M AGYA R. Szó elszáll, írás megmarad. A foszíliákhoz; A Testhez (2); A mellbimbóhoz

XIX. ÉVFOLYAM, 2010. JANUÁR

T A R T A L O M 

3



6

N É ME TH GÁBOR Egy mormota nyara

(részlet egy készülő regényből)

B R E NZOV I C S M A R I A N N Kilátás

(én-regényrészlet)

 

KÖ LT É S Z E T/ M A GYA R



11–14



15–16



17



18



26

KERBER BALÁZS Szó elszáll, írás megmarad

(vers)

B O R B É LY S Z I L Á R D A foszíliákhoz; A Testhez (2); A mellbimbóhoz AC ZÉ L GÉ Z A mozi

(versek)

(vers)

M Á R I U S KO P C S AY Költözés

(elbeszélés Mészáros Tünde fordításában)

K ÁL M ÁN GÁBOR Nova

(novella)

    

KÖ LT É S Z E T/ A N G O L



31–35

LEONARD COHEN Figyelmeztetés; Zene kúszott felénk; Költemény; Minden amit tudni lehet Adolf Eichmannról; Az aki húst eszik; Nem kell hogy szeress; Azért írok; Mit csináltok itt (versek Krusovszky Dénes fordításában)





36–37

PETER PORTER A Nagy Költő itt van telente; Bécs





38



41

(versek Gömöri György fordításában)

KO R N É L I B E A Az akasztott

(novella)

PA L Á GY I I L D I KÓ B R I G I T TA Ha belefulladsz, megöllek

(novella)

46

D E MÓV E R Z I Ó



47

FENY VESI KRISTÓF Továbbra sem könnyű demokratikusnak lenni

(tanulmány)



52

KISS MIKLÓS Lehetséges narratívák / Narratív lehetőségek

(tanulmány)



56

MARKKU ESKELINEN Heurisztikus modellek a digitális irodalomtudományban (tanulmány Kiss Gábor Zoltán fordításában)

 

  



60



64



68



72



76



82



89



95



98



100

R A I N E KO S K I M A A A szimulált idő nyomában

(tanulmány Gyuris Norbert fordításában)

K I S S G Á B O R Z O LTÁ N Léteznek-e érzelmek a videojátékokban?

(tanulmány)

GY U R I S N O R B E R T Életben maradni: digitális játék és marketing

(tanulmány)

T Ő Z S É R Á R PÁ D A lélek hossza

(tanulmány)

L I P TÁ K K ATA L I N Katarzisra tárva?

(tanulmány)

RÉVÉSZ ANNA A fokalizáció vizsgálata Németh László Gyász című regényében

(tanulmány)

K A L AV S Z K Y Z S Ó F I A Két textológus párbaja a „szent szöveg” felett

(tanulmány)

L E N GY E L I M R E Z S O LT Távol a bennszülöttektől

(Kiss Noémi Rongyos ékszerdoboz című kötetéről)

FOGAR A SSY MI KLÓS Szerelmetes játékok

(Kiss Mirella Lilla és a Prof című kötetéről)

VINCE FERENC A regionalitás, mint az irodalom- és kapcsolattörténet lehetősége

         

(Balogh F. András Német–magyar irodalmi együttélések a Kárpát-medencében című kötetéről)



102

S Z I L Á GY I Z S Ó F I A Az utolsó Romanov – az utolsó regény?

(Borisz Akunyin A koronázás című regényéről)



Helyreigazítás A Kalligram 2009. novemberi számában sajnálatos módon nem az aktuális, hanem egy két évvel korábbi változatában közöltük Kiss Gábor Zoltán A történet visszahódítása. Chuck Palahniuk regényei című írását.

SZER K E SZ TŐ B IZOT T SÁG K A L L I G R A M Művészet és Gondolat

FŐSZERKESZTŐ :

A SZERKESZTŐBIZOTTSÁG ELNÖKE:

Grendel Lajos

Mészáros Sándor

[email protected] SZERKESZTŐK :

Beke Zsolt [email protected]

Kukorelly Endre [email protected]

A SZERKESZTŐBIZOTTSÁG TAGJAI :

Földényi F. László, Keserű József, Márton László, Németh Zoltán, Rédey Zoltán

Szilágyi Zsófia [email protected] TÖRDELŐ :

Csető Péter FELELŐS KIADÓ: Szigeti László

FŐMUNKATÁRSAK :

Csehy Zoltán, Hizsnyai Zoltán

Levélcím: KALLIGRAM spol. s r. o. P. O. Box 223, 810 00 Bratislava 1

Szerkesztőség és kiadó:

Szlovákiai megrendelések: [email protected], valamint a szerkesztőség címén. Magyarországi elérhetőség: [email protected]

Staromestská 6D, 2. emelet,

Támogatóink: A Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma (Realizované s finančnou podporou Ministerstva kultúry SR – program Kultúra národnostných menšín 2010)

Példányszám/Náklad: 1300 db/ks

Nemzeti Kulturális Alap Szülőföld Alap

811 03 Bratislava–Pozsony, tel./fax: (00421 2) 544 15 028. Kiadja: Kalligram Kiadó Kft., Pozsony. Nyomja: Valeur Kft., Dunaszerdahely. Ára: 2,5 EUR, 700 Ft. Magyarországon terjeszti a Relay Hírlapkereskedelmi Rt. és a regionális részvénytársaságok. EV 358/08 ISSN 1335-1826

NÉMETH GÁBOR

ré s z l e t e g y k é s z ü l ő re g é n y b ő l

Egy mormota nyara Lefeküdtem és álom nélkül aludtam. De nem ébredtem pihenten. Felkeltem egy órával a látogatási idő előtt, de három órát elpiszmogtam az öltözködéssel. Ha az életből levonjuk a gyermekkort (ami vegetálás) – az alvást, evést, mosakodást, be- és kigombolkozást – mi marad a tulajdonképpeni létezésre? Egy mormota nyara. (Lord Byron, Napló, 1813. december 7., Tótfalusi István fordítása)

(la boca)

N

em tudom, mi volt az ok, talán a céltudatos járás, amivel fegyelmezett átlót húzott a gomolygó áradatban, talán a vörös trikója, bár az élénk szín, itt, a La Bocában, éppen nem volt feltűnő, az egykori nyomornegyed házait hajófestékkel erős színekre mázolták, kobaltkékre, fájóan éles fűzöldre és napsárgára, az öreg kikötőt szuvenírboltokkal alázták skanzenné, éttermeket és kocsmákat nyitottak minden lehetséges helyen, légkondicionált buszokkal jártak ide az európaiak a belső kerületek biztonságosnak hitt szállodáiból, az úgynevezett hamisítatlan latin életöröm illúziójáért, de mintha otthon az egykori Mária-Valéria telepből csináltak volna trendi látványosságot, vagy a Tripoliszból, a Dzsumbujból, ez jutott eszembe, úgy járnak ide, mintha rezervátumba, fényképezkedni az utcai tangótáncosokkal, vagy valamelyik Maradona-hasonmással, mindenesetre, bármi volt is, amivel a kislány elintézte, hogy észre vegyem, elég volt, mint a fuvallatnyi

3

szagnyom egy vadászkutyának, hogy elinduljak, különösebb elvárások nélkül, inkább rutinból, mint aki megszokta, hogy a legjobb helyeire ártatlanok vezetik, gyanútlan áldozatok, akik észre sem veszik, hogy mit szolgálnak, mint ahogy ez a kislány sem vett észre semmit, igaz, nem volt túl nehéz a dolgom, énekelgetett, hangtalanul, némán, befelé, rövid napszítta, fakósárga sort, piros trikó, a hátán elnyűtt sportszatyor, olyasféle, amit jobb híján viszel iskolába, nem ment túl gyorsan, sem túl lassan, csak, mint akinek a teste már régóta tudja az éppen ideális sebességet, tempomat, ez a szó jutott eszembe, és a kezem, önálló tárgy, előhúzta a táskámból a gépet, a tömeg ritkásodó szélére értünk, a zsongás lassan elhalkult, belevegyült a felüljáró ütemes zúgása, a fény valahogy túlzottan ismerős lett, mintha már láttam volna valahol, talán egy régi felvételen, vagy valamelyik B-film utolsó jelenetében, most már a valóságos La Boca közelében jártunk, a kipofozott kísértetházakat felváltották a minden stilizálás nélkül élvezhető nyomor real time képei, mégis csak lassan fogtam fel, hogy magunkra maradtunk, ő meg én, talán csak akkor, amikor az új sztráda építése miatt használhatatlanná vált régi műutat a kikötő felé lezáró betongáton átléptem, mintha valóságos határt sértettem volna meg, ám következmények nélkül, a kislány hátra sem nézett, csináltam néhány felvételt, apró, piros pont a felüljáró szürke átlója alatt, odaát, a vasbeton íven túl kezdődött az igazi Buenos Aires, amitől óva intenek az utazási irodák ügynökei, feltámadt a szél, és persze nejlonzacskókat hordott, drótot és üvegcserepeket, a faluban, ahol az úgynevezett gyermekkoromat töltöttem, ördögszekérnek hívták a száraz gazból, bogáncsból és szamárkóróból összeálló, félelmes surrogással imbolygó, lassan gömbbé formálódó törekhalmokat, a hátamra tapadt a fehér ing, a ballonvászon nadrág a bokámra csavarodott, minden arra intett, a legapróbb részlet is, a félig telt konténerek, a felborult kukák árnyékában marakodó kutyák, távolabb a benzinkút szélben ingó encián reklámja, hogy álljak meg, hagyjam futni, pontosabban csak eltűnni, menjen a dolgára, hiszen az, a dolga, semmiképp sem lehet az enyém, de sajnos túlságosan nyilvánvaló volt, hogy el fog vezetni a megfelelő helyre, ahol majd a Lord, a második turning point utáni harmadik jelenetben, „a legerősebb tehát legszentebb kísértésnek teszi ki magát”, egy pillanatra bevillant, milyen lesz majd a forgatás a bámészkodó utcagyerekek és a jól kiérdemelt sziesztájukat töltő megélhetési bűnözők karéjában, a Buenos Aires-i rendőrség felügyelete alatt, tisztán láttam például a cateringbusz világvégi bádogteknőjét, pedig még érintetlen volt a terep, életnek semmi nyoma, mintha neutronbombát dobtak volna le, minden ügyességemre szükség volt, hogy észrevétlen maradjak, fedezékről fedezékre haladtam, a kislány háta egyre jobban meghajlott, tizenegy körül járhatott, fekete haja nedvesen a hátára tapadt, nagyon sovány volt, mint aki „a szépsége maradékát is feláldozta a nélkülözés oltárán”, a trikója vöröséről nem tudtam levenni a szemem, az utca, ahol jártunk, szélesre taposott ösvény volt a ládavárosban, ahol minden a kikötőből széthordott göngyölegekből épült, deszkákból, vastag papundekliből, hullámpalákból és a méregdrága, amerikai gépeket óvó poliuretán hab törmelékeiből, itt „minden emberi számítás szerint nyüzsögniük kellett volna a periokikoszoknak, forró, emberi salakként körülvenni a nem-valóságot”, hiszen mindaz, amit Buenos Airesből addig láttam, a Palermo hibátlan éttermei, a kétszintes, egycsaládos villák neobarokktól Bauhausig ívelő eklektikája, a San Telmo anktikvár labirintusa, a Recoleta megfizethetetlen üzletei, a Playa de Mayóba futó sugárutak, az egész tehát, „ez az egyszerre váratlanul és megnyugtatóan európai metropolis”, tényleg a nem-valóságban volt ehhez a forró porral lepett utcához képest, és minden részlet közül a kislány valósága volt a legerősebb, érthetetlen, hogyan maradhatott ennyire tiszta ekkora mocsokban, az iskolából jött haza, ez látszott, ahol csupa felesleges dologra tanították, miközben minden, amire valójában szüksége volt az élethez, itt maradt, „a házaknak csak nehezen, ostoba jóindulattal nevezhető nyomorúságos oduk oltalmában”, a jelenetben egyébként, amihez a megfelelő helyszínt kerestem, Lord Byron egy transzvesztitát követve keveredik majd egy közelebbről meg nem nevezett latin-amerikai város nyomornegyedébe, hogy aztán „vőfély legyen a mélypont ünnepélyén”, a kislány, amikor itt tartottam, megtorpant, a jelek szerint egy sitthalom tetején nőtt, búzavirág-

