Magyarország a brit gondolkodásban és külpolitikában, 1848-tól 1945-ig

Magyarország a brit gondolkodásban és külpolitikában, 1848-tól 1945-ig Jeszenszky Géza

Juhász Gyula, a magyar diplomaták tanítója emlékére

A rokonszenv évtizedei

A

magyar–brit kapcsolatok történetéről számos alapos monográfia, tanulmány és esszé született. Fest Sándor, majd Gál István1 úttörő írásai után Magyarországon csak az utolsó ötven évben Arday Lajos, Bán D. András, Berend T. Iván, Beretzky Ágnes, Frank Tibor, Haraszti Éva, Juhász Gyula, Lojkó Miklós, Magyarics Tamás, Pók Attila, Ránki György, Romsics Ignác és jómagam tollából, továbbá magyar emigránsok: Bátonyi Gábor, Cs. Szabó László, Czigány Lóránt, Gömöri György, Kabdebó Tamás, Péter László és Zsuppán Tibor, brit részről pedig Carlile Aylmer Macartney nyomdokain Mark Cornwall, Robert Evans, John Eibner és Martin Rady munkái a legfontosabbak. A magyaroknak az angol politika és kultúra iránti érdeklődését, illúzióit összefoglalta Frank Tibor2 és Bán D. András,3 a politikai kapcsolatokat pedig Arday Lajos röviden,4 azok egy-egy szakaszát pedig Magyarics Tamás,5 Romsics Ignác,6 a tragikusan korán elhunyt kitűnő tanítványom, Bán D. András7 és én magam.8 A jelen írás elsődlegesen a Magyarország iránti brit érdeklődés és politika fő tendenciáit idézi föl.9 Mohács után Magyarország Európa perifériájára került, megszűnt önálló tényező lenni, miközben Anglia számára a közelebbi nyugat-európai országok váltak mind fontosabb gazdasági és politikai partnerré, illetve riválissá. A 18. sz. végétől ugyan tapasztalható némi angol érdeklődés Magyarország iránt, ez azonban inkább az egzotikumnak szólt, másrészt pedig a kialakuló „keleti kérdés” egyik mellékszereplőjének. Ennek ellenére néhány brit utazó, majd pedig az angol orvosból felesége, Wesselényi Polyxéna hatására erdélyi birtokossá vált John Paget10 úti beszámolói nyomán már 1848 előtt egy kifejezetten kedvező Magyarország-kép kezdett kialakulni. Angliában az 1. világháborúig dogmának minősült, hogy az 1815-ben létrehozott és 1871-től – a Balkánt leszámítva – stabilnak tűnő európai államrendszernek a Habsburgbirodalom, egy közép-európai nagyhatalom léte az egyik sarkpontja. Minthogy annak ereje, stabilitása, sőt léte a belső mozgalmakon múlott, s mint 1848 is bizonyította, ezen 150

Külügyi Szemle

Magyarország a brit gondolkodásban

a téren kulcsfontosságú volt Magyarország magatartása, az angol külpolitika számára Világos és Arad után fontos volt az osztrák–magyar viszony alakulása, az 1867-es kiegyezést követően pedig a kettős Monarchiát gyöngítő erők helyzete és befolyása. Ezért egészen az 1904–1906-os politikai válságig a brit kormányok egyformán ellenezték a magyar függetlenségi ellenzék és a Monarchiában élő nemzetiségek törekvéseit. Magyarországgal azonban a brit politika az 1. világháborúig önálló tényezőként nem számolt, csak mint az Osztrák–Magyar Monarchia egyik részével, a közvélemény pedig Ausztria egyik tartományának tekintette.11 Amikor 1848 tavaszán a John Russel vezette angol kormány, illetve Henry John Temple Palmerston külügyminiszter hidegen fogadta a Batthyány-kormánynak az elismerésre és a diplomáciai kapcsolatok létesítésére vonatkozó javaslatát, az angol közvéleményben egy független Magyarország gondolata _ a reformkori utazók lelkes beszámolói ellenére _ a találó hasonlat szerint nagyjából akkora lelkesedést váltott ki, mint ” Pesten vagy Debrecenben egy független Walesé”.12 1848 decemberében Kossuth Lajos követét, a kedvező kereskedelmi ajánlatokkal kopogtató és Palmerstontól meghallgatást kérő Szalay Lászlót sértő módon azzal utasították el, hogy „A brit kormánynak Magyarországról csak mint az ausztriai birodalom részéről van tudomása, így mindenfajta közlés, amelyet Ön a Nagy-Britannia és Magyarország közti kereskedelmi kapcsolatokra vonatkozóan Őfelsége kormányának tenni kíván, Ausztria császárának az itteni udvarhoz [...] kinevezett képviselője, Koller báró útján eszközlendő.”13 Néhány hónap múlva, Kossuth küldöttje, Pulszky Ferenc Angliába érkezését követően azonban teljesen megváltozott a közhangulat. Pulszky és felesége – egy bécsi bankár leánya, Walter Teréz – rátermettsége és az általuk megnyert írók, közéleti személyiségek és politikusok erőfeszítései révén, nem utolsósorban pedig a magyar sikereket hozó tavaszi hadjárat hatására óriási lelkesedés támadt a magyarok ügye iránt szerte a szigetországban: whig arisztokratáktól neves politikusokon, tekintélyes üzletembereken és ismert tudósokon át öntudatos chartista munkásokig komoly súlyt képviselő koalíció követelte a brit kormány közbelépését a jogos küzdelmét vívó Magyarország mellett. Érvelésükben hivatkoztak a 600 éves, az angollal rokon magyar alkotmányra, a magyar magatartás törvényességére, az orosz beavatkozásból eredő és Nagy-Britanniát is sújtó nemzetközi következményekre, de az angol kereskedelem nagy közép-európai lehetőségeire is.14 Mindez azonban keveset nyomott a latban a kormánynak a hatalmi egyensúlyról vallott ortodox felfogásával szemben. A brit Alsóház 1849. július 21-én lezajlott magyar vitája során Lord Palmerston külügyminiszter is elismeréssel szólt a magyarok múltjáról és jelen törekvéseiről, de világosan leszögezte Nagy-Britannia közép-európai politikájának alapelvét: Az európai hatalmi egyensúlyban Ausztria igen fontos elemet képvisel. [...] Európa politikai függetlensége és szabadsága elválaszthatatlanul kapcsolódik Ausztria mint európai nagyhatalom fönnmaradásához és integritásához, 2014. nyár

151

Jeszenszky Géza

ennélfogva bármi, ami akár közvetlenül, akár távolabbi lehetőségként gyöngítené és sújtaná Ausztriát, illetve elsőrangú hatalomból másodrangú állammá redukálná, szükségképpen nagy szerencsétlenséget jelentene Európa számára, amit minden angolnak helytelenítenie kell, és igyekeznie kell meggátolni.15 Magyarország különválása Ausztria végét jelentené, a rivális orosz nagyhatalom befolyásának veszedelmes megnövekedését idézné elő, ezért Palmerston végeredményben örömmel fogadta az Ausztriát megmentő orosz beavatkozást.16 Mind a konzervatív, mind a radikális ellenzék és a közvélemény egyetértett viszont Palmerstonnal és a kormányt támogató parlamenti többséggel abban, hogy hivatásának Ausztria csak akkor felelhet meg, ha belsőleg szilárd, ehhez pedig _ mint a híres államférfi mondotta _ elengedhetetlen Magyarország, „Ausztria jobbkeze” kielégítése, a „magyarkérdés”17 megoldása. Ezért nem tekinthető álszentségnek, tipikus angol hipokrízisnek, hogy Palmerston és lényegében egész Nagy-Britannia élesen elítélte, fölháborodással fogadta a megtorlást, az aradi kivégzéseket, az 1849 utáni ausztriai új abszolutizmust pedig ostoba politikának tartotta. A magyarbarát közhangulat tetőpontja volt Kossuth óriási lelkesedést kiváltó angliai látogatása 1851-ben; ez a magyar szabadságharc vezérének nevét tartósan beírta az angolok emlékezetébe.18 Magyarország függetlenségének indokoltságát továbbra sem fogadták el, a hivatalos Nagy-Britannia lényegében pártkülönbség nélkül helyeselte, sőt szorgalmazta a dinasztia és a magyarok megegyezését, hősük Kossuth helyett Deák Ferenc lett.19 Az 1867-es rendezés nem állt messze a ’48-as magyarbarátok ideáljától: Magyarország választott képviselőit úgy elégítette ki, hogy fönnmaradt a birodalmi kapcsolat, tehát Ausztria nagyhatalmi státusa. A kiegyezés évtizedekre stabilizálta a Monarchiát, ezért fokozatosan a konzervatív gondolkodású politikusok és diplomaták is megbarátkoztak a dualizmussal, noha azt a magyaroknak tehető engedmények maximumának tekintették. Ebből következett, hogy elítélték azokat a terveket, amelyek a Monarchia súlypontját Magyarországra kívánták áthelyezni, a magyar függetlenségi ellenzékben a Monarchia stabilitásának legnagyobb veszélyeztetőjét látták. A belső harmónia megbontásaként bírálták mind a magyar kormányoknak a nemzetiségeket az állammal szembefordító politikáját, mind a szeparatizmus veszélyét magukban hordozó nem magyar nemzeti mozgalmakat. Magyarország liberális barátainak zöme a kiegyezésben az egész Monarchiában bevezetésre kerülő alkotmányosság legbiztosabb garanciáját látta, és remélték, hogy a liberális Magyarország válik a dunai birodalommá átalakuló Monarchia súlypontjává, a Balkán felé irányuló civilizáló és fölszabadító funkció közvetítőjévé.20 Az egyházpolitikai reformok, majd a millennium, továbbá a búr háborúban az angolokat támogató magyar kormány széles körben váltott ki elismerő írásokat és kommentárokat.21 Ez az irányzat kitartott az 1867-es szabadelvű kormányzat mellett, egészen a párt 1905-ös összeomlásáig. 152

Külügyi Szemle

Magyarország a brit gondolkodásban

Kossuth Lajos neve ugyan ismert maradt Angliában 1867 után is, mint a nemzeti szabadságeszme egyik szimbóluma, halálakor hosszú cikkek idézték a múltat, de egyetlen számottevő megnyilatkozás sem támogatta függetlenségi ideálját, konföderációs elképzeléseiről szó sem esett, legföljebb elvei melletti kitartását említették elismerőleg.22 Nem a független Magyarország, csupán a hazai Függetlenségi Párt perszonáluniós, dinasztiahű programja kapott Angliában némi publicitást, de ennek közvetítői többnyire nem angolok, hanem Magyarországról kivándorolt (feltehetően zsidó származású) üzletemberek voltak (Sidney Low, Reich Emil, Felbermann Lajos), akik egy Budapest-központú, Magyar–Osztrák Monarchiát vizionáltak – mint Jókai A jövő század regényében.

