közel lépett hozzá. Látszólag azzal volt elfoglalva, hogy a kendője alá szorult hajfürtöket kiszabadítsa, de Gaby pontosan tudta, hogy ez csak ürügy. Nemrégen ért véget egy heves zápor, az esőcseppek még ott csillogtak a muskátlik bársonyos szirmain. A nap kibújt a felhők mögül, és ragyogó fénnyel borította be a tiszta eget és a körülöttük elterülő kertet. Mindkettőjüket fogva tartotta a pillanat varázsa. Úgy érezték, most téren és időn kívül vannak. Gaby azt kívánta, bárcsak örökké tartana e futó pillanat, de tudta, hogy ez hiú remény, ezért halk sóhajjal ellépett a férfi mellől. Armand kivezette az utcára, lépteik visszhangoztak a macskaköveken. Egy szűk közben jártak. A férfi az árkádok alatt húzódó üzletek egyikére mutatott. – Itt árulja Lisa Rayner az ékszereit. – Mindketten megálltak az elegáns üzlet kirakata előtt. – Tudta, hogy Lisa eredetileg aranyműves? – Igen, mesélt róla. – Gaby kíváncsian nézegette a sötétkék szaténra elhelyezett csillogó nyakláncokat, fülbevalókat és brossokat. – Nagyon tehetséges – mondta az asszony elismerően, és a pillantása megakadt egy akvamarinnal díszített ezüst karkötőn. – Sokáig beszélt Lisával? – kérdezte Armand. – Igen, és az az érzésem, hogy megtaláltuk a betegsége gyökerét. – Valóban? – kérdezte a férfi őszinte csodálkozással a hangjában. – Hamarosan újra eljön hozzám – folytatta Gaby. – Azt hiszem, nemsokára feleslegessé válik a gyógyszeres kezelése. – Nagyon meglep, amit mond – fordult felé Armand, és Gaby úgy érezte, nyoma sincs a hangjában rosszallásnak vagy szakmai irigységnek. Elhagyták az árkádokat, és hirtelen egy templom előtt találták magukat. Az erődre hasonlító templomot valaha magas falak vették körül, a másik oldalról pedig mély vizesárok védelmezte. A főbejárathoz sétáltak, méltóságteljes lépcsősor vezetett föl a rézborítású bejárati ajtóhoz. Armand kinyitotta a súlyos ajtót, és a karjánál fogva bevezette Gabyt a templomba. A hatalmas templomhajót hűvös félhomály töltötte be, a falak mentén álló szobroknak inkább csak a körvonalait lehetett sejteni. Enyhe tömjénillat érződött a mozdulatlan levegőben. A templom ablakait színes üvegmozaikok díszítették. Armand egyszer csak megérintette az asszony vállát. – Nézzen oda! – suttogta. Gaby odafordult, és észrevette, hogy az egyik homlokzati ablakon át teljes pompájában besüt a lemenő nap. A vörös mozaikon áthatoló fénysugarak az egész templomot vörös fénybe borították. Különös, szinte félelmetes látvány volt, mintha lángra lobbant volna a templomhajó. A lenyűgöző fényjáték nemcsak őket kápráztatta el, a hatalmas templomban csendesen nézelődő turistacsoport felől is elragadtatott hangok hallatszottak. – Ez valóban csodálatos – suttogta Gaby, és a férfihoz hajolt, aki a vállára tette a kezét. Így álltak szorosan egymás mellett, míg a lenyugvó nap sugarai eltűntek a templomablakból, kialudt a vöröslő tűzijáték, és a templom ismét hűvös és méltóságteljes homályba burkolózott. – De tulajdonképpen nem is ezért hoztam ide magát – szólalt meg Armand elfogódott hangon. – Ez csak amolyan ráadás volt... – titokzatoskodott, és a hátsó kijárat felé vezette az asszonyt.
Gaby szorosan a férfi nyomában ment a szűk, keskeny folyosón, amikor egyszer csak zongoraszó ütötte meg a fülét. Olyan váratlan és bensőséges volt a zene, hogy Gaby akaratlanul megállt egy pillanatra. Jól ismerte ezt a darabot, Rahmanyinov egyik zongoraversenyét játszotta valaki. Armand megállt, és megvárta az elbűvölten hallgatózó asszonyt, mosolyogva nyugtázta az elragadtatottságát. Áthaladtak még egy boltíven, aztán egy csodálatos kertben találták magukat. Alacsony, labirintus formájú sövény vette körül a belső udvart. Az egyik sarokban mediterrán fenyők magasodtak a kolostorépület fölé. – Le Cloitre des Jacobins – súgta a férfi halkan, és belekarolt Gabybe. Végtelen béke töltötte be körülöttük a teret, amely egészen más hangulatot árasztott, mint néhány perccel ezelőtt a templom. Nem volt annyira méltóságteljes a pillanat, mégis mind a ketten megbabonázva hallgatták a gyönyörű kert csendjébe szűrődő muzsikát. Végigmentek a kolostor kerengőjén a kis emelvény irányába, ahonnan a zongora hangjai hallatszottak. Végre az oszlopok közül kibukkanva megpillantottak egy hosszú szőke hajú, fiatal nőt, ő játszotta Rahmanyinov zongoraversenyét. Gaby elragadtatva hallgatta, és amikor elhangzottak az utolsó akkordok, a többi látogatóval együtt lelkes tapsban tört ki. – Ki ez a nő? – tudakolta a férfitól. – Maga tudta, hogy most itt fog játszani? – Igen, tudtam, és épp ezért hoztam ide magát. Francine Galianának hívják, és a város legjobb zenekarának a szólistája. Ez amolyan főpróba a következő koncertje előtt. Sejtettem, hogy tetszeni fog magának. – Csodálatosan játszott – mondta az asszony lelkesen. – Maga pedig nagy örömet szerzett nekem ezzel a meglepetéssel, és azzal is, hogy ilyen pontosan tudja, mi tetszik nekem. – Ez azért nem volt olyan nehéz. Maga árulta el még a megismerkedésünkkor, hogy szereti a jó zenét. Kéz a kézben mentek vissza a templomba, aztán ki az utcára. Gabynek hirtelen Martin jutott az eszébe, ilyen meglepetésre tőle aligha számíthatott. Gaby Armand házának udvarán hagyta a kocsit. Amikor odaértek, a férfi magától értetődően tette fel a kérdést: – Volna kedve meginni velem egy kávét? – Nem, most már valóban sietnem kell. Oliver rég otthon van. De... nagyon köszönöm ezt a délutánt, Armand. A férfi kinyitotta neki a kocsi ajtaját, de mielőtt Gaby beszállt, megfogta a kezét. – Azt hiszem, Gabrielle – kezdte halkan, és szorosan tartotta a kezét -, azért tudtam, hogy mivel szerezhetek örömet magának, mert a megérzéseimre hagyatkoztam. Nagyon sok közös vonás van bennünk. – Lehet, hogy igaza van – válaszolta az asszony alig hallhatóan. Egy pillanatig azt hitte, a férfi meg fogja csókolni. Az arcát a fény felé fordította, és lehunyta a szemét. Aztán valamilyen megérzéstől hajtva a szemközti ablakra pillantott, és látta, amint egy smaragdzöld ruhás alak eltűnik onnan. Bár az arcát nem látta, tudta, hogy Helene állt az ablakban, ő viselt ilyen színű kosztümöt a délutáni órán. Gaby zavarba jött, az a tudat, hogy meglesték őket, egy pillanat alatt kijózanította, egyszer csak eltűnt az a meghittség, amely egész délután ott lebegett közöttük. – Reggel találkozunk – mondta kurtán, beült a volán mögé, és azonnal becsukta az ajtót. Armand, aki nem láthatta Helene-t az emeleti ablakban, láthatóan egészen összezavarodott, nem értette, mi történt az asszonnyal. Amikor Gaby indított, csalódottan oldalra lépett, és búcsúra emelte a kezét. Oliver a Shackleton gyerekekkel játszott a kertben. Penny a virágaival foglalatoskodott, Adele pedig éppen frissítőt hozott ki a házból a szomjas kölyköknek. Véletlenül Tom is otthon volt, meztelten felsőtesttel nyírta a füvet a ház mögött. Gaby fürkésző pillantást vetett a férfira, aki ma napközben is sokszor jutott eszébe. Penny tegnapi bizalmas közlése után megpróbálta kifürkészni az OBEX-nél, hogy jogos-e az asszony féltékenysége. Melisande és Tom azonban olyan természetesen viselkedtek egymással a munkahelyükön, hogy semmi sem utalt Penny rossz sejtéseinek igazára. Tom észrevette az asszonyt, és intett neki. Gaby is üdvözlésre emelte a kezét. Ebben a pillanatban Oliver rohant oda hozzá. Csaknem felborította, annyira megörült neki. – Anyu, ma este eljön hozzánk Martin? – Nem, kicsikém, ma nem. – Akkor mi megyünk hozzá?
– Nem, mi sem megyünk hozzá. Egy kis hallgatás után a gyerek óvatosabban folytatta: – És mi van azzal a házzal, amelyet meg akartatok nézni? – Én már meg is néztem – válaszolta Gaby türelmesen. – Na és milyen? – Oliver hangjából valami furcsa bizalmatlanság érződött, és Gaby észrevette, hogy a másik három gyerek a játékot félbehagyva ott hallgatózik mögötte. – Hát, biztosan szépen fel lehetne újítani... – fogalmazott Gaby óvatosan. – És Oliver ott fog lakni? – szólalt meg váratlanul Harry. Mind a négy gyerek feszülten figyelte Gabyt, aki hirtelen nem tudta, mit mondjon. – Nem, Harry – szólalt meg végül nyugodt hangon. – Oliver és én egyelőre itt fogunk lakni nálatok. – Nahát, ez óriási! – kiáltott Oliver felszabadultan. Látszott, hogy ebben a válaszban reménykedett. Az okokra már nem is volt kíváncsi, a többi gyerekkel együtt elszaladt a kert végébe. Tom jelent meg a teraszon, kézfejével letörölte homlokáról az izzadságot. – Ettől a munkától aztán megszomjazik az ember – sóhajtott egy nagyot. – Van itthon sörünk? Penny felállt. – Mindjárt hozok neked egyet. Miközben Tom belebújt a trikójába, Gaby észrevett egy anyajegyet a hátán, amely úgy tűnt, mintha vérezne. – Mondja, Tom, ez az anyajegy itt a hátán nem fáj? – Milyen anyajegy? – Tom hátrafordította a fejét, de így sem látta, mit mutat neki Gaby. – Itt. Úgy látom, mintha vérezne. – Ez anyajegy? – kérdezte Tom csodálkozva. – Nem is tudtam. Az igaz, hogy az utóbbi időben mindig viszket valami azon a részen – mondta. – Biztos felsértettem a bőrömet. – Maga egészen világos bőrű, Tom, majdnem olyan, mint én – mondta Gaby. – Szokott használni fényvédő krémet? – Nem, apu sose használja – szólt közbe a kis Charlotte. – De mi mindig bekenjük magunkat, anyu azt mondta, hogy krém nélkül nem mehetünk a napra. – Nagyon igaza van anyunak. Gyorsan leég a bőrötök, ha fényvédő krém nélkül mentek ki a napra. – Néha én is bekenem magam, de általában elfeledkezem róla – mondta Tom, és megvonta a vállát. – Azt hiszem, meg kellene mutatnia Armand-nak. – Armand-nak? – Tom elképedve nézett rá. – Ilyen aprósággal csak nem fogom Armand-t terhelni? – Én mégis arra kérem, hogy menjen el hozzá – erősködött Gaby. – Holnap éppen rendel a gyárban. Egyszerűen csak jelentkezzen be a rendelésére. – Lehetetlen, holnap nagyon sok dolgom van. Németországból vendégeket várunk... Penny jött vissza egy üveg sörrel a kezében. – Anyu, Gaby azt mondja, hogy a papának el kell menni Laurent doktorhoz, és szerintem igaza van – mondta Charlotte kicsit tudálékosan az anyjának. – Miről van szó? – Penny értetlen pillantást vetett Gabyre. – Csak azt mondtam, hogy jó lenne megmutatni Armand-nak ezt az anyajegyet itt Tom hátán – mondta Gaby. – Anyajegy? Milyen anyajegy? – Penny a férjéhez fordult, aki sóhajtva húzta fel a trikóját. – És vérzik is – mondta Charlotte jelentőségteljesen. – Mert apu nem használ napozókrémet – árulkodott Sam. – Gondolod, hogy ez valami veszélyes dolog? – fordult Penny aggódó arccal Gabyhez. – Én ezt nem tudom eldönteni. Valószínűleg semmi komoly, de mindenképpen meg kellene nézetni egy szakemberrel. Biztos, ami biztos. – Gabynek teljesen igaza van, Tom – mondta Penny elszántan. – Menj csak el holnap reggel Armandhoz! – Túl nagy felhajtást csináltok ebből a semmiségből – morogta Tom, és nagyot kortyolt a söréből. – De alávetem magam a többség akaratának.
