MARIE-AUDE MURAIL. Oh, boy!

M ARIE -A UDE MU RA I L

Oh, boy!

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

–––––––– Első fejezet, –––––––– amelyben a Morlevent gyerekek megtudják, hogy elárvultak

A PÁRIZSI MERCCEUR UTCA 12. két éve szolgált otthonul a Morlevent családnak. Három gyereknek és két felnőttnek az első esztendőben. Három gyereknek és egy felnőttnek a másodikban. Ma reggelre már csak három gyereknek, a tizennégy éves Siméonnak, a nyolcéves Morgane-nak és az ötéves Venise-nek. – Esküdjünk! – indítványozta Morgane. – Esküdjünk meg rá, hogy senki nem választhat szét minket. Hm, Siméon? Venise már emelte is a kezét, esküre készen. De Siméon, a legidősebb Morlevent testvér továbbra is gondolataiba mélyedve gubbasztott a padlószőnyegen, hátát a falnak döntve. Csupán – itt egy pillantást vetett a karórájára – negyedórája maradt, hogy mentse a helyzetet. Hamarosan megjön a családvédelmis. „Végleges megoldást” ígért Siméonnak. Ez idáig csak ideiglenes megoldásokkal rukkolt elő: Venise dadusával, a szemközti házmesternővel meg a felettük lakó szomszédasszonnyal. Csakhogy ezek a derék emberek túlságosan féltek attól, hogy a nyakukba varrnak egy tizennégy, egy nyolc- és egy ötéves árvát. Így most ott rostokoltak a lakásban, és várták a „cocális nénit”, ahogy Venise nevezte. – Be fog dugni minket egy otthonba – jósolta Siméon. Merthogy egyetlen rokonuk sem volt, se egy nagyszülő, se egy nagybácsi, se egy nagynéni, még csak egy keresztapa sem. A Morlevent

család három gyerekből állt, kész, pont. Venise kérdő tekintettel nézett a nővérére. – Az „otthon” – magyarázta Morgane – amolyan szállodaféleség azoknak a gyerekeknek, akiknek nincsenek szüleik. – Aha – mondta egyszerűen Venise. Tegnap óta ők is olyan gyerekek voltak, akiknek nincsenek szüleik. Venise ezt tökéletesen elfogadta. Az embereknek semmi okuk rá, hogy hazudjanak neki. Ugyanakkor semmi értelme nincs ennek. Lehet, hogy a mama meghalt, de attól még hétfőn el kell őt vinnie táncra, mert a tánctanár néni nem szereti, ha valaki hiányzik. Siméon ránézett az órájára: még tíz perc. Tíz perce maradt. Az óra szíja felett meglátta azt a piros foltot, amely tegnap óta éktelenkedett a karján. Lejjebb húzta a ruhája ujját. – A papa nem halt meg: eltűnt – mondta elgondolkodva. – Ebben az irányban fognak keresgélni. Csakhogy már korábban is keresték, hogy megfizettessék vele a gyerektartást. Mindössze annyi derült ki, hogy nagyon fiatalon egyszer már megnősült és elhagyta a feleségét meg a… – Megvan! – csettintett vézna ujjaival Siméon. A megoldás. Megtalálta! Az apjuk első felesége? Ugyan, dehogy. Ő ugyanolyan lenne, mint Venise dadusa vagy a házmester néni. Amint odatuszkolnának három árvát a küszöbére, abban a minutumban ideiglenesmegoldás-fejet vágna. Nem. A végleges megoldást az ebből a házasságból született gyerekek jelentik. – Ugyan… ugyanaz az apánk. Ugyan… ugyanabból a vérből származunk. Siméon dadogott, annyira mellbe vágta ez a káprázatos felismerés. Vannak rokonaik! Jó, soha életükben nem látták őket, sőt neki is csak most jutottak eszébe először. De attól még ezeket az embereket ugyanúgy hívják, mint őket.

– Morlevent! Ők is Morlevent-ok, mint mi! Nem csak mi viseljük ezt az idétlen nevet! – ujjongott Siméon. Öt perc. Öt perc múlva meg kell győznie a családvédelmist. Siméon keze ökölbe szorult. – Na, akkor esküszünk, vagy nem? – nyaggatta Venise. – Esküszünk – felelte a fiú. – Idehallgassatok, lányok! A világon rajtunk kívül más Morlevent-ok is vannak, nem tudom, hányan. Ők a mi féltestvéreink: bátyáink és nővéreink. Korábban születtek, mint mi. Idősebbek nálunk. Értitek? Őket KELL, hogy kinevezzék gyámunknak. Venise félig lehunyt szemhéja alól egy egész sereg kardot lengető fiatalembert látott előmasírozni: a Morlevent gyámokat. A gyakorlatiasabb Siméon viszont máris azon kezdett töprengeni, vajon kötelezhetők-e az idősebb testvérek az elárvult öcsök és húgok felnevelésére. Előrenyújtotta az öklét és meglepő komolysággal azt mondta: – A Morlevent-ok vagy a halál! Morgane rátette az öklét az övére, majd Venise fejezte be a kupacot, és ő is megismételte: – A Morlevent-ok vagy a halál! Aztán megkérdezte: – Mi az ott, a karodon? Siméon ruhaujja felcsúszott. A fiú morogva visszaráncigálta. – Semmi. Beütöttem. Ekkor hallották, hogy csapódik a bejárati ajtó. Bénédicte Horau érkezett meg, a szociális asszisztens. – Megvan, gyerekek – jelentette be a lépcsőzéstől lihegve –, találtam egy megoldást! – Mi is – válaszolta Siméon. – Bizony, van egy csomó gyámtesónk! – tette hozzá Venise, képzeletbeli kardjával Zorro Z-jét rajzolva a levegőbe.

Morgane igyekezett tárgyilagosabb lenni: – Csak a papa első házasságából való féltestvéreinkről van szó. De a fél is sokat számít. A matekdogámra 19 és fél pontot kaptam, a barátnőm, Lexane, 19-et, így az enyém lett az osztályban a legjobb. A szociális asszisztens elképedt ábrázata láttán Morgane újabb erőfeszítést tett, hogy elmagyarázza. – A barátnőm, Lexane, kínai. Nem igaziak a szülei, mert örökbe fogadták. De ő úgy gondolja, hogy ez is jobb a semminél. Pont úgy, mint a féltesók: jobb egy fél, mintha semmilyen se lenne. „Nagyon zaklatottak” – gondolta Bénédicte, akinek szüksége volt arra, hogy egyszerű dolgokba kapaszkodhasson. – Jól van – mondta –, találtam nektek helyet egy közeli gyermekotthonban. Ez így nagyon praktikus lesz, mert továbbra is a saját iskolátokba járhattok és… – Nem értette meg – vágott a szavába Siméon. – Igen, mi a gyámbátyáinkhoz akarunk menni! – kotyogta Venise (aki határozottan a hímneműeket részesítette előnyben). – Vagy megöljük magunkat – tette hozzá Morgane tisztán tájékoztató jelleggel. Ez az utolsó mondat megriasztotta Bénédicte-et. Ugyanis hazudtak a Morlevent gyerekeknek, hogy ne dúlják fel őket még jobban. Azt mondták nekik, hogy az édesanyjuk balesetet szenvedett, leesett a lépcsőn. Valójában mosogatószert ivott. Aztán a rátörő borzalmas fájdalmaktól kirohant a lakásból, hogy segítséget kérjen. És lezuhant a lépcsőn. Öngyilkosság volt. – Ide figyeljetek, gyerekek… – Nem, MAGA figyeljen ide! – szakította félbe ismét Siméon. – Vannak rokonaink, értesíteni kell őket. Apámnak már voltak gyerekei. Siméonnak sejtelme sem volt róla, hogy hány és milyen neműek. Korábban sosem foglalkoztatta ez a kérdés. Egyszer, amikor rátört a

depresszió, az anyja elszólta magát: „Az a szemét! Nem először hagyja el a gyerekeit!” – A Morlevent nem gyakori név. Biztosan meg lehet találni őket – erősködött Siméon. Bénédicte úgy ingatta a fejét, hogy az nem jelentett se igent, se nemet. – Egyelőre elkísérlek benneteket az otthonba. Most ez a legsürgősebb. – Nem – mondta Siméon. – Most az a legsürgősebb, hogy megtudjuk, meg lehet-e bízni a gyámsággal a féltestvéreket, abban az esetben, ha nagykorúak. Tudna nekem szerezni egy Polgári Törvénykönyvet? Bénédicte Siméonra meredt, egyetlen szót sem tudott kinyögni. Hozzá volt szokva a kamaszokhoz. Tapasztalata szerint nem így szoktak beszélni. – Intellektuálisan koraérett vagyok – mondta neki Siméon, szinte bocsánatkérően.

Mériot úr, a Folie-Méricourt városrész gyermekotthonának igazgatója először hallani sem akart arról, hogy az összes Morlevent testvért fogadja. Az ő intézménye kizárólag tizenkét és tizennyolc év közötti fiúknak nyújt szállást. Siméon jöhet, de a húgai nem. – Nagyon zaklatottak – mondta Bénédicte az igazgatónak. – Ha szétválasztanánk őket, az érzelmileg katasztrofális lenne számukra. Igyekszem mielőbb befogadó családot találni nekik, addig azonban… Miközben beszélt, körbenézett, mintha fel akarná mérni, jól vezetik-e az otthont. A háta mögött kamaszok csocsóztak, a szokásos mondatok röpködtek: „Anyád!” „Erre még rábaszol!”

– A kis Morlevent-ok nagyon magányosak – szólalt meg ismét. – Jót fog tenni nekik, ha velük egykorú gyerekek között lehetnek. – Egy öt- és egy nyolcévest nemigen lehet kamasznak nevezni – jegyezte meg még mindig vonakodva Mériot úr. Bénédicte úgy döntött, új kártyát játszik ki: szánalmat ébreszt az igazgatóban. – A helyzetük valóban tragikus. Az apjuk felszívódott, az anyjuk meg annyira kiborult idegileg, hogy mosogatószert ivott. Az igazgató fájdalmas fintort vágott. Mögöttük abbamaradt a szitkozódás. A gyerekek füleltek. – No jó, hozza el őket – engedett végül Mériot úr, akiben felébredt a lelkiismeret. – Hajlandó vagyok kisegíteni magát. Így hát kivételesen Morgane és Venise is kapott egy icipici szobát a folie-méricourt-i gyermekotthonban. Akkorát, hogy azt gondolhatta az ember, a takarítószeres helyiséget ürítették ki nekik. Az egyetlen ablak egy aprócska udvarra nézett, ahol egy repedt csőből szennyvíz csöpögött, lehangoló ploccs-ploccsal visszhangozva a kövezeten. Hozzájuk képest a bátyjuknak királyi helye volt egy tágas és világos szobában. Sajnálatos módon azonban Siméonnak Tonyval, egy vele egykorú fiúval kellett osztoznia rajta. Siméon minden este áldotta a csocsó feltalálóját, Tony ugyanis minden este a „csocsószobában” jött össze a többiekkel. Ekkor, és csakis ekkor, Siméon elővehette a tankönyveit, melyeket a bőröndje mélyén rejtegetett. Régóta, egészen pontosan a bölcsőde óta tudta, hogy jobban teszi, ha kortársai előtt titkolja másságát. „Felmenthető a gyámság alól az, akinek kora, egészségi állapota, távolléte, vagy rendkívül igénybe vevő szakmai, illetve családi elfoglaltságai miatt különösen megterhelő lenne ez az újabb kötelezettség.”

Siméon a padlószőnyegen ült, hátát a falnak vetve, és alaposan megrágta minden egyes szavát a Polgári Törvénykönyvnek, amelyet az iskolai könyvtárból kölcsönzött ki. A törvény alapján úgy tűnt, nehezen utasíthatja vissza egy kiskorú árva gyámságának vállalását az, aki nagyapja vagy nagyanyja az illetőnek. Semmi pontosat nem mondott viszont a testvérekről. A féltestvérekről még kevésbé. Siméon olvasását az ajtón hallatszó kaparászás szakította félbe. A húgai surrantak be a szobába. – No?? – kérdezte tiszteletteljesen Morgane. – Haladok – felelte Siméon és becsukta a Polgári Törvénykönyvet. – Aztán a Büntető Törvénykönyvet is átnyálazom, hogy megtudjam, hány év börtönt sóznak rám, ha kinyírom Nyúlfogat. Nyúlfog volt Tony csúfneve. – Nektek szerencsétek van – tette hozzá Siméon. – Ti együtt vagytok este. Már járt a szobájukban, látta a két egymás mellett álló ágyat. Legszívesebben ott aludt volna a lábuknál, a plüssállatok között. – Igen, de Morgane nem mesél olyan jól, mint a mama – nyafogott Venise. Angyal szállt el a Morlevent gyerekek fölött. A nagy fájdalmak néma angyala. – Persze, persze – mondta rekedten Siméon. – Kedden találkozunk a bíróval. – Miért büntetnek meg minket? – csattant fel Venise. – Én nem tehetek róla, hogy a mama meghalt a lépcsőn. Siméon Venise-re mutatva a nagyobbik húgához fordult: – Elmagyarázod neki? – Ez nem olyan bíró, aki büntet – kezdte Morgane. – Hanem, aki megmondja, hova fogunk menni az otthonból…

– Kinn magyarázd el neki – vágott közbe Siméon és az ajtóra mutatott. – Még gondolkoznom kell. A lányok tiltakozás nélkül távoztak. Ha Siméon gondolkodott, az szent volt. A fiú az órájára pillantott. Negyed tíz. Az óraszíj fölött a piros folt kezdett bekékülni. Egy másik is megjelent a másik karján. Nem akart erre gondolni. – Negyed tíz – mondta félhangosan, hogy másra koncentráljon. Fél tízkor újra itt lesz Nyúlfog. Szóval mennyi ideje is maradt? Negyedóra. Negyedórát sírhat. „Az egész – gondolta Siméon a párnába fojtva a zokogását –, az egész csupán szer-ve-zés kérdése.” Az éjszaka köré zárta karjait. – Mama – sóhajtotta és elaludt.

Másnap reggel Siméon az egyik folyosón két nagydarab kamaszba botlott, akik szintén az otthonban laktak, de csak látásból ismerte őket. Elállták az útját. – Igaz az, amit Nyúlfog tegnap este az anyádról mondott a csocsószobában? Siméon felmérte a helyzetet. Egyedül volt a folyosón. A két másik egy fejjel magasabb volt nála. Nem térhet ki előlük, és provokálni sem érdemes őket. – Fogalmam sincs, miről beszéltek – válaszolta végül közömbös hangon. – Arról, hogy az anyád azért halt meg, mert beleivott a vécékacsába. Fájdalom mart Siméon sovány testébe. Most értette meg azokat az iszonyattal vegyes szánakozó pillantásokat, a sutyorgást, amely elhalt,

mihelyt belépett egy helyiségbe. Előbb rámosolygott a fiúkra, csak utána felelt: – Baromság! Tűzhelytisztító volt! A folie-méricourt-i otthon a nyomorúságos gyermeksorsok gyűjtőhelye volt. De ez, ez mindenen túltett. A két kamasz furcsamód meghunyászkodva a falhoz lapult, hogy utat engedjen Siméonnak. Amikor a fiú belépett az étkezőbe, azonnal látta, hogy a húgai, akik már az asztalnál ültek, sírtak. – Mi a baj? – kérdezte tőlük, és ő is leült a bögréjével. – Nyúlfog – felelte Morgane. – Azt mondta, hogy a mama azért halt meg, mert… mert… bele… brühühü… Annyira elkezdett zokogni, hogy képtelen volt befejezni a mondatot. Siméon a kisebbik húga felé fordult, aki szégyenletes titokként suttogta: – Mert beleivott a vécékacsába. Siméon ismét mosolygással kezdte. Ez bevált trükk volt nála, hogy felkészüljön a válaszra, amikor váratlanul érte egy kérdés. – Baromság! – jelentette ki végül ellentmondást nem tűrően. – Soha nem is volt otthon vécékacsa. – Ja, tényleg! – sóhajtotta Venise tökéletesen megvigasztalódva.

–––––––– Második fejezet, –––––––– amelyben a Morlevent gyerekek az egyik háromkirályokra várnak

A GYÁMÜGYI BÍRÓ, Laurence Deschamps csinos, energikus, kicsit dundi nő volt, aki fekete csokoládén élt. Ötvenkét százalékos kakaótartalmú, egyszerre keserű és édes, roppanó és olvadó Nestlén, amelyet az íróasztala fiókjában tartott. A Morlevent-akta sivárságával szemben a bírónő úgy döntött, hogy egyszerre két jó fekete, jó kemény kockával is megajándékozza magát. Egyenesen a táblából harapott, benne hagyva erős fogazata lenyomatát. – Tessék! – mondta kissé zavartan, amikor meghallotta, hogy kopognak. Gyorsan belökte a fiókját és a kisujjával megtörölte a szája sarkát. Nyomasztotta a gondolat, hogy csokibajusszal látják, és lelepleződik a titka. Bénédicte Horau, a fiatal szociális asszisztens lépett be az irodájába. A két nő kevés ideje dolgozott együtt, nemigen ismerték még egymást. – Foglaljon helyet! – mondta Laurence, még mindig csokoládétól pépes szájjal, aminek ellensúlyozására méltóságteljes arcot vágott. Bénédicte megilletődve ereszkedett le a szék szélére. – A kis Morlevent-ok ügyében hívattam – mondta a bírónő. – Először is: jól érzik magukat az otthonban, ahol elhelyezte őket? A hangvétel nyers volt, Bénédicte szemrehányást vélt kihallani belőle. Merőn ránézett a bírónőre, nem igazán tudta, mit válaszoljon neki. „Maszatos vagyok a csokitól” – értette félre a pillantását

Laurence, és fájdalmas merengésnek álcázva dörzsölgetni kezdte a szája szélét. – Hogy viselkednek? – Hát, nem is tu… Zaklatottak – mondta Bénédicte, kedvenc szavába kapaszkodva. – Ez érthető. A legidősebb… fiú, ugye? – Igen. Siméon. – Tizennégy éves, ha jól tudom? – Igen. – Magába forduló vagy inkább agresszív típus? – Nnnem az – mondta tétovázva Bénédicte, aki nem igazán tudta, mit is gondoljon a fiúról. – Szokott beszélni? – faggatózott tovább a bírónő. – Nagyon meg van rendülve? – Nem… nem igazán. A bírónő ingerülten lapozott bele az aktába. – Hihetetlen! – mondta. – Teljesen magukra vannak hagyatva! Sehol egy rokon, sehol egy barát. Semmi. Társadalmi űr. Nemigen látom, hogy tudnék gyámot kinevezni, vagy családtanácsot felállítani. – Ott van Venise dadusa. Ő hajlandó a kicsivel törődni addig, amíg nem találunk neki befogadó családot. – Iiiiigen – sóhajtotta Laurence Deschamps. – De kár lenne szétválasztani a testvéreket. Tizennégy éves, ugye, a fiú? Akkor most… kilencedikes? – Tizenkettedikes – hebegte a szociális asszisztens. – Nem. Tizennégy évesen nem – igazította helyre a bírónő, mintha a dolog magától értetődő lenne. Aztán felvonta a szemöldökét, mivel az aktában a következőt olvasta: „Siméon Morlevent, 14 éves, 12. osztályos a Szent Klotild Magángimnázium reál tagozatán.”

– De hát akkor ez egy csodabogár! – kiáltott fel a bírónő. – Az bizony! – mondta megkönnyebbülten Bénédicte, akit feszélyezett Siméon. – Nem olyan, mint egy normális gyerek. Amúgy azt állítja magáról, hogy intellektuálisan koraérett. – Nyilván az – jegyezte meg Laurence. A Morlevent-ügy egyszeriben érdekfeszítővé vált számára. Egy kivételes intellektuális képességekkel rendelkező fiatal sorsát tartotta a kezében. „Siméon Morlevent” – már maga a név is izgalmas. Romantikus. Egy szép, vadóc kamaszfiú… Laurence-ban rettenetes szeretetéhség lángolt, amit a csokoládé teljes egészében nem csillapított. Egy tehetséges fiatalemberre vigyázni, segíteni neki abban, hogy megtalálja az egyensúlyát, terelgetni őt az életben… Ilyen gondolatok kavarogtak zavarosan a fejében, miközben azt ismételgette magában: „Siméon Morlevent”. – Mit is mondott? – rezzent össze hirtelen. A családvédelmis ugyanis tovább beszélt, míg a bírónő átadta magát az ábrándozásnak. – A féltestvéreket említettem… – Miféle féltestvéreket? – lepődött meg Laurence. – Úgy tűnik, vannak más Morlevent-ok is. Az apának állítólag volt egy első házassága, amelyből gyerekei is születtek. – Ez nem szerepel az aktában. – A kölyök ezt állítja. Bénédicte nem szerette a hangnemet, ahogy Siméon ezt előadta neki. – Ha ezek a Morlevent-ok léteznek – mondta a bírónő –, az nagy jelentőséggel bír. A név bizonyára nem gyakori. Utána kell nézni, hogy… Be sem fejezte a mondatot, megpördült a székével, hogy szembeforduljon a számítógéppel. Néhány gyors mozdulat, s már fenn

is volt az interneten. A telefontudakozó oldalára beírta: MORLEVENT PÁRIZS. A kereső két találatot dobott ki. Az egyik dr. Josiane Morlevent volt, a másik egy bizonyos Barthélemy Morlevent. A bírónő feljegyezte a két címet, majd a biztonság kedvéért a keresést egész Franciaországra kiterjesztette. Senki mást nem talált. Laurence belenézett a határidőnaplójába. A Morlevent gyerekeket a jövő keddre hívatta be. Ma péntek van. Addig gyorsan le kell futtatnia a maga kis nyomozását. Dr. Josiane Morlevent nem messze lakik az irodájától. Nála fogja kezdeni holnap.

Szombat reggel a bírónő egy polgári bérház tövében találta magát, a Montsouris park közelében. Dr. Morlevent szemészorvos volt. Egy középkorú és – Laurence örömére – igen jól táplált asszonyság nyitott neki ajtót nagy ünnepélyességgel. – Időpontja van? – Nem. Laurence Deschamps vagyok, gyámügyi bíró. Laurence tisztában volt vele, hogy a titulusa elég homályos képzetet kelt az emberek fejében, a „bíró” szó azonban elegendő ahhoz, hogy megrémítse őket. Dr. Morlevent titkárnője is súlyos kebléhez kapott, mintha csak a szívverését ellenőrizné. – Mi történt? – kérdezte. – Semmi komoly – felelte a bírónő, majd az árvákra gondolva hozzátette: – Legalábbis dr. Morlevent-ra nézve semmi komoly. Az apjáról, Georges Morlevent-ról kívántam volna vele beszélni. – De hát ő nem is az apja! – kiáltott fel az asszonyság. – A lányomat. .. Morlevent doktornő ugyanis a lányom… Laurence bólintott, hogy felfogta. – A lányomat örökbe fogadta az első férjem. Az ő nevét viseli, de ez minden.

Josiane Morlevent tehát egy házasságon kívül született gyermek, akit Georges Morlevent a nevére vett. Nincs vér szerinti kapcsolata a három kis Morlevent-nal. – Georges talán elhunyt? – tapogatózott a jóasszony, és a szembogara mélyén szikra villant. A bírónő ajka kissé sajnálkozó mosolyra húzódott. – Nem örökségről van szó, asszonyom. Vagy akkor egy elég nehezen vállalható örökségről. Morlevent úr után három kiskorú gyermek maradt, akiket fel kell nevelni. Az asszonyság pontosan úgy lépett hátra, mintha valami leválni készülne a mennyezetről, ami azzal fenyegeti, hogy összezúzza. – Ó! De hát megmondtam önnek, nem? A lányomnak semmi köze Georges Morlevent-hoz. Az égvilágon semmi. Ahogy nekem sem. A hangja élessé vált. Majdhogynem durvává. Laurence Deschamps érezte, hogy elönti a düh. Még szerencse, hogy Siméon, a kis zseni, semmiféle rokonságban nem áll ezzel a perszónával! – A nevük azonos – mondta végül Laurence. – Szeretném, ha a lánya december 13-án, kedden, tizenegy órakor megjelenne az irodámban. Lehet, hogy ő kissé jobban érintettnek érzi majd magát, mint ön. Mihelyt kiért az utcára, méghozzá meglehetősen elégedetlenül, Laurence rájött, hogy elfelejtette feltenni az egyetlen kérdést, amelynek még volt jelentősége. Barthélemy Morlevent is egy házasságon kívül született gyermek, akit Georges Morlevent a nevére vett? Ha így áll a helyzet, akkor a kis Morlevent-ok rokonokba vetett utolsó reménye is szertefoszlik. Állami gondozottak lesznek, intézetek és nevelőszülők között hányódnak majd, egy valószínűtlen örökbefogadásra várva.

Barthélemy Morlevent a Marais negyedben lakott, egy lift nélküli ház ötödik emeletén. Ez a felfedezés, a meredek lépcső alján, olyannyira letaglózta a bírónőt, hogy fél kézzel belekotort a táskájába. Egy apró csuklómozdulat, és krakk, már le is tört egy kockát a táblából. Lopva a szájába csúsztatta. Mivel öt emelet állt előtte, Laurence úgy döntött, nem rágja szét a csokit, inkább elszopogatja. Kész gyönyörűség volt hagyni, hogy a kakaómassza lágyan szétterüljön a nyelvén, bevonja a szájpadlását, felhabosodjék az ínyén – ugyanakkor gyötrelem is volt megállni, hogy ne mélyessze bele a fogát a kocka kemény kis szívébe. De nem, nem szabad. A megpuhult kocka ide-oda csusszant a rágófogak malma között, anélkül, hogy azok megőrölték volna. A negyedik emeleten Laurence nem bírta tovább, összeroppantotta azt, ami a csokoládéból megmaradt. – Barthélemy Morlevent? – Nem. Én Léo ’gyok. Egy cérnahangú és elég csúf fiatalember ácsorgott az ajtó résben. – Laurence Deschamps, gyámügyi bíró. Morlevent úrral szeretnék beszélni. – 'cs itt. M’lyen ügyben? A fiú affektálva beszélt, a szavak felét elnyelte. – Az édesapja, Georges Morlevent ügyében. A fiatalember, aki eddig erősen jobbra döntötte a csípőjét, most hirtelen balra billentette. – Bart magasról tesz a zapjára! – csattant fel. – Lehet – mondta Laurence. – De nem az ön dolga ezt megítélni. Látni kívánom Morlevent urat tizenharmadikán kedden, tizenegy órakor. Tessék, itt a névjegykártyám. Nem fogja elfelejteni? Feltétlenül el kell jönnie! A törvény kötelezi rá.

A fiú nem vágott vissza azzal, hogy magasról tesz rá, de a szeme, ahogy jobbra-balra cikázott a fiatal nő tekintetét kerülve, elmondta helyette. Amikor hazaért, Laurence-nak az volt az érzése, hogy elvesztegette a délelőttjét. Ki venne a nyakába három árvát, hacsak nem kényszerítik erre? Aztán elismételte magában a kis zseni nevét: „Siméon Morlevent”, és elmosolyodott. Ő. Majd ő törődik vele.

Siméonnak azonban egészen más tervei voltak. Addig puhította a családvédelmist, míg meg nem tudott tőle mindent, amit az a saját kis nyomozása során a többi Morlevent-ról kiderített. Hétfő este a kicsik szobájában Siméon megbeszélést tartott a húgaival, amit ők pow-wownak neveztek. Indián szokás szerint mindhárman takaróba burkolózva, törökülésben ültek a padlószőnyegen és tanácskoztak. Amikor még családban éltek, a Morlevent gyerekek egy égő pipát is körbeadogattak az esti pow-wow-k során. Georges, az apjuk, viccesnek találta ezt. Ő minden különcséget támogatott. „Felelőtlen vagy”, mondta neki mindig a mama. Addig-addig mondogatta, hogy az apjuk végül bebizonyította, igaza van. Azzal, hogy elment. – Idehallgassatok, lányok – mondta Siméon törökülésben kuporogva a takarójában. – A helyzet a következő. Két másik Morlevent él még a Földön. – Fiúk vagy lányok? – tudakolta Venise, aki számára a kérdés központi jelentőséggel bírt. – Az egyik nő. Szemész. Venise-nek még csak kérnie sem kellett a nővérét, hogy magyarázza el. Mintha Siméon feliratozott változata lenne, Morgane már mondta is: – Olyan orvos, aki a szemet gyógyítja.

– Josiane-nak hívják. Valójában nem is igazi Morlevent. Azért hívják úgy, mint minket, mert a papa a nevére vette. – Rátette a nevére? Azt hogy? – kérdezte Venise. Siméon intett a nagyobbik húgának. Morgane csak egy pillanatig tétovázott. – Ez azt jelenti, hogy örökbe fogadta. Ahogy az osztálytársamat, Lexane-t is örökbe fogadták. – Aha – bólintott engedelmesen a kishúga. – A másik Morlevent már igazi. Ő tényleg a féltestvérünk. Egy régiségkereskedésben dolgozik. Siméon irtózott attól a szótól, hogy „eladó”. Az eladó egyenlő a hülyével. De a legjobbat a végére tartogatta. – Barthélemynek hívják. – Húúú! – lehelte a két lány. – Mint az egyik háromkirályokat! – lelkendezett Venise. Morgane és Siméon mosolyogva összenézett. Mindketten tudták, hogy a kishúguk Balthazarral1 tévesztette össze. De egy teveháton érkező báty gondolata nekik is kedvükre való volt. Hosszú, bűvölettel teli csend telepedett rájuk. Siméon, aki pedig annyira intelligens volt, egy pillanatra nem feltételezte, hogy ez a báty esetleg magasról tesz rájuk…

A bírónő viszont nem ringatta magát hasonló illúziókba ezen a kedd délelőttön, amikor az összes beidézett Morlevent-ra várt. A találkozó előtt átbeszélte a tényállást a szociális asszisztenssel.

1

A kis Jézust meglátogató három napkeleti bölcset (a háromkirályokat) franciául Balthazarnak, Gaspard-nak és Melchiornak hívják. – a ford.

– Josiane Morlevent harminchét éves – tájékoztatta Bénédicte Horau. – Igazából Josiane Ponsnak kellene, hogy hívják. Ötéves korában fogadta örökbe Georges Morlevent. És most már végképp nem kellene ezt a nevet viselnie. – Hogyhogy? – csodálkozott Laurence. – Három évvel ezelőtt hozzáment egy Tanpié nevű illetőhöz. De a páciensei miatt nem akarta megváltoztatni a nevét. A szemészorvost csakugyan hajszálvékony szál kapcsolta a Morlevent gyerekekhez. – Kár! – sóhajtott a bírónő. – Egy orvos az úri negyedből igazán jól jött volna a gyámság szempontjából. A két fiatal nő összemosolygott. Ki-ki a maga módján, de mindketten a szívükön viselték a Morlevent-ügyet, és ez közelebb hozta őket egymáshoz. – Barthélemy Morlevent mindössze huszonhat éves – folytatta Bénédicte. – Találkozott vele? – Nem. Amúgy a szemésszel sem találkoztam. Barthélemy valóban Georges Morlevent fia, de soha nem ismerte az apját. – Egy igazi féltestvér – mondta tűnődve a bírónő. Rá lehet lőcsölni egy ilyen fiatal férfira három gyermek nyomasztó felelősségét? És ha nem lenne hajlandó kapcsolatba lépni a testvéreivel, vajon fenyegetheti-e szankciókkal? – Igen, tessék! Laurence egy pillantást vetett az órájára. Még csak 10 óra 50 volt. – Josiane Morlevent – jelentette be a titkárnő a résnyire nyitott ajtón. – Nocsak, nocsak – dünnyögte a bírónő. – Az orvos az úri negyedből.

A szociális asszisztens felállt a székéről. A kíváncsiságtól megfeszült az arca. A Morlevent gyerekek helyzete olyan reménytelennek tűnt, hogy szinte csak Zorróra számíthattak. Ez alkalommal Zorro galambszürke kosztümöt és Rodier pulóvert viselt. – Jó napot, hölgyeim. Ön Deschamps bírónő? Meg kell mondanom, rendkívül kellemetlen helyzetbe hozott azzal, hogy ma délelőttre behívatott. Egy idős hölgy zöld hályogját kellett volna megműtenem pontban tizenegy órakor. Nem lehet így felborítani egy orvos napirendjét! Josiane Morlevent kimérten adta elő a mondókáját. Ő, kérem, nem akárki. Amit nem árt, ha rögtön az elején tisztáz. – Sajnálom, hogy felforgattam a napját – felelte Laurence, akin kezdett úrrá lenni a csokoládééhség. – Igaz, csupán három gyermekről van szó, akiket elhagyott az apjuk, az anyjuk pedig meghalt. – Köszönöm az erkölcsi leckét – gúnyolódott a szemész és leült. – Térjünk a tényekre. Ezeknek a gyerekeknek tehát nincsenek nagyszüleik? – Egyetlen rokonuk sincs önön és… – Nem vagyok a rokonuk – vágott a szavába Josiane. – Adoptálás révén ön is Morlevent. – Ha alaposabban megnézzük, mindannyian rokonok vagyunk – ironizált újra Josiane. – Hány évesek? – Tizennégy, kilenc és öt. – Ötéves… Fiú? – Kislány. – Kislány… Végső esetben… – mondta a doktornő olyan fintorral, mint egy vásárló, aki hajlandó kísértésbe esni. – Külsőre aranyos? – Nem tudom. Nem láttam. Bénédicte és Laurence felháborodott pillantást váltott. A két fiatal nő nem sejthette, hogy a szemészorvos három éve próbál teherbe esni,

és hogy a három sikertelen mesterséges megtermékenyítés már-már depresszióba taszította. Szóval egy készen kapott ötéves kislány, ha szép és okos, végső soron miért is ne? Josiane egyébként is hallott már olyat, hogy néha az örökbefogadás után esik valaki teherbe. – Természetesen a másik kettőről szó sem lehet – tette hozzá, visszakézből félresöpörve Morgane-t és Siméont. Ők túl idősek. – El akarjuk kerülni, hogy szét kelljen választani a testvéreket – szólt közbe a szociális asszisztens. – Mi ez? Nyereményszett? – kérdezte Josiane megint azon az ironikus hangon, ami oly kevéssé illett a helyzethez. – Sok sikert kívánok a nyertesnek! Az ajtón három halk koppanás szakította félbe a társalgást. – Itt vannak a gyerekek – jelezte a titkárnő szánakozó arckifejezéssel, amit kötelességének érzett felölteni. A bírónőt mintha szíven ütötték volna. Mindjárt meglátja az ő kis csodagyerekét! Anélkül, hogy ez tudatosult volna benne, rengeteget gondolt rá. Gondolatban ő is elválasztotta az egyik Morlevent testvért a többitől. Amikor beléptek az irodába, a fiú maga előtt terelgetve a húgait, a bíró és a szemész azonnal megértette, egyetlen tömb áll előttük. Ahhoz, hogy egyik vagy a másik gyereket leválasszák róla, a láncfűrészt kellene rájuk ereszteni. Ahogy meglátta Siméont, Laurencenak óhatatlanul egy csalódott kis „oh!” szaladt ki a száján. A szép kamasz valójában egy cingár fiú volt, aki gyanakvóan pislogott a kerek szemüvege mögött. A középsőnek, Morgane-nak minden adottsága megvolt ahhoz, hogy „pápaszemes bagolynak” nevezzék: turcsi orr, amelyen piros keretes szemüveg ült, hozzá elálló fülek, amelyeket egy hajpánttal gondosan ki is emelt. – Ki az, aki bírál? – kérdezte Venise. Vékony hangocskája tüstént mosolyt csalt a három felnőtt arcára.

– Imádni való – lehelte félhangosan Josiane. Venise pontosan az a fajta kislány volt, amilyet egy Rodier pulóvert viselő hölgy kívánhatott magának. Meleg fényű aranyhaj, vakítóan kék szem: szakasztott az a baba, akinek a láttán kinyúlnak a karok: „őt akarom!” Josiane mindazonáltal megtartóztatta magát, mivel Simeon, megérezve, honnan fúj a szél, a kicsi vállára tette a kezét. – Én vagyok a bíró – felelte Laurence. – De nyugodj meg, azért vagyok itt, hogy segítsek nektek. Foglaljatok helyet mindannyian. Laurence a szeme sarkából figyelte Siméont. Hátradőlt a székén és keresztbe fonta a karját. Laurence bemutatta a jelenlévőket. – Ugye ismeritek már Bénédicte-et, a családvédelmi asszisztenst? Ő pedig itt Josiane Morlevent… – Nem tudom miért, de itt minden néni olyan szép! – ámuldozott a kicsi. A megjegyzés éppoly helytálló volt, mint amilyen váratlan. A három fiatal nő elnevette magát. – Josiane Morlevent ugyanazt a nevet viseli, mint ti – folytatta a bírónő, főként a két kisebbhez intézve a szót. – De ő mégsem teljesen rokonotok. Mondjuk úgy, hogy… Laurence két másodpercig tétovázott. Ez eggyel több volt annál, amit a türelmetlen Siméon el tudott viselni. – A féltestvérünk féltestvére – fejezte be a mondatot. A bírónő ebből a szemszögből még nem vette figyelembe a dolgokat. – Nos, igen, így is mondhatjuk. Remekül össze tudja foglalni a lényeget, Siméon. A fiú értékelte a magázást. Köszönetképpen kicsit megbiccentette a fejét. – Sikerül a tanulásra koncentrálnia? – kérdezte tőle Laurence.

