Magától? A Föld története a Biblia és a tudomány szerint. Viczián István

Magától? A Föld története a Biblia és a tudomány szerint Viczián István Mint geológus és mint a Szentírást élete alapjának tekintő hívő ember lépten-nyomon belebotlom az egyházi sajtóban mostanában mind gyakrabban megjelenő, a teremtés és az evolúció kérdését vitató írásokba. Ez része a tudomány és a hit kapcsolata iránt megmutatkozó érdeklődésnek. Örömmel állapítom meg, hogy sok olyan szerző van, aki nem kívánja a Bibliát az emberi tudományokkal szembeállítani, hanem hangsúlyozza, hogy a bibliai teremtéstörténet esetében is ugyanúgy az Ige lelki mondanivalóira kell figyelnünk, mint a Biblia más részeinek olvasásakor. Ez sok lelki tanítóval összhangban van, Kálvin Jánostól1 egészen II. János Pál pápáig2. Sajnos másrészt a ma kapható népszerű hívő irodalom nagy része úgy tekint bizonyos tudományágakra, különösen az úgynevezett „evolúcióelméletre”, mint ellenséges, a Bibliával össze nem egyeztethető tanításra, ami a világból ki akarja rekeszteni a teremtő Istent3. A vitatott jelenségre már az „evolúció” megnevezés sem pontos, hiszen itt sokkal többről van szó, mint egy, Darwin által a fajok eredetéről 150 évvel ezelőtt megfogalmazott elméletről. A geológia egész rendszeréről, történeti szemléletmódjáról van szó, amiről pl. a Magyar Tudományos Akadémia néhány éve lezajlott u. n. diszciplína-vitája is megállapította, hogy ez adja a földtudományok sajátos jellegét a többi természettudománnyal szemben. A földtudomány valóban historia naturalis, azaz természettörténet. E történeti megállapítások rendszerében azonban nemcsak az élőlények, hanem a Föld élettelen anyagának története is benne van, a hegységek lepusztulásától és az üledékek lerakódásától egészen a kontinensek vándorlásáig. Helyesebb lenne tehát nem evolúcióról, hanem földtörténetről4 beszélni. Idős vagy fiatal-e a Föld? A földtörténeti jelenségek nagy része lassú, év-százezreket, sőt évmilliókat igénybevevő folyamat. Az időtartamok becslésénél a tudomány nem tehet mást, mint az üledékképződés, a kontinensek egymástól való távolodása, vagy a radioaktív bomlás ma megfigyelhető sebességéből számol vissza, így viszont ilyen hosszú időtartamok jönnek ki. A csillagászat az égitestek távolságának meghatározásakor a létezhető legnagyobb sebességgel, a fény sebességével számol, mégis sokszor millió fényéveket kap. A Biblia szövegével fennálló ellentét elsősorban ezekben a hosszú időtartamokban van. Az említett jelenségek lefolyása ugyanis semmiképpen sem fér bele sem a teremtés 6 napjába, sem az özönvíz kb. másfél évébe, de még a hagyományos magyarázat szerint azóta eltelt 5-6 ezer évbe sem5. Ha csak ezt a rövid időtartamot fogadnánk el, ahhoz hasonlítana, mintha egy pályaudvaron állva tanulmányoznánk az érkező vonatok menetrendjét, és minden olyan adatot kihúznánk belőle, amely mondjuk 5 percnél hosszabb menetidőt ad meg. Nem sok állomás és járat adata maradna meg az egész menetrendből. Sok keresztyén egyszerűen hitbeli alapon veti el a történeti földtan eredményeit. Ezt sajnos annál könnyebben megteszik, mert az oktatás hiányosságai miatt a társadalom nagy része, de még tanult mérnökök, informatikusok is, nincs tisztában azzal, hogy min is alapulnak ezek a megállapítások. Ezek az eredmények alapos megfigyelések alapján, biztos logikai alapokon jöttek létre, részei általános természettudományos világszemléletünknek. Az élet, a napi nyersanyag-kutatási gyakorlat sokszorosan bizonyítja őket, legalább annyira, mint pl. a mechanika alapegyenleteit egy statikus mérnök, vagy az elektromosság Maxwell-féle alapegyenleteit egy TV-szerelő napi munkája. Azok, akik a földtani eredmények elvetését tudományos érvekkel is igyekeznek alátámasztani, magukat teremtéskutató tudósoknak, vagy kreacionistáknak nevezik. Ők megfogalmaztak bizonyos kétségeket a tudomány eredményeivel szemben, de nem jutottak el oda, hogy ezzel ellentétes összefüggő magyarázatot tudjanak adni a jelenségekre.