7. FEJEZET
Másnap reggel Lisa Rayner volt Gaby első páciense, és amint belépett az ajtón, az asszony meglepetten vette észre, hogy szorosan mögötte Armand áll. – Ugye nem haragszik, Gabrielle, ha itt maradok a mai beszélgetésük alatt? – fordult hozzá Armand. Gaby kérdően nézett Lisára, de az orvos máris folytatta: – Már beszéltem Lisával, és neki nincs ellene kifogása. Majd igyekszem magam láthatatlanná tenni, maga meg dolgozzon nyugodtan, mintha itt se lennék. Lisa leült. Ma különösen csinos volt vidám virágmintás ruhájában. Sötét haját féldrágakövekkel díszített ezüstfésűk tartották össze, látszott az arcán és a mozgásán, hogy sokkal kevésbé feszült, mint legutolsó alkalommal. – Rendben van, akkor fogjunk bele! – mondta Gaby, de látszott rajta, hogy nem túlzottan lelkesedik az ötlettől. Pontosan ismerte Armand-nak az ő munkájával kapcsolatos fenntartásait, de még ennél is jobban nyomasztotta, hogy a férfi jelenlétében izgatott lett. Hiába próbálta nyugtatni magát, amióta Armand belépett a szobába, bolondul kalapált a szíve. Érezte, hogy egyáltalán nem lesz könnyű megfontolt tanácsadóként viselkednie annak a férfinak a jelenlétében, aki bizony nem közömbös neki. És ezen az sem változtat, hogy Armand a szoba legtávolabbi sarkába húzódott vissza. Néhány udvarias bevezető mondat után Gaby a tárgyra tért: – Arra kérem, Lisa, mesélje el nekem, mi történt magával a legutolsó találkozásunk óta. – Elég sok minden – mondta Lisa halkan. – Akar ezekről beszélni? – Amikor legutoljára itt jártam, pár nap múlva különös dolog történt. Egyszer csak ráébredtem, hogy tulajdonképpen soha nem gyászoltam meg az anyámat. – Lisa komoly tekintetét Gabyre emelte, és elgondolkozva babrálta a haját. – És hogy érintette ez a felismerés? – Szörnyű volt – ismerte be Lisa. – Kezdetben nagyon fájdalmas ez, de később majd meglátja, sokkal jobban érzi magát – mondta Gaby megnyugtató hangon. – Igen, máris érzem. – Túl sokáig fojtotta vissza magába a gyászt, és ennek a tünete volt a depresszió, amely az elmúlt hónapokban annyi szenvedést okozott magának. Lisa mereven nézte az asztalt, aztán hirtelen kitört: – Ráébredtem, hogy mindaz, amit az elmúlt hónapokban éreztem, szorosan összefügg anyám halálával. Most először engedtem meg magamnak, hogy megint rá gondoljak. Azelőtt is valamiképpen mindig ott volt a tudatom mélyén, de kétségbeesetten próbáltam szándékosan másfelé terelni a gondolataimat. Azt hittem, így megúszhatom, hogy szembenézzek mindazzal a fájdalommal és szomorúsággal, amit az ő elvesztése jelentett számomra. – A szavai zokogásba fúltak. – És mi változott azóta, Lisa? – Nem állok ellen többé a gondolataimnak, hagyom, hogy minden eszembe jusson, ami csak előbukkan a múltból. – És aztán? – Sokat sírok... Egy darabig csend ülte meg a szobát. Végül Gaby óvatosan megkérdezte: – És Charles? Mit csinál, amikor magát elfogja a sírás? – Átölel, és egyszerűen csak szorosan a karjában tart. – Lisa újra hallgatásba burkolózott, és a legkülönbözőbb érzések tükröződtek az arcán. – Tudja, olyan bűntudatom van, ahányszor csak az anyámra gondolok. – És meg tudná mondani, hogy miért érez bűntudatot? – Meg. – Lisa indulatosan megrázta a fejét. – Miután ideköltöztünk, sokkal ritkábban látogattam meg, mint ahogy megtehettem volna, és ahogy tennem kellett volna. – De magának Charlesszal már önálló élete van – vetette közbe Gaby. – Mégpedig itt Toulouse-ban. – Tudom. – Lisa a homlokát ráncolta. – De akkor sem látogattam meg elég gyakran, amikor már tudtam, hogy beteg, mégpedig halálos beteg. Mintha nem akartam volna elfogadni, milyen súlyos az állapota. – Lisa hangja elcsuklott. – Az anyámnak rákja volt, mellrákja... És azt hittem, ha nem találkozom vele, ha egyszerűen nem veszem tudomásul az állapotát, valami csoda folytán elmúlik a betegsége. – Reménytelenül csóválta a fejét, a könnyek végigfolytak az arcán. – A temetést úgy éltem meg, mint egy rossz
álmot... Minél gyorsabban vissza akartam idejönni, tovább élni az életemet, és úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. – Csakhogy ez nem sikerült – mondta Gaby halkan. Lisa nem válaszolt, de néhány másodperc múlva váratlanul ezt mondta: – Tudja, mit csináltam tegnap este? – Gaby kérdő pillantást vetett rá. – Elővettem a régi családi fotóalbumot, és végignéztem az összes képet. Amikor Craig meg én még gyerekek voltunk... A nyaralásokon készült fényképeket... Anyám gyerekkori képeit, aztán az esküvői felvételeket és végül az ezüstlakodalmukon készült családi képeket. – Mondja, mit érzett, amikor ezeket a képeket nézte? – tudakolta Gaby. – Nagyon fájt, szörnyen fájt az egész. – Lisa szemét újra elöntötték a könnyek. – De minél tovább néztem a képeket, annál könnyebb volt, és annál jobban éreztem magam... – Higgye el, minél inkább felidézi az anyjához fűződő boldog emlékeit, annál könnyebb lesz elviselni az elvesztése miatt érzett fájdalmat. Épp fordítva szoktuk gondolni, de ez nagy tévedés. És mondja, Lisa, hogy alszik mostanában? – Kicsit jobban... – Nos, azt hiszem, máris eredményeket ért el, bár még kétségtelenül az elején vagyunk. – Gaby följegyzett néhány szót az előtte fekvő papírra, aztán Armand-ra nézett. – Gondolom, Laurent doktor hamarosan látni szeretné magát, és akkor megbeszélik a további gyógyszerszedést is. Armand bólintott, Lisa pedig felállt a fotelból. A férfi felé fordult, és reménykedő hangon jegyezte meg: – Egy kis szerencsével talán már tabletták nélkül is megleszek. – Remélhetőleg, de ilyen esetben ez nem megy egyik napról a másikra. A gyógyszereket csak lassan lehet elhagyni. Lisa kérdően nézett Gabyre. – Önt mikor keressem föl? – Azt javaslom, hogy amíg Laurent doktor le nem állítja a gyógyszereket, jöjjön hozzám ugyanolyan időközönként, mint eddig, utána pedig valószínűleg elég lesz, ha néhány havonta eljön, és beszámol a közérzetéről. Miután Lisa elment, Gabyt megmagyarázhatatlan rossz érzés fogta el. Nem tudta, mire számítson most Armand-tól. – Meg kell mondjam, nagy benyomást tett rám, amit most láttam és hallottam – mondta a férfi nyugodt hangon. – Valóban? – kérdezte az asszony megkönnyebbülten. – Ezek szerint maga is úgy véli, hogy egy ilyen beszélgetés hatásos lehet? – Legalábbis most már kezdem megérteni, hogy milyen előnyökkel járhat, ha a páciensek szakemberrel beszélhetnek a gondjaikról – fogalmazott kicsit óvatosan. – Mert egészen azért nem sikerült meggyőznie... – A férfi rövid szünetet tartott, aztán jelentőségteljesen hozzáfűzte: – Minden bizonnyal több időt kellene a maga társaságában eltöltenem, hogy a módszer kiválóságáról végképp meggyőződjek... – Ezek szerint úgy gondolja, hogy ezután többször... – Nem csak gondolom, biztos vagyok benne, hogy többször kell találkoznunk. – Egy borítékot húzott ki a belső zsebéből. – Azt javaslom, kezdjük ezzel. – Kinyitotta a borítékot, és kivett belőle két belépőjegyet. – A meghívás vasárnapra szól a Le Cloitre des Jacobins-ba, Francine Galiana koncertjére. Szerintem kiváló alkalom lenne, hogy még jobban meggyőzzön, amiről meg akar győzni. – Ó, Armand, ez igazán pompás meglepetés! – mondta Gaby kitörő lelkesedéssel. Armand láthatóan örült, hogy Gaby elfogadta a meghívását. – Most viszont mennem kell. Délben találkozunk, ugye tudja, hogy ma lesz az egészségügyi részleg dolgozóinak a megbeszélése? – Ezek szerint én is hivatalos vagyok? – Természetesen, Gabrielle. Maga ebbe a csapatba tartozik, és egyre inkább úgy érzem, hogy a munkája fontos része a szolgálatnak. Gaby alig merte elhinni, hogy a férfi valóban változtatott a tevékenységével kapcsolatos véleményén. Elhatározta, hogy ezután mindent elkövet, hogy újabb példákkal bizonyítsa neki a tanácsadói munka fontosságát.
Még két páciense volt délelőtt, mindkettő meglehetősen bonyolult eset. Déltájban, amikor lement a megbeszélésre, fáradt volt. Maga is meglepődött azonban, hogy amint meglátta a jókedvű Armand-t, és evett néhány falatot, visszatért a szokott energiája. A megbeszélés végén Luc és Suzanne azonnal elmentek, Julie azonban egy iratrendezővel a hóna alatt félrehívta Gabyt. – Azt hallottam, hogy Justin Metcalf járt magánál. – Igen, így igaz. – Arra számított, hogy maga elintézi a barátnője terhességmegszakítását? – Ki a barátnője? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Armand. – Claudine Flaubert – válaszolta Julie. – Pincérnő az apja kávézójában, a La Rue des Fleurs-ben. – Ismerem Flaubert-éket – mondta Armand. – Tudnak a lányuk terhességéről? – nézett kérdően Gabyre. – Igen – válaszolta az asszony. – És ha jól sejtem, nagyon összetörtek a hír hallatán. – Azt el tudom képzelni. És Claudine el akarja vetetni a gyereket? – Justin szerint igen. – Azért ezt jobb lenne tőle magától megtudakolni – vetette közbe Armand. – Abban bízom, hogy mind a ketten eljönnek hozzám, és akkor ezt is tisztázni tudjuk. – És milyen tanácsot fog nekik adni? – tudakolta Julie. – Én sosem adok tanácsokat, csupán bátorítom őket, hogy beszéljék meg egymással alaposan és őszintén a dolgokat, azután döntsenek. – Nehezen tudom elképzelni, hogy Justinnak különösebb kedve lenne itt családot alapítani – mondta Julie. – Egyébként is olyannak látszik, aki szeret kötetlenül élni. – Lehet, hogy így van – vonta meg Gaby a vállát. – Ettől azonban még felelős a kialakult helyzetért. Bármit tesznek, ketten kell döntést hozniuk, és utána közösen kell érte viselniük a felelősséget. – Ekkor hirtelen eszébe jutott Gabynek valami. – Volt itt ma reggel Tom Shackleton? – Tom? – kérdezett vissza Armand. – Nem. Miért kellett volna itt lennie? – Mert megígérte – mondta Gaby bosszúsan. – És ha jól tudom, hétfőig nem is lesz újabb rendelése – fordult a férfihoz. Armand rábólintott. – De miért kérdezi? Valami baj van Tommal? – Nem tudom eldönteni, remélem, hogy alaptalan a feltételezésem. Azt mondtam neki, hogy okvetlenül keresse fel magát ma, és mutassa meg a hátán levő fekete anyajegyet. Vérzik, és a széle kisebesedett. Amikor rákérdeztem, azt mondta, hogy az utóbbi időben viszketett. – Remélem, használt fényvédő krémet – vetette közbe Julie. – Sajnos, nem. Ez volt az első, amit megkérdeztem tőle. – Az ördögbe is! – kiáltott fel dühösen Julie. – Pedig hányszor elmondtam külön-külön mindegyiküknek, főleg a fehér bőrű, vörös hajú dolgozóinknak. De sajnos, nem veszik elég komolyan a figyelmeztetést. Armand az órájára nézett, és felállt. – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elmegyek, és megnézem Tomot. Most úgyis van egy üres órám. – Armand? – fogott bele Gaby vonakodva. – Nincs ellene kifogása, ha holnap magammal hozom a franciaórára Olivert? – Már hogy lenne ellene kifogásom? Mondtam, hogy bármikor hozhatja. Ha ráérek, még játszani is fogunk. – Tudja, Pennynek valahova meghívása van a gyerekeivel együtt, Adele pedig éppen holnap szabadnapos. Julie oldalát láthatóan furdalta a kíváncsiság, ezért amint Armand távozott, megkérdezte: – Miről van szó tulajdonképpen? – Armand házvezetőnője franciaórákat ad nekem. – Ja értem, emlékszem is, hogy említette, szüksége lenne egy jó nyelvtanárra. – Julie felállt, és az iratokat rendezte az asztalán. Gaby kis szünet után, némi zavarral a hangjában megszólalt: – Szeretnék valamit kérdezni magától, Julie, de ígérje meg, hogy szigorúan köztünk marad. – Természetesen.