– A legutóbbi fizikadolgozatom csak ötös alá lett. De nem hiszem, hogy ez lenne most a fő probléma. Ahogy befejezte a mondatot, Siméon azonnal érezte, hogy bakot lőtt. Beképzeltnek mutatkozott. És mint sokszor, most sem azt mondta, amit a szíve diktált. Azt kellett volna felelnie: „Érdekel is engem az iskola! Barthélemyt akarom látni. A bátyámat akarom. Szükségem van rá.” A szeme bepárásodott a lencse mögött. – Hol van Barthélemy? – kérdezte Morgane, aki akkor is tolmácsolta a bátyját, ha az nem mondott semmit. – Késik – állapította meg Laurence. – Nehéz leparkolnia a tevével – jegyezte meg halkan Siméon. A két kislány kuncogni kezdett. – Merthogy azt hiszik, el fog jönni? – szólalt meg Josiane. – Nem ismerik Barthélemyt. Ő csak saját magával foglalkozik. Amúgy pedig mel… Kopp, kopp, kopp. – Morlevent úr – jelentette be a titkárnő. A három gyerek izgalmában felállt. Amióta tudtak a bátyjuk létezéséről, csakis ő járt a fejükben. Venise már négy rajzot is készített neki. Barthélemy belépett, kissé zihált, mivel futott. – Ide kell jönni a bíróhoz? – dadogta olyan ábrázattal, mint aki a holdról pottyant le. Laurence és Bénédicte szája tátva maradt a csodálkozástól. A Elbűvölő Herceg! Végre! Ugyanakkor a bírónő felfigyelt néhány kissé zavaró részletre: a fülbevalóra, a december közepéhez képest kifogástalanul napbarnított bőrre és a szőkített tincsekre. – Hol van a rajzom? Gyorsan, a házas rajzomat! – nyöszörgött Venise.

Siméon nem találta. A bátyja megjelenése felzaklatta. Ő egy két méter magas Barthélemyt képzelt el, aki reszelős hangon azt mondja: „Na mozgás, skacok, ne szütyörögjünk itt! Indulunk Ausztráliába!” – Gőzöm sincs, mit akarnak tőlem, de ártatlannak vallom magam – mondta Barthélemy furcsán nyafogós hangon. – Oh, boy! Te is itt vagy, Josiane? A szemész arra sem vette a fáradságot, hogy válaszoljon neki. – Morlevent úr – fordult hozzá meglehetősen ünnepélyes hangon a bírónő –, ezek itt az ön a féltestvérei: Siméon, Morgane és Venise Morlevent. – Az én… az én… – fulladozott Barthélemy. Venise odaperdült elé a végre előkerült rajzzal. – Rajzoltam neked egy házat – magyarázta. – Azt, ahol majd veled fogunk lakni. Ez itt az én emeletes ágyam, az pedig ott a mélyhűtő. Barthélemy lehajolt, hogy jobban hallja a kicsi kommentárjait. Minden egyes pontosításnál rémült arccal azt lehelte: „Oh, boy!” – Három szívet is rajzoltam neked a neveddel, mert kicsit szeretlek, meg nagyon, meg nagyon-nagyon! Ahogy egymásra néztek, szinte összeért az orruk, és ekkor Venise feltette az alapvető kérdést, azt, amivel első körben szelektálni lehet a rosszak és a jók között. – Szeretsz puszit kapni? A meglepett mosoly két gödröcskét vájt Barthélemy arcába. Venise a nyaka köré fonta a karját és pontosan arra a helyre cuppantott egy puszit, amit a bírónő is választott volna. A gödröcske mélyére. Siméon tudta, hogy a kishúga ösztönösen azt teszi, amit tennie kell. De attól még egy csipetnyi féltékeny szúrást érzett a bordái között. Josiane Morlevent ide-oda fészkelődött a székén. Micsoda, csak nem fogják már ezt a kicsit Barthélemyre bízni! A józan ész és az erkölcs is ellentmond mindennek.

– Foglaljon helyet, Morlevent úr! – szólt a bírónő. Egy székkel kevesebb volt a kelleténél. – Sebaj – mondta Venise. Azzal feltelepedett a bátyja ölébe, mindenki irigységtől vérző szívvel nézte őket. Egyik szebb volt, mint a másik, mintha egyenesen egy tündérmeséből léptek volna elő, amely az ostoba „Hugica és bátyuska” címet viseli. A genetikai lottónak nem mindenki nyertese. „Az a szép, akinek a szeme kék”: ez volt Venise és Barthélemy. „Akinek a szeme barna, annak turcsi az orra”: ez volt Morgane és Siméon. – Morlevent úr – folytatta a bírónő –, az itt jelenlévő féltestvéreinek immár nincs családja, mivel édesapjuk, Georges Morlevent eltűnt, édesanyjuk, Catherine Dufour pediglen elhalálozott. – Ez gáz – ismerte el Barthélemy, látván, hogy a bírónő valamiféle reakciót vár tőle. Mivel az Elbűvölő Herceg szemlátomást kissé lassan kapcsolt, Laurence úgy döntött, kész tények elé állítja. – Mint idősebb fivért, önt gondoltuk megbízni a Morlevent gyermekek gyámságával. – De hát láthatják, hogy abszolút alkalmatlan rá! – csattant fel Josiane. – Az attól függ – mondta durcásan Barthélemy. – Mi ez a gyámság izé? A bírónő mérsékelten értékelte az „izét” és válaszképpen a Polgári Törvénykönyvet kezdte citálni ingerült hangon: – A gyám, Morlevent úr, gondoskodik a gyámsága alatt álló kiskorú neveléséről, ellátja a törvényes képviseletét és jó családfőként kezeli a vagyonát.

– De hát ez nevetséges! – tört ki Josiane, akit a jelenet egyre inkább kétségbeesésbe kergetett. – „Jó családfőként”! Láthatják, hogy Bart mel… Melegszívű! – vágott közbe szinte üvöltve a bírónő, hogy beléfojtsa a szót. – Háromszorosan is – tette hozzá leleményesen Venise. – Nemde, Morlevent úr? – szegezte neki a kérdést Laurence. De igen, bár nem igazán értem. Mi ez a gyámság izé? – Oh, boy! – suttogta maga elé Siméon a szemét forgatva.

–––––––– Harmadik fejezet, –––––––– amelyben nem könnyű Bart szomszédjának lenni

SIMEON KÉPTELEN VOLT ELVISELNI a közösségi életet. Rossz napjain azt gondolta, ha egyszer a pokolban kellene végeznie, nem lenne nagy a különbség. A többi fiú kiszúrta, mert semmi olyat nem csinált, amit ők. Nem érdekelte sem a csocsó, sem a disznó viccek. Behúzódott a kishúgai szobájába, a padlószőnyegen gubbasztott, hátát a falnak vetve. „Az a gyagyás” – ez volt róla a köz sommás véleménye. Nyúlfog lett a hivatalos szekálója. A nevéhez hozzáragasztotta, hogy „nagy majom”, és a fiú egy lépést sem tudott tenni az otthonban anélkül, hogy a fülébe ne tülkölték volna: „Siméon, a nagy majom!” Átkutatta Siméon bőröndjét és felfedezte a hihetetlen és tűrhetetlen igazságot: tizennégy évesen már a gimi utolsó évfolyamát végzi, na ne, mégis kinek tartja magát ez a gyagyás? A filozófiakönyvét teleragasztgatta meztelen nők képeivel. Aztán előszedte Siméon dolgozatait, ami csupa ötös meg csillagos ötös volt. Az összes osztályzatot átjavította egyesre és kettes alára, trágár kommentárok kíséretében. Voltak esték, amikor negyed tíz és fél tíz között Siméon két kézzel kapaszkodott a mosdókagyló szélébe. Az anyjára gondolt, meg a vécékacsára, és a feje búbjától a lába ujjáig rázta a zokogás. Nem, ő soha nem tenne ilyet. De úgy állt ott a lefolyó felett, mintha szakadék fölött állna, és a sírhatnékjának véríze volt. – Készítettem egy új rajzot Barthélemynek – jelentette be szinte minden reggel Venise.

A kicsi lány valósággal bálványozta a bírónő irodájában látott nagy testvért. Siméon azonban csalódott volt. – Nézd, mennyi szívet rajzoltam Barthélemynek! Siméont bosszantotta Venise. Miért jár Barthélemynek három szív is, neki meg csak kettő? Kicsinyessé vált. Ma reggel szám szerint öt Barbie-rózsaszín szívet kapott Barthélemy. Siméon gonoszul elvigyorodott. Az ujját az első szívre tette és azt mondta: – Szeretlek. Majd sorra a többi szívre bökve folytatta a mondókát: – Kicsit, nagyon, bolondulásig, csöppet sem. – Eltévesztettem! – kiabálta Venise, aprócska tenyerével letakarva az utolsó szívet. – Késő bánat! – nevetett csúfondárosan Siméon. Venise eltűnt, majd néhány perccel később újra megjelent egy másik rajzzal a kezében. – Ez a tiéd. Menj a pokolba! Siméon szomorúan elmosolyodott, amikor meglátta a szarvat viselő, vasvillát tartó emberkét. Aztán a könny sója mart a szemébe. Aznap este Siméon a párnája alá tette az ördögöt, úgy aludt.

December 27-én Bénédicte két jó hírrel érkezett a gyermekotthonba. A gyerekeket beterelte Mériot igazgató úr irodájába és bejelentette nekik: – Barthélemy igazi karácsonyi ajándékkal lep meg titeket. Hajlandó a gyámotok lenni. Azt nem tette hozzá, hogy a bírónő mennyit nyaggatta és fenyegette Bartot, mennyit könyörgött és hízelgett neki, mire beadta a derekát. – A másik jó hír pedig az – folytatta Bénédicte, aki boldog volt, hogy ennyi meglepetést szerezhet –, hogy vasárnap el is mentek Barthélemyhez!

– Megyek, becsomagolom a bőröndömet – lelkesült fel Venise. A családvédelmis kénytelen volt kiábrándítani. A meghívás csak egyetlen napra szólt. – Miért? – csodálkozott a kislány. Bénédicte túl sokáig keresgélte a szavakat, Siméon válaszolt helyette. – A gyámság nem egyenlő a felügyelettel. Ahhoz látni kell, hogy jól kijövünk-e egymással. Vasárnap teszünk egy próbát. Kérdő tekintettel nézett a szociális asszisztensre. – Igen, valahogy így – mondta az zavartan. Valójában Barthélemynek esze ágában nem volt elvállalni a felügyeletet. A gyámság még hagyján. De csak messziről. Épp ezért Bénédicte továbbra is befogadó családot keresett a Morlevent gyerekeknek.

Január másodikán reggel kezdetét vette a nagy akció. Venise összeszedte mind a harminckét rajzot, amit Barthélemynek készített. – Pow-wow – rendelkezett Siméon. A kis Morlevent-ok törökülésben lekuporodtak. – Ki akar a gyermekotthonban maradni? – tette fel a kérdést Siméon. – Az tegye fel a kezét. – Nulla szavazat – számolta össze Morgane. – Ki akar Barthélemynél lakni? Három kéz lendült a magasba. – Egyhangúlag mindenki – állapította meg Siméon. – De ezzel a dolog még nincs elintézve. Idehallgassatok, lányok: Barthélemynek semmi kedve magához venni bennünket. A kisebbik húga máris nyitotta a száját, hogy tiltakozzon.

– De, de, Venise, így van – mondta Siméon, aki tökéletesen jól értelmezte a szociális asszisztens zavarát. – Meg kell győznünk Barthélemyt, hogy vállalja el a felügyeletünket. Venise már nyújtotta a lábát, hogy felálljon. – Rajzolok neki még egyet. A nagyobbak mosolyogva összenéztek. Elbűvölte őket kishúguk naivitása. – És puszival? – vetette fel Venise, újra maga alá húzva a lábát. – Nálad működni fog, de nálunk nem – felelte Siméon. – Miért? – firtatta Venise. – Azért, mert te kicsi vagy és szép. – És ti, ti pedig… – Nagyok vagyunk és rondák – fejezte be derűsen Siméon. A bírónő irodájában Siméon megértette, hogy Venise mindig is fog olyan embereket találni, akik befogadják és szeretik. Sőt: éppen ez volt a veszély. – Újra esküszünk – határozott. – Hogy nem választhatnak szét minket? – tudakolta Venise. – Hogy nem AKARJUK, hogy szétválasszanak minket. Siméon előrenyújtotta az öklét és azt mondta: – A Morlevent-ok vagy a halál! Nyílt az ajtó. – Készen vagytok, gyerekek? – szólt be nekik Bénédicte kissé erőltetett vidámsággal. Az ökölkupac szétesett. – Indulás! – suttogta Siméon, mintha azt mondta volna: „Rohamra!”

Ezen a vasárnap reggelen Barthélemy pontosan egy ostromolt erődhöz érezte hasonlatosnak magát. Három kölyök. Oh, boy! De hát mihez kezd majd velük? A családvédelmis felvázolt neki egy programtervet. A fiatalember rémült ábrázata láttán végül még arra is hajlandó volt, hogy leírja. Bart újra átfutotta a feljegyzést: „10:00 – fogadja őket; megmutatja a lakást.” – Megmutatom a lakást – ismételte Bart, körbefordulva a nappali közepén. A kisasztalon észrevett egy kétes magazint, gyorsan eltüntette. Aztán tovább olvasta a feljegyzést: „10:30 – megkínálja őket narancslével; ismerkedés. 11:30 – lemennek a legközelebbi McDonald’sba; kicsit megmutatja a környéket.” Délutáni programként Bénédicte azt javasolta, nézzék meg a moziban a Joe, az óriásgorilla című filmet. Bart kálváriája este hatkor fog véget érni, amikor a szociális asszisztens eljön a gyerekekért. – Vásároljon filctollakat – javasolta. – A kicsi imád rajzolni. Barthélemy három csomaggal is vett. A stressz mindig költekezésre ösztökélte. Kilenc órakor megcsörrent a telefon, és Bart reménykedve tette keresztbe az ujjait. Ha egy kis szerencséje van, az egyik kölyök elkapott valami nyavalyát. – Bart? Mi’ csin’sz délután? Barthélemy hallgatott. – H’lló, Bart! – Igen, igen, szia, Léó. Nem úgy volt, hogy meglátogatod a szüleidet, hogy boldog új évet kívánj nekik? – Ki nem szarja le? Szóval? – Szóval… szóval… – csattant fel idegesen Bart, s közben Bénédicte feljegyzéséből próbált inspirációt meríteni.

– Nem érsz rá? – kérdezte Léo, akiben hirtelen felébredt a gyanakvás. – De, de, de – nyugtatta meg Barthélemy. Merthogy ráadásul egy féltékeny pasit fogott ki. Az az idióta családvédelmis erre persze nem gondolt. – Felugrok 'béd után, ok? – folytatta kitartóan Léo, a hangja mélyén némi homályos fenyegetéssel. – Igen, rendben. Eb… ebéd után… Bart hebegett. A McDo és a mozi közé kellene bepasszírozni Léót. De mit csinálnak addig a kölykök? – Becsavarodok – mondta a telefonkagylónak, ahogy letette. – Tutira becsavarodok. Mivel már alapjáraton is túlfűtött volt, nem kellett neki sok ahhoz, hogy kiboruljon. Ügy döntött, kocog egyet a környéken. Egy órán át izzadni, ez tűnt pillanatnyilag a legmegfelelőbb megoldásnak. Amikor visszaért, a januári hideg ellenére verítéktől csöpögve, látta, hogy már ott állnak a ház előtt azzal a kiállhatatlan családvédelmissel. Mindhárman hiánytalanul ott voltak, a kis szőke fürtös, aki majd mindjárt puszikat cuppant a nyakára, a fancsali, akinek elálló fülei .szégyent hoznak rá az egész környék előtt, meg a nyápic, aki mindig úgy néz rá, mintha a veséjébe látna. Micsoda öröm… – Már tíz óra? – tudakolta Bart úgy, mintha túlórát készültek volna a nyakába varrni. – Öt perc múlva – válaszolta Bénédicte az órájára pillantva. – Felmegyünk. – Puszi! – követelte Venise Bart melegítőfölsőjét rángatva. – Öt perc múlva – mondta szeszélyeskedve a fiú. Bénédicte kellemes vasárnapot kívánt nekik és magukra hagyta őket, bár a legrosszabbtól tartott. Miért nincs szerencséjük a Morlevent gyerekeknek? Bart nem sokat törődött velük, négyesével szedve a

fokokat felszaladt a lépcsőn. Siméon az utolsó két emeleten már keservesen vánszorgott, meg kellett kapaszkodnia a korlátban, kicsit kóválygott a feje. A lakásba érve a kis Morlevent-ok egy csoportba verődve megálltak a nappali közepén. Olyan szánalmas látványt nyújtottak, hogy Bart megenyhült. – Oké, most letusolok. Addig körbenézhettek. Érezzétek magatokat otthon! Bement a hálószobába és lecibálta magáról az izzadságtól nyirkos göncöket. – Ez a hálószobád? – csendült egy vékony hangocska. Bart felordított és maga elé kapta a párnáját. – Hát… te meg mit keresel itt? – Te mondtad, hogy nézzünk körbe – emlékeztette Venise. Aztán sokatmondó, gyengéd mosolyt villantott rá. – Neked kukid van? A kérdésbe Bart pirult bele. – Hát… mint minden fiúnak. Hihetetlen ez a kiscsaj! Gyerünk, sipirc, kifele… Olyan mozdulatot tett, mintha egy kis állatot akarna kihessegetni. Venise erre elnevette magát, ugyanakkor ragaszkodott hozzá, hogy ő is felvilágosítsa a bátyját. – Nekem puncim. Simeon ezt a pillanatot választotta, hogy ő is bejöjjön. – Á, szóval itt vagy? – fordult Venise-hez, szándékosan tudomást sem véve a még mindig pucér Bartról. – Hol vagytok? – szólongatta őket Morgane a folyosóról. – Itt! – felelte kórusban Siméon és Venise. Morgane belépett és meglátta Bartot, aki még mindig a fütyülője előtt szorongatta a párnát. – Ez a szobád? Irtó szép. A mi szobánk icipici és rém ronda.

Barthélemy lerogyott az ágyra, úgy takargatva a férfiasságát, ahogy tudta. – Gyertek ki, zavarunk – jegyezte meg végre Siméon.

Amikor Barthélemy visszament a nappaliba, lezuhanyozva és szinte jókedvűen, a Morlevent gyerekek már jól elhelyezkedtek. Venise kipakolta a Barbie-gyűjteményét és különös fordulatokban bővelkedő történeteket mesélt fennhangon saját magának. – Shelly kihúzta a dugót az üvegből és megitta az egész pezsgőt. Ekkor betoppant Barbie és mérgesen azt mondta: „Ki itta meg az összes bort?!” – Nem én voltam! – védekezett Bart, Shelly csipogós hangján. – Akarsz játszani? – Kösz, nem – hárította el Barthélemy. De aztán leguggolt, felkapott egy szűk trikót viselő Barbie-t és azt dünnyögte: – Hogy ennek micsoda dudája van! Venise megnyomkodta a Barbie mellét, közben azt mondta: „töf töf”. A legnagyobb és a legkisebb testvér felnevetett. Szemlátomást hasonló volt az érdeklődési körük. Siméon a hátuk mögött megköszörülte a torkát. Bart megfordult. A két másik Morlevent gyerek egymás mellett ült a díványon és olvasott. Morgane a Kicsi ház a nagy erdőben-t, Siméon a Társadalmi szerződést. – Mind a ketten szellemileg koraérettek vagytok? – kérdezte tőlük Bart. – Vagy csak Siméon? – Én egy osztállyal járok feljebb – közölte Morgane –, és mindenből a legjobb vagyok. – Kivéve tornából – emlékeztette nagylelkűen Venise. – A sport a hülyéknek való – zárta le a kérdést Siméon.

– Én sokat sportolok – mondta Bart, csak hogy lássa, mit szólnak. – Akkor te hülye vagy – kuncogott Venise. – Csak röhögj! – morogta Bart. – Nem vetted észre, hogy ebben a családban párosával vagyunk? Van egyszer Morgane meg Siméon, akik irtó okosak, de nagyon rondák, és mi, akik hülyék vagyunk… – De nagyon szépek – fejezte be minden rosszindulat nélkül Venise. Morgane megjegyezte, hogy a Csimbók herceg meséjében is így van. – Csimbók nagyon rút, de iszonyú okos. A hercegnő pedig gyönyörű, de tök buta. – És hogy végződik? – tudakolta Barthélemy. – Hét országra szóló lakodalmat csaptak és boldogan éltek, míg meg nem haltak – szavalta Venise. – Oh, boy! – nyögte Bart. – Szóval mindketten meghülyültek. A Morlevent gyerekek felkacagtak. Bart fütyörészve ment ki a narancsléért. Miért érezte magát egyszeriben ennyire elégedettnek? Váratlanul tört rá, ahogy meglátta a nappalijában táborozó gyerekeket. Ő a legidősebb Morlevent testvér, ez észbontó! – Milyen filmet akartok megnézni? – tette le a poharakat az asztalra. – Állítólag a Joe, az óriásgorillát is ve… A mondata félbemaradt. Eszébe jutott a barátja, Léo. Nemsokára be fog állítani. – Siméon, beszélnem kell veled, mint férfi a férfival – mondta hirtelen Bart, és intett az öccsének, hogy álljon fel és kövesse. A konyhába húzódtak. Siméon, aki furcsamód fáradtnak érezte magát, nekitámaszkodott a mosogatónak. – Van egy barátom, aki mindjárt itt lesz – kezdte Bart, öccse pólójának a gallérját lapogatva. – Érted, ugye? Hogy milyen barát? Szóval, akivel járok. Siméon szemét lesütve egy repedést fixírozott a konyhakövön.

– Tudod, az a gond, hogy Léo iszonyúan kisajátító típus, az a fajta, aki még a pulcsidra is féltékeny, ha túl gyakran veszed fel. Siméon sóhajtva a mennyezetre emelte a szemét. Bart továbbra is a gallérja lesimításán ügyködött. – Nem hiszem, hogy tetszene neki ez a história, hogy gyám lettem – folytatta Barthélemy. – Mi lenne, ha azt mondanánk neki, hogy a szomszédasszony gyerekei vagytok? A felső szomszédé. Ismerem. Egy szerencsétlen tyúk, akit folyton gyepál a férje. Bart szánakozása jeléül kurtán felnevetett. – Majd azt mondom, nálam hagyott benneteket addig, amíg elment bevásárolni? Hm? – Vasárnap nem szokás bevásárolni menni – pöckölte le Siméon a bátyja kezét magáról. – Nem, vasárnap tényleg nem – ismerte el Bart. – A szellemileg koraéretteknek gyakorlatias az észjárásuk. Akkor inkább mondjuk azt, hogy kívül rekedtetek. Igen, ez jó lesz. A felső szomszéd nem találja a kulcsait. Van belőlük egy másolat az anyjánál, kinn, Juvisy-ben. Igen, ez az. A szomszéd beadott titeket hozzám addig, míg elmegy a kulcsokért Juvisybe… Valami gond van a pólóddal. Folyton felkunkorodik a gallérja. – Biztos vagy benne, hogy a pólómmal van gond? – kérdezte fojtott hangon Siméon. A két testvér farkasszemet nézett egymással. – Én igyekszem – türtőztette magát Barthélemy. – Te is erőltesd meg magad egy kicsit, rendben? Siméon ajka idegesen megrándult. Beleharapott. – Felvilágosítom a lányokat – tolta félre Bartot. – Miről? – húzta vissza a pólójánál fogva a bátyja. – Arról, hogy a szomszédasszony gyerekei – felelte keserű mosollyal Siméon.

Innentől kezdve furcsa íze volt mindennek, a narancslének, a hamburgernek, a jégkrémnek. Véríze.

Léo pont a kávéra toppant be és hátrahőkölt, amikor meglátta a Morlevent gyerekeket a nappaliban. – Ezek meg kik? – A szomszédasszony gyerekei – vágta rá gyorsan Bart. Venise azonban szükségét érezte, hogy megmutassa, ügyesen megjegyezte a mesét. – A felső szomszéd néni elveszítette a kulcsait, ezért a gyerekeit Bartnál hagyta. Elmegy a másik kulcsáért Juvisybe, aztán visszajön, hogy elvigyen bennünket, akik az ő gyerekei vagyunk. – Kérsz egy kávét, Léo? – kérdezte Bart, mintha az elhangzottaknál mi sem lenne természetesebb. – De 'gész álló délután tutujgatod őket, 'gy mi? – kérdezte Léo, és ugyanolyan szúrósan nézett vissza Siméonra, ahogy a fiú rá. – Hatig – mondta Bart. – De hát ez agyrém! – csattant fel Léo úgy, hogy a hangja átcsúsztam a magasabb regiszterbe. – Megzakkant az a nő! És te sem vagy magadnál, hogy belementél eb… Csöngettek. A két fiatalember egymásra nézett. – Na azért! Mégiscsak összeszedi az ivadékait – dünnyögte Léo. – Az meglepne – mormogta maga elé Bart. Venise az ajtóhoz iramodott. A küszöbön egy nő állt, az egyik kezét a homlokára szorította. – Szervusz, kicsim! – mondta halkan, mintha attól tartott volna, hogy valaki meghallja. – Morlevent úr itthon van? A felső szomszéd vagyok… A valóságot a kitalált mesével keverve Venise megkérdezte:

– Megtaláltad a kulcsod? A fiatal nő meglepettnek tűnt. Elvette a homlokáról a kezét. – Épp ezért jöttem Morlevent úrhoz. A férjem bezárkózott a lakásba, és nekem nincs kulcsom. – Az anyukádnál van, Juvisyben – emlékeztette Venise. – Nekem nincs anyukám – hebegte a szomszédasszony, s kezdett egyre tanácstalanabbá válni. – Nekem sincs – mondta széles mosollyal Venise, mintha valami örömteli egybeesésről lenne szó. – Mi van a homlokoddal? A nő kitért a kérdés elől. – Morlevent úrral szeretnék beszélni. Itthon van? – Hírnöki jelentősége teljes tudatában Venise szélesre tárta a nappali ajtaját és bejelentette: – A szomszéd néni az, de még mindig nincs kulcsa! – Csak vigye innen a kölykeit – mormogta Léo –, minél előbb, annál jobb. De a családi jelenetnek máris vége szakadt. Morgane és Siméon értetlenül bámult a szomszédasszonyra. – Oh, boy! – motyogta Bart, akinek az agya végképp leblokkolt. – Nem tudtam, hogy vendégei vannak, Morlevent úr – mentegetőzött a szerencsétlen fiatal nő. Siméon három másodpercet adott magának arra, hogy reagáljon. Egy, kettő… – Anya! – kiáltott fel. – De hát mi történt veled? Már megint beverted a fejed a páraelszívóba? Gyere, tegyünk rá jégkockát. Azzal a könyökénél fogva elkapta a szomszédot és húzni kezdte a folyosó felé. A nő alig tiltakozott, hamarosan mindketten a konyhában voltak.

– Idehallgasson, ez egy eszement história – mondta neki ekkor Siméon. – Barthélemy idióta hazugságokba keveredett azért, hogy elhitesse a barátjával, hogy mi a maga gyerekei vagyunk. Néhány tökéletesen világos mondattal Siméon vázolta a helyzetet és megnyugtatta a fiatal nőt. – Mi van a homlokával? – kérdezte végül. – Á, semmi. Csak beütöttem a… – A páraelszívóba? – fejezte be helyette Siméon. – Nem, azt én találtam ki. A fiatalasszony ránézett a különös fiúra. Annyi szánalom csillogott kerek szemüvege mögött, hogy a nő a kezébe temette az arcát és sírva fakadt. – Ne sírjon! – hebegte Siméon, maga is könnyekkel küszködve. Annyit látta sírni az anyját, amikor az azt hitte, senki nem látja. – Kinn rekedtem – zokogta a szerencsétlen nő. – Azt mondta, tűnjek a francba, menjek strichelni, másra úgysem vagyok jó. Nem tudom, hová menjek. – A rendőrségre. – Jaj, dehogy! Meg fog ölni! Rémült mozdulattal törölte meg a szemét. – Maga még túl fiatal – mondta Siméonnak. – Nem kell ilyesmivel foglalkoznia. – Hogy hívják? – Aimée-nek. Siméon akaratlanul is elmosolyodott. – Igen, tudom, furcsa név2 – jegyezte meg szipogva Aimée. – Én pedig Siméon vagyok. Akarja, hogy együtt elmenjünk a rendőrségre? 2

Aimée franciául azt jelenti: „szeretett”. – a ford.

Aimée alaposabban szemügyre vette a hihetetlen fiút. – Nem, nem! – hárította el határozottan. – Ez az én dolgom. Aztán látva, hogy Siméon arcára kiül a gyötrődés, az egyik kezét a vállára tette. – Ne is törődjön vele! Nem most veszünk össze először. Majd elrendeződik. Siméon legszívesebben könyörgött volna neki: „Ne igyon vécékacsát!” De nem volt hozzá ereje, csak bólogatni bírt. – Kérhetek magától egy szívességet, Aimée? – kérdezte végül. – Tegyen úgy, mintha az anyánk lenne, és vigyen el minket. Bart pácban van. Egy pillanattal később Aimée homlokára szorított mosdókesztyűvel és mosolygó ajkakkal tért vissza a nappaliba. – Tessék, máris jobb – mondta. – Muszáj lesz kicseréltetnem azt a páraelszívót. Elnézést kérek a zavarásért, Morlevent úr. – És a kulcsaid? – tudakolta Venise, aki tudni akarta a történet végét. – Hát nem érted? Mama megtalálta, be volt csúszva a kabátja bélésébe – vágta rá Siméon, akit most már senki nem hozhatott zavarba. – Gyerünk, lányok, indulunk! – Hová? – kérdezte egy emberként a két kislány. – Hát moziba! – felelte Siméon, jelentőségteljesen nézve rájuk. Morgane Aimée felé fordult és meglehetős természetességgel azt rikkantotta: – Szuper! Köszi, mama! Siméon nagyon büszke volt a húgára.

A Morlevent gyerekek csakugyan moziba mentek. Siméon egy régi fekete-fehér amerikai filmet választott, szinkronizálatlan változatban.

Morgane egész végig a feliratokat olvasta a húgának, a teremben lévő felnőttek nagy örömére. Mire visszaértek Barthélemyhez, majdnem hat óra volt, Léo már elment. A konyhában Bart a pólójánál fogva újra elkapta az öccsét. – Figyusz, a családvédelmisnek nem kellene elmesélni azt, ami ma délután történt. Az a nő egy mószermaris. Mindent jelenteni fog a bírónak, annak meg ismerem a fajtáját. Kedvesnek látszik, de kőkemény a csaj. Le fog teremteni. A bátyja gyerekességétől Siméonnak még a hangja is elakadt. – Veled meg mi van? – kiáltott fel hirtelen Bart és rémülten hátrahőkölt. Siméonnak eleredt az orra vére. Csak úgy, magától. – Oh, boy, nem bírom a vér látványát – nyöszörögte Bart a falnak támaszkodva. – El fogok ájulni. Siméon elővett a zsebéből egy zsebkendőt és az orrára szorította, hogy elállítsa a vérzést. Kicsit szégyellte magát. Ez időnként előfordult vele, mióta… Igen, azóta. – Elállt? – kérdezte néhány másodperc múlva elhaló hangon Bart. A két testvér ismét szemtől szemben állt egymással. – Bocsánat – préselte ki magából Siméon. – Nem… én kérek bocsánatot. Bart tétova kézzel még egyszer megpróbálta lesimogatni Siméon gallérját. Most döbbent csak rá, fizikailag milyen leromlott állapotban van az öccse. – Nem gondolod, hogy valami bajod van? – mormogta. – Nem. NEKED van bajod.

–––––––– Negyedik fejezet, –––––––– amelyben veszélybe kerül a testvéri egység

FOLYTON VENISE KÉPE LEBEGETT ELŐTTE. Ahogy a kislány megy előre a bíró irodájában, karját Barthélemy nyaka köré fonja és megcsókolja. Mindig ugyanaz a jelenet, mindig ugyanaz a gyötrelem. Ez a kislány az övé. Az, akit megtagadott tőle az élet. Josiane akarta őt. A zsigerei mélységes mélyéről akarta. – Hogy döntött a gyámságot illetően? – kérdezte Laurence-tól, olyan hangon, amely igyekezett nem remegni. Josiane Morlevent bejelentkezett a bírónőhöz ezen a január huszadikai csütörtökön. Ugyanabban az irodában volt, ugyanazon a széken ült. Ő azonban már nem volt ugyanaz. – Egyelőre Barthélemynek ajánlottuk fel a gyámságot, aki hajlik is rá, hogy elvállalja – felelte Laurence. – „Barthélemynek nevezi” – figyelt fel rá azonnal Josiane. A féltékenység a szívébe vájta agyarát. Miért szeretik az emberek Barthélemyt? – Gondolja, hogy ez a legjobb választás? – vetette fel Josiane olyan hangon, amely elkezdett remegni. – Az a probléma, hogy nincs más választásunk – ismerte el Laurence. – És ha én elvállalnám? A bírónő felvonta a szemöldökét. Nocsak, nocsak, a szemészorvos az úri negyedből meggondolta magát. Lassan már túl sok gyámja is lesz

a Morlevent gyerekeknek. Csakhogy Laurence jól emlékezett arra, hogy Josiane kizárólag a kis Venise iránt tanúsított érdeklődést. – Arról szó sem lehet, hogy elszakítsuk egymástól a testvéreket – figyelmeztette. – Csodálatos, mennyire összeforrottak, mennyire szolidárisak. – Engem is pont ez hatott meg – füllentett Josiane. – Eleinte legfőképpen a kicsi hódított meg, aki annyira… A Barthélemy ölében trónoló Venise képe ismét szíven ütötte, és ettől egy pillanatra fájdalmasan elakadt a lélegzete. – Aki annyira természetes – szedte össze magát. – De a két nagyobb is igazán… igazán… Kétségbeesetten kutatott egy dicsérő jelző után. Ő ugyanis nevetségesnek találta őket. – Igazán érdekes – bökte ki végül látszólagos meggyőződéssel. – Siméon intellektuálisan koraérett – mondta a bírónő olyan elégedettséggel, mintha ebben neki is lenne valami érdeme. – Találkoztam Philippe úrral, az igazgatójával. Biztos benne, hogy Siméon dicsérettel fogja letenni az érettségit. Tizennégy évesen! – Figyelemreméltó – ismerte el Josiane, megsejtve, hogy az intellektuális teljesítmény elkápráztatja a bírónőt. – És a nagyobbik kislány? – Morgane? A tanítónője idegeire megy, mert folyton felhívja a figyelmét a hibákra, amelyeket a táblán elkövet. Josiane Morlevent elnevette magát, és ez a nevetés oldottabbá tette a légkört. A szemészorvos ekkor úgy döntött, mindent egy lapra tesz fel: a nők között szokásos bizalmas kitárulkozáshoz folyamodik. – Valamit el kell önnek mondanom, bírónő. Az az érzésem, hogy a gondviselés küldte az utamba ezeket a gyerekeket. A férjemmel három éve próbálkozunk, hogy gyermekünk szülessen. Még mesterséges megtermékenyítéssel is kísérleteztünk. Sajnos azonban…

Laurence az előtte lévő aktára sütötte a szemét. Ő legfeljebb a Nestlé csokitól eshetne teherbe. – Harminchét éves vagyok – folytatta Josiane. – Olyan gyorsan telik az idő… Laurence harmincöt volt. – Persze, megértem – mondta hűvösen. – De Bart a kis Morleventok legközelebbi rokona. „Bart! Bartnak nevezi!” Josiane legszívesebben toporzékolni kezdett volna. Miért szeretik jobban az emberek az öccsét? Gyerekkora óta így van ez, azóta, hogy beférkőzött az anyja es őköze. Az anyjuk is őt szerette jobban. Mindig mindenki Barthélemyt szerette jobban. – De mégis, bírónő: tisztában van azzal, mi Barthélemy? A harag hirtelenjében átszakította a gátat, messzire sodorva a Rodier pulóvert és a jó modort. – Merthogy, végtére is, Bart egy homokos, aki melegbárokban szedi fel a „hódításait”! El tudja képzelni, milyen példa lenne ez a gyerekeknek? Laurence egyre merevebb lett. Neki ugyan senki nem fogja megmondani, milyen döntést hozzon. – Asszonyom – szólt fagyosan –, én a Morlevent gyerekek érdekében cselekszem. Kizárólag ezt tartom szem előtt. – Nos, kérem, gondolja át, hogy Barthélemy nem jelent-e veszélyt a kiskorúakra. A célozgatás visszataszító volt. – Nem mondhatja majd, hogy én nem figyelmeztettem – zárta le Josiane. – Én is a gyerekek érdekében cselekszem. Azzal távozott, Laurence-t csillapíthatatlan kakaóéhségben hagyva.

