1. Minden pendülés egy nap

1. Minden pendülés egy nap A fájdalom jobban kitölti az embert, mint bármi más, jobban, mint az öröm és a jobban, mint az élvezet. Pedig a fájdalom nem okosság, nem, arról szó sincsen, a fájdalom éppen, hogy ostobává tesz. Kati anyja is éppen így nézett az ablakhoz tolt ágyában, felpolcozott párnákkal, hogy kilásson az ablakon. A kisasztalra odakészítve a víz, benne a nem tudni, honnan jövő apró buborékok, mellette az elmaradhatatlan sminkkészlet, arannyal nyomott cirkalmas felirat, a szemkihúzó ceruza és a kék szemfesték. Bámult kifelé, a szeme fordult Kati felé, és az arcán látszott, csak önnönmagával tud foglalkozni az egész teste. Bámult, és nem volt abban se bölcsesség, se megértés, csupán a test mérhetetlen, önző butasága. Sok évvel ez előtt történt még, Kati éppen a Népköztársaság úton várakozott a buszmegállóban, iskola után, hazafelé menet, amikor szemből, a parkból egy fiú kirohant a labdája után az úttestre. Focilabdát utánozó gumilabda volt, fehér és fekete ötszögekkel. A fiú a felezővonalig szaladt, amikor észrevette, hogy egy motoros jön a bíróság felől, hátraugrott, hogy elengedje, ám a nagy, sötétvörös Pannónia addigra már mögötte akart elmenni, jobbra billent, hogy ezzel a kanyarral az út szélére térjen, éppen akkor ugrott hátra a fiú is, nem tudták elkerülni az ütközést. A kormány érte el először a fiú derekát, mind a ketten elzuhantak, a fiút a motor visszalökte az út közepe felé, a gép pedig keresztbe fordult, a motoros azonnal lecsúszott róla, miközben a bal lába beszorult, s a körbe forduló Pannónia annál fogva rántotta őt is maga után. Egyetlen pillanat volt, tompa, mégis telt puffanás, majd az aszfalton csúszó fém rövid sivítása, aztán meg a motorzaj nélküli csend. Szemközt, a régi várfal előtti parkból egy galambraj csapott fel, úgy csattogtak a szárnyak, mintha valami üresen futó gép 9

kattogna, összesűrűsödtek, s aztán szétrebbentek, galambot formázó madárcsapat a fák fölött. Alattuk, az árvácskákkal teliültetett virágágyások közepén, a kardjára támaszkodva, a bajszát lógatva bámulta a földet Wathay Ferenc egykori várkapitány, aki négyszáz éve ott, azoknál a falaknál esett sebesülten a törökök fogságába. Az ellenségtől rémült, az életüket féltő városlakók inkább bezárták mögötte a várkaput, amikor kirontott, és ki se nyitották, amikor vissza akart térni. Hát hogyne, egy kijárat az bejárat is. Hát hogyne, egy nyitott kapun bármi és bárki bejöhet. Most meg nem vér, hanem fehér galambszarok pöttyözték a vállát és a fejét, meg nem mozdul sohasem, a bajsza odaszáradt a szájához, kunkori csizmás lába lekandikált a bronz talapzatról. Sütött a nap, Kati a kék iskolaköpenyében volt, szorította a táska fülét. A gyerek hanyatt hevert az úttesten. A labda az útpadka mellett állt meg, egy csatornanyílás fölött. A motoros felült, levette a sisakját és értetlenül nézett körül, mint aki most ébred fel, például a délutáni alvásából, de az a másik világ még fogva tartja. Kisvártatva a gyerek is felemelte a fejét, próbált feltápászkodni, ám ahogy a karjára támaszkodott, azonnal visszaesett. Kati ott, akkor, a gyerek és a motoros arcán látta, milyen bután, értetlenül néznek, mind a kettejükből folyt a vér, szemérmetlenül terültek el az aszfalt közepén, a gyerek karja kitekeredve lógott, semmi kétség, eltörhetett, a motoros lábára még mindig ránehezedett a gép, s ők mégis csak bámultak szótlanul, nem kiabáltak, nem is sírtak. Fájdalom volt az arcukon, s legfőképpen az értetlenség, hogy nem hiszik el, hogy mindez velük történhetett. Hogy ott vannak, ők vannak, és kitölti őket a fájdalom. Az emberek persze kiabálni kezdtek, néhányan odaszaladtak a járdáról és a buszmegállóból is, leguggoltak, nézték, ahogy a gyerek megint feltápászkodna, de újra csak visszahanyatlik, körülállták, mintha azzal segítenének, mert hozzányúlni nem mertek. Szeptember volt, remegett a levegő az aszfalt fölött.

