Magyar filmsikerek Berlinálé 2017 – Arany Medve Enyedi Ildikó rendező február 18-án elnyerte a berlini filmfesztivál legfontosabb díját, az Arany Medvét a Testről és lélekről című költői szerelmesfilmjével. Diadalmas visszatérés ez a díj a magyar rendező számára: közel tizennyolc évvel legutóbbi filmje, a Simon mágus bemutatója után. Az idén 67. alkalommal megrendezett fesztivál történetében egyetlenegyszer nyerte csak el magyar film az Arany Medvét: 1975-ben, azaz negyvenkét évvel ezelőtt Mészáros Márta alkotását, az Örökbefogadást tüntették ki vele. A közelmúltban viszont kétszer is magyar film hozta el a fesztivál második legfontosabb díját, az Ezüst Medvét: 2011-ben Tarr Béla A torinói lóval, egy évvel később pedig Fliegauf Bence a Csak a széllel. A Testről és lélekről alig több mint fél éven belül már a második magyar film, amelynek egy A listás filmfesztivál fődíját ítélték oda: tavaly júliusban Hajdu Szabolcs emelhette magasba az Ernelláék Farkaséknál című családi drámájáért kapott Kristály Glóbuszt Karlovy Varyban. Enyedi filmje már a szombat esti zárógála előtt elkezdte begyűjteni az elismeréseket Berlinben: a Testről és lélekrőlt díjazta az ökumenikus zsűri, a világ filmkritikusait tömörítő FIPRESCI nevű szervezet, illetve a Berliner Morgenpost nevű újság olvasói zsűrije is. A magyar sajtó is Berlinben látta először a Testről és lélekrőlt, amelyet aztán egymással versengve dicsértek a kritikákban. Az Origo Filmklub berlini tudósítója, Gyárfás Dóra elképzelhetetlennek tartja, hogy bárkit is hidegen hagyjon a Testről és lélekről, mivel „annyira szépen felépített, gondosan véghezvitt, érzékeny film”, aminek a végén mindenki elégedetten nyugtázhatja, hogy igenis „van miért élni és szeretni”. A cím filozófiai gondolatokat hív elő. A filozófiai gondolkodásban komoly hagyománya van a test és a lélek különválasztásának. Platón szerint csak a
lélek képes igazi megismerésre, így szükségszerűen felsőbbrendű, uralkodik a testen, amely azonban fizikai valójában rabul ejti a lelket. A test a lélek börtöne. Enyedi Ildikó Berlinálén debütált új filmje egy érzéki történeten keresztül vizsgálja lényünk két felének viszonyát, és végül is ellentmond mindkét filozófiai irányzatnak. Test és lélek vagyunk, egyszerre és minden pillanatban, és ha így gondoljuk el (és érezzük át), kiszabadulhatunk önnön rabságunkból. Ehhez pedig csupán szerelemre van szükség. A két rabul ejtett ember mégis kapcsolatba lép egymással, ám nem hétköznapi módon. Álmaikban találkoznak, mindketten ugyanazt álmodják, szarvasként járják a behavazott erdőt. Megpróbálnak a valóságban is közeledni egymáshoz. Ez azonban jóval nehezebb feladat, mint szarvasként közösen inni a patak vizéből. Csakhogy van egy pont, amikor a test és a lélek egymásra talál, ez pedig a szerelem – mondja a film. A kérdés csak az, vajon eljutnak-e ehhez a ponthoz a külvilág minden apró rezdülésére oly érzékeny főhősök, vagy megrekednek a szarvasok álmában? Enyedi Ildikó azt nyilatkozta korábban, hogy a filmben rendezői bravúrok nélkül szeretett volna elmesélni egy történetet. Két ember, semmi egyéb. Ez tökéletesen sikerült neki. Olyan bámulatos egyszerűséggel mutatja be az érzelmek bonyolultságát, és olyan megnyugtatóan hétköznapi módon beszél a test és a lélek fizikai valóságot régen maga mögött hagyó kérdéseiről, és olyan természetességgel ábrázolja a világ mások számára talán észrevehetetlen részleteit, mintha egy tévésorozatot, egy szappanoperát csinálna. Ez a szinte banális, tét nélküli látásmód avatja igazán különlegessé a filmet. Ehhez azonban szükség volt Herbai Máté operatőr gyönyörű képeire, és persze a megfelelő színészekre is.
