Magyar Bíróképző Akadémia március A súlyosítási tilalommal kapcsolatos Be-ben nem szereplő átmeneti rendelkezés

A FŐVÁROSI BÍRÓSÁG BÜNTETŐ KOLLÉGIUMÁNAK KOLLÉGIUMVEZETŐJE

Egynapos képzés büntető ügyszakos bírák részére a másodfokú eljárás aktuális kérdéseiről, különös tekintettel a bizonyítás felvétel körére és terjedelmére, valamint a hatályon kívül helyezés okaira Magyar Bíróképző Akadémia 2011. március 28.

I.) A súlyosítási tilalom megváltozott szabályainak értelmezése 1. A súlyosítási tilalommal kapcsolatos – Be-ben nem szereplő – átmeneti rendelkezés. A Btk-ban sorrendje.

nem

került

meghatározásra

a

büntetések

erősségi

A súlyosítási tilalom Be. 354. § (4) bekezdése szerinti szabályait csak a 2010. május 1. napjával módosított Btk. szabályok szerint kiszabott büntetések esetében lehet alkalmazni. Az alkalmazott szankció súlyosságának a Be. 354. § (4) bekezdése objektív mércéjét képezi, az nem az elítélt – vagy akár az eljáró bíró – szubjektív megítélésén múlik. Az elsőfokú bíróság által alkalmazott szankciót megváltoztató másodfokú határozatban a megváltoztatás irányának (enyhítés vagy súlyosítás) megjelölésére bizonyos esetekben nincs lehetőség. A Btk. 38. §-a rendelkezik a büntetési nemekről. A § (1) bekezdése szerint büntetések – a szabadságvesztés, – a közérdekű munka, – a pénzbüntetés, – a foglalkozástól eltiltás, – a járművezetéstől eltiltás, – a kiutasítás. A Btk. 38. § (2) bekezdése szerint mellékbüntetések – a közügyektől eltiltás, – a kitiltás.

2 A Btk. 70. § (1) bekezdése, valamint a Btk. 109. § (1) bekezdése szerint intézkedések – a megrovás, – a próbára bocsátás, – a kényszergyógykezelés, – az elkobzás, – vagyonelkobzás, – a pártfogó felügyelet, – a jogi személlyel szemben alkalmazható intézkedések, – fiatalkorúval szemben javítóintézeti nevelés. Hogy a büntetési nemek közül melyik a súlyosabb, illetve enyhébb, az a Btk. ezen rendelkezései alapján nem állapítható meg egyértelműen. A Be. 354-355. §-a rendelkezik a súlyosítási tilalomról, ebből következtethető vissza a büntetések „erősségi sorrendje”. A Be. 354. § (1) bekezdése szerint az elsőfokú bíróság által felmentett vádlott bűnösségét megállapítani, a vádlott büntetését, illetve a büntetés helyett alkalmazott intézkedést súlyosítani csak akkor lehet, ha a terhére fellebbezést jelentettek be. A vádlott terhére bejelentett fellebbezésnek kell tekinteni a Be. – változatlanul maradt – 354. § (2) bekezdése folytán: – a vádlott bűnösségének megállapítására, – a vádlott bűncselekményének súlyosabb minősítésére, – a vádlott büntetésének súlyosítására, – a vádlottal szemben büntetés helyett alkalmazott intézkedésnél súlyosabbnak a megállapítására, – a vádlottal szemben büntetés helyett intézkedés helyett büntetés megállapítására irányul. A Be. 354. § (4) bekezdése szerint a súlyosítási tilalom folytán a másodfokú bíróság a vádlott terhére bejelentett fellebbezés hiányában nem szabhat ki – büntetést azzal szemben, akinek az ügyét első fokon önállóan alkalmazott intézkedéssel bírálták el, – közérdekű munka, pénzbüntetés, foglalkozástól eltiltás, járművezetéstől eltiltás, kiutasítás helyett szabadságvesztést annak felfüggesztése vagy részbeni felfüggesztése mellett sem, – felfüggesztett szabadságvesztés helyett részben felfüggesztett szabadságvesztést, végrehajtandó szabadságvesztést, – végrehajtandó szabadságvesztés helyett hosszabb tartamú szabadságvesztést, annak felfüggesztése vagy részbeni felfüggesztése mellett sem, – részben felfüggesztett szabadságvesztés helyett hosszabb tartamú részben felfüggesztett szabadságvesztést, a részben felfüggesztett szabadságvesztés végrehajtandó részénél hosszabb tartamú végrehajtandó szabadságvesztést, – az elsőfokú bíróság által alkalmazott büntetések számát meghaladó további büntetéseket, ide nem értve a szabadságvesztés helyett alkalmazott büntetéseket, – az elsőfokú bíróság által nem alkalmazott mellékbüntetést, – lefokozás, szolgálati viszony megszüntetése helyett szabadságvesztést, annak felfüggesztése vagy részbeni felfüggesztése mellett sem, valamint – az életfogytig tartó szabadságvesztés esetén a feltételes szabadságra bocsátás legkorábbi időpontjának későbbi időpontban történő meghatározására sincs lehetőség, illetőleg a

3 feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének kizárását a büntetés súlyosításának; az erre irányuló fellebbezést a vádlott terhére bejelentettnek kell tekinteni. Egyértelműen leszögezhető, hogy a szabadságvesztés a legsúlyosabb büntetési nem. 2010. május 1. napjával a magyar Btk-ba is bekerült a részben felfüggesztett szabadságvesztés jogintézménye. Ennek fényében pusztán a felfüggesztés, illetve a fel nem függesztés ténye, továbbá a szabadságvesztés hossza alapján nem foglalható egyértelműen állás a szabadságvesztés büntetés különböző „típusainak” súlyosságának kérdésében. A Be. 354. §-a alapján viszont leszűrhető, hogy a három szabadságvesztési típus közül a felfüggesztett szabadságvesztés a legenyhébb – hangsúlyozva persze, hogy ez nem önálló büntetési nem, hanem a szabadságvesztés büntetés végrehajtásának formája. Szabadságvesztés típusa