– Mit gondol? Elképzelhető, hogy Tom Shackletonnak itt a cégnél valakivel viszonya van? – Tomnak? – kérdezett vissza Julie csodálkozva. Gaby bólintott. – Nem tartom valószínűnek. Szinte kizárt. Tom igazi családapa, nem, ez elképzelhetetlen... Megkérdezhetem, hogy miként jutott erre a feltételezésre? – Nem is tudom... Valaki tett egy olyan megjegyzést, amelyből erre lehetett következtetni – tért ki Gaby. – Tomról és Melisande Legrande-ról mondott az illető valamit. – Melisande-ról? – nevetett Julie. – Nos, én biztos vagyok benne, hogy ha Tomnak bárkivel viszonya volna, az semmiképpen sem Melisande. Erről biztosíthatom. – Valóban? – nézett rá Gaby kíváncsian. – Igen. – Julie láthatóan nem akart ennél többet mondani. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefon, és Julie fölvette. – Halló? – szólt bele a kagylóba, és miközben a vonal másik végén elhangzó kérdést figyelte, gyorsan odasúgta Gabynek: – Bárcsak a lottó ötösömben lennék olyan biztos, mint hogy Tom Shackletonnak nincs semmi köze Melisande-hoz. Gaby megkönnyebbülten nevetett, és kiment a szobából. – Biztosan szörnyen butának tart – csóválta a fejét Gaby kicsit szégyenkezve. – Már az iskolában is mindig bajom volt a francia igék ragozásával. Helene figyelmesen nézett rá, de nem szólt egy szót sem. Gabyt egyre jobban nyomasztotta, hogy Helene egyetlen hibát sem hagy kijavítatlanul, így aztán minden óra valóságos kínszenvedés volt számára. Egyre inkább úgy érezte, most kevesebbet tud franciául, mint amikor megérkezett az országba. Fáradtan sóhajtott föl az óra végén. Amikor megérkeztek, Oliver leült egy asztalhoz Helene szobájában, elővette a rajzfüzetét és a színes ceruzáit, de pár perc múlva belépett Armand, és magával vitte. Most nyílt az ajtó, és a gyerek jelent meg sugárzó arccal, mögötte Armand kicsit zavartan. – Csuda jó volt, mami! El sem képzeled, hogy mivel játszottam! Laurent doktor megmutatta a katonáit, és csatátjátszottunk. – Milyen katonákkal? – nézett Gaby kérdő tekintettel Armand-ra. A férfi mókás grimaszt vágott. – Ólomkatonákkal. Azt hiszem, sikerült módosítanom egy kicsit Oliver történelemszemléletét is, bemutattam neki a Waterlooi csata francia változatát. – Igazán nagyon kedves magától, hogy játszik vele – hálálkodott Gaby. – Nehogy azt higgye, hogy én nem élveztem! – A férfi olyan volt, mint akit kicseréltek. – Az unokaöcséim is odavannak a katonáimért, ha látogatóba jönnek hozzám. – Máskor is játszhatok velük? – kérdezte Oliver sóváran. – Persze. Ha elkíséred a mamádat, mindig játszhatsz a katonákkal. Sőt ha én nem vagyok itt, akkor egyedül is előveheted őket, már tudod, hogy hol tartom a dobozt. Oliver arca csak úgy sugárzott az örömtől, és Gabynek újra meg újra az jutott az eszébe, milyen jó, hogy itt vannak, milyen jó, hogy ezt a napfényes országot választották. Ekkor felnézett, és észrevette, hogy Helene átható pillantást vet mindhármukra. Megmagyarázhatatlan rossz érzést váltott ki belőle ez a különös tekintet. – Mennünk kell, Oliver – fordult a gyerekhez. – Már rég ágyban volna a helyed. A lépcsőfordulóban Armand megérintette a karját. – Holnap hét óra tájban megyek magáért. – Hova mentek? – fordult vissza Oliver, aki már előreszaladt a lépcsőn. – Koncertre – magyarázta Gaby. Ebben a pillanatban hallotta, hogy a hátuk mögött a folyosón alig hallhatóan becsukódik egy ajtó. Helene valószínűleg mostanáig hallgatózott. Gaby nagyot sóhajtott. Az utóbbi napokban néha-néha olyan érzése volt, hogy az asszony föladott valamit a hűvös tartózkodásából, de mindig tévedett. Hiába győzködte magát, hogy nem érdekli, mit gondol róla ez a nő, valójában mégiscsak zavarta, hogy láthatóan ellenségesen viselkedik vele szemben. – Nincs ellene kifogásod ugye, hogy a mamáddal koncertre menjünk? – kérdezte Armand, amikor már az udvaron jártak. – Miért lenne? – mondta Oliver jókedvűen, és már mászott is be a kocsiba. – Bár a koncertek elviselhetetlenül unalmasak.
Gaby is éppen beszállni készült, amikor eszébe jutott valami, és visszafordult. – Megnézte Tom Shackletont? – kérdezte a férfitól félhangosan. – Igen – válaszolta Armand. – Attól tartok, jogos volt a gyanúja. Tom megígérte, hogy hétfőn elmegy a kórházba, ahol szövetmintát vesznek. – Hogy hatott rá ez a hír? – Még nincs tisztában a veszéllyel. Bízom benne, hogy idejében felfedeztük, és meg lehet állítani a folyamatot. Gaby elbúcsúzott a férfitól, és beült a kocsiba. Armand kívülről becsukta az ajtót. Az ablakon át még hosszan egymásba fonódott a tekintetük, és az asszony szíve hevesebben kezdett dobogni. Volt valami ígéretes a férfi pillantásában. Gaby elbizonytalanodott, félt, hogy túl sokat képzel bele ebbe a kapcsolatba. De akárhogy is, abban bizonyos volt, hogy régóta nem várt semmit olyan örömmel, mint a holnapi estét. – Én nagyon kedvelem Laurent doktort – szólalt meg váratlanul Oliver, miután hosszú ideig csendben autóztak. Az anyja nem válaszolt, mert túlságosan belemélyedt saját gondolataiba. A gyereket viszont tovább foglalkoztatta a kérdés. – Ugye te is kedveled, anyu? Gaby nagy levegőt vett. – Igen, kicsim, én is kedvelem. – Anyu! – Mondd, kicsim! – Gaby a visszapillantó tükörben fürkészte a gyerek tekintetét. – Ne hívjál már engem kicsimnek! – mondta komolyan. – Harry azt mondta, hogy ez olyan nevetségesen hangzik. – Jól van... Oliver, majd igyekszem, hogy ne felejtsem el. Csak tudod, úgy megszoktam, hogy kicsimnek hívlak – mondta nevetve, miközben ráhajtott a St. Michel felé vezető gyorsforgalmi útra. Miután Olivert ágyba dugta, Gaby kiment Pennyhez, aki a teraszon ülve leveleket írt. – Gyere, ülj ide mellém! – kérte Penny. – Már régen esedékes volt néhány levelet küldenem az otthoniaknak. A barátaimnak szívesebben telefonálok, de a szüleim imádnak levelet kapni, később is sokszor előveszik, és újra elolvassák. Gaby leült a kerti asztal mellé. – Milyen volt a mai franciaóra? – Attól tartok, Helene kicsit nehéz felfogásúnak tart... – Őszintén szólva ezt nemigen hiszem Helene-ről. – Az a baj szerintem, hogy ő nem vállalta volna a tanításomat, ha Armand nem akarja annyira – mondta Gaby kicsit bosszúsan, aztán rövid szünet után csak úgy mellékesen megjegyezte: – Egyébként nem is mondtam még, Armand meghívott holnap estére, egy koncertre. – Koncertre? – Igen, egy régi kolostorban tartják, a nevét sajnos nem tudtam megjegyezni. Gyönyörű belső udvara van, és körben árkádos kerengők... – Sejtem, melyikre gondolsz, már én is hallottam, hogy néha koncerteket tartanak ott. – Nagyon örülök ennek a meghívásnak, az egyetlen dolog, amit itt hiányolok, az épp a koncertre járás. – Gaby hangja szenvedélyesen csengett. – Angliában csaknem minden héten elmentem hangversenyre. Ráadásul ez a zongorista, akit már a próbán hallottam, valószínűleg kivételes tehetség. – Már hallottad játszani? – kérdezte Penny meglepetten. – Igen. Armand az első franciaóra után elvitt, és megmutatta nekem ezt a kolostort, ahol éppen próbált a művésznő. – Valóban? – Penny újra csodálkozó tekintetet vetett rá, szemlátomást nagyon meglepte, hogy ilyen bensőséges viszonyba került Armand-nal. Gaby érezte, hogy elpirul. – Mit gondolsz, Adele elvállalná, hogy vigyáz Oliverre? – kérdezte gyorsan. Így akarta megakadályozni, hogy Penny tovább kérdezősködjön. – Biztosan – felelte Penny. – Holnap este? – Igen. – Ha véletlenül mégsem tudná elvállalni, én biztos, hogy itthon leszek... – mondta Penny sóhajtva. – Tom valószínűleg megint csak későn jön haza. – Szombat este?
– Mindegy, milyen nap van, Tom mindennap kora reggeltől késő estig dolgozik. Épp ma reggel mondtam neki, akár be is költözhetne az OBEX-hez, ha már úgyis minden idejét ott tölti... Vagy legalábbis azt állítja – fűzte hozzá az asszony keserűen. Penny olyan boldogtalan tekintetet vetett rá, hogy Gaby mindenképpen meg akarta nyugtatni. – Ha már éppen Tomról beszélünk... – Igen? – Arról a dologról van szó, amit a múltkor említettél... Penny aggódó tekintettel meredt Gabyre. – Megtudtál valamit? – kérdezte színtelen hangon. – Dehogyis – sietett Gaby a válasszal. – Megbízható forrásból úgy értesültem, hogy Melisande Legrande-nak egy másik férfival van viszonya. Penny először hitetlenkedve nézett rá, aztán lassan megkönnyebbülés jelent meg az arcán, és végül nagyot sóhajtott. – Talán tényleg tévedtem, és valóban nincs más nő az életében, de akkor mivel magyarázható ez a változás? Olyan visszahúzódó lett, még a szex sem érdekli... Lehet, hogy ha nem Melisande, akkor valaki más – nézett újra segélykérő tekintettel Gabyre. – Talán egyszerűen túl sokat dolgozik. – Vagy gondjai vannak – fűzte hozzá Penny elgondolkozva. – Az is könnyen meglehet – jegyezte meg Gaby. – Van esetleg valami feltételezésed, hogy mi aggaszthatja Tomot? Penny nem válaszolt azonnal, a csendben csak a tücskök ciripelése hallatszott, és a távolból a patakparton koncertező békák brekegése. – Az az anyajegy a hátán... Talán azzal is összefüggésben lehet? – Elképzelhető – válaszolt Gaby óvatosan. – Tudod, hogy hétfőn be kell mennie a kórházba? – Igen, Armand említette. Újra csend telepedett közéjük, aztán Penny szólalt meg először: – Mennyire komoly ez a dolog? Ápolónő vagy, neked tudnod kell. – Mivel Gaby nem válaszolt azonnal, Penny sürgető hangon folytatta: – Mondd meg az igazságot, jogom van tudni, hiszen a férjemről van szó. Gaby óvatosan fogott bele a válaszba: – Tomnak feltehetően melanomája van. Ez minden valószínűség szerint jóindulatú elváltozás, de mivel viszket, vérzik és a színe is megváltozott, ilyenkor a legjobb, ha elővigyázatosságból eltávolítják. – Lehet, hogy a napozás ártott neki? – kérdezte Penny. – Valószínű. Tomnak nagyon világos bőre van, pont olyan, mint nekem. Az ilyen emberek nagyobb veszélynek vannak kitéve. – És ha eltávolítják ezt a melanomát, minden rendben lesz? – Remélhetőleg – mondta Gaby. – Ezt hogy értsem? Lehet, hogy rákja van? – Pillanatnyilag nem lehet tudni, hogy az elváltozás jóindulatú, vagy nem, de ez utóbbit sem lehet kizárni. – Jézus Mária! – tört ki Pennyből. – Mindig azt hittem, hogy ilyen csak másokkal történhet... – Penny... – Gaby az asszony karjára tette a kezét, és megpróbálta megnyugtatni. – Ne izgasd fel magad! Meglátod, minden rendben lesz. – Azt mondtad, remélhetőleg. Mit jelent ez pontosan? – Ha a szövettani vizsgálat rosszindulatúnak minősíti a melanomát, de a műtét során az összes kóros sejtet sikerül eltávolítani, akkor ezzel a dolog el van intézve, és Tom gyógyultnak tekinthető. – És ha nem? – Penny arcán rémület jelent meg. – Akkor besugárzással pusztítják el a megmaradt daganatsejteket – magyarázta Gaby. – De amit most mondtam, az nem több, mint feltételezés. Most az a legfontosabb, hogy Tom mellé állj. Penny mélyet sóhajtott. – Igazad van. Ettől a pillanattól kezdve már nem is olyan fontos, hogy van-e valakije, vagy sem. – Penny komoly arccal felállt. – Ez Tom kocsijának a hangja. Elé megyek.
Gaby egyedül maradt a teraszon, és elmerülten nézte a naplementét, de a gondolatai valójában egész máshol jártak. A holnapi koncert jutott eszébe, meg Armand, és ettől kellemes bizsergés futott rajta végig.
8. FEJEZET Másnap délelőtt Gaby Harryvel és Oliverrel bement a St. Michel-i piacra. Kenyeret és gyümölcsöt vásároltak, meg új farmernadrágot Olivernek. Gaby elszántan gyakorolta franciatudását a piaci árusokkal folytatott beszélgetésekben, aztán a kis kávézóban, ahol mindenféle édességet és frissítőt rendelt a fiúknak. A manduladarabokkal díszített almatortának ő sem tudott ellenállni, ezzel ajándékozta meg magát a francia nyelvben elért látványos haladásáért. Délben nagy családi ebéd volt a teraszon, ezúttal Tom sem hiányzott. Gaby észrevette, hogy valami változás következett be a házaspár viszonyában, mintha Penny kevésbé lenne morcos, mint máskor, Tom pedig láthatóan jól érezte magát a családja körében. Kellemesen telt a nap, de ahogy közeledett az este, Gabyn egyre növekvő nyugtalanság lett úrrá. Teleengedte a kádat, és hosszan időzött az illatos fürdőben, aztán sokáig válogatott a ruhái között. Egy lila és kék árnyalatokban játszó selyemruha mellett döntött. Leengedte a haját, és sokáig kefélte a lágy hullámokat. Hosszú selyemsálat tekert a nyaka köré, aztán elfogulatlanul szemügyre vette magát a tükörben. Elégedett volt azzal, amit látott. Biztos lehetett benne, hogy tetszeni fog Armand-nak. Bár csak rövid ideje ismerte a férfit, nem kerülte el a figyelmét, hogy milyen kifinomult ízlése van, és mennyire fontos számára a részletek összhangja. Martin soha nem dicsérte meg a ruháját, ha elmentek valahova, talán észre sem vette, hogy mi van rajta. Terry egészen más volt. De Martin... Végül egy leheletnyit fújt magára a kedvenc parfümjéből, és már éppen indult, amikor Oliver belépett a szobája ajtaján. – Most mégy a koncertre? – Igen, Oliver, Adele fog rád vigyázni. – Nem ő, mert közben kiderült, hogy Adele-nek ma szabadnapja van – mondta Oliver jól értesülten. – De Harryék meghívtak, hogy társasozzak velük. Harry anyukája meg az apukája itthon lesz ma este... Menj csak nyugodtan a doktorral! – Oliver ezzel lezártnak tekintette az ügyet, lefutott a lépcsőn, és eltűnt a kijárati ajtóban. – Oliver ezek szerint megfelelő kísérőnek talált az anyukája számára? – kérdezte Armand mosolyogva a gyertyafényes étteremben. – Ezek szerint – felelte Gaby, aki még mindig a koncert hatása alatt állt, a zene egészen betöltötte a lelkét. A hangulatos vendéglőt egy jellegzetes francia ház földszintjén alakították ki. Az asztalok kis bokszokban álltak, a falakat régi operai előadások és kiállítások plakátjai díszítették. – Azóta egyszer sem volt asztmás rohama a gyereknek? – Nem, hála istennek. Egyre inkább az az érzésem, hogy talán nem is a toulouse-i szennyezett levegő volt a bűnös. – Hanem? Gaby elgondolkozva válaszolt: – Azt hiszem, nagy stresszel járt, hogy egy másik országba költöztünk. Oliver elvesztette a régi barátait, új iskolába került... – Ebben valószínűleg igaza van, de kellett lenni valami közvetlen kiváltó oknak is, ami nem sokkal az asztmaroham előtt történt. Egy pincér lépett hozzájuk, és libamájpástétommal teli tálat tett az asztalra. – Ha jól emlékszem, Martinnal együtt egy kávézóban ültünk, aztán onnan elmentünk képeslapokat vásárolni. Akkor kezdett el Oliver köhögni – mondta Gaby, és közben lázasan kutatott az emlékeiben. – Nem emlékszik esetleg arra, hogy miről beszéltek? – kérdezte Armand. – Csupa hétköznapi dologról volt szó, semmi olyasmiről, ami fölizgatta volna a gyereket – mondta Gaby. – Martin azt kérdezte, hogy jól érezzük-e magunkat Shackletonéknál, aztán elmesélte, hogy meg akar venni egy öreg parasztházat, és szépen felújíttatja... Armand egy kis pástétomot kent a kenyerére, aztán azt kérdezte: – Lehet, hogy Oliver nem szereti monsieur Jacksont? Gaby nagyot sóhajtott.