A filmbeli történetről Álmodhatja-e két ember ugyanazt? Találkozhatnak-e álmukban, éjszakáról éjszakára, ráadásul szarvasként? Szeretheti-e nappali fénynél egymást Rácz Mária minőségellenőr és Endre, gazdasági igazgató a vágóhíd árnyékában? Enyedi Ildikó új filmje erről mesél. Két szarvas találkozik egymással az erdőben. Góliát, az erős bika messziről szemléli a szelíd tekintetű, kecses ünőt, Picurt, aki beletúr a hóba élelem után kutatva. Ahogy felemeli a fejét, épp a szemünkbe néz, egyenesen. Havas az orra. A vágóhíd gazdasági igazgatója, Endre reggeli kávéját kortyolja, amint kinéz irodájának nyitott ablakán. Félrebillenti a függönyt, hogy jól lássa a zavarba ejtő jelenséget. A magas, karcsú jelenséget sárga szoknyában, fény és árnyék határán. Mária pedig abban a
pillanatban húzza vissza lábát az árnyékba, egyik lábával már a fényben állt. Így újra rend lesz, egymás mellett a két láb, a két cipő – egy árnyékban. Picur türelmesen várja, hogy a megérkező Góliát megszagolja őt, hogy kicsit később nehéz, aganccsal súlyos fejét a nyakára tegye. Így most néhány pillanatra együtt lélegeznek. Endre az ebédnél a HR igazgatótól tudja meg, hogy új munkatársuk érkezett; dr. Rácz Mária minőségellenőrrel még sok bajuk lehet, mondja két kanál főzelék között a kolléga, macerás egy nő. Nem kávézik senkivel, a szünetben nem megy fel az irodistákhoz, de a hentes lányokkal, fiúkkal sem érintkezik, ellenben a hűtőhelyiségben, egy sötét helyiségben ül a számítógép monitorja előtt. A bevált gyakorlattal szemben ő a legszebb húst is csak másodosztályúnak minősíti, mert mint mondja Endrének, a szabályzat szerint, nem tehet mást. Ami csak másodosztályú, az nem kaphat jobb minősítést. Macerás egy nő, valóban. Endre mégis érez benne valamit. Valamit megfoghatatlan, hártyavékony vonzódást. Vonzódást a különös felé. Góliát és Picur közben már együtt sétál tovább a fenyves erdőben, néha szelíd vágtába kezdenek, kipárolgó leheletük ködöt húz utánuk, érezni a tél szagát, a hideget. Mária egyedül él. A nyári estéken, az erkélyen levő szárítóra csipeszeli kimosott fehérneműit. Elrendezi őket, mielőtt visszalépne a szobájába. Aztán kilép a papucsából, lefekszik az ágyába. Hamarosan álomba merül. Álmában egy szarvas ünő képében ácsorog a havas réten. Lassan megérkezik a bika, akire várt. Endre egyedül él. A nyári estéken szélesre tárja az ablakát, jól hallatszik az utca zaja. Ölében egy tálcával, párizsis szendvicset vacsorázik, aztán néha átveszi a távirányítót, hogy csatornát váltson. Csak a jobb keze épp, a bal béna. Majd megunva az egészet dühösen kikapcsolja a tévét. Lefekszik. Álomba forgolódja magát, az álomba, amelyben gyönyörű, erős szarvasbikaként megpillant egy kecses ünőt. A nyomába ered. Ugyanazt az álmot álmodják – anélkül, hogy tudnának róla A kissé autisztikus vonásokkal felruházott Mária és a visszafogott Endre minden éjjel találkozik, persze csak álmukban. Arról azonban, hogy egy és ugyanazon álomban járnak éjszakánként, hogy egymást űzve, hajszolva keresik a beteljesülést – fogalmuk sincs. A munkahelyre érkező pszichológus vezeti rá őket erre, ugyanis egymástól függetlenül mesélnek mindketten az álmukról. A pszichológus úgy gondolja a férfi és a nő gúnyt űz belőle. Hiszen ilyen nem létezik. Endre sem hiszi, Máriát is meglepi a felismerés. Egy egyszerű teszttel végül rá kell jönniük, nagyon is valóság ez az együttálmodás. Nem keresik, nem kutatják a titkot, de megpróbálnak egymáshoz közelebb kerülni. Sete-suta mozdulatokkal, félresikeredett beszélgetésekkel, furcsa helyzetekkel. Nem is igen találják benne magukat és azt a szerelmet, amit szarvasként közben már megéltek. Közben a vágóhíd mindennapi életét éli, marhák indulnak békésen a halálba, hogy aztán szakértő kezek feldolgozzák őket. Nap közben a vért egy felmosófával terelik a padlóba épített lefolyóba, szakadnak az inak, a csontokat persze vágni kell. Az óriás húsokat kampóra akasztják. Formájuk így már véletlenül sem emlékeztet az állatra. (Még