2 Bizonyításaikban mindig visszatérnek a bibliai, teológiai érvekre, és nem tudják igazán a természet megfigyeléséből eredő érvekkel bizonyítani állításaikat. Ez önmagában még nem volna baj, de mindenesetre ez nem nevezhető természettudománynak. Nem létezik tehát kétféle tudomány, egy „evolucionista” és egy „kreacionista”, csak egyetlen tudomány van, és az – legalábbis jelenlegi állása szerint – semmiképpen sem egyeztethető össze a rövid, néhány ezer éves földtörténet elképzelésével. Természetvizsgálat a Paradicsomban Ha tehát nem létezik olyan természettudomány, amely a rövid időket, vagyis a fiatal föld elméletét alátámasztaná, felmerül a kérdés, hogy talán a természettudománnyal mint olyannal van a baj, hátha ez valamilyen alapvetően elhibázott, netán bűnös tevékenység, amit hívő embernek jobb kerülnie. Úgy látom, hogy ezt a lehetőséget éppen a Teremtéstörténet zárja ki. Nekem kedves részletem a Teremtéstörténetből az a jelenet, amikor Ádám előtt Isten bemutatja az általa formált állatokat, és Ádám mindnek nevet ad (I. Móz. 2,19-20). Mi más ez, mint a természettudományok kezdete? Az elnevezés a természeti tárgyak leírásának egyik első, fontos lépcsője. Linné állat- és növényrendszerének felállítása óta máig a nevezéktani szabályok betartása mind az állattanban, mind a növénytanban, mind pl. a kémiában vagy az ásványtanban az egyik legszigorúbb követelmény. A vizsgált tárgyak elnevezése közvetlen kapcsolatban van azok meghatározásával, tulajdonságainak leírásával, ez elvezet a rendszerezéshez, azaz a rokonsági kapcsolatok megállapításához, ez viszont már magában hordozza az eredet kérdését is. Linné nevezéktanától és formális rendszerétől már logikus út vezetett az élővilág törzsfájának megalkotásáig. Az más kérdés, hogy ez a tudományos tevékenység nem elégítette ki Ádám vágyát egy hozzá illő társra, akit azután Istentől más, csodás módon kapott meg. De az mindenképpen látszik ebből a történetből, hogy a természettudomány éppenséggel nem bűnös dolog, vagy ellensége a hitnek, hanem még paradicsomi, mégpedig még bűneset előtti örökségünk. Mintegy Ádám „kutatómunkájának” isteni jóváhagyását jelenti az a határozott kijelentés, hogy „amely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak a neve” (2,20). Mintha azt mondaná, hogy amit a tudomány – Isten parancsát követve – megállapított, az úgy van, természetesen a tévedések lehetőségének és az emberi tökéletlenségnek a figyelembe vételével. Ez a névadással lefolytatott számbavétel is része volt annak a feladatnak, amivel Isten az embert bízta meg, amikor az Édenkertbe helyezte, hogy „mívelje és őrizze azt” (2,15), tehát Ádám azt tette, amit Isten helyeselt, sőt megkövetelt. Az elnevezéssel Ádám Isten által ráruházott jogánál fogva mintegy Isten uralkodói tevékenységét folytatta, mert az első részben még Isten adott nevet az általa alkotott dolgoknak („és nevezé Isten a világosságot nappalnak, és a setétséget nevezé éjszakának” 1,5). Azt mondhatjuk tehát, hogy a Teremtéstörténet nem a tudomány elvetésére, hanem megállapításainak tiszteletben tartására tanítja a hívő embert. Út az ellentét feloldása felé Ha az Igéhez is hűek akarunk maradni, de nem akarjuk elvetni a tudomány eredményeit sem, valamilyen más megoldást kell találnunk a fenti ellentét feloldására. Ezt a bibliai írásmagyarázattól remélhetjük, de ennek részleteiben nem tartom magam kellőleg felkészültnek. Mindenestre úgy látom, hogy a megoldás keresésének első lépése az lehet, ha belátjuk, hogy az időtartamok a bibliai leírásnak inkább a külső, formai részéhez tartoznak, mintegy annak külső ruháját alkotják. Az pedig ilyen vonatkozásban is igaz, hogy „több a test, hogynem az öltözet” (Máté 6,25). Vannak olyan bibliai részek, mint pl. a 104. zsoltár, amelyek szinte teljesen ugyanazt mondják el, mint I. Mózes 1. fejezete, de időmeghatározások nélkül. Az egyes élőlények megjelenésének sorrendje, földrajzi elterjedése a földkerekségen, a mindehhez szükséges idő ehhez a külső formához tartozik, amit bizonyos fajta képes beszédként jellemezhetünk. Ezekről a szak-kérdésekről ma már természetesen sokkal többet

