Marion Lennox Ébredő álmok
Noha sokan figyelmeztették a fiatal amerikai lányt, hogy ne vezessen éjszaka az ausztrál sivatagban, Cari nem fogadja meg a tanácsot. A baj be is következik: a sötétben kocsija öszszeütközik egy kenguruval. Cari súlyosan megsérül, s nehéz helyzetéből Jon Kinnane, a repülőszolgálat orvosa menti ki. A kórházi ápolás ideje alatt mély vonzalom támad köztük, ám a lány semmiképpen nem hajlandó elárulni, miért hagyta oda igazából szülőhazájával együtt orvosi hivatását is…
1. FEJEZET Cari Eliss doktornő egy pillantást vetett a mellette lévő ülésen fekvő autótérképre, majd az ajkába harapott. A terület, amelyen éppen tartózkodott, a térképen pirossal volt körberajzolva s ugyanazzal a megjegyzéssel ellátva, amelyet hatvan kilométerrel idébb egy átmenti táblán olvashatott: „Védett terület, sátorozás kizárólag hatósági engedéllyel”. Slatey Creekig még ötven kilométer volt hátra, jórészt ezen a területen keresztül, amelyet egy bennszülött törzs számára tartottak fent. Túl nagy terhet vettem a vállamra, gondolta Cari fáradtan. Az elmúlt két éjszakát az árokparton felvert sátrában töltötte, így nem csoda, hogy a kellemes csapvíz és a puha ágy utáni vágyakozás rábírta erre az útra. Az alkonyat ráborult a pusztaságra, s a táj sugárzó vöröse lassan rozsdaszínűvé vált. Cari visszaemlékezett Alice Springs lakóinak figyelmeztetésére: „Sose vezessen sötétedés után! A vidék elhagyottnak tűnik, de mihelyt besötétedik, előjönnek a kenguruk. Ott rohannak át az úton, ahol éppen kedvük tartja. Ha pedig összeütközik egy ekkora állattal, hát megnézheti a csinos terepjáróját és feltehetőleg saját magát is, nem beszélve a kengururól!”
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
Cari idegesen pillantott ki az ablakon. A szürkületben már nem tudta kivenni, hogy az árnyékszerű körvonalak az útszélen alacsony bokrokat jeleznek, vagy pedig egy ugrásra készülő kengurut. Semmi esélyem, hogy még ma elérjem Slatey Creeket, sóhajtott Cari. Felejtsük csak el egész nyugodtan a csapvizet és a vacsora melletti meghitt beszélgetést! Nincs más hátra, fel kell vernem a sátrat, még ha tilos is. Remélem, nem éppen a bennszülöttek szent helyén állok meg! Ezzel az útszélre kormányozta az autót, és kikapcsolta a motort. Az elmúlt három nap során mindössze hat járművel találkozott, s ebből arra következtetett, nem fog senkit sem zavarni. Igaz, őt sem fogják… Bosszúsan megrázta a fejét. De hiszen én magam akartam így. Én akartam minél kevesebb emberrel találkozni, hogy tisztába jöjjek magammal, s tudjam, mit akarok. Felállította a sátrat, s odatett egy kanna vizet a gyorsforralóra, amikor halk motorzúgást hallott. Felnézett, s az égbolton megpillantott egy kis repülőgépet, amely olyan alacsonyan repült, mintha a pilóta csak meg akarta volna kérdezni, ki az, aki meg merészeli zavarni a sivatagi út magányát. Már csak ez hiányzott! – sóhajtott a lány. Amint a gép elkanyarodott, törzsén felfedezte a kettős szárnyat, az ausztrál légiorvosi segélyszolgálat jelét. A repülő csak néhány méternyire húzott el a feje fölött. Cari érezte a légáramlatot, s kezét a pokoli zaj miatt a fülére tapasztotta. A gép ismét feljebb emelkedett, s a nő fellélegzett. Megkönnyebbülése azonban nem tartott sokáig, mivel egy újabb fordulat után a masina leszálláshoz készülődött. Jó kis tréfa, gondolta Cari. Épp azon töprengek, milyen magányos vagyok, s tessék, az égből pottyan elém valaki. Mindenesetre csalódniuk kell a vendégeknek, nem vagyok éppen fogadóképes! S ez nem volt túlzás. Három napja nem tudott rendesen mosakodni, s a térdben levágott farmerhez viselt gyapjúinge sem volt épp frissen vasalva. Dús, rendszerint aranyosan fénylő haja most gubancosan lógott a nyakában. Cari önkéntelenül is végigsimított az arcán, s nevetnie kellett: kormos keze nyilván fekete csíkot hagyott maga után. De egyáltalán: miért szállt le a gép? Talán a sátorozási tilalommal van összefüggésben? A segélyszolgálat orvosai nemigen szoktak a közúti rendőrség szerepében tetszelegni! Cari várakozóan nézte a repülőt, amelyet a pilóta egészen az autó mellé gurított. Még alig állt meg a gép, amikor felpattant az ajtaja, s egy férfi ugrott könnyed mozdulattal az úttestre. Mögötte feltűnt egy nővérruhába öltözött hölgy is, aki kíváncsian figyelte az eseményeket. A férfi egy pillanatra megállt, majd beható vizsgálatnak vetette alá Carit és az út mellett felvert sátrat. Az ismeretlen alak körülbelül harmincöt éves lehetett, termetre magas és karcsú, egyébként pedig izmos volt. Világos szövetnadrágot és kihajtott nyakú, könnyű inget viselt. A szeme körüli finom ráncok és napszítta sötétbarna haja elárulták, hogy olyan ember, aki gyakran tartózkodik a szabadban. Testtartása és arckifejezése higgadt önbizalomra engedett következtetni. Carit egyáltalán nem lepte meg, amikor a férfi orvosként mutatkozott be: – Jon Kinnane doktor vagyok. – Figyelmesen, de minden érzés nélkül szemlélte a rettentően kimerült nőt. – Minden rendben? Nem sebesült meg? – Nem. – A kocsijával van baj? – Nem. Jon Kinnane szemmel láthatóan kezdte elveszíteni a türelmét. – Akkor, ha szabad érdeklődnöm, miért sátorozik a kindzsarrák földjén? – Hol? – A kindzsarrák földjén! – Az orvos kinyújtott karjával körbemutatott. – Ez a föld itt a kindzsarra törzsé. Ha jól látom, maga amerikai. –A férfi mérgelődését már lehetetlen volt nem 2
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
észrevenni. – Maga nem tartozik egyetlen bennszülött törzshöz sem, s fogadni mernék, sátorozási engedélye sincs, vagy tévedek? – Én… Nincs. Kinnane mély levegőt vett, s lassan, megfontoltan folytatta mondandóját, mintha csak egy nehéz felfogású gyereknek magyarázna: – A pilóta éppen most tette kockára a fedélzeten tartózkodók életét, hogy a gépet a szürkületben egy számára ismeretlen útszakaszon letegye. Van fogalma arról, hogy miért történt ez az egész? – Nincs – válaszolta Cari bizonytalanul. – Mert azt hitte, nekiment valaminek. Ezen a vidéken nem sátorozik csak úgy az ember, kilométerekre nincs ivóvíz. Ezenkívül minden útjelző táblán és minden térképen gondosan fel van tüntetve, hogy tilos a sátorozás. Így aztán arra kellett gondolnunk, hogy balesetet szenvedett, vagy valami más problémája akadt. – A férfi a repülőgépre mutatott. – Ott bent egy beteg gyerek fekszik. Remélem, most büszke magára. Cari arcából kiszaladt a vér. – Sajnálom – dadogta. – Azt hittem… – Úgy látszik, a gondolkodás nem tartozik az erősségei közé – szakította félbe az orvos könyörtelenül, majd órájára pillantott. – Három percen belül összepakol, s ismét úton lesz. – De… De hát nem tudok tovább vezetni! – Hogyhogy nem? Cari a repülőre nézett. A pilóta és az ápolónő minden szót hallott, s szemmel láthatóan mindketten jól szórakoztak. – Már besötétedett! – Lassan a lány is kezdett dühbe gurulni, mivel Kinnane a legcsekélyebb mértékben sem tanúsított érdeklődést a helyzete iránt. – Azt tanácsolták, ne vezessek sötétedés után. – De akkor miért hajtott a bennszülöttek területére, ha tudta, hogy sötétedés előtt nem ér lakott településre? – Fogalmam sem volt, milyen rosszak az utak. Némely helyen még húsz kilométerrel sem tudtam menni a homokátfúvások miatt. Már régen Slatey Creekben kellene lennem. – Sajnálom, nem mondhatok mást, itt nem maradhat – közölte a férfi udvarias, de határozott hangon. – Tulajdonképpen miért? Nem zavarok semmit és senkit. Mégsem kockáztathatom az életemet, hogy ilyen körülmények között vezessek egy elhagyott úton. Nem tudom elképzelni, hogy idejön egy őslakos és elkerget. – Nem is. Az itt élő emberek igen barátságosak. Sohasem követelnének magától semmit, s nem is űznék el. – Akkor hát miért kell elmennem? – Mert zavarja a vidéket! Az emberek itt a földjükre vannak utalva. Úgy akarnak élni, ahogy az őseik éltek évezredeken keresztül. A táplálkozásuk az állatállományuktól függ. Már az is nagy engedmény volt a kindzsarrák részéről, hogy beleegyeztek az útépítésbe. De ha már a sátorozást is megengednék, akkor kénytelenek lennének az állataikat mindig hátrább és hátrább szorítani. Kell hogy legyenek olyan területek, amelyeken csak kindzsarrák tartózkodhatnak, különben nem lenne esély kultúrájuk fennmaradására. Cari csodálkozva nézett a férfira; az orvos a maga kérlelhetetlen logikájával arra kényszerítette, hogy ismét vágjon neki a végtelen országútnak. A lány szemébe könnyek tolultak. Gyorsan elfordult, s kezdte visszapakolni kevés holmiját a terepjáróba. Jon Kinnane mégiscsak észrevehette a könnyeket, mert hangja már kevésbé nyersen csengett: – Ha nem akar vezetni. Itt hagyhatja a kocsiját, s velünk jöhet Slatey Creekbe. – S mi lesz az autóval? – Holnap fel kell bérelnie valakit, aki idehozza magát a kocsiért. 3
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– Köszönöm az ajánlatot, de nem fogadom el. Boldogulok magam is – közölte Cari határozott hangon, azzal nekilátott a sátor lebontásának. Jon kissé meghökkenten nézett a törékeny fiatal nőre, aki szilárd eltökéltséggel pakolta össze a holmiját. – Biztos, hogy elboldogul egyedül is? A lány fel sem nézett. – Hát persze – válaszolta keserűen. – Nem kell itt ácsorognia, becsszóra, továbbmegyek. – Mehetünk, Jon? – kérdezte a csinos, körülbelül Carivel egykorú ápolónő, miközben ő is kimászott a gépből, s hozzájuk ballagott. – Nem szívesen szakítom félbe a csevegést, de van egy betegünk a fedélzeten. – Rendben, Liz. – A férfi még egy pillantást vetett Carire. – Tehát nem fogadja el az ajánlatomat? Pedig maga fáradt, és sötétben nem veszélytelen vezetni ezen az úton. – Köszönöm, de majd elleszek valahogy. Az orvos intett a pilótának. – Nos, itt nincs szükség ránk. Tehát irány haza! Cari összegöngyölte a sátorlapot. Nem nézett fel, amikor az orvos és a nővér visszaszálltak a gépbe. Csak azután egyenesedett fel, hogy a motorzúgás már elhalt a messzeségben; akkor aztán tenyerébe temette az arcát, és felzokogott. Teljesen besötétedett, mire mindennel végzett. Noha már elment az étvágya, kényszerítette magát, hogy egy-két kekszet elrágcsáljon, hiszen tudta, hogy órákba telhet, amíg rendes ennivalóhoz juthat. A kannában lévő víz még forró volt, így jó erős kávét készített magának, aztán sóhajtva ismét a kormányhoz ült. Már nem haragudott, egyszerűen csak fáradt volt, s egy kicsit szégyellte magát. Természetesen tisztában volt vele, hogy a három ember mit kockáztatott, amikor leereszkedtek az útra, hogy állapota felől érdeklődjenek. Magányérzete akkor enyhült valamelyest, amikor Jon Kinnane-re és a férfi szemének szigorú pillantására gondolt. Miattam aggódott, - gondolta fájdalmasan. Lehet, hogy buta, elkényeztetett tyúknak tart, de akkor is aggódott miattam. Ilyesmit pedig az ember nemigen tapasztal orvosoknál! Cari kazettát tett a rádiómagnóba. Egy évekkel ezelőtti dzsesszkoncert hangjai töltötték be az utasteret. A vidék látszólag teljesen elhagyatott volt, jól lehetett az úton haladni. A lány a gázpedálra lépett. S ekkor hirtelen felbukkant a kenguru. Egyik pillanatról a másikra már ott is állt az úton, és belebámult a fényszórókba. Cari kétségbeesetten beletaposott a fékbe, s félrerántotta a kormányt. Ám hiába, elkésett. A lökhárító az állatnak ütközött, a kocsi megpördült, s lecsúszott az útról. A laza burkolatú útpadkán a lány elveszítette uralmát az autó felett, mire az felborult, majd pörgő kerékkel megállapodott az oldalán. Éjszakai csend ereszkedett a baleset színhelyére. Cari tudatáig mindössze egy híres dzsesszénekesnő hangja hatolt el homályosan. Először azt hitte, hogy a koncerten ül, és átengedte magát a nagyszerű dallamnak, ám a beléhasító fájdalom visszarángatta a valóságba. Mintha késsel szabdalták volna a hátától a lábáig. Felkiáltott, de senki sem hallotta. Ahogy kitisztult a feje, megpróbálta rendbe szedni a gondolatait. Hát persze, a kenguru! A kocsija az oldalán feküdt, ő pedig beszorult a kormány mögé, méghozzá úgy, hogy félig az ülés háttámlájára lógott. Körülötte a legmélyebb sötétség honolt. Fogalma sem volt, meddig fekhetett eszméletlenül. Csak néhány perc lehetett, mert még mindig ugyanaz az ének hallatszott a magnóból, s csak most kezdődött egy másik szám. Cari feszült idegeinek túlságosan is hangos volt a zene. A minden mozdulatra beléhasító fájdalom ellenére felegyenesedett és kikapcsolta a magnót. A sivatag csendje szinte lepelként borult rá. Beszorultam, - gondolta, és megtapogatta a végtagjait. A feje fájt, a homlokán pedig valami nedveset érzett. Hamar rájött, hogy ez csak vér lehet. 4
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
Megpróbálta kiszabadítani magát, de hiába. A heves fájdalomtól ismét elájult. A következő órák folyamául Cari időnként magához tért, ám mihelyt megkísérelt változtatni a helyzetén, ismét elveszítette az eszméletét. Lassan kivilágosodott: a nap felkúszott a látóhatárra; az autóban fenyegetően emelkedni kezdett a hőmérséklet. A kocsi oldala vetett ugyan némi árnyékot, de a forróságot természetesen nem tartóztathatta fel. A lány egyszer hátra akart nyúlni az ivóvizes kannáért, de nem tudta elérni. Reménytelenség és kétségbeesés kerítette hatalmába. Alaposan rám jár a rúd, - gondolta keserűen. Először az orvosi pályafutásom végét jelentő bírósági tárgyalás, Harvey gyáva viszszavonulása, s most még ez is! Bárcsak meghaltam volna! Ahogy telt a nap, úgy növekedett pokolivá a forróság. Cari minduntalan elveszítette az eszméletét, úgyhogy a végén nem is tudta, mennyi ideje húzza már ebben az állapotban. A hőség, a fájdalom és a szomjúság közepette egyszer csak eszébe jutott Jon Kinnane. – Jönni fog – suttogta maga elé Cari, mint valami fogadalmat. – Visszajön, egészen biztosan visszajön! A fejében lassan a repülőgépmotor zúgása is felhangzott, mintha csak zenei aláfestést nyújtana a kántálásához. A zúgás egyre hangosabb lett, ám Cari csak akkor döbbent rá, hogy valóban motorzúgást hall, amikor a zaj fülrepesztően felerősödött, majd a repülőgép leszállása után hirtelen elhalt. Cari a tudatára telepedő ködön át még hallotta, amint szólítják, és hogy sietős léptekkel közelednek a forró homokon. Aztán valaki feltépte a hátsó ajtót. A lány nem tudott megfordulni, de a visszapillantó tükörben egy férfit látott az autóba bemászni. Tekintetük találkozott; Jon Kinnane volt az. – Tudtam, hogy jön – suttogta Cari. Ami a következő órákban történt, csak hellyel-közzel hatolt el a lány tudatáig. Eltartott egy ideig, amíg kiszabadították a terepjáróból, ő azonban egész jól tűrte a megpróbáltatást, hála a Jon által beadott fájdalomcsillapítónak. Emlékezett rá, amint a férfi hozzákúszott. Inni adott neki, s nyugtató szavakat suttogott. Többé már nem félt. Jon Kinnane mellette volt, s ez valamilyen oknál fogva mindent elviselhetővé tett. Ebben a pillanatban fenntartás nélkül megbízott benne, s ezen a legkisebb mértékben sem csodálkozott. Arra azonban, hogy miként emelték be a repülőgépbe, miként jutottak Slatey Creekbe, és miként vitték kórházba, Cari már nem emlékezett. A gyógyszerek megtették hatásukat: elaludt. Amikor Cari felébredt, egy kórház vizsgálójában találta magát. Meglepetten nézett körül ebben a szokatlan helyzetben. Hiszen eddig ő mindig az orvos volt, és sohasem a beteg! Jon Kinnane az ágya mellett állt, de éppen háttal neki, mert keresett valamit a műszeres kocsin. Milyen erős, - gondolta Cari, mikor már lassanként visszatért a tudata. Erős és megbízható! Ebben a pillanatban Jon visszafordult, észrevette a lány nyitott szemét, és elmosolyodott. – Úgy, szóval ismét köztünk van, Cari. – Honnét tudja a nevem? – A lány akadozva beszélt, mert még mindig tartott a fájdalomcsillapító hatása. Az orvos egy asztalra mutatott, amelyen Cari utazótáskája feküdt. – Vettük magunknak a bátorságot, s egy kicsit beletúrtunk a holmijába. Megtaláltuk az útlevelét is, úgyhogy most már valamivel okosabbak vagyunk. Elnézést, de egyáltalán nem volt társalgóképes állapotban. – Tulajdonképpen mi történt? – Elütött egy jól fejlett kengurut. Nem emlékszik? Cari habozott. – Elpusztult? – kérdezte döbbenten. 5
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– Igen, mégpedig feltehetően azonnal. Nem sokon múlott, hogy nem került maga is a sorsára. Ami azt illeti, elég gyorsan hajtott. Cari megértette a szemrehányást. Felidézte magában azokat a kengurukat, amelyeket eddig az ausztrál tájakon látott; az a tény, hogy felelős egy állat elpusztulásáért, végképp elkeserítette. Könnyek folytak végig az arcán. – Rettentően sajnálom – suttogta, és a fal felé fordította az arcát. Jon különös pillantást vetett rá. – Azt hiszem, várhatok még egy kicsit a közlekedésbiztonsági kiselőadással – mondta szárazon, majd kérdő tekintetet vetett az ágy mellett eddig szótlanul álló ápolónőre: – Előkészítették a műtőt? – A műtőt? – Cari megrökönyödve fordult vissza. – Össze kell foltoznunk valamit, de nem vészes. – A medencecsontom tört el? – kérdezte a lány elhaló hangon. Tudni akarta a legkisebb részleteket is, ám Jon csak amolyan mindenki által érthető magyarázatot adott, elvégre nem sejthette, hogy Cari is orvos. – Igen. Megröntgeneztük, de szerencsére nem bonyolult a törés, így is eltart azonban egy darabig, mire helyrejön. – A férfi megérezte, mennyire fél a lány, úgyhogy kedvesen Cari vállára helyezte a kezét. – Ne aggódjon, értjük a dolgunkat. Cari a férfi szemébe nézett, s úgy érezte, félelme tovaszáll. Másodpercekig nem tudtak szabadulni egymás tekintetétől. Az ajtó hirtelen kinyílt, s egy szélesen mosolygó fiatalember lépett be. Kigombolt fehér köpenye alól elővillant könnyű nyári ruhája. Jon csaknem kényszeredetten fordította el szemét a betegről. – Cari, hadd mutassam be Rod Daniels doktort. Egyébként honfitársa. A fiatalember az ágyhoz lépett, és ránevetett Carire. – Igen, én is amerikai vagyok – üdvözölte. – Mégpedig New Yorkból. – Én Kaliforniában élek – mondta a lány gyenge hangon. – Nem tesz semmit – évődött a férfi. – Jon, felőlem kezdhetjük! Kinnane injekciós tűt vett a kezébe, majd barátságosan Carihez fordult: – Elég a fecsegésből. Ideje, hogy szép álmokat kívánjak, hölgyem!
