Jeskó József
Válságkezelés brit módra Bevezetés Daróczi Dávid kormányszóvivő közlése szerint Gordon Brown brit miniszterelnök október 24-én telefonon tárgyalt Gyurcsány Ferenccel, a beszélgetés témája természetesen a globális pénzügyi krízis, illetve annak megoldása volt. A beszélgetés pikantériáját az adta, hogy Gyurcsánynak és Bronwnak is ingatag pozícióval és rendkívül alacsony népszerűséggel kell szembenéznie a pénzügyi és immáron gazdasági válság kihívásaival. A következő tanulmányban azt vizsgáljuk, hogy Gordon Brown brit miniszterelnök, illetve a régóta népszerűségvesztéssel küszködő Munkáspárt, hogyan próbálja a válság negatív hatásainak megoldását politikai tőkévé kovácsolni. A párt szeptember végi kongresszusán Brown sikeresen megőrizte miniszterelnöki-pártelnöki pozícióját, majd néhány nappal később egy kisebb kormányátalakítás történt. Október hónapban pedig a kormány és maga Brown is hatalmas aktivitással vetett bele magát a brit és globális krízis megoldásába. Elemzésünkben ennek a hátterét, Brown politikai stratégiáját, a brit Munkáspárt belső törésvonalainak elmozdulását tárjuk fel. Pénzügyi krízis és politikai megosztottság Az Independent című brit lap szeptember végi közvélemény-kutatása szerint a megkérdezettek 43 százaléka bízik abban, hogy Gordon Brown a megfelelő ember a pénzügyi válságban a gazdasági problémák kezelésére, míg David Cameront – a jóval népszerűbb konzervatív párt vezetőjét – csak 33 százalékuk tekinti alkalmasnak erre a szerepre. Ezek az adatok mindenképpen meglepőek, különösen annak fényében, hogy a Munkáspárt népszerűsége tartósan 20%-os hátrányban van már régóta a legnagyobb ellenzéki erővel szemben. A miniszterelnöknek azonban nem csak a pénzügyi válság okozta nehézségekkel, az ellenzéki támadásokkal kell szembenéznie, hanem saját pártjával is. A Labour szokásos őszi manchesteri kongresszusa előtt úgy tűnt, elkerülhetetlen lesz, hogy napirendre vegyék a pártelnökminiszterelnök pozíciójának a kérdését. -1-
Brown nehézségei nem újkeletűek, a tavaszi részleges helyhatósági választásokon a Labour ugyanis történelmi vereséget szenvedett, elveszett a londoni főpolgármesteri szék, sőt néhány helyen még az „örök harmadik” liberálisok is megelőzték a Munkáspártot. A begyűrűző hitelpiaci válság sem javított a helyzeten, az összeomló Northern Rock bank pénzügyi konszolidációja, illetve államosítása igencsak komoly kiadást jelentett a költségvetés számára. Az ország gazdasági növekedése a legutolsó negyedéves adatok alapján gyakorlatilag megállt, ugyanakkor a mélyrepülés a kormánypárt tehetősebb támogatóit is elriasztotta, amely a hagyományos szövetségesének számító szakszervezetek anyagi támogatására szorult. A „trade unionok” azonban – az önmagát egyébként baloldalinak definiáló – Browntól a Tony Blair reformjait gyakorlatilag annuláló program elfogadását várják cserébe. A Munkáspárt számára a nyár folyamán világossá vált, hogy egy esetleges előrehozott választás katasztrofális következményekkel járna, ezért Brown belső ellenzéke a kormányfőcserét mindenképpen házon belül képzelte el, még akkor is, ha Cameron, az ellenzék vezére – utalva arra, hogy Brown nem parlamenti választásokon került a miniszterelnöki székbe – kijelentette, egy újabb csere már az előrehozott választások kiírását vonná maga után. Sajátos helyzetbe került ezzel a párt, hiszen az elnökkel népszerűségük negatív rekordokat döntöget, leváltása esetén ugyanakkor előfordulhat, hogy parlamenti választások kihívásával kellene szembenézniük. Ha Brown eltávolítását sikerülne is elérnie a belső ellenzéknek, úgy tűnik, személyi alternatíváját egyelőre nem találják. Pártelnöki ambícióikról szóló feltételezést egymás után tagadták a számbavehető jelöltek: Jack Straw igazság-, Ed Balls