Magyarország európai integrációjának történeti aspektusai

EURÓPAI MÛHELYTANULMÁNYOK

BOGÁR LÁSZLÓ

Magyarország európai integrációjának történeti aspektusai

2006

Tartalom Bevezetô . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 3 I. fejezet – Az európai integráció a globális erôtérben . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4 1. A globális erôviszonyok radikális átalakulása a II. világháború után . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 4 2. Az új Európa felépítésének elsô szakasza, 1945–1958 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 3. A siker és felívelés évei, 1958–1973 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 4. A nagy átalakulások korszaka, 1973–1986 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 5. Útban Európa újraegyesítése felé, 1986–2004 . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13 6. A keleti bôvítés globális hatalomszerkezeti háttere . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .17 II. fejezet – A szocializmus korszakának Magyarországa a globális és európai térben . . . . . . . . . . . . 24 1. Az „eastern” modernizáció és Európa történelmi régiói . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24 2. Növekedési ciklusok, avagy a fejlôdés ára . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 27 3. A rendszerváltás elôjátéka és az európai integráció kezdetei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 31 4. A globális integráció zárószakasza . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 35 III. fejezet – Rendszerváltás és európai integráció . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38 1. A rendszerváltás globális és európai háttere . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38 2. A rendszerváltás társadalomszerkezete és az európai társadalomfejlôdés trendjei . . . . . . . . . . . 43 3. A rendszerváltás szociális modelljének dilemmái európai háttérrel . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 46 IV. fejezet – A rendszerváltás és az európai integráció összekapcsolódásának ellentmondásai . . . . . . 50 1. Egy befejezetlen történet, avagy Európa újraegyesítése . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50 2. Európa hosszú távú létstratégiájának távlatai, avagy: hol húzódnak Európa határai? . . . . . . . . . 55 3. Az Európai Unió válságának okai és lehetséges következményei . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 60 Eddig megjelent az Európai Mûhelytanulmányok sorozatban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64

3

Bevezetô E tanulmány fô célja röviden felvázolni azt a folyamatot, amelynek során Magyarország az Európai Unió tagjává vált. Sajátosságát azonban az adja, hogy a kérdés megközelítésének idôhorizontja némileg tágabb, mint ahogyan azt megszoktuk. A hasonló elemzések ugyanis többnyire – és ezt teljesen természetesnek tekinthetjük –1989–90-tôl vagy még késôbbrôl indítják a kérdéskör tárgyalását. Ez a dolgozat azonban arra tesz kísérletet, hogy az elmúlt hatvan év történéseinek ívét vázolja fel. Úgy látjuk ugyanis, hogy az 1945–90 között lezajló események Magyarország európai integrációs folyamatának mélyszerkezetét tekintve korántsem olyan lényegtelenek, vagy legalábbis irrelevánsak, mint amilyennek a közvélekedés beállítja. Mind globális, mind európai szinten, mind a magyar belsô viszonyokban tudniillik lejátszódtak ebben az idôszakban olyan folyamatok, amelyek, bár máig is feltáratlan módon, de nagy befolyást gyakoroltak, sôt gyakorolnak magára a beteljesült teljes jogú tagságként realizálódó végkifejletre is. A tanulmány négy fejezetbôl épül fel. Az elsô fejezet azokat a globális átalakulási folyamatokat igyekszik áttekinteni, amelyek a világ fôbb tendenciáit meghatározták az elmúlt fél évszázad során. Ezen belül kiemelten foglalkozik azzal a döntô fontosságú összefüggéssel, amely az európai és az amerikai típusú globalizáció, a zsákutcának bizonyuló szovjet globalizáció közötti ellentmondásokban érhetô tetten. A folyamatot fôként az európai integráció szemszögébôl tárgyaljuk. A második fejezet azt törekszik feltárni, hogy a szocializmus idôszakának Magyarországa, a hatvanas évektôl meginduló reformkísérletek segítségével milyen módon próbálta meg az óvatos visszailleszkedést a globális világgazdaság adott rendjébe, és mindez milyen hatással volt az ország 1990 utáni fejlôdési pályájára és integrációs esélyeire. Igyekszünk bemutatni azt a sajátos összefüggést is, hogy Magyarország globalo-modernizációja, noha alapvetô célunk mindig is az európai uniós csatlakozás volt, inkább tekinthetô amerikai utas, mint az Európai Unióhoz illeszkedô stratégiának. A harmadik fejezet a rendszerváltás elmúlt tizenöt évének rövid áttekintô elemzésével igyekszik feltárni azokat az ontoszociális mélyszerkezeti folyamatokat, amelyek az európai integráció sikeressége ellenére változatlanul komoly kihívásokat jelentenek a most már EU-tag Magyarország hosszú távú globális alkalmazkodási folyamatával kapcsolatban. És végül a negyedik fejezetben az európai integráció globális szerepét vizsgáljuk abban a „világrendszerváltási” folyamatban, amelynek csupán egy elemét jelentik a közép-európai rendszerváltó történések. Röviden kitérünk az Európai Unió most kibontakozó válságára, illetve a lehetséges következményekre.

4

THE STATE OF INFRASTRUCTURAL DEVELOPMENT IN HUNGARY 1990—2002

I. FEJEZET AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ A GLOBÁLIS ER ÔTÉRBEN 1. A globális erôviszonyok radikális átalakulása a II. világháború után

Sajátos történelmi analógiát mutat 1945 Európájának helyzete azzal, mint amelyben 1648-ban lehetett. A szörnyû pusztítással járó harmincéves háború után kellett olyan komplex egyezségrendszert létrehozni, amely esélyt teremthetett a kiegyensúlyozott, együttmûködésre épülô hatalmi viszonyok kialakítására. A kísérlet akkor sikerrel járt, hiszen a westfáliai béke alkumechanizmusai 140 éven át, lényegében a francia forradalomig „üzemképesnek” bizonyultak. Különös egyezés, hogy ezt követôen is majdnem három évtizedig tartott a háborúskodás (1789 és 1815 között), és ezt a periódust is az egy évszázados „hosszú béke” korszaka követte, mint a Szent Szövetség egyezségrendszere 1815 és 1914 között. Bizonyos értelemben véve a XX. században is egy sajátos harmincéves háborúról beszélhetünk, hiszen 1914 és 1945 között valójában permanens világháború zajlott, egy „békének látszó”, húszévnyi „fegyverszünettel” 1919 és 1939 között. Azt csak remélhetjük, hogy a hosszú béke korszaka nem rövidül tovább, hiszen ha a westfáliai béke 140 éve után a Szent Szövetség már csak 100 évig tartott, akkor a „Máltával kiegészített Jalta”, amelybôl ráadásul már 60 év el is telt... nos, talán ez a mondat maradjon is így, befejezetlenül. Az 1945-ös Európa valóban történelmének egyik legmélyebb pontján volt, mindenféle értelemben. Elvesztette lakóinak közel egytizedét, anyagi vagyonának közel egyötödét, és azt csak sejthetjük, hogy miféle rombolás ment végbe az emberi létezés mentális, morális, spirituális mélyrétegeiben. Ráadásul a háborút egy olyan koalíció nyerte meg, amely a fegyveres harcok befejezésének pillanatától a folyamatos belsô feszültségek vészjósló jeleit mutatta. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy az érintett világhatalmi szereplôk intellektuális elitjei nem rendelkeztek egységes narratívával, vagyis értelmezési kerettel és fogalomkészlettel még a helyzet elbeszélésére sem. Ennek szemléltetésére egy rövid elmélet-történeti kitérôt kell tennünk. E tanulmány ugyanis abból a feltevésbôl indul ki, hogy az európai történelem megértéséhez a tradicionalitás–modernitás–globalitás történelmi dinamikájából célszerû kiindulni. A kérdéskör kifejtése persze szétfeszítené e rövid dolgozat kereteit, ezért itt most csak nagyon vázlatosan szólhatunk e problémahalmaz alapvetô összefüggéseirôl. A tradicionalitás Európája, vagy más néven az univerzális szakralitás létszervezôdési modelljével rendelkezô Occidens nagyjából fél évezreden át (800 és 1300 között) reményt keltô kísérlet volt egy, akár több ezer éven át mûködni képes létharmonikus berendezkedés megteremtésére. (Mint például az ôsi Egyiptom, India vagy Kína esetében.) Ám az ezt követô évszázadok során ez a létmodell felbomlott, átadván a helyét a modernitás létszervezôdési módjának. A modernitás három évszázados készülôdés után végül is a XVII. század folyamán gyôzte le a tradicionális Európa szakrális rendszerét. Ezt a gyôzelmét éppen a már említett harmincéves (1618–1648) háborúban vívta ki, amelyet így joggal nevezhetünk világháborúnak is (világok háborújának). A modernitás ugyan a világ urává tette Európát, pontosabban szólva a Nyugatot, de ennek máig ható súlyos következményei lettek. A „western modernizáció” létmódja ugyanis a jelek szerint, bár roppant dinamikus, de hosszú távon megoldhatatlannak látszó feszültségeket halmoz fel, mert mûködési módjának lényege a „deszakralizáció”. Ebbôl viszont az következik, hogy társadalmi gyakorlatában ontológiai determinációjánál fogva nem tud kilépni abból a logikából, amit a Nobel-díjas amerikai közgazdász, Milton Friedman frappánsan úgy fejez ki, hogy „The business of the business is the business”. Vagyis kikerülhetetlenül és folyamatosan terheli „anyagcsere végtermékeivel” a külsô természetet (ökológiai rendszer) és a belsô természetet (szocietális rendszer). A történelem pozitív kimenetelét tehát az jelentené (jelentette volna!), ha ez a létmód képes a re-szakralizáció felé mutató korrekcióra. Az elmúlt több mint két évszázad azt látszik bizonyítani, hogy ennek inkább az ellenkezôje van bekövetkezôben. Vagyis a szakralitás újraképzése, a létharmónia felé fordulás helyett az eddig követett létmód, a modernizáció minden dimenzióban történô planetáris méretû kiterjesztése, vagyis az önmagát globalizációnak nevezô létmód megteremtése. Miután az „elsô” harmincéves háborúban legyôzte a tradicionalitást, a „második” harmincéves háborúban (1789 és 1815 között) már egyszer kísérletet tett erre, de az akkori viszonyok ennek az „elsô globalizációs kísérletnek” a sikerét még nem tették lehetôvé. A XX. század „harmadik” harmincéves háborúja (1914 és 1945 között) tehát valójában a globalitás létmódjának most már sikeres háborúját jelentette a modernitás, illetve a tradicionalitás még mindig létezô maradványai ellen.

AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ A GLOBÁLIS ERÔTÉRBEN

5

Ne tévesszen meg minket, hogy a globalitás létmódjának megteremtéséért folyó harc során látszólag különbözô nemzetállamszerû képzôdmények folytatnak öldöklô küzdelmet egymás ellen is. E megtévesztô látszatnak az az oka, hogy a harc valójában az új létmód minôségét meghatározó, kiválasztó hatalmi pozíció birtoklásáért, vagyis a globális fôhatalom megszerzéséért folyik. Anglia, Franciaország, Németország, Japán, Amerika, Szovjet-Oroszország és most már Kína, mint egykori, jelenlegi és jövôbeli szuperhatalmak részesei e küzdelemnek. (Ráadásul, hogy a helyzet még bonyolultabb legyen, ebbôl a felsorolásból az is kiderül, hogy a fenti „hetekbôl” négy nem Európa, sôt kettô vagy kettô és fél nem Nyugat.) Bár a globalitás létmódja mindenképpen „evolúciós zsákutca” az emberiség számára, mégis vannak nem csekély különbségek az egymással vetélkedô modellek között, így a fenti „hetek” között eddig is és a jövôben is a legbizarrabb koalíciókötési kísérletek is elôfordulhatnak. És természetesen az emberiség jövôje szempontjából sem egészen mindegy, hogy közülük fôként melyik (vagy melyek) és hogyan üzemelteti(k) ezt a „zsákutcát”. Két évszázadon át Anglia és Franciaország küzdött egymással a globális kiválasztóhatalom megszerzéséért, amelybôl Anglia emelkedett ki gyôztesen, és kezdett bele a globális birodalomépítésbe. A XIX. és XX. század fordulójától elôbb Amerika, Németország és Japán, majd Szovjet-Oroszország kísérelte meg a fôhatalom megszerzését. Tartósan azonban eddig ez csak Amerikának sikerült, vagyis a két globalizációfelépítési kísérlet során elôbb maga Anglia, majd az új kontinensen felépülô újabb angolszász birodalom, Amerika volt képes az egész világot befolyásoló konstrukció létrehozására. A XX. század globális fôhatalomért zajló háborújában a már másodrendû szerepbe visszaszoruló Anglia és Franciaország a felemelkedô Amerikai birodalmat tekintette természetes szövetségesének, míg a kihívóként fellépô Németország és Japán egymással igyekezett együttmûködés-hálót felépíteni. Az új harmincéves háború mindkét csatáját (az elsô és második világháborút) végül is az döntötte el, hogy a cári birodalom Oroszországa és Sztálin Szovjet Birodalma is az elôbbi koalícióval kötött szövetséget. (A Molotov-Ribbentrop paktum azonban jelezte, hogy volt eltérô jövô-forgatókönyv is.) Európa tehát ilyen elôzmények után volt kénytelen olyan jövôstratégiát megfogalmazni 1945-ben, amely esélyt ad számára a globális fôhatalomért zajló versengésben, legalább a további perifériára kerülés megakadályozására. És mint látni fogjuk, mindez valójában roppant bonyolult feladatnak bizonyult. 2. Az új Európa felépítésének elsô szakasza, 1945—1958

Az európai eliteknek egy történelmileg igen súlyos és ráadásul végtelenül bonyolult világhatalmi helyzettel kellett szembesülniük. Egy éppen megbukott, de romjaiban is roppant kihívást jelentô német III. birodalom globalizációs kísérlete, a viharos gyorsasággal felépülô amerikai birodalom globális hatalmi igényei, és a tegnap még szövetséges, ma már életveszélyes ellenfél és globális kihívó szovjet birodalom komplikált erôterében kellett kezelni azokat a feszültségeket is, amelyek Anglia és Franciaország – a két, globális birodalomépítéseikbe már belebukott, régi rivális, most szövetséges állam – kapcsolatából fakadtak. (Ez utóbbit tovább bonyolította, hogy Angliát összehasonlíthatatlanul szorosabb és komplexebb szövetség fûzte Amerikához, mint Franciaországot.) Ebbôl a helyzetbôl logikusan következett, hogy a francia elitek egyetlen történelmi esélyét csak az adhatja, ha gyorsan cselekszenek, és képesek az új fôhatalomként fellépô Amerika számára demonstrálni, hogy a globális egyensúly kulcsa az európai kontinensen Franciaország. E demonstráció végtelenül kényes központi eleme pedig értelemszerûen csak a Németországnak éppen francia kezdeményezésre való beemelése lehetett egy olyan együttmûködési rendszerbe, amely egyszer s mindenkorra kizár minden újabb német globalizációs kísérletet. Ebbôl az aspektusból nézve valóban a francia elitek pontos helyzetfelismerô képessége indította el azt a folyamatot, amit már régóta európai integráció névvel illetünk. E folyamat centrális eleme pedig értelemszerûen a francianémet megbékélés lett. Az amerikai birodalom számára azonban intézményi garanciákra is szükség volt ahhoz, hogy beleegyezését adja mindehhez. Az elsô és legfontosabb intézményi garanciák felépítésére az éveken át zajló elôkészítés nyomán 1948–49-ben került sor. Három fontos intézmény vált ekkor, szinte néhány hónap alatt az elmúlt évtizedek meghatározó jelentôségû institúciójává: a NATO, az OEEC (késôbb OECD) és az Európa Tanács. Az elsô kettô egyértelmûen az amerikai birodalom globális ellenôrzô hatalmaként mûködött az európai térben. Az OEEC a gazdasági „lét-határôrizeti” funkciókat látta el, a NATO ugyanezt katonai téren. Az Európa Tanács pedig – noha az USA formálisan nem volt tagja – végsô soron mégiscsak arra

6


szolgált, hogy segítségével maga egész Európa, de fôként az ekkor még elég bizonytalan körvonalú német jövô, illetve az ezt felépíteni hivatott francia-német megbékélés közvetlenül ellenôrizhetô legyen, ha már az USA-nak közvetlenül nem is, de legalább kontinentális „rezidensének”, Angliának. Az amerikai birodalom csak akkor adott zöld utat a pacifikálási folyamatnak, amikor e fenti hármas intézményi háló már elegendô biztosítékul látszott szolgálni arra, hogy a Pax Americana globális hatalmi érdekeit semmi nem keresztezheti az európai kontinensen. Tegyük mindjárt hozzá: az amerikai birodalmi érdekek a 40-es évek végén Nyugat-Európa közvetlen érdekeivel is egybeestek, hisz a szovjet birodalom atomhatalommá válása, valamint a csatlós államok végleges bekebelezése, illetve az ekkor létrejövô KGST keretében hadigazdaságra való átállítása a III. világháború valószínûségét igen jelentôsen növelte. És Nyugat-Európa értelemszerûen az önvédelem olyan minimális szintjével rendelkezett csupán, amely Amerika nélkül a korlátlan sebezhetôséggel volt egyenlô. Így aztán több szempontból is teljesen logikusnak látszott, hogy az aktív francia közremûködéssel elinduló megbékélés és integráció elsôsorban a katonai potenciál kiépítését leginkább szolgáló klasszikus nehézipari ágazatokkal kezdôdött. A Robert Schumann francia külügyminiszter és Jean Monnet tervezési miniszter nevéhez fûzôdô kezdeményezés tehát fôként a szén- és acélipari együttmûködés új rendszerének a létrehozására épült. Jól szolgálta mindez a francia-német megbékélést is, hiszen ha a két régi rivális kölcsönösen ellenôrizheti az egymás hadi potenciálját meghatározó iparágakat, akkor ez szinte automatikusan minimalizálja a kettejük közötti újabb háborús konfliktus kirobbanásának a kockázatát. Egyúttal persze ez az ellenôrizhetôség az amerikai globális fegyelmezô hatalom számára is lehetôvé tette ezt a NATO és a Marshall-segélyt koordináló OEEC intézményi segítségével. És nemcsak ellenôrizhetôvé, hanem mozgósíthatóvá is. Az újabb világháborús forgatókönyvek ugyanis ekkor még nem igazán láttak valószínûnek egy szovjet atomtámadást. Viszont annál inkább egy hagyományos, gigantikus páncélos hadseregek által vívott küzdelmet Európa szívében. Ennek ellensúlyozására azonban amerikai segédlettel, de alapvetôen mégiscsak európai forrásokra épített olyan új stratégiára volt szükség, amely a háborús potenciál jelentôs növelését ígérte. Vagyis ekkoriban nemcsak Keleten vált jelszóvá a „vas és acél országának” létrehozása, hanem Nyugaton is. Itt és a további fejezetekben is azt igyekszünk bizonyítani, hogy Kelet- és Nyugat-Európa hatalomgazdasági trendjei valójában sokkal közelebb voltak egymáshoz az elmúlt évtizedekben, mint azt a mainstream gazdaságtörténet feltüntetni igyekszik. Az új hatalomgazdasági intézményi keretet végül is az Európai Szén- és Acélközösség nevû szervezet jelenítette meg. A szervezet tengelyét értelemszerûen Franciaország és Németország adta, és ehhez kapcsolódott a Benelux komplexum, amely történelmi-geopolitikai értelemben nem is volt elválasztható a francia-német tengelytôl. Olaszország bekapcsolása szintén logikai folytatása volt az eredeti koncepciónak, hiszen egyrészt a pacifikálás igénye Németország mellett rá is vonatkozott, másrészt Észak-Olaszország gazdasági és pénzügyi potenciálja fontos eleme volt a leendô integrációnak. Anglia kívülmaradása ekkor még nem igazán kelthetett feltûnést, mivel egyrészrôl szén- és acélipara történelmileg eleve elkülönült a kontinensétôl, másrészrôl az amerikai birodalom stratégiai érdekei nem is tartották volna célszerûnek a kontinens és a szigetország hatalomgazdasági egybenyitását. Az ESZAK, vagy ahogy általában nevezték: a Montánunió sikeres beüzemelése után nem sokkal lejátszódott egy érdekes epizód, amely akkor még csak nagyon közvetve, de arról üzent, hogy a birodalmi érdekek bonyolult rendszere számos olyan konfliktus csíráit rejti magában, amelyek csak a távolabbi jövôben manifesztálódtak ugyan, de elsô jelentkezéseik már ekkor érzékelhetôvé váltak. Ez az epizód az Európai Védelmi Kezdeményezés nevû konstrukció létrehozásának látványos, de kissé talányos kudarca volt. Az intézmény létrehozása valójában a francia és a német elitek elsô óvatos kísérlete volt arra, hogy – felbátorodván a kezdeti sikereken – a kontinentális Európa stratégiai érdekeit önállóan is megjelenítsék. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a törekvés éle óvatosan, de határozottan az amerikai birodalom, katonai institúciója, a NATO, és helyi rezidense, Anglia ellen irányult. A négy évig tartó, többszörösen kódolt hatalmi térben játszódó folyamatok végül is a kezdeményezô francia elitek számára kudarccal végzôdtek (1954-ben ez formálisan az Assemblée Nationale negatív szavazásában fejezôdött ki), ám ezzel kezdetét vette az a hosszú folyamat, amelynek során elôször több ízben is a franciák, majd kissé késôbb – fokozatosan és nagy kerülôkkel – a német elitek is megkezdték „hosszú menetelésüket” az amerikai birodalmi érdekek közvetlen kiszolgálásának módosítása irányába. Csak érdekességként jegyezzük meg, hogy Anglia, felbátorodván gyanakvással szemlélt kontinentális riválisai kudarcán, mégiscsak létrehozott egy formálisan védelmi kezdeményezésként tételezôdô szervezetet Nyugat-Európai Unió néven, de ez a máig


7

is fennmaradt szervezet soha nem volt képes léte akár csak formális indoklásának alátámasztására sem. Mint egyfajta hidegháborús kövület, ôrzi a Nyugat belsô terei rejtett konfliktusainak intézménybe „kövült” lenyomatát. A kudarc egyben azt is jelezte a francia-német tandemnek, hogy katonai téren teljesen irreális minden mégoly óvatos önállósodás, így célszerûbb a gazdasághatalmi tér továbbépítésének stratégiájával próbálkozni. Így került sor egy évvel ezt követôen, 1955-ben, a Montánunió messinai csúcstalálkozóján az elkezdett gazdasági integráció mennyiségi és minôségi továbbfejlesztésének kezdeményezésére. A konferencia után létrehozott Spaak-bizottság 1956 márciusára el is készült az elsô jelentésével, és ezzel hivatalosan is kezdetét vette az Európai Gazdasági Közösség (a Közös Piac) intézményi kereteinek a megvalósítása. 1957-re kiderült, hogy Anglia – nyilván nem függetlenül az amerikai megítéléstôl – nem kíván részt venni a tervezett megállapodásban. Az angolszász globális birodalom urai úgy vélhették, hogy a védelmi kezdeményezéshez hasonlóan elvetél majd ez a kísérlet is, ám nem így történt. Tekintettel azonban arra, hogy közben az angolok már intenzíven folytatták rivális intézményüknek, az EFTA-nak a megszervezését, a nyugat-európai országok többsége ezt vélte perspektivikusabb hatalmi konstrukciónak, ezért az Európai Gazdasági Közösség végül is a Montánunió eddig is együttmûködô hat tagjával kezdte el mûködését. A Római Szerzôdés 1957. márciusi aláírása után, 1958-tól kezdte el önálló életét az európai integráció elsô intézményes kísérlete. 3. A siker és felívelés évei, 1958—1973

A kidolgozás és megvalósítás idôszaka 1955 és 1958 között meglehetôsen turbulens globális hatalmi örvénylések közepette zajlott. Sztálin 1953-ban bekövetkezô halála után rövid ideig úgy látszott, nyílik némi tér a világháborús feszültség enyhítésére. Az osztrák államszerzôdés aláírása például a nemzetközi érintkezések terébe való belépés esélyét kínálta számos, az ENSZ-tagság lehetôségétôl eddig elzárt ország számára: ezek közé tartozott Magyarország is. Ám 1955-ben újabb súlyos ütésváltásra került sor a két globális birodalom között. Miután Németországnak az amerikai birodalmi térbe való beemelése várakozáson felüli eredményességgel ment végbe, így sor került NATO-tagságának lehetôvé tételére. Mivel a szovjet birodalom már régen készült erre a fejleményre, a lépést ürügyként használva formálisan is létrehozta a saját katonai tömbjét Varsói Szerzôdés néven. A növekvô feszültséget 1956-ban két súlyos globális konfrontációval fenyegetô történés is erôsítette. Az egyik a magyar forradalom, a másik a Szuezi-csatorna körül kirobbanó konfliktus. Mindkét esemény látványosan felszínre hozta azt az egyszerû összefüggést, hogy Nyugat-Európa a globális birodalmak konfliktusterében tehetetlen és súlytalan szereplô. Társadalmilag, gazdaságilag, és fôként politikailag és katonailag olyan mértékben van alárendelve, sôt kiszolgáltatva Amerikának, ami az eddig követett stratégiák józan átértékelésére kell, hogy kényszerítse az önálló Európa vízióját formálgató elitcsoportokat. Ez a felismerés egyre inkább azokat igazolta, akik úgy vélték, egyelôre nincs realitása semmiféle Amerikától való relatív függetlenedésnek, Európa esélyét és történelmi küldetésének teljesítését az adja, ha képesnek mutatkozik a világgazdaság olyan nagy erejû aktorává válni, ami aztán késôbb, hosszabb távon a világhatalmi térbe is önálló globális szereplôként emeli be. Vagyis, hogy csak egy sikeres, hosszú távú társadalmi-gazdasági építkezés nyújthat lehetôséget az önálló globális létmód alternatíva felépítésére. A hatvanas évek tehát a lassú, szívós és végül is sikeres építkezés idôszakává váltak. S bár az 1961-es, Berlin körül kialakuló konfliktus és a fal felépítése újra fájdalmasan jelezte, hogy Európa milyen csekély mértékben képes rendelkezni saját kontinensével, és bár az 1962-es kubai válság minden addiginál közelebb hozta egy termonukleáris eszközökkel megvívott globális konfliktus rémét, egyúttal arra is rámutatott, hogy a két globális birodalom is sebezhetô. Az amerikai birodalom sorra szenvedi el szovjet riválisától az ûrkutatási versenyben a vereségeket, és számos jel utal arra, hogy NyugatEurópának meg kellene kezdeni felépíteni az új keleti politikáját. 1963-ban merénylet áldozata lesz Kennedy elnök, és egy évvel késôbb egy viszonylag békés puccs keretében leváltják Hruscsov pártfôtitkárt. A globális hatalmi viszonyokban lezajló lassú eltolódások azonban visszaigazolják Schuman, Monnet és általában a francia és német elitcsoportok elôfeltevését arról, hogy Nyugat-Európának lassú és szívós társadalom- és gazdaságépítô „aprómunkával” kell visszaszereznie globális cselekvôképességének minél nagyobb hányadát. 1968-ig a folyamatok egyre biztatóbban alakulnak. Tegyük hozzá, nemcsak Nyugaton, hanem „Keleten”, mármint Kelet-Európában is. Az 1956-os magyar forradalom világossá tette, hogy a sztáliniz-

8


mus rendszere visszavonhatatlanul megbukott, és hogy a szovjet birodalom uralkodó elitjeinek lehetôvé kell tenni bizonyos óvatos létmód-váltási kísérleteket, ha nem akarják, hogy birodalmuk nyugati fele látványos robbanássorozattal a permanens és kezelhetetlen polgárháború színterévé váljon. Egy bizonyos értelemben ez az idôszak akár Kelet-Európa euro-integrációja (re-integrációja) kezdetének is tekinthetô, még ha kétségtelenül nem voltak és nem is lehettek ekkor ennek még intézményes jelei. Ám 1968-ban mind Nyugat-, mind Kelet-Európában egy-egy polgárháborús kísérlet megtöri a folyamatok eddigi békés evolúciós ívét. Májusban és júniusban Párizsban, augusztusban és szeptemberben Prágában játszódnak le olyan események, amelyek valóságos tartalmát máig is csak viszonylag leegyszerûsítô interpretációban ismerjük. Részletes mélyelemzésükre itt sem kerítünk sort, inkább csak szeretnénk felhívni a figyelmet néhány összefüggésre. A legfontosabb ezek közül alighanem az a tény, amely már 1956 kapcsán is elég talányos maradt a magyar forradalommal összefüggésben elôállt helyzetet elemezni kívánó nyugati szakértôknek. Arról van szó ugyanis, hogy valójában mindenkit meglepett a tény: a szovjet és az amerikai globalizációs birodalmak az európai status quo fenntartását a jelek szerint minden más stratégiai érdeküknél elôbbre valónak vélik. Párizs és Prága kapcsán ez újra egyértelmûvé vált. De van a történéseknek egy mélyebb szerkezeti rétege is. Az amerikai globalitás birodalma ugyanis egyre inkább riválisként tekintett az egyre sikeresebben integrálódó és egyre fontosabb világhatalmi szereplôként tételezôdô Nyugat-Európára. De talán még nyugati riválisa felemelkedésénél is nagyobb potenciális veszélyforrásként merült fel annak lehetôsége, hogy egyes kelet-európai reformországok – ez fôként Csehszlovákiát, Lengyelországot és Magyarországot jelentette – akár békésen kiválhatnak a szovjet birodalomból, és ez világhatalmilag minden elképzelhetônél nagyobb elônyhöz juttatta volna az amúgy is egyre veszélyesebb riválist, Nyugat-Európát. Ezért megkockáztatjuk azt a bizarr feltevést, hogy az amerikai birodalom nemcsak az egyre sikeresebb európai öko-szociális piacgazdaság fôkonstruktôrének tekintett De Gaulle elnök megdöntéséhez vezetô, öncélú anarchiába hajló lázadás diszkrét támogatója volt Párizsban, hanem Prága esetében is, a végül is bekövetkezô birodalmi rendteremtésben is érdekeltnek mutatkozott. Kelet-Európa látványos „felszabadítására” már csak akkor mutatott határozott érdekeltséget, amikor biztos lehetett benne, hogy a „keleti hátsó udvar”, miközben elitjei harsányan „Európáznak”, egyértelmûen az amerikai utas globalo-modernizációs stratégiát választja. (Bár ebben az esetben a „választja” kifejezés határozottan eufemisztikusan hangzik.) Az amerikai birodalom Európával szembeni stratégiai fellépésének egy olyan fejezete is elkezdôdött az elôzô évben, 1967-ben, amely ekkor még csak igen keveseknek volt áttekinthetô. A régóta érlelôdô közel-keleti izraeli-arab konfliktus egy villámháború során Izrael területének megkétszerezôdéséhez vezetett, és ezzel egy igen labilis világhatalmi helyzet alakult ki. A szovjet birodalom, fontos stratégiai pozíciók megszerzésével az egyes arab országokban, tovább fokozta az amúgy is éppen eléggé bonyolult szituáció kaotikus mivoltát. S mivel a globális uralmi helyzet elképzelhetetlen a fôbb olajforrások birtoklása nélkül, rohamos gyorsasággal megkezdôdött a kôolaj stratégiai fegyverré válása. Tekintettel arra, hogy Európa és Amerika távlati kôolajfüggôsége és sebezhetôsége igen nagy mértékben különbözött, így érthetô, hogy az olaj-fegyver alkalmazásával hamarosan a Nyugat két részuniverzuma között folyó, egyre markánsabb, rejtett világháború új fejezete kezdôdött el, amelynek részletes kifejtésére a következô alfejezetben térünk rá. A korszak utolsó fontos eseménysorát Európa belsô folyamataiban Nagy-Britannia integrációs tagságának az elôkészítése, az integráció elsô bôvítése feltételeinek a létrejötte jelentette. Az angolok a hatvanas évek során kétszer is kísérletet tettek a tagság elérésére. Mindez azt jelezte, hogy az eredeti pozíciójuk alapvetô változáson ment át, hiszen 1957-ben még éppen ôk utasították vissza a felkínált lehetôséget, és kezdték el a lazább szövetséget jelentô EFTA kiépítését. Közben azonban, az integráció sikeressége miatt, mind az angol elitek, mind az ôket közvetlenül instruáló amerikai globális birodalom úgy látta volna stratégiai céljaikat jobban megvalósíthatónak, ha Anglia bekerül, és ezzel belülrôl befolyásolhatja Európa jövôjét. Ám ekkor már éppen a francia elitek – élükön De Gaulle tábornokkal – voltak abban a pozícióban, hogy az integráció minôségét valószínûsíthetôen alaposan megváltoztató angol kérést visszautasíthassák, méghozzá két ízben is, egyszer 1961-ben, majd 1967-ben. Az 1968-as események után azonban a tábornok-elnök még tett egy utolsó drámai kísérletet arra, hogy stabilizálja helyzetét, és ezen keresztül megôrizze Franciaország alig burkoltan amerikaibirodalom-ellenes fellépésének meghatározó erejét az integráción belül, ám az ezt célzó népszavazáson vereséget szenvedett és lemondott. (A birodalmi konfliktus élességét az is jelezte, hogy Franciaország két évvel ezt megelôzôen a NATO katonai együttmûködési rendszerében is felfüggesztette tevékenységét.) De Gaulle távozása szimbolikusan azt


9

jelezte, hogy megkezdôdhet az alaposan megleckéztetett Európa újabb behódolása, ennek részleteirôl a következô alfejezetben szólunk részletesen. 4. A nagy átalakulások korszaka, 1973—1986

Amint azt már említettük, a korszak kezdetének meghatározó világhatalmi eleme az olajárrobbanás néven elhíresült eseménysor. A közvetlen kiváltó okot az jelentette, hogy az Izraelt körülvevô arab országok – a szovjet globalitás ösztönzésére és támogatásával – megkísérelték visszaszerezni 1967-ben annektált területeiket. A rövid háború azonban megsemmisítô vereséggel járt számukra, sôt Izrael akár még jelentôsen növelhette volna is a megszállt területeket. A megalázó kudarc az olaj-fegyver bevetésére késztette az arab világot. A Nyugatot sokkhatásként érte, hogy az olaj ára egyetlen év alatt több mint ötszörösére nôtt, óriási káoszt kiváltva a világgazdaság háború óta lassan normalizálódó rendszerében. Elgondolkodtató azonban, hogy az olajárak emelésében az a Szaúd-Arábia járt az élen, amely az amerikai birodalom legmegbízhatóbb szövetségese volt (van és lesz) a térségen belül. További töprengésekre ad okot az is, hogy az amerikai birodalom két globális riválisa (Nyugat-Európa és Japán) szinte teljesen kiszolgáltatottá vált, lévén függôségük összehasonlíthatatlanabbul nagyobb, mint Amerikáé. Az USA ugyanis, bár már ekkor is nettó olajimportôr, de mégiscsak a világ harmadik legnagyobb olajtermelôje is egyben, szemben Nyugat-Európával, amelynek alig, és Japánnal, amelynek egyáltalán nem voltak olajlelôhelyei. A legfôbb globális ellenfelet, a szovjet birodalmat látszólag kedvezôen érintette az olajárak drasztikus emelkedése. Egyetlen évtizeden belül kiderült azonban, hogy a szovjet rendszer nemcsak hogy nem tudott élni az ebbôl adódó elônyökkel, hanem kétféle értelemben is halálos csapdának bizonyult számára az árrobbanás. Az egyik ok, hogy mivel a kelet-európai csatlós országok, hasonlóan Nyugat-Európához, lényegében alig rendelkeztek olajtartalékokkal, a változások néhány év alatt adósságcsapdába hajszolták ôket, és ez a 80-as évek elejétôl már lehetetlenné tette a Nyugat új „szuverenitás gazdaként” való megjelenésének elkerülését a térségben. És ezzel elkezdôdött a szovjet birodalom nyugati peremvidékének fokozatos leválasztása. A másik ok pedig hadászati, illetve katonai jellegû volt. A hatalmas olajbevételektôl megittasult szovjet birodalmi hadi-társadalom gigantikus fegyverkezési programba kezdett. Újabb rakétarendszereket telepített Nyugat-Európa közvetlen közelébe, és megkezdte a Reagan elnök által kezdeményezett „csillagháborús” fegyverkezési spirálra adott végzetes válaszának felépítését. Sôt, mintha mindez nem lett volna elég az öngyilkossághoz, Afganisztán megszállásával megkezdte „hosszú menetelését” a Perzsa-öböl amerikai birodalom által ellenôrzött olajlelôhelyei felé. A kudarcok és vereségek olyan akkumulációs lavináját indította tehát el, amely 1979 és 1986 között lényegében romba döntötte a szovjet globalizációs kísérlet birodalmát. Az idôszak rövid világhatalmi történéseinek summázata nagyjából így foglalható össze. Lássuk ezek után, hogyan alakultak az európai integráció belsô viszonyai, illetve a lassan, de biztosan változóban lévô világhatalmi státussal rendelkezô kelet-európai országokkal meglévô viszonyrendszere. Mielôtt azonban erre rátérnénk, egy fontos, Európában lezajló, de világhatalmi jelentôségû történéssort kell még feltétlenül megemlítenünk. És ez az enyhülési politika, a „détente”, illetve az erre épülô helsinki konferencia, amely a hetvenes évek közepén, egy rövid ideig, mintha a tartós európai erôegyensúly igen hosszú távra való megtalálásának esélyérôl szólt volna. És valóban, ebben az idôszakban a globális szereplôk között kialakulóban volt egy viszonylagos egyensúly. Az amerikai birodalom visszavágott két western riválisának, Nyugat-Európának és Japánnak, és számos ponton a szovjetet is meghátrálásra kényszerítette. De ebben az idôszakban már a két nyugati szövetséges-rivális is magához tért, és a szovjet birodalom is részben nyertesnek érezhette magát. Nyugat-Európa a német új „ost-politik” megvalósításával képes volt demonstrálni világhatalmi „nagykorúságát”, és az európai integráció sikerei is növelték önbizalmát. Egyszóval, a világhatalmi egyensúly hosszú távra szólóan is tervezhetônek tûnt fel. Néhány év alatt, nagyjából a 70-es évek végére persze kiderült, hogy mindez nem volt több, mint illúzió, de arra jó volt, hogy valamennyi szereplô számára esélyt adott eddigi stratégiájának nyugodt végiggondolására, és arra, hogy felkészüljön az újabb kihívásokra. Amelyek aztán viszonylag hamar meg is jelentek, és egyetlen évtized alatt radikális „világrendszerváltás” keretében rendezték át az itt még nyugodtnak tetszô színpadot, vagy talán inkább „mutatványos bódét”. A korszak az európai integráció számára nem csupán egy három menetben lejátszódó, és a tagok számát megkétszerezô bôvüléssorozatot jelentett, hanem azt is, hogy önálló globális aktorként való meg-

10


jelenésének esélyei folyamatosan javultak a periódus során. Az elsô bôvítési kör minôségét tekintve talán a legfontosabb lépés volt az integráció történetében, hisz ez nyitotta meg az utat az Egyesült Királyság elôtt a teljes jogú tagság elérésére. Az angolok és a mögöttük stratégiai szövetségesként megjelenô amerikai birodalom az Egyesült Királyságot mindig is egyfajta ellenôrzô mechanizmusként is tételezte, így tagsága elsôsorban az amerikai típusú globalizációs modelltôl való jelentôsebb „elhajlás” megakadályozásának legfôbb eszköze volt. (És lényegében az ma is.) Különös módon az Egyesült Királyság létminôségét ebben az értelemben az elmúlt 32 év során egyáltalán nem befolyásolta, hogy a Munkáspárt vagy a Konzervatív Párt van-e éppen kormányon. Tegyük hozzá, a franciák és a németek esetében is hasonló a helyzet, hiszen a Mitterand és Kohl által megszilárdított „rajnai modell”, az öko-szociális piacgazdaság jellegzetes kontinentális modellje a jelenlegi és jövôbeli vezetôk számára is teljes egységben vállalható. Mindez meglehetôsen egyértelmûvé teszi, hogy a jobb- és a baloldal közötti politikai-stratégiai különbségek korántsem feltétlenül olyan törésvonalak mentén értelmezendôk, mint ahogyan azt a mainstream politológia felmutatni törekszik. Nagy-Britannia belépése kezdettôl fogva a markáns neoliberális társadalmi-gazdasági modell állandó jelenlétét feltételezte. Thatcher asszony vegytiszta liberalizmusa közvetlenül Friedrich von Hayek és Milton Friedman elméleti és gyakorlati útmutatásaira épült, és egészen olyan, mármár egzotikus kijelentésekig fokozódott, mint hogy „There’s no such thing that society”. Érthetô tehát, hogy az angol belépés potenciálisan az egész európai integráció eredeti identitásának az alapos újragondolását kellett, hogy jelentse. Bár mindez folyamatosan zajlott és zajlik, az integráción belüli diskurzus nyelve egy bonyolult kódolással igyekszik mindig csak a beavatottak számára elérhetôvé tenni az identitás legbelsô tartalmait. Ez az állandó és nehezen dekódolható, néha már-már konspiratívnak tetszô nyelv egyre komolyabb frusztrációt jelent a tagországok társadalmai számára, és részben legalábbis ezzel magyarázható az Alkotmányos Szerzôdésrôl való népszavazások kudarca is. Az 1973-as bôvítés során került be az integrációba Írország és Dánia is. Az elôbbi szinte automatikusan az angolokkal azonos besorolás alá esett, így a felvételét is mondhatni automatikusan együtt kezelték az angol tagsággal. Dánia viszont nem is feltétlenül törekedett a tagságra, és bár egy árnyalatnyival pozitívabb jövôképet jelent számára a tagság, de számos alkalommal demonstrálta, hogy igen kritikusan ítéli meg az integráció alapvetô folyamatait. Dánia politikai elitjének minôségét egyébként jól példázza Jacques Delors híre mondása, miszerint „Az európai integrációnak 13 tagja van: 12 ’rendes tag’ plusz a Folketing”. Ez utóbbi testület a dán parlament, amely legendásan rövid pórázon tartja a mindenkori kormányokat az integráción belüli mozgásterüket illetôen. A történelmi hûség kedvéért hozzá kell tenni, hogy a csatlakozási tárgyalásokat valójában négy országgal folytatták le. A negyedik új tagság várományosa Norvégia lett volna, ám az ország lakói akkor is, és azóta már két alkalommal, elutasították az egyes elitcsoportjaik által újra és újra forszírozott integrációs tagságot. A jelentôs olajforrások, a tengeri halászat potenciális konfliktusai és az egészen bizonyosan jelentôs nettó befizetôi státus perspektívája a belátható jövôben érhetô okokból nem nagyon fogják ösztönözni a norvég társadalmat álláspontja felülvizsgálatára. A korszak két másik bôvítési fordulója 1981–82-ben Görögország, 1985–86-ban pedig Spanyolország és Portugália felvételét jelentette. Ez a két mediterrán bôvítési kör alapvetôen különbözött az 1973-ban lejátszódótól, és az integráció karakterének elég jelentôs megváltozásával járt együtt. Ennek megértéséhez azonban egy rövid kitérôre van szükség. A hat taggal megalakuló EGK valójában Európa történelmi központjának, Nagy Károly birodalma fô elemeinek, Gallia, Germánia, Itália részvételével létrehozott „exkluzív klubja” volt Európa gazdagabb országainak. Egyetlen régió lógott ki ebbôl a sorból, az olasz „Dél”. Ez utóbbi ugyanis – a kora-modernizáció évszázadai alatt a kereskedelemre és iparra épülô Észak éléstáraként – már a XVI–XVII. századtól kezdve lefordult azokról a modernizációs trendekrôl, amelyeken Észak elindult. Részben az ennek nyomán megkezdôdô, és máig is tartó, szocio-kulturális eltávolodás, részben pedig az a tény, hogy az északi elitek legfeljebb retorikai értelemben voltak érdekeltek a történelmi „gap” szûkítésében, vezetett oda, hogy ma már szinte véglegesnek látszó civilizációs különbség van Észak és Dél között. Külön fejezet ebben a történetben, hogy sem Olaszország két fenti történelmi régiója, sem az integráción belüli más jelentôs régiók közötti történelmi arányok nem nagyon változtak az elmúlt közel fél évszázad során. Történt mindez annak ellenére, hogy az integráció szinte születése pillanatától nagy figyelmet szentelt a meglévô különbségek csökkentésére irányuló erôfeszítéseknek. Sajnálatos tény, hogy az elmúlt évtizedek során sem átfogó elméleti irodalma, sem az elitek közötti konszenzuális narratívája nem alakult ki az integrációs dimenzióban értelmezendô társadalmi egyenlôtlenség-rendszereknek. És ez azért idéz fel egyre nagyobb veszélyeket, mert mivel az integráció