2. FEJEZET Cari mintha álomvilágban töltötte volna a következő napokat. Időről időre megpillantotta Jon Kinnane arcát, amint az orvos figyelmesen szemlélte és óvatosan vizsgálta őt. Ápolónők léptek az ágyához, akik hol injekciót adtak be, hol kedves szavakkal bátorították; a lány azonban alig fogott fel valamit a körülötte zajló eseményekből. Négy nappal a baleset után végre tökéletesen magához tért. A nap besütött az ablakon, s ettől olyan világos lett, hogy Cari ismét fájdalmasan behunyta a szemét, annyira bántotta az erős fény. Egy pillanatig gondolkodnia kellett, amíg eszébe jutott, hol is van. Aztán megint kinyitotta a szemét, és körülnézett. A feje fölött sóoldattal teli üveg lógott. Hát persze, - gondolta; biztosan sok folyadékot veszítettem, amíg órák hosszat feküdtem a forróságban. De miért vagyok egyáltalán kórházban? Aztán ismét eszébe jutott: igen, medencecsonttörés! Az orvos legalábbis ezt mondta. Óvatosan megmozgatta a lábujjait és a lábát; gond nélkül ment a dolog, még ha fájt is. Megkönnyebbülten felsóhajtott: hál' Istennek, a gerincem legalább nem sérült meg! Ebben a pillanatban kinyílt a kórterem ajtaja, s Jon Kinnane lépett be. – Jó reggelt! – üdvözölte. – Reggel? – Cari csodálkozva nézett ki az ablakon. – Milyen nap van ma? – Péntek. – Péntek? Négy napig feküdtem öntudatlanul? 6
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
Jon nevetett. – Hétfőtől csütörtökig nem sok dolog történt itt. A szórakoztató műsorokat pedig jövő héten úgyis megismétlik. – Elővette a lány kórlapját, és figyelmesen tanulmányozni kezdte. – Van valami? – Cari türelmetlenségéhez képest a férfi túl lassan olvasott. – Nem, semmi. Mindeddig normális lefolyású az eset, s magát is beleértve, mindenki nagyon igyekszik, hogy jól alakuljon a vége. – Eltekintve attól, hogy miattam van ez az egész cirkusz. – Hát, ezellen nem tudok semmit sem felhozni. – Csak ne vigyorogjon olyan kétértelműen! Nyilván azt gondolja, hogy megérdemeltem. – Cari még a mérgelődése ellenére is észrevette, milyen megnyerően néz ki az orvos, ha mosolyog… – Na jó – adta be a derekát bizonyos szempontból igaza van. – Talán elég lett volna, ha valaki alaposan elfenekeli. Tudja, a medencecsonttörés, valamint az, hogy tizennyolc órát feküdt egy összelapult autóban, egy kicsit azért sok volt. Cari zavarodottan nézett a férfira. – Tisztában van vele egyáltalán, hány éves vagyok? – Hát persze. Megtaláltuk a jogosítványát, amelyben az áll, hogy huszonhét éves. De nem látszik különösképpen érettnek és felnőttesnek. – Köszönöm – sziszegte a lány sértődötten. – Ne szállítsuk Perthbe? – kérdezte az orvos hirtelen. – Perthbe? Hogyhogy? – Eredetileg már mindjárt hétfőn oda akartuk vinni, de a nagy vérveszteség miatt sokkos állapotban volt, egyébként pedig a folyadékveszteséget is pótolni kellett. Tanácsosnak tűnt tehát, hogy először megszüntessük ezt a rossz állapotot, de azért még elég sokáig kell kórházban feküdnie. El tudom képzelni, hogy egy nagyobb klinikán esetleg jobban érzi magát. Cari behunyta a szemét. Még mindig gyenge volt, s nehezére esett összpontosítania. Perth! Ha apa meg akarja tudni, hol vagyok, mindenekelőtt a nagyvárosokat telefonálja körbe, - gondolta. S amilyen balszerencsés vagyok, biztosan meg is talál. Ezzel el is volt döntve a dolog. Kinyitotta a szemét, és nyugodtan nézett Jon Kinnane-re. – Nem, köszönöm – mondta eltökélten. – Ha elfogad betegének, inkább itt maradnék. Jon egyetértően bólintott, majd mintegy mellékesen megkérdezte: – És a szülei? Nem ragaszkodnának különleges ellátáshoz? – Maga aztán tényleg elkényeztetett, gazdag nebáncsvirágnak tart! Kinnane nem felelt, csak levette a betegfelvételi űrlapot a Cari ágya melletti polcról. – A papírjaiból nem derült ki a foglalkozása, ezt még pótlólag be kell írnom. Mit dolgozik? Cari a fejét rázta. – Nem vagyok állásban. Ez beleillik a maga által kialakított képbe, nem igaz? Cari Eliss, a gazdag, beképzelt amerikai turista, aki bajt okoz magának, de a körültekintő Jon Kinnane megmenti. – Nem érdekel, hogy mivel foglalkozik, vagy mit csinált a múltban. Ha itt akar maradni, a betegem lesz az elkövetkező hetekben, s egyedül ez számít. – Semmi lelki fröccs? A férfi mosolyra húzta a száját. – Semmi lelki fröccs – biztosította Carit. – Körülbelül egy hónap múlva elhagyhatja a kórházat, s az élete hátralévő részét olyan értelmetlenül töltheti, ahogy csak akarja. Az én feladatom abban áll, hogy rendbe hozzam a testét, nehogy cserbenhagyja a következő ostobaságai alkalmával. Most pedig szeretném megnézni, mire jutottam eddig. Tíz perccel később már be is fejeződött a vizsgálat; Cari kimerülten feküdt a párnáján. – Már sokkal jobban állnak a dolgok – állapította meg Jon elégedetten. – Jobban? Fáj mindenütt, de legfőképpen a fejem! – Látnia kellett volna magát, amikor beszállítottuk! Úgy festett, mint aki egy rémfilm főszerepére készül! Különösen ami a lábát illeti. 7
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– És a medencecsontom? – Igen, már mondtam, hogy eltört a medencéje, de a tört részek szerencsére nem csúsztak össze. Körülbelül egy hetet kell tökéletes nyugalomban feküdnie, ezt követően pedig mintegy három hétig még bizonyára a vendégünk lesz, amíg a csontjai ismét terhelhetőek lesznek, s továbbutazhat. Ennek ellenére állítom, hogy szerencséje volt a szerencsétlenségben! – Alig hiszem, ahhoz képest, ahogy most érzem magam! – Szerencséje volt, ha mondom, mégpedig óriási. Aki ép bőrrel megúszik egy ilyen balesetet, annak csak szerencséje lehet. – Jól van, jól van – adta meg magát Cari. – Szerencsém volt. – Mondja csak jó hangosan! – szólalt meg egy ápolónő, aki közben hangtalanul Jon mellé lépett. Sokatmondó pillantást vetett a férfira, majd így szólt: – Meg kellene igazítani Mr. Sandersen infúzióját, Jon. Az orvos felsóhajtott. – Rendben van, Maggie, megyek már. – Azzal odaintett Carinek, s elhagyta a szobát. – Margaret Brompton főnővér vagyok – mutatkozott be az ápolónő. – De szólítson csak nyugodtan Maggie-nek, mindenki így hív. Nem sokat adunk itt a formaságokra. Cari azonnal rokonszenvesnek találta a nővért. Ránevetett, s megpróbált kissé felülni. Próbálkozását azonban rögtön abbahagyta. – Köszönöm! Cari Eliss vagyok. - Ezt már tudom, én töltöttem ki maga helyett a felvételi lapot. Az Egyesült Államokból való? Mit csinál itt, Ausztráliában? - Utazgatok - válaszolta a lány szűkszavúan. - Teljesen egyedül? Ebben az országban? Vagy nincs teljesen észnél, vagy nagyon bátor, esetleg mindkettő. Ért az autókhoz? – Hát, az enyémet nem nagyon tudtam az úton tartani – ismerte be a lány zavartan. – Én inkább úgy értettem, ért-e a szereléshez? Mit csinál, ha lerobban az autója? – Tudok segíteni magamon. – És mit csinál, amikor nem utazgat a nagyvilágban? Mi a foglalkozása? Cari habozott. Most mit válaszoljon erre a kérdésre? Nehezére esett, hogy hazudjon a barátságos és együtt érző nővérnek. – Semmit – mondta végül. – Nem dolgozom. – Némely embernek jól megy, s maga, úgy látszik, közéjük tartozik. – Maggie elgondolkodva nézett a lányra, ám rövid szünet után fecsegő hangnemben folytatta: – Nem tudom, miért, de Jon Kinnane annyira aggódott magáért, hogy utasította a pilótát, más útvonalon térjen vissza, mert ellenőrizni akarta, hogyan boldogul. Ha nem teszi, maga már halott. Most pedig nyissa ki szépen a száját. A nővér lázmérőt helyezett Cari nyelve alá, s megtapintotta a pulzusát. A beszélgetés egyelőre befejeződött. A lány megpróbált megfelelő választ találni Maggie megjegyzésére, de még mindig nem volt képes világosan gondolkodni. Amint a főnővér elvette a lázmérőt, egyből lecsukódtak a szemei, annyira kimerítette a két beszélgetés. Amikor ismét felébredt, a függönyök már be voltak húzva, s Jon Kinnane megint az ágy lábánál állt, és figyelmesen tanulmányozta a kórlapot. Két szemöldöke között mély ránc húzódott. Cari egész hosszan megfigyelhette az orvost. Milyen ember lehet? – gondolkodott el. Remélhetőleg érti a dolgát, mert ha hibázik, maradandó károsodást szenvedek. De erre úgysem kerül sor. Elképzelte, mi lett volna, ha a baleset Kaliforniában történik. Édesapja sebészprofesszorként minden elérhető szakorvost kirángatott volna az ágyából. S talán még most is, ha értesítené… Nem, a világ minden kincséért sem! Cari majdnem rosszul lett még a gondolattól is. A párnába nyomta az arcát, mintha csak menekülni akarna rémképeitől. Jon figyelmét nem kerülte el a gyenge mozdulat. Felemelte a fejét, és a lányra nézett. 8
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– Csak lépést tartok az eseményekkel – mondta megnyugtatóan. – Nyugodtan aludjon tovább. – És maga? Maga sohasem alszik? – érdeklődött Cari, mivel a falióra szerint már éjfélre járt. – Nemsokára én is lefekszem. Csak még ellenőrzöm a betegek állapotát, mielőtt éjszakára magukra maradnának. Nem szeretem különösebben, ha álmomból riaszt egy vészhívás. Az alvás számomra szent dolog. – Részemről ma éjjel nem fenyegeti veszély – jelentette ki Cari bátor mosollyal. – Szépen ágyban maradok, hiszen más választásom úgysincs. – Ebből indulok ki én is – nevetett Jon. – A maga esetében nincs okom az aggodalomra. – Kellemetlenül érintene, ha álmatlan éjszakákat okoznék magának. – Szívesen elhiszem magának – mondta halkan az orvos, és kiment. Egy további hét kellett ahhoz, hogy Cari lassacskán jobban érezze magát. Már kevesebb fájdalomcsillapítóra volt szüksége, a sokk elmúlt, és sebei is begyógyultak. A Kinnane doktorhoz fűződő kapcsolata sajátosan feszült maradt. Úgy érezte, hogy a férfi inkább örült volna, ha ő hozzájárul a Perthbe való átszállításához. Néhányszor még felkínálta a lehetőséget, ő azonban mindannyiszor visszautasította. Igaz, hogy Slatey Creek nem a világ közepe, de itt legalább el tudott rejtőzni családja fürkész tekintete elől. A kórházban állandó sürgés-forgás volt, a rendelkezésre álló húsz ágy közül többnyire egy sem állt üresen. Cari nemsokára megismerte az összes orvost, nővért és a személyzet többi tagját. Maggie-vel remekül megértették egymást, Rod Daniels doktor és közte pedig egyenesen őszinte barátság fejlődött ki. A férfi gyakran meglátogatta, mivel különös vonzalmat érzett iránta. – Tulajdonképpen Kalifornia melyik részéről származik? – kérdezte egyszer. – Nem szeretnék az otthonomról beszélni, Daniels doktor – hárította el Cari az érdeklődést, egyúttal azonban kedvesen az orvosra mosolygott, mivel nem akarta megbántani. Rod sem vette zokon a rendreutasítást, s csak magában morfondírozott tovább. Most a lányon volt a kérdezés sora. – S maga miért dolgozik itt? – Mert olyan izgalmas. Már ifjúkoromban azt képzeltem, milyen izgató lehet a légi mentőknél dolgozni. És mi történik? Két évre elvállalom a dolgot, mire egy rádióadó elé ültetnek, és egész nap azt teszem, amit egy átlagos praxisban kell. A különbség pusztán annyi, hogy még csak nem is látom a betegeimet, s a kórtüneteket úgy kell elmondatnom velük. – Sok esetben ez bizonyára előnyös – vetette ellen Cari. Közben fel akart ülni, de a mozdulat még mindig fájdalommal töltötte el, úgyhogy elfintorította az arcát. – Rossz? – érdeklődött Rod együtt érzően. – Adhatok fájdalomcsillapítót, ha akarja. A lány megrázta a fejét. – Köszönöm, de inkább nem. Már Jon is felajánlotta, én azonban nem akarok többet. A fájdalom elviselhető, gyógyszerek nélkül pedig végre világosabban tudok gondolkodni. Rod egyetértően bólintott. Nem sokkal később elbúcsúzott, és visszatért a helyére. Éppen látogatási idő volt. Mivel az ágyszomszédját körülvették a rokonok és barátok, Cari nem tudott elaludni. Hátradőlt, behunyta a szemét, és eltöprengett, hogy mi lesz vele. Néhány hét múlva ismét talpra állok. Ha valahol a közelben laknék, biztosan hamarabb elhagyhatnám a kórházat. De hová menjek? Egyedül még jó ideig nem ülhetek kocsiba ezen az elhagyatott vidéken. Természetesen el is repülhetek Perthbe… De ez az út sokba kerülne; hiszen már így is majdnem a végén járok a pénzemnek. A terepjáróra ugyan van biztosításom, de eltart egy ideig, míg kifizetik a pénzt. S persze vissza is térhetek az Egyesült Államokba. Nem, még nem mehetek haza, még nem! Még nem tudok a családom és a barátaim szemébe nézni. De akkor mit tegyek? Az orvosi hivatás és Harvey: eddig ezek töltötték ki az életemet. De mi maradt belőle? 9
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– Csak nem sír, Cari? Jon! Milyen nesztelenül lépett az ágyához! A lány gyorsan megkereste a zsebkendőjét. – Fájdalmai vannak? – kérdezte az orvos aggódva. – Nem, nincsenek. Tényleg, doktor úr, jól érzem magam. – Csak egy kis lehangoltság, ugye? Cari, miért nem akarja, hogy értesítsük a családját? Gondolom, van valaki, aki aggódik magáért! A lány visszafojtott egy keserű mosolyt. Hát persze hogy aggódik a családom, - gondolta. De csupán a jó hírnevük miatt! Az apám és a fivéreim azt gondolják, még a végén valami olyat teszek, ami bemocskolja a család nevét, ami rossz hírbe keveri a nagy Eliss professzort és a fiait. Anya… igen, anya biztosan aggódik, de hát ezt sohasem vallaná be az apámnak. Felsóhajtott, és szomorúan megrázta a fejét. – Egyedülálló vagyok. – A független nő… – viccelt Jon, mintha csak filmcímet idézne. – Ami a függetlenséget illeti, hát eléggé az vagyok. – Anyagi problémái vannak? – kérdezte Kinnane hirtelen, mivel nem kerülte el figyelmét a lány ideges hangja. – Nem. – Tényleg nem? – Azt hiszem, az anyagi körülményeim nem tartoznak önre, Kinnane doktor. Volna szíves azt tenni, amit eredetileg is tervezett, s nyugton hagyna? – Ez ugyan udvariatlanság volt, de Cari nem tudott másként kikecmeregni a kellemetlen helyzetből. A férfi jelenlétében valahogy mindig elveszítette az önuralmát. Jon sietve megvizsgálta a lányt, majd szó nélkül kiment a teremből. Cari a párnába temette a fejét, és sírva fakadt. Kis idő múlva azonban megint megzavarták. – Mi ez? Csak nem könnyek? – Maggie lépett az ágyához, s egy bögre forró kakaót nyújtott át. Cari tétován elmosolyodott, félig ülő helyzetbe tornázta magát, s köszönettel elvette a bögrét. – Mióta a főnővér dolga, hogy enni-inni adjon a betegeknek? – próbálta meg Cari másra terelni a beszélgetést. – Egyáltalán nem az övé! Csak tudja, minden beteget rendszeresen látogatnak, kivéve magát, s Kinnane doktor úgy véli, talán olyan problémái lehetnek, amiket egy nőnek szívesebben elmondana. – Odahúzott egy széket és leült. – A nőknek egymás között jobban megered a nyelvük. – Jon Kinnane szeretne a lehető leghamarabb kitenni innét, az együttérzéséről pedig ne is beszéljünk! – Na, ebben azért nem vagyok olyan biztos. – Maggie elgondolkodva nézett a lányra. – Tehát mi nyomja a szívét? – Én… nem szeretném… – Úgy értem, mit csinál, ha elengedjük? – vágott a főnővér a szavába. – Nem tudom, még nem gondolkoztam rajta. – Visszamegy Perthbe? – Feltehetőleg meg kell várnom, míg a biztosító kifizeti a gépkocsi miatt járó pénzt. Ugyanis nem vagyok olyan jól eleresztve, mint ahogy azt Kinnane doktor hiszi. – Hogy tudta magát Ausztráliában eddig fenntartani? – Alkalmi munkákból. Hol pincérnő voltam, hol takarítottam, ahogy jött. Mindig kerestem annyit, ami elég volt ételre és benzinre, így itt tudtam maradni. – S miért akar mindenáron Ausztráliában maradni? – Mert nem akarok hazamenni! Kifecsegte hát a titkát, mielőtt még meggondolhatta volna. 10
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
A következő kérdést a főnővér már minden kertelés nélkül tette fel, miközben teljes rokonszenvvel nézett a lányra. – Nem szeretnék a magánéletében vájkálni, kedvesem, de miért nem akar hazamenni? – Mert otthon olyan dolgok történtek, amelyekkel még nem vagyok képes szembenézni – válaszolta Cari őszintén. – Az otthoniakkal van baja? – Is… Meg mindenféle más dologgal. Hosszú hallgatás következett. Cari eleinte azt hitte, hogy tovább folyik a kérdezősködés, ám hamarosan kiderült, hamisan ítélte meg a kedves Maggie-t. Az ápolónő felállt, és elvette tőle a bögrét. – Ha esetleg szállásra lenne szüksége, amíg tovább tud utazni, ajánlhatnék valamit. A férjem, Jock vezeti a Slatey Creek-i gazdaságot. Mi egy nagy, régi és rendetlen házban lakunk négy kilométernyire a várostól. Ha nem bánja, hogy két kisfiúval, rengeteg háziállattal és hatalmas porfelhőkkel kell töltenie az idejét, szívesen látjuk. Cari meglepetten nézett rá. – Nem is tudom… Csábítóan hangzik, de nem akarok… – A terhünkre lenni – fejezte be Maggie nevetve a mondatot. – Hát nem fog, higgye el! Itt a kórházban körültekintő, hatékony és mindig szolgálatkész ápolónő vagyok, otthon azonban hagyom, hogy mindenki gondoskodjék saját magáról. Őszintén szólva, még örülnénk is a társaságának, hiszen a világnak ebben a csücskében meglehetősen magányosan él az ember, s látogatók sem igen jönnek. – Hát ha így áll a dolog… – mosolyodott el Cari. Hatalmas kő esett le a szívéről. – Persze hogy így áll! – Maggie szeretetteljes anyai pillantással nézett a lányra. Hirtelen kinyújtotta a kezét, és megérintette Cari fénytelen haját. – Tudja, mit? Hozok egy tál vizet, és megmosom a haját. – Le akartam vágatni. – Kár lenne érte – tiltakozott a nővér. – Fogadni mernék, ha megmossa és megkeféli, csodálatosan néz ki. Bárcsak nekem is ilyen lehetne, a férjem ugyanis a dús hajú nőket szereti. – Valamiért mégis feleségül vette! Maggie huncutul elmosolyodott. – Ó, tudja, egyéb tulajdonságaim ellensúlyozták a pompás haj hiányát. Egy órával később Cari kimerülten, ám sokkal jobban érezte magát; a haja aranyló felhőként fogta körül keskeny arcát. Az ápolónő elégedetten szemlélte művét. Cari már alig tudta nyitva tartani a szemét, ennek ellenére ránevetett Maggie-re. – Nagyon hálás vagyok – suttogta. – Tudom, gyermekem, különben nem csináltam volna – válaszolta a nővér vidáman, majd elbúcsúzott. A lány a párnára hajtotta a fejét. Már majdnem elaludt, amikor Jon Kinnane bejött. A szobában félhomály uralkodott, s Cari inkább érezte a férfi jelenlétét, mintsem látta az alakját. Ahhoz is fáradt volt, hogy köszönjön neki, ezért inkább csöndben fekve maradt. Az orvos meg sem próbálta megszólítani vagy a beteglapját megvizsgálni. Csak állt az ágy mellett, és nézte a keskeny, sápadt arcot a szőke hajkorona közepén. Cari egészen addig figyelte a férfit félig leeresztett szempillái mögül, amíg hamarosan mély álomba nem merült. Másnap, amikor felébredt, könnyűnek és szabadnak érezte magát, ahogy a reggeli napfény beáramlott az ablakon. Mozdulatlanul feküdt és elgondolkozott, miért is érzi olyan jól magát, mint már régóta sohasem. Aztán hirtelen eszébe jutott, hogy tegnap este Jon Kinnane az ágya mellett állt, és őt nézte…
11
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
Nem, utasította rendre magát, és megrázta a fejét: azért örülök, mert összebarátkoztam Maggie-vel. Elfogadom az ajánlatát. Biztosan jó dolog lesz vele és a családjával lakni, s bizonyára valahogy hasznossá tudom tenni magam. Még egy hónap haladék, még egy hónap gondolkodási idő, és ezalatt meg kell hoznom a végső döntést, - tette hozzá magában. A kórteremben lassan megindult az élet. Egy ápolónő bejött és segített Carinek a mosakodásban. kicserélte az ágyneműt, majd reggelit hozott neki. A lány éppen befejezte az étkezést és az éjjeliszekrényére tette a tálcát, amikor megjelent Jon is. Az orvos már az ajtóból ránevetett, mire Cari szíve hevesen dobogni kezdett. Mit tesz ez a férfi velem? – kérdezte magától Cari. Ha egy kicsit is barátságos hozzám, már sutba dobom az óvatosságot… – Nos, hogy vagyunk ma? – érdeklődött Jon tárgyilagos hangon. – Jól, köszönöm. A lány megpróbált nem gondolni rá, hogy a férfi néhány órával azelőtt miként állt az ágyánál. Csak ne tulajdoníts neki túl nagy jelentőséget, figyelmeztette magát. Hiszen csupán a szokásos esti körútját végezte. Amire viszont te gondolsz, nem más, mint egy, a világban magányosan bolyongó ember vágya, és… És micsoda? Semmi! Nincs semmire és senkire szükségem! Jon Kinnane kezébe vette Cari kórlapját, átfutotta, majd elégedetten bólintott. – Jól halad a gyógyulásban. Azt hiszem, ma délelőtt már kipróbálhatjuk, hogyan boldogul a járókerettel. – Az jó lenne! Minél előbb állok talpra, annál jobb. – Cari a férfira nevetett. – Na, nem mintha nem érezném itt jól magam – tette hozzá nyájasan. – Jó, jó, értem. – Az orvos viszonozta a nevetést. – Elvégre otthon érzi magát a legjobban az ember. Foglaljunk magának esetleg repülőjegyet Perthbe, amire elbocsátjuk? Cari mosolya lehervadt. Megint az az érzése támadt, hogy Kinnane doktor, amilyen gyorsan csak lehet, meg akar szabadulni tőle. – Nekem nem olyan sietős. Maggie nővér felajánlotta, lakjam náluk, amíg annyira meg nem gyógyulok, hogy vezetni tudjak. – Gondolhattam volna! – Ezt hogy érti? – Maggie nővér igen nagylelkű. – Úgy mondja, mintha nem értene egyet a dologgal. – Mondtam ilyet? – Szó szerint ugyan nem, de a hanghordozása sokat elárul. Az orvos elgondolkozva nézett rá. – Hát igen – szólt elnyújtott hangon, majd így folytatta: – Most pedig bocsásson meg, kérem, de várnak a betegeim. – Azzal sarkon fordult és kiment. Cari utánanézett. A legszívesebben kiöltötte volna rá a nyelvét, mint valami neveletlen fruska. Amikor Maggie nem volt szolgálatban, Liz McKinley helyettesítette. Őt egészen más fából faragták, mint a főnővért: hűvösség és céltudatosság jellemezte, csak ritkán bocsátkozott barátságos beszélgetésbe a betegekkel. Fiatal volt, és rámenős, s emellett nagyon jól nézett ki. Mint a többi nővér elejtett megjegyzéseiből kiderült, szemet vetett Jon Kinnane-re. Cari, noha ágyhoz volt kötve, hamarosan egész jól átlátta a Slatey Creek-i kórház működését. A klinika talán legfontosabb pontját egy kis rádiószoba jelentette, ahol valaki állandóan szolgálatot teljesített. A jelek szerint szabályszerű rendelés folyt az éter hullámain keresztül, de természetesen vészhívások is befutottak, vagy egyszerűen csak annyit közöltek, mikor ér12
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
kezik újabb beteg. Ilyenkor az ügyeletes mindig Jont vagy Rod Danielst hívta a készülékhez. Cari a hangokból már ki tudta venni, mennyire sürgős egy eset. Jon vagy Rod lehetőség szerint mindig a kórházban tartózkodott, mivel gyakran érkeztek olyan kérdések, amelyekre azonnal kellett válaszolni. Mindazonáltal előfordult, hogy nem lehettek jelen, mert távoli településeken lévő betegeket kerestek fel. Egy reggel Cari hallotta, amint Jon és egy ápolónő összekészíti a szükséges holmit, hogy felkeressenek egy beteget egy száz kilométerre fekvő gazdaságban. Ekkora táv megtételéhez természetesen repülőgépet kellett igénybe venni. Nem sokkal később Liz lépett Cari szobájába, s egy járókeretet hozott magával. – Kinnane doktor azt mondta, hogy mozognia kell – közölte kertelés nélkül. – Itt a járókeret. Azt látom, - gondolta Cari, de lenyelte a gúnyos megjegyzést, és kissé felemelkedett az ágyában. A következő percek merő kínt jelentettek a számára. Liz a hóna alatt támogatta, úgy állt talpra, de a fájdalomtól és a gyengeségtől azonnal megszédült. Csak csoszogva tudott néhány lépést tenni az ajtóig, majd vissza az ágyhoz. Mivel azonban Liznek nem akarta azt az elégtételt nyújtani, hogy sírni lássa őt, visszatartotta könnyeit. A rövid ideig tartó mozgás után Cari sápadtan és a megerőltetéstől verejtékezve hanyatlott vissza az ágyra. – Délután megint megpróbáljuk – szólt Liz szenvtelenül, s a járókeretet úgy állította a fal mellé, hogy Cari állandóan láthassa. Nem sokkal később Rod jött be; részvéttel nézett a lányra. – Kér valamit a fájdalmak ellen? – Igen, legyen szíves – válaszolta Cari bátortalanul. Amikor a gyógyszer éppen hatni kezdett, felbolydult a kórház: Rodot kihívták, s tíz perc múlva a klinika terepjárószerű mentőautója is kigördült a parkolóból. – Mi történt? – kérdezte Cari a teát hozó konyhástól. – Egy idősebb ember kaphatott szívrohamot. Éppen most telefonált a felesége, hogy behozza a kórházba. Daniels doktor meg elé sietett. Nem szívesen hagyja orvos nélkül a klinikát, de ez vészhelyzet volt. – A konyhásnő elmosolyodott. – Át kell adnom minden betegnek a doktor úr üzenetét, hogy ne most szíveskedjenek rosszul lenni, hanem várják meg, amíg visszajön. Majd igyekszünk, - gondolta Cari. Két orvos nyilvánvalóan kevés ennek a kórháznak. Azt a kifejezést, hogy szabadságra menni, bizonyára nem is ismerik. Kényes helyzet! Cari éppen visszafeküdt a párnáira, s már be is hunyta a szemét, amikor meghallotta, amint egy autó csikorogva fékez a főbejárat előtt. Először azt hitte, Rod jött vissza, ám hallotta, hogy valaki végigfut a folyosón. Aztán női hang hallatszott. Egészen biztosan Maggie volt az, noha a hangja egy halálra vált, kétségbeesett anyáéhoz hasonlított. Cari megfordult az ágyában, s így a nyitott ajtón át éppen a nővérszobába látott. A helyiség üres volt. Súlyos lehetett a helyzet, ha az összes ápolónő a beteg körül sürgölődött! Cari visszafeküdt, s riadtan fülelt. Hangokat hallott, amelyekből aggodalom és döbbenet csendült ki, s néha felhangzott egy számára jól ismert hang is: egy gyermek ziháló lélegzése. A lány egészen csendben feküdt az ágyban. Fulladásos köhögés, - gondolta, mégpedig súlyos eset. Amikor a gyereket a szobája előtt elgurították, még jobban ki lehetett venni a fuldokló hörgést. Cari ijedten tartotta vissza maga is a lélegzetét: ez nem is fulladásos köhögés, ez rosszabb! S nincs orvos a kórházban! A gyereknek vagy valamilyen tárgy került a légcsövébe, vagy gégefedő-gyulladása van, gondolta döbbenten. Ez a lehetőség olyan félelmetes volt, hogy Cari a fájdalmai ellenére is felült. Ám aztán habozni kezdett.
13
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
Vajon beavatkozhatok-e ebbe az ügybe? – fontolgatta. Már nem gyakorlom többé a hivatásomat. Ebben a pillanatban meghallotta egy férfi dühös hangját, és ugyanakkor Maggie zokogását. Nincs más választásom, gondolta Cari. Ha nem avatkozom közbe, meghal a gyerek. Minden erejét összeszedte, magához húzta a járókeretet, és megpróbált talpra állni. A nehéz, de sikeres próbálkozás után kilépett a folyosóra. A vizsgálóig tartó út végtelennek tetszett. A kezelő kopott ágyán egy kilenc év körüli fiú feküdt. Liz oxigénmaszkot szorított a szájára és az orrára. Mellette Maggie és egy magas, testes férfi állt – valószínűleg a gyerek apja –, akik aggódva figyelték a jelenetet. Maggie kisfia volt az életveszélybe került gyerek! Cari csak egy másodpercet tétovázott. Egyetlen pillantással felfogta a helyzetet; már majdnem vége volt mindennek. A gyerek ernyedten hevert a fekvőhelyen, üveges tekintete a mennyezetre meredt. A lány mély levegőt vett, két kézzel megmarkolta a járókeretet, s odahúzta magát a priccshez. Ujjaival megérintette a kis testet: forró volt. legalább negyven fok láza lehetett. Liz csak most vette észre Carit. – Menjen ki! – parancsolta nyersen, majd gyors pillantást vetett egy nővérre. – Azonnal vezesd ki! – Orvos vagyok – szólalt meg Cari, és kinyújtotta a kezét. – Adja ide a maszkot! Liz zavarodottan nézett a lányra, aztán indulatosan félretolta a kezét. – Nem tudom, mit akar – sziszegte –, de ez nem a legjobb pillanat viccelődésre. Azonnal menjen vissza a szobájába! Cari minden erejét összeszedte, s erélyes hangon közölte: – Orvos vagyok. Egyetemi diplomával és szakvizsgával rendelkezem. – A férfi felé fordult. – Véleményem szerint a fiának gégefedő-gyulladása van. Ha azonnal nem segíthetek rajta, megfullad. Az ágyon fekvő kis test már csaknem elkékült. – Egy szavát sem hiszem – vágott közbe Liz. A férfi azonban hitt neki. Anélkül, hogy tekintetét elfordította volna a fiúról, megragadta a maszkot, amelyet Liz még mindig a kezében tartott. – Kérem, tegye meg, amit tud – zokogta. Cari a gyerekre összpontosított. Most sem Liz, sem a lábát hasogató fájdalom nem számított. Gyors mozdulattal kinyitotta a gyerek száját, és megvizsgálta a szájüreget. Liz meg akarta akadályozni, de Maggie férje visszatartotta. A férfi sejtette, hogy egyedül ez a törékeny, fiatal nő tud segíteni a fián. Feszült csend ereszkedett a szobára. A szájüreg szabad volt, ahogy Cari sejtette, de végül is biztosnak kellett lennie mindenben. – Hozzák ide a műszeres kocsit! – Mivel semmi sem történt, Cari felemelte a fejét, s szigorúan az ajtó mellett álló nővérre nézett: – Most rögtön! Néhány pillanattal később Cari már a kezében tartotta a lélegeztető csövet és a gégetükröt. Nem először végzett ilyen beavatkozást. Problémát csak a lába jelentett: vajon elbírja-e, hogy két kezével szabadon végezhesse a dolgát? El kell hogy bírjon a lábam, gondolta Cari, s nekikezdett. A csövet óvatosan bevezette a fiú torkába. A többiek pisszenni sem mertek. A cső végre a helyére került. Cari mély levegőt vett. Alapjában véve a beavatkozás nem bonyolult, csak némi tapasztalattal és megfelelő tapintási érzékkel kell rendelkezni hozzá. – Van a házban oxigénpalack? – kérdezte nyugodt hangon. Liz nem válaszolt, Maggie ellenben, visszanyerve lélekjelenlétét, térült-fordult, s hozta a kívánt tartályt. Kisvártatva már áramlott is az éltető gáz a fiú tüdejébe. Cari felegyenesedett; többet pillanatnyilag nem tehetett. Vajon jókor avatkozott-e be? Tekintetét le sem vette a fiú arcáról. Lassan, egészen lassan eltűnt az egészségtelen sápadtság, s ismét enyhe pírnak adta át a helyét: a fiú lélegzete mélyebb és egyenletesebb lett. Sikerült! 14
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
Cari viszont már nem tudta tartani magát, forróság és fájdalom öntötte el. Az emberek arca összemosódott a szeme előtt. Megpróbált megkapaszkodni a járókeretben, de csak a levegőt markolta. Aztán összeesett. Amikor magához tért, már az ágyában feküdt. Mellette egy bátortalan ápolónő és Maggie férje állt. – Jól van a gyerek? – kérdezte Cari, amint eszébe jutottak a történtek. – Igen, jól – nyugtatta meg a nővér. – Adjanak neki chloramphenicolt, intravénásán – suttogta a lány, noha a medencéjét és a lábalt szaggató fájdalomtól ismét majdnem elájult. – Már régen meg kellett volna kapnia. Daniels doktor visszajött már? – Éppen most érkezett meg a mentővel. – Azonnal értesítsék! – rendelkezett Cari elhaló hangon. Az ápolónő kisietett. Cari Mr. Bromptonra nézett. – Maga hozott a szobámba? Köszönöm! A férfi lehajolt, s megfogta a lány keskeny kezét. – Én köszönöm magának! – Nemsokára túl lesz rajta – biztatta Cari. – Most már nem hagyhat ki a lélegzete, ott van benne a cső. Menjen csak, és győződjön meg róla. – Rámosolygott a férfira. Negyedóra múlva bejött Rod Daniels. Idegesnek és feszültnek látszott. Egy pillanatig némán állt Cari ágyánál, és sajátos arckifejezéssel nézett a lányra. – Azt hiszem, a lekötelezettje lettem – szólalt meg végül. – Öröm volt a számomra – próbált meg tréfálkozni Cari. – El tudom képzelni! Törött medencével doktorosdit játszik! Maga tényleg orvos? Cari némán bólintott. Rod zavartan csóválta a fejét. – Ki gondolta volna! Megmentette a gyerek életét, tudatában van ennek? Kinnane alaposan leszedi majd rólam a keresztvizet, s még rossz néven sem vehetem tőle. – Miért? – Előírás szerint egy orvosnak mindig a kórházban kell maradnia. – Végül is sürgős esethez hívták. – Sürgős eset! Tudja, mi volt az? Vaklárma! De még ha tényleg szívinfarktusról lett volna szó, akkor is mentősökre kellett volna hagynom az esetet, vagy értesíteni Jont. Mégis vállaltam a kockázatot, és ha maga nincs itt… – De itt voltam – szakította félbe Cari. – Rákötötték már a fiút az infúzióra? – Igen. A gégefedő duzzadtsága egy-két óra múlva valószínűleg lelohad. Adtam neki még nyugtatót is, nehogy kihúzza a csövet, ha magához tér. – Rod! – Igen? – Esetleg adna nekem is valamit? – Fájdalmai vannak? – Egy kicsit – felelte Cari színtelen hangon. Jon késő délután jött vissza beteglátogató körútjáról. A lány hallotta, amint végigment a folyosón, majd a nővérszobában Roddal, Lizzel és Maggie-vel beszélgetett. A fájdalmak szerencsére már nem is voltak olyan metszőek. Eltartott egy kis ideig, amíg Jon Cari szobájába jött. Az ágyához lépett, és sokáig csendben nézte a lányt. – Nem akarja esetleg maga is megkérdezni, hogy tényleg orvos vagyok-e? – kérdezte Cari. – Nem. – A férfi nem fordította el a tekintetét. – Rod megvizsgálta? – Nem. – Maggie szerint csúnyán elesett. Gondolja, hogy baja történt? – Lehetséges. 15
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
Az orvos kinyújtotta a kezét, és gyengéden végigsimított a lány homlokán, mintha csak egy ijedt kisgyereket vigasztalna. Szürke szemében részvét és nyugodt bizonyosság csillogott. – Nos, akkor a végére kell járnunk a dolognak, nem igaz? Jon mosolygott. Cari úgy érezte, hogy elmerül a tekintetében. Tágra nyitott szemmel nézett az orvosra, s Kinnane-t is mintha megbűvölték volna. Olyan volt, mintha valami általuk felfoghatatlan, ugyanakkor nem kívánt dolog fogva tartaná a pillantásukat. Cari érezte egyre növekvő nyugtalanságát. Nagy erőfeszítéssel félrefordította a fejét, és befogta a szemét. Hadd gondolja Jon, hogy kibírhatatlan fájdalmaim vannak… vagy gondoljon, amit akar. Nem, nem akarom még egyszer átélni! Nem akarok beleszeretni Jon Kinnane-be. Ő sem akar tőlem semmit, hiszen csak a betege vagyok, s ráadásul teher a nyakán. – Nos, rendben van. – Jon hangja váratlanul keményen csengett. Cari ismét az orvos felé fordította a fejét. A férfi hűvösen és tárgyilagosan viszonozta a pillantást. – Akkor először megröntgenezem.