A táska fogantyúja átizzadt Kati tenyerében. Megalvadt a vér a Pannónián. Mintha vonatfütty hallatszott volna messziről, pedig az állomás túl messze volt ahhoz, hogy a sípolás odáig érjen. És ahogyan figyelte azt a fiút a lábak között, a bámészkodók gyűrűjében, látta, valami kékes gáz gyülekezik fölötte, ez teljesen hülyeség, ilyen nincsen, de ha látja, akkor látja, és látja kétségtelenül, tehát van, nem az elcsendesedett motor füstölt, nem az olaj párolgott, illetve nem is a teste fölött, hanem egyenesen a pólótrikós, tornanadrágos testéből, a kifacsarodott kezéből tapadt össze az a kékes pára, apró felhő, egyre növekedett. Mintha maga a fiú gőzölgött volna. Éppen olyan világoskék színe volt, mint az iskolaköpenyének. Jött már a mentő, visított a szirénája a mozi felől. Utat nyitottak a bámészkodók, s akkor megint tisztán látta a fiú arcát is. Nyitva volt a szeme, felfelé nézett, a felhők felé. Beállt a rohamkocsi a buszmegálló elé. Lassan járj, később érsz. Ezt mondogatta folyton Nagyanya, akkor is, ha nem illett ahhoz, amit éppen csinált. Ült az asztalnál, a két keze a terítőn, az ujjai összefonva, mintha imádkozott volna, nézett maga elé, s aztán, mintha csak sóhajtana, megszólalt: lassan járj, később érsz. Vagyis nem csak mintha sóhajtana, mert sóhajtott is. Lehajolt a paradicsomokhoz, azoknak is mondta: lassan járj, később érsz. Érik bennük az idő. Nagyanya, a paradicsomok, ha akarnának, se tudnának rohanni. Gyökerestül kell kitépni a gazokat a palánták közül, a tövénél fogva, s aztán finoman meg kell rázni őket, hogy a föld visszahulljon oda, ahová való. Az emberek is megérnek, kislányom, csoszogott a papucsa a betonjárdán. A küszöbnél már egészen kikopott a kő, mélyedést vásított a puha talpú papucs.

10

11

A barna tenyerében a barna héjú dió, szétroppant, és mintha élne, úgy fordult ki a bele. Fényes csimaszok igyekeztek a törmelék között. A dobozos óra kattogása felhangosodva verődött a szobában. Odabent, a falban is mozog valami élet, hallani a kattogásokat és pendüléseket. Árok partján récetojás, récetojás, récetojás, Ez a kislány pulykatojás, pulykatojás, pulykatojás. Mindig, mindig, mindig ezt kezdték énekelni a Devecseri Tomiék, ahányszor Katit meglátták. Nem azt, hogy „ez a kislány miniszoknyás”, ahogyan máskor énekelték, az épület mögötti füvön, vagy az aulában, hanem pulykatojás. Neki szólt, a vörös haja, a szeplői miatt. Ez a Kati pulykatojás. Amint kiért a gyöngykavicsra, és meglátták, már hallotta is a csúfolást. És tudták, hogy elvörösödik, futva menne az iskola kapujáig, akkor is, ha közben többször megbotlik a lába, pattognak a kavicsok, a szandál félrecsúszó sarka odaütődik a bokájához, a táska veri a térdét. Akkor is, csak odaérjen már. Ugráltak a járdaszélen a platánok. Illik néki, de nem kell néki, a tanár anyja vette néki. Mire másodszor énekelték, mindig kitört a röhögés. Csak akkor hallgattak el, amikor a földszinti ablak kicsapódott, s kinézett rajta Olga néni. Nem szólt rájuk, sőt, mintha észre se vette volna őket, felnézett a felhők felé, mint aki az időjárásra kíváncsi, esik vagy nem, mielőtt kilép a házból, mégis, amint megjelent, mintha elvágták volna, félbeszakadt az ének. Csattogott a szandál gumitalpa. A lábujjai olyanok voltak, mintha kicsi csimaszok sorakoztak volna. Nagyanyánál a kertben majd’ mindig mezítláb járt, mezítláb vagy a piros, belebújós papucsában, ami éppen olyan volt, mint Nagyanyáé, kispapucs és nagypapucs, mint a testvérek. Vörös és szürke kövek az előszobában és a konyhában, olyan