Ennél súlyosabb büntetésnek tekinthető

végrehajtandó szabadságvesztés

- hosszabb tartamú szabadságvesztés

részben felfüggesztett szabadságvesztés

- hosszabb tartamú részben felfüggesztett szabadságvesztés - a végrehajtandó részénél hosszabb tartamú végrehajtandó szabadságvesztés

felfüggesztett szabadságvesztés

- végrehajtandó szabadságvesztés - részben felfüggesztett szabadságvesztés

Ugyanakkor az egységes bírói gyakorlat szerint az azonos tartamú szabadságvesztésnek hosszabb próbaidőre történő felfüggesztése a vádlott terhére bejelentett fellebbezés hiányában a súlyosítási tilalomba ütközik. Szintén irányadónak tekinthető ez a gyakorlat a jövőre nézve a részben felfüggesztett szabadságvesztés vonatkozásában is. A szabadságvesztésen kívüli egyéb büntetések között erősségi sorrend nem állapítható meg. Az adott büntetési nemen belül az elítéltre nézve hátrányosabb büntetés kiszabása értelemszerűen a súlyosítási tilalomba ütközik megfelelő irányú ügyészi fellebbezés hiányában. Az elítéltre hátrányosabbnak tekinthető a hosszabb tartamú büntetés (pl. közérdekű munka esetén, illetve a különböző eltiltások esetén). Szintén a súlyosítási tilalomba ütközik, ha az adott büntetési kategórián belül szélesebb körű hátrány okozására kerül sor (pl. járművezetéstől eltiltás további járműkategóriákra). Ugyanakkor nem ütközik a súlyosítási tilalomba, ha a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által kiszabott közérdekű munka típusát eltérően határozza meg. Pl. Az elsőfokú bíróság a vádlottat 100 óra közérdekű munkára ítélte, azzal, hogy azt könnyű fizikai munkakörben kell végrehajtani. A határozatot az ügyész tudomásul vette, míg a vádlott a büntetés enyhítéséért fellebbezett. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság határozatát annyiban változtatta meg, hogy a kiszabott közérdekű munkát az nehéz fizikai munkakörben kell végrehajtani. A pénzbüntetéssel kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy annak kiszabása a napi tételek számának, illetve az egy napi tétel összegének meghatározása útján történik. Ez azonban csupán számítási módszer, önmagában sem a napi tételek száma, sem az egy napi tétel összege nem „rész-büntetés”,

4 hanem ezek szorzata lesz maga a Btk. szerinti szankció. Éppen ezért a súlyosítási tilalom a kiszabott pénzbüntetés összege tekintetében irányadó. Ha ezen belül a másodfokú bíróság a napi tételek számát és az egy napi tétel összegét úgy változtatja meg, hogy azok szorzata nem változik az elsőfokú bíróság által kiszabott pénzbüntetés összegéhez képest, az nem minősül sem a büntetés súlyosításának, sem a büntetés enyhítésének. Pl. Az elsőfokú bíróság a vádlottat 30 napi tétel pénzbüntetésre ítélte úgy, hogy az egy napi tétel összegét 100.000,- forintban határozta meg (a pénzbüntetés összege: 3.000.000,- forint). A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét akként változtatta meg, hogy a napi tételek számát 60 napra felemelte, míg az egy napi tétel összegét 50.000,- forintra leszállította (a pénzbüntetés összege ezúttal is: 3.000.000,- forint). Önmagában tehát a napi tételek számának emelkedése nem eredményezi a pénzbüntetés súlyosbodását, amennyiben a pénzbüntetés összege – az egy napi tétel összegének egyidejű csökkenése okán – nem nő. A pénzbüntetést ugyanis az nem teszi súlyosabbá, hogy meg nem fizetése esetén hosszabb, vagy rövidebb időt kell-e az elítéltnek szabadságvesztésben tölteni. A büntetések minden esetben súlyosabbnak minősülnek, mint az intézkedések. Kiemelendő, hogy a Be. 601. § (2) bekezdése nem változott, hatályos szövege szerint ahol e törvény büntetés helyett alkalmazott intézkedésről rendelkezik, ezen a megrovást (Btk. 71. §), a próbára bocsátást (Btk. 72. §) és a javítóintézeti nevelést (Btk. 118. §) kell érteni. A Btk. 38. § (3) bekezdése azonban akként rendelkezik, hogy ha a bűncselekmény büntetési tételének felső határa három évi szabadságvesztésnél nem súlyosabb, akkor szabadságvesztés helyett közérdekű munka, pénzbüntetés, foglalkozástól eltiltás, járművezetéstől eltiltás vagy kiutasítás, illetőleg e büntetések közül több is kiszabható. Tehát a Btk. jelenleg hatályos szabályai tágabb körben teszik lehetővé büntetés helyett intézkedés alkalmazását, mint az a Be. fogalomrendszere alapján következne. Ezen ellentét feloldása a Be. szabályainak aktualizálását teszi szükségessé. A súlyosítási tilalom kapcsán vezérlőelvként használható, hogy amennyiben az elsőfokú bíróság mérlegeléssel hozott döntést valamilyen büntetés vagy intézkedés alkalmazásáról, úgy a vádlott terhére bejelentett fellebbezés hiányában a súlyosítási tilalom beáll. Viszont ez nem irányadó abban az esetben, ha az intézkedés vagy egyéb rendelkezés alkalmazására, a törvény kötelező rendelkezése alapján kerül sor. Példaként említhető e körben visszaesői minőség másodfokon történő megállapítása folytán a szabadságvesztés végrehajtási fokozatának súlyosabbra módosítása, a pártfogó felügyelet kötelező alkalmazása fiatalkorú terhelt próbára bocsátása esetén, stb. Az előbb írtak azonban a – Be. 601. § (2) bekezdésének taxatív megfogalmazása folytán – nem irányadóak az ott fel nem sorolt intézkedések, tehát a kényszergyógykezelés, az elkobzás, a vagyonelkobzás, a pártfogó felügyelet és a jogi személlyel szemben alkalmazható intézkedések vonatkozásában. Mindezek alapján nem ütközik tehát a súlyosítási tilalomba például elkobzás elrendelése másodfokon akkor sem, ha a vádlott terhére nem jelentettek be fellebbezést. Mint a 2009. évi CXXXVI. törvény miniszteri indokolása is kiemeli, az alkalmazott szankció súlyossága nem az elítélt – vagy akár az eljáró bíró – szubjektív megítélésén múlik. Éppen ezért például a javítóintézeti nevelés, mint intézkedés minden esetben enyhébb szankciónak tekinthető, mint a pénzbüntetés, bár az elítélt személyi szabadságának tényleges elvonásával jár.