Kiábrándulás és ítélet, 1904–1920 A Habsburg-monarchia (csakúgy mint az Oszmán Birodalom) a hosszú 19. században sokat köszönhetett a hatalmi egyensúly veszedelmes megrendülésétől tartó brit politikának. Az 1904-ben Franciaországgal, 1907-ben pedig Oroszországgal kötött entente (antant) -egyezmények megkötése és az 1908-as boszniai válság után viszont Nagy-Britannia és Ausztria-Magyarország az egymással egyre nyíltabban szembenálló hatalmi csoportosulások tagjaként eltávolodott egymástól. Ezzel együtt számos kérdésben (így a balkáni krízisekben is) egészen 1914-ig jól együttműködtek. Az uralkodók és a két birodalom arisztokráciája között továbbra is fönnállott a kölcsönös rokonszenv, s még az ausztriai, illetve a magyarországi belső viszonyok brit bírálóinak fejében sem fordult meg a Monarchia szándékos bomlasztásának, a nemzetiségi szeparatizmus támogatásának a gondolata. A kettévált Európa békéjét az 1905-ben megválasztott liberális kormány külügyminisztere, Edward Grey úgy remélte megőrizni, ha a hatalmi egyensúlyt a két blokk egyensúlyával valósítja meg. Éppen ezért nem leválasztani kívánta Ausztria-Magyarországot német szövetségeséről, hanem abban reménykedett, hogy a belső konfliktusainak megoldásában biztató tendenciákat is mutató, szláv népei politikai térnyerésének teret engedő soknemzetiségű alakulat önálló külpolitikát folytatva képes lesz lefékezni Németország agresszív hajlamait, és így ellensúlyozni fogja II. Vilmos szeszélyes, az angolokat Indiában és Afrikában időnként komolyan zavaró külpolitikáját. A magyarok iránti brit rokonszenv azonban megrendült az 1904–1906. évi magyarországi politikai válság hatására, mert cáfolta a millennium idejére elterjedt nézetet, hogy a kitűnő politikai érzékkel bíró magyarok a Monarchia liberalizáló és stabilizáló tényezőjét jelentik. A Függetlenségi Párt és az általa dominált, 1906. áprilisban megalakult koalíciós kormány egyszerre vállalt konfliktust az uralkodóval (a közös hadsereg reformja kapcsán) és a magyarországi nemzetiségekkel. Utóbbiak az 1868-as liberális

2014. nyár

153

Jeszenszky Géza

nemzetiségi törvény betartását követelték és területi autonómiát. Az angol kiábrándulást fokozta, hogy miközben Nagy-Britanniában az 1905-ös, liberális győzelmet hozó választások után radikális szociális törvényeket hoztak, és Európa-szerte kiterjesztették a választójogot (Ausztriában is bevezették a férfiak általános választójogát), Magyarországon szűk maradt a választójog, és sajtópereket akasztottak a nemzetiségi vezetők nyakába. Henry Wickham Steed, a művelt angolok gondolkodását meghatározó Times napilap ausztria-magyarországi tudósítója a magyarok barátjából ekkor vált mind keményebb bírálóvá.23 Egy fiatal skót történész, Robert William Seton-Watson pedig, aki kezdetben a magyar függetlenség lelkes híve volt, megismerkedve az erdélyi szász, majd a szlovák politikusokkal, 1908-ban megjelentette az egész dualista korszak nemzetiségi politikáját jogos megállapítások mellett elfogult hangon bíráló Racial Problems in Hungary című, az adott kérdés nemzetközi megítélését a mai napig meghatározó munkáját. Célom […] azon honfitársaim meggyőzése, akik hajlamosak Britanniát a magyar klikk iránti szimpátia mellett kötelezni el, s ezzel elősegíteni a Habsburg-monarchia pusztulását és egy európai tűzvész kirobbanását. Be akarom bizonyítani nekik, hogy a magyar szabadság csak legenda, legföljebb a magyarokra vonatkozik, de még ők is csak akkor részesülnek belőle, ha nem teszik magukévá a szocializmus vagy a munkásság ügyét. Amit a magyar uralkodó osztályok képviselnek, az anatémát jelent a mi országunk fölvilágosodott politikusai számára, legyenek azok konzervatívok, liberálisok, munkáspártiak vagy nacionalisták.24 Az angol sajtó elismerő kritikákkal fogadta és „meggyőző vádiratnak” nevezte a könyvet. Hatvan évvel később, visszatekintve, C. A. Macartney, Közép-Európa történelmének elfogulatlan szakértője joggal állapította meg: Steed és Seton-Watson csak egyedi esetek voltak, akkoriban egyáltalában nem volt általánosan elfogadott brit vélemény a Monarchiával kapcsolatban, s továbbra is jelentek meg róla meglehetősen barátságos szemléletű írások. De e két ember álláspontjának már akkor is kivételes súlya volt, a későbbi események pedig […] olyan helyzetbe hozták őket, hogy nézeteiknek nagyobb volt a hatása, mint az összes többi megfigyelőnek együttvéve.25 Ez a helyzet az 1. világháború kitörésével állt elő. 1914. augusztus 4-én Nagy-Britannia Belgium semlegességének német megsértése miatt lépett be az európai konfliktusba (ezzel világháborúvá terjesztve ki azt), mert egy német győzelemmel végződő háború Németországot világhatalommá tette volna, veszélyeztetve a Brit Birodalom területeit. Ekkor még sem a brit kormányban, sem a brit társadalomban nem élt különösebb szimpátia az 1903-ban „királygyilkos” Szerbia vagy általában a délkelet-európai nemzeti törekvések iránt. Ausztria-Magyarországnak a 154

Külügyi Szemle

Magyarország a brit gondolkodásban

brit kormány csak egy jó héttel később, szövetségesi szolidaritásból üzent hadat. A Monarchia délszlávok lakta területei Szerbiának történő átengedését azonban a Foreign Office lényegében a hadüzenet pillanatától fogva magától értetődőnek tekintette, a következő hónapokban pedig Románia és Olaszország háborúba lépése érdekében a brit kormány a Habsburg-monarchia jelentős részét odaígérte a szomszédos államoknak. London – Párizs mellett – rövidesen az évszázadokon át Angliával baráti viszonyban álló Monarchia teljes felosztásán munkálkodó erők központja lett, s végül oroszlánrésze lett a tényleges felbomlás előidézésében. Mindezt elsősorban a háborús stratégia, a győzelem érdeke diktálta, nem pedig a „nemzetiségi elv” elfogadása, az etnikai határok megteremtése melletti elvi döntés. Ugyanakkor Nagy-Britanniában általános volt az a vélemény – ezt terjesztette a hivatalos propaganda is –, hogy a győzelem után egy háborúktól mentes, jobb világ teremthető meg. A nagyhatalmi rivalizálás mellett az utolsó évszázad háborúinak oka a kielégítetlen nemzeti törekvésekben rejlett. Angliában a háború első órájától jelentkezett egy csoport, amely a központi hatalmak legyőzésének célját összekötötte a nemzetiségi elv elfogadásával, Európa, elsősorban az Osztrák–Magyar Monarchia nemzeti alapon történő átrendezésének programjával. Ennek az irányzatnak az egyik vezetője Henry Wickham Steed volt, aki 1913-ban a Times külpolitikai szerkesztője, a tulajdonos, Alfred Harmsworth Northcliffe (rövidesen a háborús kabinet tagja) jobbkeze lett,26 a másik pedig a történészi végzettségű politikai író, R. W. Seton-Watson. Ő a háború előtt Scotus Viator név alatt megjelent cikkeiben és könyveiben a Habsburg-monarchia szerkezeti megreformálása mellett érvelt, s egy méltányosabb nemzetiségi politika szószólójaként vált ismertté.27 A Szerbiának átadott hadüzenet pillanatában leírta a négyszáz éves államalakulatot, s annak elszánt ellenfelévé, elpusztításának fáradhatatlan harcosává vált, aki vagyonát és egészségét nem kímélve küzdött azért, amit nemcsak saját hazája, de valamennyi kis kelet-közép-európai nép és az egész emberiség érdekének is hitt. Ők ketten jelentékeny energiával és meggyőzőképességgel siettek a háború első heteiben Ausztria-Magyarországról az antantországokba emigrált szláv politikusok segítségére. A körülöttük gyülekező politikusokból, egyetemi szakemberekből és újságírókból, valamint az emigráns politikusokból komoly erőt képviselő csoport szerveződött, amely újságcikkekben, könyvekben, előadásokon, gyűléseken és társadalmi összejöveteleken érvelt amellett, hogy Ausztria-Magyarország nemzetiségeit fel kell szabadítani, elő kell segíteni, hogy a soknemzetiségű birodalom helyén nemzeti államok jöjjenek létre. Azok hatékony gátat fognak alkotni a német Drang nach Osten politikával szemben.28 A felosztás gondolatának elfogadtatását megkönnyítette, hogy a brit külügyminisztériumban már jó tíz éve dominált az élesen németellenes és ennek következtében „szlávbarát” irányzat, és ennek számos képviselője hamar azonosult Seton-Watson és barátai radikális felfogásával.29

2014. nyár

155

Jeszenszky Géza

Velük szemben teljesen esélytelen volt a magyar Függetlenségi Párt néhány angliai hívének az az ajánlata, hogy Magyarországot különbékével válasszák le a hármas szövetségről, és alig vették komolyabban Károlyi Mihály 1916. augusztusi ilyen irányú svájci megkeresését.30 A Monarchia felosztásának hívei viszont nem várt és komoly riválisra találtak azoknak a liberális, radikális és szocialista íróknak, gondolkodóknak és politikusoknak a körében, akik tovább kívántak lépni azon, ami szerintük tipikus 19. századi nacionalista megoldás volt. Parlamenti képviselők, köztük Ramsay MacDonald és Noel Buxton, valamint neves író-publicisták nem azonosultak egyik vagy másik közép-európai nemzettel vagy irányzattal sem, és nem siklottak át könnyedén az etnikai kevertség és a politikai határok igazságos megrajzolásának abból fakadó lehetetlen volta fölött. Sokatmondó volt Norman Angell megjegyzése: „Ahogy minden Angliának megvan a maga Írországa, úgy minden Írországnak megvan a maga Ulsterje.”31 A talán legbefolyásosabb radikális hetilap, a Nation gyakran emlegette a Duna-medence gazdasági egységét, annak a veszélyét, hogy az új államok a nagyhatalmak politikai csatlósaivá fognak válni, s hogy nagy valószínűséggel üldözni fogják etnikai, vallási és politikai kisebbségeiket. 32 A külügyminisztérium hírszerző osztályán dolgozó Arnold J. Toynbee úgy vélte, hogy nem szükséges Magyarország határait megváltoztatni, s a kevert lakosság miatt a nemzeti területi autonómiákat sem volna célszerű erőltetni, ehelyett igazi helyi önkormányzatot és kulturális autonómiát kellene bevezetni.33 Amikor Thomas Woodrow Wilson amerikai elnök 1916 végén békejavaslattal fordult mindkét hadviselő táborhoz, elkerülhetetlenné vált, hogy a brit hadicélokat a nemzetközi közvélemény, elsősorban pedig Wilson számára rokonszenves formában fogalmazzák meg. Mivel Anglia nem kívánt lemondani a háború remélt gyümölcseiről, hogy céljai mégis igazságosnak, idealistának tűnjenek, kézenfekvő volt az elérni kívánt területi változásokat az érintettek vágyaival, önrendelkezési jogával indokolni és fedezni. Közép- és Délkelet-Európa „elnyomott” kis nemzetei függetlenségének fölkarolása a háborúnak morális jelleget adhatott, ezért prominens helyet kapott a december 28-i angol–francia konferencián elfogadott és Wilsonnak 1917. január 10-én átnyújtott válaszban. Eszerint az antant egyik célja „az olaszok, valamint a szlávok, a románok és a cseh-szlovákok felszabadítása az idegen uralom alól”. (A lengyelek jövőjét ugyanakkor az orosz kormányzat hatáskörébe tartozónak nyilvánították.34) Ekkorra már minden hadban álló országban erősödött a békevágy. Az oroszországi forradalom nyomán a keleti front megrendült, Ausztria-Magyarország új uralkodója pedig komoly szándékot mutatott a szörnyű vérontás befejezésére. Ekkor mind a brit, mind a francia kormány kész volt megfeledkezni a Wilsonon keresztül a közép-európai emigránsoknak tett 1917. januári ígéretekről. A brit külügyminisztériumban kidolgozott javaslat különbéke esetén a cseheket és a délszlávokat Magyarországhoz hasonló autonóm státussal gondolta kielégíteni, négy egységből álló föderációvá alakítva a Monarchiát. A később komoly politikai karriert befutott, részben magyar származású „liberális imperialista” 156

