MAGYAR NYELVİR 130. ÉVF.
*
2006. JANUÁR–MÁRCIUS
*
1. SZÁM
A magyar nyelv ıstörténetének kutatása és a vele kapcsolatos felelısség*
0. A konferencia címe, Tudományszakjaink felelıssége elgondolkoztatott: vajon miben is állhat az általam is képviselt diszciplína, az uralisztika, a történetiösszehasonlító uráli/finnugor nyelvtudomány felelıssége? A válaszadáskor, úgy hiszem, négy szempontot kell kiemelnem: 1. a kutatás során maximálisan törekedni kell jól megalapozott eredményekre vagy legalább nagyon valószínősíthetı hipotézisekre; 2. ezeket nemzetközileg is hozzáférhetıvé kell tenni, vagyis ismertebb idegen nyelveken (is) publikálni kell ıket; 3. a különbözı tudományos fórumok (konferenciák és kiadványok) csak megfelelı színvonalú elıadásoknak és publikációknak adjanak zöld utat; 4. mindent meg kell tenni azért, hogy ezeket az eredményeket nem szakemberek számára érthetıen megformálva is interpretáljuk, s így beépülhessenek az anyanyelve iránt érdeklıdı mővelt nagyközönség ismerettárába, de lehetıleg minél szélesebb rétegek is hozzájussanak az anyanyelvünk múltjáról és jelenérıl szóló korszerő, megbízható információkhoz.
1. De mégis mi az, amit anyanyelvünk ıstörténetérıl nanodióhéjba sőrítve elmondhatunk? A magyar nyelv kora aligha határozható meg, miként a többié sem. Legfeljebb azon tőnıdhetnénk el, mikortól beszélhetünk magyar nyelvrıl. A legkézenfekvıbb válasz az lenne, hogy attól az idıtıl kezdve, amikor (talán közel 3000 évvel ezelıtt) távoli ıseink elváltak legközelebbi nyelvrokonainknak, a voguloknak és az osztjákoknak a közös elıdeitıl, azaz az ısi ugor nyelvő közösség kettévált, majd mindkét csoport nyelve legnagyobbrészt olyan változásokon ment át, amelyek a másik csoport nyelvében nem következtek be. De mindez természetesen viszonylag lassú folyamat volt, határvonalat húzni lehetetlen volna; tapasztalatból ugyanis jól tudjuk, hogy az egymást követı nemzedékek mindig kifogástalanul megértik egymást, s csak hosszú idı elteltével jelentkeznek jól érzékelhetı változások. Elégséges arra gondolnunk, hogy nem vagy alig jelent problémát például a több évszázaddal ezelıtti magyar szövegek megértése, Balassi Bálint, Zrínyi Miklós vagy Pázmány Péter írásai alig-alig okoznak gondot a mai olvasónak, de a Halotti Beszéd nyelvezete nyelvtörténeti ismeretek híján már kevésbé világos.
A Magyar Tudományos Akadémián 2005. november 7-én a Tudományszakjaink felelıssége címő konferencián elhangzott elıadás némileg módosított változata. *
2
Honti László
Visszatérve az ugor alapnyelvbıl kiváló, megszületıben lévı elımagyarhoz, bizton állíthatjuk, hogy az is érthetı lett volna sok nemzedék számára az elkülönülés elıtt és után is. Idıben még inkább visszafelé haladva ugyanezt mondhatjuk el a finnugor és az uráli kor nyelvérıl, sıt: a végképp beláthatatlan preuráli korszakról is. E képzeletbeli idıutazás során igazából akár az emberi nyelv megszületéséig is elkalandozhatnánk, s ekkor még azzal a kérdéssel is szembekerülhetnénk, vajon monogenetikusak-e, azaz egyetlen emberi ısnyelvbıl erednek-e a világ nyelvei vagy sem (megjegyzem: mindkét lehetıségnek vannak szószólói és tagadói, de anyanyelvünk ıstörténete szempontjából ez aligha bír különösebb jelentıséggel). E röpke idıutazásnak csak az volt a célja, hogy érzékeltessem, nem adhatok adekvát választ arra az általam megfogalmazott kérdésre, mikortól számolhatunk a magyar nyelv