4

szerű gyomnövényt vett észre, felkapaszkodott a dombra, és tövestül tépte ki, testéhez képest szokatlan erővel, majd visszatért a megszokott útvonalra, azzal a határozottsággal, mintha csak számára látható vonal jelölné ki, fölvette a ritmust, és szinte vidáman lóbálta az ingyencsokrot, távolabb egy gyárépület masszív tömbje zárta le a szemhatárt, a kéménye ütemesen vörösesszürke füstöt okádott magából, hirtelen megállt a lány, és befordult az egyik udvarba, amit a hely szokásaitól eltérően bekerítettek, jelezve a naiv igényt valamiféle magánszférára, a kerítést rozsdás vaságylábakból hegesztették, a betonkert mélyén hullámpalából tákolt kalyiba állt, használt gumiabroncsokkal körülvéve, előtte asztal két székkel, meg egy mosóteknő, a kislány belökte az ajtónak használt raklapot, műanyag palackot merített az olajoshordóban gyűlő esővízbe, elrendezte benne a csokrot, végül eltűnt a kunyhó belsejében, és hamis, éneklő hangon beszélni kezdett valakihez, a válaszokról viszont rendre lemaradtam, hiába tapadtam a hullámpalához, aztán előkerült a lány, az asztalhoz lépett, már-már mániákus pontossággal rendezte el a tengerészzsákból előszedett tanszereket, aztán felült a székre, a lábával harangozva nekikezdett egy írásos feladat megoldásához, mindez, ruhájának megmagyarázhatatlan tisztasága, a napszítta asztalon a betegesen pontos rend, a tízéves homlokán az érthetetlen ráncok olyan ellentmondásban álltak a szemétváros néptelen tébolyával, hogy fényképezés helyett el kellett fordulnom, és a ház háta mögé lopózva keresnem egy rést, hogy meglássam azt, akinek a hirtelen tépett virágot hozhatta, és aki erre a hamisan dallamos gyengédségre méltó, könnyű dolgom volt, a hátsó falakba ugyanis bontott ablakot illesztettek, mindkét szárnya tárva volt, nyilván azért, hogy akadálytalanul távozhasson rajta a kalyiba belsejéből áradó forró és édeskés bűz, amire a legkevésbé sem adott magyarázatot a helyiség hisztérikus rendje, a tisztára söpört földpadló, a fal mellett álló kétajtós szekrény, odébb a polc, néhány edénnyel és egy régi magazin gondos rakásokba halmozott példányaival, mintha ez az egész egyetlen dolgot szolgált volna, hogy a szemlélő, ez esetben én, a megfelelő intenzitással csodálkozhasson rá a félhomályon uralkodó, bárkaszerű franciágyra, ami alig elképzelhető utazás végén horgonyozhatott le éppen itt, a robosztus fejtámlát feketedő, valaha talán óaranyra festett girlandok borították, az ágy közepén, mint egy őrült opera fináléjában, behúzatlan, lila selyempaplan alatt feküdt az, akinek a kislány a virágot hozta, az anyja vagy a nagyanyja, ezt nem lehetett megállapítani, mert az arcát, mintha csak éles fagyban lélegezne, el-eltakarta a szétnyílt ajkak között ki-be áramló, közömbös darázsfelhő. 

Németh Gábor (1956): író, szerkesztő. Legutóbbi kötete: A tejszínről (Kalligram, 2007).

5

Kilátás B R E N ZOV I C S M A R I A N N

é n - r e g é n y r é s z l e t

Kilátás A szomszédom lehet érdekesebb A szomszédommal utazom a városba. A vonatállomás messze van, fél óra gyalog. A váróteremben magas a mennyezet, alig tudunk felnézni olyan magasra, a poros csillár is hatalmas, alatta állunk, ülünk, van, aki fekszik, eldőlt, a szomszédom átlépi. Szájához emeli a magot, rágja, köpi, a lábával a pad alá söpri, kicsit előrehajol, néz, de nem egy arcra. Néha benyúl az orrába, kiveszi a kiszáradt anyagot, megpörgeti az ujjai között. A szájához emeli, a kézmozdulata nagyon nyugodt. Tudatosan figyelem. Benyúl a szájába. Ettől viszolygok. Zsíros, meleg száj, amit etetni kell. Homályos és alig… Várjuk a piros vonatot, jobbra nézünk, jön, a szomszédom majdnem alá kerül, valaki szól, hogy hé, még a karját is megfogja. Piac-nap van, állapítja meg, amikor meglátja a zsúfolt vonatot. A vonat elindul, háttal ülök az útiránynak, de nincs hányingerem. Nem látom a férfi arcát, aki akkorákat fúj az orrán, percenként, mintha nem is az orra lenne, hanem egy porszívókészülék. Szabadidejében, amikor nem az orrát fújja, nejlonokat fogdos. Sokáig elhúzódik a nejlonok fogdosása. Két kövér, középkorú nő fasírtot rág, még csak most indultunk el, és már éhesek, gondolom. A férfi újra hatalmasat fúj, már nem lehet benne anyag; kicsit belerúgok a székébe, de nem néz hátra, hanem nejlonozni kezd. Egy részeg nő az ölében tart egy gyereket és csókolgatja a kezét. Tátott szájjal sír, valamit súg, a gyerek figyelmesen hallgatja. Két kezével emeli a gyereket, mint egy ikonképet, hosszú, sárgás karmai feltűnőek. A kisfiú nagyon nyugodt, arcocskája egészen közel kerül a nő hatalmasra tátott szájához. A városban fáradtan bolyongunk a poros utcákon, a szomszédom megcsúszik egy lépcsőn, kiesik a táska a kezéből. Magához szorítja a táskáját, maga mellé teszi, ha ül a váróteremben, a vonatban, a buszon. Megéhezik, eszik egy hot-dogot, a húsz grivnyás pólót nem veszi meg, hanem a tizenkét grivnyásat, nejlon, de ujjatlan, így nem izzad hónaljban. Már hazavágyik, mosolyog, hiányzik neki a kert, a gyerekek, a televízió.

6

Komoran elfárad, egész nap ment, vitte a táskákat, ásított, babrált, hajlongott, mozgatta a lábait, a száját, ásít több ember előtt, ők nézik ezt a sötét szakadékot, benne a húscafat, a nyelve, mindenből kilóg valami. Otthon szalonnát süt a feleségével, nehezen gyullad be a tűz, füstöl, mert vizes a fa, csípi a szomszédom szemét. A felesége még leszedi a zöldbabot, törpe kutyája szorosan mellette áll, beleszagol a visszeres lábába. Finoman szitálni kezd a sűrű eső. Ha elnéz, látja, a fehér köd mögött a dombot és a két gesztenyefát. Olyan, mint Kínában, mondja a felesége, a szomszédom ezt nem érti, de eltátja a száját, és hosszan nézi a kilátást.

