Nagy Attila Tibor
A második brit miniszterelnök-jelölti vita A 2010. április 22-én a Sky News által megrendezett, a hivatalban lévő munkáspárti Gordon Brown miniszterelnök, a konzervatív David Cameron és a liberális demokrata Nick Clegg közötti vitasorozat második fordulója újabb elemekkel bővítette a szavazók tudását a jelöltek programjáról, felkészültségéről, kormányra való alkalmasságukról. A 90 perces műsor első fele külpolitikai, a második fele pedig belpolitikai témákkal foglalkozott. A kérdéseket ezúttal is a közönség soraiból kiválasztott emberek tehették fel, ezzel is biztosítva, hogy a nyolc téma (Európai Unió, terrorizmus, klímaváltozás, a pápa küszöbön álló látogatása, politika iránti bizalom, nyugdíjak, választások utáni lehetséges kormánykoalíció, bevándorlás) közérdeklődésre számot tartó terület legyen. Az elemzés a vitát tartalmi és kommunikációs szempontból vizsgálja.
Tartalmi kérdések Különösen David Cameron megszólalásaiból volt érezhető, hogy az 1973-as csatlakozás óta folyamatosan fennáll az országnak az Európai Unióhoz való meglehetősen felemás viszonya.
-1-
David Cameron (Konzervatív Párt), Nick Clegg (Liberális Demokraták) és Gordon Brown (Munkáspárt)
Cameron érzékeltette, hogy a realitások természetesen amellett szólnak, hogy az Egyesült Királyság az EU-ban maradjon, de azt már kifogásolta, hogy a lisszaboni szerződéssel túl nagy hatáskört vontak el a hazai parlamenttől a brüsszeli központ javára. Tolmácsolásában az EU egy nagy masszaként jelent meg, amelytől félteni kell az ország önállóságát. A konzervatívok 2010-es választási programja szellemének megfelelően — adjunk minél több döntési jogot a választópolgároknak — ígértet tett arra, hogy hasonló EU-hoz történő hatáskör-átruházás esetén népszavazást fognak rendezni. Az utolsó TV-vitában a görög válság apropóján egyenesen lelkendezett azon, milyen jól járt az ország, hogy nem csatlakozott az euróhoz. Nick
Clegg liberális demokrata pártelnök ezzel szemben egyértelmű „Európa -
pártiság” pozícióját vette fel a vitában, mondván, az Unió közel sem tökéletes, de bizonyos nemzetközi kérdéseket – nemzetközi bűnözés, klímaváltozás – nem oldhat meg az Egyesült Királyság egyedül. Hasonlóan vélekedett Brown is, aki arra hívta fel a figyelmet, hogy a pénzügyi világválság hatásainak enyhítéséhez szükség volt az -2-
európai partnerekkel való együttműködésre, ellenben kételyét fejezte ki, hogy Cameron képes volna hasonló kooperációra. Magyar szemszögből több érdekes dolgot is felvet a brit konzervatív pártvezető katolicizmushoz való viszonyulása. Cameron nem kertelt: kimondta, hogy örül ugyan a pápa látogatásának, de több dologban – fogamzásgátlás, homoszexualitás – nem ért egyet vele. A Konzervatív Párt a kampányban egyértelművé tette, hogy fontosnak tartja a melegek jogainak tiszteletben tartását, és a hasonló ideológiai mezőben tartózkodó
német
kereszténydemokrata
CDU
is
kimondta
a
2007-es
alapprogramjában, hogy biztosítani kell ezen szexuális kisebbség egyenjogúságát. Feltűnő, hogy miközben tehát Nyugaton egyre elfogadottabb a melegek még a konzervatív-jobboldali pártok körében, a mostani magyar kampány semmiféle mondanivalót nem nyújtott a melegek számára, ez (is) a magyar politikának a nyugati trendektől való lemaradására utal. Cameronhoz hasonlóan egyébként Clegg is bírálta a római katolikus egyházat, ebben vélhetően azért sem láttak nagy kockázatot, mert a legmeghatározóbb az anglikán, és nem a római katolikus egyház — Gordon Brown kerülte az egyértelmű véleménynyilvánítást. Az egész kampányban, és a második TV vitában hangsúlyosan előkerült az állam szerepének egy több, mint kétszáz évre visszanyúló dilemmája, amellyel az újkori polgári demokráciák minduntalan szembesülnek. Most, hogy a válság igen erőteljesen sújtotta az Egyesült Királyságot, az állam bevételei lecsökkentek, ellenben a társadalmi feszültségek (pl. emelkedő munkanélküliség) nőttek, még hangsúlyosabban előkerült az a kérdés, mibe szóljon bele az állam, mire adjon pénzügyi támogatást, mely területekről vonuljon ki. Cameron ebben a TV vitában is egyértelművé tette azt a konzervatív manifesztóban is leírt tételt, hogy az állam nem feltétlenül a legjobb megoldás a feladatok megoldására, ehelyett minél több döntési jogot kell hagyni a polgároknak (pl. lehetővé kell tenni számukra, hogy kezdeményezzék képviselőik visszahívását az adott választókerületben, csökkenteni kell a munkákat terhelő adókat) és szükséges az állami bürokrácia leépítése is. -3-
Cameron hozzáállása egy tipikus konzervatív attitűd, a munkáspárti Brown a szociális
kérdések
iránti
érzékenységet,
az
oktatás
állami
támogatásának
fontosságának baloldali felfogását vetette ezzel szembe, a nézők tehát a többpárti demokrácia egyik alapkérdésével is szembesülhettek.
