„Maga, ugye, Weiss Manfréd rokona?” Húsz évvel ezelôtt létesült a rendszerváltás utáni elsô, jogelôd nélküli magánpatika Csepelen, a Vasmû területén. Ez ma már nem mûködik, de alapítója, a hajdúböszörményi úttörô, Pap Endre még most is ott fogad minket a kisvárosnyi gyártelepen, ahol számtalan cég társaságában mûködik a Pap Gyógyszer-nagykereskedés.
BESZÉLGETÉS PAP ENDRE GYÓGYSZERÉSSZEL Ha jól tudom, Ön semmiképpen sem „véletlenül” lett gyógyszerész… Azt hiszem, nyugodtan mondhatom, hogy apai ágon egy igazi gyógyszerész-dinasztia tagja vagyok. Nagyapám valamikor a 20. század legelején szerezte meg a gyógyszerészi diplomát; akkoriban még a felvidéki Nyitra megyében élt a család. Az ottani Tardoskedden, egy néhányezer lelket számláló kis településen nyitotta meg patikáját a nagyapám. Jött azután 1920, amikor nyilatkozni kellett, hogy ki vallja magát magyarnak, és ki nem: nagyapám természetesen ragaszkodott a magyarságához, és akkor a családot a többiekkel együtt szépen átzsuppolták a határon. Egy darabig hányódtak ide-oda, hiszen akkoriban patikajogot csak olyan helyen lehetett kapni, ahol a számszerû adatok szerint is szükség volt rá. Végül is nagyapáméknak 1934-ben, Hajdúböszörményben sikerült patikát nyitni, amit 1950-ig, az államosításig meg is tartottak.
22
Közben pedig nyilván már munkába állt ott az ön édesapja is, ugye? Igen, ô is végzett gyógyszerész lett közben, elôször nagyapám mellett dolgozott, de azután, valamikor 1936-ban át is vette tôle a patikajogot, vagyis ettôl kezdve ô vezette a patikát, de nagyapám is ott maradt dolgozni. Azonban nem munkabért kapott, mert azt nem tartották volna illônek, hogy valaki a fiától fizetést kapjon, hanem édesapám az átadott jog fejében egy bizonyos összeget minden hónapban átutalt nagyapámnak. Akkoriban ez így volt szokásban, még családon belül, vagy testvérek között is: az ilyesmit szépen írásba foglalták, és persze be is tartották. Nagyapám egyébként újra is nôsült közben, úgyhogy szüksége is volt elegendô pénzre, de ez nem volt probléma, hiszen egy patikának abban az idôben el kellett tartani szépen az egész családot. Hogyan élték meg mindehhez képest az államosítást?
Hát, az egy döbbenetes dolog volt: egyetlen napon, 1950. július 28-án rajtaütésszerûen államosították az összes patikát! Apámnak gyakorlatilag még a zsebeit is kiforgatták, mondván, hogy ha valamit eltitkol, eldugott, azért súlyos börtönbüntetés jár. Ráadásul senki nem maradhatott abban a patikában, ami az övé volt és ahol addig dolgozott. Az egyik faluból tehát átrakták a másikba, a városban pedig átkényszerítették egy másik gyógyszertárba. Bizony, sokakat mindez anynyira megviselt, tönkretett, hogy nem láttak kiutat, és akkoriban nagyon sok patikus lett öngyilkos. És itt nem csak az államosítás ténye és módja volt a döntô, hanem az is, hogy a sebtében létrehozott megyei, ún. gyógyszertári állami vállalatok vezetôi nem voltak szakemberek, és ez elviselhetetlen dolgokat jelentett egy patikus számára! Apámat is áttették egy másik böszörményi gyógyszertárba, ahol elôször alkalmazottként, majd munkája révén késôbb vezetôként dolgozott. Több kitüntetést is kapott, Hajdúböszörmény legnagyobb patikáját vezette, de a fizetése a korábban megszokott polgári léthez képest bizony nagyon kevéske volt, hiszen közben mi már hárman