Ezt elrontotta. Csak azt érte el, hogy maga ellen hangolta a bírót. Maradt a szociális asszisztens. – Bizonyára barátságtalannak tűntem az első találkozásunk során – kezdte Josiane Morlevent, amint leült Bénédicte-tel szemben. A XI. kerület egyik sörözőjében beszéltek meg találkozót. – De, de, tisztában vagyok vele, milyen ellenszenves tudok lenni – erősködött Josiane. – De úgy éreztem, irányítani akarnak. Nem szeretem, ha beleszólnak a dolgaimba. Bénédicte bólintott. Ő sem szerette. – Érzéketlen azonban nem vagyok. A kis Morlevent-ok tragédiája mélyen megérintett – tette hozzá Josiane. – Tenni szeretnék értük valamit. Bénédicte lépre ment. A jóakarat az ő terepe volt. Szélesen rámosolygott Josiane-ra. – Pontosan erre van szükségünk: jó szándékú emberekre, hogy összeállíthassuk a családtanácsot. A kis Morlevent-ok édesanyja azonban olyan elszigetelten élt, hogy egyelőre nem találtam mást, csak a kicsi dadusát. Ráadásul az az asszony olvasni is alig tud… Josiane felettébb érdeklődő arcot vágott. De oda se figyelt. – Nem találja egy kicsit furcsának olyan valakire bízni gyerekek fölötti gyámságot, mint Barthélemy? – szólalt meg egyszer csak. – Á… Igen, értem, mire céloz – felelte Bénédicte. Ő nem merte felvetni ezt a kérdést a gyámügyi bírónak. Inkább általánosságokba menekült. – Tudja, a társadalom fejlődik, a dolgok változnak. A bejegyzett élettársi kapcsolat után előbb-utóbb az örökbefogadást is lehetővé teszik majd a homoszexuális pároknak. – Én is éppoly nyitott gondolkodású vagyok, mint ön – biztosította Josiane. – Egyébként is Bart magánélete kizárólag rá tartozik.

Bénédicte elragadtatva bólogatott. A tolerancia, a mássághoz való jog – ez volt az ő katekizmusa. Épp ezért igencsak leesett az álla, amikor Josiane így folytatta: – Csak az a gond, hogy Barthélemy az erre szakosodott bárokban flörtöl és fűt-fát hazavisz. El tudja képzelni, milyen hatással lenne ez a gyerekekre, hm? A kis Venise-re? Bénédicte ezúttal sajnálkozva csóválta meg a fejét. – Megnyugtatom – hebegte –, hogy Bart nagyon normálisan viselkedik a gyerekekkel. Vasárnap még a Joe, az óriásgorillára is elvitte őket. Minden remekül ment. „Bartnak nevezi!” – jegyezte meg bosszúsan Josiane. De nem engedte, hogy úrrá legyen rajta a harag, beérte annyival, hogy gondterhelt arcot vágott. – Remélem, igaza van. Felsóhajtott. – Nem is gondoltam volna, hogy egy családvédelmi asszisztens munkája ennyire kényes. Végső soron bármi történik a gyerekekkel, azért erkölcsileg ön a felelős. E megnyugtató szavak után Josiane kifizette a kávékat és felajánlotta, hogy egyik hétvégén vendégül látja Venise-t. – Van egy villám Deauville-ben. Szüksége lenne egy kis levegőváltozásra annak a kislánynak. Bénédicte, aki teljesen össze volt zavarodva, megígérte, hogy beszél róla a kicsivel.

A Morlevent gyerekek nem is gyanították, milyen veszély leselkedik testvéri egységükre. Csak annyit tudtak, hogy Venise-t nemsokára meghívja Josiane. A következő szombaton Bart felhívta Mériot urat, az

otthon igazgatóját. Venise nála felejtette az egyik Barbie-ját, Siméon pedig a Társadalmi szerződést. Bart felajánlotta, hogy elviszi őket. – Puszi! – fogadta Venise, karját úgy nyújtva a plafon felé, mint egy aprócska filmcsillag. – Spéci a kis családi odútok – viccelődött Bart. – Tessék, zsenikém, a könyved. Siméon szokása szerint a padlószőnyegen ült, hátát a falnak vetve. Kinyújtotta a karját, hogy elvegye a könyvet. Barthélemy az egyik .ígyra huppant le, a plüssállatok közé. A másik ágyon Morgane a házi leiadatát próbálta megcsinálni maga alá húzott lábakkal. Venise az öt Barbie babáját az ablak alatt fektette le. – Nesze, tyúkész, itt a Barbie-d – hajította oda Bart a babát Venisenek. – Köszönöm – kapta el a kicsi a levegőben. – Szerelmeskedni fog a másikkal, aki nagyon egyedül van. – Oh, boy! – kiáltotta Barthélemy, aki ekkor vette észre, hogy a Barbie kisasszonyok párosodnak. – Ti aztán nem zavartatjátok magatokat, lányok! – Nincs Kenem – védekezett Venise. – Mit gondolsz a tesódról? – kérdezte Siméon Bartot. A fiatalember arcán megjelent az elbűvölő, gödröcskés mosoly. Oda volt Venise-ért. – Csúcs – mondta. – Josiane-ról beszélek – pontosított Siméon. – Nem csúcs – helyesbített Bart. – Meg akarja hívni Venise-t magához, Deauville-be. – Az ciki – fintorgott Bart. – Tudnál néha-néha valami összefüggőt is mondani? – pirított rá Siméon.

– Igen, főnök. Josiane egy férjet, egy plazmatévét, egy deauville-i villát és egy szőke kislányt kért a Télapótól. A Télapó nem olvasta végig a listát. Ha Josiane utálta az öccsét, Bart sem maradt adósa. – El fogja orozni Venise-t – jósolta Bart, akinél nem számított, hogy egy ostobasággal több, vagy kevesebb. – Mi az, hogy „eloroz”? – kérdezte Venise. Morgane felemelte az orrát a füzetéből. – Azt jelenti, hogy elrabol és bezár. Venise felüvöltött: – Nem akarok Deauville-be menni! Siméon szükségesnek érezte, hogy újra kézbe vegye a dolgokat. – Pow-wow – rendelkezett. A három gyerek egy pillanat múlva már törökülésben kuporgott a szőnyegen, takaróval a vállán. – Mi az, mit csináltok? – érdeklődött Bart. Morgane elmagyarázta: – Így szoktunk döntést hozni. – Király – bólintott Bart. – Én is csatlakozhatok? – Igen – mondta Siméon. – De a hülyék csak utoljára szólhatnak. – Kösz az infót – telepedett le melléjük a padlóra Bart. Siméon összefoglalta a tényeket: – Josiane Morlevent-t az apánk a nevére vette. – Feltette a nevére? Azt hogy? – kotyogott közbe szeleburdin Venise. – Már elmagyaráztuk, hogy ez mit jelent! – ripakodott rá egyszerre a két nagyobb. A kicsi mindkét kezét a szájára tapasztotta, hogy jóvátegye a baklövést.

– Ccc, hihetetlen, hogy valaki ennyire ostoba legyen! – ciccegett félhangosan Bart. – Na és te? – feleselt Venise, és egy kézmozdulattal csöndre intette. – Josiane tehát örökbefogadás révén féltestvérünk – folytatta Siméon. – Nem fogja elrabolni Venise-t. Ez abszurdum. – Marhaság – fordított Morgane. – Ugyanakkor én személy szerint nem találom túl rokonszenvesnek a részéről, hogy Venise-t meghívta, bennünket meg nem. Barthélemy felemelte a kezét, mint az iskolában. – Josiane sznob. Nem fog veletek korzózni a deauville-i tengerparti i sétányon, Morgane-nal és veled, a klepa fületekkel meg a nyomszi orrotokkal. – Ha nem szégyelltél volna minket – vágott vissza Siméon –, nem mondtad volna rólunk azt, hogy a szomszédasszony gyerekei vagyunk, te vagy a sznob. A két fivér ismét dacosan nézett farkasszemet egymással. – Siméon, ne mondj csúnyákat Bartra, mert különben rajzolok neked egy ördögöt – nyafogott Venise. – Ez az, rajzolj neki ördögöt! – biztatta Bart gyerekes hangon. Venise már fel is állt, készen arra, hogy engedelmeskedjék idősebb bátyjának. Siméonnak szörnyű sírhatnékja támadt. Megcsavarta a csuklóját, hogy elmúljon. – Ugyan, csak vicceltem! – visszakozott Bart és gyengéden hátba vágta Simeont. – Ne húzd úgy fel magad! Már hülyéskedni sem lehet? Válaszképpen Siméon ökle a mellkasa közepén csattant. Siméonnak jobban fájt az ütés, mint a bátyjának, de Bart úgy tett, mintha kétrét görnyesztené a fájdalom. Venise abban a pillanatban a segítségére sietett és püfölni kezdte Siméont. Morgane zokogásban tört ki. – Elnézést! Elnézést! – ismételgette egy hang.

A bírónő állt az ajtóban. Siméon a falhoz támaszkodva felegyenesedett. Barthélemy elkapta a kicsit, hogy ne rugdossa tovább a bátyját. Morgane viszont tovább bömbölt. – Fáj valamid? – kérdezte aggódva a bírónő. – Csak az, hogy kle… kle… – csukladozta Morgane. – Hallgass! – súgta neki Siméon. – Hogy klepa fülem van! – omlott össze a kislány. – Siméon megverte Bartot! – árulkodott Venise. – Azért, mert Bart… mert Bart gonosz! – zokogta a nővére. A bírónő a legnagyobb testvérhez fordult. – Megmagyarázná, Morlevent úr? Barthélemy, aki a háta mögé dugta a kezét, mint valami feddhetetlen mintagyerek, zavart fintort vágott. Siméon jobbnak látta kihúzni a csávából. – Semmi komoly – mondta kissé bűntudatos arcot vágva. – Morgane és én összekaptunk. Barthélemy közbe akart lépni, és én megütöttem. A Morlevent testvérek némán tiszteletben tartották Siméon hazugságát. – Ez nem valami szép dolog – dorgálta meg szelíden Laurence, és arra gondolt, a zsenik óhatatlanul kicsit nehezen kezelhetők. – Ha már itt van, Barthélemy: önnek is mondanom kell valamit. „Morlevent úr” helyett a bírónő szája újra visszaállt a „Barthélemy”-re. A helyzet normalizálódott. Bart ezt kihasználva Laurence-ra kacsintott, de az úgy tett, mintha nem vette volna észre. – Akkor jöjjön, Siméon – tette hozzá. Hármasban mentek be az igazgatói irodába. – Siméon – kezdte a bírónő –, azért jöttem, hogy tudassam önnel: immár két gyámjelölt is van az ön és a húgai számára. Jóból sosem árt a sok.

Rámosolygott a két fivérre, akik furcsamód ugyanazt a testtartást vették fel: összefonták a karjukat és felvonták a szemöldöküket. – Mi ez a kavar? – morogta Bart. – Ki a fene a másik gyám? – Az ön nővére. – Hát ez nem lehet igaz! – fakadt ki Bart. – Amióta megszülettem, így van! Mihelyt kapok egy új játékot, rögtön kell neki! Csakhogy én vagyok a gyám! Hm? Ugye én vagyok? Siméon és a bírónő lesújtva nézett össze. – Ne, ne, várjanak! – mondta Bart, akit hirtelen elfogott a nyugtalanság. – Leállok az idétlenkedéssel. Ők az én testvéreim! – Ezt senki nem vitatja – mondta Laurence. – De a gyámság súlyos felelősség, amit meg kell osztani. Úgy tervezzük, hogy a gyám mellé gyámellenőrt nevezünk ki bíróságilag. – Ellenőrizni akarnak, mi? – rikácsolta Bart. – Oh, boy! Már megint Josiane fog parancsolni. A bírónőnek sikerült lecsillapítani Barthélemyt. Senki nem túrhatja őt ki a legidősebb báty helyéről. Ami pedig a gyámságot illeti, még semmi sem dőlt el, és a gyerekeknek is lesz beleszólásuk. Aztán Laurence visszament a lányokhoz és elmagyarázta Morgane-nak, hogy a füle mögé tett fejpánt nem szerencsés ötlet. Aztán megcsodálta az ördögöt, amit Venise az előbb rajzolt, anélkül, hogy elidőzött volna a nagybetűkkel alárótt kommentáron: „SIMEON HÜJE”. Végül az említett Siméonnak azt tanácsolta, menjen el orvoshoz. Tényleg rosszul nézett ki. Az utcára érve Laurence azt mondta magában, lehet, hogy szerencséje van, hogy se gyereke, se testvére. Egy tábla csokoládénál legalább világosan látszik, hol az eleje és hol a vége; ellenben a családi históriáknál…

Josiane Morlevent sem váratott sokáig magára. Már hétfő este vacsoraidőben odatelefonált a gyermekotthonba és meghívta Venise-t Deauville-be. A kicsi, aki igen büszke volt rá, hogy személyesen őt kérték telefonhoz, visszaült a nagyok mellé az asztalhoz és azt mondta: – Megnézem a tengert Josiane-nal. – Nagyszerű – felelte Siméon. – Csakhogy, ha túl kedves vagy Josiane-nal, akkor ő majd túl gyakran akarja, hogy nála legyél. És mi nem fogunk többé látni téged. Venise szeme megtelt könnyel. A tengert látni akarta, azt viszont nem, hogy elorozzák. Ő maga találta meg a megoldást: – Csak KICSIT leszek kedves. De Venise még csak ötéves volt. A puszi és a dédelgetés legyőzte az elhatározását, meg talán a szép autó, a villa, a kert is… Josiane előtt pedig feltárult, mi az igazi boldogság: Deauville utcáin kéz a kézben sétálgatni egy kislánnyal. Az emberek megfordultak Venise után: megcsodálták a tengeri szél csípte arcocskáját, a körhinták előtt izgatottan csillogó szemét, sztáros pózait a sétány deszkapallóján. – Imádni való – hajtogatta Josiane a férjének. – Te nem úgy találod, François? A nap elején François Tanpié több mint tartózkodó volt a lánykával. Minden gyanús volt neki, ami a Morlevent-októl jött. Barthélemy a fülbevalójával, az affektáló hangjával és az idétlenségeivel számára maga volt a megtestesült lidércnyomás. Amikor azonban Venise egy rajzot nyújtott át neki egy szívvel, „mert szeretlek”, a szerencsétlen flótás máris behódolt a bájos kék szemeknek. A nap végén a kicsi ideoda szökellt a néni és a bácsi között, meglehetősen egyenlően osztogatva a puszijait. Valóságos szívfájdalom volt vasárnap este, amikor vissza kellett vinniük a folie-méricourt-i gyermekotthonba. – Szegény kis drága! Azon a szörnyű helyen! – borzongott Josiane.

A visszaúton, míg Venise bóbiskolt, Josiane és a férje gyámságról, felügyeletről és örökbefogadásról beszélgetett. Amikor a társalgás Barthélemyre terelődött, a kicsi, szemét továbbra is csukva tartva, fülelni kezdett. – Szervusz, kincsem! – búcsúzott Josiane könnyben úszó szemmel. – A következő hétvégén újra eljövök érted. Legyél jó kislány az oviban és egyél rendesen! François Tanpié is teljesen elveszítette a fejét és az ő „fehér és rózsaszín hercegkisasszonyának” nevezte Venise-t. – Puszi! – felelte neki a kislány álmos arccal. Nagyon örült, hogy újra a kis kuckójában lehet a nővérével. – Nos? – kérdezte Morgane. – Szép volt a tenger? – Aha – felelte lagymatagon Venise. Elkezdte levetni a ruháit, majd félig levetkőzve lezuttyant az ágyára. – Mi az, hogy homokszekszális? Morgane nem volt benne biztos, hogy ismeri ezt a szót. – Majd kérdezd meg Siméontól. A reggelinél Venise részletesen beszámolt a bátyjának a hétvégéjéről. – A következő hétvégén is elmegyek – fejezte be Venise. Siméon elégedetlenül csóválta a fejét. – Na, látod. Josiane máris kezd elválasztani minket. Túl kedves voltál. – Pedig csak EGY szívet rajzoltam François-nak! – tiltakozott Venise. Siméon és Morgane sötét pillantást váltott. A kishúguk naivitása már nem mulattatta őket. A felnőttek azon voltak, hogy feldúlják a Morlevent testvérek egységét.

– Igaz, hogy Barthélemy homokszekszális? – kérdezte hirtelen Venise üde hangocskája. – Pszt! – szólt rá Siméon a szomszédos asztalok felé lesve. – Hol hallottad ezt? – Az autóban. Josiane mondta. Abból, amit megjegyzett, úgy tűnt, a kicsi nem sok mindent értett. – Szóval mi az a homokszekszális? – kérdezte egészen halkan. Siméon szokásától eltérően tétovázott. Aztán elszánta magát: – Olyan fiú, aki fülbevalót hord. Venise józan kis elméje máris levonta a következtetést: – Hát akkor Josiane nem szereti a fülbevalósokat – szögezte le.

–––––––– Ötödik fejezet, –––––––– amelyben Barthélemy megosztja a receptjeit a szomszédasszonyával

BART ÚGY ISMERTE MEG LÉÓT, hogy munkát keresett. Egy régiségkereskedés kirakatában ezt olvasta: „GYAKORLATBAN JÁRTAS ELADÓT FELVESZÜNK”. Bart egy sor gyakorlatban jártasnak érezte magát, többek között görkorival felvonulni a Melegfesztiválon és dinoszauruszokat lövöldözni Lara Croft vadászpuskájával. Jelentkezett hát az üzlet vezetőjénél. Sápadt, cérnahangú fickó volt, keskeny vállal és még keskenyebb látókörrel. Léo volt az. A két fiatalember közül Bartnak volt nagyobb lakása. Ezért úgy volt, hogy Léo odaköltözik hozzá, és Bart ezen a februári reggelen egyedül téblábolt egy halom kicsomagolásra váró doboz körül. Sóhajtozva épp arra készült, hogy kinyissa az egyiket, amikor csöngettek. A bírónő volt, aki kétségkívül nagyon a szívén viselte a Morlevent-ügyet. Amikor meglátta a csupa mosoly Bartot a küszöbön, a torkos Laurence legszívesebben még két gödröcskét rajzolt volna a fiú arcára. A fogával. – Nem zavarom? Bart bevezette a nappaliba, és mivel elvből előnyben részesítette a hazugságot az igazsággal szemben, a dobozokra mutatva elmagyarázta, hogy egy csomó régiséget vásárolt egy árverésen. – Á, remek! – mondta a bírónő és levette a kabátját. – Igaz is: ön egy régiségkereskedőnél dolgozik…

A kabátját az egyik székre terítette, s Bart ekkor élete nagy felfedezését tette. A bírónőnek testhezálló pulóverében ugyanolyan előnyei voltak, mint a trikós Barbie babának. Onnantól kezdve egy szót sem fogott fel abból, amit a nő mondott, csak érdeklődően hümmögött, nehogy felbosszantsa. Laurence Siméonról beszélt, Deauville-ről, a hétvégéről, Bart meg csak bámulta, ahogy gesztikulál és tovább hümmögött. Olyan közel húzódott hozzá, amilyen közel csak tudott anélkül, hogy elriassza, és az anyai domborulatoktól rabul ejtve legszívesebben a torka mélyéről dorombolni kezdett volna. – Szóval benne van? – kérdezte tőle a bírónő. – Persze, persze, semmi gond. Égett a füle, puszit szeretett volna. – Tehát akkor Bénédicte elhozza önhöz Morgane-t és Siméont szombaton, úgy tizenegy óra tájban. Bart kizökkent a kábaságából. – Micsoda? – kérdezte. – Ez a legjobb megoldás – bizonygatta Laurence. – Ön pedig vasárnap este visszaviszi őket az otthonba. Barthélemynek ekkor esett le, hogy épp most sózták a nyakába egész hétvégére a két nagyobb Morlevent gyereket. Léo le fogja tépni a fejét. De ahogy kikísérte a bírónőt, megnyugodott, arra gondolva, hogy Léo még mindig úgy tudja, a Morlevent testvérek a szomszédasszony gyerekei. Elég, ha továbbra is azok maradnak.

Barthélemy pont aznap este kapott hírt Aimée-ről. Hangfoszlányokkal kezdődött, majd edénycsörömpöléssel folytatódott, végül tompa csattanással fejeződött be. A felette lévő lakás ajtaja becsapódott, és valaki lerohant a lépcsőn. – Á, hurrá! A legjobbkor! – örvendezett magában Bart.

Kinyitotta az ajtót és feltartóztatta a szomszédasszonyt. – Ööö… Aimée? Kérnék magától egy szívességet. A fiatal nő a korláthoz tapadt, visszanyelt egy meglepett kiállást. – De hiszen maga vérzik! – hátrált Bart egy lépést. Majd szemrehányó hangon hozzátette: – Irtózom a vértől. – Meg akart ölni – mondta a fiatalasszony, akinek az arcán vér és könny csörgött. – A szerdai rohama – jegyezte meg Bart. – Egy kis Xanaxot kellene a levesébe dobnia. A fiatal nő belépett a lakásba, miután a lépcsőházban egy utolsó rémült pillantást vetett felfelé. – Én is ezt csinálom Léóval, amikor túlságosan az idegeimre megy. Hopp, egy kis nyugtató a kávéjába. Utána nyugtom van. – Csak viccel, Morlevent úr – mondta kétkedve Aimée. – Mindent összevérez itt nekem – dohogott Bart. – Undorító. Menjünk a fürdőszobába. Aimée leöblítette az arcát. A bal szeme alatt elég mély vágás éktelenkedett. – Egy fedőt vágott hozzám – mondta. – Jobban tenné, ha a fedőket frizbire cserélné, az nem olyan éles – tanácsolta rendíthetetlen nyugalommal Bart. Aimée utána a kezét tartotta a hideg víz alá. Tisztán látszott rajta egy villa fogainak nyoma. Barthélemy iszonyodva megborzongott, de vidám hangon azt mondta: – Ja, jut eszembe, szombaton megint jönnek a gyerekei. – „A gyerekeim”? – ismételte meg Aimée. – Ó! Szóval nem mondta el az igazságot Léo úrnak? Bart megrázta a fejét. – De hát semmi rossz nincs abban, ha valaki a testvérei gyámja! – csodálkozott Aimée. – Miért nem mondja el neki?

– Maga nem ismeri Léót. Mindent gyűlöl, amit én szeretek. A muskátlijaimat cigarettával sütögeti. Léónak ez a tulajdonsága csaknem természetesnek tűnt Aimée-nek. Az ő férje széttépte a könyveket, amiket olvasott. – Egy kis szívességet fogok kérni magától, Aimée – mondta behízelgőn Bart. És elkezdte kisimogatni Aimée blúzának kissé gyűrött gallérját. – Léo szombaton nálam ebédel. Vagyis inkább azt kellene mondanom, hogy „nálunk” – helyesbített Bart szemérmesen lesütve a szemét. – Merthogy ideköltözik. – Biztos benne? – tudakolta szelíden a fiatal nő. – Abban, hogy ideköltözik? – Nem. Abban, hogy ez tényleg jó ötlet? Barthélemy egy modoros nemtörődöm mozdulatot tett a kezével. Majd újra a blúz gallérját vette kezelésbe. – Na szóval… Nagyon kedves lenne öntől, Aimée, ha úgy fél egy tájban beesne ide a gyerekekkel. Becsönget és felölti a megvert nő ábrázatát… Elgondolkodva vette szemügyre a szerencsétlen szomszédasszony arcát. – Szombatig nem fog túlságosan behegedni, ugye? Majd mondja azt, hogy… Azzal tökéletesen utánozta Aimée-t, amint nyugtalan pillantásokat vet hátrafelé: – …meg akart ölni. Tajtékzik. Morlevent úr, vigyázzon a gyerekekre! Nem szabad, hogy ezt lássák! Aimée arcán úgy suhant végig előbb a rémület, majd a megdöbbenés, végül a derültség, mint felhők árnyéka a földön. – Próbálja meg eljátszani ezt nekem – akart gyakorolni vele Bart. – Ha egy kicsit a kezét is tördeli hozzá, még jobb lesz.

Ehelyett azonban Aimée megfogta Bart kezét és azt mondta: – Maga őrült. A fiatalember arca elsötétült. – Tisztában vagyok vele – válaszolta. Majd a kishúga hanglejtését imitálva rimánkodni kezdett: – Légyszi, Aimée, ugye megteszed? A fiatal nő szája fintorba rándult. Bart ebből azt a következtetést vonta le, hogy beleegyezett. Arcon csókolta és a fülébe súgta: – Köszönöm. Attól kezdve kitűnő hangulatban telt a hétvégéje, egy pillanatra fel sem merült benne, hogyan reagál majd az öccse. – Vigyél vissza minket az otthonba – mondta neki Siméon, amikor Bart elővezette a kis színjátéktervet. – De miért? – csodálkozott Barthélemy. – Minden remekül megy majd. Elrejtelek benneteket a rettenetes férj elől a hétvégére, és vasárnap este hatkor úgy teszek, mintha visszaszolgáltatnálak titeket anyátoknak. Siméon dühösen vállat vont. Sületlenség. És Barttal mindig is így lesz. Eközben Josiane Morlevent kisajátította magának a kis Venise-t. Morgane pedig a nappaliban ült, a kanapén. A két fiú, akik kölcsönösen orroltak egymásra, ránézett a kislányra. – Mit csináltál a füleddel? – kérdezte tőle Barthélemy. Morgane ugyanis megvált a hajpántjától. Két kézzel felemelte a haját. – Elsummantottam – felelte elégedetten. Barthélemy az öccse felé fordult. – Látod, én is így intézem a dolgokat: elsummantom őket. – Szánalmas vagy – dörmögte Siméon. – Léo gyanítani fogja, hogy átvágod. Vagy ha nem, akkor még nálad is hülyébb. – Ami nem kizárt – hagyta rá Bart.

Röviden – és szokás szerint –, Bartnak nyert ügye volt. Mindent átgondolt előre. Siméon és Morgane a parkban várakoznak a hinták előtt tizenkettő húszig. A vásárlásból visszafelé jövet a szomszédasszony begyűjti őket és becsönget velük Barthoz. Eljátssza a kis színjátékot, majd hazasiet, mivel a férjura egy óra tájban jön haza a tekepályáról. Léo pont délben állított be. Pocsék hangulatban volt. Egész álló héten egyedül húzta az igát a régiségkereskedésben. – De hát mivel szarod el az idődet, a 'rva 'letbe? – ordította és belerúgott az egyik dobozba. Barthélemy gyakorlatilag semmit nem csomagolt ki. – Van egy szint, amin nem tudok túljutni a Tomb Raider II-ben – felelte gondterhelt arccal Bart. – Az őrületbe kerget ez a fazon! – vartyogta Léo egy láthatatlan hallgatóságot híva tanúként. – Nem értem, miért nem szereted Lara Croftot – rajzolt magának nagy kebleket Bart a levegőbe. Ez óvatlanság volt. A következő rúgás már a játékkonzolt célozta meg. Mielőtt asztalhoz ültek volna, Bart került egyet a fürdőszoba felé, kinyitotta a gyógyszeres szekrényt és „ecc pecc ki mehetsz”-ezett a Dormicum és a Xanax között. Az altató jött ki. Bart visszament a nappaliba és bejelentette: – Asszonyom, tálalva! Tapenade-ot készítettem. – Az meg mi a nyavalya? – morogta Léo, akit nem volt könnyű jobb kedvre deríteni. – Feketeolajbogyó-pástétom. Kicsit keserű – figyelmeztette Bart, aki abba keverte bele a porrá tört altatót. Léo csakugyan meglehetősen keserűnek találta a pástétomot. – Mindent csak kritizálsz – jegyezte meg Bart. – Elnézést. Csöngetnek.

A szomszédasszony volt, aki igyekezett hitelesen eljátszani a megvert nő szerepét. Siméon és Morgane morcosan várta, hogy befejezze. – Tudja mit, Aimée? – szakította félbe Barthélemy. – Majd én vigyázok a gyerkőceire a hétvégén. Itt biztonságban lesznek. Léónak kis híján torkán akadt a tapenade-os kenyér. De Bart olyan gyorsan folytatta, hogy nem volt ideje közbelépni. – Viszlát, Aimée! Próbálja meg lecsillapítani a férjét. Tessék, meg is van! Bart el volt bűvölve. Csakhogy nem számolt Léo idegeivel. Barátja a szó szoros értelmében kirobbant, elmondta Bartot mindennek, fellökte szegény Morgane-t, elhajította a pástétomos kenyerét. Siméon és a húga a konyhába menekült. – Mindjárt lehiggad – ment ki utánuk Barthélemy. – Heves természetű ugyan, de nem rossz ember. Főzök neki egy jó kis kávét. Dormicummal. – Förtelmes íze van a kávédnak – morgott Léo. – Szerinted nem? – Nem – mondta határozottan Barthélemy. – Idd csak meg! Léóban apránként csökkent a feszültség. A világ körvonalai elmosódottabbak, lágyabbak lettek. Aimée szomorú történetétől még könnyek is szöktek a szemébe. Sajnos a nevetéstől, ugyanis Bart mesélte el neki. Eközben Morgane és Siméon tapenade-dal tömték magukat a kanapén és olvastak, a fiú az Imigyen szóla Zarathustrát, a lány a Doktor Dolittle-t. – Ki vagyok dögölve – ásított Léo. Bart már látta a pillanatot, amikor Léo leroskad az egyik ágyra, és neki szabaddá válik a délutánja. Minden a terv szerint haladt. Kivéve… kivéve, hogy csöngettek. – Majd én kinyitom! – mondta Morgane. Léo és Bart kissé csodálkozva nézett össze. Nem vártak senkit. A szomszédasszony volt.

– Meg akar ölni! – Ó, na ne, ne most! – próbálta jobb belátásra bírni Barthélemy. – Hipót akart itatni velem – suttogta Aimée. Siméon feldúltan felállt. A vécékacsa miatt. – Ez a szombati dilije – jegyezte meg Bart. – Szerdánként jön rá, meg szombaton. – Hagyd már abba az idétlenkedést! – kiáltott rá Siméon. – Tényleg meg akarta ölni. Nézd meg a nyomokat a nyakán! – Kicsit fojtogatott – hebegte Aimée. – Ne is törődjön vele. Maga még fiatal, Siméon. Léo elképedve meredt rájuk. Jóllehet a tablettáktól már elég ködös volt az agya, azt azért felfogta, hogy itt valami nincs rendjén. – De hát végtére is, ki ez itt? – bökött Siméonra. Siméon úgy döntött, keresztbe tesz a bátyjának. – Siméon Morlevent vagyok. Ő pedig itt Morgane Morlevent. Barthélemy féltestvérei vagyunk. – Mm… mijei? Léo kínkeservesen feltápászkodott. – Ne húzd fel magad! – szólalt meg Bart. – Nagyon egyszerű a dolog. Siméon majd elmagyarázza. Barthélemy átengedte a terepet az öccsének. Siméon néhány mondattal összefoglalta a helyzetet, majd ezzel fejezte be: – Bart nem akarta bevallani önnek, hogy ő a gyámunk. De nem is az, és soha nem is lesz… – És miért nem? – kérdezte Léo. – Mert homoszexuális. A gyámügyi bíró nem akarja. – De ez diszkrimináció! – üvöltötte Léo. – Megfosztják Bartot a jogaitól. Ez egyszeriben mindent megváltoztatott. Léo nem csak hogy nem ellenezte Bart gyámságát, egyenesen követelte.

– Írunk egy petíciót a Libération-ba! – mondta nekitüzesedve. – És aláíratjuk Pierre abbéval – fűzte tovább Bart. – Nem akarsz lepihenni egy kicsit? Léo belátta, hogy kimerítő hete volt, és szívesen sziesztázna egy kicsit. Amikor kiment a nappaliból, Bart az öccséhez fordult. – Így ni. Most egész délután durmolni fog. Mehetünk moziba. – De valamit tenni kell Aimée-ért – mondta Siméon. – Hívd a rendőrséget. – Ne, ne, azt ne! – tiltakozott rémülten Aimée. Barthélemy elkapta az öccse pólójának a gallérját. – Majd én foglalkozom Aimée-vel. Siméon már nyitotta volna a száját, de Bart a kemény férfit játszva a torkára forrasztotta a szót: – Én vagyok a felnőtt, picikém. Vágod? Intett Aimée-nek, aki máris azt dadogta: – Ne, a rendőrséget, azt ne… Barthélemy kiterelte a fiatal nőt az előszobába, majd betessékelte a fürdőszobába. Kinyitotta a gyógyszeres szekrényét és kivett belőle egy bontatlan doboz Xanaxot. Odanyújtotta Aimée-nek és két ujjával a győzelem V-jét mutatta. – Kettőt. Majd előadta a teljes receptet: – A tablettát jól összekeverni a főzelékkel. Egy kis húslevessel hígítani. Bele egy kanál tejszínt. Sózni. Borsozni. Miután Aimée problémáját lerendezte, Barthélemy visszament a fiatalabb Morlevent-okhoz a nappaliba. Siméonnak nem volt kedve moziba menni. Inkább be akarta fejezni a könyvét. – Ezek a zsenik! – sóhajtotta Bart, nem is sejtve, hogy az öccse túl fáradtnak érzi magát ahhoz, hogy újra kimenjen az utcára, a hidegbe.

Mivel nem volt semmi dolga, Bart lehuppant a kanapéra a gyerekek mellé és elkezdett Siméon válla felett olvasni. Hirtelen felfigyelt valamire az öccse csuklóján. Óvatosan feljebb húzta a fölsője ujját. – Oh, boy! – suttogta elborzadva. Siméon karján jókora piros folt terpeszkedett. Vagy egy tucat hajszálér szétrobbant. Siméon arrébb lökte a bátyját és visszahúzta a ruhaujját. Hallgattak és úgy tettek, mintha olvasnának. De a póló gallérja alatt Siméon nyakán Bart újabb foltot vett észre. – Mi ez? – kérdezte halkan, hogy ne riassza meg Morgane-t, aki egészen belemerült a regényébe. – Nem tudom – felelte Siméon nehezen szedve a levegőt. – Másutt is van? – Igen. Egyre több. Orvoshoz menni. Orvoshoz kell menni. Bart magában ezt a mondatot ismételgette, de képtelen volt hangosan kimondani. Ha megteszi, azzal elkötelezi magát, azzal kézen fogja Siméont, idősebb testvérként viselkedik. Es az lehetetlen. Bart mindig is fütyült mindenre és mindenkire. – Siméon? – Igen? A szavaknak sehogy sem akaródzott jönni. Újra rájuk telepedett a csend. – Igen, tudom – mondta végül Siméon. – Orvoshoz kellene mennem. De nem fogja megtenni. Hogy miért? Mert tizennégy éves, és hirtelen elfogyott a bátorsága. Bart felállt. – Hová mész? – Felhívom az orvosomat. Nem maradhat rajtad ez a szarság. Chalons doktor gyerekkora óta kezelte Bartot. Ezért aztán a titkárnő rögtön be is kapcsolta hozzá.

– Nem is tudtam, hogy van egy féltestvéred – jegyezte meg dr. Chalons. – És mi baja? Tudod, hogy szombaton nem megyek ki házhoz. Ha egy torokgyulladásról van szó… – Nem hinném – felelte Bart, és némileg viszolyogva leírta neki a Siméon testén terjedő furcsa foltokat. – Lázas? – Nnnem – bizonytalankodott Bart. – Fáradt? – Állandóan! Bart egyszeriben maga előtt látta, ahogy Siméon görcsösen kapaszkodik a lépcső korlátjába, nekidől a falnak, rátámaszkodik a mosogatóra… – Hozd el hozzám – mondta Chalons doktor. – Hétfőn? – Most azonnal.

–––––––– Hatodik fejezet, –––––––– amelyben „Felkél a szél… Meg kell próbálni élni”3

JOSIANE APRÁNKÉNT MEGISMERTE Venise rejtett arcát. Igazi Morlevent volt. Annak a férfinak, Georges Morlevent-nak a lánya, aki annak idején belépett Josiane és az anyja életébe, vihart vetett és Barthélemyt hagyta maga után termésként. – Van egy Kenem! – jelentette be diadalmasan Venise, amikor ezen a februári szombaton megérkezett Josiane-hoz. – Egy kened? – kérdezett vissza értetlenül Josiane, akinek gyakrabban volt dolga zöldhályogos idős hölgyekkel, mint ötéves kislányokkal. Venise előhúzta a manökenbabát a hátizsákjából. – Barttól kaptam. Mert nem volt Kenem, hogy szerelmeskedjen a Barbie-jaimmal. Josiane összerándult, mintha rovar csípte volna meg. – Te szoktál szerelmeskedni François-val? – tudakolta az üde hangocska. – Ööö… igen – ismerte el zavartan Josiane. Már túl késő lenne? Vagy lehet még belőle jól nevelt kislány? Ha Josiane-t nem kísértette volna az öccse devianciája, nevetett volna Venise kíváncsiskodásán. Akkor csupán egy szülő nélkül maradt gyermeknek tekintette volna, aki azon töpreng, milyen csoda folytán 3

Idézet Paul Valéry francia költő Tengerparti temető című verséből (Somlyó György fordítása)

csöppent ő ide. Josiane azonban máris egy pszichológus kolléga neve után kutatott az emlékezetében, akivel megvizsgáltathatja. – Kennek nincs kuki a gatyójában, nem tudom, miért – morfondírozott Venise a babát vetkőztetve. – Minden fiúnak van kukija, ugye? Bartnak jó nagy van. Láttam a hálószobájában. És te láttad már François kukiját? „Chapiro, Dorothée Chapiro!” – ugrott be a pszichológus kolléga neve Josiane nagy megkönnyebbülésére. – Játszunk egy parti Ki nevet a végén?-t, bogaram? – javasolta túlzott lelkesedéssel Josiane. Venise lerakta a babát és azt mondta: – Ne haragudj, Ken, most itt hagylak pucéran. Betakarta egy Barbie-val, azzal a gyengéd mosollyal, amelyben benne volt a férfinem iránti minden féltő gondoskodása. – Hogy felmelegedjen – magyarázta Josiane-nak. A fiatal nő erőtlenül elmosolyodott és dobott egyet. – Ó, milyen szerencsém van! Hat! Játék közben Venise, ahogy a pöttyöket számolgatta a kockán, új szórakozást talált magának. Az ujjain elkezdte összeszámolni az összes Morlevent-t, akit csak ismert. – Bart, te, Siméon, Morgane, én. Az öt. Nézd! – Igen, öt – hagyta jóvá Josiane, megállapítva, hogy az apa hiányzik a sorból. Lehet, hogy a kicsi már nem is emlékszik Georges Morlevent-ra. Josiane viszont maga előtt látta, mihelyt behunyta a szemét. Magas, erős, harsány. És szép. Legfőképpen szép. Bart és Venise tökéletes másolatai voltak. Csakhogy ő – ő volt a Férfi. Bárokban zongorázott, szivart szívott, éjszaka nem aludt, s reggel néha részegen esett be. Josiane miatta kezdett el félni a férfiaktól, annyit duhajkodott náluk, belegázolva a szívébe. Úgy ment el, ahogy a hajókötelet elvágják:

hirtelen. Otthagyta őket, őt meg az anyját, aki terhes volt. Josiane most figyelt csak fel rá, hogy Venise mondott neki valamit. – Mit mondtál, bogaram? – Miért nem szereted a fülbevalósokat?