– Egészen eddig azt hittem, hogy szereti, de most már nem vagyok benne biztos. – Elképzelhető, hogy ha Oliver valóban nem kedveli monsieur Jacksont, akkor a tervezett házvásárlás híre váltotta ki a rohamot. – Oliver egyáltalán nem tudta, hogy mi valaha is össze akartunk költözni. – A gyerekek sokkal többet tudnak, mint mi gondolnánk... – De Martin meg én ezt tulajdonképpen soha nem határoztuk el egyértelműen. Armand megvonta a vállát. – De a lehetősége azért ott volt a levegőben, és olyan gyereknél, aki az apja elvesztésével már átélt egy nagy traumát, egy kellemetlen helyzettől való félelem bizony komoly gondot okozhat. Gaby hallgatott, és látszólag csak azt figyelte, hogyan olvad le a gyertya, miként terül el egyre szélesebben a gyertyatartón a füstös viasz. – Maga valóban azt hiszi, hogy ezért lett rosszul? – Gaby a férfi szemébe nézett. – Attól a lehetőségtől, hogy együtt kell élnie Martinnal? Armand nem válaszolt, de az arckifejezése igenlő volt. – Nos, ha ez így van, akkor Oliver nem kap többé asztmarohamot. – Mit akar ezzel mondani? – Közöltem Martinnal, hogy véget akarok vetni a kapcsolatunknak. És bevallom, maga ébresztett rá, hogy mit kell tennem. – Valóban? – kérdezte a férfi hitetlenkedve. – Amikor arról beszélgettünk, hogy talán csak a két férfi közötti hasonlatosság miatt fordultam Martin felé Terry halála után, hirtelen ráébredtem, hogy képtelen lennék vele leélni az életemet – mondta Gaby halkan. – És amikor maga a házasságot firtatta, magamban azt kérdeztem, mit tennék, ha Martin megkérne? – És mire jutott? – A férfi előrehajolt az asztal fölött, és nem vette le a pillantását Gabyről. – Nemet mondtam volna. – És azt is tudja, hogy miért? Hiszen Martin otthont, biztonságot kínált magának, és feltehetően jó apja lett volna a gyereknek. – Azért, mert nem szeretem Martint – mondta Gaby nyugodtan, és Armand szemébe nézett. – Ezek szerint magának fontos a szerelem – dőlt hátra a férfi a székén. – Biztos, hogy idővel talán meg is szerettem volna, pontosabban megtanultam volna vele élni. De rájöttem, hogy ez nekem kevés – mondta szenvedélyesen az asszony. – Szerelmes volt a férjébe, Gabrielle? – Ó, igen! – suttogta Gaby, és pillantását az abroszra szögezte. – Nagyon szerettem Terry-t. – Ezek szerint ismeri a szerelmet, és felismerné ezt az érzést, ha újra találkozna vele az életben? – Armand a könyökére támaszkodott, és elgondolkozva nézte az asszonyt. – Igen. – Gaby egyenesen a szemébe nézett, aztán pillantása megpihent Armand száján. – Madame? Monsieur? Mindketten összerezzentek, mikor a pincér az asztalukhoz lépett. A csillogó ezüsttálon illatozó áfonyamártásos kacsát a férfi szertartásos mozdulattal mindkettőjüknek megmutatta, majd az asztal közepére helyezte. Utána kecske- és rokfort-sajt következett, majd egy pompás gyümölcstál, rajta hatalmas barackok, fügék és narancsok. Vacsora közben többnyire az OBEX és az ottani munka volt a téma. Már a kávéjuknál tartottak, amikor némi hallgatás után Armand váratlanul megszólalt: – Szeretném, ha megismerné a családomat. – A családját? – kérdezett vissza Gaby csodálkozva. – Igen. Szeretném egyszer magát és Olivert elvinni Chateau Laurent-ba. – Hogy hová? – kérdezte Gaby kissé zavartan. – Említettem már magának, hogy a családomnak Gaillacban borgazdasága van. A rokonaim most is ott élnek. Az egyik hétvégén elmehetnénk, nincs túl messze. Az unokaöcséim biztos nagyon szívesen megismernék Olivert. Nagyjából hasonló korúak. – A fiam nyilván feltalálná magát... – mondta Gaby kicsit bizonytalanul. Nem tudta, mit válaszoljon a váratlan meghívásra. – Magának is tetszene ott, Gabrielle – mondta Armand, és megfogta az asszony kezét. – Talán – felelte Gaby határozatlanul.
– Azt hiszem, nagyon sok közös vonás van bennünk. – Én is azt hiszem, a zenében egészen egyforma az ízlésünk... – ragadta meg a témaváltás lehetőségét Gaby. – Legalábbis én úgy láttam, hogy maga is nagyon élvezte a koncertet. – Feltételezi rólam, hogy csak megjátszottam a lelkesedést? – Nem, erről szó sincs, biztos vagyok benne, hogy mind a kettőnket egyformán elbűvölt ez a csodálatos zene és a zseniális művész. – Mit gondol, Gabrielle? Észrevenné, ha nem lennék őszinte magához? – Armand gyengéden megsimogatta az asszony kézfejét. – Nagyon remélem – válaszolta Gaby könnyedén. A férfi közelsége valóságos érzelmi vihart váltott ki belőle, de igyekezett leplezni felindultságát. – Azt hiszem, én is pontosan megérezném, ha valamit el akarna titkolni előlem. De el sem tudom képzelni, Gabrielle, hogy kettőnk között ilyesmi megtörténjen. – Hosszan nézte az asszonyt, aztán hirtelen elhatározással hívta a fizetőpincért. Armand egy közeli mellékutcában állította le a kocsiját, odáig csaknem szótlanul gyalogoltak. A férfi nem egyenesen vitte haza Gabyt, hanem végighajtott vele a város kihalt utcáin, és büszkén mutogatta neki az éjszakai Toulouse látványosságait. A folyóparton leállította az autót, és a víz fölé magasodó híd elegáns ívére hívta fel az asszony figyelmét. – Le Pont Neuf – mondta halkan, és közben átkarolta Gaby vállát. Olyan természetes és magától értetődő volt ez a mozdulat, hogy az asszony viszonzásul a vállára hajtotta a fejét. Most ebben a szempillanatban tökéletesen boldog vagyok, – gondolta Gaby, és igazából nem is nagyon figyelt a férfi szavaira, aki közben rendületlenül sorolta a látnivalókat. Bárcsak minden így maradna...! Amikor a férfi megérintette az állát, és maga felé fordította az arcát, Gaby meg sem lepődött. Tudta, hogy Armand meg fogja csókolni, már attól a pillanattól kezdve, hogy beszálltak az autóba. Vagy talán már hamarabb is tudta, hogy ez be fog következni, amikor Chopint hallgatva, szinte egyszerre dobbant a szívük. És persze az étteremben is érezte egész vacsora alatt, hogy Armand ma este meg fogja csókolni. Az ajka először gyengéden érintette meg, aztán a férfi magához szorította, és egyre szenvedélyesebb lett a csókja. Gaby szorosan hozzásimult, és átadta magát az ölelésének. Ám ekkor Armand váratlanul néhány francia szót mormolt maga elé, elengedte és elhúzódott tőle. – Azt hiszem, most jobb lesz, ha hazaviszem – mondta rekedtes hangon nevetve. Gaby érezte, hogy a férfi milyen szenvedélyesen vágyik a közelségére, és ez az ideges nevetés csak arra szolgál, hogy leplezze az indulatait. A hazafelé vezető úton szótlanul ültek egymás mellett, de Gaby nem tudta levenni tekintetét a férfi arcáról. Gaby talán soha nem érezte ilyen hosszúnak a vasárnapot, mint most. Szombat estétől hétfő reggelig még csak esélye sem volt rá, hogy lássa Armand-t. Lehet, hogy bele fogok szeretni? – gondolta hétfőn reggel a kocsijában, miközben egyre türelmetlenebbül várta, hogy beérjen a gyárba. Az OBEX eddig csak a munkahelye volt, mostantól azonban Armand-t jelenti számára. Barátkozni kezdett új érzelmeivel. Terryvel érezte így magát az első években, számolta az órákat, amelyek még hátra voltak a szeretett férfi megpillantásáig, akinek a mosolya megerősítette benne a szerelmet. Martin soha nem jelentett nekem ilyen sokat, – gondolta kicsit szomorúan, miközben parkolóhelyet keresett a gyár bejárata előtt. Maga sem hitte volna, hogy még egyszer az életében megtörténik vele az a csoda, hogy igazán szerelmes lesz valakibe. – Jó reggelt! – szakította félbe a gondolatait egy ismerős férfihang. Gaby felnézett, Martin állt a kocsi mellett. – Szervusz, Martin. A férfi megvárta, amíg a hátsó ülésről kivette a táskáját, aztán csatlakozott hozzá. – Na, milyen volt a hétvégéd? – tudakolta. – Köszönöm, nagyon jól telt. – Gaby kurtán válaszolt, mindenképpen el akarta kerülni a veszekedést. – Azt hittem, talán már hiányzom is neked... – Martin szavai gúnyosan hangzottak, de érződött, hogy örülne, ha az asszony igent mondana. De Gaby hallgatott, ezért a férfi folytatta: – És merre jártál? – kérdezte, miközben mindketten a bejárati ajtóban álltak.
– Koncerten voltam. – Koncerten? Egyedül? – kérdezte a férfi elképedve. – Nem, Martin, nem egyedül voltam – válaszolt Gaby türelmesen. – Armand-nal, vagyis Laurent doktorral töltöttem a szombat estét. A férfi először szólni sem tudott a meglepetéstől, aztán nyugalmat erőltetett magára. – Ugye hogy nekem volt igazam! Mégiscsak Laurent volt az oka, amiért engem dobtál. – Nem, ebben továbbra sincs igazad. Gaby elindult, de a férfi elállta az útját. – Azért mesélj már valamit erről! Mi van tulajdonképpen kettőtök között? Fel nem foghatom, mi tetszik neked azon a fickón. – Sokkal egyszerűbb az ügy, mint gondolnád. Armand tudja, mennyire szeretem a zenét. Most pedig valóban mennem kell, Martin, vár a munkám. – Ezt még meg fogod bánni. Hidd el nekem, Gaby, itt egész más emberek élnek, mint mi vagyunk. Emlékezzél a szavamra, én idejében figyelmeztettelek! Gaby a gondolataiba mélyedve lépett be Julie Roberts irodájába. Meglepetésére Armand-t ott találta. – Bonjour! – mormolta alig hallhatóan, és lesütötte a szemét. – Jó reggelt, Gaby! – köszöntötte Julie, aki láthatóan semmit nem érzékelt a két kollégája közti feszültségből. – Éppen Tom Shackletonról beszéltünk. El kellene kísérni a kórházba. Nem ér rá most véletlenül, Gaby? – Most sajnos, nem tudok segíteni, mert máris jön az egyik páciensem, Justin Metcalf – fűzte hozzá Gaby. Továbbra is kerülte Armand pillantását. – Nagyon bízom benne, hogy a barátnőjét is magával hozza. – Akkor majd én elviszem Tomot, addig Suzanne asszisztál Armand-nak a rendelőben – döntött Julie gyorsan. – Rendben, én fölmegyek a szobámba. – Ahogy Gaby az ajtón kilépett, magán érezte Armand pillantását, de nem állt meg. Éppen leült az íróasztalához, amikor kopogtak az ajtón, és Justin Metcalf lépett be. – Jó reggelt! – Jó reggelt, Justin, kerüljön beljebb! Claudine nincs itt? – tudakolta Gaby. – Nincs. – Justin leült a szemközti fotelba. – Nem akart eljönni. – Hát ezt őszintén sajnálom. És megmondta, hogy miért nem? – Szerinte erre nincs szükség. – Ezt nem egészen értem. Maga azért jött hozzám, mert Claudine meg szeretné szakíttatni a terhességét. – Igen... – Justin bizonytalanul bólintott. – Legalábbis én azt gondoltam. – És változott valami? – Most azt mondja, hogy meg akarja tartani. De szerintem ez csak azért van, mert az apja balhézik vele... – És mi van magával, Justin? – Velem? Ezt hogy érti? – Úgy értem, hogy a gyerek a magáé is – mondta Gaby nyugodtan. – Persze, de mondtam már magának, hogy ez csak baleset volt. Ha ő meg akarja tartani a gyereket, akkor tartsa meg. Én viszont nem akarok megházasodni. – Ezt megmondta Claudine-nak is? – Igen, és ő ezt tudta is. Ha meg akarja tartani a gyereket, innentől kezdve nekem ehhez semmi közöm. Megpróbáltam neki segíteni, de nem akarja. – Justin elhallgatott, láthatóan egyre jobban elöntötte a méreg. – Mit tudok a helyzeten változtatni? – És Claudine szülei? Nekik mi a véleményük? – Már elmeséltem magának. Az apja egészen kiakadt, amikor meghallotta, mi történt. – Ezt el tudom képzelni. – Pedig az ember azt hinné, hogy az ilyesmi manapság már egyáltalán nem nagy szenzáció. Nem is értem, miért csinálnak belőle ekkora ügyet. – Valószínűleg más terveik voltak a lányukkal, Justin.