történetével, mikor kezdıdött, s fıleg mikor ért véget az ıstörténete. Teljesen gyakorlati meggondolásból a kutatás csak azokra a nyelvi, nyelvtörténeti eseményekre figyelhet, amelyek vagy a magyar nyelv írásos története során követhetık nyomon, vagy amelyekrıl a rokon nyelvek vallomása és a nyelvi változások feltárt törvényszerőségei alapján szerzünk tudomást, továbbá az önállósult magyar nyelvnek és elıdeinek egyéb nyelvekkel létrejött kapcsolataiból leszőrhetı tanulságok segítségével is fontos adatok birtokába juthatunk. Immáron jó kétszáz éve ilyen mederben folytak, folynak a kutatások, amelyek során egyre plasztikusabb kép rajzolódott ki a távoli múltról is. Az utóbbi, hozzávetılegesen száz esztendı folyamán nemcsak a történeti-összehasonlító nyelvtudomány, hanem az általános nyelvészet (vagy manapság divatosabb néven: az elméleti nyelvészet), a nyelvtipológia stb. is jelentıs eszköztárat hozott létre a múltbéli állapotok felderítésére. A történeti-összehasonlító nyelvtudomány mővelıi tehát arra törekszenek, hogy felvázolják többek között a magyar nyelv ma ismert arculatát kialakító változások sorát, a vele egy családba, nyelvcsaládba tartozó nyelvekkel fennálló rokonsági viszonyait. Éppúgy feladatunk az is, hogy felderítsük, milyenek lehettek azok az idıben messzi nyelvállapotok, amikor még egy nyelvet alkotott rokonainak elıdeivel. 1.1. Kutatók generációinak kitartó munkája eredményeként elmondhatjuk, nagy valószínőséggel rekonstruáltuk az uráli/finnugor alapnyelv hangrendszerét (fonémarendszerét), alaktanának számos építıkövét, nagy vonalakban még mondattanát is, és szókincsérıl is vannak eléggé megbízható ismereteink. Amit erre a legtávolabbi, vagyis az uráli/finnugor alapnyelvre rekonstruálhatunk, már igen hosszú nyelvi változások, evolúció eredményeként jött létre. A nyelvfejlıdés törvényszerőségeinek, tendenciáinak ismeretében hipotéziseket állíthatunk fel a rekonstrukció révén feltárt alapnyelvi elemek és azok rendszerének kialakulására. Példaként megemlítem a grammatikai személy jelölésének kérdését: nyelvcsaládunk tagjai – például az indogermán nyelvekkel ellentétben – nem birtokos névmással, hanem a birtokszóhoz illesztett birtokos szuffixummal jelölik meg a birtokos személyét és számát, vö. például m. házam ~ n. mein Haus, m. házunk ~ n. unser Haus; továbbá az uráli nyelvek meglehetıs következetességgel az igealakon magán jelölik ma is az alany személyét és számát, például m. nézek, nézel, néz, nézünk, néztek, néznek. Mivel e személyjelölı morfémák, szuffixumok igazolhatóan léteztek már az uráli alapnyelvben is, ezeknek a beláthatatlanul hosszú preuráli korszak
A magyar nyelv ıstörténetének kutatása és a vele kapcsolatos felelısség
3
vége felé kellett létrejönniük a fınévként, illetve az igeként funkcionált szótı mögött, ahol hosszú folyamat eredményeként elveszítette önálló hangsúlyát, alakja fokozatosan megcsonkult, majd egyesült az elıtte lévı szóalakkal, tehát kötött morfémává vált. De bepillanthatunk ennek a preuráli korban lezajlott folyamatnak a részleteibe is. A nyelvi változások egyes szakaszainak leírásában nagyon hasznos segítséget adhatnak, ha vannak, a szövegemlékek, ezt az újlatin nyelvek és a görög példája nagyon világosan szemlélteti. Az imént említett személyjelölı elemek kialakulásával kapcsolatban nekünk a mi nyelveinkkel tipológiailag sok hasonlóságot mutató mongol nyelvek írott dokumentumai is