Nagy Attila Tibor
A brit választás tanulságai A 2015. május 7-én megtartott nagy-britanniai választások David Cameron eddigi kormányfőnek adtak újabb felhatalmazást, hogy – ezúttal már nem koalíciós társsal kormányozva – kezelje az ország előtt álló kihívásokat. A szavazók többsége nem bízott abban, hogy a legnagyobb ellenzéki erő, a baloldali Munkáspárt erre a feladatra alkalmasabb lenne. Az elemzés nem pusztán a miértekre keresi a választ, hanem az Egyesült Királyság jövőjét is latolgatja. Kiderül az is, hogy a konzervatívok győzelme nem, legfeljebb annak mértéke volt meglepő. Kampánytémák A kampányban fontos szerepet játszottak a materiális ügyek, nevezetesen a gazdaság, a költségvetés helyzete, a szociális juttatások, segélyek kérdése, valamint a társadalmi egyenlőtlenség. A Cameron vezette Konzervatív Párt jócskán kihasználta a gazdasági mutatók javulását (a GDP növekedését, a munkanélküliség csökkenését) és már vagy másfél-két évvel ezelőtt elkezdte hangoztatni, hogy a gazdaság rendbetételéhez a konzervatívok jobban értenek a Labournél. David Cameron a parlamenti kormányfői kérdések (PMQ-s) félóráiban nem is felejtette kihívója, Ed Miliband ellenzéki vezér fejére olvasni, hogy inkompetens gazdasági kérdésekben, nincs mit mondania a gazdasági helyzet javulásáról, miközben az előző munkáspárti kormány nagy adóssághalmazt, költségvetési deficitet hagyott hátra 2010-ben, amelynek maga Ed Miliband is részese volt államtitkárként. Érdekes módon Miliband nem is nagyon volt képes érdemben cáfolni ellenfele vádjait, nem adott rájuk konkrét választ, hanem ellentámadásba ment át, és azt igyekezett bizonygatni, hogy a lakosság életszínvonala tovább csökkent Cameron kormányfősége idején, az adókedvezmények pedig a gazdagokat segítik. A kormányoldal erre azt bizonygatta, hogy támogatni kell a dolgozó középrétegeket és a GDP növekedése is arra bizonyíték, hogy az ország kilábalóban van a 2008-ban megkezdődött válságból. A toryk a kampányban tovább vitték a gazdasági hozzáértés kommunikációs vonalát, és ahogy a választások eredménye mutatja, nem is sikertelenül. Jól jött nekik, hogy a kampány elején megszerezték több, mint száz jelentős cégvezető nyílt támogatását, mert ezzel is azt az üzenetet tudták erősíteni, hogy a Konzervatív Párttal az országban tovább erősödhet a gazdasági stabilitás, miközben a Munkáspárt tervei – a
-1-
felsőbb rétegeket terhelő adókulcs megemelése, az ún. luxusingatlanok megadóztatása – veszélyeztetik azt. Figyelemreméltó, hogy bár a társadalmi egyenlőtlenségek kérdését a baloldal szokta felvetni (és ezt történt az Egyesült Királyságban is), ez mégsem vitt sokat a baloldali ellenzék konyhájára, hacsak annyit nem, hogy egyben tudta tartani törzsbázisát. Holott egyáltalán nem
volt
eleve
szükségszerű
David
Cameron
hatalmon
maradása,
ugyanis
a
kormánypolitika egyik leginkább támadható pontja éppen a szociálpolitika volt. A konzervatív - liberális koalíció több népszerűtlen intézkedést is hozott ezen a téren, így pl. a 2012-es szociálpolitikai reform befagyasztotta a szociális támogatások mértékét és bevezette az ún. szoba-adót („bedroom-tax”), ami azt jelenti, hogy csökkentik azon jogosultak szociális támogatását, akik a törvény szerint aránytalanul nagy lakásban élnek, ez a juttatás akár 25%-os visszavágásával is járhat. Nem volt népszerű lépés a tandíj jelentős megemelése sem. A Munkáspárt határozottan elvetette a szociális juttatások kurtítását, annyit el is tudott érni, hogy a kormány megítélése romlott -– ám, mint a választás eredménye mutatja, ez csak átmenetinek bizonyult. Több oka is van annak, hogy a Labour nem tudta eléggé a maga javára