5 Utalni kell arra, hogy a súlyosítási tilalom meghatározásának köre – különösen a jelenlegi jogszabályváltozásokkal való összhang hiánya folytán – önkényesnek tekinthető. A kiemelés ugyan indokolt lehet, azonban logikusan nehezen magyarázható, hogy egy tényleges szabadságelvonással járó intézkedés is enyhébbnek tekinthető, mint akár a minimális összegű pénzbüntetés, vagy egy hosszú tartamú járművezetéstől eltiltás enyhébb lenne, mint egy rövid tartamú eltiltás egy kisebb összegű pénzbüntetéssel „megerősítve”. Éppen ezért a súlyosítási tilalom csak egy viszonylag tág, ám meghatározott körben korlátozza a másodfokú bíróság mozgásterét, ugyanakkor a szubjektív, vagy akár objektív „szankció-erősségi” körülmények (pl. szabadságvesztés fokozatai, visszaesői minőség) a büntetés esetleges megváltoztatása szempontjából nem kapnak szerepet. Összegzésként megállapítható, hogy a korábban egyértelműen alkalmazható „a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatja és a vádlott büntetését … büntetésre súlyosítja/enyhíti” kitétel a jövőben ritkábban lesz alkalmazható, ugyanis a kiszabott szankció megváltoztatásának deklarálásán túl a megváltoztatás iránya nem lesz minden esetben megjelölhető. Például, ha az ügyvéd foglalkozású vádlottal szemben az elsőfokú bíróság összesen 1.000.000,- forint pénzbüntetést szabott ki, majd a másodfokú bíróság ezt megváltoztatva a vádlottat két évre az ügyvédi foglalkozástól eltiltásra ítélte. - Kérdés, hogy ez esetben melyik a súlyosabb büntetés? Ilyenkor A másodfokú határozat – az elsőfokú ítélet megváltoztatása mellett – a vádlottat két évre az ügyvédi foglalkozástól eltiltásra „ítéli” (lehetséges megoldás). Ugyanakkor ha a vádlottal szemben kiszabott 2 év börtönbüntetést a másodfokú bíróság 3 évre változtatja meg, akkor ez továbbra is súlyosításként jelölhető meg. A büntetések súlyossági sorrendjének Btk-ból való kikerülésével a bíróságok ugyan szabadabb kezet kaptak a büntetések kiszabása körében, a súlyosítási tilalomra vonatkozó rendelkezések érvényesülése érdekében a másodfokú bíróságnak különös körültekintéssel kell eljárnia. Kijelenthetjük, hogy a súlyosítási tilalom sok tekintetben relatívvá vált, ezért a jogegység megőrzése, illetve megteremtése érdekében a gyakorlat fokozott figyelemmel kísérése szükséges. Mivel a súlyosítási tilalom szabályainak értelmezését nem eldöntendő kérdésként vetették fel, döntés nem volt, de a csoport tagjai egyetértettek a szabályok bemutatásával és értelmezésével. 2.) Ha a terheltet az elsőfokú bíróság közérdekű munka büntetésre ítélte és az ügyész a közérdekű munka büntetés tartamának emelése érdekében jelent be fellebbezést, a vádlott terhére bejelentett fellebbezés alapján a másodfokú eljárásban felfüggesztett szabadságvesztés büntetés kiszabásának van-e helye? A 354. § (2) bekezdésének keretei között a terhelt terhére bármilyen tartalommal bejelentett fellebbezés a súlyosítási tilalmat teljes mértékben feloldja. Ha az ügyész a fellebbezésben csak annyit jelöl meg, hogy a büntetés súlyosítása iránt jelent be fellebbezést, ez a súlyosítási tilalmat teljes mértékben feloldja – a másodfokú bíróság nemcsak az adott büntetési nem keretei között mozoghat, hanem bármely más büntetést is kiszabhat. Kérdéses lehet, hogy mi a helyzet abban az esetben, ha az ügyész csak az adott büntetési nemen belül jelöli meg a fellebbezés irányát. A Be. helyes értelmezése szerint – figyelemmel a Be. 323. § (2) bekezdésére és a Be. 354. § (2)