Egy vasárnap a faluban Leülök a padra két nő és a szomszédom mellé. Az utat nézzük. Arra megy egy kutya, a szomszédom utálja, mert nincs farka, és sárga a szeme, az eb talán tudja ezt, mert gyorsan elsiet. Nem lopja a szót, ezért hangosan beszél. Nemrég jött meg Kakucsról, Janinál dolgozott. Janinak van egy kövér lánya, Helga. Kétszer látta, ahogy eszik: hosszú piros körmeivel egy nagy süteménybe kapaszkodott, látta, hogy az autóbusz-állomásnál ropit rág. Kakucson nincs sok gyerek, de javítják a járdát, van játszótér, park. Sokszor kiül, szénsavas meggylét iszik. Lefogyott, a hája a hasánál, a derekánál ráncosan lecsüng. Felszalad az udvarra, hogy megmérje magát a vasmázsálón. Beteg kutyája, Csernobil, követi. Kislánya piros műanyagkádban csapja a vizet, táncol, nevet. A szomszédom fél, hogy elesik, gyorsan hozzálép, megpuszilja a kislány kezét, gügyög, aztán rászól a gyerekre, hogy ne gügyögjön. Melege van, tűnődik, lengeti dolgos kezét a pad fölött, arra vágyik, hogy kigombolhassa az ingét, letolja a nadrágját, nézze, ahogy mossa a víz a farkát, ahogy leng. Erősen megvakarja a szemérmét, tétován elidőzik az ölén. Követem a szomszédom kézmozdulatait, aki a térdén nyugtatja el mozgékony kezét, a szája is mozog, azt mondja, hogy. Megiszom a kávét, sorolja a stb. este mit nézünk a tévében, megint a nicsak, ki beszél, azt már ezerszer látom én is inkább azt a mi is a címe, azt nézném meg ne húzd fel annyira bódigusztit, fáj a fejem nézzed, milyen fátyolos az a felhő ennek a dáliának nagy a feje szellő, de jó, hogy fúj most leragyál a paradicsom, tavaly is ma esni fog, tavaly is

7

ma meleg van, mikor fog már esni jönnek a tehenek, közéjük állok, annyira részeg vagyok, hogy a lánc, lánc, eszterláncot énekelem aranyos az a kisgyerek, kövér Mindenkinek van állatneve a faluban, például Szurikáta, Strucc, Mosómedve, Böndi, ez utóbbi nem állatnév. Vadul unatkozunk, ahogy nézzük egymást, nézzük magunkat, és mindannyian hasonlítunk egy állatra. Észreveszed, milyen kicsi a feje, és milyen gyorsan mozgatja? Ahogy megtörli az orrát, felnyomja, mint egy mosómedve, pont olyan. És miért nem szopnak húsz griveny alatt, és ha én nyalok, ő miért nem nyel? – teszi fel a kérdést a szomszédom. Lóbálja a lábán a kék strandpapucsot, amit a mellette ülő nő poénból lerúg. Fenyegetőzik, majd nevet, szürkés fogát megszellőzteti. Nevetés, sértődés, bökdösés a kapu előtt, az ég alatt, az út mellett, magunk elé nézünk, egymásra. Forgatjuk a fejünket, a szomszédom főleg. A szemét, ahogy vadul jobbra, majd balra néz. Mit lát, mit látok, mit látunk. Látjuk, jön egy fehér autó, benne hét ember, szól a modern talking, és még két idegesebb kutya. A kutyák összeverekednek. A szomszédom hecceli őket, mi csitítjuk, az egyik nő hosszú, vékony karját fel-felemeli, nevet, egyetlen sárga foga ilyenkor elővillan. Látunk egy szekeret, rajta egy motorbicikli, a motorbiciklin kisgyerek iskolatáskával. Autót, nem látszik, ki vezetheti. Kiszáll az út közepén egy szőke, borzas nő, széttett lábbal megáll, az autóból elé dobnak egy félig szívott cigarettát. Kitolja a hasát egy alacsony férfi előtt, a férfi belenyomja az ujját a zsíros hasba, és elgondolkodik. Mezítláb sétál egy idősebb nő, mert sajnálja a papucsát, fejkendője kissé félrecsúszott, ezért öreg cowboynak nevezik. Hova mentsz Kaszás? Balról idősebb férfi tűnik fel, a nadrágja lecsúszott, látszik az a csík. Egy részeg nő leül, a szemközti ház elé pisilni, a szomszédom undorodva elfordul, mi biztatjuk a tömörebb ürítésre, a kutyák megeszik. A nő a földre köp, nyaljuk ki, megengedi két pohár borért. Nem válaszolunk, mert egy új és fényes autó nagyon lassan elhalad előttünk. Kell nekem egy autó, sétálnék, húznám magam után. Ne jöjjön ide, fordul el szomszédom a hozzá közeledő idősebb nőtől, nem akarja látni, ahogy kitolja a nyelvével a protézisét. Eltátja a száját, hogy a halál ki-be járkálhasson. Feltárul az ínye, a torka, a vörös mély. Csernobil kiszalad az útra, széttép egy macskát, a szomszédom elfordul, röviden hány. Csernobil az autók után fut, ugat, köhög, fullad, füvet eszik, a torkán akad, mégis az egyik nő köhög, ezen nevetünk. A macskafej kitátott szájjal a kapuban marad egy ideig.

8

Kerti munkálatok. A szomszédom még mindig érdekes, de elutazik Szomszédom a földön áll, komótosan segít. Fölötte lépkedek az egyik ágról a másikra, helyezkedem a zöld lombon. A fáról rálátok az óvoda udvarára, egy fehér ruhás nő megy fel a lépcsőn. A dombot a talajról is látom. Leugrok, a szomszédom már leszedte a barackot. Szerinte meg kell figyelnem a tárgyakat, mielőtt a kezembe veszem. Ne szedjem nejlonba a gyümölcsöt, mert egy ideig bírja, aztán leszakad. Kaszál az árkom körül, de abbahagyja, mert eszébe jut, hogy ünnep van, Mária-nap. Szeretem nézni a szomszédom elevenségét, ahogy átadja magát az impulzusainak. Nyugtalan, a kapuig siet, vissza, ideges, kiabál, vidám, hangosan felnevet. Kilép a házból, megáll, elindul, ugyanazok a mozgások, meghajlások. Rágja a húst, a szívéhez kap, iszik, elmegy az étvágya, bekapcsolja a tévét, felröhög, megunja, kisiet a szobából, valamit megigazít. Nekiütődik a tárgyaknak, felcsap, visszahull, poros tajtékja lóg a levegőben, majd szétoszlik az is. Számolja a tyúkokat, észreveszi a különbségeket, ennek van egy csík a fején, ez a fosos. Odaköp, a csirkék gyorsan szétkapkodják, beletúr a zsíros földbe. Ahogy ásás közben felnéz, hogy beszippantsa a szelet, vagy ahogy beszél. Nyomai, nehézkedése a földön, az aszfalton, kövön, füvön, a porban – röviden, ahogyan él. Kötözi a szőlőt, szálanként a tőkéhez. Vannak ágak, amelyek egymásba kapaszkodnak, azokat szétválasztja, nehezen húzza szét, néha el is szakad. Nem tetszik neki, hogy felkötve állnak, egyenesen, mereven. Lehet, az lenne a jó, ha benőné őket a gyom, ha lerohadna a gyümölcsük. Vagy ez, hogy fogdossa őket, szakítja, foglakozik velük, érzik a kezét, a gondolatait. Gyomlálja a paradicsomot, megkarózza, hozzákötözi a léchez. Megfogja a szárát, odaigazítaná, de letörik, közben eltapos egy palántát. Kaszál, véletlenül lefejezi a sárga tűzliliomot. Nézi a letört növényt, azonnal elsárgul, megfonnyad, oldalra dobja. Bemegy az istállóba, ahol édeskés szagban állnak a lovak. Mozdulatai lelassulnak, lehajtott fejjel csutakolja az állatokat, letérdel, hogy ellenőrizze a patkókat. Bizonytalan a lovak hátán, ingerli a lábszáruk vékonysága, a paták éles, kemény, hangos ütései a talajon. Végigkopogják az udvart, körbe-körbe, felszáll a por. Gömbölyűnek akarja érezni magát, közel a földhöz, ezért meggörnyed. Ha a földön fekszik, érzi, kiszívja, mint egy kinn hagyott káposztafej, részévé válik a mezőnek. A fejét süti a Nap, álmában forog, egyre gyorsabban, bevágódik a Napba. Megnyugszik, mert látja, hogy visszatartotta a föld, a hangyasor a talpán. Este bezárja a kertajtót, a baromfiudvart, a folyosón kinyit egy újabb ajtót, a konyha nagyon sötét, megjegyzi, hogy mindig akar vágni a bal falra egy ablakot. Három napja iszik, kiborul idegileg, mert nem fér el a feje, a teste a szűk szobában. Ilyenkor ismeretlen, addig fel nem tárt indulatai jelennek meg a kapuban.

9

Azt mondja a feleségének, édesem, utána szuka, szalad utána, elfárad, lefekszik a földre. Főzzenek neki káposztát, süssenek palacsintát. Hány, a fia kijön egy lánccal, bemegy az ólba, utánanéz, mitől ilyen kövér a fia, tűnődik hangosan. Kínaiakkal álmodom, mondja, kiirtják a családom, de én felrepülök. Jó repülni! Kígyót lát, rájön, hogy ez jel. Jel, de nem tudja, mire utalhat. A kígyó fejét baltával csapja le, belenéz a szemébe. Fél, hogy az állat bosszút áll. Bosszút állhat, például a bagoly, ha kuvikol, ide hívja a halált, mondja. Azt álmodja, hogy anyjával megy fel egy napos dombra, fogják egymás kezét. Kisfiam, leplezd a rettegést, egészen hajtsa le a fejét, a tarkóját érje a fény, a szemérmét a Nap felé fordítsa. Lassan haladnak le a dombon, az árnyék kettészeli az utat és messzire nyúl. Íme, szétterítve a lelked, kisfiam, ne mozduljon, engedje, hogy a Nap egyetlen vakító ponttá zsugorodjon, és süllyedjen el a fia abban a pontban. Simogatja a hátát, majd erősen nyomni kezdi, a földbe le. Hívja, mert fázik, vigyen neki le kabátot. Áll a kertben, a rózsabokrokat metszi. Mérgezett a kert, fiam, ne nyúlj bele a meleg földbe, még nem fogad az erdő, kívül-belül sötét. Gyomlálj anyádon, oldalt telenőtt siskával, marja a kezet, utána földagad, megfeketedik. A szomszédom hajolgat, betonozza a járdát, az udvart, már minden szürke és kemény. Szétszedi a kaput, kitépi a földből, oldalra van hajítva a hozzá tapadó szürke oszloppal együtt. Felvájja a hidat, földbe süllyedt gyökérzete feltárul előttem. Az árok is meg van bolygatva, a széle földomlás, áll benne a poshadt víz. Az udvart telehordja homokkal, mint kis piramisok, állnak a kapu mögött. Dögöt találok az udvaromon, közel a kúthoz, megkérem, hogy ássa el, nem mozdul, megharagszom rá, kihozok egy nagy alumíniumlapátot, szürke, mint a szomszédom kapuja lesz, fellapátolom a tyúk gyomorrészletét a legyekkel, átmegyek az úton és elé dobom. Felnéz, de nem szól. Vajon hogyan ássa el és mikor? Apám hajnalban autóval kiviszi a határhoz, visszamegy Kakucsra. Hiányzik majd a mozdulat, ahogy a feje a házfalhoz simul. 