Külügyi Szemle

Magyarország a brit gondolkodásban

Leo Amery 1917. április 11-én elkészült memoranduma a független nemzetállamok létrehozását az etnikai kevertség miatt megvalósíthatatlannak, gazdaságilag pedig kifejezetten károsnak tartotta, a nemzeti törekvéseket ő is autonómiákkal és az egész térség föderális megszervezésével javasolta megoldani.35 A Károly király sógora, Sixtus pármai herceg nevéhez fűződő titkos békemissziókat angol részről érdeklődéssel fogadták, de a beígért zsákmányt féltő olaszok vétót mondtak a tárgyalásokra. Caporettónál 1917 októberben elszenvedett vereségük és Románia december 9-i – Szovjet-Oroszországot követő – fegyverszünete után a győzelem reményétől elesett antant számára az adott pillanatban a korábbiaknál több szólt egy átalakult Habsburg-monarchiával kötendő különbéke mellett. Korábban úgy vélték, hogy a nacionalista magyarok tántoríthatatlan ellenfelei minden komolyabb belső átalakulásnak, ezért brit részről most már határozott érdeklődéssel fogadták az 1917. novemberben Svájcba érkező Károlyi Mihálynak az öt vezető nemzet konföderációjára vonatkozó javaslatait.36 Hasonló álláspontot (nemzeti autonómiák, nagyobb politikai kereteken belül) képviselt a brit háborús kabinet dél-afrikai búr tagja, Jan Christiaan Smuts tábornok is, aki David Lloyd George megbízásából, de az 1917. november 29-i szövetségesközi konferencia jóváhagyásával érkezett Genfbe december 18-án, hogy Albert Mensdorff-Pouilly volt londoni osztrák-magyar nagykövettel a békéről tárgyaljon. A december 18–19-i, szigorúan titkos megbeszéléseken támogatást és jóindulatot ígért Ausztriának, ha az felszabadítja magát a német gyámság alól. Mensdorff természetesen örömmel üdvözölte a brit álláspont megváltozását, de nem mutatott hajlandóságot arra, hogy szövetségese föláldozása árán mentse meg a Monarchiát és kapjon kedvező feltételeket; ő általános béketárgyalásokat javasolt, ahol Ausztria-Magyarország Németországot rászorítaná hódításai föladására.37 Az Oroszországgal 1918. március 3-án megkötött breszti béke után azonban Károly császár-király elállt a katonailag kétségtelenül nehezen végrehajtható különbékétől, s mindent egy lapra, a nyugaton kivívandó német győzelemre tett föl. Ez lehetővé tette az Osztrák–Magyar Monarchia felosztását szorgalmazó irányzat felülkerekedését. Northcliffe február 24-én memorandumban fejtette ki egy új politika körvonalait Arthur James Balfour külügyminiszter számára. Eszerint, minthogy a különbéke politikája eredménytelen volt, nem marad más lehetőség, mint „megtörni Ausztria-Magyarország, az ellenséges államok leggyöngébb láncszeme hatalmát, minden németellenes és szövetségesbarát nép és tendencia támogatásával és bátorításával”, vagyis a Monarchia elnyomottnak hirdetett nemzetiségeit föl kell lázítani a függetlenség ígéretével. „Ausztria-Magyarország elnyomott nemzetiségeinek” 1918. április 8–10-i római kongresszusa után az olasz fronton megkezdődött a lélektani hadviselés: naponta mintegy 150.000 röplappal kezdték bombázni az osztrák–magyar egységeket. Ezeken bejelentették, hogy a szövetséges kormányok támogatják a cseh és délszláv függetlenség programját, bemutatva az új államok határait is. A szláv és román egységeket dezertálásra 2014. nyár

157

Jeszenszky Géza

szólították föl, kedvező fogadtatást ígértek nekik, s fölkínálták, hogy ha akarnak, beléphetnek a szövetségesek által létrehozott cseh és más nemzetiségi légiókba. Hasonló fölhívásokat juttattak el a hátországba is, elsősorban a csehek által kialakított föld alatti csatornák révén.38 Az ajánlat – nemzeti függetlenség, sosem álmodott kedvező határok és szövetségesként való elismerés az antant részéről – rendkívül vonzó volt, hozzájárult a végső összeomláshoz, bár a végső szót csak a Monarchia katonai veresége mondta ki. Augusztus 13-án nyilvánosságra hozták, hogy „Őfelsége Kormánya elismeri [...] a Csehszlovák Nemzeti Tanácsot, mint a csehszlovák nemzeti érdekek legfelsőbb szervét és a jövendő csehszlovák kormány jelenlegi letéteményesét”. A délszlávok Olaszországgal marakodtak a koncon, csak ezért nem kaptak hasonló nyilatkozatot. A gazdaságilag már teljesen kimerült Monarchia 1918. október 4-én azonnali fegyverszünetet kért, Wilson elnök feltételei alapján. Bécsnek két hetet kellett várnia arra a válaszra, hogy a 14 pont már nem aktuális, a csehszlovákok és a jugoszlávok maguk jogosultak dönteni jövőjük felől. A győzelem küszöbén Amery, a brit miniszterelnök tanácsadója memorandumban figyelmeztette Balfourt, hogy Ha Ausztria-Magyarország problémáját azon az alapon oldjuk meg, hogy győzelmünk révén kielégítjük barátaink ambícióit, ez az elrendezés elkerülhetetlenül a nyugtalanság és bizonytalanság légkörét fogja megteremteni, ami előbb vagy utóbb egy új háborúhoz vezet. [...] Tartós stabilitást és jólétet leginkább egy új Dunai Konföderáció létesítésével lehetne elérni. Ennek része lenne Német-Ausztria, Csehország, Magyarország, Jugoszlávia, Románia és valószínűleg Bulgária is. [...] Közép-Európa különböző nemzetiségei úgy össze vannak keveredve, etnikai határaik annyira alkalmatlanok arra, hogy ténylegesen független szuverén államok határai legyenek, hogy számukra az egyetlen kielégítő és tartósan működőképes politika, ha egyesülnek egy nem nemzeti szuperállamban. Ennek a szuperállamnak a létrejöttét késleltethetjük, de meg nem akadályozhatjuk.39 Az „Új Európa” program formális realizálása és így a történelmi Magyarország fölbomlásának szentesítése az 1919-ben Párizsban összeült békekonferenciára maradt. Itt vált világossá, hogy a háborúból nem a sokak által őszintén remélt új, szép Európa bontakozik ki, hanem az önzés, a mohóság, az erőpolitika ősi vonásai kapnak új köntöst. A közép-európai határokra vonatkozó brit javaslat Seton-Watson memorandumaiból indult ki, így abból a tételből, hogy „a határok, amennyire csak lehet, essenek egybe a lakosság etnikai megoszlásával”. A vitathatónak, a döntésben mérlegelendőnek megjelölt „szürke zónák”40 kivétel nélkül az utódállamokhoz kerültek – hogy azokat katonailag is erősítsék az esetleges szovjet-orosz támadás, de facto azonban egy magyar reváns ellen. Így jött létre az a helyzet, hogy a trianoni békeszerződés következtében a magyar etnikum egyharmada számára Magyarország külfölddé vált, sorsuk pedig nemzeti kisebbségként határozottan rosszabb lett, mint a régi Magyarország nem magyar népeié 158

Külügyi Szemle

Magyarország a brit gondolkodásban

volt. Sem Steed, sem Seton-Watson nem volt tagja a békekonferencián részt vevő brit küldöttségnek, de mindketten Párizsban figyelték sokéves munkájuk eredményének megszületését. Az alapelvek sok hibával történt megvalósulásáért így közvetlenül nem tehetők felelőssé, de a döntéseket meghozó szakértők és politikusok sok tekintetben az ő tanítványaik voltak, s a Magyarországról általuk készített elemzések szolgáltak alapul a magyar békeszerződés területi rendelkezéseinek a kidolgozásához. Egészében véve megállapítható, hogy az angolok véleménye középúton volt az ellenséget kíméletlenül büntetni, a barátokat pedig jutalmazni és megerősíteni akaró francia, valamint az igazságos és tartós rendezést kívánó amerikai javaslatok – és politika – között.41 Lloyd George miniszterelnök 1919 tavaszán figyelmeztette kollégáit, hogy „soha nem lesz béke Délkelet-Európában, ha a most létrejövő kis államok mindegyikének jelentős magyar lakossága lesz”.42 Ezért 1920 elején, a londoni miniszterelnöki konferencián kísérletet tett a magyar határkérdés újratárgyalására, ezt azonban a Foreign Office hivatalnokai elvetették.43 Szintén méltányosabb magyar határok mellett állt ki az 1919 áprilisában Budapestet fölkereső Smuts, aki Prágában Tomáš Masarykot próbálta rávenni a Csallóköz magyar kézben hagyására, amit még az egyébként magyarellenes érzelmű Harold Nicolson is kívánatosnak tartott a békekonferencia határmegállapító vitáiban.44

1920–1940: a magyar határok kérdése A világháború előtt Angliában a „magyarkérdés” a magyar államiság ügye volt, 1920 után Magyarország határairól, illetve a magyar kisebbség helyzetéről szólt. Az angol politika a vörös- és a fehérterror után, még a trianoni békeszerződés aláírása előtt jelentős szerepet vállalt a magyarországi konszolidáció elősegítésében és Horthy Miklós kormányzóvá választásában. George R. Clerk, a külügyminisztérium osztályvezetője 1919 őszén érkezett Budapestre. Elérte a román fosztogatások megfékezését és a csapatok visszavonulását, összehozta a koalíciós Huszár-kormányt, s neki tett ígéretet a Dunántúlon tartózkodó Nemzeti Hadsereg vezére, Horthy altengernagy a politikai szabadságjogok tiszteletben tartására. Az antant nevében fellépő Clerk ahhoz is ragaszkodott, hogy 1920-ban az általános titkos választójog alapján tartsák meg a választásokat. A formális diplomáciai kapcsolatok felvétele előtt Nagy-Britanniát főbiztosi címmel Budapesten képviselő Thomas Beaumont Hohler még a háború előttről ismerte Horthyt, a róla alkotott kedvező véleménye nagyban segítette annak kormányzóvá választását, illetve a győztesek részéről történt elfogadását.45 Trianon ratifikációja még Franciaországban sem történt meg ellenvetések nélkül, a brit parlament két házában pedig számos tiltakozó hozzászólás hangzott el. A Lordok Házában George Sydenham, James Bryce, Robert Phillimore, az Alsóházban pedig Frederick Llewellyn-Jones, Josiah Clement Wedgwood, Rhys John Davies és Walter

