Már százszor megmondtam..." - hangzik el százszor nap mint nap majd minden családban. Vajon mi az oka annak, hogy a..megmondassál" akkor is újra meg

„Már százszor megmondtam..." - hangzik el százszor nap mint nap majd minden családban. Vajon mi az oka annak, hogy a ..megmondassál" akkor is újra meg újra megpróbálkozunk, ha nyilvánvaló,^hogy hasztalan? Ennek megértéséhez segít hozzá az a sok tapasztalat, ami a világ különböző tájain dolgozó, gyakorló pszichológusok megfigyeléseiből épül lassacskán rendszerré. A legfontosabb következtetések helyességét bárki ellenőrizheti. Lényegük az, hogy közléseinknek háttérüzenetük is van: szándékot, indulatot, érzelmet rejtenek, amit a másik fél - már a kisgyerek is - pontosan érzékel, de mindaddig csak ugyanilyen kendőzött - indulatban, cselekvésben megnyilvánuló - formában ad rá választ, amíg ő maga nem kap nyílt, szavakban megfogalmazott „eligazítást" - éspedig nem a tennivalóiról, hanem az indulatokról, igényekről. A pszichológusi tapasztalat szerint azonban minden ép értelmű, egészséges személyiségű ember megtanítható saját érzelmei és eá\dig rejtett, nem vállalt szándékai felismerésére, megfogalmazására és egyenes közlésére. Ehhez kíván gyakorlati segítséget jivújtani a szerző a modern szociálpszichológia, kommunikációkutatás és pszichiátria módszereinek

F. Várkonyi Zsuzsa Már százszor megmondtam...

A békásmegyeri szülőknek, akiktől megtanultam, hogy a felnőtt ugyanolyan árva lehet, mint a gyerek.

F.Várkonyi

Zsuzsa

Már százszor megmondtam...

Gondolat • Budapest, 1986

Szakmailag ellenőrizte: Kun Miklós

ISBN 963 281 630 7 © F. Várkonyi Zsuzsa, 1986

Tartalom

Találkozás egy családdal 7

I. A játszmákról 10 II. Gyerekjátszmák 14 „Anyu, fáj..." 15 „Én nem tudok..." 17 ,Nem is én voltam!" 19 „Melyikőtök az erősebb?" 22 „Szegény kicsikém" 24 „Úgysem mersz megütni!" 26 ,Büntess meg!" 28 A ,Kudarcgyerek" 30

III. A gyerekjátszmák leépítése

33

Mi a baj? 35 Mikor segít az „értőfigyelem"? 41 A gyerekjátszmák leépítése az értő figyelem segítségével 42 Mi az én bajom? 48 Mikor segít az énközlés? 51 A játszmák leépítése és az énközlések 55

IV. Te meg ő 69 V. Örömtiltó felnőttjátszmák. Egy jelentéktelen nap feszültségei 76 „Neked se legyen jobb!" 81 Szorítsuk a gyeplőt!" 87 Az öröm tiltó játszmák

lépései

90

5

VI. Az öröm tiltó játszmák leépítése 93 VII. „Nyúlcipő" 101 Ami a Nyúlcipő mögött van 104

VIII. Zsákutcák és kivezető utak

no

A személyiség rétegei Berne elméletében 115 A személyiség rétegei a pszichoanalízis elméletében 124 Carl Rogers pszichoterápiás iskolájáról 140

6

Találkozás egy családdal A legtöbb pszichológiai népszerűsítő könyv, amely az utóbbi években nálunk megjelent, arra intett, hogy nagyon kevéssé értjük a gyereket. A meg nem értés ezer okáról olvas­ hattunk okos és jóindulatú fejtegetéseket. Az, hogy a felnőtt szintén „értést" és megértést igényel, egészen természetes, mégis kevés - a nagyközönségnek szánt - könyv szól erről. Szeretném, ha ebben az írásban sikerülne igazságosabban megosztani a figyelmet a felnőtt és a gyerek között. A legutóbbi évtizedekben világszerte hatalmas tapaszta­ latanyag gyűlt össze a felnőttek emberi kapcsolatainak, érint­ kezési szokásainak, konfliktusainak törvényszerűségeiről. Majd minden pszichológus, aki felnőttekkel foglalkozik, gyakorlati munkájában hasznosítja is ezeket az ismereteket. Aki gyerekek pszichoterápiáját végzi - mint magam is -, nem feltétlenül szorul felnőttlélektani tudásának állandó ki­ próbálására. Azt hiszem, mégis sokan vagyunk, akik átlépve eredeti hatáskörünket és hallgatva lelkiismeretünkre, egyre inkább bevonjuk a család felnőtt tagjait is a megértendők, sőt néha a támaszt várók körébe. Szinte minden esetben beiga­ zolódik, hogy a család közös érzelmi háztartásban él. Bár­ mely családtag problémája, tünete összefügg a többiekével. A pszichológiai rendelőben megjelent egy házaspár, aki­ nek kisfiát az óvoda utalta be szélsőségesen agresszív maga­ tartása miatt. Az első beszélgetés nem sokat árult el a problé­ mák okairól, de annál többet mondott a szülők feltűnő össze nem illése. Mindkettőjüket rokonszenvesnek éreztem, de még 7

azonos klubban sem tudtam volna elképzelni őket, nemhogy azonos családban. A kisfiúval egyiküknek sem volt baja - ezt meggyőzően állították, és később is bizonyították. Az anya időnként mégis - kiszámíthatatlanul és önmaga számára is érthetetlenül megverte a gyereket, aki ezt igyekezett „lerázni" magáról és gyorsan elfelejteni. Otthon is, nálam is leginkább kedvességé­ vel igyekezett jó érzéshez jutni. Szertelensége kettőnk kapcsolatában nem érződött. Játéka többnyire rövid harci jelenetekből, de annál hosszabb, részle­ tesen kidolgozott kibékülésfantáziákból állt. Egyértelműnek tűnt, hogy az óvodában éli ki az otthoni feszültségeket (me­ lyek kis részben rajta csattantak). De mit kezdjünk - ő meg én - ezzel a felismeréssel? Hogyan tudom őt erősíteni, ellenállóbbá tenni? Hiszen játéka és fan­ táziái bizonyították, hogy ennél többet egy ötéves gyerek aligha tehet önvédelme érdekében. (A rosszalkodás is öngyó­ gyító győzelem az otthon elszenvedett vereségek után.) Lássam el az anyát tanáccsal? Mondjam, hogy ne üsse meg a gyereket, bármennyire idegesítő napja van is? Vagy kérjem meg az apát, hogy ne korholja feleségét a gyerek előtt? Nevet­ ségesen hasztalannak éreztem ezeket a terveket. Ehelyett egyelőre bármiféle határozott elképzelés nélkül - egyre több időt szenteltem a szülőknek. Több órát hallgattam külön az anya, külön az apa beszámolóját életükről. Beszélgettünk hármasban is. Elmesélték egyik „kedvenc" vitájukat, mely mindig a gye­ rek étkezése körül pattant ki. A férfi haragudott, ha a gyerek válogatósán, fanyalogva, sok „faksznival" kezdett a vacsorá­ hoz, az asszony viszont a csúnya evésért neheztelt leginkább. Hogyan is tehetett volna a gyerek mindkét felszólításnak eleget, hiszen az apa az evés természetes, mohó örömét kérte számon, az anya a legnagyobb éhség közepette is visszafo­ gottságot követelt. A férj szemrehányásait így fordíthattuk volna le: „Tudj örülni! Engedd el magad, nem számít a forma!" És a feleség válasza: „Nem élünk vadonban. Semmire sem mennénk, ha 8 a szükség közepette elfelejtkeznénk magunkról és a jó modor-

ról." Vajon tényleg a gyereknek üzenték mindezt - vagy egymásnak? Együttes gondolkodásunkból az derült ki, hogy ez a házas­ ság, mely kettőjük nagy társadalmi és szellemi különbözősége ellenére jött létre, mégsem a véletlen műve. A feleség gyerek­ kori elhagyatottságára kapott férjétől orvosságot, és kitartást, szorgalmat, okosságot nyújtott cserébe. A férjet az asszony szigora juttatta jól szervezett, céltudatos és kulturált élethez, amiben viszont neki nem volt korábban része. A férfi családszeTetetével, jó kedélyével, mindig vigasztalásra kész elfoga­ dással hálálta meg, hogy őt választották. Beszélgetéseink során egyre biztosabbak lettünk abban, hogy apró, napi összetűzéseikben azt a haragot engedik sza­ badjára, amelyet mindketten éreznek házastársuk „mássá­ ga" miatt. De ha ebben a választásban ennyi jó is van, talán mégsem olyan szégyellnivaló ez a „felemás" házasság. Most már értelmükkel is észrevették azokat az értékeket, amelyekért egymást ösztönösen választották. Ügy mondhat­ nánk: többé nem a különbségek ellenére éltek együtt, hanem kölcsönösen fontos tulajdonságaik miatt, a kisebb-nagyobb konfliktusok elviselésével. Egymásnak szóló indulataik ezen­ túl egyre ritkábban csattantak a gyereken, és hamarosan az óvoda sem panaszkodott. Később visszatérünk még esetükhöz, de azt hiszem, az eddigiek alapján sem kétséges, hogy megérte az az önismereti munka, az a nem is könnyű önvizsgálat, melyre a szülők vállalkoztak, és nem volt elvesztegetett idő, amit velük, és nem a gyerekkel töltöttem. Hogy szerencsés esetben mit nyújthat a pszichológiai elem­ ző gondolkodásmód bizonyos konfliktusok megoldásában, azt egy másik gyerek páciensem anyja fogalmazta meg, mi­ után egy ilyen beszélgetés nyomán letett - az én szememben valóban megalapozatlan - válási szándékáról: „Eddig min­ dig csak azt néztük, hogy mit csinál a másikunk rosszul. De arra eddig még sosem gondoltunk, hogy miért is csinálja." 9

I.

A játszmákról

Szeretném, ha a bemutatandó példák nyomán eljutnánk annak felismeréséhez, mennyire részesek a felnőtt indulatai és érzelmei saját maga, családja és gyereke viselkedésének alakításában. A visszaköszönő zsákutcák szinte kivétel nélkül arra utalnak, hogy ezek a helyzetek kölcsönös érzelmi igényt szolgálnak. Lejátszásukban, újraátélésükben minden résztve­ vő érdekelt. Ez ugyanúgy igaz az életünket-sorsunkat megszabó szituá­ ciókra, mint az apró, rövidebb időszakokat jellemző konflik­ tusokra. A „felemás" házaspár története egyszerre látszik igazolni azt a tényt, hogy életre szóló választásaink nem véletlenek, és hogy mindennapi, jelentéktelennek tűnő ütkö­ zéseinket is belső érzelmi-indulati tényezők kormányozzák. Talán könnyebben elfogadható, ha a gyerek viselkedésé­ nek elemzésével kezdjük. A gyerek érzelmi céljai ugyanis áttekinthetőbbek, egyszerűbbek. Néhány ilyen típushelyzet megismerése után könnyebben tájékozódunk majd a felnőt­ tek hasonló, de gyakran súlyosabb következményekkel járó életvezetési zsákutcái között. Minden példánk olyan helyzetet mutat be, mely rendsze­ resen gondot okoz az együttélésben, megoldását az indulatok pillanatnyi levezetése nem hozza meg. Olyan helyzetek ezek, amelyeket a résztvevők úgy jellemeznek, hogy „Mert te so­ ha...", „Mert nálunk mindig..." stb. Többségük nemcsak egy családon belül zajlik le mindig azonos módon, hanem 10 nagyon sok családban közel egyformán.

Közhely, hogy nem létezik két egyforma sors, két azonos helyzet. De nagyon sok a hasonló sors, a lényegében rokon szituáció. Egy ennél még sokkal terjedelmesebb könyv sem vállalkozhat a bemutatandó jelenségek valamennyi változa­ tának leírására. Az általánosítás elkerülhetetlen. De ahogy a fizikai vagy kémiai jelenségeknek megvannak a maguk tör­ vényszerűségei, ugyanúgy szigorú logikát követnek a lelki történések is. Ha elénk tesznek egy tál ételt, és ízéről megálla­ pítjuk, hogy „ez húsleves", akkor elég nagy biztonsággal kitalálhatjuk, milyen elemekből alakult ki éppen ez az íz. Abban esetleg tévedhetünk, hogy nem marhahúsból, hanem csirkéből készítették, talán nem paprikát, hanem Piros Arany sűrítményt tettek bele - de biztos, hogy nem tejből és karfiol­ ból készült. A családok sorsa is egy-egy kész íz. A hasonló ízű sorsok hasonló elemekből épültek fel. Kialakulásuk története (a „recept") mutathat kisebb eltéréseket, de ahogy a húsleves nem tejjel készül, úgy a rosszkedvűen robotoló asszony sem lehet egyszersmind csapodár vagy jó humorú, az alkoholistá­ vá visszaváltozó férj sem rejtegethet kiemelkedően jó feszült­ ségtűrést vagy a nőkkel szembeni gondoskodó beállítódást; a garázdálkodó társaságba keveredő kamasznak nem lehet meghitt kapcsolata a szüleivel stb. Az ennél kevésbé szélsőséges élethelyzetek is gyakran kö­ vetnek kész „forgatókönyvet". Rendszeresen, változatlanul ismétlődnek. Ezeket a sztereotip, mindig az adott kapcsolat­ hoz köthető helyzeteket Eric Beme játszmáknak nevezi. A játszma a tranzakció-elemzés kulcsfogalmai közé tarto­ zik.* Berné, az irányzat megteremtője jutott elsőként arra a felismerésre, hogy az emberi kapcsolatokat átszövik az olyan tranzakciók, melyek a résztvevők tudattalan érzelmi igényeit elégítik ki, és lefutásuk megjósolható. Sem családon belüli ismétlődései, sem az egyes családokban alkalmazott változa* A tranzakció az emberi érintkezés alapegysége: meghatározott céllal é« eredménnyel zajló párbeszéd vagy akár seavak nélküli üzenetváltás. Bővebben lásd E. Berné Emberi játszmák című könyvének bevezetőjében. Gondolat, Bp., 1984. 1

tai nem térnek el annyira egymástól, hogy lényegi összefüg­ géseiket ne lehetne tömören összefoglalni. Azért nevezi ezeket játszmáknak, mert - szigorú szabályokat követnek; - sok apró lépésből, taktikai fogásból épülnek fel; - érzelmi kielégüléssel kecsegtetnek; - mindkét fél győzelemre törekszik; - a játszma nem folytatható, ha bármelyik játékos kiszáll, vagy önkényesen új szabályt vezet be. Sem a játszma, sem a játékos (aki tehát űzi a játszmát) kifejezések nem fednek komolytalanságot, könnyedséget, és semmiképpen sem hozhatók összefüggésbe a „megjátszás" vagy „eljátszás" fogalmaival. Ebben a könyvben csak olyan játszmákról lesz szó, ame­ lyek a családtagok között zajlanak, és egyáltalán nem vagy csak érintőlegesen szerepelnek Berné Emberi játszmák című könyvében, illetve A. H. Chapman gyerekjátszma-gyűjtemé­ nyében.* A fogalom szemléltetésére most mégis tőlük válasz­ tunk egy-egy példát a felnőtt-, illetve gyerekjátszmákra. „Ha te nem lennél..." címet viseli Beme könyvében az a játszma, melyet a külvilágban szorongó, kapcsolatokat nehe­ zen teremtő feleségek gyakran játszanak. Szigorú, apaian erélyes férjet választanak, aki neheztel, ha hazaérkezve nem találja otthon feleségét, programjairól lebeszéli, és rengeteg asszonyi sürgés-forgásra tart igényt. Ilyenkor mondja a fele­ ség: „Ha te nem lennél... (elmehetnék a sógoromékkal csó­ naktúrára; már én is rég megnézhettem volna azt a filmet, amiről az egész város beszél; nem főznék mindennap, hanem elmehetnénk vendéglőbe; én is járhatnék arra a varrótanfo­ lyamra stb.)" Ha azonban valamilyen csoda - vagy terápia - folytán kiderül, hogy az engedélyt megkaphatja, pánikba esik. Fél „kilépni a házból". Férje tehát - tudattalanul kiszolgálva felesége tudattalan félelmeit - nemcsak korlátozza, hanem védi is. A férj azért érdekelt ebben a játszmában, jegyzi meg Berné egyetlen mondatban, mert alapvető félelme, hogy el12 * A. H. Chapman: The Games Children play. Berkeley, New York, 1972.

hagyják. Ezért választ otthon ülésre könnyen kapható felesé­ get, ezért olyan fontos számára, hogy ne kelljen üres lakásba hazérkeznie. Ami lejátszódik, nem több, mint hogy a feleség önállósodá­ si vágyára tesz célzást (nem megvalósítási kísérletet!), a férj pedig „ésszerű érvekkel" lebeszéli vagy eltiltja. A játszma nyeresége: a feleség megkönnyebbüléssel veszi tudomásul, hogy nem kell kilépnie egyedül a külvilágba, a férj pedig megnyugszik, hogy nem marad egyedül. Lássunk most egyet a gyerekek tipikus játszmái közül. Talán a legáttekinthetőbb a „Mert nem szeretsz-• •"* Ennek lényege, hogy a gyerek felfedezte, milyen könnyen kelthet bűntudatot anyjában-apjában; mennyire nehezen viselik el, ha valaki kételkedik szülői szeretetükben. Tudva ezt, a gye­ rek úgy viszi keresztül akaratát, hogy „szegény kisgyermek"ként sírva fakad, szomorúnak, becsapottnak, kiszolgáltatott­ nak mutatja magát. így várja ki, amíg szülei elszántsága meginog, és nem bírják tovább nézni szemrehányó szenvedé­ sét: megadják, amit kér. A gyerek csak ennyit mond: „Én igazán csak ezt a kis apróságot kérem... csak most az egyszer szeretném... egyszer az életben akarok... stb." Amit pedig gondol, vagyis amire számít, ez: „Úgysem bírjátok ki, hogy szomorú legyek és haragudjak rátok!" A szülő válasza: „Na jó, hát És amire gondol: „Nem lehetek ennyire szívtelen. Én jó anya/apa vagyok." A játszmák többsége nem ennyire áttetsző; az igény, ame­ lyet szolgál, általában nem ennyire luxus jellegű. Sőt azt a helyzetet, melynek elkerüléséhez hozzásegít, nemegyszer szinte életveszélyesnek érzi a játékos. Ravaszságról, a szó hétköznapi értelmében, semmiképpen sem lehet szó.

Chapman a „Kagylójátszma" elnevezést használja, utalva a célok rejtettségére és egy angol társasjátékra. 13

II.

Gyerekjátszmák

A gyerekek játszmái mindig helyzethez és kapcsolathoz kötöttek. Gyakran csak az egyik szülőnek szólnak, míg a másik szinte nem is érti a játszmát; néha csak a testvér hívja elő, a szomszéd gyerek vagy az osztálytárs sosem; van, hogy az egyik tanárral való kapcsolatban állandó gondot okoz, a másik tanár viszont nem is ismeri „a gyereknek ezt az olda­ lát" (azért használok itt idézőjelet, mert hiszen a játszma sosem az egyik játékos - itt tehát a gyerek - lényéből fakad, hanem mindketten részesek benne). A játszmák kezdeményezése szervesen hozzátartozik a gye­ rekkorhoz. A játszma nyelve ugyanis azonos a gyerek termé­ szetes kifejezési módjával: lényege, hogy egy kapcsolatot vagy egy eseménysort bizonyos ellenlépésekkel sikeresen be­ folyásol - holott sem a helyzet kellemetlensége, sem saját tiltakozása nem tudatos. A gyerekjátszma is csak akkor működik, ha a felnőtt vála­ sza szintén cselekvéses és tudattalan. Ha a felnőtt rálát a játszmakezdemény céljára, önmaga és a gyerek számára jól érthetően megfogalmazza azt, és elfogadható más megoldást tud javasolni, nem alakul ki játszma. Ilyenkor a gyerek kezdő lépését pusztán manővernek nevezzük. Nézzünk meg néhány példát.

14

„Anyu, fáj..." Reggel fél hét, anya és kislánya indulnának az óvodába. Kati hasfájásra panaszkodik. Valóban fáj a hasa. Az anya nem is kételkedik, elviszi az orvoshoz, aki nem talál különösebb okot, de megfigyelés céljából aznapra hazaküldi őket. A kislány hasfájása elmúlik, napközben vidáman játszik. Két-három napi óvodába járás után ugyanez a reggeli jelenet. Néhány ilyen „hiábavalóan" otthon töltött nap után az anyának elfogy a türelme: „Neked mindig csak akkor fáj a hasad, ha óvodába kell menni" - jegyzi meg szemrehányóan, és így elszalasztja a jó alkalmat: valóban a lényeg közelében járt, de rosszallása megakadályozza a gyereket abban, hogy vállalja a „vádat". Kati manőverét tehát veszély fenyegeti - másnap reggel hány. Kellemet­ len kivizsgálások következnek. Az anya most már sajnálja is a gyereket, és rossz a lelkiismerete előző napi megjegyzése miatt. A leletek negatívak, az anya kéri az óvodát, ne erőltessék a kislány evését, és hogy hadd vigyen be valami saját kosztot. Az óvónők megengedik. Mindenki elfogadja, hogy Katinak „gyenge a gyomra". Az étkezések szigo­ rúsága többé nem sújtja, „óvatosan" bánnak vele. Néhányszor déli telefon az anya munkahelyére: Kati fájlalja a gyomrát, vagy hány, tessék érte jönni. A kislánynak ennyi elég. Reggel már ritkán panaszkodik, napközben gyakrabban. Ilyenkor akár a matematikafoglalkozás közben is leheveredhet a díványra. Valamilyen tablettát is szed, szép színeset, amit a többi gyerek szívesen megnézne, megtapogatna, de ő nem engedi.

Miért nevezzük ezt játszmának és nem betegségnek, ha egyszer tényleg fáj Kati hasa? Mi árulkodik arról, hogy pszichés igényről van szó? Például az, hogy Katinak nyara­ láskor, hétvégén vagy - mondjuk - a délutános óvónőnél nincsenek gyomorpanaszai. (Feltéve, hogy nem vádolják „táppénzcsalással", vagyis azzal, hogy tünete az óvodának szól. így ugyanis időnként cáfoló hasfájásokat is kellene pro­ dukálnia!) A játszmajelleget bizonyíthatja az is, hogy a gyomorfájá­ sok függetlenek az étrendtől; máskor az, hogy a kelkáposztafőzelék láttára fájdul meg a gyomra, és nem evés után. A gyo­ mor terhelése tehát nem játszik szerepet. A pszichoterápiára küldött, hasonló gyerekeknél kiderül, hogy nehezen viselik a nagy csopordétszámot; hogy szoron­ ganak, ha nem figyel rájuk felnőtt; hogy az anya a gyes idején a kicsi napirendjéhez igazította házi tennivalóit, sokat és szeretettel játszott vele, ezért a gyerek számára az a termesze-

tes, hogy igényeihez a környezet alkalmazkodjon - a fordított helyzetről alig van tapasztalata. Az anya, amióta dolgozni jár, ugyanolyan komolyan veszi munkáját, mint annak ide­ jén a gyerek gondozását. A gyerek most úgy érzi, megcsalták. A lelkiismeretesen dolgozó anya egyetlen okot fogad el a távolmaradásra: ha a gyerek beteg. Az óvoda tehát előnytelen változást hozott Kati életében. Lehet, hogy kezdetben ezt még meg is fogalmazta („Nem akarok óvodába menni, maradjunk inkább itthon!"). De a válasz („Muszáj menni!") nem segítette hozzá az óvodai élet könnyebb megszokásához. A további vita lehetetlenné vált. Kati tehát alkalmazkodik az anya válaszához: „Dolgozni kell. Legfeljebb akkor maradhatok itthon, ha beteg vagy." Ezt a kiegészítő mondatot nem is feltédenül kell hallania. Elég, ha tapasztalja. Kati tehát eljutott odáig, hogy „elfoga­ dom az óvodába járás szabályait. Nem akarom, hogy hara­ gudj rám... de nekem nagyon rossz nélküled az óvodában." A most már tudattalanná vált célhoz a játszma vezet el. Rossz közérzetét a kisgyerek még könnyen lefordítja a test nyelvére: fáj. Itt a megoldás - „ha beteg vagyok, anyu velem lehet". „Ha kételkedik betegségemben, még betegebb va­ gyok, és akkor sajnál. Végül minden felnőtt elfogadja, hogy vigyázni kell rám, hogy engem nem szabad erőltetni. És anyu sem marad szégyenben, ha néha délben eljön a munkahelyé­ ről." A játszma attól játszma, hogy az ellenjátékos is elfogadja a játékszabályt. Kati anyja elfogadja, hogy „a gyereknek gyenge a gyomra". így teljesítheti kérését, többet lehet vele. Az óvónők ugyanúgy játszmatárssá válnak: Kati szabhatja meg, milyen mértékben terheljék, és bármikor jelentkezhet: „Figyelmet kérek, felmentést kérek!" Előjogainak záloga, jelképe lehet például a gyógyszer. Ezért is nem adja ki kezé­ ből. Kati példája jól illusztrálja a gyerekjátszmák kialakulási menetét. A gyerek hiányérzetére, rossz közérzetére a felnőtt nem ajánl orvosságot, nem tud segítséget. A direkt kérést el kell utasítania, mert az ütközik a lehetőségekkel. (Muszáj

óvodába menni.) Ettől az ellentmondástól a felnőtt megriad, és elhallgattatja a gyereket. Az okokról és a helyzet javításáról, enyhítéséről így nem is eshet szó. Megoldási javaslata csak a gyereknek van. Olyan formát keres, amelyet a környezet elfogad - az anya főnöke ugyanúgy, mint az óvónők vagy a gyerekek. Megoldása ötletes és alkalmazkodó. Mi a veszélye ezeknek a játszmáknak? Először is: nem teszik lehetővé, hogy a gyerek megfogalmazza nehézségeit és megtanuljon ezeken gondolkodni, „dolgozni". Másodszor: a kellemetlen helyzet kikerüléséhez, nem pedig megoldásához segítenek hozzá. Harmadszor: ez a megoldási mód könnyen rögzülhet és személyiségformáló erővé válhat. Mindannyian ismerünk „felnőtt Katikat", akik gyerekkoruktól kezdve me­ nekülnek nehézségeik elől gyengeségbe, betegségbe. A gye­ rekjátszma felnőttjátszmává, akár életjátszmává is válhat. Arról, hogy miként állítható le a gyerekek játszmakezdő manővere, a következő fejezetben lesz szó. Annyit azonban már most feltétlenül le kell szögezni, hogy az „Anyu, fáj..." nem hazugság vagy megjátszás. Ha ekként kezelik, csak még súlyosabb játszmába kényszerítik bele a gyereket. Nemcsak a hasfájásból lesz hányás, hanem a betegeskedésből akár rendszeres balesetezés válhat, néha valóban súlyos következ­ ménnyel. Az „Anyu, fáj..." üzenete igaz: bajban vagyok, segíts raj­ tam! Segítenünk kell. Csupán a játszmamegoldás helyett kell majd mást ajánlanunk.

„Én nem tudok..." A gyerekek különféle okokból hivatkozhatnak tehetetlen­ ségre. Játszmának ezt csak akkor nevezzük, ha a gyerek számíthat rá, hogy a varázsige előbb-utóbb mentesíti őt feladata alól. Érthető, hogy ez egy erősen partnerhez kötött játszma. Kell hozzá egy olyan anya például, aki hajlamos átvenni gyereke tennivalóit. A játszma lassan szerveződik. Kezdetben a kiégjetek azt 17

tapasztalja, hogy anyját zavarja - például - a lassúság. Ha­ marosan lassít tehát, ha az öltözködés vagy rendcsinálás nyűgétől akar megszabadulni. Ha játékában vagy feladatai­ ban elakad, szintén tapasztalhatja anyja gyors beavatkozá­ sát. Innen már csak egy lépés a „nem tudom" stratégia megfogalmazása. Ha a segélykérés nem hozna simán eredményt, a gyerek megtoldja a tehetetlenség szánalmat keltő elemeivel: sír és nyafog. Ö bírja tovább. Az apával már többnyire nem működik a dolog. „Hogy­ hogy nem tudod?! Próbáld meg még egyszer!" - feleli az apa. Ezt elmondta ugyan az anya is már nemegyszer. A különbség csupán annyi, hogy az apának általában van türelme kivárni a próbálkozásokat. Mert kibírja a gyerek nyafogását, tehetetlenkedését. Vagy egyszerűen azért, mert büntet. Mindeneset­ re a gyerek első játszmakezdeményezésénél jelzi, hogy ó eb­ ben nem partner. Mitől „partner" az anya? Miért van az, hogy szinte min­ den családban az anya fegyelmező ereje a kisebb? Az anyaság első éveiben, amikor gyakran sír a kisbaba, az anya hozzászo­ kik, hogy az ő dolga megoldani a gyerek baját, enyhíteni rossz közérzetét. Ez nemcsak saját életének tapasztalata, hanem ősi öröksége is a női nemnek. Minden gyerek úgy ismeri meg anyját, mint akinek lényege a segítés. Az apa viszont - többnyire - már egy olyan életkorban válik fontos szereplővé a gyerek életében, amikor az már képes elfogadni a „muszáj"-t. Az anya személyéhez tehát történetileg is szorosan hozzátartozik mindenható segítsége, az apáéhoz nem. Az anya jelenléte előhívja a „kisbabás", felnőttekre támaszkodó magatartást, míg az apa az önálló­ sághoz nyújt mintát és ösztönzést. Várható büszkesége arra serkenti az egészséges gyereket, hogy megfeleljen apja elvárá­ sainak. Ha nem így történik, az apa csalódik, és újra kilép a gyerek életteréből. Nemcsak a kisbabával, hanem a kisbabás gyerek­ kel sem tud mit kezdeni. Ha az „Én nem tudok..." kizárólag az anya és a gyerek játszmája marad, nemigen hat ki a gyerek 18 későbbi életére. Jelzi ugyan a hajlandóságot egy időben visz-

szafelé mutató magatartásra, de működik egy ezzel ellentétel erő is: a teljesítés, a megfelelés és az önállóság vágya. S mivel a gyerekközösség és a pedagógusok szintén ezt jutalmazzák, valószínűleg ez lesz a győztes erő. Nagy bonyodalmat okoz (vagy jelez?) viszont a család életében és a gyerek fejlődésében egyaránt, ha az apai elv nem érvényesülhet. Akár az anya, akár az apa lép túl saját hatáskörén, és a saját nemére jellemző nevelési gyakorlatot kéri számon a házastársától, az egyensúly felborul. A gyerek hamis választás elé kerül. Szülei vitája azt sugallja, mintha csak egyféle viselkedés, egyféle kapcsolat lenne megengedhe­ tő. Az anya gyakran megkérdőjelezi az apa tekintélyét, utasí­ tásainakjogosságát. Az apa nevetségesként állítja be az anya aggályait és gyereket megértő viselkedését. Ha az „Én nem tudok.. ."játszma meghaladja az anya-gye­ rek kapcsolat határait, ez az anyai elv győzelmét jelzi az apai rovására. A játszma elmélyítéséhez természetesen hozzájá­ rulhat az apa szélsőséges - nemcsak az anyáéhoz képest nagyobb - szigora. Ez szinte szítja az anyai engedékenységet és lázító kedvet. De ez már a felnőttek játszmája, ahol a gyerek puszta eszköz. Elszenvedett kára mégis nagy. Az ördögi kör nem állítható le anélkül, hogy a szülők megálla­ podnának hatáskörük választóvonalában és abban, hogy mi az a szélsőség, melyről mindketten lemondanak.

„Mm is én voltam!" Barátok vagy osztálytársak között csak manőver, mely egy-egy kínos helyzet kikerülésére szolgál. Testvérek között azonban játszmává fajulhat. Ehhez azonban szükség van (legalább) egy olyan szülőre, aki sokkal könnyebben boldo­ gul egyik gyerekével, mint a másikkal. A szülők többsége ezt nehezen mondja ki. Ügy érzi, „nem szerethetem őt sem kevésbé, mint a másikat". Pedig érzései lényegét amúgy is megfogalmazza, amikor könyörögve ránéz „nehéz" gyereké­ re: „Mondd, miért kell neked mindig mindent százszor mon­ danom, miért érti meg Pisti első szóra?" Vagy: „Itt van ez 19

a gyönyörű vasárnap, minden gyerek boldog, csak te mo­ rogsz állandóan!" stb. Gyakoribb egyébként, hogy az idősebbik gyerek vagy a fiúgyerek bizonyul „nehéz"-nek. A kisebbik testvér nemcsak azért „simább" szülei szemében, mert fejlődé­ sét már kevesebb szorongással lestek, neki tehát már könnyedebb és egyben magabiztosabb szüleivé tudtak válni, hanem azért is, mert a kicsi szinte „megfigyelői páholyból" értesülhet róla, mit jutalmaznak és mit büntetnek szülei - testvérénél. Neki ezért már többnyire nincs szüksége az összeütközés­ sel fenyegető helyzetpróbálgatásra. S ha ráadásul a nagyobbik gyerekkel már testvére születése előtt is sok gondja volt a szülőknek, akkor a kicsit úgy várják, mint az erkölcsi felmentőt: „Mutasd meg, hogy nem bennünk volt a hiba, hanem abban a rossz kölyökben!" A kisebbik így nemegyszer már a pólyában bezzeggyerekké válik. Azt az üzenetet kapja, hogy sok jót és szépet várunk tőled. A kislányok azért alkalmasak inkább a bezzeggyerek szerepére, mert a fiúkénál kisebb mozgásigényük miatt lényegesen megnyugtatóbb családta­ gok lehetnek egy szorongó, kezdeményezésektől félő anya számára. Az apák olyankor hajlamosak lányaiknak kedvezni, ha a saját fiukkal való rivalizálá­ suk megoldatlan, vagy ha saját születésükkor lányt várt a család, és ezért abban a kimondatlan hitben nőttek fel, hogy „a lány az igazi". A lányok elfogadását egyébként az is megkönnyíti, hogy társas alkalmazkodás szem­ pontjából jóval hamarabb érnek, mint a fiúk.

A „Nem is én voltam!" játszmát mindkét érintett testvér űzi - a nehéz gyerek ugyanúgy, mint a kedvenc. Hogy melyikük inkább, az személyiségüktől is függ.* A testvérek bármilyen apró vitája alkalmas a játszma beindítására. Mindketten szaladnak szüleikhez: „A Jutka elvette...", „A Robi pedig megrúgott...", „De ő meg azt mondta, hogy...". A ,Jiem is én voltam!"-ot játszó testvérek

20

* A testvéreknek ez a játszmája fekete bárány" néven szerepel Chapman gyerekjátszma-gyűjteményében. Ügy gondolom azonban, hogy jellem­ zőbb vonás a felelősség kölcsönös áttolása és a testvér „bemártása" a szülőknél. Végiggondolva a játszma rugóit, ráébredünk, hogy nem is elég a fekete bárány megléte. Ha testvére bármilyen okból kívül áll a szülők kegyeiért való versengésen, nem alakul ki játszma - bármennyire „fekete" is a másik gyerek. Előfordul, hogy a nagy korkülönbség iktatja ki a versengést, de láttam már olyan családot is, ahol a , jó gyerek" nem volt hajlandó testvére rovására előnyökhöz jutni. Együttérző képessége, hét­ éves kora ellenére, annyira fejlett volt, hogy visszautasította a bezzeggyerek szerepét.

tapasztalatból tudják, hogy szüleik majd igazságot osztanak köztük. És mindketten tudják, hogy a fekete bárány alulma­ rad! De hát akkor 6 miért játssza? Ennek több oka is lehet. Az egyik talán az, hogy irigyelt testvérét még akkor is elég nagy öröm bántani, ha a következmények kellemetlenek. A másik: a problémás gyerekeknek az az igyekezete, hogy bármi áron kivívják szüleik figyelmét. S végül gyakran tetten érhető az őszinte remény is: hátha. Hátha egyszer mégis neki adnak igazat; hátha kiderül, hogy azért őt is szeretik. És mi indítja a ,jó" gyereket erre a játszmára? Elsősorban kiváltságos helyzetének folyamatos biztosítása és ártatlan jóságának bizonygatása: „Látod, anyu, én olyan vagyok, mint szeretnéd!" Ha a bezzeggyerek a kortárscsoportban is megpróbálja kivívni e családban szerzett pozícióját, többnyi­ re kiközösítik. Játszmakezdeménye kudarcos manőverré silá­ nyul. A „Nem is én voltam!" bezzeggyereké nem tanulja meg a társaival való szolidaritást, mert túlságosan függ a felnőtt elismerésétől, aki szinte jutalmazta, ha ő társát - testvérét „feljelentette". Kevesen szeretik, és nem boldog. A szülők testvérmegkülönböztetése pusztán alkalmat ad e játszma kipróbálására. Fenntartásához azonban szükség van a felnőtt aktív közreműködésére is. Ha a szülő rádöbben, hogy, jó kislánya" - például - a saját javára fordítja az öccse és anyja közti feszültséget, ezt az anya anélkül is visszautasít­ hatja, hogy a kisfiúval kapcsolatos gondjait rendezné. És fordítva: a szülő szíthatja a játszmát, ha a testvérek vitáiba kéretlenül is beleszól, igazságot tesz köztük; az egyik gyerekre jellemző agresszióformákat elítéli, míg a testvér agresszív megnyilvánulásait figyelmen kívül hagyja. Megbünteti pél­ dául az egyik gyereket, mert ütött vagy rúgott, testvérének pedig - aki jól célzott csúfolódással hívta ki maga ellen a támadást - csak ennyit mond: „Igazán békén hagyhatnád a bátyád, tudod, milyen fenevad! Hát kell ez neked?" Úgy tűnik: kell. Pontosabban az az élmény kell, hogy legyőztem, mert megvédtek. A „Nem is én voltam!" bezzeggyereke általában jól tudja, hol található testvére érzékeny pontja. Elég, ha szóbeli agressziót alkalmaz, máris kiugratta a jól ismert választ. Ha szülei netalán mégis felelősségre

vonnák, nyugodtan hivatkozhat arra, hogy „Én csak azt mondtam, ... és máris nekem ugrott!" Érdemes meghallgatni, mit is mondott. Rádöbbenhetünk, milyen nagy fájdalmat lehet okozni testi bántás nélkül is. Ha a szülő ilyenkor csak egy kicsit is képes együttérezni „nehéz" gyerekével, és elfogadni azt az igazságot, hogy sértő minden, ami a másikat sérti, akkor nem lesz nehéz leállítania a bezzeggyerek manővereit.

„Melyikőtök az erősebb?" A gyerekek többnyire pontosan tudják, mi az, amiben anya és apa eltérő nézeteket vall, sőt zavarja is őket a másik mássága. Ha az ütközések visszatérőek, a gyerekek hamar rá tanulnak, hogyan lehet szüleikkel lejátszatni nézeteltérései­ ket. A szigorúbb szülő jelenlétében kérnek például engedélyt az engedékenyebbtől erre vagy arra; a takarékosságra törekvő anyának elmesélik, hogy apától ma még tejszínhabot is kaptak a fagylaltra stb. A hatás nem marad el. E viták megismételtetésével a gyereknek több célja lehet. Szeretné például érteni végre, „mi az igazság", kinek van valójában igaza - hiszen mindkét szülő azt sugallja, hogy egy igazság létezik csak. A gyerek fekete-fehér válaszra vágyik, mely biztos tájékozódási pontot nyújt. („Igen, egy ekkora gyerektől még nem lehet elvárni..."; „Én már ezerszer meg­ mondtam, de mostantól kezdve aztán...") Az ilyen monda­ tokat a gyerek kihegyezett fülekkel hallgatja. Várja, hogy végre eldőljön, merre kell igazodnia. Csakhogy az ilyen viták ritkán végződnek megegyezéssel. Inkább ajtócsapkodás, kiabálás, sírás zárja le őket. Megoldás tehát nem születik. De van kárpótlás: rólam beszélnek, velem törődnek, rajtam vesznek össze - fontos vagyok. A hajszás napirend és a szülők egymásra figyelő veszekedései közepette ezzel a kihívással mégiscsak sikerül némi figyelmet kicsikar­ nia maga iránt. Arról, hogy a felnőtt odafigyelése milyen életbevágóan fontos a gyerek számára, még bővebben lesz

szó. A figyelem megszerzése lenne tehát a játszma második nyeresége. Néha határozottan személynek szóló, agresszív szándék is mozgatja e játszmát: „rossz gyerek"-ként látni a szülőt, látni, amint szidják, kritizálják, szemére vetik mulasztásait. Nagy tekintélyrombolósdi ez. S végül lehet e játszmának egészen gyakorlati haszna is. Az ilyen viták kimenetelét minden családtag jól ismeri. Ha a gyerek rendszeresen számíthat az őt pártoló szülő győzelmére és a másik szülő sértett vagy haragos kivonulására, könnyen felhasználhatja a játszmát arra is, hogy kibújjon kötelességei vagy a várható büntetés alól. Ehhez csak a megfelelő kulcs­ szót kell ismernie. Tegyük fel, hogy Balázs intőt hoz, mert „Nem dolgozott egész rajzórán." Tudja, hiszen néhány napja megbeszélték, hogy most már engedékeny anyja is sokallja az intőket, nem is beszélve apjáról. Azt is tudja, milyen büntetés vár rá, mert ebben szülei kivételesen megegyeztek. Megkeresi tehát a törté­ netben azt a mozzanatot, amellyel anyját elbizonytalaníthatja. Ha anyja maga is érzékeny a hangnemre, könnyen megsértődik és sírva fakad, a kulcsszó ez lesz: „Bántottak!" Balázs tehát buzgón ecseteli majd, milyen borzasztóan ordított vele a tanár (tételezzük fel, hogy valóban rákiabált), amitől ő sírva fakadt. Dacos­ ságát anyjának „igazán meg kell értenie". A lecke tehát fel van adva: vagy tartod magad a megbüntetésemhez, de akkor feladod elveidet az emberi tapintatról, vagy megvédesz apával szemben. A hazaérkező apát már nem egy közös elhatározásukban megingathatatlan feleség fogadja, hanem ismét a gyerek ügyvédje. A vita megjósolhatóan az apa dühös kivonulásával és mondjuk - a büntetés egy enyhített formájával zárul.