3. FEJEZET A röntgenfelvételek alapján kiderült, hogy Cari az összeeséskor nem szenvedett további sérülést. A fájdalmak abból adódtak, hogy idő előtt terhelte meg a még nem egészen összeforrott csontokat. Noha a lábán lévő seb az esés nyomán kissé kinyílt és vérzett, nagyobb probléma nem adódott. Kinnane bekötözte a sebet, hátrébb lépett az ágytól, és elégedetten bólintott. – Na, megvolnánk. Most rendes kis beteg módjára huszonnégy órát mozdulatlanul fekszik, s megint ugyanott lesz, ahol tegnap tartott. A járókeretet mindenesetre elviszem, nehogy megint ostoba gondolatai támadjanak. – Ostoba? – Ez nem éppen a legmegfelelőbb kifejezés, - gondolta a lány. A férfi nevetett: – Nos, ha a dolgot annak az orvosnak a szemszögéből nézi, aki mindent elkövet, hogy öszszedrótozza a medencéjét, akkor kifejezetten ostoba eset volt. Jamie Brompton szempontjából viszont egyáltalán nem volt ostobaság, amit tett. A fiú szerencsésnek mondhatja magát. – Pillanatnyilag bizonyára nem ezzel foglalkozik – vetette közbe Cari. – Pillanatnyilag nem gondol semmire, a világ számára most teljesen közömbös, viszont a gégéje és a légcsöve óráról órára javul – mondta Jon, majd kis szünet után folytatta: – Maggie azt mondja, hogy maga képzett orvos, és még szakvizsgája is van. Miért nem gyakorolja a hivatását? Cari behunyta a szemét. – Talán mert nem érdekel az orvostudomány. Kinnane nem kérdezősködött tovább, mindössze így szólt: – Mindenesetre jó éjszakát kívánok magának! Másnap reggel Cari sokkal jobban érezte magát, s állapota napról napra javult. A hét végére már egészen könnyedén mozgott a járókeret segítségével. A Jamie Brompton esetében végzett sürgős beavatkozása óta a kórház dolgozói sokkal barátságosabban viselkedtek vele. Mintha másként néztek volna rá, miután kiderült, hogy ő is orvos. Jon ritkán látogatta meg, csak a szokásos reggeli és esti vizitnél bukkant fel. Cari viszont alkalmanként hallotta, hogy Kinnane mennyire közvetlenül cseveg a többi beteggel. Erre aztán kitört rajta a féltékenység, s emiatt nem győzött magán mérgelődni. Rod ellenben minden alkalmat megragadott, hogy felkeresse Carit. Meg akarta tudni, hol végzett, s elismerően füttyentett, amikor meghallotta az egyetem nevét. Véletlenül Jon is éppen abban a pillanatban lépett a szobába. Rod sugárzó tekintettel nézett a munkatársára. 16
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– Tudod, melyik egyetemre járt az ifjú hölgy? Mivel Jon nemigen volt tisztában az Egyesült Államok orvostudományi intézményeinek a hírnevével, Rod gyorsan felvilágosította. – Bármelyik pillanatban bejegyeztethetné magát Ausztráliában is – mondta végül. – Aztán ugyan miért? – kérdezte Cari nevetve. – Hát hogy segíthessen nekünk! Nagyszerű megoldás lenne ez a problémáinkra, nem igaz, Jon? Kinnane elgondolkozva nézte Carit. – Unatkozik? A lány arcába szökött a vér. Jon még mindig nem tette félre az előítéleteit, - gondolta félig szomorúan, félig dühösen. Még mindig azt hiszi, olyan gazdag vagyok, hogy csak kedvtelésből dolgozom. – Már nem gyakorlom a hivatásomat – közölte nyomatékosan. – Miért nem? – Kinnane kérdését nyomasztó csend fogadta. – Mert elkövettem egy hibát, ami miatt meghalt egy ember – mondta ki végül. – Ha veszi magának a fáradságot, és átlapozza a kaliforniai bíróság aktáit, megtudhatja, hogy egy bizonyos Cari Eliss doktornő gondatlanság miatt vétkesnek találtatott. Figyelmetlenségem folytán pedig egy gyerek meghalt. És most nem szeretnék többet erről a témáról beszélni. Jon továbbra is a lányt nézte. – Ugye azt mondta Maggie-nek, hogy diplomás orvos, így van? Cari fájdalmasan bólintott. – Visszavonták a működési engedélyét is? – Nem hagyná végre abba? – Cari most már önuralmának utolsó maradékait összeszedve nézett Jonra, miközben újra érezte a köztük lévő különös feszültséget. – Semmi köze hozzá, Kinnane doktor, hogy gyakorlom-e a hivatásomat, vagy sem. Már rég elhatároztam, hogy soha többet nem fogok orvostudománnyal foglalkozni, s ezt be is tartottam volna, ha szegény Jamie nem kerül olyan kétségbeejtő helyzetbe. – Nem venné át tőlünk a rádiós tanácsadást? Jon minden átmenet nélkül feltett kérdése mind Carit, mint Rodot meglepte. A lány egy pillanatra elnémult, majd megrázta a fejét. – Éppen az előbb mondtam, nem gyakorlom többé a hivatásomat. – Hallottam. Ha nem lennénk mi is kétségbeejtő helyzetben, nem kérdeztem volna meg magát. Már tizennégy napja nálunk van, tudja, milyen körülmények között dolgozunk. Itt négy orvosnak kellene szolgálatot teljesítenie, ehelyett mindössze ketten vagyunk. Az, amit Jamie-vel átélt, máskor is előfordul. – Nem praktizálok – rázta a fejét Cari. – Persze, és tudjuk, hogy miért. De ha ennek ellenére készek vagyunk együttműködni magával… – Nem! – A lány hangja szinte kiáltásként csattant. – Cari, maga tartozik nekünk. – Ezt meg hogy érti? – Ha nem lett volna az orvosi repülőszolgálat, maga már rég halott lenne. Mindazonáltal nem várjuk el, hogy ismét visszatérjen tanult hivatásához, csak azt kérjük, vállalja el az orvosi tanácsadást arra a hat hétre, amíg úgysem tudja elhagyni Slatey Creeket. – Ez nem tisztességes magától – közölte Cari halkan. – Tisztában vagyok vele – bólintott Jon, aztán elnevette magát. – Fenyegetek, nyomást gyakorlok, s ha kell, mindent bevetek, csak hogy megfelelő számú munkatársat biztosítsak ennek a kórháznak. – Nem lehet. – Dehogynem – kötötte Jon az ebet a karóhoz. – A következő hat héten tétlenségre lesz ítélve. Mint kezelőorvosa, meggyőződésem, hogy valami értelmes tevékenység nagyban elő17
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
segítené a gyógyulási folyamatot. Ezért érintkezésbe lépek az ausztrál orvosi kamarával, és bejegyeztetem magát. – Nem! – Miért nem? – Mert… mert… – Ez nem különösebben meggyőző indok, Eliss doktornő! Cari nem tudta, Jon hogyan intézte el, de a lány három nap múlva már az ausztrál orvostársadalom bejegyzett tagja volt. Kisvártatva egy hatalmas rádióadó-készülék mellett találta magát, s Kinnane már magyarázta is neki az első leckét. Ezt megelőzően Jon és Rex elmondta a szükséges műszaki részleteket. A rázúduló újdonságok igencsak megterhelték Cari figyelmét. Másfelől viszont kórházi múltjából magával hozta a műszerek és berendezések kezelésének tudományát, s megfelelőnek érezte magát a feladathoz, még ha pillanatnyilag zsongott is a feje a váratlanul sok új ismerettől. – Körzetünkben minden háztartásban és gazdaságban található orvosi alapfelszerelés, mint amaz ott. – Jon a háttérben álló nagy dobozra mutatott. – Ezt rendszeres időközönként szükség szerint kiegészítik, s a mindenkori leghatékonyabb eszközökkel és szerekkel látják el. – Hosszú leltárjegyzéket nyújtott át Carinek. – Ezen körülbelül száz tétel van feltüntetve, amelyekkel minden körülmények között elsősegélyt vagy alapkezelést lehet nyújtani. Cari rápillantott a listára: tényleg mindent tartalmazott, ami szükséges lehetett az elsősegélyhez vagy akár egyszerűbb betegségek hosszabb ideig tartó kezeléséhez. – De hogy írja le a beteg a tüneteket? – érdeklődött, mert emlékezett arra az időre, amikor az elsősegély-állomáson dolgozott. Az emberek bejöttek, és azt mondták, hogy fáj a mellkasuk vagy a hasuk, valójában azonban bárhol lehetett a fájdalom eredete. Jon két lapot mutatott fel, amelyeken az emberi testet elöl- és hátulnézetben ábrázolták, s részletezték. Illetve jól elkülönítették rajta a gyógyászatilag fontos területeket. – Ilyen szemléltető ábrák minden háztartásban és tanyán találhatók a körzetünkben – magyarázta. – Előfordulhat, hogy fel kell szólítania a beteget, tartsa maga elé a képet, s úgy írja le a tüneteket. Egyébként betegeink között sok az idős ember, aki rossz körülmények között él, s nehezen fejezi ki magát. Figyelmesnek és türelmesnek kell lennie! Cari bólintott; már kezdte érteni a dolgot. – S mit csináljak, ha az a benyomásom, hogy a beteget személyesen is meg kell nézni? Jon Rex felé intett. – Rex öreg róka a csapatban. Ha azonnali beteglátogatás szükséges, ő majd megszervezi. Ha maga úgy gondolja, hogy erre alkalmas a beszélgetést követő héten is valamelyik nap, az öregfiú majd megmondja, mikor és hol lesz a következő rendelés, vagy szükség van-e különrendelésre. Egyébként Rex ismeri a legtöbb betegünket, s tudja, hogy az illető oda tud-e utazni saját erejéből, vagy mi gondoskodjunk-e róla. Ha kétségei támadnának, forduljon bizalommal hozzá. Cari Rexre mosolygott, aki tényleg bizalomgerjesztően hatott, s a lány érezte, hogy ez az ember sohasem hagyná cserben. – Az első távrendelésekor lehetőség szerint én is készenlétben leszek majd – folytatta Kinnane. – Ha szüksége lenne rám, küldje értem Rexet. Nos, most el kell mennem az egyik betegemhez. – Ez minden, amit pillanatnyilag tudnom kell? – érdeklődött Cari. – Azt hiszem, igen. Az első hívások feltehetőleg néhány percen belül be is futnak. Talán még egyet: néhány ember egész évben teljes visszavonultságban él, s nagyon egyedül érzi magát. Ha lehetőséget kapnak, órákon át beszélnek és ezzel foglalják a vonalat. Néha bizony szigorúan félbe kell szakítani őket. A fecsegésre itt van azonban a „galah órája”. – Az meg mi? 18
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– A galah erre a vidékre jellemző madárfajta, amely arról híres, hogy be nem áll a csőre. Róla neveztük el a szolgáltatást. Eszerint naponta egyszer felszabadítjuk a hullámhosszokat, hogy a „szomszédok” beszélgethessenek egymással, akár száz kilométer távolságból is. Az orvos az órájára pillantott, s Cari ezt úgy értelmezte, hogy a férfi már elég időt töltött a társaságában. Kinnane komolyan ránézett. – Isten hozta az ausztrál orvosok körében, Eliss doktornő! Most azonban magára hagyom a munkájával. Miután Jon kiment a szobából, a lány másodpercekig szinte kővé váltan ült a rádió adóvevő előtt; aztán mély levegőt vett, s intett Rex-nek. A férfi beállította a készüléket, s rövid közleményt adott le minden állomásnak. Miközben beszélt, Cari az emberekre gondolt, akik most ezen a tágas vidéken készülékeik előtt megtudják, hogy ezentúl egy doktornő viseli gondjukat. Különös érzés töltötte el. Az első hívó inkább kíváncsi volt, mint beteg – éppen csak meg akarta ismerni Carit. Nemsokára azonban minden visszatért a régi kerékvágásba. Ahogy Jon előre jelezte, a panaszok többsége szokványos orvosi eset volt: magas lázzal vagy fülfájással küszködő gyerek, ízületi bántalmakban szenvedő öregek, idült beteg rokonaikat ellátó emberek. Akadt üzemi baleset és kisebb sérülés is. Olykor lehetett tőle tartani, hogy súlyos az eset, ám Cari mindig felismerte, miről van szó valójában. Amikor az utolsó hívótól is elbúcsúzott, már éppen két órája ült a készülék előtt anélkül, hogy észrevette volna az idő múlását. Csak amikor ismét Rex felé fordult, hasított belé a már jól ismert fájdalom. A munka alatt teljesen megfeledkezett róla. Elégedetten ment vissza a szobájába, s lefeküdt. Tizenkét hónap óta először gyakorolta a hivatását, s végre ismét hasznos embernek érezte magát. No és mit változtat meg ez? – tette fel magának a kérdést, miközben fáradtan behunyta a szemét. Megesküdtem, hogy soha nem fogok praktizálni, és Jon is úgy kerül, mint a pestisest. Nem, nem, ha pestises lennék, Kinnane doktor önfeláldozóan ápolna. A szokatlan megterheléstől kimerülten, és a nem túl rózsás jövőtől lehangoltan Cari mély álomba zuhant. Késő délután Maggie jött látogatóba. Mivel Cari még mindig aludt, a főnővérnek úgy kellett felráznia. – Ébresztő, hétalvó! – kiáltotta vidáman. A kórházi egyenruha helyett világos színű nyári ruhát viselt; szemmel láthatóan nem volt szolgálatban. – Maggie! – szólította meg Cari őszinte örömmel, miközben felült. – Hogy van Jamie? – Borzasztóan fontosnak érzi magát – válaszolta a látogató, s elfintorította az arcát. – Végül is messze földön ő az egyetlen gyerek, aki majdnem meghalt, mégis életben maradt. A testvére, David már szinte sárga az irigységtől. – Elmúlt a fertőzés? – Miután Maggie bólintott, Cari folytatta: – Akkor tehát nemsokára visszajössz dolgozni? A történtek után szinte észrevétlenül tértek át a bizalmasabb tegezésre. – Nem, még nem. Egyébkent is szabadságra akartam menni, s úgy gondoltam, most itt az ideje. Jamie-nek jót tesz a fokozott figyelem, hiszen akárhogyan nézzük, mégiscsak rossz élmény volt számára ez az egész dolog. Azonkívül takarítanom is kell már, különben elborít bennünket a homok! Egyszóval otthon vagyok, s készen állok a vendégfogadásra. Akkor jössz? – Nem is tudom… még mindig akarjátok? – Hát persze! – Maggie megfogta a lány kezét, s komolyan ránézett. – Sokat köszönhetünk neked, s tiszta szívből szeretnénk, hogy hozzánk költözz. Cari boldogan nevetett. Aztán elmesélte, mit végzett délelőtt, végül hozzátette: – Egyáltalán nem tudom, hogy ilyen körülmények között elhagyhatom-e a kórházat.
19
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– Ez nem gond! Addig itt maradhatsz, amíg legalább egy kis szakaszon nem tudsz vezetni, aztán hozzánk költözöl. Ameddig nem dolgozom, az autóm úgyis csak otthon áll, ha tehát átköltöztél és kényelembe helyezted magad, bármikor használhatod, amikor kell. – Ez nagyszerűen hangzik! – Mert nagyszerű is! Hát akkor, ezt megbeszéltük. S mit szólsz ehhez? – Azzal Maggie egy nagy táskából tisztálkodási holmikat meg néhány hálóinget húzott elő, és átnyújtotta az örömtől sugárzó Carinek. – Valaki végre a városba vitte a kocsidat. Addig garázsban fog állni, amíg a biztosító meg nem nézi. Jock tegnap véletlenül meglátta, kivette belőle a bőröndöt, és hazahozta. Nem hiányzik semmi, de a zár kinyílt, és mindent belepett a por. Nagy hirtelen többet nem tudtam kimosni, mint amit itt látsz. – Ennyi is elég, a többire egyáltalán nincs szükségem. – S mi lesz a szombat estével? – Hogyhogy? – Szombaton rendezzük meg a tavaszi bált a kórházban. – Ne viccelj! Azt hiszed, hogy el tudok menni? – Pontosan hét napod van rá, hogy felkészülj. Az egész járásból összesereglenek az emberek, csak hogy megismerjenek téged. Ha elmégy a bálra, egyszerre találkozhatsz mindenkivel, különben a következő hetekben egymás kezébe adják a kilincset. Mindenekelőtt a férfiak – tette hozzá Maggie kuncogva. – Ne bolondozz, hiszen nem tudok táncolni! Már az is nehezemre esik, hogy két-három órát kell egy széken ülnöm. – Többet nem is kell tenned – biztatta Maggie. – Már megbeszéltem Jonnal a dolgot, s nem emelt kifogást. Jock meg én elviszünk és visszahozunk, amint eleged lesz. – Az ápolónő felállt. – Nem akarok ugyan beavatkozni az ügyeidbe… – Pedig egészen úgy hangzik – nevetett Cari. – Ne szakíts félbe! – szólt rá Maggie szigorúan. – Sokat emészted magad, s ez nem tesz jót az egészségednek. Elhatároztam, hogy egy kis örömöt viszek az életedbe. Figyelmeztetlek: ha én valamit a fejembe veszek, nem verik ki onnét egykönnyen. Megértetted? – Igenis, asszonyom! – Akkor tehát jössz? – Van más választásom? – Nincs. – Ez esetben örömmel elfogadom a szíves meghívásodat. Maggie elnevette magát. – Pompás! – szólt, majd a kézitáskája után nyúlt. – Nem fogod rosszul érezni magad. Abból pedig ne csinálj gondot, hogy mit vegyél fel. A bőröndödben megtaláltam azt a csodálatos fehér ruhát; legalábbis valaha fehér volt. Majd megpróbálom visszaadni az eredeti színét. Ha nem megy, egyszerűen befestem, mégpedig ausztrálvörösre! – A fehér ruhát? Nem lesz az túl ünnepélyes? – Mi itt, Slatey Creekben régimódi népség vagyunk, és értékeljük, ha egy hölgy az ünnepeinken szépen kirittyenti magát. Cari egészségi állapota rohamosan javult. Mire eljött a szombat, már nem volt szüksége többé a járókeretre, ehelyett járóbotot kapott. Eléggé furcsán nézett ki vele, de segédeszköz nélkül még tényleg nem ment a közlekedés. Megelőző este Maggie áthozta a fehér ruhát. Cari vegyes érzelmekkel szemlélte a selyemből készült ruhadarabot, amely egyszerű szabása ellenére is csinos volt. A Harveyval való eljegyzésének estéjén viselte, s valami sugallatra az utolsó pillanatban ezt is becsomagolta.
20
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
Belebújt a ruhába. Az utóbbi hetekben lefogyott, s a tükörben idegenül hatott rá törékeny termete és keskeny, sápadt arca nagy szemeivel. Megfésülködött, s hagyta, hogy haja szabadon a vállára omoljon. Maggie és Jock a megbeszélt időben jöttek érte. Cari idegesen járkált fel-alá, mivel a balesete óta most készült először elhagyni a kórházat, s úgy érezte magát, mintha a saját otthonát hagyná oda. A bált egy nagy teremben rendezték Slatey Creekben. Az odafelé tartó rövid úton Cari figyelmesen nézelődött. Ami azt illeti, nem volt sok látnivaló. A helység poros főútja hosszan és egyenesen húzódott, két oldalát mélyen bent álló házak szegélyezték. Az útszélen árválkodó néhány fa is meglehetősen lehangoló látványt nyújtott. Jock egészen a bálterem ajtajáig vitte a két nőt, hogy Carinek ne kelljen a szükségesnél jobban terhelnie a lábát. A bejáratnál az emberek előzékenyen utat engedtek nekik. A lány kiegyenesedve haladt Maggie oldalán; érezte, ahogy a tekintetek felé irányulnak. Nos, rendben, nemsokára vége lesz, - gondolta. Végül is nem olyan rossz a helyzet, hiszen az emberek jó szándékúak. Jock, Maggie és Cari a kórházi alkalmazottaknak és meghívottaiknak fenntartott asztalnál foglaltak helyet. A lány így nemsokára ismerős emberek társaságát élvezhette: ott volt Rod és Rex, az asztal másik végén pedig Jon és Liz ült. Cari figyelmét az üdvözléskor nem kerülte el Kinnane elismerő pillantása; a férfi azonban rögtön visszafordult saját csinos asztaltársához. Cari Roddal kezdett beszélgetni. – Hogyhogy mindketten eljöttek? – kérdezte. – Ne legyen olyan szigorú hozzánk! – sóhajtott az orvos. – A kórház mindössze háromszáz méternyire fekszik innét, ezenkívül van nálunk rádiótelefon. Két percen belül ott lehetünk, ha szükséges. Cari megértően bólintott, majd várakozva hátradőlt, mivel megkezdték az étel felszolgálását. A finom ételek jókedvet teremtettek; az oldott, kötetlen hangulatban mindenki kellemesen érezte magát. Hamarosan a táncparketten is megjelentek az első párok. Bár Cari kénytelen volt a helyén maradni, ő sem unatkozott. A legkülönfélébb emberek, főleg fiatalok jöttek az asztalához, mutatkoztak be, s beszélgettek vele néhány percet. Cari tudta, hogy a jelenlévők között most egy ideig ő lesz a fő téma. Ha éppen nem a társalgással volt elfoglalva, a táncosokat figyelte. Rod mindig újabb és újabb partnerrel táncolt, Jon azonban kitartott Liz mellett. Az ápolónő szűk, vörös selyemruhát viselt, ami csak fokozta vonzerejét. Kinnane pedig egyenesen lehengerlően megnyerő volt sötét öltönyében. Cari meglehetősen tolakodónak tartotta, ahogy Liz a férfi vállán nyugtatta a kezét. Meg kell hagyni, csinos pár ők így ketten, - ismerte el magában a lány. Néhány más szemlélődő is ezen a véleményen lehetett, mert egyikük megjegyezte: – Nemsokára esküvőre harangoznak Slatey Creekben. – Hát ez az, amit egyáltalán nem hiszek – jelentette ki Maggie, amint ismét kettesben maradt Carivel. – Ugyan miért? – A jó Kinnane doktornak nem kell feleség, bármennyire igyekszik is Liz nővér. Egyszer már nős volt! Abban a melbourne-i kórházban dolgoztam, amelyikben Jon segédorvos volt. Eljegyezte az egyik szociális gondozónőt, de már akkor pletykák keringtek a leányzóról. – Pletykák? – Mindenki tudott mindent Kinnane-ékről – jegyezte meg Maggie rosszallóan. – Világos volt, miben sántikál Inez, s kérdezgettük is magunkat, vajon Jon vak-e, vagy csak nem akar látni semmit. – De miről van szó tulajdonképpen? A főnővér készségesen válaszolt; szavaiból kicsengett a Jon iránti rokonszenv. 21
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– Az egész ügy meglehetősen förtelmes volt. Máig sem értem, miért kellett egyáltalán öszszeházasodniuk. Hiába származott Inez gazdag családból, egyszerűen nem illett az életstílusába, hogy egy nem túlságosan jómódú segédorvos felesége legyen. Mellesleg nagyon szép, vonzó nő volt. Feltehetőleg csak azért dolgozott szociális gondozóként, mert az embernek végül is szüksége van hivatásra, s mert így egy csomó férfival megismerkedhetett. Képzeld el, melbourne-i tartózkodása alatt legalább három férfiügye volt! – És aztán elváltak? – Nem sokkal azután mondták ki a válást, hogy elhagytam Melbourne-t, mivel hozzámentem Jockhoz. Végül aztán Jonnak is kinyílt a szeme. Ennek már tíz éve, de az a benyomásom, hogy nem különösebben töri magát új feleség után. – Maggie megvonta a vállát. – Jól szórakozik, világos, de azt hiszem, inkább tapasztaltabb nőkkel keresi a kapcsolatot, akik nem borulnak ki azonnal, ha otthagyja őket. Egy olyan csalódáson, mint amilyen őt érte, nem egykönnyen teszi túl magát az ember. A lány bólintott. Tehát Jon Kinnane-nek is megvan a maga keresztje, - gondolta. Ebben a pillanatban a férfi Cari felé fordította a fejét, s pillantásuk találkozott. A lány arcába hirtelen vér szökött, s inkább elfordította a tekintetét. Egyszerre fáradtnak érezte magát. A zenekar lassú keringőbe kezdett; Jock odajött s felkérte a feleségét. – Visszavinnétek a tánc után? – kérte Cari. – Természetesen, akár most is – felelte Jock. Ekkor Jon lépett a lány székéhez. Liz valaki mással táncolt, ahogy azt Cari egy gyors pillantással felmérte. – Máris hazakészül? – nevetett Carire a férfi, mire a lánynak hevesen dobogni kezdett a szíve. – Fáradt vagyok. – De ez a tánc az enyém! – Tudja jól, hogy nem táncolok, Jon! Kinnane vidám pillantást vetett Jockra és Maggie-re. – Ti csak menjetek, én majd törődöm a betegünkkel. Jon, még mielőtt Cari tudta volna, mi történik, talpra állította a lányt, erősen átkarolta, és szó szerint a táncparkettre vitte. Cari védekezni akart, de a férfi csak még szorosabban vonta magához. – A maga helyében én nem kapálóznék – súgta. – Ha elengedem, összeesik. A lány teste megfeszült. – Így már jobb – dicsérte az orvos. – Engedje el magát, hiszen tartom. Cari előbb csodálkozva tekintett a férfi napbarnított arcába, majd hozzásimult, arcát a vállára hajtotta, s boldogan engedte át magát vezetésének. Jon olyan szorosan tartotta, hogy számára nem maradt más hátra, mint követni a lépéseit. Érezte a férfi karjának erejét, úgyhogy átadta magát a zene ritmusának. Mintha pezsgőt ivott volna, olyan hatással volt rá ez a testközelség. Úgy érezte, lebeg; a lába alig érintette a padlót. Minden, ami történt, álomnak tűnt, csak Jon, a férfi teste és illata volt valóság, s ez megmagyarázhatatlan módon szította fel a lányban a tüzet. Miközben Cari szinte lebegett, Jon ügyelt rá, hogy ne ütközzenek össze a többi táncossal. A lassú keringő véget ért, a táncosok megálltak. Cari felemelte a fejét, és Jonra nézett. A lány tekintete zavartságról árulkodott, s Kinnane sem tudta volna megmagyarázni, mi játszódott le kettőjük között. Sokáig álltak így, s képtelenek voltak a pillantásukat elszakítani egymástól. A zenekar ekkor egy gyors rock and rollt kezdett játszani. Jon még mindig nem mozdult. – Vigyen vissza a helyemre – kérte a lány bizonytalan hangon. – Ahogy kívánja…
22
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– Ha belekezdenénk ebbe a táncba, hamarosan a földön kötnénk ki – próbálta meg Cari tréfálkozással elütni zavarát. – Ehhez a tánchoz az embernek nem két, de legalább négy terhelhető lábra van szüksége. – Az igaz. De ne feledje, doktornő, hogy adósom maradt egy tánccal! – Erre még várnia kell egy kicsit. Kinnane még mindig a lányt nézte. – Tudok várni! Egy órával később Cari ismét a kórházi ágyán feküdt. A bálteremben még mindig tartott a mulatság, a lány hallotta a zene távoli hangjait. Hétfőn Jock elhozza Maggie kocsiját, s ha tudok vezetni, átköltözöm Bromptonékhoz, gondolta. Két éjszakát kell még addig kibírnom! Cari nem talált nyugalmat. A szokatlan terheléstől megfájdult a lába, s megpróbálta bebeszélni magának, hogy emiatt nem tud elaludni. Pedig nem így volt – s ezt ő is pontosan tudta. Jon Kinnane előítélettel viseltetik irántam, - mondogatta magának. Igaz, ma este kedvesen viselkedett, és éreztette velem, hogy vonzó, kívánatos nő vagyok, csakhogy nyilván ugyanezt teszi Lizzel is… Az éjszakás nővér bejött, s a hogyléte felől érdeklődött. Cari nem válaszolt; úgy tett, mintha már félálomban lenne. Nem sokkal később hangokat hallott a kórház elől: Jon és Liz! Az orvosnak a kórház egyik mellékszárnyában volt egy kis lakása; Liz a városban lakott, ám kocsiját a klinika parkolójában hagyta. Jon nyilván most hozta vissza a lányt. Cari, mintha mágnes vonzaná, felállt, nagy nehezen az ablakhoz lépett s elhúzta a függönyt, hogy jobban lásson. Liz éppen ebben a pillanatban ölelte át Jon nyakát. Kinnane hoszszan, mozdulatlan arccal nézte a lányt, aztán lehajolt és megcsókolta. Cari visszahúzta a függönyt, és szomorúan botorkált az ágyához. Nyomorult hangulatban volt, ugyanakkor haragudott is magára. Hát ilyen ostoba tudok lenni felnőtt nő létemre? – kérdezte magát újra és újra, amíg végre elaludt.