kihasználni a népszerűtlen, vagy legalábbis erősebben vitatott kormánydöntések hatásait. Az egyik ok, hogy David Cameron még a 2010-es kampányban előrevetítette, hogy megválasztása esetén fog hozni népszerűtlen intézkedéseket. Nem gyakori szokás egy a hatalom megragadására készülő politikustól, hogy éppen a kampányban vállalja fel a népszerűtlen lépések szükségességét. Igaz, hogy Cameron akkor még nem volt képes egymaga, koalíciós partner nélkül kormányozni, de ezek a megszorító intézkedések a kampányban tett kijelentésének köszönhetően nem voltak teljesen váratlanok és még a hitelességét sem aknázták alá. A másik ok, hogy a munkáspárti bírálatoknak ellenben nem volt elegendő hitelük: ellenfeleik nem mulasztották el a kampányban sem felemlegetni, hogy korábban a Labour kormányon szintén hozott megszorító intézkedéseket. A Munkáspárt, különösen Ed Miliband pártelnök és Ed Ball árnyék pénzügyminiszter úgy igyekeztek bizonygatni a párt gazdasági hozzáértését, hogy ígéretet tettek a költségvetési hiány további csökkentésére kormányra kerülésük esetére. Nem sikerült meggyőzően feloldaniuk a deficit csökkentése és a szociális kiadások megígért növelése közötti ellentmondást.
-2-
A kampány következő fontos témája a bevándorlás kérdése volt. A Munkáspárt itt eleve hátrányban indult, mert kénytelen volt a nyilvánosság előtt elismerni, hogy kormányzása idején jócskán alulbecsülte a bevándorlók létszámát. Igaz, hogy az Európai Unió országaiból származó bevándorlást a konzervatívok vezette kormány sem tudta érdemben csökkenteni, mindenesetre ebben a témában sem tűnt kompetensebbnek. Ráadásul David Cameron még hónapokkal a kampány előtt elkezdte szorgalmazni az európai uniós országokból jövő bevándorlók munkavállalásának nehezítését, és a szociális juttatásoktól való megfosztásukat néhány évre. Casmeron bízhatott abban, hogy ez az ötlet elnyerheti a brit lakosság bevándorlás miatt aggódó részének szimpátiáját. A kampányban már a Munkáspárt is a bevándorlók szociális juttatásának csökkentését ígérte, ám elkésett ellenfeléhez képest. Meglepően ügyes húzásnak bizonyult, hogy a kormányfő hatalmon maradása esetére megígérte, hogy az országban legkésőbb 2017-ig népszavazásra kerül sor az Európai Unióban való maradásról, vagy az abból való kilépésről. Ezzel két legyet is ütött egy csapásra: Cameronnak sikerült lecsendesítenie párján belüli euroszkeptikus szárnyát és erre bizony jó oka volt, mert ennek a szárnynak a tagjai már előtte is az EU-val szembeni keményebb lépéseket vártak el tőle. Ráadásul emlékezhetett konzervatív elődje, John Major kormányfő (1990-1997) esetére, akinek idején a Konzervatív Pártot megviselték az EU-val kapcsolatos párton belüli nézetkülönbségek. Másfelől Cameron ezzel az EU-ból való kilépést szorgalmazó UKIP vitorlájából is sikerült kivennie egy időre a szelet, hiszen hivatkozhatott arra, hogy a kilépésről a kormányon maradása esetén szavazhat a lakosság, ezért nem kell átpártolnia a UKIP-hez. A választás eredménye mutatja, hogy ez a lépés kifizetődött, hiszen a UKIP a vártnál gyengébben szerepelt, mindössze egy mandátumot szerzett a brit parlamentben, igaz, ehhez a kizárólag egyéni választókerületekből álló választási rendszer is hozzájárult. Ami pedig a Munkáspártot illeti, ebben a vitatémában sem reagált jól. Ed Miliband az uniós tagság mellett érvelve még a kampányban is ellenezte az EU-ról szóló népszavazást, de arra már nem volt képes, hogy hihetően elmagyarázza ellenkezése okát, ellenben azt a látszatot keltette, hogy pártja szeretné megfosztani az embereket a jövőjükről való közvetlen döntés lehetőségétől. A győztesek Komoly politikai teljesítmény, hogy a konzervatívok a 650 fős alsóházból 331 mandátumot, és ezzel abszolút többséget szereztek meg, főleg azután, hogy a közvélemény-kutatók -– mint kiderült, tévesen -– a munkáspártiakkal való fej-fej melletti küzdelmet jósoltak és azt,