Miközben Josiane Venise-zel hadakozott, Bart Chalons doktor várótermében üldögélt türelmesen. Pontosabban a váróteremben ült idegesen, belelapozott egy magazinba, letette, a fotel karfáján dobolt, felállt, visszaült. Mint aki kelepcébe került. Siméon viszont végtelenül nyugodtnak érezte magát. Mint aki kiszabadult. Végre megoszthatta valakivel azt, amit hetek óta takargatott. Nyílt az ajtó, és az orvos dugta ki a fejét a résen. Bart úgy tett, mint aki felállni készül a székéről, de aztán hagyta, hogy az öccse egyedül menjen be. Negyedórával később ismét nyílt az ajtó. – Bart! – szólt ki komoly hangon az orvos. Amikor Barthélemy elhaladt előtte, Chalons doktor erősen hangsúlyos mozdulattal a vállára tette a kezét. – Ülj le! Siméon épp a ruháit vette vissza. Komótosan. – Szóval nem olyan régóta ismeritek egymást az öcséddel? – kérdezte az orvos Barttól. Bart Siméon meztelen felsőtestére emelte a szemét. Ugyanazok a piros foltok, mint a karján, és néhány bekékült véraláfutás. Bartnak a szomszédasszonya jutott eszébe. Lehetséges volna, hogy Siméont verik? De ki? Kérdő pillantása összetalálkozott az orvoséval. Chalons doktor kurtán és kissé erőltetetten rámosolygott. – Nos tehát. Megvizsgáltam Siméont, de további vizsgálatokra is szükség lesz. Kezdve egy vérvétellel.

– Beszélek a családvédelmissel – mondta Bart, aki igyekezett mielőbb lerázni magáról a nyűgös feladatot. – Már hétfőn meg kellene ejteni. Siméon befejezte az öltözködést. – Kimennél a váróba? – fordult hozzá Chalons doktor semmitmondónak szánt hangon. – Pár dolgot meg kellene beszélnem a bátyáddal. Siméon elfojtott egy mosolyt. Ennek sem volt még dolga intellektuálisan koraérettel. Amint becsukódott mögötte az ajtó, az orvos megköszörülte a torkát és néhány szót firkantott egy papírra. – Megadom neked egy kolléga elérhetőségeit a Szent Antal kórházból. Siméonnak a lehető leghamarabb kórházba kell kerülnie. – Vérvételre? – Csontvelő-biopsziára. Nem akartam megrémiszteni. Majd te fokozatosan beadagolod neki a dolgokat. Téged viszont nem kímélhetlek. Nagy valószínűséggel leukémiája van. – Nem. Bart tagadólag rázta meg a fejét. – Száz százalékig nem lehetek biztos benne – folytatta Chalons doktor. – Igen, akár tévedhetek is. Fontos azonban, hogy mielőbb kivizsgálják. Bart lehorgasztotta a fejét. Nem. Ez nem az ő élete. Ez nem az ő ügye. Majd a családvédelmis elintézi. – Szóval ideírtam neked az egyik kollégám nevét, aki a Szent Antalban dolgozik. Remek fickó. Mauvoisin professzornak hívják. Hívd fel és hivatkozz rám. Eleinte kissé ridegnek tűnik, de nagyon emberséges, és tényleg a betegekért harcol. Kizárólag fiatal leukémiásokkal foglalkozik. Bart azt hitte, ezek a szavak lecsúsznak majd róla. De bekúsztak a fejébe, a bőre alá. Szent Antal kórház. Mauvoisin. Leukémiás. A végére

még ott volt a „bátorság”, az „akarat” és a „sok szerencsét”. Siméon az ajtó túloldalán várakozott, mosolyogva. Bart legszívesebben ráordított volna: „Leukémiás vagy, öregem! Neked annyi.” Mindenkinek megvan a keresztje az életben. Miért neki, Bartnak kellene aggódnia? Ha már egyszer Siméon úgy döntött, hogy gyötrődni akar, hát csak gyötrődjön. Bart szarkasztikusan rávigyorgott az öccsére. – Sipirceljünk, einsteinkém! – vetette oda neki. Siméon vállat vont, majd halkan megkérdezte: – Nos, mit mondott az orvos? – Azt inkább neked kellene elárulnod – védekezett Barthélemy. – Állítólag vérszegény vagyok. Neked mit mondott? Siméon tökéletesen felfogta, hogy az orvos azért tessékelte ki, hogy elmondja az igazságot a bátyjának. – Rólad semmit – felelte Bart. – Megkérdezte tőlem, vigyázok-e az AIDS-szel. Ennyi. Ez hihetően hangzott, és Siméon, akinek talán nem is volt kedve többet tudni, beérte vele.

Mire hazaértek, Léo befejezte a sziesztáját, Morgane pedig a Doktor Dolittle-t. Léo nyúlós volt és nagyon rosszkedvű. A harci és petíciós láz erősen visszaesett benne. Félrevonta Bartot. – Figyu, csak nem fogjuk már egész hétvégén itt kerülgetni a kölyköket? Nem akarod visszavinni őket az otthonba? Úgy beszélt róluk, mintha postai csomagok lettek volna. Barthélemy dühös pillantást vetett rá – Nem. Nem tehetem. Megígértem. Léo felröhögött. Mintha Bart valaha is komolyan vett volna egy ígéretet!

– Jó, de a következő hétvégén nem hozod őket a nyakunkra! – kapacitálta Léo. – Csak hét közben találkozom velük az otthonban – felelte Bart. – Most elégedett vagy? Időnként beugrik majd, hogy megkérdezze, mi újság Siméonnal, és havonta egyszer vesz egy Barbie-t a húgának. „Kész, meg van oldva” – gondolta. Csakhogy egész álló este az orvos ítélete járt a fejében. A „leukémia” szó teljesen betöltötte az agyát. Látta letelepedni Léót a tévé elé, és azt gondolta: „Bekapcsolta a leukémiát.” A salátát készítette a konyhában, és miközben az ecetet kereste, azt kérdezte magától: „Hová tettem a leukémiát?” Az asztalnál Léo kiállhatatlanul viselkedett a Morlevent gyerekekkel. – Csak nem mi fogjuk már őket felhizlalni?! Főleg ezt a nyápicot! Ilyen korban annyit zabálnak, mint a disznók! Barthélemy fékezte magát. De a keze idegesen remegett. Léo egyenesen Siméonra támadt: – Nem tudom elhinni, hogy te Bart öccse lennél! Amilyen ronda vagy. Barthélemy felpattant a székéről. – Most már szállj le erről a kölyökről! Leukémiás! Vágod? Leukémiás! Rákos. Se apja, se anyja. Most meg még rákos is lett! Tizennégy évesen. Mit csinált ő, mi? Mit vétett? Ez egy szuper kölyök. Miért pont vele történik ez? Bart Léótól vagy az atyaúristentől kérdezte ezt. De csak a csend felelt neki, a síri csend, amely az asztaltársaságra borult. Siméon egyenesen maga elé meredt, a semmibe. Szóval ezért vannak ezek a foltok? Leukémiás. Egy könnycsepp gördült le az arcán. Bátrabbnak hitte volna magát. Szipogott egyet. Bart ekkor döbbent rá, mit csinált.

Kezét az öccse karjára tette és megismételte az orvos szavait, hogy „bátorság”, meg „akarat”. – Minden esélyed megvan rá, hogy meggyógyulj – folytatta. – Mauvoisin professzor zseniális fickó. A leukémiások kilencven százalékát meggyógyítja. Kilencven százalékát! Soha hazugság nem tűnt még neki könnyebbnek. – Elkísérlek a vérvételre. Ott maradok veled. Meglátod, kimászunk belőle. Honnan jöttek neki ezek a szavak, ezek a mozdulatok? Szelíden megrázta letaglózott öccse vállát, keze fejével letörölte a könnyeit. Még az is eszébe jutott, hogy egy pillantást vessen Morgane-ra, hogy lássa, miként fogadta a dolgot. A kislány majd felfalta a szemével, tekintetében a csodálat kétségbeeséssel keveredett. A bajok óceánján, amely az élete volt, egy kis vitorla lobogott a látóhatáron. Van egy csodálatos bátyja, aki mindannyiukat meg fogja menteni.

Léo szánakozása rövid ideig tartott. Este a hálószobában szekírozni kezdte Bartot. – Csak nem veszel már egy ilyen kölöncöt a nyakadba?! Leukémia egyenlő kemoterápia, okádás, hajhullás. A kölökből, amilyen sovány már így is, csak csont marad meg bőr. Mintha koncentrációs táborból szabadult volna. – Nem fog kikecmeregni belőle – jósolta Léo. – Csakhogy tizennégy évesen még erős a szív. Időbe telik, míg beledöglik. Egy évbe, akár kettőbe is. El tudsz képzelni két évet a halál kapujában? Vérvételekkel, infúziókkal, morfiummal? Hisztérikusan rikácsolt. Kinyílt a hálószoba ajtaja. Siméon jelent meg.

– Nem tudnál halkabban beszélni? Tudom, mivel jár a leukémia, köszönöm. Léo odafordult Barthoz. – Ő fog nálam parancsolgatni? – Ezt meg honnan veszed? – felelte Bart. – Először is nálam vagy, másodszor az agyamra mész, harmadszor pedig elhúzol innen. Mindezt igen affektáló, ám igen határozott hangon.

Vasárnap délben, miközben Léo újra becsomagolta a holmiját, Bart étterembe vitte a két ifjabb Morlevent-t. Mivel fél éjszaka Léo fenyegetőzését és a kiabálását hallgatta, úgy imbolygott, akár egy alvajáró. – Sajnálom – makogta Siméon, bár maga sem tudta, hogy mit. – Nem Léo a gond – felelte szárazon Bart. – Hanem a meló. Elveszítette a munkáját. – Lazán elvoltam, és még jól meg is fizettek. Nem könnyű ám ilyen melót leakasztani. „Nem – gondolta Siméon. – És az ilyet nem túl hízelgő néven szokás emlegetni.” Dudorászni kezdett: I’m just a gigolo… – Nekem nincs rá pénzem, hogy eltartsalak benneteket – morogta mintegy válaszképpen Bart. – Ha te lennél a gyámunk és magadnak kérnéd a felügyeleti jogot is, kapnál gyermeknevelési támogatást. És a mama pénzét is te kezelnéd. Siméon ezt már korábban végiggondolta. – Roppant kedves ötlet – felelte Bart. – Csakhogy a bíró nem fog belemenni. – Azért, mert homokszekszális vagy? – érdeklődött Morgane, aki azt hitte, ez a hivatalos kifejezés.

Bart úgy tett, mint akinek az önérzetébe tiportak. – Oh, boy! Tudjátok, milyenek vagytok ti, Morlevent-ok? Fárasztóak! De végül elnevette magát. És el is gondolkodott. Siméonnak igaza van. Ha magára vállalná a gyerekeket, anyagilag támogatnák. De ahhoz, hogy erre pályázhasson, olyan pasasnak kellene látszania, aki megfelel a normáknak. Elkezdje fűzni a kis bírónőt? Miért is ne? Szimpi a csaj. De azért ez mégiscsak kényes helyzet. Fogadhatja jól… de nagyon rosszul is. Hitesse el vele, hogy barátnője van? Bart arca felderült. Hát persze! Majd beadja neki, hogy Aimée a barátnője. Mi sem egyszerűbb ennél. Úgyis örökké nála lebzsel. Bart kitűnő étvággyal evett. Gondolatban már le is rendezett mindent. Elhiteti magáról, hogy hetero, ő lesz a Morlevent gyerekek gyámja, és kerít magának egy nem túl kemény kiegészítő munkát. Például kutyasétáltatást öregasszonyoknál. Az egyedüli árnyékos pont Siméon leukémiája volt. De Bart már egészen hozzászokott a szóhoz, annyit ismételgette. Leukémia. Leukémia. „Ez a nyavalya jól kezelhető” – határozta el. A szombatját már elcseszte. Most vasárnap van, és a föld összes dinóját leteríti Lara Croft vadászpuskájával.

Vasárnap este a Morlevent gyerekek újra a folie-méricourt-i otthonban voltak, a lányok aprócska szobájában. Venise egy rakás ajándékot kapott, egy plüsst, egy vízipisztolyt meg egy cukorka nyakláncot. – És egy fülbevalót is – emelte fel diadalmasan dús, szőke fürtjeit. Lehasalt a padlószőnyegre, és egymás kezét fogó, körtáncot járó emberkéket kezdett rajzolni. – Ezek a Morlevent-ok – magyarázta Morgane-nak és Siméonnak. Fel is sorolta őket: Bart, Josiane, Morgane, Siméon és ő, Venise. Egy hatodik emberke is volt még, magasabban, mint a többi.

– Ez ki? – kérdezte a két nagy. – Ez a papa. A három gyerek ezután nem szólt, csak úgy tett, ahogy a rajzon az emberkék: megfogták egymás kezét. Siméon lehunyta a szemét és nagyon erősen arra gondolt: „Bátorság, akarat.”

–––––––– Hetedik fejezet, –––––––– amelyben Laurence az őrület határán jár, Bart pedig hegyek-völgyek mentén

AIMÉE FÉRJE FEHÉRNEMŰÜGYNÖK VOLT. Korán reggel ment el, késő este jött meg, olykor napokig távol volt. Sosem szólt előre, mikor fog hazaérni, de Aimée-nek erősen ajánlatos volt ilyenkor otthon tartózkodnia. Ezen a hétfő reggelen Bart az ablakon át leste a férfi távozását. Ahogy az autója befordult az utcasarkon, Bart a tükörhöz ment és szemügyre vette magát. Megfésülködött, majd elégedetlenül újra összekócolta a haját. Az ingét jó mélyen kigombolta, s borzas haja és kissé nyúzott arca ellenére elég hosszan csodálta a tükörképét. – Hiperszexi – állapította meg. Felment a fölötte lévő szintre és becsöngetett. A szomszédasszony rémülten nyitott ajtót. – Itthon felejtettél vala… Ó, Bart, maga az! – Bevált a Xanax? – kérdezte Barthélemy, fejét az ajtófélfának döntve. – Pszt! Épp most ment el. – Tudom. Mondja csak, Aimée, kérhetnék magától egy kis szívességet? – Jaj, ne! – nyögte a fiatal nő. – Az mindig balul sül el. Bart Aimée blúzának gallérját kezdte babrálni. Ez volt az egyik bevett módszere, hogy elzsibbassza a beszélgetőtársát.

– Tök egyszerű dologról van szó, Aimée. Úgy fog tenni, mintha a barátnőm lenne. – Senki nem fogja elhinni – felelte kategorikusan Aimée. – Ne, még a végén megsértődöm! Mindössze a gyámügyi bírót kellene megtéveszteni. Nem fogja rám bízni a gyerekeket, ha nem látszom normális fazonnak. Olyannak, mint a maga férje. Ő normális. Nem úgy, mint én. Bart ezt kissé fogcsikorgatva mondta. – Bocsásson meg, Bart, muszáj leülnöm – szólalt meg hirtelen Aimée. – Reggelente néha rám jön a rosszullét. – Oh, boy! Remélem, nem leukémiás? – dohogott Bart, akit kezdett kétségbe ejteni az élet rögös oldala. – Nem, nem, én… Aimée még jobban lehalkította a hangját. – Terhes vagyok. Ő nem tudja. Mindig dühös, ha teherbe esem. – Tökéletes – jegyezte meg Bart. – A barátnőm terhes. No, ez teljesen normális! De majd tegyen be egy párnát, mert egyáltalán nem látszik. Bartnak – szokás szerint – nyert ügye volt. A gyámügyi bíró valószínűleg késő délután érkezik. Aimée nyit majd neki ajtót és háziasszonyként fog viselkedni. – Tegeznie kell majd – mondta Bart, mielőtt elköszönt volna. – Tegezzen, hogy lássuk, megy-e. – Ne aggódj! Menni fog – felelte Aimée, és sápadt arcát enyhe pír futotta el. – Talán az is jól venné ki magát, ha „drágám”-nak szólítana? – tűnődött hangosan Bart. – Próbálja meg. – Fölösleges – tiltakozott Aimée. – Az emberek, akik együtt élnek, nem feltétlenül szólítják egymást „drágám”-nak.

– Ellenben fedőt hajigálnak egymás képébe? Nem bízom az ön tapasztalatában. Én azt gondolom, hogy az emberek, akik együtt élnek, és akik normálisak, igenis „drágámnak” nevezik egymást. – Nem feltétlenül. – De igen, én azt gondolom. Mindketten kötötték az ebet a karóhoz, és nem sok híja volt, hogy össze ne vesszenek. – Na jó, nyugi – engedett végül Bart. – Nekem nehezemre esik tegezni magát, maga pedig nem akar „drágám”-nak szólítani engem. De, de, igen, tökéletesen felfogtam, hogy erről van szó. Így hát én magázni fogom önt és majd én szólítom „drágám”-nak, maga pedig tegezni fog engem és Morlevent úrnak szólít. A lényeg, hogy a párosunk kiegyensúlyozottnak tűnjön. Aimée elnevette magát. Bart volt az egyetlen ember a földön, aki meg tudta nevettetni.

Mivel Siméon esetleg nem látná be azonnal, milyen hasznos ez a haditerv, Bart inkább nem beszélt neki róla. – Bosszant, hogy épp ma délelőtt kell hiányoznom a suliból – mondta Siméon, amikor Bart kocsival elvitte a laborba. – Filozófiából esszét írunk. – Figyusz, tizennégy éves vagy. Én húszévesen érettségiztem. Bőven ráérsz még. – Nem akarok a lelkedbe gázolni, Bart, de nem te vagy a példaképem. Siméon minden egyes alkalommal megbánta, hogy fölényeskedett Barthélemyvel. Egyáltalán nem ezt akarta mondani most sem. Ma reggel, az őt ért újabb csapás ellenére, boldog volt. Boldog, hogy egy autó ülésén ül a bátyja mellett. Csakis a baj hozhatta őket hirtelen

közelebb egymáshoz. Létezik valami, ami összesodorja két élet fonalát? Sors, gondviselés, Isten? Siméon, aki nem régóta ismerkedett a filozófiával, ezt a kérdést tette fel magában, miközben odanyújtotta a karját a nővérnek a laborban. Válaszképpen kiáltás harsant. Amit a kövön ripityára törő kémcsövek csörömpölése követett. Bart elájult a fecskendőben lévő vér látványától. – Holnap este lehet jönni az eredményért – mondta a laborasszisztens. – Jól van, uram? Ez a féltő aggodalommal teli kérdés természetesen Bartnak szólt. Siméon derűs közönnyel vette tudomásul, hogy Bart bármilyen helyzetben könnyedén képes magára vonni minden figyelmet. Hazafelé úton Barthélemy gépies mozdulattal bekapcsolta a rádiót. Az autóban egy boogie dallama áradt szét, és Bart ujjai dobolni kezdtek a kormányon. – Papa valami ehhez hasonló dalt játszott – mondta fátyolos hangon Siméon. – Papa? – kérdezett vissza Bart. – Azt akarod mondani, hogy… – Az apád. Az apám. Tudod, ugye, hogy zeneszerző volt? Bartba ekkor belenyilallt az a – teljességgel újszerű – gondolat, hogy Siméon ismerte az apjukat, sőt bizonyára pontos emlékei is vannak róla. Ez olyan kényelmetlenül érintette, mintha az öccsének tudomása lenne valami vele kapcsolatos titokról. – Nagyon kicsi voltál, amikor elment? – kérdezte Siméon. – Akkoriban centiben mértek, nem években. – Még meg sem születtél? Bart fölöslegesnek tartotta, hogy erre válaszoljon. Georges Morlevent egy terhes nőt hagyott el. Ami az anyjára nézve tragédia volt, rá, Barthélemyre nézve viszont sértés. Az a férfi nem kért belőle. Gyűlölte azt a férfit. – Hasonlítasz rá – mondta Siméon.

A boogie dallama szavakat, képeket hozott vissza neki. Az apját látta, amint esti mese gyanánt Karl Marx Kommunista kiáltványát szavalja, az apját, amint kanállal etet egy sündisznóbébit, az apját, amint az éjszaka kellős közepén zongorázik, az apját, amint az erkélykorláton lépked egyensúlyozva. Kötéltáncos. Habókos. Siméon beszélni kezdett. Mesélt. Azt, amikor az apja nem jött haza, és az anyja sírt. És azt, amikor az apja hazajött, és az anyja kiabált. – A szemed ugyanolyan, mint az övé – jegyezte meg Siméon. – Csak éppen ő is rövidlátó volt, mint én. Ahogy beszélt, egyenesen maga elé nézett az útra. Örömet okozott neki, hogy a dzsesszes háttérzenére felidézheti ezt a titokzatos embert. Ha egy pillantást vetett volna oldalra, látja, hogy Bart összeszorított foggal, görcsösen kapaszkodik a kormányba. – Hagyd abba! – kiáltott rá végül a bátyja. – De hát… – Hagyd abba, vagy megölöm! Megölöm a kísértetét, megölöm az emlékeidet, amelyek csak a tieid, mert te ismerted. LaraCroft vadászpuskájával ölöm meg. Bart elengedte a volánt és úgy tett, mintha puskát emelne a vállához. – Ne idétlenkedj! – üvöltött rá Siméon. A gumik csikorogtak. Épp csak elvétették a célt. – „A Morlevent fivérek autóbalesetben életüket vesztették” – Bart úgy tett, mintha egy újság szalagcímét olvasná. – Mit gondolsz, Morlevent papa eljönne a temetésünkre? – Mert azt hiszed, hogy még életben van? – Amíg le nem puffantom – morogta a fogai között Bart. Ezen a hétfőn a Morlevent-dosszié újabb komoly fejtörést okozott a bírónőnek. Pedig azt még nem is tudta, hogy Siméonnak szerdán be kell feküdnie a kórházba. Laurence-t Josiane Morlevent telefonhívása

zaklatta fel. A szemészorvos szerint Barthélemy megbotránkoztatta a kicsit. – Megbotránkoztatta? – kérdezett vissza Laurence. – Bartnak alighanem az a szokása, hogy pucéran sétafikál a lakásában. Jobbnak látom, ha nem keresek más magyarázatot. Josiane azt állította, hogy Bart megbotránkoztatta a kicsit, holott Venise csupán huncut hangnemben emlegette Bart „kuki’-ját. De itt volt az ideje, hogy a bírónő tegyen végre valamit, és megtiltsa Bartnak, hogy a lakásában fogadja a gyerekeket. – Épp most készülök Morlevent úrhoz – felelte Laurence. – Kitérek majd a kérdésre. Josiane elégedetten konstatálta, hogy Barthélemyt újra Morlevent úrként említette a bírónő. Így mégiscsak illendőbb. Amikor Laurence becsöngetett Barthoz, meglepődött, hogy egy nő fogadja. – A gyerekek miatt keresi Bartot? – kérdezte Aimée bennfentes hangon. – Fáradjon be, Bart a nappaliban van. Barthélemy sebtében kikapcsolta a videojátékát, felkapta a Le Figarót, és lázasan olvasni kezdte az apróhirdetéseknél. Úgy érezte magát, mint a megtestesült normálisság. – Munkát keresek – állt fel. – Jó napot! Azt hiszem, ismeri Aimée-t. Nem? Adta a meglepettet. – Drágám – mondta aztán –, főznél nekünk egy kávét? Kis híján hozzátette, hogy Xanax nélkül, de még időben észbe kapott. Laurence-nak leesett az álla. Mit keres itt ez a lány? Idősebbnek tűnt Barthélemynél, ráadásul meglehetősen fonnyadtnak. Ahogy közelebbről szemügyre vett, megállapította, hogy Aimée-nek egy

rosszul behegedt vágás éktelenkedik az egyik orcáján, és a felső ajka fel van dagadva. – Leestem a lépcsőn – kapott lopva az arcához Aimée. „Minden nő, ezt mondja, akit megvertek” – gondolta elképedve a bírónő. – Négyszemközt kell beszélnem önnel, Morlevent úr – mondta szigorúan. Barthélemy Aimée-hez fordult. – Ne haragudj, drágám. Magunkra hagynál bennünket egy pillanatra… ööö… drágám? Aimée sóhajtva bólintott. Bart még sokkal kevésbé látszott normálisnak, amikor mindenáron normálisnak akart látszani. Amikor magukra maradtak, Barthélemy közelebb ment a bírónőhöz. Sajnos nem blúzt viselt, aminek a gallérját babrálni lehetett volna. Hanem V nyakú pulóvert, amelynek kivágása hegyek-völgyek mentén húzódott. – Morlevent úr, egy olyan kérdést kell feltennem önnek, amely egy kissé… Mi tagadás, Laurence meglehetősen zavarban volt. – Szóval, hogy világosan fogalmazzak, a kis Venise azzal vádolja önt, hogy… A gondolatra, hogy az ő imádni való kishúga bármivel is vádolja, Bart rémült szemeket meresztett. – Azzal, hogy… szóval ahogy azt a maga is kis szókincsével elmondta, ugyebár – hebegett Laurence –, hogy ön megmutatta neki a… Ön talán a naturizmus híve? – Egy szót sem értek – motyogta Bart. – Venise azt mondta Josiane Morlevent-nak, hogy látta az ön kukiját. Tessék. Laurence mélyen kifújta a levegőt. Bart kicsit megvonta a vállát.

– Ja, igen – mondta, mintha a dolog nem igényelne annyi köntörfalazást. – Igen? Ön tehát elismeri, hogy… Bart összeráncolta a homlokát. Most esett le neki, milyen vád lebeg a feje fölött. – Oh, boy! – kiáltott fel. – De hát a kölyök bejött a szobámba! Épp zuhanyozni készültem! A hálószobámat nem lehet kulcsra zárni. Szinte pánikba esve védekezett. – Szóval… hisz nekem? Nem volt szándékos! Kérdezze meg Siméontól. Ő is ott volt. – Vagy úgy? Ő is ott volt? – kérdezett vissza a bírónő. – És Morgane is! Mind bejöttek a szobámba! Oh, boy! Mondom, hogy épp zuhanyozni akartam! Nem sok hiányzott, hogy sírva ne fakadjon. – Én egy nagy rakás hiba vagyok, ugye? Nem akarja rám bízni a gyámságot. Tudja, átlátok a mesterkedésein. – Nem mesterkedem semmiben – felelte Laurence. – A féltestvére mo… – Melyik? Venise vagy Josiane? Laurence érezte, hogy szédül a feje. Napvégi vércukorszint-leesés. Égető szüksége lett volna egy kocka csokira. – Várjon, muszáj leülnöm – motyogta. – No, mi a szösz – dörmögte Bart. – Terhes vagy leukémiás? – Miket hadovál? – csattant fel türelmetlenül a bírónő. – Semmi, semmi – válaszolta szórakozottan Bart. – Csak mert Aimée terhes, Siméon meg leukémiás. – Micsoda?! Siméon… – Á, szóval nem is tudja? – jegyezte meg hanyagul Bart. – Én szombaton tudtam meg.

– Ez képtelenség! – háborgott Laurence. – Tücsköt-bogarat összehord itt nekem. – Kérdezze csak meg az orvosomat. Doktor Chalons-t. Ez ugyanolyan, mint a zuhanyozás. Igaz. Én csak az igazat, a színtiszta igazat mondom. Majd némi bűntudattal hozzátette: – Aimée-t leszámítva. Tényleg terhes, csak nem tőlem. – Elnézést – mondta ekkor Laurence. Kinyitotta a táskáját, kivette a tábla csokoládét, és életében először nyilvánosan hódolt titkos szenvedélyének. Barthélemy érdeklődéssel figyelte. – Én is csak a fekete csokoládét szeretem – mondta sóvárogva. – Kér? Laurence letört két kockát és odanyújtotta neki. – Jó márka – bökött elismerően a csomagolásra Bart. – Folytassuk – mondta felélénkülve Laurence. – Venise… – …kopogás nélkül benyitott a szobámba. – Aimée… – … a fölső szomszéd felesége. – De miért szólítja „drágám-nak? – kérdezte gyanakvóan Laurence. – Hogy normális fazonnak tűnjek. Laurence ránézett a megmaradt csokira, és úgy döntött, végez vele. – Siméon? – tette fel az újabb kérdést. – … leukémiás. – Jaj, istenem! Elég kínos volt Istent emlegetni teli szájjal. – Az első pillanatban tényleg orrba gyűri az embert. El kell ismételni magunkban egy csomószor a szót. Leukémia. Leukémia. Leukémia. Akkor hozzászokunk – vigasztalta Bart.

Laurence határozottan érezte, hogy az agya felmondja a szolgálatot. Hogy megnyugtassa, Bart az ujja hegyével végigkalandozott a hegyekvölgyek mentén. – Így van ez – mondta kedvesen. – Ilyen az élet, drágám. Válaszképpen rácsaptak a kezére. Semmire se ment a normálissággal.

–––––––– Nyolcadik fejezet, –––––––– amelyben színre lép az orvosi testület

VENISE ELŐSZÖR AZT KÉRDEZTE DOROTHÉE CHAPIRÓTÓL: – Mért vagyok itt? – Hogy beszélgessünk, ha van kedved – felelte a pszichológus. – De ha inkább úgy akarod, rajzolhatsz is, vagy gyurmázhatsz, babázhatsz, meg minden. – Szeretek rajzolni. A pszichológusnő tiszta lapokat és filctollakat tolt a kislány elé. – Mit rajzoljak? – kérdezte Venise, aki kicsit összekeverte a helyet az óvodával. – Amit akarsz. – Jól tudok ördögöt rajzolni – vetette fel a kislány. – Ördögöt? Dorothée Chapiro nemigen kommentálta kis páciensei szavait. Beérte annyival, hogy a mondataik végét kérdő hangsúllyal megismételte. – Ördögöt szoktam rajzolni Siméonnak, ha felbosszant – mesélte Venise, és már neki is látott a kis szarvas emberkének. – És néha ráírom, hogy „Siméon hülye”. – Siméon hülye? Venise úgy kezdett vihogni, ahogy a kislányok szoktak, ha tisztában vannak vele, hogy „csúnyát” mondtak. Befejezte az ördögöt és aláírta: „SIMÉON BUZI”. – Siméon… buzi? – olvasta hangosan Dorothée.

– Az olyan, mint a hülye. – Tényleg? A kislány a maga öt esztendejének intuíciójával egyenesen a lényegre tapintott. A pszichológusnak korábban már volt egy találkozója Josiane Morlevent-nal, aki hosszan beszélt neki homoszexuális öccséről és a veszélyről, hogy esetleg őt nevezik ki Venise gyámjául. – És Barthélemynek is szoktál ördögöt rajzolni? – tudakolta ártatlan arckifejezéssel Dorothée. – Dehogy! – harsogta Venise. – Neki szívet! – Szívet? – Hármat is. Merthogy borzasztóan szeretem. Zorrónak is hármat szoktam. – Zorrónak is? – Igen, mert ha nagy leszek, vagy Zorróhoz, vagy Barthoz megyek feleségül. – Barthoz mégy feleségül? Venise kissé unott arcot vágott. – Igen, tudom. Nem mehetünk hozzá a bátyánkhoz, meg izé ecet. De Bart IRTÓ szép. – Irtó szép? – Dorothée úgy tett, mintha csodálkozna. – Akarod, hogy lerajzoljam? – Azt rajzolsz, amit akarsz – emlékeztette a pszichológus. – De pucéran rajzoljam le, vagy felöltözve? Dorothée nehezen állta meg, hogy el ne mosolyodjék. A kicsi tökéletesen felfogta, mi rémisztette meg Josiane Morlevent-t, és hogy miért van itt, a pszichológus irodájában. – Ahogy akarod – mondta ismét Dorothée. Látszott, hogy a kislány tétovázik. Majd kicsit elhúzta a száját, mintha letett volna valamiről.

– Nem meztelenül rajzolom le neked, mert nem láttam rendesen. Azt mondta, hogy „sipirc”. – Azt mondta, hogy „sipirc”? – Hogy menjek ki a szobából. Mert nem örült. Nem kopogtam, amikor bementem. – Aha, értem – zárta le Dorothée, akit elkápráztatott, hogy a gyermek ösztönösen tudta, mit kell tennie. Venise teljes mértékben elvette a helyzet drámai élét. Bart nem exhibicionista. Csupán arról van szó, hogy Venise egy kíváncsi ötéves. Nagyon szép Barthélemyt rajzolt, koronával a fején. – Ő a mesebeli herceg? – szaladt ki a pszichológus száján. Venise megrázta a fejét. – Nem. Az egyik háromkirályok. Ajándékot hoz nekem. – Ajándékot? A kislány áthatolhatatlan, pajkos mosolyt villantott a pszichológusra. – Fülbevalót – mondta. A beszélgetés végén Venise újra lajstromba vette a Morlevent-okat úgy, hogy egymás után lerajzolta őket. Ezúttal hetet talált. Bartot, Josiane-t, Siméont, Morgane-t, Venise-t, a papát meg a mamát-azégben, aki végre csatlakozott a famíliához. „Nagyon koraérett kislány – jegyezte fel magának a pszichológus –, aki a maga módján dolgozza fel az őt ért gyászt. Szexuális érdeklődése a korának megfelelő.” Josiane kérdésekkel bombázta Dorothée-t. Beszámolót akart a beszélgetésről, és amennyiben lehet (bár ezt nem vallotta be) konkrét vádakat Barthélemyvel szemben. A pszichológus kibújt a válasz alól. Nem volt szokása kiszolgáltatni kis pácienseit. – Venise továbbra is járhat az idősebbik bátyjához – mondta egyszerűen – , merthogy, na szóval, nincs semmi gond.

– És a gyámság? – csattant fel Josiane. – A bíró nem bízhatja a gyámságot Barthélemyre! Egy homokosra! A pszichológus sejtette, ha valóban létezik valamiféle probléma a Morlevent családban, az Josiane és Barthélemy között van. Marakodni fognak a gyerekeken. Nem akarta felingerelni Josiane-t azzal, hogy túl nyíltan ellentmond neki. Végtére is nem ismeri Barthélemyt. – Jó lenne, ha Venise elkezdene egy pszichoterápiát – mondta –, mivel, na szóval, rettenetes dolgokon ment át, meg minden. De talán célszerű lenne családterápiát is végezni, mivel, szóval, tisztázni kellene, milyen a viszony ön és az öccse között, meg minden. Amilyen könnyen megfejtette Dorothée mások lelkét, olyan nehezen fejezte ki magát. – Családterápiát! – Josiane úgy ismételte meg, mint aki már rég hallott ekkora szamárságot. – Csakhogy én remekül vagyok, köszönöm. Este Josiane panaszáradatot zúdított a férjére. Hihetetlen, milyenek ezek a pszichológusok! Problémát látnak ott, ahol nincs, és amikor az ember felhívja a figyelmüket egy pasasra, aki fülbevalót hord, riszálva jár, fiúbabákat ajándékoz kislányoknak, és anyaszült meztelenül flangál előttük, nos, akkor meg nem látják, hol van a gond!

Bart mit sem sejtett arról, milyen bájos viselkedéstanulmány tárgya lett. Azonban ezen a szerda reggelen, amint átlépte a Szent Antal küszöbét, rögtön tudta, hogy kellemetlen pillanatoknak néz elébe. – Megkérdezzük a recepción, hol van az osztálya az… az izéseknek… A „leukémia” szó már nem jött olyan könnyen a szájára, amikor Siméonnal volt. – Fölösleges. Arra van – mutatott az öccse egy táblára, amin az állt: „Dr. Mauvoisin, osztályvezető főorvos”.