2014. nyár

159

Jeszenszky Géza

Elliot kapitány szónoklatai valós érveket tartalmaztak. Többen szóltak a magyarok részéről az angol állampolgárok, köztük hadifoglyok iránt a világháború alatt tanúsított rendkívül barátságos magatartásról, mások szerint Ausztria akaratuk ellenére sodorta be a magyarokat a konfliktusba. Lord Sydenham „példátlan ostobaságnak” nevezte a trianoni szerződést, mert a korábbi közép-európai gazdasági stabilitást bontotta meg, és ezért „a határok kiigazítása elkerülhetetlenül szükséges”. 46 A nagy többség azonban nem kívánta bolygatni a határokat, s csak az új status quón belül kívánt Magyarország számára elviselhető viszonyokat teremteni. Monarchikus államformája és magyar rokonságú dinasztiája ellenére a brit kormány tevékenyen fellépett Károly királynak a magyar trón visszaszerzésére irányuló két kísérlete ellen – ugyanakkor az ezért háborút indítani készülő Edvard Beneš cseh külügyminisztert visszaparancsolta. Tevőlegesen támogatta Magyarország (és Ausztria) felvételét a Nemzetek Szövetségébe, majd – a kisantant ellenvetéseit leszerelve – a két állam számára 1924-ben, 250 millió aranykorona értékben nyújtott népszövetségi szanálási kölcsön megítélését, amit Magyarország a gazdasága helyreállításához kapott. Ennek egy részét London hitelezte. Az ugyancsak 1924-ben létrehozott Magyar Nemzeti Bank devizakészletéhez a Bank of England négymillió font kölcsönnel járult hozzá, és a következő években is szoros maradt a kapcsolat a két jegybank között.47 Inkább Magyarországon, semmint Angliában keltett nagy figyelmet, amikor 1927. június 21-én az akkor legnagyobb példányszámú angol napilap, a Daily Mail tulajdonosa, Lord Sidney Harold Harmsworth Rothermere (mellesleg a világháború alatt a Monarchia felosztására irányuló propagandában vezető szerepet játszó Lord Northcliffe öcscse és sajtóbirodalmának örököse), „akit elbűvölt Stefánia Hohenlohe osztrák hercegnő bája, és meghatottak a szétdarabolt Magyarországról szóló panaszai”,48 „Magyarország helye a nap alatt” címmel megjelent cikkében a trianoni határok módosítását javasolta. Javaslata szerint a határ menti, döntően magyarlakta területek visszacsatolásával mintegy kétmillió magyar kerülne vissza az anyaországhoz. Míg a magyar társadalom lelkesedése határtalan volt, és rövid idő alatt egy és negyed millióan írták alá „a nemes lordhoz” intézett köszönőlevelet, a brit kormány kifejezetten időszerűtlennek, Közép-Európa kívánatos nyugalma szempontjából károsnak minősítette az akciót.49 Ugyanakkor az angol korrektség, de még inkább az európai francia hegemónia ellensúlyozása diktálta, hogy több kisebb jelentőségű ügyben a brit kormány Magyarország mellé állt. 1926-ban Sir Austen Chamberlain külügyminiszter közbenjárásával sikerült elsimítani a frankhamisítási botrányt. Két évvel később a szentgotthárdi fegyverszállítási ügy során ismét Chamberlain nyújtott támogatást Magyarországnak.50 Az 1933-as hirtenbergi fegyverszállítás esetében Sir John Simon külügyminiszter lépett fel támogatóan Magyarország érdekében. Az 1934-es marseille-i királygyilkosság ügyében Magyarországgal szemben felmerült vádak elsimításában Anthony Eden, népszövetségi fődelegátus nyújtott diplomáciai segítséget. 160

Külügyi Szemle

Magyarország a brit gondolkodásban

Rothermere revíziós sajtókampánya nem volt hosszú életű, hatása pedig – az 1927ben Herczeg Ferenc elnöklete alatt létrejött Magyar Revíziós Liga londoni képviselői (1934-ig Hordósy Iván, utána Póka-Pivny Béla) erőfeszítéseinek ellenére – nem volt számottevő. A Trianon vitájában Magyarország mellett kiálló politikusok azonban rendszeresen érveltek a magyar határok megváltoztatása mellett, az angol sajtóban megjelent levelekben, előadásokban és társadalmi eseményeken elmondott beszédekben is rendszeresen szóltak a békeszerződés igazságtalanságairól.51 1927-ben egy 19 tagú csoport alakult a brit parlamentben, hogy a magyar határrevízió kérdését napirenden tartsák; ehhez rövidesen még harmincan csatlakoztak.52 1930-ban Lord Newton házában, Lord Londonderry elnöklete alatt megalakult az Angol–Magyar Társaság. Mindkét szerveződés az etnikai alapú revíziót, tehát a határ menti területek visszacsatolását tekintette a magyarkérdés megoldásának. Frederick Llewellyn-Jones liberális képviselő szavai szerint az európai békét leginkább a nemzeti kisebbségek problémája veszélyezteti, így azt kellene orvosolnia a Népszövetségnek, az azonban arra alkalmatlan. A gazdasági világválság alatt és azt követően Nagy-Britannia egyre kisebb érdeklődést mutatott Közép-Európa iránt, de általánossá vált a nézet, hogy a békeszerződések indokolatlanul súlyosan büntették a veszteseket. 1932. november 23-án Winston Churchill az Alsóházban a danzigi korridor és Erdély ügyének újratárgyalását javasolta, és ezzel MacDonald miniszterelnök és Simon külügyminiszter is egyetértett.53 1933 júniusában az Alsóházban újjáalakult a Közép-európai Bizottság, elnöke Sir Robert Gower konzervatív párti képviselő lett. Céljuk volt felhívni a brit parlament és kormány figyelmét a békeszerződésekből következő háborús feszültségekre. Ezen belül is elsősorban a trianoni béke revízióját és az utódállamokban élő magyar kisebbség védelmét tekintették feladatuknak, ezért 16 képviselő indítványt terjesztett az Alsóház elé, hogy a brit kormány a Népszövetségben vesse fel a trianoni békeszerződés módosítását. Az aláírók száma egy hónap alatt 116-ra növekedett, novemberre pedig a parlament mintegy 161 tagja írta alá az előterjesztést, amihez valamennyi pártból csatlakoztak politikusok.54 Llewellyn-Jones kijelentette, hogy azért vált a magyarok barátjává, mert rájött arra, „mennyire elnyomják az utódállamok a magyar kisebbségeket”. Ő is nemzeti kisebbségnek, a walesi nemzetnek a tagja, így átérzi Magyarország problémáját.55 Az ugyancsak walesi Rhys Davies az 1933 húsvéti magyarországi útja után egy jelentésben foglalta össze a Trianon előtti és utáni területi, népesedési, gazdasági viszonyokat. A határ menti területeket, ahol egy tömbben élnek a magyarok – a Millerand-kísérőlevélre hivatkozva – könnyen visszacsatolhatónak tekintette. Azokon a területeken, ahol szétszórva él a magyarság, autonóm közigazgatást tartott a legmegfelelőbbnek.56 Mindez összefüggött Bethlen István volt miniszterelnök 1933-as angliai felolvasókörútjával és előadásai publikálásával. 57 Az angolul kiválóan beszélő volt miniszterelnöknek jelentős tekintélye volt a szigetországban. Előadásain, Trianon 2014. nyár

161

Jeszenszky Géza

igazságtalanságának bizonyításával, a határváltozás szükségessége mellett érvelt. R. W. Seton-Watson Bethlen – valamint a magyarbarát képviselők – ellensúlyozása érdekében rövid könyvben utasította el a magyar határok bármily szerény mértékű megváltoztatását.58 Nem értett ezzel egyet a Nemzetek Szövetsége kisebbségi szakértője, a nála jóval fiatalabb C. A. Macartney, aki egy alapos könyvben megállapította, hogy a magukat alaptalanul „nemzetállamnak” tekintő országok és a nemzeti kisebbségek érdekei összeegyeztethetetlenek, de a Duna-medencében az államok szoros gazdasági és politikai együttműködésére van szükség – egy méltányos, az etnikai viszonyokat figyelembe vevő határmódosítás után.59 Annál is hitelesebb volt ez a véleménye, mivel ugyanebben az évben Magyarország történelméről és jelen viszonyairól megjelent könyve meglehetős kritikával szólt a Horthy-nevével fémjelzett rendszerről,60 ellentétben a „magyarbarát” (másodvonalbeli) politikusok elismerő megnyilatkozásaival. 1933 és 1935 között az utóbbiak gyakran jártak Magyarországon, tiszteletükre ebédeket, teadélutánokat, banketteket adtak, többüket Horthy kormányzó is fogadta, az Országházban a képviselők felállva tapsolták őket. 1934. szeptemberben LlewellynJones Székesfehérváron, a trianoni béke igazságtalanságairól beszélve biztosította a magyarokat, hogy Angliában „tízezer és tízezer” barátjuk van, mivel „Trianonban az erőszak békéjét alkották meg, amelyben az angolok is részt vettek, így tehát a jóvátételben vezetniök kell az angoloknak.”61 1935 decemberében Robert Gower, Thomas Cecil Russell Moore és William Mabane képviselők az etnikai alapú revízió szükségességét hangsúlyozva sürgették, hogy az angol kormány a problémát minél hamarabb vigye a Népszövetség elé.62 Gower önálló könyvben is bemutatta a magyar kisebbség súlyos helyzetét Romániában, Jugoszláviában és Csehszlovákiában, a békeszerződés revízióját tekintette a megoldás kulcsának. A Népszövetség keretében egy állandó bizottság létrehozását is javasolta, amely a kisebbségek által előterjesztett sérelmekkel foglalkozna.63 Az alsóházi magyarbarát képviselők túlzó, a revízió megvalósulásának közeli lehetőségéről szóló kijelentései valótlan reményeket ébresztettek a magyar közvéleményben. Széchényi László londoni magyar követ arra figyelmeztetett, hogy a revízió melletti angol kampány csak „a szimpátia megnyilvánulásának tekintendő”.64 Noha a megbékéltetési politika fő szószólójává vált Times néhányszor kedvező beállításban ismertette a magyar revíziós törekvéseket,65 sem a brit kormány, sem a Foreign Office nem támogatta azt. Még 1929-ben, Geoffrey Mander képviselő kérdésére válaszolva, Arthur Henderson külügyminiszter kijelentette, hogy „a trianoni békeszerződés revíziójának kérdését az angol kormány sosem tette megfontolás tárgyává”.66 Csak 1933 elején, amikor Benito Mussolini a négy vezető európai hatalom megállapodása alapján javasolta a német és a magyar revíziós igények részleges kielégítését, tekintett a brit külpolitika – egy rövid ideig – kedvezően a magyar igényekre, de Adolf Hitler hatalomra kerülése és agresszív követelései nyomán London a javaslatot ejtette.67

162

Külügyi Szemle

Magyarország a brit gondolkodásban

Az angol külpolitika akkori legfontosabb műhelye, a Royal Institute of International Affairs (Chatham House) igazgatója, Arnold Toynbee 1937 májusában Budapesten megerősítette azon meggyőződését, hogy indokolt és szükséges Magyarország határainak békés megegyezés útján történő megváltoztatása. Intézetének égisze alatt jelent meg az ezt alapos történeti, politikai és statisztikai érvekkel alátámasztó könyv C. A. Macartney tollából.68 Noha 1939-re az Angol–Magyar Társaság tagjainak létszáma csaknem elérte a háromszázat,69 Neville Chamberlain miniszterelnök – a békét a német igények méltányolásával megőrizni próbáló politikája, az „appeasement” következtében – a magyaroktól revíziós törekvéseik tekintetében türelmet kért.70 Ausztria Hitler által történt bekebelezése, az Anschluss után egy rövid időre Nagy-Britannia számára Magyarország felértékelődött, mint egy olyan ország, amelynek a függetlenségét ugyancsak veszélyezteti a náci Németország, de a területi kérdésekben nem lehetett áthidalni a Magyarország és a kisantant álláspontja közti különbséget. A külügyminisztérium illetékesei, így Sir Orme Sargent, a Közép-Európát felügyelő helyettes államtitkár megállapította: „Vannak más országok, ahol a brit érdekek feltétlenül sokkal fontosabbak, […] elsősorban Görögország, s talán Románia is. Éppen ezért ne engedjük magunkat rábeszélni arra, hogy pénzünket és energiáinkat olyan országok megmentésére fecséreljük, mint Magyarország, ahol a játszma már eldőlt.”71 Nem is nyújtott Anglia érdemben sem gazdasági, sem politikai támogatást Magyarországnak a német befolyás visszaszorítására. Az 1938. szeptember 29-i müncheni szerződés következményének tekintett első bécsi döntést azonban Nagy-Britannia elfogadta; Neville Chamberlain miniszterelnök, illetve külügyminisztere, Edward Wood Halifax egyaránt ilyen értelemben nyilatkozott az angol Alsóházban. (Csáky István magyar külügyminiszter elmulasztotta, hogy írásban is kérje ennek megerősítését.)72 Hitler prágai bevonulása, Csehszlovákia szétverése gyökeres fordulatot hozott a brit külpolitikában: már csak az számított, hogy egy ország Németország mellett vagy ellene foglal állást. Kárpátalja magyar bekebelezését is azért fogadta London ellenvetés nélkül, mert annak révén e stratégiailag fontos terület nem került a náci bábállammá vált Szlovákiával együtt német fennhatóság alá. Magyarország jövőjét mintegy felvázolta a békéltetési politika és Chamberlain heves bírálója, Winston Churchill, amikor 1939 júliusában fogadta a magyar ellenzéki kisgazdapárt vezetőjét, Eckhardt Tibort és Auer Pál diplomatát. A körülbelül egyórás beszélgetés közben kijelentette: Vegyék tudomásul, ha ezúttal is kitartanak függetlenségük mellett, ha ellenállnak a német nyomásnak és háború esetén igyekeznek Lengyelországgal és az Önökkel szomszédos kis nemzetekkel együtt megakadályozni, hogy a németek elárasszák Közép- és Kelet-Európát, Magyarország revíziós igényei bőkezűen fognak kielégítést nyerni. Ha arra kerül a sor, emlékeztessenek erre a kijelentésemre. Ha Magyarország megint a németek oldalán harcolna, ne csodálkozzanak, ha a legrosszabb vár Önökre.73 2014. nyár