4. FEJEZET Hétfő délután Cari végre becsomagolhatott és elhagyhatta a kórházat. Könnyű szívvel pakolta be kevéske holmiját Maggie kis autójába, amellyel Jock érte jött. A férfi hagyta, hadd vezessen Cari, hogy jobban megjegyezhesse az útvonalat. Ő maga az anyósülésen ült, onnan mutatta, merre a legrövidebb. Cari óvatosan kormányozta a kocsit a kátyúk és buckák között. A jó rugózás ellenére néha nagyot zökkentek. Ilyenkor a lánynak össze kellett szorítania a fogát, nehogy felkiáltson a fájdalomtól. Sajnos, ebből is nyilvánvalóvá vált, hogy legalább egy hónapra lesz még szüksége, amíg hosszabb útra vállalkozhat. Egy hónap nyugalom és idő arra, hogy meghányja-vesse a dolgait, miközben a rádió adó-vevővel végzi a távrendelést, s együtt él Jockkal és Maggievel, akikkel igaz barátságot kötött. Egy hónap alatt ki kell vernem a fejemből Jon Kinnane-t is, - határozta el. Nem mehetek úgy el, hogy a szívemet itt hagyom Slatey Creekben. Ha a jövőben meg akarok állni a lábamon, tiszta fejre és világos érzelmekre van szükségem. Amint egy útelágazás felé közeledtek, Cari egy pillantást vetett Jockra, hogy megtudakolja, merrefelé menjenek? A férfi jobb felé intett. – El sem tudjátok képzelni, mennyire hálás vagyok nektek! – szólalt meg Cari hirtelen. A bál óta tegező viszonyba került Maggie férjével is. Jock mosolyogva ránézett. – Mindig szívesen látunk, s azok után, amit a fiunkért tettél, igazán örömmel tesszük. Tehát hálálkodás befejezve, egyszerűen örülünk neked, és kész. Na, itthon is vagyunk. 23
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
A Brompton család otthona több lapos épületből állt, amelyek az úttól kissé távolabb húzódtak meg. A lakóépület már sok évet megérhetett, s nem is nézett ki valami gondozottnak, ám valahogy mégis az otthonosság érzetét keltette. A házat fából készült veranda fogta körül, távolabb oszlopokra állított hatalmas víztartály ragadta meg a tekintetet. Maggie a verandán állt. Amikor felfedezte az autót, gyorsan leszaladt a lépcsőn; két kisfia azonban gyorsabb volt, s a gyerekeket egy egész falka kutya is kísérte. A „fogadóbizottság” vidám, tarka képet mutatott. A két fiú azonnal minden tudnivalót el akart mondani és minden látnivalót meg akart mutatni a birtokon, a kutyák pedig a maguk módján üdvözölték a lányt. Amikor a bőröndöt már végre bevitték a házba, s a szülők, a gyerekek és a kutyák sem nyüzsögtek körülötte, Cari kimerülten rogyott le a legközelebbi székre. – Én figyelmeztettelek – emlékeztette Maggie a lányt. Bromptonék háza a kórház után úgy hatott Carire, mint a friss szél. A két fiú gyorsan kézen fogta a vendéget, s körbevezették az udvarban. Megmutatták az ólakat és a gépeket, elmagyarázták, hogyan működik a vízszivattyú. Cari még a kutyaólba is bemászott a srácokkal, csak hogy lássa négylábú barátaikat. A gyerekek örültek a lánynak, akiről már annyit hallottak. Csak azt sajnálták felettébb, hogy Cari nem tudott lovagolni. – Erre még várni kell néhány hónapot – mondta Cari, akit még a lovaglás gondolatától is kirázott a hideg. – Na, mindegy – törődött bele a végén Jamie nagyvonalúan. – Mihelyt jobban leszel, elviszlek a terepjáróval a legelőre. – Te viszel el engem? – csodálkozott a lány kerekre nyílt szemmel. Maggie elnevette magát. – Mifelénk korán megtanulnak a gyerekek autót vezetni. Ha Jock-nak kerítést kell valahol javítania, előfordul, hogy kilométerekre kell elmennie. Ha a gyerekek meg akarják látogatni, járműre van szükségük. – Az országúton azonban csak nem vezetnek, vagy igen? – Ó, nem veszik azt olyan szigorúan errefelé! Vannak olyan útszakaszok, amelyeken órákig mehet az ember anélkül, hogy másik kocsinak még csak a nyomát is látná. Cari megcsóválta a fejét. Ismét lenyűgözte, hogy milyen hatalmas ez a vidék. Igazán nem volt nehéz jól éreznie magát a család körében. Este boldogan pihent le az ágyában. Tágas szobában lakott, amelynek rácsos ablaka tárva-nyitva állt, hogy minél több friss éjszakai levegő áramoljon be. Függöny egyáltalán nem volt, minek is? A családtagoknak eszükbe nem jutott volna belesni az ablakon, az idegenek jöttét pedig már messziről jelezte a kutyaugatás. Miután elnyugodott a család, csend ereszkedett a házra. Cari gyorsan megszokta új környezetét. Bromptonék nagyon korán ébredtek. – Ez a legkellemesebb napszak – magyarázta Maggie. Reggel kilencig nem végzem el a házimunkát, egész nap nem fogom. Kilencig kész volt mindennel, s az állatok is kaptak enni. A gyerekek már ott ültek a rádió előtt, és hallgatták az Iskolarádió adását. Cari kocsiba ült és elindult Slatey Creekbe. Szeretett időben meg érkezni a kórházba, hogy még tájékozódhasson az újdonságokról, mielőtt elkezdi a távrendelést. Ő maga is meglepődött, hogy milyen hamar megismerte a szétszórva élő betegeket. Rex minden egyes hívás esetében gyorsan elmondta, kiről van szó, és milyen körülmények között él az illető. Sokan rendszeres időközökben jelentkeztek, mivel idült betegségeik voltak, mint például vérszegénység vagy cukorbetegség, s állandó kezelésre szorultak. Az idősebbeknek és az egyedülállóknak is időről időre jelentkezniük kellett, hogy az orvosok figyelemmel kísérhessék állapotukat. – Azért biztosan nem él olyan sok ember félreeső helyeken – vélte Cari. – Sajnos több, mint ahogy szeretném – felelte a még szolgálatban lévő Jon. – A fiatalok egyáltalán nem tudnak olyan gyorsan a városba költözni. Ha a birtok nem hoz elég jövedel24
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
met, nincs pénzük munkásokat fizetni, így bizony egyedül maradnak. Néhány idős gazdálkodó meg csak azért van még kint a tanyáján, mert makacsul ragaszkodik a földjéhez, s feltehetően fél is a várostól. Ilyen jellegű beszélgetés csak ritkán zajlott le Cari és Jon között. Mire a lány reggelente megérkezett, addigra a férfi rendszerint a műtőben volt, s amikor befejeződött a távrendelés, a járóbeteg-rendelésen vártak már rá. Ha egyszer-egyszer tényleg valami fontos megbeszélnivaló akadt, Carinek Rodhoz kellett fordulnia. A lánynak néha az a benyomása támadt, hogy Jon szándékosan kerüli őt. Két héttel azután, hogy Cari elhagyta a kórházat és Bromptonékhoz költözött, történt valami, ami alaposan megváltoztatta a napirendjét. Rod éppen beteglátogatóban volt egy távoli településen, s Cari még a rádió adó-vevő előtt ült, amikor sietős lépteket és izgatott beszédet hallott a folyosóról. Egy szemhunyorítással megkérte Rexet, hogy nézzen utána, mi lehet az izgalom oka, miközben ő maga tovább beszélgetett a beteggel. A férfi kiment, s alig néhány perc múlva visszatért. – Kinnane doktornak szüksége van magára – szólt gondterhelten. – Majd átveszem a helyét. – De még jöhetnek hívások… – Majd várnak. – Rex az ajtó felé intett. – Szükség van magára, siessen! Cari a botját se vette magához, úgy igyekezett. Amint a folyosón haladt, meglátta, hogy egy fiatal ápolónő a műtő előszobájából integet felé. A jelek szerint sürgős volt a dolog. A műtőasztalon egy ötven év körüli férfi feküdt. Jon éppen föléhajolt, s akkor sem egyenesedett fel, amikor Cari belépett. Feszült figyelemmel dolgozott. Egy felfüggesztett csomagból vérplazmát juttatott a beteg vérkeringésébe. Cari gyomra összeszorult: nem látott külsérelmi nyomot, s ez azt jelentette, hogy a szív… – Főverőér-szakadás – közölte Jon kurtán, de a szemét nem vette le a betegről. – Elaltatná? Megoperálom, ha tud nekem segíteni. Cari döbbenten csóválta a fejét. Egy átszakadt aorta, repedés a test legnagyobb véredényében… Az ilyen esetekben a túlélési arány még azon a nagy egyetemi klinikán is, amelyen a szakorvosi képesítését szerezte, ötven százalék volt! S itt? – Csinált már ilyesmit? – kérdezte Jon rekedt hangon. – Nem, még nem vettem részt ilyen műtétben. – De látott már, igaz? Cari habozva bólintott. Két évig tartott, amíg altatóorvossá képezték; két év munka egy olyan minősítésért, amit most nem akar használni… Vagy mégis? – Igen. Kétszer ott volt, amikor a sebészek megkíséreltek összevarrni egy megrepedt aortát. Mindkét operáció sikertelenül végződött, a betegek a műtőasztalon véreztek el. Csak ha a repedés nem túl nagy, s a sebész elég gyors és pontos, valamint időben csinál mindent, akkor van esély a túlélésre. S pont itt, ebben az éppen csak a legszükségesebb eszközökkel felszerelt kórházban sikerülne egy ilyen műtét? – Ismerjük a vércsoportját? – érdeklődött. Most, hogy közelebbről kezdett foglalkozni a problémával, kételyek ébredtek benne: – Hány csomag vérplazma van itt egyáltalán? Legalább tízre lenne szükség! Egyet éppen most hoztak; Jon felnézett, tekintete nem sok jót tükrözött. – Mosakodjon be, Eliss doktornő! – szólt a lányra nyersen. – De hát én nem tudok… – Mit? – Kinnane fejével a beteg felé intett. – Szerencsére Joe rendszeres véradónk. Ismerjük a vércsoportját, sőt még van egy csomaggal a saját véréből is. Valaki éppen most hívja a szóba jöhető véradókat, hogy jöjjenek be a klinikára. Nem fogok itt ácsorogni és megvárni, amíg ez az ember meghal. Megteszek minden tőlem telhetőt. 25
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
Cari szótlanul felkészült az operációra. A gondolatok még mindig egymást kergették a fejében, de nyugodtabb lett. Amikor a műtőasztalhoz lépett, megkérdezte: – Van segítségünk? – Maggie jön, minden pillanatban itt lehet. Évekig dolgozott műtősként Melbourne-ben és Perthben. Több segítségre nem számíthatunk. Ebben a pillanatban megérkezett Maggie. Zihálva szedte a levegőt, szemmel láthatóan rohanvást jött be. A csapat teljes volt, a műtét elkezdődhetett. Cari feltette az altatómaszkot, mintha az elmúlt tizenkét hónap során naponta ezt tette volna. Most aztán tényleg kifizetődött a kemény kiképzés, amelynek során minden mozdulatot addig gyakoroltak, hogy már álmában is meg tudta volna csinálni. A legártalmatlanabb altatószert adta be, hogy kímélje a beteg amúgy is megterhelt vérkeringési rendszerét. Jon kezébe vette a szikét, és várt. Amikor a lány jelt adott, az orvos megtette az első vágást. Cari egy pillanatra elvette tekintetét készüléke kijelzőjéről, és a műtétre pillantott. Teljesen kilátástalan, - gondolta, nem sikerülhet! Aztán újra a műszert figyelte, s magában arra gondolt, ha Jon tudománya csődöt mond, akkor is támogatnia kell minden tudásával, hiszen emberéletről van szó. Ránézett a beteg arcára. Túl fiatal ahhoz, hogy meghaljon, - gondolta. De ekkor eszébe jutott professzora figyelmeztetése: műtét alatt nincs helye érzelmeknek. Ha elkezd aggódni a rábízott beteg miatt, akkor az már elveszett. Hallotta, amint Jon halkan elkáromkodta magát, és felnézett. Az orvos verejtéktől gyöngyöző homlokkal kereste a repedést a főverőéren. Maggie úgy dolgozott a keze alá, mintha maga is orvos lenne, s nem ápolónő. Ha nem kapunk vért hamarosan, nem lesz semmi értelme az egésznek, - gondolta Cari. Ebben a pillanatban belépett egy fiatal nővér, s a lány egy intéssel a műtőasztal mellé rendelte: – Fogja a tartályt, és töltse át a vért, azonnal szükségünk van rá! – utasította a lányt, s az üvegre mutatott, amelybe a beteg kifolyt vérét vezették le. Jon meglepetten nézett fel. – Ismét vissza akarja vezetni a véráramba? – Hát persze! – Cari ezt a módszert még sohasem próbálta, ám a kétségbeejtő helyzet miatt nem maradt más választása. Néhány perccel később a nővér egy másik plazmakonzervet függesztett fel. – Van több véradónk is – jegyezte meg. – Eltart egy kis ideig, míg beérnek a kórházba, de öt percen belül már készen áll az első adag. Cari bólintott. Ha viszont Jon nem találja meg záros időn belül a repedést, újra saját vért kell visszaáramoltatni a betegbe. Amikor Cari ismét ellenőrizte a műszereit, a döbbenettől felkiáltott: - Jon! A doktor azonnal reagált. - A fenébe - szitkozódott halkan, de rögtön azután meg is találta helyet. – Megvan! – kiáltott fel, s elszorította a repedést. Még egy csomag vér… A vérnyomás lassan emelkedett. Cari felpillantott. - Talán megússza… Egy órával később véget ért a műtét. Mindent megtettek, amit lehetett, s Joe egyelőre élt. Hogy végérvényesen helyrejön-e, nem lehetett tudni, de legalább megvolt rá az esély, hiszen megszüntették az érrepedést. Maggie a kórház első emeletén lévő intenzív osztályra kísérte a beteget. Jon és Cari levetették műtősruháikat és megtisztálkodtak. Mindketten hallgatásba burkolóztak, mivel az elmúlt órák eseményei mindkettőjükre nagy hatással voltak. Noha az öröm még korai lett volna, Cari elégedett volt önmagával és a világgal. Ha Jon nem kezd bele az operációba, Joe már rég halott lenne. Lehet, hogy a beavatkozás csak néhány órát ajándékozott a betegnek, ám lehet, hogy húsz vagy még több évet! 26
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
Ez az ember olyan képességekkel rendelkezik, amelyeket azon a klinikán is megirigyelhettek volna, ahol tanultam, - gondolta Cari. Ilyen körülmények között ilyen nehéz műtétet végrehajtani, s ráadásul kedvező kilátásokkal… Túlfűtött érzelmekkel fordult a férfi felé. – Gratulálok, Jon! A férfi fáradtan elmosolyodott. Az órákig tartó megterhelés még ezt a nagy munkabírású embert is alaposan próbára tette. Cari szerette volna átölelni, aztán megmasszírozni görcsbe merevedett nyakát és lecsókolni arcáról a megpróbáltatások ráncait. A nővérek elkezdték kitakarítani a műtőt. Kinnane megfontolt mozdulatokkal megtörölte a kezét. – Még nincs túl a nehezén – jelentette ki gondterhelten. – Még nincs, de maga megadta neki a lehetőséget. – Mi adtuk meg neki a lehetőséget! A maga része sem csekély ebben, Eliss doktornő. Egyet kell értenem Roddal: nagyon jó képzést kapott. Cari érezte, ahogy a vér az arcába szökik. Kissé félszegen megvonta a vállát. – Ugye főképpen altatással foglalkozott? – kérdezte Jon. – Igen, altatóorvos vagyok. – Mindjárt gondoltam. Amit az előbb nyújtott, nem oktatják az általános orvosi tanulmányok között. – És maga? – próbálta meg a lány elterelni magáról a beszélgetést. – Nem tudtam, hogy sebész. – Az vagyok, különben nem mertem volna vállalni ennek a kórháznak a vezetését. De nem csinálok belőle nagy felhajtást, az emberek nem vennék túl jó néven. Nekik én csak „Kinnane doki” vagyok, s ez így is van jól. – A férfi Carire nézett, s tekintete melegséget sugárzott. – Jó ötlet volt, hogy a saját vérét adta vissza a betegnek; ilyet még nem tapasztaltam. A lány bizonytalanul elmosolyodott. A lábai hirtelen elgyengültek. A faliórára pillantott: három órán át álltak a műtőben! Egy pillanatra csend ereszkedett a helyiségre. Jon ismét elkomolyodott, s hirtelen türelmetlen hangon megkérdezte: – Miért nem praktizál? – Hiszen tudja. – Igen, de nem mondta el, mi történt pontosan. Azt hiszem, ennek most itt az ideje. Cari lassan ingatta a fejét. Ha elmondom neki, - gondolta, talán hisz nekem, s állást kínál. De vajon akarom-e egyáltalán? Ha ismét orvosként dolgozom, kockázatot vállalok. Minden pillanatban megtörténhet az a dolog, ami otthon, s ami kisiklatta az életemet. De az is lehet, hogy nem hisz nekem, hanem úgy reagál, ahogy a többiek! Ezt viszont nem tudnám elviselni. Az elutasítást és a megvetést… s mindezt egy olyan munkahelyért, amelyet alapjában véve nem is akarok. Nem, maradjon csak minden úgy, ahogy van. – Nem – jelentette ki határozottan. Jon hosszan ránézett, de nem szólt semmit. Aztán letette a törülközőt, és elfordult. – Beszélnem kell Joe feleségével – szólt vissza a válla fölött, és kiment. Cari nem sietett haza, mivel a kórházban minden kézre szükség volt. Úgy tűnt, mintha a környék valamennyi orvosi esete erre az egy napra esett volna. Miután ismét megbizonyosodott Joe javuló állapotáról, végre felfedezte Rod autóját a parkolóban, és megkönnyebbülten sóhajtott, hiszen ha a doktor visszajött, ő nyugodt szívvel hazamehet. Elbúcsúzott az ápolónőktől, s a folyosón a kijárat felé igyekezett. Amikor azonban Jon irodája elé ért, megállt. Bentről hangos szavak hallatszottak: Kinnane és Rod beszélgetett, mégpedig róla! – Miért nem kínálunk neki állást? – kérdezte Rod. – Hogy képzeled? – Jon szavaiból még kicsendült a délelőtt feszültsége. – Ugyan miért ne? Nézz már a tükörbe, Jon! Ki vagy borulva. A múlt éjjel sem aludtál egy percet sem, aztán jött ez a műtét. Ma késő délután van a rendelési időm, s el kell látni a te délelőtti betegeidet is. Ráadásul Joe-val szintén fokozottan kell törődni. 27
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– Áthelyezzük Perthbe, mihelyt egy kicsit jobban lesz – közölte Jon fáradtan. – Ha vesefunkció-zavar lép fel, itt úgysem tehetünk semmit. – Jó, jó, de akadnak még más problémáink is. – Rod idegességében megemelte a hangját. – És akkor itt van kéznél egy képzett orvos, aki ráadásul még munkanélküli is. Miért habozol? – Mert nem tudjuk, miért munkanélküli. – Akkor kérdezd meg! – Rod, te is annyit tudsz, mint én. Elismerte, hogy egy embernek az ő hibájából kellett meghalnia. Többet nem mondott. Hogy alkalmazhatnám, ha nem tudok róla többet? – Végül is megengedted, hogy csinálja a távrendeléseket. – Ez más! Minden szavát figyeljük. Rex végig ott ül mellette. Utasítása van rá, hogy a rendelési idő alatt sose hagyja magára. Alapjában véve ő is el tudná látni ezt a feladatot. – És a ma délelőtt? – Ha életről és halálról van szó, Eliss doktornő valóban nem végez felületes munkát. - Jelentette ki Kinnane kelletlenül. Majd megenyhülve így szólt: – Jól van, elismerem: az a benyomásom, hogy érti a dolgát, és a ma délelőtti munkája után mondhatom, nagyon is jól érti. De ne felejtsd el, hanyagságból egy ember halálát okozta. S csak ezt tudjuk róla. Amíg további értesüléseket nem kapunk, nem vállalhatjuk a kockázatot. Cari eleget hallott; sietve elhagyta a kórházat. A hazafelé tartó úton elgondolkozott a hallottakról. Fájt neki, hogy Jon ennyire nem bízik benne, de el kellett ismernie, ő maga volt felelős e bizalmatlanságért, mivel eddig habozott elmondani az igazat. Talán nem is hinne nekem, - töprengett Cari. Harveynak elmondtam, s közöltem a családommal is. Mindenki úgy kezelt, mint valami gyáva alakot, aki ki akar bújni a felelősség alól. Azzal kell együtt élnem, hogy az egész világ bizalmatlan irántam. Csak egy kiút van: soha többet nem szabad praktizálnom. Legjobb, ha innen is elmegyek, - gondolta kétségbeesetten. Ha minél nagyobb a távolság köztem és Jon Kinnane között… De miért is fontos nekem az ő véleménye? Zavartan érzékelte, hogy könnyek folynak végig az arcán. Dühösen letörölte őket; eleget sírt az elmúlt tizenkét hónap során! Amikor nem sokkal később megállt Bromptonék előtt, Jock a verandán várta. Maggie még a kórházban volt, s a férfi természetesen tudni akarta, mi történt. Cari röviden tájékoztatta az eseményekről. – Joe Craddock az egyik szomszédunk – mesélte a családfő. – Rendes fickó, kár lenne érte. A lány egyetértően bólintott. Jock a karját nyújtotta és felsegítette a lépcsőn. Cari hálás volt, mivel minden végtagja fájt. – Jó hírem van a számodra – mondta Jock, amikor Cari a nappaliban már egy karosszékben pihent. – A biztosító emberei befejezték a szemlét, s ma délelőtt felhívtak. Két dolog között választhatsz: vagy kifizetik a repülőjegyedet Perthbe, hogy új kocsiról gondoskodhass, vagy ők szereznek neked egyet tíz napon belül. Cari megkönnyebbülten hunyta be a szemét. Még tíz nap, s már itt sem vagyok! Még tíz nap, s nem kell többé Jon Kinnane-t és Slatey Creeket látnom!
5. FEJEZET Cari rosszul aludt ezen az éjszakán. Teste fájt a szokatlan megterheléstől, fejében egymást kergették a gondolatok. Csak hajnaltájban merült nyugtalan álomba, de a nap első sugarai és a ház reggeli zajai nemsokára ismét felébresztették. Még az ágyban feküdt, kezét a feje alá téve, amikor kopogtattak, s Maggie lépett be; egy csésze teát és friss vajas pirítóst hozott.