családügyi-, illetve Alan Johson egészségügyi miniszter. David Miliband külügyminiszter – akiben sokan Brown legkomolyabb riválisát látták – korábban kijelentette, biztos benne, hogy a párt sikeres lesz jelenlegi vezetőjével a következő választásokon, közvetlenül a konferencia előtt azonban több újságnak, mint a párt jövendőbeli vezetője nyilatkozott. A kérdés időszerűsége ugyanakkor tagadhatatlannak tűnt, különösen annak fényében, hogy Siobhain McDonagh – a pártfegyelem betartásáért az alsóházban felelős kormánytag – javasolta, hogy a képviselőknek küldjék ki a jelölőcédulákat. A kezdeményezéshez csatlakozott a párt alelnöke, Joan Ryan és tucatnyi, köztudottan Blair–párti képviselő. Kiszivárgott, hogy Ruth Kelly közlekedési miniszter – aki a miniszterelnöki kabinet irányítója is – távozni készül a kormányból, mert a
-2-
hivatalos indoklás szerint több időt szeretne a gyermekeivel tölteni. A pártban egyre inkább kirajzolódott Tony Blair korábbi hívei, illetve a Brownhoz lojális képviselők szembenállása, a kérdés csupán az volt, hogy összecsapnak-e, sikerül-e a belső ellenzéknek a vezető elmozdítása, vagy Brown és tábora valamilyen úton megoldja-e a helyzetet. A váltás hangulata tehát benne volt a levegőben, Brown válaszlépései azonban még a legjobban értesült újságírókat és a legfelkészültebb politikai elemzőket is meglepték. Blairisták- Brownisták A Labour Party jelenleg is megjelenő megosztottságának gyökerei majdnem másfél évtizedre nyúlnak vissza és sokkal inkább a hatalomgyakorlás, kormányzásról való eltérő elképzelések és nem kis részben személyes motívumok vannak a hátterében, mint ideológiai szembenállás. A konfliktus az 1994-es munkáspárti elnökválasztástól eredeztethető, a párt akkori elnöke John Smith szívroham következtében elhunyt, a megüresedett hely megszerzésére két jelöltnek – az egymással jó kapcsolatban lévő fiatal Gordon Brown-nak és Tony Blairnek – volt reális esélye. A versenyt Blair nyerte, ám évekkel később kiderült, hogy a háttérben számos olyan dolog történt, amely döntően befolyásolta az elnökválasztás kimenetelét. 2003-ban nyilvánosságra került, hogy a két politikus négyszemközt megegyezett egymással az elnökválasztás előtt: Brown nem akadályozza meg Blair elnökké választását, illetve ő kapja meg a lehetőséget, hogy vezesse a pártot az 1997-es elnökválasztási kampányban. Cserébe Browné lesz a pénzügyminiszteri pozíció, a szokásosnál jóval szélesebb önállósággal, illetve Blair ígéretet tesz, hogy a Munkáspárt olyan méltányos politikát folytat majd, amely elsősorban a munkavállalók érdekeit tartja szem előtt. Az alkuban kulcsszerepe volt John Prescott későbbi miniszterelnök-helyettesnek (Blair egyébként végül őt győzte le a kampányban), illetve Peter Mandelsonnak, Brown korábbi tanácsadójának. Előbbi az évek során afféle közvetítői szerepet töltött be a két politikus között, míg utóbbi eredetileg Brown stábjához tartozott az elnökválasztási kampány előtt, ám – mint évekkel később kiderült – „Bobby” álnéven titokban Blairt segítette. Amikor az ügyre fény derült Brown természetesen ezt árulásnak tekintette és a személyes konfliktus hozzájárult a Labour megosztottságához. Az 1994-es alku minden bizonnyal megtörtént, ám a találkozó időpontját, helyét és pontos tartalmát máig homály fedi. A ’94-es elnökválasztási győzelem után Blair gyökeres fordulatot vitt végbe a Munkáspárt politikájában, 1995-ben a párt alkotmányából kikerült a „termelési eszközök köztulajdonba -3-