163

Jeszenszky Géza

Lengyelország megtámadása és így az újabb világháború megindulása után sem Horthy, sem az angolok előtt továbbra is tekintéllyel bíró Bethlen István, sem Teleki Pál nem hitt Németország győzelmében, és természetesen nem is kívánta azt. Magyarországnak a két szomszédja által felosztott lengyeleket segítő lépéseit az angolok is értékelték. A Nyugat-Európa megtámadásakor a brit kormány élére került Churchill személyesen rokonszenvezett Magyarországgal.74 Teleki azonban pont ekkoriban, Franciaország veresége nyomán ejtette el egy Londonban működő emigráns magyar kormány létrehozására irányuló tervét.75 Nem azért, mintha már nem bízott volna Anglia győzelmében, hanem mivel reálisan felmérte egy tartós német megszállás várható következményeit, és talán azért is, mivel nem látta elég biztosnak saját elismerését. 1940. július 13-án az angol kormány a Beneš emigráns elnök vezette csehszlovák bizottságot elismerte egy önálló csehszlovák államalakulat reprezentatív szerveként. Amikor Barcza György magyar követ e lépés ellen tiltakozott, angol részről arról biztosították őt, hogy e lépés nem jelenti az 1938 előtti határok között fennálló csehszlovák állam elismerését. Ez is arra utal, hogy akkor még volt alternatíva: ha megvalósult volna az új budapesti angol követ, a magyarokkal – elődjével ellentétben – határozottan rokonszenvező Owen O’Malley által is erőteljesen támogatott terv az emigráns magyar kormányról, akkor a németeket lelkesen támogató szlovákokkal és románokkal szemben Magyarország a háború után megtarthatta volna visszakapott területeit. A háború alatt viszont emberéletben igen nagy árat fizetett volna ezért. Ugyanakkor Beneš mindent elkövetett azért, hogy Magyarországot minél feketébb színben lássák Londonban. Aknamunkáját sajnos az angliai emigrációban élő Károlyi Mihály is támogatta, és gátolta a későbbi magyar kiugrási kísérleteket. A második bécsi döntést Anglia – annak körülményei miatt – már nem fogadta el. Churchill az Alsóházban ugyan kijelentette: Sohasem szerettem azt a módszert, ahogy Magyarországgal bántak a háború után. Mióta ez a háború kitört, mi sohasem ragaszkodtunk ahhoz az elvhez, hogy ne lehetne a különböző államok területi felépítését megváltoztatni. Ugyanakkor mi nem szándékozunk semmilyen, a háború folyamán történt területi változást elismerni, hacsak ez nem a kérdéses felek önkéntes megállapodásán és jóakaratán alapul.76 Lord Halifax külügyminiszter a bolgár–román határváltozást elfogadta, mivel az „kölcsönös megegyezésen” alapult, míg Észak-Erdély visszacsatolása a tengelyhatalmak diktátumának volt az eredménye. De Halifax is hangsúlyozta, hogy „ebben a házban mindnyájan azt reméljük, hogy a háború után olyan általános rendezés valósul meg, amelyik az igazságosságon és méltányosságon fog alapulni, és így remélhetőleg tartósnak bizonyul.”77 A brit külügyminisztérium ezzel egyidejűleg közölte Barcza György követtel, hogy „Nagy-Britannia nem tud olyan területi változásokat elismerni, 164

Külügyi Szemle

Magyarország a brit gondolkodásban

amelyek 1939. szeptember 1-je után történtek”.78 Amikor Magyarország 1940. november 20-án csatlakozott a német–olasz–japán háromhatalmi egyezményhez, angliai barátai feloszlatták az Angol–Magyar Társaságot.79 Amikor 1940 őszén Magyarország – némi habozás után – megengedte, hogy német „tancsapatok” utazzanak át területén Romániába annak kérésére, ezt brit részről annak ellenére rosszallották, hogy a nyáron Románia lemondott az angol garanciáról, és látványosan Németországhoz igazította politikáját. 1940 októberében Sir Alexander Cadogan, a külügyminisztérium főtitkára a magyar követ tudomására hozta, hogy ha Magyarország német csapatokat enged át a területén egy Nagy-Britanniával szövetséges állam elleni támadásra, vagy a támadáshoz csatlakozik, akkor azt Londonban casus bellinek tekintik.80 Ez a helyzet hamarosan elő is állt, amikor a háromhatalmi egyezményhez csatlakozó jugoszláv kormányt puccsal megdöntötték, s erre Hitler elhatározta Jugoszlávia megtámadását. Az 1940. decemberben déli szomszédjával „örök barátsági” szerződést kötő Magyarország előtt a választás az volt, hogy ellenáll-e a németek átvonulásának, vagy csatlakozik a támadáshoz, amiért visszakaphatja az elcsatolt Délvidéket. Teleki a dilemmát az öngyilkossággal oldotta fel. Churchill is megrendüléssel fogadta a hírt – bár az alaptalan, hogy a következő békekonferenciára egy üres széket ígért Teleki emlékére.81 A második világháború történetéről írott monumentális munkájában mégis szépen emlékezett meg Telekiről: „Öngyilkosságával az volt a célja, hogy magát és népét felmentse a Jugoszlávia elleni német támadásért viselt felelősség alól. Áldozata tisztára mosta nevét a történelem előtt. De a német seregeket nem tudta megállítani, és a történtek következményeit sem volt képes elhárítani.”82 Teleki öngyilkosságának hatása alatt Churchill elállt a Magyarországnak küldendő hadüzenettől, megelégedett a diplomáciai kapcsolatok megszakításával.83 Eden külügyminiszter a nála búcsúlátogatáson megjelenő Barczát figyelmeztette, hogy a jugoszláv–magyar barátsági szerződés megszegése „örök szégyene marad Magyarországnak”, és „Teleki volt az utolsó, akiben még bíztunk, azokkal, akik ma hatalmon vannak, nem fogunk soha többé szóba állni”.84

„Sem rokonszenv, sem kímélet”, 1941–1945 A követek elutazása után a magyar–brit viszonyt az az irányelv határozta meg, amire a távozó O’Malley már utalt, hogy mindaddig, amíg Magyarország a tengelyt támogatja és Nagy-Britannia szövetségesei ellen harcol, nem számíthat sem rokonszenvre, sem kíméletre.85 Nagy-Britannia beígért hadüzenetét Teleki öngyilkossága csak késleltette, de el nem háríthatta. Sztálin ismételt követelésére 1941. december 7-én a brit kormány a Szovjetunió ellen harcoló Finnország, Románia és Magyarország kormányának hadat üzent. Az utolsó budapesti brit követ, mindenekelőtt pedig a tárgyilagos, de ezért magyarbarátnak elkönyvelt C. A. Macartney bizonyos megértést tanúsított Magyarország 2014. nyár

165

Jeszenszky Géza

iránt. Az utóbbi a külügyminisztériumban a politikai hadviselés irányítására létrehozott testület, a Political Warfare Executive (PWE) munkatársaként elemezte a híreket, emellett a rádió, a BBC Magyarországra sugározott adásain keresztül erős akcentussal, de magyar nyelven tájékoztatta szép számú magyar hallgatóját a háború menetéről, visszafogott hangon bírálva a magyar politikát. A Foreign Office vezető tisztviselői viszont – Sargent, de még inkább Robert Vansittart és Bruce Lockhart – a demokratikusnak tekintett és élesen magyarellenes cseh emigránsokra hallgattak. Macartneyt Beneš és a vele szövetkező baloldali magyar emigráció követelésére, a náci csatlós Magyarország iránti túlzott szimpátiával és azzal vádolva, hogy „a magyarok gaztettei” és területszerzései elnézését sugallja,86 1943 júliusában letiltották a rádió műsorairól. Pont akkor, amikor a Kállay-kormány intenzív próbálkozásokba kezdett a német szövetségből történő kiválásra. A szövetségesek stratégiai döntései, a hadi helyzet és a bolsevizmustól való – nem indokolatlan – félelem miatt azonban a „béketapogatózások” kudarcra voltak ítélve.87 A brit (és az amerikai) külügyminisztériumban külön részleg foglalkozott a háború utáni rendezéssel. Az Arnold J. Toynbee által vezetett brit szakértői gárda 1942 nyarán elkészült memoranduma úgy foglalt állást, hogy a történelmi szempontokkal szemben a nemzetiséginek nagyobb, a gazdasági és a stratégiai szempontoknak pedig kisebb figyelmet kellene szentelni, és ezért egy Csehszlovákiát, Lengyelországot, Magyarországot és esetleg Ausztriát magában foglaló konföderáció keretében Magyarország javára mindhárom szomszédjával szemben határkiigazítást javasolt.88 1942 és 1944 között Macartney több memorandumban is foglalkozott Magyarország határaival. A „győztes–vesztes” jutalmazás és büntetés helyett az egyenlő, méltányos bánásmódban látta a közép-európai népek tartós megbékélésének útját, lehetőleg konföderatív keretben. Erdély esetében egy független erdélyi állam létrehozását látta az optimális megoldásnak, alternatívaként határrevíziót javasolt Magyarország javára a nyugati határsávban és a Székelyföld autonómiával való felruházását Románián belül.89 (Ezen elképzelések ismeretében nehéz megérteni, hogy a Foreign Office egyes hivatalnokai miért fogadták olyan lekicsinyléssel a Nyugat-barát magyarok által a háború utáni rendezésről készített és Londonba eljuttatott tervezeteket. Szegedy-Maszák Aladár terjedelmes és sok tekintetben Macartney javaslataihoz hasonló memorandumát Denis Allen úgy véleményezte, hogy „ha a magyar kormány azt reméli, hogy ezek a gondolatok alapul szolgálhatnak a velünk folytatandó tárgyalásokhoz, akkor még nagyon sokat kell tanulnia”.90) Seton-Watson a „Transylvania, a Key Problem” című tanulmányában teljes mértékben a román restauráció mellé állt. A tervezgetések realitását az adta, hogy Churchill miniszterelnök határozottan föderációk létrehozását akarta, egy északi (lengyel–csehszlovák) és egy balkáni mellett egy „olyan Bécs központú dunai föderációt is, amely bizonyos mértékig kitöltené azt az űrt, amely az Osztrák–Magyar Monarchia megszűnésével keletkezett”.91 Az angolok terveztek, azonban Sztálin végzett: ő mind a konföderációkat, mind a magyarok javára történő határmódosítást a leghatározottabban elvetette. Ez 166