bennük az erezet, akárha leveleket préseltek volna egymásra. A veranda lyukacsos betonja akkor is hűvös maradt, ha az udvarra tűzött a nap. Jobbra a virágoskert, ferdén egymáshoz illesztett téglákkal kerítve, rózsabokrok, szegfűk, árvácskák, törökszegfűk és tulipánok. Nagymama hajnalban és alkonyatkor öntözte a kertet, látod, tette a tenyerét a locsolókanna rózsafejéből permetező víz alá, ugyanaz, ami éltet, ha túl sokat adsz és veszel belőle, meg is ölhet, így van ez a nap fényével és a vízzel is, ezek a virágok nem élhetnek egyik nélkül sem, s mind a kettő el is pusztíthatja őket. Hátrafelé menet betonkockák választották el a virágokat a veteményestől, felpúpozott kicsi ágyások, köztük simára taposott ösvények. Paradicsom, paprika, tök, sárgarépa, zöldség, zeller. Nem is járnak lassan. Ha megnőnek a paradicsompalánták, Nagyanya alig látszik ki közülük. A kapornak olyan volt az illata, hogy még este, az ágyban is érezte az ujjain. Jó föld volt ez itt, könnyen termett benne minden, biztosan azért, mesélte Nagyanya, mert hajdan mocsár volt, bizony, amerre a szem ellát, az egész várost, s annak fehér falú várát vizek és lápok fogták körül, ezt őrizték a városrészek is a nevükben, Víziváros, Tóváros, s ezt mutatták itt, a Palotavárosban is az utcanevek, a Sziget, a Hal tér, a Horog utca, Szúnyog utca, Csapó utca, Halász utca, de még a Ponty Szálló is. Effélével, halakkal és halászattal, meg persze a disznókereskedéssel foglalkozhattak az ide betelepülő szerbek is, akikről a legszélső utca kapta nevét, a Rác utca, mögötte pedig a Bőrgyári és a Szigetaljai dűlők nyíltak, na, nem dombok, csak dűlők, onnan szabadon fújt a szél. Kati érezte Nagyanya illatát is, hiszen egy ágyban aludtak, hiába volt a másik falnál a másik ágy, az a feltornyozott párnáival megvetetlen maradt, itt kucorodtak egymás mellé minden este, alig a sötétedés után, mosakodás és imádkozás, aztán feküdtek is le. Nagyanya minden hajnalban ötkor kelt, így csinálta kislány kora óta.