segítenek, tudniillik azok révén is nyomon követhetı a személyes névmások jól dokumentált, fokozatos agglutinációja, amely folyamat egyes nyelvekben talán már le is zárult, másokban pedig személyes névmási eredető elemeknek mai is partikulaszerő státuszuk van. A személyes névmásokból agglutinálódott személyjelölı elemek kapcsán érdemesnek látom még arra is felhívni a figyelmet, hogy például a balti-finn nyelvekben azok mind a birtokos személyjelezésben (vö. m. házam, házad), mind az igeragozásban (vö. m. nézek, nézel) a szóvégen állnak, úgynevezett zárómorfémák, amelyeket más kötött morféma (képzı, jel, rag) már nem követhet, míg a magyarban csak az igei személyragnak van ilyen státusza, a birtokos személyjelet még az esetrag követi (vö. ház-am-ban, ház-ad-ban), a volgai és a permi finnugor nyelvekben (tehát a mordvinban, a cseremiszben, a votjákban és a zürjénben) ezzel szemben mindkét sorrend lehetséges, de rendszerint eltérı funkciójú esetragokkal attól függıen, hogy azok csak tisztán grammatikai viszonyokat fejeznek-e ki (ilyenek a nominativus, az accusativus, a genitivus és a dativus), vagy fıleg például helyviszonyokat jelölnek-e (mint pl. a lativus, a locativus és az ablativus). Ennek a döntı tényezınek a figyelembevétele adhatja kezünkbe annak a problémának a megoldását, vajon az uráli/finnugor alapnyelvben egységes volt-e ezen morfémák sorrendje (morfotaxisa) vagy sem, s ha nem, akkor mi szabta meg sorrendjüket. 1.2. Azt semmi körülmények között sem lehet kijelenteni, hogy teljes lenne az egyetértés a szakemberek körében az uráli/finnugor alapnyelv minden részletkérdésének megítélésében, a késıbbi alapnyelvek, mint például a finn-permi, a finn-volgai vagy a mi nyelvünket közelebbrıl érintı ugor alapnyelv esetében, de ez így is természetes, hiszen a tudományban a tények, a jelenségek gyakran többféleképpen is interpretálhatók, esetleg nem is mindig egymást kizáró módon. Évtizedeken át komoly vita tárgya volt az uráli/finnugor alapnyelv hangrendszerérıl abban a tekintetben, feltehetı-e, hogy a magán- és mássalhangzók bizonyos kvantitatív és kvalitatív váltakozásnak voltak alávetve azon szótag minıségétıl függıen, amelynek alkotóelemei voltak; más szóval: voltak-e az indogermán nyelvekre jellemzı ablautra emlékeztetı váltakozások vagy a finnségi-lapp nyelvcsoportban ma is közönséges, fokváltakozás néven ismert mássalhangzó-váltakozások. A tudományágunk történetében valamelyest is tájékozottak tudják, hogy a germanisztikai képzésben is részesült és újgrammatikus iskolázottságú Eemil Nestor Setälä elméletérıl, annak elsısorban Erkki Itkonen és Wolfgang Steinitz általi bírálatáról és a két utóbbi szakember közti kemény vitákról van szó. Bár a tudo-
4
Honti László
mányos kérdésekre adott válaszok megítélésekor a „népszavazás” szóba sem jöhet, de érdemes megemlíteni, hogy a kutatók nagy többsége az Erkki Itkonen által kidolgozott hipotézist tekinti plauzibilisnek. Fıleg ennek alapján mondhatjuk, hogy nagyjából ismerjük a legtávolabbi alapnyelvek hangállományát, tudjuk, hogy az akkori nyelvben is érvényesült a magánhangzó-harmónia, amelyet a mai uráli nyelvek egy része legalább nyomokban megırzött, s amely mai is élı jelenség például a magyarban és a legtöbb balti-finn nyelvben vagy nyelvjárásban; ehhez a kérdéskörhöz tartozik az is, hogy tudjuk, milyen lehetett az alapnyelvi szótagszerkezet, milyen lehetett az alapnyelv