Külügyi Szemle

Magyarország a brit gondolkodásban

pedig tromfolt mindent. A háború alatt mind az Egyesült Államok, mind a Munkáspárt belépésével létrejött brit koalíciós kormány – élén a korábban kommunistaellenes Churchillel – minden támogatást megadott a Szovjetuniónak és – a győzelem érdekében – lenyelte annak közép-európai befolyásra irányuló szándékait.92 Eden külügyminiszter 1941. decemberi moszkvai tárgyalásain ez meg is történt,93 egyrészt mivel csak ezzel tudták kitartásra buzdítani a kritikus helyzetben lévő zsarnokot, másrészt mivel nyilvánvaló volt, hogy a győzelem után a Szovjetunió nagyhatalmi státusával és régióbeli katonai, politikai elsőbbségével számolni kell. Kállay Miklós, a Bárdossy Lászlót 1942. márciusban felváltó miniszterelnök elsődleges célja volt Magyarországot kivezetni a háborúból, a német szövetségből, és ezt az angolokon keresztül próbálta elérni. A brit kormány azonban a magyar „kiugrást” csak a rivális szomszédok rovására tett területi ígéretekkel tudta volna előmozdítani, ráadásul katonai szempontból kivihetetlennek is találta azt. Beneš és emigráns társai, szövetkezve a baloldali magyar emigránsokkal (Károlyi, Ignotus Pál, az Egyesült Államokban aktív Vámbéry Rusztem) sikerrel hitették el a nyugati demokráciákban, hogy Kállay és az angolbarát külpolitikai irányzat – mint Szegedy-Maszák Aladár, Szent-Iványi Domokos „Magyar Függetlenségi Mozgalma”94 – egyetlen célja az elavult, „feudális” rendszer átmentése volt.95 Budapesten viszont nem tudták elhinni, hogy a háború előtt erősen kommunistaellenes nagyhatalom „beengedi” a bolsevizmust Közép-Európába.96 Olaszországnak a háborúból való kilépését jobban kihasználva és/vagy a Balkánon keresztül új frontot nyitva ugyan meg lehetett volna előzni Közép-Európa kommunistává tételét, de az Egyesült Államok a mielőbbi győzelmet a franciaországi partraszállástól remélte. A feltétel nélküli megadás „ostoba formulája” (Macartney) és egy újabb Trianontól való félelem ellenére Kállay – Horthy tudtával – mindent elkövetett a németekkel történő szakítás érdekében, Magyarország valóban „a vonakodó csatlós” volt.97 De az így szerzett „jó pontok” ellenére a számos béketapogatózásra 1943–44-ben adott angol válaszok refrénje a feltétel nélküli megadás volt, a területi kérdésben nem ígértek semmit, és a Németországgal való mielőbbi szakítást követelték. A zsidó világszervezet részéről a 800 ezres hazai zsidóság sorsáért aggódó és az idő előtti szakítástól óvó Lewis Namier aggályaival látható módon sem Londonban, sem Washingtonban nem törődtek.98 Amikor azután bekövetkezett a német megszállás, és az ország – szuverenitását elveszítve – valóban egy bábkormány által igazgatott csatlóssá vált, amely félmillió állampolgárát embertelen körülmények közepette kiszállította a náci haláltáborokba, a magyarság külföldi reputációja megközelítette a mélypontot. (A nyilas hatalomátvétel után ez még mélyebbre süllyedt.) Ez megkönnyítette a szovjet befolyás és uralom alá kerülés elfogadását. Amikor Frank Roberts, a Foreign Office közép-európai osztályának vezetője a németellenes mozgalom számára valamilyen bátorító üzenetet javasolt, Eden leintette: „Magyarországot nagyon nem szeretik az oroszok, a csehek és mások. Nehéz idők várnak rá.”99 2014. nyár

167

Jeszenszky Géza

Miután a teheráni konferencia Magyarország sorsát eldöntötte, csak a szovjet befolyás korlátozása érdekében született meg 1944 októberében Churchill és Sztálin között az azóta is vitatott százalékos egyezmény. Ebben Magyarországon 50–50 százalék lett volna a brit és a szovjet érdekeltség, de Molotov és Eden másnapi tárgyalásán az arányt a Szovjetunió 75 százalékos befolyására módosították. „Nagyjából elfogadott […] az a leegyszerűsített álláspont, hogy Moszkvában Churchill »eladta«, másként fogalmazva »elárulta« Kelet-Európát az oroszoknak. […] A valóságban azonban nem így volt.”100 A brit külügyminisztérium közép-európai osztályának vezetője, Frank Roberts – évtizedekkel később – joggal nyilatkozta: „Churchillnek nem az volt a célja, hogy népeket adjon át Sztálinnak, hanem éppen az, hogy mentse, ami még menthető! Nem a mi országainkról volt szó, Sztálin kezében volt minden, az ő csapatai foglalták már el vagy készültek elfoglalni ezeket az országokat.”101 A világháború utolsó szakaszában Magyarországot Londonban sem megszállt, hanem német csatlós államnak tekintették, angol gépek is bombázták, így hadszíntérré válása, Budapest elpusztítása nem válthatott ki részvétet. A magyar zsidóság nagy többségének deportálása és meggyilkolása sem váltott ki komolyabb figyelmet a német V-2 rakétatámadások árnyékában. Már a két világháború között is egyre inkább látható volt, hogy Nagy-Britanniának Közép-Európában csekély gazdasági érdeke volt, ez is megkönnyítette a korlátlan szovjet befolyásba való beletörődést. Erre még ideológiát, történeti és politikai érveket is talált a Foreign Office helyettes államtitkára, Sir Orme Sargent. Figyelembe kell vennünk, hogy Közép- és Délkelet-Európában – Csehszlovákia kivételével – sosem jött létre a parlamenti demokrácia általunk ismert formája, szabad sajtóval, szabad véleménynyilvánítással. Ezeknek a területeknek a lakossága a háború következtében most annyira kimerült és elszegényedett, mondhatnánk „proletarizálódott”, hogy minden bizonnyal egyetlen kívánságuk a megbízható és stabil kormányzat, akár a politikai és egyéni szabadság feláldozásával is. Nem valószínű, hogy küzdeni fognak olyan parlamenti intézményekért, amelyekre sosem tanultak meg támaszkodni és amelyeket sosem tanultak meg tisztelni.102 Ez a lekezelő, sőt lenéző vélemény a mai napig sem tűnt el térségünkkel kapcsolatban a nyugati demokráciákban – de ehhez az itt élők magatartása is hozzájárul. A brit–magyar viszony áttekintésekor az olyan szavak és fogalmak szoktak elhangzani, mint meg nem értés, viszonzatlan szerelem, illúziók, csalódások, holott a viszony valódi meghatározói a fizikai és kulturális távolság, mindenek fölött pedig az érdekek. Ezekhez képest egyenesen meglepő, hogy angol részről időnként milyen komoly érdeklődés, sőt szimpátia mutatkozott. A két világháború, Magyarországnak az ellenséges oldalon állása természetesen erősen megterhelte a kapcsolatokat, de utána jött két komoly felívelés. Az első az 1956-os forradalomnak a magyar nevet megtisztító, az angolokat 168

Külügyi Szemle

Magyarország a brit gondolkodásban

fellelkesítő hatása. A második Magyarország szerepe az 1989-es rendszerváltozásban. Margaret Thatcher miniszterelnök nem állt egyedül hazájában az utóbbi előmozdításában és köszöntésében.103 Nem véletlen, hogy Magyarország volt a kommunista uralom alól szabaddá vált országok közül az első, ahová II. Erzsébet királynő ellátogatott. Büszkén emlékezett magyar ükanyjára, Rhédey Claudiára (Claudine Rhédey), az erdélyi fejedelmi család sarjára, a hivatalos banketten mondott pohárköszöntőjében pedig Kossuth eleven angliai emlékének fölidézése után joggal állapította meg. „A kommunista iga megszűnésével barátságunk újra kivirágzott.” A magyar Országgyűlésben elmondott beszéde tartalmas és bensőséges volt, nem egy szokványos protokollszónoklat. Méltó és ösztönző összegezése volt a brit nép Magyarország-képének. Egész életemen át jómagam is, honfitársaim is, figyelemmel kísértük a magyarok sorsát. Láttuk, hogy a jobb világ reménységét, amely 1945-ben felvillant, hogyan zárta el a vasfüggöny sötétsége, és 1956 bizakodását hogyan követte árulás és sokéves keserű elnyomás. Hosszú esztendőkig folyt a küzdelem, amelyet a jelenlévők közül oly sokan vívtak hazájuk szabadságáért, és kiváltképp megrendítőek voltak 1956 őszének azok a lidércnyomásos napjai, amikor Magyarország fényét brutálisan kioltották. Önök most újra meggyújtották a lángot, és az az érette hozott áldozatoktól még fényesebben ég. Magyarország nemcsak a szabadság ösvényét nyitotta meg, hanem rátalált arra a békés útra is, amely a függetlenséghez és a demokráciához vezet. A magyarok bölcsességének és érettségének fényes bizonyítéka, hogy ezt a hatalmon lévők és alávetettek, a megszállók és megszállottak közötti tárgyalások révén érte el, egyetlen puskalövés nélkül. De ezt nem tekinthetjük meglepőnek. Évszázadokon át láttuk, hogy a magyarok mennyire hatottak a sajátjukénál sokkal tágabb világra, mennyire gazdagították azt. Az emberi alkotómunka minden területén, a tudományban és az irodalomban, a költészettől az atomfizikáig számos magyar férfi és nő viselhette büszkén magyar nevét. Mily csodálatos, hogy ez a nagy tehetség ismét szabaddá vált, és megint kifejezheti magát önmaga és a világ javára. […] Hiszünk abban, hogy az Európai Közösség az a központi erő, amely kiépítheti kontinensünk jólétét és biztonságát. Ez nem zártkörű klub, bár a tagság feltételei szigorúak. A közösség a jobb jövőért dolgozik, olyan jövőért, amelyben mindnyájan megtartjuk hagyományainkat és szokásainkat, de osztozunk európai társaink erejében és tapasztalatában. Reméljük és hisszük, hogy Magyarország csatlakozik hozzánk ebben a nagy kalandban, mert önöknek joguk van hozzá, hogy ismét elfoglalják helyüket az európai történelem és kultúra fő áramlatában. […] Átvezetni az országot egy önkényuralmi államból, amelyben az emberek hallgatni kényszerültek, egy nyitott társadalomba, amelyben mindenki hallathatja a szavát, nagy bátorságot és okosságot kíván – olyan tulajdonságokat, amelyeknek Magyarország és népe bővében van. Kossuth Lajos gyakran mondta, hogy a jövő a demokráciáé. Ha 2014. nyár

169

Jeszenszky Géza

a jövőbe nézek, nem kételkedem, hogy igaza van. Mi Nagy-Britanniában örvendünk annak, amit önök elértek, és mélységesen bízunk további sikereikben. Együttesen munkára kell fognunk az emberi faj roppant képességeit, hogy egy jobb, türelmesebb és gazdagabb világot építsünk. […] Isten áldja meg Magyarországot!104

Résumé Hungary in British Political Thought and Foreign Policy The present survey is an overview of the attitudes and policies British politicians and the general public showed towards Hungary between the mid-19th and mid-20th centuries. The story can be divided into four distinct periods: the decades of sympathy (1848–1904), disappointment and judgment (1904–1920), the issue of Hungary’s borders (1920–1940) and „neither sympathy nor mercy” (1941–1945). But Hungary’s favourable image was restored by the 1956 Uprising and its role in the fall of the communist dominoes in 1989, as testified by the state visit of H.M. Queen Elizabeth in 1993.