Kommunikációs fogások A vita megrendezésének már az első elemzésünkben leírt módszere ezúttal is lehetővé tette, hogy a vita kulturált módon folyjon, ugyanakkor mégis biztosított legyen annak dinamikája. Ezt nagyban szolgálta, hogy megengedték az egyes témakörökön belül, hogy az egy-egy perces monológok után a résztvevők reflektáljanak egymás gondolataira, és utána akár egymás szavába vágva vitatkozzanak egymással. Ez sokkal alkalmasabb a néző figyelmének ébren tartására, mint a nálunk a közszolgálati Tv-ben elterjedt technika, hogy stopperrel mérik a vitázó felek beszédidejét, a felek „felmondják” a rendelkezésre álló idejükben a mondanivalójukat, de a másik fél nem szólhat közbe. A brit miniszterelnök-jelölti vita ellenben lehetővé tette az akár éles vita lefolytatását, mégsem fulladt a kiabálás okozta káoszba, mert a résztvevők mindegyike ügyelt arra, hogy ne tűnjön túl agresszívnek. A nézők – a brit választópolgárok – mégis nyertek, mert a helyenkénti kemény vitában világosabbá váltak az egyes jelöltek közötti véleménykülönbségek, és akár az is, ki érvel ügyesebben. A továbbiakban az egyes résztvevők vitában való viselkedése kerül elemzésre. Az első vitából leginkább a munkáspárti Gordon Brown került ki sebzetten, mert bár a legnagyobb népszerűségvesztést nem ő szenvedte el, a liberális Nick Clegg várakozásokat felülmúló szereplése azzal fenyegetett, hogy a liberális-demokraták letaszítják a népszerűségi verseny második helyéről a Munkáspártot, és hosszú évtizedek óta először a brit politika meghatározó erőivé válnak. Az első vitában Brown folyamatos védekezésre kényszerült a kétfrontos harcban, Clegg és Cameron -4-
kormányzatot bíráló megjegyzéseire a miniszterelnök a kormány eredményeinek felsorolásával, és statisztikai adatokkal operált. Pedig Brown korábbi meglehetősen szürke kommunikációs teljesítményéhez nem is teljesített gyengén: nem dadogott például, ami pedig eleinte igencsak előfordult vele hivatalba lépése után az alsóházban lévő miniszterelnökhöz intézett kérdések („Prime Minister Question Time”) idején. A kezdeményezés azonban látványosan kicsúszott a kezéből a múltkori vitán, ezt a hibát kellett a második vitában helyrehozni. Brown az első vitától eltérően a negatív kampányra helyezte a hangsúlyt. Többször is rámutatott arra, hogy ellenfelei alkalmatlanok a kormányzásra. „David Európa – ellenes, Nick Amerika –ellenes, mindketten elszakadtak a valóságtól”, fogalmazott, szembeállítva ezzel azon törekvését, hogy a munkahelyek megmentése érdekében összefog európai partnereivel. A másik két ellenfelét sommásan civakodó gyerekekhez hasonlította, amikor ők egymással is vitatkozni kezdtek. Clegg növekvő népszerűségét látva többször is nekitámadt az iraki háborút támadó liberális pártvezérnek, és az iraki háborút a terrorizmus elleni világméretű harc szélesebb összefüggésébe helyezte, sugallva, hogy ő a felkészült politikus. Az érvelés hátulütője, hogy az iraki háború népszerűtlenné vált a választók körében, így Clegg a maga szempontjából helyesen járt el. Brown Cameront azzal is támadta, hogy kétséges, hogy a konzervatívok megtartanák az egyes nyugdíjasoknak járó kedvezményeket, így az ingyenes gyógyszerfelírást és szemvizsgálatokat. Cameron ezt visszautasította, és szemlátomást kissé idegesen szólította fel Brownt, vonja vissza azoknak a szórólapoknak az állításait, amelyek szerint a konzervatívok eltörölnék a 60 év feletti mozgáskorlátozottaknak járó ingyenes buszjegyeket, amire Brown azt felelte, hogy neki ezekhez a szórólapoknak semmi köze. A TV-vita utáni közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy Brownnak nem sikerült érdemben növelnie a Munkáspárt népszerűségét, az 27-28%-on maradt, néhány százalékponttal lemaradva az első TV vita előtti állapothoz képest.