Bart ideges pillantást vetett az órájára. – Kicsit korán érkeztünk. Sétálhatnánk egyet a kertben. – Bemegyünk a váróba – felelte fásult hangon Siméon. Bart rágógumival kínálta. – Higgadj le – tolta félre Siméon a csomagot. Amikor megérkeztek a kis piros téglás épület elé, Bart vadul rágózott, Siméonnak pedig, aki a szorongástól vagy a fáradtságtól teljesen leizzadt, eléggé nehezére esett a járás. A folyosó végén fiatal nővér fogadta őket. – Siméon Morlevent? A professzor úr azonnal itt lesz. Addig foglaljanak helyet, kérem! Nem is igazán volt ez váróterem. Csupán néhány, félkörben elhelyezett szék, egy újságtartóban meg három tavalyi magazin. – Fúú, milyen büdös van itt, undorító – hörögte Bart olyan hangon, mint aki halálán van. Kórházszag terjengett, éterrel vegyes hipóbűz, ami képes egész napra lelombozni az embert. – Higgadj le – mondta megint Siméon. A professzor hajszálpontosan érkezett. Nicolas Mauvoisin jó karban lévő negyvenes volt. Ha kipihente magát, tízzel kevesebbnek látszott. Ha bizonyos kórtermekből jött ki, tízzel többnek. Szándékosan választott olyan felelősségteljes posztot, ahol a győzelem ingatag, a vereség kegyetlen. Valamennyi betege még csak élete hajnalán járt. – Siméon? – állt meg a fiú előtt. Máris tökéletesen ismerte a Morlevent-dossziét. Dr. Chalons révén tudta, hogy Siméon árva, és hogy tizennégy éves korára már az utolsó évfolyamot végzi a gimnáziumban. A két testvér felállt. Mauvoisin egy pillantást vetett az idősebbre, és szórakozottan odabiccentett neki.

– Nicolas Mauvoisin vagyok – mondta és megszorította Siméon kezét. – Tíz perc múlva várlak a szobámban. Még el kell intéznem egy telefont. Megbocsátasz? – Igen, uram, ööö, doktor úr… Siméonra nem volt jellemző, hogy tétovázna a szóválasztásban. Most azonban meg volt illetődve. – A betegeim Nicolas-nak szólítanak – mondta bátorítólag az orvos. Siméon megértette Mauvoisin tapintatos jelzését. Ő máris az osztály páciensei közé tartozik. Beletörődően elmosolyodott. Pontosan tíz perccel később a nővér kijött a két testvérért. Mauvoisin professzor szobája sajátos szigetnek tűnt a kórházi környezetben. Egész egyszerűen fényűző volt. Bart és Siméon helyet foglalt a fekete bőrfotelekben. Az orvos odébb tolt egy pompás téli csokrot, hogy mindkettőjüket lássa. Rövidesen azonban teljes figyelme Siméonra összpontosult. – Megkaptam a vérvétel eredményét. Megerősíti Chalons doktor diagnózisát. Leukémia. – Meg fogok halni? – kérdezte Siméon tettetett közönnyel. Nicolas Mauvoisin megint áthelyezte a csokrot, mintha ki akart volna térni a válasz elől. – Én is meg fogok – felelte. – Mindannyian meg fogunk. Egyelőre azonban élsz. Szinte gorombán mondta ezt, mintha el akarná zárni az utat a kétségbeesés előtt. – A véredben, Siméon, éretlen fehérvértestek vannak, amelyek elveszik a helyet a normális véralkotó elemektől és gombamód szaporodnak. Vannak eszközeink, amelyekkel felvehetjük ellenük a harcot. De neked is segítened kell. Kérdő pillantást vetett a fiúra. Siméon, szemhéját lassan lecsukva, bólintott.

– Te meg én kitűzünk magunk elé egy célt, és el fogjuk érni. Mauvoisin mindig így járt el. A fiatal beteg megjelölte a kitűzött célt, például otthon tölteni a karácsonyt, és ha a professzor úgy ítélte, hogy a cél elérhető, az egész osztály elkötelezetten a fiatal mellé állt, hogy sikerüljön neki. – Van olyasmi, amit mindenekfelett szeretnél megvalósítani vagy elérni? – tette fel a különös kérdést Mauvoisin professzor. – Le akarok érettségizni – vágta rá azonmód Siméon. – Rendben. Most február van. A vizsgák június végén lesznek, ugye? Jó. Az akkor… csaknem öt hónap. A professzor kis grimaszt vágott. Mérlegelte a helyzetet. Még nem volt a birtokában az összes adat, hogy ténylegesen felmérhesse Siméon esélyeit. Rászánta magát, hogy még egy pillantást vessen a másik fiatalemberre, akinek a rágózása felettébb bosszantotta. Bart kővé dermedt ettől a pillantástól, rágógumiját a szájpadlásához lapította. – Ön Siméon féltestvére? – Mmm – nyögte Bart leragadt nyelvvel. – Tudja majd támogatni? Behozni a kórházba a leckéjét, segíteni neki, hogy ne maradjon le? Barthélemy nagy szemeket meresztett. – Ő az intellektuálisan koraérett – bökte ki végül Siméonra mutatva. Mauvoisin professzor elégedetlen arccal lökte hátra magát a foteljében. Felkapott az íróasztaláról egy szemüveget, feltette és alaposan szemügyre vette Bartot. A fiatalember elvörösödött, az orvos lerántotta a szemüveget. A szemle nem tartott tovább két-három másodpercnél. Bart úgy érezte, őt is félrehajították, akár a szemüveget. – Jól van – mondta Mauvoisin, és innentől kezdve kizárólag Siméonnal foglalkozott. – Most felveszünk a kórházba és a szegycsontodból csontvelőmintát veszünk. A kezelést holnap fogjuk elkezdeni. Akkor fogom pontosan ismertetni veled, milyen módszert

alkalmazunk. A szobádban tartunk majd egy kis munkaértekezletet, és veled együtt eldöntjük, megcélozhatjuk-e vagy sem a júniusi érettségit. Siméon beleegyezően elmosolyodott. Mauvoisin professzor feltalálta a kórházi pow-wow-t. – Akkor nem fogok rögtön meghalni? – kérdezte tréfálkozó hangon. – Élni akarsz? – tesztelte Mauvoisin. – Igen. – Hány éves korodig? – Nyolcvankilenc. – Csak? Ambiciózusabbnak hittelek. Mindketten elnevették magukat. Mire megérkezett a nővér, hogy felkísérje Siméont az első emeletre, a 117-es szobába, a fiú teljesen megbékélt. Levetkőzött és lefeküdt, várva, hogy jöjjenek érte a biopszia miatt. – Milyennek találtad az orvost? – kérdezte a bátyjától. – Hiperszexinek – dörmögte Bart. – Te tényleg hülye vagy – hunyta le a szemét Siméon. De azonnal ki is nyitotta. – Behozod holnap a könyveimet? A bőröndömben vannak, az otthonban, Meg a füzeteimet és a tolltartómat. Meg a dogáimat. És szólnál a suliban? Philippe igazgató urat keresd, jó? – Igenis, főnök – mondta Bart, aki már előre bele volt fáradva. Amikor jöttek Siméonért, hogy elvigyék a vizsgálatra, Barthélemy azon tűnődött, mi lehet az a csontvelő-biopszia. Mivel gyanította, hogy csak rosszul lenne a választól, inkább elnapolta a kérdést. Simeonnak azonban nem volt erre lehetősége. Mauvoisin professzor csapata olykor kissé túlfejlett pedagógiaérzékről tett tanúbizonyságot. Az egyik orvos, egy fiatal, kissé kopaszodó fickó szinte lelkesen magyarázta el Siméonnak, hogyan vesznek mintát a csontvelőjéből: egy trokárt

(„egyfajta lyukasztóvasat” – pontosított) beleszúrnak a csontba és egy fecskendő segítségével kiszívják a velőt. – Elaltatnak? – kérdezte Siméon. – Dehogyis – felelte az orvos, mintha valami jó hírt közölne. – A punkció előtt bekenünk egy krémmel, amelynek csillapítania kell a fájdalmat. Ha nem hatna eléggé, oxigén és dinitrogén-oxid keverékét lélegezheted be ezen a maszkon át. Az jól szokott működni. Valójában a krém egyáltalán nem ért semmit, és a híres gázkeverék sem hatott. De az orvosok szükségét érzik, hogy megnyugtassák magukat a pácienseik sorsát illetően. – Mama! – üvöltötte Siméon, amikor a T alakú tű a csontjába hatolt. A kezébe harapott, amikor a fecskendőt a tű végére rögzítették és felszívták a csontvelőt. – Jó volt? – kérdezte Bart, amikor a nővér besegítette Siméont az ágyba. – Hiperszexi – felelte a fiú. – Azt hiszem, aludni fogok, Bart. Barthélemy behajlította a térdét, hogy a fejét odahajthassa az öccsééhez. – Holnap jövök – súgta a fülébe. – Hozom a könyveidet. – Vigyázat a fertőzésre, uram! – szólt rá a nővér. – Mi? Fertőző? Bart hirtelen visszahúzódott. Siméon erőtlenül elnevette magát. – Nem én, te idióta! Hanem te! Siméon fertőzésekkel szembeni ellenálló képessége ugyanis jelentősen csökkent a leukémia következtében. – Oh, boy! – sóhajtott megkönnyebbülten Bart.

A pow-wow-ra másnap került sor a 117-es szobában. Mauvoisin professzor, a nővér, az orvos és a segédápolónő, akik kezelni fogják Siméont, kis ideig elbeszélgettek vele.

– Jól van – mondta a professzor, miután diszkrét pillantást vetett az órájára. – Tisztázzuk a helyzetedet. Akut limfoid leukémiában szenvedsz. Ne rémítsen meg ez az elnevezés. A leukémiának ezt a típusát kezeljük itt a leggyakrabban, és az osztályunkon kitűnő arányban érünk el tünetmentességet. Ugyanakkor nálad némileg hátrányból indulunk, lévén, hogy nem rendelkezel túl sok tartalékkal. – A soványságomra céloz? Ez a leukémiával áll összefüggésben, vagy attól független? – kérdezte Siméon azzal a közömbösséggel, ami már korábban is meglepte az egészségügyi személyzetet. – Azért vagy sovány, mert ilyen az alkatod. De ez se keserítsen el. Vannak soványak, akik nagyon ellenállók. – Így igaz – helyeselt a derék segédápolónő. – Az én Vincent-om is nagyon vézna, de soha nem beteg. Még csak be sem náthásodik. – Köszönöm, Maria – mondta kissé görcsös mosollyal Mauvoisin. – Szóval átbeszéltük a dolgot Joffrey-val… A kissé kopaszodó fiatal orvos, aki a biopsziát végezte, odabiccentett Simeonnak. – …és őszintén úgy gondoljuk, hogy le tudsz érettségizni az idén. Mindenesetre Joffrey, Évelyne, Maria és én mindent megteszünk, hogy június közepére talpra állj. Siméon szemét elfutotta a könny. Ugyanakkor sejtette, hogy ezek az optimista szavak nem a végleges gyógyulásról szólnak. Mauvoisin professzor kerülte a „gyógyulás” szót. – Bart hamarosan megjön a könyveimmel – felelte Siméon. – Meg tudom majd itt csinálni a leckéimet? Mauvoisin és Joffrey összenézett. Muszáj most beszélniük a kezelés mellékhatásairól? – Két hányás között – tette hozzá mosolyogva Siméon. A professzor bólintott. – Kár lenne, ha nem élnél nyolcvankilenc évig.

E megjegyzést követően Mauvoisin kezet nyújtott a fiúnak. – A ma reggeli vizitemet kicsit rövidebbre kell fognom. Aztán Joffrey-hoz fordult: – Philippe szüleit fogadom a szobámban. – Ó, az a szegény kicsike, aki visszaesett – kotyogott közbe mindentudó arccal Maria. – Főzzek kávét a szülőknek? A professzor elhúzta a kezét a szeme előtt, arra gondolva, hogy a kollegialitás néha kissé megviseli az idegeket. – Jó lesz, Maria, köszönöm. Joffrey, elmagyaráznád Siméonnak a kezelés részleteit? – Hogyne, persze – felelte Joffrey továbbra is lelkesen. A terápia első szakasza hat hétig fog tartani. Joffrey különféle gyógyszernevekkel dobálózott, melyek közül egyik fantasztikusabb, mint a másik. De azért az igazi kedvence a Vinca rosea, azaz a rózsameténg kivonata. – Ezeket infúzióban kapom? – érdeklődött Siméon. – Úgy van. Éjjel-nappal csöpög majd beléd. Ma tizennégy órakor rád kötjük, és csak akkor vesszük le, ha meggyógyultál. Elmosolyodott. Ő kimondta a szót. Fiatal volt. Hitt.

Tizennégy órakor Mauvoisin professzor személyesen jött bekötni az infúziót, holott általában a nővérre bízta ezt a feladatot. Siméon nézte, ahogy a tűt a vénába szúrja a könyökhajlatában. Egy ragtapasszal rögzítette. A tűre egy cső volt csatlakoztatva. A cső egy folyadékkal teli, átlátszó nejlonzacskóig futott fel. Maga a zacskó egy kerekes állványra volt felfüggesztve, amit Siméon először egy dizájnos fogasnak vélt. – Az infúzió ellenére az állványt magad előtt tolva tudsz majd közlekedni – jelezte neki Mauvoisin. – Teljesen önálló maradsz.

Siméon barátságosan nézett a zacskó gyógyszerre, amely majd elpusztítja a rosszindulatú sejtjeit. – Vinca roseát tett bele? – kérdezte. – A mi kis rózsameténgünket? Igen, az is van benne. Látod? – válaszolta Nicolas, s ezúttal ő nézett az átlátszó folyadékra. – A kishúgomnak olyan kék a szeme, mint a meténg virága. – A bátyádnak is – jegyezte meg Mauvoisin professzor. – Nem úgy volt, hogy ma behozza a könyveidet? – De. Biztos hamarosan itt lesz. De nem volt ott hamarosan. Sőt délután ötkor még mindig nem volt se híre, se hamva. Ez jobban megviselte Siméont, mint a halántékában dörömbölő migrén. Ha Bart már most ilyen kelletlen, mi lesz, ha majd igazán elkezdődik a küzdelem? A fiatalember hatkor nyitott be a 117-es kórterem ajtaján. – Láttad, mennyi az idő? – szegezte neki a kérdést megbántódva Siméon. – És láttad mennyi cuccom van? – dohogott Bart, kiengedve a kezéből a két hatalmas csomag könyvet. Találkozott a Szent Klotild igazgatójával, Philippe úrral, aki elhalmozta utasításokkal és tanácsokkal. – Fütyül a leukémiádra. Az egyetlen, ami érdekli, hogy dicséretes érettségit tegyél. – Igaza van – válaszolta nyugodtan Siméon. – Hogy vannak a húgaim? Van híred róluk? – Hogyne! – sóhajtotta kimerültén Bart. – Mégpedig szuperjó híreim. Morgane tök egyedül van a folie-izé-beli odújában. Nem hajlandó enni. Felhívott a családvédelmis. És jól lehordott! Bénédicte ugyanis a szemére hányta, hogy megfeledkezett a kis Morgane-ról.

– Venise-zel, nos vele, az van, amit előre megmondtam – folytatta Barthélemy. – Josiane elorozta és nem akarja visszaadni. Felhívott a bírónő. Na szóval, Josiane azt állítja, hogy Venise nagyon zaklatott és pszichoterápiára kell járnia. Amiről bizonyára én tehetek. Mindenről én tehetek. Ez az alapelv. Bart ki volt borulva. Úgy érezte, üldözik, nem értik meg, kizsákmányolják. – Nagyon kedves, hogy arra kérnek, foglalkozzak veled meg a húgaiddal. Csakhogy ezért engem senki nem fizet meg. És nincs melóm. Mi a francot csináljak? Menjek strichelni? – Ne kiabálj, Bart! – könyörgött Siméon, és fájdalmasan lehunyta a szemét. – Oké, elhúzom a csíkot. – Nem ezt mondtam – hebegte megszeppenve az öccse. Bart ott maradt, mozdulatlanul, tétován ácsorgott. Szeme az állványon állapodott meg. – Mi ez a vacak? – Infúzió. Siméon lelökte magáról a takarót és megmutatta a karja belsejét. Bart meglátta a kötést és az alóla előkúszó csövet. Elsápadt. – Takard el. Undorító. Leroskadt egy székre. – Ez kész pokol, de tényleg, kész pokol! – sóhajtotta. Az egyik könyves szatyorból elővette a magazint, amit magának vásárolt. – Pókember – jegyezte meg Siméon, aki csodálkozott, miket olvas a bátyja. – Garfieldjük már nem volt – válaszolta Bart. – És igen, hülye vagyok! Akkor is hallom, ha nem mondod.

A rágóján nyámmogva elkezdte olvasni a képregényeit, úgy koncentrált, mintha legalábbis Descartes-ot olvasna. – Ideadod nekem az Értekezés a módszerrőlt? – suttogta Siméon. Bart felháborodva fújt egyet, mintha valami igen fontos tevékenységből szakították volna ki. Feltúrta a táskákat, gyűrveszaggatva a füzeteket és a fénymásolatokat. Siméon az oldalán feküdt, néma kétségbeeséssel figyelte, mit csinál. – Értekezés a… Nesze, itt van! Milyen vékony – jegyezte meg Bart. – Miről szól? – Az értekezésről meg a módszerről – tréfálkozott Siméon és megpróbált a hátára fordulni. Az infúzió megmozdult, Siméon megijedt, hogy kirántja. – Bart, segítenél… segítenél felülni? – Hát ez nem lehet igaz! – zsémbelt Bart. – Így soha nem fogok a Pókemberem végére érni. Odament az ágyhoz, egyik lábával a matracra térdelt, majd sután megragadta az öccsét a hóna alatt és felhúzta. Siméon kihúzta magát, majd a feje a párnára hanyatlott, már ez a kis erőfeszítés is kimerítette. Bart ekkor végre meglátta azt, amit eddig nem volt hajlandó. Egy tizennégy éves kölyköt, aki foggal-körömmel kapaszkodik az életbe. Leült az ágy szélére, homlokát öccse homlokához támasztotta. – Undok alak vagyok – mondta egészen halkan. – De kivagyok, annyira kivagyok! Nem haragszol rám nagyon? Siméon képtelen volt válaszolni, a felindultságtól a torkán akadt a szó. A következő pillanatban mindketten olvastak a kórházi este lenyűgöző csöndjében. Maria fél hétkor behozta a tálcát a vacsorával. Zöldségleves, csirke baszk módra, karamellflan. Siméon erőltetni próbálta az evést, majd émelyegve letette a tálcát. – Nem ízlik? – érdeklődött Bart. Siméon arcán halvány mosoly jelent meg, amely grimasszá torzult.

– Bart? – Hm? – Fáj a hasam. A báty nem reagált. Siméon holtsápadt lett. – Nagyon – dünnyögte. Bart kipattant a folyosóra. Sehol senki. – Kérem szépen! – kiáltotta. Senki. Csukott ajtók. 115-ös szoba. 116-os. – Segítség! – ordította Bart. Kinyílt egy ajtó. Mauvoisin professzor jelent meg. – Mi ez a… Á, maga az? – Nem, Siméon – dadogta Bart. – Meg fog halni. Valahogy ez jött a szájára. Az orvos berohant a 117-es szobába. Siméon éppen hányt. Amikor befejezte, Mauvoisin intett Barthélemynek. – Egy segédápoló munkáját végeztette el velem, Morlevent úr – mondta, igyekezve úrrá lenni az indulatán. – Ha Siméonnak valami gondja van, csak meg kell nyomnia azt a gombot, ami az ágya fejénél lógó kapcsolón van. Esetlegesen, addig, míg a segédápoló ideér, odanyújthatja a tálat az öccsének és tarthatja a fejét, amíg hány. Bart szinte sajnálkozva hárította el a javaslatot. – Nem, ezt nem tehetem. Nicolas orrcimpái összeszűkültek a haragtól. – Nem teheti? – kérdezte fojtott hangon, de még mindig uralkodva magán. – Nem, nem tehetem. Rajta, teremtsen csak le – mondta eleve beletörődve Bart.

–––––––– Kilencedik fejezet, –––––––– avagy szereti ön a tapenade-ot?

SIMEON NÉLKÜL Morgane csupán árnyéka volt önmagának. Ma délelőtt még egy egyest is beszedett. Az otthonbeli aprócska szobában a kislány az iskolatáskájából rakosgatta ki a holmiját. Kézbe vette a dolgozatát: „írasd alá anyukáddal” – mondta neki a tanító néni. A tanító néni nem tudja, hogy Morgane-nak nincs már anyukája. Morgane nem mondta, a családvédelmis pedig egészen egyszerűen elfelejtette értesíteni az iskolát. Merthogy úgy általában megfeledkeztek Morgane-ról. – De hát mi van veled? – szidta le a tanító néni, aki alapjában véve nemigen kedvelte ezt a csúnyácska osztályelsőt. – Nem tanultál? Nézd meg, Lexane bezzeg most is ötöst kapott! És most alá kell íratnia az egyest. De kivel? Morgane nem ismerte Bénédicte telefonszámát. Azt sem tudta, hol lakik Josiane, az a néni, aki elvette tőle a kishúgát. Siméon a Szent Antal kórházban van. Hol lehet az a kórház? És Barthélemy? Az elsuhanó szellőnek van lakcíme? Ekkor Morgane-nak eszébe jutott, hogy ő maga is aláírhatja, utánozva az anyukája írását. Ez kétségkívül bűn, de hát van más választása? Van mintája az aláíráshoz? Újra turkálni kezdett a táskában és végül talált egy levelet, amit az anyukája írt a tanító néninek, és amit ő, miután elolvasta, visszaadott a gyereknek. A levélben ez állt: „Kérem, hogy lányomat, Morgane Morlevent-t, október 19-én, kedden szíveskedjék felmenteni az úszás alól, mivel torokgyulladása van, nagyon köhög. Köszönettel.”

Aláírás: Catherine Dufour. Ahogy elolvasta ezt szörnyen hétköznapi levélkét, a levélkét, amit egy náthás kislány anyukája írt, Morgane úgy hitte, mindjárt megáll a szíve. Annyira közelinek tűnt, mintha csak tegnap lett volna. A szavak olyan elevennek látszottak. Morgane úgy nézett körül, mintha álomból ocsúdott volna. Tekintete ismét a dolgozatra vándorolt. Egyes. „Írasd alá anyukáddal.” Ekkor Morgane, akár egy alvajáró, fogott egy tollat, és nagy ügybuzgalommal lemásolta az aláírást, szinte alig remegett a keze. – Halihó! Bart volt az. Morgane gyorsan megfordította a lapot, hogy elrejtse bűnét és szégyenét. Felállt, két kezét könyörgő mozdulattal illesztette össze. – Veled meg mi van? – kérdezte Bart hangjában azzal a vadsággal, amit észre sem szokott venni. – Rosszat csináltam – vallotta be a gyermek. És kis mellkasához képest hatalmas zokogásban tört ki. – De hát mit csináltál? Hagyd már abba a picsogást! Morgane csukladozott: „Egy… egy…” A folytatás sehogy sem akart kijönni. Bart legszívesebben kupán vágta volna az iskolatáskával. – Ehegyeheeest kaptam! – Na, szépen vagyunk! – Bart úgy tett, mint akit porig sújt a hír. – Nem elég, hogy csúnya vagy. Ha még el is hülyülsz… Leült az ágyra. – Hagyd már abba! – pufogott. – Nekem nem is volt más jegyem, csak egyes! És attól még látod, milyen szép nagy mihaszna lett belőlem! – Nem… nem… ez a legnagyobb baj – zokogott tovább Morgane. – Mi van még? Kiherélted a fiúdat, mert a legjobb barátnődnek csapta a szelet?

Morgane megrázta a fejét. Nem, nem éppen erről van szó. Bart elég durván megragadta a kislányt a karjánál és magához vonta. – Gyere ide, szöcske! A térdére ültette. – Rajta, bökd ki. Imádom a csúnya dolgokat. – Aláírtam. – Aláírtad? – Az egyest. Bart az első pillanatban nem fogta fel, de aztán felderült az arca. – Oh, boy! De hát én világ életemben ezt csináltam! Aláírtam az egyeseimet, az intőimet, az értesítőimet, az igazolásaimat. És puskáztam, és hazudtam a tanító néninek és elértem, hogy másokat büntessenek meg helyettem. Morgane abbahagyta a sírást. Az ő bűnöző karrierje igencsak elhalványult Barté mellett. – De ugye egy szót se szólunk Siméonnak az aláírásról? – rimánkodott. – Azért ennyire ütődött én sem vagyok – felelte Barthélemy. – És ezt leszámítva, mi a helyzet veled? – Hát látod – mutatott börtöne falaira Morgane. – Néha azt szeretném, bárcsak én is meghaltam volna a mamával. Bart tudta, hogy a családvédelmis más megoldást keres Morganenak. Lehet, hogy Josiane őt is magához veszi. Azzal rögtön megnövelné az esélyeit, hogy őt jelöljék gyámnak. – Gyerünk, elviszlek – döntött Bart, és lerakta a földre Morgane-t. – Hová? – Hozzám. – Ez igaz? Morgane nem tért magához. Akkor hát mégsem tévedett? A horizonton lobogó kis vitorla, a csodálatos báty, hát valóban létezik?

– Várj, azért ne örülj annyira! – figyelmeztette Bart. – Kiállhatatlan fazon vagyok, ráadásul fogalmam sincs, mi jött rám tegnap, de vagy két hétre való tapenade-ot készítettem. Remélem, szereted az olajbogyót? Morgane holmiját förtelmes kupacba hányta össze, majd az egészet belegyűrte két szatyorba. És anélkül, hogy a leghalványabb sejtelme lett volna arról, milyen súlyos dolgot követ el, megszöktette a húgát.

Este fél nyolc tájban a gyámügyi bírót, aki épp túlórázott az irodájában, holtra váltan hívta fel a szociális asszisztens. – A kis Morgane megszökött! – Na, erre lehetett számítani! – kiáltott fel önmagára dühösen a bírónő. – Olyan keveset foglalkoztunk vele! – Annyira felgyorsultak az események – mentegetőzött Bénédicte. – Értesítettem Josiane Morlevent-t a szökésről. Barthélemyt azonban nem tudom elérni. Okkal: Bart és Morgane ugyanis egy kávézóban üldögélt és egy banana splitet kanalazott közösen. – Elugrom hozzá – döntötte el a bírónő. – Ha a kicsi menedéket keres éjszakára, ez az egyetlen cím, amit ismer. Morgane olyan jól ismerte, hogy ő maga nyitott ajtót Laurence-nak. – Hát te itt vagy? – És videojátékot játszunk Barttal – harsogta a kislány. – Állatira profi Lara Croftban. A bírónő kezdte gyanítani, hogy a fiatalember újabb hóbortos ötletéről van szó. – Nocsak, nocsak, miss Laurence! – köszöntötte Bart, anélkül, hogy elengedte volna a játékkonzolt. – Idenézzen, milyen szuper halálugrást tudok. Laurence leroskadt a kanapéra.

– Mit csinált már MEGINT? – kérdezte türelmesen. – Miért nem hívta fel az otthont, hogy Morgane magához szökött? – Ó, nem szökött el – nyugtatta meg Bart. – Én hoztam el. Ocsmány az a kóter. Laurence megkövülten meredt rá. – Tudja, hogy az igazgató értesítette a rendőrséget? – Mi a nyavalyáért? – fordította el végre a képernyőről a szemét Bart. – De Barthélemy: amikor egy kislány eltűnik, mindenki megrémül, pánikba esik, minden józan gondolkodású ember felhívja a rendőrséget! A bírónő előbb higgadtan beszélt, aztán nekitüzesedett. – Na, ez már sok – morgott Bart. – MEGINT leteremtenek. Előbb leteremtenek, mert nem törődöm Morgane-nal. Aztán leteremtenek, mert törődöm vele. – De hát sehogy sem képes felfogni?! – fortyogott a bírónő. – De, tökéletesen felfogtam. Josiane-nak akarja adni a gyámságot. – Ez a rögeszméje – konstatálta Laurence. – És magától értetődik, hogy Josiane-ra fogom bízni a kicsiket! Ön teljességgel felelőtlen. – Pont úgy beszél, mint Josiane! Maguk, csajok, összeesküdtek ellenem! – üvöltötte Bart. Morgane-ból olyan hirtelen tört fel a sírás, mintha egy autó riasztója szólalt volna meg. – Én… én… ihitt… akarok… Én Bahahartnál akarok maradni! A bírónő odaszaladt a kislányhoz, hogy megvigasztalja. – Hát, persze, aranyom, ne sírjál! Neked és Venise-nek meg fogjuk találni a legjobb megoldást. – Én csak Bahahartot szeretem! – Eegen, oké, teljesen odavagy értem. De ha nem hagyod abba a szirénázást, kihajítalak az ablakon! – rázta meg a karjánál fogva Bart. Morgane még csuklott egyet-kettőt.

– Látta ezt? Megtaláltam a módszert, hogy lehet leállítani – mondta önelégülten Bart. – Meg kell rázni. – És magával mit kell csinálni, hogy leálljon? – kérdezte a bírónő. Bart szemlátomást érdeklődéssel vette fontolóra a kérdést. Laurence addig felemelte a telefont és felhívta Bénédicte-et. – Barthélemynél vagyok. A kicsi csakugyan azért szökött el, hogy idejöjjön, hozzá… Hazudott, hogy megvédje a fiút. Bart macskaléptekkel mögé osont, míg ő a szociális asszisztenssel beszélgetett. „Köszönöm”, lehelte a fülébe és a nyakába csókolt. De hiába pedálozott. Másnap Bénédicte eljött, hogy Morgane-t elvigye Josiane-hoz. A szemész belement, hogy mindkét kislányt az otthonába fogadja. Tisztában volt vele, hogy ezzel növeli az esélyeit, hogy őt nevezzék ki gyámnak.

Bart könnyen megvigasztalódott, hogy elválasztották Morgane-tól. Így aktívabban kereshetett valakit Léo helyett. Egy sor válogatási szempontot állított fel, melyek közül az első az volt: „Szereti ön a tapenade-ot?” – Nem gondolja, hogy jobb lenne, ha inkább munkát keresne? – vetette fel Aimée egy olyan napon, amikor a fehérneműügynök éppen úton volt. – Ha keresünk, fennáll a veszély, hogy találunk is – jegyezte meg Barthélemy. – Tényleg semmit nem akar csinálni az életben? – aggodalmaskodott a szomszédasszonya. – Hát igazából azért nem semmit – engedett Bart. – Csak nem túl nagy valamit. Mondjuk, például videojáték-tesztelést. Kicsit elgondolkodott és óvatosan hozzátette: – Félállásban.

Aimée lesújtott arcot vágott. Nyugtalanította Barthélemy sorsa. – Nem lesz ennek így jó vége, Bart. A fiú kaján kis nevetést hallatott. Megfricskázta Aimée hasát. – Ennek meg hordóhas lesz a vége. No és a cicifixügynök? Beletörődött? – Még nem tudja. Aimée megborzongott és szorosan maga köré fonta a karját. – Ezt most meg akarom tartani. Bart helytelenítő fintort vágott. Szép kis haddelhadd várható. – Főzi még azt a jóféle levest a férjének? – Pszt… Megszólalt a telefon, és Bart bejelentette a szomszédasszonyának: – Ez a ma esti randim lesz. Valójában Josiane volt. – Oh, boy! – riadozott Barthélemy. – A kicsik bárányhimlősek, és te le akarod passzolni nekem őket? – Remekül vannak. Megkérdezték, hogy találkozhatnak-e veled. Mondtam nekik, hogy felhívlak. – Hogy találkozhatnak-e velem? – Igen, hogy találkozhatnak-e veled – ismételte meg bosszúsan Josiane. – Állítólag szuperügyes vagy a mit tudom én miben, a Sarah vagy Clara Loftban… Bart nevetésben tört ki: – Lara Croftban! Josiane azt nem árulta el, hogy ahhoz, hogy kicsikarják a beleegyezését, Morgane bekapcsolta a szirénáját, Venise pedig egy rakás bosszúálló ördögöt rajzolt. – Hat óra tájban beadom őket és vacsora után értük megyek – közölte Josiane egy nővér öntudatlan zsarnokságával. – Viszlát hamarosan!

– De… de… Bartnak az orrára csapták a kagylót, már csak az üres vonalnak szónokolhatott méltatlankodva: – De nekem ma este randim van! Tiszta dinka ez a spiné! – Mondja le a randiját – próbálta jobb belátásra bírni Aimée. – Ez életem nagy szerelme – felelte kétségbeesetten Bart. – Egy magas, szőke fickó. Svéd. Vagy amerikai. Egyébként nem is tudom, hogy érhetném el. Egy árva kukkot nem értettem abból, amit mondott.

Este hatkor Josiane óraműpontossággal befutott a két lányka kíséretében. Venise „Puszit, Bartuci!” csatakiáltással Bartra vetette magát, miközben a nővére összeillesztett tenyérrel némán bálványozta a bátyjukat. Josiane még soha nem érezte ennyire, milyen igazságtalan vele az élet. – Csókolom, Aimée! – rikkantották a kicsik, amint észrevették a szomszédasszonyt a nappaliban. Josiane erre a rejtélyre meg sem próbált fényt deríteni, inkább a lehető leggyorsabban lelépett. – Játszunk? Ugye játszunk? – követelőzött Venise. Morgane megrángatta Bart ruhaujját. – Voltál ma benn Siméonnál? – Eeegen, szuper jól van! – felelte Bart, Joffrey doktor lelkesedését utánozva. – Az összes kajáját kihányja, de ez jó jel. Azt jelzi, hogy hatnak a gyógyszerek. Mire meghal, meggyógyul. – Bart – szólt rá halkan, szelíd szemrehányással Aimée. Két kishúga fájdalmas döbbenettel meredt rá. – De Joffrey doktor megadta egy ital nevét, amit be kell szereznem Siméonnak a patikából. Ez egy olyan lötty, amitől az ember állatira erős

lesz – kapott észbe Barthélemy. – A Tour de France4 versenyzői is ezzel doppingolnak. Venise nehezen tudta elképzelni Siméont, amint hegynek föl kerekezik, de azért elmosolyodott. Morgane lehorgasztva tartotta a fejét. – Én Siméon egyik fele vagyok – mondta, amikor felemelte. E furcsa kijelentés közben felmutatta nyitott bal kezét. – Látni akarom – tette hozzá. Halott édesanyját elrejtették előle. Siméont élve akarta látni. – Látni fogod – ígérte meg Bart. – Megkérdezem Joffrey doktortól. Joffrey-tól kevésbé tartott, mint Mauvoisin professzortól. Csakhogy egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy az orvos bele is megy. Gyerekeknek tilos volt a bejárás a fiatal leukémiások osztályára a fertőzésveszély miatt. Hétkor ugyancsak óraműpontossággal megjelent a küszöbön Bart legújabb hódítása. Egy nagyon magas, szőke fiú volt, arcát pattanások után megmaradt hegek borították, és mereven viselkedett. – Helló, Jack! – üdvözölte Barthélemy. – Lányok, ez itt Jack. Egy haverom. – God bless you! – mondta a fiú, arcát kettészelő vonalmosollyal. – My name is Mike. – Inkább Mike-nak hívják – jelezte Morgane, aki gagyogott egy kicsit angolul. – Yes, Mike – bólogatott a fiatalember. – Én nem beszél jól francia. – Azt észrevettük – jegyezte meg Bart. A fiúnál egy kopott bőr aktatáskaszerűség volt. Rikító színű prospektusokat vett elő belőle. – Isten szeretni mendenki. 4

A legismertebb nemzetközi, országúti kerékpárverseny, amelyet évente rendeznek meg Franciaországban. – a ford.

– Az nem nehéz – mondta Bart saját magára gondolva. – De ez meg mi a nyavalyát csinál? Mike épp a brosúráit osztogatta a jelenlévőknek. Aimée az egyiket átfutotta a szemével. – Ez egy mormon, Bart. Azért jött, hogy megtérítse magát. – Oh, boy! Meg kell mondani neki, hogy ez már megtörtént. Meggyőződéssel a szívére ütött. – I am mormon, öregem. Ne fáradj. – Mendenki lenni testvérek – kezdte Mike a két húgocskára nézve. – Isten szeretni mendenki. – Rendicsek – mondta Bart. – És te, te szereted a tapenade-ot? – Do you like the tapenade? – tolmácsolt Morgane.

–––––––– Tizedik fejezet, –––––––– avagy ezt jelenti „adni”

SIMEON NEM VOLT TÚL NÉPSZERŰ az osztályában, a végzős gimnazisták körében. Ott is, mint mindenütt, zavaróan hatott a koraérettsége. Amióta azonban üldözte a balszerencse, társai közös ügynek tekintették, hogy segítségére legyenek, hogy a kórházban is folytathassa a tanulmányait. Így hát Bart ide-oda ingázott a Szent Klotild és a Szent Antal között, azzal a határozott meggyőződéssel, hogy ezzel kiérdemli a mennyországot. Odafelé a tanároknak szállította a házi feladatokat, amiket Siméon az ágyában írt meg, visszafelé pedig a diákok által összegyűjtött fénymásolatokat és órai jegyzeteket vitte. Ezen a napon személyesen Philippe igazgató úr adta át Barthélemy-nek öccse kijavított leckéit. A fiatalember a Szent Antal folyosóin is rendszeres látogatónak számított már. Amikor megérkezett Mauvoisin osztályára, a nővérek és a segédápolónők vidor „Hogy s mint, Bart?”-tal üdvözölték. Riszáló járása és hóbortos viselkedése miatt eleinte kinevették a háta mögött. Minthogy azonban Bart vállalta, hogy az, ami, végül mindenki vele együtt nevetett. A 117-es szobában Siméon várta, egyre várta az ő bátyját. Várta éjjel, amikor egyedül a kis éjjeli lámpa volt társa a fájdalomban. Várta reggel, amikor a hányinger miatt csak az oldalán bírt feküdni. Várta délben, amikor a tálcán behozott ebédtől felkavarodott a gyomra. Bart rendszerint kettőkor érkezett. Siméonnak csak délután volt ereje olvasni és tanulni, eközben Bart ide-oda kapcsolgatott a tévécsatornák között.