Jegyzetek 1 Gál István: Magyarország, Anglia és Amerika. Különös tekintettel a szláv világra. Budapest: Officina, 1945. 2 Frank Tibor: The British Image of Hungary 1865/1870. Budapest: Loránd Eötvös University, 1976.; Picturing Austria/Hungary: The British Perception of the Habsburg Monarchy 1865–1870. New York: Columbia University Press, 2005.; Frank Tibor (szerk.) Angliától Nagy-Britanniáig. Magyar kutatók tanulmányai a brit történelemről. Budapest: Gondolat, 2004. 3 Bán D. András: Illúziók és csalódások: Nagy-Britannia és Magyarország, 1938–1941. Budapest: Osiris, 1998. 167–185. o. 4 Arday Lajos: Az Egyesült Királyság és Magyarország. Nagy-Britannia és a magyar–angol kapcsolatok a 20. században. Budapest: Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 2005. 9–28. o. 5 Magyarics Tamás: „Nagy-Britannia Közép-Európa-politikája 1918-tól napjainkig”. Pro Minoritate, No. 2–3. (2002). 6 Romsics Ignác: „A brit külpolitika és a ’magyar kérdés’, 1914–1946”. Századok, Vol. 130. No. 2. (1996). 273–339. o. Új közlés: In: Helyünk és sorsunk a Duna-medencében. Budapest: Osiris, 2005. 34–131. o. 7 Bán D. András: Pax Britannica. Brit külügyi iratok a második világháború utáni Kelet-Közép-Európáról, 1942–1943. Budapest: Osiris, 1996.; Bán D. András: „Angolszász tervek kelet-közép-európai konföderációk létrehozására a második világháború alatt”. Regio, Vol. 8. No. 2. (1997). 102–119. o.; Bán: Illúziók és csalódások…; Bán D. András: „A ’százalékegyezmény’. Európa megmentése vagy Kelet-Európa ’elárulása’?” Európai utas, No. 38. (2000). 38–42. o. 8 Jeszenszky Géza: Az elveszett presztízs. Magyarország megítélésének megváltozása Nagy-Britanniában (1894–1918). Budapest: Magvető, 1986.; 2. kiad. Budapest: Magyar Szemle Kiadó, 1994. 9 A tanulmány a következő, már megjelent műveken alapul: Jeszenszky: Az elveszett presztízs…; Jeszenszky Géza: „Lengyelország és szövetségesei a II. világháborúban”. Életünk, No. 24. (1987).

170

Külügyi Szemle

Magyarország a brit gondolkodásban

10 11 12 13 14 15 16 17 18 19 20

21 22 23 24 25 26

27 28 29 30

965–974. o.; Jeszenszky Géza: „The British Role in Assigning Csallóköz (Zitny Ostrov, Grosse Schütt) to Czechoslovakia”. In: British–Hungarian Relations since 1848 (szerk. László Péter and Martyn Rady). London: Hungarian Cultural Centre – School of Slavonic and East European Studies, University College London, 2004. 123–138. o.; Jeszenszky Géza: „A Csallóköz elvesztése – esettanulmány Trianon történetéhez”. Rubicon, No. 6. (2005). 6–7. o.; Jeszenszky Géza: „Baroness Thatcher and the Transformation of Hungary”. Hungarian Review, Vol. 4. No. 3. (2013). 20–28. o. John Paget: Hungary and Transylvania. London: J. Murray, 1839. Magyarul: John Paget: Magyarország és Erdély. Budapest: Helikon, 1987. A magyar címzettek mindig bosszankodtak, amikor a hozzájuk küldött levelek borítékján „Austria” volt megjelölve célországként. Charles Sproxton: Palmerston and the Hungarian Revolution. Cambridge: Cambridge University Press, 1919. 48–49. o. Correspondance Relative to the Affairs of Hungary. No. 79. 107. Haraszti Éva: Az angol külpolitika a magyar szabadságharc ellen. Budapest: Közoktatásügyi Kiadóvállalat, 1951. 135. o. Pulszky Ferenc: Életem és korom. Budapest: Franklin, 1880.; 2. kiad. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1958. I. kötet, 488–508. o. Vö. Thomas Kabdebo: Diplomat in Exile. Boulder, CO: East European Monographs, 1979. Palmerston az Alsóházban, 1849. július 21. Közli Haraszti: i. m. 234. o. Sproxton találó megjegyzése szerint „Palmerston nem gyilkosa, hanem orvosa” kívánt lenni a Habsburgmonarchiának.” Sproxton: i. m. 38., 77–78. o. Haraszti: i. m. 234. Az egykorú koronatanú leírása: Pulszky: i. m. II. kötet, 63–68. o. A kiegyezés éveinek angliai Magyarország-képét Frank: The British Image of Hungary… elsősorban a közvélemény alapján vizsgálta. Frank: The British Image of Hungary…, 212–215., 236–238. o. Jellegzetes megnyilvánulása e felfogásnak Freeman, a neves történész Marczali Henrik által a világháború után nosztalgikusan idézett kijelentése: „Hadd álljon fönn Magyarország hatalmasan, mint természetes oltalmazója a balkáni népeknek, úgy törökkel, mint ármányos muszka felszabadítójukkal szemben.” Marczali Henrik: „Az angol–magyar érdekközösségről a múltban”. Századok, (1919). 122. o. Bosznia-Hercegovina 1878-as okkupációjában sok angol Magyarország balkáni missziójának a teljesítését látta, s dicsérte a tartományt kormányzó Kállay Béni fölvilágosult, civilizatorikus politikáját, magyar hivatalnokait. A Times vezércikkben üdvözölte, hogy „a mérsékelten liberális típusba tartozó és kivételesen tehetséges államférfiak által vezetve […] Magyarország mintaszerű alkotmányos állammá fejlődött.” The Times, 1897. december 2. 5. o. Részletesebben: Jeszenszky: Az elveszett presztízs…, 125–127., 131–139. o. The Saturday Review, 1894. március 24. 301–302. o. Jeszenszky: Az elveszett presztízs…, 156–157., 178–186. o. Scotus Viator [R. W. Seton-Watson]: Racial Problems in Hungary. London: Archibald Constable & Co., 1908. xix–xx. o. C. A. Macartney: The Habsburg Empire, 1790–1918. London: Weidenfeld & Nicolson, 1968. 784. o. Memoárjának II. kötetében részletesen beszámol Anglia háborúba lépése, majd az antant győzelme érdekében folytatott intenzív erőfeszítéseiről. Henry Wickham Steed: Through Thirty Years. A Personal Narrative, 1892–1922. London: Heinemann – New York: Doubleday, 1924. I–II. kötet. Vö. Jeszenszky: „Baroness Thatcher …”. Jeszenszky: Az elveszett presztízs…, 247–257. o. H. and C. Seton-Watson: The Making of a New Europe: R. W. Seton-Watson and the Last Years of AustriaHungary. London: Methuen, 1981., különösen a 6–17. fejezet. Zara S. Steiner: The Foreign Office and Foreign Policy 1898–1914. Cambridge: Cambridge University Press, 1969. 70. o. Jeszenszky: Az elveszett presztízs…,. 288–290., 293–294. o. Vö. Hajdu Tibor: Károlyi Mihály. Politikai életrajz. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1978. 181–182., 185., 200–205. o.

2014. nyár

171

Jeszenszky Géza 31 Harry Hanak: Great Britain and Austria-Hungary during the First World War: a Study in the Formation of Public Opinion. London, 1962. az Angell-idézet 57. o. 32 Hanak, Harry: Great Britain and Austria-Hungary during the First World War: a Study in the Formation of Public Opinion. London: Oxford University Press, 1962. 221–222. o. 33 Arnold J. Toynbee: Nationality and the War. London: Dent, 1915. 15–17., 138–166. o. Egy középeurópai föderációra és a Balkánt is magában foglaló vámunióra tett javaslataira: 216–222. o. 34 Kenneth J. Calder: Britain and the Origins of the New Europe 1914–1918. Cambridge: Cambridge University Press, 1976. 103–104. o. 35 Uo. 118–119. o. 36 Wilfrid Fest: Peace or Partition. The Habsburg Monarchy and British Policy 1914–1918. London: George Prior, 1981. 163–165. o. Károlyi életrajzírójának a genfi tárgyalásokról adott részletes beszámolója azonban nem látott érdemleges antant-hajlandóságot a különbékére. Hajdu: Károlyi Mihály…, 234–238. o. 37 Jeszenszky: Az elveszett presztízs…, 303–305. o. 38 Seton-Watson: i. m. 268–269. o.; Mark Cornwall: The Undermining of Austria-Hungary. The Battle for Hearts and Minds. Basingstoke: Macmillan, 2000. 39 „The Austro-Hungarian Problem”. L.S. Amery memoranduma, 1918. október 20. Public Record Office, London: Foreign Office, 371/3136/17223. 40 Seton-Watson: i. m. 324. o. 41 Arday Lajos: Térkép, csata után. Magyarország a brit külpolitikában (1918–1919). Budapest: Magvető, 1989. 2. kiadás: Budapest: General Press Kiadó, 2009. Romsics Ignác: A trianoni békeszerződés. Budapest: Osiris, 2001. Egy jellegzetes esettanulmány: Jeszenszky: „The British Role in Assigning Csallóköz…”; Jeszenszky: „A Csallóköz elvesztése…”. 42 Francis Deák: Hungary at the Paris Peace Conference. New York: Columbia University Press, 1942. 52. o. Idézi Romsics: A trianoni békeszerződés…, 134. o. Vö. Bryan Cartledge: Trianon egy angol szemével. Budapest: Officina, 2009. 43 Romsics: A trianoni békeszerződés…, 176., 183–188. o. 44 Jeszenszky: „The British Role in Assigning Csallóköz…”; Jeszenszky: „A Csallóköz elvesztése…”. 45 Ránki György: „A Clerk-misszió történetéhez”. Történelmi Szemle, No. 2. (1967). 156–187. o. Vö. Juhász Gyula (szerk.): Magyar–brit titkos tárgyalások 1943-ban. Budapest: Kossuth, 1987. 42–51. o. 46 „Külföldi kritikák a békekötésekről és a revízió kérdése”. Külügyi Szemle, No.1–3. (1925). Idézi: Fürj Orsolya: „Magyarpárti lobbi a brit parlamentben a két világháború között”. In: Juvenilia IV. Debreceni bölcsész diákkörösök antológiája (szerk. Pete László). Debrecen: Debreceni Egyetemi Kiadó, 2011. 77–86. o. 47 E magatartás gazdasági hátterére l. Magyarics: „Nagy-Britannia Közép-Európa-politikája…”, 10– 11., 16–17. o. 48 Cartledge: i. m. 139. o. 49 Rothermere kampányának alapos feldolgozása: Vásárhelyi Miklós: A lord és a korona. Budapest: Kossuth Kiadó, 1977. 50 Magyarics: „Nagy-Britannia Közép-Európa-politikája…”.18. o.; Juhász (szerk.): i. m. 111. o. 51 Fürj: i. m. 81–82. o. 52 „Az angol parlament magyar bizottságának névjegyzéke”. Magyar Külpolitika, Vol. 8. No. 15. (1927). 5–6. o. Fürj: i. m. 82. o. 30. jegyzet. 53 Beretzky Ágnes: Scotus Viator és Macartney Elemér: Magyarország-kép változó előjelekkel (1905–1945). Budapest: Akadémiai Kiadó, 2005. 69–70. o. 54 „A magyar revízió az angol parlamentben”. Magyar Külpolitika, Vol. 17. No. 1. (1936). 12–13. o. Idézi: Fürj: i. m. kézirata. 55 Uo. 56 „Az új Magyarország és a békeszerződések. Rhys Davies és Ben Riley angol munkáspárti alsóházi tagok jelentése”. Magyar Külpolitika, Vol. 14. No. 11. (1933). 11–12. o. és Vol. 15. No. 1. (1934). 15. o. Idézi: Fürj: i. m. kézirata.