A játszmának ebben a változatában túlteng az önérdek nevezhetnénk akár „Védj meg, ha szeretsz!"-nek is. De az erőviszonyok ismételt kitapogatása itt is döntő mozzanat.

23

„Szegény kicsikém"* Ha a gyerek sérült, beteg, nagyobb megrázkódtatáson ment keresztül, vagy fizikai érzékenysége miatt igényel bizo­ nyos óvatosságot, a szülő dolga, hogy enyhítse a bajt: kímélje, gyógyítsa, kárpótolja gyerekét. Ez annyira természetes, mint a síró csecsemő megnyugtatása. A bajba jutott gyerek még a legszigorúbb apából is csak segíteni akarást vált ki - akár valamennyi nevelési elve feladása árán is. Ezt a magatartást az egészséges szülői ösztön diktálja. A bajok többsége azonban elmúlik, vagy legalábbis első jelentkezésének drámai hatása enyhül. Ilyenkor meg kell tanulni együtt élni a betegséggel vagy a sérülés következmé­ nyével. Az első esetben, az „egyszer volt baj"-nál a szülők még azt is híven érzékelik, hogy a lezajlott betegségnek vagy az elszenvedett sérülésnek bizonyos utóhatása van. A gyerek esékenyebb, félénkebb, fokozott védelmet igényel, könnyeb­ ben pánikba esik. Ha a gyerek sorozatos betegségen vagy több műtéten esett át, mindez még inkább érvényes rá. Nehéz tehát megtalálni az újraleválasztásnak azt az ütemét, amely mellett a gyerek még biztonságban érzi magát, és mégsem rögzül a betegszerep. Ennél is nehezebb a szülő feladata, ha a gyerek állapota tartósan követel megkülönböztetett figyelmet. Kisebb vagy nagyobb testi fogyatékosságnál vagy krónikus betegségnél a szülők többsége hajlamos túlértékelni a fizikai veszélyt (csak a legszigorúbb diétát engedi, csak felügyelet mellett mozog­ hat a gyerek stb.). Eközben ő is, gyereke is, tartós szükségál­ lapotra rendezkedik be, ahol a rémült félelem a legderűsebb pillanatokra is árnyékot vet. A gyerek érzi, hogy anyja-apja sajnálja. Minél inkább szorong a szülő, annál kevésbé meri kezét elengedni a gyerek. És ahogy erősödik az egymásba kapaszkodás, úgy szűkül az * A fekete bárány"-Yioz hasonlóan ez a játszma is szerepel Chapman gyűjte­ ményében. Ő a „Rvt kiskacsa" elnevezést választotta. Becslése szerint minden tizedik gyereknek van vagy volt olyan betegsége, érzékenysége 24 vagy más olyan sajátossága, melv hajlamosít erre a játszmára.

érintkezési felület a külvilággal. Most már nemcsak az indo­ kolt - orvosilag előírt - tilalmak nehezítik a barátkozást a kortársakkal, hanem a szorongás is. A tapasztalat: „Nem szoktam anyukám nélkül lenni." A következmény: „Nem tudok anyukám nélkül lenni." A kör itt bezárul - még egy okkal több, hogy anyja mellett legyen, így még nehezebben illeszkedik be a gyerekcsoportba. És annak örömeiből természetesen szintén kimarad. Ezért a fájdalomért is a szülőtől vár kárpótlást. Minél elesettebb a gyerek, annál több kérését teljesíti a család feltétel nélkül - nemegyszer fejlődése nagy kárára. A leggyakoribb buktató, ha semmilyen téren nem várnak tőle erőfeszítést - mintha nem lehetne számon kérni tőle több önfegyelmet, mint amennyit kivételes állapota amúgy is meg­ követel. Holott ez az „állapot" néha nem több, mint egy allergia, ami miatt bizonyos ételeket kerülnie kell, vagy egy sérülésből visszamaradt kisfokú mozgásnehézség. Ajátszma akkor indul be, amikor a gyerek észreveszi, hogy sajnálatot ébresztve szüleiben, szinte bármit elérhet náluk. Elég egy utalás, és máris kiváltotta bennük a „Szegény kicsi­ kém" érzést. A két szülő érzékenysége természetesen itt sem mindig egyforma. Az anyák általában könnyebben hajlanak sajnálatból tett engedményekre. De az sem ritka, hogy vala­ milyen okból az apa érzi inkább „adós"-nak magát. Bűntu­ data - bármennyire indokolatlan legyen is - újabb és újabb engedmények felé hajtja. Chapman például egy bicegő kisfiú esetét írja le, akinek sérülése egy karambolnál keletkezett. Az autót az apa vezette, későbbi bűntudata tehát lélektanilag indokolt volt. A kisfiú éveken keresztül sértődötten visszahú­ zódott minden olyan játéknál, ahol sántasága a többi gyerek­ nek feltűnhetett. Ha nem is tettek rá megjegyzést, ő hamar talált okot a visszavonulásra, és szaladt apjához, mígnem az apa rádöbbent játszmájuk lényegére, és beszélni kezdtek a sérüléssel kapcsolatos érzéseikről. Ajátszma ezzel feleslegessé vált.

25

„Úgysem mersz megütni!"* A megengedhető viselkedés szélső határait minden ép ér­ telmű gyerek ismeri. Hogy lopni, felnőttet tettleg bántani vagy szándékosan kárt tenni tilos, nem szorul további ma­ gyarázatra. E szélsőségektől innen viszont sok kérdőjel adód­ hat. Van olyan szülő, aki az átlagosnál sokkal többet enged meg gyerekének; van olyan, akinek főként pillanatnyi tűrő­ képessége szabja meg, hogyan reagál a gyerek zavaró viselke­ désére. Az „Úgysem mersz megütni!'"-t mégsem ezek a szülők váltják ki. Ez ajátszma ugyanis nem a fegyelmezés hiányos­ ságaiból, hanem megbízhatatlanságából táplálkozik. Pedagógusok és szülők gyakran legfőbb elvként hirdetik a következetességet. Ezen azt értik, hogy bizonyos magatartás mindig azonos következményt vonjon maga után, és bizo­ nyos helyzet mindig azonos követelményt jelentsen a gyerek számára. Az „Úgysem mersz megütni!" játszma elemzése remél­ hetőleg segít a viselkedés és a helyzet kifejezések pontosításában. Mindkettőnek van ugyanis egy olyan összetevője, mely néha minden egyéb meghatározót elsöpör: ez a viselkedésről és a helyzetről küldött jelzés. Ha a szülő a gyerek számára jól érthetően jelzi például saját aktuális tűrőképességét, a gyerek viselkedése akkor megfelelő, ha igazodik ehhez a jelzéshez. Jó szülő-gyerek kapcsolatnál a gyerek tudja, hogy egy vidám nap estéjén még néhányszor visszaszaladhat ágyából a felnőttek szobájába bohóckodó ötleteivel, ugyanakkor a nagypapa váratlan kórházba kerülésének napján - látva szülei gondterheltségét - önként lemond akár a megszokott esti meséről is. Mert érti a helyzetet és annak pillanatnyi módosító feltételeit. Nagyon fontos, hogy a gyerek „fogja" ezeket a jelzéseket, és megtanuljon igazodni hozzájuk (akár saját hasznára). Az „Úgysem mersz megütni!" játszma éppen a szülői jelzések kétér­ telműségére épül. Nagyon egyszerűen fogalmazva úgy

26

* Köszönettel tartozom Pénzes Eszter pszichopedagógusnak, aki felhívta figyelmemet e viselkedés játszmajellegére.

mondhatjuk, hogy sok a fenyegetés, kevés a büntető követ­ kezmény. Az ilyen játszmában részt vevő szülő már azelőtt is gyakran rászól a gyerekre, mielőtt az valóban rosszalkodni kezdene, és szinte minden mozdulatát valamilyen fenyegetés­ sel próbálja fékezni. A megállóban türelmetlenül várakozó gyereket úgy sikerül maga mellett tartania, hogy minden ellépésére egyet rákiált. Sohasem lehet tudni, hányadik lépésére mozdul valóban ütésre a szülő keze. Az a lépés ugyanis semmiben sem külön­ bözik az előzőktől, és a szülő sem jelezte - például hangja emelésével -, hogy türelme fogytán van. Viselkedésének lé­ nyege, hogy nincs „stratégiája" a gyerekkel szemben, nem állít fel szabályokat, még szigorú elvei sincsenek. A gyerek mozgása egyenletes zavaró ingerként éri, amit egyenletesen erélytelen, csak az adott mozdulatot kiiktatni akaró tiltással próbál leállítani. Hangja teljesen egyforma, akár halálosan kimerítő napja volt, akár megnyugtatók a körülmények. Utasításainak nincs semmi hitele. Az erélytelen és indokolatlan tiltásnak-fenyegetőzésnek már szinte nevet­ séges példáját néztem végig egy nagymamánál, aki azt a - számára nehéz - feladatot kapta, hogy nyolc-tíz éves unokáira vigyázzon a Duna-parton. A nagymama láthatóan felt a helyzettől. Hogy pontosan mitől, azt valószí­ nűleg ő maga sem tudta, és a gyerekekkel sem közölte (vagyis nem volt olyan szabály, amelyhez tartaniuk kellett volna magukat). Kezdetben csak a parti fák alól küldözgette fenyegetéseit, majd hamaro­ san a víz széléhez állt, hogy a három pancsoló gyereket dirigálja. A gyerekek semmi veszélyes vagy „elvetemült" dolgot nem csináltak. Egymást fröcsköl­ ték az alacsony vízben, és lapos kövekkel kacsáztak. Az öreg nagymama minden mozdulatukra így szólt: „Ne csináld!" A végén már egy ütésre emelt bottal szaladgált a part mentén, miközben a gyerekek jót nevettek rajta, hiszen úgysem érhette ^ ő k e t . Nem láttam, de elképzelhető, hogy hazafelé menet mégis megkaptaPa verést.

Az „Úgysem mersz megütni!"'-t előhívó szülő általában eljut áverésig, hiszen a macska-egér játék előbb-utóbb nagy indu­ latokat ébreszt. Mivel a korlátozás veszélye túl korán jelenik meg, maga a korlátozás pedig kiszámíthatatlan távolságra van, a gyerek ezt a bizonytalanságot bizonyossággá igyekszik változtatni - akár saját, akár a szülő győzelmével. De előbb 27

és amíg lehet, a túladagolt tiltást jól célzott bosszantással viszonozza. S mert a szülő érzékenysége itt a gyerek valódi bajára sem működik jól, így a gyereknek sűrűn vannak jogos sérelmei. Nem érzékelheti a határt helyes és helytelen viselkedés, nehéz és „sima" helyzet között, ezért állandóan keresi a kitapintha­ tó határt: meddig mehetek el. A bosszantási szándék nemegy­ szer tudatos. Az viszont sosem, hogy a gyereknek a valószínű vereség ellenére is szüksége van erre a játszmára. Ajátszma erősen roncsolja a gyerek együttérző képességét, és nem engedi megtanulni a tapintatos viselkedést. Ezek a gyerekek elszomorító események közepette is kuncognak, pedig a családon kívül nem feltétlenül céljuk a bosszantás, azaz a játszmát nem szükségszerűen viszik át családon kívüli kapcsolataikba - egyszerűen zavarba jönnek a bensőséges érzelmektől. Ha a szülő érzéketlen és erélytelen fegyelmező attitűdje ráadásul váltakozik időszakosan erős indulati kitö­ résekkel, akkor a gyerek még ezt a „stabilan bizonytalan" játékszabályt is felrúgva érzi. Ilyenkor már nem is az szabja meg a harc kimenetelét, hogy ő mikor visszakozott. Becsa­ pó ttsága most már őt is szélsőséges indulatokra sarkallja.

„Büntess meg!" A játszma elnevezése első hallásra rokonságot sugall az előzővel. A valóságban egyetlen közös vonásuk van: a meg­ engedhető viselkedés határainak kitapogatása. A szülő beállí­ tottsága itt majdhogynem ellentéte az előbbinek. Az „Úgysem mersz megütni!"^szülője abból indul ki, hogy sosem árt korlá­ tozni a gyerekét, úgyis valami rosszaságot forgat a fejében. A „Büntess meg!" szülője viszont mindenáron hinni akar gye­ reke jó szándékában. Á megbotránkoztató viselkedés mögött is az okot és az orvoslás módját kutatja. Szomorúságának és tehetetlenségének megoldását a gyerektől várja („Hogy te­ hettél ilyesmit, kisfiam? Most mondd meg, hogy mit csináljak veled!"). 28 Legfőbb célja, hogy ne kelljen durva kézzel nyúlni a gye-

rekhez, de reakciójából végül nemcsak a durvaság hiányzik, hanem a biztonságot adó erő is. Mindenáron igyekszik a gyerek belátására és önfegyelmére építeni. A háttérben leg­ gyakrabban az a vágya bujkál, hogy gyerekéből konfliktus nélkül nevelhessen alkalmazkodó embert: legyen olyan meg­ értő, mint szülei. Ennek az elvárásnak kétszeresen nehéz eleget tenni. Egy­ részt az önfegyelem, az önkorlátozás olyan nagy feladat, melyre a gyerekek csak fokozatosan válnak képessé. Mindig könnyebb külső, mint belső parancsra lemondani valamiről. Egyedül, saját erőből ellenállni minden kísértésnek: gyerek­ korban nagy lelkiismereti teher. Másrészt a szülő feltétel nélküli hite a gyerekben azt a hamis látszatot kelti, mintha a felnőtt valóban nem tudna rosszaságot vagy rossz szándé­ kot feltételezni gyerekéről. Márpedig minden emberben van időnként rosszaság is, rossz szándék is. Ha a szülő ezt nem hajlandó észrevenni - pontosabban: jelezni, hogy észrevette -, akkor a gyerekben egyre nő a bűntudat: „De hiszen én becsapom az anyut, az aput; igazából én kezdtem a vereke­ dést; nem is felejtettem el, hogy bot van a kezemben, amikor odaütöttem; nekem nem is szomorúság, ha az ö c s i sír..." stb. A lelepleződés és büntetés vágya egyre nő. (Erre a pszichés igényre épül a gyónás évezredes kultusza, mely nem véletle­ nül érinti a gondolatban elkövetett bűnöket is: ezek okozzák a legnagyobb bűntudatot és hajlamosítanak leginkább a tudattalan önbüntetésre. Ez alól mentesít a gyónás.) Minél többször marad el a „leleplezés" és a büntetés, annál nagyobb a lelkiismereti teher. A gyerek egyre szélsőségesebb viselkedéssel igyekszik elérni célját: vegyétek már észre, hogy én rossz vagyok, nagyon rossz! Már nem megértésre, hanem megtisztulásra vágyik. El akarja mondani vétkeit, anélkül hogy azokat kicsinyítenék. Látni és tapintani akarja a kívül­ ről megszabott határokat. Enélkül nem tud tájékozódni. Segítség, amit kér. Ha az „Úgysem mersz megütni!''-t játszó gyerek kérdése azt fürkészi, hol van most éppen a határ, akkor a „Büntess meg!"gyerek kérdése így fogalmazható meg: „Hát hol van már végre a határ?!" 29

A „kudarcgyerek" Vannak gyerekek, akikről szüleik mást sem tudnak mesél­ ni, mint hogy születésüktől kezdve csak gondot okoztak: csecsemőkorukban állandóan betegeskedtek, kisgyerek ko­ rukban nem tudtak beilleszkedni a kortársaik közé, kisiskolás korban fegyelmezetlenek és lusták voltak („Az iskolába csak szégyenkezni hívtak be minket..."), a család életét „megmér­ gezték", és kamaszkorukban már „világosan lehetett látni, hogy végleg elveszett emberek". Pszichológiai rendelőkben gyakran hallani ilyen élettörté­ neteket, pedig ez a folyamat valószínűleg megállítható lett volna, ha időben rendeződik a szülő-gyerek kapcsolat. A baj kezdetét a szülők a gyerek születési idejében jelölik meg, holott a legtöbb esetben korábbi keletű: az ilyen gyerekek szinte kivétel nélkül nem kívánt terhességből jöttek világra. De kár volna egyetlen szót is vesztegetni erre, ha a nem kívánt gyerek sorsa törvényszerűen alakulna ennyire kudarcos­ sá. A szülők kezdeti ellenérzései csak hajlamosítanak, de nem kényszerítenek ilyen sorsra. Sok anya azonnal elfelejti fenn­ tartásait, amint először megpillantja a nem várt jövevényt. Vannak olyan apák is, akik a gyerek első mosolyára vagy ragaszkodása első jelére „mégiscsak beadják derekukat". Za­ varukban arra hivatkoznak, hogy „ha már így hozta az élet... végül is..." - egyszóval: kialakul bennük az a kötődés, melyet csakis egy meglevő, mozgó-nevető gyerek képes kivál­ tani. Sokszor mégsem következik be a szerencsés fordulat. Ér­ deklődésünkre a szülő arra hivatkozik, hogy „annyira a leg­ rosszabbkorjött az a gyerek... már éppen elváltunk volna... nem volt hol laknunk... én ennek az embernek (ettől az asszonytól) nem akartam (több) gyereket..." stb. Ezek a körülmények valóban erősen kihatnak a gyerek fogadtatásá­ ra. Sorsát mégsem ez szabja meg. Hanem az, hogy sikerül-e a szülőnek - akár emlékei legmélyebb rétegeiből - felelevení­ teni egy olyan meghitt képsort, kapcsolatot vagy érzelmet saját gyerekkorából, melyre felépítheti pozitív érzelmeit. 30 Bármilyen kedvezőtlenek is gyereke születési körülményei,

könnyű a szülő dolga, ha ő maga alapvetően elfogadó légkör­ ben nőtt föl. ő az, aki megpillantva az újszülöttet elfelejti minden aktuális baját, és hamarosan úgy nyilatkozik a gye­ rekről, mint borús élete egyetlen öröméről. Mert van élmény­ mintája arra, hogy „De jó, hogy vagyl" Néha elég egyetlen megnyugtató kapcsolat emléke a sok keserűség mellett, hogy beindulhasson az anyaság vagy apaság belső átértékelődése. Az ördögi kör csak akkor alakul ki, ha a szülőknek semmi­ fele pozitív képük nincs a szülő-gyerek kapcsolatokról; ha ők is abban nőttek fel, hogy a gyerek eleve nyűg, és még a más családoknál ellesett boldogabb pillanatok emlékét is elfojtot­ ták. Ezeknek a csíráknak a „kibányászása" nehéz, de nem lehetetlen munka; és sohasem késő. Az ilyen szülőknek újra meg kell tanulniuk a gyerekhelyzetből fakadó érzelmeket: a ragaszkodást, a félelmet, ha a másik ember távolodik, az apró örömök és sérelmek átélését - meg kell tanulni olyan finoman érzékelni a világot, ahogyan ezt egy gyerek teszi. Miért választja a nem kívánt gyerek olyan gyakran a „negatív figyelemkeltés" eszközét? Miért okoz mindig gon­ dot? Nem az lenne a logikus, ha inkább megszerettetni pró­ bálná magát? Erre nincs módja. Születésétől kezdve azt tapasztalja ugyanis, hogy ha nincs baj vele, nem figyelnek rá. Érthető, hiszen anyja-apja megkönnyebbül, ha egy pillanat­ ra megfeledkezhet róla. Márpedig nincs nagyobb létbizonytalanság egy gyerek számára, mint az, ha elfeledkeznek róla. Csecsemőkori bete­ geskedése és elesettsége természetesen még nem ilyen szintű tapasztalatokra épül. A csecsemő közérzetével, ellenálló ké­ pességével és más testi tünetekkel fejezi ki bizonytalanságér­ zetét. Ha az anya gondozó mozdulatai kapkodóak, ha karban-ölben lenni nem biztonságos érzés a csecsemő számára, sírós, nyugtalan lesz. Hamarosan ő is kapkod már az evéssel, nemcsak anyja az etetéssel. Az anyjával együtt lenni nem hoz békét, mégis vágyik jelenlétére. Nyugtalansága „őszinte" és indokolt, de két-három éves kortól már nem egyszerű reak­ ció, hanem eszköz, mellyel az anyja figyelmét kivívhatja. Ettől kezdve válik kapcsolatuk játszmává: olyasmit kell tennem, hogy anyám rám figyeljen - de örömet úgysem talál 31

bennem, így marad a gond és az összeütközés. Ez ajátszma bizonyítja legfényesebben, hogy a gyerek érzelmi fennmara­ dásához szüksége van a felnőtt figyelmére. Bármi áron: fájjon akárcsak figyeljenek rá. A bemutatotTgyerekjátszmák közül ez az egyetlen, amely törvényszerűen életjátszmává válik, ha nem sikerül gyökere­ sen változtatni a szülő-gyerek kapcsolaton. Minden esetben „kemény" játszma. Pszichoterápia nélkül ritkán rendeződik. Csak azért került e könyvbe, hogy a változtatás lehetőségére felhívjuk a figyelmet.

32

III.

A gyerekjátszmák leépítése

Ajátszma lényege, hogy valaki tesz valamit, amire a másik ember ellenlépéssel válaszol, miközben egyikük sincs lépése tudatában, holott az adott helyzetben akár ezerszer is ezt tették. A betegsége segítségével anyjához menekülő gyerek ugyanúgy nem tudja, hogy ő most tulajdonképpen az óvoda ellen tiltakozik, mint ahogy anyja sem fogja fel, hogy gyereke ezzel az egyetlen elfogadható ajánlatot tette; elfogadja, mert nem sejti, hogy „ajánlat"-ról van szó. A tehetetlenségét fitogtató („Én nem tudok...") gyerek any­ ja sem ébred rá, hogy egyedül türelmetlensége és a panaszko­ dó gyerekhang előli menekülése teszi lehetővé játszmájukat. Hasonlóan alakul ki a többi gyerekjátszma is. Ha tágan értelmezzük a szót, minden ilyen játszmát biztonságkeresőnek nevezhetünk. Legenyhébb formájában (például az „Én nem tudok.. ."-nál vagy az „Anyu, fáj.. ."-nál) a bizton­ ság nem jelent többet, mint a régi, kipróbált, kisgyerekkori komfortérzést: kicsi vagyok, segítenek rajtam, nem kell erőfe­ szítést tennem. A biztonságkeresés legélesebb formáját talán a „Kudarcgyerek" játszmája képviseli: kell hogy törődj velem, különben elveszett vagyok; mindegy, hogy miért figyelsz rám, csak ne feledkezz el rólam. Hasonlóan életfontosságú szerepe lehet a „Szegény kicsi­ kémének a beteg, sérült gyerek számára: én nem vagyok elég erős a világhoz, tarts magad mellett! A többi bemutatott játszma e két szélsőség közé esik. Az érzelmi tájékozódás igénye mozgatja őket: hol a helyem, mit kell tennem („Nem 33

is én voltam/", „Melyikőtök az erősebb?", „Úgysem mersz megüt­ ni.1", „Büntess meg!"). Ajátszma tehát valamiféle érzelmi igény kielégítésére szol­ gál, és csak addig működik játszmaként, amíg - ez az igény nem talál más kielégítést; - a játszmajelleg tudattalan marad. A játszmák leépítésének legveszélyesebb módja, ha csak a második feltételt szüntetik meg. Némi pszichológiai művelt­ séggel vagy emberi éleslátással sok szülő és pedagógus rájön, hogy a gyerek most éppen egy játszmába igyekszik bevonni őt. Sokan úgy gondolják, elég leleplezni a manővert, és a dolog el van intézve. Megszüntetik tehát a ,játszma tudatta­ lan jellegét" - közlik, hogy észrevették a cselt. Csakhogy a gyerek viselkedése nem olyan rádióadás, mely ezreknek szól, és bárki elzárhatja a rádiót, ha nem érdekli. Ajátszma: személynek szóló üzenet; oka és célja van. Ha a szülő - akár csak tudattalanul - ellenáll a játszmakezde­ ménynek, de hasonló „értékű", más megoldást tud javasolni, nem alakul ki, illetve megszűnik ajátszma. Példa erre az „Én nem tudok..." játszmát ösztönösen visszautasító apa, aki nem vállalkozik ugyan egy második anya szerepére, nem ígér csecsemős biztonságot, de a nagyobb gyerekhez illő kalan­ dokhoz biztonságot nyújtó társként felajánlkozik („Nem fű­ zöm be a cipődet, de ha befűzted, máris indulhatunk bicikliz­ ni."). Az „Anyu, fáj.. ."-jal próbálkozó kisgyerek óvónőjének sincs szüksége arra, hogy a gyereknek fejére olvassa kényeztetés­ igényét. Ha észreveszi, hogy Kati az átlagosnál több figyel­ met igényel, könnyen terelheti olyan irányba őt, hogy óvodá­ ban is elfogadható, korának megfelelő ténykedéssel szerez­ hessen magának figyelmet. Adhat neki olyan megbízatáso­ kat, melyek sikert és odafordulást egyaránt biztosítanak Kati számára. Jelezheti - kezdetben halmozott dicsérettel -, hogy „Látlak!", olyankor is, amikor a gyerek egyedül vagy társai­ val békésen játszik. Egyszóval: megtaníthatja a felnőtt nélkü­ li lét örömeire, főként a fokozatosan csökkentett személyes figyelem révén. 34 A játszma leépítése sohasem indulhat másként, mint a

mögötte húzódó igény felderítésével: mit akar elérni vele a gyerek? Milyen formában tudok ennek eleget tenni, és ho­ gyan nem? Kezdetben csak azt tudjuk, hogy a gyerek javasla­ ta ajátszma volt. A felnőttnek ellenjavaslatot kell tennie: ezt nem tudom nyújtani, de mondok én mást! Sokszor nagyon hosszú az út idáig. De egy kis kitérő árán megismerkedhe­ tünk egy rövidebb úttal is.

Mi a baj? Gyerekünk rossz érzése bennünk is rossz érzést vált ki. Ha éppen nincs bennünk együttérzés, akkor csak „elzárni" sze­ retnénk a kellemetlen zajforrást (, Jaj, ne nyafogj már!"). Ha valamennyire átérezzük a gyerek baját, azon leszünk, hogy megszüntessük a bajt - de sajnos sokkal gyakrabban inkább azon dolgozunk, hogy lebeszéljük a gyereket a baj érzetéről („Ilyen apróságon sírni!... Játsszál akkor mást!" stb.). Meg­ mondjuk tehát, hogyan értékelje a helyzetet, és mit tegyen. Ha például a gyerek megtorpan valamely szituáció előtt, pedig mi szeretnénk, ha simán elfogadná, többnyire nemcsak tanácsot, hanem látszólag válaszra váró kérdéseket is felte­ szünk. Látszólag csupán, mert a kérdés általában már megol­ dást sugall, vagy lehetetlenként tünteti fel a gyerek reakció­ ját. „De hát miért nem mégy be a csoportodba, olyan ara­ nyos a Marika néni..."; „Miért nem akarsz lemenni a játszó­ térre, hiszen ott vannak a barátaid!"; „Miért nem hívod fel azt a kislányt? Félsz, hogy nem tetszel neki?" Bárki tapasztalhatja, hogy az ilyen álkérdések nyomán a gyerek nem változtat magatartásán: nem megy be óvodai csoportjába, nem megy le a játszótérre, nem hívja fel a kiszemelt kislányt, hogy randevúra hívja. Talán ha fokozódik a nyomás - vagyis már nem kérjük, hanem utasítjuk őt -, a gyerek végül is megteszi, amire unszolták, de ellenérzései nem szűnnek. A játszmákra különösen érvényes, hogy a szülő ilyenfajta „segítsége" vagy „felvilágosító munkája" ezred­ szerre is hatástalan. A szülőkben ilyenkor fel sem rémlik, hogy talán éppen aktivitásuk akadályozta a gyerek önálló helyzetmegoldását. 35

Van, aki szelídebben, több jóindulattal, biztatólag adja át gyerekének saját szempontjait, véleményét; van, aki ellensé­ gesen. A szülő-gyerek kapcsolat szempontjából ez biztosan nagy különbség, de a problémák megoldásában a két közelí­ tés egyformán hatástalan. Nézzünk meg egy egyszerűbb helyzetet, mint a bejáratott játszmáké: egy olyan hétköznapi apróságot, ahol a szülő szembetalálkozik a gyerek másnak szóló indulataival, rossz közérzetével. Érdemes az olvasónak elgondolkoznia azon (esetleg fel is írnia), milyen válaszokat adna ő gyereke hason­ ló mondataira. Ha vállalkozik erre, igyekezzen a választ mindig közvetlenül az adott gyerekmondat után átgondolni, még mielőtt a folytatást elolvasná. Az ötéves Gyuri napok óta várta, hogy együtt játszhasson a szomszéd fiúval. De alig negyedóra múltán már jön is vissza tőle. Láthatóan nagyon mérges. Szülő:

Gyerek: Olyan hülye a Karcsi! Többet le se megyek hozzá! Szülő:

Gyerek: Nem engedi, hogy én is kezeljem az autópályát! Szülő:

Gyerek: Azt mondja, hogy „te biztos elrontanád! Neked nincs is ilyened!" (Utánozza Karcsi kényeskedő hangját.) Szülő:

Gyerek: Pedig én még semmit nem rontottam el! Szülő:

Gyerek: Neki ott van még a vasútja is! Meg a liftes garázs, meg mindene van! Szülő:

Gyerek: És azt mondta, hogy az én játékaim ócskák. (Gyuri itt már könnyei­ vel küzd.) Szülő:

Gyerek: Vegyetek nekem is olyan autópályát! Szülő:

Gyerek: Ha majd megkapom a távirányítós autót, úgysem adom oda neki! Szülő:

Hasonlítsa össze saját válaszait a most következő, eléggé tipikus válaszokkal: - Napok óta a Karcsihoz kívánkoztál, most meg feljössz tíz perc után... így sosem lesznek barátaid! 36 - Minek egy ilyen csekélységen összeveszni?

- Na, megint a szokásos pukkancskodás! - Hogy mondhatsz ilyet, hogy hülye?! Ne beszélj így a bará­ todról! - Ha te vagy a vendég, alkalmazkodnod kell. - Nem tudsz senkivel sem békességben meglenni, ha nem lehetsz te a főnök? - Miért nem mondtad neki, hogy mutassa meg, hogyan kell kezelni? - Na és, ha azt mondta, hogy ócskák? Mit számít a Karcsi? - Majd játszol a Dórival, ő nem olyan irigy. - Tudod nagyon jól, hogy most nem tudunk neked autópá­ lyát venni. - Értsd meg, kicsikém, hogy mi nem vagyunk olyan gazda­ gok. - Inkább mutass példát, és csak azért is mutasd meg neki majd az autódat. - Szóval te is ugyanolyan irigy vagy? Bárki tapasztalhatja, hogy ezek a válaszok nem oszlatják el a gyerek haragját, nem segítik hozzá a helyzet elfogadásá­ hoz vagy megoldásához, viszont nagyon gyakran ráterelik indulatait a szülőre - holott kezdetben nem vele volt baja. Ebben a példában valószínűleg a „Vegyél nekem autópá­ lyát" című ostrom kezdődött volna el, és a gyerek úgy érezte volna, hogy egyedül az oldhatná meg gondját, ha szülei „versenyképessé" teszik őt Karcsi gazdagságával. A felsorolt választípusok szelíd vagy erélyes szóval, de előírják a gyereknek, hogyan kell éreznie, gondolkodnia erről a helyzetről. Mindegyik válasz az alábbi csoportok valame­ lyikébe besorolható: 1. hogy hülye?!) 1. Parancsol, Parancsol,tilt tilt (Ne beszélj így a barátod­ ról!) 4. Figyelmeztet, 4. Figyelmeztet, fenyeget fenyeget (így sosem lesznek bará­ 2. Elítél, bírál, bírál,„beolvas" „beolvas" baráugyanolyan (Szóval te is ugyanolyan taid!) 5. Csúfol, irigy vagy?) Csúfol, megszégyenít 3. Prédikál, Prédikál, kioktat kioktat szokásos (Na, megint a szokásos pukkancskodás!) (Hogy mondhatsz ilyet, pukkancskodás!) 37

6. Tanácsol, javasol (Inkább mutass példát!) 7. Értelmez, „diagnosztizál" (...ha nem lehetsz te a főnök) 8. Ervei, más szemléletet kínál (Ha te vagy a vendég, alkalmazkodnod kell.) (Mit számít a Karcsi?)

9. Kérdez (Miért nem mondtad neKI.. .J

10. Bagatellizál, elviccel, vi­ gasztal (Minek egy ilyen cse­ kélységen...) (Majd játszol a Dóri­ val...)

Ezeket a válaszfajtákat olyankor érdemes kerülni, ha a szülő szeretné megtudni, mi zajlik gyerekében, mi bántja őt, és szeretné, ha a gyerek maga találná meg a megoldást. De hogyan segíthet ebben, ha egyszer sem ezt, sem azt nem tanácsos mondani? Thomas Gordon amerikai pszichológus - sokéves pszicho­ terápiás tapasztalatára építve - kidolgozott egy olyan mód­ szert, amelynek segítségével a szülők úgy járulhatnak hozzá gyerekeik helyzetmegoldásaihoz, hogy eközben nem veszik át tőlük a megoldás munkáját. Azt a közeledési módot, melyet a szülőknek ilyen helyzetekben ajánl, magyarul az „értő figyelem" módszerének nevezhetjük. A legegyszerűbb hét­ köznapi konfliktusoktól kezdve a legbejáratottabb játszmá­ kig sok minden oldható a segítségével.* Az eljárás megdöbbentő sajátossága, hogy az „értő figye­ lemmel" hallgató szülőnek szinte semmit nem kell hozzáten­ nie ahhoz, amit gyereke megfogalmaz - a gond, a düh, a félelem mégis oldódik. Ennek az a titka, hogy a szülő puszta figyelme nem hordozza azokat a szokványos sorompókat, amelyek a beszélgetést egyébként megakasztanák. Nézzünk egy egyszerű példát Gordon gyűjteményéből, majd ezután hallgassuk meg, mit válaszolt az imént bemutatott helyzet­ ben Gyuri apja, aki ismerte és gyakorolta Gordon módszerét.

38

* Thomas Gordon: Patent Effectiveness Training. American Library, New York, 1975.

Az anya kiszáll a kocsiból, hogy egy apróbb bevásárlást elintézzen. Hároméves kislányát egy ismerős felnőttel a kocsiban hagyja. A gyerek sírni kezd: „Az anyukámat akarom... az anyukámat akarom!" „Mindjárt itt lesz anyu" - próbálkozik jó néhányszor a vendég. De a gyerek nem nyugszik meg. Néhány perc múlva változtat panaszos kívánságán: „Akkor a babámat akarom, a babámat!" „A babád sajnos otthon van" - hangzik az újabb együttérző válasz, de ez sem segít. Az értő figyelem mesterségét kitanult barátnőnek hirtelen eszébe jut a tudománya. „Anyu nagyon hiányzik neked, mert nincs melletted - fogal­ mazza meg a kislány viselkedésének jól látható okát. - És ha már nincs itt, jó lenne, ha legalább a babádat a kezedben foghatnád." A kislány bólint, majd megnyugodva kivárja, míg anyja visszatér az üzletből.

Honnan a varázslat? Mit közölt a néni a gyerekkel? Egyet­ len dolgot: értem, mit érzel. És mit nem közölt vele? Például azt, hogy fölösleges félnie; hogy nevetséges egy ilyen nagy kislánynak ennyire sírnia; hogy nézhetné másképp is a dol­ got, mondjuk örülhetne a mellettük elhaladó színes buszok­ nak, vagy azt, hogy a várakozás rövidebb, mint ahogy a gyerek érzi. Megfogalmazni segített a gyerek érzését, és sem saját véle­ ményét nem fűzte hozzá, sem az okokat nem firtatta. A gye­ rek érzéseinek megfogalmazása az első lépés akkor is, ha ez önmagában nem deríti fel az egész problémát. Nézzük akkor Gyuri és apja párbeszédét, ahogyan ez a valóságban lezajlott. Apa: Úgy látom, valami felbosszantott... Gyuri: Olyan hülye a Karcsi! Többet le se megyek hozzá! Apa: Valamiért nagyon megharagudtál rá. Gyuri: Mert miért nem engedi, hogy én is kezeljem az autópályát?! Apa: Nem engedte, hogy kezeld... Gyuri: Azt mondja, hogy „te biztos elrontanád! Neked nincs is ilyened!" Apa: Karcsi úgy gondolja, hogy te nem tudnád jól kezelni... Gyuri: Pedig én még semmit nem rontottam el. Apa: Ühüm. Gyuri: Neki ott van még a vasútja is, meg a liftes garázs, meg mindene van! Apa: Sok olyan játéka van, ami neked nincs. Gyuri: És azt mondta, hogy az én játékaim ócskák! (Majdnem sír.) Apa: Fáj neked, hogy sok olyan játéka van, ami neked tetszik, ő viszont ócskának nevezi a tieidet.

39

Gyuri: Igen. Vegyetek nekem is olyan autópályát! Apa: Én is szeretném, ha sok szép játékod lenne. Gyuri: .. .ha majd megkapom a távirányítós autót, úgysem adom oda neki! Apa: Nem adta oda neked a klassz játékait, és te sem akarod odaadni, ha majd neked is lesz valami klassz. Gyuri: Hát pontosan! Játszol velem egy „Ki nevet a végén?"-t?

Hogyan haladt Gyuri apja a beszélgetésben? A gyerek érzései negatív, ellenséges érzések voltak. _A^ia^hjmerte ezeket, de nem utasította el: tényként közölte a gyerekkel, "ámít tápásztalt viselkedésében. A nagy indalatokat nem kicsi­ nyítette (például: „Mintha kicsit rosszkedvű lennél..."). Ugyanakkor nem is nevezte őket túlzottaknak. Ha Gyuri puszta tényeket mesélt el, ezeket apja csak meg­ ismételte - mintha azt mondaná: értem. Nem keresett mé­ lyebb okokat, nem értelmezte a gyerek viselkedését, nem tett úgy, mintha ő értené jobban a helyzetet. De a külön-külön közölt tényeket (Karcsinak annyi mindene van. - „Azt mondta, hogy az énjátékaim ócskák!") összefűzte egy gondo­ lattá, hiszen a gyerek sírós hangjából megértette, hogy nem­ csak Karcsi viselkedése bántja, hanem anyagi helyzetük nagy különbsége is. Ezzel kapcsolatos, saját gondolatait nem mondta el, mivel ezek nem érintik és nem enyhítik a gyerek sérelmét. Szinte minden mondatában „te" volt az alany: a gyerek érzéseiről, gondolatairól, élményéről volt szó, nem az apáé­ ról. A beszélgetés során Gyuri egyszer küldött csak szülőnek szóló üzenetet, sőt felszólítást: „Vegyetek nekem is olyan autópályát!" Erre az apa is személyes érzéssel válaszolt: „Én is szeretném, ha sok szép játékod lenne"; vagyis nincs semmi baj azzal, hogy vágysz ilyesmikre. Ez nagy csapda lehetett volna, ha az apa védekező magya­ rázatba kezd nehezebb anyagi helyzetükről, vagy ha hagyja, hogy Gyuri ígéretet csikarjon ki tőle. A „neki több van, mint nekem" helyzet kínjait elviselni is, átélni is meg kell tanulni, mert a helyzetet megszüntetni nem mindig lehet. Az apa megnyugtatta a gyereket: tudom, mire vágysz, megértem. Gyurinak azonnal eszébe is jutott, hogy megbeszélték már a 40 következő ajándékot, ő sem jár tehát rosszul.

S végül talált egy megoldást, amellyel viszonozhatja a rajta esett sérelmet (Én sem adom majd oda neki...). Apja ezt sem tette erkölcsi nagyító alá. A feszültség feloldódott. Gyuri egyébként karácsony másnapján Karcsi kezébe adta a távirányítós autót: „Én nem vagyok olyan irigy, mint te!" - közölte. Ennyi erkölcsi elégtételt szerzett magának.

Mikor segít az „értőfigyelem"? - Ha a szülő nem ismeri a gyerek viselkedésének hátterét, de szeretné megérteni; ^Tia a gyerek indulatai és érzései érthetőek ugyan a szülő számára, de a gyerek szenved a helyzettől. A szülő szívesen elősegítené, hogy a gyerek megfogalmazhassa saját érzéseit, sérelmeit; - ha mindkét fel számára tisztázatlan, mi is a baj. Mindhárom esetben a gyereknek van gondja. A szülő csak együttérez és hozzájárul a megoldásEöz,"de nem az övé a probléma, nem neki van gondja a gyerekkel. Az értő figyelem módszerét csak akkor érdemes alkalmazni, ha a szülő biztos benne, hogy valóban a gyerek indítékaira kíváncsi; hogy lesz türelme végigjárni a beszélgetést, és nem fog hirtelen vissza­ térni a tekintélyelvhez („Azt csinálod, amit én mondok!"). Nem lehet és nem is kell minden gyerekproblémát értő figyelemmel meghallgatni. De ha egy beszélgetést már ezzel a megközelítéssel kezdtünk, ártalmas dolog átváltani parancsoló-utasító-ítélkező hangra; megértő közeledésünk hitelét veszti, a gyerek pedig legközelebb már gyanakodva vagy teljesen elzárkózva reagál értő figyelmű közeledésünkre. ~A. bemutatott két rövid eset elemzésekor már említettük a módszer néhány előnyét. Tekintsük át összegezve értékeit: - nem kényszerít az érzések-indulatok tagadására; - nem veszi ki a gyerek kezéből a gondolkodás feladatát; neki kell megoldást találnia, boldogulnia a helyzettel; - nem szorítja a gyereket védekező állásba, és nem hallgat-

tatja el, mivel nem kelt bűntudatot, nem szégyenít meg, nem tesz nevetségessé; - nem tereli a gyerek érzéseit más célpontokra, segít a valódi góc felderítésében; - a megfogalmazás oldja, enyhíti az indulatokat, amire szükség is van az értelemvezérelt helyzetmegoldáshoz; - hosszabb távon megtanít a problémák ilyenfajta (tehát nem elfojtó, kikerülő, agresszív) megoldására, ami az emberi kapcsolatokban kamatozik: kezdetben saját érzéseivel barát­ kozik meg a gyerek, később megtanulja másokét is tisztelet­ ben tartani. Tapasztalja, hogy mindenféle érzés (nem min­ denféle viselkedés! - erről később) megengedett, „emberi".

