A NEM-MAGYAR NÉPELEMEK HELYZETE KÖZÉPKORI TÁRSADALMUNKBAN

A NEM-MAGYAR NÉPELEMEK HELYZETE KÖZÉPKORI TÁRSADALMUNKBAN

A XVIII. SZÁZADBAN egész Európában egyszerre fellángoló nemzeti érzés egészen új helyzetet teremtett az egyes nemzetek egymáshoz való viszonyában. Nem csoda tehát, ha mindazok, akik e viszonyt vizsgálták, egészen a legutolsó évtizedekig alig-alig nyúltak vissza régebbi időkbe; természetesnek tartották, hogy a nemzeti öntudat és érzés kialakulása előtt a népek közti viszony sem igen lehetett kérdés tárgya. Főként a középkorban nem: hiszen akkor egész Európát a keresztény univerzalismus gondolata fogta egységbe, s ez már eleve ú t j á t állta annak – gondolták –, hogy a népi, nemzetiségi tudat nagyobb mértékben befolyásolhatta légyen az egyes népek egymáshoz való viszonyát. Az újabb kutatások azonban ezt az eleve feltételezett, különben sok tekintetben valószínűnek látszó álláspontot a mesék világába utalták: az európai szárazföld népei bizony meglehetősen ellenséges érzülettel viseltettek egymás iránt már a középkorban is; félelemmel és így gyűlölettel, vagy pedig lenézéssel és fitymálással tekintettek egymásra a szerint, hogy milyen volt köztük a hatalmi helyzet. Ott pedig, ahol két, vagy több nép arra volt kényszerítve, hogy szorosan egymás mellett, egy államban élje életét, ez a kölcsönös gyűlölet és megvetés sokszor tettlegességben is kifejezésre jutott. Így például a germán-szláv néphatáron cseh-lengyel-német viszonylatban már a középkor folyamán egészen „modern” állapotok uralkodtak: egy-egy terület politikai hovatartozását nem egyszer a szerint ítélték meg, hogy milyen nyelvet beszélt a r a j t a élő lakosság; a gneseni egyház XIII. századi statutumai szerint egyházi iskolákban németek csak akkor taníthattak, ha tökéletesen beszéltek lengyelül; egy 1326-i zsinati határozat pedig minden egyházi javadalomból kizárta az idegeneket. A felsorolást tovább folytathatnók: e helyett csak utalunk arra, hogy a kölcsönös gyűlölet az orrcsonkítástól, nyelvkitépéstől sem riadt vissza – szomorú bizonyságául annak, hogy a keresztény univerzalismus gondolata koránt sem tudott irányító tényezővé válni a mindennapi élet ügyesbajos kérdéseiben. 1 V A J J O N M I L Y E N V O L T A M A G Y A R S Á G és a betelepült nemmagyar népelemek viszonya ezekben az évszázadokban? A kérdést Szekfű Gyula vetette fel 1935-ben.2 Abból a kétségtelen tényből indult ki, hogy a magyarság finn-ugor és türk törzsek 1 M i n d e z e k r e ld.: E. Maschke: D a s E r w a c h e n d e s N a t i o n a l b e w u s s t s e i n s i m d e u t s c h - s l a v i s c h e n G r e n z r a u m , 1933., é s H . Zatschek: D a s V o l k s b e w u s s t sein, sein W e r d e n i m Spiegel d e r G e s c h i c h t s s c h r e i b u n g , 1936. E r e d m é n y e i k e t S z e k f ű Gyula v e t e t t e össze a m a g y a r v i s z o n y o k k a l : N é p e k e g y m á s k ö z t a k ö z é p k o r b a n . M a g y a r S z e m l e X L I . k. (1941) 225., s k ö v . l. 2 A m a g y a r s á g és k i s e b b s é g e i a k ö z é p k o r b a n , M a g y a r Szemle, XXV. k. (1935) 5., s köv. l.

Erdélyi Magyar Adatbank

Guoth Kálmán

724

egyesüléséből keletkezett, s műveltség, politikai vezetés tekintetében ez utóbbiak j u t o t t a k irányító szerephez; ha t e h á t azt a k a r j u k megtudni: milyen m a g a t a r t á s t tanúsított a m a g y a r s á g a közéje települt idegen néptöredékekkel szemben, azt kell megvizsgálnunk: hogyan kezelték e t ü r k népek a hatalmuk alá került népeket? E lovas-nomád népek életformájához – m o n d j a Szekfű – szinte elválaszthatatlanul hozzá tartozott az örökös mozgás, helyváltoztatás, és ezzel együtt természetesen a hódítás. Ez a hódítás azonban rendszerint igen laza jellegű volt: a meghódított nép csak a legfőbb politikai vezetés ú t j á n került kapcsolatba a hódítóval – a m i n t ezt éppen a m a g y a r s á g honfoglalás előtti életéből tudjuk. Sem a bolgárok, sem a kazárok nem érintették a m a g y a r s á g törzseinek belső életberendezését, nem keveredtek össze velük, t e h á t nem a k a r t á k őket beolvasztani; csatlakozást, hódolást csupán katonai téren követeltek tőle; ez azt jelentette, hogy békében a m a g y a r szállások őrizték és védték külső támadások ellen a hódítók szállásterületét, háborúban pedig a legveszélyesebb pontokon, támadásnál az első sorban kellett harcolniok. Csak természetes – f o l y t a t j a Szekfű –, hogy a m a g y a r s á g ezt a századokon át beidegzett bánásmódot alkalmazta új hazájában is a közéje került idegenekkel szemben. Ugyanúgy a határszéleken helyezte el a később csatlakozott népeket – mit sem változtatva belső életükön, népi egyéniségükön –, mint ahogyan egykor vele tették a bolgárok, kazárok is. Amikor pedig felvette a keresztény vallást, ez a nomádkori örökség még jobban megerősödött a keresztény monarchia népek és nemzetek felett álló univerzalismusával. Ez az eszmei háttér, mondhatni elvi alap magyarázza meg, hogy a m a g y a r s á g szívesen l á t t a azokat a kisebb-nagyobb népcsoportokat, melyek az általa birtokolt földön, az ő államánk kereteiben a k a r t á k folytatni életüket. De ez magyarázza meg azt is, hogy nem a k a r t a megsemmisíteni a betelepülők népi egyéniségét: nyelvét, belső társadalmi berendezését, azaz – mai szóhasználattal – nem a k a r t a asszimilálni őket. Világos bizonysága ennek az, hogy nagy tömegben telepítette le a szászokat, nyilván védelmi szempontból, az ország keleti szélein: Erdélyben és a Szepességben, a kúnokat pedig – pusztai életmódjuknak megfelelően – az Alföldön; s nem csak hogy nem bontotta meg soraikat, hanem egyenesen elősegítette autonómiájuk kialakulását, s ami ezzel egyet jelentett: népi különállások m e g t a r t á s á t . Csak ilyen körülmények között történhetett meg, hogy Liége-ből a XII. század folyamán Heves megyébe bevándorolt franciák még a XV. század közepén is s a j á t nyelvükön beszéltek, pedig kétségtelenül kis szigetet alkott a k a m a g y a r s á g tengerében. A m a g y a r r a l rokon besenyők is megőrizték különállásukat, pedig vagy 30 vármegye területén szétszórt a n éltek; F e j é r megyében, az ország kellős közepén még a XV. században is s a j á t „besenyő comes”-ük volt, s 1435-ben Zsigmond király az ő „besenyő jogaik alapján” biztosította törvénykezési kiváltságukat. Szekfű válasznak szánta t a n u l m á n y á t mindazoknak, akik a propaganda silány eszközeivel – az igazsággal mit sem törődve