vétele” mint politikai cél, megszületett a „New Labour”, amely győzelmet aratott az 1997-es parlamenti választásokon. A párt feladta osztályalapú ideológiáját, egyre inkább a politikai közép felé mozdult el. Brown Blair miniszterelnöksége alatt végig betöltötte a pénzügyminiszteri pozíciót, legfontosabb intézkedései között szerepelt például a Nemzeti Bank privatizációja. A párt belső konfliktusának ideológia vetületét éppen ezek miatt nehéz megfogni, hiszen az „Old Labour” „New Labour” címke nem sok mindent árul el a szembenállás lényegéről. Az egyik ilyen kritikus pont a szakszervezetek kérdése. A Munkáspárt kapcsolatai a szakszervezetekkel rendkívül hosszú hagyományokra tekintenek vissza, az általuk nyújtott támogatás évtizedekig a párt legfontosabb pénzügyi forrásának számított, cserébe azonban a párt komoly politikai befolyást biztosított ezeknek a szervezeteknek. Blair ezt a függőséget számolta fel, sőt az elszakadás olyannyira sikeres volt, hogy blairisták körében egyfajta fölényes magatartás alakult ki a szakszervezetekkel szemben, így a brownisták értelemszerűen szakszervezet-pártiak lettek. Különösen akkor, amikor a párt finanszírozási válságba került és Blairék a pénzügyi gondokat a nemesi címek pénzért való árusításával kívánták enyhíteni.(Az ügy közvetve végül hozzájárult Blair bukásához.). Amikor 2005-ben Blair meghirdette az egészségügy piaci átalakítását, majdnem nyílt törés keletkezett a pártban. Hiába volt ugyanis Brown az, aki gátat szabott a költekező állam modelljének, gyökerei mégis a baloldali elvekhez kötik. Azaz Blairrel szemben ő továbbra is az állami, elosztó-kivonó rendszerű egészségbiztosítás híve volt. A nyílt konfliktus helyett azonban a háttérbe húzódott, hogy aztán a párt nyílt lázadásakor békéltetőként léphessen fel. Brown táborában komoly ellenérzéseket keltett a blairisták informális kapcsolatokra épülő hatalomgyakorlási mechanizmusa is, amely komoly hatalmat biztosított a nem választott politikai tanácsadóknak, spin doctoroknak, mint Alisteir Campbell vagy Peter Mandelson. Brown egyik első kormányfői ígérete volt ezeknek a politikai háttéralkuknak a felszámolása, a politikai döntéshozatal minél nyilvánosabbá tétele. A negyedik ilyen konfliktuspont a média szerepe. Blair sikereiben, tízéves kormányzásában nagy szerepe volt a médiának, amellyel kiválóan, már-már boszorkányos ügyességgel bánt az egykori kormányfő. Nem elhanyagolható természetesen ebben Rupert Murdoch, a legnagyobb brit médiamogul szerepe sem, aki a legnagyobb példányszámú brit napilap, a The Sun tulajdonosa. Murdoch 1997 óta minden parlamenti választáson Blairt támogatta, sőt személyesen is jóban volt az egykori miniszterelnök-
-4-
kel, titkos találkozóiknak nyilvánosságra kerülése szintén politikai botrányt kavart az Egyesült Királyságban. Brownnak már korán sincsenek ilyen jó kapcsolatai a médiával, amely gyakran csak a „Mogorva Skót” (Dour Scot) néven említi őt. Blair távozásával a konfliktusok nem szűntek meg, hiszen mind a parlamentben, mind a tágabban vett politikai életben maradtak hívei, akik miniszterelnökségének kezdetétől alkalmatlannak tartják erre a szerepre. A következő kis táblázatokban a táborok legfontosabb egyéniségeit vesszük sorra.
-5-
Pártkongresszus és kormányátalakítás Brown elmozdításához a párt belső szabályzata szerint nem kell sok, a 365 alsóházi képviselőből 71 aláírásával meg lehet kezdeni az eljárást. A belső ellenzék szorgalmazta, hogy minden képviselőnek küldjék ki – az internetről egyébként letölthető – jelölőcédulát. Az eljárás megindítására végül mégsem került sor, amely tulajdonképpen több okra is visszavezethető. Egyrészt paradox módon a gazdasági válság közepette a képviselők nagy része nem akarta egy belső konfliktussal tovább terhelni a helyzetet, ezért nem járultak hozzá a miniszterelnök elmozdításához, így a krízis a korábban minden problémáért felelőssé tett miniszterelnöknek lélegzetvételnyi időt adott. Ugyanakkor Brown is taktikát változtatott és elképzeléseit a kongresszus utolsó napján egy közel egyórás beszédben ismertette.