6 bekezdésére – csupán a fellebbezés iránya kerül meghatározásra, azonban a fellebbezés tartalma ilyen mélységig nem konkretizálható. Éppen ezért amennyiben az ügyész bármilyen tartalommal fellebbezést jelent be a vádlott terhére a kiszabott büntetés/intézkedés súlyosítása iránt, az a másodfokú bíróság részére teljes mértékben feloldja a súlyosítási tilalmat, ezért ez esetben sem csak az adott büntetési/intézkedési nemen belül lehet rendelkezést hozni, hanem tovább lehet lépni súlyosabb szankcióra is. Pl. Az elsőfokú bíróság a vádlottat 100 óra közérdekű munka büntetésre ítélte, az ügyész pedig a határozat ellen fellebbezést jelentett be a közérdekű munka tartamának növelése érdekében. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatva a vádlottat 6 hónap fogházbüntetésre ítélte. A csoport a tagjai a fenti megállapításokkal egyetértettek. V. Egyéb 1. A Be. 359. § (1) bekezdésének utolsó fordulata a gyakorlatban értelmezhető-e és ha igen, milyen esetben? Bár a Be. megfogalmazása szerint kötelező elutasítási okról van szó, a gyakorlati jelentősége nincs. A Győri Ítélőtábla az ÍH 2007.143. számú eseti döntésében rámutatott, hogy a fellebbezés elutasítására e körben csak akkor van lehetőség, ha a fellebbezőnek az eljárás során tett vallomásai, nyilatkozatai alapján sem állapítható meg, hogy az elsőfokú bíróság eljárását vagy ítéletét miért tartja sérelmesnek. Nem pusztán a nyilatkozat formális hiánya teszi elutasíthatóvá a fellebbezést, hanem az a tény, ha az eljárás egyéb adataiból sem tárhatók fel kellőképpen a fellebbező által sérelmezettek. Más kérdés, hogy amennyiben ezen adatokból megállapítható a fellebbezés tartalma, úgy a fellebbezés kiegészítésére történő felhívás sem mutatkozik szükségesnek. 2. Szükséges és indokolt-e követni a másodfellebbezés engedélyezhetősége kapcsán a Legfelsőbb Bíróság kizárólag BH-kban és BK véleményekben, tehát nem kötelező jellegű iránymutatásokban kialakított kiterjesztő és többek által vitatott álláspontját? A négy szintű bírósági rendszerben a másodfellebbezés egy szűkített fellebbezési lehetőség, amelyre csak akkor van lehetőség, ha másodfokú bíróság a büntetőjog szabályainak megsértésével hozott a Be. 386. § (1) bekezdésének a)-c) pontja szerinti határozatot. A másodfokú határozat elleni fellebbezésben nem szükséges a másodfellebbezés alapjául szolgáló eltérő döntést sérelmezni – az eltérő döntés ténye megnyitja a határozat bármely rendelkezése elleni fellebbezés lehetőségét. A 2006. évi LI. törvény vezette be a harmadfokú eljárás lehetőségét a Be-ben. A törvény indokolása szerint a büntetőeljárási törvény eredeti koncepciója a jogorvoslati rendszert akár a három-, akár a négyszintű bírósági szervezet keretében úgy tervezte kialakítani, hogy biztosítani lehessen a kétfokú rendes jogorvoslat igénybevételének lehetőségét. A törvény eredeti szövege már bevezette volna a

7 kétfokú rendes jogorvoslati rendszert, a másodfokú bíróság bizonyítást vehetett volna fel, ha a tényállás nincs felderítve vagy hiányos, és szélesebb körben adott volna módot az elsőfokon megállapított tényállástól eltérő tényállás megállapítására. Ez azt jelentette volna, hogy csökkenhet azoknak az eseteknek a száma, amikor a másodfokú bíróság megalapozatlanság okából helyezi hatályon kívül az elsőfokú bíróság ítéletét. Ezzel pedig, áttételesen ugyan, de hozzájárult volna a bonyolult megítélésű, vitás ténybeli és jogi ügyek a mainál gyorsabb elintézéséhez, mivel a másodfokú bíróság maga orvosolhatta volna az elsőfokú eljárásban a bizonyítási eljárás során elkövetett hibákat. A kétfokú rendes jogorvoslat – a jogbiztonság alkotmányos alapértékének megfelelően – csökkentette volna a jogi kérdésre alapított rendkívüli jogorvoslat lehetőségét. A Be-nek a 2002. évi I. törvénnyel történt módosítása azonban az időközben leállított igazságszolgáltatási szervezeti reformra tekintettel, nem a harmadfokú rendes bírósági eljárás szabályait, és ezzel párhuzamosan a rendkívüli jogorvoslati eljárás szabályait javította ki, hanem kiiktatta a kétfokú rendes jogorvoslatot a törvényből, és szélesebbre nyitotta a rendkívüli jogorvoslati lehetőséget. A törvény jogorvoslati rendszere a rendes egyfokú jogorvoslatra, a fellebbezésre épült. A másodfokú bíróság a teljes revízió elve alapján – amely alól vannak bizonyos kivételek – az elsőfokú bíróság ítéletének minden rendelkezését és az azt megelőző bírósági eljárást teljes terjedelmében felülvizsgálja. A 2006. évi LI. törvény megoldása is a büntető-perorvoslati rendszer reformját illetően deklaráltan a „legszükségesebb minimum” elvet követi. A teljes revízió elvén alapuló jelenlegi eljáráson a törvény nem változtatott. Nem került sor a fellebbezés terjedelmén és irányultságán alapuló, a másodfokú felülbírálat terjedelmét korlátozó rendelkezések bevezetésére. A magunk részéről mi is adottságnak vesszük, hogy a Magyar Köztársaságban a jelenlegi bírósági rendszer négy szintű és a harmadik szinten öt Ítélőtábla működik, éppen ezért az egyfokú rendes jogorvoslat visszaállítása rendkívüli luxus lenne. A Be. – a 2006. LI. törvény általi módosítás folytán – kizárólag abban az esetben teszi lehetővé a harmadfokú bírósági eljárást, ha az eljárt két bírói fórum a terhelt bűnösségét ítélte meg eltérően, méghozzá a büntetőjog szabályainak megsértésével. A másodfokú bíróságnak a tény- és jogkérdésekre egyaránt kiterjedő reformatórius jogkörével szemben a harmadfokú bíróság túlnyomóan csak jogkérdésekben bírálja felül a másodfokú bíróság ügydöntő határozatát. A harmadfokú eljárásban – klasszikusan – bizonyításnak helye nincs, ezért a megalapozatlanságot nem lehet sérelmezni, az elsőfokú és a másodfokú eljárás eredményeként megállapított tényállás az irányadó. A harmadfokú bíróság azonban hatályon kívül helyezheti akár az első-, akár a másodfokú bíróság ítéletét, és új eljárást rendelhet el, ha az ítéletet a megalapozatlansága miatt nem lehet felülbírálni. Az indokolás a normaszöveghez képest még tovább szűkíti a harmadfokú eljárás lehetőségét, mert azt tartalmazza, hogy „harmadfokú eljárásnak ugyanakkor csak a büntető anyagi jogi szabályok megsértésével történt bűnösség-megállapítás, kényszergyógykezelés-elrendelés, felmentés, illetve eljárás-megszüntetés miatt van helye”. A harmadfokú eljárásban is – bár a fellebbezés terjedelme korlátozott – a teljes revízió érvényesül, tehát a harmadfokú bíróság hivatalból is túlterjeszkedhet a felek indítványán, így az abszolút eljárási szabálysértéseket a harmadfokú bíróság is hivatalból köteles észlelni, illetve, ha a fellebbezés alapos, a törvénynek megfelelő határozatot a harmadfokú bíróság maga hozza meg. Kivételt