-3-
hogy egyik párt sem tud egyedül többséget szerezni1. Mint láttuk, a toryk jó szerepléséhez az ellenfelek hibái is hozzájárultak. Ha azonban a választási eredmények részleteit is megnézzük, kiderül: a parlamenti helyek többségének elnyerése ellenére sincs szó a kormány munkájával való általános választói elégedettségről. A brit választási rendszer aránytalanságát jól mutatja, hogy a választók nem több mint a fele, hanem csak 36.9%-a szavazott a Konzervatív Pártra, ez 11.3 millió szavazót jelentett. A szavazók majdnem kétharmada tehát más pártra adta voksát. Ha a konzervatívokhoz hozzáadjuk az eddig kormányzó liberális-demokratákra adott 2.4 millió szavazatot, akkor 13.7 millió szavazó jön ki, ami az összes szavazó létszámnak még mindig kevesebb, mint a fele, majdnem 45%. A már említett népszerűtlen kormányzati döntések tehát mégiscsak megmutatkoznak a választási eredményben, de az is igaz, hogy a másik oldalon nem akadt olyan erő, amelyik az elégedetlenséget a mandátumok többségére tudta volna váltani. A Labour, amellett hogy csak 232 mandátumot szerzett (26-al kevesebbet, mint a 2010-es választásokon),9.3 millió voksot kapott, amely a szavazáson részt vevők 30.4 százalékát jelentette. A választások másik győztese a Skót Nemzeti Párt (SNP), amely 1934-es megalakulása óta legnagyobb győzelmét aratta azzal, hogy az elérhető 59 mandátumból 56-ot szerzett meg a mostani megmérettetésen. Az SNP tönkreverte ottani legnagyobb ellenfelét, a Skót Labourt, amely majdnem valamennyi westminsteri mandátumát elveszítette, mindössze egyet sikerült megtartania. A vereség nagyon fájó az egész Munkáspártra nézve, mert Skócia hagyományosan az egyik fellegváruknak számított, a szavazóik jelentős része származott onnan. A skóciai munkáspártiak az egész Munkáspárton belüli befolyását jól mutatja, hogy Gordon Brown korábbi munkáspárti miniszterelnök is skóciai származású. Ám a mostani választás lehet, hogy hosszú időre véget vetett ennek az állapotnak, ami komoly hátrány a Labournek, hiszen mostani vereségének egyik fő oka a katasztrofális skóciai szereplése. Amikor 1999-ben a devolúciós reform részeként Skócia önálló parlamentet és kormányt kapott, akkor olyan választási megfontolás is vezethette az akkori Tony Blair féle Munkáspártot, hogy a skóciai önállóság növelésével magához köti a skóciai szavazók jelentős részét. Ez a megfontolás egy ideig beigazolódott, hiszen a 2000-es évek közepéig a skóciai kormányt a Labour és az ottani liberális-demokraták vezették. Csakhogy 2007-ben fordult a kocka, a skóciai választáson az SNP diadalmaskodott és vezetője, Alex Salmond lett az ottani első miniszter (kormányfő). A 2014-es függetlenségi népszavazáson 1
A részletes választási eredményeket lásd a BBC honlapján http://www.bbc.co.uk/news/election/2015/results
-4-
elszenvedett kudarc miatt Salmond lemondott és úgy nézett ki, hogy az SNP válságba fog kerülni. Csakhogy novemberben egy tehetséges politikus, Nicola Sturgeon addigi skóciai miniszterelnök-helyettes került az SNP élére. Sturgeon hamar félelmetes ellenfélnek bizonyult, jól mutatták ezt a skóciai parlamentben folytatott vitái a helyi ellenzék vezetőivel. Nagyon jól szerepelt az országos TV-viták során is. Az új első miniszter asszony azonban a választók számára kifejezetten szimpatikus emberként is tudott mutatkozni, gyakran találkozott személyesen a választókkal, kezet fogott, vagy éppen fotózkodott velük.