A nem-magyar népelemek helyzete középkori társadalmunkban

725

– a m a g y a r s á g o t „születet népelnyomó”-nak igyekeztek és igyekeznek feltütetni. Érvelése világos, meggyőző és mindenek előtt tárgyilagos. Mégis, azt kell mondanunk: célkitűzése – ha nem is t e t t e elfogulttá – nem m a r a d t h a t á s nélkül szemléletére; a magyarsággal szemben elhangzott vádak késztették bizonyára a r r a , hogy a kérdést így fogalmazza m e g : igaz-e, hogy a m a g y a r s á g elnyomta nemzeti kisebbségeit? A kérdés természetének megfelelő válasza i s : a m a g y a r s á g nem nyomta el a betelepített idegeneket, m e g h a g y t a szokásaikat, jogaikat s elősegítette autonómiájuk kifejlődését. Mindez kétségtelenül igaz, de csupán negatív oldala a kérdésnek. Mut a t j a ezt az is, hogy Szekfű nem t é r t ki azokra a h a t a l m a s átalakulásokra, amelyek idők folyamán a „kisebbségek” helyzetében végbementek, s a r r a sem adott természetesen választ: miért történtek ezek a változások. 2a Hol van t e h á t a kérdés „pozitív” oldala? Királyainkat nyilván bizonyos célok, szempontok vezérelték e betelepülőkkel szemben, s ehhez képest szabták meg és változtatták ezek jogait, kötelességeit. Azaz: a nem-magyar népelemekkel való bánásmódot betelepítésük célja határozta meg. Végső fokon t e h á t az a kérdés: miért telepítették be királyaink a nemzeti „kisebbségeket”? Történetpolitikai irodalmunk első, mindmáig legszebb alkotásának, az Intelmeknek az írója külön részt szentelt ennek a kérdésnek: m u n k á j a VI. fejezetét. Tette pedig ezt azért, m e r t – mint í r j a – az idegen telepesekből igen n a g y haszna van az országnak. Miért? Azért, m e r t különféle nyelveket, szokásokat, mesterségeket, fegyvereket hoznak magukkal. 3 Ugyancsak a hasznosságot hangsúlyozzák az oklevelek is lépten-nyomon éppen abban a részben – az arengában –, mely az elvi indoklást szokta tartalmazni. 4 Mindezekből pedig kétségtelen: királyaink hadi, gazdasági célzattal hívták be e hospeseket hazánkba; azzal, ami e hasz2a N e m t é r ki ezekre a k é r d é s t legrészletesebben t á r g y a l ó t a n u l m á n y á b a n sem. Ld. Állam és n e m z e t ( B u d a p e s t , 1942.), 85., s köv. l. 3 „In hospitibus et a d v e n t i t i i s v i r i s tanta inest utilitas, ut d i g n e s e x t o in loco regalis dignitatis possit haberi.” A z t is m e g m o n d j a az író: mi ez a n a g y h a s z o n ? „Sicut enim e x diversis p a r t i b u s e t provinciis v e n i u n t hospites, i t a diversas linguas et consuetudines, diversaque documenta et arma secum ducunt, que omnia r e g n a o r n a n t et m a g n i f i c a n t a u l a m et p e r t e r r i t a n t e x t e r o r u m a r r o g a n t i a m . ” S z e n t p é t e r y : S c r i p t o r e s R e r u m H u n g a r i c a r u m . I I . k., 6 2 4 – 6 2 5 . l. – U g y a n í g y m a g y a r á z z a a szöveget Szabó I s t v á n is. A m a g y a r s á g é l e t r a j z a (A M a g y a r T ö r t é n e l m i T á r s u l a t könyvei. VIII. k., B u d a p e s t , é. n.), 58. l. 4 R e g i a e s e r e n i t a t i s devotioni p l u r i m u m expedit, quod ex f o n t e n a s c i t u r pietatis, u t hospites o m n e s a d s i n u m s u a e b e n i g n i t a t i s c o n f u g i e n t e s s u s c i p i a t e t foveat, sed r a t i o p e r s u a d e t , ut eos p r o p e n s i u s p r o t e g a t et p r o m o v e a t , quos ad honorem coronae et regni utilitatem inspexerit efficatius invigilare. Zimmerm a n n – W e r r e r : U r k u n d e n b u c h z u r Geschichte d e r D e u t s c h e n i n S i e b e n b ü r g e n I. k. ( H e r m a n n s t a d t , 1892.) 8. l. Ld. m é g u. o. 9. és .11. l. (hospites, „ q u o r u m conversatio et utilis esse regno discernitur, et o r a t i o deo commendabilis esse reperitur.”) Ld. m é g : S o p r o n m e g y e i O k m á n y t á r I. k. l. és 3. l.; F e j é r : Cod. Dipl. I I I . l. 316., 370. és 3 9 0 – 3 9 1 . l. (különösen az u t ó b b i t a g l a l j a részletesett a t á r s a d a l m i h a s z n o s s á g o t ) , t o v á b b á u. o. I I I . 2. 140. és 404. l. etc.