fonotaxisa (vagyis milyen hangegymásutánok voltak lehetségesek). A súlyos vitákat kiváltó kérdéshez, az esetleges hangváltakozásokhoz egy pillanatra visszatérve azonban azt kell megállapítanunk, hogy a szóalakon belüli morfonológiai váltakozásokról semmit sem tudunk, vagy alig valamit. Ez egyébként a rekonstrukciós eljárás egyik korlátjából fakad, hogy tudniillik idıben visszafelé haladva egyre kevesebb alternációt tudunk kimutatni, s ez nemcsak a hangtanra, hanem a grammatikai elemekre és viszonyokra is érvényes; emiatt is tőnhetik sokszor úgy, hogy a távoli alapnyelvek valamiféle ideális szabályszerőséget tükrözı rendszert mutatnak. Ami az alaktan rekonstruálását illeti, talán kevesebb vitát váltott ki, de olyan heveseket, mint a hangrendszeré, bizonyosan nem. Nem túlzás azt állítani, hogy viszonylag jól ismerjük a legtávolabbi alapnyelvek jel- és ragmorfémáinak javát, sıt még a képzıállományról is van némi képünk. Ezen alapnyelveknek egyik legfontosabb általános alaktani vonása az volt, amely a nyelvcsalád tagjaiban ma is dominál, hogy egy-egy alaktani egység (azaz morféma) fıleg egy markáns funkció hordozója volt. Több évtizeden át latolgatták, milyen lehetett a névszó ragozási paradigmája, a kettıs és többes szám jelölése csak az úgynevezett alapesetre (nominativusra) korlátozódott-e, s ezen a téren (vagy ezen a téren sem) még most sem alakult ki teljes egyetértés. Még több nehézséggel jár az igei paradigma rekonstruálása, hiszen például azon a téren is viták vannak, vajon az uráli nyelvek mintegy felében ismert alanyi és tárgyas ragozási sorok kettıssége alapnyelvi kori-e, avagy inkább egyes nyelvek és nyelvcsoportok újításáról van-e szó. Az alapnyelv mondattanát illetıen a nyelvtipológia megállapításaira is támaszkodva a kutatók – okkal – tényként azzal számolnak, hogy SOV (azaz: alany – tárgy vagy egyéb bıvítmény – állítmány) volt a mondatrészek domináns sorrendje, a jelzı megelızte jelzett szavát, a birtokos szerkezetben a birtokos jelzı lehetett ragtalan vagy éppen genitivusragos (ehhez vö. m. asztalláb ~ az asztal lába ~ az asztalnak a lába). Valamennyi alapnyelvünk az agglutináló típus képviselıje volt, tehát a szótıhöz (a névszó vagy az ige tövéhez) ragasztotta a toldalékokat (képzıket, jeleket, ragokat). A nyelvcsalád tagjainak szókincse alapján rekonstruálható alapnyelvi szóállomány arra enged következtetni, hogy e távoli korokban élt elıdeink fıleg vadászatból és halászatból tarthatták el magukat, állattenyésztés és földmővelés aligha lehetett. Még megjegyzendı, hogy a rendelkezésre álló adatok alapján nem mindig sikerül markáns különbségekre rámutatnunk az egymást követı nyelvállapotok között;
A magyar nyelv ıstörténetének kutatása és a vele kapcsolatos felelısség
5
így van ez például mindenekelıtt az uráli és a finnugor alapnyelv esetében, a mi esetünkben pedig még az ugor alapnyelvi viszonyok nagy része is tisztázásra vár. 1.3. Sok segítséget kaptunk és a jövıben is remélhetünk az uráli nyelvek és a velük érintkezı vagy hajdan kapcsolatban volt más családokba tartozó nyelvek közti érintkezések következményeinek vizsgálatától is. A legbeszédesebbek ilyen tekintetben a szókincs idegen eredető elemei, az úgynevezett jövevényszavak, amelyek természetesen nemcsak nyelvtörténeti, hanem történelmi, kultúr- és gazdaságtörténeti szempontból is értékes adalékokkal szolgálhatnak. Izgalmas részletkérdésnek számít