A gyerekjátszmák leépítése az értő figyelem segítségével Próbáljuk ki Gordon módszerét a bemutatott gyerekjátsz­ mák némelyikénél - azoknál, ahol érvényes az alaptétel: a probléma a gyereké. Ezek természetesen elképzelt beszélgeté­ sek, a sok száz lehetséges változat keverékei vagy szemelvé­ nyei. „Anyu, fáj..:' Nem akarok óvodába menni, fáj a hasam. Nem akarsz menni, mert nem érzed jól magad. Igen. (Vár, hátha lesz magától folytatás. Egy idő után újra üzenetet küld: figyelek.) És? Kati: És maradjunk itthon. Anya: Úgy gondolod, jobb lenne itthon maradni. Kati: Igen. Anya: (Tegyük fel - bár ennél könnyebben gördülő beszélgetések is van­ nak -, hogy újra „meg kell tolni a szekeret".) Jobban éreznéd magad, ha itthon maradnánk. Kati: Igen, mert itthon jobb. Anya: Jobb, mint az óvodában. Kati: Az óvodában nagyon rossz. Kati: Anya: Kati: Anya:

Ott rossz lenni, úgy érzed. .. .mert olyan sok gyerek van... Nem szeretsz ott lenni, mert túl sokan vagytok. És a Marika néni mindig azt mondja, hogy menjek a helyemre. Keveset lehet mozogni... (Jelzi, hogy anyja tévútra ment, talán mert túl korán válaszolt.) Nem az... hanem amikor akarok mondani neki valamit! Anya: Értem. Szóval te szeretnél mondani valamit, de ő a helyedre küld. Kati: Igen. És azt mondja, mi lenne, ha minden gyerek ennyit beszélne! Anya: Te szeretnél többet beszélgetni vele, de ő nem. ó sok gyerekre figyel egyszerre. Kati: Igen. Pedig amikor egyszer a Krisztián rosszul volt, mindenkinek csöndben kellett lenni, míg jött a doktornéni. És akkor csak a Kriszti­ ánra figyelt a Marika néni. Anya: Értem. Amikor a Krisztián beteg volt, akkor csak rá figyeltek. Kati: De szurit kapott. Az nem lehetettje, ugye? Anya: A szűri biztosan fájt neki, de őrá figyeltek. Kati: Én nem szeretnék szurit kapni. Ugye a hasfájásra nem is kell? Anya: Nem. Kati: Mert nekem nincs olyan nagy betegségem, ugye? Anya: Nincs. Kati: De ha kicsit beteg vagyok, azért még... akkor elég egy tabletta. Anya: Egy kicsit a kis betegséget is kell gyógyítani.* Kati: A hasfájás nem olyan nagy dolog... nem olyan rossz dolog... Anya: Úgy gondolod, nem is olyan rossz dolog a hasfájás... Kati: Hát, kicsit rossz... kicsit jó... Anya: Van benne jó is, rossz is. Kati: Igen, mert fáj, de aztán elmúlik. Anya: ...elmúlik. Kati: Mire jön az Ági néni, már nem is fáj. Anya: Ha az Ági nénivel vagytok, nem is fáj annyira... Kati: Akkor egyáltalán nem fáj! Az Ági néni... tegnap kirakta a rajzomat a falra. Anya: Látom, nagyon örülsz neki. Kati: Nagyon... és azt mondta, hogy szép... és ővele mindig lehet beszélget­ ni... szóval sokszor. Én azért szeretem, mert ő helyes. Anya: Lehet vele beszélgetni. Helyes az Ági néni. Kati: A Marika néni viszont hülye! És nem is fogok elmesélni neki semmit! Csak az Ági néninek!... Nem kell még indulnunk? Anya: Kati: Anya: Kati: Anya: Kati:

Az anya itt az elsüllyesztett „...azért még..." kezdetű gondolatra vála­ szolt, mely érezhetően a figyelemszerzésre utalt. Valószínűleg eltalálta értelmét. 43

Az anya végig igyekezett hű maradni a gyerek gondolatai­ hoz. Egyszer hibásan értette a kislány szavát, de ez bőven „belefér" a dologba, hiszen a gyerek ilyenkor szól. Nem fűzött magyarázatot a gyerek érzéseihez. Nem sajnál­ kozott, nem vigasztalt, nem próbálta kicsinyíteni Kati érzése­ it, de nem is nagyította fel ezeket (például azért, hogy együtt­ érzéséről biztosítsa). Az egymás után következő gondolato­ kat egybefűzte, ezzel segített Katinak az összefüggések meg­ fogalmazásában. Az alapproblémát nagyon is érintő gondo­ latnál (Krisztián betegsége, a figyelem megszerzése és ennek ára) viszont nem kapkodta el az összekapcsolást, mivel Kati gondolatai másfelé kanyarodtak. Valószínűleg az injekciótól való félelmétől kellett előbb megszabadulnia, mielőtt vissza­ térhetett a Krisztiánhoz vezető gondolat elejéhez: aki beteg, arra figyelnek. Amikor a gyerek igazi kérdést tesz fel, valamit meg akar tudni, megnyugtatásra vár, az anya - helyesen - megszakítja a puszta figyelést. Nem azt feleli, hogy „Szóval félsz, hogy szurit kapsz", hiszen ez egyértelmű és indokolt, nincs mit „kibontani" rajta. Ehelyett egyenes választ ad. A gyerek megnyugszik, és visszatér eredeti gondolatához. A beszélgetés zárórészében Kati egyedül jut el az összefüg­ géshez. Ági néni „fényében" válik egyértelművé, mi is a baj Marika nénivel. Ezáltal sikerül körülrajzolni az óvodával kapcsolatos ellenérzéseit, behatárolni őket, és megtalálni a kellemes érzések területét is. A helyzet így már elfogadható. A kellemetlen érzések zsugorodnak, a harag már csak annak az embernek szól, aki a rossz érzést kiváltotta. A megoldás megtalálásakor Kati fölébe is kerekedik ellenfelének: ezentúl 6 fogja megvonni figyelmét az óvó nénitől! Ebben a beszélge­ tésben Kati egy picit erősödött, nőtt, okosodott.

„Nem is én voltam!" Az ezzel a játszmával próbálkozó testvéreknél szintén so­ kat segíthet a szülő, ha őszintén úgy érzi, hogy ezúttal „nehe44 zebb" gyereke bőrébe is képes belebújni. Ehhez arra a felis-

mérésre van szükség, hogy a, j ó " testvér jogtalan hasznot húz a szülő és a fekete bárány konfliktusaiból. Ismét mozaikpéldát hozunk, melynek egyes elemei - kipróbáltan és kipróbálhatóan - tipikusak az ilyen beszélgeté­ sekben. Eszter: (Hangosan sírva szalad apjához.) Én kiköltözöm a kisszobába! Nem vagyok hajlandó együtt lenni az Ádámmal! Apa: Nagyon dühös vagy rá... Ádám: (Közben ő is beszalad az apa szobájába.) Még hogy ő dühös! A sze­ mét! A kis hercegnő! Nyávogni azt tudsz, pedig te... Eszter: Én csak... Ádám: Te mindig „csak"! Tudd meg, hogy te vagy a legszemetebb... Eszter: Apu, én nem bírom ki az Ádámmal... Ádám: Te nem bírod?! Apa: Jó lenne, ha mindketten be tudnátok fejezni a mondatot. (Erre a két gyerek egyszerre kezd beszélni.) Álljunk meg egy pillanatra! Melyikőtök vállalná, hogy másodiknak beszél? Ádám: (Kis csend után, vállrándítva:) Nekem jó... Eszter: Én elkezdtem bekötni a füzeteimet, és hát ahhoz annyi hely kell... az Ádám ágyára is rátettem... de csak hogy ne a földön... Ádám: Az én plakátjaim persze lehetnek a földön! Méghozzá úgy, hogy meg is taposod! Apa: Szeretném, ha majd te is végig tudnád mondani, Ádám. Eszter: Véletlenül léptem a plakátjaira! Nem is volt szándékos! Apa: Szóval nem akartál rálépni. Ádám: Egy fenét nem! Eszter: Tudd meg, hogy nem! Ádám: És azt is véletlenül mondtad, hogy ezek úgyis olyan szar plakátok?! Apa: Bosszant téged, hogy Ági nem vigyázott a holmidra, és még le is pocskondiázta őket. Ádám: Naná. Különben is mit ért ő a motorokhoz!.. .a Iegklasszabb motoros fotók voltak rajta... és csak most kaptam. ipa: örültél a klassz plakátoknak és most... Ádám: És most már süthetem! A kisasszony miatt! Apa: Te is nagyon dühös vagy őrá. Eszter: De azért még nem kellett volna széttépni a bekötőpapírjaimat! Apa: Mind a ketten valami kárt csináltatok a másiknak. Eszter: De én véletlenül, ő meg direkt! Ádám: Ha nem mondtad volna, hogy „szar", akkor talán még elhinném. De Apa: Ádám: Apa: Ádám:

így-Ha nem sértett volna meg, talán kevésbé haragudnál. Igen! Miért nem tudja azt mondani, hogy elnézést? Úgy érzed, ennyi járt volna neked. Hát nem?

Eszter: Jól van, de ő meg direkt széttépte! Apa: Ádám úgy érzi, megbántottad, te pedig haragszol, hogy ilyen nagy haraggal viszonozta. Eszter: Igen. Ez azért túlzás. Apa: Most mind a kettőtöknek nagy bosszúsága van... Eszter: De Apu, szerinted ez igazság? Apa: Nem tudom, hogy lett volna igazságos. Ádám: Úgy, ha én szépen mindent ráhagyok, mert ő a kis tündérvirág! Apa: Úgy érzed, Eszter elvárja, hogy te engedj? Ádám: Hát persze. Mintha te nem tudnád! Anyu is mindig azt mondja, ő a kicsi, ő a lány, hogy lehetsz ennyire lovagiatlan... Apa: Úgy érzed, anya többet vár el tőled... Ádám: Meg te is... Apa: Hogy Eszternek többet szabad... Eszter: De nekem több is a munkám... van, amiben... a konyhában is én szoktam segíteni... Akarod, hogy kivasaljam a plakátokat? Ádám: Hogyne! Hogy elégesd! Apa: Eszter szeretné rendbe hozni, amit elrontott, te pedig félsz, hogy nem sikerül. Ádám: .. .papírt nem is lehet „csak úgy" vasalni... Eszter: Ráteszek egy másikat, fölé... már csináltam ilyet, hidd el. Ádám: Na jó... ha meg olyan nagyon kell neked az új bekötő, pont ma, hát kölcsönvehetsz tőlem... a középső fiókomban van...

Aki rendszeresen alkalmazza az értő figyelem módszerét, tapasztalja, hogy a gyerekek egyre gyakrabban találják meg maguk a megoldást. Néha már a beszélgetés végén megfogal­ mazódik valamiféle egyezség, néha a gyerek enélkül hagy ott minket („Na jó, akkor most megyek"), de később visszatér a megoldással, vagy egyszerűen látjuk, hogy megtalálta. Vannak olyan gyerekproblémák, amelyek beszélgetésíorozatot igényelnek. Egy csapásra nem születik vagy nem szület­ het megoldás, nem oldódhat minden feszültség. Akár azt érzi a szülő, hogy a beszélgetés kezd kifulladni, egy helyben topog, akár a gyerek jelzi, hogy „mára ennyit", vagy a szülőt fárasztja ki a hosszú beszélgetés, ajánlatos úgy zárni, hogy megemlítjük a folytatás lehetőségét. Ádám és Eszter édesapjának valószínűleg lesz még néhány beszélgetése a testvérek összezördüléseiről. Éles vádjaikból hallható volt, hogy tucatnyi régi sérelmük is van egymással kapcsolatban. De valami máris oldódott az indulatokból. 46 Ezért juthatott el Eszter a kisszobába költözés gondolatától

a vasalásig, Ádám pedig a szitkozódástól a kölcsön felajánlá­ sáig. Talán mert most tapasztalta először, hogy neki is lehet igaza. Ez a beszélgetés is tartalmaz néhány új sajátosságot, amelyre érdemes felfigyelni. - Az apa mindaddig nem az értő figyelem módszerével köze­ ledett, amíg maga a beszélgetés lehetetlen volt a gyerekek óriási indulatai miatt. A hangzavar közepette nem is csen­ gett volna őszintén egy nyugodt, odafigyelő mondat. Majdhogynem úgy hatott volna, mintha az apa nem érez­ né át a feszültséget. - Nem ragaszkodott viszont a megbeszélt „szólásrend"-hez, amint a gyerekek már párbeszédet, és nem tűzharcot foly­ tattak, hiszen javaslatát korábban az indokolta, hogy lehe­ tetlen volt a párbeszéd. - Nem akarta maga eldönteni, ki kapjon elsőként szót. Ezzel előnyt adott volna egyiküknek, és hátrányba juttatta volna a másik gyereket, ő maga pedig bírói magaslatokba kerül. Inkább felajánlott egy olyan változatot, ahol az előnyt adó fél büszke lehet nagyvonalúságára („Melyikőtök vállalná, hogy másodiknak beszél?"). - Esztertől felszólítást kapott: mondjon ítéletet (Szerinted ez igazság?). Az apa kitért a feladat elől, de a kérdésre igazi választ (nem pedig értelmezést) adott: nem én vagyok az illetékes. - Nem ragaszkodott a még oly fontosnak tűnő gondolatok folytatásához sem (például „Eszternek többet engedtek meg."), ha a gyerek túlment rajtuk. Valóban engedte, hogy a gyerekek irányítsák a beszélgetést. - Akkor sem lépett közbe, amikor Eszter első közeledő lépé­ sére Ádám még elutasítóan válaszolt. Azt sem a szülőnek kell ugyanis megoldania, hogy gyereke megérezze a másik jó szándékát. Ez többnyire csak idő kérdése, ahogyan itt is az volt.

47

Mi az én bajom? Naponta adódnak olyan helyzetek, ahol a gyerek kitűnően érzi magát, csakhogy a szülő mégsem örül ugyanennek a helyzetnek: zavarja a gyerek hangossága, csalódást érez tapintatlansága miatt, ijedtséget keltenek benne a gyerek hirte­ len mozdulatai, viszolyog bizonyos szokásától, haragszik kár­ tevéséért. Oldja-e ezeket a rossz érzéseket, ha meghallgatjuk, mit érez a gyerek? Nem. Az értő figyelem módszere csak a gyerek bajára lehet orvosság: ott azzal segítjük őt, hogy megadjuk neki az érzések-indulatok jogát, és hozzájárulunk ezek meg­ fogalmazásához. Pontosan ugyanez jár a szülőnek is. Hogy joga legyen negatív érzésekre a saját gyerekével szemben is, és hogy megfogalmazhassa ezeket. Az a szülő, aki megadja gyerekének ezt a jogot, hasonlóan elfogadó viszonzásra számíthat. Míg az értő figyelmű szülő mondatai azt tükrözik, mit gondolsz te, mit érzel te, mitől félsz te, addig a saját problémáit akkor közli a leghatékonyabban, ha elmondja, mit érzek én, mit gondolok én stb. A szülőt zavaró helyzetek „megoldása" hagyományosan így fest: A kamasz magnózik a szobájában, a zene (nagyon is) kihallatszik, az anyát zavarja a lárma. „Az ég áldjon meg, nem lehetne már egy kis csönd?!" „Ebben a házban megsüketül az ember!" „Úgy viselkedsz, mintha tied lenne a lakás!" „Hogy lehet ezt a szörnyűséget egész nap hallgatni?" „Ki fogom dobni azt az átkozott gépet!" „Ezerszer kértelek már, hogy állítsd halkabbra, nem mindenki szereti az ilyen tinglitanglit!"

Ezek a reakciók nem egyszerűen közlik, hanem ontják is az indulatot - következésképpen viszontindulatot keltenek. A mondatok többségében a gyerek viselkedéséről van szó: tapintatlanságáról, érthetetlenül rossz ízléséről stb. Leki­ csinylés és fenyegetés egyaránt elhangzik. Sok bennük az 48 általánosítás. A szülő egyszer sem említi, hogy ő maga mit

érez. (Az, hogy „Megőrülök!", nem érzésközlés, hanem tény­ megállapítás.) Mivel a szülő támadólag lép fel, a válasz is agresszív lesz („Ha nem szól a zene, olyan ez a lakás, mint a kripta!"; „Használj füldugót!"; „Egyáltalán nem hiszem, hogy az enyém a lakás, sőt nem is érzem magam otthon benne!"; „Az a szörnyűség, amit ti hallgattok." stb.). A szülőnek gondot okozó helyzetek megoldására Gordon kidolgozta az értő figyelem kiegészítő módszerét: az énközlést. Itt a szülő mindig azt fogalmazza meg, mit érez ő az adott helyzetben, mit él át ő a gyerek viselkedése láttán. Gordon szülő tanítványai azt tapasztalják, hogy gyerekeik néha meg­ lepően könnyen elfogadják és tiszteletben tartják a felnőttek igényeit, ha a felnőtt érthetően közli, mi az igénye, de eköz­ ben nem hibáztat, nem támad, nem prédikál és nem ad jellemrajzot a gyerekről. Nemegyszer persze egyformán erős igények ütköznek öszsze: ilyenkor dolgozni kell a megegyezésen. Mégis jóval gya­ koribb, mint gondolnánk, hogy a gyerek nehézség nélkül elfogadja a szülő igényét. Visszatérve a magnózás példájára, gyakran célra vezet egy ilyen egyszerű mondat is: - Nagyon zavar engem, ha ilyen hangosan szól a magnó. - Fáradt vagyok, és szívesen lennék csendben, de a magnó áthallatszik hozzám. - Félek, hogy átszólnak a szomszédok, ha áthallatszik a zene. („Nem hallatszik át.") Lehet. De nekem rossz érzés, hogy talán mégis. Nem szeretnék velük egy újabb veszeke­ dést. - Telefonálni szeretnék, de attól tartok, a zenétől nem hallanám, mit mond a nagyi... stb. Ha a szülő-gyerek kapcsolat nem kifejezetten eldurvult, akkor a gyerek gyakran már az első ilyenfajta énközlésre is kedvezően reagál. Nem támadták indulatosan, neki sincs hát oka, hogy indulattal válaszoljon. Néha mégis annyira szokat­ lan számára az első ilyen közeledés, hogy hosszabb időbe telik, míg a gyerek valóban elhiszi: nem támadják, csak együttérzését és együttműködését kérik. Ha a szülő szembeta-

lálkozik ezzel a kezdeti értetlenséggel - ahogyan ez várható -, érdemes megerősítő énközlést küldeni: - Tényleg zavar! - Én elmondtam, milyen érzés ez számomra, és nagyon bánt, hogy te viszont ide se figyelsz. A parancsoló-indulatos szülői hanghoz szokott gyerek nemegyszer kifejezett gyanakvással fogadja az újfajta szü­ lői közeledést: - Na mi az, kifáradtál? Feladtad? Mi ütött beléd, hogy ilyen finom vagy? Az sem ritka, hogy a gyerek kezdetben nem hallja meg a változást; válaszai az eddigi alkudozós viszonyhoz mértek: - Téged minden zavar! Neked semmi sem jó, amit én csinálok! Engem is zavar, amikor ti tévéztek, mikor nekem tanulnom kellene stb. Ilyen esetben ajánlatos megbeszélni a gyerekkel, hogy például tényleg belefáradtunk a vég nélküli vitákba, és mos­ tantól megpróbáljuk elfogadhatóbban elmondani bajainkat, és igyekszünk őrá is elfogadóbban figyelni, amikor ő beszél saját dolgairól. Ha egy gyereket együttműködésre kérünk, mindig könnyebb célt érnünk, mint anélkül. Most nézzünk meg néhány példát, hogyan működik az énközlés: Jutka nagyon szeret apja íróasztalánál dolgozni, amit az apa meg is enged, mivel Jutkának a gyerekszobában öccsével kell osztoznia egy íróasz­ talon. A kislány azonban sokszor ottfelejti saját dolgait, vagy előveszi és elöl hagyja apja számológépét, indigóit stb. Néhányszor már zsírfoltot is hagyott a politúrozott írólapon. Ezekért alkalmanként szemrehányást kapott. ,Jó, jó, majd rendet rakok" - felelte ilyenkor. Apja egyik nap megpróbálkozott az énközlés módszerével: Apa: Nagyon bosszant, hogy az íróasztalomhoz nem tudok úgy leülni, hogy ne kelljen előbb rendet csinálnom. Jutka: Mindjárt elviszem a füzeteimet. Apa: Borzasztó rossz érzés, hogy ha nem csak én használom, akkor ez azt jelenti, hogy csak te tudod használni. Én esténként elpakolom a saját holmimat, hogy te másnap délután itt írhasd a leckéidet. Jutka: Jó, viszem már... Apa: Jutka, én nemcsak máról beszélek! Nekem ez mindennap gond. És semmi kedvem naponta megharcolni az íróasztalomért... 50 Jutka: Máskor elpakolok...

>:

Ezt már sokszor mondtad. Nekem az lenne a megnyugtató, ha biztos lehetnék ebben. Jutka: Hát... mondjuk azt... szóval mondjuk azt, hogy ha egyszer nem pakolok el, akkor egy hétig nem ülhetek ide, jó? Apa: Azt hiszem, ez meg neked nem lenne jó. Jutka: Hát igen... de hát mit csináljak, ha mindig elfelejtem, meg közbejön valami... Apa: Talán kitalálhatnánk egy módszert, hogy ne felejtsd el: valamit, ami emlékeztet. Jutka: Kiteszek egy cetlit ide az ajtóra, hogy amikor kifelé megyek, lássam. Mondjuk azt írnám rá, hogy „Rendcsinálás!". Apa: Azt hiszem, ez nagyon jó ötlet. Kipróbáljuk.

Az apa szinte minden közlésében saját érzéseit fogalmazta meg („Nagyon bosszant... rossz érzés... Nemcsak máról be­ szélek. .. Semmi kedvem naponta... Nekem az lenne a meg­ nyugtató..."). Ugyanakkor nem minősítette sem a gyereket, sem viselkedését. (Például „Szörnyű rendetlen vagy... Nem lehet megbízni az ígéreteidben... Neked rögtön minden kell, ha az ember egy részt felajánl" stb.) Emellett persze nem tett úgy, mintha csak általánosságban beszélne. Kimondta például - tényként, és nem vádként -, hogy ígéretet már sokat kapott. Nem fogadta el megoldás­ ként Jutka önmagára mért büntetését, hiszen ez mindkettő­ jük számára a rosszabbik megoldás: az apa újra rendetlensé­ get találna az íróasztalán, Jutka pedig nem ülhetne kedvenc helyére.

Mikor segít az énközlés? - Ha bonyolultabb dologról van szó, mint egy rutinmoz­ dulat vagy egy megszokott napirendi tennivaló. (Fölösleges és mesterkélt lenne énközlést küldeni a gyereknek arról, hogy „Fél nyolc, itt az ideje, hogy ágyazz!"; vagy: „Add ide az ellenőrző könyvet, hogy aláírhassam!") - Ha a szülőnek gondot okoz a gyerek viselkedése, de a gyerek ezt nem feltétlenül tudja. (Például: „Nagyon sietek a főzéssel, mert apunak fél óra múlva el kell mennie, és zavar,

hogy itt játszol a tányérokkal." A gyerek így megtudhatja a kérés okát is és a szülő érzését is.) - Ha egyszerű, de visszatérő a probléma, mint Jutka eseté­ ben. Ha Jutka csak nagyon ritkán hagyna rendetlenséget maga után, elég lenne egy egyszerű figyelmeztetés: , Jutka, itt felejtetted a füzetedet, légy szíves..." Az apa gondja éppen az volt, hogy „naponta meg kellett harcolnia az íróasztalá­ ért". Ezt a problémát sikerült megoldania énközléseivel úgy, hogy mind a ketten jól jártak.

Miért segít az énközlés? - Mert tényeket és szempontokat közöl, nem pedig váda­ kat. A gyerek gondolatai így nem az önvédelem vagy viszonttámadás irányába indulnak el, hanem az együttműködés felé. - Ha érdekütközés támad, a gyerek a szülőnél tapasztalt módszert fogja követni a konfliktus megoldásában: nézzük meg, mit akarsz te és mit akarok én — egyeztessünk! - A gyerek nem külső parancsra teljesíti a szülő kérését, hanem elfogadja az igényt, ami a kölcsönös alkalmazkodás alapja. Viselkedését tehát belülről, önmaga szabályozza. Et­ től érzi magát szabadnak az ember. Az énközlésnek - csakúgy, mint az értő figyelemnek - van néhány buktatója. Ilyen például az, ha a szülő az énközlés köntösébe véleményt és kritikát rejt el: - Nagyon el vagyok keseredve, hogy megint olyan agresszív vagy a testvéreddel. Ez vélemény, sőt kritikus vélemény. A tényközlés így hang­ zott volna: - Nagyon el vagyok keseredve, hogy ma megint verekedte­ tek a testvéreddel. Vagy: - Csalódott vagyok, hogy idén is ilyen felelőtlenül állsz hozzá a tanuláshoz.

ítélkezés nélkül ez így hangzik: - Csalódott vagyok, hogy idén sem javítottál még az osz­ tályzataidon. - Csalódott vagyok, mert úgy érzem, hogy még mindig nem teszel meg mindent, hogy javíts az osztályzataidon. Egy másik buktató, amely meghiúsítja az énközlés haté­ konyságát: a kicsinyítés, a bagatellizálás. Sok szülő kerüli az erős indulatok kimutatását, és ezt a tompítást igyekszik elvé­ gezni szóbeli közléseinél is. Pedig egy olyan szövegezésű intő, mint például: „Fia ma életveszélyes játékra biztatta társait!", nem kicsit aggasztja a szülőt, nem egy pillanatra döbbenti meg, hanem valószínűleg nagyon is megijeszti. Nincs ok ezt eltitkolni. Az más kérdés, hogy érzései megfo­ galmazása mellett a szülő nyueoitan áttérhet az értő figye­ lem módsze, s a - és >??. valószínű - szeretné megtudni, mi történt vályúban. Ha i szülő apróságnak tünteti fel saját heves érzéseit, félelmét, nyugtalanságát, a gyerek apróság­ ként is kezeli őket. Holott még a felemelt hang is indokolt lehet, ha ez tükrözi híven a szülő indulatait. („A kutyafáját, képtelen vagyok dolgozni, ha itt mindenki jön-megy és tere­ ferél! Csöndben szeretnék lenni." Vagy: ,Jaj, nagyon fáj, ha így szorítod a csuklóm!" stb.) Valószínűleg az eddigi példákból nem derült ki, hogy az énközlés ugyanígy használható pozitív érzések kifejezésére is (ahogyan az értő figyelem szintén alkalmas a gyerek pozitív érzéseinek visszajelzésére is). „Nagyon örülök, hogy javítottál matekból. Megkönnyebbültem, hogy most már kifelé jövünk a hullámvölgyből." „Ma rém büszke voltam rád, hogy nem árultad el nagyapának a meglepetést, pedig nagyon kérde­ zősködött!" Az értő figyelem pozitív válaszai közül egy apró példa már szerepelt Kati történetében: „Ági néni kirakta a rajzomat." - „Látom, nagyon örülsz neki." Ugyanígy érde­ mes közölni, ha a gyerek szavaiból úgy vesszük észre, hogy megnyugodott, hogy büszke valamire, hogy szeret valakit, hogy bízik valakiben vagy valamiben.

53

Néhány szó az énközlések kapcsán a haragról, a szégyenről és az undorról

Gordon felhívja a figyelmet, milyen gyakran érez a felnőtt haragot, dühöt, amit - a módszer iránti bizalmában - leghe­ lyesebbnek tart közölni a gyerekkel. Ennek az énközlésnek az a buktatója, hogy a harag fedőérzés, mely mögött állhat csalódottság, felháborodás, tehetetlenségérzés, félelem, ijedt­ ség, szégyenkezés, viszolygás, bosszúság - szinte bármilyen negatív érzés. Ha tehát haragunkat kinyilvánítjuk, ezzel igen keveset mondtunk. Körülbelül annyit, hogy „Valami rettenetesen rossz nekem, csak még nem tudok vele mit kezdeni." így van ezzel a gyerek is: viselkedésén csak akkor tud változtatni, ha megismeri a szülői harag hátterét, és így átérezheti anyja­ apja indulatát. A haraghoz nem lehet igazodni, nem lehet „ráérezni", legfeljebb félni lehet tőle. A szülő énközlése akkor hatékony, ha előbb magában tisztázza a harag mögött rejlő érzéseit (például: „Annyira megijedtem..."; „Olyan tehetet­ lennek éreztem magam..." stb.). Bizonyos fajta viselkedést - ki ezt, ki azt - nevetségesnek, undort keltőnek vagy szégyenletesnek érzünk. Ehhez mind­ annyiunknakjoga van. Csakhogy ez a háromfajta érzés min­ dig az együttérzés hiányával, érzelmi távolítással jár együtt. A gyerek teljesen védtelenné és magányossá válik, amikor a felnőtt arcáról ilyen érzéseket olvas le, vagy megfogalmazva hallja ezeket. („Elhányom magam, amikor piszkálod az or­ rod!"; „Meg vagyok döbbenve attól, amit a Panni anyukája mesélt. Szégyellem magam, hogy ilyesmit játszol a vécében egy kislánnyal"; „Annyira szégyelltem magam, hogy nem vetted észre: a Gabi nagypapája őhozzá jött, terád biztosan nem is volt kíváncsi, te viszont állandóan azért nyaggattad, hogy veled foglalkozzon!"). Ezek az érzések együtt járnak azzal, hogy a szülő elhatáro­ ló távolságból látja gyerekét. Valójában azért van szükség erre az elhatárolódásra, mert neki magának vannak hasonló emlékei a megszégyenítésről, a nevetségessé válásról, és ez 54 még ma is félelmet vált ki belőle. Érzelmi távolodása erős

szorongást idéz elő a gyerekben. Az ilyen szülői érzések megfogalmazása ezért - akár énközlés formájában - nemcsak céltalan, hanem káros is. Hiszen az énközlés célja mindig az, hogy előhívjuk a gyerek együttműködését. Hogyan és miben tudna együttműködni, amikor a kapott jelzés megbénítja? Az ilyen énközlés kudarcának van azonban még egy oka: az, hogy ezek nem igazi énközlések. Inkább vélemények. Sőt ítéletek.

A játszmák leépítése és az énközlések Ha a szülőnek gondot okoz a gyerek játszmaviselkedése, feltétlenül el kell hangzania az erre utaló énközléseknek. Az ,Anyu, fáj..." és a „Nem is én voltam!" imént bemutatott változatainál a szülő azért tehette meg, hogy nem küld énközlést, és csak a gyerek érzéseire figyel, mert az adott esetben őszintén úgy érezte, kívül áll a problémán, a gond a gyereké. Ha ezt sikerül kibontania, mindkettőjük számára megoldódik a helyzet. Nem így áll a dolog, amikor a szülő szenved a kialakult játszmától. Itt fontosak az ő érzései is. Énközlésekre van szükség. Lássunk egy példát!

,Én nem tudok..." Gergő: Anyu, én nem tudom ezt a rengeteg játékot egyedül elpakolni... a Gábor mindent előszedett, aztán meg hazament. Nézd meg, hogy néz ki a szobám! Anya: Igen, láttam, nagyon sok játék van elöl. Gergő: Anyuuu, legalább a kockákat segíts elrakni... Anya: Most nincs időm. Gergő: De akkor utána... én elrakom az autókat. Anya: Annyi dolgom van. Miért nem tudsz egyedül rendet csinálni? Gergő: Ilyen sokat nem tudok. Akkor inkább megvárlak. Anya: Legalább egyórai dolgom van a konyhában, addigra meg már fürödnöd kellene. Gergő: Akkor rakodjunk el reggel! Anya: Lépni sem lehet így a szobátokban. Hazajön a nővéred, és hasra esik.

Gergő: Majd felgyújtja a villanyt. Nem ébredek föl rá! Anya: Mennyi ötleted van, ha a kényelmedről van szó! Rettenetesen lusta vagy! Gergő: Én nem vagyok lusta, de miért nem segített a Gábor... (Mindeddig ajátszma megszokott menetét láttuk, a hagyományos manő­ verekkel, reakciókkal. Ekkor döbben rá az anya, hogy ismét a jól ismert huzavona kellős közepében vannak. Most küldi első énközléseit.) Anya: Gergő, nekem nagyon rossz érzés, hogy órákig kell győzködni téged, hogy megcsináld a dolgod. És néha egyáltalán nem sikerül a meggyő­ zés, mert előbb unom én meg a panaszkodásodat, és akkor megint csinálhatom én, ami a te dolgod lenne. Gergő: De hát ez olyan sok... Anya: Igen, ez biztosan tovább tartana, mint a szokásos rendcsinálás. De te gyakran olyankor is sokallod, amikor kevesebb a munka. Nekem régóta gondot okoz, hogy igyekszel átpasszolni a saját munkádat. Gergő: De hát én még nem vagyok felnőtt! Anya: Engem csak az bosszant, ha a gyerekmunkákat nem vállalod. Gergő: Van, amit megcsinálok. Anya: így van. De sok mindent rám hagysz, amiről pedig úgy érzem, te is el tudnád intézni. Például a rendrakás. Gergő: Olyan unalmas... Anya: Ez igaz. Gergő: (nevet) Ha nagy leszek, minden játékra szerelek egy zsinórt, amit csak meg kell húzni, és akkor a helyükre mennek. Tudod: mint a kuglik, amit Visegrádon láttunk... Anya: (ő is elneveti magát) Azt hiszem, ennek az újításodnak más gyerek is örülne. Gergő: Hát persze! Ki a fene szeret rendet csinálni?! Anya: Senki. Gergő: Na jó. Akkor nézd az órát, az Esti mesére készen akarok lenni.

Tegyük fel, hogy néhány nap múltán Gergő újra megpró­ bálkozik az „Én nem tudok..." játszmával, mondjuk az időhú­ zós változattal. Az ilyesmi nem ritka. Anyjának most már könnyebb dolga van: Anya: Mindjárt indulnunk kell, és te még nem vagy felöltözve. Gergő: Rögtön... Anya: Félek, hogy elkésünk. Gergő: Nem késünk el. Anya: Gergő, én látom az órát: tíz perc múlva ki kell lépnünk az ajtón. Ha nem folytatod most mindjárt az öltözködést, mind a ketten tudjuk, hogy végül nekem kell rád adnom a ruháidat. És ez az, ami bosszant. Gergő: Nem kell... bőven kész leszek...

Anya: Lehet, hogy kevesebb idő is elég neked, de én nyugodtabb lennék, ha máris kezdenéd. Gergő: Már csak ezt az egy rajzot hadd fejezzem be... Anya: Gergő, én elmondtam neked, mennyire zavar, ha késésben vagyunk, és a végén nekem kell öltöztetnem téged. Rettenetesen bosszant, hogy nem törődsz azzal, ami nekem fontos! Gergő: Na jó, öltözöm.

Ez az emlékeztető beszélgetés tulajdonképpen csak meg­ erősítő énközléseket tartalmazott, és már hamarabb hozott eredményt, mint az első. A hagyományos megoldásnál - az első beszélgetés elején - az anya még az akkori-aznapi vitát igyekezett megnyerni. Magyarázkodott, hátrált, úgy tett, mintha bizonyítania kellene, hogy valóban nem ér rá segíte­ ni, mintha tulajdonképpen az ő dolga lenne a rendrakás. Közben rábeszélt, kritizált, udvarolt, fenyegetőzött. Ha énközléseivel „menet közben" nem lépett volna ki a játszmából, valószínűleg előbb-utóbb agresszívebb eszközöket is bevetett volna. („Ezerszer vitáztunk már ezen. Ha azonnal nem csi­ nálsz rendet, nem nézheted a mesét!"; „Ha nincs rend öt percen belül, szólok apádnak!"; „Egyszerűen megőrülök tő­ led. Nálad soha semmit nem lehet elérni."; „Ha még egy kifogást hallok, kapsz két pofont, hogy okod is legyen a panaszra." stb.) Az énközlés hozzásegítette a szülőt saját igénye elfogadta­ tásához. E fejezet elején viszont azt állítottuk, hogy a gyerek­ nek is kell valamit kapnia - cserébe - a játszma helyett. Itt is ez történik. Ha az „Én nem tudok..." nyeresége a csecsemős biztonság, akkor azt mondhatjuk, hogy a játszmát leszerelő csereajánlat az egyenrangúság. Ezt az élményt maga a szülői énközlés nyújtja.

„Szegény kicsikém" Az a tény, hogy egy adott gyerekjátszma terhes a szülő számára, még nem zárja ki, hogy a gyereknek is legyen problémája. A játszma mögött rejlő gyermeki szükségletet többnyire nem szünteti meg a szülő énközlése. (Az „Én nem 57

tudok..." azért lehet kivétel, mert maga az új hangnem egyen­ értékűen képes felváltani a régit.) A legtöbb játszmánál a két fél igénye ütközik. A gyerek értő figyelemmel való meghallga­ tása nélkül ezért a játszmák aligha oldhatók. Egyszerre van szükség erre és az énközlésekre, hogy mindkét fél megfogal­ mazhassa érzéseit, és meghallgatásra találjon a másiknál. Az eredmény általában egy olyan harmadik megoldás, mely kiiktatja a szülőt zavaró játszmaviselkedést, és más úton biztosítja a gyerek igényének kielégítését. Ilyen „egyikünk­ nek sem jó" játszma a „Szegény kicsikém", a „Büntess meg!", a

fejezet bevezetőjében bemutatott „Mert nem szeretsz-.", és tulajdonképpen az „Úgysem mersz megütni!" és a „Melyikötök

az erősebb?" is. Az utóbbi kettőnél azonban a szülőnek előbb önmagával, illetve házastársával kell bizonyos dolgokat tisz­ táznia, mielőtt őszintén elkezdhetné a játszma leépítését. Itt ugyanis legalább olyan mértékben épül a játszma a szülő érzelmi igényére, mint a gyerekére. (Á „Kudarcgyerek" eseté­ nél ez természetesen fokozottan igaz, de ezt itt nem érintjük, mivel „házilagos" felszámolása szinte lehetetlen.) Lássunk egy változatot a „Szegény kicsikém" oldására. A be­ szélgetés itt mindig hosszú, mert a gyereknek többnyire mély felelmei vannak, ami csak nagy türelemmel hozható felszínre. Ildi: Anyu, játsszál velem... Anya: Olyan fáradt vagyok. Most csak ahhoz van kedvem, hogy leüljek és csöndben legyek. Ildi: De akkor én kivel játsszak? Vera is elment, Péter is, csak én vagyok itthon. Anya: Mi lenne, ha becsöngetnél Szilviékhez? Hátha ő is unatkozik. Ildi: Azt nem. Az Apu mikor jön haza? Anya: Későn. De hát miért nem akarsz átmenni? Ildi: Én itthon szeretek lenni. Veled. Anya: Ugyan már, ne beszélj csacsiságot! Ez szörnyű unalmas lehet neked. Nyugodtan menj át! Ildi: Nem megyek. Anya: (Észreveszi, hogy beköszöntött a szokásos vita. Tudja, hogy így vagy előbb-utóbb be kell adnia a derekát, vagy összevesznek. Ehelyett énközlést küld.) Annyira elszomorít, hogy így elzárkózol a gyerekek­ től. Ildi: Na és? Mit kell ezen szomorkodni? 58 Anya: Úgy örülnék, ha te is jönnél-mennél, mint a testvéreid. Apu is, én is

mindig barátkozósak voltunk. Te pedig csak itthon ülsz, és barátokat se nagyon hívsz. Fárasztónak érzem, hogy mindig nekem kell valami szórakozást kitalálnom számodra. I Ildi: ... ha nem akarsz... nem kell (szomorú a hangja) Anya: Mit gondolsz erről? Ildi: Megmondtam már, hogy Szilviékhez többet nem megyek! Anya: Szóval oda nem... Ildi: Olyan hülyék... nem is a Szilvi, inkább a húga. Anya: A húgát nem szereted. Ildi: Nem! Anya: Hogy van ez? Ildi: Nem tudom. Hülye kis pisis. Játssza az eszétl Anya: Fölényes veled... Ildi: Azzal a ronda, krumpli orrával... olyan bénán néz ki... Anya: Úgy gondolod, nincs is oka, hogy olyan nagyon magabiztos legyen. Ildi: Azt hiszi talán, ő olyan fene jól néz ki?! Anya: Talán úgy érzi, hogy jobban néz ki, mint te... Ildi: (tükröt vesz elő) Már nem is látszik. Anya: Micsoda? Ildi: Az a seb. Az orromon. Tudod! (türelmetlen) Amit az a hülye szonda csinált. Anya: Ja, amikor a kórházban voltál... Ildi: Mit tehetek én arról, hogy kisebesedett! Anya: Azt hiszem, nagyon bántana, ha valaki emiatt csúfolna. Ildi: Az a hülye Kriszti... (sírva fakad) Anya: A Kriszti csúfolt a seb miatt? Ildi: Nem. Azt csak úgy nézegette. Anya: (Ebben a pillanatban nem érti a helyzetet. De mivel a gyerek hallgat, pedig érezni, hogy sérelme van, az anya megerősíti a gyereket figyel­ me felől.) Hallgatlak. Ildi: Az, hogy... szóval... Nem! Nem érdekel az egész! Nem megyek seho­ va! És ide se jöjjön senki! Anya: Valami nagyon felizgatott náluk, valami rettenetesen bánt téged a Kriszti miatt. (A gyerek zokogva beül anyja ölébe, anyja türelemmel várja, hogy kisírja magát, és csak tekintetével jelzi: szívesen hallgatná tovább is a gyerek mondanivalóját. Pár perc múlva Ildi megszólal.) Ildi: Emlékszel, mikor egyszer a Szilviék papája telefonált neked, hogy megint fulladok... Anya: Igen. Ildi: És akkor ott állt a Szilvi, meg a Kriszti is... és úgy bámult. És amikor múltkor ott voltam náluk... csúfolt. Anya: Csúfolt, mert fulladtál. Ildi: így mutatta, hogy hogy... fulladtam... pedig biztos nem is így néztem ki... Úgy gyűlölöm! És nem akarom, hogy az emberek lássák, ha rosszul vagyok... 59

Anya: Ez nagyon fáj neked és rettenetesen haragszol a Krisztire. Szeretnéd, ha soha többé nem látna téged idegen ilyen állapotban. Ildi: Igen. Anya: És szívesebben vagy itthon, mert akkor a családdal vagy. Ildi: Igen... tudod... régen csak akkor féltem elmenni, ha messzire kellett menni. Sokszor gondoltam rá, hogy ha rosszul lennék, nem érnél oda elég hamar, és elvinne a mentő. De én a Szilviékhez vagy a Robiékhoz mindig átmentem... meg a játszótérre is... miért mondod, hogy nem barátkozom? Anya: Nem gondoltam át, hogy valami tényleg változott. Nem figyeltem eléggé. A közelbe mindig szívesen mentél. Ildi: (újra sír) De most már nem. Anya: Most már inkább nem mégy a gyerekekhez, nehogy megint valaki ilyen fájdalmat okozzon neked. Ildi: Igen... pedig a Szilvi mondta neki, hogy milyen hülye, mert én nem is tehetek arról... a Szilvi nem csúfolt. Anya: A Szilviről már tudod, hogy olyan gyerek, akitől nem kell tartanod... Ildi: Ühüm. Lehet, hogy őt áthívom. De a Krisztit kivágom, ha ő is akar jönni!