– Na jó, de inkább azzal kellene törődniük, mit akar a lányuk. Az én családomban is ugyanez a baj. Az én öregem is mindig azzal nyúzott, hogy járjak mindenféle tanfolyamokra. Nem elég, hogy végigkínlódtam az iskolát. Mintha ezek a bizonyítványok lennének a világon a legfontosabbak. – Tehát, hogy lesz tovább? – szakította félbe Gaby Justint. – Mi hogy lesz tovább? – kérdezett vissza a férfi zavartan. – Akkor másképp fejezem ki magam. Mit fog maga tenni, ha Claudine megtartja a babát? – Semmit. Visszamegyek Angliába – mondta a férfi megkönnyebbülten. – A szerződésem nemsokára lejár. – És eszébe sem jutott, hogy esetleg meghosszabbíttatja? – tudakolta Gaby. – Nem, épp ideje hazamennem, várnak a barátaim... – Justin megvonta a vállát. – Talán van valami más választásom? – Az embernek mindig van választási lehetősége. És mi lesz az elutazásáig hátralévő időben? Justin gyanakodva kérdezett vissza: – Ezt hogy érti? – Együtt marad Claudine-nal? – Hát persze! – A férfi hangja csaknem felháborodottan csengett, mint aki nem érti, hogy miként lehet bármi mást feltételezni. – Nos, Justin... – Gaby mély levegőt vett. – Azt hiszem, ebben a dologban nekem nincs további tennivalóm. – Hát igen... Mindenesetre nagyon köszönöm, Mrs. Dexter. Ebben a pillanatban megszólalt a gyári sziréna. Justin felugrott, az ajtóhoz szaladt, és már futott is végig a folyosón. Gaby követte. A bejárati üvegajtónál utolérte, és a futástól lihegve megkérdezte: – Mi történhetett? – Fogalmam sincs, de biztos valami komoly, egyébként nem kapcsolják be a vészjelző szirénát. Maga jobban teszi, ha itt marad – fordult a férfi Gaby felé. – Nem, én is magával megyek, hiszen ápolónő vagyok.
9. FEJEZET A sziréna vészjóslóan bőgött, a gyár udvarán mindenfelől futva jöttek az emberek. Az egyik üzemcsarnok előtt már nagy tömeg vett körül egy farönkökkel félig rakott teherautót. Gaby Justin után futott, de nem tudta utolérni, mert a fiatalember sokkal gyorsabb volt nála. Elfúló lélegzettel ért az embergyűrű közelébe, ahol azonnal észrevette Armand-t. – Mi történt? – lihegte Gaby. – A teherautó rakománya leborult, és embereket temetett maga alá. A tömeg szétnyílt az üzemorvos láttán. Armand nyomában Gaby is odasietett a lezuhant fatörzsekhez. A farakás körül munkások álltak, és tanácstalanul figyelték, hogy honnan jönnek a segélykiáltások. Még azt sem lehetett tudni, hány ember szorult a teherautóról lezúdult rönkök alá. Armand, miután átlátta a helyzetet, magától értetődően vette kezébe a mentés irányítását. Hamarosan két sérültet sikerült részben kiszabadítani. Armand óvatosan megközelítette őket, és megpróbálta megállapítani, milyen súlyos lehet a sérülésük. Az egyik férfi halottsápadt arccal feküdt, és hörögve szedte a levegőt. Armand magához intette a közelében álló Justint, és ketten emelték le az utolsó gerendát a férfi mellkasáról. Gaby a sérültre, majd Armand-ra nézett, aztán ösztönösen tudta, mit kell tennie. Magához vette az orvosi táskát, és átmászott a farakáson. – Morfiumot – adta ki az utasítást Armand. Gaby kinyitotta a táskát, kivette belőle a fájdalomcsillapító injekciót, levette róla a csomagolást, és átnyújtotta Armand-nak. Ebben a pillanatban fékezett a baleset helyszínén az üzem mentőautója. Luc és Suzanne ugrottak ki a kocsiból. Armand a másik két sérülthöz irányította őket, aztán beadta a súlyos fájdalmakra panaszkodó férfinak a morfiuminjekciót. Gaby, aki a sérült mellett térdelt, látta, hogy a hatvan év körüli férfinak egyre többször kihagy a légzése. – A mellkasa szétroncsolódott – mondta Armand halkan, miközben a sérültet figyelte, aki a fájdalomcsillapító hatására kicsit megkönnyebbült.
– Laurent doktor! – Luc hangja hallatszott a hátuk mögött. – A másik férfinak súlyos vágott seb van a bal lábán, és erősen vérzik – mutatott az ápoló a közelben fekvő munkásra, akiről épp most vették le az utolsó farönköt. – Maradjon itt, Gabrielle! – fordult Armand az asszonyhoz. – Luc, kérem, hozzon ennek a sérültnek oxigént. Gaby halkan, de folyamatosan beszélt a mellette fekvő férfihoz, aki egyre nehezebben szedte a levegőt. Az asszony arra gondolt, most majdnem mindegy, hogy milyen nyelven bátorítja, a lényeg, hogy addig tartsa benne a lelket, amíg megjön a légzőkészülék. Örökkévalóságnak tűnt, pedig mindössze két percbe telt, mire Luc visszatért az oxigénnel. Átnyújtotta Gabynek. Gaby pontosan tudta, hogy ilyenkor a másodpercek is számítanak. A férfi sérült tüdeje láthatóan nem tudott megbirkózni a levegővétellel, az életadó oxigén nem jutott be a szervezetébe. – Hogy van? – kérdezte Armand, aki ebben a pillanatban ért vissza a másik sérülttől. Fonendoszkópját a férfi mellkasára tette, és miközben hallgatózott, az arca egyre jobban elkomorult. – Leállt a tüdőműködés – mormolta maga elé. – És mi van a többiekkel? – Gaby arrafelé intett a fejével, ahol Suzanne a földön fekvő másik két sérülttel foglalatoskodott. – Hála istennek, náluk nincs ilyen nagy baj. Suzanne épp most készíti az egyiknél a nyomókötést, mert a verőér sérült, és lehetetlen elállítani a vérzést. A harmadik sérült a szomszédos üzemcsarnok falának támaszkodva ült, és fájdalmas arccal fogta az egyik karját. Justin leült mellé a földre, és próbálta megnyugtatni. Az épület sarkánál egy másik munkás a teherautó sofőrjét vette pártfogásába, akit idegileg nagyon megviseltek a történtek. – Mit csináljak? – kérdezte Gaby Armand-tól. – Egyelőre maradjon itt, meg kell csapolni a tüdejét, és ehhez lehet, hogy a maga segítségére is szükségem lesz. Az asszony bólintott, megfogta a sérült kezét, és beszélni kezdett hozzá. Közben Luc megérkezett a beavatkozáshoz szükséges készülékkel. Armand egy kis vágást ejtett a férfi mellkasán, azon át vékony szondát vezetett be a tüdejébe, hogy a sérülés következtében összegyűlt folyadékot le tudják szívni. A morfiumtól egészen elkábult férfi keveset észlelt a vele történtekből, tekintetét reménykedve Gaby felé fordította, aki megnyugtató hangon beszélt hozzá. Időközben megérkezett a rohamkocsi. Hamarosan beemelték a súlyos sérültet a különlegesen kiképzett hordágyra. A másik két sérültet, valamint a gépkocsi vezetőjét szintén mentővel vitték el a helyszínről. Néhány másodperc múlva már csak a távolból hallatszott az autók szirénája. A munkások hozzáláttak a leborult farakomány eltakarításához. Armand Gabyhez fordult. – Ma már ne történjen semmi, egy napra ez épp elég volt – mondta fáradt mosollyal. Az asszony átnyújtotta neki az orvosi táskáját. – Ebben egyetértünk. – Köszönöm a segítségét – mondta Armand, mialatt a központi épület felé mentek. – Nem hiszem, hogy olyan sok mindenben lettem volna segítségére. – Nagyon téved. Megfigyeltem, hogy szinte hipnotikus hatása volt a sérültre. Most értettem meg igazán, miért tartják magát sikeres lelki tanácsadónak. Saját szememmel láttam, hogy még ilyen nehéz helyzetben is megnyugtató hatással van másokra. A váratlan dicséret nagyon jólesett Gabynek. Még akkor is a férfi szavai jártak a fejében, amikor egyszer csak megjelent az oldalán Justin. – Magának is köszönöm a segítséget – fordult Armand a férfihoz. – Én aztán igazán nem sokat tettem – morogta Justin. – Ha csak annyit nem, hogy segített egy ember életét megmenteni. – Na hát igen... – Justin zavartan megvonta a vállát. – De azért ilyesminek nem szabadna megtörténni, ugye, doktor? – Nem bizony, ragaszkodni fogok az eset kivizsgálásához. Van egyébként valami elképzelése, hogy miként történhetett meg a szerencsétlenség? – Armand egy oldalpillantást vetett Justinra. – Valószínűleg maga egyike volt azoknak, akik a leghamarabb értek a helyszínre. – Szerintem eltört vagy kifordult a helyéből az a rönk, amely a többit tartotta. Vagy egyszerűen rosszul rakták meg a teherautót.
– Én is valami ilyesmire gondoltam – erősítette meg Armand. – Mi tulajdonképpen készen vagyunk, Mrs. Dexter? – kérdezte Justin pár másodperces hallgatás után. – Igen. Meglehet persze, hogy később úgy gondolja, szeretne velem újra beszélgetni. Talán mielőtt visszatérne Angliába. Justin bizonytalanul bólintott, aztán Armand-hoz fordulva így szólt: – Mrs. Dexter nagyszerűen csinálja a dolgát. Nem mondja az embernek a szemébe, mit csináljon, de mégis... – Rávezeti, hogy mit kellene tennie? – kérdezte Armand. – Azt akarja, hogy szabadon döntsek ebben a dologban. – A fiatal férfi a folyosó végén elköszönt tőlük. – Eljött Justinnal Claudine Flaubert is? – érdeklődött Armand. – Nem... Magának volt igaza ezzel kapcsolatban, Armand. A lány ugyanis egyáltalán nem akarta megszakíttatni a terhességet. Justin csak gondolta, vagy szerette volna. – És most mi a helyzet? – Justin azt állítja, hogy Claudine-ra tartozik a döntés, de ő mindenképpen vissza akar menni Angliába. – Maga mit gondol? Tényleg megteszi? – Hamarosan kiderül... Közben odaértek az egészségügyi részleg bejáratához. A rendelőben Suzanne éppen a balesetet mesélte Julie-nak és Tom Shackletonnak, akik nemrég értek vissza a kórházból. – Te jó ég! – mondta Tom rémülten. – Csak öt percig nem vagyok itt... És hányan sérültek meg? – kérdezte Armand-tól. – Három sérült van, az egyik elég súlyos, neki szétroncsolódott a mellkasa, és emiatt leállt a tüdő. Egy másiknak nagy vágott sebe van, a harmadiknak eltört a karja. Mindegyiküket bevitték a kórházba. – De mi az ördög történt? – Mi sem tudjuk pontosan. – Lecsúsztak a teherautóról a fagerendák. De hogy miért, azt csak találgatni lehet. Vagy elszakadt a kötél, vagy a rögzítés volt szabálytalan, vagy túlságosan megrakták a kocsit. De akárhogy is, a felelősség nem a miénk, hanem az építkezésre faanyagot szállító cégé. Sőt a sérültek sem a mi dolgozóink. Én azonban mindenféleképpen ragaszkodni fogok a vizsgálathoz. Tom magába roskadva ült egy széken. Ha nem is az OBEX-et terheli a felelősség, mégiscsak abban a részlegben történt a baleset, amelynek ő a vezetője. – És mi volt a kórházban, Tom? – kérdezte Suzanne. A férfi először értetlenül nézett rá, mintha az elmúlt percek eseményei hatására elfelejtette volna, hogy hol voltak, és milyen okból. – Ki lehetett bírni – mondta végül olyan hangon, amely jelezte, hogy nem akar belemenni a részletekbe. – Nézd csak mama, ott a másik oldalon... Ott az ág alatt! – Oliver izgatottan mutogatott, míg végül Gaby is észrevette a patak másik partján úszkáló barna foltos vadkacsát. – Ennek vannak kiskacsái – magyarázta lelkesen a fiúcska. Délután láttuk őket. – De azért jobb, ha csak messziről figyeljük – intette Gaby. – Mert ha észrevesz bennünket, esetleg félelmében elhagyja a kicsinyeit. Márpedig ezt nem szeretnénk, ugye? – Akkor mi felnevelnénk a kiskacsákat – jelentette ki Oliver határozottan. – Én azért azt hiszem, hogy mi ehhez nem értenénk olyan jól, mint a valódi mamájuk – mondta Gaby. – Arról nem beszélve, hogy a kacsapapa is biztos itt van valahol a közelben. – Bárcsak nekem is lenne apukám! – mondta Oliver váratlanul. Gaby óvatosan a fiára nézett. Kócos haja és arcának csaknem minden vonása annyira hasonlított Terryre, hogy Gabynek belesajdult a szíve. De ezúttal – állapította meg kicsit csodálkozva – már nem annyira a férje, mint inkább Oliver miatt fájt a szíve. Azon gondolkodott, mit is mondjon a gyereknek, de Oliver megelőzte: – Mikor játszhatok Laurent doktor katonáival? – Hát... – Ez a kérdés teljesen készületlenül érte Gabyt. – Nem is tudom. – Mikor lesz a következő franciaórád? – Holnap.