– Hozom a kijavított házijaidat – jelentette be Bart a szobába lépve. – Rossz hír. Filozófiából csak ötös alát kaptál. Matekból és fizikából valamivel tűrhetőbb. Ötös. Annyira büszke volt az öccsére, hogy a leosztályzott leckéket kirakosgatta az éjjeliszekrényre, hogy az egészségügyi személyzet egésze megcsodálhassa. – Tudod, mi történt? – telepedett le Bart. – Felszedtem egy amerikai pasit. Mormon. Azt hiszem, össze fogunk házasodni, és csinálunk egy rakás kis mormont. Úgyis ez a céljuk a földön: sokasodni. Van még valaki, aki épp sokasodik: a felső szomszédom. Barthélemy volt az egyetlen ember a világon, aki egyáltalán nem vett tudomást Siméon állapotáról és képes volt szamárságokkal traktálni egy teljes órán keresztül. Kissé zsibbasztó volt, de roppant vigasztaló. – Beszélj a kishúgaimról – kérte Siméon. – Ja, tényleg! Velük van egy kis gond – ismerte el Bart. – Megígértem nekik, hogy meglátogathatnak. – Szigorúan tilos – mondta sajnálkozva Siméon. Bart durcás arcot vágott. A tilalmakat ő aztán jól ismerte. – Megbeszélem Joffrey-val. Amint alkalma adódott, Bart a köpenye gallérjánál elkapta Joffreyt. A fiatal orvos igyekezett komikusnak tartani Barthélemyt, valójában azonban rettenetesen zavarban volt tőle. – Nem, nem – tiltakozott. – Ha a kicsik még csak öt- és nyolcévesek, akkor lehetetlen. – Ugyan, legyél már jó arc! – könyörgött Bart a köpenye gallérját lapogatva. – Csak öt perc! LÁTNI akarják Siméont. Semmi mást, csak látni. Mauvoisin nem fogja megtudni. Maria hajlandó a folyosón őrködni. Ha Mauvoisin betoppanna, elfütyüli a „János bácsi keljen fel”t. Megmutatta nekem. Irtó jól fütyül. Bár én inkább azt szerettem volna, ha a „Férjhez adott apám engem”-et fütyüli, de azt nem ismeri.

Joffrey eltolta magától Bartot és magából kikelve csak azt hajtogatta: „Nem, nem.” – Öt perc. Csak nem tagadsz meg tőlük öt percet, hm? A legjobb lenne este hatkor a látogatási idő végén. Köszönöm, Joffrey. – De én nem… – Meghálálom. És ha szereted a tapenade-ot, csak szólj! Tele van vele a mélyhűtőm. Mielőtt elment volna a kórházból, Bart még bedugta a fejét a 117-es szoba ajtaján. – El van intézve – szólt oda az öccsének.

A kislányok nagyon izgatottak voltak, amikor megérkeztek a Szent Antal kórházba. Úgy érezték, mintha születésnapi zsúrra hívták volna meg őket. Venise Barbie-rózsaszínbe öltözött. Rajzot is készített három szívvel Siméonnak. Morgane epres habcukrot vásárolt, amit a bátyja nagyon szeretett. Bart elmagyarázta nekik, hogy van egy orvos, Mauvoisin professzor, aki allergiás a kislányokra, ezért el kell bújni előle. Háromlépésenként, amikor csak megláttak egy fehér köpenyes férfit, a lányok kuncogva azt kérdezték: – Ő az? Ő az? Valójában Bart feszengett a legjobban, mivel valósággal be volt tojva Mauvoisin professzortól. Különös módon az volt a benyomása, hogy a Morlevent-ok sorsa ennek az embernek a kezében van. Bizonyára azért, mert ő kezelte Siméont. Maria, a segédápoló és Évelyne, a nővér, a folyosón várta a kislányokat. – Hú, milyen szépséges kicsike! – lelkendezett Maria Venise-t megpillantva. – Mintha csak magát látnám, Bart.

– Hát igen, szépséges kicsike – vágta rá élénken Bart. – Jó, maga itt marad, Maria. Évelyne pedig a folyosó túlsó végére megy. Nem tudja elfütyülni a „Férjhez adott apám engem”-et, Évelyne? Nem? Sebaj. Gyertek, lányok! A kicsiket a 117-es szoba fele terelte, és kissé dobogó szívvel igyekezett velük együtt ő is mielőbb beljebb kerülni. Venise és Morgane a bátyjuk nyakába akarták vetni magukat, lendületüket nem is annyira az akasztotta meg, hogy Bart rájuk dörrent, „Nincs puszi”, mint inkább az ágyban fekvő Siméon látványa. – Miért vagy megkötve? – kiáltott fel elszörnyedve Venise. Siméon ránézett Bartra: – De hát… nem magyaráztad el nekik? – Mit? – lepődött meg a fiú. Bartban fel sem merült, hogy a vértelen arcú, infúzióra kötött bátyjuk látványa megrémiszti majd a kislányokat. Siméon gyorsan úrrá lett a helyzeten. – A gyógyszereket kapom ezen a csövön át. Egyenesen a vérembe folynak, merthogy a vérem beteg. – Es ez megtisztítja? – tudakolta Morgane. – Úgy van – mosolyodott el Simeon. – De a vértisztítás mindig kifárasztja az embert. – Ezért fekszel – vonta le a következtetést Venise. Mindennek ellenére továbbra is meg voltak illetődve. Az a furcsa szag a szobában, bátyjuk borzasztó soványsága, a fölöttük lebegő szomorúság… Bart a résnyire nyitott ajtónál őrködött. – Te nem ülsz le? – kérdezte tőle az öccse, akit nyugtalanított a gondolat, hogy Bart máris le akar lécelni. – Nem, nem. Meg kell hallanom, ha Maria elkezdi fütyülni a „János bácsi”-t. Siméon fürkészve nézett Bartra, még tétovázott, érti-e.

– Ez egy jel a Movizé doktor bácsi miatt, aki allergiás a kislányokra – magyarázta Venise. – Maria nem ismeri a „Férjhez adott apám engem”-et. Én ismerem. Megtaníthatom neki, Bart? – Majd máskor. Siméon szakértővé vált mar a bátyja megfejtésében. – Hazudtál nekem? Nem is kaptál rá engedélyt, hogy elhozd a kicsiket? – Nem igazán. De itt vannak, Siméon. Csak pár percünk van. Lányok, van valami fontos mondanivalótok Simeon számára. – Három szívvel szeretlek! – rikkantotta Venise. Egy zorrós rajzot nyújtott át a bátyjának. Siméon lehunyta a szemét. Szinte fáj, ha szeretik az embert. – Siméon – szólalt meg egy szerencsétlen hangocska –, egyest kaptam. – De Morgane – tiltakozott Bart –, csak nem rágódunk még mindig ezen! – De, de – makacsolta meg magát Morgane. – Egyest kaptam. – Milyen anyagból? – kérdezte Siméon. – Várakból – felelte Morgane. – Az nagyon nehéz anyag – vigasztalta Barthélemy. – Én is sokszor kaptam egyest várakból. A kislány azonban Siméon ítéletét várta. – Mindenben elsőnek kell lenned – emlékeztette a bátyja. – Igen – mondta Morgane tekintetét Siméonéhoz láncolva. – Négyötödnél soha ne legyen rosszabb jegyed. Rendben? – Rendben. Mintha hatalmas kő gördült volna le a szívéről. Ugyanez azonban nem volt elmondható Bartról, aki folyton a „János bácsi” első taktusait vélte hallani. Ahogy teltek a percek, egyre jobban elhatalmasodott rajta a félelem.

– Na, jó, lányok, indulás! – Máris? – kiáltottak fel a kis Morlevent-ok. Egy olyan szív elragadtatásával, amelynek túl gyakran kell fékeznie magát, Morgane letérdelt és megcsókolta Siméon jobb kezét. Az ő másik feléét. Ezúttal azonban Bart minden kétséget kizáróan a „János bácsi” elejét hallotta. Mauvoisin professzor olykor még egyszer körbejárta a kórtermeket, mielőtt beesteledett volna. Sajnos Bart nem tudta volna megmondani, hogy a fütty jobbról jött-e vagy balról, következésképp melyik irányba kell menekülni. Kissé jobban kinyitotta az ajtót. Oh, boy! Mauvoisin professzor épp arrafelé közeledett. Fáradtnak és morcosnak tűnt. Már megfogta a szemközti, szoba, a 118as kilincsét. Aztán meggondolta magát, átvágott a folyosón és a 117esbe lépett be. Bart hátrahúzódott, a két kicsi hozzátapadt. Venise, egy strucc biztos ösztönével, még be is fúrta az arcát a bátyja zakójába. – Mi ez itt? – kérdezte alig meglepetten a professzor. – A kishúgaim – felelte Siméon, aki kész volt mindent magára vállalni. – Ez nem helyes – mondta rosszallóan Nicolas. Annyira gondterhelt volt, hogy még dühbe gurulni is elfelejtett. Egy szórakozott pillantást vetett Morgane-ra. Ez a báj nélküli arcocska, amelyben két intelligens, fekete szem izzott, mosolyt csalt az ajkára. Szelíden elhúzta Barthélemytől a másik kislányt és őt is szemügyre vette. Visszafojtott egy szánakozó sóhajt. Szegény kis kölyök. Milyen pici, milyen szép. – Mindenki kifelé – mondta kedvesen. Bart nem kérette magát. A Mauvoisinnel szemben érzett tiszteletteljes félelme egyre nőtt. Szigorú, enyhén fenyegető apának látta, akinek meg kell felelnie, de mindenekelőtt szót kell fogadnia neki. Ahogy távolodott a folyosón, Bart hallotta, amint egy mély hang utánaszól:

– Barthélemy! Mauvoisin becsukta a 117-es szoba ajtaját és elindult Bart felé. – Beszélnem kell magával. A kicsik nélkül. Bízza őket Mariára és jöjjön be a szobámba. Nem volt apelláta. Bart engedelmeskedett. Ismét itt volt, a professzor fényűző irodájában. A virágokat kicserélték, de Mauvoisin ugyanazzal a mozdulattal tolta arrébb a csokrot. – Nagyon aggódom Siméon miatt – kezdte az orvos minden kertelés nélkül. – Három hete kapja a kezelést, és semmi javulás. Joffrey-val úgy döntöttünk, változtatunk a terápián. – Tényleg? – nyögte Bart, akinek a szíve vacogott a szorongástól. – Igen. Az a gond, hogy Siméonnak nyugtalanítóan alacsony a vérlemezkeszáma, és erősen fennáll a veszély, hogy belső vérzések alakulnak ki nála – folytatta Mauvoisin azzal a szakzsargonnal, amely elidegeníteni hivatott a fájdalmat. – Ilyen körülmények között semmibe nem kezdhetünk bele. – Tényleg? – Nem. Mauvoisin feltette a szemüvegét, és csakúgy, mint az első alkalommal, most is úgy nézett Bartra, mintha fel akarná mérni. Határozottan bosszúsnak tűnt. – Gondolom, gyakran váltogatja a partnereit? – A partnereimet? – ismételte meg Bart, azon tűnődve, nem álmodik-e. – Érti, mire gondolok? – Igen, igen. Nem, nem. Igen, értem. Nem, nem váltogatom gyakran… vagyis nem túl gyakran… Bart valami helyeslésfélét próbált felfedezni Mauvoisin arcán. A professzor azonban akaratlan grimaszt vágott, ami inkább elkeseredettséget tükrözött.

– Mennyi ideje viseli ezt a fülbevalót? Kevesebb mint fél éve? – Ó, ez egy kamaszkori marhaság. Tizenhat éves korom óta. – Nem kell mentegetőznie – felelte Mauvoisin, aki kezdett jól szórakozni. – Sosem volt szexuális úton terjedő betegsége? Hepatitise? Rendszeresen jár AIDS-szűrésre? Nem fogyaszt kábítószert? Bart elhűlve bólogatott vagy rázta a fejét. Mauvoisin pedig a fejében sorra ikszelte kérdőíve kis négyzeteit. – Nem csináltatott a közelmúltban tetoválást? Nem? Nem járt a trópusokon? Nem? Vannak szívproblémái? – Ajaj, dögivel! – kiáltotta Bart. – Kardiológiai problémákról beszélek… – Á nem, odáig még nem jutottam – helyesbített Bart. – Érti, miért teszem fel ezeket a kérdéseket? – Mert valamit értenem kellene? – Azért kérdezem mindezt, mert Siméonnak vérlemezketranszfúzióra van szüksége. Következésképpen nekünk pedig egy vérlemezkedonorra. Egy egészséges donorra. – Á, tényleg? – Igen. Mihelyt egy beszélgetés túl komolyra fordult, Bart agya leblokkolt. Kicsit úgy, mintha elhatározta volna, hogy semmit nem fog megérteni. Anélkül, hogy sejtelme lett volna a fiatalembernek erről a tulajdonságáról, Mauvoisin professzor kifejezetten tanáros hangvételre váltott. – Hogy elkerüljünk bizonyos immunizációkat, a donort a fogadóval szembeni kompatibilitása függvényében kell kiválasztanunk. Ha a vérlemezkedonorok országos jegyzékéhez folyamodom, egy a hatvanezerhez az esélyem arra, hogy találok donort, és ha létezik is, nem feltétlenül áll a rendelkezésünkre. A kompatibilis donor

megtalálásának esélyét növeljük, ha a rokonsághoz fordulunk. Érti már, miért önt kérdezem meg legelőször? – Igen, igen – dünnyögte Bart teljesen összezavarodva. – Amennyiben ön kompatibilis Siméonnal, gondolom, beleegyezik, hogy ön legyen a donor? Barthélemy apró kézmozdulatot tett, amit lehetett úgy értelmezni, hogy „semmi gond”. – Remek. Köszönöm – zárta le a beszélgetés Mauvoisin doktor és felállt. – Most átadom önt Évelyne-nek a vérvételre. – A mire? Ám Nicolas addigra már kiment, hogy megkeresse az ápolónőt.

Huszonnégy óra alatt minden ellenőrző tesztet elvégeztek Bart vérén, amit, úgy tűnt, soha nem fertőzött meg herpeszvírus, sem hepatitis, sem AIDS. Ráadásul – mintegy a sors jeleként – tökéletesen kompatibilis volt Siméon vérével. Kezét kigombolt köpenye zsebébe mélyesztve Mauvoisin professzor berontott Joffrey-hoz. – Felerősíthetjük Siméont! – vetette oda neki. – Azért van egy aprócska probléma – hűtötte le Joffrey, aki pedig optimista természet volt. – Bartocska ugyanis elájult vérvétel közben. Úgy tűnik, nem bírja elviselni a vér látványát. Joffrey nem tudta véka alá rejteni a megvetését, amikor Barthélemyről beszélt. Mauvoisin elkomorodott. – Ez túl ostoba dolog lenne – dünnyögte. – Két órára jön? – A buzi? Igen. Nicolas erre majdnem mondott valamit, de aztán beérte annyival, hogy lenyelt egy nagy korty levegőt.

Kettőkor Bart lopakodva közelítette meg a 117-es szobát, nem igazán óhajtott ismét Mauvoisinbe botlani. Máskor Siméon párnákkal körbetámasztva várta. Most feküdt és aludt, a szeme csak félig volt lehunyva. Beesett arca halotti maszkra emlékeztetett. Bart rémülten hátrált az ajtó felé. – Á, hát itt van! Mauvoisin lépett be mögötte. – Átkísérem a transzfúziós központba. Itt van a szomszédban. Bart már elkezdett hebegni-habogni, hogy „Nem, nem, képtelen vagyok rá.” A professzor azonban megragadta és az ágy végéhez tolta. – Nézze meg az öccsét! – mondta neki. Kiengedte Bartot és vállon öklözte. – Tehát? Képtelen rá? Mauvoisin tisztában volt vele, hogy túllépi a hatáskörét. De amint az az Országos Vérellátó Szolgálat brosúrájában is olvasható volt: „Vérlemezkeadásra csak különösen motivált donorok jelentkezzenek.”

Barthélemy hagyta, hogy Mauvoisin vezesse. Ő, aki általában fütyült arra, mit gondolnak róla mások, nem akart szörnyetegnek látszani a professzor szemében. – De el fogok ájulni – figyelmeztette. – Nem tehetek róla. – Majd magához térítem – felelte közömbös hangon Mauvoisin. Beléptek egy terembe, ahol már ült két véradó, karjuk a székek kartámláján nyugodott. Bart hátrahőkölt, nekiütközött Mauvoisin-nek. – Vigyázat, én is itt vagyok – mondta neki kedvesen az orvos. A vállára tette a kezét és a lábtartós fotelek egyikéhez terelte. – Majd én elhelyezem – szólt oda az ápolónőnek, aki mosolyogva közeledett Bart felé.

Bartnak máris zúgott a füle. A látását fátyol kezdte elhomályosítani. Még az előtt el fog ájulni, mielőtt megszúrják. Félig öntudatlanul nyúlt el a fotelben, amelyben a feje és a felsőteste kicsit meg volt emelve. Mauvoisin segített neki levenni a zakóját. Az ingének mindkét ujját a könyöke fölé húzta, anélkül, hogy közölte volna vele, mindkét karját meg fogják szúrni. – Jól van? – kérdezte, miközben egy könnyed csuklómozdulattal beledöfte az első nagy tűt. Egy nyögés volt a válasz. A vér azonnal sötétvörösen csorogni kezdett a csőbe. Nicolas felemelte a szemét, látta a fiatalembert, akit osztályának minden dolgozója nevetve „Bart”-nak szólított, aki viszont ebben a pillanatban egyáltalán nem nevetett. Az orvost akaratlanul kegyetlenség kerítette hatalmába, beleszúrta a második tűt is és vidáman bejelentette: – Akkor most két órán át így marad! Barthélemy megrázkódott, mintha áramot vezettek volna a székébe. – Ne rémüldözzön! – mondta neki bűnbánóan Mauvoisin. – Nem fogjuk egész idő alatt a vérét szipolyozni. A sejtszeparátornak köszönhetően kizárólag a vérlemezkéket nyerjük ki, a vére többi összetevőjét visszajuttatjuk a szervezetébe. Látja, ezen a csövön kifolyik, a másikon visszamegy, és menet közben levesszük a vérlemezkéket Siméon számára. – Ez undorító – nyöszörgött Bart. – Leveszem a gumiszalagot. Most már magától folyik. Akar zenét? Kölcsönadhatom az MP3-lejátszómat. Betakarom, jó? Barton, ahogy ott feküdt mozgásképtelenné tett karral a centrifugáló masina zümmögésében, egyre jobban úrrá lett a pánik. Maradék erejét összeszedve, ki akarta tépni magát a székből. – Hé, ne ficánkoljon! – parancsolt rá Nicolas a vállánál megragadva.

Bart könyörgő pillantást vetett rá. – Minden teljesen rendben lesz – nyugtatta Mauvoisin. – Ez a fajta levétel sokkal kevésbé megterhelő, mint a teljes véradás. Fogja ezt a kis labdát a jobb kezébe. Így ni. Ha a gép sípol, szorítsa meg a labdát. Oké? Ez felgyorsítja az áramlást… – Elég sápadt – jegyezte meg az ápolónő Nicolas háta mögött. – Izgul – mondta Mauvoisin, kicsit megpaskolva a fiatalember arcát. – De remekül helyt fog állni. A testvéréért teszi. – Ó, az nagyon szép dolog! – mondta áhítattal a nővér. S mivel Mauvoisin teljes termetével és teljes tekintélyével fölébe magasodott, Bartnak bármennyire is nem volt ínyére, kénytelen volt eljátszani a hős fivér szerepét.

–––––––– Tizenegyedik fejezet, –––––––– amelyben megoldást keresnek

– NEM EZ VOLT A JÓ MEGOLDÁS, ez minden – mondta kurtán Mauvoisin. A szobájában volt Joffrey-val és Siméon helyzetét értékelte. Közös megegyezéssel korábban úgy döntöttek, nem választanak túl durva kezdeti terápiát. Egyrészt Siméon általános állapota miatt, amelyet nem találtak jónak, másrészt, mert a leukémiára vonatkozó prognózis nem volt annyira aggasztó. Mauvoisin és Joffrey arra alapozott, hogy néhány héten belül remissziót érnek el, anélkül, hogy túlságosan felőrölnék Siméon erőtartalékait, majd egy fenntartó kezeléssel szilárdítják meg a gyógyulást. Csakhogy semmi nem az előzetes tervek szerint történt. A leukémiás sejtek ellenálltak a kemoterápia támadásainak. A vérlemezkék ellenben nagy számban elpusztultak. Teljes kudarc. – Jobban van, mint két nappal ezelőtt – jegyezte meg Joffrey. A transzfúzió jótékony hatással volt Siméonra, és az a tény, hogy Bart volt a donor, pluszenergiát lehelt bele. Mauvoisin felfigyelt rá, milyen szorosan kötődik a fiatalabb fiú az idősebbikhez. Ezért abban reménykedett, hogy Bart részéről egy Siméon felé irányuló gesztus – még ha kikényszerített is – hatással lesz a fiatalabb testvér kedélyére. Minthogy a két orvos épp a tévedéseik listázásánál tartott, Joffrey megjegyezte: – Amúgy is kockázatos volt egy homokoshoz folyamodni. Természetesen Bart vérén elvégezték a szokásos vizsgálatokat. Mivel azonban az AIDS-szel vagy a hepatitisszel való megfertőződés és a betegség vizsgálatokkal való kimutathatósága között

létezik némi lappangási idő, nem lehettek száz százalékig biztosak az eredmények helyességében. – Sürgősen lépnünk kellett – válaszolta Mauvoisin. De elégedetlen volt. Elégedetlen és szomorú. – A „homokos” egyébként nem egyenlő a „felelőtlen”-nel – tette hozzá némi indulattal. Joffrey felvonta a szemöldökét, nemigen volt hozzászokva ehhez az ingerült hangvételhez. – Igen, ez igaz – hebegte. Utána előadta a Siméon számára eltervezett új kezelési protokollt. Ezúttal – ahogy fogalmazott – előveszik a lángszórót. Minden azon áll vagy bukik, hogy a leukémia vagy Siméon roppan-e össze elsőként. Az expozéja után Joffrey várta a főnöke jóváhagyását. Mauvoisin soha nem gyötrődött még ennyire. Tisztában volt vele, hogy egyes fiatal betegeihez való kötődése csökkentheti a tisztánlátását. Félt, hogy túlságosan szenvedni látja őket. Ez idáig Siméon jól bírta. Képes volt folytatni a tanulást, kitartóan követte a lei tűzött célt. Viszont ha nagyobb sebességre kapcsolnak a kezelésben, azzal ez a ragyogóan intelligens Siméon nagy valószínűséggel semmivé lesz, csupán egy szenvedő test marad belőle az ágy mélyén. Mauvoisin megborzongott. – Vágj bele – lehelte. Amikor Joffrey kiment, Nicolas leroskadt a fotelbe. A Morleventokra akart most gondolkodni, rendkívüli testvéri közösségükre, amelyet oly rendkívüli módon sújtott a sors. Siméon. Muszáj, hogy leérettségizzen. Ez Mauvoisin számára is fontossá vált. El kell őt vinni eddig a győzelemig. Utána pedig? Utána… Nicolas tudta, hogy vannak kérészéletű győzelmek. Aztán eszébe jutott a két kislány, akik úgy tapadtak Barthélemyhez, és arra vágyott, hogy védelmezhesse őket. Morgane, a nyolcéves negyedikes. Siméon beszélt neki erről a

húgocskáról, aki minden igyekezetével azon volt, hogy a nyomdokaiba lépjen. Venise, az ibolyaszemű ötéves. Aki után megfordulnak az emberek az utcán. Ahogy Barthélemy után is… Ahogy Barthoz ért, Mauvoisin arrébb tolta a csokrot és másra terelte a gondolatait.

Bart jól volt. Csupán negyvennyolc óra kellett neki, hogy a transzfúzió után visszanyerje az erejét. De még mindig voltak róla rémálmai. Mégsem haragudott Mauvoisin professzorra. Ha ez Siméon hasznára válhat, még örül is neki, hogy rákényszerítette. Bart annál is inkább jól érezte magát ezen a napon, mert estére a legújabb hódítását várta. – A mormonnal már vége? – tudakolta Aimée, akit Bart érzelmi élete erősen nyugtalanított. – Nem sikerült megtérítenem – felelte Bart. – De találtam jobbat. Nagyon bejövök annak a japánnak, aki feltalálta a tamagocsit. – Biztos ebben? – kérdezte kétkedve Aimée. – Beszél japánul? – Nem, de beszélek tamagocsiul, az segít. Aimée – jegyezte meg tűnődve Bart –, ez nem egy férjes asszonynak való társalgás. Szeretetteljesen nézett a felső szomszédjára. – Mit csinált a kisbabájával? – kérdezte a hangját lehalkítva. – De hiszen… megtartottam! Ó, tudom, nem látszik rajtam. Igyekszem nem túl sokat enni. – Hét hónapon át éhségsztrájkot akar folytatni? A fiatal nő lesütötte a szemét. Ha bevallaná a férjének, megverné. Ha nem vallaná be, megölné. Ha elszökne, megtalálná. – Nincs megoldás. – Négy tabletta? – vetette fel Bart. – Pszt!

Két nappal e beszélgetés után Bart határozottan kevésbé érezte jól magát, amiről a tamagocsi feltalálója mit sem tehetett. Siméon miatt volt. Elkezdték nála az új kezelést. Bartnak még akkor is a fülébe csengett az öccse rimánkodása, amikor hazaért a kórházból. Nem bírom tovább, Bart. Nem tudom elviselni. Fáj mindenem. Mondd meg nekik, hogy hagyják abba! Meg akarok halni. Egek. Tűz emészt. Bart, ezek elpusztítanak engem. Nézd, hogy hullik a hajam. Szörnyeteg lesz belőlem. Könyörgöm, Bart, szólj nekik! Bart hazament, lerogyott az ágyára, a fülére tapasztotta a kezét. De még akkor is hallotta a sikolyokat. Könyörgök, Bart… – Könyörgök, ne! Ne! Bart felült. Aimée volt az. A fölötte lévő szinten épp a szerdai csetepaté zajlott. A pasas nyilván rájött, hogy Aimée terhes. A hasát fogja ütni. Bart biztos volt ebben. Felállt az ágyról, kiment a szobából. Fölötte rohanó léptek dobbanása hallatszott. Aimée megpróbált elmenekülni a férje elől, az étkezőben, az asztal körül futkosott. Különféle zajokat lehetett hallani, fémek kondulását, üvegcsörömpölést. A fickó mindent a fejéhez vágott, amit csak a megterített asztalon talált. – Ez nem lehet igaz – motyogta Bart. Immár nem volt képes rá, hogy cinikus és önző humor mögé barikádozza el magát. Úgy érezte, mintha az elhajított tárgyak őt is eltalálnák. A mások baja beszivárgott a szívébe azon a résen át, amelyet a kis Morlevent-ok ütöttek rajta. A pasas a hajánál fogja elkapni, a földre löki, megöli a kisbabát. – Könyörgöm! Segítség! Aimée még sosem kiabált ilyen hangosan. A szégyen rendszerint elfojtotta az esdeklését. – Bart! Bart! Álmodik talán? Nem, Aimée csakugyan őt hívja. Kinyitotta a szerszámos ládáját, egy vadonatúj ládát, amit soha nem használt.

Kikapott belőle egy hatalmas csavarhúzót és elindult vele a fölötte lévő emeletre. Először becsöngetett. Erőszakosan. Semmi hatás. Ekkor oldalról neki-nekirontva, döngetni kezdte az ajtót. Bartnak csak a modora volt nőies. Valójában sportos volt és erős. Testét nekivetette a lépcsőkorlátnak és két lábbal belerúgott az ajtóba. Már épp arra készült, hogy a csavarhúzót feszítővasként használja, amikor hallotta, hogy a túloldalon csattan a retesz. A fickó nyitotta ki az ajtót. Bart még sosem látta közelről. Egy kissé már pocakosodó negyvenes volt. Csupán dühtől kiguvadt szeme emelte ki a nagy átlagból. Ingerlékeny természetre valló, rendszerint rezes arcszíne most borvörösbe hajlott. – Vigyázzon, Bart! – kiáltotta egy hang a helyiség mélyéről. – Fegyver van nála! A férfi visszafordult Aimée-hez. – Ez a szeretőd, mi? Ez az, ugye? – ordította. Egy lépést tett az asszony felé, és ekkor Bart meglátta, mit himbál a kezében. Egy irdatlan nagy konyhakést. Vagy tán egy hentesbárdot? Bart belépett, kihasználva, hogy a fickó tétovázik a két préda között. De az hirtelen szembefordult vele és kését fenyegetően Bartra szegezte. – Veled kezdem – hörögte. – Utána ő jön, felhasítom a hasát. Meg volt róla győződve, hogy felszarvazták. Ami csak tovább fokozta paranoiás tébolyát. Bart megragadott egy széket és pajzsként maga elé emelte. A férfi a kést tartó karját Barthélemy irányába lendítette. Egyszer. Kétszer. A fiatalember elhárította a döféseket, de kiszolgáltatott helyzetben volt, és nem tudta, hogyan mászhatna ki belőle. Aimée, aki már megsebesült, a falhoz tapadva állt, kővé dermedve szorította egyik kezét a hasára. A pasas felkapott egy másik széket és Bart alkalmi pajzsának hajította. Bart meglepetésében elengedte a védelmet nyújtó széket. A fickó vadul felröhögött. Bartnak, aki nemigen tudott verekedni, csupán egyetlen eszköze maradt: a csavarhúzó. Ellenfele arca felé lódította, mindazzal az indulattal, ami

ebben a pillanatban benne feszült. A férfi megtántorodott. Bart ezt kihasználva, ritka lélekjelenléttel felkapta az asztalról a levesestálat és már készült, hogy a fejéhez vágja annak, aki olyan gyakran kínozta ilyesmivel Aimée-t. A férfi furcsamód nem védekezett, kezével a mellkasához kapott. A szeme még jobban kidülledt. Levegő után kapkodott. A levesestál a képében landolt, és összeesett. – Oh, boy! – kiáltott fel Bart, és megkapaszkodott az utolsó épen maradt székben. A férfi a csata romjai között hevert. Homlokából csörgött a vér, összevegyült a még meleg levessel. Bart odabotorkált hozzá, lábával odébb rúgta a kést, amit az ipse kiejtett a kezéből. Aztán viszolyogva leguggolt. A férfi nem mozdult, szája és szeme nyitva volt. – Elkábult – makogta Bart, mintha önmagát akarná meggyőzni. Az ujja hegyével összecsippentette a férfi ruhaujját, felemelte a karját, majd elengedte: petyhüdten esett vissza. – Telefonáljon a mentőknek – szólt oda Aimée-nek. A fiatal nő mindkét kezét a hasára szorítva félénken elvált a faltól. Igyekezett nem ránézni a földön heverő férjére, s hol a bútorokra, hol a falnak támaszkodva elvánszorgott a telefonig. Bart szándékosan távolította el onnan. Ő maga is otthagyta a testet. Fogta az asztalon lévő két levesestányért, és mivel nem tudta, Aimée vajon követte-e a xanaxos receptet, mindkettőt a csap alá tartotta. Amikor megérkezett a mentő, az orvos már csak a halál beálltát tudta megállapítani. – Egy teli levesestálat az arcába hajítottam – vádolta meg sebtében magát Bart. Pedig tudta, hogy a férfi szíve még az előtt megállt. A mentőorvos csak annyit dünnyögött: – Az kétségkívül nem tesz jót.

Aztán szemügyre vette Aimée-t, akit Bart stabil oldalfekvésbe fektetett. – Terhes – mondta a mentősnek, bár nem tudta, beszélhet-e még jelen időben, vagy már csak múltban. Az orvos megcsóválta a fejét, nem túl biztatóan. – Bevisszük a kórházba. Két ápoló felsegítette Aimée-t és letámogatták a mentőkocsiba. Mielőtt elhagyta volna a helyiséget, az orvos körbetekintett a csatatéren, majd a különös fiatalemberre nézett, aki szemlátomást Rambót játszott. – Értesítenünk kell a rendőrséget – mutatott a földön heverő testre. – Semmi gond – mondta Bart, a helyzethez nemigen illő laza arckifejezést öltve. Barthélemyt kihallgatták. Az általa előadottak mindenben megegyeztek azzal, amit Aimée a kórházi ágyán mondott. Az orvos aláírta a halottvizsgálati bizonyítványt, és a fehérneműügynök úgy távozott a földi világból, hogy több melltartót, mint sajnálkozást hagyott maga után. Bart felment szomszédasszonya lakásába, hogy kicsit rendet tegyen. Kidobta az összetört székeket, a bútorok alól összeszedte a poharak és a levesestál törmelékeit. Szerencsétlenségére még meg is vágta magát egy üvegcseréppel. – Á, ez undorító – fakadt ki, amikor meglátta a kibuggyanó vért. Bement a fürdőszobába, kinyitotta a gyógyszeres szekrényt, kivette a ragtapaszt és menet közben lesodort egy kis gyógyszeres dobozt, ami beleesett a mosdókagylóba. A Xanax volt, amit korábban ő adott Aimée-nek. A gerince mentén borzongás futott végig. Fogta a dobozt és döbbenten rándult meg a keze, amikor kivette a három levél gyógyszert. Egyetlen tabletta sem hiányzott. – Aimée, Aimée – dünnyögte megkönnyebbülve.

Az élet lazított a szorításán. Nem nagyon. Csak icipicit. A kórházban Siméon valamivel jobban volt. Ezen a délutánon párnákkal kitámasztva fel tudott ülni és meg bírt inni egy fél doboz vitaminos koncentrátumot. A márciusi nap beragyogott az ablakon. Bart hozott virágokat, egy halom rajzot Venise-től és Morgane ellenőrzőjét. Csak ötösöket és ötös alákat kapott a múlt hónapban. A tanító néni, aki Barttól értesült az édesanya haláláról, kitörölte az egyest, amit Morgane a várakból kapott. – Szóval a húgod még mindig osztályelső, lekörözte Lexane-t – mondta Bart. – Micsoda megkönnyebbülés ez a családnak, ugye? És Bart csak beszélt, beszélt. Aimée-ről, aki mégsem veszítette el a babát. A japánról, aki vietnami, és a ruhaiparban dolgozik tizenhét unokatestvérével egyetemben. Siméon mohón és kissé kábán hallgatta. Időnként mindent kihányt és hosszan, szinte jólesően felnyögött. – Lehet, hogy rátaláltak a jó kezelésre? – kockáztatta meg bátortalanul Bart. Egyáltalán nem beszélt Siméonnal a betegségéről. Túlságosan félt attól, hogy elárulná, milyen kevéssé él benne a remény. Egyébként ránézni is alig mert Siméonra. Eszébe jutott az, amit Léo megjósolt: a koncentrációs tábor. Az öccse pontosan ilyen lett. Kopasz koponya, csirkenyak, a csontokra tapadó sárga bőr, egy aprócska öregember vállai. És ebben a kietlenségben két egyre nagyobb szem, amelyben nem akart kihunyni az értelem. – Muszáj lesz behoznom a lemaradásomat – mondta Siméon. – Holnaptól hozzálátok. Holnap, de nem ma. Nem ezen a törékeny mai napon, amikor szinte jól érzi magát. A betegségek hosszú folyosóján itt-ott nyílik egy ablak. A két fivér kikönyökölt rajta, élvezve az eget és a pillanatot. – Kopp, kopp, bocsánat, elnézést, hogy zavarok! – mondta a belépő nővér.

A hivatalos vidámság grimaszra késztette a két fiút. – A punkció miatt jövök érted, Siméon. – Jaj, ne! – kedvetlenedett el Siméon. – De hát három órára volt betervezve – emlékeztette Evelyne. – Csak egy rutinvizsgálat. – Látszik, hogy maga a tű jó oldalán áll! – ágált Barthélemy. – Ne bosszantsd fel magad, Bart – motyogta Siméon, akinek egyszeriben elfogyott minden ereje. A bátyjának eszébe jutott valami. – Elkísérlek. – Sajnálom – mondta Évelyne. – Ez nem lehetséges. – Dehogynem! Majd megkérem Joffrey-t. Akarod, Siméon? Nem is egy tizennégy éves kamasz állt Barttal szemben, a tekintetébe kapaszkodva, hanem egy gyerek, aki nem bírta már a szenvedést. Siméonnak válaszolnia sem kellett. Bart kiment, hogy megkeresse Joffrey-t. Az egyik folyosón csípte el. – Joffrey, legyél jó fej… Elkapta a köpenye gallérját. – Mi van már megint? – fakadt ki a fiatal orvos. – Ott akarok lenni Siméonnal a punkció alatt. Elege van, ugye megérted? Segíteni fog neki, ha vele vagyok. Joffrey nemet intett a fejével és durván lesöpörte Bart kezét. Az volt a benyomása, hogy ez a fazon palira veszi. – Ugyan már, ne legyél gonosz! – kérlelte Bart, akit kicsit hideg zuhanyként ért ez a reakció. – Mi a gond? – hallatszott egy hang a folyosó kanyarulata felől. Mauvoisin professzor közeledett a két fiatalember felé. – Semmi, semmi – lapított Barthélémy. Nicolas kérdő pillantást vetett az alárendeltjére.