Nicola Sturgeon választóival. Forrás: Andrew Milligan/PA Nicola Sturgeon meglehetősen lendületes kampányában jól tette közzé kampányüzeneteit. Következetesen hangoztatta, hogy a mostani választás nem Skócia függetlenségéről szól, hanem arról, hogy a skóciai emberek képviseletét az SNP a brit parlamentben határozottan képviselje, ehhez viszont minél több mandátumra van szüksége, hogy a képviseletnek megfelelő súlya legyen a westminsteri politikában. Ezzel a kommunikációval azon választókat is az SNP mellé igyekezett állítani, akik a tavalyi népszavazáson nem az SNP által szorgalmazott függetlenségre szavaztak. Sturgeon azonban Skóciánál messzebbre tekintett és az országos politikai ügyekben is határozottan állást foglalt. A Munkáspártot balról előzte, amikor határozottan elvetette a megszorítások politikáját és azzal vádolta a Munkáspártot, hogy hatalomra jutása esetén szintén megszorításokat hajtana végre. A westminsteri politikai berendezkedést idejétmúltnak nevezte, olyannak, amely eltávolodott az
-5-
emberektől, pártját pedig olyannak állította be, amely küzd az elkorhadt westminsteri rendszer és politikai elit ellen. Ennek jegyében a kampányban a Lordok Házának megszüntetését is követelte, felháborítónak tartva, hogy ott olyan emberek hoznak döntéseket, akik nem a választóktól nyerik megbízatásukat. A jól hangzó üzeneteket Sturgeon meglehetősen hatásosan adta elő, amire bizonyíték a 2015. március 28-án, az SNP pártkonferenciáján előadott beszéde is. A közvélemény-kutatások már a kampányban az SNP jelentős sikerét vetítették előre, Sturgeon az országos média és sajtó számára is érdekes tudott lenni, így valósággal berobbant az országos politikába. Az SNP várható megerősödését Cameron képes volt annyiban a maga javára fordítani, hogy a kampányban erőteljesen összemosta a Labourt az SNP-vel, mondván, hogy amennyiben a Labour nem kap többséget – ezt valószínűsítették a közvélemény-kutatások, és azt, hogy a konzervatívok sem kapnak többséget –, akkor a választás után az ország szétdarabolását kívánó SNP-vel fog összeállni. Ez veszélyes, ilyen helyzetnek nem állhat elő, ezért sem szabad a Munkáspártra szavazni, hangzott a sokszor sulykolt üzenet. Ed Miliband arra kényszerült, hogy kijelentse, pártja győzelem esetén sem fogna össze az SNP-vel. Erre viszont Sturgeon reagált ügyesen, azt állítva, hogy a Labour a megszorításokat képviselő konzervatívok hatalom maradását segíti elő. Az SNP történetének messze legjobb választási eredményét érte el az országosan megszerzett 56 mandátummal (1974-es második legjobb eredménye is csak 11 képviselőre futotta). Ez a siker az amúgy helyi pártot a brit parlament harmadik legnagyobb erejévé tette, ami azt is jelenti, hogy a jövőben az SNP nemcsak a skóciai politikát befolyásolja döntően immár, hanem érzékelhető befolyása lehet az országos politikára is. Ez már csak azért is így alakulhat,mert a most megválasztott parlamentben a Cameron-kormánynak szűk többsége lesz és kiélezett szavazásokban lehet jelentősége annak, hogy az SNP frakciója hogyan szavaz. A párt reményei szerint engedményeket csikarhatnak ki a jövőben a központi kormánytól, vagyis még a mostaninál is nagyobb önállóságot harcolhatnak ki Skócia számára az Egyesült Királyságon belül – hogy így lesz-e, az a jövő izgalmas kérdései közé tartozik. Érdemes lesz megfigyelni, miként használja majd a brit parlamentben az SNP megnövekedett erejét és erre a megváltozott helyzetre hogyan reagál majd a többi párt. A vesztesek A Labour az elmúlt két évtized legrosszabb választási teljesítményét mutatta fel, ami a mandátumok számát illeti. A vereséget követően azonnal lemondott Ed Miliband pártelnök öt