8 képeznek ez alól az eljárási szabálysértések, amelyeket a harmadfokú eljárásban már nincs lehetőség orvosolni, ezért ilyen esetekben a megtámadott ítéletet a harmadfokú bíróság hatályon kívül helyezi. Nem joghatályos ugyanakkor a fellebbezés, ha a másodfokú ügydöntő határozat egyéb rendelkezései vagy indokolása ellen avagy eljárási szabálysértés vagy megalapozatlanság megállapítására irányul. Mivel a törvény bevezette a kétfokú rendes jogorvoslatot, a felülvizsgálati eljárás, mint rendkívüli perorvoslat szabályozása is módosításra került. A törvény harmadfokú eljárás esetén kizárja a felülvizsgálat igénybevételének lehetőségét, mivel nem cél az, hogy a harmadfokú bíróságot is megjárt ügyeket egy további bírói fórum egy további jogcímen is megvizsgálja. * Mindezekből látható tehát, hogy a jogalkotó eredeti koncepciója szerint a harmadfokú eljárás egy korlátozott rendes jogorvoslati lehetőséget („másodfellebbezést”) biztosított volna a viszonylag szélesebb körű első fellebbezéshez képest, amit a jogalkotói értelmezés még tovább szűkített volna, azonban ezt először a gyakorlat, majd ennek következtében a jogszabály módosítása kitágította. A normaszöveg kifejezetten azt tartalmazza ugyanis, hogy a másodfokú bíróság ítélete ellen a 386. § (1) bekezdésének a)-c) pontjai fennállása esetén is csak abban az esetben van lehetőség fellebbezésre, amennyiben a másodfokú bíróság a büntetőjog szabályainak megsértésével hozta meg a határozatát. Ezt a miniszteri indokolás annyiban szűkítette, hogy a büntetőjog szabályainak megsértése alatt a büntető anyagi jog szabályainak megsértését érti, és szintén így foglalt állást a Legfelsőbb Bíróság az 1/2007. számú BK vélemény II/1/b) pontjában. (Bővebben a 63/2008. Büntető Kollégiumi Vélemény kapcsán kifejtetteknél.) (Csupán zárójelben utalnék rá, hogy a Legfelsőbb Bíróság e körben hozott eseti döntései közül egyik esetében sem állapítható meg a büntetőjog szabályainak olyan megsértése, ami a harmadfokú eljárás lefolytatását – ezen érvelés alapján – megalapozta volna, ezért ezen ügyekben nem hogy BH meghozatalára, hanem harmadfokú eljárás lefolytatására sem lett volna lehetőség.) Ehhez képest a felülbírálat terjedelme kapcsán a Legfelsőbb Bíróság EBH 2007.1595 számú határozatában megállapította, hogy több bűncselekmény esetén, ha a másodfokú bíróság ítélete tartalmaz olyan rendelkezést, amely a másodfellebbezés és a harmadfokú eljárás lehetőségét megnyitja, a harmadfokú bíróság a vádlott valamennyi bűncselekményére vonatkozóan felülbírálja a másodfokú bíróság ítéletét. Leszögezte továbbá azt is, hogy a harmadfokú eljárásnak nem feltétele, hogy a fellebbezésre jogosultak bármelyike a másodfokú bíróságnak a bűnösség kérdésében hozott – az elsőfokú bíróság döntésétől eltérő – rendelkezését sérelmezze. A Legfelsőbb Bíróság határozatának indokolásában rögzíti, hogy nem csupán az a fellebbezés joghatályos, amely a bűnösséget érintő eltérő döntést (vagy azt is) támadja. Az ügy harmadfokú eljárásra kerülésének nem feltétele, hogy a fellebbezésre jogosultak bármelyike a másodfokú bíróság által a bűnösség kérdésében hozott – az elsőfokú bíróságétól eltérő – rendelkezést vagy azt is sérelmezné. Amennyiben tehát a másodfokú bíróság ítélete tartalmaz olyan rendelkezést, amely a másodfellebbezés bejelentésének s ennek következtében a harmadfokú eljárás lefolytatásának lehetőségét megnyitja, a fellebbezésre jogosultak a másodfokú bíróság ítéletének a további más bűncselekménnyel kapcsolatos rendelkezését is – vagy kizárólag csak azt sérelmezhetik. Ebből következően, ha a másodfokú bíróság ítélete az érintett vádlottra nézve tartalmaz a Be. 386. § (1) bekezdése szerinti rendelkezést a másodfellebbezés lehetősége az ítélet egészére vonatkozik, s a