Ebben a beszélgetésben kiderült, hogy a gyerek sokkalta nagyobb bajban van, mint anyja. Sérelmének, fájdalmának feltárását mégis az tette lehetővé, hogy anyja szóba hozta, mennyire kellemeüen őneki ez az itthon ülés. Nem tudhatta, hogy szempontjai eltörpülnek a gyerek szempontjai mellett. De amint megérezte ezt, átadta a beszélgetés irányítását: az énközlésekből értő figyelem lett. így jutottak el az okokhoz. A megkönnyebbülés után a kislány meg is említette, mennyi­ re igazságtalannak érezte anyja véleményét. Mert az anya ebben a kérdésben valóban inkább véleményt, mint érzést közölt (Mi barátkozósak vagyunk, te viszont itthon ülsz, és elzárkózol az emberektől). Ez a szembeállítás itt ugyanúgy ítéletként hatott, mintha az anya kimondta volna, hogy Ildi emberkerülő. Az anya elvállalta tévedését, és ez önmagában elég jóvátétel volt a gyerek számára. "Büntess meg!" Ennél a játszmánál már közelebb vagyunk a fele-fele érde­ keltséghez. A szülő - gyakrabban: az anya, ahogyan az „Én nem tudok..."-nál is - konfliktuskerülése legalább olyan erős,

mint a gyerek büntetéskeresése. Ennek a játszmának a felol­ dásában már a gyerek is elláthat bizonyos „pszichológusi" feladatokat. Az ilyen családok gyerekei pszichológiailag egyébként is nagyon kiműveltek, mivel viselkedésüket a csa­ lád inkább elemezni, mint megválaszolni szokta. Andris első osztályos, sokadik intőjét hozza haza. Az óvodában is gyakran volt panasz a magatartására. Megszokta, hogy ilyenkor „lelkiznek" egy ideig, a dolog inkább kedélyes; ő ígéretet tesz, hogy jó lesz, majd öt perc után a földön fekszik egy váza. Ha anyja ilyenkor elsírja magát, Andris megszeppen. Az óvónő is mesélte, hogy Andris rosszul tűri, ha haragszanak rá: ilyenkor mindent megtesz, hogy kiengesztelje a felnőttet. De erre sajnos túl gyakran van oka. Az anya mindig gondosan kerülte, hogy Andris szembesüljön anyja negatív érzéseivel. Most azonban Gordon módszeréhez folyamodik. Anya: Nagyon elkeserít, hogy megint intőt hoztál. Andris: Hát... (zavartan somolyog) mit csináljak, ha nem tudok jobb len­ ni... Anya: Engem meg iszonyúan bosszant, hogy nem tudok rájönni, mi az oka! Andris: (boldog, hogy ismét bevonták egy pszichológiai rejtvény megoldásá­ ba) Szerintem én túl mozgékony vagyok! Anya: És mit gondolsz erről? Andris: Hogy érted ezt? Anya: A mindenségit! Elegem van az intőkből! Andris: Most miért vagy ilyen?! Anya: Rettenetesen mérges vagyok! Andris: De tényleg? Anya: A legkomolyabban. Andris: Hát... majd igyekszem... Anya: Engem egyáltalán nem nyugtat meg, ha csak igyekszel. Igyekeztél eddig is! Itt az eredmény. Andris: Eddig nem úgy... Anya: Nem hogy? Andris: Nem gondoltam, hogy téged ennyire bosszant... Én az órán jó vagyok... a tanító néni borzasztóan tud kiabálni, attól nagyon félek. De ha a szünetben rosszalkodunk, akkor csak intőt ír be. Anya: Úgy gondolod, ez a kisebb büntetés... Andris: Igen, mert te eddig nem kiabáltál... Nem tudtam, hogy ennyire haragszol az intőért. Gondoltam, nem olyan nagy baj, ha beírják, hogy ugrabugrálok meg lökdösődöm... Anya: Nemrég az volt beírva, hogy hasba bokszoltál egy fiút. Andris: Hát... volt ilyen is... akkor egy kicsit haragudtál is. Anya: Most már nagyon haragszom, ha ez eszembe jut. Andris: De azóta nem bokszoltam le senkit! Anya: (Nem először kell elnyomnia nevethetnékjét, de tudja, hogy Andris 61

hajlamos visszaélni saját bájával, és mosolyt fakasztva elkenni a konfliktust. Most igyekszik tartani az „új" irányt.) Talán ha jobban haragudtam volna, akkor a lökdösődés meg a füzetdobálás is elma­ radt volna? Andris: Szóval az is olyan nagy rosszaság? Anya: Hogy olyan nagy-e, azt nem tudom. Andris: És a gyurmadobálás? Anya: Szerinted? Andris: Anyu, ne mondd el a tanító néninek, de az is én voltam, csak nem látta. Anya: Ühüm. Andris: Most ezért is dühös vagy? Anya: Nézd, Andris, te nagyon kedvesen tudod elmondani a viselt dolgai­ dat. Ezért a kedvességért én is, apu is, a régi óvó nénik is, talán még a kiabálós tanító néni is, sok rosszalkodásodat elnéztük. De van néhány dolog, amit a legkedvesebb ember sem csinálhat. Én eddig mindig nagyon vigyáztam, hogy csak a jót lássam benned. Ezentúl is igyekezni fogok, hogy meglássam a jót. De mostantól kezdve nem akarom becsukni se a szemem, se a szám, ha olyat teszel, ami nekem rossz. És apu sem, ha neki rossz. Mert úgy gondolom, nem igazságos, hogy mi figyelembe vesszük, mi jó neked, te pedig nem figyeled, mi jó nekünk. Talán nem is mindig tudod, mivel okozol rossz érzést. Ezentúl meg fogjuk mondani. Andris: Mostantól? Anya: Mostantól. Andris: Oké.

Andris ,JJüntess meg!" játszmájában kisebb szerep jut a bűntudatnak, mint a határkeresésnek. Számára az igazi bün­ tetés a felnőtt haragja. Bizonyos mértékig ennek előcsalogatásán fáradozott, amikor intőnként kifigyelte, hogyan reagál anyja. Értelmes - sőt korát meghaladóan értelmes - lévén, megfigyelései is, megállapításai is pontosak voltak. Anyja ezúttal erős énközléseket küldött. Nem tagadta elé­ gedetlenségét a gyerekkel szemben, de megbélyegző ítélkezés helyett csak tényeket sorolt fel Andris magatartásáról („Igye­ keztél eddig is..."; „Nemrég az volt beírva..."). Énközléseit a gyerek elfogadta, és ha lesz is még szükség később emlékez­ tetőre, hasonló közeledésre a gyerek hasonlóan reagál majd - míg végül fölöslegessé válik, hogy beszéljenek Andris iskolai viselkedéséről. 62

„Melyikőtök az erősebb?"

Ez a leggyakoribb családi háromszögjátszma. A szülő­ gyerek-szülő harc itt egy olyan rögzült hibára vet fényt, melynek kiküszöbölésére Gordon egyik alaptétele is épül: nem átvállalni kell a szülőtárs követeléseit, hanem tisztelet­ ben tartani. A gyereknek azzal a szülővel kell egyezségre jutnia, akivel igénye konfliktusba kerül. A másik szülőfél ügyvédszerepe akárki pártján áll - csak káros lehet. Ajátszma hagyományo­ san így fest: Apa: Pisti, mit keres a Legód a mi szobánkban? Tele van vele a szőnyeg. Pisti: Az anyu megengedte, hogy ott játsszak. Apa: De én nem engedem meg! Ha nem viszed el két percen belül, kereshe­ ted egy hétig is. Mert elrakom. Pisti: De apu, én itt elkezdtem építeni egy hajót, és szétválogattam a jó elemeket... Apa: Engem nem érdekel. Használni akarom a szobámat. Pisti: Anyuuu, az apu nem engedi, hogy itt építsek, pedig te megengedted, ugye? Anya: (bejön a konyhából) Mondtam neki, hogy építhet itt, mert Juli tanult a gyerekszobában, és zavarták volna egymást. Apa: Na de most már nem tanul! Miért nem mehet akkor a gyerek a szobájába? Anya: ... Hát, ha már itt elkezdte... Pisti: Ugye, anyu, befejezhetem? Apa: Miért anyádat kérdezed? Anya: Hadd fejezze be itt... ha már én megengedtem neki, ne bolondítsuk azt a gyereket! Pisti: Igen, az anyu mondta délután, hogy jöjjek ide. Apa: Szóval azért, mert a Juli délután 3 és 4 között tanul, azért én 6 órakor nem tudok leülni egy karosszékbe, mert ropog a lábam alatt a Lego! Miközben a gyerekszoba üres! Anya: Tényleg, apja, menj át a gyerekszobába... Apa: Szóval én menjek át, hogy a fiatalembernek ne kelljen felemelnie a játékait! Anya: Te teljesen képtelen vagy egy előzékeny lépésre! Apa: Kérdezem: miért mindig én legyek előzékeny?! Miben előzékeny velem ez a kölyök? De mitől is lenne, amikor te soha semmit nem követelsz tőle, az egész világ az ő sóhajait lesi. Hát tudod mit? Én nem! Tietek a szoba! Azzal az apa kimegy, becsapja maga mögött az előszobaajtót. Késő estére valószínűleg hazajön.

A gyanútlan olvasó talán úgy gondolja, az volt a legna­ gyobb hiba, hogy a szülők a gyerek előtt beszélték meg nézeteltérésüket. Nem hiszem, hogy így van. A szülőknek szabad külön véleményen lenniük bármely kérdésben. Abból sem szokott nagy baj származni, ha ezt a gyerek hallja. Gordon szemléletével tekintve erre a helyzetre, az olvasó más buktatókat találhat ebben a szócsatában. Például: - Tehet-e az anya férje nevében is ígéretet a gyereknek? - Elfogadhatóan próbálkozott-e az apa saját igénye meg­ fogalmazásával? Védekezésre és támadásra serkentette-e a gyereket? - Saját problémájának tekintette-e az anya a fiú-apa vi­ tát? - Tett-e bárki kölcsönösen elfogadható javaslatot az aka­ ratütközés áthidalására? - Volt-e a gyereknek alkalma részt venni a problémameg­ oldásban? Nézzük végig, ki mit közölt ebben a beszélgetés­ ben: ami elhangzik*

a közlés jellege

várható reakció

Pisti, mit keres a Legód a mi szobánkban? Tele van vele a szőnyeg. Gy: Az anyu megengedte, hogy ott játsszak. P: De én nem engedem meg!

számonkérés

védekezés

tényközlés hivatkozás

tényközlés elutasítás

elutasítás

védekezés vagy agresszió védekezés vagy agresszió

P.

Gy:

P:

64

Ha nem viszed el két percen belül, keresheted egy hétig is. Mert elrakom. De apu, én itt elkezdtem épí­ teni egy hajót, és szétválogat­ tam a jó elemeket...

fenyegetés

Engem nem érdekel.

elutasítás

Használni akarom a szobá­ mat.

saját szempont közlése

* P: apa; Gy: gyerek; M: anya.

saját szempont közlése

elfogadás vagy elutasítás (az előzmény az el­ utasításnakked­ vez) védekezés vagy agresszió elfogadás vagy elutasítás

ami elhangzik* Gy:

Anyuuu, az apu nem engedi, hogy itt építsek, pedig te megengedted, ugye?

Mondtam neki, hogy építhet itt, mert Juli tanult a gyerek­ szobában, és zavarták volna egymást. Na de most már nem tanul! P: Miért nem mehet akkor a gyerek a szobájába? M: Hát, ha már itt elkezdte... Gy: Ugye, anyu, befejezhetem? M:

P: M:

Miért anyádat kérdezed? Hadd fejezze be itt...

ha már én megengedtem neki, ne bolondítsuk azt a gyere­ ket! Gy: Igen, az anyu mondta dél­ után, hogy jöjjek ide. P: Szóval azért, mert a Juli dél­

M:

P:

M:

után 3 és 4 között tanul, azért én 6 órakor nem tudok leülni egy karosszékbe, mert ropog a lábam alatt a Lego! Miközben a gyerekszoba üres! Tényleg, apja, menj át a gyerekszobába...

Szóval én menjek át, hogy a fiatalembernek ne kelljen fel­ emelnie a játékait! Te teljesen képtelen vagy egy előzékeny lépésre!

a közlés jellege

várható reakció

tényközlés hivatkozás a szülök szem­ besítése tüvatkozás

a szembesített felek átveszik a konfliktust elutasítás

tényközlés számonkérés

tényközlés védekezés vagy agresszió hivatkozás elutasítás engedélykérés (a elfogadás vagy konfliktust jelző elutasítás, agreszfél megkerülése!) szió (a kirekesz­ tett feltől) számonkérés védekezés engedélykérés elfogadás vagy elutasítás hivatkozás elfogadás vagy elutasítás sajnálatkeltés elfogadás vagy elutasítás íivatkozás elutasítás elutasítás saját szempont iözlése

védekezés vagy agresszió elfogadás vagy elutasítás

tényközlés

tényközlés vagy elfogadás javaslat (a kívül- elfogadás vagy állótól, a konflik- elutasítás tust jelző fél rová­ sára) védekezés vagy elutasítás agresszió agresszió (irónia) kritika védekezés vagy agresszió

65

ami elhangzik* P:

Kérdezem: miért mindig én legyek előzékeny?! Miben előzékeny velem ez a kölyök? De mitől is lenne, amikor te soha semmit nem követelsz tőle, az egész világ az ő sóha­ jait lesi. Hát tudod mit? Én nem! Tietek a szoba!

a közlés jellege

várható reakció

elutasítás

védekezés vagy agresszió védekezés vagy agresszió védekezés vagy agresszió

számonkérés kritika kilépés a hely­ zetből agresszió­ val, bűntudat­ keltéssel

bűntudat, agresszió

Az ilyen ízekre boncolás hosszadalmas és talán unalmas is, de jól mutatja a közlések taszító hatását. Hogyan is juthatott volna ez a család egyezségre, amikor a gyerek őt védő, külső erőre hivatkozott; a konfliktus megoldásával részrehajló ügy­ véd próbálkozott, aki nem vette figyelembe a szemben álló fél igényeit, javaslata kívülről jött és saját „védencének" kedvezett; az eredeti igény szinte azonnal agresszív megfogal­ mazásban hangzott el; a támadás és védekezés erősödésével egyre szaporodott a kritika, a fenyegetés, az ironikus meg­ jegyzés. Gordon tanítványai körülbelül így oldották volna meg a helyzetet:

66

Apa: Pisti, a szőnyeg tele van a Legóddal. így nem tudok se leülni, se mozogni itt rendesen. (tényközlés; saját szempont közlése) Pisti: Az anyu megengedte, hogy itt játsszak, (hivatkozás) Apa: Őt biztosan nem zavarta. Engem zavar, (tényközlés, saját szempont közlése) Pisti: De apu, én itt elkezdtem építeni egy hajót, és kiválogattam már a jó elemeket, (saját szempont közlése) Apa: Ha most összeszednéd, kárba veszne a munkád (a másik szempontjának visszajelzése = értő figyelem) Pisti: Hát persze. Hadd fejezzem itt be. (megerősítés, engedélykérés) Apa: Nagyon fáradt vagyok, és azt hiszem, még a zörgés is zavarna. Szeret­ nék legalább egy fél órát egyedül lenni. (saját szempont közlése) Mi lenne, ha úgy vinnéd át a Legót, hogy ne keveredjenek össze az elemek? (javaslat) Pisti: De hát hogyan? (kérdés) Apa: Csoportonként, (javaslat)

Pisti: De hát akkor legalább hússzor fordulhatok! (ellenvetés) Apa: És ha segítenék? (javaslat) Pisti: Hát jó. (elfogadás)

Ebben a beszélgetésben semmi egyébről nem esett szó, mint kettőjük igényeiről. Az apa készségesen elfogadta a gyerek szempontjainak „értelmét", de nem hagyta saját igé­ nyét sem megkurtítani. Sőt még meg is toldotta: csöndet is szeretne. Mivel ezt is világosan és támadó él nélkül sikerült közölnie, a gyerek erre sem reagált agresszíven. Az apa meg­ oldási javaslata munkát jelentett a gyerek számára, amiből az apa nagyvonalúan átvállalt egy részt. Ezt valószínűleg bárki más is megtenné, ha társa - gyereke - ilyen készségesen elfogadja az ő igényeit is. Hogyan sikerült elkerülni a korábbi változat csapdáját, az anya engedélyével való szembesítést? Nagyon egyszerűen. Az apa nem bírálta az övével ellentétes magatartást, mivel nem elvekről akart vitázni, csak személyes, akkori nyugalomigé­ nyét fejezte ki. Miért is ne engedhetné meg az anya délután a felnőttszoba használatát, ha ez akkor senkit sem zavar? És miért érezne ellentmondást a gyerek, ha órákkal később a körülmények változnak: ha hazajön valaki, akit zavar az ő vendégeskedése? Hiszen a felnőttek személyes igényei ugyan­ úgy eltérhetnek egymástól, mint a gyerekekéi. Ez a gyerek számára nem jelent konfliktust. Csupán azt kell tisztázni, kivel áll szemben a gyerek, kivel kell egyezkednie. A szülők egységfrontjára semmi szükség nincs. Jó kapcsolat esetén a gyerek bármelyikük igényét elfogadja a másik szülő megerősítése nélkül is, mert ő is hasonló elfogadást kap mind­ kettőjüktől. A „Melyikőtök az erősebb?" játszma hagyományosan arra épül, hogy a gyereket védő szülő átveszi a gyerek probléma­ megoldási feladatát, és ezáltal ő kerül szembe házastársával. Kétségtelenül gyakori, hogy ez az ügyvédi vállalkozás nem teljesen önzetlen: a védelmező szülő saját érzelmi igényeit is kielégíti, amikor házastársát kritizálja, korlátozza, megszé­ gyeníti, legyőzi. Ilyenkor a gyerek tulajdonképpen csak ha­ szonélvezője a vitának. Ha így van, a szülőknek maguknak kell eljutniuk konfliktusaik megoldásához. De ilyen esetben 67

sem lehetetlen, hogy - ezt felismerve - leállítsák a gyerek részvételét saját hatalmi harcaikban. Ha pedig nem ez a helyzet, és a védelmező szülő csak „megszokásból" vállalkozik a szószóló szerepére, ajánlatos végiggondolnia a Gordon-módszer egyik alapkérdését: kié a probléma? Ebben az esetben a válasz: Nem az enyém. Ha a gyerek és a szülőtárs kapcsolata jó, konfliktusaikat általában simán meg is oldják. Simán, vagyis úgy, hogy az mindkettőjük számára elfogadható. Az, hogy ezt a megoldást a másik szülő is rokonszenvesnek találja-e, itt sajnos nem lényeges kérdés. Az ő kapcsolatukat nekik kell alakítaniuk. Csakhogy a konfliktuson kívül álló szülőben mégis gyak­ ran marad rossz érzés, elégedetlenség: nem jól oldottátok meg a helyzetet. Van-e ehhez joga? Az érzéshez persze. És ahhoz, hogy ezt érvényesítse? Talán ahhoz is. De nem mind­ egy, hogyan.

68

IV.

Te meg ő

Nehéz megállni, hogy gyerekünk túlkapásait ne nyirbál­ juk, vagy hogy az őt sértő túlkapásokért ne kárpótoljuk. Bizonyos mértékig ez természetes szülői feladat. Sok szülő azonban túlmegy azon a mértéken, amely mellett még nem csorbulna a gyerek fejlődése. A most következő néhány kér­ désre majd mindenki „igen"-nel válaszol. Talán az olvasó is. 1. Szóvá teszi-e ön férjének/feleségének, ha indulatosnak látja viselkedését a gyerekkel szemben? 2. Figyelmezteti-e gyerekét, ha úgy érzi, fölényes a játszótár­ sával? 3. Igyekszik-e közvetíteni házastársa és a gyerek között, ha azok veszekednek? 4. Biztatja-e gyerekét önvédelemre, ha viselkedését bátorta­ lannak látja? 5. Igyekszik-e kárpótolni a gyereket, ha úgy gondolja, házas­ társától túl szigorú büntetést kapott? 6. Szégyenkezik vagy haragszik-e, ha idegen szól rá az ön gyerekére? 7. Közbeszól-e, ha a családtagok félreértik egymás szavát? A gyerek viselkedésének javítgatása és sérelmeinek orvoslá­ sa annyira a „vérünkben van", hogy alig akad szülő, aki feltenné magának a kérdést: „Miért csinálom?" Ha rákérde­ zünk az okokra, a leggyakoribb válasz így hangzik: - Dejuszen az a szülő dolga, hogy megmondja gyereké­ nek, mi a helyes, és mi nem az.

- Azt is kötelességemnek érzem, hogy megvédjem, ha igaz­ ságtalanság éri. - Mégiscsak segítenem kell neki, ha egyedül nem boldo­ gul. - Nem nézhetem szó nélkül, ha látom, hogy rosszfelé keresi a megoldást! Ezek a szülői gondolatok, érzések nem véletlenül alakultak ki. A hagyományos, évszázadok óta dívó nevelés alappillére: a felnőtt fellebbezhetetlen tekintélye. Ebben nevelkedett a mai szülők többsége is. S ha az erős maroknak voltak is hézagai, a büntető hatalmú felnőtt nyomását gyerekként szinte mindenki átélte. Alig van olyan felnőtt, aki ne őrizne ilyen emléket. A kérlelhetetlen parancs elől csak úgy menekülhetett meg, ha egy hasonló erejű tekintélynél keresett védelmet: egy nagy kötényű nagymamánál, egy megértő anyánál egy külső sé­ relmektől gyerekét megóvni akaró apánál vagy egy „bor­ zasztóan erős" bátynál. A hajdani gyerek pajzsként tartotta maga elé a védelmező felnőttet. Mert csak az küzdhetett meg a hatalmas ellenféllel. Akinek ez legfőbb tapasztalata gyerekkorából, az nem feltételezi, hogy gyerek képes lehet önvédelemre. Talán azért, mert túl nagy veszélyek fenyegetik, talán mert a gyerek tökéletlen. Harminc vagy akár hatvan év távlatából is át­ érezni a gyermeki kiszolgáltatottságot, természetes képesség. Ezek a saját élmények indítják a szülőket arra, hogy védő­ ügyvédként, bíróként vagy testőrként viselkedjenek gyereke­ ik konfliktusai láttán. Az a szülő védelmezi leghevesebben gyerekét, akinek élmé­ nyei a kiszolgáltatottságról a legmélyebb nyomot hagyták függetlenül attól, hogy ezek az emlékek tudatosak, felidézhetők-e, vagy pedig „csak" a személyiség alakulását befolyásol­ ták. Ez utóbbi olyan dolgokból látható, mint például az „igazság bajnoka" szerep viselése; a tekintélyszemélyekkel (főnökökkel, szülőkkel, hatósági személyekkel) való króniku­ san kiélezett viszony stb. Vajon miért van az, hogy éppen azok a szülők, akik folyto70 nos készültségben állnak gyerekeik védelmére, utasítják-igaz-

gatják is legtöbbet csemetéiket? Mi a közös a gyereket érő élmények és a gyerek által előidézett helyzetek befolyásolásá­ ban? (Például a 2. és 4. kérdés alaphelyzete között; vagy a 6. kérdésben említett két, ellentétes reakció között.) Ha végiggondoljuk, mi minden képviselhet tekintélyt, rá­ ébredünk, hogy nemcsak egy konkrét személy, hanem a norma is. Az, amit a társadalom, a csoport, a környezet elvár. Ezeknek az elvárásoknak nem eleget tenni óriási veszély az ilyen ember szemében. A tekintélytől való félelem itt kimu­ tatja rokonságát a tekintély megtámadásával. A vereséghez és kiszolgáltatottsághoz a norma - rokon élményként - társít­ ja a szégyent: „Ha így viselkedsz, ki fognak nevetni, ki fognak csúfolni, ki fognak közösíteni..." E nyomasztó gyerekkori veszélyhelyzetek új rálátása olyan nagy feszültséget idéz elő az erre érzékeny felnőttben, hogy minden erejével megszüntetésén dolgozik. Sárkánynak véli a támadót, és csapdának a helytelen viselkedést. A sárkánynak kardot mutat, és úgy áll védőleg a gyerek elé, a csapda felé közeledő gyerekre pedig rákiált: „Vigyázz, nagy a veszede­ lem!" E két helyzet, illetve magatartás rokonságát legjobban az a reakció bizonyítja, amelyet a 6. kérdés kapcsán adunk („Szégyenkezik vagy haragszik-e, ha idegen szól rá az Ön gyerekére?"). Itt ugyanis egyszerre érte támadás a gyereket és viselkedését, amely valószínűleg a szülő szemével nézve is kifogásolható volt. Az erre érzékeny szülő nehéz helyzetben van. Védené a gyerekét és bírálná magatartását (hiszen vé­ tett a norma ellen). De hogyan lehet a kettőt szétválasztani? Ha a szülőt mindkét élményrész nagyon zavarja, akkor álta­ lában először visszautasítja a kívülről jött kritikát („Foglal­ kozzon a saját gyerekével!"; „Mi köze hozzá?"; „Ha meg tetszik engedni, én vagyok a gyerek apja/anyja, majd én szólok, ha valami nem tetszik."), utána összeszidja a gyereket viselkedéséért („Szégyenkeznem kell miattad"; „Sose tanu­ lod meg..." stb.). Egyformán nyomasztja, ha megemlítik gyereke (= vére) tökéletlenségét, és az, ha ezt a tökéletlenséget ő tapasztalja. A másik ember elhallgattatásával ugyanúgy eltörölni igyek- 71

szik a hibát, mint saját, gyereknek szóló utasításaival. A szűk családon belül az ilyen helyzetek azért nem ennyire kiélezet­ tek, mert gyereke viselkedését senki sem érzi „szégyenteljes­ nek" házastársa előtt (kivéve persze, ha a harmadik résztve­ vő nem vér szerinti szülő). Itt akadálytalanul szentelheti minden erejét gyereke védelmére az, aki retteg a gyengébb megtámadásától. Á szülők többsége természetesen nem ennyire szélsőséges. A kettős feladat ellátásánál - védeni és igazgatni - mégis sokan esnek túlzásba. Valóban nehéz megszabadulni ezektől a beidegződésektől, ameddig gyerekünk olyan emberekkel áll szemben, akik erő­ fölényükkel visszaélnek. Ha az apa azért viszi keresztül aka­ ratát gyerekénél, „mert én vagyok az apád, punktum!", nehéz nem beszállni a játszmába. Nehéz passzívan végignézni egy olyan küzdelmet, ahol az egyik fél golyószórót tart a kezében, miközben a másik egy rongydarabbal próbálja elhessegetni ellenfelét. Ilyen golyó­ szóró például az, hogy „Márpedig úgy lesz, ahogy én mon­ dom!", „Amíg az én kenyeremet eszed...", ,Jól néznénk ki, ha gyerekek szabhatnák m e g . . s t b . EhHéz képest nevetséges kis fegyver, hogy „Nem akarom...", „Félek...", „Nem szere­ tem..." A tekintélyhelyzete teljes fegyverzetével támadó szülőnek valóban csak a másik szülő lehet egyenrangú ellenfele. Az engedékenyebb, megértőbb szülő majd' mindig gyereke pártját fogja, miközben házastársát támadja vagy különböző manőverekkel igyekszik lefegyverezni. A baj az, hogy ez a harc nem csökkenti, hanem növeli a távolságot a két szülő nevelési gyakorlata között. Az engedékenyebb szülőnek, ha nem akarja folytatni a játszmát, két választása van. Vagy beszélgetések útján pró­ bálkozhat házastársa áthangolásával, vagy olyan partizán­ munkába kezd, mely lázítás nélkül bizonyítja, hogy a gyerek együttműködése megnyerhető „nagyágyú" nélkül is. Sok csa­ ládnál, ahol csak az egyik szülő tért át Gordon módszerére, azt tapasztalták, hogy idővel a „vaskalapos" szülő is érdek72 lődni kezdett. Ha eddig az volt döntő érve, hogy felesége,

tve férje mindent ráhagy a gyerekre, és csak ezért vannak olyan békességben - ez az érv most már kiesik. Hiszen tapasz­ talja, hogy házastársa most már nem mond le saját igényei­ ről, mégis - viszonylag könnyen - egyezségre jut a gyerekkel. A gyerek hamarosan világosan érzi a kétféle szülői közele­ dés különbségét. S mivel Gordon módszerét tapasztalva las­ sacskán megtanulja megfogalmazni érzéseit, a vaskalapos szülő közeledési módját eddig soha nem látott felnőttességgel fogja meghatározni. Ez nemcsak a szigorú szülő számára lesz meg­ döbbentő és elgondolkodtató, hanem egyben megnyugtatja a Gordon-módszert alkalmazó másik szülőt is: nem kell köz­ belépnie, a gyerek majd boldogul valahogy a számára mél­ tánytalan helyzetekben. Nagyon sok családban persze a szigorúbb szülőről sem mondható el, hogy képtelen lenne belátásra, hogy ne lehetne megbeszélni vele, mi okoz gondot viselkedésében, vagy hogy semmiféle együttérzést ne lehetne kelteni benne gyereke iránt. Ha a gyerekeihez már egyenrangúan közeledő szülő arra vágyik, hogy házastársa is hasonlóan érintkezzen a gyerekekkel, egy dologra kell ügyelnie. Nézzük meg egy példán, mi ez a buktató: Férj: Miért vagy ilyen hallgatag? Mi bajod? Feleség: Semmi. Férj: Látom rajtad, hogy valami nem tetszik! Feleség: Csak éppen elegem van abból, ahogy a gyereket ugráltatod. Férj: Ugráltatom? Mert meg mertem mondani neki, hogy tűrhetetlen a rendedenség a szobájában?! Feleség: Nem arról van szó, hogy meg merted mondani, hanem ahogy mond­ tad, és ahogy behajtod rajta a dolgokat. Férj: Hogyhogy? Nem értem, miről beszélsz. Én vagyok az apja, nem? Egyszer már rá kell szorítani, hogy rendet tartson maga körül. Feleség: Milyen alapon vársz tőle olyan nagy rendet, miközben a te holmid néha hetekig kint hevernek?! Férj: Mi köze ehhez a gyereknek? Én már felnőtt vagyok. Ha elöl vannak a dolgaim, csak engem zavarnak. Azonkívül én megtalálok bármit, amit keresek. Feleség: Ez álszent védekezés! És te mit szólnál, ha veled úgy ordítanának, mint te vele? Férj: Hát én aztán igazán nem úgy kezdtem. Csak azt mondtam, hogy iderendelem a kukásautót, a negyedik emeletre. Feleség: Lehet, hogy ez neked jó vicc... stb. 73

Ez az anya a gyerekével már úgy beszélget, hogy tisztelet­ ben tartja a gyerek igényeit, megfogalmazza és lehetőleg elfogadtatja saját érzéseit is, kerüli a gyerek „lerántását", figyelembe veszi érzékenységét. Hiszen tudja, hogy így érheti el, hogy a gyerek szívesen működjön együtt. Miért feltételezi, hogy a felnőtt ember nem igényű ugyanezt a tisztességes, egyenrangú közeledést? Az iménti beszélgetésben a feleség pontosan azokat a nega­ tív üzeneteket küldte férjének, amelyeket a gyerekével szem­ ben már nem alkalmaz. Énközlés helyett bűntudatkeltéssel indított (csöndes sértődöttség), majd kritizált, számon kért, elítélt. Ha két ember meg akarja oldani nézeteltérését, az értő figyelem és az énközlések biztosan megkönnyítik a konfliktus megoldását, a másikat „lerántó" megjegyzések pedig bizto­ san nehezítik azt (bírálat, prédikálás, megbélyegzés, irónia, számonkérés stb.). Az imént bemutatott helyzet Gordon módszerével így festene: Feleség: Ma délután olyan rossz érzés volt hallgatni, ahogy veszekedtél a gyerekkel. Férj: Persze hogy veszekedtem! Szörnyű, hogy néz ki a szobája. Feleség: Igen, elég nagy felfordulás van nála. En is azt hiszem, ideje volt rendet csinálnia. Mégis nehezen bírtam ki, hogy ne szóljak közbe. Mert tudom, hogy felemelt hang nélkül is célt értél volna. Férj: Nem sérül meg a lelke, ha néha hall egy erélyesebb apai hangot. Feleség: Lehetséges. De egyikünk sem szereti, ha azért kell engedni a másik­ nak, mert ő a hangosabb vagy az erősebb. Férj: Ha olyan nagyon figyeltél, hallhattad, hogy csöndesen kezdtem. Feleség: Igen, hallottam. Ügy emlékszem, a kukásautóval kezdted. Férj: Már viccelődni sem szabad?! Feleség: Hát persze hogy szabad. De ha a gyerek megsértődik a viccedtől, valószínűleg nem lesz kedve megtenni, amit kérsz tőle. Férj: Jaj, istenem, ugyanolyan mimózalelke van, mint neked! Feleség: Biztosan időnként érzékeny vagyok. Meg ő is. Férj: (ironikus hangon) Ezentúl tekintettel leszek finom lelketekre. Feleség: Nem esik jól, hogy gúnyolódsz. Van, amire te is érzékeny vagy. Férj: De nem ilyesmire. Feleség: Te azt szereted, ha arra vagyunk tekintettel, ami neked érzékeny pontod. A gyerek is így van vele. Férj: Jó, de hát honnan tudhattam volna, hogy ez olyan nagy sértés? Feleség: Persze hogy nem tudhattad. Ez csak menet közben mutatkozik '*

Férj:

Gondolod, hogy ezt tényleg annyira zokon vette?

Feleség: Utána kezdett ellenkezni. Addig nem is tiltakozott a rendcsinálás ellen. Férj: Lehet. Na, majd figyelem a „lelkét"!

Ebben a beszélgetésben a férj magatartását nem érte táma­ dó kritika, és kezdeti gunyoros-tiltakozó válaszait sem követ­ te támadás. A feleség énközlésekkel adta tudtára saját érzése­ it, vagyis arról beszélt, mit élt át ő akkor, és ezeket az érzéseket nem tette meg általános emberi igazságokká. Feltételezhető, hogy a férj ezért fogadta el felesége szem­ pontjait. Az, hogy a kissé fölényes hangnemet megtartotta, nem tűnik lényeges vonásnak: az ilyen beszélgetésnek - akár gyerekkels akár felnőttel folytatjuk - nem az a célja, hogy a miénkkel azonos magatartást hívjon elő. Ha a változás már eléri a számunkra elfogadható határát, nincs ok elégedetlen­ ségre. Az sem ritka, hogy a miénknél engedékenyebb szülői ma­ gatartással van gondunk. Ilyenkor sem elengedhetetlen, hogy ezt elmondjuk. De ha nagyon kikívánkozik belőlünk, megtehetjük. Itt sem kell másra ügyelni, mint az ismert buktató elkerülésére. A beszélgetőtárs általában támadásnak érzi, ha saját, sikeresebb módszereinkre hivatkozunk. És az sem segíti persze a megértést, ha viselkedését általános hiba­ ként kezeljük, tehát túllépünk az éppen fájlalt eseten. A leginkább meggyőző érv mégsem a beszélgetés, hanem az általunk választott nevelési gyakorlat sikere. Ha a szülő úgy érintkezik a gyerekkel, hogy vagy ő, vagy a gyerek mindig vesztesen kerül ki a helyzetből, bőven lesz ésszerű érve eljárása védelmére. Az engedékeny szülő arra fog hivat­ kozni, hogy békességet akar, hogy a gyerek érzékeny, hogy nem akarja nyomasztani a gyereket; a szigorú, minden hely­ zetben „győzni" kívánó szülő azzal indokolja kemény hang­ ját, hogy másként nem ér célt, hogy ő is így nőtt fel, és túlélte stb... Az igazi ok az, hogy nem ismer más utat. Ha megismerke­ dik az „egyikünk sem vesztes" napi gyakorlatával, többé nem szükséges érvekkel ostromolnunk. A kölcsönös jó közérzet lesz a legmeggyőzőbb érv. Eljutottunk a felnőttekhez...

y.