28
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– A konyhafőnök legőszintébb üdvözletével – szólt a háziasszony nevetve, s az éjjeliszekrényre tette a reggelit. – Jock ötlete volt, s én is remeknek tartottam. Egyébként ma reggel engem is így ébresztett. – Megérdemeltük? – De még hogy! – Maggie bírálóan nézett Carire. – A férjemnek igaza van: egy kicsit sok volt ez neked. – Hogyhogy? – ült fel a lány. – Három óra ácsorgás a műtőben s hozzá még az elkerülhetetlen idegeskedés; nem éppen a legjobb gyógymód a medencetörésre. Látnod kellene magadat! A szemeid majd kiesnek a helyükből! Miért nem vettél be gyógyszert? – Anélkül is megvagyok. Maggie nem fűzött hozzá megjegyzést, csak folytatta: – Kinnane doktor úgy véli, a kórház ma ellesz nélküled is. Feküdj vissza tehát és aludj tovább, ahogy a doktor úr elrendelte. Megérdemled a pihenést. – Sok munka van a klinikán? – Feltételezem. De inkább nem kérdezem meg, mert még közlik, hogy sürgős szükség van rám. – Akkor odamegyek. – Cari visszahajtotta a takarót. – Jon agyonüt engem, ha megteszed! Nagyon aggódik miattad. Cari azonban nem zavartatta magát. – Maggie, Jock azt mondta, hogy az autóm körülbelül tíz nap múlva itt lesz. Lehet, hogy Jon aggódik miattam, de azt is világosan megmondta, az ő és a munkatársai lekötelezettje vagyok. Ez így igaz, s nekem tíz napom van rá, hogy törlesszem az adósságot. – Biztos vagyok benne, már úgy vette, hogy letörlesztetted. – Kétlem. Jon Kinnane szemében az egész életem nem lenne elegendő rá. Amikor Cari belépett a kórházba, a folyosón összefutott Jonnal. – Megmondtam Maggie-nek, hogy ne engedje magát idejönni! – Dolgozni fogok – felelte a lány hűvösen. – Használja ki a munkaerőmet, amíg a rendelkezésére áll. – Hamarosan elutazik? – Tíz nap múlva. – Cari az orvosra nézett, de a férfi arckifejezése nem árult el semmit. – Holnap Arlingába megyek. Volna kedve velem jönni? – Arlinga? Mi az? – Egy bennszülött törzs, s így hívják a táborukat is, mintegy húsz kilométerre a várostól. Csak rutinlátogatásról van szó. Mindössze huszonöten élnek a táborban, nem tart soká a dolog. – Kinnane habozott egy kicsit, majd folytatta: – Maggie úgy véli, kár lenne, ha anélkül utazna el, hogy nem szerzett teljes képet a munkánkról. Azt hiszem, igaza van. – Semmiképpen sem zavarnám? – Különben nem hívtam, volna meg. Általában az egyik ápolónő szokott elkísérni, de ezúttal maga is megteszi. Cari bizonyos szempontból kihívást érzett a férfi hangjában, és döntött. – Rendben van, magával tartok – közölte nyugodt hangon. A férfi szótlanul bólintott, majd bement az irodájába. A következő nap forró volt, és száraz. Maggie tanácsára a lány könnyű nyári ruhát és nyitott szandált húzott. Az arckikészítésről ezúttal lemondott, csak napvédő krémmel kente be magát alaposan. A távrendelés végeztével Jon érte ment. Előbb megebédeltek a kórházi menzán, majd Cari segített az egészségügyi felszerelés átvizsgálásában és kiegészítésében. Olyan udvariasan társalogtak egymással, mintha csak mindketten páncélt öltöttek volna védekezésül. 29
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
Miután elhagyták a várost, Jon némiképp közlékenyebb lett, és elmesélte, milyen látnivalók vannak az út mentén. Cari nagy érdeklődéssel nézelődött, tetszett neki, milyen szépen beszél erről a meglehetősen vigasztalan tájról a férfi. – Itt nem sokkal ezelőtt disznók jártak, nézze a nyomokat! – kiáltott fel Jon, és az út szélére mutatott. – Disznók? Vannak Ausztráliában vaddisznók? – Nem, ezek háziállatok, csak már régóta elvadultak. Valóságos sorscsapás: mindent elzabálnak a szarvasmarhák elől. A helybeli gazdák könyörtelenül irtják ezeket az állatokat, de gyorsabban szaporodnak, mint ahogy kilövik őket. Cari nem találta valami vidámnak az előadást. Kinnane észrevette ezt, és hamiskásan elmosolyodott. – A jó öreg Daniels doktorral kellene egyszer elbeszélgetnie a disznókról. Úgy utálja őket, mint a pestist. – Miért? – Elmesélem, de csak ha nem árul el Rodnak! – Megígérem. – Hát jó. Az eset röviddel azután történt, hogy Rod megérkezett Slatey Creekbe. Beteghez hívták, s azon az úton kellett hajtania, amely a Brompton-birtokra is vezet. Maggie éppen szembejött vele a kocsijával. Nem ismerték egymást, mivel Maggie szabadságon volt akkoriban, amikor Rod munkába állt. Az úton csak egy kocsi fért el, Rod pedig annyira sietett, hogy esze ágában sem volt helyet adni a másiknak. Ez arra kényszerítette a derék ápolónőt, hogy lehúzódjon és megálljon. Amikor a férfi mellé ért, az asszony kikiabált az ablakon: „Disznó!”. – És? – Cari kuncogott, mivel sejtette, mi következik. – Rod sokkal kacskaringósabb káromkodást eresztett meg, s tovább hajtott. Nem sokkal később nekiment annak a disznónak, amelyre Maggie figyelmeztetni akarta. – Hát ez kellemetlen. Szegény Rod! – A lány gyöngyöző kacajra fakadt. Jon egyetértően nevetett, s a lány örült, hogy végre feloldódott a kettejük közti feszültség. – Ugye szereti a munkáját és az ittenieket? – kérdezte Cari egy idő múlva. – Igen, bár nem idevalósi vagyok. Melbourne-ben születtem és nőttem fel. – Elég messzire elkerült hazulról. – De nem olyan messzire, mint maga, Eliss doktornő. Cari zavartan lesütötte a szemét. Nemsokára azonban összeszedte magát, és folytatta a beszélgetést: – Mi bírta rá, hogy ide jöjjön dolgozni? – Volt egy időszak, amikor különböző okok miatt nem igazán voltam tisztában azzal, hogyan folytassam tovább az életemet. Akkoriban meglátogatott bennünket apám régi barátja, s kiderült, hogy ő vezette a Slatey Creek-i kórházat, de egészségi okokból vissza kellett jönnie Melbourne-be. Nagyon aggódott, hogyan mennek a dolgok távollétében, így megígértem, hogy kézbe veszem az ügyeket. Meg is tettem – és maradtam. – Miért? – Amit itt végzek, igazi orvosi munka. Bőven van alkalmam az operálásra, s emellett igazán elviselhető, hogy hörghurutot és náthát is kell kezelnem. Ha az ember szakorvosként dolgozik a városban, ilyesmire soha sincs lehetősége. Ezenkívül itt szükség van rám, és megbecsülnek; mi mást akarhatnék még? Cari leplezetlenül a férfira bámult. Az orvos arckifejezése komoly volt, tekintetét az útra összpontosította, mintha nem is ez a kavicsos, homokos út, hanem az egész élete lenne előtte. – Maga is menekül – jegyezte meg a lány csendben. Kinnane oldalra fordította a fejét, szemében harag villant. – Maggie beszélt? – Igen – ismerte be Cari. Egy darabig hallgattak. 30
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– És mi van magával? – kérdezte Jon meglehetősen éles hangon. – Nem mondom, hogy nincs igaza: azért vagyok itt, mert az emberi kapcsolatok elől menekülök. Legalábbis kezdetben ez volt az oka. De maga? Maga sokkal több elől fut, nem igaz, Eliss doktornő? – Ezt hogy érti? – Nem futhat mindig, ehhez nem elég nagy a világ. Előbb vagy utóbb valaki mindig megtudja, mit követett el. – Tehát ezt gondolja rólam? Úgy véli, attól félek, hogy az emberek átlátnak a mesterkedéseimen? – Hát nem ezt kell gondolnom? Az első pillanatban Cari leírhatatlan dühöt érzett, majd ólmos fáradtság vett erőt rajta. Nincs jelentősége, hogy mit gondol rólam, nyugtatta magát. Egy bő hét múlva már úgysem leszek itt. – Ha úgy hiszi, bizonyára igaza van. Mielőtt még mindketten túltehették volna magukat a vitán, megérkeztek Arlingába. Cari megkönnyebbülten szállt ki az autóból, de alig lépett a hőségtől átforrósodott talajra, máris megdöbbent a látványtól. Rendezett településre számított, ahol minden megtalálható, amire egy emberi közösségnek szüksége lehet. Ehelyett azonban csupán sebtében összeeszkábált kunyhók vették körül. Jont a jelek szerint szívesen fogadták a bennszülöttek. Egy idősebb férfi előlépett és megkülönböztetett tisztelettel köszöntötte őt. Aztán előjöttek a gyerekek is, s kíváncsian vettek szemügyre a kocsit. Carit meg Jont. A doktor kinyitotta a csomagtartót, amelyet külön az orvosi felszerelés szállítására képeztek ki, s elővett egy felállítható napellenzőt, hogy munka közben ne okozhassanak gondot nekik a perzselő sugarak. A telep összes gyermekét megvizsgálták. Cari úgy dolgozott Jon keze alá, ahogy az ápolónők szokták. Szerencsére nem volt egyetlen problematikus eset sem. – Az ittenieknek különösen a fülét kell megvizsgálni – magyarázta Jon, amikor már összepakoltak, és a holmit ismét a kocsiba rakták. – A fülfertőzéseket gyakran nem kezelik, emiatt sok a nagyothalló bennszülött. – Nem jönnek be Slatey Creekbe, ha megbetegszenek? – Hogyan? Sétának egy kicsit távol van, főleg ha az ember nem egészséges. – Nincs valami szállítóeszköz? – kérdezte Cari, miközben beszállt az autóba. – Most jut eszembe, nem láttam még egy rádiót sem. – Úgy gondolja, hogy feltétlenül szükség van ilyesmire? – Magától értetődően, elvégre a huszadik században élünk! Közlekedés és hírközlés nélkül semmire sem mennénk a mai világban. S ezek a lakhatási körülmények! Nincs valamilyen kormányprogram arra, hogy rendes házakat építsenek nekik? – Ezek az emberek nem akarnak anyagi javakat, de nincs is szükségük rájuk. Egy ház vagy egy autó itt nem számít sokat. Másfajta életmód ez, amely évezredek óta megállta a helyét. Az emberek szabadok voltak, és oda költöztek, ahol élelmet találtak. A mi birtokvágyunkat nem lehet olyan egyszerűen megtanítani nekik – és nem is hiszem, hogy jót tennénk vele. Cari hallgatott; elgondolkozva szemlélte a tájat, miközben Slatey Creek felé haladtak. Egyszer csak erős berregés törte meg a csendet. A műszerfalba épített rádió adó-vevőben Rex jelentkezett: – Jon, az előbb hívott fel Emily Spears. Azt mondja, nehezen kap levegőt, s fáj a mellkasa. Arra tudna kanyarodni visszafelé? A doktor gondolkodott egy pillanatig. – Akkor csak sötétedés után érek vissza. – Tudom. De úgy vettem észre, tényleg nincs jól. Azt is megteheti, hogy gyorsan visszajön és repülőre ül. Persze akkor sötétben kell leszállnia. Jon kérdő pillantást vetett Carire. 31
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– Mi a probléma? – kérdezte a lány. – Emily Spears légvonalban körülbelül tizenöt kilométernyire lakik innét. A házához vezető csapás azonban borzasztó állapotban van, s lehetséges, hogy nem érünk vissza Slatey Creekbe. – Van más lehetőség is? – Ha sietek, még sötétedés előtt repülőre ülhetek Slatey Creekben. Igaz, az asszony házánál nincs kifutópálya, az utat pedig, ahogy mondtam, csak sejteni lehet. - Tehát nincs választásunk – jegyezte meg Cari nyugodt hangon. – Hajtsunk oda! – Azt az elképzelést, hogy az éjszakát esetleg a szabadban kell töltenie Jon Kinnane-nel, nem találta túlzottan kellemesnek, de már nem lehetett változtatni a dolgon. Emily Spears háza meglehetősen lerobbant állapotban volt. A kerítés feltehetően már évek óta romokban hevert, s kert vagy lugas helyett rozsdás autóroncsok és víztartályok csúfították el a ház előtti teret. Egy kiskutya ugrott le a verandáról, s bátran megugatta a jövevényeket, aztán amikor Jon kinyújtotta felé a kezét, mégis hagyta magát megsimogatni, majd bekísérte őket a házba. – Miért lett hirtelen olyan sietős? – kérdezte Cari a férfit, aki hirtelen felgyorsította lépteit. – Emilynek már régen meg kellett volna hallania minket. Rendes körülmények között a verandáról szokott üdvözölni. Néhány másodperccel később megtudták, miért nem jött elébük az öregasszony: a karosszékében ült előredőlt felsőtesttel. Már nem élt. Cari és Jon számára nem maradt semmi tennivaló. A holttestet a hálószobába vitték, és bezárták az ajtót. Aztán visszamentek a verandára. – De miért élt teljesen egyedül ebben az elhanyagolt házban? – csodálkozott Cari. – Mert így akarta. Amikor öt évvel ezelőtt meghalt a férje, a lánya megpróbálta rávenni, hogy költözzön hozzá Perthbe, de ő valahogy félt a várostól, s nem volt szíve itthagyni Rozsdást sem. – A férfi lehajolt és felemelte a lába körül sündörgő kiskutyát. – S most mi lesz? – Még ma üzenünk a lányának, holnap pedig a temetkezési vállalaté a terep. – És a kutya? Finom mosoly játszott az orvos szája szögletében. – Megállapítom, hogy hiányzik önből a szakmai távolságtartás. A lány elszégyellte magát. Kinnane a kutyust szemlélte: a legjobb akarattal sem lehetett meghatározni a fajtáját. Bundája csapzott és ápolatlan volt, hosszú fülei pedig csaknem elfedték nagy, sötét szemeit, amelyekkel úgy nézett a férfira, mintha tőle függne a sorsa. – Majd Emily lánya eldönti – mondta végül Jon. – De addig is… – Cari tekintete sem volt kevésbé esdeklő, mint a kutyáé, úgyhogy Jon elnevette magát, s a lány karjába tette Rozsdást. – Ha nem tévedek, ma este a kutyus is Slatey Creekbe utazik. Micsoda pár! Most pedig induljunk. A városig két óra hosszat tart az út. Sötétedésig még mehetünk egy kicsit, s holnapra már csak a fele marad. – Nem tudjuk megtenni az egész utat? Kinnane a fejét rázta. – Ha feltétlenül oda kellene érnem, persze vezetnék, de este túl nagy a kockázat, ezt maga is a saját bőrén tapasztalta. A kocsiban van kempingfelszerelés, félúton megpihenhetünk. Cari bólintott. Bár még a gondolatától is fázott, hogy kettesben kell éjszakáznia Jonnal a pusztaságban, az még kellemetlenebb lett volna, ha Emily Spears házában várják meg a másnapot. Ismét kocsiba ültek hát, s megindultak Slatey Creek felé. Kinnane felhívta a kórházat, és elmondta, hogy már nem tudták megmenteni az öregasszonyt, s csak másnap reggel érnek vissza. Egy órával később a férfi egy kiugró szikla mellé kormányozta a kocsit. 32
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– A szikla jó védelem lesz a szél ellen – magyarázta, miközben elővette a nagy ernyőt. – Tessék parancsolni, itthon vagyunk! – A legfurcsább otthon eddigi pályafutásom során! Mit csinálunk, ha esik? – Vagy beülünk az autóba, vagy megázunk. – A doktor felnézett az égre, ahol már megjelentek az első csillagok. – Nem hiszem, hogy ma esne. Cari bólintott, és tétlenül nézte, ahogy Jon kipakolja a kempingfelszerelést. Rozsdás bátortalan kísérletet tett, hogy felderítse a környéket, hamarosan azonban visszajött, s a lány lábához kuporodott. Az végül lehajolt és ölbe vette az állatot. Mi ketten összeillünk, - gondolta Cari, miközben az eb bundáját simogatta. Te is éppen olyan egyedül vagy a világban, mint én. Csakhogy te mások akaratának vagy kitéve, míg én magam határozom meg a sorsomat! – Kész a vacsora! – jelentette be Jon. – Ez gyorsan ment! – dicsérte meg a lány. – Hát persze, hiszen én vagyok a világ leggyorsabb szakácsa – tréfálkozott az orvos, miközben átnyújtott egy tányért. – Nem csoda: sült bab! – ugratta a lány. – Miért, mit várt? – sértődött meg Kinnane. – Osztrigát fűszeres mártással, s második fogásnak sajttal töltött rántott bélszínt? – Nem lenne rossz. – Azt esszük, ami van – parancsolta szigorúan Jon, de szemében mosoly bujkált. Carinek ízlett az egyszerű étel, mert éhes volt. Minél tovább húzódott azonban az este, a lány annál szótlanabb lett: a magányt sugalló táj és Kinnane közelsége zavarba ejtette. A férfi sem volt valami bőbeszédű. Mintha mindketten tudnák, hogy a kimondott szavak mögött valami olyasmit rejtegetnek, amit nem képesek kifejezni, és ami egyre inkább úrrá lesz rajtuk. Végül Jon két gumimatracot és két hálózsákot hozott a kocsiból, majd az ernyő alatt egymás mellé tette őket a földre. Amikor a férfi lehúzta magáról az inget és a nadrágot, Cari gyorsan elfordult, ő is levette a ruháját, és belebújt a hálózsákba. Rozsdás tétovázott egy pillanatig, aztán lihegve a lány lábához telepedett. Az éjjeli csend és a csillagos ég sátorként borult föléjük. – Cari? – Kinnane hangja egész közelről hallatszott. – Tessék. – Elmeséli, mi történt akkor? Carinek kerekre nyílt a szeme. – Hogyan? – Tudja jól, Kaliforniában. Miért menekül? – Nem menekülök! – A lány idegesen fordult az oldalára. – Miért nem hagy már békén ezzel? Semmi köze hozzá! Jon a könyökére támaszkodott. – Tudnom kell. – Miért? – Mert… – A doktor elhallgatott, majd a következő pillanatban visszafeküdt, mintha maga is meglepődött volna attól, amit majd nem kimondott. – Nincs joga kikérdezni – vetette a szemére Cari. – Maga is menekül, ne felejtse el! Ha nem megy tönkre a házassága, nem ül most itt vidéki orvosként Slatey Creekben! – Azt hiszi, csak ezért dolgozom itt? – Igen! Fél a kapcsolatoktól. Slatey Creekben viszont maga a főnök, mindent megcsinálnak, amit mond. Nem kell senkihez sem közelednie, és senki sem tud közel férkőzni magához. Egy pillanatig szinte halotti csend uralkodott, majd Jon hirtelen felült, a vállánál fogva megragadta Carit és felhúzta fekvőhelyéről. A hálózsák lecsúszott a lány meztelen felsőtestéről 33
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– Miről beszél, Eliss doktornő? Elfut hazulról, hogy ne kelljen szembenéznie a tényekkel, s még maga bírál engem? Nem tudom, mit tett, egyet azonban világosan látok: Slatey Creeknél tovább nem futhat. – Maga az, aki a kapcsolatok elől menekül, mert fél! – Maga nem? – Nem. – A lány mély lélegzetet vett, úgy folytatta: – Miért kellene félnem egy olyan férfitól, aki nem enged nőket a közelébe, s akinek a szabadsága olyan sokat jelent, hogy inkább elutasítja és megveti őket? Miért féljek magától, Jon Kinnane? – Hallgass! – Miért hallgassak? Miért kellene… A férfi vad csókja elhallgattatta Carit. A lány eleinte védekezett: karmolt és öklével dögönyözte Jon mellkasát, végül azonban képtelen volt ellenállni. Valahol a belsejében fellobbant egy szikra, amely arra ösztökélte, hogy testük eggyé váljon. A férfi ekkor elengedte. Cari zihálva visszahanyatlott a gumimatracra, majd önkéntelenül is végighúzta az ujját égő ajkain. Tekintetét Jon arcára szegezte. – Hagyj békén! – zokogta. – Cari… – suttogta Kinnane alig hallhatóan. Hangjából csodálkozás és döbbenet csendült ki. – Cari? A hold halovány fényében fürkészte a lányt. Mintha csak varázsigét mondtak volna ki, minden gond és meg nem értés tovaillant közülük. A férfi halkan felsóhajtott, és Cari fölé hajolt. Csókja ezúttal gyengéd volt, és kutató, a lány természetes módon viszonozta. Cari mindent elfelejtett maga körül: a keserűséget, a magányt, a bizalmatlanságot. Végigsimított a férfi borostás arcán, majd ujjaival a mellkasán játszott, miközben a kemény izmok tapintása miatt különös izgalom fogta el. Jon a karjába vette a lányt, és simogatta, becézgette, míg egyszer csak Cari teste megfeszült. – Mi történt? – Nem akarom! – Az még csak hagyján, - gondolta a lány, hogy fülig beleszerettem Jonba, azt azonban már nem tudnám elviselni, ha nem szeretne. Tudom, mi lenne a vége… azt pedig nem bírnám ki még egyszer. – Nem, nem akarom – ismételte. – És miért nem? – kérdezte Jon komolyan. Tekintetében gyengédség és megértés tükröződött. – Miért nem? – Kinyújtotta a kezét, és ujjával vonalat húzott a lány arcától a melléig. – A tested az ellenkezőjét mondja – mosolyodott el, majd megfogta a kezét. – És az én testemnek sincsenek fenntartásai. – De… de nem tettünk óvintézkedéseket. – Ha csak ez a baj, ezen segíthetünk. – Jon azzal felállt, a kocsihoz ment, majd kisvártatva visszatért. – Minden rendben! – Ez gyorsan ment! Mindent előkészítesz a Lizzel töltött meghitt órákhoz? Jon mosolya az arcára fagyott. Egy pillanatig döbbenten állt, aztán térdre ereszkedett, és gyöngéden kézbe vette Cari arcát. – Egy ilyen okos nőtől ez meglehetősen barátságtalan megjegyzés volt. – Hogyhogy? Hát nem a szeretőd? Én nyilván csak helyettesítem, mivel nincs itt, s épp nőre van szükséged. A férfi jól tudta, milyen gyötrelem kínozza Carit, s éppen ezért csak egy pillanatra gurult dühbe, aztán ismét összeszedte magát. – A válásom óta egyetlen nővel sem feküdtem le – közölte tárgyilagos hangon. – Ezt akartad tudni? Vagy inkább rossz véleménnyel akarsz lenni rólam? Ez jobban beleillik a képbe? Tekintetük összekapcsolódott, s Cariben lassacskán feloldódott az ellenállás. Mégiscsak szeretem ezt az embert, - gondolta. Testem minden porcikájával kívánom! Kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a férfi arcát. Az elmúlt év gyötrelmei lassan a múltba tűntek. Tudta, ezen az éjszakán nem lesz magányos. 34
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– Jon? – Igen. – Sajnálom. Kinnane némán bólintott, majd gyengéden végigsimított a lány haján. Cari megborzongott a vágytól. – Jon! Aludj velem! Jon szótlanul kiterítette a hálózsákját, majd felemelte Carit és óvatosan rátette. Egy pillanatra megállt fölötte, és szerelmes pillantással végigmérte. A lány kinyújtotta felé a karját, és a csillagfényes éjszakában a két test egymásra talált. Cari már hajnalhasadtakor felébredt. Visszagondolt a történtekre, s az öröm leírhatatlan érzése kerítette hatalmába. Más volt ez, mint bármi, amit Harveyval valaha is átélt. Kéjesen kinyújtózott. Jon kinyitotta a szemét, és még szorosabban vonta magához Carit. – Már fent vagy? – kérdezte álmosan, és homlokon csókolta kedvesét. – Nem kell indulnunk? – Cari az órájára pillantott. – Fél hét! – Van időnk – suttogta Jon a lány fülébe. – Ugyan mire? – Hadd gondolkodjam csak! – mondta a férfi, miközben ajkát csábítóan végighúzta kedvese orrhegyétől a melléig. – Még van egy jó óránk. Nem tudnál tanácsot adni, mit kezdjünk ennyi idővel? – kérdezte hamiskásan. – Megreggelizhetünk. – Esetleg. Ez körülbelül tíz percig tart. Aztán? – Megsétáltathatjuk a kutyát – folytatta Cari. Jon körülnézett. – Azt hiszem, Rozsdás éppen most intézi el a dolgait egyedül. Van még javaslatod? Csak nem fogyott ki a kifogásokból, doktornő? – Teljesen megkukultam – játszotta Cari a zavarodottat. Közben Jonhoz simult, és élvezte a férfi becézgetéseit. – Jon! Kérlek! Kinnane azonnal megértette. Egymásra néztek, s Cari érezte: Jon éppúgy szereti őt, mint ő a férfit. Vágyakozva ölelték át újra egymást, s merültek alá a kéj tengerébe. Aztán még hosszan feküdtek egymás mellett hallgatagon, érzéseikbe merülve. Végül Jon Cari órájára nézett. – Sikerült – vigyorgott a férfi. – Eltöltöttünk egy órát. Most pedig itt az ideje, hogy megreggelizzünk. – Felállt, és talpra rántotta a kedvesét is. – Vár az élet – közölte, majd homlokon csókolta Carit.