Guoth Kálmán

726

nossági szempontokon kívül esett, nem igen törődtek; így a népi egyéniség szinte magától értetődően kívül esett politikai célkitűzéseiken; az e téren bekövetkezett fejlődés t e h á t nem célja, h a nem csupán természetes velejárója lehetett az eredeti cél: a hadiés gazdasági hasznosság érvényesülésének. 5 Nem szorul ezek u t á n bővebb bizonyításra, hogy királyaink a beköltözött hospesekben nem a nemzeti kisebbségeket látták, hanem a t á r s a d a l o m hasznos elemeit. Ebből pedig egyenesen következik: a nem-magyar népelemek életének, sorsának változásai nem a nemzetiségi kérdés síkján, hanem a társadalmi fejlődésből érthetők meg maradéktalanul. EBBEN AZ IRÁNYBAN a kezdeményező lépéseket Deér József t e t t e meg. Annak ellenére t. i., hogy céljául észrevehetően a Szekfű által adott elvi keretek kitöltését tűzte ki,” éppen a döntő ponton túlment Szekfűn: r á m u t a t o t t arra, hogy a „nemzetiségek” életében az idők folyamán igen n a g y változások történtek, s e változások a m a g y a r társadalom általános fejlődésével állottak összefüggésben. 7 A problémát azonban gyökerében Mályusz Elemér r a g a d t a meg. 8 Abból az alapvető fontosságú felismerésből indult ki, hogy az „állam jellegének változásai kapcsolatban vannak a társadalmi fejlődéssel, sőt annak függvényei”. Ebből pedig szinte önként következik, hogy a „nemzetiségek” kezelésében beállott módosulások is végső fokon a társadalmi fejlődésben lelik m a g y a r á z a t u k a t . A X I – X I I . századra vonatkozóan egészen új anyagot hozott Mályusz a kérdés vizsgálatába: meggyőzően m u t a t o t t rá arra, hogy a népnevekből i képzővel képzett falunevek – mint pl. Csehi, H o r váti, Németi, Tóti stb. – a XIII. század előtt keletkeztek. E településtörténeti módszerrel 17 cseh, 12 horvát, 35 német, 8 vallon, 17 rutén és 13 t ó t faluról m u t a t t a ki, hogy lakóit a X I – X I I . században telepítették le királyaink. Már most – f o l y t a t j a Mályusz – a nemzetiségi politika szempontjából döntő fontosságú, hogy e f a l 5 E g é s z e n m á s u t a k o n u g y a n e r r e az e r e d m é n y r e j u t o t t Szabó István is. „ M a g á t a n é p i s é g e t a z á l l a m k i f e j e z e t t e n n e m figyeli, n e m b e f o l y á s o l j a , életfolyamát célzatosan n e m akadályozza és nem is táplálja: n e m mesterséges, han e m t e r m é s z e t e s e r ő k s z a b j á k m e g p á l y á j á t . ” I. m. 65. l. Abból a k é t s é g t e l e r tényből, h o g y a z I n t e l m e k idézett m o n d a t a a m a h a s z n o s dolgok között, melyek e t a h o s p e s e k h o z n a k m a g u k k a l , f e l s o r o l j a a k ü l ö n f é l e n y e l v e k e t is, t o v á b b á e r é s z h í r e s m a x i m á j á b ó l – g y e n g e és t ö r é k e n y az e g y n y e l v ű ( s z o k á s j ó g ú ) ors z á g – a z t k ö v e t k e z t e t h e t n é valaki, h o g y k i r á l y a i n k c é l j a a z idegen népi e g y é n i s é g f e n n t a r t á s a volt. I l y e s f a j t a dísszimilációs p o l i t i k á n a k a z o n b a n nincs n y o m a : a z ö n k é n t e s c s a t l a k o z á s t , b e o l v a d á s t s o h a n e m i g y e k e z e t t egyik k i r á l y u n k s e m m e g a k a d á l y o z n i . L e g f e l j e b b a z t b i z o n y í t j á k e k i t é t e l e k – ezt azonban k é t s é g t e l e n ü l –, h o g y a m a g y a r politika szívesen f o g a d t a az idegen nyelvű telepeseket, s n e m t ö r e k e d e t t nyelvük, ezzel n é p i k ü l ö n á l l á s u k m e g s z ü n t e t é s é r e . 6 Deér József: Pogány magyarság, keresztény magyarság (Budapest, 1938), 267. l. 7 U. o. 187. s köv. l. (különösen a 193. l.). Mivel i t t c s a k a n e m - m a g y a r n é p e l e m e k k e l való b á n á s m ó d elvi a l a p j a i n a k v i z s g á l a t á r a szorítkozunk, e g y é b k é n t h a s z n o s é s é r t é k e s , d e elvi t e k i n t e t b e n S z e k f ű m e g á l l a p í t á s a i n nyugvó fejtegetéseire n e m térhetünk ki részletesen. 8 M á l y u s z E l e m é r : A k ö z é p k o r i m a g y a r n e m z e t i s é g i politika, S z á z a d o k , 1939, 257. é s 385. s köv. l.



727

vak szét voltak szórva a m a g y a r s á g tengerében – világos bizonyságául annak, hogy az államhatalom be a k a r t a őket olvasztani. Ugyanezt a módszert: a szétszórást alkalmazták királyaink a többnyire rokon, keleti eredetű betelepülőkkel: böszörményekkel vagy izmaelitákkal, székelyekkel szemben is. A mohamedán vallású böszörményekkel szemben pl. Szent László elrendelte: „ha megkeresztelésük u t á n visszatérnek régi hitükre, lakóhelyükről elűzetve más falvakba helyeztessenek á t ; akik ártatlanoknak bizonyulnak, m a r a d j a n a k lakóhelyükön”. Kálmán pedig egyenesen jutalommal kecsegtette azokat, akik a titkos mohamedánokat feljelentik. Megparancsolta továbbá, hogy minden izmaelita f a l u építsen templomot; ha a templom elkészült, a lakosság fele költözzék el, és máshol telepedjék le; izmaelita ne m e r j e leányát a m a g a nemzetségéből származónak adni feleségül, hanem csak kereszténynek. Ezen intézkedések – f o l y t a t j a Mályusz – elsősorban vallási célokat szolgált a k ; világos azonban, hogy a vallási csere magával hozta beolvadásukat is: „ . . . a kereszténnyé válás magyarosodást jelent”. A cél az asszimiláció lévén, természetes, hogy királyaink nem adtak autonómiát a legkisebb idegen településeknek – így az ugyancsak szétszórtan élő besenyőknek sem. Minden besenyő közvetlenül a nádor hatásköre alá tartozott, ami függetlenséget jelentett a megyétől, s ennek következtében kétségtelenül megkülönböztetett állapotot. A nádor azonban az egyes csoportok élére ispánokat állított s ezek, illetőleg helyetteseik ítélkeztek a besenyők felett. Autonómiáról tehát, mivel b í r á i k a t sem m a g u k választották, nem lehet beszélni a besenyőknél, amint hogy a székelyeknél sem. Ha ez utóbbiaknak autonómiájuk lett volna, érthetetlen lenne: a zárt egységben m a r a d ó nép, amelyet ősi szervezete is összetartott, hogyan lett nyelvében, jellegében magyar, miért nem őrizte m e g esetleges török nyelvét? De érthetetlen az is: ha a székelység zárt egységben a magyarsághoz csatlakozott török nép volt, hogyan lehetséges, hogy a nemzetségnevek „általában, h a t á r o z o t t a n mag y a r eredetűek”? Mályusz m a g y a r á z a t a így hangzik: a székely név jelentése – herceg törzse; a törzs pedig mesterséges alakulat, a fejedelmi a k a r a t hozza létre. Így t e h á t az a fejedelem – a k á r Árpád, a k á r más –, aki e törzset megalkotta, különböző törökm a g y a r népelemekből r a k h a t t a össze; később pedig, az esetleges vérveszteségek m i a t t t á m a d t hézagokat magyarokkal töltötték föl. Így válhatott az eredetileg rokon, de nem m a g y a r székelység magyarrá. Mindezek a l a p j á n önként adódik a végső következtetés: a X I – X I I . században a m a g y a r politika t u d a t o s a n asszimilálni a k a r t a a betelepült »nemzetiségeket«. Kétségtelenné teszi ezt az is – mondja Mályusz –, hogy míg a fentiek szerint minden »nemzetiséget« szétszórt az államhatalom, egy népet, a zsidóságot egyenesen elzárta még az asszimiláció lehetőségétől is. „A XIII. század nagy, kihatásaiban egyenesen döntő f o r d u l a t o t hozott a nemzetiségi politikában: a szétszórás helyébe a tömörítést állította. Az új elvet II. E n d r e r i t k a határozottsággal fogalmazta meg: »Az egész nép egy nép legyen« – mondotta” a szebenvidéki