Örömtiltó felnőttjátszmák. Egy jelentéktelen nap feszültségei

Az asszony eljön a munkahelyéről, zsúfolt buszra, villa­ mosra száll, bemegy az óvodába a kicsiért, és az iskolakapu­ ban várja a nagyobbik gyereket. A kislány mesélné óvodai kalandjait, de bátyja kiböki, hogy intőt kapott. Az anya már nem figyel az óvodásra, csak az intő foglal­ koztatja. Szidja a gyereket, bár közben megfordul a fejében, milyen kelletlenül válaszolt neki is legutóbb a tanítónő, ami­ kor nagy nehezen sikerült bejutni hozzá. Hátha most sem volt igazságos... Talán nem szereti Attilát... De csak ennyit mond: „Ez borzasztó! Miért mindig pont veled van baj? Szombaton nem mehetsz le biciklizni!". „De, anyu, nem is én tehettem róla..." „Te persze soha nem tehetsz semmiről. Hagyjuk ezt, jó? Megmondtam, amit megmondtam!" Ugy tesz, mintha nem zavarná a fiú duzzogása, de amikor a kislány húzni kezdi kezénél fogva, hogy megmutassa, me­ lyik játszótéren voltak ma az óvodával, ingerülten leinti: „Hagyjál most békén! Ennél sokkal fontosabb dolgok is van­ nak. Nem hallottad, hogy a bátyáddal megint baj van az iskolában? ... Ne húzzál! Szétszakíttok!" Az ABC-ben, ahová most már hármasban mennek, hosszú sor áll a pénztárnál. A kisebbik nehezen bírja türelemmel, a nagyobbik csokoládéért könyörög. A csokit megkapják - az anya úgy érzi, nem bír vég nélkül hadakozni. Az utcán előrefutnak a gyerekek. Amikor a járda vége felé közelednek, az anya versenyfutó ereje végképp kimerül, és ha a szatyrok 76 engedik, szabad kezével ráüt a gyerekek fenekére: „Ezerszer

vmegmondtam már, hogy várjatok meg. Nem tudok mindig loholni utánatok!" „De hát megálltunk!" „Megálltatok! Le­ het azt nálatok előre tudni?!" Hazaérnek, lepakolnak. A gyerekek széthagyják kabátjukat. Az anya - kissé megnyugodva a falakkal határolt tértől - ismét engedékenyebb lesz, és szó nélkül felakasztja a kabá­ tokat. A konyhában hozzákezd a vacsorafőzéshez. A két gyerek többé-kevésbé békésen játszik a szobában. Az asszony hamarosan lesni kezdi az órát, miért nem jön még a férje: folyton elvállal mindenféle túlórákat, vagy a haverjaival beül sörözni, kávézni... itt kellene már lennie. Megnézhetné már Attila leckéit. És le kellene szaladni a cipészhez is. Ha holnap esik, a kislányra nem tudnak zárt cipőt adni. Mindjárt vacsorázni kell. Miért nem jön még? A gyerekek rendesebben esznek, ha ott az apjuk is. A fene egye meg, hogy neki semmi sem sürgős! Úgy mászkál a városban, mintha nem lenne családja. A gyerekek hajba kapnak egy kisautón, egyszerre szalad­ nak a panasszal anyjukhoz. „Nincs elég autótok? Muszáj mindenen veszekedni? Attila, te inkább a füzeteidet néznéd. Tessék elővenni a táskát, meg akarom nézni, megvan-e min­ den leckéd! Ancsa meg csináljon rendet! Egész nap csak játsztok. Mindjárt vacsorázunk, fürdő, mese, egy-kettő, in­ duljatok!" Ekkor lép be az apa, jókedvű, elengedett. A gyerekek örömmel futnak eléje. Gyerekújságot, autós matricát hoz. Mindhárman boldogok, nézegetik az ajándékokat. „Hagyjá­ tok most a csudába azt az újságot! Megmondtam, mi a dolgotok!" - szól közbe az anya. Férje értetlenül áll az isme­ rős helyzet előtt: „Neked meg mi bajod már megint?" „Roszszak, mint az átok... Attila megint intőt hozott... Te meg hol voltál ilyen sokáig?" Most már senki sem jókedvű. Ez az asszony egyetlen elég­ tétele. Mi történt ebben a családban, és mi hangzott el? Az anya egész napi munka és utazás után érkezett az iskola elé. Letett egy szerepet - a munkaerő, a munkatárs stb. 77

szerepét -, és anélkül hogy lazíthatott volna, belecsöppent másik szerepébe: az anyaszerepbe. Itt azonnal bosszúság és újabb tennivalók fogadták._Aki fáradt, nehezen viseli a feszültségeket. Ami Attilának talán „első csepp" volt a pohárban, az anyjának már az utolsó. Az intő ugyanis azt az üzenetet rejti, hogy „gyereked neveletlen, nem olyan, mint kellene, büntesd meg!" Vagyis: „elmulasz­ tottál valamit, nem jól neveled - leheteden alak ez az Attila!" Vád a gyerek ellen, vád a szülő ellen. A rossz érzések között ráadás, hogy igazából válaszolni sem lehet rá. Az intők szöve­ gezése többnyire gondoskodik róla, hogy a szülő úgy érezze, az ő gyereke rosszabb a többinél. Az anya nem beszél arról, hogy őt is vád érte. Nem említi meg azt sem, hogy nincs meggyőződve a tanító igazáról. Egész haragját a gyerekre önti. Alig találkoztak össze, máris bajuk van egymással. Ha nincs az intő, Attila talán elmeséli, hogy Zoli focistaké­ peit akarta megnézni, de Zoli nem engedte meg, „pedig én múltkor megmutattam neki az összes autós matricámat, erre azt felelte, hogy nagy dolog! Azok olyan ócskák! Hát erre fellöktem." Intő nélkül az anya talán megvigasztalná Attilát („Pedig tényleg szépek a matricáid" - hiszen tudja, Attila mennyire szereti ezt a gyűjteményt, apja hoz neki mindig új képeket), és talán egyetlen mondattal mondaná el vélemé­ nyét a lökdösődésről. Attila érezhetné, hogy anyja megértette sérelmét. Ehelyett azt olvashatják: „Attila ma ok nélkül ellökte társát. Durva magatartásáért megintem." (Zoli füze­ tébe nincs beírva, hogy „Zoli ma ok nélkül megbántotta társát. Fölényes magatartásáért megintem.") Ami elhangzik, ennyi: „Ez borzasztó! Miért mindig pont veled van baj?" - majd az anya eleget tesz az intő rejtett felszólításának, és kiméri a büntetést. Attilát kedden délelőtt megbántotta a barátja (mire ő elvesztette az önuralmát), és a következmények hosszú láncolata indul meg: a tanítónő délben beírja az intőt, az anya délután megharagszik rá, szombaton nem mehet le biciklizni. És van még egy büntetés: senkinek nem mondhatja el sérelmét, mivel senki sem kíván78 esi rá.

A kislány sem kap ezek után egyetlenje szót sem. „Szétszakíttok!" - fogalmazza meg anyja feladatai elláthatatlanságát. „Ennél fontosabb dolgok is vannak" - feleli Ancsa játszótéri örömeit hallván. Más szóval: örülni nincs időnk. Ugyanez a gondolata bújik elő, amikor a gyerekek játék közben vitáznak: menjetek inkább leckét írni, rendet csinál­ ni. Ha nem adtatok volna újabb feladatot nekem (igazságot tenni köztetek), talán még játszhattatok volna. De jobb, ha ti is érzitek: az egész élet - hajsza. És amikor az apa megjele­ nésével belép a derű, örömüket az anya szinte letiltja: csak nem képzelitek, hogy lazítani lehet?! Hiszen ezt én sem en­ gedhetem meg magamnak! Bizonyára vannak ennél kevésbé feszesen élő családok. És a bemutatott családnak is vannak ennél oldottabb napjai. A helyzet mégis eléggé tipikus. Egyik összetevője az életforma, másik eleme az egyéni reakció. * ' Nézzük meg először aTHáT nagyvárosi életforma terheit a felnőtt szemszögéből: - Nagy gépezetben dolgozni mindig nehezebben áttekinthető, mint kis csoportban. A munkát itt legnagyobbrészt külső tényezők szabályozzák. Egyéni időbeosztásra alig van mód. Fontos tájékozódási pont, hogy kitől jön és kihez megy tovább a munka. Ha ezt ismerjük, inkább urai va­ gyunk munkánknak. Nagy létszámú munkahelyen mindez nehezen valósítható meg. Az áttekintés hiányában csökken a hozzáértés érzése. - A városi közlekedés újabb függőséget jelent. Faluhelyen az emberek felülnek kerékpárjukra, maguk szabják meg indu­ lási idejüket és a „megállókat". Vidéki méretű buszjárato­ kon az utasok részben ismerik egymást (gyakran a buszve­ zetőt is) - az ismerősség megnyugtató. A nagyvárosi közle­ kedés teljesen személytelen és nyugtalanítóan ingerdús. A nagy létszámú iskolák sorompót állítottak a szülők elé. Belépniük csak külön engedéllyel szabad. A személytelen­ ség nem elsősorban a nagy létszám miatt alakult ki, hanem a nagy létszámtól való félelem miatt. Amikor a tanítók délután elbúcsúznak a gyerekektől, igyekeznek elkerülni a 79

szülőkkel való beszélgetésnek még a lehetőségét is. Mintha ők is azt mondanák: éppen elég volt mára. A gyerekeket fáradt emberek adják át fáradt embereknek. - A nagyváxas mint helyszín nem biztonságos játszóhely. A gye­ rekek állandó felügyeletet igényelnek, vagyis azt, hogy a felnőttek szervezzék meg játékidejüket. Kikapcsolódásuk tehát szintén szülői feladattá vált. A falusi, kisvárosi környe­ zet lassabban változik, a kapcsolatok gyakran több nemze­ dékre nyúlnak vissza. Ha nem is barát, de ismerős minden­ ki. És a közösség szeme mindenkin rajta van, ami ugyan lehet terhes is, de az elbarangoló gyereket bárki hazakíséri, a veszélyes játékba kezdő gyereket bármelyik felnőtt figyel­ mezteti, az otthon egyedül hagyott gyerekre átpillant a kerítésen át a szomszédasszony. Mennyivel nagyobb moz­ gásszabadságot nyújt ez felnőttnek, gyereknek egyaránt, mint a húsz perc alatt húsz kilométert hátrahagyó metróko­ csik! És mennyi félelmet, bizonytalanságérzést kelt az átte­ kinthetetlen méretű embertömeg vagy a vijjogó autóára­ dat... -A szabadidő kevés és örömtelen. A természetes - önmagát fenntartó és gyarapító - közösségeknek sosem volt igazán szüksége szervezett szórakozási lehetőségekre. A cirkusz, a színház, a sport - már városi találmányok, méghozzá óko­ riak. Talán a személyes kapcsolatok feszültségoldó szerepét vették át a városban ezek a szórakoztató intézmények, nagy feszültségek keltésével és azonnali oldásával? Tény, hogy a város ezeket a lehetőségeket mindig megteremtette, mert igény volt rá. És lenne ma is. De a kisgyerekes csalá­ dok nehezen mozdulnak ki. A nagyszülők külön élnek, ritkán mentesítik a szülőket gyerekfelvigyázói kötelességük alól. Gyerekekkel együtt közlekedni pedig még fárasztóbb, mint egyedül. Kevesen vállalkoznak gyakori kiruccanásra. Marad a négy fal. - A hagyományos háztartást a hagyományos háziasszony alakí­ totta ki. Az ő idejébe még belefért a mindennapi bevásárlás és főzés. A munkahelyükön napi kilenc órát eltöltő nők mar csak önkínzó kötelességtudattal képesek erre. - A házi tűzhely melegen tartása női feladat. Nem azonos a

házimunkák összességével. Életérzésről, szereptudatról van itt^zó. De amin naponta zátonyra fut a dolog, az mégiscsak a sokféle munka, mely között mindig marad ellátatlan. Ez nyugtalanságot, bűntudatot kelt. És hamarosan agressziót a férfival szemben: „Én is dolgozom annyit, mint te. Miért kell mégis nekem mosnom-foznöm rád?" A szemrehányás nem őszinte. Nem itt van a baj. Erről a problémáról még bőségesen lesz szó, hiszen itt lépjük át az életforma és az egyéni reakciók határvonalát. Egy ősi, női funkcióról van szó, melyet minden nő szívesen vállal, ha... Itt kezdődnek megoldhatatlannak látszó konfliktusaink.

„Neked se legyen jobb!" Családromboló megoldási kísérlet a „Sok gond - kevés öröm" helyzetre A bemutatott életforma erősen kedvez ennek a játszma­ megoldásnak. A példában szereplő anya - ha nem is szélsősé­ gesen - de ezt a megoldást választotta. A szándék nem feltét­ lenül olyan agresszív, mint ahogyan a játszma elnevezése sugallja. De ha megfigyeljük a rossz hangulat provokálásának módját, észre kell vennünk ezt a mozgatórugót is. A sok terhet vállaló, sokat dolgozó ember mindig is hajla­ mos erkölcstelennek és felelőtlennek ítélni azt, aki nála több .örömet talál. Példa erre az a hagyományos ellenérzés, amelylyel a paraszti környezetben olvasni próbáló ember évszáza­ dokon keresztül szembetalálkozott. Ha minden dolgát elvé­ gezte már, akkor is ferde szemmel nézték, urizálónak tartot­ ták a könyvét bújó parasztgyereket. Emögött nemcsak az a félelem húzódott meg, hogy netán tanulni akar majd, tehát kevesebb munkás kéz lesz a család­ ban. Az olvasásban lelt örömét is irigyelték: „Én is minden­ nap addig dolgozom, míg össze nem esem a fáradtságtól. Ha van erőd olvasni, akkor használd az erődet hasznosabb dol­ gokra!"

A mosogatás, főzés, vendégvárás, leckeellenőrzés és vasalás között ide-oda szaladgáló családanyákban gyakran ébr^ed fel hasonló irigy érzés. De nemcsak irigységről van szó. Nemcsak arról, hogy „miért nem érzed ezt te is kötelességednek?" (értsd: „hogy lehetsz ennyire felelőtlen?").j\rróHs_5Zü_van, hogy a kényszeresen kötelességtudó ember nem képes más­ képp látni a valóságot: az ő szemében a feladatnak olyan hatalmas a parancsoló ereje, amely elől nem lehet kitérni. Nem egyszerűen mert erkölcstelen lenne, hanem mert objek­ tíve lehetetlen is. Ügy érzi, felvilágosításra szorul, aki nem így látja. Bizonyítja ezt az is, hogy gyerekeitől nem is annyira segítséget vár, mint azt, hogy átérezzék e szorító-nyomást. Az (óvodástól elvárja például, hogy átérezze bátyja intőjének súlyát. Szinte megrökönyödik, amikor a kislány „ezek után" képes derűs dolgokkal foglalkozni. A számtalan feladat elvégzése tehát nemcsak fárasztja, hanem egyben belső igényét is kielégíti. Aki nem tud elalud­ ni, míg valamennyi teendőjét el nem látta, az szigorú belső normájának tesz eleget. Igazi dühét ezért nem is az váltja ki, ha elmarad a segítség (hiszen kimerültségéért kárpótolja a belső megnyugvás, a jó lelkiismeret; haragját pedig - melyet „lusta" családtagjaival szemben érez - levezetheti korholással, saját áldozatszerepének fitogtatásával, rossz hangulat keltésével, örömök megvonásával). Az igazi feszültséget az okozza, ha valaki megpróbálja lebeszélni dolgai maradéktalan I ellátásáról. Ilyenkor ugyanis mégiscsak átsuhan az agyán, hogy lehet másképp is élni. Ezt a gondolatot pedig csak úgy hessegetheti el, ha megbélyegzi: „Hogy mondhatsz ilyet? Hogy képzeled?! 1 Én erre képtelen vagyok!" És védekezik: „Szaladna a lakás... \ mi lenne a gyerekekből... hogy néznétek ki? Nem lakhatunk putriban!" Ezek a mondatok igen sokat elárulnak leállíthatatlan munkavégzésének hátteréről; arról a félelemről, hogy min­ den leállna, ha lazítana. Mintha csakis a munka rettenetes sodra biztosítaná, hogy folytatjuk. Ha leállunk, talán soha többé nem indulna be a gépezet... 82 Munkakényszeréből fakad, hogy vendégségben például

azonnal segíteni kezd a háziasszonynak; ha rákényszerítenek egy társasági beszélgetést, közben horgol vagy köt (többsé­ gük ugyanis nő - a hasonló személyiségű férfiakról is hamaro­ san lesz szó); nyaralásnál szorong a tétlenségtől, sőt ha lehet, nem megy szabadságra; ha kórházba kerül, egész nap beteg­ társait szolgálja ki - ha ezt a lehetőséget is megvonják tőle (például mert nem kelhet föl), olyan levertség lesz úrrá rajta, mely alig különbözik a gyászoló ember depressziójától. Miért van az, hogy ezeknek az asszonyoknak a házassága olyan gyakran felbomlik? Ennek megértéséhez előbb el kell képzelnünk őt menyasszonyként. így némi támpontot kap­ hatunk ahhoz is, milyen típusú férfiakat vonz leginkább. Biztosra vehetjük, hogy mindig hibátlanul (ha nem is választékosan, de tisztán és vasaitan) öltözködve járt. Bármi munka került is útjába, azonnal hozzáállt. Szerelme egyik ajándékaként valószínűleg finomakat sütött és főzött, vőlegé­ nyétől pedig nemigen kért mást, mint a sütemény dicséretét és a gyors mosogatás ámuló elismerését. Apró dolgokban esetleg már ekkor is szigorú volt jövendő­ belijéhez, de az egyetlen fontos bemutatandó ekkor még saját dolgossága volt. Az örömnyújtás vágya elfedte, hogy már ekkor is önmagára kimért kötelességet teljesített („így kell kedvesnek lenni egy férfihez"). Az elkényeztetett vőlegény pedig - legalábbis ha férj lett belőle - nem jött rá, hogy amint családtag lesz, és nem vendég többé, tőle is ugyanezt a mun­ kalázat várják el. A lány habozás nélküli feladatvállalása, kemény tartása azt sugallta, hogy igazán „feleségnek való": dolgát olyan magabiztossággal tudja, hogy nincs mitől félni: képes lesz a házat tartam. Az a férfi, aki ilyen feleséget választ, nagyon nagy örömet kell hogy találjon ebben a „mi sem természete­ sebb!" rendben. Gyakran azért, mert a rend hiányzik életé­ ből. Törődésre és rendezett életre vágyik mindenekfelett. Úgy tűnik, menyasszonya garantálja ezt. Ha a fiú betegsé­ gekbe menekülő, partnereit gyakran cserélgető vagy más okból elhanyagoló anya mellett nőtt fel, érthető, hogy vakon elfogad bármit egy olyan társtól, aki végre biztonságot és rendet nyújt. Nem tesz szóvá tehát „apróságokat", ha valami 83

nem tetszik menyasszonyában, nem élezi ki a nézeteltérése­ ket, és nemigen figyel fel rá, ha szexuális együttléteik meny­ asszonya számára örömtelenek - „majd összehangolódnak". Ezek az anyai biztonság nélkül felnőtt fiúk gyakran hajla­ mosak az ivásra, hiszen az elhagyott gyerek helyzete legin­ kább részegen élhető át és játszható le mások számára is érthetően. De menyasszonyuk kedvéért - és védelme alatt többnyire abbahagyják az ivást. Az udvarlás boldog idősza­ kában (amikor tehát még nem várnak tőlük szinte semmit) azt mondják: „Látod, milyen jó vagyok, ha szeretsz és gon­ doskodsz rólam?" Egyvalamit azonban mindketten „elfelejtenek" kipróbál­ ni: mi lesz, ha ettől az aranyos kisgyerektől „anyja" majd elvárja, hogy „leckéit megírja"? Az elfogadó anyából egy csapásra követelő anya lesz, a hálás, mosolygós kisfiúból pedig komisz utcagyerek. A „főpróba" nem véletlenül ma­ radt el. Miért napolta el egyikük, és miért másikuk? A fiatalasszony - láttuk - saját dolgosságát tekintette leg­ főbb erényének. Ez az egyetlen magatartás, mellyel egyensú­ lyát fenn tudja tartani. Önbizalma gyenge, létjogosultságát állandóan bizonyítania kell önmaga előtt is: hasznot kell hajtania. Szorongása kivédésére elegendő lenne, ha ő maga buzgólkodna csak. De ahhoz, hogy mástól ne ugyanezt várja el, szembe kellene néznie magatartása okaival. Akkor azt mondhatná: „Én sajnos ilyen vagyok... egy percet sem tudok nyugton ülni." (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy vannak ilyen emberek is. De ők nem tartoznak ide, mivel éppen e felismerés révén kímélik meg családjukat a „Neked se legyen jobb!" játszmától. Egész nap családjuk körül ügyködnek, többnyire túlságosan bele is szólnak gyerekeik, férjeik életé­ be, de eközben nem érzik magukat mártírnak: örömet talál­ nak abban, amit csinálnak, büszkék rá, így nem is irigylik a többiektől sem jó közérzetüket. Sőt.) A „Neked se legyen jobb!"-at játszó feleség viszont éppen azzal lő túl a célon, hogy saját életmódját erkölcsi normává teszi. Amikor gyerekesen keveset vállaló társat talál, azonnal felébred benne a „hittérítői buzgalom": életcéljának tekinti, 84 hogy „embert faragjon abból a szegény fiúból". „Majd én

bebizonyítom, hogy csak szeretni kell és keményen fogni, akkor ő is olyan lesz, mint én." (Ez az életcél egyébként nem mindig megvalósíthatatlan. Ebből a szempontból sorsdöntő, hogy sikerül-e a gyerekesen függő férj számára annyi önálló területet szabadon hagyni, hogy érzelmileg felnőjön, és szem­ rehányások helyett dicséretet kaphasson. Amelyik asszony­ nak ez sikerül, az megmenekül a „Neked se legyen jobb!" csalá­ dot szétziláló következményeitől. Nem tudatos pedagógiai fogásokra van itt szükség, hanem arra a meggyőződésre, hogy létezik olyan terület, amelyhez „férjem ért jobban, nem en .) Térjünk vissza párválasztásukra. Mi indította a vőlegényt arra, hogy elhiggye (értsd: örök valóságként fogadja el) a házasság előtti idillt? Hogy ne próbálja ki, mennyi beleszólá­ sa lesz neki a családi élet tervezésébe és lebonyolításába? A naivság oka, hogy számára valóban idilli állapotról volt szó. Érzelmileg inkább igényli a biztonságot és elfogadást hasonlóan a gyerekhez -, mint a felnőttekre jellemző elisme­ rést vagy értékeinek* tiszteletben tartását. Ha követelnek tőle, becsapottnak érzi magát, és úgy is lázad, mint a gyerek: „rosszalkodással", „szófogadatlansággal". Korai tapasztalatai nyomán nem bízik a kapott szeretet őszinteségében, ezért állandóan próbára teszi azt: „Szeretsz-e így is? Megbocsátasz-e? Kibírod-e? Elviseled-e még ezt is tőlem?" Az alkohol jó segítség ebben a játszmában: „Nem tudom, mit csináltam, nem emlékszem, nem szándékosan tettem." Ajátszma folytatását pedig a bűnbánat teszi lehető­ vé: „Többé nem iszom, vedd el inkább a pénzem, küldjél kórházba!", vagyis legyél te a felnőtt, korlátozz! Az ilyen szereposztású családok előbb-utóbb elérkeznek ahhoz a ponthoz, ahol mindketten beismerik a csalódást. Többnyire az asszony kezdeményezi a válást. De egymáshoz való kötődésük a válással sem szűnik meg. Akár az együttélés helyreállításával próbálkoznak újra meg újra, akár kölcsönös Nem arra gondolok, ami egy emberéin általában érték, hanem ami számá­ ra érték (például egy becses szokás, tiszteletre méltó tulajdonság, fontos dolog, vonzó életforma stb.). 85

gyűlöletük véget nem érő levezetésével, megszabadulni nehe­ zen tudnak egymástól. Kudarcuknak van egy eddig csak futólag említett oldala is. Ez szexuális életükkel kapcsolatos, a probléma pedig az asszony lazítási képtelenségével és a férj „engem úgysem lehet szeretni" érzésével függ össze. A pszichológiai tapasztalat (és talán a hétköznapi logika is) azt bizonyítja, hogy cselekvés és fantázia egymással ellen­ tétes folyamatok. Amikor mozgunk, cselekszünk - a jelen le­ vő, külső valóságban élünk. Ha mozdulatlanok vagyunk, akkor - az észlelésen kívül persze - elsősorban a gondolkodás és a képzelet lép működésbe. Logikus tehát, hogy a soha meg nem álló ember keveset „fantáziál", önmagáról azt szokta mondani, hogy „fantáziaszegény". A valóságban inkább a fantáziák elfojtásáról van szó. Az örömteli szexuális élet egyik előfeltétele, hogy az izgal­ mat keltő szexuális fantáziák is megelevenedhessenek; hogy a cél nélküli oldottság állapota kialakulhasson. Az agyonfá­ radt feleség az „egész napi robot"-ra hivatkozva utasítja el férje esti közeledését. Pedig már maga a napirend is lazítási képtelensége miatt alakult ilyen feszessé. Az intim együttlét szintén azzal a veszéllyel jár, hogy el kellene engednie magát, esetleg átadni az irányítást (ez is félelmet kelt benne, hiszen passzivitással társul), és szabadon engedni fantáziáit. Mind­ ezek elől menekül, és így nagy valószínűséggel nem talál örömet a házaséletben. A házasélet elutasítása természetesen döntő sérelem az ingatag önbizalmú férj számára. A kapott üzenet így szól: „Úgysem jó, amit nyújtasz." - A következmény: „Akkor hiába is igyekeznék. Legyen legalább nekem jó." Az asszony tehát tagadja, hogy szexuális igényei lennének, a férj pedig elhiszi. A teljesség kedvéért meg kell említeni, hogy ez a fajta női magatartás nem mindig szolgálja a férj érzelmi igényeit. Vannak férfiak, akik nem gyerekes gyengeségük számára keresnek támaszt, amikor ilyen feleséget választanak. Szor­ galmának, kötelességtudásának ők is örülnek ugyan, de szá86 mukra a rend természetes, és nem hiányt pótíó. Ok egyszerű-

en nem figyelnek fel idejében az aránytévesztésre: hogy sok a hősiesség, kevés a vidámság. Lelki árnyalatokra kevéssé kifinomult, alapvetően egészséges férfiak ezek. Családjukért felnőtt módon megtesznek mindent, jó apák, de az állandó beleszólást, korholást, neheztelést nem tűrik. Ugyanígy jogo­ san tiltakoznak rendszeres szexuális elutasításuk miatt. A válást ők kezdeményezik - ők lépnek ki a „Neked se legyen jobb!" játszmából. Feleségük mártíromságát évtizedekig hall­ gatja majd a rokonság és a baráti kör. Gyerekeiket csak ritkán és megalázó óvatosság mellett láthatják. Feleségük iránt sajnálatot és még mindig némi szolidaritást éreznek, ezért nem képesek ugyanolyan indulattal beszélni volt házas­ társukról, mint ahogy ezt a „becsapott" feleség teszi. Még egy érdekesség: a válás után lányaik jobban ragasz­ kodnak hozzájuk, feltéve, hogy anyjuk nem zsarolja őket emiatt. Talán az örömtelen nőiesség modellje elől menekül­ nek ezek a kislányok örömöket megengedő apjukhoz.

„Szorítsuk a gyeplőt!" A „Neked se legyen jobb!" játszma párja: férfiak gyakorolják. Háttere hasonló: a leállíthatatlan tevékenykedés mögött ha­ sonló lazítási képtelenség és az „eseménytelen", intim helyze­ tektől való félelem áll. Miben különbözik szükségszerűen a „Neked se legyen jobb!"-tó\? Abban például, hogy a férfiak otthoni munkája jellegében is férfias, nem osztható ki egykönnyen nőkre, gyerekekre. A „Szorítsuk a gyeplőt!"-játékos robotolása ezért majdnem mindig magányos. Nem is azt várja, hogy munkájában segít senek, hanem hogy munka közben kiszolgálják, és hogy mun­ kájának rendeljenek alá minden egyebet - főleg pedig hogy ne költsék el a pénzt, amit keresett vagy munkájával megta­ karított. Ugyanezt a hősnek járó tiszteletet várja el akkor is, ha különmunkáját nem otthon, hanem például egy műhely­ ben végzi. A család dolgoztatására is van azért mód: mondjuk egy olyan ház építésénél, melynek legfeljebb nyersanyagaira futja 87

a család tőkéjéből, és minden munka a családra hárul. (Bará­ tok segítségéről nemcsak azért nem lehet szó, mert barátai nemigen vannak, hanem azért sem, mert vendégül látásuk „túl sokba kerülne", ha mégis akadna jelentkező a rokonság­ ból vagy a kollégák közül.) A „Szorítsuk a gyeplőt!"-játékos hajlamos rendszeresen olyan feladatokat tűzni maga elé, melyek minden erejét igénybe veszik. Ezek a túlméretezett vállalkozások teremtik meg egyben azt a lehetőséget is, hogy a családot „minden felesleges pénzkiadástól" eltiltsa. Tervei mindig kizsigerelőek, s ráadásul a megvalósításukban sincs öröm. A füvön nem szabad labdázni, mert „két hónapig ástam, gyomtalanítottam, hogy rendes legyen", a házban csak kézmosás után lehet bármihez nyúlni, mert a tapétán „meglátszik minden ujj­ nyom", a bútorokat csak a legnagyobb óvatossággal szabad használni, a kocsiba csak alapos lábtörlés után szabad be­ szállni. A mondanivaló: „Ilyen keserves az élet!" Az övé valóban az. Saját férfiasságáról, fellépéséről való képzete lesújtó. Fe­ szeng, ha beszélgetni kell, társasággal nem tud mit kezdeni. A férfiakkal való együttműködése sem zavartalan: nehezen viseli a könnyedebb munkastílus vagy életvitel látványát. Szüksége van rá, hogy senki-semmi ne cáfolja szenvedései jogosságát. Házaséletet - fáradtságra hivatkozva - ritkán él. A való­ ságban azonban (ugyanúgy, mint a „Neked se legyen jobb!" háziasszonyánál) fordított az összefüggés: potenciájával kap­ csolatban komoly aggályai vannak, és menekül a próbatétel elől. A próbatétel természetesen nem más, mint az oldott állapot elviselése. A férfias teljesítmény tehát nem véletlenül került át a munka területére - ott nem fél a bizonyítástól. Ebben segíti kegyetlen önszigora is. Mindig hibáüan munkát végez. Eb­ ből (is) fakad, hogy igazából senki más munkájával nem elégedett. „Szakmunkát" nem is bíz másra, de a görcsös erőfeszítést minden családtagtól elvárja. Ha a gyerek a várt­ nál eggyel rosszabb osztályzatot hoz, hosszan hallhat apja 88 verejtékes munkájáról és a becsületes ember helytállásáról.

Megbízható, lelkiismeretes, pontos, mert tökéletes szeretne lenni. Mástól is ezt várja. A kritikát rosszul tűri. Rendkívül alkalmazkodó, igénytelen feleséget választ. Mégis előfordul, hogy jó néhány, türelemmel viselt év után a feleség fellázad, vagy - még gyakrabban - lázítja a gyerekeket apjuk szigora ellen. Annak egyébként, hogy az ilyen férj megvonja feleségétől a pénzt, más oka is van, mint az anyagi szorítás puszta igénye. Ha felesége jól öltözne, valószínűleg hamar megtet­ szene valakinek. (Ettől a férj annak ellenére fél, hogy felesége gyakran sokkal rosszabb külsejű, mint ő maga. Ez is a bizton­ ságra törekvés egyik megnyilvánulása.) Ha válásra kerül a sor, nem ő kezdeményezi. Helytállási kényszere ugyanis kiterjed a családi életre is. Nehéz elválni tőle, mert vádak nehezen találhatók ellene. Jelleme kialaku­ lásában döntő tényező, hogy vagy szégyellnivalóan gyenge apa mellett nőtt fel, vagy apa nélkül. A megfelelő férfimodell hiányában alakult ennyire merevvé a férfiszerepről való el­ képzelése. A kifáradás, a tötikremenés nála ugyanúgy életideál lett, mint a „Neked se legyen jobb!" háziasszonyánál: a könnyedebb életet élőket ő is megbélyegzi, az örömöket kerüli, majd megveti, saját hasznosságát állandóan bizonyítania kell. Mindezek mögött itt is a nemi önértékelés zavara áll. A két játszma különbsége, hogy a férfi játékos („Szorítsuk a gyeplőt!") hajlamos az anyagi áldozatokra tenni a fő hang­ súlyt - az ő teljesítményideálja a vagyoni gyarapodást írja elő -, míg a női játékos („Neked se legyen jobb!") az ellenérték nélküli munkára - az ő célja a család gondozottsága. Mind­ kettő tulajdonképpen a normális férfi-, illetve női szerep önbüntető módon eltúlzott megvalósítása. A másik döntő eltérés a váláshoz való viszonyuk: az öröm­ ül tó-önkínzó női játékos azért válik, mert ezzel megnőnek terhei, az ugyanilyen férfi játékos pedig azért nem válik, mert azzal csökkennének terhei. Vagyis mindketten azt az utat vá­ lasztják, amelyen a maximális önterhelés a leginkább fenn­ tartható.

Az „örömtiltó" játszmák lépései Eric Berné, aki a felnőttjátszmák híres gyűjteményét kiad­ ta, „életjátszmáknak" nevezte az ilyenfajta együttélési csap­ dákat. Minden bemutatott játszmánál megkereste annak mondanivalóját (üzenetét) és érzelmi nyereségét. A „Keked se legyen jobb!" játszma üzenetét Beme talán így fogalmazta volna meg: a feleség azt állítja, hogy „Megszaka­ dok a sok munkába, ti mégsem éreztek hálát." - És amire törekszik: „Dolgozzunk megállás nélkül, akkor nem kell gon­ dolkodni saját életünkön. Minél több a gond, annál jobban lekötnek a tennivalók." Férje azt állítja, hogy „Megvan ben­ nem a jó szándék, de mit csináljak, ha gyenge vagyok?" - És amire gondol: „Engem úgysem szeret senki." Milyen lépésekkel érhető el ajátszma célja? Például azzal, hogy a feleség minden tennivaló láttán előbb ugrik fel helyé­ ről, mint a többiek. Ezzel rövid idő alatt rászoktatja férjét is, gyerekeit is, hogy átengedjék neki a munkát. De a másokért valójlolgozás másokon való ura^odáss^^rc^._Annyjra kézben akarja tartani a dolgokat annyira csak saját eljárá­ saiban bízik, hogy sosem mulasztja el, hogy tanácsot adjon, utasítson, helyreigazítsa mások munkáját, és előírja, mikor kell hozzálátniuk. Ez a leszoktató művelet. A tapasztalt család már tudja, hogy csak az időt kell húzni vagy tehetetlennek mutatkozni, és „anyu úgysem bírja ki, hogy ne vegye át". A nagyobb gyerek néha már meg is fogalmazza: „Ha neked úgysem jó, ahogy én csinálom, akkor csináld te!" Kimondatlanul ugyanez az érzés bujkál a férjben is, elsősorban a gyereknevelés kapcsán. Felesége nemcsak mindig előbb szaladt, ha a gyerek - például - sírva fakadt, hanem ki is vette apja kezéből a kicsit, ha ő próbálta vigasz­ talni. („Ilyenkor simogatni kell, nem csiklandozni! Tedd le, látod, hogy kapálózik, hiszen temiattad ütötte meg magát." Vagy egyszerűen: „Gyere ide anyukához, kicsi csillagom!" mintha egyedül ő jelenthetné a biztonságot.) Ez a magatartás szüli a pótolhataüanság családi közhitét. A férj hamar belenyugszik, hogy másodrangú szülő. Kénye90 lemszeretete is ezt diktálja, de sérelme ettől még nem kisebb.

Megtanulja, hogy ő itt jót nem tehet. Egyre későbben jár haza, egyre több otthoni feladat alól bújik ki. Személyiségétől függően vagy új partner után kutat (akitől több elismerést remél), vagy hivatali munkájába menekül (ez önállóságot és elismerést egyaránt biztosít), vagy férfitársa­ ságban szórakozik (ahol végre egyenrangú szerephez jut). Az első két megoldás felnőttesebb, érettebb személyiségre utal valószínű, hogy segítségükkel a férj megtalálja a keresett kárpótlást, és lesz elég ereje, hogy felmondja a játszmát. A férficsapat - mint életforma - viszont a gyerek- és kamasz­ kor maradványa: nem pótolja a családot. Olyasfajta bizton­ ságot nyújt, amilyenre a gyerek vágyik a szüleitől való foko­ zatos önállósodás idején. A fiúcsapat mindig is az otthonnal szembeni szabadság: otthon nélkül nincs értelme. Ezek a férfiak nemigen kezdeményeznek válást. Ök azok, akik dicstelen otthoni helyzetükért itallal kárpótolják magu­ kat (itallal megtámogatva erősebbnek érzik magukat). Ez lenne tehát az ellenjátékos első lépése a bizalmatlanság erősí­ tésére. Néha házasságuk első percétől gyakorolják ezt az „Elmegyek, de majd jövök" játszmát. És ahogy az anya tudja, hogy kisfia szakadt nadrágban, piszkosan és felhorzsolt térddel érkezik majd haza, úgy az ilyen feleség is tudja, hogy férje pénzét elköltve, részegen és kimerülten jön meg. Az, hogy a férj valóban az itt bemutatott lehetséges házas­ sági sérelmek vagy pedig korábbi, „magával hozott" sérelmei miatt választja-e ezt az utat, a válóperes bíró szemszögéből nézve talán nem mindegy. Pszichológiai szempontból azon­ ban tyúk-tojás kérdésnek tűnik. Hiszen bármelyikük kezdi is a játszmát, az, aki évekig folytatja és mélyíti, ugyanúgy érdekelt saját szerepe lejátszásában, végigélésében, mint a kezdőjátékos. És fordítva: akár az agyonfáradás felé haladó feleség, akár a menekülésre készülő férj (a „Szorítsuk a gyeplőt!"-né\ fordí­ tott szereposztásban) lép ki a játszmából, biztosra vehetjük, hogy megszabadult szerepe kényszerétől. A „Szorítsuk a gyeplőt!" szereposztása és taktikai lépései némileg eltérnek ettől. A család szétesésének itt azért kisebb a valószínűsége, mert a „szigorú férfi - alkalmazkodó nő"

párosítás természetesebb módon felel meg a nemi szerepek­ nek. Ezért van szükség kevesebb manőverre ajátszma folyta­ tásához (kevesebb fenyegetőzés, kevesebb fogadkozás, keve­ sebb lázadás stb.). Ugyanezért enged a helyzet többféle ki­ egészítő szerepet is a partner játékos - a feleség - számára: lehet alázatos, lehet mártír, lehet lázító és lehet nyíltan ellen­ szegülő - a játszma mégsem borul fel szükségszerűen, mert egyik magatartás sem teszi lehetetlenné a férj fogcsikorgató erőfeszítéseit és családfegyelmező munkáját. És még valami: a „Neked se legyen jobb!"- és a „Szorítsuk a gyeplőt!'"-játékos sohasem található meg ugyanabban a há­ zasságban. Mindkettőnek gyengébb partnerre van szüksége. Hasonlóan szigorú társ mellett ajátszma nem folytatható: a játékos emberfeletti erőfeszítéseit csakis egy „ellenszurkoló" jelenléte igazolhatja.

92

VI.

Az örömtiltó játszmák

A nálunk ma tipikusnak mondható életforma erősen csábít ezekre a játszmákra mint neurotikus megoldásokra. Az azon­ ban nem áll, hogy mindenki orvosi vagy pszichológusi segít­ ségre szorul, aki belesodródik ebbe az örvénybe. Ha így volna, értelmeden lenne szólni róluk a nem szakember olva­ sónak. Amiben ez a könyv segíthet, az nem terápia, hanem saját erőből végigjárható fejlődés, mely az önismereti igény foko­ zására épül. Az élet nehezítésére vagy akár tönkretevésére való belső késztetés lehet erősebb vagy gyengébb. A „kemény játéko­ sok" ritkán képesek önerejükből - terápiás segítség nélkül felhagyni játszmájukkal. Azok viszont, akik egy másfajta szereposztásban másféle életvitelre is alkalmasak lennének, némi erőfeszítés árán maguk is leállíthatják játszmájukat. Ehhez három dolog szükséges. Először: ismerniük kell azo­ kat a lépéseket és magatartáselemeket, melyekkel társaikból a jól ismert reakciót kiváltják. Másodszor: nagy önfegyelem­ mel le kell mondaniuk játszmát provokáló magatartásukról. Harmadszor: hosszú türelmi időt kell adniuk családjuknak ahhoz, hogy valóban elfogadják a magatartás-változást. Eközben számtalan külső játszmaprovokációnak kell ellen­ állniuk. Ahhoz, hogy valami megváltozzék bennünk, többnyire nem elég a belátás és az elhatározás. Az igazán személyisé­ günkhöz tartozó tulajdonság nemigen hagyja magát elhall­ gattatni: a szó használ a legkevésbé. Akár saját magunknak teszünk „szent fogadalmat", akár a másik embert fenyeget- 93

jük meg beígért változásunkkal, vagy valaki tanácsára pró­ bálunk átalakulni, a siker ritkán tartós. Azok a személyiségvonások ugyanis, amelyek a bemutatott játszmákat kialakulni engedik, erős belső - érzelmi - igényt elégítenek ki. Lehetővé teszik bizonyos, veszélyesnek érzett helyzet elkerülését (például az intimitásét), megnyugvást hoznak a lelkiismeret számára, távol tartják a változatossá­ got, a kalandot és minden rettegett bizonytalant. Érthető, hogy ilyen nagy erőkkel szemben a szó nem veszi fel a versenyt. De mi az, ami igen? Az ellentétes tapasztalat. Az, ha átéljük, hogy a félt helyzet kibírható, hogy az erőfeszí­ tések lazítása sem jár végzetes következménnyel; ha rádöbbe­ nünk a félelem - néhány - okára. És az a diadalmas érzés, hogy új magatartásunkhoz is találunk partnert: hogy a há­ zastárs is, a gyerekek is képesek olyan dolgokra, amit eddig kétségbe vontunk; hogy nem minden felelősség a miénk, nem minden probléma miránk vár. Aki képes eljutni ilyen élmé­ nyekhez, bőséges kárpótlást kap elhagyott - önkínzó - örö­ meiért. Ezekhez a játszmaoldó élményekhez nyújt megvalósí­ tási lehetőséget a most következő néhány helyzet. Mielőtt azonban elkezdenék ezeket az „edzéseket", ajánla­ tos a tervet elmesélni a családnak. Mégpedig saját elhatáro­ zásként, nem pedig fenyegetés gyanánt („Na, ezentúl majd meglátjátok!...") vagy szemrehányások közepette („Ha így folytatnám, tönkremennék"). Együttműködésüket, nem pe­ dig engedélyüket kérjük!

Nyugágyhelyzet Választhatnak igazi nyugágyat, kényelmes fotelt vagy egy leheveredésre alkalmas füves területet. Ebben a helyzetben két feltételnek kell teljesülnie: semmittevés és magány. A magány kettős hasznot hoz. Egyrészt gondolkodási lehetőséget nyújt, másrészt csökkenti a valószínűségét annak, hogy a család provokálóan munkát ajánljon fel. A semmittevés mintahely­ zetet teremt: felszínre engedi azt a feszültséget, amit a tétlen94 ség okoz minden örömtiltó játékosnál.