a nyelvek hang- és nyelvtani rendszerében idegen hatásokra bekövetkezett változások tanulmányozása is. A mondattani szerkezetek terén kimutatható hatások tekintetében azonban különös óvatosság ajánlatos, nem elég ugyanis ráeszmélni arra, hogy valamelyik uráli nyelvben vagy akár többükben is azokhoz hasonló szerkezetek találhatók, mint amilyenek szomszédaik némelyikében is vannak, s ezt az egyezést nem szabad „ez nem lehet a puszta véletlen mőve!” felkiáltással rögtön egyértelmően idegen hatásnak tulajdonítani, hanem azt is meg kell nézni, vajon nem akár nagyon régi, belsı, spontán fejlıdés eredményérıl lehet-e szó, vagy az érintkezı idegen nyelv nem esetleg csak megerısítette annak kibontakozását, általánosulását – természetesen az ellenkezı irányú hatás, vagyis az uráli nyelveknek a szomszédaikra gyakorolt befolyása is komolyan számba veendı alternatíva ilyen esetekben. Ennek kapcsán két tanulságos ugor példát idézek, minket, magyarokat ugyanis különösen érdekelnek az anyanyelvünkkel legközelebbi atyafiságban lévı vogul és osztják nyelv, illetve e három nyelv közös forrása, az ugor alapnyelv. Erre azért vagyok kénytelen röviden kitérni, mert fıleg az ezen nyelveket nem vagy alig ismerı kollégák szívesen vonják kétségbe e nyelvek szorosabb genetikai kapcsolatát. Szerintem azonban már jó száz évvel ezelıtt is indokoltan állapították meg az ugor nyelvek akkori ismerıi, kutatói a magyar, a vogul és az osztják közötti szorosabb rokoni kapcsolatokat; az ezeket egyértelmően igazoló közös ugor vonások ismertté vált száma azóta csak nıtt, és nyilván még nıni is fog. Ilyen közös jegynek tekintem például az igekötık meglétét e nyelvekben, amely kategóriának a magyarban való létezését többen is latin, német, szláv minta átvételének vélték. Még egy másik olyan ısi ugor mondattani sajátosságra is felhívom a figyelmet, amelynek a magyarban való jelenlétét túlbuzgó nyelvmővelık évtizedeken át germanizmusként kárhoztatták: a „határozói igenév + a van létige” együttesére gondolok, például a levél meg van írva, vö. n. der Brief ist geschrieben. Bıséggel kimutatható e szerkezet a másik két ugor nyelvbıl is, tehát ez már önmagában a magyar jelenség magas kora mellett szól; de a német sem támogatja a germanizmus vádját, hiszen e nyelvben a geschrieben nem határozói igenév (azaz nem gerundium), hanem múlt idejő melléknévi igenév (vagyis participium praeteriti), tehát a két szerkezet lényeges alkotóelemei eltérnek egymástól. Az ilyen, a példaként idézett két esetben és hasonlókban, amikor csak benyomásokon alapuló állásfoglalásokat fogalmaznak meg a szakma egyes képviselıi vagy éppen a rendszerint jószándékú külsık, leginkább csak az „impresszionista nyelvészkedés” minısítéssel jellemezhetem a tevékenységet.
6
Honti László
2. Tapasztalatom szerint, és ezzel a vélekedéssel nem vagyok egyedül, sok külföldi általános nyelvészeti munkában rég elavult, gyakran másod- vagy harmadkézbıl, esetleg csak hallomásból származó téves információk, olykor pedig az impresszionista nyelvészkedés termékei olvashatók a magyarról és más uráli nyelvekrıl is. A szakma mővelıinek törekedniük kellene arra, hogy valóban színvonalas munkáik úgynevezett olvasható nyelveken is rendelkezésre álljanak. Ez természetesen nemcsak a finnugristákra, hanem a magyar nyelvtörténet mővelıire is vonatkozik, s ilyen szempontból a leíró magyar nyelvészet munkásaitól van mit átvennünk.