Brenzovics Mariann: 1977. október 5-én születtem Beregszászban. Kárpátalján élek, magyar irodalmat tanítok és esztétikát.

10

A foszíliákhoz A biológia pazarló gazdagsága lenyűgözi korunk paradicsomainak szemlélőit. Aki belép a biológia kertjébe, ahol a tudományos leírások adják a forgatókönyvet, az ösvényeken, amelyeken haladni lehet a bejára�ól a sematizmusokon feltűntete� exit felé, a kinyilatkoztatás erejével mutatja fel a bioszféra igazságát, a szénalapú szerves struktúrák olajozo�an működő koncertjét. Az installáció mind lenyűgöző, és az ámulat nevetést csal a szemlélődők arcára. A gyerekek néha lelépnek erről az ösvényről, vagy elfeledkeznek a kötelező áhítatról, amit a biológia végtelen gazdagsága megkíván. Persze aligha van más út, amely a bejára�ól az ekkor még távoli kijárat felé vezet. Közben egyik ámulatból esünk a másikba, a rend és a rendkívüli szabályok egyszerre hatják át a keretet, ahol állatok vagy éppen növények töltenek el bennünket csodála�al. A forgatókönyv rejte� értelme a meg válto� jegyért cserében biztosítja elmélyült megérkezésünket a lombok közül, elhaladva a ki villanó Flóra és Fauna allegorikus szobrai melle�, a pallók, vízmosások, függőhidak közö� a megnyugtató jelenbe a prehisztorikus kövek és kövületek közül. Az organizmusok, magunkat is beleértve, az evolúcionalizmusra hoznak példát,

K Ö L T É S Z E T / M A G Y A R

B O R B É LY S Z I L Á R D

ahogy a kerten a bejára�ól a valószerűség törvényei szerint rendben áthaladnak. Közben nem módosul morfológiájuk, és a természetes elhullás is ritka. 15

K Ö L T É S Z E T / M A G Y A R 16

A Testhez (2)

de Sade rózsája

A testek csak grammatikák, a tér leképezése, s a nyelv a látható világ, a látás a tér része a koponyaformába zárt agyszövet belső körét a Gondolat úgy járja át hogy elgondolja önként a nyelvet, mint a létezést, amely a test beszéde e furcsa gép csak te�etés és pusztulás a léte és nyelve mindig önbeszéd, a húsból sajtolt hangok a hangszalag két kötegét a gégefőből hallod ahogy rezeg a levegő a nyálkás hús csinálja, ahogy hangokat csal elő a testnek rothadása a szavakat is kitörli ahogy a test lebomlik,

mert a létezés, ha földi a torkodba por omlik és nem tudsz akkor nyelni már a száj sem tud csókolni hiába, ha farkad feláll nincs senki már leszopni mert nincsen száj és nincs pina meleg, síkos, keringés nem használ többé az ima se szó, se nyelv nincs, és a test, ha másik testhez ér megérzi annak hőjét a meleg vérű testbeszéd megérinti a bőrét de léte csupán káprázat mint kopula, úgy kapcsol két név közö�, kik várnak a nyelv terében akkor a nyelv tehát a tér tere a Tudat hozta létre nincs külseje, s nincs belseje és nincs, aki megértse.

A mellbimbóhoz Bimbó, bimbó hűs talány, Te bőrnek barna gombja, elmorzsolgatni fogja lány vagy rá harap a fogja?

Mit üzen e barna pont, miféle jel a testen? Miféle éjszakába volt még nemtelen a lelken?

Szája, nyelve, ajka ha a bimbókat csókolja mit érez o�, mi végre lágy és mért kemény, ha nyalja?

Mért e ke�ős pont: talány; s hiú szimmetriája? ha nincs teje, kérdi a lány, és nem csurran a szájba?

Mért a testnek dísze csak, mért ornamentikája? Ó bimbó, talán te vagy titkos erotikája?

Bimbó, bimbó hűs talány, ó bőrnek barna gombja, morzsolgatja még a lány vagy csipeszekkel fogja?

Borbély Szilárd (Fehérgyarmat, 1964): költő, irodalomtörténész. Legutóbbi kötete: Árnyképrajzoló (Kalligram, 2008).

M Á R I U S KO P C S AY

elbeszélés

Költözés M

indig csodáltam az alkoholistákat. Bár az első pillantásra megtévesztő lehet imbolygó járásuk és zavaros szemük, tekintetük valójában tiszta, lépteiknek pedig pontos célja és értelme van. Alkoholistának lenni csodálatos, felemelő érzés. A fazont kopott, testhez simuló dzsekijében és félseggre eresztett farmerében kábé harmadszor látjuk ma már a Fiúval, úgy tűnik, mintha szórakozottan bámulna a semmibe, mintha a lába magától vinné ide-oda a városban, pedig megjárta már a Fekete fejet, ahol barna sört ivott, most a Janába megy egy Budvarra, majd a Henrietában finisel, ott meg Steint fog tankolni, jóleső húszkoronás áron. Ugyan ki mondhatja el magáról, hogy ilyen világosak a céljai, ilyen világos a jövője? Nekem is hosszú évekig tartott, míg eljutottam valami hasonló stratégiai felfogáshoz. De ezt a Fiúnak inkább nem mondom, ezek a mondatok mind itt maradnak a súlyos baleset következtében apró göbbel ékes fejembe zárva, tizenkét éves fiamhoz pedagógiai okokból csak a lecenzúrázott „Ezt a pasit harmadszor látjuk ma már” jut el. Ma ma van, január, a napok irgalmasan, bár alig érzékelhetően hosszabbodnak, többször mutatja magát a nap, mint karácsony előtt. Egy pillanatra most is előjön a nehéz szürke felhők mögül, és pozitív energiát ragyog a forgalmas pozsonyi utcára, a sodródó autókra, a zsúfolt villamosokra, az üzletekből szatyrokkal kilépő emberekre. A Fiú influenzás, a rendelőből jövünk. – Mi a mai programod? – kérdezi a Fiú. – Miért kérdezel ilyen hülyeséget? Tudod, hogy munkába megyek – válaszolom atyai fensőbbséggel. – Az újba vagy a régibe? – kérdez újra, ezúttal egész logikusan. – Mindkettőbe – mondom szelídebben. – Az újba, aztán meg a régibe, aláírni a felmondásomat. Aztán meg sörözni, egy söröcskére a Henrietába, folytatom magamban boldogan, nem mondom ki, holott ezt az információt nem kellene titkolnom előtte, hiszen többször is volt már velem ebben az intézményben. Békésebb, jobb időkben az egész család járt, a feleségem és a két gyerek. – Itt nyaralnak? – kérdezte a csapos, mikor egy augusztusi estén rövidnadrágban és laza nyári dzsekiben egy korsó sört és öt nagy kofolát kértem a focimeccs után, melyben a fiammal az öszszeszokottabb párost alkotó két unokaöcsémmel szemben 4:10-re vesztettünk. Mi is lehet szebb annál, mint amikor spriccel a barna lé, örvénylik a párás pohárban, amikor a kocsmáros végigsimít a csöveken és csapokon, amikor a hab a nedves alumíniumpultra csöpög… A csapos most már nem kérdezősködik, tudja, hogy idevalósi vagyok, születésemtől fogva, ismer engem és a kompániámat, mindig a kocsma előtt ácsorogtunk a friss levegőn, egészen késő őszig, míg markolni lehetett a korsót anélkül, hogy lefagyott volna az ember keze. Mióta tél van,