11

bôvülése kikerülhetetlenül és egyre inkább olyan országokra terjed ki, amelyek az addigi átlagnál többnyire szegényebbek, a kérdés tisztázatlansága veszedelmes gyorsasággal áshatja alá az Európai Unió mint entitás egész történelmi legitimációs talapzatát. Minden nemzetállamban létezik ugyanis egy konszenzusra épülô rendje e módfelett kényes kérdés kezelésének, és ha az elitek hosszú idôn át és/vagy gyakran megsértik ezt a konszenzust, akkor a kialakuló társadalmi konfliktusok egy idô után kikényszerítik a szocietális stratégiák módosítását. Az integráció azonban fennállása óta igyekszik homályban hagyni, hogy újabb és újabb, eltérô fejlettségi szinten álló tagokkal bôvülve, automatikusan kötelességének tekinti-e az egyenlôtlenségeknek a mérséklését, illetve ha igen, akkor ezt hogyan kell értelmezni. A kérdés tisztázatlansága máris veszélyes politikai örvényeket kavart a keleti bôvítés során, és a java még hátravan. A nemzeti szintû egyenlôtlenségek belépést követô integrációs szintû egyenlôtlenséggé válása kezelésének problémaköre valójában tehát részben a Dél, illetve az ír és a mediterrán bôvítés keretében belépô három ország esetében sorra-rendre tisztázatlan maradt. Minden esetben az elit csoportok – többnyire rejtetten zajló – belsô alkui döntötték el a fenti kérdés minden fontos elemét. Míg a Dél a kezdetektôl máig lényegében a leglátványosabb kudarca az integráció kiegyenlítési politikájának, hiszen az Észak és Dél közötti különbségek ma kissé meg is haladják az ötven évvel ezelôttit, addig Írország és a három mediterrán állam esetében, bár eltérô minôségû és szerkezetû, de kétségbevonhatatlan sikertörténetrôl beszélhetünk. Írország mondhatni „jókor volt jó helyen”, amire talán rá is szolgált, hiszen addigi egész történelme szinte csak ennek az ellenkezôjérôl szólt. Akkor lépett be az integrációba, amikor az éppen demonstrálni akarta a regionális felzárkóztatás terén elérhetô sikereit. Így aztán, a kétségtelenül ügyesen felhasznált fejlesztési források segítségével olyan komplex technológiai és szocietális értelemben vett infrastruktúrát építettek fel, amely két évtized alatt a globális tôkestruktúrák egyik kedvenc „élôhelyévé” tették az országot. És, bár a GDP-adatok egy kissé torzítanak, és azért az nem feltétlenül tükrözi pontosan a valóságot, hogy ma Írország Luxemburg után a második leggazdagabb ország, lekörözve Angliát, Franciaországot és Németországot, de az tény, hogy Írország az egyetlen olyan „régiója” az integrációnak, amely esetében a nemzeti szintû egyenlôtlenségek mérséklôdését messze meghaladta az uniós átlaghoz való közeledésének üteme. A mediterrán országok esetében a meghatározó jellegû mozzanatot globális geo-stratégiai elemek jelentették. Három olyan országról – Görögországról, Spanyolországról és Portugáliáról – van ugyanis szó, amelyek történelmileg az európai civilizáció meghatározó jelentôségû színterei voltak egykoron, de mindegyikük fejlôdési íve megtört, és a XX. század derekán inkább már csak a régi korok romjain tengôdô perifériák. Nagyon eltérô pályát befutva ugyan, de mindegyikük társadalmában egészen másféle arányban volt jelen az európai történelmi társadalomszervezôdés három meghatározó eleme: a tradicionalitás, a modernitás és a globalitás, mint az integrációt meghatározó alapító országok esetében. Ebbôl logikusan következett az is, hogy egyikük esetében sem létezett a nemzeti szintû egyenlôtlenségeket legitimáló demokratikus intézményrendszer, mert ezt a történelmi örökséget még a XX. század közepén is csak autokratikus uralmi eszközökkel lehetett üzemeltetni. Spanyolország és Portugália esetében az amerikai globalitás birodalma – geo-stratégiai számításból – annak ellenére a helyükön hagyta ezeket a rezsimeket, hogy azokat annak idején „intim liaison” fûzte a III. Birodalomhoz. Az ott mûködô, döntô fontosságú NATO-támaszpontok mellett ebben az is szerepet játszott, hogy joggal lehetett attól tartani: minden demokratizálási kísérlet az illegalitásban is meghatározó kommunista erôk fölényes gyôzelmét, és ami igazán nagy veszély, ezzel a szovjet globális birodalom ellenôrizhetetlen térnyerését jelentette volna. (Ami egyébként majdnem be is következett a 70-es évek második felében.) Az angolszász globalitás számára Görögország geo-stratégiai jelentôsége olyan nagy volt, hogy a NATO alapító tagjává tették, és igyekeztek egy „látványdemokrácia” keretében pacifikálni a perifériára sodródott koldusszegény országot. A szociáliskonfliktus-potenciál, és az a tény, hogy a Mediterráneum felé kijáratot keresô szovjet birodalom valószínûleg mindent megtett belsô ügynökei segítségével ennek szítása érdekében, a 60-as évek végén közvetlen veszéllyé tette az amerikai birodalom számára a kommunista hatalomátvételt és a szovjet befolyás meghatározóvá válását. Ezt megelôzendô, az amerikai globalitás („let it happen”) valószínûleg nem igazán igyekezett megakadályozni, hogy egy sikeres katonai puccs nyomán alig burkoltan fasiszta színezetû erôk kerüljenek hatalomra. Az új rezsim uralomgyakorlási eszközei és intézményei azonban 1974-re már elviselhetetlenné váltak Amerika, és különösen az európai integráció számára. Így Görögországban és Portugáliában, szinte teljesen egy idôben végbement egy olyan demokratizálás, amelynek során, ha nem is könnyen, de sikerült megakadályozni, hogy a másik szélsôség, a kommunista hatalomátvétel irányába lengjen ki a történelmi inga. Spanyolországban, bár a

12


színfalak mögött már intenzív átalakítások zajlottak, két évvel késôbb, Franco tábornok halála után kezdôdhetett meg „hivatalosan” is a demokratikus „rendszerváltás”. A mediterrán országoknak juttatott transzferek dimenzióit tehát az határozta meg, hogy szinte teljesen egybeestek a Nyugat – egyébként szinte mindenben vetélytársnak számító – két rész-univerzumának, Európának és Amerikának a stratégiai érdekei. Nyugat-Európa számára új piacok kinyílása és ezen belül a turisztikai komplexum robbanásszerû fejlesztésének megindulása gazdasági értelemben is vonzóvá tette a térséget, ám ehhez sokkal nagyobb társadalmi, gazdasági és politikai stabilitásra volt szükség, és ehhez csak a transzferek segítségével véghezvitt társadalomszerkezeti változások nyithatták meg az utat. Amerika számára viszont, amelynek VI. Flottája a világháború vége óta saját „beltengerének” tekintette a Mediterráneumot, nyomasztó perspektívát jelentett a szovjet birodalom egyre nyíltabb jelenléte, görög és spanyol támaszpontjai így rohamosan felértékelôdôben voltak. Ám ezt a stratégiát is csak olyan stabil belsô viszonyok tehették biztonságossá, amelyeket csak a jelentôs társadalmi változásokkal lehetett elérni. Most, amikor az új EU-tag kelet-európai országok csalódottan veszik tudomásul, hogy nemcsak hogy lényegesen kisebb transzferekkel kell beérniük, de az integráció belsô reformjai nagy valószínûséggel még csökkentik is ezeket a forrásokat, nem árt figyelembe venni azokat a stratégiai különbségeket, amelyek a mediterrán és a keleti bôvítés között történelmi okok miatt fennállnak. Alfejezetünk elején már jeleztük az olajárrobbanás globális hatalmi hátterének rejtett dimenzióit. Nos, az európai integráció országai számára a két menetben lezajló olajár-emelkedés hatalmas kihívást jelentett. Az 1982-es olajárak mai reáláron számítva a 100 dollár/hordó szintet is meghaladták. Amikor napjainkban a 60 dollárhoz közelítô árak is sokkhatást idéznek elô, elképzelhetô, hogy ez milyen fejleményeket váltott ki az akkori Nyugat-Európában. Az – igaz, csak rövid ideig, de kétszámjegyû – infláció, a vállalati csôdök rohamos szaporodása, a csökkenô reálbérek és a növekvô munkanélküliség komoly erôpróbát jelentett a tagországok társadalmai és az egész integráció számára. Mindez a társadalomszervezôdési mód alapjait is érintette, és így kiújultak azok az alapvetô ideológiai viták, amelyek hol nyíltan, hol lappangva, de mindig is kísérték az európai integráció fejlôdéstörténetét. A fô törésvonal most is az amerikai globalizáció neoliberális modellje és az öko-szociális piacgazdaság európai modellje között húzódott. Nehezítette az utóbbiak helyzetét, hogy a két nagy globális versenytárs, Amerika és Japán az energiasokk hatásait ultraliberális stratégiával próbálták kezelni. Mindezt a mainstream vélemény-, értelmezô és tematizációs hatalomként mûködô globális média az egyetlen alkalmazható megoldáshalmazként propagálta, így az önálló európai modell követôi eleve ideológiai megbélyegzés tárgyaivá lettek. A német-francia elitek intellektuális teljesítményét dicséri, hogy képesek voltak az eredeti modell létminôségét megôrizve, a neoliberális doktrína hívei számára is elfogadható kompromisszumot kidolgozni. E sajátos konszenzus intézményes eredménye az Egységes Európai Okmány (Single European Act) lett. Ez a dokumentum a kétféle létmodell közötti kompromisszum mintájává vált, és egyúttal azt is jelzi, hogy az európai integráció szerencsés körülmények között úgy képes az öko-szociális alapelveit és ezek gyakorlati érvényesülését megôrizni, hogy közben nem, vagy legalábbis nem nagyon megy szembe az amerikai modell birodalmi diktátumával. Az Egységes Európai Okmány éppen azt volt képes bizonyítani, hogy miközben radikálisan piacpártinak mutatkozott, hisz igen rövid határidôvel az egységes belsô piac kialakítását tûzte ki célul, a piac szereplôivel képes volt megértetni, hogy a tradicionális európai szociális modell éppen a humán-reprodukciós elônyei miatt, valójában, a szó komplex értelmében versenyképesebb, mint az amerikai liberális modell. A kontinentális vagy „rajnai” kapitalizmus szelekciós fölényét utólag fényesen igazolta a WHO hosszú távú felmérése a komplex egészségrôl. A több mint száz országra kiterjedô vizsgálat 1990 és 2000 között elemezte a lakosság kb. két tucat különbözô mutatóval mért egészségét, vagyis tulajdonképpen a humán-reprodukció minôségét. Azt ugyanis a neoliberális modell is elismeri, sôt újra és újra hangsúlyozza, hogy azok a társadalmak és gazdaságok a leginkább versenyképesek, amelyek a humántôke felhalmozásban élenjárnak. Nos, a felmérések látványosan igazolták, hogy Európa tradicionális szociális modellje komoly versenyelônnyel rendelkezik. Az évtized folyamán ugyanis töretlenül ôrizte elsô helyét Franciaország, és a lista elsô tíz helyén – Japán és Szingapúr kivételével – kizárólag a szociális modellt követô országok állnak. Az európai liberális modellt legmarkánsabban megjelenítô Egyesült Királyság csak a 18–19. helyet érte el, a liberális világkapitalizmus fellegváraként tételezôdô Amerika pedig a 35. helyrôl a 37. helyre csúszott vissza az évtized folyamán. Sajnos, mint ez a következô, a 80-as évek végétôl a máig tartó korszakot elemzô alfejezetünkbôl kiderül, az európai elitek vagy ki sem dolgozták azt a narratívát,


13

amely képes volna ezt az erôteret értelmezni, vagy, ha ki is dolgozták, de alapvetô fontosságú diskurzusaikat nem ezen a nyelven bonyolítják le. Az európai integráció minden jelentôs kudarca, mint most éppen az Alkotmányos Szerzôdés összeomlása, valószínûleg erre az ellentmondásra vezethetô vissza. Összefoglalóan azonban megállapíthatjuk, hogy az európai integráció, ha jelentôs feszültségek árán is, de képes volt az igen komoly próbatételt jelentô 70-es és 80-as éveket, a három bôvítési kört, és számos lényeges szervezeti-intézményi változást úgy véghezvinni, hogy ez világhatalmi szerepét és a globális hatalmi vetélkedésben megszerzett pozícióit inkább javította, mint rontotta. Ezzel tehát némileg, ha ellentmondásosan is, de javultak az európai öko-szociális piacgazdaság modelljének globális esélyei. A következô alfejezetben tehát azt tekintjük át, hogy az elmúlt, most már közel két évtized során hogyan volt képes Európa okosan gazdálkodni ezzel az örökségével. 5. Útban Európa újraegyesítése felé, 1986—2004

A globális hatalmi viszonyok terén a 80-as évek közepe egyszerre volt reménykeltô, de egyúttal vészjósló jelekkel is teli. Az afganisztáni kaland kudarca és belsô társadalmi-gazdasági struktúráinak látványos eróziója egyre nehezebb helyzetbe hozta a szovjet globális birodalmat. Az a vizuálisan is megrendítô spirituális élmény, amit a gyors egymásutánban elhunyt gerontokrata pártfôtitkárok temetése a világ számára üzent, roppant erôpróbának vetette alá a szovjet viszonyok között valószínûtlenül fiatal, és emellett valószínûtlenül nyíltan fogalmazó új vezetôt, Mihail Gorbacsovot. Egyre világosabbá vált, hogy radikális reformok nélkül a birodalom összeomlik, a radikális reformok azonban, igaz másképpen, de ha lehet, még nagyobb valószínûséggel okozhatják az impérium vesztét. A Nyugat két rész-univerzuma, Európa és Amerika tehát logikusan törekedett a lehetô legkifinomultabb stratégia-összehangolásra, hiszen a tét minden szempontból történelminek látszott, és, mint ma már látjuk, az is volt. Ez az összehangolás azonban korántsem volt egyszerû. A 70-es és 80-as évek során ugyanis, mint láttuk, Európa „saját jogán” is újfajta társadalmi-gazdasági, politikai és kulturális kapcsolódási pontokat alakított ki a szovjet birodalommal, és annak kelet-európai csatlós országaival. És ez a stratégia, bár minden pontján alá volt vetve az amerikai birodalom ellenôrzésének, számos elemét illetôen részben el is távolodott attól. A jaltai alkurendszer felbomlása értelemszerûen másként érintette Amerikát és Európát. Amerika számára mindenekelôtt a kérdéskomplexum katonai-hadászati mozzanatai voltak elsôdlegesek, és csak másodsorban jöttek számba a gazdasági, illetve a kulturális kérdések. A sors iróniája – és a mából visszatekintve elég groteszk fejlemény –, hogy végül is a katonai tét elenyészô jelentôségûnek bizonyult, és az inkoherens stratégiával induló és hezitáló Európa éppen kulturális-ideológiai és lényegében gazdasági téren is, ha nem is feltétlenül tudatos döntés nyomán, átengedte a kezdeményezést az amerikai birodalomnak. Az iraki háború kapcsán kialakult tektonikai feszültségek során látványosan bukott a felszínre az, amit akkor már mindenki sejtett. Nevezetesen, hogy bár Európa elitjei retorikai szinten mindent megtesznek annak érdekében, hogy deklarálják Európa-elkötelezettségüket, valójában az egész „rendszerváltás” fedônevû átalakulás során sokkal inkább amerikai utas pályát jártak be. (A rossznyelvek szerint inkább latin-amerikai utas pályát…) Gazdasági modelljük szinte teljesen a washingtoni konszenzus liberalizációra, privatizációra és deregulációra épülô stratégiáját követte, a kulturális értékmezôiket szinte teljesen letarolta Hollywoodnak a telekommunikáció, az informatika és a média összeolvadásából létrejött, nevesincs megakomplexuma. Így aztán valójában logikus fejlemény volt, hogy a „nyolcak levele” azt mutatta: Kelet-Európa elitjei az elsô adandó alkalommal félreérthetetlenül jelezték az amerikai birodalom iránti feltétlen hûségüket. Tették ezt, kissé bizarr módon, teljes egyöntetûséggel, és az Európai Unióba való belépésük „elôszobájában”. A német és francia elitek felháborodása ugyan érhetô volt, de aligha menthetô. A folyamat ugyanis a saját szemük elôtt játszódott le 1986–87-tôl kezdôdôen. Némi önkritikával vegyített felháborodásuk valószínûleg hitelesebb lett volna. De mivel ezt a kérdéskört még többször is érintjük, e gondolatmenetet most megszakítva, térjünk vissza 1986-hoz. A kelet-európai átmenetek részletes kifejtése a következô két fejezet témája lesz, errôl itt most csak annyit, hogy 1986 körül még szinte teljes egyetértés volt Amerika és Európa között abban, hogy a keleteurópai átmenet egy hosszú, elnyújtott, többlépcsôs folyamat lesz, sôt annak kell lennie. És egy 15–20 éves periódus után is inkább csak egy „finnlandizációs” fázisig kell, hogy eljussanak a térség országai. Ezt a ma már megmosolyogtató óvatosságot nem csak a katonai konfliktustól vagy belsô polgárháborúktól való félelem motiválta, bár a fô szempont kétségtelenül ez lehetett. Ám Európa gazdaságilag sem érezte

14


magát felkészültnek. Az európai elitek – visszatekintve: nem alaptalanul – úgy vélték, hogy a kelet-európai társadalmi-gazdasági struktúrák hirtelen megbontása (ezt nevezték késôbb sokkterápiának) kiszámíthatatlan következményekkel járhat. A szerzô itt kénytelen egy személyes élményét is megosztani a nyájas olvasóval. Amikor 1991 májusában Antall József miniszterelnök munkatársaként részt vehettem egy, az Elysée palotában lezajló ebéden, Francois Mitterand e szavakkal fordult az elképedt magyar kormányfôhöz: „Ugyebár ön is úgy gondolja tisztelt miniszterelnök úr, hogy szerencsés fejlemény volna, ha most Tito marsall feltámadna. És segítene nekünk Jugoszláviát összetartani.” Antall József, higgadtságát megôrizve, egy rá annyira jellemzô hosszú történetfilozófiai fejtegetésbe kezdett, amelynek lényege az volt, hogy ô ezt egészen másképpen látja. A kissé indignálódott francia elnök valószínûleg felidézte ezeket a pillanatokat 1995 kora tavaszán, amikor elnöksége befejezése elôtt néhány hónappal, már halálos betegen egy napra elzarándokolt Szarajevóba és Srebrenica poklába. Azt a tragikus rövidlátást, ami oly gyakran volt sajátja az európai eliteknek. Azt a cinikus pragmatikus megközelítési módot, amely Kelet-Európát csak „rendészeti” problémaként képes tételezni. Azt a hô óhajt, hogy csak jöjjön már valaki, mindegy, hogy ki, és „csináljon rendet”, és persze mindegy, hogy milyet! Máig is feldolgozatlanul, ez volt a fô mozgatója a versailles-i békerendszer hamis narratívájának, és erre épült az a tragikusan hazug önámítás, amely az 1938-as Müncheni Egyezmény után diadalmasan jelezte: megôriztük a békét! Persze az óvatosságot, sôt a félelmeket éppen Versailles emléke idézte fel, hiszen a francia eliteknek jó okuk volt feltételezni, hogy az általuk összebarkácsolt, hamis rendszer romjain most esetleg minden eddiginél pusztítóbb konfliktusok indulhatnak be. És a Jugoszláv polgárháború valóban tragikusan mutatott rá, hogy Európa mennyire felkészületlen arra, hogy sok száz év után újra kísérletet tegyen önmaga egyesítésére. Képtelennek bizonyult a konfliktus rendezésére, a háború elkerülésére, és amikor az kitört, katonailag és politikailag egyaránt képtelennek bizonyult annak lezárására. Politikai-katonai „nagykorúsága” kivívásának elsô kísérlete így látványosan megbukott. A triumfáló amerikai birodalom pedig, kivárva a drámai csúcspontokat, a háború minden egyes fázisában porig alázta európai riválisát. S tette mindezt olyan teátrális gesztusokkal, mint amilyen az újvidéki Duna-híd precíziós „smart” bombákkal való romba döntése volt, vagy az, amikor a darabonként közel egymilliárd dollárba kerülô B 1. szuperbombázók Missouri államból felszállva repültek el Koszovóba, hogy bombaterhüktôl megszabadulva leszállás nélkül térjenek vissza amerikai támaszpontjukra. Ilyen „high-tech” tûzijátékokra Európa aligha lesz képes egyhamar. Hasonlóan alárendelt szerepet játszott Európa abban a játszmában is, amelynek keretében a volt varsói szerzôdésbeli tagállamokat sorra felvették a NATO-ba. A folyamat, érthetô okokból, nem csekély ellenállást váltott ki a volt szovjet birodalom hadi-társadalmi elitjeinek meghatározó csoportjaiból, és Európa valószínûleg korántsem lett (lehetett!) volna olyan határozott és kíméletlen e téren, mint amilyen Amerika volt. Összességében tehát azt mondhatjuk, hogy a fô geo-stratégiai, katonai és biztonságpolitikai mezôkben Európa látványosan alárendelt szerepet játszott. Kissinger, volt amerikai külügyminiszter híres mondása, miszerint, ha fel akarja hívni európai kollégáját, azt sem tudja, hogy egyáltalán milyen számot tárcsázzon, most igazolódott csak igazán. Az európai integráció ugyan számos alkalommal tett kísérletet arra, hogy a külügyi-katonai és biztonság-stratégiai együttmûködést a közös politikák szintjére emelje, de ezek a kísérletek mindig megbuktak az e funkciók szupranacionális szintre emelését fenntartással fogadó erôk ellenállásán. A problémának persze mély történelmi gyökerei vannak, hiszen Európa a Római Birodalom bukása óta eltelt másfél évezred során csak viszonylag rövid ideig volt képes, Nagy Károly kísérlete nyomán, az egységes birodalmi szervezôdést helyreállítani. Földrészünk, történetének java részében folytonosan egymással vetélkedô elitcsoportok erôegyensúlyára épült, és ezek közül általában egy sem vált tartósan olyan erôssé, hogy az összes többi, vele szemben megszervezôdô „nagykoalícióval” elbírt volna. Talán igaza van Wallensternek, amikor úgy fogalmaz, hogy a kora-modernitás Európája már a XV–XVI. századtól kezdve sokkal inkább világgazdaságként, mintsem világbirodalomként szervezte meg önmagát. Vagyis Európa rejtett világbirodalma valójában a Nyugat évszázadok óta folyamatosan növekvô planetáris dimenziójú uralmi rendszerében foglalható össze. Csakhogy e történelmi megatrend diszkrét báját az adja, hogy a Nyugat nevében a világhatalmat egyre inkább az Occidens szertelen gyermeke, Amerika gyakorolja, ráadásul nagyon is a Római Impériumra emlékeztetô eszközökkel és intézményekkel, olykor-olykor Európával szemben, sôt akár Európa felett. Az elôzô alfejezetben már említett Egységes Európai Okmány részben éppen ezekbôl a sajátos tör-


15

ténelmi feszültségekbôl kiindulva kereste a kitörési pontokat, és találta meg újra csak egy primer síkon inkább gazdasági stratégiára épülô tervben: az egységes belsô piac létrehozásában. És a stratégia látványos sikere tette lehetôvé, hogy egy Nagy Károly székvárosával, Aachennel szomszédos kisvárosban, Maastrichtben, 1992. február 7-én aláírták az Európai Unió létrehozásáról szóló szerzôdést. Igazi történelmi áttörést sejtetett, hogy a három pillér létrehozásával megkezdôdött az „európai birodalom” uralmi struktúráinak felépítése. Sem akkor, sem ma nem lehet akár csak hozzávetôleges prognózisunk sem arról, hogy ez a folyamat mikor és hogyan jut el formálisan is az „Európai Egyesült Államok” létrehozásáig, vagy hogy egyáltalán eljut-e. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy Európa demográfiai hanyatlásának uralmi ellensúlyozására csak egy ilyen konstrukció nyújthat esélyt. Egyszerûen azért, mert az egységes humánreprodukciós rendszer és az ezt biztosító egységes államrend nélkül a rohamos gyorsasággal globalizálódó (és ami ezzel egyet jelent: amerikanizálódó) világban nincs más kiút. A fô kihívást tehát a globalizáció és a humán-reprodukciós modell szocio-kulturális talapzatának fenntartása között feszülô egyre nagyobb ellentmondások jelentik. Ennek jobb megértetése érdekében itt újra egy rövid kitérôt kell tennünk. A globalitás létmódja, mint már említettük, egyfelôl planetárissá tágítja a western modernitás hatalomszerkezetét, másfelôl azonban véghezvisz egy másik, rejtettebb és nehezebben leírható folyamatot is, amelynek rövid összefoglalására teszünk itt most kísérletet. A modernitás egészen fennállása óta nem volt képes megoldást találni arra az alapvetô ellentmondásra, hogy csak úgy képes profit elôállítására, hogy ezzel felsérti a külsô és/vagy a belsô természet értékmezôit. Tehát, hogy minden egyes megtermelt profitegységnek megvan valahol a „negatív lenyomata” az ökológiai rendszer vagy a szocio-kulturális szövetrendszer „létsebeiként”. Ezt fejezi ki frappánsan a már idézett Milton Friedman, Nobel-díjas amerikai közgazdásztól származó szlogen, miszerint „The business of the business is the business.” A Nyugat évszázadokon keresztül csak úgy volt képes üzemeltetni ezt a létmódot, hogy ezeket a „negatív lenyomatokat” egyre sikeresebben tudta áthárítani: idôben a késôbbi (és így védtelen) generációkra, térben pedig az alávetett (és így védtelen) perifériákra, fôként Latin-Amerika, Afrika és Ázsia „tri-kontinentális”zónájára. Csakhogy a világ lassan „betelni” látszik, és ez a „létdeficitek” anyagcsere végtermékeinek ilyen típusú áthárítása elé egyre nehezebben leküzdhetô akadályokat emelt. A legfôbb ilyen akadályt az jelentette, hogy rohamosan növekedôben van az ezzel a létmóddal szembeni ellenállás, és növekszik a lázadási potenciál. Az önmagát globalizációként megnevezô létmódváltás lényege ebbôl következôen az, hogy rejtett hatalmi mechanizmusokon keresztül igyekszik az egyes ember és az emberi közösségek identitását úgy átalakítani, hogy az így megkonstruált hamis identitással rendelkezô egyén, illetve közösség már ne csak a lázadási hajlandóságát veszítse el, hanem éppen ô maga váljon a létmezôit leromboló globális hatalomgazdaság legfôbb támogatójává és kiszolgálójává. Az egész valahogy úgy mûködik, mint a vírus parazitamechanizmusa. Amikor ugyanis a vírus behatol a gazdaszervezet sejtjébe, az elsô dolga, hogy átalakítja annak genetikai kódját. És ettôl kezdve a sejt már nem a saját testfelépítéséhez szükséges fehérjéket fogja szintetizálni, hanem a víruséit, a sejt tehát egyfajta „vírusgyárrá” változik. A Nyugat belsô tereiben ez a komplex identitáscsere az új fogyasztói karakter megformálásában érhetô tetten. A globalitás új fogyasztója, a szociológia által „konzumidiótaként” leírt jelenség ugyanis eredeti emberi (mértéktartásra épülô) identitását elvesztve, idôben és térben korlátlanul kiterjeszti fogyasztását. Idôben úgy, hogy akkor is fogyaszt, ha nincs pénze, vagyis a hitelekkel egyre inkább megterheli a jövôjét, térben pedig úgy, hogy azt is fogyasztja, amire esetleg semmi szüksége nincs, vagy éppenséggel árt az egészségének. Jellemzô, hogy a Nyugat belsô tereiben a szemétbe kerülô, a csupán elhízást okozó, esetleg kifejezetten káros (junk food) élelmiszerek mennyisége sokkal nagyobb, mint amennyi ahhoz kellene, hogy az egész világon felszámoljuk a primer éhezést. Ezzel elôáll az új fogyasztói létkarakter, amely már lényegében nem egyéb, mint a globális tôke forgási sebességét gyorsító „biológiai kellék”. A globalitás egyébként a hétköznapi értelemben sem képes az elemi logikai szinten feloldani az alábbi alapellentmondást. Egyfelôl azt állítja ugyanis, hogy csak azok a társadalmak és gazdaságok versenyképesek, amelyek magas szintû humántôke-befektetésekkel emelik egyre magasabb szintre humántôke-állományukat. Nekünk, magyaroknak e feltevés igazságtartalmát nem nehéz belátni, hiszen Széchenyi már több mint másfél évszázada kifejtette, hogy „Csak a kimûvelt emberfôk tehetnek naggyá egy nemzetet”. Magas szintû és dinamikusan növekvô humántôke-állományt azonban két alapvetô stratégiai úton lehet elérni. Az egyik – a liberálisabb – modell, amely szerint a magas és dinamikusan növekvô reálbérek segítségével a munkaerô alanya piaci szolgáltatásként vásárolja meg önmaga és családja számára a magas szintû

16


humántôke biztosításához szükséges egészségügyi, oktatási, kulturális szolgáltatásokat. A másik lehetôség, hogy nagy és erôs állam biztosít magas színvonalú közszolgáltatások keretében olyan intézményi környezetet, ahol a humántôkeszint folyamatosan növekedni tud. Ebben az esetben persze (hiszen „Ex nihilo nihil fit!”) lényegesen magasabb adószinten játszódik le mindez. Meglepetéssel kell azonban regisztrálnunk azt a tényt, hogy ugyanaz a globális logika, amely (helyesen!) felhívja a figyelmet arra, hogy csak a humántôke magas szintje nyújthat tartósan magas versenyképességet egy gazdaságnak, mind a dinamikusan növekvô reálbért, mind a magas adókkal mûködô, de közben magas szintû közszolgáltatásokat nyújtó államot mint versenyképességet veszélyeztetô tényezôket rekeszti ki a lehetséges megoldások közül. Nem ad viszont válasz arra, hogy ha a kettô közül egyik se jön számításba, akkor milyen modell volna a célravezetô. A 80-as évektôl kezdve korunk világát, tehát éppen az európai integráció itt tárgyalt korszakát a globalitás és a lokalitások (ezek között minden nemzetgazdaság) egyre kevésbé rejthetô „világháborúja” határozza meg. A fenti ellentmondásos logikát követô globális aktorok, a transznacionális nagyvállalatok ma már egy számukra teljesen szabadon átjárható világban mûködhetnek. A lokalitások értéktereiben mozogva mindenütt alacsony béreket, alacsony adókat és alacsony szabályozási szintet, vagyis alacsony ökológiai és szociális normákat követelnek. Sôt befolyásuknál fogva valójában folyamatosan „versenyeztetik” is a lokalitások népeit és kormányait. Ennek aztán az a következménye, hogy a transznacionális vállalatok úgy használják fel, használják el a lokalitások értékmezôit, hogy az egyszerû újratermelési költségeket sem térítik meg. Ez azonban a világ valamennyi lokalitása számára a lassú, de biztos lepusztulás perspektíváját vetíti elôre. A 80-as 90-es évek fordulójának európai integrációja éppen ezekre az civilizatórikus mélységû kérdésekre kereste a választ. Az 1992. évi Maastrichti Szerzôdés olyan kompromisszumnak látszott, amely hosszú távon képesnek bizonyulhat arra, hogy megôrizze a humán-reprodukciós rendszerek európai tradícióit, de közben képes a fenti destruktív logikát követô, globális hatalmi rendszerhez való kikerülhetetlen alkalmazkodásra is. Maastricht viszonylagos sikerét jelezte az is, hogy elkezdôdhetett a keleti bôvítést megelôzô utolsó „nyugati” bôvítés, amelynek során a gazdag kis országok egy „exkluzív klubja” lépett be a most már Európai Unió nevû európai integrációba: Ausztria, Finnország és Svédország. És tekintettel arra, hogy Norvégia és Svájc lakói már több alkalommal is egyértelmûen kifejezésre juttatták azt az akaratukat, miszerint nem kívánnak az európai integráció tagjaivá válni, Nyugat-Európa integrálása lényegében befejezett tényként kezelhetô. Fontos persze hozzátenni ehhez azt is, hogy e fenti két ország az Európai Gazdasági Térség komplexumán keresztül valójában szerves része az egységes Nyugat-Európának, így formális tagságuk nélkül is részei e komplexumnak. Ezzel egyúttal elkezdôdhetett annak a valóban történelmi léptékû folyamatnak a végsô elôkészítése, amely 2004-ben az Európai Unió keleti bôvítésébe torkollott. Mielôtt azonban ennek részletes kifejtésébe belekezdenénk, egy stratégiai jelentôségû mozzanatot kell még röviden felvázolnunk, és ez az egységes európai pénz megszületése. A közös pénz gondolata már a 60-as évek végén megfogalmazódott, ám az elôkészítô munkálatokat a dollár aranyalapját felszámoló 1971-es döntés, majd a két menetben lezajló olajválság okozta sokkhatás jelentôsen fékezte, illetve megváltoztatta. Mégis sikerült azonban létrehozni 1979-ben az Egységes Monetáris Rendszert, amelyet a teljes gazdasági unió irányába tett igen lényeges lépésként értékelhetünk. A világban zajló globális gazdaság-hatalmi összecsapások ugyan újra és újra megakasztották a közös pénz kialakítása érdekében hozott intézkedéseket, de az 1992-es Maastrichti Szerzôdésben már megfogalmazódtak az egységes pénzügyi rendszer hosszú távú eredményes mûködtetésének elôfeltételei. Ezek az akkor is, azóta is sokat vitatott kritériumok, amelyek egyes fontos makro-mutatókra lebontva próbálták megfogalmazni a tagországok pénzügyi rendszerei egyesítésének érdekében mindenképpen betartandó, alapvetô monetáris és fiskális normákat. Ezek közül is az elsô helyen állnak a legfôbb makro-egyensúlyi követelmények: a GDP-hez viszonyított költségvetési hiány 3% alatt, és a felhalmozódott államháztartási hiány 60% alatt tartása. Az árszínvonal alakulása, illetve a kamatszint normája egy olyan mutatóra épül, amely a tagországok meghatározott formulák alapján mért inflációs és kamatszintjéhez igazodik. Bár a 90-es évek világgazdasági változásai nem kedveztek a közös pénzrendszer kiépítésére irányuló erôfeszítéseknek, végül 1999-ben mégis sor került a közös, „euró” névre keresztelt pénz bevezetésére. A 15 fôs tagságból elôször 11 tagállam csatlakozott, majd 2001-ben Görögország is beléphetett. A kívül maradók – az Egyesült Királyság, Dánia és Svédország – különbözô okok miatt választották ezt a stratégiát. Az Egyesült Királyság esetében a legkézenfekvôbb a magyarázat. London és a London Stock


17

Exchange globális pénzügyi szerepe, történelmi tradíciókra épülve, ma is igen nagy hatalomgazdasági elônyt biztosít az ország, és fôként annak elit csoportjai számára, így a leginkább éppen Anglia esetében volt várható a tartós kívülmaradás. A másik két ország viszonylag kicsi, de igen gazdag, és sajátos humánújratermelési rendszerekkel bír, és a társadalmuk folyamatosan gyanakvással és némi szkepszissel figyeli a közösségi stratégiákat, így a közös pénzt is. Nem egészen alaptalanul úgy vélik, hogy a monetáris és fiskális fegyelmet lazábban kezelô országok az ô rovásukra juthatnak elônyökhöz. A közös pénzrendszer mûködésének elsô évei egyelôre sok ellentmondást hordoznak. A rendszer kétségtelenül mûködik, és képes volt a globális hatalomgazdasági változásokhoz úgy igazodni, hogy ez egyetlen alkalommal sem vezetett súlyos vagy akár nehezen kezelhetô helyzetekhez. Emellett az is igaz, hogy a komplex társadalmi-gazdasági terhek közös viselése folyamatos, és idônként igen éles vitákhoz vezetett, és jó okunk van feltételezni, hogy fog vezetni a jövôben is. A fô probléma az, hogy a két fô egyensúlyi kritérium – a költségvetési egyenleg és az államadósság – alakulása arra utal, hogy a tagországok legalább felénél a maastrichti kritériumok folyamatosan sérülnek. Ráadásul – és politikai-stratégiailag talán ez a legsúlyosabb és a legnehezebben kezelhetô kérdés – a meghatározó súlyú és jelentôségû két alapító tag és kontinentális „fô erô”, Franciaország és Németország is rutinszerûen megsérti az egyensúlyi kritériumokat, de nyugodtan hozzájuk számolhatjuk a másik két veterán „nem teljesítôt”, Olaszországot és Belgiumot. E két utóbbi ország esetében már az indulásnál nyílt titok volt, hogy az államadósság náluk tapasztalható, magas szintje további súlyos és eszkalálódó problémák kiváltója lesz. Valójában csak kegyes csalások egész sorozatával nyílhatott meg a rendszerbe való belépés útja elôttük, hisz mindkettejük esetében messze 100% felett volt az államháztartás GDP-arányos adósságainak súlya. Olaszország esetében ez 115%, Belgium esetében pedig egyenesen 138% (!) volt. Az azóta eltelt idô azt látszik igazolni, hogy normális körülmények között legfeljebb a „kreatív könyvelés” különbözô trükkjeivel, ideig-óráig lehet elleplezni a kiugróan magas hiányokat. A probléma mélyszerkezetében azonban itt is az a két alapkérdés húzódik meg, amelyekrôl az imént részletesen szóltunk: a globális hatalomgazdasági mechanizmusok, és az a tény, hogy Európa folyamatosan társadalom- és gazdaságstratégiai válaszút elé kerül: az amerikai értelemben vett versenyképesség oltárán áldozza fel társadalmi stabilitást biztosító szociális rendszereit, vagy a tradicionális létmodellje mindenáron való fenntartásának oltárán áldozza fel azokat a globális gazdaság-szervezôdési elveket, amelyek viszont a formális egyensúlyi kritériumok esetében állandó feszültségforrásokat jelentenek. Mindez csak megerôsíti azt a már számos szerzô által megfogalmazott feltevést, hogy a globalitás korának pénze esszenciálisan hatalmi jelenség, és így mozgása, helye, szerepe a társadalmi-gazdasági folyamatokban csak a globális hatalmi viszonyok mélyszerkezete felôl közelítve érthetô meg. Tanulmányunk összefoglaló, lezáró szakaszában, amikor az Alkotmányos Szerzôdést elutasító népszavazások nyomán elôállott helyzet kapcsán újra szólunk a kérdésrôl, megkíséreljük mindezt kissé részletesebben is kifejteni. A továbbiakban azonban az 1986 és 2004 közötti idôszak meghatározó jelentôségû folyamatáról, pontosabban itt még csak annak fô összefüggéseirôl szeretnénk szólni (mint már eddig is tettük, a globális világhatalmi kérdések felôl közelítve), és ez nem más, mint az Európai Unió keleti kibôvítésének rövid története. 6. A keleti bôvítés globális hatalomszerkezeti háttere

Mint azt a fejezetünk bevezetô részében már kifejtettük, Nyugat-Európa és vezetô elitjei valójában alárendelt szerepet játszottak a háború utolsó fázisában lezajló, hosszú távú rendezési tervek kialakításában, a békerendszer felépítésében. Mindez még a viszonylagos befolyását megôrizni leginkább képes brit birodalomra és annak karizmatikus vezetôjére, Churchillre is igaz volt, és még inkább az volt Franciaországra. Európa sorsának alakítását tehát döntôen Sztálin és Roosevelt alkuja befolyásolta. A globális aktorok küzdelmében tehát a hatalmas mértékben megerôsödô amerikai globális birodalom és az eastern modernizációra épülô szovjet globalizációs kísérlet kapott szinte teljesen szabad kezet Kelet-Európa jövôjének és Nyugat-Európához fûzôdô kapcsolatainak meghatározásában. Amikor Bush elnök a háború befejezésének 60. évfordulója kapcsán egy beszédében úgy fogalmazott, hogy „A jaltai békediktátum Európa történelmében ugyanazt a dicstelen szerepet játszotta, mint a Müncheni Egyezmény és a Molotov-Ribbentrop Paktum. Még egyszer nem engedhetjük tehát meg, hogy a biztonság oltárán feláldozzuk a szabadságot.”, akkor elôször történt kísérlet – ráadásul éppen az amerikai birodalom legfelsô vezetôje részérôl – annak a globális hatalmi stratégiának a meglehetôsen brutális felülvizsgálatára, amely 45 éven át, mint az örök idôkre megváltoztathatatlan egyezség szimbóluma létezett, és amelynek 1990-ben is csak egy óvatos és

18


szemérmes felülvizsgálatára került sor. Mindebbôl elég nyilvánvalóan következik, hogy a feljövôben lévô, de még sok mindenben bizonytalan amerikai birodalom 1945-ben a – persze szintén riválisaként tételezett – szovjet birodalmat egészen jól el tudta képzelni, mint a bukott német globalizációs kísérlet feléledése megakadályozásának és egyben Nyugat-Európa sakkban tartásának eszközét. Jalta tehát egy bizonyos értelemben a legmegfelelôbb konstrukció volt ahhoz, hogy segítségével mindhárom potenciális ellenfelét egymás ellen kijátszva, ô birtokolja az egész globális hatalmi tér ellenôrzését. A mai amerikai elitek Jalta-kritikája nemcsak ezért hiteltelen, hanem azért is, mert az 1990 utáni európai hatalmi egyensúly ugyancsak számos hamis eleme csak most, 15 év elteltével kezd kiderülni. Részben abból, hogy a szovjet birodalomból kiszakadó volt szocialista országok társadalmainak, végleg vesztesnek látszó többsége felmondani készül az eddigi demokratikus alkukat, tehát, hogy a rendszerváltások rendszere súlyos válságban van. Másrészt pedig abból, hogy maga Nyugat-Európa is civilizatórikus mélységû válságjelenségeket mutat, aminek csak egy felszíni megjelenése az Alkotmányos Szerzôdés elutasítása nyomán elôállt krízis. Röviden összefoglalva, ezek jelentik tehát a valóságos ontoszociális mélyszerkezetét annak a sajátos folyamatnak, amelyet az európai integráció keleti bôvítéseként szoktunk említeni. Kelet- és Közép-Európának a szovjet birodalom nyugati külsô övezetévé degradálása tehát, mint láttuk, az amerikai birodalomnak abból a hatalmi számításából eredeztethetô, hogy ezzel az egész európai hatalmi egyensúlyt hosszú távon a saját stratégiai érdekei szerint szabályozhatja, lekötve és egymás ellen kijátszva mindkét (sôt, a levert német III. birodalmat is beleszámítva, mindhárom) potenciális riválisát. Mindez azonban, mintegy „by product” gyanánt, történelmileg egy máig sem kezelt és máig sem feldolgozott mélypontra juttatta ezeket a társadalmakat. Félô tehát, hogy ha az amerikai birodalom önkritikája nem a lényegre irányul, akkor a jelenleg kulminálni készülô „össztérségi” válság megoldási esélyei nemhogy nem javulnak, de még romolhatnak is. A nyugat-európai elitek Kelet- és Közép-Európával kapcsolatos történelmi léptékû stratégiái szinte kivétel nélkül súlyosan elhibázottak voltak a XX. század során. Nehéz eldönteni, hogy ennek mi is volt valójában a fô oka. A briliáns történelmi hatalom-cinizmus csúcsteljesítményét nyújtó Taillerand annak idején úgy fogalmazott, hogy „Ez több, mint bûn, hiba”. És persze azóta is folyik a vita, hogy valójában mi a súlyosabb, ha valaki, tisztesség ne essék szólván, hülye, vagy ha gazember. Tehát ha rossz döntésének a fô oka a tudatlansága, vagy az amorálisan cinikus önzése. Valóban nehéz például pontosan megmondani, hogy a versailles-i békediktátum, a Müncheni Egyezmény, vagy a jaltai döntés esetében a tudatlanság, az informálatlanság vagy az erkölcstelen gátlástalanság volt-e a meghatározó. Pontosan nehéz ma már rekonstruálni ezeket a stratégiai jelentôségû globál-hatalmi döntéseket, de az látszik valószínûnek, hogy mindkét elem szerepet játszhatott, így Taillerand híres mondásának elemei csak formál-analitikusan választhatók szét, a valóságban nem. Egyébként is, Festinger kognitív disszonanciáról szóló elméletének megszületése óta tudjuk, hogy az ember, bár elszántan igyekszik magáról ezt a látszatot kelteni, de valójában nem racionális lény. Nem racionális, hanem, ahogy Eliot Arronson fogalmaz „racionalizáló” lény. Döntései tehát a lélek egy bonyolult „fekete dobozában” születnek az ész-érvek mellett, indulati-emocionális, spirituális és morális indítékok bonyolult egymásra hatása nyomán, és ami végül is megszületik, azzal igyekszünk azonosulni. Mégpedig azért igyekszünk azonosulni, mert az én-képünk rosszul tûrné, ha lépten-nyomon be kellene látnunk, hogy a döntéseink többnyire megalapozatlanok, következésképp rosszak. Sôt, amikor szembesülnünk kellene a nyilvánvalóan rossz (igazságtalan, erkölcstelen, destruktív stb.) döntéseink áldozatainak helyzetével, akkor beindul a „bûntudat-agresszió-bûntudat” önmagába záruló bûvös körének örvénylése, és hajlamosak vagyunk az áldozatot büntetni saját magunk bûneiért, saját magunk helyett. Versailles és München tragikus történelmi mementói ezeknek a társadalom-lélektani csapdáknak. A nyugat-európai elitek tanulási kapacitásának súlyos korlátaira utalt az imént már idézet Mitterand-Antall párbeszéd is, 1991-bôl. A globális hatalomszerkezeti szerepében jelentôsen meggyengülô Nyugat-Európa tehát minden különösebb tiltakozás, sôt mélyebb elemzés nélkül, némi megkönnyebbüléstôl sem mentes egykedvûséggel vette tudomásul 1945 és 1956 között, hogy beláthatatlanul hosszú idôre mintegy „amputálták” keleteurópai perifériáit. A tradicionális történelmi kötelékek társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális kapcsolatok intenzitása történelmi mélypontra süllyedt. Mint ahogy történelmi mélypontra süllyedt ezeknek az országoknak az európai szocietális térben betöltött szerepe és jelentôsége is. Hogy konkrétan mit jelentett mindez például Magyarország számára, azt jól jelzi, hogy 1938-ban a mérhetô anyagi javak világában (folyó jövedelmek és anyagi vagyonok) Finnország, Írország,