3. Úgy vélem, nagy a felelısségük azoknak, akik különféle szakmai rendezvényeket szerveznek, és tudományos munkákat nyomtatott formában tesznek közzé. Olykor szinte megdöbbentıen alacsony színvonalú szellemi termékek kerülnek a szakmai nyilvánosság elé. Tapintatból nem kívánok megnevezni egyetlen fórumot sem, mert nem megfelelı ez az alkalom, hogy akár szerzıt, akár szervezıt vagy szerkesztıt állítsak pellengérre, pedig a közelmúltból is tudnék néhány ijesztı példát idézni. A publikációk terén érdemes lenne az országos nyelvtudományi folyóiratok szigorú lektoráltatási gyakorlatát követni, a konferenciák rendezıinek pedig kíméletlen elıbírálatot kellene megvalósítaniuk a leadott tézisek alapján, bár még ilyenkor is kerülhet olykor-olykor egy-egy homokszem a fogaskerekek közé… Adalékul, nem pedig mentségül említem meg, hogy nagy tekintélyő külföldi kiadók is közzétettek már „szakkönyv” gyanánt tiszta sarlatánságokat, valamint külföldi szakfolyóiratokba is becsúsztak már olyan írások, amelyekre a felelısök nem nagyon lehetnének büszkék…
4. Bevezetımben említettem, hogy eredményeinket, a jó két évszázad során felhalmozódott biztos ismereteinket a kívülállók számára is hozzáférhetıvé kell tennünk. Ez azért is rendkívül fontos lenne, mert a véleménynyilvánítási szabadság helyreállításával elképesztı mértékben elszaporodtak az igen agreszszív formában elıadott nyelvészeti badarságok az írott és az elektronikus információs forrásokban, sıt – horribile dictu – még egyetemek által kiadott, tudományosnak szánt kötetekben is találkoztam ilyenekkel. Nem kis meglepetéssel tapasztaltam, hogy egy történelmi és nyelvészeti sületlenségeket tartalmazó kötet kiadását a nevét nem minden vonatkozásban kiérdemelt Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatta anyagilag (talán a minisztérium egy kificamodott ideológiáktól megzavarodott bürokratájának köszönhetın, a jelek szerint ugyanis lektorálatlan munkáról van szó). Azt hiszem, a dilettantizmussal való kacérkodás már a legmagasabb, azaz államirányítási szinten is folyik, hiszen a közelmúltban két olyan magyar származású külföldinek adtak magas állami kitüntetést a magyar nemzeti kulturális örökség ápolásáért, akik a magyar nyelv eredetével kapcsolatban bóhozatba illı „teóriákat” dolgoztak ki, és azokat a hazai médiumok szorgalmas közremőködésével is terjesztik; egyikük még magyar egyházat is alapított… A nyelvészeti képtelenségek tarka halmaza részben olyanoktól származik, akik a tudományos gondolkodásnak még a közelébe sem jutottak el. Akik ilyesmivel házalnak akár e butaságok
A magyar nyelv ıstörténetének kutatása és a vele kapcsolatos felelısség
7
szellemi atyjaként, akár azok lelkes terjesztıjeként, voltaképpen gagyiznak, szellemi gagyizást folytatnak, mégha más területen elfogadható vagy éppen kiemelkedı teljesítményt nyújtanak is. Az már azért meglepı, hogy idınként más diszciplínák (pl. a régészet, a jogászat, a mikrobiológia) némely mővelıi érzik magukban a kényszert, hogy tılük teljesen idegen tudományterület kérdéseiben is állást foglaljanak; egyenesen bizarr, ha például egy régész azt hiszi magáról, hogy ı a mikrobiológiának vagy a nyelvészetnek is mestere, vagy egy mikrobiológus kíván például régészi és nyelvészi szerepben tetszelegni. Még ennél is meghökkentıbb, amikor valamilyen formában nyelvészeti tevékenységet folytató személyek tárják a nyilvánosság elé nyelvtudományi dilettantizmusukat. Neveket említeni most sem kívánok, hiszen azzal azt a benyomást kelthetném bennük, hogy megvitatásra érdemes ötletekkel lepték meg a nagyközönséget és a szakmát. Legfrissebb ilyen élményem, hogy egy nehezen meghatározható profilú kolléga azzal a „felfedezéssel” aratott nagy feltőnést a médiumokban és nagy sikert a nyelvészeti csodabogár-tenyésztık körében, hogy az etruszk voltaképpen a magyar nyelv ısi formája. Elég gyakoriak az ilyenféle nézeteket népszerősíteni igyekvı és elıadóikat a nyilvánosság elıtt hódolattal bemutató rádió- és tv-mősorok, újságcikkek és kiadványok. Ha szakember ezekre nyilvánosan reagálni kíván, érdekes módon mind a jobb-, mind a baloldali sajtó, rádió és televízió alig ad erre lehetıséget. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem a szakember felelıs a tudományos ismeretterjesztésért, de mégsem elsısorban rajta múlik, hogy a szellemi gagyizók a tudományok iránti érdeklıdést is a „Való Világ” alpári ízlésvilága felé terelgetik. A mi tudományterületünkön jóformán már csak az évente megrendezendı magyar nyelv hete keretében kerülhet sor színvonalas felvilágosításra. Jóformán, hiszen elvétve azért egyebütt is szóhoz jut a nyelvtudomány szakembere is. Erre szép példa Rédei Károlynak a közelmúltban két kiadásban is megjelent İstörténetünk kérdései címő kötete, amely a gagyizókból több újság és folyóirat hasábjain dühödt kirohanásokat váltott ki. 5. Úgy tőnik, más tudományágakat sem kímél a szellemi proletariátus rohama. Vajon a Magyar Tudományos Akadémia nem tehetne-e azért valamit, hogy a médiumok idınként adjanak lehetıséget az egyes szakterületek tudós mővelıinek a közvéleményt és ezáltal a nemzeti tudatot fertızı ostobaságokkal kapcsolatos állásfoglalásaik közzétételére?