18

inkább csak egyedül járok a Henrietába, és bent ülök le, a söntéssel szembeni kis asztalhoz. Néha összefutok valamelyik volt kollégámmal, vagy az autószervizes fickóval. – Helyzet? – szólít meg. – Minden oké – válaszolom. – Otthon három napja csend van már, jobb nekem most itt – mondja, s közben sokatmondóan int fejével a sarok felé, ahol lakik. – Hát… nálunk is besűrűsödött a levegő, nekem is jobb most itt – viccelődöm. Igen, ez az obligát kocsmai humor. Az asszony megint morog. A gyerekek bőgnek. Az anyós őrjöng. Én meg iszok, bazmeg. Azt meg nem kötöm a szervizes fickó orrára, hogy nálunk két anyós is van. – Hol van már ez a Jana? – kérdezi a feleségem anyósa. – Nem jön még haza? Sír utána a gyerek. – Most hívtam, elindult már – felelem a feleségem anyósának. – Sok munkája volt… odabenn. – De a kicsi már álmos, egyre az anyját emlegeti – mondja az én anyósom. – Hisz még csak fél hat van – értetlenkedem. – Gyere kicsi kincsem, drágám, levesszük a peluskát, megmossuk a popsikát – mondja az anyósom, félig magyarul. – Fúj, micsoda trutyi, gyere, dobjuk ki a pelust, büdös a babuska! Szólnom kell a feleségemnek, hogy tegyen valamit ez ellen a naturalisztikus nevelési mód ellen. Egyelőre azonban még azt sem sikerült elérnünk, hogy az anyósom ne cipelje magával a Tökmagot a vécére, saját testi szükségletei kielégítésének kényszerű tanújaként. – Van itthon valami ennivalótok? – sóhajtozik a feleségem anyósa. – Arra sem volt időm, hogy egy falatot bekapjak. – Megsütöttem tegnap a húst… azt a pulykacombot – mondom lázas buzgalommal, de senki sem figyel rám. – Az ember egész nap ugrál, rohangál körülöttük, a gondjukat viseli, és még enni sincs ideje – sóhajtozik a feleségem anyósa. – Ajjaj. Ezt a levest még a múlt héten főztem. Nem eszitek meg, és… – És mi? – kérdezem. Kíváncsi vagyok a poénra. – És Jankának még arra sincs ideje, hogy kiöntse, és elmossa a fazekat. Így gazdálkodtok ti. Ne csodálkozzatok, hogy nincs semmitek. Az ennivalón lehet a legtöbbet spórolni. A nappaliból sírás hallatszik, a Tökmag üvölt, az anyós feje vörös. – Fúj, megütötted a nagyit, te csúfság, indul is a nagyi haza. Bizony, bizony. A Tökmag hisztérikusan vonaglik a kanapén, a nagyi hatalmas szőrkucsmában ül és sóhajtozik: – Dől rólam a víz, izzadok, mint egy ló, megint ez az időszakom van, amikor izzadok, gyógyszert is szedek rá, de attól meg folyton pisilnem kell. Ekkor, mintegy vezényszóra, feláll öregecske kutyánk, rózsaszín hímtagjából bőséges sugárban lövell a vizelet a parkettára, Janka végre megérkezik, és levegő után kapkodva mondja: – Leviszem Rexet. – Már nem kell – mormogja a feleségem anyósa. – Mit művelt? Bepisilt? Hát, gyerekek, nem jó ez így – mondja az én anyósom. – Már rég ki kellett volna… El kellett volna altatnotok – mondja a feleségem anyósa. Tökmag abbahagyja a bőgést. – Veszünk egy új kiskutyát – mondja derűsen a Tökmag, odafut a bátyjához, és fejbe vágja egy műanyag gumibottal. – Én vagyok a szlovák rendőr! – Aú! – kiált fel a Fiú. Tompa körzővel ákombákom vonalakat húzgál a zsíros konyhaasztal sarkán szétterített mértanfüzetbe. – Hogy lehet itt leckét írni? – kérdezi a feleségem anyósa. – Nézd meg, hogy néz ki ez a füzet, tisztára össze van gyűrve. – Khh-khh-khkhkhkh – mondja a kutya, és fogatlan szájából nyálkás barna csomó toccsan a padlóra, amit aztán örömmel nyalogatni kezd. – És hol csináljam? – védekezik a Fiú. Nagy már. – A Tökmag szétdobálta a szobámban a játékait, minden tele van velük. – Feltörlöm ezt az izét. A munkában a főnököm buzerál, itthon meg… Ah… – suttogja úgy, hogy én azért halljam. – Én inkább megyek – mondja az anyósom.

19

Jobb esetben minderről lemaradtam, mert még a munkában seggeltem. – Hol van már ez a Kristián? – mondogatta ilyenkor az anyósom. Mit tudhatja ez, mivel jár egy csődbe juttatandó cég felépítése, dühöngök magamban, s mindezt el is mesélném a szervizes ismerősnek, de ő egy működőképes nemzetközi konszernnél dolgozik. Trabant, Wartburg, Barkas. Valami hasonlóan nagyszabású dolgot kellett volna produkálnia a mi Ügynökségünknek is. De hogy mondjam ezt el a technikusnak, aki Barkas-uniformisában így kellemkedik napszámban a kuncsafttal: – Tiszteletem uram, hogy vagyunk, állítani kéne a motorján? Nem rottyan szinkronban? Kevés a kipufogógáz, keveset ugrik a szekér, míg beindul? – Tudja, nehéz munka ez – mondom neki bajuszomról a fehér sörhabot törölgetve. A jól megcsapolt sörön legalább öt percig ül a hab, de ennyi időt még sosem adtam neki. – Reggel beül az ember az értekezletre, ott jól lebasszák… Mindenki a mi részlegünkbe törli a lábát, ez a teljesíthetetlen feladatok szekciója. Aztán kiosztani, ellenőrizni a munkát, délután újabb megbeszélés, csupa rutin és megszokás, egy rakás személytelen dolog, semmi köze az alkotómunkához, hiába gondolná bárki is… De miért gondolná bárki is, hogy épp nekem van kreatív munkám? Kinek van ma tulajdonképpen? A reklámgyártóknak, akik szerint a mobiltulajdonosok mind tökös hódeszkások, akiknek ifjú lába alól dinamikusan röppen szanaszét a csillogó hó, vagy retródiszkóbuzik fehér trapéznadrágban, lazán a bárpultra hajított apró rózsaszín szütyővel? – Este meg már csak hazamegyek, megnézem az alvó gyerekeket… Eszem, bekapcsolom a tévét, hogy kikapcsoljak, reggel meg kezdődik minden elölről, tiszta fejjel a munkába, az értekezletre, ugyanaz körbe-körbe – szónokolok tovább. – Közben meg a névleges jövedelmem kisebb, mint nyolc évvel ezelőtt. A reális pedig… Ha megnézi a gáz árát, a villanyét, bármiét… Talán a harmadával is kevesebb, mint régen. A barkasos és a csapos egykedvűen hallgatja a monológomat, s miközben sorra kerül a következő elkúrt életű figura, vidáman lépdelek hazafelé, kinyitom az ajtót, belépek a sötét lakásba, az egyik szobában a feleségem anyósa bóbiskol keresztrejtvénye fölött, a rádióból halkan csordogál a halálos betegségekről szóló vitaműsor, a másik szobában a Tökmag dobálja magát kétségbeesetten az ágyán, öt órája próbál elaludni, de csak nem sikerül; a feleségem édesen alszik mellette farmerben-pulóverben, dunyhájába vackolódva, a kanapén kényelmetlenül összetekeredve a Fiú, a konyhaasztal mocskos tányérral, félig rágott paprikával, kiflivel, nápolyival, gyümölcslé-maradékos poharakkal teli, sehol sem kapcsolható villany, sehova nem lehet leülni, és megszökni sincs hova, a kocsma már bezárt. – Épp most beszélt egy nő, a férje meghalt, ő maga beteg, a gyerekei kórházban, hogy milyen fontos a kalcium – mondja rejtekhelyéről előbújva a feleségem anyósa. Hiába menekülnék a számítógéphez, szigetelném el magam fejhallgatóval a világtól, a feleségem anyósa hideg kezével a vállamat cibálja, látom, ahogy nyílik-csukódik a szája, leveszem inkább a fejhallgatót… – …magnéziumot és káliumot, azt is kellene szedned, hogy ne hulljon a hajad, és azok a vörös foltok ott a lábadon, azt meg kellene mutatni az orvosnak, mert mi van, ha az esetleg… vagy éppen… Hova is menjek tulajdonképpen? Mit csináljak? Ha iszik az ember, az érzései intenzívebbek, ám kevésbé körvonalazhatók. Szívesen kifejezné őket, de nem tudja, mert úgysem érti senki. Válaszolni akarok egy ímélre, de amint kinyitom az outlookot, elfelejtem, melyikre. Sorra veszem hát az elmúlt napokban érkezett leveleket, csak így van rá esélyem, hogy a szemembe ötlik az, amelyik a kollégámtól jött… de mit is akartam neki mondani? Belekotrok a memóriámba, de olyan az egész, mintha egy hódeszkán próbálnék lecsúszni a dombtetőről, egyszerűen nem megy; legyintek, lefekszem összehúzódzkodott, pulcsis-farmeres feleségem mellé, valahogy kivárom a reggelt, és reggel majd azzal biztatom magam, hogy valahogy kihúzom ezt a napot, míg el nem jön az este, és le nem megyek a Henrietába. Akárcsak a hajók, a kocsmák is női nevet viselnek, mert a férfiak számára ők helyettesítik a nemlétező érzékiséget és szexuális életet… Bár szexuális élményre bizonyos értelemben a kocsmában is szert tehet az ember… De miért jutott ez pont most az eszembe? Igen, novemberben, mikor még nem volt ilyen undorítóan nagy a hasam, mikor könnyűnek és frissnek éreztem magam, a Henrietában ültem egy korsó sör mellett, meditatívan előredőlő testhelyzetben bámulva az összejárt padlócsempét, mikor hirtelen megcsörrent a telefonom, és én dermedten szóltam bele: – Szia…