3 tudunk, mint a Biblia írásának idején tudhattak. Akkor pl. az 1. fejezetben növények – vízi és levegőbeli állatok – szárazföldi állatok – ember sorrendben írták le az élőlények megjelenési sorrendjét. Mármost ízlésünk szerint vagy büszkén csodálhatjuk a mai tudományt, hogy milyen eredményeket ért el, vagy dicsérhetjük évezredekkel ezelőtt élt elődeinket, hogy a rendelkezésükre álló kevés megfigyelési adat ellenére milyen zseniálisan megsejtették, és alapvetően helyesen írták le a természet történetét. De mindez csak a leírás külső, emberi formája, és nem érinti azt az isteni tulajdonságát a Bibliának, hogy ennek a formának a felhasználásával Istenről és a mi hozzá való viszonyunkról jelent ki örök és megváltozhatatlan igazságokat. Ezekről ugyanis csak az isteni kijelentésből tudhatunk meg valamit. Ha hasonló alapkérdésekre a tudomány eredményeiből próbálunk választ kapni, egyszerre érezzük, és ezt éppen a szigorú bizonyításokhoz szokott természettudós érzi, hogy itt bizony teljesen bizonytalan terepre érkeztünk, ezekre a végső kérdésekre a tudomány nem tud választ adni, vagy csak nagyon ingatag alapokon álló elméleteket tud gyártani. Ha csak a Biblia emberi megjelenését nézzük, esetleg mai tudásunk magaslatáról fölényes vállveregetéssel nyugtázhatjuk a helyes meglátásokat, de ha a benne megszólaló isteni igazsággal találkozunk, akkor csak a térdre borulás az egyetlen megfelelő magatartás. Az alábbiakban én sem természettudományos értekezést szeretnék írni, nem a geológia eredményeiből szeretnék természetfilozófiai következtetéseket levonni, hanem alázatosan, a Kijelentés alapján arra a kérdésre próbálok máshonnan meg nem tudható választ kapni, hogy Istennek mi a viszonya a természethez. Ennek érdekében azt vizsgálom, hogy hogyan tekintsünk a tudomány által is vizsgált természetnek a működésére az Ige, közelebbről a Mózes I. könyve első két fejezetében leírt Teremtéstörténet tükrében. Az engedelmes természet A természet működésére nézve számomra a Teremtéstörténetből az a leghangsúlyosabb, hogy a természet, és ezen belül a Föld milyen tökéletesen engedelmeskedik Isten parancsainak. Az 1. részben szinte refrénszerűen ismétlődik Isten minden teremtő igéjére a válasz: „és lőn világosság” (1,3), „és úgy lőn” (ötször: 1,7, 9, 11, 14, 24). Mikor Isten felszólítja a földet, hogy hajtson füveket és fákat, természetesen jön a válasz: „hajta tehát a föld” (1,12). A 2. részben Isten korlátlan hatalmát a nedves agyag képlékenysége, gyúrhatósága fejezi ki. A felszálló pára által megnedvesített, és így plasztikussá lett „földnek porából” formálja ki Isten az embert (2,6-7), majd később „mindenféle mezei vadat és mindenféle égi madarat” (2,19). Ez mintegy előrevetítése a fazekas Bibliában sokszor felbukkanó képének. A fazekas kezében lévő agyag korlátlan alakíthatósága fontos mondanivalókat fejez ki. Jeremiás számára a nedves agyag formálhatósága annak kifejezője, hogy Isten az ő népe sorsának korlátlan Ura („Ímé, mint az agyag a fazekas kezében, olyanok vagytok ti az én kezemben, oh Izráel háza!” Jer. 18,6). Ésaiás számára az agyag és a fazekas viszonya arra példa, hogy Izráel Istent nem vonhatja felelősségre