-6-
évvel ezelőtt azzal a nem titkolt céllal kezdte el tevékenységét, hogy maga mögött hagyja a Tony Blair és Anthony Giddens által fémjelezte „Új Labour” ideológiáját. Miliband a pártját balra pozícionálta és a pártja elsősorban a társadalom nehéz helyzetben lévő rétegeit igyekezett megszólítani, a középrétegek, a vállalkozók háttérbe szorultak a párt politikájában 2010 óta. A 2015-ös országos parlamenti választás azonban nem látszik igazolni ezt a váltást, sőt a korábbi választások inkább azt mutatják, hogy a Labour korábbi kudarcait is többek között az egyértelmű balratolódás okozta. Az 1980-as években a Labor a többek között a kiadások növelését, az államosításokat szorgalmazta, mégis tehetetlennek bizonyult a Thatcher-kormánnyal szemben. A Munkáspárt elhúzódó válságának éppen a Blair féle Új Labour projektje vetett véget, amely a középosztály és a vállalkozói szellem felé nyitott és ezzel 1997-ben elsöprő győzelmet aratott. Hogy a blairi eszméhez való visszatérés jelenti-e a megoldást, vagy valami más, arról máris elkezdődött a nyilvános vita. A megoldáshoz vezető út nem lesz könnyű, különösen akkor nem, ha az SNP-nek tartósan sikerül megvetnie a lábát a westminsteri politika központjában, mert akkor az azt jelentené, hogy a Labour a jövőben hosszabb távon is kevés mandátumra számíthat Skóciából. A munkáspárti politizálás hibáit korábban felvázoltuk, de a vereség okai között jelentős szerepet játszik Ed Miliband személye. Jóval a kampány előtt többen, még munkáspárti oldalról is megkérdőjelezték vezetői kvalitásait. Hátrányt jelentett, hogy a közvélemény többsége is hasonlóan vélekedett, a YouGov közvélemény-kutató intézet a választások előtti egyik utolsó felmérésében is arra jutott, hogy Milibandről sokan nem hiszik el, hogy megfelelő vezető lenne. 2015 május elején a megkérdezettnek csak 10%-a gondolta Milibandről,
hogy
határozott,
szintén
csak
10%-a,
hogy
erős(ellenfele,
Cameron
ugyanezekben a kérdésekben 23-22%-ot kapott). Még kevesebben, 6 százaléknyian gondolták a munkáspárti vezetőről, hogy karizmatikus, 5 % hitte, hogy Miliband jó válsághelyzetben. A megkérdezetteknek nagyon alacsony aránya, 4% vélte úgy, hogy Miliband természetes vezető, Cameronról 21%. Miliband csak abban a kérdésben kapott ellenfelénél jobb pontokat, hogy érti az egyszerű emberek problémáit - ám összességében a vezetői képességeiről a választóknak lényegesen rosszabb véleményük volt, mint a hivatali kormányfőéről. Ez a kép pedig nem véletlenül alakult ki, Miliband ugyanis általában sem a parlamenti vitákban, sem a kampányban nem tudott meggyőzően érvelni pártja politikája mellett2. 2
Erről részletesebben lásd: Nagy Attila Tibor: TV-vita brit módra
-7-