20

Lenka Šťastná hívott, hogy szerzett albérletet, és hogy a pasija a barátjával most hurcolja a cuccát a kocsiból a lakásba, ő meg pakol kifele… és nekem telefonál. Lenka Šťastná tizenkilenc éves, és széles, lenyűgöző mosolyával pont engem hív, a mezei negyvenest, aki épp lecsúszott a karrierépítés lehetőségéről, akinek nincs pénze, egyetemi végzettsége, a valóságsók hőseihez hasonlítható bicepsze, aki naponta kocsmázik, és mégis, mégis úgy tűnik, nincs még teljesen leírva. – Összefutunk holnap? – csiviteli Lenka a telefonba. – Holnap megyünk házat nézni… – mondom, és jobb kezem ujjával csíkot húzok a pohár párás falára. – Hívlak majd. – Csaó, fiúk – búcsúztatja a csapos az éppen távozó, hatvan év körüli férfitársaságot. – Viszlát csütörtökön – harsan vissza egyikük, egy napbarnította, üde, inas úriember… Osztálytársak? Evezősök? Sakkozók? Felhívott közülük bárkit is egy tizenkilenc éves lány, elhívta bármelyiküket is randira? Észrevette a kocsmáros, hogy elvörösödtem? Nem volt neki gyanús, hogy gyorsan újabb sört rendeltem, és cigarettát is vettem? Nem fújja majd be otthon? Mármint nálunk otthon? – Szóval maga az új évtől nem dohányzik? Én novemberben gyújtottam rá utoljára, akkor még a Lajoš volt nálam, még mielőtt meghalt volna, együtt dolgoztunk, és mindig mondta nekem, Soňa, az Irenával vigyázz, mert az egy ordas kurva, együtt futtattuk fel a céget, akkoriban negyvenet is elszívtam naponta, de aztán mondja a doktornő, hogy asszonyom, maga nem hajlandó gyógyulni, én meg mondom neki, doktornő, mit kiabál velem, de az Irena miatt olyan ideg volt rajtam, hogy muszáj volt cigiznem. Jesszusom, hiszen ma van! Mintha félálmomból vertek volna fel, és úgy állapítanám meg ezt a rendkívül fontos tényt – ma van! Más a dátum! Más az év! Zuzana asszony erős karjaival gesztikulál, úgy terpeszkedik fölöttem, mint az elfeledett élmények istennője, minden megtörtént már vele, egy hónapja dolgozunk együtt, ezalatt életének alig töredékét győzte elmesélni, tudomásul vettem, hogy az Irodában a jelenlétében semmit sem tudok elvégezni, bár igazából nem is tudom még, miből állna a munkám. Egyelőre nem is kérdezek semmit, örülök, hogy már nem késő este járok haza a munkából, és hogy nem vártam ki az Ügynökségben a cég teljes megszűnését, melyet a tulajok karácsony után büszkén be is jelentettek a maradék alkalmazottaknak. – Sikerült! Végeztünk! – Szóval végeztek? – kérdezi Zuzana asszony. Aztán belenyomja orrát a kávéscsészémbe, vadul szaglászik. – Fincsi kávéja van. És tényleg nem dohányzik már? Én akkor hagytam abba, amikor a Laci meghalt… Ismeri a Meghalt Lacit? Ő volt a pénzügyi tanácsadónk, hárman voltak, a Meghalt Laci, a Kampec Jani meg a Kaput Péter. – Mennem kell, vár a pénzügyi tanácsadóm – mondom Zuzana asszonynak. Január van, szolidan hosszabbodnak a nappalok, magasabban süt a nap az égen, a pozsonyi utca szokatlanul peszszimista, vagyis optimista benyomást kelt, vicces, de az ivás az alapvető fogalmakat is megkavarja az ember fejében. A tanácsadónővel egy elit kávézóban találkozunk. A fiatalembereken dizájner farmer, hajuk zselézett, a szolibarna ifjú hölgyek csöcse kifele bukik a feszes pólóból, néhány kékesen derengő koponyájú maffiózó ellenőrzése alatt tartja a terepet, ha valaki picsogna, ha panaszkodna, elintéznék a gyökeret, a nagy képernyőn épp Miro Jaroš klipje megy, a rádióból reppelő feketék rikoltoznak, néhány perc múlva meg fordítva, a feketék a képernyőn és Jaroš a rádióban, az efféle audiovizuális lecsó nagyon megy most a pozsonyi kocsmákban. – Ez biztos a maga törzshelye – mondja a tanácsadónő. – Látom, otthon érzi magát itt. Hát erre meg hogy jött rá? Az én törzshelyem a sarki fabódéban működő kocsma. Oda szaladtam le két féldeci rumra az Irodában töltött első napomon, meg amikor az első értekezlet alatt rájöttem, hogy a feleségem azért tagadtatja le magát, mert féltékenységi roham tört rá, mert a mobilomban turkált, és fura esemeseket talált… – Fogalmam sincs, mi lehet ez, valami tévedés – makogtam a telefonba; ha már az alkoholistának kihagy a memóriája, legalább univerzális alibije van. A lábam elvitt a fabódéba, a szemem pedig megállapította, hogy itt csak tizennyolc korona a rum, a szám pedig meggyőződött arról, hogy egész jó annak ellenére, hogy nem is rum, csak „rum jellegű szeszes ital”. – Hát, Kristián, a hitelt felveheti, de gondoljon a nyugdíjas éveire is, elég, ha aláír nekem néhány papírt, és legalább három társaságnál biztosítja magát – tanácsolja a tanácsadó az elit kávézóban. A maffiózók csúnyán pislognak felénk, nem láttak még itt. De lőni egyelőre nincs okuk. A tanácsadó zöld filccel aláhúzza a papírra firkált számot. – Ez a maga keresete? – Ez volt… De az Ügynökség, amelynél külsősként dolgoztam, éppen csődbe ment, ez a biznisz ugrott… Szóval most tízezerrel kevesebb. Az Irodában nem egy nagy etvasz a fizetés… Tudja,

21

nominálisan tulajdonképpen kevesebb, mint amit a feleségemmel nyolc évvel ezelőtt kerestünk. Reálisan pedig, ha megnézi a gáz árát, a villanyét… Talán a harmadával is kevesebb. Ennek ellenére a feleségemmel még a tél beállta előtt megnéztünk néhány házat, melyek segíthetnének legalább a minimális elviselhető szintre növelni életterünket. – Ha nem lesz elég helyed, fogod magad, és eljössz hozzám – mondta gátlások nélkül a tizenkilenc éves Lenka Šťastná. De nekem gyorsan le kellett tennem a telefont, és beszállni egy durcás ingatlanos kisasszony autójába. A kocsiban már ott ült a feleségem és a Fiú, csak Tökmagot felügyelték otthon a morc anyósok, akiket ebben Rex teljes gőzzel segített. – Kisebb, de barátságos ház, a tulajdonos már vár bennünket… – mondta begyakorolt szövegét a durcás Ingatlankisasszony. Egy kocsma előtt állt meg, közvetlenül a főút mellett. A járdán egy vörös fazon dülöngélt, nadrágja félseggre eresztve. – Magu… Magukazok? – lökte ki magából üdvözlésképpen. – Ide… Ittvan… Nemu… Nemtom memmutatni az egészet… Uk… Uk… Ukránok laknak itt, és bezárták a sz… a szobát bezárták. A fazon nagy hűhóval kinyitotta a pléhkaput, minket pedig körbefont a házból felgyülemlett vízként kiáradó sötétség, az ablakok a föld színénél guggoltak, a bezárt helyiséget ugyan nem, de a nappalit és a hálót láttuk, a földön csikkek és sörösüvegek henteregtek, nyitott konzervdobozok vicsorogtak ránk, fenekükre száradt maradékkal. A barátságos kis konyhában némán csörömpöltek, csengtek-bongtak az odakapott gyorslevesekkel teli alumíniumfazekak. – Meghitt környezet – mondta az Ingatlankisasszony. Könnyűnek éreztem magam, mint mindig, amikor kiderül, hogy most már nem kell figyelnem, nem kell igyekeznem, mert az, ami történik, teljes egészében rajtam kívül zajlik. Csak az a gond, hogy vécére kell mennem, de nagyon, és ebben a házban ez nem lehetséges, mert nincs vécé, az albérlők az udvarra járnak, a bokor mögé, átmegyek hát a kocsmába, s hogy a pultosnő előtt álcázzam, hogy vécére megyek, veszek egy vodkát, s hogy a család és az Ingatlankisasszony előtt álcázzam a vodkát, veszek hozzá egy sárga üdítőt. Mikor a kisasszony megpillant, amint a palacknyi sárga lóhúggyal a kezemben kilépek a kocsmából, idegesen cuppogva indít, én pedig beülök mellé előre, a halálülésre, nyugodtan odafordulok hozzá, és vodkaszagú lehelettel mondom: – Köszönöm, hogy megvárt, indulhatunk. A következő ház sehova sem vezető, nyaktörő lépcsősorokkal van tele, itt nincsenek helyiségek, csak folyosók, lépcsők, katakombák. A két mankóra támaszkodó idős asszony és a hatalmas botot markoló öregember fel-alá csoszog, az öregúr időnként hadonászni kezd a husángjával, és így mondja: – Tettünk ide meleg vizet, innen megy ki az udvarra egy slag, ott van a szivattyú meg a csövek, szóval mikor bekapcsol az emhatos, akkor az praktice éjszakai árammal működik, de az emésztőből is felhúzza a levegőt, az meg… Ha tesznek ide kartont vagy laminátot, saját villanyuk lesz, ingyen. De még többet spórolnak, ha ezt a szigetelést felragasztják a falra… Látják? Eftizenötös kell. Olyan kis lapok, le kell őket gyalulni, és rárakni a fakeretre. – Nemigen akarunk elmenni innen, de muszáj, nem bírjuk a lépcsőzést… – mondja a néni fújtatva. – Már neki is fogtam összepakolni a befőtteket. – Tiso jó elnök volt – súgja a fülembe az öregúr. – Nagyon szépen át lehet alakítani – mondja az Ingatlankisasszony, de állítása feltehetően a következő, inkább csak félkész házra vonatkozik már, az álomittas hajdani szexbombát elhagyta a pasija, egyedül maradt Peťulko nevezetű fiával, de a fiú nagyon ügyes, autókat javít, tele a ház alkatrésszel, minden helyiségben ablaktörlők, szélvédők, visszapillantó tükrök, akkumulátorok, csövek, ülések, benzintartályok hevernek, a lakásban olaj és vas szaga terjeng, az udvaron bőszen tépi láncát a pitbull. – Dianka szereti a vendégeket – mondja a hölgy, és kiküldi Peťulkót, hogy inkább fogja meg a kutyát, hadd nézzék meg a vendégek az udvart. Az udvaron, a magas fűben egy Opel eleje és egy Golf hátulja lapul, néhány tengely és kerekek szólóban, kormányok, lengéscsillapítók, olajos áttételek és féltengelyek, könyöktengelyek, ékszíjak, Dianka haragosan fújtat bőr szájkosarába, Peťulko, a kopaszra beretvált fiú szorosan fogja izmos kezével. Dianka úgy nyelné be a mi Rex felügyelőnket, mint egy darab perecet, mint egy szem málnát, ahogyan én nyelem be az újabb vodkát a sarki bisztróban, miközben a durcás kisasszony beindítja a kocsit, és a szomszéd falu felé irányítja. A Faluban álló családi ház tágas, az alkonyat ellenére teli van fénnyel, lábunkhoz kutyák-macskák dörgölőznek. A kandallóban tűz lobog, a kert végében hideg novemberi víz csörgedezik a patakban. Igen, ez biztos november végén volt még, a feleségem épp csak elkezdett féltékenykedni és jeleneteket rendezni. Még nem sejtette, hogy a telefonomba egymás után siklanak az esemesek,