szerencse, különben mindenki vegetáriánus lenne ezen a világon.) Endre évek óta nem tud lemenni a földszinti “kivégzőhelyre”, ahogy új munkatársának mondja, aki náluk dolgozik, sajnálja az állatot. Másképp beleőrül a munkába. Mária nem látja a drámát, vonalzóval rendet tartott világában ez valószínűleg olyan csapás lenne, amit nem élne túl. Enyedi 18 év után jelentkezett új nagyjátékfilmmel Enyedi Ildikó, Balázs Béla-díjas filmrendező utolsó nagyjátékfilmjeit, Az én XX. századom és a Simon mágus című mozikat 1998-ban 1999-ben zárhattuk a szívünkbe. Fő témája a kapcsolatkeresés és a nehezen beteljesülő szerelem. Erről szólt a Tamás és Juli (1997) és a Simon mágus (1999) is. A Párizsban játszódó Simon mágusban az volt a különleges, hogy a magyar férfi és az utcán megpillantott francia lány úgy találták meg a közös hangot, hogy nem beszélték egymás nyelvét. Azóta persze készültek filmek, saját nagy mozija azonban nem. Ahogy mondta, nehéz éveket hagyott maga mögött azzal, hogy elkészítette ezt a filmet. Most pedig ott folytatja, ahol 18 éve abbahagyta. A Testről és lélekről főszereplői közt elvileg nincs nyelvi akadály, ugyanott, egy vágóhídon dolgoznak, mégis mintha külön világban élnének. Az elvált férfi annyi csalódáson van túl, hogy már fel is adta a próbálkozást, Mária viszont még el sem kezdte. Zárkózott, bizalmatlan és képtelen dekódolni a gesztusokat, a társas szituációkat, a testbeszédet. Egy véletlennek köszönhetően derül ki, hogy a két magányos embert valami mégis összeköti. Éjjelente ugyanazt álmodják, mindketten szarvasokként élnek egy erdőben – egymással. Ezt az igen érzékeny, lassú és melankolikus hangulatú filmet – tesszük hozzá. Ami arról mesél, hogy bizony mennyire képtelenek vagyunk kapcsolatot teremteni egymással, hogy milyen vékony az a mezsgye, amin áll vagy bukik egy kapcsolat. A filmben gyönyörű képek váltják egymást, Herbai Máté munkáját dicsérik, az álombetétek valódi környezetben, valódi szarvasokkal készültek,mint ahogy a vágóhíd képei is a valódiak. A szereplők
A női főhőst alakító Borbély Alexandra 2012 óta a Katona József Színház társulatának tagja. A 30 éves színésznőt kis szerepekben láthattuk már a Hacktion című sorozatban, illetve a Coming outés a Swing című komédiákban, de Enyedi filmjében játszhatta el az első filmfőszerepét. Borbély Alexandra néhány apróbb jelenetet leszámítva valószínűtlenül
hitelesen hozza a néha az autizmus, néha az Asperger-szindróma jeleit mutató fiatal nőt. Borbély Alexandra egyenesen a saját bőréből lép ki azáltal, hogy tökéletesen átlényegül Rácz Mária figurájává. Egyszerű mozdulatok, bizonytalan pillantások, néha kiüresedett tekintet, ami egy félmosollyá válva a másodperc töredéke alatt telik meg élettel. A férfi főszerepet, a fél karjára béna Endre figuráját a rendező hosszas keresgélés után a teljesen amatőr Morcsányi Gézára bízta, aki mint nyilatkozta, minden könnyen ment, csak követte a rendezői instrukciókat. A páros tökéletesen formálja meg a szarvasok nappali álmát. Morcsányi Géza dramaturg, a Líra Kiadói Csoport igazgatója, a magyar irodalmi élet meghatározó alakja, aki húsz éven át vezette a Magvető Kiadót. „Egész Európában nincs olyan színész, aki erre alkalmas lett volna. Tartás kell hozzá, jellem, intelligencia, finomság és egyfajta tudás” – indokolta döntését Enyedi az Origónak Berlinben adott interjújában. Morcsányi amatőrizmusa, időnként fojtott, szigorú hangja, máskor játékos pillantása teljesen hihető, őszinte játék. A vásznon tényleg Rácz Mária minőségellenőr és Endre, vágóhídi gazdasági igazgatót látjuk. Pont, mint a többi karakterben: a pszichológust alakító Tenki Réka, a vágóhíd új „hentesbikáját” játszó Nagy Ervin, a rendőrt formáló Mácsai Pál, a HR-es Schneider Zoltán vagy a takarítónőként brillírozó Békés Itala esetében. A forgatókönyv néhány szála ugyan zsákutcának látszik, szereplők tűnnek fel, majd vesznek el, de nyilvánvaló módon ez sem a véletlen műve. Roger Ebert kritikus mondta, egy film nem attól jó, amiről szól, hanem hogyan szól arról. Máriára nagyon is emlékezni fogunk, az ő megformáló Borbély Alexandra segítségével lehetett beszélni szexualitásról, (kimondatlanul) autizmusról, sőt, úgy általában olyan érzelmekről, amikről kevés szó esik. Enyedi azt mesélte, hogy az emberi élet tele van olyan pillanatokkal, amik közösek az egész emberiségben, a kultúrák viszont nem adnak neki helyet. Úgy érezte, hogy a Testről és lélekről ilyen pillanatokból készült. Enyedi Ildikó új filmje Endre és Mária szerelmét kíséri végig, az érzékenység kézzel nem, csak lélekkel fogható és az elmúlás szemmel is jól látható világában. Ott ahol tényleg nincsenek fekete-fehér sémák, ahol semmi sem az, aminek éppen látszik.