9 harmadfokú bíróság az ekként joghatályos fellebbezés alapján a Be. által meghatározott terjedelemben a vádlott valamennyi bűncselekményére vonatkozóan bírálja felül a másodfokú bíróság ítéletét. Szintén ekként foglalt állást a Pécsi Ítélőtábla az ÍH 2007.102. számú jogesetben, amikor kimondta, hogy a harmadfokú eljárás lehetőségét az első és a másodfokú bíróságnak a bűnösség kérdésében hozott ellentétes döntése alapozza meg, ezért a másodfokú bíróság határozata ellen benyújtott fellebbezés irányulhat a büntetés enyhítésére is a bűnösség vitatása nélkül. Ezt az álláspontot tükrözi a HVG-ORAC által szerkesztett Kommentár: „ha a harmadfokú eljárás alapjául szolgáló, joghatályos fellebbezéssel megtámadott rendelkezés törvényes, a kialakuló bírói gyakorlat szerint a másodfokú ítélettel elbírált többi bűncselekményre vonatkozó rendelkezés harmadfokú felülbírálata ennek ellenére nem kizárt”. Ennek alapján tehát pusztán a bűnösség kérdésében hozott eltérő döntés ténye megalapozza a harmadfokú eljárás lehetőségét. Ez a fentebb felvázolt jogalkotói céllal teljes mértékben ellentétes, a kivételesnek szánt másodfellebbezési lehetőséget gyakorlatilag lehetővé teszi minden olyan ügyben, ahol a bűnösség kérdésében első- és másodfokon eltérő döntés született, függetlenül attól, hogy ezt bárki sérelmezi-e. Ha ehhez hozzávesszük még azt is, hogy a gyakorlatban elsikkadni látszik a „büntetőjog szabályainak megsértése”, mint feltétel akkor a másodfellebbezés valóban parttalanná válik ezen ügyekben – ráadásul az adott vádlott valamennyi bűncselekménye tekintetében. A jelenlegi bírói gyakorlat szerint a fellebbezés oka és a felülbírálat terjedelme nincs teljes szinkronban egymással. Megállapítható tehát, hogy formális ellentét nélkül is felkerülhet a másodfellebbezés folytán harmadfokra az ügy, mondhatni a másodfellebbezés pusztán csak indok arra, hogy a harmadfokú bíróság az első és másodfokú határozatnak olyan rendelkezéseit is felülbírálhassa, amelyek tekintetében a két alsóbb fórum azonos álláspontra helyezkedett a bűnösség kérdésében. Ugyanakkor amennyiben a jogalkotói célt nem vesszük figyelembe, a Be. 386. § (1) bekezdése szövegszerűen valóban azt tartalmazza, hogy „fellebbezésnek van helye a harmadfokú bírósághoz, ha...” az utóbb felsorolt feltételek fennállnak, ezért tehát a szigorú nyelvtani értelmezés alapján valóban levonható az a következtetés, hogy a büntetőjogszabály megsértése miatt a bűnösség kérdésében hozott döntés pusztán indoka a másodfellebbezés biztosításának, azonban irányában és tartalmában azt nem korlátozza. Tulajdonképpen a harmadfokú felülbírálat egyetlen érdemi korlátja tehát az maradt, hogy csak a fellebbezéssel érintett vádlott vonatkozásában van lehetőség a határozatok és az azt megelőző eljárás felülvizsgálatára, azonban ezt a korlátot is áttörte a Legfelsőbb Bíróságnak a Be. 387. §-ához kapcsolódó jogértelmezése (a BH 2006/7. számának Fórum rovatában közzé tett összefoglaló). Eszerint a Be. 349. § (2) bekezdése értelemszerű eltéréssel a harmadfokú eljárásban is irányadó. A 2009. augusztus 13. óta erre az – értelemszerű – alkalmazásra sincs szükség, mivel a Be. 387. § új (5) bekezdése kifejezett rendelkezést tartalmaz a jogerő felbontásáról. A BH 2007.326 számú eseti döntés szerint az elsőfokú bíróság felmentő rendelkezését megváltoztató és a vádlott bűnösségét kiskorú veszélyeztetésében megállapító másodfokú ítélet ellen bejelentett joghatályos vádlotti és védői fellebbezés alapján a harmadfokú felülbírálat az ellentétes döntéssel nem érintett emberölésre is kiterjed. E döntésében is kifejtette a Legfelsőbb Bíróság, hogy a másodfokú bíróság eltérő döntése nem a fellebbezés terjedelmét határolja be,

10 hanem a harmadfokú eljárás igénybevételének lehetőségét nyitja meg. A büntetőjogszabályok megsértése, mint feltétel, ismételten nem kerül szóba. Az 1/2007. Büntető Kollégiumi Vélemény úgy foglal állást, hogy többcselekményes ügyben, csak azok egy részét illetően eltérő másodfokú rendelkezés esetében körültekintő vizsgálatot igényel, hogy a (másod)fellebbezés folytán helye van-e harmadfokú eljárásnak. A (másod)fellebbezés joghatályossága szempontjából közömbös, hogy nem sérelmezi az eltérő rendelkezést. A Be. helyes értelmezése szerint az ilyen (másod)fellebbezés az ügy harmadfokú eljárásra kerülését, illetve érdemi elbírálását nem akadályozza, ha ugyanis a másodfokú bíróság ügydöntő határozata – valamely bűncselekmény kapcsán – a Be. 386. §-ának (1) bekezdése szerinti eltérő rendelkezést tartalmaz, akkor a harmadfokú eljárást a törvény (a fellebbezés tartalmától függetlenül) lehetővé teszi. A Be. 387. §-ának (2) bekezdése alapján, ha a másodfokú bíróság ügydöntő határozata több bűncselekményről rendelkezett, akkor a fellebbezés folytán a harmadfokú bíróság – főszabályként – a határozat minden rendelkezését felülbírálja. Ennek értelmében a harmadfokú bíróság a vádlott valamennyi (nem csupán az eltérő rendelkezéssel érintett) bűncselekményére vonatkozó másodfokú rendelkezést felülbírálja. Kivételt képez ez alól a másodfokú határozatnak az elsőfokú bíróság ítéletének felmentő, vagy eljárást megszüntető rendelkezését helybenhagyó része, melynek harmadfokú felülbírálata törvényben kizárt. Következésképpen, ha a másodfokú bíróság ítélete a vádlott több bűncselekményéről rendelkezett, akkor a harmadfokú felülbírálat a másodfokú ítélet – másodfellebbezésre okot adó rendelkezésén kívüli – olyan rendelkezésére is kiterjed, amely a vádlott bűnösségét (valamely bűncselekmény miatt) megállapítja. Többcselekményes ügyben, csak azok egy részét érintő joghatályos (másod)fellebbezés alaptalansága nem akadálya a másodfokú határozat minden rendelkezése harmadfokú felülbírálatának és (esetleges) megváltoztatásának. Kiemelésre kerül, hogy a harmadfokú bíróság eljárásának akkor van helye, ha a másodfokú bíróság ügydöntő határozatának eltérő rendelkezése a büntető anyagi jog szabályát sérti, ez azonban nyilvánvalóan nem a másodfellebbezés jogosságának, hanem már érdemi elbírálásának feltétele. Ez utóbbi értelmezés álláspontom szerint ellentétes mind a Be. nyelvtani, mind a jogalkotó szándékára is figyelemmel a a jogszabály célja szerinti értelmezésével. A Be. 386. § (1) bekezdése a harmadfokú eljárás általános feltételként határozza meg azt, hogy a másodfokú bíróság a büntetőjog szabályainak megsértésével hozott határozatot. Ennek hiányában egyértelműen nincs lehetőség másodfellebbezés előterjesztésére, a további feltételek csak az általános feltételen túl szükséges speciális feltételek. A feltételek konjunktívnak tekinthetők tehát annyiban, hogy másodfellebbezésre csak abban az esetben van lehetőség, ha az általános feltétel mellett egyidejűleg fennáll valamelyik, az (1) bekezdés a-c) pontjában meghatározott speciális feltétel is. A 63/2008. Büntető Kollégiumi Vélemény mindezeket annyiban egészíti ki, hogy a Be. 386. § (1) bekezdésének a) és b) pontja alkalmazásában „az eljárást megszüntette” fordulat – eltérő törvényi szabályozás hiányában – magában foglalja az eljárás megszüntetésének a Be. 332. § (2) bekezdésében megállapított esetét is. Fellebbezésnek van helye ezért a másodfokú bíróság bűnösséget megállapító olyan rendelkezése ellen is, amely az elsőfokú bíróság e szakaszon alapuló eljárást megszüntető döntését változtatta meg, avagy – ellenkezőleg – az elsőfokú bíróság valamely bűnösséget kimondó rendelkezését e törvényhely alapján úgy változtatta meg, hogy az elsőfokon elítélt vádlottal szemben a büntetőeljárást valamely, a felelősségre vonás szempontjából jelentéktelennek ítélt cselekmény miatt megszüntette. Az eltérő rendelkezés sérelmezésének hiánya a fellebbezés joghatályosságát ebben az esetben sem érinti. A gyakorlat a büntetőjog szabályainak megsértését eredetileg – a miniszteri indokolás fényében – a