728

Guoth Kálmán

szászok részére adott kiváltságlevélben, az úgynevezett Andreanumban. E célból kitelepítette a szászok között élő magyarokat, székelyeket, bessenyőket, oláhokat, s így az eddig szakadozott szász települést egységessé t e t t e : ami természetesen együtt j á r t az eddigi asszimilációs politika elejtésével. Hasonló kiváltságokat kaptak 1271-ben V. Istvántól a XIII. század elejétől betelepült szepesi szászok is – a közöttük élő magyarok nagy száma m i a t t területi különállás nélkül. Ugyancsak ez az elv, a tömörítés magyarázza meg azt is, hogy a k u n o k a t egy tömegben telepítette le IV. Béla a t a t á r j á r á s után. III. Endrének a m a törekvése mögött, hogy az összes oláhokat Székes nevű b i r t o k á r a telepítse össze, ugyancsak ez az új elvi alap húzódik meg. Kétségtelen, hogy ez az óriási átalakulás az államhatalom akaratából, az ő beleegyezésével történt, s nem a „nemzetiségek” kényszerítették ki. Ha tudniillik a „nemzetiségek” olyan követeléseket t á m a s z t o t t a k volna a királlyal szemben, melyeket nem helyeselt, a király bizonyára éppen úgy kitessékelte volna őket országából, mint például a fegyveres erő tekintetében legerősebb idegen csoport o t : a német lovagrendet. Mi késztette v a j j o n királyainkat eddigi politikájuk megváltozt a t á s á r a ? Mályusz remekül f e j t i fel az okokat: a XIII. század elejétől a királyi birtokok egyre gyorsuló ütemben kerültek magánosok kezére. Ezzel párhuzamosan a király hatalma is egyre jobban összezsugorodott; ennek a folyamatnak a k a r t a k királyaink g á t a t vetni s megakadályozni »az alattvalók egész tömegének, főleg a szabadoknak, libereknek magánföldesúri joghatóság alá kerülését«. Ezért foglalták az idegen származású népelemeket jogi egységbe. Végeredményben t e h á t a m a g y a r társadalom fejlődésében beállott átalakulás hozta létre a nemzetiségek helyzetében bekövetkezett változásokat. Mindazok a kiváltságok azonban – f o l y t a t j a Mályusz –, melyeket a nemzetiségek élveztek új helyzetükben, korántsem jelentettek még autonómiát. Legfelső fokon a királytól f ü g g ö t t az egész közigazgatás, bíráskodás, aki ezt a jogát valamelyik főtisztviselője – a kunok felett a nádor, a székelyek felett az erdélyi vajda, a szászok felett a szebeni ispán – ú t j á n gyakorolta. A hűbéri állam jellegének megfelelően t e h á t a hűbériség láncolatán f ű z t e őket magához; különbségeket az egyes nemzetiségeken belül a hadi érdemek szerint tett, a rétegződés ennek alaján j ö t t létre; az asszimilációt nem erőszakolta, az önkéntes beolvadásnak azonban nem volt ellensége. Ez az önkéntes asszimiláció természetesen társadalmi síkon zajlott le: az egyes nemzetiségek törekvő, kiemelkedő elemei felkerülve a nemesség soraiba, minden külső, hatalmi beavatkozás nélkül, szinte észrevétlenül váltak magyarokká. Ú j a b b döntő f o r d u l a t a XV. század folyamán következett be a nemzetiségek életében akkor, mikor a hűbéri m a g y a r társadalom, s vele együtt az állam rendi jellegűvé vált. Szinte azt lehetne mondani: a köznemesség megyei autonómiájával párhuzamosan alakult ki a nemzetiségek önkormányzata. Miért? Nyilván azért, »mivel



729

a nemzetiségek nem izolált sejtek, hanem a m a g y a r társadalom részei«, s így természetesen osztoznak a n n a k sorsában, berendezésének változásaiban. A kezdeményező, mint azt például az erdélyi szászok esetében l á t h a t j u k , ismét az államhatalom volt. Mátyás s a j á t elhatározásából a d t a meg a szebenieknek a királybíró, a comes választásának jogát 1464-ben; ő f o r r a s z t o t t a egységbe a szebeniekkel az eddig különálló szász települési területeket: Besztercét, Meggyest, Selyket és a Barcaságot. Neki köszönheti a szászság bíráskodási, közigazgatási, kulturális és gazdasági önkormányzatát. S hogy mindez királyi kegyből hullott a szászok ölébe, nem pedig ők vívták ki a királlyal szemben, m u t a t j á k a következmények: Mátyás halála u t á n sokkal gyengébb uralkodóval szemben sem t u d t á k megvédelmezni autonómiájukat a támadások ellen. A szepesi szászok nem j u t o t t a k el az autonómiának erre a teljes f o k á r a . Ennek oka az volt, hogy i t t a m a g y a r s á g erősebb lévén, a szász település nem válhatott z á r t t á ; a Szepesség nemesi megyévé alakult, s így a szepesi főispán kezében m a r a d t a közigazg a t á s és a magasabb fokú bíráskodás is. Egészen másként alakult a kunok sorsa: a XIV. században még a nádor officiálisai ítélkeztek felettük – a nemeseknek számító jászkúnok által választott bíróval együtt. Helyzetük t e h á t sok tekintetben hasonló volt a szebeni szászokéhoz. 1456-tól kezdve azonban a székek kapitányai és közkúnjai választottak maguk közül egy-egy esküdt kapitányt, a közkúnok pedig m a g u k közül 12 esküdtet, s ezek 14-en határoztak, ítélkeztek a kúnok minden ügyében. Szemmel láthatóan mindent megtett a királyság a románok egységbe fogására, önkormányzatuk kialakítására is. A XV. század előtt ezek szervezkedése egyes királyi várak – így Déva, Jófő, Hunyad, Haczak, Fogaras, Karán, K o m j á t – körül indult meg. Egységgé először Hunyadi János f o g t a őket össze 1451-ben; ekkor, mint kormányzó, a h é t román szék szolgabíráihoz intézte parancsát, akik ezután a nemesekkel együtt Sebes városába, a h é t román kerület székhelyére jöttek össze közgyűlésre. E z t az egységet V. László 1457-ben m é g tovább fejlesztette: élükön ettől kezdve a király által kinevezett ispán állt, aki mellé ellenőrökké a románok bírái rendeltettek. Területüket a király egységesnek és z á r t n a k nyilvánította. Ezeket a nagyfokú lehetőségeket azonban a románság nem t u d t a kiaknázni, autonómiája így nem f o r r o t t ki teljesen. Nem azért, m i n t h a az államhatalom nem t e t t volna meg mindent ebben az irányban, hanem azért, mert belső szervezetük nem volt még érett az önkormányzatra. Pontosan ez volt a helyzet a munkácsi uradalom kereteiben, s a Bereg megyében élő rutének esetében is: alsóbb fokon még csak a maguk választotta v a j d a ítélt felettük: fontosabb ügyekben azonban a főispán, illetőleg a v á r n a g y volt és m a r a d t illetékes. Végül a r r a m u t a t még rá Mályusz: miért nem alakult ki az önkormányzat a tótoknál, holott erre minden lehetőségük megvolt? Azért – mondja –, m e r t akkor, mikor ez az átalakulás megindult,