– Ez nagyszerű. – De én nem tudom, hogy jó lesz-e, ha minden alkalommal velem jössz, Oliver. Laurent doktor azt ajánlotta föl, hogy vigyelek magammal, ha nincs, aki vigyázzon rád. – Biztos vagyok benne, hogy nem fog ezért haragudni, hidd el nekem, anyu! – Én azért nem vagyok ebben olyan biztos – jegyezte meg Gaby óvatosan. – Nézd már, ki jön ott? – Oliver a közeledő alakra mutatott. Gaby arrafelé nézett, amerre Oliver, de ő csak azt látta, hogy valaki közeledik a mezőn át. Ebből a távolságból nem ismerte fel, hogy ki lehet az, ezért csodálkozva nézett a gyerekre. – Anyu, nem látod? Ott jön Laurent doktor. Milyen jó, mindjárt megkérdezhetjük tőle, hogy holnap elkísérhetlek-e a franciaórára – kiáltott a gyerek lelkendezve. Gaby szíve vadul verni kezdett Oliver szavai hallatán. Abban reménykedett, hogy sikerül összeszednie magát az alatt a néhány perc alatt, amíg Armand ideér. – A házban mondták, hogy itt találom magukat – üdvözölte őket mosolyogva a férfi, aki először felnőtt módra kezet nyújtott Olivernek, aztán Gaby pillantását kereste. – Micsoda meglepetés! – mondta az asszony könnyed hangon. – Azért jöttem, mert Tommal és Pennyvel kellett beszélnem, de aztán azt gondoltam, megkeresem magukat, mert holnap délután ráérek, úgyhogy Oliver jöhet játszani, ha akar. – Látod? Mondtam neked! – súgta a gyerek az anyjának, és a nyomaték kedvéért még a blúzát is meghúzta. Aztán elrohant, hogy elújságolja a jó hírt a többi gyereknek. – Azt hiszem, most semmi mással nem tudott volna nagyobb örömet okozni neki. Épp az előbb próbált rávenni, hogy vigyem magammal holnap a franciaórára – mondta Gaby. – Kicsit kényelmetlenül érzem magam, attól tartok, túlságosan igénybe vesszük magát. – Szó sincs erről – biztosította Armand. – Azt mondta, Shackletonékhoz jött. Van valami híre? – A melanoma rosszindulatú volt. – Ettől féltem. – Gaby elfordult, és a hosszan elnyúló dombokra nézett, de gondolatai az imént hallottak körül keringtek. Milyen váratlanul törnek ránk a szörnyűségek, – gondolta szomorúan. – További kezelésre lesz szüksége – folytatta Armand -, de jók az esélyei a teljes gyógyulásra. – Hogy fogadták a hírt? – Azt hiszem, valamelyest felkészültek rá. Penny láthatóan mindent megtesz, hogy erőt és támaszt adjon Tomnak, ami ebben a helyzetben tapasztalatom szerint majdnem a legfontosabb... – Armand a közelükben húzódó keskeny ösvényre mutatott. – Sétálunk egyet? – Lehajolt, és letépett egy fűszálat, aztán Gaby meglepetésére rágcsálni kezdte. Valahogy szokatlan volt ez a mozdulat ettől a mindig fegyelmezett, összeszedett férfitól. Néhány percig hallgatagon sétáltak, aztán Armand törte meg a csendet: – Ma egész nap alig láttam magát, Gabrielle. És mindig valakivel vagy valamivel foglalkozott, egyszerűen nem jutottam a közelébe... Gaby halkan felnevetett, a férfi pedig a vállára tette a kezét. – Tudtam, hogy holnap látjuk egymást, de elviselhetetlenül messze volt a holnap este – folytatta Armand. Közben elérték a patak mellett húzódó hatalmas pipacsmezőt. – Még ma látnom kellett. Úgy érzem, ebben a pillanatban ez számomra a legfontosabb dolog. Ugye érti, miről beszélek? – Igen, Armand – sóhajtotta Gaby –, értem. A férfi maga felé fordította, magához húzta, és szenvedélyesen megcsókolta. Gaby megremegett. A leveleken átsütött a lemenő nap, és sugarai megcsillantak az asszony vörös haján. Armand mind hevesebben ölelte, és Gaby meglepve tapasztalta, hogy egy csaknem elfelejtett érzés lesz rajta úrrá: a testi vágy, amelyről azt hitte, hogy örökre kihalt belőle. Éveken át úgy érezte, Terry halálával elvesztette az egyetlen férfit, aki valódi szenvedélyt képes kelteni benne. A Martinhoz fűződő kapcsolata csak megerősítette ezt a feltételezését. Martin mellett soha nem érezte azt, amit most Armand karjában. Ezt a... sürgető vágyat, amelynek egyre kevésbé tudott és nem is akart ellenállni. Armand kis időre elengedte, és gyönyörködve nézte az arcát, a haját. – Ezek a színek – Gyengéden megsimogatta világos fürtjeit, és kipirosodott arcát. – Olyan szép vagy, ma chérie. Gaby egészen zavarba jött, hiszen az idejét sem tudta, mikor nevezték utoljára szépnek. A férfi ismét magához ölelte, és gyengéden csókolni kezdte. Gaby lehunyta a szemét, karját a férfi nyaka köré fonta,
ujjaival a hajába túrt. A testük szorosan összesimult. Gaby érezte, hogy mind a ketten ugyanarra vágynak. De ebben a pillanatban Armand elhúzódott tőle, és Gaby legnagyobb csalódására kijelentette: – Mennem kell. – Láthatóan küzdött az érzéseivel, de mindenáron vissza akarta nyerni az önuralmát. – Szívesen maradnék, de még néhány betegemet meg kell látogatnom. – Nekem is le kell fektetnem Olivert – mondta Gaby, és mélyet sóhajtott. – Ha ilyenkor nem vagyok ott, egyszerűen elfeledkezik a lefekvésről. – Hozd el magaddal holnap, szívesen vagyok vele. Gaby a kocsijához kísérte a férfit. Armand kinyitotta az autó ajtaját, behajolt, és a kesztyűtartóból kivett egy kis csomagot. – Ezt neked hoztam. Gaby zavarba jött, és ügyetlenül bontogatni kezdte a selyempapírba csomagolt dobozt. – Nyisd csak ki! – mondta Armand biztatóan. Gaby remegő ujjakkal emelte fel a kis ékszeres doboz fedelét. A selyempárnán az az ezüst karperec feküdt, amelyet együtt csodáltak meg a Lisa Rayner ékszereit árusító bolt kirakatában. Néhány másodpercig szótlanul nézte a csillogó tárgyat, és egyszerre száz gondolat futott át az agyán. Nem is hitte volna, hogy Armand gondosan megjegyezte, melyik ékszer nyerte el leginkább a tetszését. És vajon miért ajándékozza neki ezt a karperecet? Csak amolyan franciás nagyvonalúság, vagy azt jelenti, amire Gaby a lelke mélyén gondol és vágyik? – Tetszik? Az asszony kis aggodalmat érzett Armand hangjában. Könny szökött a szemébe, a férfira nézett, de nem tudott megszólalni. Armand elnevette magát. – Úgy látom, sikerült örömet szereznem neked – mondta, és láthatóan ő is meghatódott. – Ez csodálatos, Armand. Nagyon köszönöm. A férfi gyengéden megsimogatta az arcát, aztán beszállt a kocsiba, de mielőtt elindult, leeresztette az ablakot. – Holnap látjuk egymást. Gaby hosszan nézett utána. Amikor kikanyarodott a kocsi a Toulouse felé vezető útra, búcsúra emelte a kezét. Hamarosan már csak egy porfelhő jelezte az eltűnt sportkocsi nyomát, elhalt a motorzaj is. Gaby lassan megfordult, boldog sóhaj szakadt ki belőle, aztán bement a házba. A hetek óta tartó szép, napos idő egyik napról a másikra véget ért, szürke felhők borították az eget Toulouse felett, és délutánra megérkezett az első zivatar. Amikor Gaby és Oliver behajtottak Armand házának belső udvarára, nagyot villámlott, majd hatalmas égzengés következett. A csendes belső udvar a máskor mindent betöltő vidám napfény nélkül most valahogy nyomasztónak tűnt. Vagy talán csak Gabynek voltak rossz előérzetei? Egy kis zöld kocsi állt már a parkolóban, Armand autója mellett. Gaby számára ismerősnek tűnt, de képtelen volt rájönni, hol látta korábban nem is egyszer. Aztán nem sokat foglalkozott vele. Fölmentek a lépcsőn, és becsengettek. Helene nyitott ajtót, Gaby udvariasan üdvözölte, de Helene ezúttal még a szokottnál is ridegebb volt. – Bonjour! – kiáltotta oda Oliver futtában Helene-nek, és meg sem állt a nagy hallig. Gaby követte a fiát, és egyszer csak valami különös érzés fogta el. Ugyanazt a parfümöt érezte, amelyet a legelső napon, amikor itt járt. De valahogy még másra is emlékeztette ez az illat, valahonnan ismerős volt, csakúgy, mint a zöld autó a belső udvarban. – Menjél, Oliver, és keresd meg az ólomkatonákat! – mondta Helene. – Laurent doktornak vendége van. – Igen, tudom – mondta jól értesülten a gyerek. – Láttam kint Melisande autóját. Harry mutatta egyszer az iskola előtt, onnan ismerem. Mehetek a katonákhoz? Gaby szórakozottan bólintott. Egyszerre összeállt a kép! A parfüm és a zöld autó Melisande-ot jelenti. Gaby lassan lépdelt Helene mögött az emeletre vezető lépcsőn. Mit keres Melisande Armand-nál? Talán a betege? Helene kinyitotta a szalonba vezető ajtót, és betessékelte Gabyt. – Kíváncsi rá, hogy miért van itt Melisande? – fordult váratlanul felé. – Azt hiszem, maga még nem tudja, hogy Melisande Legrande az én unokahúgom.
Gaby meglepetten nézett rá. – Sejtelmem sem volt. Helene azonban láthatóan nem akart tovább beszélni erről a témáról, ezért így folytatta: – Akkor kezdjük? – Természetesen. – Gaby kipakolta táskájából a tankönyveit, és megpróbált úgy csinálni, mint akit nagyon érdekel a francia nyelv. Pedig valójában egyetlen dolog foglalkoztatta: mit keres itt Melisande? De Helene szigorú vonásai arra utaltak, hogy felesleges bármilyen felvilágosítást várni tőle. Ezúttal a szokottnál is nehezebben telt el az óra. Gaby sokszor úgy érezte, hogy nagy űr van a fejében, még a legegyszerűbb kérdésekre is képtelen válaszolni. Helene néhányszor türelmetlen mozdulatot tett, mint aki maga is sokallja tanítványa ügyetlenségét. Amikor végre letelt az egy óra, Gaby megkönnyebbülten pakolta össze a könyveit. Oliver és Armand bizonyára az ólomkatonákkal van elfoglalva, – gondolta. – Melisande gyakran megfordul itt – jelentette ki váratlanul Helene. – Gondolom, azért, mert az ön unokahúga – mondta Gaby udvariasan. Helene bólintott. – Az édesanyja a nővérem volt. Két évvel ezelőtt halt meg. Azóta én vagyok Melisande második anyja. – Nyilván szívesen jön ide, nagyon szép ez a ház – mondta Gaby óvatosan, mert érezte, hogy Helene mindjárt valami fontosat fog mondani. – Igen, de Melisande nem csak ezért jön ide szívesen. – Helene egy kis szünetet tartott. – Hamarosan ez lesz az otthona. – Ezt hogy érti? – Gaby értetlenül nézett Helene-re. – Nem értem... – Amint összeházasodik Melisande és Laurent doktor, természetesen ez a ház lesz az unokahúgom otthona – mondta Helene nyomatékos hangon. – Összeházasodnak? – ismételte meg Gaby. Helene nem válaszolt, és még a tekintetét is elfordította. Nem, ez egyszerűen lehetetlen. Armand és Melisande összeházasodnak? Gaby hirtelen szédülni kezdett, megállíthatatlanul forgott vele a szoba. Julie egyszer említette, hogy Melisande-nak valakivel viszonya van, de arról nem volt szó, hogy kivel. Lehet, hogy Armand-ra gondolt? – A nővérem, Yvonne és Armand édesanyja, Jeanne együtt nőttek föl, és nagyon szoros barátságban voltak. Az unokahúgom Armand-nal töltötte szinte az egész gyerekkorát, és mindenki számára magától értetődő volt kezdettől fogva, hogy ők egy napon összeházasodnak. – Helene éles pillantást vetett Gabyre. – Maga ezt nem tudta? Gaby szótlanul megrázta a fejét, de közben a legfőbb gondja az volt, hogy háborgó gyomrát lecsillapítsa. Úgy érezte, közel áll az ájuláshoz. – Armand – folytatta Helene –, mint a legtöbb francia, nagyon romantikus... Már ami a szerelmet illeti... És igen nagyvonalú. Szívesen ad ajándékot, és szívesen bókol. De ezt nem szabad félreérteni... Tudja, Mrs. Dexter, nálunk ezek a dolgok kicsit másképp vannak, mint az ön hazájában... – Helene jelentőségteljes hangon hozzáfűzte: – Csodálkozom, hogy maga nem tudott Armand és Melisande kapcsolatáról. Hiszen mind a ketten az OBEX-nél dolgoznak. El innen! – gondolta Gaby. Még néhány perccel ezelőtt úgy érezte, a világ legfontosabb dolga számára, hogy Armand-nal találkozzon. S lám, elég volt néhány mondat ahhoz, hogy ez az álom semmivé váljon. – Mennem kell – nyögte ki. Helene bólintott, és Gaby szinte felszakította az ajtót, végigszaladt a folyosón, és berontott abba a szobába, ahol Oliver játszott. – Te vagy az? – mondta Oliver csalódottan. – Azt hittem, Laurent doktor jön végre. Még egyáltalán nem találkoztam vele. – Ma nagyon elfoglalt – nyögte ki Gaby, aztán kézen fogta a gyereket, és valósággal kiráncigálta a szobából. – Anyu! – tiltakozott Oliver. – Én még nem akarok menni, még nem fejeztem be a csatát. – Nagyon sajnálom, Oliver, most haza kell mennünk. – Gaby rohant lefelé a lépcsőn. – De miért? Azt hittem, Laurent doktort akarjuk meglátogatni.