Üljön le tehát nyugodtan, ne riadjon meg, hogy gondola­ tai újra meg újra valamiféle tennivaló körül gyülekeznek. Igyekezzen felállás nélkül kibírni a kiszabott (kezdetben mondjuk félórányi) időt. Ha ez túlságosan nehezére esik, tegyen maga mellé papírt, ceruzát, és írja le a gondolatban felmerülő munkákat. Üldögélés közben nézegesse a felhőket, a fákat vagy az utcai forgalmat. Ha bárki megzavarná, ne higgyen a fülének. Hiszen hozzá vannak szokva, hogy ön azonnal rendelkezésre áll. Ne búj­ jon ki a tétlenség nehéz feladata alól, ne adja be derekát („Na ugye, hogy nem lehet itt tíz percet sem nyugton az ember!"). Gondoljon csak arra, milyen könnyen békén hagyják - pél­ dául a gyerekek, az anyós, a szomszédok stb. - házastársát, aki nem szoktatta ennyire magára őket. Ne higgye el, hogy valóban nem tudják megoldani, amiről panaszkodnak, vagy hogy halaszthatatlan lenne a dolog. „Most pihenek" - fogják meglepetve hallani, és nagyon sokszor kipróbálják majd, komolyan mondja-e. Ha ön indu­ latba (vagy akár csak mozgásba) jön, máris visszalépett a játszmába: hiszen velük foglalkozik, még ha haraggal is. De nyolc-tíz sikeres alkalom elegendő, hogy elfogadják a helyze­ tet. Nagyon fontos, hogy sikeres legyen a félórányi kikapcso­ lódás, mert ha a (volt?) játékos csak egyszer is hagyja magát kimozdítani székéből, hitele elvész - a családjoggal gondolja, hogy csak nagyobb erejű provokációra van szükség, és célt ér (például el kell törni, tönkre kell tenni valamit). A női játékosnak („Neked se legyen jobb!") ki kell bírnia

például, hogy férjének csak egy félórányi késéssel sikerül ágyba parancsolni a gyerekeket, vagy nem ad rájuk eléggé meleg pizsamát. Az is valószínű, hogy a gyerekek hajba kapnak, sírnak, rongálnak, rosszalkodnak. Ez is csak kísérlet arra, hogy visszacsalogassák korábban mindig és mindenben jelen lévő anyjukat. A férfi játékos („Szorítsuk a gyeplőt!") kísértésbe eshet, hogy átvegye feleségétől a villanyszámlással való megbeszélést, a szódavízkészítést vagy más, „sürgős" intéznivalót. A női játékost inkább hívják és nyafognak neki, a férfi játékost pedig azzal próbálja a család kimozdítani szokatlan 95

helyzetéből, hogy olyan munkába fognak, olyan tárgyakhoz nyúlnak, melyek eddig kizárólag a családfő kezelése alatt álltak. Ezeket a munkára csábító, beleszólásra kísértő esemé­ nyeket nem könnyű tétlenül elviselni. Az első lépés: kívül és ülve maradni. Ebből fakad a második „feladat": gondolja végig - esetleg írja is le -, milyen aggályok, félelmek születtek agyában, és hasznos következtetésekre bukkanhat. Például: „A gyerek biztosan elfelejti, hogy holnapra tornazsákot is kell vinnie." - Következtetés: „Ahhoz szoktattam, hogy én vagyok a fele­ lős iskolai dolgaiért." Vagy: „A feleségem nem tudja majd sértetlenül kihozni a garázsból a kocsit." - Következtetés: „Eddig mindig én végeztem az ügyességet igénylő feladato­ kat. Egyikünk sem tudja, vajon ő is képes lenne-e ezekre." Vagy: „A férjemnek fogalma sincs, mennyi cukorral szereti ö c s i a kakaót." - Következtetés: „Eddig azt hittem, csak én tudom teljesíteni a gyerekek kéréseit." stb. Minden hasonló gondolat megérdemli az elemzést. Nem lehet ugyanis megszabadulni a terhektől, ha nem azonosítjuk őket. Ezek a gondolatok jól mutatják, mely területeket uralt ön eddig. Más szavakkal: mi nyomta eddig kizárólag az ön vállát. Mindkét megfogalmazás igaz. Aki társa nélkül látja el, mondjuk a gyere­ kek nevelését, az „úr" ugyan a „birodalomban", de szolgája nincsen. Hatal­ ma és terhe egyaránt nagy. A játékos szívesen csökkentené terheit („Csinálj már te is valamit!"), de ha nem hajlandó hatalmából is átadni valamennyit, akkor egyértelmű, hogy nem segítőtársra, hanem szolgára vágyik. A szolga pedig hamar fellázad, megbízhatatlanná válik. Tipikus szolga­ szerző hadművelet például az, amikor a feleség elvárja, hogy férje részt vegyen a házimunkában vagy a gyerek gondozásában, de a munka minden lépését előírja számára. Ha viszont a döntési jogokból is átenged, már igazságtalan őt játékosnak nevezni.

Nyugágyból szemlélve a család boldogulását, kirajzolód­ nak a féltve őrzött „fennhatósági területek". Na de ettől a felismeréstől még senkinek sem könnyebb a szíve. Előbbutóbb azonban felbukkan egy kérdés, amely az első meg96 könnyebbülést hozhatja: „Mi baj történhet, ha nem vagyok

ott?" Fejünkben gyakran meglehetősen messzire vezető gon­ dolatsor születik. Hasznos dolog ezeket a válaszokat is felírni. Például: „Ha Kati elfelejti a tornazsákot bekészíteni..."

=> újra fekete pontot kap -» szégyellem; a tornatanár még inkább piszkálni fogja, pedig Kati már így is retteg tőle -* haragszom a tanárra, amiért csúfolja őt kövérsége miatt, de ezt Katinak nem mondhatom meg -+ sajnálom őt és tehetetlennek érzem magam; =• azt hiszik, gondatlan szülők vagyunk -* megszégyenítő, ha egy tanár velünk elégedetlen, olyan, mintha gyerek len­ nék stb. „Ha a feleségem ügyetlenkedik a kocsival..."

=*• megint szaladhatok a karosszérialakatoshoz, és otthagy­ hatok egy csomó pénzt -» minden következmény az én válla­ mat nyomja; =*• ijedtében még durvábban kezeli a pedálokat, és ez árt a kocsinak -» minden kárnál attól tartok, pótolhatatlan a veszteség, és ez szinte fáj; inkább busszal megy, semhogy neki kelljen kiállnia a kocsival -> anyósomék megint kisemmizettnek fogják kikiál­ tani a lányukat, bennem csak a rosszat látják meg, folyton bizonyítanom kell előttük -» nem szeretnek stb. „Ha a férjem nem tudja, mennyi cukorral szereti öcsi a kakaót..."

túlcukrozza, ö c s i pedig így nem issza meg, és nincs több tej itthon -* rossz érzés, hogy mindig mindenből kevés van itthon (miért?) =»• fáj a szívem, ha bármi elpocsékolódik; rossz érzés hallgatni a gyerek nyafogását, olyan, mintha mindig nekem kellene segítenem rajta; =*• a férjem türelmetlen lesz, ha öcsi finnyáskodik -» nem szeretem, ha veszekszik a gyerekkel -» az jut eszembe, hogy mindig ő győz, mert ő a „családfő" -+ magamat sem tudom megvédeni az erőszakosságától stb. Ezek a válaszok, a hozzájuk fűződő ezerféle érzelemmel, "elzik, hogy honnan várjuk a veszélyt. De ha magunkban tisztáztuk a legnagyobbnak vélt veszélyt, a védekező vagy támadó késztetés is csökken. Tessék kipróbálni. Hamarosan 97

kialakítható három csoport, melyekbe a fenyegető tennivalók sorolhatók: 1. Nem az én dolgom: ő (ők) majd elintézi (k). Ha nem megy simán a dolog, következményét akkor is kibírom. 2. Meg kell beszélnünk: úgy emlékszem, ezt még soha sem magyaráztam el, sosem mutattam meg - tisztességgel át kell adni a „receptet". Ez a kategória kezdetben sok jó ürügyet elfedhet: bizal­ matlanságot, beleszólási vágyat, túlzott féltést. De ha Ön tartja magát ahhoz az elvhez, hogy átmeneti beavatkozása tényleg a munka átadását szolgálja, akkor nincs veszély. Jó néhány feladat viszont joggal kerül ebbe a csoportba. Ha a „Szorítsuk a gyeplőt!"-játékos, elhatározza például, hogy felesé­ gét felszabadítja az autóvezető-tanonc szerepéből („Nyugod­ tan álljon ki ő a kocsival, lassacskán majd megtanulja..."), és ezzel - természetesen - rábízza az esetleg keletkezett kár javíttatását is, egyszer feltétlenül el kell magyaráznia, hogyan töltse ki a CASCÓ-űrlapot, és meg kell adnia a karosszériala­ katos címét is. 3. Maradjon az én dolgom: „mert ez így természetes, mert én vagyok a családban a nő/a férfi; mert ehhez én értek jobban; mert ekkora gyereknek minden szülő segít még, én is megtehetem stb." Valószínűleg ebbe a csoportba is belekerülnek kezdetben olyan tennivalók, amelyeket inkább a féltés, mint a szükség ír elő, de lassanként - ahogy nő az önismeret, a belátás - ezek is megszűnhetnek. A nyugágyhelyzet sikeres gyakorlásából tehát háromféle tapasztalat születhet: - A család elfogadja ö n t a „nyugágyban"; nem zaklatják már közben szüntelen kérdéseikkel-kéréseikkel, kihívó ügyetlenkedéssel, bosszantásokkal. - ön - talán életében először - rendszeresen kibír egy-egy órai tétlenséget, vagyis megbarátkozik önmagával mint „hasznot éppen nem hozó" lénnyel is. - Felismerte a régi szereposztás néhány okát, mozgatórugó­ ját és saját részességét ebben. 98 Ezután érdemes megbarátkozni egy nehezebb helyzettel.

A közös pihenés Az örömtiltó játékosok számára ez a helyzet is teljesen ismeretlen. Eddig nyaralás közben is csak sürögtek-forogtak, igazgatták a gyerekeket, csónakot szereltek, főztek stb. A közös pihenés tehát ugyanolyan mértékben újdonság a számukra, mint a magányos pihenés. A nagy próbatétel itt nem más, mint az irányító szerep visszautasítása. Ki kell bírni például, hogy a gyerek nem a legrövidebb úton jut el egy-egy játék vagy feladat „megoldásához" (többször leborul az épített kockatorony, sok próbálkozásba telik, míg összeáll egy kirakós kép stb.). Javaslat- és igazságtevés nélkül végig kell hallgatni vitáját testvérével. El kell tűrni, hogy a másik szülő szigorúbb vagy enyhébb mércét állít, de ha ön valóban eljutott már a felismerésig, hogy „Nem minden az én dol­ gom", hamarosan változik a család is. Vitáik egyre kevésbé önnek szóló üzenetek. Több gyerekjátszma is értelmét veszti: azzal a szülővel, aki képes kívül maradni a nem rá tartozó helyzeteken, többé nem lehet „Melyikőtök az erősebb?"-et, „Nem is én voltam!"-ot vagy „Én nem tudok..."-ot játszani! Ezek a játszmák - mint láttuk az előző fejezetekben - a szülő feltétlen beavatkozására épülnek. A Közös pihenés célja az a tapasztalat, hogy „nincs nagy baj, ha valamit nem én szabályozok; sőt az is kibírható, ha senki sem szabályoz. A többiek kapcsolatáért, boldogulásáért nem elsősorban én vagyok a felelős." Ezt a belső érzést persze senki sem képes minden helyzetben átélni. És nem is kell. A cél csupán a mértéktelen beavatkozás megszüntetése. Nagy fej­ lődéstjelent, ha ön már kibírja, hogy a gyereknéhány hibás számítással vigye be az iskolába a füzetét; ha fiára már nem szól rá, amikor a játszótéren meg akar küzdeni az igazáért; ha lányát elengedi olyan ruha-összeállításban, ami csak neki tetszik; ha az eltört bögrét már felsöpörted a gyerekkel, és nem bünteti érte. Ebben a fejlődésben komoly segítő lehet Gordon módszere, aki az énközlésekkel arra tanít, hogyan fogalmazhatjuk meg saját érzéseinket: mi az, ami zavar, mitől félek, mit érzek 99

felháborítónak, mi miatt szégyenkezem. Ha önmagunk előtt már vállaltuk ezeket az érzéseket, könnyebb lesz elmondani őket gyerekeinknek, házastársunknak, barátainknak. Azjinközlés hozzásegíti ahhoz, hogy hangunkban., már kevesebb legyen a harag vagy a pánik, de több a megértéskérés. A környezefezt valóban nagyobb megértéssel fogadja.

Egy kis függetlenség Ez a helyzet már igazán „haladóknak" való. De aki végig­ csinálta és családjával elfogadtatta a nyugágyhelyzetet, ki­ bírta a közös pihenést, és tapasztalta saját nélkülözhetőségét, bátran nekivághat ennek a helyzetnek is. Itt persze nemcsak a hagyományos előítéletekkel és a család gyaná"kvoi idegenke­ désével kell számolni, hanem saját félelmeivel is (Mit kezdjek magammal?). Hátpróbálja meg: szervezzen olyan programot saját maga számára, amely örömet okoz. Ez lehet egy olyan rokon meg­ látogatása, akinek a család többi tagjához nem sok köze van, de „én tulajdonképpen szeretem... nem is tudom, miért nem jártam nála, amióta férjhez mentem/megnősültem..." Hívja fel régi, kedvenc osztálytársát, és töltsön nála egy estét vagy délutánt. Iratkozzon be egy olyan klubba vagy tanfolyamra, ahol eddig titkolt hobbiját kitanulhatja. Menjen el egy­ szer munka után ruhát, hanglemezt, barkácsfelszerelést vásá­ rolni magának. Tegyen félre magának „zsebpénzt" - bármi­ lyen keveset, de rendszeresen. Uram bocsa', menjen el mozi­ ba valakivel, aki nem családtag, hanem barát. Itt persze annak a legnehezebb a dolga, akinek házastársa féltékeny minden házon kívül töltött percre. De a legféltékenyebb természetű társ is, ha szeretetet tapasztal, meggyőzhető, hogy nem „ellene megy a játék". Az, hogy nem vagyok, pótolhatadan, kezdetben félelemér­ zést kelthet. Később már megkönnyebbüléssel jár. A családot nem az tartja egybe, hogy közös a börtönük, hanem hogy szívesen jönnek haza - egymáshoz.

VII.

„Nyúlcipő"

Családromboló megoldási kísérlet az együttélés feszültségeire A házasságok felbontása világszerte, de különösen Magyarországon népbetegség, kortünet. Társadalomtudó­ sok, szociológusok, pszichológusok gyűjtik az adatokat, kere­ sik az összefüggéseket. Köztudomású, hogy a nők gazdasági és egzisztenciális egyenjogúsodása komoly szerepet tölt be a válások ilyen nagyarányú elterjedésében. Nem egy elvált asszony meg is fogalmazza: „Mire volt jó nekem egyáltalán ez a férfi?!", sőt: „Mire jó egyáltalán a férfi?" A csalódott férfiak érdekes módon nem annyira a házasság intézményét kérdőjelezik meg, inkább az adott kapcsolat jogosultságát. Mik az egyik nem terhei és örömei a házasságban és mik a másikéi? Erre a kérdésre a legtipikusabb válástörténetek adják meg a választ - azok, amelyeket joggal nevezhetünk válási játszmáknak. De nézzük meg előbb a házasság szétesé­ sének lehetséges háttereit. Sokféle válás létezik. Van olyan kapcsolat, melyet lassú távolodás után egyik fél sem kíván folytatni: a helyzet mind­ kettőjük számára egyértelmű. Nem a háborúskodás eszköze vagy ideológiája, hogy „Én még jobban örülök, hogy megsza­ badultam tőled!" Mindketten érettnek érzik házasságukat a befejezésre, nincsenek visszatartott indulataik. Van olyan ideiglenes válás (értsd: különválás), amelyet a kapcsolatból kilépő fél nem szán véglegesnek. Kalandra, új érzelmi ingerekre vágyik, és ha állandó társának sértettsége nem akadályozza meg, vissza is tér a régi kapcsolatba. (Ez

101

egyébként szintén lehet egyfajta játszma, de ebbe az irányba most nem kalandozunk el.) Léteznek olyan válások is, ahol kiderül, hogy - például a túlságosan korai házasságkötés miatt - párválasztási tévedés­ ről van szó: az egyik fél kinőtte a másikat, vagy akár mindket­ ten eljutottak ahhoz a felismeréshez, hogy tulajdonképpen más típusú társra van szükségük. Ezeket nem nevezhetjük válási, játszmáknak". A játszma lényegéhez ugyanis hozzátartozik, hogy csak lecsapolja, de nem oldja meg a feszültségeket: minden újabb fordulóban, szinte bármely új partnerrel újra felszínre bukkannak. A vá­ lás akkor jelzi a kapcsolat természetes végét, ha végig is élték, el is intézték feszültségeiket; ha őszintén - nemcsak jogilag megegyezésen alapul. Az egymás iránti érzelmek, pozitívak és negatívak egyaránt, elhaltak. A kapcsolat azonban csak megszakad, de nemjéLvjget, ha kizárólag az egyik fél tekinti befejezettnek, vagy ha egyikük sem oldotta fel magában a házasság feszültségeit: érzelmeik elintézetlenek. Ilyen kapcsolatbefejezési mód a „Nyúlcipő" is. Lényege, hogy az egyik fél dönt, és menekülésszerűen fut el házastársától. Ez a válás szakítás és nem leválás jellegű. A kapcsolatból kilépő fél hirtelen telítődik, és felmondja a szerződést. Elköltözik vagy elköltözési határidőt szab. Az együttélés feszültsége olyan nagy, hogy a játékos egyetlen perc haladékot sem ad a kapcsolatnak. Nem néz hátra, leg­ szívesebben elfelejtené hajdani pozitív érzelmeit. Mikor játszma a „Nyúlcipő"? Akkor - és csak akkor -, ha kimeríti a játszma ismert kritériumait: ha a nyúlcipőhelyzet bizonyos szabályokat követő lépések nyomán következik be, ha sztereotipen ismétlődik egy ember életében - akár hivata­ losan szentesített válások formájában, akár mint jellemző kapcsolatlezárási forma -, ha a >J{yúlcip6"-h.öz vezető helyze­ tet a játékos ismételten előidézi, ha még mindig ettől a megol­ dástól reméli a legnagyobb érzelmi nyereséget stb. \ A nyúlcipőt felvevő játékos önvédelmi ereje mindig kicsi: kapcsolatai kezdetén - a kapott szeretetért cserébe - szinte feltétel nélkül alkalmazkodik partnere életformájához, élet102 felfogásához. A kezdetben véletlennek tűnő összezördüléseket

csupán tűrőképességének pillanatnyi csökkenése teszi lehető­ vé - egyszer csak sérelmez olyan dolgokat, amelyeket eddig eltűrt. De amint indulatai csökkennek, a vádakat vissza is vonja, vagy más módon simítja el a vitát. Kifogásait érvény­ teleníti tehát, amint feszültsége csökken. Társa kezdetben egyáltalán nem érti a helyzetet: úgy tün­ teti fel, mintha véletlen, egyszeri eseményekről lenne szó, amit házastársa „felfúj". Hosszú ideig tapasztalhatja is, hogy az ellene felhozott vádakat rendszeresen visszavonják. Ezek­ ről az összezördülésekről „békeidőben" nem is beszélnek, mígnem újra előáll egy hasonló helyzet: az alkalmazkodó fél ismét nagy indulataitól megtámogatva adja elő sérelmeit, az erősebb, „szabályadó" fél pedig sorra vonultatja fel ésszerű érveit saját védelmében, sokáig sikerrel. A viták egyre ismerősebbek lesznek mindkettőjük számára, az eddig alkalmazkodó fél egyre kisebb jelentőségű dolgokat is sérelmez, az erősebb fél egyre gyakrabban bélyegzi meg társát az „ideggyengeség" vagy „jellemgyengeség" vádjával - aszerint, hogy az például kiabálással vagy otthonról való kimaradással torolja-e meg sérelmeit. Amíg a kapcsolat tart, nem születik megegyezés, hiszen minden nézeteltérést heves indulatok hoznak felszínre, és az indulatokkal együtt elsülylyed a konfliktus is: a vádak így nem hitelesek. Egyikük sem fogalmazza meg, mit vár és mit nyújt. Nincs következtetés, nincs irányadó szabály. Semmi sem változik, csak érzékeny­ ségük nő az alapkonfliktus iránt, közérzetük pedig fokozato­ san romlik. Ha a nyúlcipő a feleségé lesz, az ő sérelme leggyakrabban így hangzik: „Én minden percemet a családnak szentelem, ő meg éli az életét." Ha a férj készül menekülésre, ilyenfor­ mán szokta összegezni panaszát: „Semmilyen örömet nem enged házon kívül, az is bűn, ha túlórázom, ha a szüleimhez megyek..." Vagyis mindkét nembeli menekülő fogolynak érzi piagát ebben a kapcsolatban. Jogaiért képtelen megküzdeni, igényeit indulat nélkül megfogalmazni nem tudja, és általá­ ban a végső döntést is csak a másik távollétében meri meg­ hozni: beadtam a válókeresetet, hazaköltöztem a szüleimhez, 103 kizártalak a lakásból stb.

A kapcsolatot tehát az eddig alkalmazkodó fél önkényesen felszámolja: megszabadul a nyomasztó kapcsolattól. Már­ mint ettől a nyomasztó kapcsolattól. Mert vajon nem rejt-e hasonló csapdát a következő kapcsolat vagy a gyerekekkel vállalt magány is egy olyan ember számára, aki saját igényeit mindaddig nem képes megfogalmazni és elfogadtatni kör­ nyezetével, amíg önfegyelme csak tart? Növekszik-e önvédelmi ereje attól, hogy búcsút vesz vala­ kitől, akivel szemben alulmaradt? Az ilyen válások után ritkán fogalmazódik meg bármiféle tanulság. „Nincs is min gondolkodni, ő [a másik] tehet mindenről." Ami sérelmet ő [a másik] okozott, az „megbocsáthatatlan", amit ő [a másik] szenvedett el, az viszont „logikus következménye saját hibái­ nak". Ügyesen csoportosítva a tényeket, minden felelősség a másikra hárítható. Gyakran van is mit áthárítani rá. De hogy hogyan alakulhatott ki egy ilyen helyzet, arról a nyúlcipőben elfutó, csalódott ember ritkán gondolkodik. Ha mégis megfo­ galmaz valamiféle tanulságot, az általában nem több, mint hogy „minden férfi ilyen", „minden nő ilyen". S ha így van, akkor végképp nincs értelme gondolkodni azon, mennyiben járult hozzá a kapcsolat kudarcához ő maga.

Ami a Nyúlcipő mögött van... „Mi vagyunk a becsapott szülők nemzedéke" - mondta nemrég egy fiatal apa, házassági kudarcát mesélve, és tudta, hogy felesége joggal állíthatná ugyanezt. Mert ha egy nemze­ déket kétértelmű helyzetek kísérnek útján, az egyformán sújtja mindkét nemet. Korábban csak arról lehetett hallani-olvasni, mennyire agyonfáradtak az egyedül maradt anyák. Három ember te­ endőit végzik: dolgoznak a munkahelyükön, ellátják anyai kötelességeiket, beleértve egy teljes háztartás vezetését, és megpróbálják pótolni az apát. Az elmúlt években már néhány férfi is kimerészkedett a nyilvánosság elé nemtársai érzelmi igényeit hirdetve - ami 104

igazi bátor tett, hiszen a korábbi idők férfiideálja legfeljebb családszerető lehetett, de családkövetelő nem. A magányossá vált nők veszteségei kézzelfoghatóbbak: több a munkájuk, kevesebb a szabadidejük, kisebb a moz­ gásszabadságuk, és alig van lehetőségük új partner felkutatá­ sára. Ezek jól mérhető, statisztikai táblázatokba rendezhető tények. De ki mert volna tíz évvel ezelőtt arról beszélni, milyen kilátások állnak egy olyan negyvenéves férfi előtt, aki a páros hétvégeken első házasságából származó gyerekeit láthatja vendégül albérleti szobájában, a páratlan hétvége­ ken pedig második házasságában született - ma már mond­ juk óvodás - gyerekét viheti a nagymamához? Mit kezdhet ő a volt feleségekénél nagyobb mozgásszabadságával és sze­ xuális szabadságával? Hogyan töltheti ő hétköznapjait? Hogy ne fenyegesse újabb kudarc, most már gondosan úgy választja meg partnereit, hogy szóba se jöhessen a kapcsolat véglegesítése: saját színvonalán aluli vagy „foglalt" asszonyo­ kat keres. így érzi magát bebiztosítva. Es végképp magányo­ san. A sértett feleségek és barátnőik válasza egyszerű: viselke­ dett volna rendesen, most nem kellene albérletben kuksolnia! Nős barátai viszont vigasztalják: legyen boldog, hogy nem kell minden percéről elszámolnia valakinek. Az elvált férfi mindkét véleményt hamisnak-hazugnak érzi. Nem tudott együtt élni senkivel, és most nem tud egyedül élni. Az elvált feleségek élete hasonló zsákutcává alakulhat: együtt élni nem tudtak, egyedül élni szintén nem tudnak. Amíg gyerekeik gyerekek, életüknek mégis átérezhető célja van, létük életbevágóan fontos, van kihez szólniuk, van kit szeretniük, van kivel veszekedniük. De elég kárpótlás-e mindez az érzelmi és szexuális magányért, a rengeteg felelős­ ségért és munkáért, amit vállalniuk kell? ... És amint a gyerekek felnőnek, még az a kevés jó érzés is elszáll, amit a korábbi fontosság adott. A válások okait egy kézen meg lehet számolni. A feleségek legtipikusabb sérelme, hogy magukra maradtak a család és a gyerekek összes gondjával; hogy nem bírtak többet dolgoz­ ni és elnézni, hogy társuk annyival könnyebben él... A férfiak 105

azt sérelmezik leggyakrabban, hogy megszűnt minden külső szabadságuk, a családon belül pedig másodhegedűssé váltak; mindig a gyerekekről és a munkákról volt szó, őrájuk nem maradt idő, az asszony szexuális elutasítással fejezte ki sér­ tettségét stb. A vádak eddig még pontosan megegyeznek a ,JVeked se legyen jobb!" játszma alapsérelmeivel. De ezt a sort a nők egyre gyakrabban megtoldják azzal, hogy saját szakmai-szel­ lemi ambíciójukhoz sem kaptak férjüktől segítséget és megér­ tést; a férfiak pedig azzal, hogy a rengeteg családi kötelezett­ ség lehetetlenné tette, hogy „úgy éljen, mint más férfi, mint más szakmabeli, mint más fiatal..." Vagyis mit vetnek egymás szemére? Hogy munkám van, saját céljaim vannak, a család nemcsak az enyém, én nem­ csak a családé vagyok... Ez már jóval összetettebb kép, mint a „Neked se legyen jobb!" játszma alapképlete. És sokkal több családot érint. Mit vár a családtól és mit nyújt a családnak férfi és nő? Kinek kell a család? És mire kell? A nőt természetes nemi ösztönei a család testi-lelki gondo­ zása (etetése, tisztán tartása, gondjainak enyhítése, örömei­ nek meghallgatása) felé hajtják. A férfi ösztönösen a család és külvilág közti kapocs szerepére vállalkozik, miközben a családot tekinti élete „origó"-jának, ahová állandóan vissza­ tér, amint megszerezte a család számára szükséges javakat, kivédte a fenyegető veszélyeket, megvívta harcait, elszenved­ te kudarcait, learatta győzelmeit. Ezek a tevékenységek elégítik ki nemi megvalósulásunk ösztönös vágyát. Hogy mindkét nem e felé törekszik, azt a házasságok, szerelmi kapcsolatok kezdő szakasza bizonyítja. A nemi önmegvalósuláson belül minden kapcsolat kibír bizo­ nyos hézagokat: például azt, ha a családanya nem jól „eteti" a családot (nem szeret főzni; akkor érzi jól magát, ha őelé teszik az ételt, mint gyerekkorában saját anyja tette), de jól „takargat" és jól „simítja" a konfliktusokat; vagy azt, ha a férfi suta ugyan a családot körülölelő kapcsolatok irányításá­ ban, de bensőségesen a családhoz tartozik, és nagy gonddal látja el őket anyagilag vagy más, külső biztonságot adó

106

Javakkal" (stabil nagycsaládi háttér, tekintélyes társadalmi rang, megbízhatóan állandó munkavégzés stb.). A nemi önmegvalósításon túl a házastársaknak mindig is voltak egyéb ambíciói is. Ezek ugyanúgy jelenthettek a csa­ lád számára bámulatra méltó adományt, érdekes (vagy „vic­ ces") színfoltot, de akár pokollal felérő állandó viaskodást is. Ha a családapa mindennapi munkáján túl elvállalta a falu bírájának szerepét, ez ugyanúgy kiválthatott a családjából tiszteletet, mint „ismert fontoskodása" újabb jelének elnéző tudomásulvételét, de akár állandó, gyűlölködő vitát is arról, hogy „megmondtam már, hogy a házam nem átjáróház". Hasonlóképpen a család - a férj, az anyós, a gyerekek, a sógorok - értékrendjétől és toleranciájától függött, hogyan fogadták, ha a családanya elvállalta a falu (a környék) öreg betegeinek rendszeres gondozását, a templom takarítását agy az árvák ebédeltetését. Gyakran meg kellett vívni a harcot ezeknek az ambíciók­ nak a megvalósításáért, de végül is volt választási lehetőség: vagy sikerült elhallgattatni a család ellenérzéseit, vagy vereség esetén - le lehetett mondani ezekről az ambíciókról. Van-e lehetőség ma választásra? Lehet-e ma lemondani a család „önző" érdekeit sértő ambíciókról? Vagy lehet-e el­ hallgattatni a családot önvédelmi beszéde közben anélkül, hogy széthullással fenyegetne? A válások többsége tanúsítja, hogy nem. Ha a nő érzi magát (= nőiségét) kizsákmányolva, „világi" dolgaiban pedig megcsúfolva, magára hagyva, többnyire szívesebben választja a hősi magányt és a kettős helytállást egyedül, semhogy naponta kelljen végignéznie férje nagyobb szabadságát j o b b örömfelvevő képességét, ke­ vesebb bűntudatát elvégzetten munkái miatt stb. Ha a férfi "rzi magát becsapottnak, leggyakrabban férfias teljesítméyeinek, pénzkereső képességének alábecsülése, illetve társa­ dalmikapcsolat-igényének, szakmai ambíciójának el nem foadása a döntő sérelme. És az, hogy mindezek helyett több vagy számára éppenséggel elviselhetetlenül sok - családi ötelezettséget, kötöttséget varrnak a nyakába. Józan ésszel felfogható, hogy az otthon fenntartására, ütt tartására nem elég egy fél ember: a feleség munka 107

mellett megmaradó energiája, érdeklődése és ideje. Az éssze­ rűség megkívánja, hogy a férfi is adja át a családnak energiái, érdeklődése és ideje „megmaradó felét". Józan ésszel az is belátható, hogy a nők nemcsak pénzt keresni - tehát szükség­ ből -járnak el dolgozni, hanem azért is, mert évszázadunk bebizonyította, hogy a nő is képes olyan jellegű teljesítmé­ nyekre, mint a férfi. És mivel a férfiteljesítménynek mindig is nagyobb volt a társadalmi megbecsültsége, így a szükséges és a lehetséges mellé társult a vágyott is: dolgozni akarok, részt akarok kapni azokból az élményekből, melyek a nagyvilágban zajlanak, sikerre, elismerésre vágyom. Belátható, elfogadható. Csak éppen nem megy. Nem megy azok között a keretek között, ahogyan a családok hagyomá­ nyosan éltek, és illúzióik szerint élni akarnak. A vasalót pótolhatja a gyűrhetetlen ing, az üres lakásba hazaérkező gyerek számára még halovány anyapótlék a kikészített hideg vacsora vagy a megszólaló telefon. De mi pótolja a nő számá­ ra azt az élményt, hogy nem lehet „testközelben" a családnak jutó ennivalókkal, ruháikkal, napi hazatérésükkel vagy a gyerek első „r" hangjával? Talán a „mégis minden úgyahogy megvan" érzése. A férfikéz ügyességét buzgón és fölényesen pótolja a nagy­ ipari technika, de mivel pótolja a férfi a tárgyi világ fölött elvesztett uralmát? És a régebben ezzel szerzett családi fon­ tosságát? Talán és legfeljebb egy autóval. De amikor a „Hallgasd meg, mi történt ma velem!" hely­ zet rendszeresen elmarad, mert „Nekem is épp elég bosszúsá­ gom volt ma" vagy ,Jó, de siess, mert mindjárt el kell men­ nem" - ezért semmiféle nagy jövedelem, szakmai siker vagy hatékony életvezetés nem kárpótol. Valakinek otthon kell lennie, valakihez kell hogy hazamehessünk, valaki kell hogy örüljön a sikereinknek - aki vár, akinek ez a jó, aki kibírja, akinek ez az igazi feladat. Valaki örüljön annak, hogy otthon várjuk, valakinek legyen a napi állandóság a megnyugtató, valaki érezze, hogy itt van itthon - legyen valaki, aki nem tudja előteremteni, megcsinálni, amit én, akinek arra van szüksége, amit én nyújtok, és aki azt adja, amit én nem tudok 108 adni.

Ki nyújtja és ki kapja mindezt? Kevesen. Mert szerepeink összekuszálódtak. Életformánk akadályozza, hogy elmélyed­ jünk egyik szerepünkben; folyton kirángat, noszogat és csá­ bít: csinálj mást is, csinálhatnál mást is! A mosogatás vagy pénzkeresés szintjén elfogadjuk, hogy bajtársak vagyunk, de értetlenül állunk egymással szemben, amikor örömmel jöttünk: „Én csináltam neked!", „Én hoz­ tam neked!" - és a válasz nem az ezeréves „De jókat tudsz csinálni!", „De jó sokat tudsz hozni!", hanem valami ilyesmi: „Én is csináltam már ilyet!", „Én is hoztam valamennyit!" Itt már versenytársak vagyunk, bizonyítási kényszerrel, mé ricskéléssel. Versenytársak, sőt ellenfelek. A családot tartani nőnek, férfinak csak kötelessége már, de nem hivatása. Kinek kell egyáltalán a család? Érzelmi letéte­ ményesként senkinek, háttérként viszont mindkét nem igény­ li. De ki legyen akkor az érzelmi letéteményes és a háttér, ha mindketten a másiktól várják ezt? A másiktól. Hiszen ha a nő ugyanúgy gondokkal és tervek­ kel megpakolva tér haza, miért ne kellene neki ugyanaz a kikapcsolódási idő, ugyanolyan meghallgató-elnéző-tisztelő társ, ugyanolyan együttérző szurkolás és meleg bableves, mint bármelyik férfinak? Ha a férfi ugyanolyan gyakran öltözteti kisfiát, mint bármelyik anya, miért kellene fenntar­ tás nélkül elfogadnia és csodálnia felesége gyerekgondozási szokásait? Ha a nő ugyanúgy el tudja tartani gyerekeit, mint bármely férfi, miért csodálná férje pénzteremtő erejét? Ha a férfi ugyanúgy tud főzni, mosni, takarítani, miért érezné pótolhatatlannak felesége női ügyességét? A mai házasságok alapélménye, hogy „nem vagyok pótol­ hatatlan: felcserélhető vagy elhagyható tényező vagyok". Boldogtalanságunk forrása, hogy ez csak egzisztenciálisan igaz, érzelmileg nem. Társ kell, állandó társ. De ki vállalko­ zik rá?

109

VIII.

Zsákutcák és kivezető utak

A játszma sűrítménye és iskolapéldája azoknak a mecha­ nizmusoknak, amelyekkel a pszichés egyensúlyt veszélyeztető hatásokat általában kivédjük. A játszma valami nagyon jel­ lemzőt mond el az emberi pszichikumról - arról például, hogy mennyi kínt vállalunk, csak hogy elmenekülhessünk régi, rögzült félelmeink tárgya elől; hogy milyen sokszor hajlandók vagyunk nekimenni ugyanannak a betonfalnak, mert ragaszkodunk régi feltevésünkhöz, hogy papírból van; hogy milyen makacsul hisszük, hogy ami nekünk jó, az jó neki is, és ami nekünk rossz, az neki sem lehet kellemes; hogy mennyire „fölösleges" és mellőzött dolog a tudatosság az érzelmi igények kielégítésénél: a vágyak, törekvések, félelmek „tudtunk nélkül" is célt érnek. Mindez az önvédelmet és önmegvalósítást szolgálja - egé­ szen hétköznapi értelemben. Gyakran a legszebb emberi teljesítmény és a legjobb emberi tartás is ilyen belső vezérlés eredménye. Megbízható rendszer ez. Baj csak akkor van, ha ez az önvédő-önmegvalósító rend­ szer „leteperi" az ésszerűséget, és a tudatos én nem képes egyezségre jutni vele. Ezek az ütközések ugyanúgy megbete­ gíthetik a pszichikumot, mint a testet, a társas kapcsolatokat, mint az egyéni sorsot. Ma egyre többen keresik fel a pszicho­ lógusokat, ha beköszönt a „csőd": sokféle beteg sokféle csőd­ del sokféle pszichológust. Hogyan dolgoznak együtt? Mi történik, mi történhet egy 110 pszichoterápiás kezelésben? Hogyan rendeződnek a gondok?

Mivel járul hozzá ehhez a rendeződéshez a bajba jutott személyiség, és mivel a pszichológus? Három pszichológiai műhelyt és a hozzájuk tartozó elméletet szeretném vázlato­ san bemutatni - azt, ahogyan az embert a maga kapcsolatai­ ban elképzelik és ahogyan a személyiséggel dolgoznak. Közös vonásuk, hogy hisznek a személyiség fejlődésében, önkorrigáló erejében, és ehhez kívánnak segítséget nyújtani a maguk pszichoterápiás eljárásaival. A bevezetőben bemutatott „felemás" házaspár konfliktusa sok szempontból tipikus: az érzelmileg motivált párválasztás és a tudatosan vállalt-vallott értékrend ütközését szemlélteti. Hogyan jön létre egy ilyen ütközés? Történetükből úgy tűnik, hogy életre szóló választásaink nem véletlenek. A „hozzám* nem illő" általában azt jelenti, hogy az illetőben nincsenek meg azok az értékek (például türelem, felelősségvállalás, bizonyos tudásszint, tisztaságigény, szellemesség, békesség­ vágy stb.), amelyeket sokra tartok. Csakhogy apró, hétköz­ napi döntéseink és életre szóló választásaink egyaránt azt mutatják, hogy nemcsak az fontos nekünk, amit nagyra tartunk. Ha ez nem így lenne, akkor a legértékesebb emberek imádók gyűrűjében élnének, a leggyarlóbbak pedig sosem .lálnának társat. Márpedig tudjuk, hogy nem ez a helyzet. Fontos lehet például a másikban egy olyan tulajdonság, idy egy valamikori, elintézetlen élmény újralejátszására hív el, vagy - ellenkezőleg - megismétlődésétől óv meg. Milyen °s egy elintézetlen élmény? A leghétköznapibb példa erre egy lyan veszekedés vagy főnöki letorkolás, ahol alulmaradtunk, lyenkor agyunk tovább dolgozik az elszenvedett sérelmen, éha napokig fantáziál arról, mi lett volna a méltó válasz, gyesek még azt is megteszik a csorba kiköszörülésére, hogy tólag kigondolt válaszaikat igazként mesélik el („Én persze ól odamondtam neki!"). Van, aki utólag cselekedetté változtja visszavágási vágyát, például úgy, hogy rágalmazó leveet ír az illetőről. Egyszóval: ki így, ki úgy, de senki sem agyja „annyiban". Az ilyen elintézetlen élményeket, ha életünkbe komolyáb­ an beleszólnak, kulcsélményeknek nevezhetjük. Az egyik egismertebb közülük az elvált szülők gyerekéé. Statisztika 111

bizonyítja, hogy az elvált szülők gyerekei később sokkal gyakrabban válnak, mint az átlagos felnőtt ember. Arról azonban nem készülhetett statisztika, csak a mindennapi tapasztalat bizonyítja, hogy az elvált szülők gyereke sokszor az átlagosnál éppen nehezebben válik. „Nem akarom, hogy az én gyerekeimnek is annyit kelljen szenvedniük, mint nekem kellett" - mondják ilyenkor indokként. De az sem ritka, hogy az így felnövekedett szülő úgy védekezik a válás ellen, hogy rendkívülien elnézővé és alkalmazkodóvá válik. A rossz tapasztalat őt nem a válás döntő lépésétől tartja vissza, hanem ennek már az árnyékát is igyek­ szik elkerülni. Mintha csak azt mondaná: „Nem kerülhetek olyan helyzetbe, hogy válásról lehessen szó." Aki súlyos indulatai ellenére mond le a válásról, nyilván áldozatot hoz, aki viszont alkalmazkodással védekezik, az pozitív tulajdonsággá alakította félelmét. A veszélyhárítás módja tehát igen különböző lehet. És mi történt azzal, aki csonka családban nőtt fel, és (mégis?, vagy: éppen ezért?) elválik? ó sem egyszerűen má­ solja a látottakat. Talán már választása is bizonytalanabb és elsietettebb, mint ha megnyugtató otthonból jönne; talán nehéz ellenállnia annak, hogy házastársában előbb-utóbb ne azokra a vonásokra figyeljen, melyekért az ellenkező nemű szülőt is hibáztatta; talán a veszekedések utáni kibékülések iskoláját nem járta ki otthon... Mindenesetre gyakran felme­ rül benne a kérdés: „Lehet egyáltalán együtt élni?" És mint­ ha csak túl akarna esni a nyomasztó bizonytalanságon, bebi­ zonyítja, hogy nem. Hogy mennyire kulcsélménye a válás, hogy mennyire nem lehet a szülők sorsától függetlenül elképzelni és átélni a saját sorsot, annak megdöbbentő bizonyítéka, hogy sosem talál­ koztam még elvált szülők olyan elvált gyerekével, aki csodál­ kozott volna saját válásán. Gyakran nagy szomorúságot érez­ nek miatta, de nincsenek meglepve. Nemcsak egy-egy korai élmény motoszkálhat állandóan, további feldolgozásra, átdolgozásra várva fejünkben. Van­ nak olyan, egész gyerekkorunkon átvonuló tapasztalatok, 112 melyekből ha kevés jutott - pedig jó lett volna több -, vagy

sok jutott - pedig nehéz volt elviselni -, ugyanígy várnak a későbbi megszépítésre, kipróbálásra. Ilyenfajta kulcsélményről árulkodik például azoknak a nőknek a párválasztása, akik végigkínlódva gyerekkorukat alkoholista apjuk mellett, „végül is", „mégis" alkoholista férjet választanak. Sorsukat megismerve többnyire kiderül, hogy szó sincs „végül is"-ről vagy „mégis"-ről. Az ilyen asszonyoknak fontos elintéznivalójuk van az iszákossággal: kislánykorukban végignézték anyjuk megalázó küszködését, állandó rettegését és vereségét - miközben (gyerek lévén) szinte egyáltalán nem tudtak segíteni sem anyjukon, sem apjukon, de önmagukon sem. Már az egészen kicsi gyereknek is vannak elképzelései, „tervei", fantáziái arról, hogyan lehetne csodát tenni. Talán jobban kellene aput szeretni, talán szigorúbban kellene fogni, talán nem kellene észrevenni, hogy ivott, talán el kellene venni a pénzét, talán..., talán. Az anyával való együttérzés és a tehetetlensége okozta elégedetlenség együttesen alakítják ki azt a programot, mely végül az alkoholista férj kiválasztá­ sához vezet: „Majd én megmutatom... Most már felnőtt vagyok, tudom, mit kell tennem ilyenkor... Nekem biztosan sikerül... Egyszer végre győznöm kell... Bebizonyítom, hogy lehet másként is..." stb. Ezek a szépítési kísérletek szerencsés esetben tényleg jobb életet teremtenek. Gyakran mégis inkább torzképei annak. Bárki megfigyelheti például, hogy a vasszigor mellett felnőtt gyerek kétféle módon mutathatja meg később, hogy a szigor: kulcsélménye. Lehet, hogy szélsőségesen „laza" partnert vá­ laszt felnőtt életéhez (bohémat, ha „kispolgárias" rendet tapasztalt otthon, csavargót, ha kíméletlen erkölcsi ítéletek záporában nevelkedett), hogy segítségével - megint csak utólag - fittyet hányhasson a szülők követelményeire. De nem ritka a másik véglet sem: maradéktalanul elfogadja ugyan azokat a követelményeket, melyeket szülei vele szem­ ben támasztottak, és ezzel látszólag békét is köt az őt oly sokszor és fájdalmasan korlátozó szülővel, de „furcsa módon" alig bír gyerekével. Vajon miért olyan gyakori ez? Egyrészt jól emlékszik, mennyi kínt állt ki a szigor miatt. 113

Szeretné, ha gyerekénél fájdalommentesen, békésen érhetné el mindazt, amit szülei nyomán 6 is szeretne megkövetelni. Másrészt megszokta, hogy az erősebb akarat előtt meg kell hajolni. Ha kisgyerekénél erőszakosságot, vagyis erős akara­ tot tapasztal, akkor megmondja ugyan, mit vár el - kér, ígér és dicsér -, de kimondatlan habozásából a gyerek megérzi, hogy csakis rajta áll, engedelmeskedik-e vagy sem. A szülő ilyenkor nem érti, miért kell mindig kiabálnia, miért nem érti a gyerek a szép szót. Talán azért, mert olyan­ kor beszél szépen, amikor nyugalma még megengedi, hogy a „legyünk jóban!" szándéka is érvényesüljön* Ilyenkor még sok engedmény olvasható le arcáról. De ha ezzel kudarcot vall, elhagyja türelme („Végül is mégsem hagyhatom, hogy egye a homokot!"), és már nem érdekli, milyen áron, csak legyen meg az, amit akar. Most már éfrzi a gyerek a határo­ zottságot, az elszántságot. Ezért fogad szót. Nem a hangerőt kevesellte, hanem az egyértelmű akaratot. Igen sok szülő - elsősorban anya - ingadozik így évekig szigor és engedékenység között: amíg türelme csak engedi, igyekszik megkímélni gyerekét is, önmagát is az akaratütkö­ zés fájdalmától. És végül becsapva érzi magát, hogy szelídsé­ get a gyerek nem szófogadással viszonozza. („Ráadásul min­ dig előcsalja belőle azt az énjét, amely igazán annyira nem jellemző rá" - más szóval azt a viselkedést váltja ki, amelyet a szülő összeegyeztethetetlennek érez önmagáról való képze­ teivel.) Az ilyen anyák gyerekei űzik leggyakrabban az „Én nem tudok..." és a „Büntess meg!" játszmákat. Ök azok, akik mind­ eközben az apához, a közösséghez vagy a tanárhoz simán alkalmazkodnak. Ez természetesen megnyugtatja az anyát, de egyben ingerültté is teszi a gyerekkel szemben: miért pont neki okoz ennyi bosszúságot! Nemritkán kiderül, hogy az anyának titokban tetszik a gyerek bátorsága, makacssága neki magának nem volt ennyi mersze annak idején. Csoda-e, hogy a gyerek ebből a tetszésből is megsejt valamit?