-5-
Amint azt említettük, az első TV-vita áttörést hozott a liberális-demokraták számára, a korábbi 18-20%-os népszerűségük néhány nap alatt 30 %-ra(!) kúszott fel. Míg az első alkalommal Nick Cleggnek sikerült beállnia a „régi két párt régi megoldásait” kritizáló kényelmes pozícióba, ezúttal ellenfelei vették célba őt,s ehhez nem tudott elég jól alkalmazkodni, az ellene irányuló támadásokra több esetben kitérő választ adott, vagy nem volt eléggé átütő erejű a cáfolata. Az is bebizonyosodott, hogy a külpolitikai területen még nem mozog annyira otthonosan, mint a többiek. Amikor azt kifogásolta, hogy a nukleáris rakétarendszerre, az Eurofighter projekre elköltött milliárdokat költöttek el, amikor Brown és Cameron egymással összhangban hívta fel arra a figyelmet, hogy az ország védelmi képességének megtartása indokolja ezt – például az iráni fenyegetéssel szemben. A második TV után megállt a liberális-demokraták népszerűségének növekedése, és nagyjából egy szinten maradt. A konzervatívok érzékeny veszteségeket szenvedtek az első TV vita után, népszerűségük
39%-ról
33%-ra
olvadt,
David
Cameron
nem
volt
képes
érvényesíteni az alsóházi vitákban megtapasztalt jó vitakészségét. A konzervatív pártvezető pártja programjának a választók számára jól csengő elemeit helyezte előtérbe a második vitában. Az egyik ilyen elem a képviselők visszahívhatóságának ígérete, a másik pedig a brit társadalmat igencsak foglalkoztató bevándorlás kérdésében tett ígéret, mely szerint korlátozni fogják az Európai Unión kívüli emigrációt. Nick Glegg többször is felszólította Cameront, mondjon konkrét számot, milyen limitet kíván meghatározni – Cameron nem tudott számot mondani, ami kellemetlen is lehetett neki, de annyit elért, hogy a műsor vége felé előkerült kényes téma középpontjába a konzervatívok elképzelése került. Ügyesen érvelt amellett is, hogy ő a brit érdekek hangsúlyosabb képviseletét kívánja felvállalni, ahogy Merkel német kancellár, vagy Sarkozy francia elnök is teszi saját hazája esetében. A vita után a konzervatívoknak pár százalékponttal sikerült javítani megítélésükön. -6-
Zárszó A két TV vita után, bár nem pusztán azok következtében, a korábban lefutottnak hitt, és a konzervatívok nagyarányú győzelmét valószínűsítő választás nyitottá vált, még az is a lehetőségek között szerepelt, hogy a brit választási rendszer a „győztes mindent visz” jellemzője ellenére egyik pártnak sem lesz többsége az alsóházban. Főként a harmadik vitára, mint az utolsó napok legfontosabb kampányeseményére maradt annak eldöntése, lesz-e olyan párt, amelyik egyértelmű felhatalmazást kap a kormányzásra a választóktól.
-7-