A Labour veresége nemzetközi kitekintésben azt jelenti, hogy az európai baloldal még mindig nem tért magához a 2000-es évek második fele óta. Részsikerek ugyan akadtak az elmúlt néhány évben (Olaszországban, Dániában a baloldal jutott kormányra), de az EU tagállamainak jelentős részében továbbra sem baloldali kormányfő áll az élen. Az egyik fő dilemma továbbra is az marad, hogy egy baloldali kormány mennyire segítse költségvetési forrásokkal a nehezebb helyzetben lévő rétegeket a költségvetési stabilitás veszélyeztetése nélkül. A liberális-demokraták egyenesen katasztrofális vereséget szenvedtek, hiszen a korábbi 57 mandátum helyett csak 8 mandátumot sikerült megszerezniük. A tandíj emelésének megakadályozására tett választási ígéretük megszegését folyamatosan fejükre olvasták, hiába kért ezért nyilvánosan bocsánatot pártelnökük, Nick Clegg. A kampányban előfordult, hogy Clegg egyik választási gyűlését egyesek arra hivatkozva zavarták meg, hogy a liberáldemokraták felemelték a tandíjat. A koalíciós kormányzás egyik tapasztalata, hogy amennyiben egy koalíciós partner lényegesen kisebb a másik kormánypártnál és nem ő adja a kormányfőt, nehéz önálló, a választók számára is érdemi mondanivalót felmutatni, ez a liberális demokratákat is sújtotta. A kormánypolitikát értelemszerűen a konzervatív David Cameron jelenítette meg a leghangsúlyosabban. De ártott nekik az is, hogy súlyos kudarcot szenvedtek el a „győztes mindent visz” választójogi rendszerről tartott 2011-es népszavazáson, amikor is nem sikerült az alternatív szavazás rendszeréhez választói többséget szerezniük. Nemzetközi kitekintésben a liberálisok még nagyobb bajban vannak a baloldalhoz képest, hiszen csak nagyon kevés európai országban adják ők a kormányfőt (pl. Hollandiában). A legutóbbi, 2013-as németországi választáson az ottani liberálisok kiestek a szövetségi parlamentből és azóta sem találtak magukra. Akár a németországi, akár a brit, vagy a magyarországi kudarc okait nézzük, arra jutunk, hogy a liberális politika túlságosan elitistának tűnik. Erre példa a német FDP is, amikor is a hoteltulajdonosoknak kedvező adóváltozást szorgalmazott és ez a lépése által kiváltott ellenérzés végigkísérte a ciklusban. Általános tanulság, hogy a korábbi sikeres liberális politika egyúttal néppárti politika is volt, vagyis a társadalom egészéhez szólt. Csakhogy a brit liberálisok politikai ereje is nagyon
http://meltanyossag.blog.hu/2015/05/06/tv-vita_brit_modra
-8-
meggyengült a mostani választások következményeként, középpártból kis párttá süllyedtek, innen nagyon nehéz lesz visszakapaszkodni. A UKIP-ról már szó volt annak kapcsán, hogy David Cameronnak ügyes taktikával sikerült őket háttérbe szorítania. Ehhez annyit teszünk hozzá, hogy vezetőjük, Nigel Farage nem mutatott jó teljesítményt a pártvezetők közötti TV- vitában, ami azért volt negatív meglepetés, mert addig egy jól kommunikáló politikus hírében állt. Ahhoz a magyarországi dilemmához, miszerint érdemes-e a szélsőjobboldallal/radikális jobboldallal vitázni, tanulságul szolgálhat a brit kampány és ez azt mondja, érdemes lehet, amennyiben a vitapartnerek meggyőzően képesek bizonyítani a radikális jobboldal programjának gyengéit. Hogyan tovább, Egyesült Királyság? A brit alkotmányos monarchia a 17. század vége óta, az Egyesült Királyság 1801 óta létezik. A brit politikai rendszer egyedülálló abban a tekintetben, hogy a mostani kormányforma