19

Spanyolország, Portugália és fôként Görögország elmaradtak az akkori magyar teljesítménytôl. (Azt talán nem is kell különösebben részletezni, hogy az elôbbieken kívül Nyugat-Európa még több régióját utasítottuk magunk mögé 1914 táján. Vagy Ausztriától való elmaradásunk például ma kétszer akkora, mint 1938-ban, és közel háromszor akkora, mint 1914-ben volt.) Ezek az országok – különösen Finnország és Írország – ma nemcsak egyszerûen messze elôttünk járnak, hanem szinte esélytelennek, sôt értelmezhetetlennek látszik maga a feltételezés is, hogy valaha újra megelôzhetjük ôket. De, mint majd késôbb részletesen elemezni törekszünk, még inkább zavarba ejtô összefüggésekre bukkanunk, ha például a humán-reprodukció terén, mondjuk az elmúlt 30–35 év során lezajlott változásokat vesszük szemügyre. 1968 és 1971 között a születéskor várható élettartamot, a 65 évesnél fiatalabbak halálozási arányszámait, valamint a két kiemelt betegségcsoportban (a keringési betegségek és a rosszindulatú daganatok okozta betegségek estében) mutatkozó mortalitási rátákat tekintve Magyarország némileg még jobb eredményeket mutat, mint az akkori Ausztria és Finnország. Ma, mintha egy egészen eltérô történelmi „téridôbe” kerültünk volna, a nôk estében 30–50%-kal rosszabbak a mutatóink, a férfiak esetében pedig másfélszer, vagy két és félszer rosszabbak, sôt valamennyi mutatónál rosszabbak vagyunk a saját magunk által 35 évvel ezelôtt már elért szintnél. Azt pedig már értelmezni sem nagyon lehet, hogy a 35 és 55 év közötti magyar férfiak halálozási rátái 40 év óta(!) folyamatosan süllyedve „sikeresen” elérték a közvetlenül „post Trianon” 1922-es szintet. Azok a bárgyún optimista képzelgések tehát, amelyek komolykodva azt számolgatják napjainkban, hogy mikor, kit, miben és hogyan fogunk utolérni, pontosabban e képzelgések buzgó képviselôi, talán jobban tennék, ha elôbb az utolérési törekvések talapzatául szolgáló értelmezési keret és fogalomkészlet meghatározásával foglalatoskodnának. Ráadásul vannak a lassan egy évszázada fokozódó civilizatórikus elmaradásainknak olyan létrétegei is, ahol ma is folyamatosan távolodunk attól, amit nyugati létszervezôdési modellként említhetnénk. A Nyugat mint létmód, a modernizáció és a globalizáció ez irányú pusztításai ellenére, ma is ôrzi a tradicionális létmodell néhány, az emberi közösségek létezése szempontjából döntô fontosságú elemét. Ez még akkor is igaz, ha a gyôztes modernizáció apologétái ezeknek egy kissé már kétségtelenül „átdolgozott” változatát a felvilágosodás, a racionalitás termékeként igyekeznek bemutatni. Ezek egyike, vagy talán egyikének a maradványa az a komplexum, amelyet az alábbi logikai lánccal lehetne megvilágítani a közösségben élô egyén számára: 1. Vannak világos, jól áttekinthetô és követhetô szabályok, együttélési normák. 2. Én, mint a közösség tagja ezeket természetesen betartom. 3. Mindig biztos lehetek abban, hogy ezeket mindenki más is betartja. 4. Végül mindnyájan biztosak lehetünk abban, hogy ez az egész közösség és azon belül minden egyén számára a legjobb megoldás, és ezért, mint közösségi intézményi alkotást mindenki természetes kötelességének érzi e rendszer ápolását-gondozását (az ápolás-gondozás fogalmát az ógörög civilizáció egyébként a CULTURA szóval fejezte ki). Nos, aligha véletlen, hogy az ideológiai doktrínák közvetlen nyomása alól kissé felszabadulni látszó 70-es évekbeli társadalomtudományok lélektani vizsgálódásainak egyik fontos felfedezése éppen az volt, hogy – némi leegyszerûsítéssel élve – a magyar társadalom lényegében fordított logikával mûködött (és sajnos mûködik ma is!), amit talán így lehetne pontokba szedni: 1. Nincsenek világos szabályok, pontosabban a formális szabályok többsége kifejezetten hazug, hamis és embertelen. 2. Én, mivel nincsenek megtartó közösségeim, csak ezek hamis pótlékai, ahol csak lehet, megsértem, kikerülöm ezeket a normákat. 3. Biztos lehetek benne, hogy mindenki más is rutinszerû cinizmussal, ahol csak módja van rá, megszegi ezeket a szabályokat. 4. Végül mindnyájan biztosak lehetünk abban, hogy úgyis mindig mindenki csak a saját érdekeit követi gátlástalanul, így az egyén számára is az a legjobb, ha mindent és mindenkit letiporva kimarja a világból azt ami „neki jár”, áthágva és semmibe véve minden normát. Nem kell különösebb társadalomtudományos jártasság annak a felismeréséhez, hogy itt két egymással diametrálisan szembe menô létmodellrôl van szó. Ha ehhez hozzátesszük, hogy a 70-es és 80-as években nyert vizsgálati eredményekhez képest minden elemzés szerint lényegesen romlott a helyzet, akkor ez egy olyan hosszú távra ható tény, amelyrôl joggal gondolhatnánk, hogy részletes vizsgálata és a megoldására irányuló erôfeszítés, az Európai Unióhoz, vagyis a „Nyugathoz” való formális intézményi csatlakozásunk-

20


nak egyik döntô eleme. Aligha árulunk el titkot, ha kimondjuk: az európai uniós csatlakozásunkat kísérô egész diskurzus-tér nemcsak hogy nem foglalkozott ezzel a kérdéssel, de a tudáshorizontján is messze túl van mindaz, ami egyáltalán lehetôvé tenné ezekkel az egyébként mindenki számára teljesen evidens problémákkal való foglalkozást. A kérdéskör egészérôl még talán annyit, hogy amirôl itt szó van, az valójában azoknak a szimbolikus spirituális és szakrális készleteknek a változását írja le, amit egy társadalom, egy emberi közösség komplex humánvagyonának legfôbb elemeként kezelhetünk. A rendszerváltás egyik legsúlyosabb negatív teljesítménye, hogy kísérletet sem tett a „nemzeti vagyon” fogalmának olyan komplex kezelésére, amelybe ezek a fenti elemek is bekerülhettek volna. Azok a „vagyontárgyak”, amelyek léte szóra sem érdemes evidencia, amíg e léttel nincs probléma, ám a legsúlyosabb kimenetelû szocietális válság elôidézôi lehetnek, ha egyszer csak fény derül fogyatkozásukra. Összefoglalóan tehát újra leszögezhetjük, hogy mind a csatlakozó kelet- és közép-európai, mind a nyugat-európai elitek, kimondatlanul is, teljes egyetértésben igyekeztek és igyekeznek ma is azt a (hamis) látszatot kelteni, hogy a jogharmonizáció, tehát a formális-intézményes szabályrendszer igazolt átvétele egyúttal a létszervezôdési modellt is minden különösebb nehézség és inercia nélkül a saját képére formálja. Mindezt legfeljebb egy kissé dagályos és mesterkélten ünnepélyes „pszeudo-pátosz” veszi körül, amely teátrális gesztusokkal utal az „európai értékekre”. Csakhogy a kérdés pontosan az, hogy mit is jelentenek ezek az értékek, és fôként, hogy melyek a nagyon is konkrét ontoszociális feltételei annak, hogy a csatlakozó társadalmak át is vegyék ezeket az értékeket. De e kissé hosszúra nyúlt kitérô után térjünk vissza az 50-es évek Nyugat-Európájához és ahhoz, hogyan is tételezôdött az akkori Occidens számára a „keleti tömb”. Az egykedvû rezignáltság cinizmusát, amivel a nyugati elitek a szovjet birodalom által annektált keleti területeik iránt viseltettek, 1956 törte át elôször. Az a tény, hogy – látszólag legalábbis – a „semmibôl” nemcsak egy nép frontális és szervezett szembefordulásának lehettek tanúi, hanem rövidke két hét alatt olyan társadalomszervezôdési átalakulásoknak, amelyek szinte feldolgozhatatlan mélységûek voltak a nyugati szociológusok számára, az eddig követett szemléletmód radikális átalakításának igényét váltotta ki, legalábbis a nyugati társadalomtudósok és általában az értelmiségiek legjobbjaiból. És persze tegyük hozzá, a természetes tradicionális szolidaritás szép gesztusait a nyugati társadalmakból. A magyar forradalom máig sem feltárt spirituális ontoszociális öröksége éppen az volt, hogy nemcsak a szovjet oligarchikus politikai kapitalizmus létszervezôdési módjára mondott nemet, hanem az éppen formálódóban lévô amerikai globális liberokrata kapitalizmus létprogramjára is. Még pontosabban fogalmazva, egész létével azt jelezte, hogy magát a hamis filozófiai kérdésfeltevést utasítja el, mondhatni magától értetôdô természetességgel. Azt a hamis kérdésfeltevést, amely úgy igyekszik beállítani korunk világát, hogy abban a döntô választási alternatívaként a fenti két elemet (az ún. kapitalizmust és szocializmust) nevezi meg. És filozófiai értelemben mindkét rivális – az amerikai western és a szovjet eastern globalizáció – számára alapvetô fontosságú volt e hamis világértelmezési logika tematizációs terének a fenntartása. A magyar forradalom tehát mély-filozófiai kihívást is intézett, és ráadásul mindkét globális fôhatalomra törô birodalom teoretikus talapzata ellen. Aligha véletlen, hogy bár az amerikai birodalom ezt máig is minden eszközzel leplezni igyekszik, valójában legalább annyira érdekelt volt a forradalom minél gyorsabb leverésében és fôként értelmezésének meghamisításában, mint eastern ellenfele, a szovjet birodalom. És nemcsak a státus quo fenntartásában való hamis cinkosság okán, hanem azért is, mert mindkettôjük legelemibb érdeke volt, hogy semmilyen módon ne derülhessen ki a lényeg, miszerint alapvetô létminôségük végsô soron azonos, és hogy csak a létroncsoló modernitás két, árnyalatnyi különbségeket képviselô típusának az e különbségeket fôként „píár” okokból tagadó variánsát jelenítik meg. Fontos hozzátenni mindehhez, hogy mindez nem azt jelenti, hogy az 1956-os magyar forradalom „harmadik utas” lett volna. Éppen ellenkezôleg, azt mutatta fel megrendítô erôvel, hogy maga az egész „sík”, ahol ilyen „utak” vezetnek: hamis, ezért a cél az ebbôl a hamis síkból való „térbeli” kitörés feltételeinek a megteremtése. Hatalmas filozófiai megújulás esélyét nyújthatta volna azonban a forradalom azoknak a nyugati intellektuális áramlatoknak és elit-csoportoknak, amelyek az önálló és az öko-szocio-kulturális létharmónia ontoszociális modellje felé tájékozódó értelmiségieket fogták össze. Visszatekintve azonban leszögezhetjük, hogy ezek a csoportok és végsô soron maga Nyugat-Európa nem volt képes élni ezzel a hatalmas emancipatórikus felhajtó erôket megnyitó lehetôséggel. Fontos hozzátenni, hogy az Occidens az azóta eltelt évtizedek során sem volt képes kidolgozni azt a narratívát, amely segíthetne legalább értelmezni azt a világot, amelyben Nyugat-Európát szakrális hagyományaival szembe menô létmód elfogadására kény-


21

szerítik. Az eastern modernizáció szocializmus nevet viselô politikai kapitalizmusa az 1956-os forradalommal lényegében megbukott, és nemcsak Magyarországon. S bár ennek elrejtése alapvetô paranccsá vált, de az úgynevezett szocializmus története ezt követôen már elsôsorban azoknak a „reform” fedônevû törekvéseknek a sorozata, amelyek a politikai kapitalizmus erre kiválasztott elit-csoportjainak, kellô felkészülési idô biztosításával legyártják azokat a rejtett intézményi konstrukciókat, amelyek uralmi pozícióikat a politikai kapitalizmus „igazi” kapitalizmussá való visszaalakítása során és nyomán is megôrizhetik. Nyugat-Európa elitjei valójában máig sem voltak képesek helyesen értelmezni ezeket a folyamatokat, és az egész úgynevezett „rendszerváltáshoz” való viszonyuk, illetve a volt szocialista országok európai integrálása végig nélkülözte az adekvát narratívákat. Az 1957–58-ban létrejött elsô integrációs konstrukció így az elsô szakaszában, vagyis a 70-es évek elejéig nem volt képes önálló, tehát például az amerikai kremlinológusok narratívájától különbözô értelmezési keretet és fogalomkészletet létrehozni. Ennek a súlyos intellektuális és spirituális deficitnek a máig is érezhetô hatása logikusan vezetett el az Európai Unió, illetve az egész bôvítési folyamat ma már eltitkolhatatlan válságáig. A 70-es évek elsô fele ugyanis nemcsak az európai integráció számára volt döntô fontosságú átrendezôdések idôszaka. Valójában egy rejtett, mélyszerkezetét tekintve máig sem beazonosított „világrendszerváltás” elôkészítése vette kezdetét akkoriban, amelynek fô mozgatórúgója az önmagát globalizációként megnevezô létmódváltás hatalomszerkezete. Sok minden más mellett fordulatot vett a keleti blokk államainak és az európai integrációnak a kapcsolata is, és bizonyos értelemben, ha az amerikai globális birodalom által kifeszített térben is, de megkezdôdött a két országcsoport igen óvatos érintkezés-felvétele, a késôbb keleti kibôvítésként aposztrofált újraegyesítési folyamat „ôstörténete”. Ha 1956-ban megrendült a szocializmus nevû politikai kapitalizmus rendszerének alapstruktúrája, akkor 1972–73-ra felemésztette minden belsô tartalékát az a rejtett, politikai eliteken belül zajló küzdelem is, amelynek célja a „piacosítók”(vagyis az igazi kapitalizmust mihamarabb visszaállítani kívánók) és az ortodox sztálinista struktúrák közötti „tartós béke” megteremtése volt. A rendszerek ekkorra, minden belsô erôforrásukat felélvén, a nyílt válság állapotába kerültek. Ahol a piacosítók kerültek túlsúlyba, ott a válságot nyugati kölcsönökkel próbálták áthidalni, ahol viszont inkább az ortodox uralmi csoportok, ott rohamos gyorsaságú belsô lepusztítás, a „belsô eladósodások” – Kornai által „áldozatok, halasztások, mulasztások” fogalomkészletével leírható – folyamata vette kezdetét. Az elôbbi csoport lényegében csak Magyarországot és Lengyelországot jelentette, az utóbbit pedig lényegében az összes többi ország, köztük a legmegrendítôbb módon Románia. Nyugat-Európa számára ez kettôs értelemben is döntô fontosságúnak bizonyult. Egyrészt azért, mert valamennyi szocialista ország – nemcsak a két reformország – kénytelen volt jelentôsen erôsíteni a Nyugattal való gazdasági kapcsolatait, és a Nyugat itt értelemszerûen az európai integrációt jelentette. Másrészt azért, mert az „enyhülési” politika, ami az amerikai és szovjet birodalmak közötti viszonylagos erôegyensúly egy ritka történelmi pillanata volt, esélyt kínált, talán a háború óta elôször, hogy NyugatEurópa a két globális birodalom fegyelmezô-hatalmi kontrollját kikerülve, közvetlenül lépjen gazdasági, de politikai jellegû „kapcsolatépítési” kísérletekkel Kelet-Európa irányába. Bár már tettünk említést errôl az elôzô alfejezetben, de itt újra szólnunk kell az 1968-as év eseményeirôl, amelyek közvetlen elôzményeit jelentették a 70-es évek globális hatalmi játszmáinak. A párizsi felkelési kísérlet, a posztmodernista teátralitás díszletei ellenére, valójában a tradicionális szociokulturális talapzatra épülô öko-szociális Európa elleni támadás volt. Bár a tradicionális Európa értékkészleteit képviselô De Gaulle tábornok és az általa képviselt elit-csoportok meghátrálásra kényszerültek, és a tábornok rövid idôn belül végleg vissza is vonult, az európai létmód elleni polgárháborús kísérlet végül is meghiúsult. Hogy milyen globális erôk rejtett koalíciója húzódott meg e radikálisnak álcázott pusztító erôk mögött, azt csak találgathatjuk. Mindenesetre a tradicionális Európát igen brutális erôpróbának tette ki az ezt követô évek során. Egymást érték a repülôgép-eltérítések, a híres személyiségek (például Aldo Moro) elleni halálos végû merényletek. Ám végül is a megfélemlített Európát nem lehetett eltéríteni létmodelljétôl, és az olajárak globális tömegpusztító fegyverként való alkalmazása sem volt képes erre. Témánk szempontjából azonban most inkább a másik fontos 1968-as eseményre igyekszünk koncentrálni, mindarra, ami Prágában játszódott le. Megkockáztatjuk azt a talán bizarrnak hangzó feltételezést, hogy itt sem egyszerûen a „Nyugat” és a szovjet birodalom globalizációs kísérletének hatalomgépezete közötti összecsapásról volt szó. Ez kétségtelenül fontos vonulata volt a történéseknek, de volt egy máig sem feltárt, ennél mélyebb szerkezeti rétege is a „prágai tavasz” történetének. Feltevésünk szerint

22


az itt zajló erôpróba már arról is szólt – talán fôként errôl szólt –, hogy ha megkezdôdik a 1956-tal végleg megbukni látszó, szocializmus nevû politikai kapitalizmus leépítése, akkor a lassú reformok keretében visszaépítendô „igazi” kapitalizmus a Nyugat két részuniverzuma közül melyik létmodellje szerint játszódik majd le. Vagyis a tét nem volt kevesebb, mint az, hogy a tradicionális öko-szociális Európa közösségre és szolidaritásra épülô szervezôdési módja, vagy az individuum és verseny prioritására épülô amerikai globális birodalmi létmód szerint rendezik-e majd be az új Európát. Bár nehéz pontosan dekódolni a prágai történések ontoszociális mélyszerkezetét, de számos jel utal arra, hogy a reformokat elindító csehszlovák értelmiségi elit-csoportok elég határozottan az európai modell felé próbáltak tájékozódni. Vagyis, ha kissé nyersen megkíséreljük összefoglalni a lényeget, akkor nagyjából a következôket mondhatjuk. A szovjet globalitás rejtett felforgatási kísérletei mind Párizsban, mind a terrorizmus utóvédharcaiban vereséget szenvedtek. És a látszat ellenére, valójában teljes vereséget szenvedtek Prágában is, mert nemcsak békésen kezelni, hanem lényegében megérteni sem voltak képesek a történések belsô lényegét. A primitív „rendészeti” eszközökön kívül láthatólag nem is nagyon volt elképzelésük a folyamatok rejtett dimenzióiban alkalmazható másféle struktúrákról. Noha szerepe sokkal elmosódottabb „pasztell kontúrokkal” van jelen, az amerikai globalitás figyelmeztetô-fegyelmezô célzatú, Európa-ellenes fellépései Párizsban és az ezt követô idôk fenyegetô történéseiben szintén legfeljebb „döntetlen” eredménnyel végzôdtek. A Prágában lejátszódó folyamatok mélyszerkezete pedig elég egyértelmûen arról tanúskodik, hogy az európai létszervezôdési mód sokat ígérô befolyása az amerikai létmód feletti fölényérôl árulkodik egy, a kelet-európai átalakulások szempontjából olyan döntô fontosságú ország esetében, mint amilyen Csehszlovákia volt. Az európai integráció tehát nemcsak szerencsésen átvészelte a szovjet és amerikai riválisai által ellene vezetett, rejtett szocietális terekben zajló globális háborúkat, hanem a 70-es évek második felében és a 80-as évek elsô felében még megerôsödve is került ki belôlük. Logikailag ebben a blokkban kell azonban az igazság kedvéért említést tennünk a szocializmus oligarchikus politikai kapitalizmusa elleni lázadás harmadik látványos kelet-európai kísérletérôl, az 1980-as lengyel eseményekrôl. Lengyelország az elmúlt 60 év európai hatalmi terének talán legkülönösebb és mindenképpen legtragikusabb szereplôje. Az a tény, hogy a tradicionális Európa máig sem volt képes felépíteni azt az adekvát narratívát, amelynek segítségével leírhatók lennének az öko-szociális Európa létmód riválisaival folytatott küzdelmei, éppen Lengyelországgal kapcsolatban mutatkozott meg a legfájdalmasabban. Különösképpen a 12 évenként ismétlôdô lázadási kísérleteknek mindhárom alkalommal szereplôi voltak a lengyelek. Az 1956-os magyar forradalomnak szinte közvetlen kiváltói voltak a poznani események, amelyek nyomán a térség talán legbiztatóbb átalakítási kísérletei indultak el az új pártfôtitkár, Gomulka vezetésével. 1968-ban valójában Lengyelországban radikálisabb megmozdulások kezdôdtek, mint a mindvégig óvatosan protestáló Csehszlovákiában, és ezek folyamatos eszkalációja vezetett el a tragikus, 1970-es gdanski eseményekig, amikor csak a karhatalom 170 ember halálával végzôdô, brutális megtorlása tudott véget vetni a lázadási kísérletnek. (Mindez végül annak a Gomulkának a bukásával végzôdött, akit 1956ban még mint a reményteli változások képviselôjét üdvözölt a lengyelek jelentôs része.) Különös fintora a sorsnak, és egyben az európai integráció újabb kudarca, hogy a 70-es évek Lengyelországának eseményeit összességében mégiscsak félreértette. Pedig nagyon biztató jelnek látszott, hogy az új és viszonylag fiatal, dinamikus pártfôtitkár, Gierek, lévén, hogy kora ifjúságát Franciaországban és Belgiumban töltötte, anyanyelvi szintû franciaságával hamarosan az európai kontinentális elitek kedvence lett. Tovább fokozta ezt a szívélyességet az a nem lebecsülhetô tény, hogy olyan grandiózus iparfejlesztési stratégia kivitelezésébe fogott bele, amely mai áron számítva ötvenmilliárd dollárt megközelítô megrendeléseket jelentett az olajválság nyomán nehéz helyzetbe került német és francia iparnak, és jó befektetési lehetôséget a petro-dollárjainak milliárdjaiba szinte belefulladó, pangó európai tôkepiacnak. Ez a sokat ígérô intim liason azonban mindkét fél számára csapdának bizonyult. A világ pénzügyi rendszerét ugyanis, akárcsak ma, az amerikai globalitás rivális birodalma uralta, és érthetôen elsôsorban a saját stratégiai érdekei szerint igyekezett azt üzemeltetni. A dollár 1971-es „szabadon engedése” már elôrevetítette árnyékát annak a globális fegyvernek, amely adósságcsapdaként zárult a gyanútlan pénzpiaci aktorokra. Így vált végül is a fenti tranzakciókat is determináló, bonyolult „fekete dobozként” mûködô, globális pénzhatalmi rendszer eredményeként Lengyelország a világ egyik legnagyobb adós országává 1980-ra, ráadásul úgy, hogy tartozásai többsége ekkor már, hogy, hogy nem, amerikai bankokkal, illetve a birodalmi érdekek globális-intézményi képviselôjével, a Nemzetközi Valutaalappal szemben állt fenn. De az amerikai birodalom nem csak itt vágott vissza minden eddigi sérelméért nyugat-európai riválisának, hanem az esz-


23

mék frontján is. Ha ugyanis filozófiai törekvéseinek ontoszociális minôsége szerint hasonlítjuk össze 1956 magyar, 1968 csehszlovák, és 1980 lengyel eszmeáramlatait, akkor igen érdekes, és az öko-szociális létharmónia Európája számára igen szomorú következtetésekre juthatunk. A magyar forradalom létminôségét ugyanis az a törekvés adta, hogy világossá tegye: mind a western, mind az eastern modernizáció globálissá táguló rendszere hibás válasz, és a forradalom éppen ebbôl a hibás síkból igyekszik kitörni. Mindez az öko-szociális létmód európai kísérlete számára példátlan megerôsítést jelenthetett volna, de, mint azt már említettük, Európa nem volt képes élni ezzel a lehetôséggel, sôt felismerésére is alig. Annyira nem, hogy arra sem tett kísérletet, hogy legalább a rendszerváltás ideológiai örvényléseinek periódusában segítséget nyújtson azoknak az erôknek, amelyek Magyarországon és a térségben 1956 ezen meghamisított örökségét próbálták volna feléleszteni. Ehelyett sokkal inkább globális riválisának ideológiai támaszait erôsítgette, pedig azok enélkül is szinte korlátlan urai voltak az ideológiailag hamis tematizációs terek mûködtetésének. Az 1968-as prágai folyamatok során, ha csak bonyolult áttételeken keresztül is, de láthatóvá vált, hogy a reformerek (forradalmárok helyett!), óvatosan ugyan, de mégiscsak az európai modellt támogatják a nyílt amerikai típusú létszervezôdési móddal szemben, viszont már nem tudnak és nem is akarnak a hamis értelmezési síkból való kitörés lehetôségével foglalkozni. Ám Európa ismét eszköztelennek bizonyult. Sem a folyamatok lassú és még békés kibontakozása során, sem az erôszakos végkifejlett alatt és után nem volt képes ezt a riválisával szembeni helyzeti elônyét kihasználni, sôt jórészt értelmezni sem. És végül 1980, Gdansk és Varsó, Európa teljes vereségét jelentette. A „Szolidarnoscs” szakszervezet ideológiai agytrösztjei ugyanis már kizárólag a harsány, amerikai utas, liberális, neo-manchesteriánus kapitalizmus híveibôl tevôdtek össze. Mindez azért lélegzetelállító (negatív) teljesítmény, mert a keleteurópai térség olyan országáról van szó, amely minden valószínûség szerint a legmélyebben ôrzi a hajdan volt európai szakrális univerzum spirituális gyökereit. A lendületesen globalo-modernizált Lengyelország az iraki háború kapcsán elôállt, Európán belüli konfliktus során nemcsak hogy saját spirituális otthonával szemben foglalt állást, hanem azóta is az amerikai globalizációs modell mintaállama, és az amerikai létmód legfôbb propagátora a térségben. A mélyen katolikus lengyel munkások és parasztok most felszabadulásként és amerikanizált fogyasztói paradicsomként élik át azt a rendszert, amely valójában megkétszerezte a „kizsákmányoltsági rátát” ahhoz az 1970-es állapothoz képest, amely miatt a gdanski sortüzet is vállalták az akkor, ott tüntetôk. És ez nem csupán drámai túlzás, hanem egyszerû tény, hisz mi másnak mondhatnánk azt, hogy miközben egy lengyel munkás teljesítménye meghatszorozódott 1970-hez képest, a reálbére ma mégis csak alig háromszorosa az akkorinak. Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy ha a kelet-európai három nagy lázadás mélyszerkezetében a nyugati létmód választását vagy elutasítását, illetve a két rész-univerzum közötti választási lehetôséget tekintjük a folyamat leglényegibb elemének, akkor egy folyamatos történelmi hanyatlásként értékelhetôk ezek az évtizedek, és különösen Nyugat-Európa morális, intellektuális és spirituális képtelensége arra, hogy az ezekben a választásokban rejlô történelmi szerepét felismerje. A 80-as évek elejétôl kezdve tehát Nyugat-Európa, noha biztató feltételekkel indulhatott volna, de elvesztette az ellenôrzést az akkor már érlelôdô kelet-európai „rendszerváltások” felett. Katonailag evidens volt az amerikai versenytárs meghatározó fölénye, de az európai integráció mind az ajánlható társadalmi-gazdasági modell, mind pedig a spirituális, ideológiai, filozófiai, eszmetörténeti dimenziók tekintetében is elmaradt vetélytársától. Nem volt képes kihasználni azt sem, hogy 1985-ben Gorbacsov személyében olyan birodalmi vezetôvel köthetett volna az európaibb létmodell esélyét növelô egyezségeket, aki minden elôdjétôl nagyobb érzékenységet mutatott volna erre. Különösen szembetûnô, hogy mennyire nem volt képes kihasználni Nyugat-Európa azt a nagy történelmi drámát, amit Németország újraegyesítése jelentett. Az, hogy Gorbacsov elôbb Ronald Reagannel, majd az idôsebb Bush elnökkel Nyugat-Európa szinte teljes „kikapcsolásával” alkudta ki a változások fô létminôségét, annak a nyílt tudomásul vétele volt, hogy az európai integráció elitjeinek nincs igazán valóságos beleszólásuk saját kontinensük hosszú távú ontoszociális stratégiájának alakításába. Pedig Németország, ahogy erre számítani lehetett egy „gigantikus szabadtéri laboratóriumává” vált a rendszerváltás lényegi folyamatainak, és egyúttal fenyegetô elôképe is lehetett azoknak a konfliktusoknak, amelyek megoldatlansága és kezeletlensége végül is a fô okává vált a rendszerváltás rendszere elmélyülô válságának. Itt azonban most megszakítjuk a történet fonalát. Nyugat-Európa, az európai integráció 1945 és 1990 közötti évtizedeinek a globális hatalmi viszonyok felôl közelített elemzésének a végére értünk. Az

24


ezt követô fejezetben az önmagát szocializmusnak nevezô létmód szemszögébôl vesszük szemügyre ezeknek az évtizedeknek a történetét, hogy aztán a harmadik és a negyedik fejezetben az elmúlt 15 év folyamataiban összefuttassuk a két szálat, annak jobb megértése érdekében, hogy milyen mélyszerkezeti elemek és hogyan határozzák meg térségünk európai integrációját. Tesszük ezt abban a meggyôzôdésben, hogy az európai integráció egész, közel fél évszázados történelme során éppen annak a történelmi esélyét bizonyította, amit Európa tradicionális létmodellje helyreállításaként nevezhetünk meg. Ez még akkor is hatalmas létteljesítmény, ha – mint az az eddigiekbôl kiderült – idônként az illendônél talán erôsebb kritikák is jogosnak látszanak e folyamattal kapcsolatban. E kritikákkal azonban a közösen vállalható identitások visszaszerzéséhez igyekszünk hozzájárulni.

II. FEJEZET A SZOCIALIZMUS KORSZAKÁNAK MAGYARORSZÁGA A GLOBÁLIS ÉS EURÓPAI TÉRBEN 1. Az „eastern” modernizáció és Európa történelmi régiói

A balti államoktól Lengyelországon át Horvátországig húzódik Európának az a sajátos régiója, amely civilizációs szempontból mindig is a Nyugat szocio-kulturális szövetrendszerének része volt, egyértelmûen elkülönülve a keleti kereszténység ortodox világától, de ahogy Bibó István fogalmaz, már a modernizációt megelôzô évszázadok során is kissé „vidékies szövedékben” jelent meg benne az univerzális szakralitás létszervezôdési módja. A kevésbé elmélyült megformáltság így valószínûleg eleve sérülékennyé tette e vidékek szocietális szerkezetét, emiatt a modernitás elsô idôszakaitól kezdve a folyamatos leszakadás, sodródás, majd végül a Nyugatnak való alávetettség és kiszolgáltatottság – egyfajta félperiferiális helyzet – volt a sorsa. A régió országait egyre inkább kettôs társadalomszerkezet jellemezte. A megcsonkított és kifosztott tradicionalitás nyomorúságának tengerén a modernitás szigetei sokáig inkább csak sajátos „enklávéként” léteztek. A két világ határfelületén pedig számos – újabb tehertételt jelentô – bonyolult társadalom-lélektani interferencia alakult ki. A magyar társadalom esetében e különös, konfúz szocietális térben végül is a XX. század elejére nagyjából három, létminôségét tekintve tektonikus elkülönülést mutató társadalom alakult ki. E társadalmak közül kettô uralkodó társadalom volt, állandó rivalizálásban és együttmûködésben egymással. Az egyik az „úri társadalom”, a másik a „polgári államnemzet” társadalma. Talán az elnevezésbôl is kitûnik, hogy az elsô a tradicionális uralmi csoportokat fogta össze, egy meglehetôsen zavaros és sok szempontból inkoherens entitásban. E társadalom egyes csoportjai, létezésük materiális alapjainak és szocio-kulturális beállítódásaiknak minôségét tekintve, számos – idônként kissé groteszk – jelét adták annak, hogy többnyire nem tudják és nem is nagyon akarják kezelni ezt a sajátos „határhelyzet” létezést a tradicionalitás és a modernitás érintkezési felületén. A parazita „kitartottságtól” a nemzet létezésének alapkérdéseivel is bátran szembenézni képes attitûdökig számos szociális karakterelem jellemzi e társadalom viselkedésmintáit. A másik uralkodó társadalom a modernitás hatalomgazdaságának szocietális konstrukciója volt. Éppen a megkésettség és szervetlenség okán, eredetét tekintve „nyugati” entitás. Ebben a „köztes Európában” és benne Magyarországon is a western modernizáció kapitalizmusa ontoszociális import, vagy inkább „implantátum”. A polgári államnemzet társadalma a kezdetek idején, a XVII. századtól indulóan Németország felôl „importálta” a tôkét, a tôkést, sôt sok esetben még a munkást is. És végül az uralkodó pozícióba ugyan soha nem jutó, de létformáló erejét tekintve mégis meghatározó „harmadik rend”: a „nép-nemzet” paraszt-kézmûves társadalma. Ez a sajátos szocietális képzôdmény azért maradhatott fenn mindmáig, mert a „megkésettség” (mármint a western modernizáció megkésettsége) többek között azzal a következménnyel is járt, hogy a tradicionalitás felszámolása késôbb indult és szervezetlenebbül zajlott, mint a tôlünk nyugatabbra fekvô országokban. A tradicionális közösségek és intézmények szétrombolása ugyan folyamatos volt, és tart ma is, de az, hogy tarthat, azt is jelenti, hogy még ilyen történelmi pályaív után is maradt léterô ebben a társadalomban. Ez a komplexum hordozta azokat a történelmi készségeket, képességeket, amelyekkel egy végül is minden alkalommal megakasztott és szétroncsolt „szerves átmenet” megvalósítható lett volna. Egy olyan „modernizáció”, amely az univerzális

A SZOCIALIZMUS KORSZAKÁNAK MAGYARORSZÁGA A GLOBÁLIS ÉS EURÓPAI TÉRBEN

25

szakralitásból átmentett létkarakterrel a külsô és belsô természet készleteit kevésbé brutálisan felélô jelleget hordozott volna. Sajnos a magyar történelem minden fontos elágazási pontján a két uralkodó társadalom – régi sérelmeit és konfliktusait zárójelbe téve – összefogott annak elkerülése érdekében, hogy a „nép-nemzet” szocietális szegmense meghatározó szerephez jusson. E rövid társadalomszerkezeti vázlatot azért láttuk szükségesnek elôrebocsátani, mert az ún. „szocializmus” magyarországi története feltevésünk szerint valójában egy tektonikai erejû összeütközésként is leírható a western modernizáció elôbbiekben leírt szerkezete és az eastern modernizáció brutális gyorsasággal megszervezôdô párttársadalmainak belsô struktúrái között. A mai, többszörösen összetett magyar társadalom valószínûleg csak e konfliktustér történéseibôl vezethetô le. Az angolszász globális birodalom formálódó hatalomszerkezete számára nem okozott komoly dilemmát, hogy az eastern modernizáció szovjet impériuma messze elôretolta a háború után nyugati határait. Valószínûleg megnyugtathatta ôket, hogy legfeljebb a Nyugat történelmi „gyepû” zónáját, vagy ahogyan ôk a két világháború között nevezték, a „cordon sanitaire” szigetelô sávját veszítették el. Nagyjából abban is biztosak voltak, hogy ez a veszteség is csak ideiglenes. Sôt történelmileg „produktív” veszteségrôl van szó, hisz az eastern modernizáció brutalitása mind a birodalom belsô övezeteit, mind a „friss szerzeményként” tételezôdô nyugati „közelkülföld” szocietális szerkezetét „fogyaszthatóbb” állapotba hozza majd. S tegyük hozzá, ez a számításuk is bevált. 1945 után a piac és a demokrácia tehát néhány évig itt is kitöltötte a hatalomgazdaság és a családüzem ontoszociális mélyszerkezete közötti közvetítô mezôt. Ennyi idôre egyébként a szovjet birodalom rezidentúrájának, alapintézményeinek és elitjei uralmi struktúráinak kiépítéséhez is szükség volt. Elkerülendô a kellemetlen meglepetéseket azonban, a hatalomgazdaság fô pozícióit, a nyers fegyelmezô erô belügyi, karhatalmi és állambiztonsági pozícióit, valamint a csupán kezdetleges technikai színvonalú, de mégis nagyjelentôségû korabeli média fô pozícióit azonnal megszerezték a birodalom helyi társadalmának reprezentánsai. Mivel az elsô fázisban a stratégiai céljuk az addig uralkodó társadalmak szétverése és lehetôség szerinti megsemmisítése volt, így logikusnak látszott, hogy ennek elérése érdekében a „harmadik renddel”, a nép-nemzet társadalmával igyekeztek stratégiainak látszó szövetséget kötni. Ügyes és félrevezetô taktikákkal, fenyegetéssel és édesgetéssel sikerült viszonylag rövid idôn belül jelentôsen meggyengíteni az uralkodó társadalmak politizációs intézményeit. Mindez azonban nem egyszerûen csak egy politikai konfliktussorozat volt, hanem egy új uralkodó társadalmi valóság alapjainak létrehozása és hatalmi építményének kiformálása. E konstrukció lényegének megértéséhez rövid kitérôre van szükség, hogy kifejthessük annak a narratívának a lényegét, amelynek segítségével az ún. magyar szocializmust, illetve annak „rendszerváltását” leírhatjuk. Eddig ugyanis kicsit metaforaszerûen – a hatalomgazdaság és a családüzem összecsapásaként – csak a kapitalizmus és a szocializmus közötti ontoszociális mélyszerkezeti különbséget igyekeztünk jelezni, de nem fejtettük ki a szocializmus hatalmi szerkezetének részleteit. Feltevésünk elsô eleme, hogy a magát szocializmusnak nevezô rendszer valójában politikai kapitalizmus. Egy olyan konstrukció, amelynek lényege, hogy benne a hatalmi célfüggvény nem – vagy nem elsôsorban – az anyagi értelemben vett profit elérését és növelését fogalmazza meg, hanem a politikai profitét. Nem gazdasági, hanem politikai nyereség elérése a fô cél: több „szocializmusnak”, és vele az uralkodó társadalommal való azonosulásnak, valamint az alattvalók lojalitásának az eléréséhez volt szükség a többlettermékre. Bizonyos politikai profit eléréséhez képest kevésbé számított az, hogy piaci-gazdasági értelemben veszteséges az adott tevékenység. A politikai profitot elôállító hatalomgazdasági komplexum tehát valamiféle „politikai ipari mûvek” szerepét töltötte be. A második fontos megállapítás, hogy az ún. szocializmus történelmileg nemcsak hogy nem számolja fel az ontológiai értelemben vett „magán” intézményét, hanem még inkább elmélyíti azt, mint a western modernitás. Csupán annyi történik, hogy átalakul a magántulajdon belsô természete. A politikai ipari mûvek hatalomgazdasági komplexumában a személyes magántulajdon új létminôséget vesz fel, politikai magántulajdonná válik, nem közvetlenül a materiális tôkéhez, hanem politikai érdemek és lojalitások közös politikai tôkestruktúrájához kapcsolódik. S minthogy a személyes teljesítményekbôl elôálló politikai profithoz való hozzáférés jól elkülöníthetô politikai csoport privilégiuma, a szocializmus magántulajdonosi osztálytársadalom, a politikai tôkések domináns osztályával és az alávetett politikai bérmunkások osztályával. Az így kialakuló osztálytársadalom azonban, mint komplex szocietális univerzum, uralkodói pozíció-

26


ban van más alávetett társadalmakkal szemben. Ezek kezdetben – a klasszikus „párttársadalom” megformálódása idején – még csak a „fordulat éve” után belsô gyarmattá tett történelmi társadalmak megcsonkított derivátumai, késôbb azonban magán az uralkodó társadalmi valóságon belül is egymással rivalizáló párttársadalmak jönnek létre, és az alávetett pozíció közöttük is létrejön. A párttársadalmakon belüli politikai bérmunkások – noha saját társadalmukban alávetett státusban vannak – más, nem az uralkodó társadalmi valósághoz tartozó, tehát „belsô gyarmatosított” társadalmakban élôkhöz képest mégis „uralkodó” pozícióban vannak. Ez abban is tükrözôdik, hogy a redisztribúció jóvoltából akkor is magasabb bérekhez jutnak, mint a „belsô gyarmatokon” dolgozó kollégáik, ha tevékenységük gazdasági értelemben veszteségtermelô. És végül mindezekbôl az is következik, hogy a mindenek felett álló „egypárt” is több párt hatalomszerkezeti értelemben. Három fô strukturális elembôl tevôdik össze, amelyeket hierarchikus viszony kapcsol egymáshoz. A hierarchia csúcsán áll a testületi párt „meritokráciája”, amely kizárólag a hatalomépítésben és -megtartásban nyújtott kiemelkedô teljesítmények nyomán kivívott „érdem” alapján kooptálja tagjait. A második hierarchikus szint a redisztribútor bürokraták apparátusi pártja, ahol az igazodási hajlandóság és megbízhatóság a hatalmi „vehiculum”. Mivel a redisztribúció bonyolult folyamatát technikailag ez a csoport üzemelteti, ezért noha alávetettek a testületi pártnak, de viszonylag komoly szervezeti hatalom koncentrálására képesek, így kritikus pillanatokban akár manipulálhatják is a testületi pártot. És végül a hierarchia legalsó szintjén a politikai páriák „alapszervezeti” pártja áll. Számukra már csak az egész oligarchikus képzôdmény szervezeti idiotizmusának metanyelve és verbális bûvészmutatványai maradnak, plusz az ígéret és remény, hogy az uralkodó párttársadalom belsô terében való létezésük kellô lojalitás és érdemek esetén megnyitja az utat a vertikális mobilitás pályáin a magasabb hierarchikus szintek felé. Ez a konstrukció volt az a hatalmi gépezet, amely 1948-ig csak a színfalak mögött, ám ezt követôen, s fôként a nagyjából 1951-ig tartó teljes kiépülése után brutális nyíltsággal, a minden közvetítés nélküli hatalomgazdasági terrort üzemeltette. A korlátozás nélküli párttársadalmi erôszak társadalom-újratermelési következményei azonban olyan súlyosak voltak, hogy 1953 és 1956 között lényegében a térség minden országában válságba jutottak és folytathatatlanná váltak. Így az 1956 és 1968 közötti idôszak az uralkodó társadalmi valóság párttársadalmi korrekcióját hozza magával szinte mindenütt. Mielôtt azonban e korrekciókat részleteznénk, vissza kell térnünk a fejezet alapkérdéséhez. Nevezetesen ahhoz, hogy a szocializmus önlegitimációs eredetmítoszában magát mint a western modernizáció kapitalizmusának alternatíváját tételezte. Mint azt az elôzôekben jeleztük, e váltás ontológiai minôsége azonban már a klasszikusoknál is tisztázatlan volt, és ezt követôen még inkább az maradt. Végül is a sztálini szovjet birodalomban egyszerûen végtelen hatalomgazdasági felhalmozás-maximalizációs céltételezéssé degradálódott. Kicsit leegyszerûsítve: egy spirituális lepusztulási folyamat során a létharmóniából bizonytalan ontológiai talapzatú „társadalmi fejlôdés” lett, aztán ez anyagi-gazdasági növekedéssé egyszerûsödött, és végül kvázi végtelenbe tartó felhalmozási rátává, hadiipari célú akkumulációs lavinává alakult át. S mivel ez az egyre nyersebb „lemeztelenedés” egyre durvábban sértette fel a külsô és belsô természetet, a végén már súlyosabban, mint a legszélsôségesebb manchesteri kapitalizmus, így érthetô módon erôsödött a vele szembeni ellenállás, ami fokozta a terrort, és ez végül is tébolyult konfliktus-eszkalálódáshoz vezetett. A gazdasági felhalmozás-maximalizáció és nehézipari gazdasági növekedési hisztéria valójában a rendszer egész fennállását végigkísérte. Elemzéseinkbôl az a kép bontakozik ki, hogy nagyjából hétéves ciklusokban ez a növekedés elemi újratermelési korlátokba ütközik. A hétéves ciklus talán abból adódik, hogy a háború utáni elsô ciklus, vagyis maga az újjáépítési periódus éppen ennyi idôt igényelt. Jánossy Ferenc híres trendelméletében, amelyet csak a 60-as évek végén engedtek publikálni, úgy véli, hogy már a sztálini rendszer 1937-es Nagy Terrorja is összefüggésben lehetett a háborús pusztítást követô rekonstrukciós periódussal. Szerinte a politikai hisztériát a következô félreértéslánc okozza. A hétköznapi logikát magáévá tevô politikusi észjárás szerint az újjáépítés akkor ér véget, amikor a termelés színvonala eléri az utolsó békeév szintjét. S ha netán ezután is ugyanolyan gyors marad a növekedés, mint az újjáépítés során volt, akkor ezt rendszerük felsôbbrendûségének, saját zsenialitásuknak vagy más hasonlónak tulajdonítják, és biztosak benne, hogy ez most már az idôk végezetéig így lesz. Csakhogy – mondja Jánossy – az újjáépítés nem akkor ér véget, amikor az utolsó békeév szintjét éri el a termelés, hanem akkor, amikor utoléri azt a trendet, amelynek mentén akkor haladt volna, ha nincs is háború. Ez pedig értelemszerûen néhány évvel késôbb következik be, mint az utolsó békeév utolérése. Ezért az önnön zsenialitásától megittasult politikai elit számára súlyos mentális traumát jelent az a frusztráció, amikor egyszer csak azt


27

észleli, hogy a növekedés lendülete megtörik. A trendelméletbôl levonható következtetések ismerete hiányában úgy véli, hogy ennek oka kizárólag belsô összeesküvés vagy kívülrôl irányított diverzió, esetleg mind a kettô. A világháború és a polgárháború iszonyú pusztítása nyomán Oroszország csak kb. 1934–35-ben érte utol azt a trendvonalat, amelyet az utolsó békeévtôl – 1914-tôl – lehetett megrajzolni. Sztálin tisztogatási tébolyát tehát jelentôsen fokozhatta a növekedés hirtelen megtorpanásának értelmezhetetlen rejtélye. Jánossy szerint ugyanez vonatkozik Rákosira is, aki már 1949-ben deklarálta, hogy a termelés túlszárnyalta az 1938-as utolsó békeév szintjét, vagyis az újjáépítés befejezôdött. Csakhogy a trendelmélet alapján az újjáépítés csupán 1951ben fejezôdött be. Így aztán az 1950-es és 1951-es év kétszámjegyû növekedésétôl mámoros elit számára igen kínos volt a növekedési ütem hirtelen jelentôs csökkenése 1952-ben. És valószínûleg a magyar terrorhullámot is – egyetlen év alatt kb. félmillió (!) gazdasági bûncselekményt „lepleztek le” – jelentôsen ösztönözhette a trend félreértésébôl adódó frusztráció kiváltotta agresszió. Az ezt követô évtizedek során tehát viszonylag szabályos hétéves ciklusokban zajlik a gazdasági felhalmozási arány növelésének történelmi trendje. A ciklusok lefutása sajátos, nagy M betûre emlékeztetô alakzatot formáz. Vagyis a ciklus mélypontról indul, ahol a növekedés, a felhalmozás, a fogyasztás és az import (mint „külsô fogyasztás”) egyaránt mélyponton van. Ezt követôen két év nekilendülés megy végbe, majd kisebb megtorpanás a ciklus közepén, majd újabb nekilendülés és a hetedik évben újra a válság mélypontja. A gazdaság felhalmozási rátájának átlaga ciklusról ciklusra emelkedik: míg az ötvenes években csupán 15% körül van, a 70-es évek végén, 1978-ban eléri minden idôk legmagasabb felhalmozási arányát, a 38%-ot. Ezután egy évtized alatt visszaesik a háború elôtti trendek 12%-os szintjére. A folyamat nagytávú képe tehát azt látszik kirajzolni, hogy közel harminc éven át mindent a felhalmozási ráta növelésének oltárán áldoz fel a rendszer, majd egyetlen évtized alatt feláldozza azt, amiért elôtte mindent feláldozott, és megbukik. A továbbiakban e ciklusokban zajló társadalmi, gazdasági és politikai változásokat, illetve ezek feltárható mélyszerkezetét tekintjük át. 2. Növekedési ciklusok, avagy a „fejlôdés ára”