22

melyekben Lenka Šťastná borozni hív. És végül tényleg csak néhány pohár vörösbort ittunk meg (récsei kékfrankost, állítólag ezzel gyógyították az orosz űrhajósokat), még csak meg sem csókoltuk egymást búcsúzóul. Mert hát mégis… Tulajdonképpen miért is? – Tulajdonképpen miért is akarnak vidékre költözni? – kérdezi a pénzügyi tanácsadó, de nem tudok válaszolni, talán azért, mert ott jobb az élet, mert tiszta a levegő, ragyog az éjszakai égbolt, és én annyit pengethetem a gitáromat, amennyit csak akarom. – Az ingázás, azok a szerencsétlen gyerekek, mennyit kell buszozniuk, ti nem tudjátok, mi az – mondja a feleségem anyósa. – Meddig akartok itt így élni? A kicsinek nincs saját szobája, a nagy meg veletek szorong egy ágyon, vagy a kanapén kucorog, főzni meg enni sem lehet itt rendesen, a kutya meg folyton bepisál. Már rég el kellett volna veszejtenetek. Hajdani munkahelyem, az Ügynökség felé ballagok valamit aláírni, befejezni vagy elkezdeni. A valaha oly forgalmas irodai folyosók most üresek, de mennyit flörtöltem itt Lenka Šťastnával, hányszor hívtam a feleségemet, hogy később jövök, hogy sok a munkám, hogy útközben bevásárolok… Ma egyedül ücsörög itt Krčmárikné, a harapós januári nap besüt az ablakán, az irodák ajtaja bezárva, lepecsételve, a cég befejezte. – Nem tudja, mikor jön meg a decemberi fizetés? – kérdezem nosztalgikusan Krčmáriknétól. – Ötödikén kellett volna, aztán átrakták tizedikére, majd huszadikára, a végső határidő pedig a hónap vége. Kimegyek az épületből, ahol immár semmi keresnivalóm, és a cukrászda felé veszem az irányt. – A szokásos? Fernet és képviselőfánk? – fogad szolgálatkészen az üde, ötvenes cukrásznő, a Henrieta csaposának női ellenpólusa, megvan benne a szexepil, képes gyengéden becézgetni, simogatni a poharakat és palackokat. Bájak vonzó és gyilkos elegye egy férfi számára. – Rég járt már nálunk. Itt is voltam egyszer Lenka Šťastnával, de miután megittam a második fernetet, és végighallgattam, micsoda mágikus pillantásom van, és milyen féltékeny rám Lenka pasija… Kimentem a fagyos novemberi levegőre telefonálni… Vajon kinek? Az elit kávézóból hazafelé menet megállok a vásárcsarnokban, veszek knédlit és savanyú káposztát, répát, narancsot, almát, a hentesnél téliszalámit és jó zsíros oldalast, amit majd egy kiló tarjával együtt sütünk meg, üsse kő, az ünnepek után úgyis hét kilóval többet nyomok, mint előtte, legalább hamarabb megüt a guta. Az utcán csend és nyugalom, évek óta először élvezem ki az érzést, hogy világosban, tehát időben megyek haza a munkából, süti a nap a markomba vágó nejlonszatyrokat. – Csak a hülyék, idióták és kispolgárok vágynak napsütötte lakásra! – üvöltötte az apósom, mikor meglátogattuk, és így végre kimondhatta, mit gondol rólam. A kandallós ház ott a Faluban délnyugati fekvésű, tele napfénnyel… az ár is kedvező, még egy olyan lúzer is ki tudja fizetni, akinek évente kétszer csődbe megy a munkáltatója, s aki végül egy Kultúrirodában helyezkedik el, és aki még azt a keveset is, amit megkeres, elissza, idegen nőkkel elprédálja. – Szia, Tökmag – köszöntöm a kisebbik fiamat, mikor a tenyerembe vágó nejlonszatyrokkal belépek a lakásba. – Rendőrautót akarok! – üvölti a Tökmag, és agyba-főbe ver a műanyag gumibottal. Elkényeztetik a nagymamák, gondolom bosszúsan. A nagyobbik fiam nem volt ilyen vadember. A feleségem anyósa haragosan a szobájába zárkózik. Olvas talán a gondolataimban? – Mi a baj? Dühös vagy? – kérdezem. – Légy szíves, ne támadj – sziszegi, és mérgesen bevágja az ajtót. Bekapcsolja a rádiót, ahonnan megtudja, miként harcoljunk almaecettel a túlsúly és a halál ellen. Minden reggel egy stampedlival, s az élet örök, bár kissé fanyar. – Mentem – mondom, és az anyósom szőrkucsmával a fején azt kérdezi valakitől: – Mi ütött bele? Megőrült? A második sörömmel ülök a Henrietában, a szomszéd asztalnál egy nagy meg egy kicsi férfi, a kicsi ül és kussol, a nagy meg kiabál vele: – A nők, mindig az volt a te tragédiád, Magdaléna tönkretett, hallod? Kisvártatva megjön a barkasos fickó, utána két idősebb nő, egy-egy rumot, kísérőnek kofolát rendelnek. – Ide megyünk a bankba, takarítani, gyorsabban telik majd az idő – magyarázzák vidáman, pedig nem kérdeztem semmit, szemükben a benyelt ital örökmécse fénylik. Elered az eső, a lábam magától visz valami borozóba, ahová nem szoktam járni, mégis bemegyek, és keresek valakit, aki

23

nincs ott, és én tudom, hogy jó, hogy nincs ott, mert nehezen magyaráznám meg, miért keresem, ha nem akarta, hogy keressem… De miért? Mert átöleltem, amikor megijedt a kapualjból kilépő hajléktalantól? Maga omlott a karjaimba, aztán csókolóztunk, biztos nem haragudott… Éppen ellenkezőleg, édesen búgta: – Már megint… Már megint nős férfival. De ez nem Lenka Šťastná hangja volt, az a mobilba csicsogta, hogy már észre sem veszem őt, hogy nem szeretem, hogy a munkahelyén a főnöknője basztatja… ezt otthon is hallgathatom, a feleségemtől, ehhez nem kell szerető/másik csaj! Az lesz a legjobb, ha elvillamosozok a Nagyállomásra, és kimegyek a Faluba, a leendő házunkhoz, mely elválaszthatatlan része lesz családi életem eljövendő éveinek. Itt duzzogok majd, és várom, hogy felhívjon hálátlan családom, hogy bocsánatot kérjen a mindennapi barátságtalan, ellenséges fogadtatásért, miközben én cipelem a bevásárlást, főzök, leviszem a szemetet, takarítok. Meg eltartom őket, ha nem is túl fényesen. A vonatban kellemes meleg, lehunyom a szemem, munkából hazafelé tartó férfiak telepszenek mellém. Velem ellentétben ők az otthonuk felé vonatoznak, de hamarosan én is így utazom majd velük. – Hát te meg mit olvasol… Aranyat hoztak a cipőjükön… – mondja az egyik hang. – Hogyan lehet má’ a focicsukán aranyat hordani? – Mi rómaiak a meleg sportokat szeressük – szól a másik. – Törődj te csak a hokibotoddal. A Faluban leszállok, az állomáson elszédít a fekete égboltról alázúduló hó- és esőözön, az állomás narancsszín fényei megvilágítják az arcomba csapódó milliárdnyi dermesztő vízcseppet, szerencsére véd a dzseki, amit karácsonyra kaptam a feleségemtől, hogy ne fázzak, és hogy szebb meg hűségesebb legyek. A karácsony eltelt, nem is tudom, hogyan, felfogni sem volt időm az egészet. Szenteste napján Lenka Šťastná írt, hogy szeret, de a karácsonyi esemesen csak elmosolyodtam, és a megélezett késsel elvágtam a mutatóujjamat, talán nem kellett volna halpucolás előtt bedobnom két felest a házi szilvából, de mégis kellett, hogy túléljem a karácsonyt, mert az a szöveg, hogy az alkoholisták bánatukat és depressziójukat fojtják italba, csak közhely, a valóságban a többi normális emberhez hasonlóan tudatosítják, hogy nem bírnak élni, nem képesek gyenge vállukon cipelni az életet, és az ivás mintegy aládúcolja a vázat, hogy az elbírja a nyomást, a létezés iszonyú terhét. Karácsony első napján az anyósék jöttek hozzánk, és a kisebbik fiunk fejre esett az ágyról, megijedtem, a feleségemet hibáztattam, hogy nem vigyáz a Tökmagra, összevesztünk… és egyszer csak vége volt a karácsonynak, a bolyhos dzseki maradt belőle, amit az éles szélben és havas esőben nem tudok összehúzni magamon, és a hasam, a szégyenletes hét kiló plusz, amely teljes egészében annulálta az időszakot, mikor boldognak, karcsúnak, frissnek éreztem magam… Már nem emlékszem pontosan, miért, de tudom, hogy a kocsmában megengedtem magamnak a komplett ebédet, levest és főételt, két sört és három cigarettát, és mégis fogytam. Most meg a feleségemtől kapott dzsekiben fuldoklom, lábam a megolvadt, majd újrafagyott hó sós lottyába mélyed, hófátyol és esőfüggöny mögül látom a sötét, kutyás-macskás-kandallós házat, amelyet megnéztünk, és amelyik talán a legjobban tetszett… Amikor itt jártunk, nem vettem észre, milyen sötét utcában áll a ház, milyen jeges, zavaros víz hömpölyög az út menti patakban, nem tudatosítottam, hogy nincs itt a Henrieta vagy más kocsma, amely menedéket nyújtana, agyonmarkolászott, fonnyadt keblére ölelne, sörrel és tömény szesszel itatna, nincs egy mákszemnyi fényforrás sem, csak a furán zúgó gyár hangja töri meg a falusi idillt. Autó megy el mellettem, kéjesen fröcsköl végig tetőtől talpig, félvak szemembe sár és hó ragad, ha nem lenne rajtam ez a kényszerzubbony, káromkodnék, és ráüvöltenék a sofőrre: – Kurva anyád!!! De akkor ő megállna, kiszuszakolná kopasz fejét a fekete ablakos fábiából, lebaszna egyet a súlyzóktól és vegyszerektől irdatlan méretűre püffedt öklével, vesén rúgna, talán le is puffantana az anonim szélviharban, vagyis megmentett a tehetetlenségem, lehetővé tette, hogy tudatosítsam, a családból senki nem hívott fel és senki nem kért bocsánatot, senki nem kérte, hogy menjek haza. Úgy látszik, magamtól kell hazamennem. Útban az állomás felé ostorozzák fokozatosan elhaló arcomat az aláhulló elemek, a dzseki ellenére is reszketek, mint a haldokló kutyánk. Az állomás épületéből kinyúló tető alatt kapucnis, bézbólsapkás fiatalemberek ácsorognak, elgémberedett kezükben gyűrötten pislákol a cigaretta. – Picsába – kapom el a beszélgetésből. – Bazmeg. Basztál rám, kishaver. – Baszom… – Széjjelkúrom… Köcsög, vazze…