-6-
A szónoklatot sok publicista Brown élete egyik legjobb beszédének nyilvánította, a pártelnök rendkívül személyes hangvétellel tekintett vissza saját és pártja múltjára. Szólt a gazdasági világválságról, annak lehetséges megoldásairól, illetve arról, hogy a Labour a konzervatívokkal ellentétben mindig elvetette a szabadpiac mindenhatóságát. Számba vette 11 év kormányzás sikereit az egészségügy, az oktatás, energiapolitika illetve a közbiztonság kapcsán. A jövőre tekintve kijelentette, a krízis ellenére ugyanazt az eszmeiséget képviseli, mint korábban; elsősorban a környezetvédelem és az oktatás terén vállalt új célokat. (Internetes hozzáférés minden brit gyermek számára, illetve a károsanyag-kibocsátás 80%-kal való csökkentése 2050-ig.) A szövetséget kereső elnök szinte minden minisztere
Peter Mandelson – spin doctor és politikus
teljesítményét dicsérte, még a
Mandelson hosszú politikai karrierje alatt számtalan pozíciót betöltött a Munkáspártban, volt kommunikációs tanácsadó, alsóházi képviselő, könyvet írt a „New Labour” eszmei hátteréről, volt az Európai Unió kereskedelmi biztosa. A jelenlegi már a harmadik kormánypozíciója. Az elmúlt húsz év munkáspárti politizálásának Blair és Brown mellett a legfontosabb, ugyanakkor legellentmondásosabb figurája. Pályafutását a nyolcvanas évek elején televíziós producerként kezdte, de kapcsolatai révén már 1985-ben – mindöszsze 32 évesen – a Munkáspárt kommunikációjának az igazgatója, ő volt az első, akire Britanniában először használták a „spin doctor” kifejezést. (Egy brit élclap a kevésbé hízelgő „Sötétség Hercege” nevet ragasztotta rá.) Első jelentős sikere az 1986-os fulhami időközi választási siker volt a konzervatívok felett. 1992-ben választották meg Hartlepoolban alsóházi képviselővé; a nagyvárosi-értelmiségi hátterű Mandelson sikere az iparvárosban mindenképpen meglepő volt. Nagyon hamar közel került a munkáspárti árnyékkormány két meghatározó figurájához, Tony Blairhez és Gordon Brownhoz. Az 1994-es pártelnök-választási kampányban játszott titkos – már említett – szerepe után természetesen Browntól teljesen eltávolodott, viszont Tony Blair legfőbb bizalmasa lett. A kampány irányítójaként és a „New Labour” egyik ideológusaként óriási szerepet játszott az 1997-es választási sikerben, ami után tárca nélküli miniszterként a kormányzat belső működéséért volt felelős, hamarosan a Milleneumi Dóm kiállító terem építésének biztosa lett, annak ellenére, hogy a Dóm megépítését még az akkori kulturális és sportminiszter is ellenezte. 1998 júliusától kereskedelmi és ipari miniszter, központi szerepet játszott az Internet Britanniai áttörésében. Posztjáról azonban 1998 decemberében ingatlanvásárlása kapcsán kirobbant korrupciós botrány miatt távozni kényszerült a kormányból. 1999-ben már újra kormánytag, az északír ügyek minisztere, 2001ben újfent korrupciógyanúba keveredik, újfent távozni kényszerül a kormányból. 2004-től az Európai Unió kereskedelmi biztosa, 2008. október 3.-tól vállalkozásfejlesztési és reformért felelős miniszter.
blairistákét is, a beszéd ugyanakkor elsősorban a pártaktivistáknak és a közvéleménynek szólt.
A kongresszust követő
napokban
Brown
ígéretéhez
híven átalakította kormányát. Ez okozta a legnagyobb meglepetést, bekerült ugyanis a kormányba Peter Mandelson, akiről a korábbiakban már ejtettünk szót, azonban olyannyira meghatározó egyénisége volt az elmúlt másfél évtized munkáspárti politikájának, hogy néhány szóban vázoljuk karrierjét. Brown döntése az angol kommentárok szerint még a legköze-
lebbi munkatársait is meglepte, bár a két politikus között – a vesztes helyhatósági választások, valamint Brown aktív uniós politikájának következtében – már hónapok óta zajlottak az
-7-