6. FEJEZET A visszaúton Cari és Jon többnyire hallgattak, de ez a hallgatás a megelégedettség jele volt. A lány az ölében tartotta a kutyát, s közben gondolataiba mélyedve nézett ki az ablakon. Olyan új, olyan hihetetlen volt, amit átélt, mintha csak álmodta volna. De vajon meddig tart ez az álom? – Most már elmondod? – kérdezte egyszer Jon lágyan csengő hangon. Cari összerezzent: már megint a rideg valóság! – Mit? Hogy miért menekülök? – Igen. Mi elől menekülsz? A lány hallgatott. Kinnane megsimogatta az arcát. – Kezdj bele, nem történhet semmi! De igen, - gondolta Cari, nagyon is sok történhet, ha mindent elmesélek. Senki sem hitt nekem, sem a bíró, sem Harvey; nem tudnám elviselni, ha most te is elfordulnál tőlem… 35
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– Nincs több mondanivalóm – utasította vissza. – Tudsz mindent: hanyagságom miatt egy gyereknek meg kellett halnia. Jogerősen elítéltek, ezután Ausztráliába jöttem. Vége. – Részletesebben szeretném tudni. – Na jól van, ha annyira érdekel. Nem figyeltem fel rá, hogy a kislány lélegeztető tömlőjén meglazult egy átkötő kapocs. Amikor a főnököm átvette a helyemet és felfedezte a hiányosságot, már túl késő volt. Kis betegem néhány nap múlva meghalt. Hosszú csend ereszkedett rájuk. – Nem hiszem el – jelentette ki Jon végül. – Akkor te kivétel vagy. A bíróságnak és az egész kórházi vezetésnek más volt a véleménye. Bizonyítsd be az ellenkezőjét! – Nem figyeltem fel rá… Ha úgy zajlott volna le, ahogy elmondtad, a gyerek jóval azelőtt elkékült volna, hogy már nem lehetett semmit sem tenni. És miért nem vonták vissza a működési engedélyedet, ha egyszer ilyen hanyagsággal vádolod magad? – Fontos ez? – Cari fájdalmasan behunyta a szemét. – Most már tudod, amit meg akartál tudni. Nem hagyhatnánk ennyiben a dolgot? – Cari, ez… – Kérlek! Ne kérdezz többet, Jon, nem akarom… – Nem akarsz engem? Cari döbbenten nézett a férfira. Mit mondott? – Nem – válaszolta később színtelen hangon. – Nem akarlak. A következő napokon Cari szinte alvajáróként mozgott. Megpróbálta kikerülni Jont, mivel nem akart emlékezni arra, ami kettőjük között történt. Egyetlen vigasza Rozsdás volt, a kutyát ugyanis még visszaérkezése napján elvitte Bromptonékhoz. – Itt maradhat, amíg Emily lánya megérkezik Perthből? – érdeklődött bátortalanul, de kérdésével gyöngyöző kacajt csalt ki Maggie-ből. – Tényleg azt hiszed, hogy egy kutyával több vagy kevesebb sokat nyom a latban? Észre sem vesszük, ha több fogy a kutyaeledelből, ha még ez a csöppnyi jószág is itt eszik. Ha pedig esetleg nem kell Emily lányának, hát nyugodtan itt maradhat. Cari megkönnyebbült. Legalább Rozsdás jövője biztosítva volt! A kiskutya megindító ragaszkodással hálálta meg a lány gondoskodását. Néhány nappal később meghozták Cari új kocsiját, s már nem volt rá oka, hogy továbbra is Slatey Creekben maradjon. – Most mit csináljak veled? – kérdezte a kutyától, miközben a szobájában összepakolta a holmiját. – Nem vihetlek magammal Amerikába. – Tartsd magad mellett, amíg az országban utazgatsz – javasolta Maggie. – Amikor pedig visszatérsz Amerikába, tedd fel egy repülőgépre, és küldd ide! – Lehet ilyet csinálni? – Hát persze, a légikisasszonyok versengve fogják kényeztetni. – Az asszony elgondolkozva nézett Carire. – De miért olyan sietős? Tudod jól, hogy a medencecsontod még nem jött igazán rendbe. Jock és én szívesen látunk, miért nem adsz még egy kis időt magadnak? Cari kitért vendéglátója pillantása elől. – El kell mennem, nem maradhatok tovább. – Jon Kinnane miatt? – Honnan tudod? – nézett a lány Maggie-re. – Tudom, mi az, magam is átéltem ilyesmit – nevetett az ápolónő. Cari szomorúan bólintott. – Jó neked! A ti szívetek nyitva állt a szerelem előtt. – S mi van másként köztetek? – Jon szerette a feleségét, most meg ott van Liz… 36
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– Ugyan! – Maggie egy kézmozdulattal félresöpörte a kifogásokat. – Már elég régen elsiratta a házasságát, Liz meg nem komoly… Őszintén szólva úgy vélem, kész arra, hogy horogra akadjon. – Ezt úgy mondod, mintha hal lenne! – tiltakozott Cari. – Na igen, az összehasonlítás talán nem a legjobb – ismerte el Maggie mosolyogva, ám kisvártatva ismét elkomolyodott. – És veled mi van? Úgy beszélsz, mintha te magad sem lennél szabad. – Megfogta Cari bal kezét, amelyen a lány néhány évig Harvey jegygyűrűjét viselte. A világos csík még jól látszott. – Férjnél vagy? Cari megrázta a fejét. – Csak menyasszony voltam, mielőtt eljöttem az Államokból. – Vágyódsz utána? – Tulajdonképpen nem, de még túl sem tettem magam a dolgon. Elhúzta a kezét, s folytatta a csomagolást. Maggie kis ideig figyelte, mivel azonban barátnője nem akarta folytatni a beszélgetést, magára hagyta az úti előkészületeivel. Másnap Carinek az utolsó távrendelését kellett volna megtartania. Már megszokta, hogy a kórház háta mögött állítsa le az autót, s a konyhán keresztül menjen be az épületbe. Ily módon legalább elkerülte a Jonnal való találkozást, amikor az orvos vizitelni indult. E szokását Rod is megfigyelhette, mert ezen a reggelen a konyhában várta. – Még forró a kávé – szólt a férfi, és egy kézmozdulattal az asztalhoz intette Carit. – Üljön csak le egy pillanatra, beszélni szeretnék magával. Még jó félóra volt hátra a rendelés megkezdéséig. A lány leült Roddal szemben, s feszülten figyelte, ahogy munkatársa kitöltötte a kávét. A férfi tekintete most rendkívül fáradtnak és idegesnek hatott. – Történt valami? – érdeklődött Cari óvatosan. – Igen, az apámmal. Épp most érkezett a hívás, szívrohamot kapott az öreg, az anyám teljesen egyedül van vele. Rokonok sem laknak abban a városban, s én vagyok az egyedüli gyerek. Cari… oda kell mennem! – Természetesen. – De nem hagyhatom magára Jont. Ha nem vagyok itt, meg van kötve a keze. Nem végezhet komolyabb műtétet, nem mehet beteglátogatóba; minden percét a kórházban kell töltenie, s ráadásul még a távrendelés is a nyakába szakad. – Egyszóval… maradjak – foglalta össze Cari az elhangzottakat. – Lehetséges volna? – Rod esdeklő pillantást vetett a lányra. – Rod, még ha beleegyezem is, nem biztos, hogy Jon elfogadná ezt a megoldást. – De igen, elfogadja! Cari és Rod összerezzent. Egyikük sem vette észre, hogy Kinnane a konyhába lépett. Cari kihívóan nézett rá. – S hogy akar felügyelni rám, ha csak ketten vagyunk itt orvosok? – Megbízom magában. Cari keserűen felnevetett. – Akkor magyarázza meg, miért nem megy ki Rex soha a szobából, amikor rendelek! Talán nem maga utasította, hogy figyeljen meg? Jon halkan káromkodott, majd megfordult és az ablakhoz ment. Belekapaszkodott az ablakkeretbe, s elfordított arccal így szólt: – Cari, maga azt mondta nekünk, hogy a hanyagsága miatt egy gyerek meghalt. Hogy tekinthettem volna el ettől én, aki a környék valamennyi betegéért felelős vagyok? – Most viszont nincs más választása, így hát egy hanyag doktornő is jobb a semminél, ugye? Rod nehézkesen felállt; megfáradt ember benyomását keltette. – Menjünk, ez a vita nem vezet sehová. Maradok. 37
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– Sajnálom, Rod. Én sem látok más megoldást – szólt Cari, azzal felállt és magára hagyta a két férfit. Amikor a rendelési idő alatt néha eszébe jutott a délelőtt, minduntalan Rod képe merült fel a gondolataiban. Sehogy sem volt ínyére a beszélgetés kimenetele. Hasznossá tehetném itt magam, - gondolta. Ha meg tudnám nyerni Jon bizalmát, Jó munkát végeznék. Akkor persze lehetetlen volna elkerülnöm. Na jó, valahogy ezt is elviselném. Mindenesetre nem akarok szemrehányást tenni magamnak, hogy Rod miattam nem látogathatta meg súlyosan beteg édesapját. Miután utolsó betegétől is elbúcsúzott, felkereste Jont. – Hogy akarod megszervezni a munkát, ha maradok? – kérdezte minden bevezető nélkül. Jon felállt az íróasztalától, és odament a lányhoz. – Ez meg mit jelent? Először elmeséled, hogy megbocsáthatatlan hibát követtél el, ám nem vagy hajlandó részletekbe bocsátkozni. Aztán zokon veszed, hogy emiatt még a legjobb akarattal sem bízok rád felelősségteljes munkát. Beszélj már végre egyenesen, légy szíves! Cari a fejét rázta. Ismét maga előtt látta a bíróságot és az ügyvédeket, eszébe jutottak a munkatársai és a főnökei is, akiknek újra meg újra elmondta, mi játszódott le a valóságban. De mindenekelőtt az igazgató főorvos tanácsára emlékezett: „Cari, ha elismeri, hogy hibázott, még újrakezdheti. De ha továbbra is ragaszkodik a saját változatához, a tehetségtelen hazudozó bélyegét sütik magára, ami a pályája végét jelentené”. Jon Kinnane nyilván szintén azt hiszi, hogy hibáztam; ám hibát mindenki elkövethet, a tévedést idővel elfelejtik és megbocsátják. Ha viszont megpróbálnék mindent megmagyarázni neki… S ha ő is hazugnak nevezne… nem, nem akarom! – Nincs mit mondanom – jelentette ki makacsul. – Egyedül Rod miatt vállalom a helyettesítést. Feltéve persze ha elhiszed, hogy tanultam a hibámból, és még egyszer nem fogom elkövetni. – Úgy tűnik, nincs más választásom. – Egyikőnknek sincs, Jon. A lány menni akart, de Kinnane megfogta a karjánál, és arra kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – Cari, ami köztünk történt… – Ostobaság volt – vágott a lány a szavába. – Nincs szükségem érzelmi bonyodalmakra, Jon! És légy őszinte, te sem leszel képes soha elfelejteni azt a sötét foltot az életemben, ahhoz túl tökéletes vagy! – Cari, ez nem sportszerű! – Meglehet. De tényleg nincs szükségem senkire! – Ez nem igaz – jelentette ki Jon. – Szükséged van rám, s emellett te is mindinkább nélkülözhetetlen része leszel az életemnek. Egyre kevésbé érdekel, mi van a múltadban. – Nem! Nem akarom többé lekötni magam, nem akarok szenvedni. – Hát szenvedést jelentene számodra a szerelmem? – Igen! – Cari már nem is Jont, hanem az apját, a fivéreit és Harveyt látta maga előtt, s szemükben a hitetlenkedést és az elutasítást. – Hagyj békében, Jon Kinnane! A következő hetekben itt fogok dolgozni, de ha megpróbálsz közeledni hozzám, azonnal elhagyom a kórhazat. Cari kimenekült a kis személyzeti szobába, amelyben szerencsére nem tartózkodott senki. Amikor ismét összeszedte magát, megkereste Rodot. – Elutazhat – közölte vele. – Mikor indul? – Ma délután száll fel egy gép Alice Springsből Perthbe. Ha még időben szólok, megállnak itt is, és Perthben elérem az amerikai csatlakozást… Biztos benne, hogy maradni akar? – Éppen most beszéltem Jonnal. Úgy tűnik, megtaláltuk a járható utat. Remélem, kielégítő állapotban találja az édesapját! – Az csodálatos lenne! Mihelyt magára hagyhatom, visszajövök. 38
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– Legyen nyugodt, én kész vagyok még egy hónapig itt maradni. Pihenjen és ápolja az édesapját. – Cari nem szólt semmit a veszélyről, hogy az első szívrohamot hamarosan követheti a második is; Rod bizonyára úgyis tudja. – Tehetek magáért valamit, amíg az Egyesült Államokban vagyok? Néhány rokonunk Kaliforniában él, és gyakran meglátogatjuk őket. – Nem, köszönöm. – Hol dolgozott egyáltalán? – kérdezte Rod. – Los Angelesben, a Chandlerben. – Hallomásból ismerem. Meglehetősen nagy magánklinika. Az egyik unokatestvérem egy ideje ott dolgozik, de feltehetően maga után került oda. Ed Danielsnek hívják. Nem ismerős? Na, gondoltam. – Az orvos egy kézmozdulattal maga mellé intette Carit. – Akkor nézzük a teendőket! A következő hetekben Cari és Jon keményen dolgozott. Naponta többször találkoztak, együtt végezték a műtéteket, megbeszélték az eseteket, és szétosztották a feladatokat. Meglehetősen hivatalos hangnemben érintkeztek: vezetéknéven és orvosi rangon szólították egymást. A kórház szárnyépületében állt egy üres kis lakás, ahová Cari nyugodtan beköltözhetett volna, ám továbbra is Bromptonéknál akart lakni; elsősorban azért, hogy ne legyen állandóan Jon közelében. Emiatt aztán néha megterhelő utakat kellett tennie; de amikor este hazaért, és Rozsdás viharosan üdvözölte, örült, hogy így döntött. Rod néhány nappal a távozása után telefonált, és megkönnyebbülten tudatta, hogy az apja túl van a veszélyen. – Ennek ellenére szeretnék egy hónapot vele tölteni, ha addig ki tud tartani Slatey Creekben, Cari. – Hát persze! Egészen jól boldogulunk Jonnal. – Ebben a pillanatban egy fiatalembert hoztak be hordágyon. – Bocsásson meg, Rod, le kell tennem, ismét munkánk akadt. Minden jót, és üdvözlöm a szüleit is! – Köszönöm, Cari, sohasem fogom elfelejteni, amit értem tett! A lány azonnal az ambulanciára sietett. Az ágyon fekvő fiatalember sápadt és félig öntudatlan volt az elszenvedett sokktól meg a vérveszteségtől. A barátja szerint egy félig betöretlen lovat akart megülni, és leesett róla. Közben megérkezett Jon is; együtt vizsgálták meg és látták el a beteget. Alig vitték a fiatalembert a kórterembe, amikor máris hozták a következő sérültet. Cari nem tudta mire vélni ezt a nagy forgalmat. – Az ünnepi játékok miatt van – világosította fel Jon. – Ez alatt az egy hét alatt szinte csak mi dolgozunk. Lóversenyt és a négylábúakkal kapcsolatos mindenféle ügyességi játékot rendeznek. A hét végén az eseményeket rodeó koronázza meg, amelyen csinos kis összeget lehet nyerni. Ez okból ülnek fel a fiatalok már most minden fellelhető félvad lóra, amelyet csak fel tudnak kantározni. Már későre járt, amikor az utolsó sérültet is ellátták. – Gyere, vacsorázzunk együtt – váltott Jon hirtelen személyes hangra. – Nem, köszönöm! Maggie már vár az étellel. Kinnane az órájára nézett. – Most fél hét van. Ha neked is ugyanannyi a dolgod, mint nekem, akkor legalább még egy órát elszöszmötölünk, s csak azután mehetsz haza. Tulajdonképpen miért nem költözöl a kórházi lakásba? – Hiányoznék Rozsdásnak – felelte Cari könnyeden, és el akart menni. Jon megfogta a karját, és maga felé fordította. – Félsz tőlem. Félsz attól, ami történt köztünk, nem igaz? – Nem tudom, miről beszél. Nem félek. 39
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– Bizonyítsd be! – A férfi szeme csillogott. – Az ünnepségsorozatot világraszóló bállal fogják lezárni. Meghívlak a rendezvényre. – Ha ez a hét úgy zajlik le, ahogy már ecsetelted, nemigen lesz időnk bálozni – próbált Cari kibújni a meghívás alól. – Na persze, de kis szerencsével szabaddá tudjuk tenni magunkat, ha tényleg nem félsz tőlem. – Semmi okom rá – felelte elszántan Cari. – Akkor minden rendben van. Nyolckor érted megyek Bromptonék- hoz – közölte a férfi, azzal megfordult és elment. Cari szótlanul bámult utána. – Elment a maradék eszem is – panaszkodott Cari, miközben kinyújtóztatta fáradt tagjait a nappaliban. – Nem tudom, mi ütött belém, hogy elmegyek erre a bálra! Maggie elfintorította az arcát. – Én megértem! Jon Kinnane-nek csak intenie kellene, s máris elfelednék olyan kicsiséget, mint egy medencecsonttörés. – Elég már! – szólt közbe szemrehányóan Jock, és letette az újságot. Aztán mindhárman elnevették magukat. – Mit veszel fel? – tért Maggie rögtön a tárgyra. – Fogalmam sincs… Talán a fehér ruhát. – Azt már ismeri. – Maggie felugrott, s egy tekintélyes méretű szekrényhez lépett. – Nem hagyhatom, hogy egy különleges estet elronts a nemtörődömségeddel. Csak semmi ellenkezés! Maradj csöndben, s tedd, amit Maggie néni mond! – Jobb, ha engedelmeskedsz – helyeselt Jock is hamiskás mosollyal. Maggie megsemmisítő pillantást lövellt a férjére, aztán kotorászott egy kicsit a szekrényben, végül előhúzott egy álomszép báli ruhát. Tengerzöld selyemből készült, mély kivágással, rövid szabású ujja miatt mégis megindítóan kislányosnak hatott. A szűk felsőrészhez bő harangszoknya tartozott. Még így, gyűrött állapotban is csodálatos báj áradt a ruhából. Cari szeme felcsillant. Jock is leeresztette az újságját. – Még ráismerek – mondta. Felesége kedvesen ránézett. – Remélem is! Akkor viseltem, amikor megkérted a kezem. – Nem csoda! Ebben a ruhában minden lehetséges – csipkelődött Jock, de a szemében végtelen szeretet tükröződött. – Nem vehetem föl, Maggie. Ha ilyen emlékek fűződnek hozzá… – Csak semmi érzelgősség – vágott közbe a háziasszony. – Mivel nincs lányom, s így sohasem fogom a meghatottság könnyeit ontani, amikor első bálozó lenne, jobb, ha te szabadítod meg ezt a pompás darabot szekrénybeli száműzetéséből, és segíted újra diadalra. Ma már késő van, de holnap felpróbálod! Néhány nappal később egy este, munkája végeztével Cari elköszönt Jontól, s együtt távozott Lizzel a kórházból. A nővér bizalmasan ránevetett. – Ahogy hallom, elkíséri Kinnane doktort a bálba. – Igen. – Hát akkor jó szórakozást! De ne nagyon törje magát, mert nem éri meg: ennél a férfinál nem ér el semmit. Én legalábbis feladtam. Egyébként Ray Blaneyvel megyek a mulatságba, az apja a járás leggazdagabb földbirtokosa. – Liz együtt érző pillantást vetett Carire, majd tovalibbent.
7. FEJEZET 40
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
Jon nem túlzott, amikor előre megmondta, hogy rengeteg munkájuk lesz az ünnepek alatt. Már a lóverseny előtti napokon, amikor a versenyzők komolyabban elkezdték a felkészülést, megszaporodtak a ficamok, rándulások és zúzódások. Amikor aztán az ünnepségsorozat megkezdődött, és a várost elárasztották a látogatók, még több kisebb-nagyobb sérülést kellett kezelni. Cari már szívesen vette volna, ha Rod felváltja, de az orvost csak két nappal a bál után várták vissza. Mindössze egy hetet kell kibírnom, - mondogatta Cari magának. Már a kocsimba is bepakoltam, s Rod megérkezésekor azonnal indulok is. Az egész város izgalomban égett, s lehetetlen volt kimaradni az eseményekből: az egyik orvosnak mindig ott kellett lennie a lóversenyen vagy a rodeón. Rendes körülmények között Jonra hárult ez a feladat, alkalmanként azonban Carinek is be kellett ugrania. A lány teljesen felháborodott, mert a fiatalok még azt is alig hagyták, hogy a sérüléseiket legalább felületesen ellássa. Túlságosan is feltüzelte őket a forróság, a lovak nyerítése, a közönség biztatása, no meg a nyeremény reménye. – Tisztára meg vannak őrülve – panaszkodott Cari, amikor este visszatért a kórházba, és beszámolt Jonnak az élményeiről. – Á, dehogy, nincs semmi bajuk – ellenkezett az orvos. – Ez az esemény az év megkoronázása. A fiatalemberek többsége ötvenegy héten keresztül a világtól elvágva él, s ezen az egy héten tombolja ki magát. – S közben mindent elkövetnek, hogy tönkretegyék az egészségüket. – Nem jobban, mint azok a városi fiatalok, akik az autópályákon száguldoznak – figyelmeztette Jon a lányt, majd ismét elmosolyodott. Cari szíve beledobbant, teste remegni kezdett. Gyorsan az órájára nézett. – Bocsásson meg, de már kilenc óra. Ha most elindulok haza, még mindig van nyolc óra időm az alvásra. A férfi a kijárathoz kísérte. – Ha beköltözne a kórházba, kilenc órája is lenne. – Vagy nem, ha magán múlik. Jon komolyan bólintott. – Helyben vagyunk! – Megállt, a lány vállára tette a kezét, és maga felé fordította. – Cari, fel nem foghatom, mi az ördög történik magával! A lány kiszabadította magát és hátralépett. – Nem tudom, miről beszél. – Bármennyire is igyekszel, nem tagadhatod le, ami köztünk történt. Nem voltunk mi akkor sem kábák, sem részegek. Józan ésszel kívántuk meg egymást. Én sem akartam ezt az egészet, de csak rád kell néznem, s máris mintha varázserő tartana fogságban. – Vagyis feküdjünk le gyakrabban egymással, s majdcsak elfelejtjük a dolgot, igaz? – Talán. Vágyom rád, Cari, te viszont semmi esélyt nem adsz nekem! – Ugyan miért kellene? Erre a játékra nem jellemző a nagyvonalúság. Egyszer már megfeledkeztem róla, s keményen meg is fizettem érte. – A lány gyorsan a kijárathoz ment. – Jó éjszakát, Kinnane doktor. Jon nem próbálta meg feltartóztatni; a nyitott ajtóból nézett utána. – Cari! – Igen? – A lány már a terepjáró ajtaját nyitotta. – Ne felejtsd, hogy holnap nyolckor érted megyek. – A saját kocsimmal jövök Slatey Creekbe. – Az ígéret az ígéret, Cari. Elfogadtad a meghívásomat a holnapi bálra, s szándékomban áll betartani a formaságokat. Tehát nyolckor Bromptonéknál!
41
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
Majdnem úgy nézett ki, hogy teljesül Cari kívánsága, s tényleg nem lesz ideje a bálra. Még az ünnepi hét utolsó napján is jó sok munka halmozódott fel. Késő délután azonban elcsendesült a rendelő. Maggie, aki már ismét dolgozott, bement Cari irodájába. – Eliss doktornő, ha nincs egyéb tennivaló, a lehető leggyorsabban váljunk köddé, és csípjük ki magunkat. Ha kifested a szemed és csinos ruhába bújsz, te máris valóságos szépség leszel; nekem azonban még egy kicsit többet kell dolgoznom ezen. – Belekarolt a lányba és az ajtóhoz húzta. – Gyerünk, kedves barátnőm, szeretném, ha ma este a férjem velem pompázna a bálon. Cari készségesen hagyta magát kivonszolni. Egy órával később, egy kis pihenés után, már fel is készült az estére. Jócskán hagyott magára időt, s gondosan festette ki az arcát. Már a szoba közepén állt, amikor Maggie belépett. - Csodás! – dicsérte az asszony. Cari tudta, hogy maga is elégedett lehet a megjelenésével. A tengerzöld selyem jól illett a hajához és a bőrszínéhez, a ruha szabása kiemelte karcsú alakját, s ügyesen megfésült hajával úgy nézett ki, mint egy tündér. – Gyere csak, Jock, nézd meg! – hívta be Mrs. Brompton a férjét. Maggie egyébként egyszerű, mélyen kivágott fekete selyemruhát viselt, amelyben kiválóan érvényesült kissé telt, ám arányos alakja. – A második legszebb nő, akit valaha is láttam – bókolt a belépő Jock, majd egy csókot nyomott felesége homlokára. – Vén hízelgő! – pillantott Maggie kedvesen a párjára. – Azért te sem nézel ki rosszul. A kutyák közben megszakítás nélkül ugattak; egy autó állt meg a ház előtt. – Szükségünk van egyáltalán még valakire a tömjénezéshez? – tréfálkozott Jock. – Javaslom, hogy zárjuk be az ajtót, és dicsőítsük magunkat még egy kicsit. Cari, mit fogsz csinálni, ha a nagy Kinnane doktor nem állhatja a zöldet? – Akkor nincs szeme – vetette közbe Maggie, miközben gyengéden megtaszította a férjét. – Engedd be, Jock! Az aggodalom megalapozatlan volt. Mindegy, hogy mit tartott Jon a zöld színről, amikor meglátta Carit, több kifogása nem lehetett. A lány zavartan nézett a belépőre. Ez a búcsúm Slatey Creektől és ettől a férfitól, - emlékeztette magát. Nem szabad bizonytalannak mutatkoznom! Jon az elegánsan szabott sötét öltönyében kápráztató jelenség volt. Naptól szívott sötét haja kiemelte arca barnaságát, szépen metszett szája és mosolya pedig teljesen elvarázsolta Carit. Nem szabad, -ismételgette magában a lány, ám amikor találkozott a tekintetük, a vér az arcába szökött. – Tölthetek valami italt a hölgyeknek és az úrnak? – kérdezte Jock, s meg sem próbálta elrejteni vidám mosolyát. Még felesége megrovó pillantása sem izgatta. – Köszönjük, nem – szólt Jon gyorsan. – Más terveim vannak Carivel. Azzal a karját nyújtotta a lánynak, s az autóhoz vezette. A házigazdák a verandáig kísérték őket, majd mosolyogva néztek utánuk. – Nos, mit akarsz? – kérdezte Cari már a kocsiban. – Eredetileg valóban meg akartam inni egy pohárkával, de amikor megláttalak. Jobb ötletem támadt. A lány egy pillanatig hallgatott, mivel nem igazán tudott mit kezdeni a bejelentéssel. – Akkor most mit csinálunk? – kérdezte végül. – Ne aggódjon, Eliss doktornő, nem szándékozom elcsábítani. – A férfi hirtelen fékezett, majd rákanyarodott egy alig látható ösvényre, amely egy távolabb húzódó sziklagerinchez vezetett. – Nem úgy volt, hogy a bálba megyünk? – nyugtalankodott Cari. 42
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– Nem tudom, nálatok mi a szokás, de nálunk a bál csak hivatalosan kezdődik nyolc órakor. Hiszen még sötét sincs! Nyolckor érkezik meg a zenekar, előbb nem is terítik meg az asztalokat; a bálkirálynő is később jelenik meg. – Tehát akkor csak az időt múlatjuk? – Úgy valahogy. Vagy inkább kihasználom az alkalmat, mivel jó esélyünk van rá, hogy még az est vége előtt a kórházban leszünk. – Mire célzol már megint? Jon az ujját a lány szájára tette. – Csitt! Tíz perccel később már a hegygerinc legmagasabb pontján voltak, ahová autóval még fel lehetett jutni. Kinnane leállította az autót, majd segített kiszállni Carinek. – És most? – Most pedig mászunk, doktornő. – A férfi egy közeli csúcsra mutatott. – Oda fel? Cari a fejét csóválta. Lapos sarkú cipőben és egészséges csontokkal bátran nekivágott volna, de estélyi ruhában és tűsarkú cipőben? – Én nem tudok – mondta határozottan. – Persze, persze. Másként kellett volna fogalmaznom. – Jon nem hagyta kihozni magát a sodrából. Lehajolt a lányhoz, és a karjába kapta. – Én mászom, te pedig pihensz, és élvezed a kilátást. – Tiszta őrült vagy! – Cari megpróbálta kiszabadítani a karját, természetesen hiába. A férfi rosszallóan csóválta a fejét. – Tudod, ezek a sziklák elég kemények. Attól tartok, egy zuhanás nem tenne jót a medencecsontodnak. A helyedben én nyugton maradnék. Cari számára így nem maradt más hátra, mint feladnia ellenkezését. Miközben felfelé haladtak, egészen leplezetlenül méregette Jont. Ez azért nem járja! – morfondírozott. Olyan jól néz ki az öltönyében… Ez az összpontosított tekintet,.. Egyszerűen kibírhatatlan! Már arra a gondolatra is összeszorult a szíve, hogy soha többé nem láthatja ezt a férfit. Ugyanakkor azonban a legszívesebben elnevette volna magát, mivel elképzelte, milyen furcsa képet nyújthatnak ők ketten: báli ruhában a pusztaság közepén! Jon elérte a sziklacsúcsot, s Carit óvatosan a földre helyezte. Aztán gyengéden abba az irányba fordította, ahonnét felmásztak. – Ezért jöttünk – szólt. – Figyelj! Alattuk kiszáradt, puszta síkság húzódott a látóhatárig. A távolban Slatey Creek feküdt, amely innét játékvárosnak tűnt. Körülöttük a föld mindenütt szikkadt és vörös volt, s csak néha törte meg a táj egyhangúságát egy-egy kórószerű cserje. A nap már elég mélyen járt az égbolton. Miközben egyre lejjebb süllyedt, az ég színe is úgy változott aranyvörösre, azt a benyomást keltve, mintha egy hatalmas tűzgolyó készülne felemészteni az eget és a földet. Cari lenyűgözve tartotta vissza a lélegzetet. Jon mellette guggolt, s figyelte az égi színjátékot. Csaknem negyedórát tartott, mire a nap teljesen lebukott a horizont mögött, miközben utolsó sugarai egyre halványabb fényt bocsátottak ki. A vörös és narancsszínű árnyalatok lassan elenyésztek, és a szürkület beálltával a föld lágy, szürkéskék fénybe burkolózott. – Nos – kezdte Jon, amikor már csak néhány kósza fénysugár emlékeztetett az előbbi tüneményre –, hogy tetszett az esti előadás? Carinek nehezére esett a válasz. A szavak csak megzavarták a pillanat varázsát. – Csodálatos – suttogta végül.
43
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– Gyakran kijövök ide, amikor ott lent megsokasodnak a gondjaim, például ha meghal egy betegem, vagy ha egyszerűen csak úgy agyondolgoztam magam, hogy azt sem tudom, hol áll a fejem. Egy óra itt fent felér egy szanatóriumi kúrával. A lány bólintott. Szemét könnyek égették. Ez az ember, ahogy beszél, ahogy kinéz… a gondolatai és az érzelmei… Csodálatos volna, ha ilyen férfi szeretne, - gondolta. – Cari! – Tessék. Hosszan néztek egymás szemébe. Aztán Jon lassan lehajolt és megcsókolta a lányt. Olyan volt, mint a fiatal szerelmesek első csókja: semmi sietség, semmi emésztő szenvedély, csak egy óvatos, gyengéd kérdés. Ültek a végtelennek tűnő tájban, mindent elfelejtettek maguk körül, s csak az ajkuk érintkezett. Cari nem tudta, meddig tartott a csók. Valami leírhatatlan boldogságot érzett, s édesfájdalmas vágyakozást a férfi után, akit élete végéig szeretni tudna. Amikor szétváltak, Cari megdöbbenten tapasztalta, hogy Jon szemében ugyanaz a boldogság tükröződik, mint amely öt is elfogta. A sötétség már leszállt, de még mindig ott ültek a sziklán szorosan egymáshoz simulva, s a lány úgy érezte, mintha hazaérkezett volna. Végül Jon felállt, Cari vállára tette a kezét, és gyengéden homlokon csókolta. – Cari, mi üldöz téged? Nem mondanád el? Az álom elröppent. A lány Kinnane-re függesztette végtelenül szomorú tekintetét, és megrázta a fejét. – Miért nem? – kérdezte a férfi, miközben ismét homlokon csókolta. – Cari, közénk állt valami, amit mégsem lehet a múlt árnyával magyarázni. Figyelj ide, amikor elváltam a feleségemtől, néhány hónapon belül három szeretője is volt, s én megesküdtem, sohasem leszek még egyszer szerelmes. S most itt vagyok. Bízom benned, kitárulkoztam előtted. Neked is ezt kell tenned! Mondd meg, mi bánt! Cari ismét kétségbeesett. A pillanat olyan szép volt, olyan drága, hogy nem akarta kockára tenni. Nem akarta, hogy a férfi szerelmes pillantása eltűnjön, s a helyét iszonyat és megvetés foglalja el. Úgy érezte, akkor inkább elhagyja őt. – Nem hinnél nekem – suttogta alig hallható hangon, és felállt. – Próbáld meg! A lány csak a fejét rázta, majd megfogta Kinnane kezét. – Igazad van. Jon. Minket összeköt valami… ami szép lehetne. – Hangja elfúlt, torkát sírás fojtogatta. – Már csak két napot leszek itt, aztán elutazom, és az induláskor nem akarok hitetlenkedést és bizonytalanságot látni a szemedben. – Honnét tudod, mit szólok majd hozzá? – Nézd, majdnem másfél éve azzal élek, hogy hanyag, tehetségtelen orvosnak tartanak, s ráadásul még hazudozom is. Elviselem, ha te is hanyagnak és tehetségtelennek tartasz, de hogy hazugnak is gondolj, az már sok lenne. – De miért ne hinnék neked? Nem értem… – Mert senki sem hisz. Tizennyolc hónappal ezelőtt még körülvett a családom, a szeretteim büszkén tekintettek rám és a teljesítményemre. Jegyese voltam valakinek, és azt hittem, szeret a vőlegényem. Elmondtam nekik mindent, miként éltem meg a tragédiát, de ők éppúgy elítéltek, mint a bíróság és a kórházigazgatóság. Jon, ha még egyszer szerelmes leszek, minden kezdődik elölről, s ezt nem tudnám elviselni. Jobb, ha elmegyek. – Inkább elfutsz, ahelyett hogy esélyt adnál magadnak és nekem? – Igen. Egyszer már végigcsináltam mindezt, másodszorra nem menne. – Életed végéig bizalom nélkül akarsz létezni?' – Hogy lehetnék még bizalommal valaki iránt is? – S ha megkérlek, légy a feleségem anélkül, hogy ismerném a múltad sötét foltjait? – Kérlek, ne tréfálkozz velem! 44
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– Ki tréfálkozik? – Jon megfogta a lány kezét. – Igazságtalan vagy. Csak mert a családod benne hagyott a pácban, azt képzeled, minden ember így gondolkozik, még én is? Nem tudom, miért, de lehetőséget sem adsz nekem, pedig tiszta szívemből szeretlek. Szükségem van rád, mindig magam mellett szeretnélek tudni. Számomra tökéletesen mindegy, mit tettél. – De… – Cari nem talált szavakat. – Talán az zavar, hogy egyszer már nős voltam? A múltunknak nem szabad szerepet játszania ebben. Az elvált feleségem éppúgy nem számít, mint a volt vőlegényed. Csak az a fontos, hogy mi miként érzünk egymás iránt. – S ha egyszer véletlenül megtudod az igazságot? – Jobb lenne, ha te mondanád el, de vállalom a kockázatot. Felejtsd el a múltat, felejtsd el a jövőt, s gyere hozzám feleségül! – De hát ez ostobaság! – Tényleg? Én viszont a te bizalmatlanságodat tartom ostobának. Bízom benned, mert szeretlek. Te is szeretsz annyira, hogy megbízz bennem? – Nem! – A lány kiáltása fájdalmasan csattant. – Nem, Jon! – Cari! – Nem – ismételte a lány, és kiszabadította magát Kinnane fogásából. – Hát nem fogod fel, hogy nem szerethetlek? Nem rángathatlak bele a kusza sorsomba. Nem tudom elhinni, hogy velem akarod leélni az életedet. Mihelyt elmegyek, hálát fogsz adni a védőangyalodnak, hogy megóvott egy nagy hiba elkövetésétől. – Zihálva elhallgatott, kisvártatva azonban így szólt: – Kérlek, vigyél haza, Jon. Nem bírom tovább. A férfi nem válaszolt, csak állt mellette némán. Végre lehajolt és a karjába vette. – Most pedig elmegyünk a bálba – közölte gyengéden. – Ha már nem akarsz hozzám jönni, legalább táncolj velem.