Honti László
SUMMARY Honti, László
Research on the ancient history of Hungarian and scholars’ responsibility This short paper was originally delivered as a talk at the Hungarian Academy of Sciences at a conference entitled “The responsibility of our disciplines”. The author being a Finno-Ugrist, his talk concerned the responsibility of scholars working in that field. The responsibility of a researcher
8
Honti László
consists in making statements exclusively on topics that (s)he is indeed an expert of. That is, for instance, a microbiologist should not try and masquerade as a linguist, and a linguist should not pretend to be an expert on microbiology (albeit the present author knows of no linguist who has ever tried to take a stance on some scientific or scholarly issue outside linguistics). In particular, what a researcher working on Hungarian and on Uralic languages should advance are justifiable explanations and plausible assumptions concerning the history (or “ancient history”) of Hungarian; the author therefore mentions a range of characteristics that can safely be attributed to temporally distant predecessors of the Hungarian language. It is also the responsibility of the scholarly community that editors of journals or other publications should only publish papers that have undergone an appropriate reviewing procedure and organisers of scholarly events should also filter out talks that intend to propagate dilettante views. Furthermore, researchers should inform the interested general public about recent results of their disciplines in a comprehensible form.
Döbrentei Gábor és a magyar nyelv ügye*
Döbrentei Gábor munkásságáról lényegre törıen emlékezve sem lehet szólni anélkül, hogy ne essék szó egyrészt a magyar nyelv ügyének 18. század végi és reformkori állapotáról, másrészt az ezzel oly szorosan összefüggı tényrıl, a Magyar Tudós Társaságnak (mai Akadémiánk elıdjének) megalapításáról és kezdeti tevékenységének bizonyos vonatkozásairól. 1. Döbrentei, aki 1785-ben a Veszprém megyei Nagyszıllısön született, és 1851-ben Budán halt meg, életrajzírójának, Jancsó Elemérnek a véleménye szerint írói, tudósi és szervezıi tehetséggel megáldott ember volt, s legmaradandóbb, legértékesebb tevékenységét a mőveltségszervezés területén végezte. A „nagy magyar mőveltségszervezı”-ben (Jancsó 1944: 3) a magyar ifjúsági irodalom egyik megteremtıjét, a mérsékelt nyelvújítót, nyelvemlékek győjtıjét és kiadóját, az Erdélyi Múzeum címő folyóirat megalapítóját és szerkesztıjét, szépirodalmi alkotások szerzıjét és a Magyar Tudós Társaság elsı titoknokát (1831–1835) tisztelhetjük. Döbrentei Kazinczynak éveken át barátja, Széchenyinek pedig egy ideig bizalmi embere volt, s nem érdemtelenül került az Akadémia titoknoki székébe (ez a mai fıtitkári szerepkörnek felelt meg). Ezért a megtisztelı, de roppant felelısségteljes pozícióért (az elsı elnök Teleki József, az alelnök pedig Széchenyi volt) olyanokkal volt versenyben, mint Kazinczy, Kölcsey és Horvát István, a kor ismert és elismert személyiségei, s olyanok követték e fontos pozícióban, mint Toldy Ferenc, Arany János és a Magyar Nyelvtudományi Társaság létrehozásában és a Magyar Nyelv címő folyóirat elindításában oroszlánrészt vállaló Szily Kálmán. A kor, amelyben Döbrentei élt és alkotott, eseményekkel teli, izgalmas és forrongó, a magyarság történelmében fölfelé ívelı korszak volt. Több volt benne a harc, az ellentmondás, mint visszatekintve általában tőnhet, de hogy a kor vezetı magyar értelmisége teljesítményérıl nagy elismeréssel szólhatunk, sıt kell szólnunk, ahhoz nem fér kétség. A Magyar Tudományos Akadémia Döbrentei-emlékülésén Budapesten, az Akadémia székházában 2005. december 5-én elhangzott elıadás. *