114

A személyiség rétegei Berné elméletében Azt hiszem, van néhány közös vonása a „felemás" házas­ párnak, a szülei válására szélsőségesen reagálónak, az alko­ holista apa mellett felnőtt lány „érthetetlen" párválasztásá­ nak és a gyereke engedetlenségével küszködő, szigorban ne­ velkedett anyának. Valamennyiük életében rendszeresen visszatér egy konfliktus, amely akár ezerszer is megismétlőd­ het anélkül, hogy bármelyikük sejtené: nem istencsapásról van szó. Láttuk, mindannyiuknak jó okuk volt rá, hogy így alakították életüket. Mi az hát, ami bennünk dolgozik, hogy ezeket a régi emlékeket állandóan ismétlődő élménnyé tegye? Miért nem bízik a szeretetíenül felnőtt ember mai vonzerejében, és miért választ olyan társat, akinél „ő annyival jobb", hogy tőle már igazán nem kell visszautasításra számítani? Miért nem mer elválni a boldogtalan házasságban élő férj vagy feleség, ha szülei válását annak idején megsínylette? Vagy éppen miért válik el többször is apró sérelmek miatt? Miért vállalja egy asszony házasságában ugyanazt a küzdelmet, amely gyerek­ korát megkeserítette? Miért nem tud könnyedén nevelni a szigort épp eleget tapasztalt anya? Mert személyiségünk nem egyidős velünk. Egyes részei elmaradtak az úton - ahogy a gyereknek egy-egy csodálatos vagy rémisztő utcai eseménynél gyökeret ver a lába. Csak­ hogy a személyiségünktől lemaradt „gyereket" hiába szólon­ gatjuk, hogy jöjjön már, mert mi már jóval előbbre járunk, és sietnünk is kell. Néha örökre ott marad. De szerencsére nemcsak rémisztő, hanem szép események­ nél is elidőzhet egy életen át. így őrizhet meg „emlékezeté­ ben" fakulatlan érzésekkel harmóniát és harcot, tragédiát és bohózatot. És gyűjti a hasonlókat, hogy a szépben most főszerepet kapjon, ha annak idején csak statiszta volt, és hogy happy endre változtassa, ha ismét készülődő tragédiába bot­ lik. Újra meg újra felkeresi azokat a helyszíneket, ahol jót vagy jobbat remél. De van olyan látvány is, mely a bennünk lakó gyereket arra ösztönzi, hogy még az „utcát" is elkerülje, ahol az ijedelem érte. 1

Vannak személyiségünknek „előresiető" részei is. Előbb tudja a kislány, hogyan kell csecsemő kistestvérét megnyug­ tatni, mint ahogy ő maga akár egyetlen napra le tudna mondani anyja jelenlétéről. Pillanatokra szülővé válhat már­ is, mert tudja, mit tesz ilyenkor egy szülő. Arra is rájött már, milyen szavakkal lehet nevetségessé tenni a kisebbet, ha az olyasmitől fél, amitől ő maga már „legalább egy fél éve" nem. Előbb tudja, mi a helyes, mint ahogy e szerint tudna cselekedni. Van végül egy olyan szelete is személyiségünknek, amelyet talán a legjobban szeretünk, és leginkább a sajátunknak érzünk: ez az ésszerűen gondolkodó józanul ítélő, „helyesen" érzékelő énünk. Ő végzi a napi tennivalókat, készíti a józan terveket, csitítja indulatainkat, humorral enyhíti a feszültsé­ geket, lemond a túlzó vágyakról, feltalálja magát, ha gyors mentőakcióra van szükség. A személyiség hármas tagolása nem új keletű; több pszi­ chológiai elméletben fellelhető. Most mégis az időben legfia­ talabb hármas tagolású elképzeléssel ismerkedünk meg elő­ ször: Eric Berné személyiségelméletével. Az emberi érintkezés törvényszerűségeit mindeddig legfrappánsabban talán Berné vázolta fel. Az érintkezés egységeit tranzakcióknak nevezi: ez egy olyan meghatározott céllal zajló párbeszéd, mely állhat 1 +1 szóból, de tarthat akár órákig is. A tranzakciók elemzé­ séből következtet a személyiség rétegeinek működésére. (A tranzakciók bizonyos, e könyvben már bemutatott válfa­ ját nevezi játszmának.)* Berne-t és követőit elsősorban az érdekli, amit az ember tesz, nem pedig amit érez. Érzések helyett énállapotokról beszél, éspedig háromféléről: a gyerek-én, a felnőtt-én és a szülő-én állapotáról. Elméletében ezek alkotják a személyiség három rétegét. Lássunk néhány példát. Pénztáros: Mondtam már, hogy 48,20-at kérek! Igazán elég ideje volt előke­ resni a pénzt, amíg sorba' állt...

* Lásd Eric Beme: Emberi játszmák. Gondolat, Bp., 1984.; ugyanő: Transac116 tional Analysis in Psychotherapy. Evergreen, 1961.

Maga engem ne oktasson ki! Látja, hogy itt az erszény a kezem­ ben. A mögötte várakozó vevS: Kivárjuk... ezen már nem múlik. Vevő:

A pénztáros, mint láttuk, úgy beszélt a vevővel, mint egy türelmét vesztett szülő a rossz gyerekkel. Megmondta, szerin­ te mit kellett volna tenni, és kifejezte rosszallását. Hasonló rendreutasítást, sürgetést ezerszámra hallott már ő is, mi is. Már nagyszüleink nagyszülei is ilyenformán dohogtak. Ezút­ tal tehát szülő-énje szólalt meg: aki tudja, mi a helyes, és nem is tesz lakatot a szájára. A vevő elfogadta a kihívást, és valóban úgy védekezett, ahogyan egy gyerek hárítaná el az igazságtalanságot: sértet­ ten, mentegetőzve, visszaszúrásra készen. Valószínűleg hang­ súlyozása is gyerekesen duzzogó volt. Neki tehát gyerek-énje szólalt meg. A mögötte állót nem hozta ki sodrából a hosszas sorban állás. Ügy gondolta, hogy ez a néhány másodperces várako­ zás is kibírható, és ez ráadásul csak hosszabbodna, ha a veszekedést folytatnák. Indulat nélkül, józanul ítélte meg a helyzetet, és igyekezett megnyugtatni. Ilyen a felnőtt-én. De mielőtt bárki azt hinné, hogy a gyerek-én vagy a szülő-én csakis rossz lehet, és kizárólag a felnőtt-énnek szabad szóhoz jutnia, nézzünk meg egy másik példát. (utazásból hazatérve) Na és most jön az a csomag, amiben az ajándékok vannak... Feleség: Mutasd! Férj: Na, csak szépen, türelmesen... Feleség: Nyisd már ki... mi az? Ruha? Jaj, de gyönyörű! Belebújok, várjál!

Férj:

Látható, hogy a házaspár szinte tudatosan élte át a szülő és a gyerek szerepét. A férj az adakozó, türelemre intő, de végül is fölöslegesen nem korlátozó apa képében tűnt fel. Ilyennek láthatta valamikor saját apját, kezében a vásárfiá­ val. A feleség türelmetlensége, kíváncsisága és mohó öröme pedig semmiben sem különbözött egy gyerekétől. Ö tehát most gyerek-énjét mutatta meg, méghozzá azt az értékes gyerek-ént, mely mindent azonnal látni-tudni-érezni akar, és 117

tud örülni. Ha nem lakozna mindannyiunkban egy ilyen gyerek, nagyon sivár lenne az életünk. De a visszafogó, a régi apai-anyai hangokat immár belül­ ről halló szülő-én sem felesleges. Ö tudja, hogyan kell gyorsan és hatékonyan ráncba szedni a gyengébbet; nem gondolkozik olyan helyzeteken, amikor az ősi tapasztalatnál jobbat nem találhat, ö teremt rendet, amikor mások - például egy tö­ megben - pánikban vannak. Itt nem egyszerűen józanságát veti latba (hiszen ez elsősorban a felnőtt-én tulajdonsága), hanem tekintélyét, szigorát: vagyis szülő-énjét, ahogyan ezt a körülötte fejvesztetten szaladgáló sok-sok „gyerek-én" igényli is. Lássunk végül egy olyan példát, ahol a háromféle viselke­ dés könnyen összehasonlítható. X: Nincs itthon kenyér, a boltok meg már éppen bezártak. , A válasz: Na, akkor ma megmutatom, milyen tócsit tudok csinálni! Krump­ li, tojás, liszt van itthon. B válasz: Hát én azt hittem, még hat óra sincs... nem állt meg az órám? C válasz: Megőrülök veletek! Ha én nem gondolok a vásárlásra, biztos, hogy éhen halunk!

Valószínűleg kitalálták, hogy a helyzet megoldását kereső A válasz a felnőtt-éntől származik (bár kétségtelenül kevere­ dik a gyerek-én büszkélkedésével és derűjével); a mentegetőző, kifogásokat kereső B választ a gyerek-én adta, és végül a vádaskodó-máxtírkodó C válaszban a szülő-én szövegeinek elő­ re gyártott elemei hallhatóak. Foglaljuk össze, amit eddig e három énállapotról tudunk: - A felnőtt-én a tényeket figyeli, azok szerint ítéli meg a helyzetet és keres megoldást. Indulatok - türelmetlenség, sértettség, felelem, harag stb. - nélkül cselekszik. Ügy is mondhatnánk: nincsenek indulatai. Józan, hatékony. - A gyerek-én hajlamos arra, hogy mindent csak a saját szemszögéből lásson (ahogyan a valódi gyerek). Nagy örö­ me az „én csinálom", az „én láttam meg először", az „én mondtam". Kíváncsi, és sok eredeti ötlete van (ezeket a tudós, a feltaláló, a kutató vagy a művész különösen szépen 118 hasznosítja). Vágyik a dicséretre, gyakran ki is erőszakolja.

Nehezen viseli el, ha nem neki adnak igazat. Szidásra, vádakra nagy indulattal válaszol; áthárítja a felelősséget, mentegetőzik, visszavág. Röviden: támadékony és sértődékeny. önmaga iránti elfogultságában könnyen elragadják az indulatok. Ezek tehát a közös vonások a gyerek-én megnyilvánulásai­ ban. De sok egyéni különbség is akad, kinek-kinek saját gyerekkori élményei és korán kialakult védekezési módjai szerint. Egyesek gyerek-énje az önsajnáltatásra, másoké a szurkálódásra, megint másoké a mentegetőzésre a hajlamo­ sabb. Az egyéni különbségek okairól azonban Berné már nem beszél. A szülő-én olyan válaszokat ad, melyeket a saját szüléink­ től vagy más tekintélyszemélyektől lestünk el. A bemuta­ tott példákban a szülő-én a gyerek-énhez beszélt (szidta, csitította, vádolta). Az sem ritka azonban, hogy két szülő­ én beszélget („Ugye, milyen borzasztó..." „Hát igen, ma­ napság már nem lehet..." stb.). De a különbség csak látszó­ lagos, mivel indulataik nem a szemben ülő, egyetértő másik szülő-énnek szólnak, hanem távol levő emberek gyerek­ énjének (a mai fiatalok, a mai viszonyok, a mai áruminő­ ség). A két szülő-én beszélgetésének jellegzetes példája a sopánkodás és a pletyka. A szülő-én a személyiség legmerevebb rétege. Az egyén gyanis nem dolgozza át az idősebbektől tanult szülő-énálaszokat, hiszen ezek lényege éppen az állandóság. Biztonágot éppen azáltal adnak, hogy mások is, mindig is így ondják. Néhány példa a szó szerint rögzült szülő-én-válazokra: ,Jössz ide azonnal!", „Ha még egyszer kell szólnom, em állok jót magamért!", „Ha..., fel is út, le is út!", „Vagy megszokik, vagy megszökik!" A példákból látható, hogy a szülő-én egyáltalán nem olyan indulatmentes, mint a felnőtt­ én, de indulataiban sohasem olyan kiszolgáltatott, mint a gyerek-én. Röviden úgy mondhatnánk: a szülő-én legfőbb tudása, hogy „Márpedig ez így van!" Ha igaza van, szeren­ csénk volt vele, ha nem, hát nem. A személyiség e három rétege minden emberben megtalál­ ható. Az egyéni különbségek döntően e három réteg egymás- 119

hoz viszonyított erejéből fakadnak. Egyikünknél a gyerek-én veszi át gyakrabban a viselkedés irányítását, másikunknál a szülő-én, harmadikunknál a felnőtt-én váltakozva szólal meg a gyerek-énnel stb. Végül van még egy fontos tényező: az, hogy a gyerek­ énnek és a szülő-énnek a pozitív vagy negatív tulajdonságai az erősebbek-e; hogy a személyiséget uraló gyerek-én igyek­ vő, igazodó, hálás és dicséretre éhes-e, vagy lázadó, sértődékeny és felelőtlen; hogy az erős szülő-én hatalmaskodó, önké­ nyeskedő főnököt „csinál"-e a személyiségből, vagy mások gondjait magára vállaló, szeretetteljes orvost, tanítót, gond­ nokot. A felnőtt-énnél az előjelek kérdése nem merül fel: Beme csak kedvező tulajdonságairól tud: a józanság, a tárgyilagos­ ság, az önfegyelem és a hatékonyság csak jó dolog lehet - más kérdés, mindig kifizetődik-e a személyiség számára, ha „el­ tiltják" az örömök, fájdalmak és más érzelmet kiváltó élmé­ nyek átélésétől... Tegyük próbára Berné személyiségelméletét a bevezető­ ben leírt eseten. Nézzük meg, mennyit érthetünk meg segítsé­ gével a „felemás" házaspár életéből. Mint említettem, Eric Beme nem foglalkozik az érzelmekkel (az „indulat" szót is csak én csempésztem be az iménti leírásba, hogy rövidebbre foghassam az énállapotok bemutatását), a viselkedésnek nem az okait, hanem az akkor és ott tetten érhető lefutását és célját kutatja: melyik személyiségréteg nyilatkozott meg, és mit akart elérni. Beme tapasztalata szerint, ha valaki változtatni akar saját, rendszeresen zsákutcába vezető viselkedésén, elég, ha megér­ ti gyerek- és szülő-énje visszatérő baklövéseit. Más szóval: ha józan felnőtt-énjét sikerül megtanítani az indulatos gyerek­ én és a mereven ítélkező szülő-én kordában tartására. Ha a rendelőben a „felemás" házaspárral szemben Beme ül, valószínűleg ilyen kérdéseket tesz fel: „Mi történt tegnap este a vacsoránál?", „ ö n mit válaszolt, amikor felesége^rászólt a gyerekre?", „Máskor is hallgatni szokott ilyenkor?" és így, mondatról mondatra haladva jutott volna el a beszél120 getés kibontásához, mely a valóságban így kezdődött:

A gyerek nyafogott, hogy túl száraz lett a rántotta, ő lágyabban szereti. Az ilyesmiért rettenetesen dühös tudok lenni... Pszichológus: Most is dühös volt? Férj: Hát persze! Mondtam neki, hogy az iskolában sem pont az 6 szája íze szerint fognak főzni. De a feleségem már hajlandó lett volna újra nekiállni. Pszichológus: Vagyis most ő volt az engedékenyebb és ön a szigorúbb. Más dolgokban is így szokott lenni? Férj: Nem, egyáltalán nem... de az evésben igen... meg ha félti magát, kényeskedik, attól is borsózik a hátam. Pszichológus: És Önnek mitől? Feleség: Ha nem elég kitartó, vagy ha türelmetlen. Például mindig kéri, hogy játsszunk vele társasjátékot, én vagy Imre. De ha csak egy percre nem ő áll vezetésre, képes felborítani a táblát. Márpedig én nem vagyok hajlandó csalni az ő kedvéért... az életben sem kap az ember ingyen semmit. Én se kaptam. Férj: Ezt te túl komolyan veszed... kisgyerek még... éppen elég rossz lehet, hogy egész nap a felnőtt győz, neki meg engedelmesked­ nie kell. Én mindig megengedem, hogy a társasjátékban győz­ zön. Pszichológus: Miben különbözik a szája íze szerint való rántotta kiharcolása és a „szája íze szerint való" játék kikényszerítése? Férj: (általában ő válaszolt gyorsabban a kettőjüknek címzett kérdé­ sekre) Fene tudja... én csak azt tudom, hogy aki nem fogadja el az ételt, az nem is igazán életrevaló. Az ételnek örülni kell. Ügy, ahogy van. Pszichológus: Attól fél, hogy a gyereke nem életrevaló? Férj: Ezt én nem mondtam... (nevetve) ... eléggé az én vérem. Pszichológus: Akkor tulajdonképpen milyen is ne legyen? Férj: Mondjuk, kényes. Pszichológus: Maguknál ki a legkényesebb? Férj: Hát a feleségem. Pszichológus: Mondhatjuk úgy is, hogy ne legyen olyan kényes, mint az anyja? Férj: Igen. Pszichológus: A feleségét sem tartja ilyenkor eléggé életrevalónak? Férj: Ez nem jó szó. Inkább: hogy nem tud eléggé örülni... Pszichológus: A szexuális életükre gondol? (Egyszerre kapják fel a fejüket, de az asszony láthatólag nem is akar szólni, csak védelmet váróan néz a férjére, aki nem is késik a várt - és őszintén csengő - válasszal.) Férj: Nem, abban az egyben nem... különben már nem is lennénk együtt... az a mi oázisunk... különben egész nap veszekszünk... de az talán nem is igazán ő. Vagy napközben nem ő? Pszichológus: Miben áll ez a nagy különbség? Férj: (hosszabb gondolkodás után, miközben a feleség újra csak Férj:

hallgat) Ha bárki ott van... akár csak a gyerek... már olyan merev lesz. Olyan, mint egy tanítónő. Mint aki tévedhetetlen, és másoktól is ezt várja. A gyerekkel is... kezdettől fogva olyan, mint egy megbízható gyerekgondozónő. Mindennek úgy kell lennie! De ha a gyerek nem fogad szót, akkor a végén elveri. Én meg, hadd mondjam meg őszintén, szinte örülök is, amikor a gyerek ellentmond neki... nem lehet mindent olyan nagy rendben. Hiába tudom, hogy a feleségemnek mondjuk igaza van abban, hogy legyen rend a Zsolti szobájában... de ez a katonásság!... Én se csinálnám... Aztán, hogy ne kapjon ki, a pártjára állok, akkor meg kezdődik a szokásos veszekedés. Pszichológus: ön tehát ugyanúgy tiltakozik a szigor ellen, mint Zsolti? Férj: Hát igen. Pszichológus: Azzal kezdte az előbb, hogy ha bárki ott van... És ha nincs? Férj: Akkor olyan, mint egy normális... gyerek. Nem baj, hogy így mondom? Kivéve talán akkor, ha az én külső dolgaimról, munkámról van szó. Mert azt komolyan veszi. De egyébként... gyerek. Én sokkal felnőttebb vagyok nála... És én nagyon szeretem ezt a gyereket... (Hosszú csend. A feleség eddig úgy dőlt a szék egyik oldala felé, hogy távolabb legyen a férjétől. Most a másik oldal felé dől, és így feje közelebb kerül a férjéhez.) Férj: ...De egyre ritkábban van benne részem... Feleség: (elsírja magát) Mert én csak Imre mellett érzem magam biz­ tonságban... különben mindig erőlködnöm kell...

A képzeletbeli, tranzakció-elemző pszichológus így össze­ gezné a feleség számára a beszélgetést: „ ö n úgy érzi, hogy mindig szigorú szülő-énjét kell kimu­ tatni, mert különben nem mennének rendben a dolgok: a munka, a gyerek nevelése, a háztartás. Egyetlen embernek, Imrének szabad csak látnia a maga gyerek-énjét. Mert ő erre az időre pótolni tudja a szülőt, méghozzá a szerető szülőt. De amikor ő találkozik szembe az ön szülő-énjével, gyerek-énje fellázad ellene." A tranzakció-elemző pszichológus ezek után (vagy előtt) megtanította volna pácienseit saját gyerek-énjük és szülő­ énjük tettenérésére. A férj azt a feladatot kapta volna, hogy felnőtt-énjével - vagyis józan ítélőképességével - először is minden alkalommal csípje fülön lázadó gyerek-énjét: vegye észre, hogy a szigor elleni indulatai a gyerek-én megnyilvá122 nulásai; ítélje meg felnőtt-énje, hogy az adott esetben, az

adott cél érdekében jogos-e az anya követelése. Ha igen, hagyja, hogy felesége keresztülvigye akaratát a gyereknél. Ha nem, beszéljék meg, melyikük álláspontja igazodik job­ ban a valósághoz. A feleség feladata lenne, hogy szülő-énjét „szétboncolva", darabról darabra vizsgálja át, vajon a helyzet, az időpont vagy bármilyen más körülmény tényleg indokolja-e, amit a gyerektől kér. Ha nem, igyekezzen elhallgattatni a merev szülő-ént. Felnőtt-énjének munkája tehát az, hogy átmeneti­ leg kivegye a szülő-én kezéből a rutinfeladatok ellátását is, és tüzetesen megvizsgálja, jogosak-e a szülő-én követelései. Ha a szülő-én nem tud megnyugtató választ adni arra a kérdésre, hogy „ezt most miért várja el", a kérést vagy elvá­ rást félre kell tenni. Beme tranzakció-elemzésre épülő pszichoterápiás iskolája világszerte sok sikert ért el. Azt tapasztalták, hogy bárki képes felismerni önmagában ezt a három énállapotot, képes megfigyelni belső vitájukat, és sokan megtaníthatok arra, hogy felnőtt-énjük irányítsa életüket. Amikor Berné terápiát kezd valakinél, annak felnőtt-énjé­ vel köt szerződést. A gyerek- és a szülő-énnel nem is tárgyal, róluk csak beszél a felnőtt-énnel. Nem tartja titokban, amit páciense viselkedésében felfedez. Ellenkezőleg: éppen ennek tudatosítására törekszik. Célja, hogy előbb-utóbb minden lényeges döntési helyzetben a felnőtt-én álljon a kormányrúdnál. A rutinszerű szülői teendőket továbbra is a szülő-én láthat­ ja el (kivéve, ha túl merevnek bizonyul - mint az iménti esetben is: ilyenkor kellő „megmunkálás", „lenyirbálás" után kaphatja vissza működési engedélyét). A természetes örömet szolgáló tevékenységek pedig - játék, hobbi, élvezetek, pihe­ nés, alkotás - továbbra is a gyerek-én fennhatósága alatt maradhatnak. Ez a belső munka igen sok embernél sikeres. Felnőtt-énjük „tárgyalóképes", és elég erős ahhoz, hogy legyőzze az ágáló gyerek-ént és szülő-ént. Beme és tanítványai sok-sok órán át kísérik figyelemmel pácienseik beszámolóját napi konfliktu­ saikról. Kikutatják ezek törvényszerűségeit, megmutatják az

ismétlődő összeütközések szabályszerű menetét, és megtanít­ ják „betegeiket", hogyan lehet időben visszafordulni a zsák­ utcából: megszüntetni a játszmát.

A személyiség rétegei a pszichoanalízis elméletében Mi történik azokban az esetekben, ahol a tranzakciók elemzése nem hoz sikert? Vagyis az illető felnőtt-énje nem képes átvenni az irányítást?* Tegyük fel, hogy a bemutatott házaspár változatlanul naponta összevesz a szigor és engedé­ kenység ürügyén (hasonlót Berné számtalanszor tapasztalha­ tott). Mondjuk, a feleség beszámol a következőről: bármennyire tudja is, milyen felesleges, hogy Zsolti minden játékát azon­ nal a helyére tegye, ő egyszerűen annyira szenved az estig felgyülemlő, elöl hagyott holmiktól, hogy végül idegesebb, mint ha a veszekedést választotta volna. Vagy: mégsem tud ellenállni, hogy napközben rászóljon a gyerekre, amitől per­ sze kiújulnak a viták. Ugyanígy elképzelhető, hogy a férj érez elviselhetetlen feszültséget, amikor „zokszó nélkül" végig kell hallgatnia a sok-sok utasítást, míg végül mégiscsak előbújik belőle a láza­ dó-uszító gyerek-én. Hiába fogadja el felnőtt-énjük mindazt, amiben a pszichológussál megállapodtak, a férj gyerek-énje és a feleség szülő-énje mégis erősebbnek bizonyul. Beme ezek után megpróbálkozna újabb tranzakció-elem­ zésekkel, tovább kutatná a felháborodásra kész szülő-én és a felháborításra könnyen kapható gyerek-én céljait. De ha ez nem segít, ő vagy páciensei előbb-utóbb felmondanának •J

* Szeretném kikerülni azt a játszmát, melynek Beme „Az enyém jobb, mint a tied!" elnevezést adta: firtatni, melyik pszichológiai iskola a jobb, a hatékonyabb. Ha tudnánk olyan módszerről, mellyel száz esetből százat rendezni lehet, nyilván minden pszichológus ezt alkalmazná. Ilyen azon­ ban nincs. Amire vállalkozhatok, nem több, mint hogy elgondolkodom a bemutatandó módszerek erényein és legvalószínűbb hibaforrásain: mire 124 adnak magyarázatot, és mire nem.

egymásnak (ahogyan ez más típusú, kudarcos terápiában is történik). Tételezzük fel, hogy ezek után a házaspár felkeres egy másik pszichológust, aki másféle módszerrel dolgozik. Itt előadják, hogy eredetileg gyerekük óvodai magatartás-prob­ lémái miatt fordultak pszichológushoz, aki arra a következte­ tésrejutott, hogy a problémák oka az ő házasságukban kere­ sendő, ók is érzik, hogy itt a fő baj. De a dolgok nemigen változtak. Az „új" pszichológus - ellentétben elődjével - nagyon is érdeklődik a házaspár élettörténete, viselkedésük okai és ér­ zelmeik iránt. Ő is meghallgatja a napi eseményekről szóló beszámolókat, de ezekből inkább arra következtet, hogy mi­ lyen úton alakult ki ez a két személyiség, és mi mozgatja mai reakcióikat. Ez a pszichológus a lélekelemzés módszerével (pszichoanalitikus szemlélettel) közelít. Ha felidézzük azt a beszélgetést, melyből utolsó mondat­ ként a feleség síró vallomását olvashattuk, talán már ö n ö k is biztosak benne, hogy a beszélgetés a valóságban itt kanya­ rodott el a múlt felé. De míg a jelenre figyelő, tranzakciókat elemző pszichológus egy ilyen irányt mindig visszafordít, és nem sokra becsüli az érzelem „legszebb rózsáit" sem, addig a pszichoanalitikusan gondolkodó éppen ezt az érzelmi áttüzesedést használja fel a mai állapot megértéséhez. Mert én csak Imre mellett érzem magam biztonságban különben mindig erőlködnöm kell... (Hosszú csend, a férj felszegen megsimogatja felesége fejét, és valami ilyesmit mormol: ,Jól van, na.") Pszichológus: (kivárva, amíg a feleség ismét beszélni tud) Miért kell különben erőlködni? Feleség: Én nem bízom senki másban. Az ember olyan nevetségessé válhat, ha észreveszik a gyengeségét. Férj: Olyan buta vagy, Mari, mindenki gyenge valamiben. Én is, tudod. Feleség:

És lassan elmesélik a következőket. Imre sokgyerekes családban született. Anyja a gyerekekkel volt elfoglalva, apja pedig hol ezért, hol azért hagyta abba a munkát. Mindketten engedékenyek és melegszívűek voltak, 125

de nem vitték semmire. Általában apja kezdte mondani, hogy „majd lesz valahogy", és anyja béketűrésből ráfelelte: „Majd lesz valahogy." A fiút bárhová elengedték, hét-nyolc éves korától már nem is kellett kérdeznie, mehet-e. „Vagány" srác volt, de érezte, hogy a komolyabb fiúk linknek tartják. Egyetlen kötelességét látta csak el szívesen: kistestvéreit büszkén hurcolta magával, és együtt csinálták a sok „zrí"-t. Mindig szerette a kisebbeket, kivéve, ha nyafogtak. Ilyenkor azzal fenyegette meg őket, hogy nem mehetnek vele. Húgaival kevésbé volt szigorú. Tanulni persze nem szeretett. Ha megbukott, csak az iskolatársai előtt érezte magát kissé kellemetlenül, otthon ebből sem volt baj. A pótvizsgára úgyis összeszedte magát. De amilyen büszke volt szabadságára, annyira irigyelte is társait. Nemcsak a drága tárgyakért, melyekről ő hiába is álmodozott volna, hanem azért is, hogy ők tudják, mi fog történni családjukban másnap, a jövő héten vagy egy év múlva. Náluk bezzeg, otthon, „úsztak" a napok. Erre az irigykedésre már nyolc-kilenc éves korából emlékszik. És a nagy pofon az volt, amikor nem vették fel szakmunkástanu­ lónak, holott nyolcadikban könnyűszerrel javított bizonyít­ ványán kétosztályzatnyit is. Az iskola jellemzése ugyanis nagyon elmarasztaló volt. Ekkor érezte először, hogy meg kell mutatnia, „ő sem hülyegyerek". Ehhez a dachoz akkor még hiányzott a kitar­ tás. De a dac, a „valamit el akarok érni" ekkor született. Hogyne imponált volna neki húszévesen az a lány, aki teljesen önerejéből végezte az egyetemet, és nem engedte, hogy barátok, szórakozás vagy pénzherdálás eltérítsék céljá-( tói? Aki rendelkezett azzal a kitartással, mellyel a fiú szülei soha, és aki tőle is önfegyelmet követelt: kiharcolta, hogy leendő férje leérettségizzen és különböző - munkahelyi előre­ jutásához szükséges - szaktanfolyamokat végezzen el. Imre késői érettségije óta nem változtatott munkahelyet, és jól keres. Hogyan élt Mari korábban? Egész gyerekkorában azt tapasztalta, hogy valakinek útjában áll. Lakott anyjával és 126 annak élettársával, lakott apjával és annak feleségével, né-

hány évet pedig egy nagynéninél töltött. A középiskolás években már kollégista volt. A szülői törődés abban merült ki, hogy megkérdezték, hogy megy a tanulás. Úgy gondolta tehát, hogy jó tanulással majd csak megszeretteti magát. De nem így történt. A tanu­ lás viszont mégis jó volt valamire: ki lehetett tűnni és meg lehetett vetni azokat, akik kevesebbet értettek például a matematikából. És amíg érezhette ezt a megvetést, nem kellett átélnie azt az irigységet, amelyet irántuk - a jó anya és jó apa között lubickoló gyerekek iránt - érzett. Nem az önfegyelme tartotta hát távol a barátoktól, a szórakozástól és a pénzherdálástól. Hanem az, hogy nem mert barátkozni, nehogy meg kelljen hívnia valakit „abba a szörnyű lakásba", vagy éppen visszautasítsák a közeledését. Pénze pedig sosem volt. Egyetlen jó tulajdonságáról tudott: a kitartó tanulásról. Ebbe fektette hát minden ambícióját. Hogyne vonzotta volna ezek után egy olyan férfi, aki ismeretlenül is mosolyogva lép be az ajtón, aki a szemrehá­ nyásra sem haraggal felel, hanem kedveskedő hangon beis­ meri hibáját? Mennyire biztos lehet önmagában egy ilyen ember! Mari döntése is érthető: kell végre valaki, aki szeret, és örül, ha vele vagyok. Imre személyében valóban egy olyan „apát" kapott, aki nyújtotta számára az annak idején annyi­ ra nélkülözött elfogadást, megértést, vigaszt. Csakhogy ahol a választásban a biztonság válik döntő szemponttá, ott többnyire átsiklik a szem sok egyéb felmérnivaló fölött. Tetszett, ahogy Imre őt annak idején mérlegelés és méricskélés nélkül magához fogadta, de „mindent azért mégsem kellene ennyire könnyedén magához engednie"! Le­ gyen visszafogottabb, előrelátóbb - követeli Mari, amikor ez a tartózkodás nem őt sújtaná. Mindketten magukkal hoztak valamiféle hiányérzetet, amit a másik - bizonyos tulajdonságával - megszüntetett. De mindketten azonnal nekimentek ugyanennek a tulajdonság­ nak, amint olyan területen nyilvánult meg, ami az ő számuk­ ra már nem volt fontos. Az együtt töltött kilenc év során most először mondták ki, mennyire fontosak egymás számára. A házasság szempontja- 127

ból ez nagyon jó dolog, de nem oldja meg azt a gondot, amellyel az első - képzeletbeli - pszichológus sem boldogult. A pszichoanalitikus közelítésű terápiában a cél így fogal­ mazható meg: fel kell kutatni azokat az érzelmeket, vágyakat és késztetéseket, melyek a felszínen zajló konfliktusokat moz­ gatják. Közös munkával el kell jutni ezeknek az érzéseknek a keletkezéséig, azaz: fel kell tárni azokat a korai élményeket, amelyek hatására ezek kialakultak. Az annak idején elviselhetetlen érzéseket azonban nem könnyű tetten érni.* Éspedig több okból nem. Ha sorra ' vesszük ezeket az okokat, nagyjából elénk tárul a pszichoana­ litikus elmélet emberképe. Most, hogy az olvasó már megismerkedett a személyiség tranzakció-elemzésnél használatos hármas felosztásával, ta­ lán könnyebb lesz áttekintenie egy másik, több síkban láttató hármas tagolást. Ez Sigmund Freudnak, a pszichoanalízis megteremtőjének nevéhez fűződik. A bécsi idegorvos e szá­ zad első évtizedeire alkotta meg elméletét az emberi pszichi­ kum működéséről, mely néhány éven belül eljutott Európa szinte minden országába és Amerikába is. Híveinek tábora legalább olyan óriási lett, mint ellenzőié. A személyiség három rétege az ő felfogásában a következő: ösztön-én, én, felettes én. Az ösztön-én azokat az ősi ösztönöket foglalja magába, mellyel minden ember rendelkezik: ilyen az agresszió és a nemiség. Az agressziós ösztön megnyilvánulásai a támadó cselekedet és a támadó - vagy akár pusztító - szándék. A nemiségé az élvezet, az öröm, amelyhez az egyén úgy jut el, hogy kiválasztja a szeretet tárgyait és megszerzi közelségü­ ket. De az egyéni élet során az ösztön-én tartományába kerülnek azok az élmények is, melyekről nem akarunk tudni többé. Hogy mik ezek, azt az én és a felettes én döntik el. A felettes én fokozatosan kialakuló személyiségrész. Lassacs­ kán magáévá teszi a környezet követelményeit, a szabályo* Erre, mint viszonylag teljesen megvalósítandó feladatra, az egyéni pszi­ choanalízis vállalkozik, itt azonban csak pszichoanalitikus szemléletről van szó.

kat. A felettes én őrködik, hogy ellenállhassunk a helytelen­ nek. A szülőktől átveszi és belsővé teszi az ellenőrzést: lelkiis­ meretet épít ki. Figyeli az ént és az ösztön-ént, és figyelmezte­ ti, mi megengedett és mi nem. Megkeresi azokat az embereket és értékeket, melyekhez hasonulni kíván, vagyis ideált választ, és meghatározza az én számára a fejlődés ideális útját. Az ő ereje tartja féken a zabolátlan, örömre törekvő ösztön-ént. Nemcsak rászól, ha­ nem büntetéseket is kiró rá, ha „szégyenletes" dolgokra áhí­ tozik (a szégyen érzését már szintén a felettes én hívja elő). Az én a személyiség középső-közvetítő tagja. Tud saját magáról és a külvilágról; felfogja a valóságot, tervez és cselek­ szik. Közvetít a másik két személyiségréteg: az ösztön-én és a felettes én között. Közvetítő munkája abban áll, hogy megoldásokat keres az örömre törekvő ösztön-én és a szigorú­ an felügyelő felettes én számára; ha nem tudnak megegyezni, elfogadható köztes megoldást kínál. Emellett kidolgoz olyan módszereket is, melyekkel megvédheti a személyiséget egyegy megrázkódtatás megismétlődésétől.* Lássunk néhány példát működésükre. A károméves Zoli anyja ölébe akar ülni, de amikor odaszalad hozzá, látja, hogy a mama Ágit tartja ölében. „Én akarok ideülni! Azonnal engedj ide!" - mondja nővérének, és amikor Ági nem mozdul, ráüt a karjára. „Nahát, Zoli, ez csúnya dolog volt!" - sopánkodik a mama.

Zoli ösztön-énje azonnali gyöngédségre, „halasztást nem tűrő" megnyugtatásra vágyott. Amikor nővére ebben meg­ akadályozta, haragját azonnal támadássá alakította. Figyeljük meg, hogyan intézi el ugyanezt a helyzetet az ötéves Zoli. Szalad anyjához, hogy ölébe ülhessen, majd meg­ látja Ágit a mama ölében. Száját legörbíti, hangját nyafogósra változtatja: „Ide akarok jönni... úgy megütöttem a lá­ bam... nézd meg, úgy fáj. Engedj már ide!" Az anyához - a megnyugvást nyújtó, szeretett személyhez * A személyiség szerkezetéről lásd Sigmund Freud: Dos Ich und das Es; Gesammelte werke, XIII.; „Az én és az ősvalami." In: Buda B. (szerk.) A pszichoanalízis és modem irányzatai. Gondolat, Bp., 1971.