Az elsô ciklus 1945–1952 közötti szakasza a legújabb kori magyar történelem talán legsúlyosabb idôszaka. A nemzeti vagyonának 40%-át elvesztô ország történelmi mélyponton van a háború után. Anyagilag, mentálisan, morálisan lepusztítva, kifosztva, idegen megszállás alatt, a felemelkedés minden reménye nélkül. Ám akárcsak más földig rombolt országokban – fôként a fô vesztesnek számító Németországban és Japánban –, itt is bekövetkezik a „csoda”: valóban három év alatt eléri az ország az 1938-as utolsó békeév termelési szintjét. Vagyis bebizonyosodik, hogy a mentális, morális, spirituális „készletek”, a humánvagyon pusztulása messze nem olyan nagy, mint amilyennek sokan gondolták. S mivel ezek a „belsô” vagyonok sokkal kevésbé sérültek, mint az anyagi struktúrák, így ez utóbbiak viszonylag könnyen és gyorsan rekonstruálhatók. A „látható” világok „mutatványos bódéjában” ekkor még a piac és a demokrácia minden fontos intézménye üzemképes, vagy legalábbis annak látszik. Az újjáépítés sikerességét biztosító gazdasághatalmi intézmények felett azonban kezdettôl fogva a Magyar Kommunista Párt dominanciája érvényesül. Az 1946. évi pénzreform irányítását is alapvetôen ôk végzik, és a kiépülô Országos Tervhivatalon keresztül elkezdôdik annak a rejtett hatalmi térnek a felépítése, amelynek késôbb döntô szerepe lesz a párttársadalmi felhalmozás-maximalizációs stratégia vezérlésében. A hároméves terv mint politizációs keret azt sugallja, hogy az ország újjáépítésének döntô intézménye a kommunista párt. A terv megjelenésével együtt elkezdôdik annak a mítosznak a felépülése is, amelynek a lényege, hogy a „tervszerûség, tudatosság és arányosság”, vagyis a kommunisták által favorizált berendezkedés az egyetlen esély arra, hogy a gazdaság fejlôdése egyszerre dinamikus és kiegyensúlyozott legyen. Az 50-es évek egészének gazdasági adatai egyébként groteszk cáfolatai e feltevésnek, hisz soha sem alakultak olyan anarchisztikus és kiszámíthatatlan módon a gazdaság fô folyamatai, mint éppen akkor, amikor a tervszerûség hatalmi intézményei – legalábbis látszólag – totális uralmat gyakoroltak a folyamatok felett. Az okok mélyrétegében erre viszonylag egyszerû a magyarázat. A párttársadalom ugyanis viharos gyorsasággal számolta fel a 40-es évek végétôl a közvetítô mezôket, és így a politikai akarat számára gyakorlatilag megszûntek a korlátok. Egészen rövid távon tehát bármilyen léterôszak megvalósíthatónak, kivitelezhetônek látszott. A megerôszakolt szocietális tér a maga többnyire tradicionalitásbeli eszközeivel azonban immunreakciókkal válaszolt, és egy idô után e védekezô mechaniz-

28


musok hatalmas láthatatlan szövedéke szinte mozgásképtelenné tette a „szertelenné” váló politikai akaratot. 1948 végétôl kezdôdött el az elsô ötéves terv kidolgozása, amelynek fô célja az volt, hogy mind a felhalmozás arányát, mind az ipari termelést egyetlen ötéves idôszak alatt megkétszerezze. Ráadásul, ahogy 1948-tól 1950-ig a kialakuló párttársadalom egyre korlátlanabbnak vélte saját „akaratszabadságát”, úgy váltak a „tervszámok” egyre irreálisabbá. Ahogyan akkoriban mondták, „az a jó terv, amit csak lábujjhegyen állva lehet elérni”. A tervszámok növelése a kiépülôben levô párttársadalmi hatalomszerkezetnek azt a mohó vágyát tükrözte, hogy a lehetô legjobban felgyorsítsa saját uralmi intézményeinek a megvalósítását. A „vas és acél országa” azt a grandiózus „politikai ipari mûveket” jelentette valójában, ami a hatalomgazdasági bázisát képezte e párttársadalomnak. Ám az 1951-es diadalmas szárnyalást követôen 1952 a látványos kudarc éve lett. A szinte összeomlásszerû visszaesés több tényezô eredôje volt. Kétségtelenül szerepe volt annak, amit Jánossy Ferenc a trendelméletében megfogalmazott, vagyis, hogy az újjáépítési ciklus igazából csak ekkor ért véget. Jelentkeztek már azok a védekezô mechanizmusok is, amelyekkel a megtámadott alávetett társadalmak kifejezték ellenállásukat. És végül az évszázad legsúlyosabb aszálya is sújtotta a döntôen még mezôgazdaságának teljesítményeire épülô magyar társadalmat. Ebben az évben tehát a brutálisan elôrenyomuló párttársadalmat olyan súlyos csapás érte, aminek egy éven belül érzékelhetô hatalomszerkezeti következményei lettek. A párttársadalom ugyanis ontoszociális értelemben nem volt tökéletesen homogén struktúra. Lappangva változatlanul léteztek benne azok az árnyalatbeli különbségek, amelyek a 20-as évek szovjet vitáiban is a felszínre jöttek. A felhalmozás-maximalizációt illetôen teljes volt az egyetértés, de létezett egy olyan irányzat is, amely az „áldozatok” óvatosabban haladó kifosztását szorgalmazta, azzal érvelve, hogy így lehet elkerülni ezek összeomlását és ezzel a párttársadalom hatalmi törekvéseinek meghiúsulását. Ezt a nézetrendszert a 20-as évek vitáiban a legkövetkezetesebben Buharin képviselte, a magyar párttársadalmi eliten belül pedig 1953-ban Nagy Imre körül csoportosultak azok, akik – éppen a hatalmi komplexum megóvása érdekében – az áldozatok mértékletesebb kifosztásának stratégiáját javasolták. Az 1952-es összeomlás ugyanis javarészt annak volt a következménye, hogy a kifosztás valamennyi eszközét egyszerre és minden tompítás nélkül szabadították rá a magyar társadalom belsô gyarmataira. Társadalomgazdasági értelemben két fô típusa létezik a felhalmozás-maximalizáció érdekében véghezvitt kifosztásnak. A legdurvább változatot az jelenti, amikor a folyó fogyasztás is csökken. 1951–52-ben, két év alatt több mint 20%-kal csökkentek a reálbérek, így ez a lehetô legbrutálisabb formában valósult meg. Vannak azonban a kifosztásnak olyan idôben elhúzott formái is, amikor nem a folyó fogyasztás csökken, hanem a felhalmozásban visszaesik azoknak az ágazatoknak a súlya, amelyek a fogyasztást szolgálják. Ezek a mezôgazdaság, illetve a népesség életfeltételeinek egyik alapját jelentô infrastrukturális rendszerek. A negatív hatás itt részben közvetlenül, de – és ez talán a legveszélyesebb – közvetve, hosszú távú öko-szocietális lepusztulásban nyilvánul meg. Ezért nevezi ezeket Kornai János találóan „halasztásnak” és „mulasztásnak”, a folyó fogyasztást csökkentô „áldozattal” szemben. Az 1949–52 közötti idôszak azért volt különösen brutális, mert valamennyi kifosztási módozatot egyszerre és koncentráltan próbálta felhasználni, és ez néhány év alatt igen súlyos helyzetet idézett elô. Az 1953 és 1963 közötti évtized valójában a permanens válság évtizede, amely egyúttal végleg meg is bontja az addig egységes párttársadalom belsô szerkezetét. 1952 és 1958 között az egyébként hétéves gazdasági ciklus hat évre rövidül, aminek a fô oka, hogy 1956 nemcsak politikai értelemben borította fel a folyamatok menetét, hanem makrogazdasági értelemben is. De térjünk vissza 1953-ba. Az 1952-es kudarc olyan erejû, hogy a párttársadalmi elit kénytelen a kevésbé gátlástalan kifosztási technikát szorgalmazó Nagy Imrét elôtérbe tolni, így ô lesz a miniszterelnök. Arra azonban sem ideje, sem ereje nincs, hogy a hatalmi szerkezet belsô átalakításába is belefogjon, mert alig másfél év áll rendelkezésére az ellentábor 1955-ös megerôsödéséig, amikor ismét leváltják és lényegében belsô emigrációba kényszerítik. E rövid idô alatt csupán annyit sikerül elérnie, hogy a folyó fogyasztás jelentôs növelésével igyekszik kárpótlást adni az „áldozatért”, illetve némileg lassítja a mezôgazdaság kifosztását. Ez az 1952–58 közötti gazdasági ciklus az egészen szélsôséges gazdasági irányváltások idôszaka, ami mögött a párttársadalom egyre nagyobb belsô feszültségei húzódnak meg. 1956-ra ezek a tektonikus feszültségek nyíltan is megjelennek, és az összeomlás elérhetô közelségbe kerül. Igen különös, mondhatni groteszk kísérôje 1956–57-nek, hogy szemben 1951–52 gazdaságpolitikai terrorakciójával, amikor több mint 20%-kal csökkennek a reálbérek, itt most két év alatt minden idôk legmagasabb reálbér-növe-


29

kedése játszódik le, összesen kb. 30%-os bôvüléssel. Az 1956-os reálbérnövelés nyilvánvaló célja a lázadás lecsillapítása, ami végül is sikertelen volt. Az 1957-es reálbérnövelés célja viszont az új berendezkedés elemi szintû konszolidálása, a lázadó lakosság pacifikálása – és ez többé-kevésbé sikeres volt. Ám ennek ára van. 1958-ra ugyanis kiderül, hogy a klasszikus párttársadalom hatalomgazdasága képtelen úgy mûködtetni önmagát, hogy „áldozatok” formájában nem csökkenti folyamatosan a folyó fogyasztást. Így a klasszikus párttársadalom reprodukciós bázisa 1958-ban végleg összeomlik. Az elitcsoportok innentôl kezdve egyetlen „hátrálásba” kezdenek, ami persze nem egyenes vonalú, de a 80-as évek végéig folyamatosan tart. A hátrálás lényege, hogy kikerülhetetlenül elkezdôdik a „mutatványos bódé” közvetítô mezôjének újra berendezése. Az a piac és az a demokrácia, amivel kezdetben kísérleteznek, szánalmas barkácstermékek, de késôbb, az adott viszonyokhoz mérten, kifejezetten ötletes és ideig-óráig sikeres konstrukciók is felbukkannak a mutatványos bódé kelléktárában. A legfôbb dilemmát az okozza, hogy ha a folyó fogyasztás megcsonkító brutalitása nem alkalmazható, akkor milyen erôforrásokból táplálható a felhalmozás-maximalizáció gazdasághatalmi gépezete. Az 1958-tól 1965-ig tartó harmadik ciklus a „halasztások, mulasztások” stratégiáját folytatja, így nem nyúl az „életszínvonalhoz”, viszont durván tovább csökkenti a mezôgazdaság és az infrastruktúra tôkefelhalmozásból való részesedését, így biztosítva a „politikai ipari mûvek” felhalmozási szükségletét. A módszereken kicsit enyhítve, de lényegében minden ellenállást megtörve, véghezviszik a mezôgazdaság párttársadalmi hatalomgazdasági alávetését a „szövetkezetesítés” formájában. Ennek fô célja, hogy egyenletesebben és megbízhatóbb feltételek között legyen kiszivattyúzható az agrárgyarmatokra kivetett hatalomgazdasági „adó”. A magyar falu belsô gyarmattá süllyesztett nép-nemzeti alávetett társadalma néhány évig szinte polgárháborús állapotok színterévé válik. Van azonban az átalakulásnak két olyan eleme, ami itt még nem kap különösebb figyelmet, de egy évtizeden belül kiderül, hogy a folyamat egyúttal szocietális laboratóriumként is mûködött. Az egyik ilyen mozzanat, hogy érzékelhetô társadalomszerkezeti eltolódás megy végbe a termelôszövetkezeti vezetô pozíciókra kiszemeltek rekrutációs bázisában. Ami az 1956 elôtti szövetkezetesítési kísérleténél még elképzelhetetlen volt, itt most bekövetkezik. A szintén alávetett és gyarmati sorba kényszerített úri társadalom egyes tagjainak beemelésével óvatosan, de mégiscsak demonstratív módon megkezdôdik a „szakértelem” újrafelfedezése. A dolog azért érdemel különös figyelmet, mert a párttársadalom hatalomgazdasága az „érdemek” és „lojalitások” által megalapozott „uralmi szakszerûségre” épült, és teljesen figyelmen kívül hagyta a western modernizáció gazdaságpiacának szakszerûségi kritériumait. Mint késôbb látni fogjuk, mind ez az óvatos kísérlet, mind a másik komoly ontoszociális potenciált hordozó intézmény – a háztáji gazdaság – az egész párttársadalmi hatalmi struktúrát, sôt az egész uralkodó társadalmi valóságot átfogóan módosító változások elôhírnöke volt. A háztáji gazdaság a kalkulatív piaci logika elemi szintû és „szigorúan ellenôrzött” feltételek mellett zajló „kitanítási” intézménye volt, amely kinyitotta azokat a tereket, ahol a szabad akarattal vállalt önkizsákmányolás lényegesen magasabb szintje valósult meg, mint amilyet a párttársadalom nyers fegyelmezô hatalmai valaha is kikényszeríthettek volna. Tekintettel azonban arra, hogy egy most már „szocialista módon átszervezett” mezôgazdaságot mégsem lehetett olyan durván fosztogatni, mint annak elôtte a belsô gyarmat agrártársadalmait, a hatalomgazdasági rendszer 1965-re újabb kritikus ponthoz érkezett. Az 1963-as amnesztia volt az elsô jelzés, hogy a párttársadalom hatalmi gépezete kezdi feldolgozni azt az 1958 óta nyilvánvaló tényt, hogy uralkodó társadalmi valóságának egész szerkezetét át kell alakítania ahhoz, hogy a permanens válságból valahogy kikeveredjen. 1958-tól nem építhetett a folyó fogyasztás csökkenésébôl adódó forrásokra, és 1965-tôl végleg lezárult az agrártársadalom forrásainak felélésére épülô stratégia is. Az infrastrukturális rendszerek belsô forrásfelélése ugyan folytatódott még egy cikluson át, de ez azzal együtt sem biztosított elegendô forrást, hogy veszedelmesen lepusztult állapotba kerültek azok a nagy rendszerek, amelyek nélkül egy társadalom egyszerûen mûködésképtelen. Az amnesztia diszkrét ontoszociális üzenet volt az úri társadalom, de fôként a polgári államtársadalom elitjének, hogy bizonyos feltétellel és bizonyos szintig a hatalomszerkezet egyes jól ellenôrzött szegmenseinek részévé válhatnak. E nagyon kényes hatalomszerkezeti operáció csak az uralkodó társadalmi valóság párthatalmi struktúrájának átalakításával volt keresztülvihetô. A vezetô elit minden taktikai képességére szükség volt ahhoz, hogy 1963 és 1968 között végrehajtsa azt a talán legnagyobb szabású változást, ami a klasszikus párttársadalom mellé egy új „piaci szocialista” párttársadalmat épített be az uralkodó társadalmi valóság szocietális univerzumába. A folyamat a politika lejátszás-technikai felszínén mint a

30


„gazdasági mechanizmus reformja” jelent meg. Ezzel az uralkodó társadalmi valóság kettôs szerkezetûvé vált. Az eddig egységes „politikai ipari mûvek” hatalomgazdasági komplexumának egy része megkezdte hosszú menetelését a re-ökonomizálódás felé. A folyamat valójában egy nagyon komplex történéssorral írható le. Az ún. központi tervutasítás megszûnése, ami formálisan a reform lényege volt, azt jelentette, hogy a redisztributív káderelit ezentúl csak bizonyos korlátozásokkal szivattyúzhat át erôforrásokat a gazdaságilag is többlettermék létrehozására képes üzemekbôl a „politikai ipari mûvek” felé. Vagyis csak akkor és csak olyan mértékig, ahogy a most már kettôs szerkezetû uralkodó társadalmi valóság két párttársadalma megegyezett. Bár a klasszikus párttársadalom alkuereje változatlanul meghatározó volt, de totális monopóliuma az 1953-as megroppanás, az 1956-os forradalom, az 1958-as gazdasághatalmi lehetetlenülés, az 1963-as amnesztia és az 1968-ban bevezetett új gazdasági mechanizmus ívén haladva tizenöt év alatt felmorzsolódott, és kénytelen volt egyezkedni újdonsült riválisával, a piaci szocialista párttársadalommal. Valójában ettôl a „reformkortól” válik értelmezhetôvé a Nyugattal való viszonynak az az eleme, amelyet az európai integráció elsô állomásaként is felfoghatunk. Mint azt az elôzô fejezetben már jeleztük, az európai elitek azonban többnyire elmulasztották azokat a kínálkozó alkalmakat, amikor az amerikai és a szovjet birodalomtól való relatív függetlenedés esélyt kínált volna a differenciáltabb együttmûködésre is. A változások kulturális, ideológiai következményekkel is jártak. Fokozatosan alakult át a klasszikus párttársadalom médiamonopóliuma egy olyan szerkezetté, amelyben egy évtized elteltével a piaci szocializmust támogató erôk kerekedtek fölül. Virtuóz módon kezelte az itt kialakuló médiaelit az ekkoriban tömegessé váló új „fegyvert”, a televíziót. Ez a folyamat egyúttal véglegesen rögzítette is a véleményformáló csoportokban azt a meggyôzôdést, hogy a polgári államtársadalom elitje és az a mainstream liberális „piacelvû” reformközgazdász kör, amelynek doktrínája az ún. „rendszerváltozás” uralkodó ideológiájává válik, a magyar társadalom számára az egyetlen lehetséges jövôt képviseli. A professzionális színvonalú „kitanítási” folyamat több évtizedes ívû determinációnak bizonyul. S noha az 1968-as prágai események kellô erejû figyelmeztetést jelentenek, az elitek az ezekbôl levonható következtetéseknek csak egy részét tudják érvényesíteni. A szovjet birodalmi haditársadalom katonai fegyelmezô erejének hadmozdulatai józanságra intik mindazokat, akik nem csupán piaccal, hanem demokráciával is fel akarják tölteni a mutatványos bódé közvetítô terét. Ennek ellensúlyozásaként azonban nem nagyon mutatnak óvatosságot a klasszikus párttársadalom politikai ipari mûveivel való bánásmódjuk terén. Egyre látványosabb feszültség alakul ki a rohamosan növekvô agrártársadalomban tapasztalható piaci jövedelmek és a stagnáló, sôt részben visszaesô párttársadalmi birodalmi bérek között. Ráadásul az egymással versengô két párttársadalom 1967 és 1972 között már alig talál kifosztható belsô erôforrást – az infrastruktúra készleteinek felélése már nem elégséges –, így óvatosan, de már ekkor elkezdôdik az addig tabunak számító nyugati hitelfelvétel. A folyamat 1971-re veszélyesen magas felhalmozási rátához és e mögött meghúzódó jelentôs külsô eladósodáshoz vezet. A rivalizáló párttársadalmak csak a vazallusaiknak és politikai bérmunkásaiknak juttatott beruházásokkal képesek hatalmi talapzatukat konszolidálni. Így érkezünk el az újabb ciklus végpontjához, az 1972-es társadalmi, politikai és gazdasági határkôhöz. Ezzel az évvel végleg lezárul a belsô erôforrások kifosztására épülô stratégia, hiszen sem a folyó fogyasztás, sem a mezôgazdaság, sem az infrastruktúra felélése nem alkalmazható többé. Ez utóbbi különösen veszélyes méreteket ölt. Szinte egyszerre derül ki, hogy a közlekedési rendszerek, az energiarendszer, a víz- és szennyvízrendszerek, az oktatási-kulturális és egészségügyi szociális rendszerek „lehasználtsága” történelmileg kritikus szinthez érkezett. Nemcsak hogy további kiszivattyúzásnak nincs esélye, hanem éppen ellenkezôleg, halaszthatatlanul el kellene kezdeni e nagyrendszerek horribilis forrásokat igénylô rekonstrukcióját. A felhalmozási és növekedési válság csapdája bezárulni látszik. Két rendkívül súlyos tévedés összekapcsolása is kellett e csapda kialakulásához. Az egyik az a feltételezés volt, hogy az olajárrobbanás csak átmeneti jelenség, és átmenetileg is csak a Nyugatot sújtja. A másik annak a feltételezése volt, hogy létezhet olyan befektetési cél a magyar szocietális térben, amely képes akkora western modernizációs értelemben vett profitot termelni, amibôl az adósságok a kamatokkal együtt visszafizethetôk. A két hamis feltételezés összekapcsolása tette lehetôvé, hogy egyetlen újabb hétéves ciklus alatt, 1972-tôl 1979-ig, relatíve a világ egyik legjobban eladósodottá vált nemzetgazdaságává legyünk. A 60-as évek során a világállam fegyelmezô hatalmaként üzemelô IMF álláspontja az volt, hogy az adósságszolgálati ráta szintje 20% és 25% között már veszélyzónát jelent, és 25% felett a fizetésképte-


31

lenség közvetlen közelébe jut az eladósodott gazdaság. Magyarország 1978-ban már túllépte a 40%-ot, és kb. 15 éven át nem is kerül ez alá a szint alá; a legkritikusabb 1982 körüli idôszakban pedig a 60%-ot is meghaladja. Döntô fontosságú annak hangsúlyozása, hogy a mainstream gazdaság-ideológiák állításával szemben a hatalmas külkereskedelmi deficitek és az eladósodás nem a fogyasztás, hanem a felhalmozás nagyarányú növekedésének a következménye. A hétéves ciklus során a felhalmozás éves növekedési üteme eléri a 15%-ot (!), míg a lakossági fogyasztás dinamikája évi 3% alatt van. Ez a hisztérikus felhalmozás-növekedés (1974-ben egyetlen év alatt 40%-kal nô a felhalmozás) az egymással viaskodó párttársadalmaknak abból a törekvésébôl fakad, hogy saját birodalmi elitjük lojalitását mindenáron biztosítsák. Az 1978. évi 38%-os felhalmozási arány a nemzeti jövedelmen belül minden idôk legmagasabb akkumulációs rátáját jelenti… És egyben a történet végét. A kritikus szintû eladósodás ugyanis véget vet az 1948-tól 1978-ig zajló felhalmozás-maximalizációs történelmi korszaknak. Csupán egyetlen rövid évtized alatt a felhalmozási ráta az induló szintre esik vissza, egyetlen cikluson át mindent (belsô és külsô erôforrásokat) feláldoznak. Az eastern modernizáció kényszerû mítosza néhány év alatt szertefoszlik. 1979 tehát lényegében az eastern modernizáció „szocializmusának” bukását jelenti Magyarországon. 3. A rendszerváltás elôjátéka és az európai integráció kezdetei

Mielôtt rátérnénk a 80-as évek végjátékának részletes elemzésére, érdemes még újra szemügyre venni ennek az 1972–79-es ciklusnak néhány olyan jellegzetességét, amelyek összekötik ezt az idôszakot, a periódus hazai történéseit a globális hatalmi térrel. Ez azért látszik fontosnak, mert – szemben a közkeletû vélekedéssel – mi úgy látjuk, hogy a rendszerváltás 1990-ben nem elkezdôdött, hanem lezárult. A 90-es évek történései, sôt valójában már 1989 is csupán „lejátszás-technika”, egyszerûen csak a technikai beüzemelése zajlik le annak a sajátos hatalmi térnek és intézményrendszernek, ami döntôen a 80-as évek során jött létre, máig is feltáratlan rejtett külsô és belsô alkuk során. A 80-as évek rendszerváltásának közvetlen elôzménye azonban éppen az a komplex reprodukciós válság, ami végleg ellehetetleníti az eastern modernizáció szocietális újratermelési bázisát. A szovjet birodalom haditársadalmának uralmi gerontokráciája képtelen volt a 70-es évek rejtett hatalmi mélyszerkezetének a megértésére. A két olajárrobbanást a Nyugat súlyos – reményei szerint végzetes – megrendülése elindítójának vélte, míg ô maga – hatalmas kôolajtartalékaira építve – a folyamat abszolút nyertesének gondolta magát. Erre a hamis feltételezésre építette fel globális világbirodalma megteremtésének stratégiáját. E stratégia lényege egyfelôl a trikontinentális zóna különbözô régióiban elindítandó offenzíva volt, az „elnyomott népek felszabadítására”. Az önmagát katonailag felépítô szovjet globális világállam országról országra haladva kívánta az amerikai globális birodalom trikontinentális alávetettjeit a maga birodalmába áterôszakolni. Kubát bázisként használva, elôször Chilében, majd Bolíviában, Nicaraguában és Grenadában tett kísérletet vazallus államok létrehozására. Afrikában – közvetlenül kubai „önkéntesek” élôerejére építve – a volt portugál gyarmatokat, Angolát és Mozambikot, majd Etiópiát próbálta – kezdetben nem is sikertelenül – a birodalma részévé tenni. Ázsiában – miután Vietnamban katonailag megalázta és meghátrálásra kényszerítette western riválisát – egyenesen a világ hatalomgazdaságilag legérzékenyebb régiója, a Közel-Kelet felé kezdett expanziós stratégiába. Miután az arab világban a 70-es évek során inkább veszített befolyásából, így katonailag Afganisztán, majd Irak és Irán tervezett megszerzésével, a „hátsó ajtó” felôl kísérelte meg a térség ellenôrzésének megszervezését. Csakhamar kiderült azonban, hogy e világhatalmi ambíciók költségigénye sokkalta nagyobb, mint amilyennek a birodalmi elit elképzelte, anyagi hozadéka pedig egyáltalán nincs, lévén az új gyarmatok koldusszegények. Ráadásul az is kiderült, hogy az olajárrobbanás haszna koránt sincs akkora, mint ahogyan feltételezték. A 70-es évek közepétôl tehát a szovjet globalizációs birodalom egyre fenyegetôbb deficitekkel kellett hogy szembenézzen. Az olajárak emelkedése kétszeresen is veszélyes következményekkel járt. Egyfelôl a birodalom külsô peremvidéke egyáltalán nem rendelkezett olajtartalékokkal, tehát birodalmi segítség nélkül rövid idôn belül összeomlott volna. Másfelôl az egész birodalom, fôként annak belsô vidékei, technológiai szempontból alig haladták meg az elsô ipari forradalom szintjét, s így fajlagos olajfogyasztásuk rendkívül magas volt, a technológiai korszerûsítés pedig gigantikus összegeket igényelt (volna). Az egymásra torlódó deficitek azonban nemcsak az ambiciózus világhatalmi tervek valóra váltását veszélyeztették, hanem azt a szerényebb léptékû kiegészítô elképzelést is, hogy a birodalom belsô

32


gyarmatain élôknek – a „szovjet” embereknek – némileg tûrhetôbb életviszonyokat teremtsenek. Ez pedig azért volt egyre sürgetôbb igény, mert a 70-es évek során, az óvatlanul most már a birodalom belsejében is elterjedni hagyott western globalizációs tömegpusztító fegyver, a televízió a rejtett szükséglettermelô mechanizmusokon keresztül elkezdte legyártani a „homo szovjeticus” mentális struktúráiban is a „konzumidióta” szociális karakterét. Ennek elburjánzása ugyan inkább csak a birodalom nyugati peremvidékein jelentett igazi veszélyt, sôt, mint a lengyel események az évtized végén igazolták, végzetes csapást, de a belsô impérium alávetett népe is egyre szokatlanabb jeleit mutatta az elégedetlenségének. A 70-es évek közepén tehát a birodalom uralmi elitje igazi ideológiai „innovációval” állt elô, meghirdette a „fejlett szocializmus” megvalósításának hosszú távú, 15 éves programját. Ez egyúttal a KGST komplex programjának is alapjává vált, és a szatellitországok lokális párttársadalmainak is meg kellett hirdetniük a soron következô kongresszusukon az adott párt hosszú távú programnyilatkozatát. Így volt ez Magyarországon is, ahol az MSZMP XI. kongresszusa 1975-ben elfogadta ezt a dokumentumot, amely jellegzetes tükre az egymásra licitáló két rivális párttársadalom küzdelmének. Sôt, a 70-es évek második felétôl már nem is csupán két párttársadalom küzd egymással, mert a klasszikus és a piaci szocialista párttársadalomról is leválik egy-egy – generációs metszetében és törekvéseiben is fiatalabb, és ha nem is radikálisabb, de kegyetlenebb – csoport, akikbôl az új évtized elejére kiformálódik a „fejlett szocializmus” párttársadalma, és a késôbbi végsô gyôztes: a polgári államnemzet párttársadalomnak álcázott prototársadalma. Röviden visszatérve még magára a hosszú távú programnyilatkozatra, ma már kissé tragikomikus végiggondolni, hogy 1975-ben még komoly tervek készültek arra, hogy 1990-ben megvalósul a „fejlett szocializmus”. Többek között úgy, hogy az 1990-es GDP körülbelül két és félszerese lesz az 1975-ös értéknek. Túl azon, hogy az 1993-as GDP is mindössze 12%-kal volt magasabb, mint az azt 18 évvel megelôzô érték, ez a kissé parodisztikus dokumentum egyúttal annak is megrendítô példája, hogy hová vezet az a szemlélet, amely a jövôt tökéletesen elágazásmentesnek képzeli. Tegyük hozzá, valószínûleg keltett volna némi feszültséget, ha az Országos Tervhivatal távlati tervezési fôosztályán valaki 1975ben pontosan leírja, hogy milyen képet mutat majd a magyar társadalom 15 év múlva. (Mint ahogy persze az is, hogy ha Bethlen István miniszterelnöknek mondja el valamilyen „jövendômondó” munkatársa, hogy 15 év múlva, 1944-ben mi és hogyan zajlik majd Budapesten.) A berendezkedés átfogó válságának kialakulását 1972–79-ben Magyarországon az is segítette, hogy a szovjet birodalmi hatalomgépezet e grandiózus hosszú távú terveivel azt üzente, hogy innentôl a csatlós országok csak jelentôs saját erôforrás hozzáadásával részesülhetnek az „olcsó” energia- és nyersanyagtranszferek áldásaiból. Az eladósodás tehát nem csupán a sokasodó magyar párttársadalmak belsô intézményeit és hierarchiáit táplálta, hanem a szovjet globális birodalom világhatalmi ambícióit is. A politikai-stratégiai tét 1972–75 között tehát egészen rendkívüli, mondhatni történelmi jelentôségû volt Magyarországon. Igaz, egészen különleges intellektuális és spirituális teljesítményt igényelt volna a helyzetet meghatározó folyamatok megértése és a hamis alternatíva terébôl való kilépés. Mégis szívszorító megállapítani, hogy alig akadt valaki, aki erre képességet és hajlandóságot is mutatott volna. A párttársadalom védekezésképpen elôször saját „államának” visszaállítását kezdte el. Ennek eszközéül a Központi Bizottság apparátusában a piaci szocialisták által birtokolt gazdaságpolitikai osztály mellé egy „ágazati” osztályt kreáltak, „ipari, közlekedési és mezôgazdasági” osztály néven. Ezzel nemcsak a piaci szocialisták gazdaságirányítási logikáját fordították meg, hanem az egész hatalomszervezési logikát is. Korábban ugyanis a pártirányítás elveit igyekeztek érvényesíteni az államigazgatásban, most viszont az államigazgatás szervezôdési elvét hozták be a pártirányításba. E kettôs megfordítás eredményeként a párttársadalom megerôsödött kiválasztó hatalma visszanyerte saját államát is. Jelentôsen kiterjesztette hatalomgazdasági határait is a párttársadalom. 1973-ban a kormány az ötven legnagyobb vállalatot „kiemelt” nagyvállalattá minôsítette. A kiemelés ugyan a felszínen a kiemelt fejlesztési lehetôségeket jelentette, a valóságban azonban ez a lépés a piaci viszonyoknak való alávetésébôl és így a piaci szocialisták hatalomgazdaságából való „kiemelést” jelentette. Tegyük hozzá, a nagyvállalatok felsô vezetése többnyire elégedetten fogadta ezt a hatalmi visszarendezôdést. E vállalatok döntô többsége a kora sztálinizmus birodalmi autarchiájának a terméke volt, és így érdekeltségük a KGST-reláció megerôsödése volt a „világpiacival” szemben. A nagyvállalati uralmi struktúrák birodalmi orientáltsága egészen a 90-es évekig fennmaradt, és valószínûleg döntô szerepe volt a rendszerváltás hatalomszerkezetének megalapozásában. Miután a legnagyobb ipari vállalatoknak a piaci viszonyok közül való kiemelése a hatalmi tartomány-


33

ban megtörtént, a párttársadalom talapzatát alkotó politikai ipari mûvek visszaállítása következett. Ez lényegében az állami-kollektív magántulajdon „reprivatizációját”, a pártpolitikai magántulajdon visszaállítását jelentette. Az 1965–68-as piaci szocialista fordulat idején a „szakértelem” volt az egyéni politikai tôketulajdon elleni támadás központi kategóriája. Ez persze nem azt jelentette, mintha a piaci szocialisták nem politikai tôketulajdont akartak volna. A különbség csupán abban volt köztük, hogy a piaci szocialisták „ökonómiai” értelemben felfogott „szakértelem” kategóriája az általános diskurzusmezôben könnyebben volt felhasználható a párttársadalmi káderek pártpolitikai értelemben felfogott, „uralmi” szakszerûségével szemben. A „szakértô” és a „káder” szembeállítása mögött meghúzódó rafináltan hamis értelmezési és tematizációs erô most – több mint harminc évvel e történések után – ugyanabban a feloldhatatlan konfliktuszónában tartja fogságban a „rendszerváltó” elitek „szakértô versus pártkatona” típusú terméketlen pszeudo-vitáit. A párttársadalmi expanzió a szimbolikus erôszak újfajta eszközeit kezdte alkalmazni az értelmezô és azonosságképzô hatalmi gépezetként felhasznált új médiumban, a televízióban. Ennek egyik klasszikus eszköze volt pl. a „Kék fény”. Ez a mûsor, a „bûn” és a „bûnös” fogalmainak definíciós monopóliumával bírván, több és más volt, mint egyszerû televíziós élô krimi. A párttársadalom számára elfogadhatatlan magatartások megbélyegzésének és a kívánatos magatartási formák sulykolásának nagy erejû fegyelmezôhatalmi eszközeként mûködött. Ugyanezt a célt szolgálta a párttársadalmi embertermelô intézményhálózat újjászervezése is. Az új típusú káderek megtermelésére szolgáló intézmények létrehozásával és az új típusú, politikailag megbízható, az internacionalizálódó birodalmi uralkodó társadalmi valóság igényeinek is megfelelô szocietális karakterszerkezetû káderek sorozatgyártásának megszervezésével válik teljessé a párttársadalmi ellenforradalom társadalomszerkezetének és hatalmi intézményeinek a kiépítése. A párttársadalom kiválasztó hatalmának gyakorlói azonban tisztában voltak azzal, hogy a piaci szocialisták hatalmát ugyan korlátozhatják, de a hatalomból való teljes kiszorításuk addig nem lehetséges, amíg a „belsô gyarmatok” alávetett társadalmai velük szemben a rivális piaci szocialistákat támogatják. Ugyanakkor azt is pontosan tudták, hogy ôk maguk sem maradhatnak fenn tartósan, ha e gyarmati területek kifosztható erôforrásait nem állítják saját megélhetésük és fejlesztésük szolgálatába. De volt egy fontos ideológiai indítékuk is a megélhetési gyarmatok elleni támadásra. Mégpedig az, hogy e gyarmatokon élôk életszínvonala kezdett a párttársadalmi retorikában „uralkodónak” nevezett munkásosztály életszínvonala fölé emelkedni. Bár támadásuk – egyfajta „tüzérségi elôkészítésként” – a „nép-nemzeti” parasztsággal kiegyezô „úrinemzeti”, illetve „polgári államtársadalmi” elitcsoportok elleni fenyegetéssel kezdôdött, de a háborújuk fô célpontja a falusi társadalom egésze volt. Ám amikor a párttársadalom elkezdte hadmûveleteit a fô munkaidôbôl a „rendelkezésre álló idôbe” menekülô parasztság ellen, nem számolt azzal, hogy annak kezében ekkor már jelentôs érdekérvényesítési potenciál volt. Az ôket ért támadásokra így a háztáji gazdaságok népe a többletmunka megvonásával, konfliktusképessége megmutatásával válaszolt. Elôször az ún. zöldségfronton vágtak vissza, s mikor adóztatással fenyegették ôket, elôször csak áruikat vonták meg a piactól, késôbb viszont már a termelést sem folytatták, s az eredmény veszélyes piaci hiány lett. Ám az önvédelmi háború legnagyobb csatáját a „sertéskivágás” hadmûvelet jelentette. A sertéstenyésztésre berendezkedett háztáji gazdaságok kb. egyharmada a kocaállomány kivágásával és így a sertésciklus igen veszélyes fegyverével vágott vissza, húshiánnyal és politikai feszültséggel fenyegetve meg a párttársadalmat. Bár ezek a „fegyverek” nagyon hatásos visszacsapást tettek lehetôvé, de ahhoz, hogy a háztáji megmaradhasson, a „nép-nemzeti” társadalomnak meg kellett újítani és erôsíteni szövetségét a piaci szocialistákkal. A párttársadalmak belsô harcai 1977-tôl újabb éles fordulatot vesznek. A piaci szocialista erôk a Központi Bizottság októberi ülésén elfogadtatják azt a késôbb csak „struktúrapolitikai” határozatként emlegetett döntést, amely elôször beszél nyíltan arról, hogy a termelési rendszer belsô szerkezetének radikális átalakítása nélkül lehetetlen elérni azt a külkereskedelmi fordulatot, amely nélkül viszont nincs esély az adósságválság elkerülésére. A párttársadalmak elitjei valójában csak ekkor kezdenek szembesülni az adóssághelyzet súlyosságával. Ám a rivalizálásból adódó felhalmozási kényszer a szigorú politikai korlátozások ellenére újra igen magas – egy év alatt 22%-os – felhalmozási növekedést produkál 1978ban, és ezzel az eladósodás katasztrofálisan felgyorsul. Az év végén elkerülhetetlenné válik a valós helyzettel való brutális szembesülés. A decemberi központi bizottsági ülés titkos dokumentumai világossá

34


teszik, hogy egy történelmi korszak végleg lezárult. A minden idôk legmagasabb (38%-os!) felhalmozási arányát produkáló gazdaság végleg felélte a külsô erôforrásokra épülô növekedési stratégia minden tartalékát. És ezzel az egész, több évtizedes eastern modernizációs növekedési kaland is véget ért, hisz az „életszínvonal megôrzésének” abszolút politikai parancsa kizárta a belsô erôforrások kifosztására épülô növekedés bármilyen formáját. A „fékezés” drámaiságát jelzi, hogy az 1980–85 közötti V. ötéves terv eredeti irányszámai 1978-ban a nemzeti jövedelem évi átlagos növekedését az akkor szerénynek vélt 4,5%-ban szabja meg. Az elfogadott terv 1981-ben már csak 2,8%-kal számol, és a valóság végül is mindössze 1%-ot tett ki. Talán ennél is súlyosabb volt, hogy a ténylegesen „számító” belsô felhasználásra eleve csak évi 3% növekedést terveztek, ami az elfogadott tervben már csak 1% volt, és a teljesítés –1% körül alakult. Az 1978. decemberi párthatározat „új növekedési pályáról” beszél, amelyrôl akkoriban kesernyés öniróniával jegyezték meg a „bennfentesek”, hogy az benne az „új”, hogy nincs növekedés. S mivel a párthatározat világosan leszögezi, hogy az „egyensúly javításának” kell alárendelni a gazdasági növekedés ütemét és a belsô felhasználást, ezzel a párttársadalmak közötti rivalizálás esélye is véget ért. Tekintettel arra, hogy sem a klasszikus párttársadalom, sem a „fejlett szocializmus” hevenyészve összetákolt újabb párttársadalma nem képes olyan alternatív erôforrást megnevezni, amely számukra „rendszeradekvát” eszközökkel tenné lehetôvé a növekedést, így sorsuk politikailag megpecsételôdik, és klasszikus vezérkaruk 1980-tól kikerül az uralkodó társadalmi valóságot birtokló elitbôl. A drámai fékezés az 1979–86-os ciklus elsô három évében viszonylag sikeres, hisz a nemzeti jövedelem belsô felhasználása folyamatosan csökken. Az 1978-as csúcsévhez képest a felhalmozás 1982-ig a felére, 1985-ig pedig a harmadára esik vissza. (Szinte folyamatos csökkenés után 1992-ben éri el mélypontját, ami alig több mint egyötöde az 1978-asnak, amit 1998-ban ér el újra a magyar gazdaság.) Ám mindez már kevés a csôd elkerüléséhez. A globális hatalmi térben ugyanis elkezdôdik az utolsó gigantikus összecsapás a western és az eastern globalizáció világbirodalmai között. Nagy erejû és fenyegetô válsághullámok kapcsolódnak össze, s így fokozódik a helyzet kiszámíthatatlansága. A második olajárrobbanás, a szovjet birodalom katonai beavatkozása Afganisztánban és az intervencióval fenyegetô lengyelországi események nyomán a növekvô kiszámíthatatlanság a globális pénzügyi rendszerben drasztikus átrendezôdéssel jár. A szocialista országok számára vagy egyáltalán nem nyújtanak hitelt, vagy ha igen, akkor csak az eddiginél összehasonlíthatatlanul rosszabb feltételekkel. Ezzel nyilvánvalóvá válik, hogy a western globalizáció birodalmának monetáris fegyelmezô hatalmai a gazdaság meghatározó folyamatai feletti szuverenitást – legalábbis Lengyelország és Magyarország esetében – átvenni készülnek az eastern globalizáció birodalmától. A szuverenitásgazda cseréjének szimbolikus aktusa a Valutaalapba való belépés 1982-ben. Ezzel valójában egy 15 éve húzódó globális hatalmi játszma dôl el végleg. A piaci szocialista párttársadalom ugyanis az 1963–67 közötti sikeres és lendületes térnyerést követôen már felvetette a belépés lehetôségét, hangsúlyozva, hogy a „világpiaci viszonyokhoz” való sikeres alkalmazkodás egyik alapvetô feltételérôl van szó. A szovjet globális birodalom azonban ekkor még kategorikusan elutasítja a lehetôségét is az ilyen típusú, a „kettôs szuverenitás” irányába mutató lépésnek. Késôbb a csehszlovák események politikai következményei, majd 1972-tôl a klasszikus párttársadalom elôrenyomulása és a birodalom expanzív stratégiái hosszú idôre lehetetlenné is teszik a kérdés újbóli elôhozását. Az adósságválság nyilvánvalóvá válása és ennek nyomán a párttársadalom végleges veresége 1978-ban arra indítja az újra megerôsödôben levô piaci szocialista vezérkart, hogy megkíséreljék az ügy újra megvizsgálását. A Nemzetközi Valutaalapba történô belépéssel lényegében elkezdôdik a western globalitás birodalmi fegyelmezô hatalmi intézményeinek a magyar hatalmi térbe való beépülése. Feltevésünk szerint 1982 és 1988 között játszódik le valójában minden lényeges átalakulási folyamat, ezért úgy véljük, hogy ha egyáltalán van értelme a „rendszerváltás” kifejezés használatának, azt sokkal inkább erre az idôszakra lehetne alkalmazni. Az optikai csalódást valószínûleg az okozza, hogy a mutatványos bódé közvetítô terének látványos újra-berendezési hókuszpókuszai kétségtelenül 1989–90-ben, illetve az ezt követô néhány év során játszódtak le. Ez a lejátszás-technikai kelléktár azonban csupán a „szalagátvágás” ceremóniája, a „rendszerváltott rendszer” hatalmi mélyszerkezetének megkonstruálása – a 60-as évek óta zajló felkészülés nyomán – 1982 és 1988 között ment végbe. Tekintettel azonban arra, hogy az azóta is domináns rejtett hatalmi struktúrának elemi érdeke, hogy ezt a tényt minden rendelkezésére álló technikával elfedje, így nincs könnyû helyzetben az, aki bizonyítani kívánja ezt a kissé szokatlan állítást. A hétköznapi tudat ugyanis a rendszerváltozás forgatókönyveként máig is csak azt a leegyszerûsítô magyarázatot fogadja el, hogy „a rendszerváltó erôk” bátor helytállása nyitotta meg az utat az 1990-ben kezdôdô változásoknak. És hogy persze akkor még monolitikus volt az