172

Külügyi Szemle

Magyarország a brit gondolkodásban 57 Count Stephen Bethlen: The Treaty of Trianon and European Peace. London–New York–Toronto: Longmans, Green and Co., 1934.; magyarul: Bethlen István angliai előadásai. Budapest: Genius, 1934. Vö. Romsics Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz. Budapest: Magyarságkutató Intézet, 1991. 246–250. o. és Beretzky: i. m. 73–74. o. 58 R. W. Seton-Watson: Treaty Revision and the Hungarian Frontiers. London: Eyre and Spottiswoode, 1934. 5., 59. o. Idézi: Frank Tibor: „A patrisztikától a politikáig: Balogh József (1893–1944)”. In: A történelem szövedéke. Történelmi tanulmányok Székely György tiszteletére (szerk. Nagy Balázs). Budapest: Budapesti Történeti Múzeum – ELTE BTK Középkori és Kora Újkori Egyetemes Történeti Tanszék, 2004. 391–404. o. 59 C. A. Macartney: National States and National Minorities. London: Oxford University Press, 1934. Reprint: Russel & Russel, 1968. Elemzi: Beretzky: i. m. 74–76. o. 60 Macartney: National States and National Minorities. 61 MTI Magyar Országos Tudósító/Híranyag. 1934. szeptember 18. 11. o. Idézi: Fürj: i. m. kézirata. 62 MOL K 63. 381. cs. 39. t. 49/Pol.-1936. Bizalmas tudomásulvételül. London, 1936. január 2. Revíziós javaslatok az Alsóház előtt és a magyarbarát képviselők csoportja. Idézi: Fürj: i. m. kézirata. 63 Sir Robert Gower: The Hungarian Minorities in the Succession States. London: Grant Richards, 1937. 64 Gróf Széchényi László távozásakor készült feljegyzése az angol–magyar viszony fejlődéséről. London, 1935. november 29. Idézi Fürj: i. m. kézirata. 65 „The Treaty of Trianon. Frontier Rectification”. The Times, 1934. június 27. 12. o.; „The Problem of Hungary”. Uo. 1936. augusztus 5. 13. o.; „Independence of Hungary”. Uo. 1938. április 30. 8. o. 66 Hungarian Question. November 13th, 1929. House of Commons. 428. 67 Romsics: „A brit külpolitika és a ’magyar kérdés’, 303. o.; Bán D. András: Illúziók és csalódások…, 30-31. o.; Beretzky: i. m. 70. o. 68 C. A. Macartney: Hungary and Her Successors. The Treaty of Trianon and Its Consequences 1919– 1937. Oxford: Royal Institute of International Affairs, 1937. Reprint: London–New York: Oxford University Press, 1965. Részletes ismertetése, beleértve a magyarországi fogadtatását is: Beretzky: i. m. 89–98. o. 69 Frank (szerk.) Angliától Nagy-Britanniáig…, 399. o. 70 Az 1936 áprilisában magánemberként Budapestre látogató Austen Chamberlain volt külügyminiszter „elsősorban az egyoldalú német elkötelezettség felé való haladás veszélyeire figyelmeztette magyar tárgyalópartnereit, és a revízió kérdésében türelmet és mérsékletet kért”. Magyarics: „Nagy-Britannia Közép-Európa-politikája…”. 27–28. o. 71 Sargent feljegyzése, 1938. május 29. (Juhász [szerk.]: i. m. 138. o.) Vö. Magyarics: „Nagy-Britannia Közép-Európa-politikája…”. 29. o. 72 Negyven évvel később is plasztikus szavakkal idézte föl ezt a sorsdöntő időszakot – jelenlétemben – egy angol–magyar történészkonferencián: C.A. Macartney: „British Policy towards Hungary in the Second World War”. In: British–Hungarian Relations since 1848 (szerk. Péter László és Martyn Rady). London: Hungarian Cultural Centre – School of Slavonic and East European Studies, University College London, 2004. 347. o. 73 A beszélgetésről – apróbb stilisztikai eltérésekkel – mind Eckhardt, mind Auer beszámolt visszaemlékezéseiben. Bán: Illúziók és csalódások…, 77. o. 74 John Lukacs: „Churchill és Magyarország”. In: John Lukacs: Magyar írások. Budapest: Európa Kiadó, 2007. 29–36. o. 75 Az emigráns kormány tervére Pelényi követ és Borbándi Gyula nyomán Juhász (szerk.): i. m. 232– 234. o.; Bán: Illúziók és csalódások…, 97–98. o.; Deborah S. Cornelius: Hungary in World War II. Caught in the Cauldron. New York: Fordham University Press, 2011. 121–123 o. 76 C. A. Macartney: October Fifteenth: a History of Modern Hungary, 1929–1945. 1–2. kötet. Edinburgh: Edinburgh University Press, 1956–1957. I. köt. 426. o.; Juhász (szerk.): i. m. 240 o. 77 Macartney: „British Policy towards Hungary…”. 350. o. 78 Bán: Illúziók és csalódások…, 107 o.

2014. nyár

173

Jeszenszky Géza 79 Uo. 114–115 o. 80 Uo. 109. o. 81 Uo. 134. o. 82 Winston S. Churchill: A második világháború. 1–2. kötet. Budapest: Európa Könyvkiadó, 1995. 483. o. Az angol sajtó Telekit – Barcza memoárja szerint – úgy parentálta el, mintha egy szövetséges állam és nemzet közbecsülésben álló kormányfője lett volna. Pritz Pál szerint ez túlzás, utólagos szépítés. Pritz Pál: „Búcsú Londontól. Barcza György magyar királyi követ utolsó hetei Angliában”. Kommentár, No. 4. (2010). 83 Bán: Illúziók és csalódások…, 134. o. Magyarországnak Nagy-Britannia végül csak akkor üzent hadat, 1941. decemberében, amikor Sztálin ehhez ragaszkodott. 84 Bán: Illúziók és csalódások…, 254. o. 85 Uo. 296. o. 86 Bruce Lockhartot idézi: Beretzky: i. m. 125. o. 87 E szomorú történet krónikája és dokumentumai: Juhász (szerk.): i. m. 88 Romsics: „A brit külpolitika és a ’magyar kérdés’, 112–118. o.; Beretzky: i. m. 118. o.; a memorandum szövegét közli Bán: Pax Britannica… . 89 Beretzky: i. m. 119–121. o. 90 Juhász (szerk.): i. m. 51. o. Vö. Szegedy-Maszák Aladár: Az ember ősszel visszanéz... 1–2. kötet. Budapest: Európa, 1996. II. 230–282. o. 91 Bán: „Angolszász tervek…”. 102–119. o. 92 Ennek egyik első jele volt a Times 1941. augusztus 1-jei vezércikke, amely a Szovjetunió középés kelet-európai érdekeinek az elismerését szorgalmazta, majd E. H. Carr ilyen szellemű írásai meghatározták a „progresszív” körök gondolkodását. 93 Sir Llewellyn Woodward: British Foreign Policy in the Second World War. London: H. M. Stationary Office, 1962. 3. kötet. 564–565. o. 94 Szent-Iványi Domokos: The Hungarian Independence Movement 1936–1946. Budapest: Hungarian Review Books, 2013. Chapter 5. 95 Úttörő munkáiban Juhász Gyula is átvette ezt a források alapján cáfolható beállítást, amely a polgári rendszer védelmezését a Horthy-rendszer átmentési kísérletének tekintette. 96 Jeszenszky Géza: „Lengyelország és szövetségesei…”. 97 A kifejezés John F. Montgomery amerikai követtől ered, de a háború alatti brit hírszerzés tagja, Elisabeth Barker is használta: Elizabeth Barker: British Policy in South-East Europe in the Second World War. London: Macmillan Press, 1976. 109. o. 98 Sir A.W.G. Randall feljegyzése, közli Juhász (szerk.): i. m. 82. sz. irat. Vö. Barker: i. m. 258. o. 99 Barker: i. m. 261. o. 100 Bán D. András: „A megbékítéstől a százalékos felosztásig. A brit külpolitika Közép- és KeletEurópában”. Rubicon, No. 8. (1994). 24–28. o.; Bán: „A ’százalékegyezmény’…”. 101 Heti Világgazdaság, 1995. május 6. 42. o. 102 Sargent 1945. március 13-i memoranduma. Idézi Woodward: i. m. 3. kötet. 564–565. o.; Romsics: „A brit külpolitika és a ’magyar kérdés’, 124. o. 103 Jeszenszky: „Baroness Thatcher…”. 104 „Országgyűlés Naplója”. Országgyűlés, http://www.parlament.hu/naplo34/293/2930030.html, 1993. május 5.

174

Külügyi Szemle

Magyarország a brit gondolkodásban

További felhasznált irodalom Ablonczy Balázs: Teleki Pál. Budapest: Osiris, 2005. Bán D. András: Hungarian–British Diplomacy 1938–1941: The Attempt to Maintain Relations. London: Frank Cass, 2004. Barcza György: Diplomataemlékeim 1911–1945. 1–2. kötet. Budapest: Helikon, 1994. Bátonyi Gábor: Britain and Central Europe 1918–1933. Oxford: Clarendon Press, 1999. Bridge, F. R.: Great Britain and Austria-Hungary 1906–1914. A Diplomatic History. London: London School of Economics and Political Science – Weidenfeld and Nicolson, 1972. Czettler Antal: A II. világháború rejtett erővonalai. Budapest: Kairosz Kiadó, 2006. Frank Tibor: Ethnicity, Propaganda, Myth-Making. Studies on Hungarian Connections to Britain and America, 1848–1945. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1999. Hercegh Géza: A szarajevói merénylettől a potsdami konferenciáig. Magyarország a világháborús Európában 1914–1945. Budapest: Magyar Szemle Könyvek, 1999. The Hungarian Question in the British Parliament. Speeches, Questions and Answers thereto in the House of Lords and the House of Commons from 1919 to 1930. London: Grant Richards, 1933. Joó András: Kállay Miklós külpolitikája. Magyarország és a háborús diplomácia, 1942–1944. Budapest: Napvilág Kiadó, 2008. Király Béla K., Peter Pastor és Ivan Sanders (szerk.): Essays on World War I: Total War and Peacemaking: A Case Study of Trianon. Highland Lakes, NJ: ARP, 1982. Lojko Miklos: Meddling in Middle Europe: Britain and the „Lands Between,” 1919–1925. Budapest: CEU Press, 2006. Macartney, C.A.: Hungary. London: Benn, 1934. Uő: Magyarország. Budapest: Révai, 1936. Péter László és Martyn Rady (szerk.): Resistance, Rebellion and Revolution in Hungary and Central Europe: Commemorating 1956. London: Hungarian Cultural Centre – University College London, 2008. Pritz Pál: Magyar diplomácia a két háború között. Budapest: Magyar Történelmi Társulat, 1995. Pritz Pál: Magyarország helye a 20. századi Európában. Budapest: Magyar Történelmi Társulat, 2002. Pritz Pál: Az a „rövid” 20. század. Történetpolitikai tanulmányok. Budapest: Magyar Történelmi Társulat, 2005. Ránki György: Hitler 68 tárgyalása keleteurópai államférfiakkal 1939–1944. Budapest: Magvető, 1983. Romsics Ignác (szerk.): 20th Century Hungary and the Great Powers. Highland Lakes, NJ: ARP, 1995. Rothwell, W. H.: British War Aims and Peace Diplomacy 1914–1918. Oxford: Clarendon Press, 197l. Toynbee, Arnold J.: The New Europe. Some Essays in Reconstruction. London: Dent, 1915. Winkler, Henry R.: The League of Nations Movement in Great Britain, 1914–1919. New Brunswick: Rutgers University Press, 1952.

2014. nyár

175