tetteiért („vajon mondja-é az agyag alkotójának: Mit csinálsz?” És. 45,9). Az Újszövetségben Pál apostol is használja ugyanezt a képet („Avagy nincsen-é a fazekasnak hatalma az agyagon?”), most már kiterjesztve érvényességét minden népre („nemcsak a zsidók, de a pogányok közül is.” Róma 9,21-24). A Teremtéstörténetben kétszer van szó a növényvilág létrejöttéről. Az 1. részben ezt cselekvő ige fejezi ki: „hajta a föld” – mintegy „magától”, de itt is Isten szavára (I. Móz. 1,12). A 2. részben viszont Isten mint egy öreg kertész, „saját kezűleg” ülteti el a kert fáit (2,8). A kettő azonban abban nem különbözik, hogy valójában mindkét esetben Isten teremtő akarata valósul meg. A természet és benne a Föld tehát semmiképpen sem isteni hatalom, még csak olyan mértékben sem, hogy mint „termő anyaföld” együttmunkáljon a „teremtő Atyaistennel” 6, hanem egyszerű teremtmény és engedelmes szolga, amely, mint a nedves agyag, olyanná formálható, amilyenné a mester akarja. Ha valakinek a közreműködéséről beszélhetünk, az csak a vizek felett lebegő Lélek (I. Móz. 1,2) és az isteni bölcsességként megjelenő Fiú lehet,

4 aki azt mondja magáról, hogy „mellette valék mint kézmíves” (Péld. 8,30). Íme Isten teremtő munkája emberi mesterségek képében: fazekas, kertész, kézműves, akiknek az anyag engedelmeskedik. Azt, hogy Isten közvetlenül irányítja a természet jelenségeit, és azok az Ő akaratát viszik véghez, az egész Szentírás és Jézus tanítása is megerősíti. A tanítványok szemében Jézus isteni hatalmának a jele volt, „hogy a szeleknek is, a víznek is parancsol, és engednek néki” (Lk. 8,25). A Hegyi Beszédben előforduló természeti képek is mind mint Isten közvetlen munkája állnak előttünk: „Az égi madarakat… a ti mennyei Atyátok eltartja” (Máté 6,26). „A mező liliomait … ruházza az Isten” (6,28,30). „A ti mennyei Atyátok … felhozza az ő napját …, esőt ád” (5,45). Nemcsak az élet méltán csodálatos jelenségeiben, mint a madarak táplálkozásában, vagy a növények virágzásában, vagy a bonyolult és kiszámíthatatlan időjárási jelenségekben látta Jézus Isten közvetlen keze nyomát, hanem olyan egyszerű, óramű pontossággal bekövetkező mechanikai folyamatokban is, mint a napfelkelte. Nemcsak az Isten csodálatos munkája, hogy mondjuk egy éhínséggel fenyegető szárazság után végre elered az eső, hanem olyan hétköznapi, egyszerű események is, mint hogy ma reggel is felkelt időben a Nap. Ezek a Hegyi Beszédben említett természeti képek a 104. zsoltárt idézik, amelyik szintén arról beszél, hogy Isten közvetlenül gondoskodik a növényekről és az állatokról, és esőt ad a földnek: „Megelégíttetnek az Úrnak fái, a Libánon cédrusai, amelyeket plántált” (16). „Mindazok reád néznek, hogy megadjad eledelüket alkalmas időben” (27). „Megöntözi a hegyeket az ő palotájából” (13). Ezt mondja Pál apostol is athéni beszédében: „Ő ád mindeneknek életet, leheletet és mindent (Csel. 17,25). Korunkban a természettudósok különösen az olyan jelenségekben látják meg Isten munkáját, mint az oksági összefüggésektől függetlennek látszó kvantummechanika világa, vagy az öröklődő információ csodálatos bőségét hordozó gének, de a hívő természettudósok századokkal ezelőtt is találtak elég okot Isten dicsőítésére, amikor még ezekről a modern felfedezésekről semmit sem tudtunk. Newton élete „legnagyobb felismerésének” tekintette, hogy „a Kozmosz csodálatos elrendezése és harmóniája csak egy mindenható lény tervében születhetett meg”7. Daniel Bernoulli, a hidrodinamika egyik megalapozója pedig 1762-ben abban látta meg a Teremtő világot összetartó bölcs akaratát, hogy van tömegvonzás, és hogy az éppen a távolság négyzetével