– El akarta kísérni az öccsét a punkcióra – mutatott egy fejmozdulattal Bartra Joffrey. – Igen? És hol itt a probléma? – kérdezte Mauvoisin. Joffrey megértette, hogy nem tehet mást, mint visszavonulót fúj. Bartnak mindenhez joga van az osztályon. – Nos, akkor rendben – vetette oda sértődötten. – Bart akár meg is csinálhatja a punkciót, ha már ott van! Barthélémy tehát az öccsével maradt, az előkészületek alatt viccelődött vele, aztán a kezét csupasz koponyájára tette, amikor a tű behatolt a csontba. Siméon nem kiabált. Bart nem ájult el. Olyan volt, mint egy kettős győzelem. Másnap Bart a szokásosnál könnyebb léptekkel indult a Szent Antal kórházba. Beugrott a gimnáziumba a legutóbbi órai jegyzetekért, fénymásolatokért. „Eeegen, jobban van” – mondta az igazgatónak. Most éppen sietett, hogy mielőbb ott legyen a 117-es szobában. Belépett. Siméon hányt, Maria tartotta a fejét. Bart ilyenkor rendszerint kiment és a folyosón várt. Most azonban meg akarta mutatni az öccsének, hogy igenis kibírja. – Tudtam, hogy a kórházi koszt pocsék, de hogy ennyire! – próbált tréfálkozni. Meddő igyekezet. Siméon sovány testét heves görcsök rángatták. Epét hányt. Bart akaratlanul elfordult. – Mindjárt elmúlik, mindjárt elmúlik – ismételgette Maria. – Fáj, mindenem fáj – nyöszörögte a fiú. Ez már túl sok volt Bartnak. Összeomlott. Kiment a szobából, becsukta maga mögött az ajtót, homlokát a falnak támasztotta. Sírva fakadt. – Nehéz, tudom – szólalt meg mellette egy hang. – Nem bírom továáááább – Bart úgy zokogott, ahogy Morgane szokott.

– Bízni kell – folytatta Mauvoisin. – A legutóbbi eredmények reménykeltők. Ezért döntöttünk úgy Jeoffrey-val, hogy keményebb eszközökhöz folyamodunk. Most kell nyernünk. Bart megrázta a fejét. Nem hitt benne. De azt is észrevette, hogy Nicolas az egyik kezét a bal vállára tette, a másikat a jobb vállára. És miközben beszélt hozzá, elkezdte masszírozni a lapockái között. – Néhány napig még nagyon nehéz lesz. Siméon teljesen ki lesz merülve. De kap egy vérátömlesztést. Nem, nem, ezúttal békén hagyjuk az ön vérlemezkéit. Mély hangon felnevetett. Bart megnyugodott. – Siméon el van csüggedve. Önnek kell tartania benne a lelket. Hinni kell benne. Hinni kell. Ez az EGYETLEN megoldás. Még néhányszor megpaskolta Barthélemy hátát, hogy megvigasztalja. – Így ni! – mondta, mintha kezelte volna a fiatalembert. – Kerüljön egyet a kertben, és jöjjön vissza akkor, amikor már biztos benne, hogy tudja tartani magát. Habozott egy kicsit, majd ő is azt a becéző alakot használta, amit mindenki az osztályon. – Bátorság… Bart. A fiatalember nyögve bólintott, majd elindult. A folyosó végén megállt, pár másodpercig ábrándosán maga elé meredt, visszafordult. Mauvoisin már nem volt ott.

–––––––– Tizenkettedik fejezet, –––––––– amelyben Bart azt akarja, hogy az egésznek legyen már vége

– ÖN SZERINT NINCS MÁS MEGOLDÁS? – kérdezte Laurence. Bénédicte, a szociális asszisztens volt a gyámügyi bíró irodájában. Újra nekigyürkőztek a Morlevent-dossziénak. – Azt hiszem, ez a legjobb megoldás – felelte Bénédicte. – Josiane már úgyis magához vette a két kislányt. Josiane beadta a kérelmet a Morlevent lányok gyámságára és felügyeleti jogára. Szemlátomást sem ő, sem a családvédelmis nem vette számításba Siméont, mintha a halál őt máris zárójelbe tette volna. – Ez nem valami igazságos – jegyezte meg Laurence. – Micsoda? – Barthélemy is kéri a Morlevent gyerekek gyámságát. Amihez neki több joga van, mint a féltestvérének. Ráadásul az öccsével szemben tanúsított magatartása Mauvoisin professzor szerint egészen példamutató. Ami meglepően hangzott, de így volt. – Iiigen, persze – mondta Bénédicte nem túl nagy meggyőződéssel. – Csakhogy itt kislányokról van szó, és Barthélemy helyzete… Laurence félreértette, vagy legalábbis úgy tett: – Bart helyzete kétségkívül nem túl stabil. De talált egy állást egy kávézóban… Egy részmunkaidőset. – Nem erre gondoltam – mondta Bénédicte.

A két fiatal nő eddig még nem merte érinteni Barthélemy problémáját. Nem szeméremből, hanem óvatosságból: egyikük sem tudta, milyen érzelmekkel viszonyul a másik a témához. – Talán észrevette, hogy Morlevent úr, hm, homoszexuális? – rukkolt elő a kérdéssel Bénédicte. – Talán, igen… A két fiatal nő pajkosan összenevetett. – Persze a bejegyzett élettársi kapcsolat után előbb-utóbb azt is elfogadják majd, hogy a homoszexuális párokat ugyanolyan jogok illessék meg, mint a többit – folytatta Bénédicte, aki meg akarta mutatni, milyen nyitott gondolkodású. – Csak éppen Bart, azaz Morlevent úr, nem igazán tűnik megállapodottnak. És ez a gond. A kicsik szerint egyik nap még egy mormonnal randizik, másnap egy kínaival… – Kétségkívül egy ilyen környezet nem túl… Laurence nem fejezte be. Nem akart ítélkezni. Ugyanakkor kötelessége volt a gyerekek érdekét szem előtt tartani. Josiane és a férje tudott családi környezetet nyújtani nekik. – Jól van – szólalt meg végül. – Megpróbálom elérni Barthélemynél, hogy engedje át a két kicsi feletti gyámságot és a felügyeleti jogot Josiane-nak. Siméonról majd később határozunk

Csakhogy a legfőbb érintetteknek is volt véleménye. Morgane-nak és Venise-nek két bátyja is volt, és naponta úgy négyszer-ötször követelték, hadd lássák őket. Hogy nyugton maradjanak, Josiane megígérte nekik, hogy a következő szerdán, amikor nincs iskola, elmennek Barthoz. Reggel nyolc körül, mielőtt dolgozni menne, lerakja őket a lépcső alján, és ugyanitt gyűjti be őket este hétkor, így elkerülheti a találkozást a féltestvérével. Keddig Josiane abban reménykedett, hogy

a kicsik megfeledkeznek az ígéretéről, vagy meggondolják magukat. Kedd este azonban Morgane Josiane-nak szegezte a kérdést. – Akkor szóltál Bartnak? – Mindjárt szólok neki – felelte bosszúsan a fiatal nő. – De hát holnap az állatkertbe is mehettetek volna! Mit fogtok csinálni Bartnál? A lakásban lézengtek majd és videojátékokkal butítjátok magatokat? Morgane zárkózott arccal hallgatott. – Bart nem tudja, hogyan kell a gyerekekkel foglalkozni – próbálkozott tovább Josiane. Venise, aki rajzolgatott, felemelte az orrát és nyugodtan azt felelte: – Nem baj. Majd összebújunk. Ami nem igazán felelt meg Josiane ízlésének. Mindennek ellenére vacsora után felhívta az öccsét és ellentmondást nem tűrő hangnemben ismertette vele a programot. – Mi? De hát én délután nem tudok rájuk vigyázni! – Én meg hét óra előtt nem tudok értük menni. Képzeld, dolgozom! Bart megértette a saját léte haszontalanságára tett finom célzást, és amikor a féltestvére lecsapta a telefont, azt dünnyögte a kagylóba: – Rendes a csaj. Bart továbbra is minden áldott délután bement a kórházba, és tudta, hogy a Morlevent lánykák jelenlétét még egyszer nem lennének hajlandók ott eltűrni. Egyetlen megoldás maradt, hogy valahová bedugja a lányokat. – Hahó, Aimée! – Ó, Bart! A szomszédasszony mindkét oldalról megpuszilta a fiatalember arcát. Az övén még mindig látszott egy kis véraláfutás. A férje földi tartózkodásának utolsó nyoma. – Jól van Babóca? – tette a kezét szomszédasszonya hasára Bart.

– Minden rendben. Annyira szép az ultrahangon! El kellett volna jönnie, hogy megnézze. – Megvárom, hogy Babóca küldjön nekem meghívót. Bart elkapta Aimée blúzának gallérját. A fiatal nő elmosolyodott, már kitalálta: – Szívességet szeretne kérni tőlem… A Morlevent kisasszonyokat másnap reggel a megjelölt órában lepakolták a lépcső tövébe. Olyan diszkréten csörtettek fel a lépcsőn, mint egy elefántborjakból álló csorda, kengurubébik kecsességével felváltva ugráltak fel, hogy megnyomják a csengőt, és bolondos kutyakölykök érzelemnyilvánításával vetették magukat a bátyjuk nyakába. – Üdv az állatseregletnek! – nyitott ajtót nekik Barthélemy. A délelőtt nagy nyugalomban telt és pontosan úgy, ahogy azt Josiane megjósolta. A kicsik cukorkával tömték magukat és videojátékot játszottak. Aztán Bart a padlószőnyegen szétterítette a képregényeit Morgane-nak, Venise pedig elővette a kincseit a hátizsákjából. – Miféle rémségeket hoztál nekünk? – érdeklődött Bart. – Barbie-t, Barbie-t és Barbie-t – mutogatta sorban a babáit Venise. – Meg Kent. Akarsz játszani? Bart törökülésben a kishúga mellé telepedett. – A papa is mindig játszott velem – közölte a kislány. Bart egy kis „mmm”-t dünnyögött. – Az én papám ugyanaz, mint a te papád, ugye? – Aha – felelte minden lelkesedés nélkül Bart. – Ezért vagyunk hasonlóak. Bart azt hitte, Venise a kék szemükre céloz, ami vitathatatlanul Georges Morlevent öröksége. Venise azonban felemelte szőke haját. – Látod, én is homokszekszális vagyok, mint te.

Bart felpattant. – Micsoda?! – Nem látod? Nekem is van fülbevalóm, mint neked. – Oh, boy! Bart túl volt az ijedtségen. Felkacagott és többször elismételte: „Ez szuper! Ez szuper!” Venise, aki azt gyanította, a bátyja őt csúfolja, utánozni kezdte: „Ez szuper! Ez szuper!”, és közben az egyik babával püfölte a karját. Bart úgy tett, mintha összeroskadt volna az ütések erejétől. Venise rávetette magát és csiklandozni kezdte. Morgane erősítésképpen odaugrott. – Fogom a karját! Csiklandozd! Csiklandozd! – Jaj nekem! Segítség! Aimée! – kiabált Bart nevetéstől fulladozva. A lábánál fogva elkapta Morgane-t és lerántotta Venise-re. Az összes Morlevent testvér a földön hempergett és rázkódott a nevetéstől. – Jó lenne, ha Siméon is itt lenne – jegyezte meg Venise. Morgane aggodalmas pillantással kérdezte Bartot. – Majd máskor – felelte egészen halkan Bart. – Esküszünk? – vetette fel Venise. – Az meg mi? – nyugtalankodott Barthélemy. – Megtanítunk rá – mondta Morgane. – Csinálj így az öklöddel. Bart összezárta az öklét. Morgane rátette az övét, majd Venise fejezte be a rakást. – A Morlevent-ok vagy a halál! – mondta, aztán elvette az öklét. – Tetszik? – Hiperszexi. És mit jelent? – Hogy nem választhatnak el bennünket egymástól – magyarázta Morgane. Bart eltűnődött, vajon a gyámügyi bírót meghatja-e az esküvés, és arra jutott, hogy nem. A Morlevent testvérek már el voltak választva

egymástól. És el is lesznek. Morgane visszatért a könyveihez, Venise levetkőztette Kent. – Jó lenne – fordult oda Barthoz –, ha adnál nekem egy ajándékot. – Nocsak! Aztán mire föl? – Mert szeretsz – felelte a kislány egyszerre gyengéd és merész mosollyal. – Na ez aztán a csajos észjárás – vágott vissza lekicsinylően Bart. – És milyen ajándékot szeretnél? – Egy Kent. – Hé, állítsd le magad! Már vettem neked egyet. – Igen, de annyira boldogtalan! – siránkozott Venise. – Nincs férje. Bart annyira meghökkent, hogy még a kedvenc felkiáltásáról is megfeledkezett. – Tudod melyik Kent akarom? – folytatta Venise átszellemült arccal. – Az Elbűvölő Herceget. Bart figyelmesen nézett a húgára, majd elismerte: – Alapjában véve én is azt akarom. – De szeretnie kell a gyerekeket – tanácsolta neki Morgane, akinek még elevenen élt az emlékezetében a veszedelmes Léo. – Majd feladok egy apróhirdetést: „Keresem az Elbűvölő Herceget, aki szereti a kiborító kislányokat” – mondta Bart. „És kitűzöm Mauvoisin professzor irodájában.” De ezt már csak gondolatban tette hozzá.

Egyébként Nicolas Mauvoisin pár napja távol tartotta magát tőle. Csak messziről köszöntötte egy kézmozdulattal, és ahelyett, hogy odament volna hozzá, elslisszolt. Bart azon morfondírozott, miért. Holott a válasz egyszerű volt. Nicolas-nak nem volt kedve Siméonról beszélni a bátyjával. Tisztában volt vele, hogy a beállított kezelés félig-meddig

hazárdjáték. Mivel a fiú sokat szenvedett, Joffrey-val megegyeztek, hogy Nicolas emeli a morfiumadagot. Most már folyamatosan folyt belé. Siméon többnyire bóbiskolt, időnként a betegek feneketlen mély álmába merült. Már semmilyen étel nem maradt meg benne, ezért teljes egészében infúzióról táplálták. Amikor Bart becsukta a 117-es szoba ajtaját, akkora volt a csönd, mintha egy sírboltba lépett volna. Ezen a szerdán a kishúgaival való bolondozástól egészen feldobódva azt remélte, Siméonnak lesz egy-két tiszta pillanata, és utánozni tudja majd neki Venise-t és Morgane-t. A délután azonban mintha a homokóra tölcsérén át csordogált volna, homokszemről homokszemre, kérlelhetetlen lassúsággal, anélkül, hogy Siméon akár csak a fél szemét is felnyitotta volna. Bejött Évelyne, kicserélte a gyógyszeres zacskót, és az infúzió, csipp-csepp, folydogált tovább. – Nem ér ez semmit – mondta mogorván Bart a nővérnek. Az ápolónő nem felelt, csak megszorította a vállát. A kórház kertjére leszállt az éj. Letelt a látogatási idő. Bart tudta, most még az sem vigasztalná meg, hogy viszontlátja a kicsiket. Aimée vigyáz rájuk, majd ő visszaszolgáltatja őket Josiane-nak. Bart maradt, egy perc, egyetlen perc kegyelemben reménykedett. Egészen elzsibbadva tépte ki magát a szoba egy szál karosszékéből. Átült az ágy szélére. Siméon nyugodtan lélegzett, a vonásai egészen ellazultak. Megfogta a kezét. Jéghideg volt. Bart egész testében megborzongott. „Haldoklik.” – Kisöcsém – motyogta. Furcsa volt ez az ajándék, ez a testvéri kapcsolat, amit az élet egyszer csak tálcán kínált neki, és amit, lám, máris visszavenni készül. Tőle kezdettől fogva mindig mindent elvettek, már azelőtt, hogy a világra jött volna. – Így van ez – mondta és leengedte öccse kezét. A bánattól elcsigázva felállt. Csak ment, amerre a lába vitte, hogy teljesen elveszejtse magát, a városban kószált, ivott, táncolt, flörtölt.

Reggel gyorsan kitette a szűrét a fiúnak, akit hazavitt, és szolidabban öltözött föl, mint általában. Be akart menni a Szent Klotild gimnáziumba, hogy elmondja az igazgatónak, Siméonnak soha többé nem lesz szüksége se jegyzetekre, se fénymásolatokra. Philippe igazgató urat nagyon megrázta a hír. Ő volt az az ember, aki miután észrevette, milyen rendkívüli képességű diák jár az intézményébe, vállalta a kockázatot, hogy egyszerre több osztályt is átugorjon. Akkor, amikor Barthélemy először járt nála, hogy értesítse öccse kórházba kerüléséről, az igazgató kissé meglepődött a fiatalember „stílusán”. De aztán hozzászokott, sőt barátságába is fogadta. – Biztos benne? – kérdezte. – Semmi remény? – Már nem is beszél – rebegte Bart, aki nehezen tartotta vissza a könnyeit. – Az osztálytársai egy egész mappát állítottak össze neki, hogy könnyebb legyen felkészülnie történelemből. Nagyon szép munkát végeztek – sóhajtotta az igazgató. Ritkán találkozott ilyen állhatatos szolidaritással. Végtelenül sajnálta Bartot, Siméont, az összes diákot. Bart felemelte a fejét, eszébe ötlött valami. – Szeretnék köszönetet mondani nekik. Ő, aki mindig csak használt másokat, aztán elhajította őket, ahogy a ma reggeli fiút, köszönetet akart mondani. Az igazgató aggodalmas pillantást vetett a fiatalemberre, de azonnal meg is bánta, hogy tétovázott. – Jöjjön – mondta. – Filozófiaórájuk van. Ennek a nagyon szép fiúnak a belépése szenzációt keltett a végzős osztályban. Amint azonban Bart beszélni kezdett, némelyik fiú ajka gúnyos mosolyra húzódott. Ami szinte rögtön el is tűnt. – Siméon bátyja vagyok – kezdte Bart. – Szeretném a nevében megköszönni azt a segítséget, amit neki nyújtottatok.

Bartnak nem volt nagy gyakorlata a nyilvánosság előtti szónoklatokban. Ezért sommásan el is intézte: – De nincs tovább… Vagyis azt akarom mondani, hogy Siméon már nem képes… tanulni. Így aztán az érettségi, szóval… A beszéde széttöredezett. – Azt kívánom, hogy nektek sikerüljön. Ez van… Aznap, ugye, gondoltok majd rá? A felindultságtól mindenki megdermedt. – Önre is gondolni fogunk – mondta Bartnak a filozófiatanár. A fiatalember szinte futva hagyta el a gimnáziumot és hazáig rohant. Elnyúlt az ágyán és elaludt. Csak akkor ébredt fel, amikor már három óra is elmúlt. Ebben az időben rendszerint a 117-es szobában szokott lenni. De már nem látta értelmét, miért is menne oda, hiszen Siméon vagy meghalt, vagy haldoklik. Nagy nehezen mégis rávette magát, hogy megigyon egy kávét, tiszta inget húzzon, és kedvetlenül elvánszorgott a Szent Antal kórházba. A folyosókon szerencsétlen, megtört szülőkkel találkozott, a kis Philippe szüleivel is. Egymásra néztek. Fölösleges volt megkérdezni, mi újság. Bart belökte a 117-es szoba ajtaját. – Miért csak ilyen későn jössz? Bartot a kérdés olyan váratlanul érte, hogy kis híján felordított az ijedtségtől. Siméon feltámadt. – Hát te nem haltál meg? – dadogta ostobán. – Arra számítottál? – vágott vissza csípőből Siméon. Szeme lázasan csillogott. Az értelem lángja újra ott lobogott benne. – Csökkentették a morfiumot – magyarázta Siméon. – És azt hiszem, leállítják a kezelést. Előző este, nem sokkal azután, hogy Barthélemy elment, Joffrey és Mauvoisin úgy döntött, felfüggesztik a kemoterápiát. Csak a tápanyagok és némi fájdalomcsillapító csörgött bele az infúzióval.

– Elhoztad a legutóbbi órajegyzeteket? – kérdezte Siméon. Bart megrázta a fejét, teljesen el volt anyátlanodva. – Hát… nem. Én már eltemettelek. Még csak örülni sem tudott. Meg kellett volna fordítania a dolgok folyását, de az áramlat olyan messzire sodorta, hogy nem sikerült neki. Mögötte kinyílt az ajtó. Maria volt az, a segédápolónő. – Ki fog nekem meginni egy finom teácskát? – kérdezte meleg hangon. – Két kekszet is tettem mellé. Hársfatea volt két babapiskótával. Bart úgy bámult a Siméon térdén lévő tálcára, mintha az lenne a legmesésebb dolog, amit valaha is látott. – Ezt mind meg fogja enni? – rémüldözött. Amikor Siméon az első piskótát a szájához emelte, felkiáltott: – Ne túl gyorsan! Először csak a felét… Siméon azonban megette az egész babapiskótát, sőt a másikat is, közben mosolygott a szeme. Bart kissé megnyugodva leült. – Aludni fogok – mondta Siméon, és erőtlenül odébb tolta a tálcát. Ettől a pillanattól kezdve Bart számolta a perceket, majd a negyedórákat. Arra számított, hogy Siméon majd felnyög, szólítja, a kimerültségtől sírva fog hányni. De nem. Aludt. Ahogy előző este, Bart most is az ágya szélére ült. Megfogta a kezét. Meleg volt, túlságosan is meleg. Siméon lázas volt. Ismét nyílt az ajtó. Joffrey jött be. – Lázas – jelezte Bart és felállt. Joffrey enyhén elfintorodott és Siméon homlokára tette a kezét. – Túl szép lett volna – mondta félhangosan. Azzal magyarázat nélkül kiment a szobából. Barthélemy a falnak támaszkodva, némán figyelte az nővér, az orvos és a segédápolónő jövés-menését. Lázmérés. 39,5°. Vérvétel. Vizeletvizsgálat. A gyógyszeres zacskók cseréje. Antibiotikumok. A kórház kertjére ismét leszálló éjszakában megfeledkeztek Bartról. Hinni. Már nem hinni. Még mindig hinni. Már nem hinni. Micsoda pokoli hinta-palinta! Barton

lázadó érzések lettek úrrá. Hagyják abba! Mindent hagyjanak abba! Milyen jogon gyötrik Siméont? – Szíveskedne kimenni? – kérte Evelyne szigorúan szakmai hangon. A folyosón Bart a kis Philippe szüleit pillantotta meg, akik egymás karjában sírtak. A lázadás most már üvöltött Bartban. Dobjon már valaki egy bombát erre az egészre! Egyszer s mindenkorra legyen már vége ennek az életnek! A lépcsőn egy férfi jött felfelé, keze kigombolt köpenye zsebében. Mauvoisin. Bart legszívesebben sértegetni kezdte volna. Nicolas rámosolygott, amint észrevette. – Nos, jobban vagyunk? – Mi? – A kérdés úgy szakadt fel Bartból, mintha gyomorszájon öklözték volna. – Siméon… Nem vette észre? – csodálkozott Nicolas. – Leálltunk a kemóval. Nagyon jól reagált a kezelésre. Az utolsó eredmények jók. – Csakhogy több mint harminckilenc fokos láza van! – kiabálta Bart. – Amikor az egyik nyavalyának vége, kezdődik a másik. Szart sem ér a maguk orvostudománya! – Joffrey épp most szólt nekem – felelte szárazon Mauvoisin. – Valószínűleg húgyúti fertőzése van. Tudja, ettől sokkal nagyobb nehézségeket is megoldottunk már. Siméonnal a katasztrófa határán jártak. Mauvoisinnek álmatlan éjszakái voltak miatta. Erre jön ez a tökfej és ledorongolja. Kezét kissé mélyebbre süllyesztette a zsebében és nagy léptekkel tovább indult, elégedetlenebbül, mint valaha.

–––––––– Tizenharmadik fejezet, –––––––– amely nem is létezik, hogy ne hozzon balszerencsét a Morlevent-okra

–––––––– Tizennegyedik fejezet, –––––––– amelyben radar nélkül hajóznak, de nem süllyednek el

A HORIZONT TISZTULNI KEZDETT. – Ezúttal jó megoldást választottunk – mondta diadalmasan Joffrey. Ebben az órában szokta a két orvos mérlegelni a helyzetet. Mauvoisin hallgatott. Visszagondolt a legutóbbi nappalokra és éjszakákra. Képtelenség. Nem teheti tönkre az életét minden nehéz passzban lévő beteg miatt. – A láza teljesen lement? – kérdezte. – Reggel 37,1° volt. Urai vagyunk a helyzetnek. – Transzfúzió? – Nem szükséges. A fehérvérsejtek száma szépen alakul. Marad az anémia. De újra elkezdett enni. Siméon nem émelygett már, nem is hányt. Nem a leukémia idézte elő az emésztési zavarokat, hanem a kemoterápia. Bart elragadtatással nézte, ahogy az öccse jön-megy a folyosón, maga előtt tolva az infúziós állványt. Korábban érkezett, hogy lássa ebédelni. A látogatási idő után ott maradt, hogy lássa vacsorázni. Nem tudott betelni ezzel a látvánnyal: az öccse eszik. Három nappal a kemoterápia leállítása után Mauvoisin belépett a 117-es szobába. Bart olyan gyorsan pattant fel a fotelből, mintha a fenekébe csíptek volna. Azóta nem látta Nicolas-t, hogy olyan undokul viselkedett vele a lépcsőn.

– Saj… nagyon sajnálom a múltkorit – makogta, szinte bele is pirult. Mauvoisin megrázta a fejét, hogy jelezze, el van felejtve. Odament az állványhoz, amelyen még ott lógott egy átlátszó, folyadékos zacskó. Megmozgatta a csaknem üres tasakot, majd lehajolt Siméonhoz. Végtelenül óvatosan lehúzta az infúziót rögzítő ragtapaszt. Aztán még óvatosabban kivette a tűt. – Vége. A beteg és orvosa mélyen egymás szemébe nézett. – Mit szólnál, ha hétfőn kimehetnél? – kérdezte Nicolas. – Kimehetnék a… kórházból? – motyogta Siméon hitetlenül. – Csak nem képzeled, hogy még sokáig itt tanyázhatsz nálunk? – riposztolt színlelt morcossággal Mauvoisin. Bart karba font kézzel, felvont szemöldökkel lépett közelebb. A professzor oldalról rápillantott. – Hová fog menni? – kérdezte tőle Siméonra célozva. – A patkánylyukba, a Folie-Izé otthonba. Bart gyorsan elnevette magát, hogy jelezze, csak tréfált. – Hozzám – tette hozzá egyszerűen. Mauvoisin bólintott. Mivel Evelyne bejött, hogy elvégezzen ezt-azt Siméon körül, Nicolas és Bart együtt kiment a szobából. – Szeretném öntől megkérdezni… Bart a köpenye ujjánál fogva elkapta Mauvoisint. Nicolas lenézett Bart kezére. A fiú úgy rántotta el, mintha megégette volna. – Siméon meggyógyult? – Teljes remissziót értünk el. Bart akaratlanul visszatette a kezét Mauvoisin karjára. Hogy az ne térhessen ki a válasz elől. – Hagyja most a szakmaszlagot. Mit jelent az, hogy „remisszió”?

Újra felvonta a szemöldökét. Saját magának is meg akarta tiltani, hogy elmeneküljön. Hallani akarta. Hallani és megérteni. – Akkor beszélünk remisszióról, nevezetesen – mint ebben az esetben – teljes remisszióról, ha a vér és a csontvelő vizsgálata semmiféle anomáliára nem utal. Immár semmi különbség nincs Siméon és ön között. Bart elfintorodott. – A haja ki fog nőni – nyugtatta meg Nicolas. – Az étvágya már kezd visszatérni, a súlya növekedni fog. Valami még mindig zavarta Bartot. – Akkor viszont miért remissziót mond, miért nem gyógyulást? – Mert nem tudhatjuk – vallotta be Nicolas. – Látszólag valamennyi leukémiás sejtet elpusztítottuk. Bartnak eszébe villantak a kis Philippe szülei, amint a folyosókon bolyonganak. – Fennáll a visszaesés kockázata, erről van szó, ugye? – Úgy van – ismerte el Mauvoisin. – Hogy miért, az kicsit még jelenleg is rejtély. Úgy véljük, hogy bizonyos, feltehetőleg módosult leukémiás sejtek bezárkóznak egy behatárolt területen. Olyan mintha alvó állapotban lennének. De valami felébresztheti őket. Pontosan ezért végzünk majd fenntartó kezelést Siméonnál. Előbb havonta, majd kéthavonta, végül háromhavonta. Elmosolyodott, megpaskolta Bart karját, majd ezzel fejezte be: – Az érettségi előtt viszont tartunk egy szünetet. Annyira le akarja tenni! És mi mindannyian azt akarjuk, hogy letegye. Most pedig bocsásson meg. Dolgom van. Azzal Mauvoisin nagy léptekkel eltávolodott, a hátában érezve Barthélemy tekintetét.

Nagy nap volt a hétfő. Nem csak Joffrey, Évelyne és Maria, de Mauvoisin professzor osztályának valamennyi dolgozója kötődött a két fivérhez és a szívén viselte rendkívüli történetüket. Ezen a helyen, ahol emberpróbáló küzdelmet folytattak a betegség ellen, olyan volt ez, mint egy lélegzetvételnyi pihenő. Siméon vagy egy tucat kezet megszorított, míg arra várt, hogy megérkezzen a mentőautó. Joffrey tolmácsolta Mauvoisin professzor bocsánatkérését, aki az éjszaka elhunyt kis Philippe szüleit fogadta éppen. Bart ettől egy pillanatra dühbe gurult, de aztán rögtön el is szégyellte magát. – Szegények – mondta őszintén. Joffrey-nak azonban volt még egy meglehetősen terhes megbízatása. A köpenye zsebéből egy leragasztott borítékot húzott elő. – Ezt a professzor úr küldi – nyújtotta oda Bartnak. – Néhány tanács, gondolom… Ami elég kevéssé volt valószínű. – Igen, úgy van – felelte Bart, mintha a dolog meg lett volna beszélve Mauvoisinnel. Szórakozott arccal félbehajtotta, és becsúsztatta a nadrágja hátsó zsebébe. Aztán az öccsére pillantott, akit úgy megfonnyasztott a betegség. A koponyáját már könnyű pihe fedte. – Megyünk, csibe? A mentő a lépcső aljánál állt. Az ápoló válla helyett Siméon inkább a bátyjáéra támaszkodott, és így, Barthélemytől támogatva, hagyta el a lidércnyomást. Bartnak csak egy hálószobája volt. Felajánlotta az öccsének, de az visszautasította. Neki elég lesz a kanapé a nappaliban és egy sarok, ahová leteheti a könyveit és a füzeteit. Ami a ruháit illeti, ellesznek a bőröndben.

– Fölösleges kicsomagolni – mondta Siméon. – Három hét múlva úgyis vissza kell mennem a kórházba. Bart leült a fotelbe, és a két fivér egymásra nézett. Ugyanaz a mosoly egyesítette őket, amelyben a gyengédség csúfolódással keveredett. – Kösz mindenért – mondta Siméon. – Kösz a többiért. Kösz, hogy figyelmeztetés nélkül beléptél az életembe. Kösz, hogy megváltoztattad a folyását és megváltoztattál engem is. Csakhogy mivel az ember ezt nem vallja be, ha báty, Bart nem fűzött hozzá semmit. Siméon felvett egy könyvet. – Hagylak tanulni – mondta Bart, akinek megint volt egy randija. Amint bement a szobájába, elővette a leragasztott borítékot. Egy darabig legyezgette magát vele. Megpróbálta kitalálni, mi lehet benne. Találkára hívják? Szerelmi vallomás? Kibontotta. Tisztelt Morlevent úr! Sajnálom, hogy nem lehetek jelen akkor, amikor Siméon távozik. Ezért engedje meg, hogy megírjam azt, amit mondani akartam önnek. Amikor először megláttam az irodámban, egy lyukas garast nem adtam volna az ön testvéri önfeláldozásáért. Remélem, nem haragszik meg rám, hogy ezt így utólag bevallom, hiszen az események rám cáfoltak. Három hét múlva fogadnom kell Siméont, és örömömre szolgálna, ha ugyanezen alkalommal önt is köszönthetném. Addig is fogadja, uram, szívélyes üdvözletemet. Nicolas Mauvoisin – Hiperszexi! – jegyezte meg kajánul Bart és elnyúlt az ágyán.

De hát sejthette volna, hogy egy Mauvoisin formátumú férfi nem fog csak úgy belezúgni egy magafajta suhancba. Nicolas gyanakvó volt és nem is alaptalanul. Merthogy Bart több volt, mint csapongó. Csapodár. Még aznap este vacsoránál rátukmálta Siméonra egy vietnami fickó társaságát. És ez még csak nem is a tamagocsi feltalálója volt, hanem az egyik a tizenhét unokafivére közül. Az elkövetkező két hétben a két testvér igyekezett nem összezördülni. Amikor a Nietzschét olvasó Siméon látta, hogy a bátyja újra a múltkori Pókembert olvassa, épp csak annyit engedett meg magának, hogy szeretetteljesen megkérdezze tőle: – Elsőre nem értettél meg mindent? Mire Bart – nem kevésbé szeretetteljesen – azt válaszolta: – Le vagy tojva. Minthogy azonban sejtette, hogy a „hódításai” nemigen bűvölik el Siméont, ettől kezdve tartózkodott attól, hogy hazahurcolja őket, legalábbis munkanapokon. A két testvér mindennapjai tehát egészen elviselhetően alakultak, annál is inkább, mert Bart talált valami félállást egy kávézóban. És mindenekelőtt volt egy szerda, egy csodálatos szerda, egy olyan szerda, amikor Josiane nagy sajnálattal volt kénytelen otthagyni a kislányokat a lépcső tövében. – Idenézz, Bart, elhoztam neked az Elbűvölő Herceget! Venise egy koronát viselő rémes Kent lóbált, amit Josiane vásárolt neki. – Na, tetszik? Adj neki egy puszit! Adj neki puszit! – Elpirult! – üvöltötte Morgane, aki csaknem ugyanolyan izgatott volt, mint a húga. – Szerelmes! Bizony ám! Siméon, aki pedig szemérmesebb volt, mint a húgai, nyíltan kacagott. – Tiszta hülyék vagytok, ti Morlevent-ok! – rikkantotta Bart, aki ugyancsak remekül szórakozott.

Egy mozdulatlan szerda volt ez, a nappali négy fala között, egy egyszerre nagyon rövid és nagyon hosszú szerda, amikor a Morlevent testvérek megízlelték, milyen édes érzés négyesben lenni. – Két fiú, két lány – mutatta az ujjain Venise. Ez egy pow-wow nélküli szerda volt. Morgane és Siméon számára már túl messzire távolodott a gyermekkor partja. Borzasztóan megnőttek. Mivel azonban szükségük volt arra, hogy pihentessék a szemüket, sokáig ott maradtak egymáshoz bújva a díványon és nézték, hogy játszik Venise és Barthélemy. Ez egy jövő nélküli szerda volt, Josiane ugyanis mindent megtett, hogy gátat vessen az újabb találkozásoknak.

Három nappal az előtt, hogy Siméon újra befeküdt volna a kórházba, Bart elkísérte öccsét a vérvételre. A labor dolgozói felismerték őket és székkel kínálták… Barthélemyt. A vizsgálat eredménye két szempontból is fontos volt. Egyrészt talán megerősíti a remissziót, másrészt kiderül, hogy Siméon általános állapota, különösen a fehérvérsejtek száma, megenged-e egy újabb egyhetes kezelést. A hazafelé úton Siméon a fáradtság és a kifulladás jeleit mutatta. Egy pillanatra még meg is tántorodott. Megállt az út közepén. – Várj! – szólt oda Bartnak. A bátyja felajánlhatta volna a karját. De az utca kellős közepén Siméon nem fogadta volna el, és Bart tökéletesen tudta, miért. Megvárta hát, hogy Siméon összeszedje magát, aztán lépteit az övéhez igazítva elindult vele. A kórházba kerülés előtti napon a két testvér minduntalan összetűzött valami apróságon, egy elkallódott könyvön, egy ki nem mosott ingen. Olyan idegesek voltak, mint két macska. Amikor megcsörrent a telefon, Bart élesen felkiáltott.

– Jó estét! Mauvoisin professzor vagyok. Maga az… Bart? – Igen… igen, én. – Holnap reggel kilencre várom magukat. A vérvétel eredményei jók. Elkezdhetjük a kezelést. – Á, szóval akkor a remisszió… – …megerősítést nyert – mondta Nicolas egy vadászpilóta hanghordozásával. Azonban még fel kellett vonultatni a nehéztüzérséget, ahogy azt Joffrey szokta mondani. Az ellenséget visszaverték, de még nem feltétlenül semmisítették meg. Ha a leukémia ellentámadásba lendülne, azok a gyógyszerek, amelyek meghozták az első győzelmet, teljesen hasznavehetetlenné válnának. A fenntartó kezelésnek csak a neve volt szelíd. Siméont tíz órakor rákötötték az infúzióra, és az ebédtől kezdve hányt. Bart legszívesebben kitépte volna belőle a csövet, amely teljes egészében lerombolta az öccse megetetésére irányuló türelmes erőfeszítéseit. De fékezte magát és bevásárlás ürügyén távozott. Másnap elég furcsa dolog történt. Közvetlenül ebéd előtt Philippe igazgató úr látogatta meg ifjú diákját. Siméonnal maradt, amíg az ebédelt. A fiúnak volt ugyan egy múló rosszulléte, de nem hányt. Közvetlenül ebéd után a filozófiatanár lépett be a 117-es szobába. Egy kitűnő könyvet hozott neki André Comte-Sponville filozófustól: „Az idézetek valóságos kincsesbányája az érettségire!” A délután folyamán még beállított a gyámügyi bíró és a végzős osztály diák-önkormányzati képviselője is. Másnap Aimée dugta be nagy pocakját. – Lány – jelentette be Siméonnak. – A bátyád nagyon örül neki. Azt mondta: „Remélhetőleg egyszerre hülye is lesz, meg szép is, hogy minden esélyt a maga oldalára állítson!” Siméon elnevette magát. Ez teljesen Bartra vallott. Amint Aimée távozott, Bénédicte toppant be, kézen fogva vezetve Morgane-t és

Venise-t. Joffrey beleegyezett, hogy bejöhessenek, miután Bartnak már senki nem mondhatott nemet az osztályon. – Elképesztő, mennyi látogatóm van – jegyezte meg este Siméon. – Te nem úgy találod, Bart? – De, de igen. Azt hinné az ember, hogy érdekes személy vagy. Amúgy Bartnak meglehetősen kevés oka volt a csodálkozásra, mivelhogy mindezt ő szervezte. A hét így nagyon gyorsan eltelt, és ahogy a filozófiatanár mondta volna, a szellem győzedelmeskedett az anyagon: Siméonnak még okádnia sem volt ideje – ahogy azt Barthélemy tényleg mondta.