– Nem, Oliver. – Gaby hangja élesen csengett. – És kérlek, ne is kezdjünk ezen vitatkozni. Hazamegyünk. A gyerek elhallgatott, de láthatóan megsértődött. Kinn esni kezdett, nagy, nehéz cseppek kopogtak az úttesten. A kis zöld autó még mindig ott állt, és amikor kikanyarodtak az udvarról, Gaby akaratlanul felnézett a házra. Rosszullétével küzdve próbálta megállapítani, melyik ablak mögött lehet Armand és Melisande. Milyen buta volt! Forró könnyek folytak végig az arcán, miközben csikorgó kerekekkel kifordult Armand házának udvarából.
10. FEJEZET Ezen az éjszakán Oliver újra köhögni kezdett. Gaby aggódva hallgatta, és bár sejtette, hogy ezúttal nem kerül sor súlyosabb rohamra, biztonságképpen beadta a gyereknek a szokásos gyógyszerét. Félóra elteltével Oliver görcsös légzése megnyugodott, és hamarosan el is aludt. Gaby megkönnyebbülten állt fel az ágya mellől, és kisétált a teraszra. Nemrég ért véget egy könnyű zápor, kellemes, friss erdőillat töltötte meg a levegőt. Ebben a hűs, nyugalmat árasztó környezetben Gaby megpróbált a saját lelkében is rendet teremteni, bár sejtette, hogy amit ma este átélt, arra nem hoz gyógyírt az esti szellő. Semmi kétség, fülig szerelmes Armand-ba, és most kiderült, hogy ez az érzés valószínűleg egyoldalú. Eddig megesküdött volna, hogy a férfi ugyanígy érez iránta. De ha az érzéseinek hisz, akkor miként magyarázza meg azt, amit Helene-től hallott. Armand és Melisande házasságkötése után milyen helye lehet neki a férfi életében? Talán csak nem arra gondolt, hogy megtartja szeretőnek? Akaratlanul az ezüst karkötőjére tévedt a pillantása, és ettől végigfutott a hideg a hátán. Hogyan lehettem ennyire vak? Hogyan érthettem ennyire félre a helyzetet? – kínozta magát a megválaszolhatatlan kérdésekkel. Lehet, hogy Armand kedvessége és figyelmessége valóban csak a kollégának szólt? Vagy Martinnak volt igaza, aki első percben megmondta, hogy a franciák egészen másképp értelmezik a szerelmet, mint a szigetországiak? Fázósan húzta össze vállán a kendőt. – Gaby? – Tom lépett mellé hangtalanul, és aggódó pillantást vetett rá. – Mit csinál itt ilyen későn és főleg egyedül? A félig nyitott konyhaajtón át keskeny fénysugár vetődött rájuk. – Semmit, csak egy kicsit elméláztam... – Vagy úgy... Telefonon keresik, mégpedig Armand Laurent. Gaby nagy levegőt vett. – Megmondaná neki, hogy most nem tudok a telefonhoz menni? – A férfi értetlenül nézett rá, ezért hozzáfűzte: – Kérem, Tom... – Rendben van. Ha valóban ez az üzenet... – A férfi eltűnt a házban, Gaby pedig tanácstalanul állt az egyre hűvösebb éjszakában. – Tudok segíteni valamiben? – Tom jött vissza, és leült a teraszon az egyik fonott székbe. – Úgy látom, valami bántja. – Nincs semmi baj, Tom. – Gaby remegő hangja azonban ellentmondott a szavainak. – Látom, nem akar róla beszélni. – Egy kis hallgatás után a férfi folytatta: – De ha mégis úgy érzi, hogy bármiben segíthetünk... Látom, mennyire sokat jelent Penny-nek a maga társasága, a segítsége. Nagyon szeretném, ha ezt most viszonozhatnánk. – Kedves magától, Tom... – Gaby érezte, hogy könnyei végigfolynak az arcán, sírás szorongatta a torkát. – Penny nagyon nehéz időszakot élt át mostanában – eredt meg a férfi szava. – Most ébredtem rá, hogy milyen elviselhetetlenül bántam vele. Megszállottan csak a munkámmal foglalkoztam. Egyetlen dolog lebegett a szemem előtt, a szakmai siker. Magam sem vettem észre, hogy szép lassan ez került az életemben az első helyre, fontosabb lett, mint Penny meg a gyerekek. – És az egészsége! – Gaby megkönnyebbült, mert a beszélgetés más irányba kanyarodott. – Igen, még az egészségem sem érdekelt. Csak most, ez a melanoma ébresztett rá, hogy mi mindent tettem kockára. Az élet semmivel sem pótolható, de sajnos, ezt néha már csak akkor vesszük észre, amikor veszélybe kerülünk. – Tom elhallgatott, egy darabig mindketten csendben ültek. Aztán újra megszólalt a férfi: – Penny meg én az utóbbi napokban nagyon sokat beszélgettünk egymással, és ráébredtünk,
hogy meg kell változtatnunk az eddigi életünket. Valóságos rablógazdálkodást folytattam az egészségemmel, és csak reménykedhetünk, hogy nem jött túl későn a felismerés. – Nagyon örülök, hogy erre a belátásra jutottak – mondta Gaby halkan. – Mindenesetre elég durva figyelmeztetésre volt szükségem, hogy mindezt elfogadjam – mondta Tom keserűen. – De mi van magával? – fordult újra Gabyhez. – Látom, hogy valami nincs rendben... – Nem szeretnék most erről beszélni – hárította el az asszony. – Megoldhatatlannak látja a feladatot, amellyel szembekerült? – Egyelőre valóban fogalmam sincs, mit csináljak. – Lehet, hogy közhelynek tartja, de mindig van megoldás. – Igen. Az lenne a megoldás, ha hazatérnék Angliába – tört ki az asszonyból, aztán elcsuklott a hangja. – Ez lenne a megoldás, mert ha itt maradok, megszakad a szívem. – Mikorra várja az első páciensét? – kérdezte Julie Roberts az ajtón belépő Gaby-től. – Fél tizenegykor. – Megkérhetném, hogy egy órára segítsen be nálunk? Suzanne csak tíz óra körül jön be, és most hirtelen sok a tennivaló. – Rendben – válaszolta Gaby készségesen, de arra a gondolatra, hogy az elkövetkező egy órában öszszefuthat Armand-nal, rémület szorította el a torkát. Azt tervezte, hogy ma reggel ki sem mozdul a szobájából, így talán elkerülheti a férfival való találkozást. – Mit csináljak? – Először be kell rakni a szekrényekbe ezeket a gyógyszereket és kötszereket – mutatott Julie a sarokban álló kartondobozokra. – Utána pedig fogadni kellene a betegeket, amíg Suzanne meg nem érkezik. – Jó. – Ma valahogy nagyon megviseltnek látszik – nézett rá Julie komolyan, és aggodalom ült a tekintetében. – Nincs semmi bajom, csak egy kicsit fáradt vagyok, mert nem valami jól aludtam. – Martin miatt? – fordult hozzá Julie némi gondolkodás után. – Hogy jön ide Martin? Julie zavartan magyarázkodott: – Csak azt akartam ezzel kérdezni, hogy esetleg kettejük közt történt valami... – Martin Jackson és énköztem már jó ideje nincs semmi – mondta Gaby nyugodtan. – Azt hiszem, a kapcsolatunk valójában soha nem volt az, aminek látszott. – Ezek szerint szakítottak? – Igen. Világossá vált számomra, hogy nem illünk össze, hogy soha nem szerettem őt igazából. – Nem is hiszi, mennyire megkönnyebbültem! – Julie nagyot sóhajtott. – Miért jelent ez magának megkönnyebbülést? – Nos, tegnap este... A barátom, Jean Paul meg én egy étteremben voltunk a folyóparton, és egyszer csak belépett Martin Suzanne társaságában... Ma reggel pedig azzal hívott fel Suzanne, hogy csak később tud bejönni. Maga meg ilyen holtsápadt... így aztán arra gondoltam, van valami összefüggés ezek között az események között... Gaby elnevette magát. – Ezért igazán ne aggódjon, Julie! Az álmatlan éjszakámnak semmi köze Martin Jacksonhoz vagy Suzanne-hoz, biztosíthatom róla, hogy egész éjjel egyszer sem jutottak eszembe. Ha jól megértik egymást, áldásom rájuk. – Nagyon megkönnyebbültem – mondta újra Julie, és mind a ketten hozzáfogtak a dobozok kicsomagolásához. Jó félóra múlva Gaby Armand hangjára lett figyelmes. A férfi a folyosón közeledett, és valakivel beszélgetett. Az asszonynak minden ereje elszállt. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Melisande lépett be, mögötte pedig Armand. Nem kétséges, együtt érkeztek. Gaby úgy érezte, mintha kést szúrtak volna a szívébe. Lehet, hogy Melisande Armand-nál töltötte az éjszakát? – kérdezte magában kétségbeesetten. Melisande, mint mindig, most is nagyon elegáns volt, rövid fekete kosztümöt viselt, melyben tökéletes alakja, formás lába még jobban érvényesült. Nevetve fordult Armand-hoz, láthatóan kedélyesen beszélgettek egészen mostanáig. Gaby figyelmét nem kerülte el a bizalmas pillantásváltás.
– Csakhogy látlak! – Armand Gaby felé fordult, és örömmel üdvözölte. – Jó reggelt! – válaszolta Gaby elhaló hangon. – Tegnap este megpróbáltalak felhívni, elnézést akartam kérni, amiért délután nem tudtam veled beszélni. Míg az órátok tartott, elmentem hazulról, és mire visszajöttem, ti már nem voltatok ott. Gaby nem szólt egy szót sem. A férfi fürkésző tekintetet vetett rá, aztán elbizonytalanodva megkérdezte: – Te helyettesíted Suzanne-t? Gaby bólintott. – Megyek is, mert ha jól hallom, megjött az első beteg, és nekem kell őket ma reggel fogadnom. – Anélkül hogy a férfira pillantott volna, kiment a szobából, Armand pedig csak nézett utána megkövülten. Amikor Gaby visszatért a szobájába, szinte megsemmisülten rogyott le a pácienseknek fenntartott fotelba. Milyen jó lenne, ha most ő is kiönthetné valakinek a szívét! De miért is hagytam, hogy hatalmába kerítsen a szerelem, miért nem voltam óvatosabb? – ostorozta magát. Tehetetlen düh öntötte el, jobb híján magára haragudott, mert olyan gyanútlan és jóhiszemű volt. Nem sokkal később csengett a telefon, és Suzanne jelentkezett. – Gaby? Vannak most magánál? – Nem, szabad vagyok. – Justin Metcalf van itt, és magával szeretne beszélni. – Küldje csak fel nyugodtan, Suzanne! – Rendben... Ja, és még valami. Julie arra kéri, hogy ha végez ezzel a pácienssel, akkor fáradjon át hozzánk. Egy kis ünnepséget tartunk. – Rendben van, ott leszek. Hamarosan Justin lépett be. Ezúttal sokkal nyugodtabb volt az arca, mint legutóbb, bár még most is látszott rajta, hogy könnyen zavarba jön. – Üdvözlöm, Justin! Hogy van? Minek köszönhetem a látogatását? – Köszönöm, minden rendben van. Csak azért jöttem, mert talán érdekli, hogy egyelőre Toulouse-ban maradok. – Valóban? Pár napja még haza akart menni Angliába. – Igen, de közben meggondoltam magam. Tudja, az a baleset... – A férfi egy kicsit elbizonytalanodott. – Lehet, hogy furcsán hangzik, de a baleset után változott meg az elhatározásom. Az jutott az eszembe, miután láttam a sérültek szenvedését, hogy akárhogy is, valaki felelős ezért. Az nem véletlen, ha egy teherautóról egyszer csak a földre gurulnak a mázsás farönkök. Gaby figyelmesen hallgatott, és bólintott. – Szóval... hogy mindig mindenért felelős valaki, még ha ez nem is derül ki azonnal – folytatta Justin. Aztán kibökte: – És akkor az jutott eszembe, amit maga mondott nekem a gyerekkel kapcsolatban, Mrs. Dexter... Hogy az az én gyerekem is, és felelős vagyok érte. – Igen, maga és Claudine, maguk ketten felelősek a gyerekért. – Tudom, és most már én is így gondolom. Arra jutottam, hogy nem rendes dolog, ha egyszerűen hazamegyek Angliába, és egyedül hagyom Claudine-t. Ezért itt maradok, legalábbis addig, amíg meg nem születik a gyerek. Aztán még nem tudom, mi lesz... A házasság és a család egyelőre nem az én világom. – Megmondta ezt már Claudine-nak is? – kérdezte Gaby. – Igen, és nagyon örül neki. De a jövőre nézve semmit nem ígértem neki... – Szerintem nagyon okosan tette – mondta Gaby. – Csak szép sorban egymás után. Ez volt az első és legfontosabb döntés. Justinnak láthatóan nagyon jólesett a dicséret. Felállt. – Most már mennem kell, mindjárt kezdődik a műszakom. Csak ezt akartam elmesélni... És nagyon köszönöm, amit értem tett. – Én semmit nem tettem, Justin. – Gaby kikísérte a férfit az ajtóig, aztán kezet nyújtott neki. – Ne felejtse el, ezt a döntést maga hozta! – Na igen... Hát akkor, a viszontlátásra, Mrs. Dexter.