11 büntető anyagi jog szabályai megsértéseként értelmezte. Ez mindaddig értelemszerűen alkalmazható is volt, amíg a Legfelsőbb Bíróság tágító jellegű jogértelmezése folytán a másodfellebbezés lehetőségét nem terjesztette ki a Be. 332. § (2) bekezdésében foglalt – egyértelműen eljárási jogi jellegű – megszüntetési okra is. A Be. 332. § (1) bekezdésében megjelölt megszüntetési okok javarészt ugyanis valóban anyagi jogi jellegűek, ezért ezek esetében a büntető anyagi jog szabályainak megsértése felmerülhetett, a Legfelsőbb Bíróság viszont ezekkel egyenértékűnek tekintette a (2) bekezdésben meghatározott – opportunitási, tehát egyértelműen nem anyagi jogi jellegű – megszüntetési okot is. Ez a Kollégiumi Véleményben is megjelenő értelmezés egyértelműen ellentétes a törvényhozónak a miniszteri indokolásban is deklarált céljával. A 73/2009. Büntető Kollégiumi Vélemény annyit tett ehhez hozzá, hogy ha másodfokú bíróság - az elsőfokúhoz képest - több bűncselekmény tekintetében felmentő rendelkezéseket hoz, de ezek közül az ügyész csupán egy miatt jelent be fellebbezést, a harmadfokú eljárás felülbírálati kereteire a 387. § és nem a 348. § vonatkozik. Eszerint a harmadfokú bíróság a 387. § alapján jár el, és a másodfokú ítéletnek valamennyi bűncselekményre vonatkozó rendelkezését felülbírálja, így azokat a felmentéseket is, amelyeket az ügyész fellebbezése nem érintett. A BH 2009.203 határozat – talán erre is tekintette – úgy foglalt állást, hogy a másodfokú bíróság ítélete elleni fellebbezés akkor is joghatályos, ha a fellebbezésre jogosult nem a harmadfokú eljárást lehetővé tevő rendelkezést kifogásolja, valamint ismét leszögezte, hogy ha a másodfokú bíróság ítélete több bűncselekményről rendelkezett, a harmadfokú bíróság a másodfokú ítéletnek nemcsak a fellebbezést megalapozó eltérő rendelkezését, hanem – az elsőfokú bíróság ítéletének felmentő vagy eljárást megszüntető rendelkezését helybenhagyó döntése kivételével – az egyéb bűncselekményekre vonatkozó rendelkezéseit is felülbírálja. A Legfelsőbb Bíróság abból indult ki, hogy a védelmi fellebbezés konkrét tartalma – főszabályként – a teljes körű harmadfokú felülbírálatot nem befolyásolja, s így nem is korlátozhatja. Ha tehát a harmadfokú eljárás lehetősége fennáll, mivel az első- és a másodfokú bíróság a bűnösség kérdésében eltérően döntött, közömbös, hogy a fellebbezés ezt sérelmezi-e. A harmadfokú eljárás lehetőségét nem a fellebbezés tartalma teszi lehetővé, hanem a bűnösség kérdésében elfoglalt eltérő első- és másodfokú bírósági álláspont. A teljes körű harmadfokú felülbírálat kötelezettségét a Legfelsőbb Bíróság szerint több anyagi jogi és eljárásjogi indoka is van. A legalapvetőbb anyagi jogi indoka az, hogy a Btk. 85. §-ának (1) bekezdése értelmében bűnhalmazat esetén egy büntetést kell kiszabni, ezért bűnhalmazat esetén a büntetőjogi következmények meghatározására csak egységesen kerülhet sor, így kizárólag a bűnhalmazatban álló valamennyi bűncselekmény egyenként és összességében történő egységes értékelése alapján történhet. A Legfelsőbb Bíróság ezen álláspontjával a Be. 348. § (2) bekezdéséhez kapcsolódóan is találkozhatunk (pl. a HVG-ORAC által kiadott Kommentárban). Ez az álláspont azon fentebb említett nézetből vezethető le, hogy a felülbírálat terjedelmét a fellebbezés tartalma – kevés kivétellel – nem határolja be. Mivel a Be. nem ismeri a részjogerő intézményét, ezért a halmazati büntetés szabályaira is figyelemmel valóban indokolt lehet a határozat teljes egészének felülbírálata, hiszen egy többcselekményes ügynél is egy büntetés kerül kiszabásra, ennek mértékét pedig az egyes cselekményekkel kapcsolatos elítélések, illetve felmentések jelentősen befolyásolják. Ugyanakkor figyelemmel kell lennünk arra, hogy míg a Be. 348. § (2) bekezdése szerint „ha a vádlott ellen több bűncselekmény miatt emeltek vádat, az ítéletnek csak az a felmentő vagy eljárást megszüntető rendelkezése bírálható felül, amely ellen fellebbeztek”, addig a 387. § (2) bekezdése szerint „ha a másodfokú bíróság ítélete több bűncselekményről rendelkezett, a fellebbezés folytán a harmadfokú bíróság az ítélet minden rendelkezését felülbírálja, kivéve a másodfokú bíróság által az