12

13

De a tied nyitva, Atyám, amíg alszom, vigyázz reám. Nyáron Nagyanyának égett napszaga volt. Fekete szoknyát, fekete inget hordott, a kendőjét csak akkor vette le, amikor az asztalhoz ült, kicsi madárfészek kuporgott a fején, a copfba font haját így tekerte fel. Fekete kiskalács. Mákos kalács. A Rác utcában laktak, földszintes házak között, Nagyanya életében ez volt a harmadik ház, amiben élt, a nagyszüleiét az első világháború vitte el, az övékét a második háborúban bombázták le, harmadikat építeni Nagyapával nem volt már erejük. Még jó, hogy itt, a régi ház közelében, a Bőrgyár mellett adta nekik ezt az Ingatlankezelő. Amikor két évvel a századforduló után Nagyanya megszületett, még nem is igen voltak erre házak, jómódú parasztok voltak a szülei, volt földjük és voltak állataik, a város legszélén laktak, de lassan köréjük nőttek az utcák és a házak, akkoriban itt szinte naponta bújt ki a földből egy új ház, falusiak voltak egy gyarapodó városban. Anyja a fiait taníttatta, mind a kettőt, de a lányának, vagyis Nagyanyának csak a kötelező négy elemit engedte, hideg és kemény maradt, hiába kérlelték az apácák is, hogy taníttassa a kitűnő bizonyítványú kislányt. A férjhez menés, rázta meg a fejét, az egy lánygyerek dolga, a konyha és a kert, ott tanulja majd meg, amire szüksége lesz. Nagyanya még varrást se tanulhatott, csak annyit, amit a barátnőjétől, a Keserű Rózsitól elleshetett, otthon, amikor a varróiskolát szóba hozta, az anyja olyan pofonnal válaszolt, hogy a kredenc sarka kék foltot hagyott Nagyanya arcán. Nyolcéves múlt, amikor megszületett az öccse, ez a te dolgod, hogy vigyázz rá, mondta az anyja, és a férjhez menés, mihamarabb. Nem kell eljárni se bálba, se máshová, a házasság és a munka, ha akarja, úgyis megtalálja a lányt. Nagyanya télidőben, báli szezonban este titokban öltözött fel a kamrában, úgy tett-vett, mintha lefekvéshez készülődne, amikor az anyja elaludt, az ablakon szökött ki, éjszaka az apja engedte be óvatosan, nehogy meghallja a zörgést a ház ura. Szerencse,

hogy az akkori házukból rögtön az utcára léphetett. A magas sarkú, kapcsos cipőjét is csak ott, a ház oldalában húzta fel. Olyan volt a maga százötven centijével, a rakott szoknyájában, a színes kendőjében, mintha egy vásári baba ment volna a zenészek elé, adták is egymás kezére a táncosok. Egy barnás bőrű, karcsú derekú, szép baba, akinek valósággal világított a nefelejcskék szeme, a fekete hajával, nem lehetett nem észrevenni, ha valakire ránézett. Mégis, vagy talán éppen ezért, a szépsége és a tökéletessége miatt Nagyanya harmincnégy éves lett már, mire igent mondott az oltár előtt, vénlánynak számított, mire beadta a derekát. Éppen a kilencedik alkalommal kérte meg a Bukovszki Sándor tímár, az a bőrgyári munkás, akiről évek óta az egész környék tudta, hogy azért csúszott az öreglegények közé, azért nem nősülhetett, mert menthetetlenül szerelmes volt Nagyanyába. Pedig szép szál, magas, széles vállú, a munkában megerősödött, szálkás alkatú férfi volt, Nagyanya még az álláig se ért. Bukovszki reggelente, s még inkább késő délutánonként, amikor jött és ment a Bőrgyárba, a ház kertjében látta Nagyanyát. Lassította a lépteit, kötözgette a cipőfűzőjét, köhécselt és kavicsokat rugdalt, mindenfélét kitalált, csakhogy hiába tekintgetett feléje, hiába próbált szóba állni vele, jó ideig azt az apró lányt láthatólag jobban érdekelték a zöldségek és a virágok, a fejét is alig emelte fel, hogy visszaköszönjön neki. Bukovszki nem volt már fiatalember, éppen kilenc évvel volt idősebb Nagyanyánál, talán ezért is kötött meg benne a kitartás, ezért is tűrte el nyolcszor egymás után a visszautasítást, míg kilencedjére az oltár elé vihette Nagyanyát. A végső győzelem előtt a bőrgyári bálon a karizmait mutogatva mindenkinek megtiltotta, hogy lekérjék a szíve választottját, Nagyanya egész este csak vele táncolhatott, Bukovszki úgy hordozta körbe a fagerendás díszteremben, mintha a régi piaci céllövöldében nyerte volna. Más kérdés, hogy addigra – persze Nagyanyát kivéve – el is könyvelte mindenki, hogy a bolond tímárral nem jó kikezdeni, s amúgy is, ha már senkié nem lehet az a lány, akkor miért ne éppen ő vigye el. Hogy Nagyanyát egyébként mivel bírta rá végül a házasságra az anyja, mi több, mivel beszélte rá nem csak Bu-