Gaby ezután lement az egészségügyi részlegbe, hiszen megígérte Suzanne-nak, hogy részt vesz ezen a... nem is tudja, miféle ünnepségen. De nem is igazán érdekelte, és főleg semmi kedve nem volt hozzá, hogy most ünnepeljen. Ám azt sem akarta, hogy ezt bárki észrevegye rajta. Az előtérben már jó néhányan álltak, az egyik asztalon pezsgőspoharak sorakoztak, mellette egy tálcán apró szendvicsek. Gaby óvatosan körülnézett. Armand az ablaknál állt, és elmélyülten beszélgetett egy rövid hajú, szemüveges férfival, akit Gaby még egyszer sem látott. Julie körbenézett, és miután megállapította, hogy valamennyi meghívott megérkezett, megkocogtatott egy poharat. Mindenki elhallgatott, és kíváncsi tekintetek szegeződtek rá. – Nyilván észrevettétek, hogy ez a kis ünnepség meglehetősen rögtönzött, aminek az a magyarázata, hogy én magam sem tudtam róla, egészen ma reggelig. Armand-nak köszönhetjük, hogy most koccinthatunk, merthogy ő hozta a pezsgőt, és a kedves büfés kisasszonynak, aki hajlandó volt ilyen rövid idő alatt készíteni nekünk egy kis harapnivalót. – Julie kis szünetet tartott, és mielőtt rátért volna mondanivalója lényegére, jelentőségteljesen körbenézett. – Azt hiszem, mindnyájan egyetértünk abban, hogy Melisandeot mindenki szereti az OBEX-nél, aki valaha kapcsolatba került vele. Gaby magán érezte Armand pillantását, de nem viszonozta. Közben megpróbálta megfejteni, mit jelenthetnek ezek a szavak. Lehet, hogy Melisande elmegy a cégtől? – Mindnyájan voltunk már nála, és megismerhettük különleges vendégszeretetét – folytatta Julie. – Ezért biztos vagyok benne, hogy most, amikor bejelentem Melisande eljegyzését, mindnyájunk nevében kívánhatok neki sok szerencsét és boldogságot. Gabynek elállt a lélegzete, aztán majdnem félrenyelte az éppen leharapott szendvicsdarabot. Köhögési roham tört rá, nem tudta eldönteni, hogy a szendvics vagy a hír fojtogatja. Melisande és Armand? Csak erről lehet szó. Rosszulléttel és a könnyeivel küszködve átverekedte magát az ünneplőkön, és kirohant az ajtón. Úgy érezte, egy percig sem tud itt maradni. Most jön az ilyenkor szokásos jókívánságok sorozata a boldog ifjú párnak, amit képtelen lenne végignézni... Végigfutott a lármás üzemcsarnokon, aztán át a gyárudvaron. Reszkető kézzel nyitotta ki az autóját, és miközben végighajtott a gyáróriás belső útjain, keze fejével törölgette a könnyeit. A kolostor belső udvarát ezen a délutánon mély csend ülte meg, Gaby csak a saját lépteit hallotta visszhangozni, ahogy végigment a hűvös kerengőn. Leült egy alacsony kőfalra, hátát egy oszlopnak támasztotta. Először észre sem vette, mi történik körülötte, pár perc múlva azonban egy közel merészkedő mókus vonta magára a figyelmét. A kecses kis állat szinte súlytalanul ugrált a napsütötte köveken. Aztán veszélyt észlelt, és egyetlen lendülettel a legközelebbi fán termett, ahonnan bizalmatlan pillantást vetett az asszonyra. Gabyt újra elöntötték a kétségbeesés hullámai, amelyek idáig hajtották. Hogy tehette ezt vele Armand? Gaby tudta, hogy nincs válasz a kérdésére, nem is állt ellen a könnyeinek, amikor azok végiggördültek az arcán. Hogyan csókolhatta olyan szenvedélyesen, miközben tudta, hogy hamarosan eljegyzi Melisandeot? Mire való volt ez az egész színjáték? Kétségbeesése haragra váltott, dühösen szorította ökölbe a kezét. – Gabrielle – Ezt a hangot nem lehetett nem megismerni. Gaby nem akart hinni a fülének, hátrafordult, és még mindig kételkedett, hogy amit lát, az a valóság: Armand lépett ki a kerengő árnyékából. Az asszony először el akart futni, aztán erőtlenül visszahanyatlott a kőre, és reményvesztetten hajtotta hátra fejét az oszlophoz. A férfi közelebb lépett, és szótlanul megállt mellette. – Sejtettem, hogy itt talállak – mondta halkan. – Mi a baj, Gabrielle? – Hogy kérdezhetsz ilyet? – Úgy, hogy nem értem az egészet. Egyszer csak elkezdtél köhögni, aztán kirohantál. Azt hittem, roszszul lettél, ezért utánad szaladtam, de addigra már beültél a kocsidba. Akkor kezdtem el komolyan aggódni. Mi ez az egész? Segíts, hogy én is megértsem! – A férfi előrehajolt, és meg akarta fogni Gaby kezét, de az elhúzódott tőle. – Sejtelmem sincs, mi történt veled. Tegnapelőtt este, amikor St. Michel-ben elbúcsúztunk egymástól, úgy látszott, minden rendben van közöttünk. Biztos voltam benne... – A férfi egy pillanatra elhallgatott. – El nem tudom képzelni, mi váltotta ki benned ezt a fordulatot. – Talán Helene-t kellene erről megkérdezned – mondta Gaby, de nem nézett a férfira. – Helene-t? Mi köze az egészhez Helene-nek? Gaby megvonta a vállát.
– Kérlek, Gabrielle! Mit mondott neked Helene? Tudnom kell. – Gaby azonban továbbra is makacsul hallgatott, Armand pedig felsóhajtott. – Sejtem már, hogy mi történhetett. Gaby most nézett először a szemébe. – Javíts ki, ha tévedek, de az a gyanúm, hogy Melisande-ról mondott neked valamit. – Mesélt arról a két gyerekről, akik együtt nőttek fel, minden idejüket együtt töltötték... Mesélt a kamaszszerelmükről és arról is, hogy a két család tulajdonképpen megegyezett, ha felnőnek a gyerekeik, össze fognak házasodni. – Az asszony hangja vigasztalanul csengett. – Csakhogy a gyerekek egy nap felnőnek, és akkor kiderül, hogy amiről azt hitték, örökké tart, egyszer csak véget ér... – mondta Armand gyengéden. – De ebben az esetben nem ez történt. – Gaby felugrott és dühösen fordult szembe a férfival. – Ez a családi szerződés a jelek szerint túlélte az elmúlt éveket, ahogy a ti bizalmas viszonyotok is. Csak azt nem értem, mi szükség volt erre a kis kitérőre velem? Miért tettél úgy, mintha kettőnk között lenne valami? – Gaby újra könnyekben tört ki. Armand is felállt, és egy lépést tett az asszony felé. – Talán azt gondoltad, hogy Melisande-ot elveszed feleségül, engem pedig megtarthatsz szeretőnek? – tört ki Gabyből. – Gabrielle... – És még te törtél pálcát Martin felett, amiért pusztán együtt akart élni velem! Amit te főztél ki, az százszor rosszabb ennél! Armand erőteljes mozdulattal megragadta az asszony karját. – Ne nyúlj hozzám! Hogy merészeled ezt ezek után? – tiltakozott Gaby, de nem folytathatta, mert a férfi magához szorította, és szenvedélyesen megcsókolta. – Gabrielle, Gabrielle... – súgta a fülébe szerelmesen. Gaby fejében kétségbeesetten kergették egymást a gondolatok. Mindenáron ki akarta magát szabadítani a férfi öleléséből, de a teste nem engedelmeskedett. Érezte, hogy újra feltámad benne a vágy, és elsöpri az elmúlt percek keserűségét. Karját a férfi nyaka köré fonta, és átadta magát az ölelésnek. Szinte önkívületben álltak összefonódva. Gaby nyerte vissza először az önuralmát, maga is megijedt a rájuk törő vágy hevességétől, ezért kibújt a férfi öleléséből, és halkan így szólt: – A legjobb, ha most azonnal elmégy, Armand. Ha egyszer és mindenkorra eltűnsz az életemből. – Gabrielle... – A férfi indulatosan ragadta meg Gaby karját. – Te még mindig azt hiszed, hogy Melisande-ot akarom elvenni feleségül? Fogd már föl, hogy ebből egy szó sem igaz! – De Helene szó szerint ezt mondta... – Felejtsd el, hogy mit mondott Helene! Ezek régi családi álmok, pontosabban ma már csak az ő álmai, és rajta kívül senki mást nem érdekelnek. – És ez a mai ünnepség benn az OBEX-nél... Akkor ez mi volt... Ott voltam, és láttam! – kiáltotta az asszony egészen összezavarodva. – Mit láttál, és mit hallottál? – Julie bejelentette Melisande eljegyzését... – De azt már nem vártad meg, hogy kiderüljön, ki a vőlegény! Helene fecsegését készpénznek vetted, és elhitted, hogy én leszek Melisande férje. – Természetesen. – Gabrielle! Meghallgattad Helene-t, sőt el is hitted, amit mond. Akkor légy szíves hallgass meg engem is! Az igaz, hogy Melisande meg én sokáig közel álltunk egymáshoz, de ez inkább testvéri szeretet, semmint szerelem volt. Az idők folyamán mind a ketten másfelé fordultunk, megváltozott az érdeklődésünk. Aztán, amikor veled találkoztam, hirtelen minden más lett, és azonnal tudtam, hogy csak téged akarlak. Éjjel-nappal csak rád gondoltam, a gyönyörű vörös fürtjeidre, mindig mosolygó arcodra. Éreztem, hogy ez valóban szerelem. És egyre biztosabb vagyok benne, hogy nem csalnak az érzéseim. – Megfogta az asszony kezét, és gyengéden megcsókolta a tenyerét. – Armand... – suttogta Gaby. – Várj, hadd fejezzem be a történetet! Pár nappal ezelőtt eldöntöttem, hogy leülök beszélgetni Melisande-dal, és elmondom neki, mit érzek irántad. Azt akartam, hogy a hozzá fűződő sokéves mély barátsághoz méltó legyen az elválás is. Semmiképpen sem akartam szomorúságot okozni neki, bár sejtettem, hogy ő is tisztában van vele, mi már régen eltávolodtunk egymástól. – És?
– Minden sokkal jobban alakult, mint ahogy reméltem – mondta Armand nevetve, és Gaby érezte, hogy feloldódik benne az elmúlt órák rémülete. Nézte a férfi arcát, kedves vonásait, vidám szemét, és ez a jókedv egyszer csak őt is hatalmába kerítette. – Tegnap délután elmentünk egy kávézóba, ahol őszintén elmeséltem neki mindent. Melisande sokkal megértőbbnek bizonyult, mint gondoltam. Sőt azt mondta, hogy örül ennek a hírnek, mert ez megkönnyíti az ő helyzetét is. – Valóban? – mondta Gaby csodálkozva. – Igen, mert a legnagyobb meglepetésemre ezek után közölte velem, hogy neki is van valaki az életében, akiről már régen be akart számolni. Csakhogy ő meg attól félt, hogy én leszek csalódott. Párizsban megismerkedett egy ügyvéddel, aki néhány hete megkérte a kezét. – Ezért volt a mai ünnepség az OBEX-nél? – Persze. Melisande-ot és a vőlegényét, ezt a bizonyos párizsi ügyvédet ünnepeltük – mondta Armand felszabadult nevetéssel. – Az történt ugyanis, hogy Melisande még tegnap este felhívta Párizsban Philippe-et, és igent mondott neki. A férfi örömében már ma délelőtt iderepült, és amikor megérkezett az OBEX-hez, Julie a hír hallatán azonnal megszervezte ezt a kis ünnepséget. Valószínűleg kezdettől ismerte Melisande titkait. – Ezek szerint az az idegen férfi ma délelőtt az OBEX-nél Melisande vőlegénye volt? – Persze. Váltottam is vele pár szót. Kedves fickónak látszik. – Armand gyengéden nézett az asszonyra. – És te azt hitted, hogy Melisande meg én vagyunk a jegyespár? Édes kicsikém. – Szerelmesen szorította magához Gabyt, és sokáig simogatta a haját. – Ó, Armand! – Gaby a férfi mellére hajtotta a fejét. – Melisande Helene-nek is elmesélte, hogy mire jutottunk a beszélgetésünk során, és amint várható volt, a nagynénje nem örült ennek a hírnek. – És a te édesanyád? Helene szerint ő ugyancsak arra számított, hogy te és Melisande össze fogtok házasodni. – Lehet, hogy régebben ezt gondolta – válaszolta Armand –, de az anyám szerencsére mindig a valóság talaján áll, és elfogadja, hogy a döntéseimet én hozom. És ha megismer téged, egyet fog érteni a választásommal. – Armand megcsókolta Gaby orra hegyét. – Ha már éppen erről beszélünk, a következő hétvégén akár meg is látogathatnánk a Laurent-birtokot. De előtte feltétlenül tisztáznunk kell két dolgot. – Mire gondolsz? – nézett rá Gaby, aki az elmúlt percek történéseitől egyszerre volt meghatott, boldog és egy kicsit hitetlenkedő. – Oliverrel meg kell beszélnünk mindent. – Oliverrel? – Igen. Azt hiszem, az a helyes, ha ő az első, aki tudomást szerez a kettőnk kapcsolatáról. Biztosnak kell lennünk abban, hogy egyetért vele. Martin Jacksont például láthatóan nem kedvelte. Hátha ellenem is van valami kifogása. – Emiatt ne aggódj! Odavan érted – mondta Gaby nevetve. – És mi a másik, amit tisztáznunk kell? – A másik... – Armand csak nézte az asszonyt, az ajkát, a szemét, a homlokát. – Tulajdonképpen a másik az első, vagyis semmi értelme Olivert kérdeznünk, amíg te nem adsz nekem választ. – Megfogta Gaby kezét, és magához húzta. – Gabrielle... Hozzám jössz feleségül? Az asszony úgy érezte, időtlen idők óta nézi a férfi csillogó szemét, a szerelem betöltötte egész lényét. Nem is hallotta Armand sürgető szavait. – Kérlek, Gabrielle, mondj igent! – Hát persze, hogyne – suttogta zavartan. – Persze hogy a feleséged leszek. Mire Armand újra magához szorította, és boldogan megcsókolta.