12 elsőfokú bíróság ítéletének felmentő, vagy eljárást megszüntető rendelkezését helybenhagyó részét”. Vagyis itt a harmadfokú bíróság hatásköre tágabb, mint a másodfokú bíróságé, hiszen míg ez utóbbi nem foglalkozhat érdemben a fellebbezéssel nem érintett felmentő rendelkezésekkel, addig a harmadfokú bíróság még a vádlott terhére bejelentett fellebbezés hiányában is felülbírálhatja a másodfokú bíróság határozatának azon felmentő rendelkezéseit, amelyek ellentétesek az elsőfokú bíróság döntésével. Például az elsőfokú bíróság a vádlottat bűnösnek mondta ki emberölés bűntettében és csalás bűntettében. A vádlott felmentésére irányuló védelmi fellebbezés folytán a másodfokú bíróság a vádlottat a csalás bűntette miatt vád alól felmentette, a büntetést pedig enyhítette. Ha az ügyész ezt követően kizárólag a kiszabott büntetés súlyosítása végett jelent be fellebbezést, a harmadfokú bíróság a másodfokú bíróság ítéletének felmentő rendelkezéseit is felülbírálhatja. (Megjegyzendő, hogy a jogalkotói intenció itt az, hogy a harmadfokú eljárást lehetővé tevő eltérő felmentő rendelkezés esetében értelemszerűen biztosítani kell a felülbírálat lehetőségét, azonban ezáltal a harmadfokú bíróság felülbírálati jogköre szélesebbé válik a másodfokú bíróságéhoz képest.) A 2009. évi LXXXVI. törvény általi módosítás folytán a Be. 286. § (1) bekezdésének b) pontja szerint másodfellebbezésnek van helye azon esetben is, amikor a másodfokú bíróság olyan cselekmény miatt állapította meg a vádlott bűnösségét, amelyről az első fokú bíróság nem rendelkezett. A jogalkotó eredeti szándékán túl tehát akként tágította a másodfellebbezés alkalmazási körét, hogy immár nem szükséges két ellentétes döntés, hanem az elsőfokú bíróság „hallgatása” is elegendő. A módosító törvény indokolása szerint erre azért van szükség, mert ha az első fokú bíróság egymással anyagi halmazatban lévő bűncselekményeket bírál el, és ezek közül valamely cselekményben nem mondja ki a vádlottat bűnösnek, de a történeti tényállásban rögzíti a cselekmény elkövetését, majd a másodfokú bíróság e cselekményben bűnösnek mondja ki, a korábbi rendelkezések szerint nem nyílt meg a harmadfokú elbírálás lehetősége, ami ellentétes a harmadfokú szabályozás jogalkotói szándékával. Ezekben az esetekben a terhelt bűnösségének megállapítása először másodfokon történik meg, ami lényegét tekintve megegyezik azzal az esetkörrel, amikor az első fokon felmentett terhelt bűnösségét a másodfokú bíróság megállapítja, ezért nem indokolt a különbségtétel a harmadfokú eljárás lehetősége tekintetében. Ez arra a már kezdetben is fennálló jogalkotói szándékra tekintettel, ami a kirívóan ellentétes döntések esetén kívánt még egy rendes jogorvoslati lehetőséget biztosítani, elfogadható. * Mindezek alapján megállapítható, hogy a másodfellebbezés megengedhetőségének – ezáltal pedig a harmadfokú eljárás lefolytatásának – köre először a bírói gyakorlat, majd a jogszabálymódosítás folytán egyre tágult. A jogszabály természetesen kötelező a bíróságokra is, azonban sem a törvény indokolásnak, sem a Büntető Kollégiumi Véleménynek, sem a BH-knak nincs kötelező erejük a bíróság részére, ugyanakkor ezeket az egységes ítélkezés érdekében célszerű követni. Kérdés mindezek után, hogy mihez kezdjenek a bíróságok az 1/2007. BK véleménynek fentebb kifejtett, a büntetőjogszabály megsértésének kérdésével kapcsolatos, egyértelműen a Be. rendelkezéseivel ellentétes értelmezésével? A csoport többsége egyetértett azzal, hogy a Legfelsőbb Bíróság gyakorlata jelentősen kiterjesztette a törvényben engedélyezett másodfellebbezés lehetőségét. Hiba, hogy a törvényben

13 alapfeltételként tételezett „büntetőjog szabályainak megsértése” sem a fellebbezés megengedhetőségének, sem a felülbírálatnak nem feltétele. Egyetértés volt abban is, hogy mindezt célszerű jelezni a Legfelsőbb Bíróság felé. Budapest, 2011. május 5. dr. Frech Ágnes kollégiumvezető