Guoth Kálmán

730

a tótok m á r teljesen hozzásimultak a m a g y a r életformához. Viszont, h o g y a m a g y a r s á g nem nyomta el őket, azt bizonyítja, hogy népi állagukat maradéktalanul át t u d t á k menteni az ú j k o r századaiba. M I N T E B B Ő L A V Á Z L A T O S , futólagos áttekintésből is világos a n látható, Mályusz egészen más oldalról igyekezett megközelíteni a kérdés lényegét, mint Szekfű. Eredményeik mégis csak egy kérdésben – igaz, hogy o t t annál élesebben – állnak egymással szemben. Szekfű szerint a m a g y a r s á g soha sem a k a r t a asszimilálni »kisebbségeit«, Mályusz szerint pedig – legalább is a X I – X I I . században – igen. Természetes tehát, hogy ezen – és csak ezen! – a ponton vitára került a sor. 9 A vita azonban nem vezetett eredményre. Szerény véleményünk szerint azért nem, m e r t mindketten – tanulmányának e részében Mályusz is – a nemzeti kérdés síkján nézték a problémát: az „asszimiláció”-„nemzetiségi tolerancia” ellentétpárral, mint létrehozó okkal a k a r t a k magyarázni olyan jelenségeket, melyeket hadi, gazdasági célkitűzések eredményeztek. Ez pedig annál feltűnőbb, mert hiszen – mint láttuk – Mályusz törekvése épen az volt – egész tanulmányának ez a vezérmotívuma –, hogy a »nemzetiségek« sorsában beállott változásokra a társadalmi fejlődésben keressen magyarázatot. Ez az ösztönös felismerés vezette el a XIII. század elején végbement »döntő fordulat« felismeréséhez, és helyes értelmezéséhez; ez az alapgondolata segítette hozzá, hogy a XIII–XV. század látszólag kusza tényei között és mögött meg t u d j a fogni azokat a célkitűzéseket, melyek e jelenségeket létrehozták. A X I – X I I . század vizsgálatánál azonban – mindezek ellenére – letért erről az alapról; e kor »nemzetiségi politikai« jelenségeit nem a társadalmi fejlődésből magyarázza, h a n e m az ettől mintegy függetlenül dolgozó államhatalom tudatos és tervszerű eljárásának eredményeit l á t j a bennük. Mi késztette Mályuszt erre az alapvető fontosságú módosításra? Ha azokat a térképeket nézzük, melyeket új a n y a g á n a k illusztrálására, a Csehi, Németi stb. falvak elhelyezésére vonatkozóan felhoz, önkéntelenül is az a gondolat t á m a d az emberben: ilyen nagymérvű szétszórás tényleg csak tudatos, tervszerű politika eredménye lehet e t t ; még jobban megerősíti ezt az a tény, hogy királyaink valóban nem telepítették együvé a m a g y a r r a l rokon „nemzetiségeket”: böszörményeket, besenyőket sem. Egyedül az erdélyi szászok nagyobb mérvű együvé telepítése nem t á m o g a t j a kimondottan ezt az álláspontot. Mályusz szerint azonban legalább is nem áll ellentétben a fentiekkel; azt í r j a ezzel kapcsolatban: a XII. században »a szász telepeket nemcsak a különböző királyi ispánok h a t á s k ö r e választotta el egymástól, hanem a 9 Szekfű Gyula: M é g egyszer középkori kisebbségeinkről, M a g y a r Szemle, XXXIX. k. (1940) 169. s köv. l. Mályusz Elemér: Az egynyelvű ország, Századok, 1941, 113. s. köv. l. Szekfű Gyula: Népek e g y m á s k ö z t a középkorban, i. h. i. l.


A nem-magyar népelemek

helyzete középkori társadalmunkban

731

közéjük ékelődő régi m a g y a r falvak, meg a sebesi székelyek f ö l d j e is. Ily szétszórtan, megbontott népi területtel a szászság beolvadásra volt ítélve. Ettől a sorstól szabadította meg őt II. E n d r e 1224-ben, amikor a székelyeket s bizonyára a királyi megye népeit is kivonta köréből, területét egységessé tette, a különböző királyi ispánok hatáskörét megszüntetve a szebeniét terjesztette ki föléje, s egyetlen népelemmé fogva össze, terheit és kiváltságait egyetemlegesen állapította meg«. 10 Ezek szerint tehát, ha 1224-ben nem következik be a nagy fordulat, a szászok beolvadtak volna a magyarságba. Ha azonban tekintetbe vesszük azt, hogy a Csehi, Németi stb. falvak lakói a XIII. század elején bekövetkezett változások ellenére is feloldódtak a m a g y a r s á g tengerében, világos, hogy az esetleges beolvadás szempontjából döntő súllyal esett l a t b a : mennyire volt egységes és összefüggő a szebenvidéki szász település? E r r e vonatkozóan Mályusz ezt í r j a : ».... a teljes asszimilációra törekvő politika alapfeltétele m á r az Andreanum előtt megsemmisült. A szebenvidéki, eredetileg széttagolt szász telepek ugyanis akkor olvadtak volna be a közéjük ékelődő magyarságba, ha ez náluknál nagyobb számú. Lehetséges, hogy m á r kezdetben sem volt a m a g y a r s á g döntő fölényben, mivel Erdélynek ezt a t á j á t a Dunántúlhoz viszonyítva aránylag későn és gyéren szállotta meg a magyarság, más vidékek népszaporulatára pedig exponáltabb helyen, mint például a Székelyföldön volt szükség. De b á r m i volt is az ok, elmaradt a túlsúlyt biztosító népi utánpótlás, s így a magyar falvak, amelyek szerepe a széttagolás lett volna, II. Endre korára közbeékelődő nyúlványokká és szigetekké váltak. A király 1224-ben számot vethetett helyzetükkel, s m e r t jól tudta, hogy most még kevésbbé van módjában m a g y a r r a j o k betelepítésével erősíteni őket, mint elődeinek a XII. században, kivonta lakosságukat a szászok gyűrűjéből. Ezzel megmentette őket az elnémetesedéstől.« 1 1 Ezek szerint tehát, ha 1224-ben nem következik be a n a g y fordulat, a magyarok olvadtak volna be a szászságba. A két idézett rész l á t h a t ó a n ellentétben áll egymással; s ez nem csak a szerző, Mályusz figyemét kerülte k i : elsíklott felette bírálójának, Szekfűnek a tekintete is. Pedig az ellentmondás nem egyszerű tollhiba: Mályusz X I – X I I . századi koncepcióját alapjaib a n érinti – s világosan m u t a t j a egyszersmind azt i s : hol v a n a „punctum saliens”? Nyilvánvalóan a szász kérdésnél. A II. Géza idejétől kezdve több hullámban betelepülő szászok egymásután szállták meg Nagyszeben, Újegyház, Nagysink, továbbá – nagyobbrészt még az Andreanum kiadása előtt – Kőhalom, Szerdahely, Szászváros vidékét, s ami döntő f o n t o s s á g ú : többékevésbbé összefüggő település formájában. 1 2 III. Béla m á r 1191-ben 10