14

15

kovszkira, de az urizáló új rokonok ízlésének megfelelő esküvőre és lakodalomra is, azt Nagyanya soha nem mesélte el Katinak, ám gyanítani lehetett, hogy az a bál, ahol teljességgel elmaradtak mellőle a táncosok, sőt, nem csak elkerülték, de tisztességes kört hagyva meg se közelítették, nos, az az este bizonyosan sokat lendített a töprenkedésén. Mostantól minden jó lesz, mondta Bukovszki, nem is csak, hogy jobb, de jó. Nem volt könnyű, de ha valamit nagyon akar az ember, az előbb-utóbb úgyis sikerül, lehet, hogy nem úgy és nem akkor, de sikerül, ez biztos. Nem csak szerencse ez és nem csak kegyelem, de a dolgok rendje. Jónak kell lennie, hát jó is lesz. Két hónappal később, ezerkilencszázharminchatot írtak, kora tavasszal, a belvárosi Szent Imre utcában, a rendház mellett, a Szent Ferenciek templomában volt a szertartás, onnan vonult a menet nagy büszkén keresztül a Hal téri Ponty Szállóig. Nagyapa, akiről nagyokat vigyorogva, a háta mögött integetve sokan mondták, hogy a nehéz bőrgyári szagokat és a cserző savak páráját leginkább a móri fehér borokkal szereti kimosatni magából, a Sütő utcából hozatott italokat a lakodalomra. Estefelé arról kiabált, hogy az ősei ipszilonnal írták a nevüket, legyen mindenki büszke a múltjára, már ha van neki, ezt az ipszilont ő senkinek nem adja, ez az ő egyetlen öröksége, hiszen a felmenői lengyel származású nemesemberek voltak, ez az, ami számít, csakis ez, a vér szava. Mi az, hogy nem adja, hiszen maga nem is úgy írja a nevét? Nem adom. Az éjféli kendőkötésre Nagyapa már annyira berúgott, hogy ülni se tudott a díszhelyén, a két keze kapaszkodott ugyan, nem engedte volna, de ő maga lecsúszott az asztal alá, hagyták ott, csak a két vaskos marka nézelődött a tányér mellett, amíg a bőrgyáriak fel nem nyalábolták, s hátravitték, hadd aludja ki magát. A nászéjszaka akkor elkésett ettől, de még abban az évben, decemberben megszületett az első gyerekük.

Nagyanya karcsúságán alig látszott a terhesség, télre ugyan a hasa kigömbölyödött, de az arca ugyanolyan kislányos maradt. Úgy sorakoztak a napok, mint a jégcsapok. Ropogott a hó a ház előtt, amikor a bábaasszony megérkezett, olyan éles volt a levegő, hogy a pályaudvari tolatások, vonatrendezések minden csattanása elhangzott a Rác utcáig, igaz, csend volt máskülönben az egész városban, mintha nem is csak bezárkóztak volna a lakók, de néptelenné lettek a házak és az utcák, azok, akik addig ott éltek, talán elköltöztek, ki tudja hová, barátságosabb vidéket vagy könnyebb életet találtak, vagy csupán mihamarabb nyugovóra tértek, hogy átiratkozhassanak az ébrenlétből az álmok közé, hanyatt feküdjenek a fakeretes ágyakban, sápadtan heverjenek a beeső holdfényben, összetapadjon a hátuk, de a lehető legtávolabbra kerüljön egymástól a fejük.

16

17