- vezető út most is el van zárva. De az ötéves gyerek felettes énje már nem engedi megtámadni azt, aki vágyainak útjá­ ban áll: Zoli most már belülről hallja, hogy csúnya dolog ráütni Ágira. Lemondani azonban még nem tud: ösztön­ énjének sürgető ereje olyan nagy még, hogy nehéz elfogadtat­ ni vele: Áginak ugyanolyan jó a mama ölében ülni, mint neki. Mit tesz ilyenkor az én? Ravasz fogást alkalmaz: „kita­ lál" (vagy felnagyít) egy olyan ürügyet, amellyel Zoli elérheti célját - ösztön-énje megkapja a vágyott gyengédséget, még­ sem kell „szégyellni való", durva eszközöket alkalmaznia: a felettes én leállította a támadási vágyat. A kompromisszu­ mot, a „kecske is... káposzta is..." elvét Zoli énje valósította meg: közvetítésével egyszerre sikerült elérni az ösztön-én célját és elkerülni a felettes én rosszallását. És végül nézzük meg a nyolcéves Zolit ugyanebben a hely­ zetben. Amikor meglátja Ágit a mama ölében, csalódást érez. De nyolcéves énje már sokféle megoldást ismer, ösztön-énje pedig megtanult már lemondani vágya azonnali, feltétel nélküli teljesüléséről. „Ági, ülj odébb, hadd üljek a mama bal lábára én!" - mondhatja például. így teljesül gyengédség iránti vágya, mégis tiszteletben tartja testvére jogait is. Vagy: „Anyu, olyan hülyék ezek a nagyfiúk... úgy sípcson­ ton rúgtak, pedig már majdnem gólt lőttem... Látod? Itt fáj..." így nem valósul meg eredeti elképzelése: az elszenve­ dett fájdalomért cserébe nem kaphat testi gyengédséget. Ehe­ lyett megelégszik azzal, hogy anyja ráfigyel és megvigasztal­ ja. (A figyelem is lehet gyengédség, csak már nem ölt testi formát.) Ezenkívül Zolinak sikerült becsempésznie egy di­ csekvést is („Már majdnem gólt lőttem."), ami megszépíti a fájdalmas eseményt. Röviden: az ölbe ülést figyelemkeltésre váltotta - ezzel alkalmazkodott a lehetőségekhez -, a kudar­ cot pedig „majdnem dicsőséggé" alakította, amivel enyhítet­ te rossz érzését. Lehet, hogy Zoli ezzel szalad anyjához: „Szólj rájuk!", ami azt jelenti, „lehet, hogy ti nagyobbak vagytok, de nekem itt a mamám, aki megvéd". Ezzel a lépéssel a fájdalmat és vereséget rosszul tűrő ösztön-én nemcsak vigaszt, hanem 130 elégtételt is szerez.

Vagy: „Mit ülsz itt az anyu ölében, mint egy kisbaba?" támadhat Ágira csalódottságában, ami mögött talán ez a gondolat bujkál: „Ha nem ülhetek az anyu ölébe, nem is baj. En már nem vagyok kisbaba, hanem nagyfiú, aki harcol. Fáj a lábam, de sérülés nélkül nincs küzdelem." Az okos én itt úgy csavarta meg a helyzetet, hogy elhallgattatta az ösztön­ én vágyát, és helyette - az ideálkereső felettes én segítségével - felkínált egy olyan értéket (a férfiasságot), melynek tükré­ ben mindaz, ami történt, jó dolog: a fájdalom mellékes, el is lehet felejteni. Ezekből a példákból látható, mennyiféle manőverre képes az érett én, hogy csökkentse az ösztön-én fájdalmát és mégse lépje át a felettes én megszabta határt. Például a vereséget elfogadható - már csak szavakban kifejeződő - viszonttámadássá alakítja (a nagyfiúk hülyék, Ági egy kisbaba), vagy az összeütközés részletei közül a saját erényekre irányítja a fi­ gyelmet (már majdnem gólt lőttem, klasszabb vagyok Ági­ nál); képes kölcsönösen előnyös megoldásokra (ülj egy kicsit odébb), de arra is, hogy utólag letagadja a megvalósíthatat­ lan vágyakat (Zoli egyszerre nevetségesnek érzi, hogy anyja ölébe üljön). A három különböző életkorból vett példa lehetővé tette, hogy kialakulásában figyeljük meg a személyiség hármas szer­ kezetét. Legkorábban az ösztön-én nyilatkozik meg: hiány­ érzeteinek azonnali megszüntetésére törekszik, keresi az örö­ met, kerüli a fájdalmat, biztonságra vágyik. Az én fokozato­ san alakul ki. Először megtanulja megkülönböztetni önma­ gát a környezettől. Tapasztalatokat gyűjtve fokozatosan megtanul alkalmazkodva érintkezni a környezettel: beszél, kérdez és kér. De még nem ígér és nem hazudik. Ehhez ugyanis az kell, hogy tudja, mit várnak tőle. Az elvárások teljesítése pedig már a felettes én hatáskörébe tartozik. A hároméves Zolinál azért nem ütközött össze vágy és szabály (ölbe akarok ülni, de nem üthetem meg a testvére­ met), mert ebben a korban annyira gyenge még a szabálytu­ dó felettes én, hogy az elemi erejű ösztön-én könnyedén átlép rajta, elsodorja. Az énnek ekkor még nincs mit közvetítenie a másik két „fél" között, mert harcukat egyszerűen az erővi-

szonyok aránytalansága dönti el. Csakhogy a felettes én hamarosan ugyanolyan nagy erővé válhat, mint az ősi ösz­ tön-én. Hogyan oldódhat meg a vita ösztön-én és felettes én kö­ zött, ha erejük nagyjából azonos? Két megoldás lehetséges. Ha az ösztön-én olyasmit kíván, amit a felettes én „főbűn"nek tekint, többnyire azonnal elhallgattatja az ösztön-ént („Dobjátok ki a kistestvéremet az ablakon!", „Bár meghalna az anyu, akkor én lehetnék az apu felesége!", „Milyen jó lenne szétvágni ezt a macskát!" stb.). Az elhallgattatást ért­ hetjük akár szó szerint is - körülbelül úgy, mint amikor szörnyű sejtéssel, rémülten a másik szája elé tesszük kezünket: „Ki ne mondd!" És a szörnyű szándék valóban kimondatlan marad. Annyira, hogy maga az én sem tud róla. „Nem emlékszem, én ilyet sosem akartam" - állítja, amikor a felet­ tes én által mintegy börtönbe zárt (tudattalanná tett) gondo­ latról vagy utólag vállalhatatlanná vált cselekedetről esik szó. Ezt a látszólag nyomtalan emlékezeti eltüntetést nevezi a pszichoanalitikus elmélet elfojtásnak. De miért csak látszólag nyomtalan? Azért, mert csakis az én nem tud róla. Jól emlék­ szik rá a felettes én, és kemény büntetésekkel akadályozza meg ismételt felbukkanását. De emlékszik rá az ösztön-én is, ahová visszaszorul a megengedhetetlen gondolat vagy a kí­ nos élmény. És keresi a kijutási lehetőséget, de egyenes utat ritkán talál.* Van a vitarendezésnek egy másik módja is. Ez nemcsak az egyén számára veszélytelenebb, hanem a társadalom számá­ ra is hasznos lehet. Nézzük meg, mi történhet az első „bűnös" * Az elfojtott gondolatok, késztetések és élmények mozgását - életjeleit és az ellenük folytatott küzdelmet- tucatnyi megnyilvánulásfajta jelzi. Néha az eredeti gondolat stb. szélsőséges tagadása árulkodik jelenlétéről, néha a külvilágnak, másoknak tulajdonítjuk az erős, elfojtott késztetést, hogy így foglalkozhassunk vele tovább, néha áttoljuk más területre. Ezeket az állandósult kompromisszumokat elhárító mechanizmusoknak nevezik. Nélkülözhetetlenek az egészséges ember életében is - ugyanakkor sokat elárulnak az egyes pszichés megbetegedések természetéről és kialakulásá132 ról. Részletesebb ismertetésük meghaladná e könyv kereteit.

gondolattal, a kistestvér kidobásáéval. Az anya - bármilye­ nek is nevelési elvei - meglehetősen rosszallani fogja ezt a kijelentést. Megbotránkozik, összeszidja a gyereket, megbün­ teti, vagy legjobb esetben azt feleli, hogy ilyesmi vele, a nagyobb testvérrel sem fordulhatott volna elő. Akárhogy is reagál, a gyerek érezni fogja, hogy ilyet csinál­ ni, mondani, sőt gondolni sem szabad. De változatlanul az az érzése, hogy „ez egy kis béka", aki kitúrta őt a helyéről, pedig olyan kis vacak még, hogy akár fél kézzel ki lehetne dobni az ablakon, vagy legalábbis jól meg lehetne ijeszteni. A kistestvért mégsem szabad kidobni. Eltelik néhány év. Az öcs persze még mindig két-három évvel „butább", „gyá­ vább", „ügyetlenebb". A nagy testvér elhatározza, hogy megtanítja öccsét - például - úszni. Tud már vigyázni rá. Nemcsak azért, mert elég ügyes, hanem mert felettes énje nem engedi, hogy kárt tegyen a kisebben. De mi köze az úszástanításnak az ablakon való kidobáshoz? Ehhez meg kell néznünk, mi történik kettőjük között. öcsi: Nem merem... fogjál... ne engedd el a kezem... De itt állj ál ám, amíg csinálom... Jaj, fogj meg!

A báty megbízhatóan segít neki. Csakhogy közben nem hall mást, mint hogy őrajta áll öccse biztonsága. Az úszásta­ nítással sikerült tehát újra létrehoznia testvére létbizonyta­ lanságát - azt a helyzetet, hogy ki legyen szolgáltatva neki, a nagyobbnak. Ez az érzés pedig éppen elég öröm már az ösztön-én számára ahhoz, hogy ne kelljen kivitelezni az ellen­ séges szándékot. A felettes én kétszeresen is elégedett lehet: a fiú nemcsak nem bántja öccsét, de szülő módjára tud vigyázni is rá. Ó egy gondos, jóságos báty. Valóban azzá vált. Mi történhet az állatkínzásra áhítozó gyerek kívánságával, ha az ösztön-énnek ez a vágya nem sorvad el az évek során? (Egyébként többnyire elsorvad.) Az egyik lehetőség, hogy felkutatja azt a területet, ahol a „húsba vágás" nemcsak megengedett, de még dicséretes, hasznos is. Megtartva az eredeti vágyat, de kikerülve annak ártó, büntetendő élét, lehet belőle hentes, állatorvos vagy sebész.

Azt a lelki folyamatot, melynek során „ártalmas", „pusztí­ tó", „szégyenletes", „nevetséges" vagy bármilyen más okból kielégítetlen ösztönkésztetéseinket társadalmilag hasznos tevé­ kenységgé alakítjuk: szublimálásnak vagy átszellemítésnek ne­ vezzük. A jó pályaválasztás majdnem mindig megfelel egy annak idején kielégítetlen ösztönkésztetésnek, melynek kiélé­ sét az adott hivatás megengedett, sőt hasznos formában teszi lehetővé. És bár e rövid elemzésben nem esett szó sem az ösztön-én életkoronként változó megnyilvánulásairól, sem arról a tu­ catnyi elhárítási módról, mellyel a tudattalanná vált gondo­ latok és élmények felszínre bukkanása ellen védekezünk, néz­ zük meg, találunk-e magyarázatot az eddigiek alapján a „felemás" házaspár problémáira. Történetüket ott hagytuk el, ahol új pszichológusuk meg­ fogalmazta a rövid terápia célját: meg kell keresni a konflik­ tusok mögött rejlő érzelmeket és az érzelmek mögött rejlő élményeket. Ha sikerül ezeket ismét élményszerűen átélni és tudatossá tenni - vallja a pszichoanalitikus -, akkor ezek az élmények mágnesszerűen visszahúzzák magukhoz az őket megillető érzelmeket. Eredetileg valóban ezek kísérték az élményt, de amikor - kínosságuk miatt - tudattalanná vál­ tak, elszakadtak tőle, és azóta „gazdátlanul", ellenőrzés nél­ kül kóborolva, az eredetivel a legkisebb hasonlóságot mutató élményt is „megszállják". Más szóval: a hasonló élményben felismerni vélik az elveszített, eredeti élményt, és úgy visel­ kednek, mintha a hasonlóság teljes lenne. Az ellene folytatott küzdelem is ehhez mérten heves. Lássuk akkor a házaspárt. „Az ember olyan nevetségessé válhat, ha észreveszik a gyengeségét" - mondta legutóbb Mari, a feleség. A pszi­ chológiával sosem foglalkozó ember számára is világos, hogy Mari ezt nem „csak úgy", valamiféle elvont igazságként említette, hanem saját élményét fogalmazta meg: voltam már gyenge, és nevetségesnek éreztem magam. A továbbiakból kiderül, hogy valóban személyiséget meg­ szabó, „kulcs"-élményről van-e szó. Amikor Imre azt felelte, „Olyan buta vagy... mindenki gyenge valamiben..." - meg 134 is fogalmazta a kulcsélmények lényegét: történik valami, ami

bárkivel megeshet (mindenki gyenge valamiben), de az erre kapott válasz annyira fájdalmas lehetett valamikor, hogy elkerülése ezentúl mindennél fontosabb. „Olyan buta vagy..." a legnagyobb szeretettel ejtve is azt jelenti: eltorzí­ tod a valóságot, nem úgy van, ahogy mondod, a valóságnak csak egy részét látod meg stb. (A szeretet itt abból fakad, hogy a másik a saját kárára torzítja el a valóságot.) A kulcsél­ ményeknél valóban ez a helyzet. Marinak erről a következő jut eszébe. Hétéves volt, amikor anyja összeköltözött egy férfival, aki nem rajongott a gyerekekért. „Hát te meg mit akarsz itt?!" - kérdezte ez a férfi, amikor Mari, látva anyja és az „új apa" jókedvű hancúrozását, közéjük akart furakodni. Eddig úgy tudta, a hancúrozás igazán gyereknek való mulatság - hogy­ hogy éppen őneki nem jut hely? Akkor érezte magát először leforrázva. Miből fakad egy ilyen érzés? Általában abból, ha közeledé­ sünket, felkínálkozásunkat durva tévedésnek nyilvánítják. Az elutasító nem hivatkozik a körülményekre („Ne gyere ide, mert fáradt vagyok, késő van, nincs idő, piszkos a cipőd vagy, uram bocsa' -, most anyuval akarok lenni"). Egyetlen kifogása a másik ember személye. („Hát te meg mit akarsz itt?", vagy az ironikus: „Na, majd pont te fogsz nekem segíte­ ni!", „Te csak engem ne sajnálj!"). Túlbecsültük hát önma­ gunkat: még ha adni akarunk, sem kellünk. Nagyobb baj, hogy amikor felajánljuk ezeket az érzelmi adományokat, már levetettük azt a páncélként viselt óvatosságot, mely megvéde­ ne a bizonytalanságtól és a megbízhatatlantól. Pedig ez a védekezés ösztönös: a kisgyerek nem ül idegen ölébe, az állat napokig kémleli az odúnak kiszemelt fát vagy sziklaüreget, a felnőtt akkor kezd csak személyes dolgairól beszélni, ha már megbarátkozott a másikkal. Amint félretesszük ezt az óvatos­ ságot, szinte meztelenek vagyunk. Ha ilyenkor ellöknek, na­ gyon fáj. A csupasz bőr heves fájdalmát idézi fel ez a szép, képes kifejezés: leforráztak (vagy: felsültem, lejtem). Hogyan kerülhetett minderre sor, ha egyszer a gyerek valóban ösztönös óvatossággal közelít a kipróbálatlanhoz? Úgy, hogy - szintén ösztönösen - megbízik anyja választása-

ban. Az anya attól anya, hogy képviseli gyereke érdekeit: nem ülteti olyan helyre, melynek biztonságát ne ellenőrizte volna, nem bízza a gyereket idegenre, nem viszi bele olyan vállalkozásokba, melyek meghaladnák a gyerek tűrőképessé­ gét. Miért is jutott volna eszébe a hétéves Marinak, hogy az anyja által választott férfi pótapaként nincs „levizsgáztat­ va"? A jelenet derűje pedig különösen azt sugallotta: minden rendben van, most aztán igazán nincs ok óvatosságra. Az igazi megrázkódtatás azonban nem az volt, hogy anyja a választáskor elfelejtkezett Mari érdekeiről, hanem hogy most sem védte meg. Nem cáfolta meg a férfi állítását: neked itt nincs helyed. Mari emlékezete szerint anyja valami olyas­ mit mondott: „Marika, menj most szépen a szobádba!" Ha ezt a mondatot külön elolvassuk, igazán szelíden hangzik. Nem sok gyerek roppant még bele abba, hogy megkérték, menjen a szobájába. De ha egy apjától nemrég elhagyott hétéves gyereket küldenek ki, amikor részesedni akar anyja jókedvéből és abból a hangulatból, mely végre megint emlé­ keztet egy teljes családra, annak a gyereknek nemigen van többé otthona. Ezen a napon dőlt el, hogy Marinak se apja, se anyja - a páncélviselés tehát nagyon is ajánlatos. Erre a tapasztalatra nem cáfoltak rá későbbi élmények sem. További tizenhárom évnek kellett eltelnie, míg Mari összetalálkozott egy olyan emberrel - Imrével -, aki előtt levethette ezt a már-már bőréhez nőtt páncélt. Számára az első terapeuta tehát Imre volt, a tanulatlan, lusta fiú, aki legalább ezen az egyetlen kapcsolaton belül helyreállította Mari örömérző, örömszerző képességét. Erre utal jó szexuális kapcsolatuk is. De Mari személyiségét nem sikerült megváltoztatnia. A ri­ asztóan kemény páncélt Mari továbbra is csak bonyolult feltételek teljesülésekor veti le: ha kettesben vannak, és nincs megoldandó feladat, munka, tanulás. Bármennyire fájdalmas volt is, a rövid terápia során da­ rabjaira szedtük az elutasítás megrázó élményét. Fellobbant a harag az anya iránt, akiről Mari eddig azt állította, hogy „érdektelen figura". Az eredeti élmény, az elutasítás feleleve136 nítése mágnesként húzta vissza az őt megillető érzelmeket.

Nem vártam csodát, csak olyan megkönnyebbülést, mely derűvé válik a család számára. Néhány héttel bensőségesebb beszélgetéseink lezárása után Mari beszámolt egy estéjükről: „Nem történt semmi, csak elkezdtem egy kézimunkát... isko­ láskorom óta nem volt a kezemben kézimunka... üldögél­ tünk, a fiúk parasztsakkot játszottak, és cukkoltak, hogy megszúrtam az ujjam... és ötpercenként kellett újabb körté­ ket hámoznom nekik, annyit ettek... Szóval nem történt semmi, de ilyen jó esténk még sose volt." Fordítsuk le az érzelem nyelvére, amit Mari mesélt: „Elen­ gedtem magam, és jó volt. Csúfoltak az ügyetlenségemért és kibírtam. A családomban akkor is megvan a helyem, ha nem csinálok semmi hasznosat, csak vagyok. De tőlem kérnek enni, 'szükségük van rám." Ha Mari személyisége még teljesen a régi lenne, nem hiszem, hogy az este ugyanígy sikerül. És még kevésbé, hogy ezt az estét ugyanilyen szépnek érzi. A pszichoanalitikus terápiában - akár néhány órából áll, akár évekig tart - nem cél, hogy a „beteg" megismerkedjen az elmélettel. Nem kell tudnia, hogy mit tesz éppen felettes énje, énje, ösztön-énje. Sőt a logikai ellenőrzés nehezíti is, hogy tisztán megnyilvánuljon az a tudattalanná vált élmény­ anyag, mely igazán nem a logika törvényeit követi. Marinak sem személyisége működésével kellett szembesülnie, hanem élményeivel. Neurotikus életvezetésének példája mégis hoz­ zásegíthet bennünket ahhoz, hogy felnagyítva szemügyre vehessük az átlagosan egészséges emberben is megtalálható lelki törvényszerűségeket: - Mari kulcsélménye hétéves korából származik. Ebben az időszakban a gyerek szeretetének legfőbb tárgya az ellenkező nemű szülő. Az ösztön-én akkor éri el célját, ha a kislánynak sikerül apjánál - a fiúnak anyjánál - gyengédséget, figyelmet, elismerést kiváltania. Ha ezt a kislányigényt sem az apa, sem bármilyen helyettese nem elégíti ki, a vágyat félre kell tenni: vagy elfojtani, vagy magasabb szintre emelve átszellemíteni. Marinál mindkét eljárás bevált. Magatartása ezentúl azt sugározta: „Én ugyan nem akarok senkivel sem hancúrozni, 137

nézzétek, milyen tüskés vagyok!" (= a gyengédségigény el­ fojtása, tagadása), feltűnő szorgalmával viszont mégiscsak továbbra is imponálni akart minden apahelyettesnek, tanár­ nak (= az elfogadás vágyának átszellemítése elismerésvágygyá)- A felettes énnel is történt itt valami drámai. A felettes én szokásos feladatainak egyike az önmegfigyelés. De tízéves kor előtt ez rendesen csak azt jelenti, hogy a cselekedeteket bírál­ ja el, és majd csak az ezt követő években kezdi magát a személyiséget a környezet értékelő szemével nézni. (Az első ilyen élményre szinte mindenki emlékszik: „Akkor döbben­ tem rá, hogy én milyen...".) A Mariéhoz hasonló, korai szégyenélmény viszont rákény­ szeríti az éretlen felettes ént, hogy az egész személyiséget ítélje meg, ne csak a cselekedeteit. Ez pedig egy olyan megméretési félelmet állandósít, mely szinte görcsben tartja a szeretetre vágyó ösztön-ént és a cselekvésre vágyó ént. A személyiség megbénul - egyedül a felettes én kap teljesen szabad fejlődési lehetőséget. Érthető hát, hogy túlburjánzik: az erkölcsi érté­ kek egész tárházával rendelkezik (önfegyelem, kitartás, meg­ bízhatóság, pontosság stb.). Nem mintha ezek a társadalmi szempontból értékes tulajdonságok nem hoznának sok - át­ szellemített - örömet az ösztön-én számára (elismerés, önmegnyugtatás, objektív védettség a támadásokkal szemben), mégsem pótolják a szeretetkapcsolatokat. Az ilyen emberek megközelíthetetlenek, tiszteletre méltóak és boldogtalanok. Lehet, hogy a jóindulatú olvasó az eddigi érvek alapján' elhiszi, hogy a pszichoanalitikus feltárás kedvező személyi­ ségváltozásokat hozhat, de az igazán meggyőző magyarázat­ hoz hiányzik még valami. Mi az, ami a terápiás helyzetben ezt a változást elősegíti? Miben különbözik ez a kapcsolat a többitől? Először is abban, hogy a pszichológus érezhetően elfogadja páciensét. Ha a páciens ezt nem érzi, tölthetnek együtt akár több száz órát is, még mindig nem lehet pszichoanalitikus terápiáról beszélni. Az elfogadás lényege, hogy a pszicholó­ gus a hallottakat nem veti alá erkölcsi elbírálásnak, nem 138 követel meg társadalmilag elfogadott értékeket. Saját nyelvé-

re lefordítva: elfogadja az ösztön-ént és az ént anélkül, hogy megnyilvánulásaikat a felettes én megszűrte volna, cenzúráz­ ta volna. És bár ez a legsikeresebb terápiában sem valósul meg minden percben - leginkább a páciens mégiscsak újra meg újra megszólaló védekezése gátolja meg, hogy az ösztön­ én kertelés nélkül emlékezhessen -, a páciens alapvetően mégis azt érzi, hogy a külső-belső erkölcsi büntetés veszélye nélkül előadhatja „leggyerekesebb", „legbutább", „legszégyenletesebb" vágyait, félelmeit, élményeit is. Van valaki, aki elfogadja, megérti ezeket. Ez az érzés pedig nagyon ha­ sonlít ahhoz a bizalomhoz, melyet a gyerek érez szülei iránt. Ez az „új" szülő tehát nem akar mintagyereket. És ez nagyon finom érzés. Ebben az érzelmi melegségben válik a pszichológus átmenetileg a szülő képviselőjévé, a szabadsá­ golt felettes én helyettesévé. A gyermeki bizalomnak ebben a légkörében a páciens új normaként fogadja el mindazt, amit a pszichológustól hall: néha nem többet, mint hogy szabad beszélni és gondolkodni.* Hosszabb kapcsolatban jól megfigyelhető, hogy a „beteg" valóban kisgyerek módjára, szinte gyermeki ajándékként, dicsekedve hozza el fejlődésének első apró bizonyságait is, vagy éppen duzzogva neheztel pszichológusára, amiért még mindig vannak problémái. Az utóbbi nagyon hasonlít a segítségkérő négy-öt évesek kifakadására: „Na látod, hogy nem tudom egyedül!" A sikeres pszichoterápia lehetővé teszi, hogy az ösztön-én - néha több évtizedes szünet után - ismét őszintén megszólal­ jon. A megszólalásaira kapott válasz most megnyugtatóbb, mint a régi válaszok voltak. A mindig is kifelé igazodó felettes én pedig elfogadja az új normát. Ha a felettes én parancsa az énhez eddig így szólt: „Mindent meg kell tenned, hogy elhárítsd a megrázó élmény megismétlődését! Nem kerülhet * A pszichoanalitikusok híres passzivitása, hallgatása nem szó szerint érten­ dő. Már Freud legtehetségesebb magyar tanítványa, Ferenczi Sándor Í3 jóval aktívabb volt mesterénél. Ma pedig még inkább megoszlanak a vélemények a passzivitás helyes mértékéről. De ha a legpasszívabb pszichoanalitikust figyeljük is, az együttérzés, együttmegértés ezer jelét talál­ hatjuk meg nála is. 139

sor még egy elutasításra" - ahogyan ez Marinál történt -, az én válasza ilyenképpen alakul: „Rendben. Kerülni fogom az embereket, nem bízom a szeretetükben stb." A terápia leg­ főbb tanulsága, hogy szeretetkapcsolatban is lehet az ember biztonságban; nem mindenki utasít el, ha megmutatom ma­ gam. A felettes én ennek hatására visszavonja az általános mozgósítási parancsot. Az énnek már nem kell folyton a vártán állnia, veszélyt sejtve minden közeledő eseményben. Az ösztön-én előtt kinyílik a kapu: mehet embereket, élmé­ nyeket keresni magának. Továbbra is elkíséri a felettes én és az én, de már nem felük annyira. A legbiztosabb sikert akkor hozza a pszichoanalitikus terá­ pia, ha az ösztön-én és a felettes én harcában mindeddig az utóbbi túlereje folytán - az előbbi szenvedett vereséget. Az ilyenfajta egyensúlyzavarnál az én többnyire jól erősíthető, az elakadt fejlődés újra mozgásba hozható. A terápia kilátá­ sai jók. Nehezebb vagy éppen reménytelen a helyzet, ha a felettes én fejletlen, az én pedig gyenge: az ösztön-én ugyanis sosem kér önmaga segítséget, hanem csak kiharcolja örömeit: a feszültséget nem tűri, a szabályokhoz nem alkalmazkodik miért is fogadná el a terápiás munka terheit? A morálisan „vak" személyiség látását a pszichoanalitikus terápia ritkán képes visszaadni. Ennél a személyiségképletnél gyakran szü­ letik meg a prognózis: nem alkalmas terápiára.

Carl Rogers pszichoterápiás iskolájáról Carl Rogers emberszemléletét az olvasó már ismeri: tőle tanult Thomas Gordon is, aki sokéves pszichoterápiás tapasz­ talata nyomán alkotta meg szülőkre szabott elképzeléseit az emberséges ember neveléséről.* Rogers azokban az évtizedekben kezdte meg pszichoterá­ piás működését, amikor a mély feltárásra épülő pszichoanalí-

140

* Gordon ugyanilyen könnyen kezelhető, kölcsönös tiszteletre épülő programot dolgozott ki pedagógusok és munkahelyi vezetők számára is.

zis és a személyiség önerejét megkerülő viselkedés-lélektani iskola hiányosságai vagy éppen nehéz hozzáférhetősége már nyilvánvalóvá váltak. Az általános igény egyre fokozódott a pszichoterápia iránt, a meglevő lehetőségek pedig szűkösek voltak. Ebben az időszakban alakította ki Rogers azt a szem­ léletét, melyet ma személyközpontú megközelítésnek nevez­ nek.* Rogers nem von határt egészséges és beteg személyiség között, mivel ezek a kategóriák az ő szemléletében nemcsak haszontalanok, hanem károsak is. A hozzá forduló, bajba jutott embert nem betegnek, hanem kliensnek nevezi. Ez nem elsősorban pszichoterápiás műhelyének szervezeti sajá­ tosságaiból fakad - a segítséget várók önként keresik fel, akár anélkül, hogy pszichés nehézségük máris működésképtelen­ né, tehát „beteggé" tette volna őket -, hanem szemléletéből: nem ítélkezik felettük, nem diagnosztizál, hanem szolgálatukra van. Rogers az emberi érzéseket, gondolatokat és reakciókat az adott személyiség egészéből igyekszik megérteni és átérezni nem pedig a normák felől. Legfontosabb terápiás feladatá­ nak tekinti, hogy megértse, mit jelent a szemben ülő ember számára mindaz, amiről beszámol. Az élmények jelentőségét nem korábbi tapasztalatai vagy valamiféle elvont, általános mérce alapján igyekszik átérezni, hanem csakis a kliens néző­ szögéből. Mindehhez elengedhetetlen, hogy félretegye saját élmény-„súlyozását", és a lehető legmélyebben beleélje ma­ gát beszélgetőtársa helyzetébe. Ez a fajta beállítottság még a terápiás képzettségű embe­ rekben is nehezen alakul ki. Régi beidegződésünk ugyanis, hogy mindent, amit más embereknél tapasztalunk, átszűr­ jünk és saját értékrendünkhöz mérjünk; a hallottakat azon­ nal hozzáigazítjuk saját korábbi tapasztalatainkhoz, és meg­ keressük helyét saját rendszerünkben: ez helyes, az helytelen, ez szégyenletes, az taszító, ez imponáló, az jelentéktelen. Hétköznapi életünkben többnyire ilyen értékelő-megítélő be* Carl R. Rogers: Client-Centered Therapy. Houghton-Mifflin, Boston, 1951.; ugyanő: On Encounter Groups. Harper & Row, New York, 1970. 141

szélgetőtársak vagyunk, és ilyenekkel is találkozunk legsű­ rűbben. Rogers megközelítése ezzel szemben arra épül, hogy elfo­ gulatlanul, a másik ember szemüvegén keresztül pillanthas­ suk meg mindazt, amit ő átél vagy gondol. Nem könnyű feladat ez, hiszen igen sok emberben komoly félelem él a sajátjával ellentétes vagy nem egészen egyező reakciókkal szemben. Azt a beleérző, empatikus közeledést pedig, melyre Rogers tanít, csakis e félelem nélkül érheti el a pszichológus. Csakis így engedheti meg magának, hogy „betege" gondola­ tait és érzéseit a maguk jelentésében és jelentőségében átérezze, megértse. A terapeutának igyekeznie kell a lehető leggazdaságosabb módon - a legvilágosabban és legrövidebben - megfogalmaz­ ni, mit és hogyan értett meg az elmondottakból. Ha megérté­ se pontos, beszélgetőtársa megerősítve érzi magát: olyannak, akinek érzései megérthetők, elfogadhatók. Ez az élmény segí­ ti elő, hogy gondolatait szabadon továbbfűzze, hogy megpró­ báljon még közelebb kerülni saját érzéseihez, és önmaga is megértse ezeket. Rogers fontosnak ítéli, hogy saját érzései eljussanak a vele szemben ülőhöz. Nem leplezi a beszélgetés során keletkezett érzéseit és benyomásait. Hiszen ezek a bajba jutott ember érzéseinek tükröződései, nem pedig kívülről hozott vélemé­ nyek vagy korábban kialakult érzések. Nem titkolja a hallot­ tak nyomán átélt szomorúságát, büszkeségét, tehetetlenség­ érzését és mindazt, amit a másik ember érzéseiből átérzett. Bármilyen meglepő is ez számunkra, Rogers könnyeit igen sok „kliens" látta már. Rogers sosem akar „okosabb lenni" kliensénél, nem akar problémáinak szakértője lenni, mert hisz abban, hogy min­ den ember maga érzi legpontosabban önmagát, és bízik abban, hogy az ítélkezésmentes, megértő légkör képes annyi energiát felszabadítani a másikban, hogy őszintén élje át problémáit, és maga jusson el valamiféle megoldásig. Eleté­ nek tapasztalatai nyomán azt vallja, hogy minden ember rendelkezik olyan belső erőkkel, melyek fejlődését, önmegva142 lósítását előmozdítják. Még a látszólag teljesen eltorzult,

"

zsákutcába jutott személyiség is megérthető egész - olyan szerves egység, amely megfelelő légkörben képes önmaga jobb megértésére, tehát fejlődésre. Ilyen légkört alakít ki Rogers, nemcsak a kétszemélyes terápiás kapcsolatokban, hanem a különböző - munkahelyi, iskolai vagy terápiás céllal szerveződött - csoportokban is. Ugyanúgy, mint a személyiséget, a csoportot is élő, változó, egyedi képződménynek tekinti, mely sajátos belső energiák­ kal rendelkezik. Ha ezeket az energiákat nem egyéni önvéde­ lemre kell fordítani, a csoport olyan kreatív egységgé válik, mely képes saját maga szerveződni: az érzések, gondolatok megosztása révén feszültségeket kiváltani és oldani, láttatni és elfogadni - vagyis nyújtani mindazt, amit pozitív együttes élménynek nevezhetünk; ahol nem kell negatív indulatokat elleplezni és pozitívakat mímelni, de átérezni és ezáltal egyensúlyban tartani mindazt, ami vele, veled és velem együtt történik. Ezt a mozgó egyensúlyt a csoport tartja fenn, szakértő és szakértelmezés nélkül, minden egyes résztvevő saját élményeinek összeadódása révén. A Rogers-csoport azzal az élménnyel ajándékozza meg résztvevőit, hogy képesek egymást megértve, elfogadva vál­ lalni saját magukat és ilyenként szeretni a másik embert. Nem kevés ez.

143

A fedélterv Orbán Attila munkája

A kiadásért felel a Gondolat Könyvkiadó igazgatója Alföldi Nyomda, 6578M-I4-2 Debrecen, 1986 Felelős vezeti: Benkő István vezérigazgató Felelős szerkeszt!: Síklaki István Műszaki vezető: Tóbi Attila Műszaki szerkesztő: Haiman Ágnes Megjelent 7,70 (Aj5) ív terjedelemben, az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabvány szerint

B R I A N ÉS S H I R L E Y S U T T O N - S M I T H Hogyan játsszunk gyermekeinkkel (és mikor ne)? Azt gondolhatnánk, hogy játszani mindenki tud, miért kell ehhez könyv? A tapasztalatok sajnos azt mutatják, hogy a dolog nem ilyen egyszerű, és még ha időnk engedi sem mindig tudunk gyerekeinkkel játszani. A SuttonSmith házaspár könyve okosan és kedvesen siet segítsé­ günkre. Világosan és élvezetesen leírják az egyes életko­ roknak legmegfelelőbb játékokat. A játék fogalmát tá­ gan értelmezik. Ide sorolnak minden olyan tartalmas tevékenységet, ami nem közvetlen haszonra törekszik: az álommeséléstől a hátonlovagláson át egészen addig, hogy a tévéből ismert rajzfilmfigurákkal epizódokat ír­ nak a gyerekek. Gyakorlati „recepteket" adnak tehát arra, hogyan - és ami nem kevésbé fontos -, mikor ne játsszunk gyereke­ inkkel, mikor hagyjuk őket magukra. A gyerek szemével, a „gyerekhez leguggolva" játszanak, s ezt az „oktató" tónustól mentes közvetlenséget az olvasóval is megterem­ tik. Mindebben - azon túl, hogy a házaspárból az apa többkönyves gyerekpszichológus és a játékpszichológiá­ nak is elismert szaktekintélye - bizonyára sokat segített saját tapasztalatuk is - öt gyerekük van.

ANATOLIJ DOBROVICS Az emberi érintkezés

Bizonyára legtöbbünk érzi néha úgy - ki gyakrabban, ki kevésbé gyakran -, hogy nem egészen azt sikerül közöl­ nünk a környezetünkben élőkkel, amit szívünk mélyén szeretnénk. Talán néha az a gyanú is felébred bennünk, esetleg megdöbbenve azt tapasztaljuk, hogy időnként mi magunk is alaposan félreértjük embertársainkat. Az em­ berek közötti kommunikáció tehát egyáltalán nem egy­ szerű dolog és sok lelki, kapcsolati probléma forrása. Nem csoda hát, ha számos pszichoterápiás iskola teszi központi célkitűzésévé az emberek közötti érintkezés je­ lenségeinek, szabályainak megismerését és alapozza erre terápiás és személyiségfejlesztő munkáját. Dobrovics könyve egy dadogós fiatalember problémáin keresztül világítja meg a laikus olvasó számára is érthető­ en és élvezetes stílusban ezeket a jelenségeket és néhány hozzájuk kapcsolódó pszichoterápiás módszert.

BRUNO BETTELHEIM A mese bűvölete és a bontakozó gyermeki lélek

Ki ne ismerné a régi tündérmeséket. A Jancsi és Juliskát, a Piroska és a farkast, a Hófehérke és a hét törpét és még sorolhatnánk. Nos, az elmúlt évtizedekben a „racionalis­ ta" pszichológusok és pedagógusok keményen támadták a hagyományos európai gyermekmeséket sok ijesztő és „kegyetlen" mozzanatuk miatt. Bruno Bettelheim, ko­ runk egyik legnagyobb gyermekpszichológusa, ebben a nagyon szép és humánus könyvében éppen azt mutatja be a mesék érdekfeszítő elemzése révén, hogy a felnőtt eszünk számára ijesztő mesék hogyan segítenek megolda­ ni a gyerekek csakugyan ijesztő, mély lelki konfliktusait, melyek óhatatlanul vele járnak boldog, ép lelkű felnőtté válásukkal.

FRIEDEHART KLIX Az ébredő gondolkodás

A szerző ebben a könyvében rendkívül izgalmas szellemi kalandra vállalkozik: az emberi megismerés törzsfejlődé­ sének mindeddig alig feltárt területére viszi el az olvasót. Kísérletet tesz arra, hogy rekonstruálja a gondolkodás történelem előtti, archaikus korszakát és az abból kibon­ takozó fejlődést és annak gyökereit. Ehhez - a pszicholó­ gián kívül - egyszerre használja a modern biológia isme­ reteit (a genetikától az embertanig) és számos társada­ lomtudomány adatait. A témának megfelelően érdekfeszítő Klix munkamód­ szere is. Először áttekinti egy-egy korszak valamennyire objektíven rekonstruálható életmódját, ebből megpróbál következtetni a tárgyi tevékenységre és a társas életre, majd ezekből mint meghatározókból és indító tényezők­ ből kísérli meg levezetni a mögöttük álló gondolkodást. Szellemes és ésszerű magyarázatot kínál az archaikus gondolkodás jellegzetességeire és a korai társadalmi sza­ bályozás olyan jelenségeire, mint a totemizmus, a tabuk, a rítusok, a mágia. És ezen az úton haladva korszakról korszakra világítja meg az emberi gondolkodás olyan, felmérhetetlen jelentőségű teljesítményeinek lehetséges kialakulását, mint az írás és a számolás rendszerei. A be­ mutatott gazdag anyagot az alkotóképességről szóló ki­ tűnő zárófejezet foglalja össze, amelyben a végigkövetett gondolkodásfejlődési folyamatból vonja le a kreativitás főbb törvényszerűségeit. A könyv szerzője az NDK legismertebb pszichológusa, a Humboldt Egyetem tanszékvezetője, a Nemzetközi Pszichológiai Társaság volt elnöke.

JEREMY CHERFAS ÉS ROGER LEWIN (szerk.) N e m csak munkával él az ember A nem létfontosságú tevékenységek kultúraközi áttekintése A New Scientist című brit tudományos folyóirat két munkatársa rendkívül érdekfeszítő, szórakoztató és tu­ dományos szempontból is figyelemre méltó tanulmányo­ kat fűzött csokorba: biológusok, pszichológusok, antro­ pológusok, néprajzosok vizsgálják mindazokat az embe­ ri tevékenységeket, amelyek a közvetlen létfenntartás szempontjából nélkülözhetőek, de a kultúra s így az emberiség fennmaradása és fejlődése szempontjából mégsem mellékesek. A kötet első három tanulmánya a „gyermekded" játé­ kokkal - állatkölykök, magányban felnőtt gyerekek játé­ kával és általában a gyermekjátékokkal - foglalkozik. A második rész a felhőttjátékokat vizsgálja, így pl. a legkülönbözőbb versengő játékokat az amerikai futballkupától az eszkimó, a hádzapi és a bali-szigeti kártyázá­ son, korongvetésen és kakasviadalon át az afgán buzkasi lovasvetélkedőig. A harmadik rész a szóbeli játékokat mutatja be a viccektől a szócsaták jelenségén át az isten­ káromló tiszteletsértésig. Az olvasmányos, fontos és gondolatébresztő mű olyan emberi, társadalmi jelenségekre vet fényt, amelyek - elté­ rő formában - a világ minden táján megtalálhatók, de sokáig nem kaptak kellő figyelmet.