Századok, 1939, 387. l. U. o. 395. l. A kiemelés t ő l ü n k s z á r m a z i k ( S z e r k . ) 12 E települések m e n e t é r e ld.: G. D. Teutsch: Geschichte d e r Sieb. S a c h sen. 3. A u f l . Bd. I. ( H e r m a n n s t a d t , 1899) 7. s köv. l., t o v á b b á : W. H o r w a t h : Die L a n d n a h m e des Altlandes i m L i c h t e d e r K i r c h e n b a u t e n , S i e b e n b ü r g i s c h e V i e r t e l j a h r s c h r i f t L I X . k. (1936) 169. s köv. l. – H o r w a t h n a g y o n ü g y e s e n a 11


Guoth Kálmán

732

külön szebeni prépostságot létesített, 1 3 ennek hatásköre alá került a szebeni dékánságon kívül – legalább részben – az újegyházi és a nagysinki is. II. A n d r á s pedig 1212 körül külön szebeni – nyilván szász jellegű – püspökséget a k a r t felállítani. 14 Mindez pedig akkor történt, amikor Mályusz szerint a m a g y a r politika asszimilálni a k a r t a a nemzetiségeket. Már pedig: ha válóban a beolvasztás lett volna a magyar politika célja, nem tűrte volna, hogy a szász település egyre masszívabb tömbbé váljék; nem nyujtott volna segédkezet az egyházi egység és különállás kialakulásához sem: hiszen ez mindennél jobban gátolta volna a cél: az asszimiláció megvalósulását. Még kevésbbé engedte volna meg azt, hogy az itt lévő magyar falvak „közbeékelődő nyulványokká és szigetekké” váljanak a német településben olyannyira, hogy meg kelljen menteni őket az elnémetesedéstől. Nem kétséges, hogy a XII. századi királyi hatalom meg tudta volna akadályozni ezt a folyamatot – ha a k a r j a . Hogy nem tette meg ezt, az nyilvánvaló bizonysága annak: nem a beolvasztás szempontja vezérelte a »nemzetiségek« elhelyezésében, hanem mint fentebb u t a l t u n k rá – hadi és gazdasági célkitűzések; bennük tehát a társadalom hasznos elemeit látta az államhatalom: erre mutat az is, hogy a társadalom akkori szervezetében a várispánságok kereteiben helyezte el a betelepülőket – nem szészórás céljából, hanem a hadi és gazdasági szempontoknak megfelelően. Ahol az ország védelme azt szükségessé tette, s a ritkább népességi viszonyok megengedték, nagyobb számban telepítettek le királyaink ilyen jövevény telepeseket. Másutt azonban – mint például a viszonylag nagy népsűrűségű Dunántúlon – magától értetődően szórványba kerültek a települők. Az a nagy változás tehát, melyet Mályusz kitűnő történeti érzékkel v e t t észre, szükségszerűen következett be e nem-magyar elemek helyzetében a XIII. század elején. A királyi várszervezet felbomlásával új kereteket kellett adni életüknek: egyrészt t. i. a megye fejlődése olyan irányba indult, amelybe nem illettek bele jogilag sem a telepesek, másrészt pedig a királyi hatalomnak is érdeke volt, hogy m e g t a r t h a s s a őket; erre pedig valóban csak egy mód volt: ha egységesen kapcsolja őket magához. Mi volt a helyzet a besenyőkkel és böszörményiekkel? Mint a törvényekből világosan látható, a böszörmények szétszórása valt e m p l o m é p í t é s i stílusból k ö v e t k e z t e t az illető h e l y betelepülésének idejére. Az ilyen jellegű v i z s g á l a t o k t e r m é s z e t e s e n soha n e m l e h e t n e k é v s z á m s z e r ü e n pont o s a k , á l t a l á n o s s á g b a n a z o n b a n e l f o g a d h a t ó k a z e r e d m é n y e i k : ebben a z esetben a n n á l i s i n k á b b , m e r t n a g y j á b ó l m e g e g y e z n e k m á s oldalról, m á s szemp o n t o k s z e r i n t f o l y t a t o t t k u t a t á s o k k a l . – H o g y a szebenvidéki szász település az A n d r e a n u m i d e j é r e m á r szinte egészen ö s s z e f ü g g ő v é vált, s benne a m a g y a r f a l v a k – m i n t M á l y u s z m o n d j a : „közbeékelődő n y ú l v á n y o k k á , s z i g e t e k k é ” v á l t a k , a z t a z A n d r e a n u m szövege i s m u t a t j a : n e m sok kivenni való település a k a d t m á r ezen a t á j o n . 13 Z i m m e r m a n n – W e r n e r : i. m. I. k. 1–3. l. 14 Kiviláglik ez a p á p á n a k 1212. f e b r . 12-én kelt, I I . A n d r á s h o z intézett leveléből: „ S u p e r episcopatu de novo c r e a n d o a p u d Cibiniensem ecclesiam in U l t r a s i l v a n a diocesi, qui m e t r o p o l i Colocensi s u b d a t u r , petitionem r e g i a m neq u i v i m u s e x a u d i r e ” – í r j a a p á p a . Z i m m e r m a n n – W e r n e r : i. m. I. k. 13. l.