lettünk testvérek, a nôvéremmel és a húgommal. Édesapja — ezzel a sok szomorú tapasztalattal a háta mögött – pártolta az ötletet, hogy a gyerekei is gyógyszerészek legyenek?! Dehogy! Szüleim engem az állatorvosi pálya felé igyekeztek terelgetni, mert úgy gondolták, hogy az szabadabb foglalkozás, és biztosabb jövedelmet is jelent. Érettségi után, apámék legnagyobb megrökönyödésére nem az állatorvosira, hanem a gyógyszerészetre adtam be a jelentkezésem… De miért? Azt hiszem, azért döntöttem így, mert nekem nagyon fontos volt a gyógyszerészi szakma emberi oldala, a betegekkel való törôdés. Ezt szívtam magamba ebben a családban, hiszen szinte patikában nôttem fel. Márpedig ott mindig elsô volt a beteg: éjjelnappal, karácsonykor, bármikor, ha oda be-
csöngetett valaki, mindig kapott gyógyszert, segítséget. És bizony apám patikájából soha senki nem ment el gyógyszer nélkül azért, mert éppen nem volt pénze. Szóval, Szegedre jelentkeztem, de nem vettek fel, mondván: nem akarnak gyógyszerészdinasztiákat nevelni! Akkor egy évig dolgoztam mindenfélét, traktorostól mozigépészig, és azután a pesti egyetemre már felvettek — persze, azért ott sem ment minden simán… Hogyhogy? Nyughatatlan voltam, például mindig is Nyugatra akartam valahogy kijutni. És tényleg, 1962-ben szereztem is hetvendolláros, harminc napos nyugati útlevelet, ami akkor nagyon nagy dolog volt. Kimentem Bécsbe, és hogy elegendô pénzt szerezzek, mindjárt ott a Bahnhofon beálltam a vagonrakodásra jelentkezô emberek közé. Végül egy magyar származású déligyümölcs-nagykereskedô vitt el munkára, akinél annyit kerestem három nap alatt, mint apám itthon egy hónapban. Nekem ez így nagyon tetszett, úgyhogy végül a harminc napból három hónap lett, amit persze nem nagyon díjaztak, amikor végre hazajöttem: egy évre el is tanácsoltak az egyetemrôl, de aztán apám összeköttetései révén visszakerülhettem, el is végeztem. Hol kellett kezdenie a pályát? Valami csoda folytán otthon, Hajdúböszörményben kezdhettem dolgozni, azután egy kis falu, Bagamér patikájába kerültem egy szál magam. Késôbb a berettyóújfalui kórházba jutottam, majd ott fôgyógyszerész is lettem. Onnan akartam megpályázni — nem
23
kis bátorsággal és naivitással — a budapesti László Kórház fôgyógyszerészi állását. Anynyi eszem azért volt, hogy kértem a kórház igazgatójától egy félórás beszélgetést. Ô aztán fogadott is, én pedig megkérdeztem tôle, hogy „tessék mondani, ez csak kamu álláshirdetés, vagy tényleg elnyerhetem?” Ô pedig szintén nagyon nyíltan azt válaszolta, hogy bizony neki más tervei vannak ezzel az állással, úgyhogy én nemigen lehetek ott fôgyógyszerész. Megköszöntem az ôszinteségét, el is akartam jönni, mikor azt mondta, hogy várjak, mert azt viszont el tudja képzelni, hogy helyettes legyek, aztán majd szépen beérek, ha tudok. A mai napig, holtában is hálás vagyok neki, és igyekeztem is mindent megtenni ott a betegekért. Más kérdés, hogy azzal a bizonyos fôgyógyszerész asszonnyal nem mindig tudtam egyetérteni… Ezért aztán, ha jól tudom, elment Angolába szerencsét próbálni… Hát igen, akkoriban a külföld jelentett még valamiféle kiugrási lehetôséget. A korabeli Tesco diplomás szakemberek külföldre közvetítésével foglalkozott, rajtuk keresztül jutottam 1984-ben Angolába, szál magamban, a család nélkül. Egy gyógyszergyártó üzembe kerültem, ahol a világ minden tájáról összevásárolt alapanyagokból gyártottunk tablettákat, ezt a folyamatot kellett ellenôrizni, hogy minden paraméter rendben legyen. Erôs hitem volt, hogy jó ügyet segítek ott, bár nem volt mindig könnyû. Hiszen háborús körülmények között dolgoztunk, azt már megszoktuk, hogy folyton lôttek, de hol áram nem