35

ellenfél, a „pártállam”, és lényegében majdnem teljesen monolitikus volt a vele szemben álló „ellenzék” is. Az elmúlt 15 év konfliktusai azóta persze széttördelték ezt az egységes(nek látszó) képet, és az összességében ma is a változások vesztesének bizonyuló többség a legkülönfélébb magyarázatokkal próbálja feloldani az összerakhatatlan „rendszerváltó puzzle” által kiváltott kognitív disszonanciáját. A következô fejezetben részletesen kifejtjük majd e frusztráció ontológiai mélyszerkezetét, így most térjünk vissza 1982–88 történéseihez. Ebben a rendkívül kényes egyensúlyi helyzetek bonyolult hálózatából álló periódusban a folyamatokat formáló külsô és belsô erôk konfrontációja, alkudozásai és egyezkedései, rejtett koalíciókötései és „áramlásai” lassan, elágazásról elágazásra formálták ki azt a „forgatókönyvet”, ami végül is megvalósult. Ez a végül is megvalósuló szcenárió ugyan nem teljesen azonos egyik fontos szereplô törekvéseivel sem, de tény, hogy sokkal közelebb áll az egyikéhez, mint bármelyik más stratégiához. Az ugyan 1982-tôl egyre világosabbá vált, hogy elkezdôdött a „kettôs szuverenitás” bizonytalan hosszúságú idôszaka, de a magyar társadalom szempontjából ez többféle lehetséges jövôváltozatot feltételezett. A nemzet számára egyáltalán nem volt ugyanis közömbös, hogy a western és az eastern globalizáció közötti konfliktustérben milyen alkuerôt tud magának megôrizni, és ennek segítségével képes-e a többség számára a felemelkedés lehetôségeinek megteremtésére. A belsô hatalmi tér persze valamilyen értelemben kikerülhetetlenül leképezte a világhatalmi viszonyok szerkezetét. Az egymással versengô párttársadalmak, illetve a világhatalmi lemez-tektonikai elmozdulások „elôszelétôl” óvatosan megmozduló alávetett és belsô gyarmati társadalmak közötti koalíciók és szembenállások javarészt aszerint formálódtak, hogy ki hogyan prognosztizálta a globális világbirodalmak összeütközésének várható fejleményeit. A klasszikus párttársadalom olyan súlyos vereséget szenvedett a 70-es évek végén, hogy közvetlen szerepe már nem volt az ezt követô évek során. Tekintettel azonban arra, hogy „beágyazottsága” az egész államhatalmi szerkezetben – bizonytalan körvonalakkal ugyan, de – továbbra is jelentôs maradt, így a belsô koalíciókötések irányait közvetett módon mégis képes volt befolyásolni. Ráadásul néhány olyan reprezentánsa, aki idejében csatlakozott a szovjet birodalmi „fejlett szocializmus” fedônevû újabb hatalom-intézményépítési kísérlethez, annak hazai peremtársadalmaként változatlanul képes volt a hatalmi tér befolyásolására. Reményeiket növelte, hogy 1982 novemberében elhunyt Brezsnyev, és a KGB-vezéri pozícióból birodalmi vezetôvé avanzsált Andropov érzékelhetôen határozottabb profilt készült adni a szovjet globális haditársadalmi törekvéseknek. Azt ugyan érzékelte, hogy a birodalom nyugati peremtársadalmaiban megjelent az új szuverenitásgazda, és hogy a „kettôs hatalom” csak ideiglenes lehet, de láthatólag úgy vélte, hogy a fenyegetés komplex eszköztárának virtuóz kombinálásával a kivonulás árát igen magasan szabhatja meg. 4. A globális integráció zárószakasza

A piaci szocialisták stratégiájuk széles körû támogatását többféle módon is igyekeznek biztosítani. Az egyik – késôbb döntôvé váló – törekvésük, hogy tömegesen kezdik el bevonni a történelmileg az 50-es évektôl az alávetett társadalmak közé számûzött polgári államtársadalom reprezentánsait a külkereskedelmi banki és pénzügyi apparátusokba, a legmagasabb egyetemi és akadémiai pozíciókba és az egyre hatalmasabb szerepet játszó média világába. Valójában ezen a módon és ekkor válik – egyébként párhuzamosan Reagan és Thatcher monetáris ellenforradalmával – a mainstream liberokrata ideológia nemcsak abszolút domináns narratívává, hanem az egész értelmiségi generáció számára az egyetlen lehetséges világszervezô értelemmé, létszervezô logikává. Amibôl is kitetszik, hogy a western globális birodalomnak talán nem is a rafinált adósságcsapdán keresztül elért gazdasági szuverenitás-kontrollja volt a legsikeresebb fegyverténye, hanem az, hogy játszi könnyedséggel úgy szerezte meg az értelmezési és azonosságképzô hatalmat, hogy azt szinte felkínálták neki az újdonsült komprádor elitek és mit sem sejtô, önfeledten készülôdô áldozataik. A radikális liberokrata értelmiség így egyre nyíltabban hirdeti a „reform reformját”, ami most már nem az 1968-as óvatos kvázi-piacot jelentené, hanem valóságos tôkeviszonyt. E radikalizmust tompítandó, a piaci szocialista párttársadalom viszont kerülni igyekszik még a reform kifejezés használatát is, helyette a „gazdaságirányítási rendszer korszerûsítése” szemérmes eufémizmusát alkalmazza. Sokkal gyanakvóbb viszont a domináns pozícióba jutó, új piaci szocialista vezérkar az ötvenes években szintén alávetett pária társadalommá csonkolt úri-nemzeti társadalom lassan szintén emancipálódó világával. A számukra nyitott tér valójában ugyanaz, mint a még inkább alávetettként kezelt, de a klasszi-

36


kus párttársadalom ellen mesteri módon felhasznált nép-nemzeti agrártársadalomé, vagyis a dinamikusan szélesedô ún. „második gazdaság”. Sôt ez a második gazdaság a pacifikálás bázisa a klasszikus és a „fejlett szocialista” párttársadalom hirtelen szocietális vákuumba kerülô, alávetett politikai-bérmunkás osztályával kapcsolatban is. A „második gazdaság” történelmileg egy átmeneti hatalomszerkezeti „egérút” volt mind az uralkodó, de hanyatló társadalmak alávetett osztályainak, mind pedig az eleve alávetett és csonka társadalmaknak. Valójában egyszerûen egy ravasz önkizsákmányolási csapdáról volt szó. A politikaipari mûvek gazdasági értelemben eleve csak veszteséget termelni képes világának csapdájába szoruló társadalmi csoportoknak a lázadás alternatívájaként a kizsákmányolási szint önként vállalt jelentôs növelését ajánlották fel, de úgy, hogy a megszerezhetô jövedelem abszolút mértéke kétségtelenül nôtt. (Csakhogy ezért a „rendelkezésre álló idô” – vagyis a humán reprodukcióra szolgáló idô! – jelentôs csonkítása volt az ár, amelyet a „boldog” milliók önként fogadtak el.) A piaci szocialista vezérkar legjelentôsebb leleménye kétségtelenül a „harmadik gazdaság” szocietális szerkezetének megkonstruálása volt. Ez a rejtett hatalmi zsilip a párttársadalmak uralkodó társadalmi valósága által létrehozott olyan „légi híd” volt, mint amilyen például 1975. április végén a saigoni elnöki palota tetejérôl induló helikopterek leszállóhelye és a kikötôben állomásozó 7. flotta anyahajói között mûködött. Lehetôséget nyújtott a történelmileg egymásra torlódó párttársadalmak elitjei arra „érdemes” tagjainak, hogy diszkrét és védett körülmények között begyakorolják az új „rend” hatalomgazdasági mûködésének rutinjait, s ha mind a western globalitás iránti komprádor lojalitás, mind e rutinok terén létrejött a szükséges teljesítménypotenciál, a „kiválasztottak” bebocsátást nyertek a rejtett korai privatizációk diszkrét és elegáns vadaskertjeibe. A családtagokon és a szûkebb baráti összefonódásokon keresztül a politikai uralmi tôkék, a kapcsolati tôkék, az uralkodó tudások, készségek és képességek tôkekészleteinek bonyolult és az avatatlanok szeme elôl elrejtett komplex „pártpolitikai tôzsdéi”, cserefolyamatai építették itt fel ezekben az években. Az ezekben a jól izolált szocietális terekben formálódó új elitek leendô birodalma demokratikus legitimitásának biztosításához annak az új jogrendnek a felépítésére is szükség volt, amely – a többség számára észrevétlenül – lehetôvé tette, hogy a „szocializmus” pártpolitikai magántôkéjét sokoldalúan és zavartalanul konvertálják az új kapitalizmus „normál” magántulajdonára. A magyar jogász elit hatalmas teljesítménye, hogy ez a grandiózus mû történelmileg rendkívül rövid idô alatt és professzionális minôségben készült el. Ma már persze nagyon nehéz megmondani, hogy létezett-e ennek a nagy erejû „rendszerváltó forgatókönyvnek” reális alternatívája. Történelmi tény viszont, hogy a komprádor nyertesek nagykoalíciójával szemben nem sikerült megszervezni a vesztesek nemzeti nagykoalícióját. Lássuk elôször is, hogy milyen társadalmakból és társadalom-fragmentumokból építkezhetett volna fel ez a nemzeti nagykoalíció. Szocietális bázisának fô elemét elsôsorban a nép-nemzeti paraszttársadalom képezte. Ez a sajátos ontoszociális képzôdmény valójában egy valaha létezett univerzum maradványa: az európai tradicionalitás univerzális szakralitása adja a történelmi elôképét. A XIX. század elejétôl kezdve, ahonnan a modern értelemben vett politizációs szerkezet kialakulása elkezdôdött Magyarországon, a népnemzet paraszttársadalma többször is tett kísérletet önálló politizációs konstrukciójának megformálására. Bár voltak e próbálkozássornak biztató elemei, de összességében kudarcba fulladt. Fontos adalék ehhez a kudarchoz, hogy az elmúlt kb. 170 év során egymással is ádáz csatákat folytató két domináns társadalom, az úri nemzeti társadalom és a polgári államtársadalom mindig kész volt összefogni a népnemzet ellen. Koalíciójuk így sikerrel akadályozta meg mind a nép-nemzet önálló politizációs struktúrájának felépülését, mind pedig azt, hogy e társadalom szocietális törekvései komolyan befolyásolhassák a western modernizáció lezajlását Magyarországon. A nép-nemzet így valójában minden törekvése ellenére csonka társadalom maradt, kétféle értelemben is. Csonka volt, mint szocietális univerzum, mert sem teljes differenciáltságú osztályszerkezete, sem a különbözô osztályainak konfliktusait kezelni képes intézményrendszere, sem értelmezô és azonosságképzô hatalmai nem, vagy csak részben épültek fel. Nem volt képes olyan védelmi rendszerek kiformálására sem, amelyek a nagy – tektonikai mélységû – elosztási konfliktusok esetén megóvhatták volna a csonkoltságot tovább súlyosbító kifosztásoktól. De csonka volt a szûkebb politizációs értelemben is, amennyiben csak igen ritkán volt képes olyan nagyformátumú reprezentánsok felépítésére, akik érvényesíteni tudták volna a népnemzet tradicionális értékeit, de egyben ezt „korszerûen” tenni is alkalmasak lettek volna. És végül, de nem utolsósorban azonosságképzô szocio-kulturális intézményrendszere is mindig fogyatékos maradt. A két világháború közötti periódus során elôször mutattak bizonyos fejlemények abba az irányba, hogy e számos elemet érintô csonkoltság megváltozhat. Valószínûleg szerepe volt ebben annak a


37

megnövekedett manôverezési szabadságnak is, ami abból származott, hogy az úri-nemzeti és a polgári államtársadalom konfliktusai egyre mélyebb szocietális szakadékot hoztak létre. A nép-nemzet paraszttársadalma számára a II. világháború után egy új komplex nemzetépítési stratégia minden eddiginél jobb esélyeket nyújthatott volna a teljes társadalommá váláshoz. Az elsô néhány év során a kommunisták számára szinte létkérdésnek is számított, hogy a nép-nemzetnek kínált szövetség legyen az a diszkrét paraván, amely a háttérben nagy erôvel zajló párttársadalom-építést elfedheti az avatatlanok szeme elôl. 1948 és 1953 között aztán a nép-nemzet történetének egyik legsúlyosabb árát fizette a rosszul megválasztott stratégiáért. Az iszonyú, minden eddiginél pusztítóbb erejû rombolás sokkolta a nép-nemzetet, és 1956-ig csak kevés ideje maradt a felépülésre. Ám ehhez képest hatalmas és megrendítô létformáló erôrôl tett tanúbizonyságot a forradalom rövid idôszaka alatt. Mint azt már az elôzô fejezetekben jeleztük, 1956 törekvéseinek ontoszociális mélyszerkezete nemcsak az eastern és a western modernizációt utasította el, hanem kísérletet tett a létmódválasztás e hamis síkjából való kilépésre is. A forradalom leverése és értelmének meghamisítása ezért volt elemi érdeke mind a western globalitás, mind az eastern globalitás hatalmi struktúráinak. A komprádor elitek uralkodó társadalmi valósága – legyen szó az eastern vagy a western birodalmakat kiszolgáló komplexumról – reflexszerûen úgy közelít a problémához, hogy a célpiramis csúcsán a birodalmi uralkodó valóság hatalomszerkezeti céltételezése áll. Az eastern esetében a „szocializmus építése”, a western esetében pedig a „világgazdasághoz való alkalmazkodás, majd a globális versenyképesség” a legfôbb birodalmi imperatívusz. Ehhez aztán még számos alárendelt cél is kapcsolódik, és a folyamat végén, mintegy ezen célok szerény derivátumaként, legfeljebb közvetett formában, a fenti „követelmények” teljesítésének jótékony és automatikus következményeként jelenik meg (ha megjelenik egyáltalán!) a nemzet hosszú távú komplex értelemben felfogott „egész-sége”. A nép-nemzeti társadalom létszervezési módjának alapjai fordított logikára épülnek. Itt a célpiramis csúcsán áll az, ami az elôbb említett szerkezetben csupán derivátum, tehát a nemzet egészsége. És ezután következik az a nemzetépítési stratégia, amelyben e célhoz képest minden csak eszköz, legyen szó a „szocializmus építésérôl” vagy éppen a „nemzetközi pénzügyi intézetek”, esetleg a „multinacionális befektetôk” globalo-mainstream követelményeirôl. És persze jönnek azok a kikerülhetetlen kompromisszumok is, ahol a külsô hatalmi struktúrákkal való alku során a nemzetépítô célok szerkezetét és idôbeli ütemezését óhatatlanul módosítgatni kell. Ám e folyamat során is mindig egyértelmû az alapvetô cél és az abbéli törekvés, hogy a nagy erejû, külsô követelményekhez való alkalmazkodás kompromisszumain keresztül is ezt az alapvetô célt igyekszünk megvalósítani. És hogy ehhez képest a legmagasztosabb cél is – mint mondjuk az Európai Unióhoz való csatlakozás – csupán eszköz, és felhasználhatósága, „használati értéke” kizárólag attól függ, hogy milyen mértékben képes hozzájárulni az alapvetô cél eléréséhez. Ma már világosan látszik, hogy noha 1982 és 1988 között a kétféle létszervezôdési elv együtt létezett, és az idôszak végén – egy rövid pillanatra – úgy tûnt fel, hogy a nemzeti alternatíva akár meghatározóvá is válhat, de a valóságos rejtett erôviszonyok ezt sem akkor, sem azóta nem tették lehetôvé. Sôt, bár idônként erôteljesebb megnyilvánulásokra is képes, de a nép-nemzet társadalma hosszú idôre minden eddiginél alávetettebb belsô gyarmattá vált az ún. „rendszerváltozás” hatalomszerkezetében. A kritikus 1982 és 1988 közötti idôszakban a kettôs szuverenitás uralkodó valóságának formálódóátalakuló komprádor elitje valójában úgy tudta felépíteni az új berendezkedés leendô hatalomszerkezetének alapstruktúráit, hogy a nép-nemzeti társadalom reprezentánsai nemcsak teljesen kimaradtak ebbôl, hanem hellyel-közzel értelmezni sem tudták, hogy valójában mi történik. Az 1984 és 1987 között zajló formális reformmunkálatok fô célja a leendô western modernizációs hatalomgazdasági intézményrendszer jogi alapjainak és fô szerkezeti elemeinek a megformálása volt. Ezek a folyamatok elôször a különbözô gazdasági intézményi formák piaci irányú kikísérletezését célozták. Ekkor jöttek létre az elsô, most már hivatalosan is deklarálható polgárjogi társaságok és gazdasági társulások, s ez a folyamat vezetett el az alapvetô cél: a társasági és átalakulási törvény felépítéséhez. Mindez valójában már az új hatalmi struktúra alapjainak a kiformálását jelentette, anélkül azonban, hogy az egészet vezénylô piaci szocialista párttársadalom urain és legfôbb szövetségesein kívül bárkinek sejtelme lett volna arról, hogy valójában mi zajlik. Hogy ami történik, az nem mást jelent, mint hogy a még regnáló berendezkedés színfalai között már zajlik az új „kiválasztó hatalom” beüzemelése. Hogy itt végleg el is dôl a leendô hatalmi elitek viszonylag pontos összetétele és a berendezkedés létminôsége. Hogy felépülnek azok a rejtett hatalmi intézmények, eljárások és technikák, amelyek – mai áron számítva – kb. 50 milliárd dollárnyi állami tulajdonban lévô nemzeti vagyon sorsát döntik majd el.

38


Mielôtt azonban az 1989-es végjáték eseményei belsô szerkezetének elemzésébe belekezdenénk, kis kitérôt kell tennünk. Röviden vázolni kell ugyanis azt a teret, amelyben 1987–88 során az „új” politikai pártok létrejöttek. A többpártrendszer kialakulásának mélyszerkezetét máig is teljes homály fedi. A mainstream politológia ugyan könyvtárnyi irodalmat hozott létre ebben a tárgykörben, de ezek a narratívák többnyire vagy egyszerûen leíró jellegûek, vagy a tartalmi elemzések azokra a többnyire hamis, és így tévútra vezetô eredetmítoszokra épülnek, amelyeket éppen azok az uralmi struktúrák konstruáltak, amelyek e pártokat létrehozták. S így elemi érdekük fûzôdik ahhoz, hogy éppen a leíró-politológia legitimáló ereje segítse ôket abban, hogy az új berendezkedés – a „rendszerváltás rendszere” – súlyos és növekvô legitimitás-deficitjét valahogy leküzdjék, vagy legalábbis elfedjék. Miután az „egypártrendszerû” eastern modernizációs szovjet birodalom megbukott, s még teljes bukása elôtt kénytelen volt átengedni nyugati peremtársadalmait a gyôztes western modernizáció globális impériumának, a bukás politizációs szerkezeti értelemben a párttársadalmak bonyolult koalíciójaként mûködô „egypárt” bukását jelentette. Logikus következmény volt az is, hogy az így kialakuló politikai vákuum nyomán a politizációs mezôbe a párttársadalmak hatalomgyakorlásának évtizedei során belsô gyarmati sorban tartott társadalmak hevenyészett politikai konstrukciói tódultak be. Pontosabban, ezen újdonsült politikai konstrukcióknak a különbözô párttársadalmi alakzatok maradványaival kötött rejtett koalíciói. Egy ilyen kijelentés nyomán persze az olvasó holmi összeesküvés-elméletekre asszociál, pedig errôl szó sincs. Ahogyan az „egypárt” nagyon is „többpárti” bonyolult politikai szerkezete valójában azokban az évtizedekben is tükrözte az alávetett társadalmak politikai törekvéseit is, így nincs mit csodálkoznunk azon, hogy amikor az alávetett társadalmak önálló politizációs konstrukciói létrejöttek, azokban – már a képzôdésük során is – jelen voltak az „egypárt” különbözô áramlatai és reprezentánsai. A pártok megszervezôdésének fô eleme értelemszerûen a három történelmi társadalom „repolitizálódása” volt. Az úri-nemzeti társadalom, a polgári államtársadalom és a nép-nemzeti társadalom kezdte meg hihetetlenül bonyolult és konfúz mozgását az önálló politikai megszervezôdés irányába. A formáló erôk és aktorok részben a valamikori elôdalakzatok „nagy öregei” vagy azok környezetének „hûségesei” közül kerültek ki, részben pedig – mint az imént említettük – az „egypárt” politikai terében ezeket az alávetett társadalmakat „szimbolikusan reprezentálók” köreibôl. S noha ezekrôl a „liaison”-okról aligha lesz valaha is használható tudásunk, de talán nem alaptalan feltételezni, hogy az ekkor azért még harcban álló két globális impérium hatalmi struktúrái közvetlenül is megkísérelték befolyásolni e pártképzôdési folyamatokat. Az már az elsô pillanatokban érzékelhetô volt, hogy egyfelôl a három történelmi társadalom mindegyikének újraképzôdô politizációs terét több, egymással vetélkedô csoport próbálta kisajátítani, másrészt egyes csoportok több – akár valamennyi – alakzatban megpróbáltak pozíciót szerezni. Ez utóbbi törekvés különösen a polgári államtársadalom legdinamikusabb liberális értelmiségi elitjének csoportját jellemezte, amely Szabad Kezdeményezések Hálózataként létrehozta saját pártkezdeményét is, de meg-megújuló erôfeszítéseket tett, hogy minden fontosabb politikai képzôdményben jelen legyen, sôt domináns szerepet töltsön be. Bár korántsem ekkora aktivitással, de meglehetôsen expanzívnak mutatkozott az úri-nemzeti társadalom is, amely az induló pártstruktúrán belül legalább négy vagy öt alakzatban próbált meghatározó szerepet játszani. És végül a legkevésbé expanzívnak a nép-nemzeti társadalom bizonyult, amely – noha legalább fél tucat potenciális szövetségesként tételezôdô pártban meghatározó pozíciókkal indult – végül is gyakorlatilag újra kiszorult a magyar politizációs térbôl. Egyes pártokban megjelenik még belsô rejtôzködô alávetett áramlatként, de törekvéseiben kudarcot vallott. Az újabb történelmi kudarc egyik döntô oka, hogy az úri-nemzet és a polgári-államnemzet társadalmai most is félretették konfliktusaikat, s ha a nép-nemzet visszaszorításáról volt szó, habozás nélkül szövetségre léptek. Mindez az egyik fô oka annak, hogy napjainkban a rendszerváltás rendszere fokozatosan legitimációs vákuumba kerül.

III. FEJEZET RENDSZERVÁLTÁS ÉS EURÓPAI INTEGRÁCIÓ 1. A rendszerváltás globális és európai háttere

A helyzet ontoszociális lényegét az a kihívás jelentette, hogy miként lehet az évtizedeken át tartó brutális

RENDSZERVÁLTÁS ÉS EURÓPAI INTEGRÁCIÓ

39

léterôszakkal „politikai magántulajdonra” épülôvé tett eastern modernizációs berendezkedést westernizálni, anélkül, hogy a többség ne lenne hosszú idôre – talán végleg! – kárvallottja az átalakulásnak. Némileg pontatlanul, de találóan tükrözte ezt a dilemmát az az aforizma, miszerint egy akvárium tartalmából minden nehézség nélkül lehet halászlevet csinálni, de hogy a halászlé is visszaalakítható-e vidáman cikázó halaktól gazdag akváriummá…?! Mint minden aforizma, úgy ez az itt idézett is leegyszerûsítô. A probléma lényege ugyanis éppen az volt, hogy az ún. „szocializmusban” a „politikai ipari mûvek” csupán uralta a társadalmi valóságokat, de nem ô volt az egyetlen. Ez a komplexum inkább az alávetett társadalmak és gazdaságok „táplálkozási piramisának” tetején trónoló „csúcsragadozó” volt, és nem az eastern berendezkedés egészét kitöltô entitás. A western globalitás neoliberális narratívája éppen ezt hagyta figyelmen kívül, és a liberalizáció, privatizáció, dereguláció szentháromsága úgy állította be, hogy egyfelôl ezekben a közép- és kelet-európai országokban, western mércével mérve, minden gazdasági objektum tökéletesen értéktelen kacat, tehát lehetôség szerint ingyen kell a privatizátorok kezébe adni, másfelôl teljesen mindegy, hogy ki a tulajdonos, csak az állam ne legyen, mert mint tudjuk, az „állam a lehetô legrosszabb tulajdonos”. Ezt az utóbbi, soha komolyabb érvekkel alá nem támasztott és nyilván alaptalan hipotézist erôsítette a mainstream politológia is, amikor következetesen – és félrevezetô módon – „pártállamról” beszél máig is. A western globalitás hatalmas erejû értelmezô apparátusai magyarázó ideológiái támadásainak fô célpontja – mint késôbb látni fogjuk – nem véletlenül lett az állam. A minél gyengébb és korruptabb állam megkonstruálása – az általuk tételezett „pártállam” helyén – azért volt múlhatatlanul szükséges, mert a kialakuló hatalmi és legitimitási vákuumban a felelôs nemzetállam volt (lehetett volna!) az egyetlen olyan aktor, amely az alávetett társadalmak „megélhetési gyarmatainak” western értelemben véve is nyereséges proto-vállalkozásait megvédhette volna a multinacionális tôkestruktúráktól. Talán az a legbizarrabb az egész folyamatban, hogy a globális birodalom fegyelmezô hatalmainak nagytekintélyû reprezentánsai – legalábbis utólag – maguk is megfogalmazták a Washingtoni Konszenzus veszélyes egyoldalúságát és az erre épülô stratégiák tarthatatlanságát. A következô három idézet a Nemzetközi Valutaalap és a Világbank vezetôitôl való. James D. Wolfenson 1998 októberében, egy washingtoni konferencián az alábbiakat mondta: „Gyakran túlságosan is csak a gazdaságra összpontosítottunk anélkül, hogy a szóban forgó társadalmak szociális, politikai, környezeti és kulturális oldalát elégségesen megértettük volna. Meg kell tehát tanulnunk olyan stratégiát folytatni, ahol az elvont célok nem uralkodhatnak az ember és az emberség felett.” Hasonló gondolatokat fogalmazott meg az IMF volt vezérigazgatója, Michel Camdessus is az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciáján Bangkokban, 2000 tavaszán: „Be kell ismernünk, hogy a piacok nem mûködnek tökéletesen és hogy a gazdasági növekedés egyedül kevés, sôt káros is lehet, mert tönkreteheti a természetet, és emberi kulturális értékeket zúzhat szét. Csak az olyan növekedésnek van értelme, amelynek középpontjában az ember áll, és amely nagyobb egyenlôséget, csökkenô szegénységet hoz magával, miközben megôrzi a természeti, társadalmi, kulturális értékeket is.” A legélesebb egyértelmûséggel Joseph Stiglitz, Nobel-díjas amerikai tudós fogalmaz, aki történetesen 1996 és 2000 között a Világbank vezetô közgazdásza és Wolfenson elnök helyettese volt: „A közép- és kelet-európai térség átalakításában döntô szerepet játszó neoliberális tankönyv-közgazdászok elvont doktrínáikat követve teljesen figyelmen kívül hagyták a térség történelmi hagyományait és az ott élôk valóságos helyzetét. Az általuk követett irány szelleme nem volt más, mint a bolsevizmus piaci reinkarnációja.” Stiglitz egyébként ezeket a gondolatokat egy 2000. április végén lezajló washingtoni konferencián mondta el, ahol a közép- és kelet-európai országok átalakulásának elsô évtizede volt a fô téma. Egyébként mind Stiglitzet, mind a fô riválisát jelentô Camdessust egyszerre váltották le az egyre élesebb vitát már kezelni képtelen globális kiválasztó hatalmak. Ez a diszkrét kis közjáték az „elsô évtized” végén már jelzi, hogy a globális hatalmi struktúra is regisztrálja a „rendszerváltás rendszerének” súlyos diszfunkcióit. De térjünk vissza a világhatalmi alku 1986 és 1990 között lezajló folyamataira, és annak a tisztázására: volt-e bármilyen esély arra, hogy az új rendszer ontoszociális mélyszerkezete másképp formálódjon, mint ahogy az ténylegesen történt. Az ún. rendszerváltozás során csupán egy sokkal „jobban feldolgozható” állapotban visszakerült a Nyugat közvetlenül alávetett „belsô gyarmatainak” terébe az a hatalmas térség, ami néhány évtizeden át az eastern modernizáció zsákutcájában tört elôre, urainak kényszerétôl hajtva. Bármilyen paradox is a feltételezés, miszerint a Nyugat legbelsô hatalmi tereiben az eastern zsákut-

40


ca kialakulása „megtörténni engedett” eseménysor volt, van egy alapvetô ok, amely ezt az érdekeltséget megteremtette. És ez pedig az, hogy – fôként az orosz birodalomban, de a térség többi részében is – a Nyugat már korlátozva volt abban, hogy a tradicionalitás szocietális mezôit olyan brutalitással zúzza szét, mint amilyen természetességgel az eastern modernizáció „szocializmusa” ezt megtette. Ez az önmagát szocializmusként megnevezô rendszer ugyanis, a „mutatványos bódé” közvetítô terének kiiktatásával, legalábbis klasszikus korai szakaszában, minden történelmi ontoszociális korlátozástól megszabadulva, olyan példátlan eréllyel látott hozzá a tradicionalitás szétroncsolásához és a nagyipari makro-felhalmozás oltárán való feláldozásához, ami a Nyugat számára a XX. század folyamán, legalábbis Európában már kivihetetlen lett volna. Gorbacsov és a szovjet birodalmi elit számára tehát a történelmi feladatot az jelentette volna, hogy a „békés visszavonulásért” cserébe, a térség társadalmainak biztosítsák a feltételeket a „szocializmus” szörnyû pusztítása után egyfajta ontoszociális „rekultivációra”. Vagyis arra, hogy a tradicionalitás szocietális tereiben újra képzôdjenek azok a szétroncsolt értékek, amelyekkel a vészjósló módon meggyengült kohézió lassan helyreállítható lett volna. Ami azonban valójában lezajlott, az mindkét fél részérôl éppen ellenkezô irányba mutatott. A szovjet elitcsoportok csupán a saját komprádor-peremtársadalmi pozícióikért alkudoztak. Az a tény, hogy a Nyugat megelégedéssel vette tudomásul mindezt, és Gorbacsovnak soha nem tapasztalt dimenziójú médiatalapzatot teremtettek e szûk látókörû komprádor-stratégia megvalósításához, csak megerôsíti azt az elôbbi feltevésünket, hogy a Nyugat maga is erre készült és számított történelmileg. Amikor tehát e „kialkudott visszavonulás” hollywoodi látványtervezéssel megkonstruált „nagyjelenetében” leomlott a berlini fal, az önfeledt „bennszülöttek” eufórikus mámorban hitték, hogy ezzel a Nyugat legbelsô tereiben tapasztalható jólét és béke köszöntött rájuk. Nyilván ugyanezt élhette át Francis Fukuyama is, aki megírta „A történelem vége” címû opusát, amelyben a liberális világkapitalizmus gyôzelmét ünnepelve jósolja meg e jólétet és békét az alávetett népeknek. Ám a „bennszülöttek” 16 év elteltével még abban a Kelet-Németországban is frusztráltak és elégedetlenek, ahol az egy fôre jutó „rekultivációs” transzferek mennyisége kb. 50-szerese a térség többi része által kapott támogatásoknak. A kelet- és közép-európai térség komplex gazdasági teljesítménye ma is kb. a 16 évvel ezelôtti szinten áll, és bár az átlagos növekedési ütemek némileg magasabbak, mint a Nyugaté, ám a történelmi „gap” evidens módon szélesebb, mint 16 évvel ezelôtt volt, hiszen ez idô alatt a Nyugat kumulált gazdasági növekménye kb. 50%-ot tett ki. Nem is beszélve arról, hogy a Nyugat „bázisadata” kb. négyszerese volt a kelet- és közép-európai térségének, vagyis az arány a 4:1-rôl kb. 6:1-re módosult. Ezt ugyan elfedi a gazdasági teljesítményszámítás körüli számos módszertani „mágia”, és az ünnepi alkalmak idején újra és újra ujjongó gyôzelmi jelentések hirdetik a „rendszerváltozás” történelmi sikerességét, de ez az említett tényeken mit sem változtat. Ráadásul azt is fontos adalékként kell mindehhez hozzátenni, hogy a kelet- és közép-európai térség gazdasági kapacitásának meghatározó része az itt tevékenykedô legnagyobb multinacionális cégek produktuma, amelyek szinte pillanatok alatt elhagyhatják a régiót más térségek vonzerejéért. Az „off-shore paradicsommá” váló országok exportkapacitásainak döntô többsége (és persze importja is!) valójában ezen óriásvállalatok egyes üzemei közötti, pusztán „technikai” cseréket szolgálja, amelyek „elszámoló árai” a profit legolcsóbb (lehetôleg teljesen adómentes) kizsilipeléséhez igazodnak. A térség társadalmainak fajlagos életszínvonal-mutatói még a szûken vett materiális mércével mérve is (fogyasztás, reáljövedelem, reálbér) a 20–25 évvel ezelôtti szinten vannak. És ez csupán az átlag. S mivel a jövedelmi és vagyoni különbségek igen gyorsan nôttek, így könnyû belátni, hogy a vesztes többség (60–80%) életviszonyai nagyjából a 60-as évek színvonalára estek vissza. Még ennél is megrendítôbb képet mutat az itt élôk fizikai, mentális, spirituális, intellektuális egészsége. A mortalitási és morbiditási mutatók, a bûnözés, a drogfogyasztás, a társadalmi kohézió veszedelmes gyengülése történelmének egyik mélypontjához közelíti régiónkat; így aligha érdemel ma már részletes bizonyítást a hétköznapok során az a megdöbbentô tény, hogy a térség lakói úgy érzik: a „rendszerváltozás rendszere” lényegében megbukott. „Bukott” mivoltát és így visszamenôlegesen is illegitim jellegét éppen a rejtett és a vesztes többség érdekeit semmibe vevô gorbacsovi alkuk alapozták meg. Valutaalap-tagságának 1982. évi elnyerése és ezzel párhuzamosan a piaci szocialista párttársadalom újabb fényes gyôzelme, valamint egyre szorosabbá váló rejtett liaisonja a polgári államtársadalom liberokrata elitjével már diszkréten jelezte az új szuverenitásgazda lokális komprádor elitjének létrejöttét,


41

a globális birodalom peremtársadalmának kiépülését. A 80-as évek folyamán azonban, érthetô módon, csak az új berendezkedés rejtett alapstruktúrái épülhettek ki, a „beüzemelés” a következô évtizedre, az ún. „rendszerváltás” idôszakára várt. Metaforaszerûen leegyszerûsítve a lényeget; az új kiválasztó hatalom ugyan eldöntötte, hogy ki lesz a globalitás lokális elitjének a része, és hogy ki fog törmelék-társadalmi „rés-lakóként” kiesni a történelembôl, illetve hogy a kettô közötti maradék térben ki kapja meg a „beszállító-kiszolgáló” státust, de a „beiktatási ceremónia” lebonyolítása a 90-es évekre csúszott át. A feladat viszonylag jól formalizálható volt ugyan, de a biztonság kedvéért a globális világállam fegyelmezô hatalmaként mûködô Valutaalap azért egyértelmû „kottát” is adott a „lejátszáshoz”. Ezt a célt szolgálta a már említett világhatalmi diktátum, ami a kissé eufemisztikus Washingtoni Konszenzus néven 1989-ben jött létre. Az „egyezség” lényege az volt, hogy a globális birodalom új peremtársadalmai milyen viselkedési szabályokat kötelesek követni a globális hatalomgazdaság meghatározó szereplôjét jelentô multinacionális óriásvállalatok terjeszkedésével kapcsolatban, illetve, hogy mi a teendô a nemzetállam és az említett aktorok törekvéseinek konfrontatív interferenciája esetén. A diktátum fô parancsszavai a privatizáció, a liberalizáció és a dereguláció, amelyek az új globális hatalomgazdaságnak a nemzetállami gazdasági terek rovására való kiterjeszkedését hivatottak elôsegíteni. A privatizáció az addig a párttársadalmak politikai magántulajdonaként tételezôdô nemzetivagyon-résznek közvetlenül a multinacionális tôkestruktúrák, vagy közvetett módon helyi komprádor társadalmaik számára való átadását jelentette. A liberalizáció a „nemzeti piaci tér” szabad használatát követeli, függetlenül attól, hogy az adott odatelepülô tevékenység milyen mértékben éli fel és/vagy roncsolja szét e tér értékkészletét. És végül a dereguláció a nemzetállam közvetlen szabályozó funkcióinak a lehetô legteljesebb korlátozását írja elô. Nem nehéz észrevenni, hogy mindhárom törekvés mögött a nemzetállam gazdasági szuverenitása korlátozásának igénye húzódik meg alapvetô célként. A privatizáció ideológiai értelemben vett „tüzérségi elôkészítése” már a 80-as évek végén megkezdôdött, amikor a már megszerzett értelmezô hatalom egy egész generáció számára tette evidenciává, hogy „az állam a legrosszabb tulajdonos”. Miközben multinacionális hatalomgazdaság csúcsain lejátszódó, sok tízmilliárd dolláros dimenziójú csalások azt látszanak bizonyítani, hogy enyhén szólva semmiféle garancia nincs arra, hogy a magántôke ne ugyanolyan korrupt és felelôtlen módon használja a rábízott vagyont, mint bármely olyan aktor, amely fölött senki nem gyakorol ellenôrzést. Bár a Washingtoni Konszenzus igyekezett világos „kottát” adni, ám ez a privatizáció esetén azért nem volt egyszerû, mert a globális gazdasági fôhatalom belsô terei is megosztottak voltak a kérdés kezelését illetôen. Az egyik megközelítési mód az ún. „voucher”-re épülô tömeges privatizációt tartotta az üdvözítô formának, a másik viszont a „készpénzes” megoldást favorizálta. A törekvések fô tartalmait illetôen korántsem volt lényeges különbség a két stratégia között, az eltérés inkább a lejátszás-technikában mutatkozott meg. Az alapvetô cél – értelemszerûen – az értékes vagyontömegeknek minél alacsonyabb ellenértéken a multinacionális tôkestruktúráknak, illetve helyi társadalmi elitjeiknek történô átadása volt. A voucher segítségével lebonyolított tömeges privatizáció azért lehetett vonzó a globális hatalomgazdaság stratégáinak, mert társadalomlélektani szempontból rendkívül „demokratikus” és „radikális” volt. Hiszen lehet-e annál demokratikusabban és gyorsabban privatizálni, mint ha minden állampolgár kap egy „igazolást” arról, hogy ô rendelkezik a nemzeti vagyon egységnyi részével, vagyis íme ô az új magántulajdonos. Ám ez csupán a látszat. Az ilyenformán szélsôségesen és kezelhetetlenül elaprózott és szétforgácsolt vagyon természetesen nem mûködtethetô, az új „tulajdonos” tehát még technikai értelemben sem képes befolyásolni „tulajdonának” sorsát, a tartalmi beleszólásról már nem is beszélve. Hogy ez mennyire így van, az ki is derült mindjárt abból, hogy azonnal megjelentek az ún. „vagyonkezelô” alapok, amelyek nagy tömegû vouchert összegyûjtve „elôzékenyen” átvállalták az eredeti „tulajdonosoktól” a kezeléssel járó veszôdségeket. Túl azon, hogy az „alapok” jelentôs része szimpla csalás volt, még a szó büntetôjogi értelmében is, ezzel az átadási aktussal végképp követhetetlenné is vált a tulajdon útja. Pontosabban nagyon is követhetô, hiszen szociológiai értelemben vagy egyszerûen a nagy multinacionális korporációk „strómanjaiként” üzemeltek a vagyonkezelô alapok, vagy e struktúráktól függô helyzetben lévô lokális komprádor-burzsoázia megszilárdulását segítették. Ez a privatizációs forma tehát „píár” szempontból nagyon hatékonynak látszott a globális hatalomgazdasági aktorok számára, csakhamar kiderült azonban, hogy olyan látványos csalások, bukások és tömeges frusztráció kapcsolódik hozzá, ami már rövid távon is kockázatossá és deficitessé tette alkalmazását. A

42


térség országainak többsége azonban, éppen elitjeinek stupiditása és/vagy mohósága okán, kénytelen volt e nyilvánvaló zsákutcát végigjárva eljutni a „falig”. A magyar elitcsoportok kétségtelenül kivételnek számítottak ezen a téren, és nem ezt a megoldást választották. Ebben döntô szerepet éppen az játszhatott, hogy a rendszerváltozás ontoszociális mélyszerkezete már a 80-as években rögzült. Vagyis, ha úgy tetszik, már elôzetesen döntött a kiválasztó hatalom és helyi rezidentúrája arról, hogy ki és milyen gazdasághatalmi szinten lehet majd részese a tulajdonlásnak. Így aztán értelmetlen és diszfunkcionális lett volna ezt a jól felépített hatalomszerkezetet kockára tenni holmi „píár” szempontok miatt. A létrejött privatizációs stratégia és annak egész intézményrendszere tehát nyíltan piaci adás-vétel tárgyává tette az állami vagyont. Ez azonban természetesen csak látszólag volt piac. A rendszer lényege ugyanis éppen abban állt, hogy a demokratikusan ellenôrzött keretek között zajló, szigorúan piaci kritériumokra épülô tranzakciók minél meggyôzôbb látszatát keltse. Bár formálisan vagyon cserélt gazdát pénzért, de valójában a kapcsolati és információs tôke hatalmi piacának rendkívül bonyolult, többrétegû rendszere jött létre, ahol szigorú szabályok határozták meg a szereplôk „hozzáférését” az egyes piaci szegmensekhez, akárcsak a pénzbeli ellenérték hatalmi minôségét is. A rendkívül sokféle, komplikált belsô szerkezetû privatizációs konstrukció azt célozta, hogy a diszkréten elôre kijelölt tulajdonos „testre szabott” feltételek között zavartalanul jusson hozzá tulajdonához, a „piackonformitás” minden látszatát pedánsan betartó rendszer segítségével. A legkülönbözôbb „meghívásos” pályázatok sokrétûen korlátozták a belépésre jogosultak körét, az igénybe vehetô pénzeszközök – pl. felhasználható hitelek – struktúrájának rögzítése pedig az ellenérték „pénzformájának” hatalomszerkezetét szabták meg nagy körültekintéssel. A globális birodalom hatalomgazdaságának urai a legértékesebb tulajdonrészeket természetesen igyekeztek közvetlen ellenôrzésük alá vonni. Némi mozgásszabadságot legfeljebb az jelenthetett, hogy részben az Amerika és Európa között zajló globális rivalizálás, részben pedig az Európa nemzetállamai közötti versengés logikailag kizárta valamennyi igény egyidejû kielégítését. A legsúlyosabb kihívást az jelentette, hogy a multinacionális tôkestruktúrák privatizációs törekvéseinek fô célja sok esetben bizonyíthatóan piacrombolás volt, vagyis csupán a magyar konkurens kikapcsolása motiválta tranzakciójukat. Az ilyen esetek jelzik a legbrutálisabban, hogy a „nemzeti piaci tér” „szabadsága” valójában a nemzeti társadalom értékkészleteinek felelôtlen kiszolgáltatását jelentette volna. A kiszolgáltatottságot jelentôs mértékben fokozta, sôt lényegében meghatározta, hogy a magyar társadalom adósságcsapdában vergôdött. Az új szuverenitásgazda szigorúan megtorolt minden olyan kísérletet, amely arra irányult volna, hogy a hivatalos tematizációs szerkezetbe bekerülhessen az adósságok egészének vagy legalább egy részének eltörlésérôl szóló diskurzus. A térségben egyedül Lengyelország esetében került sor részleges adósságkönnyítésre, ami egyfajta hatalmi ellenszolgáltatás akart lenni Amerika részérôl, amiért a versengés során a lengyel elitek egyértelmûen Amerikát választották követendô modellként. Rövid idôn belül kiderült azonban, hogy a globális birodalom világállamának fegyelmezô hatalmai különbözô rejtett technikákkal végül is közömbösítették az adósságkönnyítés hatásait, így a lengyel társadalomra nehezedô súly mit sem változott. Többé-kevésbé nyíltan felvetôdött annak lehetôsége is, hogy az adósság fejében az állami vagyont közvetlenül a multinacionális tôkestruktúrák tulajdonába adnák át, és ezzel egyszerre „megoldódna” az adósságprobléma és a privatizáció kérdése is. Az akcióra feltehetôleg a tematizációs és értelmezô hatalmi térben, ennek nyomán elôálló interferenciák miatt nem került sor. Bármilyen meggyôzô magyarázó ideológiába csomagolták volna is tudniillik a folyamatot, túlságosan brutális nyíltsággal derült volna ki, hogy a „szabadság” visszanyerésének egyik következménye nemzeti vagyonunk meghatározó többségének idegen hatalomgazdasági struktúrák tulajdonába kerülése. Ezt az éppen berendezkedô új szuverenitásgazda még akkor sem engedhette meg magának, ha persze nyilvánvaló volt, hogy a „látványtervezett” lejátszástechnika ellenére valójában errôl van szó. Egy ilyen nyílt játszma során ráadásul az is kiderült volna, hogy nemzeti vagyonunk „vételi árfolyama” milyen katasztrofálisan alacsony. Bár máig sem készült még hozzávetôleges becslés sem a vagyonvesztés mértékérôl, de nagyjából az alábbiakból indulhatunk ki. Az 1990. évi GDP mai áron számítva kb. 60 milliárd dollár lehetett. A termelési rendszerek vagyonának állománya egy közepesen fejlett ország (mint amilyen Magyarország is) esetében nagyjából kétévi GDP-nek felel meg. Nagyon tág becslési határok között mozogva, az elvileg privatizálható állami termelési vagyon értéke 100 és 150 milliárd dollár között lehetett, és a legóvatosabb becslések szerint is gyakorlatilag a felét elvesztettük a „rendszerváltozás” nagy „zsilipelése” során. A valószínûsíthetô veszteség tehát 50 és