több mint háromszáz éve él, igaz, számos jelentős változás történt azóta, közöttük alkotmányjogi reformok (pl. a felsőház, a Lordok Háza hatalmának jelentős megnyirbálása a 20. század első felében), vagy területi változás (Írország kiválása 1922-ben). A két dolog összefügg, mert az elmúlt két évtized közjogi kérdései jelentős részben az ország területi elrendezését, sőt szuverenitását is érintették. A Blair-kormány úgy látta, hogy az ország egyben tartását szolgálja, ha Észak-Írország, Wales és Skócia nagyobb önállóságot kap. Ehhez képest Skócia 2014-ben kis híján kivált az Egyesült Királyságból, nem sok híja volt, hogy a szavazók többsége végül az egyben maradás mellett szavazott. A Skót Nemzeti Párt mostani elsöprő győzelme ismét felvetette azt a kérdést, hogy egyben tartható-e a mostani formájában az Egyesült Királyság, vagyis hogy várható-e Skócia kiválása. Habár az SNP vezetője nem az újabb referendum megtartására való felhatalmazásként értékelte a választást, nem zárta ki annak lehetőségét, hogy amennyiben a skóciai lakosság később úgy kívánja, sor kerülhet újabb referendumra. Az SNP tehát nem mondott le végleg Skócia függetlenségéről, sőt annak híveinek a mostani választási siker láttán van mibe kapaszkodniuk. Az ország alkotmányjogi berendezkedését más probléma is feszíti – méghozzá a nyomás éppen Anglia felől érkezik. Egy ideje létezik olyan angol felfogás, mely szerint nem igazságos, hogy a Walesről, Észak-Írországból, és Skóciából származó képviselők minden Nagy-Britannia egészét érintő döntésről szavazhatnak a központi westminsteri parlamentben
-9-
(vagyis angliai ügyekben is), de az angliai képviselők már nem szavazhatnak olyan kérdésekben, amelyek a walesi, észak-írországi, skóciai területek hatásköreibe tartoznak, azok belső önállósága miatt. A kérdés évek óta napirenden van, jól mutatja ezt az Anglia önállóságáért küzdő, 2008-ban alakult Szabad Anglia Párt. Csakhogy addig, amíg pl. a skóciai westminsteri képviselők többsége nem elszakadás-párti volt, addig ez nem tűnt nagy bajnak – a mostani választás az SNP sikerével ezt gyökeresen megváltoztatta. Cameron már a skóciai népszavazás után felvetette, hogy ezt a problémát rendezni kell és felmerült megoldásnak, hogy a nem angliai képviselők a brit alsóházban nem szavazhatnának angliai ügyekben. Mivel ma még nem látszik egyértelműen, hogy miként lehetne megnyugtatóan elkülöníteni a parlament elé kerülő előterjesztéseket területi megoszlás szerint és ez alapján megvonni a képviselők egy részének szavazati jogát, ezért ez az ötlet várhatóan éles ellenállásba ütközik majd. Az ország – az 1999-es devolúciós reform ellenére – tehát komoly alkotmányjogi problémákkal néz szembe. Csakhogy az alkotmányos monarchia eddig egyedülállóan életképesnek bizonyult, a következő ciklus végén talán jobban látszani fog, hogy ez az életképesség megmarad-e. Az EU-ról szóló népszavazás eredménye addigra mindenesetre ismert lesz, jelentős hatást gyakorolva majd az Európai Unió egészére, ugyanis az Egyesült Királyság továbbra is az EU egyik legfontosabb tagállama. Ezért is érdemelnek figyelmet az ott zajló izgalmas politikai folyamatok. Irodalom: Európai politikai rendszerek, 2004. Osiris, Szerk.: Kardos József - Simándi Irén 527.-572.o.
- 10 -