24
volt, hol víz, márpedig ezek nélkül nem lehetett gyógyszert gyártani. Más kérdés, hogy igen jó fizetésem volt: 900 dollárt kerestem havonta, ami akkor nagyon nagy pénz volt. Két és fél év után jöttem haza, és bizony nagyon szûk volt itthon minden! Ugyanis külföldön valahogy kitágul a világ, annyiféle új benyomás éri az embert; én nem is adnék diplomát olyan fiatalnak, aki legalább egy-két évet nem töltött a szakmájában külföldön. Hogyan jött ezután a magánpatika ötlete? A László Kórházba mentem vissza, amely ellátója volt a Csepel Mûvek szakorvosi rendelôintézetének, ahol viszont volt nekem egy szakértôi félállásom. Tudtam, hogy már évek óta problémát jelentett a dolgozók gyógyszerhez jutása: no, a feleségemmel, aki orvos, kitaláltuk, hogy patikát kellene itt nyitni! Kaptam is egy helyiséget bérbe, hogy ott csináljam meg a gyógyszertárat. De hát akkor, 1989-ben még nem is lehetett magánpatikát létesíteni! Dehogynem! Ugyanis jogilag nem tiltotta semmi! Mert hiába államosították 1950-ben a patikákat, azt a törvényt nem hatálytalanították, amelynek alapján továbbra is lehetett gyógyszertárat létesíteni. És akkor azért már lazult itt a világ, úgyhogy szépen írtam egy kérvényt a miniszternek — aki akkor Csehák Judit volt —, a Gyógyért igazgatójának és az OEP fôigazgatójának. Mint késôbb kiderült, a miniszter asszonynak azt írta a jogi fôosztály vezetôje, hogy igen meg van lepve, de bizony jogilag „nem áll módunkban megtagadni az engedélyt”. Matejka Zsuzsa fôgyógyszerész volt a miniszteri biztos, az ô édesapja patikáját is ugyanúgy államosították annak idején, úgyhogy ô is támogatta az ügyemet. Így aztán már úgy került a kérelem a fôváros egészségügyi fôosztályára, hogy az engedélyt adják ki. Meg is kaptam az ötoldalas dokumentumot, amely szerint egy évre, 1990 végéig jogosult voltam a gyógyszertár mûködtetésére; a kötelezettségeim részletezése után a végén ennek is az állt, hogy „az engedélyt ki kellett adnunk”.
Az Afrikában gyûjtött pénzbôl pedig el lehetett indulni? Nem egészen, mert másfél millió forint hitelt azért fel kellett vennünk, de aránylag gyorsan sikerült berendezni, és korábbi, gyógyszertári központos kapcsolataim segítségével a szükséges felszerelés beszerzése sem okozott gondot. A „Remény Patika” megnyitójára több százan jöttek el, betegektôl professzorokon át minisztériumi vezetôkig. A televízió az esti híradójában tudósított az eseményrôl: elôször a nagy Lenin-szobrot mutatták, aztán a gyógyszertárat. A patika rettentôen jól indult, majd tovább is fejlôdött, úgyhogy nagyon jól jövedelmezett. Ráadásul az egészségügyi vállalkozásoknak 80% adókedvezményük volt, a kezdô vállalkozásoknak pedig 50%, így három évig egy fillér adót sem kellett fizetnem. Elkezdtem szégyellni, hogy nekem annyi jövedelmem van! Ezért azokat a gyógyszereket, amelyeket a társadalombiztosítás 95%-kal támogatott, én ingyen adtam a betegeknek, hogy ezzel visszaadjak valamit az embereknek a hasznomból.