43

70 milliárd dollár között lehet, és ennek mai áron számított egy fôre jutó értéke 1,2 és 1,8 millió forint. Egy átlagos magyar család esetében ez 5–7 millió forintot tesz ki, ami gyakorlatilag teljes vagyonvesztést jelentene, ha a család saját eszközeit érintené. E pontosan soha nem elemzett veszteség, mint az „átalakulás” szocietális negatív lenyomata, valószínûleg igen hosszú ideig meghatározza majd a magyar társadalom többségének humánreprodukciós folyamatait. Fontos hozzátenni mindehhez, hogy a „nemzeti vagyon” címszó utoljára 1989-ben szerepelt a statisztikai évkönyvekben, azóta nyomtalanul eltûnt. Némileg elgondolkodtató, hogy miközben a magyar társadalom immár 16 éve úgy éli át legújabb kori történetének legbrutálisabb „újraelosztási” folyamatát, hogy nemcsak fogalma sincs arról, hogy mi történt (mi történik!) vagyonának egészével, hanem rövidlátó és felelôtlen elitjei nyomására tudomásul is veszi ezt a nem mindennapi „tudáshiányt”. A gigantikus méretû tulajdonváltási veszteségek java része az adósságcsapda szorításának és az ahhoz is kapcsolódó „idô-nyomásnak” volt köszönhetô. Sikeresen kialakult ugyanis egy olyan már-már patologikus lélektani nyomás, ami azt sugallta, hogy ha nem most zajlik le a nemzeti vagyon egy adott darabjának az eladása, akkor késôbb bizonyosan csak még olcsóbban lehet majd eladni, sôt a látványos tartós veszteségek akár „negatív” vételárat is elôidézhetnek. Ma már szinte lehetetlen pontosan rekonstruálni, hogy ezek a hisztériák mennyire voltak spontán folyamatok eredményei, vagy mennyiben tulajdoníthatók akaratlagos tényezôknek. Egy ilyen gyanút nem kell feltétlenül az összeesküvés-elmélet kategóriájába utalni, mert a korszak érdek-, erô- és hatalmi viszonyai igenis lehetôvé tették, hogy a társadalmi, gazdasági, politikai és kulturális elitcsoportok tagjai ezt az eszközt is igénybe vegyék saját törekvéseik érvényre juttatására A sokkterápiás stratégia egyik fô eleme, a már-már provokatív reálbércsökkenés volt. Miközben Magyarországon a reálbérek már 1978-ban csökkenni kezdtek, és 1978 és 1990 között mindössze három olyan év volt (1981 és 1985–86, mint „választási évek”), amikor volt némi szerény növekedés, az új rendszer „entré”-ja nem volt túlságosan biztató, hisz az elsô három év során újabb 15%-os csökkenés ment végbe. (Különösen az 1991-es 8%-os visszaesés volt eléggé „sokkszerû”.) Így aztán 1993-ban már a 24 évvel azt megelôzô 1969. évi szintre esett a reálbér, és ezt csak szerény mértékben ellensúlyozta, hogy 1994-ben a történelmi elmaradás már „csak” 22 év (vagyis az 1972. évi szinttel azonos). Az új kormány két egymást követô évben (1995–96) összesen több mint 16%-kal csökkenti a reálbéreket. Ezzel azok történelmi mélypontra süllyednek, hisz az 1996-os reálbér az 1966-os, 30 évvel azelôtti szinttel lett egyenlô. Fokozta a reálbérek csökkenésének brutalitását, hogy az állam költségvetési mozgásterének szûkülése reálértékben gyorsan csökkenô egészségügyi-szociális, illetve oktatási-kulturális kiadásokat jelentett, tovább rontva a vesztes többség alkalmazkodási esélyeit. Ma már világosan látszik, hogy a csôdtörvény következményeinek kezelése sokkal nagyobb társadalmi szintû ráfordításokkal járt, mint amennyi megtakarítása a veszteségek megszüntetésébôl keletkezett. Az egyik veszélyes közvetlen következmény az volt, hogy a brutális hirtelenséggel szétszaggatott kooperációs szálak miatt a folyamat öngerjesztôvé vált, tehát egy idô után a láncreakciószerû eszkalálódás olyan vállalkozások tömegeit is csôdbe vitte, amelyek pedig egészségesek és alkalmazkodni képesek voltak. A következmények nemcsak egyszerûen ugrásszerûen növekvô munkanélküliségben jelentkeztek, hanem egy olyan több évtizedes ívû veszélyes folyamatban, hogy körülbelül másfél-két millió ember kivonult a munka világának „látható struktúráiból”. Máig is csak bizonytalan becslések vannak arról, hogy a család, a tradicionális üzemformák, illetve a feketegazdaság vagy egyszerûen a kriminalitás és a nyomor dehumanizált létszférái milyen arányban „osztoztak” meg ezen a hatalmas embertömegen. Hasonlóan doktriner érzéketlenséggel ment végbe a sokkterápia import-liberalizációs „hadmûvelete”. Sem a külsô kényszerek, sem a belsô gazdasági folyamatok nem indokolták volna az import felszabadításának azt az ütemét, ami végül is megvalósult. A sokkterápia hatásainak kumulálódását jelentette, hogy a csökkenô reálbérek miatt egyébként is szûkülô belsô keresletet a gazdaságpolitikai stratégia még egy teljes körû importliberalizációval is tovább deformálta. Ráadásul a rohamosan növekvô munkanélküliség még tovább csökkentette a belsô keresletet. A negatív hatások egymást erôsítve örvényszerûen kapcsolódtak össze egy olyan lefelé tartó spirálmozgássá, amelynek nyomán valószínûleg sokkal súlyosabb társadalmi következményekkel járt már az ún. „rendszerváltozás” elsô négyéves ciklusa is, mint amit a hivatalos statisztikai adatok mutattak. 2. A rendszerváltás társadalomszerkezete és az európai társadalomfejlôdés trendjei

44


Miután a 80-as évek során egyre világosabbá vált, hogy az eastern modernizációra épülô szovjet birodalmi globalizációs kísérlet összeomlóban van, az elkezdôdô rejtett alkudozási folyamat tétje lett a világ sorsát eldöntô legfontosabb kérdés. Az elemi érdek nyilvánvalóan az volt, hogy a várható összeomlás lehetôleg minél békésebben menjen végbe, s mindenekelôtt elkerülhetô legyen egy esetleges termonukleáris katasztrófa. Kétségtelenül jelentôs teljesítmény, hogy ezeket az elemi célokat valóban sikerült elérni. Ezen túlmenôen azonban mind az eastern globalizáció szétesô birodalmának menekülô elitcsoportjai, mind a gyôztes western globalizáció urai a rövidlátás, felelôtlenség és cinizmus megrendítô jeleit adták az alku során. Hasonló attitûd vált uralkodóvá a szovjet birodalomról leváló nyugati peremtársadalmak, így Magyarország „rendszerváltó” elitjei körében is. Mind a globális hatalmi térben, mind az érintett nemzeti társadalmi terekben elmaradt annak a döntô kérdésnek a tisztázása, hogy ki és milyen forrásból kezeli majd azokat az iszonyú erejû öko-szocio-kulturális kihívásokat, amelyek a birodalom összeomlása nyomán keletkeznek. Az alapkérdések cinikus-felelôtlen megfogalmazatlanul hagyása persze érthetô (bár ettôl még nem menthetô). Egy ilyen tisztázó folyamat ugyanis elkerülhetetlenül magával hozta volna annak a ténynek a felszínre kerülését, hogy a western modernizáció és az erre épülô globalizáció csupán egy grandiózus újabb zsákutca az emberiség és benne Közép- és Kelet-Európa népei számára. És persze az is kiderült volna, hogy az eastern modernizáció és globalizáció bukásának fô oka nem az, hogy eltért a western „fôáramlattól”, hanem éppen ellenkezôleg: az, hogy annak lényegi ellentmondásait tovább hurcolva még fel is erôsítette azokat. Vagyis, nemhogy mérsékelte, hanem minden határon túlterjesztette a „kapitalizmust”, noha annak egy nyers átpolitizált változatát. Az adott világhatalmi szituációban tehát kétségtelenül illuzórikus várakozás lett volna e kérdések felszínre kerülésében reménykedni. Az azonban nem feltétlenül lett volna lehetetlen, hogy a hamis tematizáció zárva maradó ketrece ellenére a térség népei számára némileg kedvezôbb feltételeket biztosítsanak a „dokkolás” költségeinek elviseléséhez. Vagyis, hogy azokra a kelet- és közép-európai társadalmakra, amelyekre egyébként is óriási terhet rótt az eastern globalizációs kísérlet hatalmi talapzatának kiépítése és üzemeltetése, most lehetôleg csak részben hárítsák át a western globalitás lokális hatalmi struktúrája kiépítésének és üzemeltetésének költségeit. Egy ilyen „könnyítés” financiális feltételei adva voltak, mint ahogy, ha kezdetleges formában is, de léteztek olyan alternatív narratívák is a térség nemzeti társadalmaiban, amelyek spirituális-intellektuális „fogadófelületet” jelenthettek volna egy hasonló irányba mutató globális hatalmi szándék helyi adaptálása esetén. Nehéz ma már pontosan beazonosítani, hogy végül is egy egészen rövid, erre némileg nyitott idôszakot leszámítva, miért hiúsultak meg ezek a várakozások. Ami a konkrét magyar viszonyokat illeti, az elôzô fejezetben igyekeztünk részletesen nyomon követni azt a folyamatot, amelynek során a polgári államtársadalom liberokrata elitcsoportjai szinte azonnal megkonstruálták azt a peremtársadalmi komprádor struktúrát, amely ettôl kezdve egyre inkább lehetetlenné tette bármilyen alternatíva megfogalmazását és képviseletét. Ennek aztán Magyarországon is az lett a kikerülhetetlen következménye, hogy a nemzeti társadalom fokozatosan létminôségében eltérô „társadalmakra” hasadt szét, és az új hatalmi berendezkedés költségeinek viselése terén egészen szélsôséges különbségek alakultak ki. A szocietális tér patologikus meghasítása három különbözô „társadalomra” vágta szét a magyar társadalmat. A hierarchikusan szervezôdô létezésmód uralkodó társadalmi valóságának csúcsán a globalitás lokális peremtársadalmi komprádor elitje áll. Ez a „társadalom” összlétszámát tekintve kb. a magyar társadalom 6%-át teszi ki, ám részesedése az anyagi és szimbolikus „flow és stock” terén (vagyis a folyó erôforrásáramokból és a már felhalmozott vagyonból) sokkal nagyobb. A folyó jövedelmekbôl kb. 20%os, ám a materiális vagyonokból már kb. 50%-os, a szimbolikus készletekbôl (kulturális, spirituális, intellektuális javak, érvényesülés, befolyás, kapcsolati és információs tôkék stb.) pedig 70–80% körül lehet. (Az itt ismertetett, részben statisztikai adatokra, részben számításokra és becslésekre épülô mutatószámok nagyjából az 1998–2000 közötti idôszakot tükrözik.) Ha a folyó jövedelmekbôl és a vagyonokból kombinált mutatót képzünk, akkor nagyjából azt mondhatjuk, hogy a globalitás lokális társadalmát alkotó 6% birtokolja az anyagi erôforrások kb. 33%-át. Ennek az összefüggésnek szinte a matematikai inverze a szocietális tér diametrálisan ellentétes entitása, a hierarchia legalsó szintje, ahol viszont a társadalom alsó 33%-a birtokolja az erôforrások 6%-át. Ez a komplexum a „történelembôl kiesettek” roncs- vagy törmeléktársadalma. És végül a kettô között helyezkedik el a „nemzeti közép” társadalma. Ez a szocietális tér látszólag


45

egyensúlyban van, hiszen a magyar szocietális univerzum 63%-a rendelkezik benne az erôforrásoknak is a 63%-ával. Ez azonban csupán a nagy makro-aggregátumok szintjén megvalósuló egyensúly, mert a leggyorsabb polarizálódás éppen ebben a társadalmi szegmensben megy végbe. A középtársadalom felsô egyharmada óriási önkizsákmányoló erôfeszítések közepette kísérli meg a globalitás lokális elitjének szintjére való „feltörést”. Ebbéli igyekezete azonban illuzórikusnak tekinthetô, mert a globális kiválasztó hatalom már a 80-as évek során kialakította azt az „asszimilációs” rátát, amely a „vertikális mobilitás” efféle masinériáit mûködésképtelenné teszi. Amiben „hasonulni” tud, az legfeljebb a különbözô fogyasztási minták mechanikus követése, amivel csupán konzumerista kifosztottságát növeli meg. Tényleges pozíciója tartalmilag egyfajta „beszállító-kiszolgáló” létre korlátozódik. A középtársadalom alsó egyharmada számára nem a felemelkedési hajsza, hanem a roncstársadalomba történô lesüllyedéstôl való permanens félelem a fô neurotizáló tényezô. Számos jel utal arra, hogy az általános mentális és fizikai egészség ebben a szegmensben még magánál a roncstársadaloménál is rosszabb. A roncs- vagy törmeléktársadalom ma már fôként egyfajta gyûjtômedencéje az „aláhullóknak”, vagyis mindazoknak, akik a globális piaci erôknek a magyar szocietális univerzumra való rászabadulása nyomán adaptációképtelennek bizonyultak. Az eredeti „stock”-ja e társadalmi térnek azokból áll, akik eleve nem is rendelkeztek mással, mint a tradicionalitás „tevékenységcserékre” épülô világában való jártassággal. Tekintettel azonban arra, hogy a globalitás egyetlen évtized alatt brutális gyorsasággal befejezte és lezárta a „szocialista” modernitás évtizedei által már elkezdett „tradicionalitás-likvidáló” stratégiát, az eleve ideszorultak és az aláhullók most mint egymással is versengô ontoszociális „réslakók” várják passzív nyomorba süllyedve vagy a kriminalitás felé tájékozódva sorsuk jobbra fordulását. A középtársadalom már említett felsô rétegeinek lakói piaci teljesítményeiket tekintve viszonylag jól elsajátították a modernitás évtizedei alatt megtanulható kalkulatív stratégiákat. Így valójában, ha az átmenet kellô teret, idôt és némi megelôlegezett erôforrást biztosított volna számunkra, a legnagyobb részük alkalmas lenne a nemzeti piaci színtereken megvalósítható felhalmozási stratégiák sikeres kiépítésére. Ráadásul a globalitás hatalomgazdaságának „munkaerô-beszállító” kisvállalkozói döntôen szintén a középtársadalomból termelôdnek ki. Nem véletlen, hogy az 1998 óta regnáló kormányok ontoszociális kísérletei kikerülhetetlenül a középtársadalom szocio-kulturális szövedékének megerôsítésében látják a „rendszerváltozás” zsákutcás rendszerébôl való kilépés lehetôségét, csak éppen nagyon különbözô módon és eszközökkel vélik azt elérhetônek. És végül a globalitás lokális elitjének társadalma… Nos, e szegmens számára a legnagyobb kihívást az jelenti, hogy képes lesz-e önszántából tudatosítani azt a tényt, hogy az elsô évtized folyamán veszélyesen „túlnyerte” magát. Hogy részesedése a magyar szocietális univerzum anyagi és szimbolikus javaiból ma már veszedelmesen megközelítette azt a mértéket, ami inkább hasonítja létszervezôdési modellünket a latin-amerikaihoz, semmint a megcélzott nyugat-európaihoz. A második évtized során követett stratégia többé-kevésbé el is dönti, hogy tartósan melyik úton jár majd Magyarország. És erre a dilemmára csak felületes válasz az az automatikus reakció, hogy hiszen az Európai Unióhoz való csatlakozás már el is döntötte a kérdést. Felületes, mert önmagában a csatlakozás nem képes megállítani azt az elmúlt évtized során egyre erôsödô inkongruenciát, ami a között a két folyamat között feszül, hogy miközben a magyar elitek egyetlen közös, konszenzuális célja az uniós integráció, Magyarország mégis markánsan „amerikaiutas” globalo-modernizációs stratégiát követett 1988 óta folyamatosan. De felületes azért is, mert egyelôre maga az Európai Unió is óriási külsô és belsô hatalmi nyomásnak van kitéve, hogy ô maga is az amerikai típusú „reformok” irányába mozdítsa saját létszervezôdési módját. Nagy tehát a kísértés mind az Unió, mind Magyarország lokális elitjei számára, hogy a csatlakozást az elitek már többé-kevésbé egyébként is létezô „euro-network”-jének a megerôsítésére használják fel. Ha azonban ez bekövetkezik, az uniós tagság nem csökkenti, hanem inkább ellenôrizhetetlen módon megnöveli a vesztes többség egyébként is magas frusztrációs szintjét. De mindezekrôl a zárófejezetben szólunk majd részletesen. A globalitás lokális elitjének – egy optimista forgatókönyv szerint – meg kell tanulnia: az a tény, hogy sikeresen kisajátította a „national market space” par excellence nemzeti tulajdonban levô ontoszociális mezôit, mérhetetlen felelôsséget ró rá. Egy már idézett metaforát továbbgondolva: ha már a lokális elit közvetítésével a multinacionális tôkestruktúrák „külszíni fejtéssel” kitermelhetô, gazdag „munkaerôlelôhelyet” találtak a magyar öko-szociokulturális térben, akkor tekintsék természetesnek a következôket. Ez a gazdag „erôforrásmezô” sok nemzedék által felhalmozott nemzeti kincs, amely folyamatos elmélyült gondozást igényel. A gondozás azonban csak akkor lehetséges, ha a termelés nyomán mindig marad vissza

46


annyi erôforrás, amelynek segítségével ez véghezvihetô. És természetesen esélyt kell adni a nemzetállam kormányzati rendszerének arra, hogy ezt a „rekultivációs” folyamatot képes legyen folyamatosan irányítani. Mindez a Washingtoni Konszenzusban megfogalmazodó privatizáció, liberalizáció, dereguláció ideológiai szentháromságának alapos újragondolását igényli. Különös ellentmondása az 1998–2002-es idôszaknak, hogy a legkülönbözôbb „országjelentések”, amelyeket hazánkról az Európai Unió, az OECD, a Nemzetközi Valutaalap vagy éppen az Economist Intelligence Unit-ja készített, sajátos kettôsséget hordoztak. Bár mindig kiemelve a kitûnô makrogazdasági örökség meghatározó szerepét, de általában elégedetten nyugtázták a magyar gazdaság helyzetének alakulását. Kifogásaik és idônként kemény kritikáik tárgya szinte kizárólag a „nem-gazdasági” szférában volt megtalálható. Ami mégis „gazdasági” volt, az a hatósági árakon keresztül történô „kárhozatos” intervenció az energiaáraknál (gáz és villamos energia) és a gyógyszeráraknál, valamint a nagyarányú minimálbér-növeléssel való munkaerô-piaci „deformációk” kiprovokálása. Ami „határeset” a gazdasági és a „szociális” között, az a jelentôs családi adókedvezmények „diszkriminatív” volta, az egészségügyi „reform” megakasztása (ami magyarul a biztosítórendszer privatizálásának blokkolását jelenti) és – a legsúlyosabb kihívás – a nyugdíjrendszer 1997-es privatizációs modelljének megbontására és felszámolására tett kísérlet. 3. A rendszerváltás szociális modelljének dilemmái európai háttérrel

A társadalom már említett patologikus hármas meghasítottsága egyre világosabbá tette az elmúlt évek során, hogy elkerülhetetlenül új alkurendszerre van szükség. A globalitás lokális elitjével el kellett fogadtatni, hogy éppen annak érdekében, hogy a „stratégiai partnerség” fennmaradjon, esélyt kell adniuk arra, hogy a nemzetállam kormánya valóban képes legyen a „national market space” gondozására. A „gazdasági patriotizmus” csupán annyit jelentett, hogy ennek nevében jelezze e struktúráknak: feltétlenül szükség van annyi erôforrás „visszahagyására”, amelynek segítségével zavartalanul „rekultiválható” az a hátország, amely nélkül az itt tevékenykedô multinacionális struktúrák sem tudnának üzemelni. A transznacionális tôke két esetben hagyja el tömegesen az országot (vagy eleve ide se jön!): ha az adott ország „túl drága”, vagy ha „túl olcsó”. Az elsô esetben a nemzetállam aránytalanul magasan állapítja meg a „national market space” használatáért igényelt „díjat” és ezzel kényszeríti távozásra az így veszteségessé váló tôkét. A másik eset viszont, amikor „túl olcsó”, és annyi ellenérték visszahagyását sem tudja vagy akarja elérni, amennyivel a minimális „rekultivációs” igények fedezhetôk volnának. Ebben az esetben ugyanis az adott nemzeti társadalom öko-szocio-kulturális tere úgy lepusztul, hogy a „külszíni fejtéssel letermelhetô munkaerôlelôhely” meddôhányóvá válik. A kormány csupán pontosan akarta „bekalibrálni” ezt a visszamaradó értékhányadot, s a dolog természeténél fogva ez csak bizonyos „súrlódási együttható” mellett lehetséges. Azzal is tisztában volt, hogy a visszamaradó erôforrástömeget optimális arányban kell felosztani a nemzeti középtársadalom és a roncstársadalom „rekultiválási” feladatainak ellátása között. Nem csekély konfliktusokat vállalva döntött úgy, hogy a roncstársadalom esetében rövid távon csak a helyzet romlásának megakadályozása lehet a cél. Társadalom-stratégiájának fô „célcsoportja” így a nemzeti középtársadalom lett. A kormány által követett társadalomfilozófia alapkérdése az volt, hogy miként lehet a gazdasági szuverenitás részleges visszaszerzésével az elsô évtized „normál állapotához” képest módosítani a „status quót”. Vagyis hogyan lehet a „nemzeti piaci tér” feletti ellenôrzés és rendelkezés jogát és lehetôségét a nemzeti társadalom képviseletében fellépô kormány számára fokozottabb mértékben biztosítani. Nem alakult ki azonban egységes értelmezési keret és fogalomkészlet az állam szerepének (át)értelmezéséhez. Az adekvát narratíva hiányában a viták meddônek bizonyultak. Ennek egyik klasszikus megnyilvánulása volt az adókról és különösen a béreket „sújtó” adókról és járulékokról szóló megmegújuló vita. A mainstream gazdaságideológia egyik alaptétele ugyanis az, hogy a foglalkoztatás „terheit” csökkenteni kell, vagyis az állam egyre kevesebb személyi jövedelemadót és tb-járulékot akkumuláljon. Ebben a narratívában ugyanis teljesen evidens, hogy a „kint hagyott” pénz „élénkíti” a gazdaságot, míg az állam úgyis csak „elpocsékolná” azt. Elmaradt azonban annak a bemutatása, hogy ez csupán üres fikció. Az alapvetô kérdés ugyanis az, hogy ki és milyen forrásból látja el a munkaerô újratermelésének intézményes feladatait. Ha az állam a gazdaság szereplôi javára (munkaadó, munkavállaló) lemond ezekrôl az erôforrásokról, akkor ez csupán abban az esetben adekvát döntés, ha bizonyítható, hogy a szereplôknél „kint maradt” pénzbôl az adott humán-reprodukciós funkció hatékonyabban oldható meg, mint ahogy ezt az állam tette addig. Amennyiben azonban ez nem bizonyos, akkor a helyzet az


47

adó- és járulékcsökkentés nyomán még rosszabb is lehet. Például abban az esetben, ha a vállalkozó tbjárulékának csökkentése következtében megmaradó profitját (lévén szó esetleg multinacionális vállalatról) kiviszi az országból, csak annyi történt, hogy a nemzetgazdaság teljesen abszurd módon és feleslegesen lemondott humán-reprodukciós erôforrásainak egy részérôl. A „rendszerváltozás” elsô évtizedének kormányai magukévá tették ezt a mainstream mítoszt, és ennek nyomán – mai értékben számítva – kb. 5–6 ezer milliárd forintot „hagytak kint” a gazdasági szereplôknél, döntôen a munkaadóknál. Ma már teljesen nyilvánvaló, hogy egyáltalán nem mûködnek azok a mechanizmusok, amelyek ezt a pénzt eredeti funkciója szerint, a munkaerô társadalmi újratermelésére fordítanák, így ennek az óriási értéktömegnek a nagy része nettó veszteség volt a magyar szocietális tér számára, hiszen a foglalkoztatottak száma közben több százezerrel csökkent. Sajnos, az elmúlt évtized átalakulásai során az egymással rivalizáló létszervezôdési modellek és az ezeket megjelenítô elitcsoportok között nem alakult ki az együttmûködési potenciál minimuma sem a magyar társadalmat sújtó több évtizedes ívû demográfiai válság kezelését illetôen sem. Mi több, még abban sem sikerült megegyezni, hogy értelmezhetô-e egyáltalán az a fogalom, hogy „nemzeti népesedési politika”. A liberokrata elitek ugyanis úgy vélik, hogy a „szabad individuumok” demográfiai következményekkel járó döntéseinek tudatos állami befolyásolása az emberi jogokba való súlyos és megengedhetetlen beavatkozás. Ám, ha ebben a mindennek az alapját jelentô kérdésben sikerülne is egyetértésre jutni, azonnal beleütközünk a legkényesebb problémába. Nevezetesen, hogy van-e a demográfiai reprodukciónak „minôsége”. Vagyis, hogy morálisan megengedhetô-e a kérdést úgy feltenni, hogy elsôsorban azokat a társadalmi csoportokat kell ösztönözni a fokozott gyermekvállalásra, ahol a gyermek felnevelésének anyagi, morális, mentális feltételei elérnek egy bizonyos szintet. A kérdés történelmileg a legkényesebb problémák közé tartozik, és hasonló konfliktus kísérte azokat a lépéseket is, amelyek viszont éppen a roncstársadalom helyzetének javítását próbálták elérni a minimálbér igen jelentôs emelésével. Általános riadalomkeltô kampány indult a liberokrata elit és az ôt támogató média részérôl, hogy bebizonyítsák: a minimálbér emelése súlyos csapást fog mérni a legszegényebb rétegek által betöltött, alacsony képzettséget igénylô munkahelyekre. A következmények azonban semmit sem igazoltak ezekbôl a feltételezésekbôl, ékes bizonyítékaként annak, hogy a munkaadók számára nem jelent tûrhetetlen többletterheket az emberhez méltó életkörülményeket lehetôvé tevô bér megfizetése. Ráadásul az is nyilvánvalóvá vált, hogy a magyar bérszínvonal általános jelentôs emelésének egyik eszköze az „alulról jövô” bérnyomás fokozása, ugyanis, az EU átlagbéreinek szintje 3–4-szerese a magyarénak. Hatalmas feszültségeket váltottak ki azok a beavatkozások is, ahol a kormány csupán rutinszerûen élni kívánt azzal a jogával, hogy szabályozza az energia (gáz, villany) vagy a gyógyszerek árát. Az energiaárak kérdése különösen élesen vetôdött fel, mert ez az a sajátos „frontál-zóna”, ahol a legnagyobb globális hatalomgazdasági érdekek közvetlenül kerültek összeütközésbe a nemzeti középtársadalom és a roncstársadalom elemi életfeltételeivel. A konfliktus lényege abból ered, hogy az energia globálpiaci ára egyre inkább a globalitás lokális elitjeinek piaci teljesítményeihez igazodik. Csakhogy minél alávetettebb státusban van az adott nemzeti társadalom, annál valószínûbb, hogy a közép társadalma és az „underclass” (vagyis a roncs- vagy törmeléktársadalom) piaci teljesítményeit illetôen igen jelentôsen elmarad a lokális elittôl. Számukra tehát a „globalo-standizált” „világpiaci” árak megfizetése vagy lehetetlen, vagy csak öncsonkító manôverekkel lehetséges. Az energiaár – ezen belül is a gázár – problémája mögött tehát valójában a lokális peremtársadalmi komprádor elitnek a magyar szocietális univerzum többi részével való konfliktusa húzódik meg. Az elitnek az a törekvése, hogy minden nagy erejû társadalom-újratermelési komplexum esetében végleg eloldja azokat az elemi szolidaritási kötelékeket, amelyek még a többi társadalomhoz fûzik, a média értelmezô hatalma által a kormányzati intervencionalizmus újabb megnyilvánulásaként tételezôdött. Ez az ontoszociális alapkonfliktus a legélesebben és a legkomplexebb módon az egészségügyi rendszer és a nyugdíjrendszer kérdéskörnél jelent meg. Az egészségügy az elmúlt évtizedek magyar társadalmának egyik legneuralgikusabb problémája. A 60-as évek közepe óta a magyar mortalitási és morbiditási viszonyok lassú, de folyamatos romlása zajlott majdnem harminc éven át. Ez a példátlan tendencia Európában szinte csak Magyarországra, illetve néhány más kelet- és közép-európai országra volt jellemzô. Noha a különbözô komplex elemzések azt látszanak bizonyítani, hogy egy társadalom egészségi állapotának meghatározásában maga a szûkebb értelemben vett egészségügyi rendszer csak kb. 10%-os szerepet játszik, ám a magyar társadalom döntô többsége

48


mégis úgy véli, hogy elsôsorban az egészségügyi rendszer javulásától várható a népegészség romló tendenciájának visszafordítása. A magyar egészségügy mély, átfogó és régóta húzódó válságos helyzete sokféle okra vezethetô vissza. Az egyik alapkérdés az, amivel a világ minden hasonló rendszere küzd. Ennek lényege, hogy a gyógyítási technológiák és persze költségeik szintje exponenciálisan emelkedik, és ezzel az egészségügyi rendszerek finanszírozása sehol nem képes lépést tartani. Így aztán kimondva, kimondatlanul egyre nagyobb feszültséget jelent az a kérdés, hogy igazán magas színvonalú ellátáshoz csak azok juthatnak, akik ezt pénz vagy befolyás segítségével képesek megszerezni. A fô probléma viszont az – és ez már a magyar rendszer destruktív sajátossága –, hogy az extra ellátásért fizetett extra pénz vagy extra hatalmi kegy egy rejtett kvázi „privatizáltság” nyomán az orvos-oligarchia uralmi elitjének magánvagyonát gyarapítja, miközben a felhasznált extra szolgáltatások fedezetét az állami rendszer készletei és kapacitásai adják. A helyzet súlyosan patologikus jellegével évtizedek óta mindenki tisztában van, és az orvos-oligarchák törpe kisebbségét leszámítva, mindenki veszít, ám eddig minden átfogó változtatási kísérlet kudarcba fulladt. A válság fenyegetô mélysége és a gazdaság világának kvázi-teljes privatizáltsága nyomán az oligarchia, a globális „egészségbiznisz” és ennek lokális rezidentúrája a 90-es évek végén elérkezettnek látta az idôt arra, hogy több évtizednyi „rejtôzködô” privatizáltság után valóságosan is privatizálja a magyar egészségvagyon reprodukciós mechanizmusait. Törekvésük fô célpontjává azonban maga a rendszer alapja, az egészségbiztosítási struktúra vált. Ennek logikáját az adta, hogy ha ezt a konstrukciót sikeresen „magánosítják”, akkor az erre épülô többi rendszert már az itt kialakuló logika és modell szerint lehet átformálni – „saját képükre és hasonlatosságukra”. Egy ilyen privatizációs folyamat nyílt felmondása lenne annak a nemzeti méretû „kockázatközösségnek”, ami – legalábbis formálisan és intézményesen – az utolsó garancia arra, hogy a nemzeti középtársadalom leszakadói és a roncstársadalom nem hullik a semmibe a fiziológiai és mentális reprodukció elemi szocietális rendszereibôl. Nevezetesen, hogy a humán-reprodukciós rendszerek privatizációjának kísérlete valójában sokkal nagyobb horderejû kérdéskör, mint amilyen a 90-es évek elsô felében az anyagi javakat termelô rendszereké volt. Az egész átmenet egyik legsúlyosabb kísérôjelensége, hogy az értelmezô és tematizációs hatalmak sikeresen akadályozták meg annak a diskurzusmezônek a kialakulását, amelyben a magyar társadalom képes lett volna felmérni, hogy mi is a valóságos tétje ezeknek a szocietális értelemben tektonikus mélységû folyamatoknak. Az egészségügyi kérdéskomplexum jelentôségéhez hasonló dimenziójú probléma a nyugdíjrendszer ügye is. Részben már az egészségügyi rendszernél is, de itt a nyugdíjrendszer esetében feltétlenül említést érdemel, hogy a globális fegyelmezô hatalmak, fôként a Világbank, rendkívül aktív szerepet vállaltak a tematizációs rendszerek megkonstruálásában. Az elmúlt évtized során ugyanis az ún. „strukturális reformok”, amelyek a Világbank részletesen kidolgozott programcsomagjai voltak az oktatás, az egészségügy és a nyugdíjrendszer átalakítására, óriási erejû ideológiai-„véleményhatalmi” nyomás alá helyezték Keletés Közép-Európa országait. Ezek a „javaslatok” ugyanis nemcsak vonzó hitelfeltételekkel nyújtott, hosszú távú kölcsönöket helyeztek kilátásba arra az esetre, ha az adott ország a Világbank által javasolt modellt választja, hanem közvetett módon a más erôforrásokhoz, sôt külföldi tôkebefektetésekhez való hozzájárulást is e választástól tették függôvé. Vagyis alig leplezett módon, az erôforrások orientálásának hatalmi stratégiáját egyértelmûen ezek a döntések alapozták meg. Ez a stratégia valójában egy rafinált csapdába zárta az átalakuló országok öko-szocio-kulturális reprodukciós mechanizmusait. A csapda egyik ágán ugyanis az adott országban „állomásozó” multinacionális vállalatok rögzítették a munkaerô árának árcentrumát. A másik ágon viszont a Világbank humán-reprodukciós projektjei, éppen a rendszerek „privatizálása” nyomán lényegesen magasabb szinten rögzítették a munkaerô újratermelésének költségeit. Ez a konstrukció így egyszerre mindkét ágon kíméletlen értékleszívást jelent, másrészt hosszú távra meghatározza és a globális fegyelmezô hatalmak által kontrollálhatóvá teszi a munkaerô-újratermelési folyamatok ár- és költségviszonyait. E jól maszkírozott és csak igen nehezen átlátható értékszivattyúk feltehetôleg óriási, hosszú távon ható szocietális károkat okoznak ezeknek az országoknak. A nyugdíjrendszer ügye tektonikus erejû rezgéshullámokat keltett az elmúlt évtized során, de a tematizációs és értelmezési mezôk kognitív tereit már olyan mértékben torzította el a globális véleményhatalom, hogy a társadalom többsége számára hozzáférhetetlenek a folyamat valóságos tartalmai. A kérdés mélyszerkezetének megértéséhez elôször azt szükséges rögzíteni, hogy a nyugdíj ontoszociális értelemben jellegzetesen a modernitás konstrukciója. A tradicionalitás szocietális szerkezetében ugyanis maga


49

a történelmi családi mélyüzem volt az az intézmény, amely az intergenerációs szolidaritás reproduktív funkciójaként értelmezte és kezelte az idôskorúakról való gondoskodást. A modernitás, amely radikálisan felszakította a családüzem beágyazottságának történelmi védôburkát, mûködésképtelenné tette ezeket a mechanizmusokat, és így szükség volt valami olyan konstrukcióra, amely a tôkeviszony feltételei között képes biztosítani ennek az intergenerációs átcsoportosításnak a mûködôképességét. A mechanizmus lényege az, hogy az aktív generációk az általuk létrehozott jószágtömeg egy részérôl lemondanak az idôskorú inaktívak javára, amelynek fedezetét az a járadéktömeg jelenti, amit az idôskorúak aktív korszakukban befizettek (vagyis e befizetés mértékével akkor ôk „tartóztatták meg” magukat egy bizonyos jószágtömeg elfogyasztásától). A világ nyugdíjrendszereinek java része tehát úgy mûködik, hogy mindig vannak aktívak, akik lemondanak a fogyasztható javak egy részérôl, és vannak nyugdíjasok, akik így most hozzájutnak ahhoz a jószágtömeghez, amelynek fogyasztását ôk „halasztották el” annak idején. Ha a demográfiai folyamatok normális szocietális reprodukciót követnek, akkor a rendszer az idôk végezetéig jól mûködik. A problémák akkor kezdôdnek, ha e mûködésben zavarok keletkeznek. Ha ugyanis egyre kevesebb gyerek születik, akkor az egyre kisebb létszámú aktívaknak relatíve egyre több nyugdíjas fogyasztását lehetôvé tevô jószágtömegrôl kell lemondaniuk. A klasszikus nyugdíjrendszerben ilyenkor három dolog történhet: 1. csökken a nyugdíj reálértéke, tehát a nyugdíjasok által elfogyasztható jószágtömeg; 2. növekszik az aktívak által befizetett járulék, vagyis nagyobb jószágtömeg elfogyasztásától kell tartózkodniuk; 3. tovább kell dolgozniuk, ami a 2. változat „térbeli” kiterjesztését „idôbelivé” teszi. Mivel a Nyugat létszervezôdési modelljének általános válsága ma már egyre nyilvánvalóbb demográfiai krízisként is megjelenik, a klasszikus nyugdíjrendszerek mindenütt súlyos helyzetbe kerültek. Magyarország demográfiai helyzete még inkább ebbe az irányba halad, így a kihívás valóban roppant méretû. Elôször is látnunk kell, hogy a tartósan hanyatló demográfiai potenciál következtében nemcsak a klasszikus nyugdíjrendszerek válnak fenntarthatatlanná, hanem a magánpénztárakra alapozott „tôkefedezeti” rendszer is. Mégpedig azon egyszerû oknál fogva, mert a „piacon” egyre több idôskorú nyugdíjas jelenik meg a nyugdíj-követelési „kínálatával”, fogyasztási javak iránt támasztott kereslettel, és egyre kevesebb lesz ehhez képest a fiatal aktív keresô, aki fogyasztási javakat „kínálna”. Ennek következtében a keresleti-kínálati mechanizmusok leértékelik az egységnyi nyugdíjkövetelést és felhajtják az egységnyi fogyasztási jószágtömeg árát, vagyis a „trade-off” a nyugdíjasok számára kikerülhetetlenül romlik, és a „tôkefedezeti” rendszer ugyanúgy csôdbe jut. Ami miatt a „magánnyugdíjrendszer” ma mégis életképesebbnek látszik, az egy sajátos „pénzhatalmi” illúzió. Ennek az a lényege, hogy a gigantikus nyugdíjalapok a világtôzsdék „értékszivattyúinak” közbeiktatásával képesek a hanyatló demográfiai potenciállal bíró Nyugat szocietális szöveteibe értéktömegeket átpumpálni a dinamikus és demográfiailag felívelô terekbôl. Jelenleg a magánnyugdíjpénztárakban felhalmozódott, körülbelül tízezer milliárd dollár értékû nyugdíjkövetelést „menedzselô” multinacionális óriásbiztosítók erre az átszivattyúzásra építik tevékenységüket. Az így kialakuló hatalmas pénzügyi piramisok azonban veszélyesen ingatagok. Az „információtechnológiai” szupertôzsdék 2001-ben lezajlott összeomlása során nyolcezer milliárd dollár „tûnt el” néhány hónap alatt, aminek legalább egynegyede nyugdíjfelhalmozás volt. Az amerikai energetikai óriás, az Enron kb. ötmilliárd dollár értékû részvénye vált fél év alatt semmivé, úgy, hogy ennek jelentôs hányada kötelezôen a cég dolgozóinak nyugdíjalapjába helyezve olvadt nullára. A kockáztató hajlamú nyugdíjasok persze építhetnek ezekre a globális értékszivattyúkra, de az említett példák arra utalnak, hogy ebben a planetáris dimenziójú pilótajátékban veszíteni is lehet. Ha viszont a biztonságra játszó magánnyugdíjpénztárak kizárólag állampapírokat halmoznak fel fedezetként, akkor megdôl az ún. „nyugdíjreform” második mítosza is, nevezetesen, hogy csak a tôkefedezeti rendszer képes „tiszta, átlátható” viszonyokat teremteni. Hiszen miért nem képzelhetô el egy olyan rendszer, ahol a nyilvántartott megtakarításokat eleve „állampapírként” (államadósságként) kezelve, minden évben az államkötvényekért fizetett kamattal növelik meg automatikusan? És ha ez elképzelhetô, akkor miért nem lehet az eddigi klasszikus rendszerbôl – az egyéni számlák kialakításával – létrehozni ezt a rendszert? Amibôl persze az is kiderül, hogy az „állami rendszerbe” évtizedek óta szorgalmasan befizetôk ugyanúgy „öngondoskodó” állampolgárok, mint a rafinált diszkriminációval tôlük ideológiailag elválasztott és morális piedesztálra emelt magánnyugdíjpénztár-tagok. A rendszerváltás rendszere, és az azt menedzselô elitcsoportok tehát az alapvetô humán-reprodukciós rendszerek jövôjét illetôen nemcsak hogy egyezségre nem jutottak, hanem még az egyezség létrehozásához nélkülözhetetlen közös „nyelvet” sem tudták létrehozni. Ez pedig, a most következô zárófejezet-

50


ben elemzett, e téren jelentkezô európai uniós válsággal összekapcsolódva igen súlyos további szocietális erózióhoz, végsô soron a rendszerváltás látványos kudarcához vezethetnek. Ennek szemléltetésére végül, befejezésül és bizonyos értelemben okulásul, álljon itt egy kissé talán hosszúra nyúlt, de módfelett tanulságos idézet: „A politikai és társadalmi zsákutcáknak ezen a sorozatán bukdácsolt végig a magyar nemzet, amíg végül a maga fikciókból, feltevésekbôl, követelésekbôl és vágyképekbôl álló államépítményének a romjai között újra szembekerült a valósággal. Ez alatt az idôszak alatt a magyar nemzet olyan politikai és társadalmi konstrukciókban élt, amelyekben a dolgokat a maguk nevén nevezni nemcsak hogy nem lehetett, de nem is volt szabad. Ahol a tényeket nem az okok és okozatok egyszerû láncolatában, hanem azon kívül álló feltevések és várakozások jegyében kellett értelmezni és magyarázni, ahol álbajokra kellett pazarolni jó erôket, s ráolvasással gyógyítani valóságos bajokat. Ahol a valóságos tennivalók körén kívül s azokra való tekintet nélkül lehetett és kellett cselekedni, s ahol hiányzott a cselekedetek helyességének az objektív mértéke, s helyette a félelmek és sérelmek egy bizonyos rendszere szerepelt erkölcsi értékmérôként. Minden eltorzulás, ami ez alatt az idô alatt a magyar közösségi élet különbözô területein megmutatkozott, valamilyen módon visszavezethetô az alapvetô politikai és társadalmi konstrukció hamisságára. Egy hamis konstrukció, akármilyen területen, közjogi, politikai, ideológiai, társadalmi vagy gazdasági területen épül is ki, ha egyszer valamilyen szerencsétlen okból beépül az illetô közösség szerkezetébe, akkor abban megindít egy fordított kiválasztást. Hosszú lejáratra pedig ez a fordított kiválasztás az egész közösség vezetô rétegét kicseréli és logikusan vezet az egész uralmi szféra erkölcsi és értelmi lezülléséhez. Közösségi vezetéshez és irányításhoz, mint általában minden alkotáshoz, két dolog szükséges: a ténylegesen keresztülvihetô dolgokat szem elôtt tartó gyakorlati realizmus, és a feladatok belsô törvényeit jól felismerô lényeglátás. Ha egy közösség a hazugságoknak valamiféle zsákutcájába beleszorul, annak elsô következménye az, hogy nem talál egyszerre realista és lényeglátó embereket, akikre a maga vezetését rábízhassa. Talál bôségben gyakorlatias embereket, akik számára a gyakorlati munka vagy érvényesülés lehetôsége áll mindenek felett, és ennek érdekében hajlandók abban az értelemben „realisták” lenni, hogy a hazugság fennálló és érvényesülô konstrukcióját elfogadják valóságnak. Realizmusuk ilyen módon egy alapvetôen hazug építmény megtámasztásában, erôsítésében és a tényleges lehetôségek hamis feltételei között való ide-oda tologatásában merül ki. A másik oldalon a lényeglátás adományával megáldott emberek vagy más kifejezési formát keresnek, vagy szûkebb, kisebb közösségekbe vonulnak vissza, majd mind nagyobb mértékben izolálódnak, duzzogásba, sértôdöttségbe, különcségbe vagy ádáz prófétaságba szorulnak; egyidejûleg a különcök és ádáz próféták válnak arra alkalmassá, hogy a lényeg megmondását magukra vállalják.” Ezeket a sorokat Bibó István 1948-ban fogalmazta meg, és elemzésének „célpontja” az 1867-es kiegyezés hamis rendszere. Gondolatainak megrendítô „lényeglátása” azonban minden bizonnyal hasonlókat mondhatott volna ki az ún. „szocializmus”, de az ún. „rendszerváltozás” rendszerének hamis konstrukciójáról is.