733

lási szempontok m i a t t t ö r t é n t azért, m e r t az immár keresztény magyar királyság nem tűrhette, hogy h a t á r a i között pogányok, illetve nem-keresztények éljenek; ugyanaz a missziós t u d a t érvényesült irányukban, mint például a XII. század végétől kezdve a balkáni bogumilokkal szemben. Világosan m u t a t j a ezt Szent Lászlónak a böszörményekre vonatkozó, Mályusz által is idézett törvénye: „ha megkeresztelésük u t á n visszatérnek régi hitükre, lakóhelyükről elűzve m á s falvakba helyeztessenek á t ; akik á r t a t l a n o k n a k bizonyulnak, m a r a d j a n a k lakóhelyükön.” 15 A király t e h á t csak a kereszténység felvételére a k a r t a őket bírni; akik ezt megtették, azok együtt maradhattak, s m e g t a r t h a t t á k népi egyéniségüket – bizonyságául annak, hogy a király nem törekedett népi beolvasztásukra. Kálmán – törvényei fogalmazásából is látszik – azért nyúlt velük szemben a szétszórás eszközéhez, m e r t nem tettek eleget a törvénynek: nem tértek át a keresztény vallásra; e szétszórással azonban természetesen együtt j á r t a népi asszimiláció is, m e r t az idegen vallás és népiség hordozói ugyanazon személyek voltak. A törvények tehát csupán a »vallási asszimilációt« célozták: a népi asszimiláció ennek természetes velejárója volt, nem pedig tudatos nemzetiségi politika eredménye.16 15 De negociatoribus, quos y s m a e l i t a s a p p e l l a n t . De negociatoribus, quos appellant ismaelitas, s i post b a p t i s m u m a d l e g e m s u a m a n t i q u a m p e r c i r c u m cisionem rediisse inventi f u e r i n t , a sedibus suis s e p a r a t i ad a l i a s villas r e m o v e a n t u r . Illi vero, qui inculpabiles per iudicium apparuerint, in propriis sedibus remaneant. S a n c t i L a d i s l a i D e c r e t o r u m Lib. I. 9. §. (Ld.: Závodszky Levente: A Szent I s t v á n , S z e n t L á s z l ó és K á l m á n k o r a b e l i t ö r v é n y e k és z s i n a t i h a t á r o z a t o k f o r r á s a i ( B u d a p e s t , 1904.), 159. l.) 16 Ha a politika c é l j a t é n y l e g a népi s z é t s z ó r á s lett volna, érthetetlen lenne: m i é r t a d o t t módot az á l l a m h a t a l o m a r r a , h o g y a b ö s z ö r m é n y e k népi egységben éljenek u g y a n a k k o r , m i k o r vallási e g y ü t t m a r a d á s u k a t nem t ű r t e . A r r a lehetne gondolni esetleg, h o g y a m a g y a r s á g t ö m e g e i t ő l ö v e z e t t f a l v a i k a t n e m t a r t o t t a m á r v e s z é l y e s e k n e k a k i r á l y . E b b e n az esetben a z o n b a n az a k é r d é s m e r ü l t f e l : h a népi t e k i n t e t b e n n e m t a r t o t t a m á r ő k e t v e s z é l y e s e k n e k az uralkodó, s éppen e z é r t velük s z e m b e n a v á r a k o z á s á l l á s p o n t j á r a helyezkedett, m i é r t nem t e t t e ezt vallási t é r e n i s ? E z a k é r d é s c s a k a k k o r oldódnék meg, s v á l n a ezzel e g y ü t t valószínűvé a f e n t i feltevés, ha bizonyítani lehetne, h o g y a z egyes „ r e m z e t i s é g e k ” egy t ö m e g b e n j ö t t e k u g y a n h a z á n k b a , d e betelepítésükkel az á l l a m h a t a l o m s z é t s z ó r t a őket. E n n e k a z o n b a n éppen a f o r d í t o t t j a t ö r t é n t : u g y a n a z o n n é p e g y e s telepes r a j a i n é h a évtizedes t á v o l s á g o k b a n k ö v e t t é k e g y m á s t – a m i n t ezt pl. a cseh települések t ö r t é n e t é b ő l minden k é t s é g e t k i z á r ó a n l á t h a t j u k . (Ernyey József: R é g i cseh telepítések h a z á n k b a n , Föld és E m b e r , 1926. U g y a n i l y e n többszörösen s z a g g a t o t t l e h e t e t t a böszörm é n y e k és b e s e n y ő k betelepülése is. Ld. Karácsonyi Járos: K i k voltak, s m i k o r j ö t t e k h a z á n k b a a böszörmények, v a g y i z m a e l i t á k ? É r t . a T ö r t . T u d . köréből XXIII. k. 7. sz., B u d a p e s t , 1913. Györffy György: B e s e n y ő k és m a g y a r o k . B u d a p e s t 1940.). I l y e n k ö r ü l m é n y e k k ö z ö t t p e d i g szinte t e r m é s z e t e s n e k kell t a r t a n u n k , h o g y s z é t s z ó r ó d t a k : oda t e l e p í t e t t é k le őket, ahol a népességi viszonyok, hadi, g a z d a s á g i s z e m p o n t o k s z ü k s é g e s s é t e t t é k . E z t az elvet m e g a besenyő települések m u t a t j á k v i l á g o s a n : „ a n a g y o b b besenyő s z á l l á s t e r ü l e t e k m o c s a r a s , r é t e s v i d é k e k e n t a l á l h a t ó k . ” „ A f ö l d r a j z i viszonyoknak ily m é r v ű egyezése ennek a n o m á d n é p n e k szállásterületeivel n e m véletlen m ü v e . M a g y a r á z a t á t a b b a n leli, h o g y a t i s z t a n o m á d életmódot f o l y t a t ó b e s e n y ő s é g a m a g y a r o r s z á g i r é t e s t e r ü l e t e k b e n a z é l e t m ó d j á n a k l e g j o b b a n megfelelő t e r ü l e t e t t a l á l t a meg, a m e l y e k r e a f é l n o m á d f ö l d m ű v e l é s t is f o l y t a t ó m a g y a r s á g i g é n y t nem t a r t o t t . ” (Györffy György: i. m. 1 4 3 – 1 4 4 . l.). Abból a k é t s é g t e l e n tényből, h o g y a v á r s z e r v e z e t b e o s z t o t t á k be a telepeket, m é g n e m k ö v e t k e z t e t h e t ü n k