fordítottan arányos8. Akkor ez volt a tudomány egyik korszerű felfedezése. Azt mondhatjuk, hogy a természetben bizonyosan az történik, amit a teremtő és gondviselő Úr akar. Szépen fejezi ezt ki Gyökössy Endre a Hegyi Beszédhez írt magyarázatában9. Azt írja, hogy az állatoknak nem volt szükségük új törvényekre, Tízparancsolatra, azt megerősítő Hegyi Beszédre, mert ők Istennek a teremtéskor kapott parancsolatát, hogy „szaporodjatok és sokasodjatok” (I.Móz. 1,22), azóta is engedelmesen betöltik. „Isten végtelen rendjében, harmóniájában minden együtt lüktet a renddel, a végtelen ritmusával, abból ki nem esik. A katicabogár, a csillagok és a gyík kis torka – együtt lüktet vele. A tejút – és a levelibéka szíve! … Nincs kisiklás, nincs perverzitás, mert ők beleilleszkedtek a teremtő Isten rendjébe.” Valóban minden Isten akarata a természetben? Látva a szép rendet a természetben, feltehetjük a kérdést: vajon nincs-e mégis kivétel ez alól, olyan eset, amikor mégsem Isten akarata teljesül? Egy biztosan van, ez a bűn. Míg az embernél alacsonyabb rendű teremtményeknek nem adatott szabad akarat, és ezzel együtt a választás lehetősége, az embernek igen. Sajnos azonban az ember nem volt méltó ehhez a kiváltságához, és elbukott az engedelmesség terén. A természet is csak ott és annyiban lehet rossz, ahol és amennyiben ez a bűnös ember avatkozik belé. Ez az ember által okozott környezetkárosítás esetében már sajnos közhelynek számít. Sokszor az olyan tisztán természeti csapásnak látszó események pusztításának mértékét is megsokszorozza az emberi felelőtlenség és mulasztás, mint az elmúlt évek árvizei, vagy az Indiai-óceánon 2004 decemberében bekövetkezett cunami10.

5 Nem lehet azonban minden természeti katasztrófát emberi felelőtlenségre visszavezetni. A természeti csapások emberek közreműködése nélkül is szenvedést és halált hoznak, mégpedig látszólag válogatás nélkül mindenkire. Kevesen tudják pl., hogy a szökőárban a sok ezer egyéb áldozat mellett egy dél-indiai tengerparti Mária-kegyhelyen keresztyén zarándokok százai is elpusztultak11. Vajon ez is Isten akarata? Szembe kell néznünk ezzel az örök emberi kérdéssel is. Úgy gondolom, hogy itt a helyes válasz éppen az, hogy nincs igazán válasz, nem tudunk igazi magyarázatot adni. A Hegyi Beszéd képeit használva: „Ömlött az eső, és eljött az árvíz, és fújtak a szelek, és beleütköztek a házba” (7,25). Ezt Jézus tényként közli, nincs szó arról, hogy miért van így, csak arról, hogy van a viharnak ellenálló kőszikla. Az Isten által pompásan felöltöztetett liliom másnapra a „kemencébe vettetik” (Máté 6,30), az Atya által gondosan táplált verebecske egyszercsak lehull a földre. Nem tudjuk, hogy miért, Jézus sem magyarázza. De két dolgot mond: egyrészt azt, hogy ha a kismadár lehull a földre, akkor sem hullik ki az Atya kezéből: „Egy sem esik azok közül a földre a ti Atyátok akarata nélkül”. Az eredeti szöveg még ennél is kevesebbet mond, még azt sem, hogy ez az Atya akarata, csak így hangzik: „a ti Atyátok nélkül” (Máté 10,29). De ebben biztosak lehetünk még egy verebecske esetében is12. A másik pedig egy többször visszatérő bíztatás: „Ne féljetek azért, ti sok verebecskénél drágábbak vagytok” (10,31), „nem sokkal inkább titeket, ti kicsinyhitűek?” (6,30). Nem vagyunk egyszerű statisztikai szám egy nagy sokaságban, egy nagy összefüggés elhanyagolható részlete, hanem Isten gondoskodása egyénileg is elér mindenkit. A szenvedő Jóbnak is ez volt a vigasztalása, hogy mind eközben és végül is „Az Úr tekinte Jóbnak személyére” (42,9). Ez a „sokkal inkább”, amivel különb módon gondoskodik rólunk Isten, az ember számára elkészített mennyek