8. FEJEZET A bálteremben már nagyban folyt a vidám mulatozás, amikor Cari és Jon megérkeztek. A lány egyáltalán nem volt jó hangulatban, a legszívesebben bezárkózott volna a szobájába, hogy kisírja magát; Jon azonban nem engedte. – Megígérted, hogy eljössz velem a bálba, s nem látom be, miért változtatna ezen bármi nézeteltérés. A színes, vidám forgatagban ők voltak a legcsendesebb pár. Slatey Creekben persze mindenki ismerte és szerette Jont, így sokan odamentek beszélgetni hozzájuk. Carihez is barátságosan és figyelmesen közeledtek az emberek, Jon azonban karjával átölelte a lány derekát, félreérthetetlen jeleként annak, hogy ezen az estén őhozzá tartozik. Éjféltájban Carinek elkezdett fájni a lába, s Jon is érezte, hogy vontatottabbak lettek partnere lépései. – Fáradt vagy, kedves? – suttogta a lány fülébe. Cari némán bólintott. Kinnane óvatosan levezette a táncparkettről, kezét azonban nem vette el a derekáról. Amikor már csak néhány lépésnyire voltak az asztaluktól, valaki intett nekik, s az egyik közeli széken lévő rádiótelefonra mutatott. Jon elfintorította az arcát. – Úgy látom, vége az esténknek! Igaza lett. A készüléken az ügyeletes nővér jelentkezett. – Hitchinsék telefonáltak az imént, Kinnane doktor – vágott bele kertelés nélkül. – Mrs. Hitchins azt mondja, tizenöt perccel ezelőtt őrült sebességgel elhajtott előttük egy autó, aztán már csak egy hatalmas csattanást hallott. Bob éppen utánanéz a dolognak, de a felesége úgy véli, jobb lenne, ha máris felkészülnének a súlyos balesetre. – Azonnal a kórházban vagyok! – Az orvos letette a kagylót, majd Carihez fordult. – Valószínűleg repülőgéppel kell mennem, Hitchinsék kilencven kilométerre laknak innét. Az útviszonyok borzalmasak arrafelé. Mrs. Hitchins értelmes asszony, nem hívott volna fel, ha nem 45
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
lenne meglehetősen biztos benne, hogy szükség van rám. – Jon fürkézően nézett a lányra. – Mit akarsz csinálni? Gondolom, túl fáradt vagy ahhoz, hogy itt maradj. A férfi jól gondolta. Carinek ugyan fájt a lába, de mindenekelőtt érzelmileg érezte kimerültnek magát, úgyhogy több beszélgetést máir nem tudott volna elviselni. – Szükséged van rám? – kérdezte. – Most még nem, mivel a gép csak egy orvost visz magával. Legrosszabb esetben is csak néhány óra múlva kellenél, miután behoztuk a sérülteket. A következőt javasolom: a lakásomra megyünk, s addig is ott kipihened magad. Egészen bizonyos, hogy én több órán át távol leszek. – Jon.. – Ne ellenkezz, gyere! Amikor megérkeztek a kórházba, szembejött velük az éjszakás nővér, aki csodálkozott ugyan, hogy kézen fogva látja a két orvost, de rögtön a lényegre tért. – Semmi jót nem ígér a dolog! Már Mrs. Hitchins is a baleset színhelyén van, a férje pedig megpróbálja a fiatalokat kiszabadítani az autóból. – Fiatalokat? – Négy kamasz. Ketten valószínűleg meghaltak. Kenguruval ütköztek. Mrs. Hitchins szerint mehettek vagy kétszázzal. – Szólt már Lukasnak? – kérdezte Jon. Lukas volt az ügyeletes pilóta. – Már a hangárban várakozik. Értesítettem, még mielőtt magát felhívtam. – Helyes. Gyere Cari, sietnünk kell. – Hová megyünk? – kérdezte a lány. – Át kell öltöznöm, neked pedig le kell feküdnöd. Ha nem tévedek, lesz dolgunk az éjjel hátralévő részében. Néhány perccel később már Jon kis lakásában álltak. A férfi kinyitott egy ajtót és intett. – Itt van a háló. Feküdj le, felejts el mindent, és próbálj meg aludni! Ha nem megy, akkor is mindenképpen maradj fekve, s ne mozdulj, amíg vissza nem jövök! Ez parancs! A nővér előkészíti a műtőt. Egészen biztos, hogy néhány óra munka vár ránk, s nem szeretném, ha műtét közben esnél össze. – Miért, csináltam már ilyet? Kinnane nevetett, s öltönyét kényelmes ruhára cserélte. – Amennyire tudom, nem, de nem szeretnék kockáztatni Seinmi ellenkezés, Eliss doktornő: be az ágyba! – Igenis, uram! Cari lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Miután Jon elment, feje alá tette a kezét, és a mennyezetet bámulta, ahová a holdfény különös árnyakat rajzolt. Az ágy Kinnane illatát árasztotta magából, s a lány elképzelte, hogy a férfi mellette fekszik. Még egyszer átvillant benne minden, ami az elmúlt este történt: Jon Kinnane megkérte a kezét! Cari hitetlenkedve rázta meg a fejét. Kizárt dolog, hogy hozzámenjek, pedig semmit sem tennék szívesebben. Jon nekem való férfi, érzem, tudom pontosan. Harveyval sohasem lettünk volna ilyen boldogok. Szeretem Jont. Szeretem, ahogy még embert nem szerettem előtte – de nem rángathatom bele zavaros életembe. Kezébe temette az arcát, és lelki szemei előtt újra elvonult az a szörnyű jelenet, amely hónapok óta üldözte. Látta magát, amint családja előtt áll, s hallgatja apja dörgedelmét: „Szégyened nemcsak a tiéd, hanem mindenkit érint, akivel személyes kapcsolatban állsz. Ha nem tudsz jó képességű orvos lenni, fordíts hátat a szakmának, s tőlünk is tartsd távol magad! Nem tűröm, hogy miattad ártatlan családtagok is bemocskolódjanak”. Ott ültek mind: az apja, a fivérei, s az arcuk elutasítást tükrözött. Édesanyja a háttérben sírdogált csendesen. 46
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
Pedig ők voltak azok az emberek, akiknek a szeretetében bíztam, - gondolta a lány keserűen. De már az első sorscsapásra kitöröltek az életükből. Csak forgolódott az ágyban. Nem, gondolja csak Jon, hogy alkalmatlan vagyok a hivatásomra. Ez is elég rossz ugyan, de sokkal rosszabb lenne, ha megpróbálnám elmondani neki az igazságot, és ugyanúgy viselkedne, mint a többiek. Cari a párnába temette az arcát, és elsírta magát. Utóbb nem is emlékezett, hogy mikor aludt el. Csak akkor riadt fel, amikor valaki felkapcsolta a villanyt: az éjszakás nővér állt az ágy mellett. – Sajnálom, hogy zavarnom kell, Eliss doktornő, de szükség van önre – mondta az ápolónő, és egy rend tiszta kórházi ruhát nyújtott át. – Gondolom, szeretne átöltözni. – Igen, köszönöm! Báli ruhában nem festenék valami jól a műtőben. – Cari felült, és megdörzsölte a szemét. – Tulajdonképpen mi történt? – Négy fiatalember ült az autóban. Ketten azonnal meghaltak, a harmadik akkor vesztette életét, amikor megpróbálták kihúzni a roncsok közül. A negyediket épp most hozatja Kinnane doktor a műtőbe. Ez sem néz ki valami jól! Súlyos belső vérzései vannak. Azt hiszem, doktornő, sietnie kell. Pár perc múlva Cari már a műtőben állt. Elég volt egyetlen pillantást vetnie fiúra, hogy megállapítsa: elég rosszak a kilátásai. Ahogy észrevette, Jon arckifejezése ugyanezt a véleményt tükrözte. Azonnal hozzáfogtak a munkához. Mindent megtettek, ám hiába, a fiú erőfeszítéseik ellenére félóra múlva meghalt. Jon felegyenesedett, keze ernyedten lógott. Cari ránézett; a férfi fáradt volt, és rettentően szomorú. – Menjünk a lakásodra, főzök kávét – javasolta a lány. Kinnane bólintott, majd hallgatagon nekiláttak, hogy rendbe tegyék a műtőt. Éppen végeztek, amikor megérkeztek a szülők. Jonnak kellett velük beszélgetni, hiszen őt évek óta ismerték, bíztak benne, így kiönthették előtte szívüket. Cari visszavonult a lakásba, feltette a kávét, és várt. Jon csak egy óra múlva jött fel. Arca fakó volt a kimerültségtől és a szomorúságtól. Cari nem tudta megállni, odament hozzá és átölelte. Így álltak ott egy darabig némán és mozdulatlanul. Mögöttük halkan duruzsolt a kávéfőző. Jon magához szorította Carit, mintha a lány meleg teste visszaadott volna valamit az éjszaka elveszített erejéből. A férfi végül kibontakozott az ölelésből, az egyik fotelba vetette magát, és kezébe temette az arcát. Cari átnyújtotta neki a kávét. Kinnane felhajtotta, majd kezével a hajába túrt. – Soká fog tartani, mire túlteszem magam rajta. – Felsóhajtott. – Mind a négyen tökrészegek voltak. A kocsiban szanaszét hevertek az üres üvegek. – Egy ideig a kezét bámulta. – Ismertem mindegyiket – folytatta. – Klassz srácok voltak, mindegyikükből jó gazda, szerető apa és hasznos polgár lett volna. S most mindez semmivé vált, mert szinte az eszméletlenségig leitták magukat, s úgy tettek, mintha ők volnának a világ legjobb autóversenyzői. S aztán tegyek csodát, s mentsem meg az életüket! A legkisebb esélyem sem volt. Miközben Cari a kávéscsészéket mosogatta, Jon továbbra is mozdulatlanul ült a helyén. A lány, miután végzett, visszajött és így szólt: – Mennem kell, Jon. Elviszem a kórházi autót. Maggie reggel visszahozza. Kinnane most felállt. – Cari! – Tessék? Jon kinyújtotta a karját, és szorosan átölelte a lányt. – Maradj itt, kérlek! A lány nem védekezett, hiszen alapjában véve ő sem akart elmenni. A férfihoz simult és vállára hajtotta a fejét. – Ma itt maradok – suttogta. – Nem változik semmi, de ma itt maradok, ha akarod. 47
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
Jon nem válaszolt, csak ismét átölelte, és a hálószobába vitte, ahol már várta őket a franciaágy. Cari az első reggeli fényre felébredt. Fektében Jonhoz simult, aki még mindig átölelve tartotta őt. Így szeretném megőrizni az emlékezetemben, - gondolta szomorúan a lány. Hiszen ilyen lehetne az életem is, ha nem kellene fájdalmasan elválnunk. De holnap megérkezik Rod, én pedig elutazom… Jon álmában megmozdult, s még szorosabban húzta magához a lányt. Cari megnézte az időt: hat óra volt. Két órát még engedélyezhetett magának, hogy örökre emlékezetébe vésse Jon alakját, lélegzetét, bőre tapintását. Még szorosabban bújt a férfihoz, aztán megérezte, hogy Jon megmozdul, s félálomban kutatva végigsimít a testén. Cari megfordult, és kedvese szemébe nézett. Kinnane tekintete még álomittas volt, de a lány észrevette benne a vágyakozást. A férfi keze becézve siklott végig nyakán, mellén, hátán és karcsú combján. Kisvártatva mindenről megfeledkezve zuhantak a gyönyörök mély kútjába. Aztán Jon ismét elaludt, Cari viszont éberen feküdt a férfi mellett. Ezek a percek túlzottan is drágák voltak számára, a boldogság túl nagy és túl szép ahhoz, hogy elaludjon. Mindeközben a kórházban megkezdődött a mindennapi sürgölődés. Jonnak már nemsokára fel kell kelnie, - gondolta a lány. Gyakran látják majd egymást a nap folyamán, együtt fognak dolgozni, de személyes dolgokra nemigen marad idő. Így most, ebben a percben akart búcsút venni szerelmesétől. Fölé hajolt és könnyed csókot lehelt a szájára. A férfi nem mozdult. – Isten veled, Jon, élj boldogan! – suttogta a lány, majd hangtalanul felkelt, felöltözött és elhagyta a lakást. Cari hazahajtott, aztán lezuhanyozott és átöltözött. A reggelinél találkozott Bromptonékkal, de senki sem kérdezte, hol volt a bál után. Az elmúlt éjszaka tragédiájának híre futótűzként terjedt. – A báli ruhád még a kórházban van – mentegetőzött Cari. – Ma délelőtt úgysem akartam felvenni – nevetett Maggie. – Jól éreztétek magatokat a bálban? – Azt hiszem, Jon jól szórakozott. – És te? – Fáradt voltam, fájt a lábam is – közölte a lány kissé idegesen. – Még mindig el akarsz utazni? – Igen, miért kellett volna megváltoztatnom a véleményemet? Mihelyt Rod megérkezik, elutazom. – Cari az asszony szemébe nézett, majd heves mozdulattal felállt és karon fogta a barátnőjét. – Ó, Maggie, ez úgy hangzik, mintha alig várnám, de egyáltalán nem erről van szó! Annyira megkedveltelek benneteket! De egyszerűen el kell mennem. – Reméltük, hogy a Jon iránti vonzalmad jobb belátásra bír. – Pontosan a Jon iránti vonzalmam miatt kell feltétlenül elmennem. A háziasszony némán bólintott. Amikor Cari negyedórával később beállt a kórház parkolójába, meglepetten tapasztalta: Rod autója is ott állt már! Megkönnyebbülten felsóhajtott. Most hát szabad vagyok, - gondolta. Átadom Rodnak a munkát, aztán elbúcsúzom. A kórház előcsarnoka már megtelt emberekkel, akik között Cari felismert néhányat a tegnapi bálról. Túlnyomórészt azonban az elhunyt fiúk rokonsága jött el. Az embergyűrűben ott állt Jon is. Cari együtt érzett vele, hiszen tudta, szomorú és nehéz nap vár a férfira. Cari továbbment Rod irodájába, ahol egy hónapig dolgozott. Az orvos az íróasztalnál ült, s amikor meglátta a lányt, sietve intett neki.
48
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– Csukja csak be az ajtót, Cari! Alig vagyok itt félórája, de már hárman is akartak velem beszélni. – Hát nem jó, ha az embert ennyire szeretik? – tréfálkozott a lány, majd odament és megpuszilta régen látott munkatársát. – Isten hozta a pusztaságban! Csak holnapra vártam. – Tulajdonképpen még egy napot maradtam volna Perthben, de hatalmas esőt jelzett a meteorológia. S mivel az autóm nem kétéltű jármű, megváltoztattam a tervemet. – Eső? – Cari kinézett a tündöklő kék égre. – Nem gondoltam volna, hogy itt az is szokott lenni. – Alkalmanként bizony előfordul, s akkor aztán kapunk belőle jócskán! Át kell élni egyszer egy ilyen felhőszakadást ahhoz, hogy el lehessen hinni. – Akármi lesz is, mindenképpen el kell mennem. Mi újság maguknál odahaza? – Nagyobb nyugalom van, mint itt, az biztos! Borzasztó éjszakájuk lehetett! – Mindenekelőtt Jon számára volt az, én nem sokat tudtam tenni. Neki ráadásul ma délelőtt még a hozzátartozókkal is beszélnie kell, hiszen a rokonok természetesen őt kérdezik ki. – A lány körülnézett az irodában. Rod már kipakolta a holmijait. – Javaslom, rendezkedjen csak be megint, én meg elintézem még a dolgaimat, mielőtt elutazom. – Elutazik? – kérdezte Rod meglepetten. – Miért olyan sietős? – Már nem vagyok alkalmazásban. Jonnak csak azért volt szüksége az együttműködésemre, mert kétségbeejtő helyzetbe került. Ez már nem áll fent tovább, tehát felesleges lettem. – És elmondta neki az igazságot? A lány megrökönyödve nézett Rodra. – Hogyan? – Ugyan, Cari, hiszen jól tudja, miről beszélek! Jon még mindig azt hiszi, hogy maga okozta a gyerek halálát? – Ha azt hiszi, nem téved, hiszen én voltam a hibás. Bírósági döntés is van róla. – Persze, de ki vallott maga ellen? Észnél van, Cari? Miért veszi magára egy beszámíthatatlan altatóorvos bűnét, akinek már évek óta nem volna szabad praktizálnia? Cari arca falfehérré változott. Hosszú másodpercekig csak bámulta a férfit, aztán lerogyott egy fotelba. Rod megrendülten nézte a lányt, végül azonban elhatározta magát, hátradőlt a székében, s belefogott a történetbe: – Már meséltem magának, hogy van egy unokatestvérem, aki sebészként dolgozik a Chandler Klinikán. Mivel a családunk jó barátságban van egymással, meglátogatta az édesapámat, s ekkor alaposan kikérdeztem. – Nem volt joga hozzá – suttogta Cari. – Az igaz, de ha egyszer olyan kíváncsi vagyok! Különben is készségesen megadta a felvilágosításokat. Ez az eset nagyon gyakori beszédtéma a Chandlerben! Mellesleg a fiú elbeszélése egyáltalán nem vág össze a maga változatával. – Nem hazudtam. – Dehogynem! Azt hangoztatja, hogy a hanyagsága miatt halt meg a gyerek, pedig egyáltalán nem a maga hanyagságáról van szó! Ed elmondta, hogy a Chandlerben az forog közszájon, az altatófőorvos már nem egészen mai gyerek, hogy finoman fejezzem ki magam. Mindenki mást már régen nyugdíjba küldtek volna, mivel azonban Chandler nő a felesége, s ez a család pénzeli a kórházat, ő még mindig praktizál. Nagy a hatalma és a befolyása. Cari még mindig nem szólt semmit. – Van néhány ember a klinikán, akinek meglehetősen kellemetlen a dolog. Az a gyerek Kalifornia egyik legbefolyásosabb családjából származott. Így van? Cari némán bólintott. – Annak idején maga volt felelős az altatásért. Simán is ment minden, amíg az öreg főorvos nem gondolta úgy, hogy jobban nézne ki, ha ő venné kézbe a dolgokat. Meg is tette, magát pedig kiküldte. Nem sokkal később észrevette, hogy a lélegeztetőcső egyik csatlakozása meglazult, ami a gyerek halálához vezetett. Ő váltig hangoztatta, azonnal észrevette a hibát, 49
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
amint a műtőasztalhoz lépett. Maga ellenben eredetileg úgy nyilatkozott, hogy az összeköttetés kifogástalan volt, s a gyermek a lehető legjobb állapotban feküdt, amikor elhagyta a helyét. De nem hitték el, igaz? A sebész előléptetést akart, s ez attól a bizottságtól függött, amelyben főképpen a Chandler család tagjai ültek. A fiatalabb munkatársakat megfélemlítették, mint ahogy feltehetően magát is. Nem tanúskodott maga mellett senki, s ezért nem hitt magának a bíróság sem. Rábeszélték, jobb lesz, ha „hanyagság” miatt mondják ki maga ellen az ítéletet, mint hogy a „megrögzött hazudozó” bélyegét süssék magára. – Ez még most is érvényes. – De maga nem hazudott, s még csak hanyag sem volt! Az biztos, hogy a Chandlerben senki sem beszél hangosan az ítélet ellen, de a színfalak mögött elhíresztelték, mi történt valójában. Mellesleg az orvosi kamara is értesült a dologról. Senki sem tud bizonyítani semmit, de mindenki tisztában van az üggyel. Miért nem vonták vissza a működési engedélyét? Még figyelmeztetést sem kapott! Cari felnézett, szemében könnyek ültek, amikor beszélni kezdett. – Amit elmondtam, az nem csupán a Chandler hivatalos álláspontja! A vőlegényem a tárgyalás után azonnal felbontotta az eljegyzésemet, az apám és a fivéreim pedig megtagadtak, annyira gyűlöltek emiatt. Amikor bejelentettem, hogy Ausztráliába megyek, az apám még… De mindegy. Olyan régen volt! Rod felállt és a lányhoz lépett. – Akkor miért menekül még mindig, Cari? Miért nem marad nálunk, legalább addig, amíg ismét szilárdan nem áll a lábán, és vissza nem nyeri az önbizalmát? – S mellékesen könnyítsem meg a maga és Jon életét, igaz? – Hát persze – nevetett a férfi. Cari megrázta a fejét, kezével letörölte a könnyeit, majd felállt. – Nem. Köszönöm a bizalmat, de nem vagyok rá képes. Még nem készültem fel, hogy visszatérjek a hivatásomhoz. – S mit csinált az elmúlt hónapban? – Olyasmit, amit jobb lett volna, ha nem teszek. – És nem érezte jól magát? Gyerünk, ismerje már el! Ez a foglalkozás szinte szenvedélybeteggé teszi az embert. Ha egyszer elkezdtük, meghatározza az egész életünket. Nem lehet egyszerűen szögre akasztani s elmenni sarki fűszeresnek! – Lehet, de nem maradhatok. Rod egy pillanatig a homlokát ráncolva gondolkodott. – Beleszeretett Jon Kinnane-be, ez a bökkenő, ugye? – Nem! – Cari Eliss, maga tehetségtelen hazudozó! Ez az egyetlen magyarázata különös viselkedésének. Nem a hivatása, hanem a Jonhoz fűződő kapcsolata elől fut. – Rod, magában egy lélekbúvár veszett el! De most bocsásson meg, még sok a tennivalóm, mielőtt elindulnék. – Jon szereti magát? – Ez nem tartozik magára. – Pedig el fogom neki mondani, mi történt valójában a Chandler-ben… – Nem! – kiáltotta Cari kétségbeesetten, majd némiképp visszafogott hangon hozzátette: – Értsen meg, Rod: teljesen összezavarodtam az utóbbi időben, egyelőre nem vagyok képes kapcsolatot kiépíteni. Az egész életem egy nagy zűrzavar, és nem akarok senkit belerángatni ebbe. – Azt hiszem, Jon már nagyfiú, s tud magára vigyázni. – Neki is megvan a maga baja, nem hiányzik hozzá még az enyém is. Rod, ne mondjon neki semmit! Minden hiába. Cari Eliss mától fogva nem dolgozik többé Slatey Creekben. Még megcsinálom a körutamat a klinikán; ez két órát vesz igénybe, aztán vége. Ledolgoztam az adósságomat – jelentette ki Cari határozott hangon, azzal kiment. 50
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
Nehezére esett elbúcsúznia a betegeitől. Miután az utolsó szobában is végzett, szomorúan lehorgasztotta a fejét. Az előcsarnokban még mindig nagy volt a nyüzsgés, de Jon nem mutatkozott. Gyáva dolog egyszerűen csak így távozni, - gondolta Cari, másként viszont képtelen lennék elmenni. Egyébként is őt hoznám lehetetlen helyzetbe, ha az irodájában, a gyászoló rokonság jelenlétében emlékeztetném, hogy vége a munkaviszonyomnak. Lassan, fájó szívvel hajtott a Brompton-birtokra.