Guoth Kálmán

734

Ugyancsak vallási okok m i a t t esik el Mályusz negatív érve is: az tudniillik, hogy a zsidóság asszimilációját egyenesen meggátolt á k királyaink. A zsidóságról az egész középkornak különvéleménye volt, ami a meg-megújuló zsidóüldözésekben is kifejezésre jutott. Ez azonban tisztán vallási és erkölcsi célzatú volt, nem pedig f a j i vagy nemzetiségi, amint az a törvények szövegezéséből is látható. A székely kérdésben Győrffy György kitűnő tanulmánya oszl a t j a el Mályusznak az eddigi felfogással szemben emelt, kétségtelenül jogos észrevételeit. G y ő r f f y meggyőzően m u t a t o t t rá arra, hogy a székelyek n a g y többségükben tulajdonképen az ország belsejéből kitelepült és összetelepült magyarok; 1 7 így sem a nyelv, sem a nemzetségek m a g y a r nevei nem okoznak többé nehézséget. Következésképen: asszimilációjukra sem kellett királyainknak gondolniok, m e r t a székely törzs eredetileg is túlnyomóan m a g y a r népelemekből tevődhetett össze. M I N D E Z E K E L Ő R E B O C S Á J T Á S A U T Á N azt a végső következtetést v o n h a t j u k le: királyaink a X I – X I I . században sem a k a r t á k asszimilálni a betelepült nem-magyar népelemeket: társadalmi elemekként kezelték őket akkor is éppen úgy, mint a későbbi századokban. S ezzel Mályusz koncepciója teljessé válik: a nem-magyar népelemek helyzete mindíg a társadalmi fejlődés függvénye volt, jogaik, kötelességeik ennek alapján módosultak; a X I – X I I . században ők is a várszervezetben nyertek elhelyezést éppen úgy, mint a m a g y a r s á g megfelelő rétegei; a XIII. századtól kezdve hasonlóan egységesen kapcsolta őket magához az államhatalom, mint például az Aranybullában a későbbi köznemesség ősét; a rendi korszak beköszöntésével ők is u g y a n ú g y m e g k a p t á k ; vagy legalább is elérhették az önkormányzati jogot, mint a megyei keretek között élő nemesség. t u d a t o s n e m z e t i s é g i p o l i t i k á r a . E r r e éppen a k k o r kellene gondolni, h a n e m ebbe az a k k o r k o r s z e r ű t á r s a d a l m i k e r e t b e h e l y e z t é k volna el a j ö v e v é n y e k e t – a m a g y a r s á g h o z h a s o n l ó a n , h a n e m – m i n t e g y m e g k ü l ö n b ö z t e t e t t e n , m á s elbán á s b a n részesítették volna őket. 17 „...a s z é k e l y s é g n e m e g y s é g e s eredetű, h a n e m a m a g y a r s á g különböző törzseiből és a m a g y a r s á g h o z később c s a t l a k o z o t t k e l e t i népelemekből tevődött összé” – í r j a G y ö r f f y . ( A székelyek e r e d e t e é s t e l e p ü l é s ü k t ö r t é n e t e . Ld. Mályusz Elemér ( s z e r k . ) : E r d é l y és népei, B u d a p e s t 1941. 35. s. köv. l.: az idézet u. o. 55. l.). L e g ú j a b b a n m a g a M á l y u s z szólt h o z z á a k é r d é s h e z (A s z é k e l y s é g eredetéről. M e l i c h – E m l é k k ö n y v , B u d a p e s t , 1942, 254. s köv. l . ) : G y ö r f f y e r e d m é n y e i t e g y e t l e n f o r r á s h e l y értelmezésén k í v ü l alfogadta, s ő t lén y e g e s p o n t o k o n ki is e g é s z í t e t t e : a székely t ö r z s m e g a l a k u l á s á b a n r é s z t vevő m a g y a r s á g s z á m a r á n y á t m é g n a g y o b b m é r v ű n e k l á t j a , m i n t G y ö r f f y . „ A zömn e k a z o n b a n a f i n n u g o r n y e l v e t beszélő m a g y a r s á g k ö r é b ő l k e l l e t t kikerülnie, m e r t c s a k í g y é r t h e t ő , m i é r t nincs székely nyelv, m i é r t m a g y a r o k a székelyek, m i é r t n e m k ü l ö n b ö z n e k e t n i k u m , népi egyéniség, m ű v e l t s é g t e k i n t e t é b e n ” – í r j a M á l y u s z (i. h. 256. l.). „ H a a székelység t e l j e s egészében t ö r ö k e r e d e t ű é s n y e l v ű n é p lett volna, egy t ö m e g b e n földhöz j u t t a t v a , f e l t é t l e n ü l sok folyót és l a k ó t e l e p e t k e l l e t t volna t ö r ö k névvel iletnie. A z o n b a n a Székelyföld h e l y n e v e i . . . m a g y a r jellegűek . . . ” „ A f i n n u g o r elem ( m a g y a r s á g ) t ú l s ú l y a m a g y a r á z z a m e g t o v á b b á a z t a z i s m e r t t é n y t is, h o g y a székely r o v á s í r á s m i é r t m a g y a r írás, v a g y h o g y a székelység a n t h r o p o l ó g i a i k é p e m i é r t n e m törökösebb, m i n t a m a g y a r s á g többi ágáé.” (u. o. 259. l.)



735

E különböző társadalmi berendezésekben természetesen különböző lehetőségek adódtak a népi egyéniség f e n n m a r a d á s á r a : a XI– XII. századi várszervezet jellegénél fogva sokkal kevésbbé volt alkalmas erre, mint például a rendiség kora. Tudatos nemzetiségi türelemről, asszimilációról és nem-asszimilációról azonban egyik f e j lődési fokon sem beszélhetünk; mindezek mai szemléletünk jellegzetes elemei éppenúgy, mint a nemzeti „kisebbség”, a „nemzetiség”, „nemzetiségi politika” stb. kifejezések. Ha az egykori történeti valóságban véljük felbukkani t a r t a l m u k a t , az csupán látszat: korunk horizontján való virtuális tükröződése a m a változásoknak, melyek egykor a társadalmi fejlődés s í k j á n mentek végbe. Mindezekből pedig világosan következik: a magyarság nem csak hogy nem nyomta el a közéje települt nem-magyar néptöredékeket, mai szóhasználattal nemzetiségeket, hanem teljes jogú részekként illesztette őket bele társadalmi szervezetébe. Az az éles ellentét tehát, mely Szekfű és Mályusz felfogása között van, és első pillanatra áthidalhatatlannak látszik, csupán látszólagos: eredményeik valójában kölcsönösen kiegészítik egymást. Az összeegyeztetés m á r meg is történt. Szabó István végezte el „A m a g y a r s á g életrajza” című szép könyvében, A felé a szemléleti mód felé, hogy a nem-magyar népelemek helyzetét mindíg a magyar társadalom fejlődése h a t á r o z t a meg, melynek első nyomai Deérnél figyelhetők meg, a l a p j a i t pedig Mályusz r a k t a le, Szabó tette meg az utolsó lépéseket: tények hosszú sorával bizonyítja, hogy a m a g y a r politika a nem-magyar népelemekben nem a nemzetiségeket látta, hanem a társadalom tagjait.” Ebből pedig egyenesen következik, hogy valóban nem volt hazánkban nemzetiségi elnyomás – amint ezt m á r a problémát felvető Szekfű megállapította.” GUOTH

KÁLMÁN

18 I. m 52. s köv. l. S z a b ó f e l f o g á s a – m i n t l á t h a t ó – n e m c s u p á n öszszegezése a z e r e d m é n y e k n e k : szemléleti s í k o n ő t e t t e m e g a z u t o l s ó lépéseket a k é r d é s t i s z t á z á s á r a . G y a k o r l a t i t é r e n a z o n b a n m é g az ő f e l f o g á s a s e m t e l j e s : a X I – X I I . századot illetően n e m f o g a d t a e l M á l y u s z m e g á l l a p í t á s a i t , d e n e m i s a d o t t választ a z u g y a n c s a k f o g a s , erősen m e g g o n d o l k o z t a t ó é r v e k r e ; igaz, h o g y m u n k á j a , összefoglaló jellegénél f o g v a e r r e n e m i s volt a l k a l m a s . 19 Ez az á t t e k i n t é s eredetileg a m a g y a r t u d o m á n y o s i r o d a l o m eredm é n y e i n e k n é m e t nyelven v a l ó i s m e r t e t é s é r e a l a p í t o t t f o l y ó i r a t , a L i t t e r a r i a H u n g a r i c a szerkesztőjének f e l k é r é s é r e k é s z ü l t . Úgy v é l t ü k a z o n b a n : közlése a Hitel l a p j a i n n e m érdektelen s n e m fölösleges e g y e b e k k ö z ö t t a z é r t sem, m e r t az a l a p v e t ő t a n u l m á n y o k E r d é l y v i s s z a t é r é s e előtt l á t t a k n a p v i l á g o t s í g y h o z z á n k n e m j u t h a t t a k el. ( A s z e r k e s z t ő . )


A NEM-MAGYAR NÉPELEMEK HELYZETE KÖZÉPKORI TÁRSADALMUNKBAN

Recommend Documents