országa, amelyet Jézus a Hegyi Beszéd Boldogmondásaiban éppen a szegényeknek, a síróknak és szenvedőknek ígér. Olyan ez, mint egy nagy isteni nem mindenféle emberi szenvedésre. A természeti csapások, minden megmagyarázhatatlanságuk ellenére sem cáfolják Isten uralmát a világ erői felett, éppen a szenvedés hordja magában az Ő uralma végső kiteljesedésének ígéretét, amikor majd „az Isten eltöröl minden könnyet az ő szemeikről”, és amikor majd „mindent” – és benne a Földet is – „újjá tesz” (Jel. 21,4-5) . Magától? Az a kijelentés, hogy a természet Istennek engedelmeskedik, viszont megfordítva azt is jelenti, hogy ahol látszólag „magától” működik, ott is bizonyosak lehetünk felőle, hogy az Ő akaratát teljesíti. Jézusnak számomra nagyon kedves kijelentése a magvetőről szóló egyik példázat magyarázata során az, hogy „magától terem a föld” (Márk 4,28). Itt az eredeti görög nyelvben a „magától” egy manapság nagyon ismert szó: automaté. Úgy is mondhatnánk, hogy a föld automatikusan terem, a természet automatikusan működik. A példázat összefüggéséből viszont nyilvánvaló, hogy a „magától” nem azt jelenti, hogy a föld Isten nélkül terem, hanem csak azt, hogy a szántóvető ember nélkül. Nem azt, hogy az Istentől függetlenül, hanem csak azt, hogy az embertől függetlenül, aki „maga sem tudja, miképpen” történik a mag növekedése (4,27). A mag nem Istentől függetlenül fejlődik ki búzává, hanem Varga Zsigmond professzor szavaival élve13: „Isten mindentől független munkája által”. Pál apostol szerint is a mag növekedésében nem a földművesé, hanem Istené a döntő szerep: „Isten adja vala a növekedést. Azért sem aki plántál, nem valami, sem aki öntöz, hanem a növekedést adó Isten” (I. Kor. 3,6-7). A „magától” termő gabona, amiből a mindennapi kenyér lesz, Isten ajándéka. Ezért is tanított Jézus érte imádkozni (Máté 6,11). Ha tehát valami „magától” történik, az nem ellentéte Isten munkájának, hanem éppenséggel azonos vele. Az, hogy „magától terem a föld”, számomra mintegy a földtörténet „alapigéjévé” vált. Hogyan alakult ki a világ? – Bizonyára voltak benne számunkra csodának minősülő események, mint talán az élet, vagy az ember megjelenése, és voltak látszólag maguktól végbemenő folyamatok, mint mondjuk egy réteg leülepedése a tengerfenéken. Ezek

6 tudományos megítélése idővel változhat, ahogy ismereteink változnak. De ha valami „magától” alakult is ki, akkor is biztosan Isten akaratából. „Vízből, víz által állott elő” (vagyis „magától”), de „az Isten szavára” – mondja Péter apostol (II. Péter 3,5). Szépen fejezi ki ugyanezt a gondolatot a Kalevala14 is, ahol a „magától” szintén a Teremtő szavával kapcsolódik össze. A 17. énekben a „bűvigés” táltos, Vipunen arról dalol, „Hogy teremtőnk elszántára, Mindenható kívántára Levegő hogy lett önmagától”, – és utána a többi elem, víz, föld stb. A hamis szembeállítás Hamis tehát az a szembeállítás, hogy a világ ma látható jelenségei és benne az élőlények vagy maguktól jöttek létre, vagy Isten teremtette őket. Vagy evolúció, vagy teremtés. Személyekben kifejezve: vagy Darwin, vagy Krisztus. Ezek nem összemérhető dolgok, mert a Teremtőt nem lehet a teremtményeivel egy szintre hozni, még egyenrangú ellenfelek formájában sem. A teremtés sokkal alapvetőbb tény, mint az evolúció. A teremtéskor „ami látható, a láthatatlanból állt elő” (Zsid. 11,3). Az evolúció pedig mint minden más természeti folyamat csak a már meglévő, „látható” teremtmények mozgása, egymásba való átalakulása. Ezek tehát nem összehasonlítható dolgok, de abban mégis hasonlítanak, hogy ugyanúgy ezt is, azt is Isten irányítja15. Ilyen értelemben a „látható” nemcsak az idők kezdetén