9. FEJEZET – Tehát mikor indulsz? – Maggie a konyhában állt csípőre tett kézzel, és bosszúsan nézett Carire. – Holnap hajnalban. – Teljesen őrült vagy! – Maggie, nem maradhatok itt örökre! Még nektek is elegetek lesz egyszer belőlem. Nem szeretnék visszaélni a vendégbarátsággal! – Legalább várd ki, amíg elmúlik az esőzés! Cari kinézett az ablakon. Az ég ugyan még kék volt, de a látóhatáron már gyülekeztek a felhők. – Jó terepjáróm van. Meg sem kottyan neki egy kis rossz idő. Különben is Rozsdás velem lesz. – Azzal megvakarta a kutyus füle tövét. A legjobb lett volna, ha Bromptonéknál hagyja az állatot, de nem volt szíve megválni tőle. Sőt gondolatban már azzal foglalkozott, milyen hivatalos eljárásra van szükség, ha az Egyesült Államokba akarja vinni az ebet. – Jon tudja, hogy elmégy? – kérdezte hirtelen Maggie. – Abban állapodtunk meg, hogy addig maradok, amíg Rod vissza nem jön. – Ezek szerint nem mondtad neki, hogy holnap korán reggel indulsz? – Nagyon el volt foglalva, nem is láttam. – Cari esdeklően nézett a barátnőjére. – Maggie, kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat, mindenképpen el kell mennem! Ekkor belépett Jock, és egy pillantást vetett az élelmiszeres dobozra, amelyet Cari éppen összekészített. – Csak nem akarsz ilyen időben elutazni? – kérdezte és az égre mutatott. – De igen. – A lány a könnyeivel küszködött. – S mit csinálsz, ha áradás lesz? Ezen a vidéken rengeteg a kiszáradt vízmosás, s ha nekiered az eső, perceken belül száguldó folyammá változnak. – Még el sem kezdett esni, Jock, te meg mindjárt árvizet jósolsz. – Nem biztos, hogy lesz, de lehet. – Mikor volt utoljára ekkora esőzés? – Hat éve. – Szóval régen. És miért éppen most ismétlődne meg? – Cari fogta a dobozt, s a kocsijához vitte. Ezen az estén korán lefeküdt, mivel másnap már hajnalban fel akart kelni. De csak álmatlanul hánykolódott, s legtöbbször a mennyezetet bámulta. A ház lassacskán elcsendesedett, s a házigazdák is lefekvéshez készülődtek. Ekkor megszólalt a telefon. Cari az ajkába harapott; sejtette, ki lehet a készüléknél. Kisvártatva Maggie kopogott be az ajtón: – Cari, Jon szeretne veled beszélni. A lány nem válaszolt. Arcát a párnájába fúrta és behunyta a szemét. – Cari? – szólt a barátnője még egyszer, de nem érkezett semmi válasz. Maggie még várt egy kicsit, majd visszament a telefonhoz. – Sajnálom, Jon, már alszik, de legalábbis nem vá51
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
laszol. – Maggie letette a kagylót, aztán visszament Cari ajtajához. – Remélem, tudod, mit csinálsz. Cari ismét megfordult s megint a mennyezetre meredt. Igen, én is remélem, - gondolta. Másnap reggel már az egész Brompton család talpon volt, amikor Cari egy könnyű reggeli után az utolsó holmijait is bepakolta, és elhajtott. Valamennyi családtag a verandán állt és integetett. Cari is visszaintegetett, amíg csak látta őket a visszapillantóban; végtére is megszerette a családot, nehezére esett a búcsúzkodás! Jock jóslata beigazolódott: eleredt az eső, s egyenletes sugárban ömlött a sötét fellegekből. Cari csak reménykedhetett benne, hogy el fog állni estére, mire le kell táboroznia, különben kénytelen a kocsiban aludni. Ha el akarta érni a főutat, Slatey Creeken kellett keresztülhajtania. A város különösen lehangolónak tűnt az esőben. Az utcán felhalmozódott por most sártengerré változott, s a lánynak igencsak vigyáznia kellett, nehogy az autója kipörögjön. Amikor a kórházhoz ért, összerezzent. Az útszélen ott parkolt Jon kocsija, a férfi pedig a kormány mögött ült. Cari az első pillanatban a gázpedálra taposott volna, de a lába nem engedelmeskedett. Óvatosan fékezett hát, s az álló autó elé kormányozta a kocsiját. Aztán a helyén maradt és várt. Egy pillanattal később Jon már fel is tépte az anyósülés felőli ajtót és beült. Bő esőköpeny volt rajta, amelyről patakokban csorgott a víz. Rozsdás kelletlenül morgott, amikor a férfi nem túl kíméletes mozdulattal hátra rakta, és a helyére ült. A lány döbbenten vette észre, hogy Kinnane milyen fáradt. A szeme alatt sötét karikák húzódtak, arca beesett. – Aludtál egyáltalán? – kérdezte Cari. – Nem sokat. Hallgattak. A lány szívesen átölelte volna a férfit, s lecsókolta volna törődött arcáról a fáradtság szántotta barázdákat. Szinte emberfeletti akaraterőre volt szüksége, hogy mozdulatlanul üljön. – Honnét tudtad, hogy elindultam? – Öt perccel ezelőtt felhívtam Bromptonékat. Nem akarsz elbúcsúzni? – Már elbúcsúztam, amikor aludtál. – Jellemző. Merre mégy? – A férfi hangja udvarias érdeklődést tükrözött. – Perthbe. – Melyik úton? – Nem tartozik rád. – De igen, egy kicsit talán mégis! – Jon úgy beszélt, mintha egy makacs kölyköt akart volna megrendszabályozni. – Minden jó tanács ellenére éppen most kell útra kelned, amikor évek óta először megered az eső. – Ma estig biztosan eláll. – Bárcsak igazad lenne! Mindenesetre tudni akarom, milyen útvonalon mégy, s mikor éred el az első települést. – Nincs szükségem arra, hogy dajkálj! Kinnane egy percig hallgatagon nézte a lányt, aztán benyúlt az ülés mellé, és elővette a járás térképét. – Mutasd meg, merre akarsz menni – követelte dühösen. – Még nem tudom. – Akkor döntsd gyorsan el, különben értesítem a rendőrséget, s megkérem, hogy tartóztassanak fel téged! Ebben az országban az emberek általában közlik, hogy hová mennek. Megmondják, mennyi ideig lesznek úton, s arról is gondoskodnak, hogy ellenőrizhető legyen a megérkezésük egy adott helyre. – Jon a térképen rábökött egy településre. – Itt van Ridge Bark. Ez a legközelebbi célpont? 52
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– Talán. – Tehát Ridge Bark. Holnap estig ott kell lenned. Mihelyt megérkezel, jelentkezz a rendőrőrsön, hogy ők is tudomást szerezzenek felőle. – Ez azért már túlzás! – Minden más eljárás ostobaság volna! – Jon a lány orra elé tartotta a térképet: – Mutasd meg, merre akarsz menni! Cari eleget tett a felszólításnak. A férfi végül összehajtotta és eltette a térképet. – Nos, jól van. – Pillantása még mindig dühös volt. – Köszönöm a gondoskodást – szólt a lány. Kinnane keserűen felnevetett, s mindkét kezével megragadta Cari vállát. – Többet is kaphatnál, mint gondoskodást, ha meglenne hozzá a bátorságod. – Bátorság? – Igen, bátorság, hogy bízni tudjál. Nem az a probléma, hogy azt hiszed, nem bízom benned: te vagy az, aki bennem nem bízik! Jon Cari szemébe nézett, s a lánynak a szerelemtől és a vágyakozástól összeszorult a szíve. – Ó, Jon! – suttogta. – Bárcsak vissza tudnám fordítani az időt, s megint az a lány lehetnék, aki valaha voltam! – Nekem nem az a lány kell, aki régen voltál. Én azt a Cari Elisst akarom, aki itt ül mellettem. De sajnos, neki nincs meg a bátorsága, hogy a múltat meghagyja múltnak, hogy elmondja, mi bántja, s hogy új életet kezdjen. Cari szemébe könnyek szöktek. – Sajnálom, Jon, annyira sajnálom! A férfi Carihez hajolt, és szájon csókolta. – Én is sajnálom – szólt, és kiszállt a kocsiból. Cari begyújtotta a motort, s a visszapillantó tükörben látta, ahogy Jon esőkabátban áll, és mozdulatlanul utána néz. Még akkor is ott állt, amikor az autó befordult a sarkon. A lány még sohasem élt át ilyen időt. Az eső mintha dézsából ömlött volna. Az időjárás egyébként megfelelt a hangulatának: amíg az ég ontja a könnyeit, ő megtakaríthatja a sajátjait. Amikor Jon tájékoztatta, hogy Ridge Bark kétnapi útra fekszik, a legszívesebben azt válaszolta volna, hogy addigra már régen Perthben lesz. Déltájban azonban már el kellett ismernie, hogy az is szép teljesítmény lesz, ha időben eléri Ridge Barkot. Nem úgy nézett ki, mintha az eső alább akarna hagyni. A poros utak egyre sárosabbak lettek, úgyhogy a lánynak erősen összpontosítania kellett, hogy a járművet az úton tartsa. Rozsdás időközben ismét előrejött, kényelmesen elhelyezkedett, és fejét a gazdája ölébe hajtotta. – Legalább te elhiszed, hogy tudom, mit csinálok – mondta Cari, s egyik kezével megvakargatta négylábú útitársa füle tövét. Az első éjszakát az autóban töltötte. Rettentően fárasztó volt a keskeny helyen való kényelmetlen fekvés, s a lány minduntalan arra ébredt, hogy hasogat a lába. A reggeli meglehetősen szegényesre sikeredett: száraz kekszet rágcsáltak, amelyhez Cari még egy kis gyümölcsöt is evett. Milyen szívesen ivott volna egy csésze kávét! A kocsiban azonban nem lehetett meggyújtani a gyorsforralót, kint meg túl nedves volt minden. A vezetés egyre nehezebb lett, az autóval már csak csigatempóban lehetett haladni. Cari aggodalmas ábrázattal nézegette a térképet; estére Ridge Barkban kellene lennie, ám az út fele még hátra volt. Amikor hetekkel ezelőtt Slatey Creekbe érkezett, számtalan kiszáradt vízmosáson hajtott át, amelyeket a térkép is jelölt. Hasonló patakmedrek Slatey Creek és Ridge Bark között is előfordultak, ám ezek most korántsem voltak szárazak! Cari egymás után háromszor is keresztülment ilyen lapos folyóvölgyön, amelyben most vörösesbarna áradat vitte a hordalékot. A negyedik vízmosáson éppen csak át tudott kelni, a víz szintje már meglehetősen magasan állt. 53
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
Amikor Cari tíz perccel később elérte a következő folyómedret, már sejtette, hogy útja véget ért. Ez már nem tavacska volt, nem is folyó, hanem egy legalább háromszáz méter széles, száguldó, fehéren tajtékzó áradat. Cari megállt, kiszállt és a vízpartra ment, amelyből mind nagyobb darabokat ragadott el a folyó. Visszaszaladt a kocsihoz, és egy magasabban fekvő területre hajtott. Igaz, ez a hely sem kínált túl sok védelmet, mivel az egész vidék végeláthatatlan síkság volt. Cari a térképre nézett. Döbbenten állapította meg, hogy az előbb keresztülszelt és az előtte lévő folyómeder kanyarulatot képez, és se jobbra, se balra nincs kiút. Mindössze egy lehetősége maradt, mégpedig hogy a sekély medret még egyszer átszeli. Eszébe jutott, milyen mély volt már előbb is a víz, így sietve indított. Minden perc drága volt! Akárhogy sietett is azonban, elkésett. Az első átkeléstől számított húsz percen belül olyan magasra emelkedett az akkor még sekély víz a mederben, hogy gondolni sem lehetett az ismételt átkelésre. Cari ennek ellenére kiszállt, és belegázolt a vízbe. A sima részen is már a térdéig ért, aztán pedig, ahogy visszaemlékezett, a talaj meredeken lejtett. Rozsdás szűkölt, amikor a lány visszaszállt, s aggódó szemekkel nézett a gazdira. Cari megveregette a fejét. – Tudom, mire gondolsz! Buta liba módjára viselkedtem. Kövessük a vízfolyást, hátha találunk valami sekélyebb helyet! Hamar kiderült azonban, hogy ilyen hely nem létezik. Az átkelés mindenütt veszélyesebbnek látszott. A lány végül egy kis dombra vitte a kocsit, és behúzta a kéziféket. – El vagyunk vágva mindentől – magyarázta Rozsdásnak. – Az eb nagyot ásított, aztán összegömbölyödött Cari ölében. – Én is úgy gondolom. Szánalmas helyzet. S most mit csináljunk? Van valami ötleted? – A kutya felemelte a fejét, szelíden megnyalta Cari kezét. A lány bólintott. – Egyetértek. Kivárjuk, amíg a víz leapad. Szomjan mindenesetre nem fogunk halni. Amikor másnap felébredt, még mindig ömlött az eső. Rosszul aludt, úgyhogy nyomorultul érezte magát, fájt minden porcikája. Ásítva felült, megdörzsölte a szemét. Amikor kinézett, alig akart hinni a szemének: a víz teljesen körülfogta őket. A kis domb az előző este még mindkét folyótól mintegy kétszáz méternyire lehetett. Most pedig az a földdarab, amelyen állt, mindössze háromszáz méter átmérőjű volt! Carit elfogta a félelem, karjába vette Rozsdást. A kutya meglepetten felemelte a fejét, és kérdően a gazdájára nézett. – Attól tartok. Rozsdás barátom, van egy kis problémánk. Gyere, fel kell mérnünk pontosabban a helyzetet. Ha már én bőrig ázom, vegyél te is egy kis zuhanyt. Carinek jólesett kinyújtóztatnia a tagjait, még ha azonnal át is ázott. Odament az egyik parthoz, s a döbbenettől megdermedt. A folyó már olyan szélesre dagadt, hogy nem látta a túlsó partot. Az útszakasz legnagyobb része valószínűleg sima a víz alatt, - gondolta. De valahol elkezdődik az eredeti meder, s ott már nem jutnék át. – Tegnap egyszerűen hátra kellett volna hagyni a kocsit, s gyalog nekivágni a medernek – suttogta maga elé. – Most már késő. Magához szorította a kiskutyát. Negyedórán keresztül figyelte, ahogy a víz egyre több szárazföldet hódított meg, aztán sarkon fordult. Az autó még biztonságban állt a szárazon, ám nyilvánvaló volt, hogy ha a folyam hasonló sebességgel emelkedik, sötétedésre azt a helyet is elönti a víz. A lány beleborzongott a gondolatba. – Gyere, Rozsdás! A kilátásaink nem túl rózsásak, s éppen ezért most megreggelizünk. Cari számára az volt a legrosszabb, hogy nem tehetett semmit. Evett valamit, aztán Rozsdást is megetette. Utána leült a kocsi keskeny fekhelyére, s várta, hogy elálljon az eső. Ebben azonban hiába reménykedett. A víz mind közelebb húzódott a járműhöz, s Cari egyre gyakrabban gondolt a megváltoztathatatlanra. Eszébe jutott Jon. Hirtelen teljesen érthetetlennek és nevetségesnek tűnt számára, hogy visszautasította a férfit. Mi vihette erre a lépésre? 54
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
Jon igazat mondott, - állapította meg magában. Túl gyáva voltam, hogy kiállják a hivatásom mellett, s túl gyenge, hogy megragadjam az alkalmat, s boldog legyek. Most pedig nagyon úgy néz ki, hogy örökre befellegzett. – Ó, Jon – suttogta. – Úgy sajnálom! – Lenézett Rozsdásra. – Téged is sajnállak. Rozsdás! – Könnyek peregtek le az arcán, mert az az érzés, hogy ennek az ártatlan jószágnak miatta kell megfulladnia, sokkal jobban bántotta, mint saját halálának a gondolata. Rozsdás hallotta meg előbb a zajt. Hirtelen felült, s annyira hegyezte a fülét, amennyire csak egy hosszú, laffogó fület lehetett. Szűkölt, majd kitépte magát gazdája karjából, kiugrott az esőbe, s az égre emelte a fejét. Cari először értetlenül bámult utána, majd ő is felnézett, s végre meghallotta a hangot. Kikászálódott a kocsiból; felette egy alacsonyan szálló repülőgép motorja dübörgött. Mielőtt még feleszmélt volna, a kis gép máris áttört a felhőkön. Fehér törzsén ott díszelgett-az ausztrál repülős mentőorvosok jele, a kettős szárny. Jon! A lány arcán összefolytak a megkönnyebbülés könnyei és az esővíz. Jon tegnap biztosan telefonált Ridge Barkba, s megtudta, hogy ő nem érkezett meg. Mozdulatlanul állt és várt. A repülő nagy kanyart írt le a kis sziget fölött, kereste, hol talál szilárd talajt a leszálláshoz. Cari gyorsan az autóba ugrott, s a csapáson az egyik folyó partjáig hajtott, majd vissza a másik széléig. A talaj itt még viszonylag szilárdan állt. A gép lejjebb ereszkedett, de még nem szállt le. Az utolsó pillanatban a pilóta ismét felrántotta a repülő orrát. A feszültség szinte elviselhetetlen volt. Cari behunyta a szemét. Amikor megint kinyitotta, a repülőgép már a földön gurult. A lány szinte megkövülten nézte, amint kinyílt a pilótafülke ajtaja, és Jon mászott le a lépcsőn. Mielőtt tudta volna, mi történik vele, a férfi karjai közt találta magát. Sírt és nevetett egyszerre.
10. FEJEZET A Slatey Creekbe tartó repülés alatt nem volt idejük egymással beszélni. Cari Jon mellett ült a pilótafülkében, s megpróbálta rendezni gondolatait, tisztába jönni vele, mi is történt tulajdonképpen. A férfi közben minden figyelmét a repülő megfelelő irányban való tartására összpontosította. A lány csak most lélegzett fel igazán, s kezdte újra felfogni, hogy életben maradt. A szeme sarkából Jonra nézett. A férfi hol az ablakon kívüli esős tájat figyelte, hol a műszerekre vetett egy-egy pillantást. – Nem is sejtettem, hogy tudsz repülőgépet vezetni – szólalt meg a lány egy idő múlva. – Már régóta van pilótaigazolványom. Általában Lukasra hagyom a gép vezetését, ma azonban nem akartam kockára tenni az ő testi épségét is. Cari szégyenkezve hallgatott. Lesütötte a szemét, s megnyugvásképpen megsimogatta az ölében kuporgó Rozsdást. A kutyus szemmel láthatólag nem érezte jól magát a pilótafülkében: nem is tudta, hol van, s valami azt súgta neki, hogy még messze van a biztonság. Halkan szűkölt, mire Cari még szorosabban ölelte magához. Az adó-vevőben hirtelen felhangzott Lukas recsegő hangja. – Jon? – Itt vagyok. – Kinnane néhány szóval tájékoztatta munkatársát a repülés körülményeiről. – Kapcsolatba léptem Ridge Barkkal – közölte Lukas. – Az ottani helyzet sokkal rosszabbnak tűnik, pedig már nálunk is mocsaras a kifutópálya. – Semmi sem tud bennünket elrettenteni! – Jon a lányra pillantott, s fáradtan elmosolyodott. – Látnod kellett volna, hol szálltam le, s honnét emelkedtem fel! Szurkolj, haver, nemsokára jövünk!
55
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
Slatey Creek felett az eget vastag felhőtakaró borította. Kinnane megpróbált a felhők alatt repülni, s eközben az utak szerint tájékozódói, már amennyire ki lehetett őket venni ilyen viszonyok közepette. – Ha továbbra is így esik, a következő hetekben el lesztek vágva a külvilágtól – vélte Cari, aki még életében nem látott ekkora árvizet. Jon a fejét rázta. – A beljebb fekvő tavak már évekkel ezelőtt kiszáradtak. Ha még egy darabig így esik, ez a víztömeg alattunk valahogy utat talál oda, és feltölti a medreket. Talán még azt is megérjük, hogy ismét vízimadarak költöznek Slatey Creekbe. – Vízimadarak Slatey Creekben? – csóválta Cari hitetlenkedve a fejét. – Szeretném látni! – Meg fogod látni, legalábbis remélem – mondta a férfi, majd minden figyelmével a kifutópályára összpontosított, amely ebben a pillanatban lett láthatóvá alattuk a párás levegőben. – Ahogy elnézem, ez a leszállás nem lesz gyerekjáték! Egészen eddig a percig a lányban nem tudatosult, mekkora kockázatot vállalt magára Jon a megmentése érdekében. Alighogy a férfi figyelmeztette őt, Carinek máris az az érzése támadt, mintha kőként zuhannának az égből. Amikor a futómű végre földet ért, a lány megkönnyebbülten lélegzett fel, ám a következő pillanatban a kerekek megcsúsztak és kipörögtek a felázott homokban. Ahogy a gép is megpördült, vad kanyarokat írt le a kifutópályáin, miközben egyik szárnyáról a másikra billegett, s egyszer maga körül is megfordult. Végül azonban mégsem ütközött neki semminek, s nagy nehezen megállt. Jon kikapcsolta a motort, behúzta a féket, majd arcát a kezébe temette. Cari a legszívesebben elbújt volna egy egérlyukban, de nem maradt más választása, mint az, hogy Lukas, Jock és a többiek elé álljon. Ezek az emberek a legnagyobb aggodalommal várták a gép érkezését, úgyhogy most mindenki megkönnyebbülten és leplezetlen csodálattal köszöntötte Jont. Jock átölelte és magához szorította Carit. – Legközelebb, kislány, hallgass a tapasztalt rókák tanácsára! – dörmögte, miközben elvette Rozsdást a lány öléből. – Egészen biztosan így teszek – ígérte szégyenkezve Cari, s a többiek felé fordult: – Beismerem, rettenetesen elővigyázatlan voltam. Nagyon sajnálom, hogy annyi gondot okoztam nektek! – Na igen, még csak nem is sejthetted, hogy néz ki egy valódi ausztrál özönvíz – szólt Jock jókedvűen. – Még én sem láttam előre, különben biztosan nem engedtelek volna el. Bezártalak volna a szobádba, s lenyeltem volna a kulcsot, bizony! Még szerencse, hogy jó vége lett a dolognak. Egyet azonban már most kijelentek: a kocsi biztosításának elintézését már ne sózd rám, azt intézd el magad! – Te jó isten, erre nem is gondoltam! – szörnyülködött Cari. – Egészen valószínűtlen, hogy az autóm még ott álljon, ahol hagytam, ha leapad a víz. Mi a véleményetek? – A víz még emelkedik – jegyezte meg Jock. – S bátorkodom megjósolni, hogy a kocsit másutt kell keresned; ott, ahol hagytad, meg se nézd! És most hazavihetlek? Jon eközben Lukasszal beszélgetett, ám Jock utolsó szavaira megfordult. – Köszönöm a gondoskodást, de Cari velem jön. Hálás lennék azonban, ha Rozsdást magaddal vinnéd. Brompton kérdően nézett a lányra. – Egyetértesz? – Én… – kezdte Cari, s szerelme beesett arcára nézett. – Igen – fejezte be végül halkan. Cari és Jon kocsiba szállt, s tíz perccel később már megérkezett a kórház parkolójába. – Azt hiszem, egy forró zuhany lenne a legmegfelelőbb gyógymód azok után, amit elszenvedtünk – jegyezte meg a férfi vigyorogva. A lány ránézett. Még mindig szeret, - gondolta. Mi mindent meg nem tettem, hogy megsértsem, hogy ne bízzon bennem, s ennek ellenére szeret! Kinyújtotta a kezét, és megérintette Kinnane esőáztatta, besározódott ingujját. 56
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
– Jon… – Jon! – A kórház kapujából kiáltottak sürgető hangon. Mindketten megfordultak; Rod állt előttük integetve. – Nagyon sajnálom, de a műtőben fekszik valaki heveny vakbélgyulladással, és segítségre van szükségem. Jon mélyet sóhajtott, majd elindult, de Cari visszatartotta. – Jon, engedd át nekem! Te borzalmasan kimerültél. Menj haza, zuhanyozz le, én majd elvégzem. A férfi tétovázott. – Tényleg, komolyan gondolom – erősködött a lány. – Hiszen egész idő alatt nem csináltam semmit! Csak ültem abban az átkozott autóban, és vagy kibámultam az esőbe, vagy aludtam, amíg te itt dolgoztál, aggódtál, s mindennek a tetejébe még repülőbe is ültél ebben az időben. Tudod, mit: menj most haza! Közben odaértek Rodhoz. Cari esdeklően nézett orvostársára. – Rod, szóljon már egy jó szót! Egy teljesen elgyengült, fáradt sebesszel dolgozik inkább, vagy egy kipihent, csinos, munkavágytól égő, mellesleg tehetséges altatóorvost választ, aki már alig várja a következő műtétet? Rod nevetett és védekezően kinyújtotta a kezét. – Ó, ez kényes téma; jobb, ha nem nyilatkozom. – Hogyan? Jól hallottam, hogy tehetséges altatóorvost mondtál? – érdeklődött Jon meglepetten a lány felé fordulva. – Igen, pontosan ezt mondtam. Kinnane bólintott. – Miután elutaztál, Rod úgy gondolta, már nem köti az ígérete, és elmondta az egész történetet. Ne vedd zokon tőlem, de úgy gondolom, hogy tiszta őrült voltál. – Tudom, tudom! Hosszú csend ereszkedett közéjük. Rod hol egyikükre, hol másikukra pillantott. Kisvártatva megköszörülte a torkát, s vidáman figyelmeztette a szerelmeseket orvosi kötelességükre. – Nagyon örvendetes dolog mindezt hallani, de odabent fekszik egy gyerek, akinek ki kellene venni a vakbelét. Szükség lenne valakire, aki álomba ringatja a kis beteget. Kettőtök közül vállalkozna valamelyikőtök a feladatra? Vagy együtt csináljátok, s közben fogjátok egymás kezét? Ez esetben mellesleg a műszerekre is kellené hébe-hóba egy pillantást vetni. Cari elnevette magát. – Na menj már! – kérte nyomatékkal Jont. – Zuhanyozz le, és pihend ki magad! Ezt a vakbelet elintézzük Roddal. Ha befejeztük, majd csatlakozom hozzád. – Megígéred, hogy nem szaladsz el? Cari az égre emelte szemét. – Kinnane doktor, a körülmények most nemigen alkalmasak sétára! Kölcsönösen egymásra mosolyogtak, majd a lány ismét Rodhoz fordult. – Végezzünk már azzal a vakbéllel! A műtét súlyosabb volt, mint várták. Egy egész órába került, mire a gyerek állapota megengedte, hogy a kórterembe vihessék. Cari csak ezután mehetett fel Jonhoz. Kopogott, de mivel nem kapott választ, csendesen kinyitotta az ajtót és belépett. A hálószoba ajtaja nyitva állt. Jon aludt. Miután lezuhanyozott és átöltözött, ledőlt, hogy megvárja a lányt – s közben elnyomta a buzgóság. Mellette a földön nyitott könyv hevert. Cari belépett és kedvesére nézett. A férfi arcán álmában kisimultak a kimerültség mély ráncai, sőt így egészen meglepően fiatalnak nézett ki. A lány nem akarta zavarni az alvót. Csendben a fürdőszobába ment, hogy lemossa magáról az elmúlt napok piszkát. A már nem egészen kifogástalan öltözékét, amelyre csak felkapta a műtősruhát, most a szennyesbe hajította. Ahogy a tükör előtt meztelenül állt, bizony meg kel57
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
lett állapítania: tisztasági szempontból csak a keze felel meg a kívánalmaknak, mivel a műtét előtt előírásszerűen fertőtlenítővel alaposan megmosta. Olyan forróra állította a zuhanyt, hogy még éppen elviselte; kétszer is beszappanozta a testét tetőtől talpig. Végre megint jól érezte magát. Amikor kiment a fürdőszobából, a forró víztől és az alapos dörzsöléstől szinte lángolt a bőre. Megszárítkozott, majd betekerte magát egy száraz törülközőbe, s visszament a hálóba. Leült az ágy szélére, s miközben a haját szárogatta, elnézte alvó kedvesét, figyelte egyenletes lélegzését. Miután elkészült s még egyszer átfésülte a haját, félredobta a törülközőt, Jon mellé csuszszant a takaró alá, s átölelte a férfit. Amaz megmozdult, de nem ébredt fel. Cari egy percig még ébren feküdt; élvezte a boldogságot, hogy közel lehet Jonhoz, aztán ő is mély álomba merült Már lassan besötétedett, amikor felébredtek. Először Jon mozdult. Cari kinyitotta a szemét, s eszébe jutott, hol van. Szelíden a férfi hátához simult. Kinnane megfordult és ránézett. – Mióta vagy itt? – kérdezte. Hangja még álomittasan csengett. – Órák óta. – Órák óta? – A férfi az éjjeliszekrényen álló órára nézett. – Te jó ég, ilyen késő van már? Mi van a vakbélműtéttel? – Sikeresen lezajlott, Kinnane doktor. – Nem is vártam mást egy tehetséges munkatárstól. – Ez azt jelenti, hogy ismét alkalmazásban állok? Jon gyengéden megfricskázta a lány orrát. – Ha jól emlékszem. Eliss doktornő, nem egyszer, hanem kétszer is kihúztam a csávából. Kétszer, doktornő! - Azaz? - Alaposan el van adósodva az ausztrál repülős mentőszolgálatnak, tisztelt kollegina! És ezúttal ragaszkodom az utolsó fillérig történő törlesztéshez! - És emiatt reggeltől estig dolgoztatni fogsz? – Cari szeme sugárzott a boldogságtól, szája szögletében nevetés bujkált. - Erre mérget vehetsz. Alkonyat után azonban más terveim vannak veled. - Mégpedig? – Nem tudom elmondani, csak bemutatni. Szinte egy örökkévalóságig tartott, míg elszakították egymásról a tekintetüket. Aztán Jon átölelte, majd szorosan magához vonta Carit. Egymás mellett feküdtek; elégedettnek és boldognak érezték magukat. – Légy a feleségem, Cari! – suttogta Jon. – Ez most kérés vagy parancs? – A lány gyengéden megcsókolta kedvese ajkát. – Vedd, aminek akarod, fő, hogy azt mondd: „Igenis, uram”! Cari úgy tett, mintha erősen gondolkodna. – Rozsdás is benne van a megállapodásban? Kinnane felsóhajtott, de a szeme csillogott. – Maga rámenős üzletasszony, tisztelt doktornő! De a kedvedért, szerelmem, még ezt a fenevadat is elviselem a háztartásomban. És ha ebben nem látod határtalan vonzalmam bizonyítékát, nem tudom, mit kellene tennem. Most pedig, Eliss doktornő, amennyiben több kívánsága nincs, szíveskedjék behunyni a szemét, és mondani: „Igenis, uram”! – Igenis, uram! – Cari boldogan felsóhajtott. – Jon? – Igen, kedvesem? – Szeress! 58
Marion Lennox
Ébredő álmok
(Szívhang 33.)
Jon magához húzta a lányt. Cari haja a kedvese mellkasára omlott. A férfi könnyedén végigsimított a hátán. Ajkuk egymásra talált, s a csók nemsokára követelővé és szenvedélyessé vált. Jon azonban kibontakozott az ölelésből, s Cari szemébe nézett. – Azt mondtad, „szeress”? – kérdezte – Igen. – Meddig? – Meddig tudsz szeretni? – Nem tudom – suttogta a férfi. – Örökké elég lesz?
59