egyeztetések, sőt egy titkos találkozóra is sor került a Downing Streeten. Az új kormányban gyakorlatilag mindenki kulcspozíciót kapott, aki jelenleg aktív és a Labour elmúlt 10-15 évét meghatározta, összeállt egy eddig soha együtt nem működő Brown – Mandelson – Alaister Campbell hármas. Az átalakítás egyértelmű nyertese a brit sajtó szerint Liam Byrne, aki a bevándorlásügyi minisztérium éléről került a kabinetminiszteri pozícióba (ez körülbelül kancelláriaminiszteri posztnak felel meg). Az ő feladata lesz, hogy az utóbbi hónapok bénultsága után életet leheljen a kormányzati munkába. A politikust eddig a nem túl jelentős blairisták közé sorolták, mindössze négy éve alsóházi képviselő. Az új kormány első hónapja, kilátásai Brown és kormánya az elmúlt három hétben óriási elánnal látott neki a pénzügyi válság enyhítésének belföldön és külföldön egyaránt. Még szeptember végén a miniszterelnök bejelentette, hogy a kormány 50 ezer fontig garantálja a lakossági betéteket, A kormányfő erélyesen fellépett az izlandi bankrendszer összeomlása, illetve az ott elhelyezett brit betétek ügyében azzal, hogy az összes lehetséges helyen zárolta az izlandi vállalatok Nagy-Britanniában tartott vagyonát. A jelzáloghitelezés miatt bajba került családok ügyében Brown felkérte a bíróságokat, hogy minden lehetséges eszközt vessenek be annak érdekében, hogy a törlesztésre képtelen családok ne veszítsék el otthonaikat. A brit kormány legjelentősebb intézkedése azonban az az 500 milliárd fontos bankmentő csomag volt, amely- immár Peter Mandelson pénzügyminiszter irányításával – gyakorlatilag megmentette a csődtől a rendkívül nehéz helyzetben lévő brit pénzügyi rendszert, sőt Brown október végén már a gazdaság élénkítéséhez kapcsolódó kiadásnöveléshez kérte az alsóház támogatását. Mindeközben a kormányfő háromszor járt Párizsban Nicolas Sarkozynél, három napot töltött az Egyesült Államokban és kétszer járt tárgyalni Brüsszelben mindenhol összefogást sürgetve a válság megoldása ügyében. Nem véletlen kapta meg októberben világszerte - a népszerű brit képregényhős után – a „Flash Gordon” becenevet. (A sors szomorú iróniája, hogy a „szuperhős” kapcsán a bulvársajtó ugyanekkor Brown elhatalmasodó vakságáról cikkezett) Bár a konzervatívok és a liberálisok a gazdasági válság hatására bejelentették, hogy hajlandók felfüggeszteni a politikai csatározást és egyfajta nagykoalíciós megoldással kezelni a helyzetet, Brown mégis egyfajta párton belüli „nagykoalíció” mellett döntött, elvesztve ezzel a le-8-
hetséges ellenzéki támogatást, amelynek hatására az utóbbi napokban Cameron már a kormányfőt tette felelőssé, azért, hogy a pénzügyi krízis mellett a Munkáspárt rossz gazdaságpolitikája felelős a kialakult válságét. Elhatározásáról azóta egymásnak homlokegyenest ellentmondó vélemények születtek. Értékelték úgy is, mint a miniszterelnök gyengeségének jelét, hogy olyannyira képtelen a kormányzásra, hogy párton belüli ellenfeleinek a segítségére szorul. A másik álláspont szerint Brownnak sikerült a korábban mélynek hitt törésvonalak felett egységet kovácsolnia. Tény, hogy a miniszterelnök óriási kockázatot vállalt ezzel a döntéssel. Egyrészt az évtizedes politikai ellentétek most a kormány kulcspozícióiban is felszínre törhetnek, egy kormányválság pedig akár végzetes is lehet a Labour számára. Másrészt Mandelsonnak eddig mindkétszer korrupció gyanúja miatt kellett idő előtt megválnia miniszteri posztjától, egy újabb ügy ugyancsak az előrehozott választásokban reménykedő konzervatívok malmára hajtaná a vizet. Végül veszélyt jelenthet Brown számára az is, hogy az 1994-es események megismétlődnek és a bizalmas pozíciót kihasználva ellenfelei esetleg ellene fordulnak. A már említett szeptember végi Indenpendent felmérés is a miniszterelnök erősödését mutatta, amely októberben már a párt népszerűség növekedésében is mérhető volt, olyannyira, hogy hosszú idő után először csökkent a Labour hátránya egyszámjegyűre a konzervatívokkal szemben. Brown helyzete a sokasodó gazdasági problémák ellenére pillanatnyilag stabilizálódni látszik, aktív uniós külpolitikájának, a párttagságot meggyőző kongresszusi beszédének és kormányátalakításának pozitív hatásai kormányzóképességét erősítik a brit közvélemény szemében. Ugyanakkor konstatálnunk kell, a szigetországban a „New Labour” névvel jegyzett évtizedes korszaknak vége, nagy kérdés, hogy a válságmenedzselésen túl a párt tágan értelmezett politikája, ideológiája képes lesz-e megújulni?
-9-