állt elő a „láthatatlanból”, hanem azóta is folyamatosan. „Ímé, újat cselekszem, most készül, avagy nem tudjátok még?” (És. 43,19) – mondja az Úr. Így szövi Isten a természet és az emberiség történetének fonalát számunkra átláthatatlan és megjósolhatatlan módon mind máig és az idők végezetéig. A Fekete-erdő lábánál, Donaueschingenben van egy kis tavacska, amit a Duna forrásának tartanak. Ebbe a tavacskába látszólag sehonnan sem folyik be víz, viszont már egy egész kis folyócska ered belőle. A víz a látszólag sima felszín alatt a mélyből, egy karsztforrásból jön. Így jön valahogyan a „láthatatlan” örökkévalóság mélyéből a „látható” világ általunk is megismerhető felszínére minden pillanatban az események folyamata. Az események mögött nemcsak időbeli, hanem logikai értelemben is „kezdetben” (I. Móz. 1,1) a teremtő Isten áll16. Mindezt a református istentiszteleti liturgia úgy fejezi ki, hogy Isten az, aki „teremtett, fenntart és igazgat mindeneket. Ámen”. „Nálad van az életnek forrása” (Zsolt. 36,10) – mondja Dávid, és az élet nemcsak kialakulásának pillanatában, hanem azóta is folyamatosan ebből a forrásból táplálkozik. Itt van végső fokon az egyes egyén létének eredete, és „a fajok eredete” is, függetlenül attól, hogy meg tudjuk-e azt magyarázni evilági okokkal, vagy nem. Ha mi úgy látjuk is, hogy „maguktól” mentek végbe bizonyos természeti folyamatok, az csak a legbiztosabb jele annak, hogy tehát Isten akaratából. Ez különösen biztosnak látszik olyan földtörténeti események esetén, amikor még ember nem is volt, vagy nem volt lehetősége, hogy befolyásolja, megrontsa azokat. A hívő ember úgy tekinthet a geológia és általában a természettudomány által feltárt múltbeli természeti eseményekre és ezen belül az evolúció jelenségeire is, mint amelyekről biztosan tudhatja, hogy Isten irányította azokat. Falus András akadémikus, genetikus kutató és gyülekezetünk hívő tagja találó megfogalmazása szerint: „Isten teremtette az evolúciót”17. Kegyelemből – „magától” Ha viszont el kell fogadnunk, hogy mai ismereteink szerint az ókori elképzelésekhez képest egy hihetetlen mértékben kitágult világban élünk, elfoghat bennünket a hontalanság érzése látva vagy elképzelve az embertelen távolságok kietlen világát. Vajon Isten, akinek trónusát ide képzeltük egészen közel magunkhoz, a felhők fölé, most elkerült az évmilliók elé, és a fényév-milliók mögé, reménytelenül távolra mitőlünk? A bibliai teremtéstörténet egyik fontos mondanivalója a számunkra az, hogy ez éppen nem így van. Ő, aki a csillagvilágot és a

7 ködbevesző múltat is teremtette, különösen számon tartja ezt a Földet, és benne a saját képmására teremtett embert. Már az 1. fejezet leírása is a Földre koncentrál. A mennyet éppen hogy csak megemlíti, és az égitestek is csak nagyon alárendelt szerepet játszanak, szinte csak az a szerepük, hogy a földi időt jelezzék. A 2-3. fejezetben pedig különösen közel jön az emberhez a világ Teremtője. A bűnbeesés után „hűvös alkonyatkor a kertben jár” (I. Móz. 3,8), a saját maga által ültetett növények és a saját kezével formált állatok között, és az embert keresi, akibe a saját lelkét lehelte. Biztosak lehetünk benne, hogy ez most is így van. Jézus is ezért jött: „Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett” (Lk. 19,10). Isten tehát nem távozott az évmilliók vagy fényévek messzeségébe, hanem itt maradt, hozzánk közel: „Bizony nincs messze egyikőnktől sem” (Csel. 17,27) – mondja Pál Athénben. A mi életünkre vonatkozólag is tapasztalhatjuk Istennek azt az ajándékát, hogy mintegy „maguktól” rendeződnek a dolgaink, amelyeket mi magunk nem tudnánk megoldani. „Amikor Zákeus