Mit szóltak ehhez a többiek, hiszen az ön nyomán még abban az évben tucatjával jöttek létre magánpatikák, igaz? Igen, az elsô évben közel harminc, a következôben pedig már nyolcvanegynéhány magánpatika nyílt. Sokan jöttek hozzám segítségért, tanácsért, amivel én szívesen szolgáltam egyébként is, de azt is gondoltam, hogy együtt majd egyre erôsebbek leszünk, és nem lehet majd esetleg csak úgy visszacsinálni már ezt a folyamatot. Az engedménnyel kapcsolatban pedig természetesen tudtam elôre, hogy a kollégák nagyon neheztelnek ezért majd rám, úgyhogy azzal próbáltam kihúzni a dolog méregfogát, hogy idôben határt szabtam ennek a kedvezményes akciónak: 1991 végéig hirdettem meg. Utólag összesítettem, bô másfél év alatt ez mintegy négy és fél millió forint kedvezményt jelentett a betegeknek! De gondolom, ennek azért megvolt a maga – ahogyan ma mondanánk – marketing-értéke is… Természetesen, hiszen ennek hírére messze
25
földrôl, még Békásmegyerrôl is jöttek hozzám gyógyszert kiváltani. Amíg élek, nem felejtem el például azt az aranyos nénit, aki odahajolt a fülemhez, és súgva megkérdezte tôlem, hogy „maga, ugye, Weiss Manfréd rokona?” Válaszoltam neki, hogy sajnos nem. „Hát, én tôle kaptam valamit utoljára ingyen” — mondta erre a nénike. De akár elhiszik nekem, akár nem, amikor kitaláltam ezt a kedvezményt, és megcsináltam a szórólapokat, nem tudtam, hogy ennek ilyen óriási hatása lesz. Azt se tudtam, mi fán terem a marketing! Egyszerûen csak jó érzéssel töltött el, hogy visszaadok valamit. Mindenesetre jól ment a patika, tehát nyilván terjeszkedett tovább… Engem úgy tanítottak, hogy a pénzre addig kell vigyázni, amíg van. Nem szabad, hogy az embert megbolondítsa a pénz. Úgyhogy én például egy húszéves Ladával jártam akkoriban, hiába hoztam korábban haza vámmentesen Afrikából egy csodálatos Ford Oriont — hiszen azt azonnal eladtam, és az árát hozzátettem a többi megtakarított pénzemhez. Szóval tényleg jól mentek a dolgok, és akkor elôször 1993-ban megalapítottuk a Szent Rókus patikát a Nagydiófa utcában, majd 1995-ben létrehoztam a Pap Gyógyszernagykereskedést. Nekem ugyanis az volt a mániám, hogy az újonnan létesülô patikák fogjanak össze, és hozzanak létre egy nagykereskedést: akkor önmagukat láthatják el,
26
és a haszon is náluk marad. Azt mondtam, adjon bele mindenki egymillió forintot, száz patika részvételével ez már óriási tôke lett volna egy ilyen nagykereskedés megalapítására. A kollégák azonban bizalmatlanok voltak, fôként csak arra gyanakodtak, hogy én biztosan valahogyan ki akarom játszani ôket, és a végén valamilyen trükkel a Pap Bandi zsebébe vándorol a haszon — így aztán egyedül kellett megcsinálnom. Fel tudta venni a versenyt a nagyokkal? Nem könnyû mellettük labdába rúgni, de nem is lehetetlen. Több mint hetven patikát látunk el, és talán nehéz elhinni, de egy évtizeden át úgy mûködtünk, hogy semmiféle írásos szerzôdésünk nem volt velük: szóban megállapodtunk, hogy így és úgy — és az úgy is volt! Amikor jöttek a jogszabályi változások, akkor persze rákényszerültünk, hogy írásos szerzôdést is kössünk. Szóval, a nagykereskedés jól mûködik, hoz annyi jövedelmet, amennyi kell — komoly marketingre azonban nincs erônk, úgyhogy azért erôs korlátaink vannak. A Csepel Mûveket viszont idôközben felszámolták. A „Remény” maradt? Ez egy hosszú folyamat volt, a végére már csak egy-két orvos maradt a rendelôben. Akkor megszüntettem ott a patikát, és bevittem Csepel központjába, „Új Remény” néven. Az emberek utánam jöttek, jól mûködik. A liberalizáció következtében azonban a Szent Rókus is kezdett tönkremenni a Nagydiófa utcában, hiszen három-négy patikát nyitottak a közelben. Tavaly decemberben aztán Endre fiam, aki szintén gyógyszerész, a Rákóczi úton megnyitotta az új Rókus Patikát; ezt már teljes egészében ô kormányozza, úgy látom, jól. A nagykereskedést is elsôsorban ô viszi már, de a fontos döntéseket mindig megbeszéljük. Egyébként Zita lányom is gyógyszerész lett, mostanában inkább anyukaként mûködik, de egyszer majd biztos ô is visszatér a tára mellé. Nagy nyugalom és boldogság nekem az a tudat, hogy van, aki továbbviszi, amit én elkezdtem. László István