IV. FEJEZET A RENDSZERVÁLTÁS ÉS AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ ÖSSZEKAPCSOLÓDÁSÁNAK ELLENTMONDÁSAI 1. Egy befejezetlen történet, avagy Európa újraegyesítése

Az elsô fejezet történeti áttekintését az 1988–89-es évekkel fejeztük be. Ebben a zárófejezetben arra teszünk kísérletet, hogy a harmadik fejezetben elemzett rendszerváltási folyamatokat most az integráció szemszögébôl próbáljuk újra összefoglalni. Mint azt már jeleztük, a nyugat-európai eliteket valójában felkészületlenül érte a kelet-európai átalakulási folyamat. A felkészületlenség általában is igaz, de még inkább az abban az értelemben, hogy az eredeti elképzelések forgatókönyveinek „felgyorsulása” végképp tanácstalanná tette a nyugat-európai „írástudókat”. Mindezzel nem azt akarjuk mondani, hogy az egész változássorozat elôzetes forgatókönyvekre épült, csupán azt feltételezzük, hogy az évtizedeken át jelentôs anyagi és intellektuális ráfordítással zajló, Kelet-Európára vonatkozó elemzések képessé kellett volna, hogy tegyék a nyugati eliteket egy, akár

A RENDSZERVÁLTÁS ÉS AZ EURÓPAI INTEGRÁCIÓ ÖSSZEKAPCSOLÓDÁSÁNAK ELLENTMONDÁSAI

51

több változatban elkészülô forgatókönyvvázlat elkészítésére is, de nem így történt. A Nyugat felkészületlensége valójában az egész XX. századot végigkísérte, sôt bizonyos értelemben azt is feltételezhetjük, hogy a század folyamán akkumulálódó téves helyzetértékelések és/vagy téves stratégiák eleve helytelen irányba determinálták a nyugati elemzôket és döntéshozókat. 1956, 1968 és 1980 összehasonlító elemzésénél már jeleztük, hogy bár a nyugat-európai intellektuális elitek igen jelentôs spirituális támogatást és inspirációt meríthettek volna ezekbôl a „léttörténésekbôl”, erre nem került sor. Sôt azt sem észlelték igazán – és amikor egy évtizeddel késôbb észlelték, sok szempontból már késô volt –, hogy western riválisuk, az amerikai birodalom, lépésrôl lépésre rovásukra nyer teret Kelet-Európában, és teszi ezzel nyilvánvalóvá, hogy Nyugat-Európa csak Amerika közvetlen ellenôrzésével és irányítása mellett is legfeljebb „kontinens-gondnoki” feladatokat láthat el, de nem alkalmas arra, hogy saját otthonaként rendezze be most már újraegyesített földrészünket. Az elôzô fejezetben felvázolt, 1982 és 1988 között végbement, rejtett rendszerváltási folyamatok szinte teljesen amerikai irányítással zajlottak. A „reformországokra”, fôként Lengyelországra és Magyarországra rázáruló adósságcsapda vagy közvetlenül az angolszász globális birodalom pénzhatalmi rendszerének, vagy a speciális planetáris dimenziójú, fegyelmezô hatalomként üzemeltetett Nemzetközi Valutaalapnak való kiszolgáltatottságot jelentette, és csak néhány nagyobb méretû technológiai projekt esetében volt szó német, illetve francia állami hitelekrôl. A függôség nyomán elkezdôdô „kettôs hatalmi” korszak, vagyis a „szuverenitásgazda” megkettôzôdése szinte kizárólag az amerikai befolyás terjedelmét növelte. Volt azonban Európának egy kétségtelenül ígéretesnek látszó kezdeményezése is. Errôl a következôkben azért emlékezünk meg kissé részletesebben, mert nekilendülése, majd szemérmesen elhallgatott kudarca szimptomatikusan jelzi Európa ontoszociális korlátait a kelet-európai rendszerváltozással kapcsolatban Erre az elsô, és többé-kevésbé egyetlen biztató mozzanatra, kb. másfél éves elôkészítés után, 1989ben került sor, méghozzá egy igen jeles évfordulóhoz kötôdve. Történt ugyanis, hogy a francia forradalom kétszázadik évfordulójára idôzítve az európai integráció csúcstalálkozóján egy eddig ismeretlen, sôt értelmezhetetlen intézményi konstrukció kezdte el pályafutását. Ez volt az a program, amely máig is a PHARE nevet viseli. Ez azért mulatságos kissé, mert az a két ország, amely nevének kezdôbetûit máig is ôrzi ez az önállóan is értelmes betûszó – „P”, vagyis Pologne, és „H”, vagyis Hongrie –, már régóta nem részese ennek a programnak, tavaly óta pedig nem is lehet, hiszen közben az Európai Unió tagjaivá váltak. (Az európai integráció szervezeti-intézményi rendszerének konstruktôrei egyébként kezdettôl fogva elôszeretettel használtak olyan rövidítéseket, amelynek önálló betûszóként is van értelme, esetünkben a phare a költôi világítótorony, esetleg „modernre átvitt” értelmében a gépkocsi fényszórójának jelölésére használatos kifejezés a franciában. Mert hogy a francia forradalom tiszteletére, az egyébként már akkor is viharos tempóban elangolosodó integráció a francia elnevezés szerinti betûszót alkotott: PologneHongrie Assistance pour la Reconstruction Économique, vagyis segítségnyújtás Lengyelország és Magyarország gazdasági újjáépítésére.) A kezdeményezés arra az egyetlen igazán biztatónak mondható felismerésre épült, hogy abban a két országban, amelyek a kezelhetetlen szintû eladósodottságuk következtében lényegében már a „Nyugat” szuverenitásgazda ellenôrzése alatt állottak, ám ez a Nyugat szinte kizárólag az amerikai birodalmat jelentette, hogyan lehetne valami eredeti intézményi konstrukció segítségével mégiscsak erôsíteni az amerikai riválissal szembeni saját jelenlétet. A kezdeményezés mögött személy szerint Mitterand és Kohl törekvése állt, és hasonló cél vezette ôket nem sokkal késôbb abban, hogy az International Bank of Reconstruction and Development (Világbank) mintájára létrehozzák az European Bank of Reconstruction and Development nevû bankot. Bár, lévén szó itt már eminensen a globális pénzhatalmi szféráról, nem volt elkerülhetô sem az, hogy a „fô részvényes” Amerika legyen, sem az, hogy ô adja a meghatározó alelnöki pozíciót, sem az, hogy a bank székhelye az amerikai hadihajóként Európa partjainál lehorgonyzott Egyesült Királyság hagyományos globális pénzhatalmi központjában, Londonban legyen. A PHARE-program tehát egy kifejezetten eredeti és stratégiai szinten jól átgondolt konstrukció volt. A segítségnyújtás pénzbeli értéke legfeljebb jelképesnek mondható, ezért azt komolyan persze nem lehetett feltételezni, hogy a két célország számára ez valóban addicionális forrásként lett volna értelmezhetô. Ennek esélyét eleve kizárta az a tény, hogy például Magyarország esetében az akkori GDP 2–3 ezrelékét tette ki csupán, és alig volt kedvezôbb Lengyelország pozíciója is. De ráadásul még ez a formálisan évente százmillió eurós nagyságrendû összeg sem konkrét magyar fejlesztésekre irányult, hanem egy

52


olyan intézményi infrastruktúrát finanszíroztak belôle, amely azt szolgálta, hogy a piacgazdasági átmenet hiányzó institucionális szerkezeti alapjainak megteremtéséhez nyújtson szakértôi segítséget. És végül ebben az infrastrukturális rendszerben a szakértôk értelemszerûen kivétel nélkül az európai integráció tagországainak állami bürokráciájából, a brüsszeli adminisztrációból, illetve e kettôs struktúrához közelálló, félig magán, félig állami konstrukcióban mûködô tanácsadó cégek alkalmazottaiból kerültek ki. Mindezek elôrebocsátása után viszont joggal merül fel a kérdés: ha a magyar társadalmi-gazdasági átalakuláshoz konkrét anyagi forrásokkal nem járult hozzá, és a nekünk nyújtott összegek inkább természetbeni juttatásnak voltak értelmezhetôk, hiszen brüsszeli pénzbôl, brüsszeli döntések alapján, brüsszeli (vagy közelálló) aktorok kapták azért, hogy a Magyarország nevû célországban „szakértsenek”, akkor minek alapján állítjuk mégis, hogy egy biztató konstrukcióról volt szó? Nos, azért, mert ezzel legalább létrejött az a szervezeti-intézményi infrastruktúra, amely Európa szervezethatalmi jelenlétével legalább szimbolikusan ellensúlyozhatta amerikai riválisa akkor már nyomasztó fölényét. Hogy ez a lehetôség sem a PHARE, sem más egyéb késôbbi konstrukciók esetében sem nagyon váltotta be az ilyen típusú szervezôdésekhez fûzhetô reményeket, az más okoknak tulajdonítható, ám ezek az okok csak nehezen és bizonytalanul foglalhatók össze. Az alábbiakban e bizonytalan, de létezô tapasztalatokra épülô következtetéseket próbáljuk meg összefoglalni. Az összességében végül is „inkább kudarc, mint siker” emblémával felcímkézhetô PHARE-program ezt a státusát ugyanannak az alapproblémának köszönheti. Nevezetesen annak, hogy Európának nem volt koherens társadalmi-gazdasági, politikai, kulturális (ami itt inkább „civilizatórikus” értelmében használandó) képe és különösen jövôstratégiája a rövidesen újra a Nyugat fennhatóságába kerülô térségre vonatkozóan. Ez lehetett a fô oka annak, hogy az „ideiglenesen hazánk területén állomásozó” PHARE-szakértôk, mint az rövid idôn belül kiderült, nem rendelkeztek egységes, világos, áttekinthetô stratégiai vázlattal teendôiket illetôen. Pontosabban a helyzet ennél is rosszabb volt, mert formálisan szinte nevetségesen túlszabályozott volt minden, de e sokszor stupiditásig menô „over-regulation” mögött (alatt, felett stb.) gyakorlatilag korlátlan szabadság nyílt az informális háttéregyezségek ellenôrizetlen kavargásának. Ha kicsit érdesebben a konstrukció empirikusan valóban lejátszódó lényegét szeretnénk összefoglalni, ezt nagyjából az alábbiak szerint tehetnénk. Az akkori magyar átlagfizetések kb. 30-szorosáért itt dolgozó szakértôk többnyire a Nyugat steril tudását, vagyis az elvont piacgazdaság „szoftverjét” próbálták meghonosítani az átalakulóban lévô magyar társadalomban, gazdaságban. Mindez általában nem azért volt haszontalan, mert nem valóságos tudásokat jelentett, hanem azért, mert egy ilyen fajta átalakulás ontoszociális lényege pontosan az, hogy nincs egységes „globális kotta”, illetve van, csak nincs sok relevanciája. A kérdés lényege éppen az (lett volna!), hogy az elvont nyugati tudást, hogyan kell(ene) alkalmazni arra a konkrét szocietális univerzumra, amelyet az akkori magyar társadalom és gazdaság jelentett. A külföldi szakértô azonban többnyire hamar rájött, hogy, ha itt valaki tanulhat, akkor, a helyzet logikájából adódóan az nem, vagy nem elsôsorban a magyar fél, hanem ô maga (mármint a külföldi szakértô). A legtöbbjük aztán valóban tanult is, megtanulta a „tranzitológia” elvont fikcióinak konkrét „non-fiction” valóságát. Majd néhány év itteni tanulás után, hazatérvén, saját tanácsadó céget alapítva igen jövedelmezôen értékesítette a Kelet-Európába tartó vállalkozások számára az itt így felhalmozott tudását és kapcsolati tôkéjét. Ha e kissé bonyolultnak tetszô történéssor egészét egységes ívbe rendezzük, akkor egyértelmûen kitûnik belôle, hogy a magyar társadalom számára mindez inkább enyhén deficites volt, semmint, hogy valamilyen eredményt hozott volna. Összességében végül is hálával kellett adóznunk azért, mert a Nyugat, igaz, legalább a saját pénzén (persze úgy, hogy ezt a pénzt, mint nekünk nyújtott generózus segélyt tartotta nyilván a „tranzitológiai” statisztikákban), állami pénzen jól fizetett felderítô elôôrsöket küldött ide annak érdekében, hogy kiderüljön az üzleti körök számára, mit és hogyan lehet a térség kinyíló piacaiból a nyilvánvaló erôfölény segítségével „hasznosítani”. Mindez azért sajnálatos, mert kiderül belôle, hogy Nyugat-Európa, vagyis lényegében az európai integráció nem nagyon tudta másként, csak mint zsákmányt tételezni térségünket. Ez a szemlélet valójában ugyanazt a cinikus rövidlátást reprodukálta tehát, amely a XX. század folyamán már számos történelmi tragédia közvetlen kiváltó okává vált. Különösen kiemeli e sajátos attitûd pszicho-patológiáját, hogy még a saját western terébôl kiszakított Kelet-Németország re-integrálása során sem volt képes kilépni ebbôl a romboló történelmi sztereotípiából, annak destruktív örvényeibôl. A globális hatalmi egyezség a német újraegyesítéssel kapcsolatos fejezetének számos részletét mindmáig homály fedi, és talán soha nem is ismerhetjük meg a folyamat minden elemét. Valószínûnek látszik,


53

hogy az újraegyesítés elkerülhetetlensége nagyjából 1986 tájékán már egyértelmû volt az éppen összeomlóban lévô szovjet globális birodalomépítési kísérlet fô aktorai számára. Ezt követôen inkább már csak az „átadás-átvétel” konkrét technikai részleteinek tisztázása zajlott. Ám e kulcsfontosságú mozzanat esetében érzôdik a lehetô legnyilvánvalóbban az a már többször regisztrált tény, miszerint Nyugat-Európa, sôt maga az enyhén szólva is érintett Németország is csupán statiszta szerepet kapott saját történelmi drámájának e fontos felvonásában. Az amerikai birodalom olyan természetes arroganciával vette semmibe európai szövetségeseinek szinte a létét is, hogy a késôbbi fejlemények már nem is nagyon okoztak meglepetést. A berlini fal „spontán népmozgalom” általi lerombolása olyan bántóan hollywoodias, a mesterkélt pszeudo-pátosz annyira falvédôszövegre emlékeztetôen dagályos, üresen teátrális, hogy ez a lehetô legrosszabb „entrée” Kelet-Európa „felszabadulásához”. A díszletek mögötti komor valóság elôször akkor sejlik föl, amikor az amerikai birodalom európai integráción belüli „fô-rezidense”, illetve a képviseletében fellépô Margaret Thatcher, brit miniszterelnök asszony a berlini események után azonnali csúcstalálkozót sürget, amelyre Strasbourgban kerül sor. A Vaslady kemény és fenyegetô tónusban teszi világossá, hogy a kontinentális hatalmi viszonyok jaltai szabályozásának megbontása élesen ütközik az angolszász globális birodalom érdekeivel, ezért valójában nyíltan ellenzi az újraegyesítést. Pontosabban – hiszen szereplése részben színjáték –, éppen a Németország által az egyesítésért fizetendô minél nagyobb ár elérése érdekében, megfelelô garanciákhoz kívánja kötni. Ahogyan az az elmúlt másfél évtized történetébôl kiderülni látszik, ilyen garanciákra valójában intézményesen már nem volt szükség. Az 1989 nyarán megfogalmazódó globális hatalmi diktátum, a Washingtoni Konszenzusnak a liberalizáció, a privatizáció és a dereguláció fegyelmezô-hatalmi parancsainak ereje sokkal meghatározóbbnak bizonyult minden olyan intézményes garanciánál, amire Thatcher asszony egyáltalán gondolhatott. És bár Mitterand és a francia elitek túlnyomó része mutat hajlandóságot és képességet a helyzet megértésére, a német újraegyesítést vezérlô ontoszociális alapelvek mégis részben egy végzetesen inkoherens európai stratégiára épülnek. Visszatekintve tehát azt kell mondanunk, hogy a nyugati elit elmulasztotta annak lehetôségét, hogy Kelet-Németország példáján végre elôször értse meg azt a lassan kétezer éve létezô tényt, hogy Európa valójában három, szocio-kulturálisan ugyan egymáshoz kapcsolódó, de mégiscsak elkülönülô történelmi régióra, bizonyos értelemben három, rokonságban lévô, de eltérô civilizációra épül. Ezek: a keresztény Occidens, az ortodox Orient és a kettô közötti térben, részben önálló civilizációs jegyekkel is rendelkezô „köztes Európa”. Mind az elsô egyházszakadás 1000 körül, mind a második egyházszakadás öt-hatszáz évvel késôbb, máig is feldolgozatlan szocietál-tektonikai törésvonalakat hozott létre, és mindezek feldolgozása, adekvát kezelése, és különösen az adekvát kezeléshez szükséges egységes értelmezési keret és fogalomkészlet felépítése elmaradt a modernizáció elmúlt három-négy évszázada során. Erôsen valószínû, hogy Európa hanyatlása, és azok a kataklizmatikus történések, amelyek e hanyatlást kísérték és kísérik például a huszadik és most már a huszonegyedik század során, alapvetôen erre a mulasztásra vezethetôk vissza. A modernizáció, majd ennek planetárissá táguló hatalomszerkezete, a globalizáció, egyre inkább távolítja is a Nyugatot attól, hogy megértse önmaga és az ôt itt, Európában körülvevô másik két „rokon-civilizációjának” és különösen az amerikai kontinensen felépült „szertelen utódának” a belsô lényegét. Így aztán, kissé nyersen leegyszerûsítve, mint egyfajta ontoszociális „csúcs-ragadozó” csak „zsákmányként” képes érzékelni azokat az élô szocietális „objektumokat”, amelyekkel sokkal differenciáltabb és gazdagabb (horribile dictu, ôt magát is gazdagító!) viszonyt is kiépíthetne az egyszerû „elfogyasztáson” kívül. Hogy egy egészen banális konkrét példát is említsünk, gyakran hallhattuk idézgetni a huszadik század második felében, hogy a magyarok az egy fôre jutó Nobel-díjasok számarányát tekintve világelsôknek tekinthetôk. (Néha még arra a kissé misztikus tényre is felhívták a figyelmet, hogy a Nobeldíjasaink közel fele ugyanabba a budapesti középiskolába járt). Aztán emellett, de meglehetôsen szervetlenül, az is elhangzott általában, hogy minden díjazott valójában már nem Magyarországon tartózkodva kapta meg a magas szintû tudományos elismerést. Vagyis van egy módfelett figyelemre méltó tény, amely arról mesél, hogy a jelek szerint egy, a huszadik század folyamán jelentéktelenné zsugorodott, elszegényedô és lemaradó, teret vesztô ország még ebben az állapotában is képes rendkívüli, látványos spirituális és intellektuális teljesítményekre, de ez a képessége csak akkor válik érzékelhetôvé, ha az ilyen teljesítményekre fogékonyabb és gazdagabb világterekben kap lehetôséget. Ez a példa talán rávilágít arra, hogy a western modernizáció az elmúlt évszázadok során sikeresen tette zsákmányává az egész világot, de mind a mai napig valójában nem „gazdálkodik” a világ öko-szociális értékmezôivel, pontosabban, ami ennél is rosszabb, csak „rablógazdálkodik”. Nem nagyon képes megtanulni, hogy ha megértené az egyes lokalitások öko-szociális terének belsô univerzumait, és a szó szak-

54


rális értelmében gazdálkodna vele (tehát az ápolás, gondozás, megóvás elemi része lenne e gazdálkodásnak), akkor valójában ô maga is jobban járna, még a szó „üzemgazdasági” értelmében is. A modernizáció európai Occidense tehát most már évszázadok óta csak zsákmányként, belsô gyarmatként képes értelmezni, mind köztes Európát, mind Kelet-Európát. A huszadik század újabb harmincéves globális világháborúja tragikusan mutatta meg e rövidlátó létstratégia igen súlyos következményeit és azt a fenyegetést, amit távlatilag hordozhat. A jelek mégis arra utalnak, hogy a Nyugat a „világrendszerváltás” európai színterének kezelésében ugyanezt a régi, potenciálisan újabb tragédiák lehetôségét magában hordozó attitûdöt hurcolja tovább. És ez mutatkozott meg a folyamatok elôképeként is értelmezhetô német újraegyesítés során is. A globalitás liberális világkapitalizmusának az a felszínes mítosza, hogy az állam a legrosszabb tulajdonos, és hogy a magát szocialistának nevezô rendszer a szó western üzemgazdasági értelmében azért alacsony hatékonyságú vagy kifejezetten veszteséges, mert ott a vállalatok állami tulajdonban vannak, most destruktivitásának minden erejével vágott vissza, a hamis mítosz minden romboló következményének terhét kiagyalóira és követôire hárítva. A keletnémet gazdaság ezért, a fenti logikából adódóan csak mint bulldózerrel „letakarítandó” romhalmaz tételezôdött, és az újraegyesítés egyetlen értelmezhetô útja e romhalmaz minél gyorsabb eltávolítása, és a helyén egy vadonatúj western gazdálkodási modell felépítése volt. Ennek azonban máig ható, sôt máig is feldolgozatlan, súlyos következményei lettek. Ráadásul érthetô módon nemcsak a most már újraegyesített Németországra, hanem egész Európára nézve is. A western modernizáció belsô logikája ugyanis nem igazán képes kezelni azt az egyszerû és könnyen kezelhetô tapasztalati tényt, amit talán úgy írhatnánk le, hogy a gazdasági értelemben vett termelési folyamat elején és végén is az ember áll. Az anyagilag, fiziológiailag, mentálisan, intellektuálisan jól megformált termelô ember nélkül ugyanis nincs termelés, a folyamat végén álló hasonló létkarakterû fogyasztó nélkül viszont nincs értékesülés, vagyis nem realizálható a termelési folyamat mozgató, motiváló erejét reprezentáló haszon. A volt NDK világának mélyszerkezetét meg nem értô, sôt azt magabiztos fölénnyel végzetesen félreértelmezô Nyugat, leegyszerûsítve a kérdést úgy gondolta, hogy elégséges modulszerûen kicserélni a termelés közbülsô mezôit, és a folyamat elején és végén álló termelô- és fogyasztóerô-„állat” majd automatikusan idomul az így kialakult helyzethez, sôt automatikus lesz az új egyenlôtlenségi rendszerekbe való átrendezôdés is. Nos, ez bizonyult tragikus félreértésnek. (Hogy Taillerand mondását idézve „bûn” volt-e, vagy annál is rosszabb, „hiba”, ezt nehéz eldönteni!) Egy ilyen stratégia mögött ugyanis csak az a feltételezés húzódhat(ott) meg, amely szerint a humánreprodukció egész univerzuma automatikusan rendelôdik alá a materializált, marketizált és monetizált javak egész létet uraló újratermelési mechanizmusainak. Ám e léttévedésnek a mélyszerkezeti oka szintén ugyanaz, nevezetesen, hogy a western modernizáció reprodukciós logikája egyszerûen externáliaként kezel minden olyan, az öko-szociális létmezôkben zajló értéktermelési folyamatot, amely „szabad” jószágként áll rendelkezésére. Azt az egyszerû tényt, hogy csak azért „szabad”, vagyis magyarul ingyenes az üzemgazdasági haszonra koncentráló vállalkozónak, mert uralmi pozíciója lehetôvé teszi, hogy ezen javak újratermelési költségeit ne fizesse meg az ezeket elôállító „üzemeknek”, azért nem tudja (akarja, meri stb.) felfogni a nyugati vállalkozó, mert ha nem így tenne, akkor gyorsan kiderülne, hogy az üzemgazdasági szintû profit „negatív lenyomatai” mind ott vannak ezekben a rendszerekben a tôke által meg nem fizetett teljesítményként. Ez a felismerés pedig, logikusan alapjaiban rendítené meg a western modernitás és globalitás egész létszervezôdési módját. Persze Kelet-Németország (és rajta keresztül egész Németország, sôt egész Európa) válsága addig feldolgozhatatlan, értelmezhetetlen, következésképp megoldhatatlan marad, amíg ennek feldolgozása nem kezdôdik el. A „köztes” és kelet-európai rendszerváltások jó alkalmat kínáltak volna Európa számára a létmódváltás kikerülhetetlenségének deklarálására, de az európai elitek, mint a huszadik század során mindig, gyengének, gyávának és önzônek bizonyultak, s így egyszersmind képtelennek is a váltás megindítására. Ráadásul a keletnémet kudarc olyan elképesztôen magas transzferek mellett alakult ki, amelyrôl egy valamit bizonyosan lehetett tudni, nevezetesen azt, hogy a térség rendszerváltó országai, még ha valami csoda folytán hasonló történelmi elbírálás alá esnének is, mint az elôzô évtized folyamán Görögország, Portugália és Spanyolország, összehasonlíthatatlanul kisebb támogatást remélhetnek, mint azok a keletnémetek, akik ezt ma frusztráltan megcsalattatásuk történeteként élik át. Ám az imént elemzett PHAREprogram tényleges tartalmai elôre jelezték azokat a csalódásokat, amelyeket a térség lakóinak a következô évtized folyamán át kellett élniük.


55

Nagyon leegyszerûsített modellként talán úgy lehetne Nyugat-Európa szempontjából a ún. rendszerváltást leírni, hogy a nyugati uralmi csoportok azt szerették volna, ha az átalakulás rövid ideig tart, saját forrásokra épül és demokratikus. A Nyugat számára tehát az lett volna az optimális menetrend, ha „olcsón, gyorsan és biztonságosan” megy végbe az a történelmi folyamat, amelynek eredményeként a térség öko-szociális értékmezôi újra szabadon hozzáférhetôvé válnak a western tôkestruktúrák számára. Csakhogy, mint az 15 év távlatából kiderülni látszik, a három feltétel együtt semmiképpen sem teljesíthetô. Ha ugyanis gyors és saját forrásokra épül, akkor a súlyos társadalmi feszültségek miatt elkerülhetetlenül „nem-demokratikussá” válik. Ha rövid ideig tartó és demokratikus, akkor ez csak igen jelentôs külsô transzferekkel képzelhetô el, vagyis megdôl a saját erôre épülés feltétele. Ha pedig saját erôre épül és demokratikus is marad, akkor egészen biztosan igen hosszan elhúzódik, ami önmagában is alááshatja a másik két feltétel érvényesülését. A térség rendszereinek napjainkban kirajzolódó és súlyosbodó válságai egyre inkább azt jelzik, hogy ez az egyszerû modell viszonylag pontosan tükrözte az egész térségbeli rendszerváltási folyamat alapvetô ontoszociális kihívásait, és minden látszat ellenére nincs igazán megoldás erre a kihívásra. A térség társadalmainak meghatározó hányada éppen ezért a változások vesztesének érzi magát, és felmondani készül azt a hallgatólagos alkut, amely arra épült, hogy az új rendszer önjelölt elitjei, alapvetôen az európai integráció jelentôs transzferjei segítségével, viszonylag rövid idô alatt a szabadság és a jólét feltételeit teremtik meg a régió lakói számára. Tizenöt év elteltével azonban azt kell tapasztalniuk, hogy sem szabadság, sem jólét nem létezik számukra, sôt a bornírt biztonság a hetvenes évek közepén egyszer már elért szintjének fenntartására sem képesek uralmi csoportjaik. A rendszerváltás rendszerei tehát régiószerte legitimációs vákuumba kerültek. Mindez nem csekély mértékben éppen az eddig vázolt folyamatoknak is köszönhetô. Annak tudniillik, hogy az európai integráció elitjei legfeljebb közvetlenül kiaknázható zsákmányként tekintettek a térségre, és nem látták meg azt a lehetséges jövôutat, amit az „ápolás-gondozás, fenntartás” stratégiája ígérhetett volna. Ezt a sajátos halogató attitûdöt ismerte fel Suchocka, lengyel miniszterelnök asszony, aki már 1993-ban megfogalmazta azt a – késôbb tíz éven át szállóigeként terjedô – „bon mot”, miszerint „Milyen érdekes, hogy az európai uniós csatlakozás mindig pontosan ötévnyi távolságra van tôlünk, keletés közép-európai országoktól.” És valóban, már 1989-ben, a PHARE-program ünnepélyes elindítása idején elhangzott az elsô nem hivatalos prognózis arról, hogy a térség országainak legfejlettebbjei – az ún. reformországok – akár öt éven belül az integráció tagjaivá válhatnak. Aztán csak teltek múltak az évek, és amikor Suchocka szavai 1993-ban elhangzottak, már valóban a többedik ígéret tolta, hogy, hogy nem, megint csak kb. valóban ötévnyi távolságra a csatlakozást. A miniszterelnök asszony talán nem is sejtette még akkor, hogy milyen látnoknak bizonyul majd, hiszen „az éppen ötévnyi távolság” szindróma még ezután is hat-hét éven át folytatódott, lényegében egészen a 2000. évi nizzai döntésig, ahonnan már valóban „csak” négy év volt hátra a hôn áhított csatlakozásig. 2. Európa hosszú távú létstratégiájának távlatai, avagy: hol húzódnak Európa határai?

Az elsô fejezetben részletesen kifejtettük azokat a globális hatalmi megfontolásokra épülô stratégiákat, amelyek a mediterrán országok két menetben lezajló csatlakozását lehetôvé tették a 80-as évek során. Láttuk, hogy az európai integráció uralmi elitjei akkoriban sokkal inkább rendelkeztek mind a pontos helyzetfelismerés, mind a késôbbi szocietális hozadékok érdekében való világhatalmi befektetések érdekében hozandó áldozatok elôteremtésének képességével. Ebbéli képességeik és készségeik azonban jelentôsen megfogyatkoztak a 90-es évek során. Pedig a feladat alapvetôen itt is hasonló lett volna. Fel kellett volna ismerni, hogy az amerikai és a hanyatló, szétesôben lévô, de még bizonytalan körvonalú, ám létezô fenyegetéseket hordozó szovjet birodalom, illetve utódkonstrukciója által kifeszített globális térben milyen esélyek nyílnak az önálló globális aktorként, saját létmodellel fellépni kívánó Európa számára. És fôként, hogy milyen stratégia alapján, és hogyan kell a további bôvítési fordulókat megkonstruálni. Az adekvát narratíva hiánya azonban a probléma egyik alapvetô kérdésének lényegében még a megfogalmazását is lehetetlenné tette. Ez a kérdés pedig nem más, mint az, hogy valójában hol és hogyan vonhatók meg az európai integráció bôvítésének „végsô” határai. Vagyis, hogy hol húzódnak Európa határai a XXI. század globális hatalmi terének konfliktusmezôiben? A kérdés talán megér annyit, hogy érdekében egy rövid kitérôt tegyünk. Európa elsô globális birodalmi megjelenési formáját a Római Impérium alakította ki. Ennek egyik

56


sajátossága éppen az volt, hogy miközben a mai földrajzi értelemben vett Európa számos jelentôs régiója nem tartozott a birodalomhoz, része volt viszont két olyan térség is, amelyek ma Ázsia, illetve Afrika részei. És mivel mindkét régió, Észak-Afrika és Törökország kisázsiai része ma is különleges kapcsolatban van az európai integrációval, ôk, és az egykori Római Birodalom számára távoli külsô térként tételezôdô Kelet-, Északkelet-Európa európai integrációval kapcsolatos hovatartozása értelemszerûen egyre érzékenyebb pontja az Európai Unió bôvítése makro-távlatainak. Fontos mindehhez hozzátenni azt is, hogy már a jelenlegi bôvítési kör stratégiai tervezése során is számos kényes regionális hatalmi probléma konfliktusrétegeit kellett (vagy legalábbis kellett volna) mérlegelnie az Európai Uniónak. Hiszen ha a balti államoktól Ciprusig tartó geo-politikai íven végigfutunk, számos történelmi beágyazottságú konfliktusteret találunk, amelyet az Európai Unió értelemszerûen örökölt meg a csatlakozással. A balti államok orosz kisebbségeinek problémája, összekapcsolódva azzal a globális politikai értelemben tisztázatlan egyezségrendszerrel, amelyet a Nyugat a szovjet birodalom helyére lépô új konstrukcióval kötött, változatlanul fenntartja a kezeletlen feszültségek bizonyos szintjét a térségben. Lengyelország, Litvánia, Fehéroroszország (amely önmagában is egy bizonytalan státusú képzôdmény), valamint Ukrajna között számos olyan etnikai, kulturális és ökológiai probléma feszül, amelyek szintén komplex stratégiai kezelést igényelnek. Hasonló mélységû kérdések bonyolult hálózata rajzolja ki azt a teret is, amely a Kárpát-medence, és benne Magyarország szomszédaihoz való kapcsolódási rendszerének vitatott mozzanataiból épül fel. Külön problémagóc az egész volt-Jugoszlávia térsége. Szlovénia az Európai Unió tagja lett, Horvátországgal, ha nehezen is, de elindultak a csatlakozási tárgyalások, míg Szerbia-Montenegró esetében a kapcsolatok minôsége is definiálatlan. És végül, de nem utolsósorban a ciprusi kérdés önmagában is kellôképpen bonyolult komplexuma sajátosan interferál az uniós tagságra aspiráló Törökország státusának az európai integráció szempontjából való értelmezésével. Ez a rövid címszószerû felsorolás is jelzi talán, hogy geo-stratégiailag volna mit feldolgozni már ma is. Hát még ha visszatérünk az eredeti kérdésfeltevéshez, miszerint: hol és hogyan húzódhatnak Európa „végsô” határai? Az észak-afrikai irányú bôvítés mint kérdéskomplexum ugyan nincs napirenden, de fôként Franciaország szempontjából az egész problémakör állandóan jelen van. Már csak azért is, mert a Franciaországban élô arab, illetve moszlim népesség döntô része ebbôl a térségbôl származik, és számuk változatlanul rohamos gyorsasággal nô. A növekedés részben a változatlanul intenzív bevándorlásnak, részben pedig a már Franciaországban élôk rendkívül magas termékenységi arányszámainak köszönhetô. Kisebb részben ugyan, de érinti a kérdéskör Olaszországot is. A teljes jogú tagság egyelôre stratégiai szinten sem merül fel, de a különleges státus folyamatosan vált ki meg-megújuló vitákat az európai integráció uralmi struktúráiban. A kérdés távlatilag inkább mint demográfiai probléma tételezôdik, hiszen az itt élôk termékenységi mutatói több mint kétszer olyan magasak, mint a dél-európai országok hasonló mutatószámai. Márpedig a történelem, a Mediterráneum elmúlt kétezer éves története különösképpen, arról mesél, hogy a hanyatló demográfiai potenciállal rendelkezô társadalmak helyét fokozatosan átveszik azok a populációk, ahol továbbra is dinamikus a természetes szaporodás. A következô néhány évtized során tehát az óriási demográfiai potenciálkülönbség fog kikerülhetetlenül olyan feszültségeket gerjeszteni, amelyek megoldását talán valamiféle, a tagság irányába mutató konstrukcióval kell majd keresni az integráció stratégáinak. Csak egzotikumként említjük meg a térséggel kapcsolatban – és ez földrajzilag, etnológiailag és geopolitikailag is átvezet a másik, már sokkal akutabbnak tekinthetô témakörhöz, Törökországhoz – Izrael kérdését. Van ugyanis egy egészen különös státusa ennek az országnak, és ez az, hogy a világ egyetlen olyan országa, amelynek mind az Európai Unióval, mind az Amerikai Egyesült Államokkal szabadkereskedelmi szerzôdése áll fenn. Izrael az Európához kötôdô történelmi szocio-kulturális szálak, a két rivális nyugati „rész-univerzumhoz” fûzôdô, különleges minôségû kapcsolatok okán valójában akár kérhetné is a felvételét az Európai Unióba. Bár expressis verbis ez a kérdés sem merült fel ez ideig, ám a közel-keleti konfliktus veszélyes mélyülése és eszkalálódása kiprovokálhat olyan történelmi helyzeteket, ahol e probléma hihetetlenül rövid idôn belül közvetlenül merül fel. Az Európai Uniót láthatólag ambicionálja a lehetôség, hogy önálló szereplôként lépjen fel a közel-keleti kérdés rendezése ügyében, de ebben a kérdéskörben egyelôre nem sikerült az amerikai birodalom abszolút monopolpozícióját megtörni. Az óramutató járásával ellentétesen haladva a földrajzi térben, a következô döntô fontosságú állomás Törökország. Az az ország, amely a szó közvetlen földrajzi értelmében is híd Európa és Ázsia között, és amely civilizatórikusan is egy évszázada próbál közvetítô lenni két olyan hatalmas kulturális univerzum


57

között, amelyek történelmük jelentôs részében konfliktusban álltak egymással. Nehéz pontos választ adni arra a kérdésre, hogy mennyiben tekinthetô egységes szocietális rendszernek az a „valami”, amelyet török társadalomnak látunk. Kétségtelen, hogy hosszú idô óta létezik egy olyan rész-társadalom ebben az univerzumban, amely az ontoszociális mélyrétegekig westernizálódott, és természetesen érzi magát európainak. Közben azonban az is nyilvánvaló, hogy az ország keleti kétharmada mindenféle értelemben az iszlám szocio-kulturális identitásának erôsítésében, és a Nyugattal mint létszervezôdési móddal szembeni, estenként kategorikus és militáns fellépésben látja önmaga és hazája távlati perspektíváit. A török elitek eddig viszonylag sikeresen voltak képesek egyensúlyban tartani ezeket az egyelôre veszélyesen széttartó szocietális tendenciákat, ám a jövô nagy kérdése, hogy vajon mennyire épül (mennyire épülhet?!) biztos alapokra ez a stratégia. Teljesen érthetô, hogy számukra nagy megkönnyebbülést jelent minden, ami az Európai Unióban betöltött teljes jogú tagság felé vezet, de az is nyilvánvaló, hogy az Unió uralmi struktúráit viszont permanens távlati fenyegetésként, kihívásként éri mindez. Ráadásul Törökország mintha csak élô laboratóriuma lenne annak a demográfiai igazságnak, miszerint „A legjobb fogamzásgátló maga a kapitalizmus.” Az igazi tektonikus meghasítottság ugyanis a török szocietális rész-univerzum sikeresen westernizálódó, illetve az iszlám tradíciók megerôsítése felé tájékozódó része között éppen demográfiai téren mutatkozik meg. És mivel a termékenységi mutatók terén rohamosan nô a különbség a két entitás között, így aligha lehet kétséges, hogy a következô két évtizedben drámai létszámkülönbség alakulhat ki közöttük a tradicionális talapzat javára. És ez, túl azon, hogy közben Törökország népessége nagy valószínûséggel eléri a százmillió fôt, éppen annak a rész-társadalomnak az arányát növeli majd meg radikálisan, amely materiális és szocio-kulturális értelemben is történelmének messze a legnagyobb erejû kihívása elé állíthatja azt az Európai Uniót, amely most éppen arra a kikerülhetetlen, de jelenleg ôszintén és konstruktívan megválaszolhatatlan kérdésre igyekszik mégiscsak valamilyen választ találni, hogy lehet-e, és ha igen, mikor, Törökország az integráció teljes jogú tagja. Törökország azonban nem csupán „saját jogán” okoz súlyos dilemmát az Európai Unió uralmi elitjeinek. Az ország ugyanis ma a globális hatalmi tér egyik legérzékenyebb zónájának kellôs közepén fekszik. Éppen abban az övezetben, ahonnan a globális hatalmi vetélkedés valamennyi fontos szereplôje ellenôrzés alatt tartható. Európa, Oroszország, a Közel-Kelet, India és Kína nagyjából egyformán „belôhetô” azon globális aktor számára, amely a legközvetlenebbül birtokolja azt a geo-stratégiai „magaslatot”, amelyet Törökország jelent. És ez egyértelmûen az amerikai birodalom, hiszen a földközi-tengeri amerikai VI. Flotta tengeri, és a US Air Force legjelentôsebb szárazföldi támaszpontjai Törökország területén találhatók. Teljesen természetes törekvés tehát a birodalom részérôl, hogy tartósan a legnagyobb biztonságban akarja tudni ezt a stratégiai szövetségesét, és ennek legcélszerûbb módja aligha lehet más, mint az európai uniós tagság. A Nyugat két rész-univerzumának egyik legjelentôsebb súrlódási felülete így aztán nagy valószínûséggel éppen a török tagság kérdése lesz, pontosabban már az. Nem lehet kétségünk tehát afelôl, hogy az Európa határait feszegetô alapkérdésünk legkényesebb elemét éppen ez adja. A következô kérdéskör a Balkán. Lassan két évszázada ez Európa szocio-kulturális mélyszerkezetét tekintve legérzékenyebb térsége. A tradicionalitás ontoszociális struktúrái talán sehol sem maradtak meg olyan érintetlen, vagy legalábbis a modernitás által kevésbé érintett formában, mint éppen itt. A Nyugat, nárcisztikus elbizakodottságában, ezt többnyire csak mint szegénység, elmaradottság, egyszóval a „primitív” létmód szinonimájaként értelmezte az elmúlt két évszázad folyamán. Az inadekvát narratívája lehetetlenné tette, hogy megértse: attól, hogy a materializált, marketizált és monetizált számba vehetôség tereiben valóban szegény, sôt nyomorúságos állapotú e térség, attól még a létezés más dimenzióiban, azokban az öko-szociális mezôkben, ahol az emberi közösségeket összetartó és mozgató mentális, morális és spirituális erôk uralkodnak, akár sokkal gazdagabb is lehet, mint a Nyugat. (Ezért válhatott Emír Kusturica pillanatok alatt a Nyugat által is ünnepelt sztárrendezôvé, mert a nyugati intellektuális közönség filmjei, például a Cigányok ideje segítségével kezdte, kezdi megsejteni, hogy talán valami másról, többrôl is szól a létezés története, mint a Nyugat „hedonista boldogtalanságának” steril és unalmas semmitmondásáról.) De akár olyan könnyen áttekinthetô összefüggés is elgondolkodtató lehet, hogy miközben az amerikai GDP egy fôre jutó szintje kb. hússzor akkora, mint Albánia megfelelô mutatója, a születéskor várható élettartam mégis Albániában magasabb több mint egy évvel! És ha már az enigmatikus mozzanatoknál tartunk, az is érdemel némi figyelmet, hogy mit testesíthetett meg az a Milosevic-rezsim, amellyel szemben az amerikai birodalom legádázabb globális ellenfelével, a militáns iszlámmal is intim liasonra lépett Boszniában és Koszovóban is. Nyílt titok ugyanis, hogy mindkét helyszínen zajló öldöklô háborúkban több ezres mudzsahedin radikális harcolt a moszlim bosnyá-

58


kok és koszovói albánok, és így közvetett módon az amerikaiak oldalán. Európa számára tehát kicsit árnyaltabb narratívára volna szükség annak a megértéséhez, hogy mi lehet annak a komplexumnak a hátterében, amely ellen egy ilyen, az abszurditás tereibe utalható bizarr „nagykoalíció” létrejöhetett. Jugoszlávia, mint torz, történelmietlen konstrukció, eleve képtelen képzôdmény volt. Tartós fennmaradását cinikus kiagyalói sem remélhették komolyan. Az a kb. hétszáz kilométernyi, északnyugatról délkeletre tartó térbeli távolság, amelyet Jugoszlávia jelentett, valójában sokkal inkább volt idôutazás, mint térbeli elmozdulás, hiszen a Német-Római Birodalom óta a Nyugat legbelsô tereihez szervesen illeszkedô, ma Szlovéniának nevezett térségtôl az észak-görög hegyekig nyúló Macedóniáig egy olyan civilizatórikus ív húzódott, amelyben szocio-kulturálisan eleve összeilleszthetetlen elemek voltak jelen. Azok az óriási létstratégiai eltérések, amelyek elválasztották ezeket a régiókat, csak egy nagyon türelmes és lassú szerves fejlôdési keretet jelentô konstrukcióban lettek volna kezelhetôk. Ilyen keret azonban soha sem volt, és egyelôre ma sincs. Az Európai Unió inkább meglehetôsen felszínes, üres és többnyire hiteltelen fenyegetésekkel, mint egy sajátos fegyelmezô-hatalom, „rendészeti” kérdésként próbálja kezelni a térség történelmileg összetorlódó válsághullámait, kevés sikerrel. Ezért elôállhat az a furcsa és groteszk helyzet, hogy a Horvátországhoz képest a nyugatias létmód alapvetô keretei kialakítása terén összehasonlíthatatlanul elmaradottabb Románia és Bulgária elôbb válik az Európai Unió tagjává. Mindez visszamenôleg és persze elôre is hitelteleníti azokat az elveket és kritériumokat, amelyek éppen az igen szigorúnak tételezett normatív erejüknél fogva az európai integráció szupranacionális legitimációjának alapvetô pilléreit jelentették. (Legalábbis eddig!) Románia és Bulgária esetében az fog kikerülhetetlenül komoly feszültségeket okozni, hogy jellegzetesen „harmadik világbeli” országokról van szó, legalábbis a társadalmi makro-szerkezetüket illetôen. Ez a tény, akárcsak Törökország esetében, azért vet fel egyelôre megválaszolhatatlanul bonyolult, és roppant erejû konfliktusokat hordozó kérdéseket, mert, mint azt a bevezetô fejezetben is jeleztük, az Európai Uniónak, sok minden más mellett, arra sincsen koherens narratívája, hogy a bôvítésekkel bekerülô újfajta egyenlôtlenségi rendszereket hogyan kellene kezelni. Ha ugyanis Románia és Bulgária legszegényebb vidékei automatikusan az integrációs szintû egyenlôtlenségi rendszer részeivé válnak, tehát – az Európai Unió legitimitásának tradicionális bázisához ragaszkodva – a transzferek arányát és áramlásuk irányát ezek a nyilván messze a legelmaradottabb régiók fogják meghatározni, akkor ez minden eddiginél intenzívebb konfliktustérré változtatja át az így is éppen felrobbanni készülô strukturális és kohéziós rendszereket. Ráadásul a legutóbb belépô nyolc közép-európai ország, éppen a két új balkáni vetélytárs belépése nyomán, azonnal a jószerivel még „be sem lakott” támogatási rendszer kárvallottjaivá válna. Arról nem is beszélve, hogy éppen a nem-nyugatias társadalomszervezôdési modell következtében, a romániai és bulgáriai nyomort hiába is próbálná az Európai Unió a saját felzárkóztatási stratégiájával kezelni. A legtöbbször ugyanis a pre-modern vagy kifejezetten archaikus körülmények között élô roncs-társadalmakat a globalitás-kori posztmodern társadalmak uralmi elitjeinek szocio-technikai eljárásaival segíteni ugyan nem lehet, viszont lehet újabb frusztrációkat kiváltani a nyilvánvaló kudarc láttán okkal felháborodó relatív kárvallottakból, akik éppen ezen eleve kudarcra ítélt kísérlet miatt estek el az addigi támogatások jelentôs részétôl. Akárcsak Törökország esetében, itt sem tekinthetünk el attól a rejtett küzdelemtôl, amelyet az Európai Unió és az amerikai globális birodalom folytat. Ez utóbbi ebben az esetben is egyfajta „kifizetôhelyként” kívánja használni az európai integrációt azokért a globális geo-stratégiai „szolgálatokért”, amelyeket a két balkáni ország újdonsült NATO-tagként a közel-keleti, azon belül is az iraki permanens háború logisztikai elemeként nyújt. Kérdés viszont, hogy az Európai Uniónak stratégiailag nem jelent-e újabb deficitet két olyan ország felvétele, amelyekrôl egészen bizonyosan elôrelátható, hogy sokkal inkább lesznek az amerikai birodalom megbízható szövetségesei, mintsem az öko-szociális piacgazdaság kontinentális európai uralmi struktúrák támogatói. Az óvatosság már csak azért is indokolt, mert az iraki háborút megelôzô „nyolcak levele” már az elôzô bôvítési körben is hasonló következményekkel járt. És végül a sok szempontból legkényesebb utolsó geo-stratégiai fejezetet, Európa keleti határainak kérdését kell röviden áttekintenünk. Amikor a 60-as évek közepén De Gaulle tábornok-elnök Moszkvában tett látogatása során az Atlanti-óceántól az Urálig húzódó Európa jövôvíziójának jelentôségérôl beszélt, ez egyszerre volt nagy horderejû, de taktikai jellegû globális hatalmi üzenet, egyben Európa követendô létstratégiájának hosszú távra szóló feladatokat adó kijelölése is. Ennek az egész világ jövôjét befolyásolni képes kérdésnek a mai újragondolásához elôször is ketté kell választani a kérdéskomplexumot. Az egyik, talán a lényegibb kérdés: értelmezhetô-e egyáltalán az, hogy maga a „birodalom” is az európai integráció