–––––––– Tizenötödik fejezet, –––––––– amelyben Siméon végig kitart

– EL AKAROK MENNI A PSZICHOLÓGUSHOZ – jelentette be egyik reggel Morgane. Josiane az iskolába, óvodába induláshoz készítette éppen a kicsiket. A meglepetéstől összerezzent. – A pszichológushoz? Venise-éhez? De miért? Valami problémád van az iskolában? Talán zaklat valamelyik gyerek? Sokat gondolsz anyukádra? Morgane azt a zárkózott arcát fordította szembe Josiane-nal, amelyhez annak nem volt kulcsa. A fiatal nő, aki belefáradt a faggatózásba, azt feltételezte, hogy Morgane irigy Venise-re, aki szombatonként pszichoterápiára jár. – Majd megkérdezem, hogy Chapiro néni tud-e téged is fogadni – ígérte meg Josiane. – Köszönöm – mondta komolyan Morgane. A kislány szenvedett. A húga azt mondta, a pszichológus a bánatot gyógyítja. Ezért aztán ő is kezeltetni akarta magát. Dorothée Chapiro egy szerda délután hajlandó volt fogadni. Jelezte neki, hogy beszélhet, rajzolhat, gyurmázhat vagy akár babázhat is. Morgane kissé meglepettnek tűnt. – Beszélni jöttem. Tovább szokta adni a titkokat? – Soha! – Akkor elmondom az én titkomat. Morgane nagyon halkan beszélt, lehajtott fejjel.

– Amikor a mama meghalt, Venise, Siméon és én tettünk egy esküt. – Egy esküt? – ismételte meg a pszichológus. – Igen. Megesküdtünk, hogy nem választhatnak szét bennünket. Morgane felemelte a fejét és pontosabban is kifejtette: – Az eskü úgy szólt, hogy a „Morlevent-ok vagy a halál”. – A Morlevent-ok vagy a halál? – visszhangozta a pszichológus. – Igen. És szét vagyunk választva. – Szét vagytok választva? – Én és Venise Josiane-nál vagyunk. Siméon pedig Bartnál vagy a kórházban. Megszegtük. – Megszegtétek az esküt? – Igen. Szóval ezért akart vele beszélni ez a különös kislány. Vajon mit érzett, kit árult el? Az édesanyját, önmagát vagy a testvéreit? Egy kicsit valamennyiüket. Mivel a gyermeken látszott, hogy semmi mást nem akar mondani, a pszichológus kénytelen volt fellendíteni a társalgást. – Kivel szeretnél élni? – Siméonnal és Venise-zel. – Hárman egyedül? Morgane felnevetett. – Nem. Barttal. Csupán egy pillanatig habozott, majd hozzátette: – És Josiane-nal. François Tanpiét, Josiane férjét kihagyta. A pszichológus azt gondolta, Morgane egy ideális családot próbál rekonstruálni: apa, anya, három gyerek. Ahol mindenkit Morlevent-nak hívnak. – Tudod, Morgane, az élet bonyolult. A gyerekek nem tudnak mindent megoldani, merthogy, ugye, a nagyok dolga az, hogy döntsenek.

A pszichológus egyáltalán nem számított arra, ami ekkor következett. Ez az oly komoly, oly érett kislány zokogásban tört ki. – De éhéhén… én megeskühüdteheeem! Dorothée Chapiro nem árulta el Morgane titkát, viszont megkérte Josiane-t, hogy beszéljenek. – Tudom, hogy ön ellenzi – kezdte –, de azt hiszem, hogy egy családterápia… szóval… legalább egy családi találkozó hasznos lenne, hogy megbeszéljék a felügyelettel kapcsolatos problémát, meg minden… Jó lenne, ha mindenki véleményt nyilvánítana, mert, ugye, a gyerekeknek is van beleszólásuk, még ha, ugye, nem is ők döntenek… Josiane bizalmatlan volt. Morgane majd Siméont fogja követelni, Venise meg Barthélemyt. Másrészt viszont a gyámügyi bíró még mindig húzta-halasztotta, hogy állást foglaljon. Egyik nap igent mondott. A másik nap nemet. Ha a pszichológus meglátja Bartot, és amennyiben nem teljesen elfogult a homoszexuálisokkal, meg fogja érteni, hogy képtelenség erre a fiatalemberre bízni három gyerek nevelésének a felelősségét. A családi megbeszélés ilyeténképpen Josiane malmára hajthatja a vizet. A gyámügyi bíró figyelemre méltónak találta a kezdeményezést. Egy pszichológus közvetítése véget vethet a Bart és Josiane közötti szkanderezésnek. Maga Laurence értesítette Barthélemyt telefonon. A fiú úgy tett, mintha értené, de nem értett semmit. Azt hitte, pszichológiai teszteket akarnak végezni rajta, hogy felmérjék a szellemi állapotát. – Dehogyis – nyugtatta meg Siméon nyers hangon. – Mindenki tudja, hogy hibbant vagy. Ez egy családterápia, hogy kibogozzák azt a gubancot, ami Josiane és közted van. De Bart nem tágított. – „Azok” majd kezelni akarnak. – Neked üldözési mániád van, öregem – passzolta le Siméon.

Bart azonban nem hallgatott rá. – Buzi vagyok. Ez születési rendellenesség. Kit zavarok? – Engem – mondta Siméon. – Nem látod, hogy tanulok? Merthogy hiába vannak valakinek kivételes szellemi képességei, ha a tanév kétharmadában nem vett részt az órákon, muszáj pótolnia. Siméon most ért a célegyenesbe az első vizsga, a filozófia előtt.

A családi találkozóra, amelyet senki nem akart „terápiának” nevezni, egy szerdán került sor. Bart kénytelen-kelletlen ment el, már előre tele volt bűntudattal, komplexusokkal, bizonytalansággal. Komor arccal nézett a nővérére, még csak nem is köszönt neki. Megcsókolta a kicsiket és ellenségesen mérte végig a pszichológust, mint aki azt gondolja, azért rendelték ide, hogy lobotómiát hajtsanak végre rajta. Venise megszámolta a székeket, amelyeket Dorothée körben helyezett el. – Hat! – rikkantotta. – Bart ülsz mellém? A kislány kicsit úgy gondolta, olyan lesz, mint a zenés székfoglaló játék, és jó szórakozást remélt. Mindenki leült. Dorothée körbehordozta a tekintetét és magában megjegyezte: Morgane Siméon mellett. Siméon Bartot védelmezve. Venise Bart másik oldalán. Josiane Venise és jómaga között. És ezzel visszaért Morgane-hoz, a mai találkozó kiindulópontjához. – Rajzolhatunk? – kérdezte tüstént Venise, aki már jártas volt a pszichoterápiában. – Ördögben nem vagyok valami erős – próbált viccelődni Josiane. – Inkább azért vagyunk itt, hogy beszéljünk, nem? A pszichológus felé nézett. – Beszélni szeretne? – dobta vissza neki a labdát Dorothée. – Én nem különösebben!

Siméon hagyta, hogy elteljen három másodperc, majd kézbe vette a dolgot. – Azt hiszem, azért vagyunk itt, hogy a gyámságunkról beszéljünk – mondta. – Amivel az a probléma, hogy Josiane és Bart versengenek egymással. Mind ez idáig a gyámügyi bíró elsősorban a nagyokat hallgatta meg. Úgy vélem, most már a kisebbeket is ideje volna. – Ez olyan felszólalás, amely igazán méltó a szellemi képességeid híréhez – hízelgett Josiane. – Egy ponton azonban helyesbíteni szeretnék. Nem érzem úgy, hogy „versengenék” Barthélemyvel. – Tényleg nem? – csattant fel Bart. – Amióta megszülettem, megpróbálsz eltaposni, de nem versengünk egymással? Siméon lehunyta a szemét, már előre fáradt volt. A terápia remekül indult. – Az áldozatot játszod, amióta a világon vagy – vágott vissza Josiane. – Senki nem kényszerített, hogy az legyél, ami vagy. – És mi vagyok én, szerinted? – üvöltötte Barthélemy. – Én inkább azt szeretném, hogy rajzoljunk – szólalt meg nyafogós hangon Venise. Csend lett. – Először is, én nem JÁTSZOM az áldozatot – mondta duzzogva Bart. – Én áldozat VAGYOK. – Ön áldozat? – ismételte meg a pszichológus, aki úgy gondolta, ezt a témát érdemes kiaknázni. – Elhagyott az apám. – Tessék, már megint kezdi! – sóhajtotta Josiane. – Csakhogy itt valamennyiünket elhagyta az apja. – De az én helyzetem rosszabb – makacsolta meg magát Bart. – Engem még csak látni sem akart. – Hát persze – válaszolta Josiane. – Hiszen azt sem tudta, hogy a mama terhes, amikor elment.

– Micsoda? Bart szeme kikerekedett. Világéletében azt hallotta, hogy Georges Morlevent egy terhes nőt hagyott el. – A mama terhes volt, de nem tudta – fejtette ki Josiane. – Az apád december 31-én lécelt le. Emlékszem, mivel szilveszterre vártuk. Te szeptember 23-án születtél. Tehát a mama közvetlenül az előtt esett teherbe, hogy a férje elhagyta. – De hát akkor azt sem tudja, hogy létezem! – rikácsolta Bart. – Hogy milyen szerencsések egyesek! – tréfálkozott Siméon. Ez a hír olyan perspektívákat nyitott meg Bart előtt, hogy még csak nem is vágott vissza. Mindig azt hitte – és az anyja mindig meg is hagyta ebben a hitében –, hogy Georges Morlevent tudatosan hagyott el egy terhes nőt. A gyerekek egocentrikus módján ebből azt a következtetést vonta le, hogy az apja azért szökött meg, mert nem kért belőle. – Nem is tudja, hogy létezem – ismételte meg saját magának Bart. – Akárhogy legyen is, ezen már túl vagyunk – szólalt meg Josiane. – És amúgy is egy jóképű szemétláda volt. – Mármint az én apám? – morogta Siméon. – Sajnálom, hogy ezt kell mondanom. De ez az ember ejtett, miután örökbe fogadott, aki elhagyta az anyámat, aki benneteket is elhagyott… – Végül is, nekem nincs mit a szemére vetnem – vihogott gúnyosan Bart. – Nekem sem – kontrázott rá Siméon. – Először is, nem tudom, mi történt vele. Meg aztán, ahogy Goethe mondja: „Csak akkor válunk felnőtté, amikor megértettük a szüleinket és megbocsátottunk nekik.” – Jó sok idézetet be kellett vágni az érettségire – jegyezte meg Josiane. Siméonnal kapcsolatban folyton habozott a hízelgés és a csúfolódás között.

– Én azt szeretném mondani… Morgane kihasználta a pillanatnyi csöndet, hogy megszólaljon. Ő, a kicsi, akiről megfeledkeztek, aki beszorult a kivételes szellemi képességekkel rendelkező bátyja és az oly könnyen szerethető kishúga közé. – Én csak azt szeretném mondani, hogy nem akarom, hogy elválasszanak Siméontól, mert Siméon az én egyik felem. Ha az egyik felet elválasztják a másiktól… Morgane felváltva nézett a maga előtt nyitva tartott bal, majd jobb kezére. Megrázta a bal kezét. – …akkor az egyik fél szomorú lesz és már csak félig fog élni. Ebben a szeretetvallomásban annyi pátosz volt, hogy a pszichológust nem vitte rá a lélek, hogy a szokásos visszakérdezéssel lendítse tovább a beszélgetést. – Tudod, amióta a véremet adtam Siméonnak – szólalt meg Bart –, én is ilyen fele-fele vagyok vele. – Te is a felem vagy nekem, Morgane – mondta Siméon. – Én is a fele vagyok mindenkinek – csicseregte Venise, aki semmiképpen nem akart kimaradni az osztozkodásból. Josiane és Barthélemy lopva egymásra pillantott. – Nekem pedig… – kezdte Bart. „Nem fogom tudni kimondani” – gondolta és megköszörülte a torkát. – Nekem pedig, ööö, Josiane a felem. Csend lett, várakozásteljes csend. Josiane ajkán egészen halványan ironikus mosoly jelent meg, miközben erősen Barthélemy arcába nézett. – Nem teljesen fogtam fel a játékot. Azt kell mondanom, hogy te az én felem vagy, vagy hogy én a te feled vagyok? – Azt mondasz, amit akarsz – morogta Bart.

A pszichológus visszatartotta a lélegzetét. A családterápiában olykor adódnak varázslatos pillanatok, amikor mindenki megtalálja az önmagához vezető utat. – Bart féltestvére vagyok – mondta Josiane. – És ma, június 13-a… Az órájára nézett. – …15 óra 32 perctől ezt el is fogadom. Siméon a nagyobbik húga felé fordult. – Bravó! Sajnos Morgane kissé elrontotta a hatást azzal, hogy zokogásban tört ki: – Én azt akarom… azt akarom, hogy… mihindehenki… – Rázzátok meg! – tanácsolta Bart. – Meg kell rázni. – Hogy mihindehenki szeherehesse ehegymáhááást! Bart felpattant a székéről és úgy megrázta, mint egy szilvafát. – Milyen szörnyűséget művel ez! – kiáltott fel Josiane. Az elképedt pszichológus már készült, hogy közbeavatkozzon, de Morgane csukladozása lassan abbamaradt. Bart elégedetten fordult a nővéréhez. – Látod, meg kell rázni. – Hiperszexi! – gratulált neki a legkisebb Morlevent.

Tíz nappal később Bart elvitte az öccsét az első érettségi vizsgára. Filozófia. Négy óra güzülés. Siméon sápadt volt, a haja ritkás, a lélegzete ziháló. – Minden rendben lesz? – kérdezte Bart, aki jobban pánikolt, mint egy családanya. Siméon elmosolyodott. Ha az erőfeszítéstől vagy az izgalomtól nem fog elájulni, menni fog. Négy órával később Bart érte jött a vizsgaközponthoz.

– Na? – „Jogunk van-e a mássághoz?” – mondta válaszképpen Siméon. Ezt a témát választotta ugyanis. – A buziknak joga van-e az élethez, vagy rájuk kell varrni a rózsaszín háromszöget?5 – fejtegette Bart a járdán riszálva magát. Siméon észrevette, hogy a bátyja magára vonja a gimnazisták figyelmét, ököllel a vállára csapott. – Hagyd ezt abba, vagy meg fogom bánni, hogy azzal zártam: „igen”. Aznap este Siméon szinte elaludt a vacsorája fölött. A többi vizsgát valamiféle ködös fáradtságban tette le, képtelen volt elmondani, mit kérdeztek tőle, sem azt, hogy elégedett-e magával. – Most más természetű megpróbáltatások jönnek – mondta Siméon a következő pénteken. Vissza kellett mennie a kórházba. Mauvoisin professzor irodájában rossz hír várta őket. – Nem tudom elkezdeni a kezelést, nagyon visszaesett a vörösvérsejtek száma. Ezért előbb a vérszegénységet kezeljük transzfúzióval, Siméon. Utána visszamész két hetet pihenni… Barthoz. A professzor elmosolyodott, ahogy kimondta a becéző alakot. Barthélemy nagyon jól fogadta a hírt, de ahogy bementek a 117-es szobába, Siméon előállt Mauvoisin szavainak saját értelmezésével. – A vérszegénység nem emlékeztet semmire? A te orvosod, Chalons doktor nevezte így a leukémiámat. Visszaestem. Bart igen nagyra tartotta az öccse intellektuális képességeit. Nem talált semmit, amivel ellentmondhatott volna neki. A transzfúzió után Siméon hazamehetett és meglehetősen kellemetlenné tette a bátyja 5

A nácik arra kötelezték a homoszexuális férfiakat, hogy egy 17 centiméter oldalú rózsaszín háromszöget viseljenek, hogy jól láthatólag jelezzék nemi irányultságukat. 1940 és 1944 között a homoszexuálisokat letartóztatták, megkínozták és deportálták.

életét. Minden nyugtalanította, ha megfájdult a hasa, ha szúrt az oldala, ha véraláfutás jelent meg rajta. Haragudott Bartra, amiért nem veszi észre a visszaesés eme nyilvánvaló jeleit. És éppúgy haragudott rá, amiért nem keres ellenérveket. A vérvétel napján a két testvér odáig jutott, hogy már szóba sem álltak egymással. Negyvennyolc órával később Nicolas telefonált. – Bart? Az eredmény jó. Mondd meg az öcsédnek, hogy kezdhetjük. Barthélemy duplán örült a hívásnak: nincs visszaesés, és Nicolas tegezte. A kórházban Joffrey közölte Barttal, hogy Siméonnak morfiumot adnak, hogy az „egész szószt a nyakába zúdíthassák” a vakáció előtt. – Ne aggódj úgy, mint először. Az öcséd többnyire szunyókálni fog, de ez nem jelenti azt, hogy bedobja a törülközőt. Bart vállat vont. Kezdett hozzászokni ehhez a környezethez, a beszédmódjához, a ritmusához. Megedződött. Amikor Siméon hányni kezdett, ő tartotta a fejét. Igen, ezt teszi a rutin. Az érettségi eredményeket azon a héten hozták nyilvánosságra, amikor Siméon a kórházban volt. Barthélemy, akinek meglehetősen recetált a térde, elhatározta, hogy úgy kicsípi magát, mint egy angol lord. Akár siker, akár lebőgés, így is, úgy is muszáj szembenézni a dolgokkal. Az igazgató azt mondta neki, hogy a Szent Klotild hagyományai szerint a diákok eredményeit a gimnázium kapujára függesztik ki. Délelőtt 11 óra tájban Philippe direktor úr az előcsarnokban fogadja majd a szülőket és a gyerekeket a szokásos gratulációra avagy vigasztalásra. Amikor Bart látótávolságba ért, már egész csoportosulás verődött össze az utcán a nevezetes kapu előtt. Messziről felismerte az igazgatót és a filozófiatanárt. Bizonytalanul odabiccentett nekik. Hirtelen azt hallotta a háta mögött:

– Ez Bart. Siméon bátyja. Sutyorgás kísérte, ahogy közeledett a kapu felé. Az egész végzős osztály ott volt. A diákok mosolyából Bart rájött, hogy Siméonnak sikerült az érettségi. Amikor egészen közel ért a kapuhoz, az emberek félrehúzódtak, olyan volt, mintha díszsorfalat állnának neki. Nagybetűkkel ez állt a papíron: SIMÉON MORLEVENT: JELES – Oh, boy! – suttogta elhűlve Bart. Kis ideig kábán ácsorgott. Aztán megfordult, öklét az ég felé lendítette és felordított: – Megcsinálta! Tapsvihar tört ki, amelybe nevetés vegyült. Philippe igazgató úr sugárzó arccal lépett oda Barthoz: – Fantasztikus, nem? És keresetlen egyszerűséggel megölelte a fiút. Bart büszkeségtől dagadó kebellel indult el, az utca végén visszafordult azok felé, akik nézték, hogyan távolodik, és egymás után mindkét öklét az ég felé lökte. Az utca mintha örömmámorban úszott volna. A kórházban Bart nagy garral kivágta a 117-es szoba ajtaját és azt üvöltötte: – Van Isten, beállok mormonnak! Siméon összerezzent és ködös pillantást vetett a bátyjára. Azt sem tudta, nappal van-e, vagy éjszaka. Bart leguggolt mellé. – Nyertél, csibe. Jeles! Totális siker! Vágod? Siméon pislogott egyet, aztán elmosolyodott. – Intellektuálisan koraérett – makogta magyarázatképpen. Elaludt. Bart gyűjtötte be helyette az osztályon dolgozók elismerő szavait. Mindenki odajött, hogy gratuláljon és vele együtt nevessen. Joffrey-nak és Mauvoisinnek is szóltak, egymás után baktattak fel a 117-eshez vezető lépcsőn. Bart a köpenye gallérjánál elkapta Joffrey-t.

– Tudom, hogy az agyadra megyek – nevetett a szeme közé, mielőtt megölelte volna. Mauvoisin zsebre tett kézzel nézte. Aztán az egyik kezét kivette és Bartnak nyújtotta. – Mindnyájan nagyon örülünk – mondta egyszerűen. Utána elment és bezárkózott az irodájába. Annyira elárasztotta az öröm, hogy könnyek szöktek a szemébe. Ostobaság. Ennyire örülni. De ez a győzelem az övé is volt. Győzelem a halál felett. Lehet, hogy holnap nem lesz folytatása. De ma, ma… Nicolas teljesen elengedte magát, lehunyta a szemét és azt suttogta: – Oh, boy…

–––––––– Tizenhatodik fejezet, –––––––– amelyben a Morlevent testvérek fedelet találnak a fejük fölé, az olvasó pedig kénytelen elfogadni, hogy az élet már csak ilyen

MIELŐTT BELÉPETT VOLNA a gyámügyi bíró irodájába, Bart fejben átfutotta az öccse tanácsait: „Ne játszd az áldozatot, ne teregesd ki a magánéletedet, ne mondj ökörségeket, hogy megnevettesd az ott lévőket, tartsd magad ahhoz, amiben megegyeztünk.” – Oké – motyogta, mintha egy ellenőrző listát nézett volna át. Belépett. Josiane már ott volt, biztosan azért, hogy megkenje a bírót. Bart dühös pillantást vetett rájuk, amit rögtön el is törölt egy gödröcskés mosollyal. – Jól vagytok, lányok? – kérdezte szinte bűbájosán. – Üljön le – kínálta hellyel Laurence. – Sok dolgunk van. Tekintetét előbb Josiane-ra, majd Barthélemyre emelte. Kemény megbeszélésnek néztek elébe. – Azért vagyunk itt – kezdte –, hogy egyiküknek juttassuk a tizenöt éves Siméon Morlevent, a kilencéves Morgane Morlevent és a hatéves Venise Morlevent feletti gyámságot. – Épp tegnap lett hatéves – szólt közbe Josiane. – Családi körben ünnepeltük meg a születésnapját. Ez tőrdöfésként hatolt Bart szívébe. „Családi körben” azt jelentette, hogy Tanpié-Morlevent-éknál. – Jelenleg – folytatta a bírónő –, Siméon Barthélemynél lakik, és látszólag minden rendben van, ugye?

A kérdést Barthoz intézte, aki beérte egy bólintással. – Morgane és Venise pedig önnél vannak, és ugyancsak minden rendben, nemde? A bírónő Josiane-ra nézett. – A legnagyobb rendben – erősítette meg Josiane. Túlzott, hogy ne kelljen alábbadnia a féltestvére előtt. Venise megnyílt, Morgane azonban távolságtartó maradt és titokzatos. – Mindkettőjüknek köszönöm, hogy befogadták ezeket a gyermekeket – szólalt meg ismét a bírónő, aki nem felejtette el, milyen elutasításnak voltak kezdetben kitéve a kis Morlevent-ok. – Most arra kérem önöket, egymás után nyilatkozzanak, mit kívánnak a számukra. Bartnak eszébe jutott, hogy férfi, ezért intett Josiane-nak, hogy kezdje ő. – A három gyermek feletti gyámságot és a kislányok felügyeleti jogát kérem – mondta Josiane. Bart türelmetlenül fészkelődött a széken. Laurence egy kézmozdulattal kérte, várjon még. – Tudom, hogy Siméon nagyon kötődik Barthoz – folytatta Josiane, és minden igyekezetével az öccsére mosolygott. – Siméon szinte már felnőtt, és ha ő úgy dönt, hogy Barttal kíván maradni, azt hiszem, tiszteletben kell ezt tartanunk. – Figyelembe veszem ezt az álláspontot – mondta a bírónő, aki örült ennek a békülékeny hangnemnek. – Ami a két kislányt illeti, EGYÁLTALÁN nem tudom elképzelni, hogy Bart magához vegye őket, tekintettel arra… Bart már-már felpattant a székéről. Tekintettel mire? – …hogy nincs elég hely a lakásában. Bizonyára Josiane összeült egy pow-wow-ra a férjével, hogy tartózkodjanak a kétes hatású érvektől.

– Egyébiránt meg akarom tenni a szükséges lépéseket a két kislány örökbefogadásához. Az öccséhez fordult. – Soha nem lesz gyerekem, Bart. Az orvos nemrégiben megerősítette ezt. A világon a legjobban azt kívántam, hogy anya legyek és hogy megadjam a gyerekeimnek azt, amit én nem kaptam meg, az igazi családot. Bart lehajtotta a fejét és azt dünnyögte: – Ügyes! Aztán lassan felemelte és a bírónőre nézett. – Most én jövök? – Rajta, Bart! – mondta neki bátorítóan Laurence. Josiane megborzongott. A bírónő jobban kedveli Bartot. Mindenki jobban kedveli Bartot. – Én nem kérem az öcsém és a húgaim feletti gyámságot – kezdte Barthélemy bánattal a hangjában. – És ahhoz is túl fiatalnak érzem magam, hogy felvállaljam a kislányok felügyeleti jogát. Anyagilag sem… – Kapna családtámogatást – emlékeztette a bírónő. – Tudom… De, ahogy Josiane mondaná, felelőtlen vagyok. Itt elhallgatott. „Ne láttasd magad áldozatnak, az nem szül jó vért”, mondta Siméon. – Meg aztán, a kislányoknak… – szólalt meg újra. Kis híján így folytatta: „Nem lennék jó példa.” De visszagondolt Siméon szavaira: „Ne teregesd ki a magánéletedet. A homoszexualitásod csak rád tartozik.” – …jobb nekik egy anyuka – fejezte be nagy nehezen. – Köszönöm, Bart – mondta gyorsan Josiane, aki valóban meg volt hatva.

– Várj – makacsolta meg magát Bart –, még nem fejeztem be. Hoci, nesze. Siméon velem marad, ahogy mondtad. A lányok veled maradnak, ahogy mondtam. De minden második hétvégén és az iskolai szünetek felében nálam lesznek. Mint egy válásnál. Így beszélte meg Bart és Siméon. Most pedig Barthélemynek ki kell tartania emellett. Merthogy Josiane máris felcsattant: – De hát ez borzasztó! Ez tönkrevágja a családi életet! Két otthonuk lesz! – Igen – ismerte el Barthélemy. – Hol fogod elszállásolni őket? – Napközben nálam lesznek. Éjszakára pedig Aimée a rendelkezésükre bocsát egy szobát. Bart a bírónőre nézett. – Tudja, a felső szomszédasszonyom. Laurence diszkréten felvonta a szemöldökét. Ja, persze. Jól emlékezett a komédiára, amit Bart rendezett neki. – Szült – magyarázta Bart. – Kislánya van, Audrey. Én vagyok a keresztapja. Ami gondot fog jelenteni, ugyanis beálltam mormonnak. „Ne beszélj ökörségeket!” – könyörgött neki Siméon. – Csak hülyéskedek – tette hozzá sietve Bart. – Nem lettem mormon, de keresztapa igen. És Aimée-nek van egy szobája a lányok számára. Minden el van intézve. Josiane észrevétlenül megrázta a fejét. Féltékeny volt Bartra, nem tudta leküzdeni. Arra gondolt, hogy a kislányok jobban szeretik az öccsét. És ez igazságtalan. Pedig ő mindent megad nekik. Bart meg csak cukorkával és videojátékokkal képes tömni őket. És mégis őt szeretik jobban. – Mindkettőjüknek köszönöm az erőfeszítéseket, melyek révén sikerült kijutni a zsákutcából – mondta a bírónő. – Josiane, immár

semmi akadálya, hogy önt nevezzük ki a Morlevent gyermekek gyámjául. Barthélemy, elfogadja a gyámellenőr tisztségét? – Tudja, én meg a titulusok… Laurence egy szemöldökráncolással jelezte neki, hogy fogadja csak el. – Jó, jó rendben – dohogott Bart, akit nemigen lelkesített az érzés, hogy alá lesz rendelve a nővérének. – Engedjék meg, hogy kifejezésre juttassam, mennyire örülök annak, hogy lezárhatom a Morlevent-dossziét – szólalt meg egyfajta ünnepélyességgel Laurence. – Néhány hónappal ezelőtt ezek a gyermekek csupán önmagukra és az intézmények jóindulatára számíthattak. Ma módomban áll bejelenteni a családtanács felállítását, amely vigyáz majd rájuk és megerősíti, ebben biztos vagyok, Josiane-t a gyám tisztségében. A családtanács a következő személyekből tevődik össze: Bénédicte Horau kisasszony, szociális ügyintéző; Antoine Philippe úr, a Szent Klotild gimnázium igazgatója; Jean Mériot úr, a folie-méricourt-i gyermekotthon vezetője; Nicolas Mauvoisin professzor úr, a Szent Antal kórház leukémiás osztályának főorvosa, valamint Barthélemy Morlevent úr, gyámellenőr… – …és kávéházi pincér – tette hozzá Bart. Laurence tisztában volt vele, hogy Josiane nem adta teljes beleegyezését. A szemészdoktor korábban attól félt, mindent elveszít. Most pedig csalódott volt, hogy nem nyert meg mindent. Ennek ellenére mielőtt elment, megcsókolta a testvérét. A bírónő megkönnyebbülten felsóhajtott. Amennyire tudta, megvédte Barthélemy érdekeit. A családtanács, amit felállított, kedvező lesz rá nézve, ha vitája támadna a nővérével. Rámosolygott a fiatalemberre. – Nehéz menet volt. Nem sajnál semmit? – Nekem adta volna a húgaim felügyeleti jogát?

– Őszintén szólva, nem. Bart fatalistán vállat vont. Majd cinkos hangon azt kérdezte: – Van még? Olyan mozdulatot tett, mintha beletörne egy szelet csokiba. – Ja! Igen, persze – pirult el Laurence. – A fiókomban. Mindig tartok. De ne árulja el senkinek! – Szigorúan bizalmasan kezelem. De most kérek egy kicsit. Jót fog tenni. Laurence elővette a tábla fekete csokoládét. Már jócskán hiányzott belőle. Elosztotta a maradék kockákat. És Bart szeme láttára fesztelenül beleharapott a csoki kemény szívébe. – Tudja – szólalt meg teli szájjal Bart –, hiperszexinek találom, amikor csokoládét eszik. Laurence ismét elpirult. Ez tényleg bók volt. – Igazán kár, hogy a másik oldalon áll, Bart. – Ugye?

Miután kijött a bírónő irodájából, Barthélemy bement a Szent Antal kórházba. Pedig Siméon nem is volt ott. Mauvoisin professzor azonban arra kérte a legidősebb Morlevent testvért, hogy ugorjon be hozzá. – Nos – kérdezte Barttól –, rendeződnek a családi ügyeid? Bart beszámolt neki az imént történtekről, olykor utánozta is a két fiatal nőt. Mauvoisin nevetett, kissé akaratlanul, ugyanis nem igazán értékelte Bart gesztikulációját. – És Siméon – kérdezte Bart, komolyságát visszanyerve –, az ő ügye is rendeződik? – A legutóbbi két vizsgálat eredménye kitűnő. A nyár folyamán visszanyerte a súlyát. Beiratkozott filozófia szakra… Bart úgy döntött, felteszi a kérdést, ami állandóan gyötörte.

– Mit gondolsz, megússza? – Ebben a fajta leukémiában több mint nyolcvanszázalékos gyógyulási arányt érek el az osztályomon. – Gyógyulást? – ismételte meg Bart. – Igen. – És Siméon? – Szeretnélek biztosítani afelől, hogy vége. Hogy győztünk. De fogalmam sincs, hogy így van-e. Bart megértette, hogy kénytelen beérni ennyivel. Gyámellenőrnek lenni és tudatlanságban maradni Siméont illetően. Az élet már csak ilyen. Egyetlen dologban reménykedhetett még. Felállt, hogy elköszönjön Nicolas-tól – és szerencsét próbált: – Nem érsz rá véletlenül ma este? – Nem. Mauvoisin határozottan mondta ezt. Szinte nyersen. S hozzá olyan fáradt és elégedetlen arcot vágott, amit Bart már jól ismert. – Semmi baj. Csak mert én épp ráérek – motyogta Bart lemondóan legyintve. Vesztes, vesztett játszma volt ez már kezdettől fogva. Pedig ezúttal annyira hitt benne… Mauvoisin feltette a szemüvegét és szemügyre vette a fiatalembert. – Hogy tisztábban lássak a kérdésben – viccelődött. Aztán óvatosan letette a szemüvegét. – Mi lenne… ha szabaddá tudnám tenni magam… holnap délben? – mondta lassan. – Oh, boy! – fakadt ki kétségbeesetten Bart. – Akkor az összes Morlevent a nyakamon fog lógni. Már régen megbeszéltük. Hamburgerezni megyünk. – De hát ez remek ötlet! Hol van a hamburgeresed?

Másnap, szombaton Josiane elvitte a kislányokat Barthélemyhez. Nem hagyta őket a lépcső alján. Felkaptatott velük öt emeletet, bement, meghallgatta, mi újság Siméonnal, kis ideig elbeszélgetett Barttal, majd odanyújtott neki két kis hátizsákot. – Itt van a holmijuk – mondta az öccsének. – Ezen a hétvégén nálad vannak a lányok. A következő hétvégét nálam töltik. – Ez a te mániád, hogy beosztod az időmet – morogta Bart. – Elhoztam neked az Elbűvölő Herceget – cukkolta Venise. – Benn van a hátizsákomban. Mielőtt kislisszant volna, Josiane még egyszer megfordult. Azt akarta mondani: „Holnap este jövök értetek, drágáim!” A nappaliban Bart és Venise az Elbűvölő Herceg miatt civódott. Morgane és Siméon már elővették a könyvüket, a kislány az Utazás a Föld középpontja felét, a fiú A lét és a semmi-t. Mintha Josiane már nem is létezett volna. Összeszorult szívvel értette meg, hogy valami van a nappali levegőjében. A Morlevent-ok szele. Hol szellőként fújdogál, hol orkánként süvít. Ezek itt négyen annak a férfinak a gyermekei voltak, aki tönkretette a gyerekkorát. Valami összekapcsolta őket, amiből ő mindig ki lesz zárva. És talán, hogy ne törje össze emiatt a szívét, bele is kell ebbe törődnie. Lábujjhegyen elosont.

Délben mind a négyen elindultak hamburgerezni. Venise a kezét nyújtotta Bartnak. Morgane és Siméon egymás mellett ment elöl. Amint leültek az asztalhoz, Bart meglehetősen ideges lett. Sűrű pillantásokat vetett a bejárat felé meg az órájára. Mauvoisin késett. Vagy el sem jön. Egy randi a hamburgeresnél egy rakás Morlevent-nal súlyosbítva, nem valami csúcs – nem épp hiperszexi. Bart sóhajtva beleharapott a hamburgerébe.

– Hohó, egy ismerős bácsit látok! – szólalt meg egyszer csak Venise. Mind a négyen a bejárat felé néztek. Mauvoisin ekkor lépett be és látszott rajta, hogy keres valakit. – Ő a te Elbűvölő Herceged? – tudakolta a kicsi. Morgane-nal rögtön kuncogni kezdtek. Siméon a plafonra emelte a szemét. Mauvoisin észrevette őket és elindult feléjük. – Reménytelen eset vagy – mondta szemrehányóan a bátyjának Siméon. – Igen. Te viszont nem – felelte élénken Bart és kezét az öccséére tette. Morgane egy hirtelen sugallattól vezérelve kinyújtotta az öklét és elmondta az esküt: – A Morlevent-ok vagy a halál! A két fiú keze tüstént ökölbe húzódott, és Venise a sajátját rájuk téve fejezte be a rakást. Mauvoisin elmosolyodott az ingatag építmény láttán. – Szabad? – kérdezte. És két kezét háromszögalakban legfölülre helyezte, mintha tetőt tartott volna fölé.

VÉGE

Marie-Aude Murail, aki már tizenhárom éves kora óta ír, a párizsi Sorbonne bölcsészkarára járt. Az egyetem befejezése után előbb újságírással foglalkozott és felnőtteknek írt regényeket, majd egyre inkább a fiatalabb közönség felé fordult. Számos irodalmi díjat nyert, sok nyelvre lefordított könyvei gyakran súlyos témákat is érintenek (betegség, gyász, homoszexualitás stb.), de ezeket mindig humorba, derűbe csomagolva tálalja. Írói tevékenysége mellett aktívan kiveszi részét az írástudatlanság ellen folytatott küzdelemben is: azért harcol, hogy az iskoláztatás mind szélesebb körű legyen a hátrányos helyzetű, így különösen a Franciaországba bevándorló családok gyermekei esetében is. Könyveit azzal a nem titkolt szándékkal írja, hogy minél több gyerekkel, fiatallal szerettesse meg az olvasást. Irodalmi és társadalmi tevékenységért 2004-ben a Francia Becsületrend lovagjává avatták.