odaengedte Jézust a középre, akkor elkezdtek – úgymond – maguktól rendeződni a dolgok” – fejezte ki Sipos Ete Álmos a hívők tapasztalatát egy ádventi evangélizációs prédikációjában18. Ezt fejezi ki Reményik Sándor csodálatos verse, a Kegyelem is19, ahol az említett természeti jelenségek, a vihar és a gyümölcstermés már mint hasonlatok jelennek meg, és mutatják be az isteni kegyelem működését életünkben. Összefoglalásképpen ennek utolsó néhány sorát idézzük: „Akkor – magától – szűnik a vihar, Akkor – magától – minden elcsitul, Akkor – magától –éled a remény. Álomfáidnak minden aranyágán Csak úgy magától – friss gyümölcs terem. Ez a magától: ez a kegyelem”. Jegyzetek: 1

Idézi: Bolyki János: Hit és tudomány. – Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest. 1989. 136 old. Idézet: 37. old. 2 Általánosságban: II. János Pál pápa: Fides et ratio kezdetű enciklikája. – Szent István Társulat, Budapest. 1999. 118 old., különösen a következő részek: Mottó, 5., 34. és 55. pont. Konkrétan az evolúció-elmélet bizonyos fokú elismerését jelentette II. János Pál pápa 1996ban tett nyilatkozata a Pápai Tudományos Akadémián. 3 Pl.: Tasi István (szerk.): A tudomány felfedezi Istent. – Aeternitas Irodalmi Műhely, Felsőörs. 2004. 231 old. 4 A kifejezés a következő könyv hatására terjedt el: Vadász Elemér: Földtörténet és földfejlődés. – Akadémiai Kiadó, Budapest. 1957. 847 old. 5 A hagyományos időszámítás módjáról jó ismertetést ad: - Wiskin, Richard: Die Bibel und das Alter der Erde. – Studiengemeinschaft Wort und Wissen e.V., Hänssler, NeuhausenStuttgart. 1996. 80 old. 6 Kálmán Szabolcs: „Nehéz” bibliamagyarázatok (5). –Reformátusok Lapja 2006. január 1. 7 Vukanovic, V. 1998: Tudomány és hit. Világhírű tudósok Istenről. – Kálvin kiadó, Budapest. 121 old. Idézet: 17. old. 8 Közli: Weszely Tibor: Teleki Sámuel levelezése világhírű tudósokkal. Appendix Kiadó, Marosvásárhely, 2003. 185 old. Idézet: 68-71. old. 9 Gyökössy Endre: Kulcs a boldogsághoz. – Szent Gellért Kiadó, Budapest, év nélkül [2002?]. 136 old. Idézet: 42. old.

8 10

Erről beszélt pl. Meskó Attila akadémikus. Lásd: Katasztrófa-est az MTA Mindentudás Egyetemén. Beszámoló a 2005. január 26-i klubestről… A Mindentudás Egyetemén elhangzott előadásokat követő interjúk. – Földtani Kutatás 42, 2, 34-37., 37-40. 11 A szökőár az Egyházat is sújtja (fordította: Vető István). – Ökumené 2005, 2, 42-45. 12 Erről beszélt egy számomra nagyon emlékezetes igemagyarázatában Joó Sándor 1970-ben, két fiatal, Baki István és Matolcsy Erzsébet halálos balesete alkalmából – a saját halála előtt néhány hónappal. 13 Jubileumi Kommentár. Az Újszövetség könyveinek magyarázata. – Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Budapest. 1969. 364 old. Idézet: 48. old. 14 Kalevala. Fordította Vikár Béla. – Európa Könyvkiadó, Budapest. 1962. 622 old. Idézet: 189. old. 15 Erről a témáról nagy teológiai és filozófiai felkészültséggel ír a következő könyv: Sipos Imre: A véletlen és a gondviselés alternatívája az evolúcióban – Miklósi, Balatonkenese. 1994. 116 old. A „transzcendens” okságról lásd: 68. old. 16 A „kezdetben” fogalmáról szép elmélkedéseket találunk a középkori Eckhart mesternél: Eckhart mester: A Teremtés könyvének magyarázata. – Helikon, 1992. 137 old. 17 Idézi: Visky S. Béla: Bizalom a határon. Koinónia Kiadó, Kolozsvár, 2003. 241 old. Idézet: 79. old. 18 Adventi evangelizáció, 2005. nov. 21-25. Budapest-Újpest Belsővárosi Református Egyházközség. Igét hirdet: Sipos Ete Álmos. – Kézirat. 35 old. Idézet: 27. old. 19 Reményik Sándor: Isten közelében. Unikornis Kiadó és Evangélikus Sajtóosztály, Budapest. 1991. 195 old.