59

teljes jogú tagja legyen. A másik, technikailag már kezelhetôbbnek tûnô kérdés, hogy a róla leváló, vagy legalábbis leválóban lévô „közel külföld”, tehát a birodalom belsô tereibôl önálló állam-nemzetként kiszakadó terek, mint amilyen Belorusszia, Ukrajna és Moldávia, esetleg ehhez kapcsolódó, részben önálló kérdéskörként a Kaukázus egyes országai válhatnak-e távlatilag az Európai Unió tagjaivá. Az orosz birodalomnak mint entitásnak a bármilyen jellegû csatlakozása valószínûleg nem értelmezhetô. (Logikailag, bár a feltételezés abszurd, inkább a fordított irányú folyamat volna értelmezhetô, miszerint „az Európai Unió csatlakozik” a birodalomhoz.) A kérdés az elôttünk álló évszázad során feltehetôleg nem is ebben az értelmezési tartományban vetôdik majd fel, hanem egy másik, nem kevésbé izgalmas metszetben. Mégpedig úgy, hogy a „láthatatlan” (mert rejtett ontoszociális terekben vezetett!) új világháborúk bonyolult frontvonalai és koalíciókötési kísérletei során alakulhat-e ki olyan stratégiai szövetségrendszer az Európai Unió és az orosz birodalom között, amely a globális hatalmi folyamatok döntô fontosságú elemeként értelmezhetô? Ha egy ilyen forgatókönyv lehetôségéhez hozzátesszük azt a víziót, hogy Kína, India, sôt valamilyen értelemben egy nagy iszlám komplexum is önálló globális aktorként léphet fel, akkor már nem tekinthetjük csak érdektelen és bizarr gondolatkísérletnek a fentieket. Annál is inkább nem, mert érzékelhetô feszültségeket és globalo-hatalmi interferenciákat keltett az elmúlt néhány év során minden olyan látványos gesztus, amely a kontinentális Európa meghatározó erejének számító német-francia tengelyt közelebb vitte Oroszországhoz. A kérdés abban az értelemben is indokolt, hogy az a rendkívül súlyos és egyelôre folyamatosan mélyülô öko-szociális válság, amely Oroszországot sújtja, meglehetôsen sötét jövôképet fest a birodalom elé. Az a tény például, hogy most már tartósan több mint kétszer annyian halnak meg, mint ahányan születnek, és hogy ezt csak fokozza a növekvô vándorlási veszteség, olyan demográfiai katasztrófát valószínûsít, amely önmagában is képes lehet nehezen kezelhetô politikai helyzetek kiprovokálására. Egy ilyen szituáció fokozhatja az Európa és Amerika ellentétes globális hatalmi érdekeibôl adódó feszültségeket, de ellentétes hatású is lehet abban az estben, ha éppen a vészhelyzet vált ki az együttmûködés irányába mutató reakciókat. Akárhogyan is alakul majd, az Európai Unió számára döntô fontosságú stratégiai kérdés a probléma mélyszerkezetének pontos megértése, és a többváltozatú globális hatalmi jövô-forgatókönyvek folyamatos karbantartása Oroszországgal kapcsolatban. A kérdéskör másik ágát a szovjet birodalomból kiszakadó országokhoz való stratégiai viszony megfogalmazása, illetve az estleges tagságukra vonatkozó kérdések értelmezése jelenti. Ezeknek a társadalmaknak az általános ontoszociális státusa legalább olyan rossz, egyes elemeiben még rosszabb, mint Oroszországé, és stratégiai kezelésüket döntô módon ez határozza meg. A másik alapvetô determinációt az a tény adja, hogy az uralkodó eliteknek egy igen feszült erôtérben kellett, és kell ma is hatalmi stratégiáikat felépíteniük. Ennek a végletesen polarizált térnek az egyik meghatározó pólusa maga az orosz birodalom. Az elitek egyik, egyelôre többnyire legerôsebb csoportját tehát azok képezik, akik legitimitásukat, pontosabban annak látszatát, arra a bázisra építik, hogy a térség népei számára változatlanul gyanakvással kezelt Nyugattal szemben ôk képviselik a „nemzeti” alternatívát. Az elmúlt egy-két év hirtelen támadt „forradalmai” azonban, jelentôs tömegnyomással olyan elitcsoportokat juttattak uralmi pozícióba, akik viszont éppen a Nyugathoz való közeledés, és persze az ehhez kapcsolt gyors jóléti fordulat esélyét ígérô változások legitimációs erejére építik „forradalmi” mozgalmaik éthoszát. Szinte kizárólag olyan reprezentánsokról van természetesen szó, akik személy szerint is a nómenklatúrában kezdték karrierjüket, és többnyire a legutóbbi idôkig aktív részesei voltak az oroszbarát elitek uralomgyakorlásának. Vagyis lényegében ugyanannak az „establishmentnek” két rivális csoportja folytat küzdelmet egymással. Ráadásul a „forradalmak” jellegzetes hollywoodias díszleteinek teatralitása önmagában is jelzi, hogy a jól felépített forgatókönyvek mögött az amerikai globalitás konstruktôreinek törekvéseit ismerhetjük fel. Ezzel kapcsolatban egyébként nem is nagyon tesszük ki magunkat az összeesküvés-elmélet vádjának, hiszen maga a birodalom is elismeri az elôkészítésben játszott aktív és alkalmanként egészen közvetlen szerepét, és számos tekintélyes nyugati orgánum, mint például az angol Guardian ennek részleteirôl is beszámolt már. Vagyis az alapkérdés megint csak ugyanaz. Nevezetesen, hogy ha a térség országaiban alapvetô globális hatalmi átrendezôdés megy végbe, amely az egyébként is folyamatosan gyengülô orosz globális aktor visszaszorulásának látványos felgyorsulásával jár, akkor a Nyugat két rész-univerzuma közül melyik nyomul be az így létrejövô globalo-politikai vákuumba. A belgrádi forgatókönyvet ismétlô grúz „rózsás forradalom”, majd legutóbb az ukrajnai „narancsos forradalom” azt a feltételezést támasztja alá, hogy a változások egyértelmûen a közvetlen amerikai birodalmi befolyás igen intenzív növekedését segítik elô. Az Európai Unió ugyan utólag, megkésve, és inkoherens, ellentmondásos, hevenyészett stratégiájával inkább

60


csak asszisztál ezekhez a változásokhoz, és megpróbálja a saját javára fordítani. Ez azonban csak nagyon korlátozottan látszik sikerülni. A tudat-iparilag már jól megdolgozott közvélemények ugyanis a változások fô értelmét az amerikai típusú konzumkultúra gyors térhódításában, a szintén amerikai birodalmi befolyást erôsítô NATO-tagságban látják, és az európai uniós tagság inkább csak az elitek által hangoztatott udvariassági formulaként merül fel. Tegyük gyorsan hozzá: maga az Európai Unió is tökéletesen felkészületlen nemcsak ezen országok befogadására, de egyáltalán még arra is, hogy a téma a diskurzus-tér részévé váljon. Ezzel a kis geopolitikai, geostratégiai körképpel azt próbáltuk röviden jelezni, hogy az európai elitek az elmúlt két évtized globális hatalmi átrendezôdése (vagyis a „világrendszerváltás”) során elmulasztották azt a történelmi esélyt, hogy Európa önálló létszervezôdési módját koherens stratégiává formálják, és az amerikai riválissal folytatott versenyben a kínálkozó elônyös pozíciót kihasználják. Mindez a most kibontakozó válság egyik okozója, és megoldásának fontos gátjává válhat. Fejezetünk zárórészében ezt tekintjük át. 3. Az Európai Unió válságának okai és lehetséges következményei

Az Európai Alkotmányos Szerzôdés dokumentumainak elôbb a francia, majd a holland népszavazáson való elutasítása olyan válsághullámokat indított el, amelynek következményei beláthatatlanok. A kialakult helyzet minél pontosabb megértése minden normalizálódás irányába teendô lépés alapfeltétele, ezért a továbbiakban, kapcsolódva az eddig kifejtettekhez, a kibontakozó válság okait és lehetséges következményeit próbáljuk összefoglalni. A kiinduló hipotézisünk úgy fogalmazható meg, hogy az európai integrációt a múltban is és most is az sodorta/sodorja nehéz helyzetekbe, hogy elitjeinek vagy ki sem alakul az adekvát narratívája, vagy, ha létre is jön, az uralmi elitek „belsô pártjának” intim diskurzusa marad. Mivel a most kibontakozni látszó válság közvetlen kiváltó oka az Alkotmány népszavazáson való visszautasítása, így logikusnak látszik a közvetlen történéstechnikai felszín felôl közelíteni a kérdéshez, hogy aztán próbáljunk eljutni a folyamatok mélyszerkezetében rejlô ellentmondások feltárásáig. A népszavazás, mint a procedurális legitimációs technikák egyike, sajnos nem igazán alkalmas arra, hogy segítségével olyan bonyolult kérdésekre keressük a választ, mint amilyen az Európai Unió Alkotmányos Szerzôdésének elfogadhatósága. Ha ugyanis valamire csak igennel vagy nemmel lehet válaszolni, az egy olyan durva felbontású képet ad a véleményekrôl, ami éppen a lényeget fedi el. A válaszolók többsége valószínûleg szíve szerint azt válaszolta volna, hogy „Igen, de...”, vagy azt, hogy „Nem, bár...” vagyis mindkét esetben egy hosszú felsorolás következett volna azokról a mozzanatokról és elemekrôl, amelyek a „nem” ellenére fontosak és elfogadhatók, illetve, amelyek az „igen” ellenére is elfogadhatatlanok. Ennek a részletes, „interjúszerû” válaszadásnak azonban nincs meg a technikai lehetôsége, mint ahogyan a nemzeti szintû parlamenti választásokon is csupán a különbözô pártokra lehet szavazni, de nincs lehetôség arra, hogy a választó az egész rendszerrôl, illetve berendezkedésrôl mondjon véleményt. Ráadásul, és ez talán a nyugati típusú tömegdemokráciák egyik legsúlyosabb fogyatékossága, valaki anélkül is teljes értékû szavazatot adhat le, hogy a kérdés tárgyát képezô Alkotmány szövegét elolvasta volna, sôt akár az is elôfordulhat, hogy valójában magáról a kérdéskörrôl sem rendelkezik semmilyen információval. Aligha járunk messze a valóságtól tehát, ha azt feltételezzük, hogy a francia és a holland választók döntô többsége valóban nem olvasta a terjedelmes dokumentumot. Ez a tény önmagában még nem volna nagy tragédia, csak akkor tudomásul kell vennünk, hogy a választók nagy része kizárólag az általa hitelesnek látszó véleményvezérek közvetítésével jut hozzá az elemi információkhoz is, így a döntés mögött valójában az egyes értelmezô, tematizációs és véleményhatalmak rejtett háborúja húzódik meg. Ebben a kontextusban, bármilyen kellemetlen is ezzel szembesülni, a választók jelentôs része csupán nélkülözhetetlen, de a lényeg szempontjából jelentéktelen „biológiai kelléke” a rejtett nem-legitim hatalmak uralmi javakért és intézményekért folyó permanens „hideg polgárháborújának”. És mivel ez a western modernitás alkotmányos berendezkedésének csúcsteljesítménye, így jobb híján ezt szoktuk demokráciának hívni, amelyrôl persze Churchill óta tudjuk, hogy a legrosszabb rendszer, leszámítva az összes többit. A fentiek alapján azt már csak egy sajátos mellékterméknek tekinthetjük, hogy a választók ilyenkor érzelmi-indulati alapon az életüket közvetlenül sokkal inkább érintô belpolitikai konfliktustér legfôbb feszültségeire is kikerülhetetlenül rezonálnak, ezért az igen vagy a nem jelentôs mértékben egy olyan


61

kiszámíthatatlan kaotikussággal örvénylô interferencia-rendszer „fekete dobozában” formálódik, amelynek még az értelmezése is reménytelenül bonyolult feladat. Ahogy mondani szokás, mindez nem mentség, csak magyarázat, de elöljáróban mindenképpen megemlítendô. Mivel a kudarc történetének két fôszereplôje van, így a választópolgár után lássuk a másikat, vagyis magát az Alkotmányos Szerzôdést. Természetesen e rövid elemzés nem térhet ki a problémakör minden rétegére, most csupán azokra a mozzanatokra próbálunk összpontosítani, amelyek nézetünk szerint az Európai Unió egész létének legkényesebb elemeit jelentik. A több évi munkával és hatalmas szervezeti-intézményi erôforrástömeg felhasználásával elkészített dokumentum legalapvetôbb célja, hogy az európai integráció számára alkotmányos formába öntse az elôttünk álló évtizedben követendô stratégiai kereteket. Érdekes jellegzetessége az Európai Unió rejtett belsô diskurzusterének, hogy amíg az Alkotmány sikerének az esélye fennállt, nem nagyon hangzott el a lényeg. Amint azonban a francia elutasítás drámai helyzetet provokálván egyes fontos aktorok „kiestek” szerepükbôl, egyszer csak mégis elôbukkant a lényeg. Kicsit eltérô szóhasználattal, de Tony Blair és Manuel Barroso is ugyanarról kezdtek el beszélni. Azt mondták ugyanis, hogy az Alkotmány valójában a globalizáció kihívásairól és Európának a szociális modellek szintjén e kihívásokra adott válaszáról szól. Fogadjuk el, hogy e két meghatározó személyiség autentikusan foglalta össze a kérdéskör lényegét, és próbáljuk értelmezni az Alkotmányt, az ezt elutasító európai polgárt és magát Európát, mint globális hatalmi fôszereplôt, a humán-reprodukciós talapzatát érô globális kihívások erôterében. Az elôzô fejezetekben már többször is érintettük azt az Európa, de talán az egész világ számára döntô fontosságú kérdést, hogy ha a western modernizáció planetárissá táguló hatalomszerkezete, amely önmagát globalizációnak nevezi, válságban van, akkor az amerikai és az európai globalizációs létmodellek közötti harc valójában e válságból való kiút megtalálásának a kísérlete. Azt is részletesen leírtuk, hogy miért gondoljuk úgy, hogy az európai modell öko-szocio-kulturálisan sokkal érzékenyebb, és a folytatható-fenntartható „létharmonikus” fejlôdés biztatóbb útját jelenti, mint a Washingtoni Konszenzus amerikai útja, amely a „liberalizálj, privatizálj, deregulálj” parancsokkal véli megkonstruálhatónak azt a szép, új világot, ahol megvalósul Milton Friedman professzor már idézett szlogenje, miszerint „The business of the business is the business”. Nos, az Alkotmány valójában az európai elitek „opportunus” kísérlete (volt?!) arra, hogy valahogyan megpróbálják összeegyeztetni a két létmodellt. Igazából már az ún. lisszaboni folyamat nevû, 2000-ben elindult kezdeményezés is ezt szolgálta, ám egyre nyilvánvalóbb kudarca ösztönözte az eliteket arra, hogy a liberálisabb amerikai modell felé való elmozdulást olyan alkotmányos szerzôdés alapjává tegyék, amelynek segítségével a humán-reprodukciós rendszereik európai minôségét védelmezni kívánó tagországok a közösségi jog erejénél fogva kényszeríthetôk a fordulat véghezvitelére. Kétségtelen, hogy mindez egy viszonylag humánus procedúra közepette menne végbe, de a folyamat végcélja mégiscsak a hagyományos európai modell létminôségének az indivíduumra és a versenyre épülô liberálisabb modell felé fordítása. Igazi történelmi dráma, sôt inkább egyfajta görög sorstragédia, hogy az európai elitek nem képesek e folyamat felmérhetetlen veszélyét tudatosítani. (A görög tragédiák egyik több ezer éves üzenete éppen az, hogy akit az istenek el akarnak veszejteni, azt megfosztják a (tisztán)látásától.) Aki ezt nem látja, az semmit nem ért Európa egész elmúlt hatvanéves fejlôdésének lényegébôl. E lényeg ugyanis nem volt más, mint annak a bölcs felismerése, hogy a nyers-kapitalizmus maga a folytathatatlanság, és annak a tudomásul vétele, hogy óvatos „létátépítéssel” olyan korrekciók hajthatók végre, amelyek segítségével Európa egyre szélesebb tereiben felépíthetô az „öko-szociális” piacgazdaság létmodellje. Minden külsô és belsô nehézség ellenére, a kísérlet egészen a 80-as évek végéig világtörténelmi jelentôségû siker volt. A drámai kihívást, amelyre Európa azóta egyre csekélyebb sikerrel keresi a választ, egy komplex demográfiai probléma jelenti, méghozzá kettôs értelemben is. Az egyik magának Európának a népesedési helyzete és különösen jövôbeli perspektívái, a másik Ázsia, és azon belül különösképpen a kínai univerzum humán-reprodukciós modelljének demográfiai metszete. Barroso és Blair tehát a lényegrôl beszél, amikor azt állítja, hogy a gobalizáció és a szociális modell az Európai Unió elôtt álló súlyos kihívások központi eleme, és hogy valójában errôl szól maga az Alkotmányos Szerzôdés, illetve a körülötte kialakuló konfliktustér is. Hogy pontosan megfogalmazható legyen a lényeg, vagyis, hogy hogyan kapcsolódott össze az elmúlt, most már közel húsz év során a globalitás és a humán-reprodukciós modellek kérdéskomplexuma, röviden újra érintenünk kell a globalizáció mélyszerkezeti problémáit. Ahogyan azt már többször megfogalmaztuk, értelmezésünk szerint az önmagát globalizációnak nevezô entitás valójában egy rendkívül komplex „létmódváltás” az emberiség történetében. A western modernitás létmódja azért kényszerül váltásra,

62


mert a XX. század utolsó harmadában már olyan intenzíven éli fel a világ öko-szociális értékmezôit, hogy ez egyre súlyosabb világméretû lázadások, egy permanens „világ-polgárháború” veszélyét idézi fel. Mivel konstruktív megoldása nincs, így egy destruktív új létmódot, a globalizációt fejleszti ki. Ennek lényege, hogy elsôsorban a planetáris értelmezô, tematizációs és véleményhatalom fegyelmezô erejével radikálisan megváltoztatja az egyén és az egyének kisebb-nagyobb közösségeinek identitását. Az így megkonstruált „konzumidióta” például, engedelmes termelô és fogyasztó-erô-állattá válván, ha egyáltalán lázad, akkor ezt éppen azok ellen teszi, akik megpróbálnák e pusztító létmód folytathatatlanságára felhívni a figyelmet. Nyugat-Európa öko-szociális piacgazdaságra épülô létmodell-kísérlete a 80-as évekig többé-kevésbé sikeresen ellenállt ennek a döntôen az amerikai globális birodalom „kísérleti laboratóriumaiban“ kifejlesztett konstrukciónak. A végzetesnek látszó csapást nagyjából azóta méri önmagára. A jelek szerint ennek az önpusztító stratégiának három fontos elemét tudjuk beazonosítani. Az elsô a már említett demográfiai elem, a második az a szintén elemzett mozzanat, hogy a keleti bôvítést csak mint zsákmányszerzô hadmûveletet volt képes felfogni, és végül a harmadik, hogy nem képes értelmezni és kezelni azt a gigantikus kihívást, amelyet a kínai univerzum globalizációs modelljének megjelenése, szédítôen gyors felívelése jelent. Európa most már megállíthatatlannak és visszafordíthatatlannak látszó demográfiai hanyatlása akár önmagában is elégséges lehetne az összeomláshoz, kapcsolódván a többi jelzett elemmel azonban az önmegsemmisítô örvényeket hihetetlen intenzitással gyorsíthatja fel. Ahhoz, hogy egy emberi közösség demográfiai értelemben egyensúlyban maradjon, arra van szükség, hogy egy nô a propagatív korszakában átlagosan 2,2 gyermeknek adjon életet. Nyugat-Európában ennek a kritériumnak lassan húsz éve már csak egyetlen ország, Írország felel meg, az országok többsége 1,1 és 1,3 közötti mutatóval rendelkezik. A népesség egyelôre azért nem fogy, mert közben örvendetesen emelkedett a várható élettartam, de még egy-két évtized, és az ontoszociális aknamezô idôzített szerkezetei mûködésbe lépnek. „A kapitalizmus a legjobb fogamzásgátló” – mondja a híres amerikai demográfus, arra célozva, hogy a piaci logika megjelenése a humán-reprodukció legbelsô tereiben a gyerekvállalást egyszerûen deficites tranzakcióként értelmezi, és mint ilyet, elveti. Csakhogy ennek az lesz a végzetes következménye, hogy felborul a népesség belsô egyensúlya, vagyis egyre kevesebb aktív munkaerônek kell gondoskodnia egyre több inaktívról. Mindez néhány évtized alatt szétroncsolja a nemzedékek közötti elemi reprodukciós kötéseket, és a folyamat, öngerjesztôvé válván, gyors, kikerülhetetlen hanyatláshoz vezet, annak minden következményével együtt. Európa most már évtizedek óta nem képes kikeveredni ebbôl a csapdából, és elitjeik, elkerülendô az aknamezô egyszerre és látványosan zajló felrobbanását, már most elkezdenék a késôbbi gigantikus költségek ráterhelését a jelenlegi „hedonista boldogtalanságban” élô generációkra. Azok viszont igen határozottan mondanak harsány nemet a legcsekélyebb változtatásokra is, így a potenciális deficit rohamosan növekedôben van. Hogy egészen pontosan fogalmazzunk, a többség azokra a „Painful, but unavoidable structural reform”-okra mond nemet, amelyek eleve abból indulnának ki, hogy a profitráta folyamatos növekedése a természeti törvények kényszerítô erejével bír, ezért minden „painful” terhet evidens módon kizárólag csak a munkaerô-tulajdonosoknak kell viselniük. És, mintha ez nem lenne elég, megjelent a globális térben mindennek az ontoszociális ellentétpárja is, Ázsia, legfôképpen pedig a kínai univerzum képében. Ami Kínában és általában a két ôsi civilizáció, Kína és India által dominált térben zajlik, az valószínûleg a világtörténelem egyik legdrámaibb fejezete. Itt most nem részletezhetjük, hogy a felívelô Nyugat a XVII–XIX. század közötti idôszakban milyen elképzelhetetlen brutalitással roncsolta szét e két, az európai civilizációnál összehasonlíthatatlanul mélyebb és értékesebb kultúra védôburkát, hogy az így védtelenül maradó öko-szociális értéktereket kíméletlenül kifossza. Ami most történik, az egyfajta elkerülhetetlen visszacsapás. A két univerzum, a megpróbáltatások ellenére képes volt megôrizni létszervezôdési módjának talapzatát, és errôl elrugaszkodva olyan nyugatias globalo-modernizációt hajt végre, amelynek következményei most a Nyugatot roncsolhatják szét. Egyre valószínûbb, hogy a térség társadalmai két évtizeden belül képessé válhatnak arra, hogy az egész világ iparcikkszükségletét, sôt szolgáltatásszükségletének is jelentôs részét maguk állítsák elô, feleslegessé téve ezzel a Nyugat egész gazdasági potenciálját, és több száz millió munkavállalóját, hiszen az ázsiai globális birodalom a nyugati költségek (közte a bérek!) töredékéért lesz képes minderre. Európa humán-reprodukciós modelljének növekvô belsô deficitje így kapcsolódik össze azzal a hihetetlen erejû nyomással, amelyet a kínai univerzum rendkívül sikeres modellje kifejt. Teljesen érthetô tehát, hogy az egyre riadtabb európai elitcsoportok gyors és hatékony választ próbálnak találni. A válasz kidolgozása során azonban egyre veszélyesebb mértékben válik tájékozódási ponttá az amerikai globalizációs


63

modell. Csakhogy eszerint a modell szerint a strukturális reformok árát, mint említettük, kizárólag a legvédtelenebb társadalmi rétegek fizetnék meg. Ha mindez következetesen megvalósulna, az roppant veszélyes eróziónak tenné ki azt a békés, egyezkedô, emberséges humán-reprodukciós modellt, amelyet Európa az elmúlt fél évszázadban kifejlesztett. És aligha véletlen, hogy Németország jelenlegi állapotát egyre több elemzô hasonlítja össze a weimari idôk Németországával, jelezve, hogy talán nem kellene megvárni, és pláne nem kellene siettetni, hogy a folyamatok megint a 30-as években egyszer már megtapasztalt következményekkel járó irányba sodorják Németországot és vele együtt egész Európát. Az amerikai birodalom urai és európai támogatóik (Kelet- és Nyugat-Európában egyaránt!) igen veszélyes pályára lépnek, ha valóban úgy gondolják, hogy csak erre vezethet a kiút. Az Európai Unió tehát válságban van, vagy legalábbis arrafelé tart. Ez a válság azonban azért van kialakulóban, mert az uralkodó elitek vonakodnak szembenézni a valós helyzettel, és létre sem hozták azt a narratívát, amelynek segítségével egyáltalán elkezdôdhetne a válságból való kilábalás. Csak remélhetjük, hogy a látványos kudarc okozta sokkhatás a konstruktív tanulás irányába mozdítja ezeket a struktúrákat, és ennek nyomán Európa képes lesz megtalálni a kiutat egyelôre egyre mélyülô válságából. Ez a dolgozat e folyamat megalapozásához kívánt szerény segítségül szolgálni.

64


Eddig megjelent az Európai Mûhelytanulmányok sorozatban 01. Sieber Edit: Magyarország csatlakozása az Európai Unió bel- és igazságügyi együttmûködéséhez és a Schengeni Egyezmény 02. Török Ádám: Ipar- és versenypolitika az Európai Unióban és Magyarországon 03. Bánfalvi István (szerk.): Az európai integráció szociális és egészségügyi kérdései 04. Dr. Farkas György: EU-integrációnk vállalati szemmel 05. Varga Gyula: Agrárgazdaság és agrárpolitika – Kérdôjelek és teendôk az EU-csatlakozás tükrében 06. Dr. Kiss J. László–Dr. Németh László–Meiszter Dávid: Biztonságpolitika és csatlakozásunk az Európai Unióhoz 07. Majoros Pál–Goldperger István–Galamb Vilmos: A versenyképesség gazdaságpolitikai kérdései – a külgazdasági teljesítmény, a hozzáadott érték és a szabadalmi rendszer oldaláról 08. Mohácsi Kálmán: Kereskedelempolitika, élelmiszer-kereskedelem, agrár-támogatáspolitika 09. Dr. Ehrlich Éva–Dr. Csiba József–Fehér László–Dr. Jánosi Imre–Lovas József–Maizl Erik–Polgár László–Preislerné dr. Cserhalmi Dóra–Dr. Ritoók Pál: Infrastruktúra és szolgáltatásai I. 10. Dr. Nádas Péter–Dr. Ruppert László–Tóth Károly–Dr. Verbóczky János–Dr. Zsirai István: Infrastruktúra és szolgáltatásai II. 11. Dr. Chikán Attila–Doros Béla–Gelei Andrea–Dr. Kósa Zsuzsanna–Dr. Lengyel Márton–Némon Zoltán–Dr. Sallai Gyula–Dr. Schmideg Iván–Dr. Varga Miklós–Dr. Zsirai István: Infrastruktúra és szolgáltatásai III. 12. Tolnai Márton (összeállította), Csöndes Mária–Sperlágh Sándor (közremûködtek): Magyarország EU-csatlakozása és a kutatás-fejlesztés 13. Hilbert Attila–Bessenyei István: Felsôoktatás- és tudománypolitika az Európai Unióban és Ausztriában az EU-tagságot megelôzôen 14. Dr. Kôrösi István–Szemlér Tamás–Dr. Mádi István–Éltetô Andrea: Az EU országcsoportjainak fogadókészsége a közép- és kelet-európai országok csatlakozása esetén 15. Dr. Szlávik János–Dr. Valkó János: A környezeti szektor, mint az integrációs elônyök kihasználásának egyik lehetséges területe 16. Horváth Gyula–Illés Iván: Regionális fejlôdés és politika – A gazdasági és a szociális kohézió erôsítésének feladatai Magyarországon az Európai Unióhoz való csatlakozás idôszakában 17. Artner Annamária–Éltetô Andrea: Országtanulmányok az EU-val kapcsolatban – Írország, Egyesült Királyság, Görögország, ibériai országok 18. Lukács György–Szafír György–Balogh István: A Balkán, a Közel-Kelet és a déli Mediterráneum – az EU és Magyarország szemszögébôl 19. Csernenszky László–Széplakiné Kiss Bernadette: Az integráció elôny-hátrány mérlege az ipar számára 20. ISM Agrárgazdasági Témacsoport: Mezôgazdaságunk és csatlakozásunk az Európai Unióhoz – külsô szemmel 21. Barabás Emese–Kiss J. László–Sz. Kiss Csaba–Molnár Andrea–Póti László–Soós Edit–Dr. Szabó László–Szônyi István–Vogel Sándor: Az Európai Unióról – kitekintéssel 22. Dr. Dávid Csaba: Tanulságos sikertörténet: Érdekérvényesítés a francia élelmiszergazdaságban 23. Dr. Mikósdi György: Három tanulmány az Európai Unió kereskedelempolitikájáról 24. Benet Iván–Bokor Tamás–Novák Csaba–Somai Miklós–Törzsök Éva: Egyes EU-tagországok viszonyulása csatlakozásunkhoz – különös tekintettel az agráriumra (Ausztria, Dánia, Finnország, Franciaország, Nagy-Britannia) 25. Laky Teréz–Borbély Szilvia–Nacsa Beáta–Frey Mária–Lakatos Judit–Nádas Magdolna–Simonyi Ágnes–Lindner Sándor–Plank Ferencné–Gere Ilona: Az atipikus foglalkoztatási formák 26. Kecskés László–Maczonkai Mihály–Szécsényi László: Jogharmonizációs kötelezettségeink és lehetôségeink 27. Dr. Farkas György: Kamarák és vállalati érdekképviseletek szerepe a magyar EU-integrációban 28. Ludvig Zsuzsa: Az EU keleti kibôvülésének forgatókönyvei Oroszország érdekei alapján 29. Dr. Sieber Edit: Magyarország csatlakozása az Európai Unió megreformált igazságügyi együttmûködéséhez, a megváltozott külsô feltételek között

EDDIG MEGJELENT AZ EURÓPAI MÛHELYTANULMÁNYOK SOROZATBAN

65

30. Dr. Szergényi István: Európai energiapolitika – magyar energiapolitika 31. Dr. Ehrlich Éva (koordinátor)–Dr. Csiba József–Fehér László–Dr. Jánosi Imre–Dr. Kerkápoly Endre–Lovas József–Maizl Erik–Polgár László–Preislerné Dr. Cserhalmi Dóra–Dr. Ritoók Pál: Infrastruktúra: EU-csatlakozással kapcsolatos stratégiai kérdések I. 32. Dr. Ehrlich Éva (koordinátor)–Doros Béla–Dr. Kósa Zsuzsanna–Dr. Lengyel Márton–Dr. Nádas Péter–Dr. Ruppert László–Dr. Sallai Gyula–Dr. Schmideg Iván–Tóth Károly–Dr. Varga Miklós–Dr. Verbóczky János–Dr. Zsirai István: Infrastruktúra: EU-csatlakozással kapcsolatos stratégiai kérdések II. 33. Tóth Árpádné dr. Masika Edit (szerk.): Magyarország csatlakozása az Európai Unió megreformált belés igazságügyi együttmûködéséhez a megváltozott külsô feltételek között – Belügyi együttmûködés 34. Dr. Bogenfürst Ferenc–Erdész Ferencné dr.–Fórián Zoltán–Dr. Guba Mária–Dr. Ráki Zoltán–Dr. Széles Gyula–Dr. Udovecz Gábor (témavezetô)–Vissyné dr. Takács Mara: A fôbb mezôgazdasági termékeink naturális versenyképessége nemzetközi összehasonlításban 35. Erdész Ferencné dr.–Dr. Guba Mária–Dr. Ráki Zoltán–Szukics József–Dr. Udovecz Gábor (témavezetô)–Dr. Varga Gyula–Vissyné dr. Takács Mara: Fôbb mezôgazdasági termékeink gazdasági versenyképessége, elônyök, hátrányok 36. Dr. Kartali János–Orbánné Dr. Nagy Mária–Dr. Szabó Márton–Dr. Udovecz Gábor (témavezetô)–Dr. Varga Gyula: Élelmiszer-gazdasági termékeink várható versenyképessége a kibôvült európai piacon 37. Dr. Botos Katalin–Dr. Csillik Péter–Dr. Kakuk János–Dr. Kupa Mihály–Marján Attila–Várhegyi Éva: Államháztartás és pénzügyi szolgáltatások az Európai Unióban és Magyarországon 38. Dr. Asztalos László György–Dr. Bárczay András–Rotyis József–Dr. Zavodnyik József: Pénzügyi és biztosítási szolgáltatások az Európai Unióban és Magyarországon 39. Dr. Lengyel Márton: Az Európai Unióhoz való csatlakozásra készülô közép-európai országok turizmusa 40. Erdôsi Ferenc: A magyarországi közlekedési infrastruktúra regionális jellemzôi változtatásának szükségessége az Európai Uniós tagság elnyerésével 41. Szívós Péter (ford.): ESSPROS – European System of Integrated Social Protection Statistics – A szociális védelem integrált európai statisztikai rendszere 42. Sárai József: Versenypolitika, versenyjog EU-csatlakozásunk elôzményeinek és környezetének tükrében 43. Tárkányi Ákos: Családpolitika az Európai Unió országaiban 44. Egyed Mária–Gyulavári Tamás: Az Európai Közösség szociálpolitikája a kezdetektôl a Maastrichti Szerzôdésig 45. Gyulavári Tamás–Kardos Gábor: Szociális jogok az Európai Unióban – Az Európai Bíróság esetjoga és EU-dokumentumok I. 46. Gyulavári Tamás–Kardos Gábor: Szociális jogok az Európai Unióban – Az Európai Bíróság esetjoga és EU-dokumentumok II. 47. Gyulavári Tamás–Nyilas Mihály–Szikra Dorottya: A késôbb csatlakozott EU-tagállamok tapasztalatai a szociális védelem tükrében 48. Bajomi Iván–Balázs Éva–Ivanics Krisztina: Az EU-beli oktatásügy jogi és gyakorlati nézôpontból (Az Európai Bíróság – Franciaország) 49. Andréko Gábor–Boros Ferenc–Dévai Emese–Dóra Szilvia–Farkas György–Kôvágó Ágnes–Szabó László–Szemerkényi Réka: EU-csatlakozásunk – világösszefüggésekben és regionális nézôpontból 50. Dr. Brávácz Ottóné–Dr. Szôcs Tibor–Dr. Kiss Norbert: A jogbiztonság néhány konkrét kérdése az EU jogalkotásában és jogalkalmazásában 51. Dr. Román Zoltán: A kis- és középvállalatok az EU-csatlakozás tükrében 52. Dr. Ehrlich Éva–Fleischer Tamás–Dr. Nádas Péter–Dr. Ruppert László–Tóth Károly–Dr. Zsirai István: Magyarország csatlakozása az EU-hoz: Tendenciák, fejlesztési és finanszírozási gondok az infrastruktúra néhány ágazatában I. 53. Dr. Ehrlich Éva–Dr. Krupanics Sándor–Dr. Lengyel Márton–Dr. Sallai Gyula–Dr. Schmideg Iván–Dr. Varga Miklós: Magyarország csatlakozása az EU-hoz: Tendenciák, fejlesztési és finanszírozási gondok az infrastruktúra néhány ágazatában II. 54. Dr. Ehrlich Éva–Dr. Kôrösi István: Az infrastruktúra és szolgáltatásai Németországban 55. Dr. Varga Gyula: Agrárpolitikai teendôink az EU csatlakozás tükrében 56. Dr. Kapronczai István: Az agrárinformációs rendszer fejlesztése az EU csatlakozás tükrében 57. Dr. Farkas György: A magyar EU-integráció és a csatlakozás közeledése: alkalmazkodási sajátosságok a vállalkozói szférában

66


58. Barta Györgyi–Fath János–Hajdú Zoltán–Horváth Gyula–Perger Éva–Ruttkay Éva–Szilágyi István: Bôvítés és a nemzeti regionális politikák változása (A kohéziós és a 90-es évtizedben csatlakozott országok területfejlesztési rendszerei) 59. Fazekas Károly–Köllô János–Neumann László–Tóth András: Relokáció: a munkahelyek áttelepülése Nyugat-Európából Magyarországra 60. Boross Ferenc–Kovács Gabriella: Az EU bôvülése visegrádi és londoni nézôpontból 61. Dr. Laky Teréz–Diós Pál–Frechet Tímea–Hárs Ágnes–Horváth László–Juhász Judit–Sík Endre–Tóth Judit: A munkaerô migrációja és az Európai Unió 62. Dr. Farkas György: A hazai nagyvállalatok EU-integrációs és csatlakozás-elôkészületi helyzete, vélemények az integrációs folyamatról 63. Koncz János: Svájc: Kantonok, régiók, európai integráció 64. Jánszky Ágnes–Meisel Sándor: Magyarország EU-csatlakozásának WTO-összefüggései; 64. Antalóczy Katalin: Vámszabad területek és Magyarország Európai Unióhoz történô csatlakozása 65. Csaba László–Kádár Béla–Práger László: Három tanulmány az EU-csatlakozás makrogazdasági és stratégiai összefüggéseirôl 66. Pálfalvy József–Somai Miklós: A közlekedési ágazat, a közúti infrastruktúra finanszírozása Európában és hazánkban 67. Popp József–Mészáros Sándor–Spitálszky Márta–Udovecz Gábor–Alvincz József–Szûcs István: A magyar mezôgazdaság helyzete, feladatai és esélyei az EU-bôvítés tükrében 68. Sajtótükörben az Európai Unió és Magyarország EU-csatlakozása (Válogatás a 2000 elsô felében megjelent hazai sajtócikkekbôl) 69. Boros Ferenc–Deák András–Galló Béla–Koncz János–Kôvágó Ágnes: Regionális kérdések az európai integráció tükrében 70/I. Dr. Csiba Lajos–Lovas József–Németh Ágnes–Neuschl Gyula–Maizl Erika–Urbán Lajos–Preislerné Dr. Cserhalmi Dóra–Küller László–Dr. Ruppert László–Dr. Valkár István–Tóth Károly–Dr. Zsirai István: Infrastruktúra – Legújabb tapasztalatok és következtetések, teendôk 70/II. Dr. Varga Miklós–Dr. Szivi László–Dr. Sallai Gyula–Dr. Schmideg Iván: Infrastruktúra – Legújabb tapasztalatok, következtetések, teendôk 71. Dr. Pálfalvi József: A tartósan állami kézben maradó vagyon hatékony mûködtetésének tapasztalatai és feltételei a közlekedésben és a hírközlésben 72. Kezdetektôl napjainkig (Összefoglaló a Mûhelytanulmányok eddig kiadott köteteibôl angol nyelven) 73. Sajtótükörben az Európai Unió és Magyarország EU-csatlakozása (Válogatás a 2000. július 1. és október 31. között megjelent hazai sajtócikkekbôl) 74. Horváth Zoltán–Tar Gábor: Útmutató a nemzetközi szervezetek világához (Fogalomgyûjtemény) 75. Fehérvári Pál–Német János–Damjanovich Imre–Molnár Sándor–Láng István: A környezetbiztonsági ellenôrzô rendszerek infrastruktúrája 76. Fertô Imre–Mohácsi Kálmán–Elek Sándor–Nemes Gusztáv: Az agrárszektor versenyképességének feltételei – Az agrárpolitika és a vidékfejlesztés összefüggései 77. Sajtótükörben az Európai Unió és Magyarország EU-csatlakozása (Válogatás a 2000. november 1. és 2001. január 31. között megjelent hazai sajtócikkekbôl) 78. Dávid Csaba: A francia mezôgazdaság és érdekképviselete 79. Sajtótükörben az Európai Unió és Magyarország EU-csatlakozása (Válogatás a 2001. február 1. és június 30. között megjelent hazai sajtócikkekbôl) 80. Laky Teréz–Bareto Jozefa–Éder Géza–Hablicsek László–Hárs Ágnes–Lindnerné Eperjesi Erzsébet–Neumann László–Pósán György Tamás–Tóth Judit–Tóth Pál Péter–Vas Megyei Munkaügyi Központ munkatársai: A munkaerô szabad áramlása – Magyarországról nézve 81. Hamar Judit: A multinacionális vállalatok Magyarországon és az EU-hoz való csatlakozás várható hatásai; Lányi Kamilla: Európa a globalizálódó világban 82. Az Európai Közigazgatási Képzési Ösztöndíjas Hallgatók dolgozatai I-II. 82. I. kötet: 82. Halász Katalin: Kisebbségvédelem Európában. Az Európa Tanács szerepe a nemzeti kisebbségek jogainak védelmében 82. Fischer Márta: Emberierôforrás-gazdálkodás uniós szinten (az Európai Unió foglalkoztatás- és oktatáspolitikája)

EDDIG MEGJELENT AZ EURÓPAI MÛHELYTANULMÁNYOK SOROZATBAN

67

082. Túróczi Emese: Európa útja az információs társadalomba: az Európai Bizottság jogalkotása a távközlési rendszer liberalizációja területén 082. Baller Barbara: Magyarország határmenti regionális együttmûködési formái 082. II. kötet: 082. Szabó Szilvia: Az Európai Gazdasági és Monetáris Unió fiskális dimenziója 082. Bíró Helga: Vállalati koncentrációk ellenôrzése hazánkban és az Európai Unióban 082. Zsuga Zsófia: Hulladékgazdálkodás Magyarországon és az Európai Unióban 083. Sajtótükörben az Európai Unió és Magyarország EU-csatlakozása (Válogatás a 2001. július 1. és december 31. között megjelent hazai sajtócikkekbôl) 084. Pitti Zoltán: A hazai gazdaság teljesítményének tulajdonosfüggô jellemzôi (1996-2000) – Az offshore típusú vállalkozások a nemzetközi gyakorlatban és a hazai gazdasági környezetben 085. Ehrlich Éva–Somai Miklós–Szigetvári Tamás–dr. Lovas József–dr. Sztrányainé dr. Kohánka Csilla–dr. Bartolits István–dr. Sallai Gyula–dr. Schmideg István: Tanulmányok a közlekedés és az infokommunikáció témakörébôl 086. BKÁE Európai Tanulmányi és Oktatási Központ: Kutatások az integrációérettség témakörébôl 087. Állami Számvevôszék Fejlesztési és Módszertani Intézet: Az EU Számvevôszéke és korrupcióellenes tevékenysége 088. Dorgai László: A vidékfejlesztés támogatásának elvei és gyakorlata az Európai Unióban; Dorgai László: Az agrár- és vidékfejlesztés és a Nemzeti Fejlesztési Terv; Dorgai László–Kapronczai István–Kiss Judit–Udovecz Gábor–Varga Gyula: Az agrárgazdaság és vidék fejlesztésének fôbb stratégiai kérdései az EU-csatlakozást megelôzô idôszakban (Tézisek) 089. Dr. Németh József–Dr. Deák Péter–Dr. Nagy Miklós–Erdôs István–Balogh Béla: Az EU új feladata: konfliktus-megelôzés és válságkezelés 090. Ritecz György: Az európai (schengeni) határôrizeti követelményekre való felkészülés helyzete és a további feladatok Magyarországon; Sallai János: Az ukrán-magyar határ kriminálföldrajza az 1990es években és a magyar-magyar kapcsolattartás jövôje a külsô határ mentén 091. Gesztiné Ajtósi Judit–Csanád Dániel: Együttmûködés a harmadik szektorral 092. Csáki György: Európa Amerikában – Amerika Európában: a transzatlanti kereskedelmi és tôkekapcsolatok jellemzôi az új évezred kezdetén 093. EU-csatlakozás és versenyképesség – GKI-tanulmányok I. 094. EU-csatlakozás és versenyképesség – GKI-tanulmányok II. 095. Dr. Mohay György–Dr. Heinemann Csilla–Dr. Gombos Katalin–Dr. Blutman László–Dr. Schiffner Imola: Az Európai Bíróság elôzetes döntéshozatali eljárása – a magyarországi bírósági rendszerrel szemben támasztott követelmények (konferencia összefoglaló) 082. Dr. Ribai Csilla: Az Európai Részvénytársaság (Societas Europaea) 096. Koncz János: Európai Unió: határbontástól a régióépítésig 097. Tóth Árpádné dr. Masika Edit: A szabadság, biztonság, jog térségének reformja az európai alkotmányozás tükrében 098. Törzsök Erika–Ádám János–Böszörményi Jenô–Csizmadia Sándor–Jakab Attila–Réthi Sándor–Réti Tamás: Szülôföld Program 099. Magyarország a megújuló Unióban (a Külügyminisztérium, az EUKK és az Európai Közösségi Tanulmányok Magyarországi Társasága tanulmányíró pályázatának gyôztes pályamunkái) 100. Ehrlich Éva: Az infrastruktúra helyzete az Európai Unió hat tagországában 101. Nyikos László: Az Európai Unió legfontosabb pénzügyi jogszabálya (a pénzügyi rendelet) és hatása az államháztartás reformjára 102. Szajbély Katalin: A faji diszkrimináció elleni küzdelem az Európai Unióban és az uniós szabályozás átültetése Nagy-Britanniában 103. Fodor Bea–Kiss Károly–Szabó Sándor–Szabó Zoltán: Támogatások, ökológiai célú pénzügyi ösztönzôk 104. Hegedûs Miklós–Pichovszky Kristóf–Vanicsek Mária–Viszt Erzsébet (szerk.): Az integráció hatásai kiemelt gazdasági ágazatokban (ingatlanszektor, szállítás-logisztika, élelmiszeripar) 105. Angyal Zoltán: Az európai gazdasági és monetáris unió kialakulásának és mûködésének intézményi és jogi vonatkozású kérdései 106. Koncz János: Európai Unió: Térség-, terület- és régiófejlesztés – elvek, struktúrák és módszerek

Magyarország európai integrációjának történeti aspektusai

Recommend Documents