24

– Picsázik nekem ez a törpepöcs… Szopóágra küldöm, vazze… Agneša Piaď-Pŕhlavská irodalmár és forgatókönyvíró tetszéssel nézegeti magas szőrmesapkája alól a rugalmas testeket, és ír majd róluk egy novellát, persze ebbe nem illenek a vulgáris szavak, így az ifjak ezt mondják majd: – Ej, hinnye, efféle huncutságokra még édesapám sem emlékezik, bizony nem! – Micsoda zsiványságokat cselekedtünk, ejh, tyűh, haj! – Sej, kutya idők ezek, csak motoz az ember a semmiben, hiábavalón. A vonatban legalább van egy kis meleg, szűnik az átható reszketés, otthon le kell vetnem a vizes cuccot, és innom kell valamit… Még kibírni a tizenöt percet a trolimegállóban, aztán már csak egy kis tompa gyaloglás, és a panelünk előtt állok, kulcsom nincs, csengetnem kell, de nem találom a nevünkkel jelzett gombot. Az alkohol tönkreteszi az emlékezőtehetséget, ez tény, talán elkerülte a figyelmemet, hogy már elköltöztünk, de hova… Az ukránok lakta házba? Vagy a Faluba? Vagy megharagudott rám a feleségem, mert újabb hűtlenségem nyomát fedezte fel? Elment??? Hirtelen elönt a boldogság hulláma, látom, amint egy kocsmában ülök, de ez nem a Henrieta, hanem egy másik intézmény, be van kapcsolva a tévé, egyszerre megy a kép és a hang, szinkronban, a híradó fut éppen, én egy fiatal lány kezét fogom, előttünk söröspoharak, és csak úgy ülünk és nézzük a híreket… De ez nem lehetek én, ez megint csak memóriazavar, mellékes és elhanyagolható kísérője az ivás katartikus hatásainak, melyek megszabadítottak létezésem súlyától, hogy egészen könnyűvé váltam, most már csak meg kell találnom a családomat, az otthonomat, és minden rendben lesz. Lehet, hogy gyorsan innom kellene valamit megint, felmelegedni a kocsmában, aztán végre elköltözni. Elindulok, s bár az első pillantásra járásom ingatag, szemem zavaros, tekintetem valójában tiszta, lépteimnek világos a célja és értelme. Alkoholistának lenni csodálatos, felemelő érzés.  Mészáros Tünde fordítása

Márius Kopcsay (1968): szlovák író, újságíró, zenész. Mészáros Tünde (Pozsony, 1970): a prágai Károly Egyetemen diplomázott magyar filológia szakon.

25

KÁLMÁN GÁBOR

n

o

v

e

Nova

l

l

a

Nova U

jo Fero látott már kiásott halottat, de hogy éltében is rohadhat az ember, az korábban nem merült fel benne. Tomáš nénit és Tomáš bácsit leginkább arról az esetről ismerték Jasná Horkán, amikor Tomáš nénit úgy halászták ki az özvegy Sklenárová árnyékszékéből. Egy régi babona miatt keveredett oda, de kimászni már sehogy sem tudott, hát ott találták reggel, combközépig a latyakban. Az is köztudott volt, hogy Tomáš néni és Tomáš bácsi születésükkor fejenként háromszáz koronát értek, mert a háború előtt az állam ennyit fizetett a szülőknek, ha a kormányfő után nevezték el az újszülötteket. Hamar megszaporodtak a Tomášok, főleg a cigány családoknál, tele volt az ország Tomáš nevű cigányokkal. Tomáš néni és Tomáš bácsi a Žabia horán laktak, nem messze Jasná Horkától a hegy alján, szemközt a Nova szőlősorokkal borított hegyoldallal, ahol a cséeszádé kopottkék, ijesztően szögletes buszjáratai csak megszokásból álltak meg, nem járt arra soha senki. A cséeszádé új buszai nemrég kerültek forgalomba, mégis öregebbnek és használtabbnak tűntek elődeiknél. A hozzájuk képest ódivatú, ívelt vonalú Ikarusok szépen lassan eltűntek, apránként lecserélték őket, keleti blokk ide, keleti blokk oda. Mégse kelljen a szomszédokét használni, mondogatták sokan. Jasná Horkán persze mindenkinek zárt, vaskapus udvara volt. Az utcafrontra csak két apró ablak nyílt, mögöttük a jómódú fiatalabbaknál két szoba, nappali és hálószoba. Az előbbit sosem használták, régi szokásból a nappalokat mindenki az udvarral egybenyíló nyári konyhákban töltötte, a szénnel fűtött vaskályha mellett, közel a baromfihoz. Az özvegy idősebbek ott is aludtak. Az áporodott, penészes levegőjű szobákat fontos alkalmakra tartogatták, de fontos alkalmak sosem akadtak, így volt, aki évekig be sem tette a lábát ezekbe. Minden háznál magas, tömör vaskapuk, a régebbi, gerendás házaknál pedig tótkék fakapuk zárták ki a külvilágot. A kapukon túl szűk utacskák vezettek a házak mellett a belső udvarok felé, így odáig még az sem láthatott volna be, aki felkapaszkodik a tetejükre, hogy átpillantson. Legfeljebb egy-egy vén, rozsdásodó Škoda százast láthatott volna a jobb módúaknál. Összesen három ilyen volt a faluban, meg Mráznak a réges-régi Oktáviája, de az már talán nem is működött. Az egyetlen modern kocsi, a fiatalabbik Babka Škoda százötöse pedig maga volt a csoda. Gyönyörű, fakóbarna autó volt, szögletes idomokkal, a régi Škoda százasok ívelt karosszériája helyett olyan volt, mint egy pontosan meghúzott téridom a kockás geometria füzetben, épp csak a finom kivitelezésű modern műszerlap felett hajló kormány nem volt szögletes. Ahogy pedig a farmotor súlya miatt meredeken hátrafelé lejtett, az maga volt a tömény elegancia. De Tomáš néni és Tomáš bácsi nem építettek kaput, csak egy ócska dróthaló állt a ház körül, az is csak a csirkék miatt. Üldögéltek naphosszat a romos, megsüllyedt házikó előtt a verandán,

26

morzsolták a kukuricát, nézték a búzaszemeket hajkurászó torzonborz csirkék jövésmenését. Volt, amelyiknek hiányzott a szárnya, volt, amelyik ijesztő bakugrásokkal, bukdácsolva jött-ment, mert a fél lába valahogy odalett. Ha lépett, használta volna a hiányzó végtagját is, ekkor a földre zuhant, sokszor át is bukfencezett a fején, kapálózva körbefordult, mire újra rá tudott állni meglévő lábára, majd minden kezdődött elölről. Eltartott negyed óra hosszat is, mire átvergődött az udvar egyik végéből a másikba. Néha Kocúr is nekiindult a világnak, vagyis a semminek, mert Kocúrnak, Tomáš néni és Tomáš bácsi macskájának nem volt szeme, két apró gödröcske sötétlett a szemhéjak mögött. Amikor megneszelt valamilyen hangot és arra fordította a fejét, mintha látná, mi történik, úgy meresztette üres szemgödröcskéit a semmibe. Az edzettebb felnőttek is fintorogva léptek hátrébb, ha Kocúr felemelte üres tekintetét, miközben a nadrágjuk szárához dörgölőzött, a helybéli gyerekek meg kövekkel dobálták, ha a közelükbe merészkedett. Babkáéktól szerezte Tomáš néni Kocúrt, amikor Dušán, a Babka család középső fia éppen bedobta volna a megáradt patakba a hat kölyökmacskát egy szürke műanyag zsákba kötve. Tomáš néni artikulálatlanul nyafogva jelezte Dušánnak, hogy kéri a zsákot, Dušán először észre sem vette, miről van szó, egyetértően bólogatott, megszokásból, mert Tomáš néninek mindenki csak bólogatott, senki nem értette soha egy szavát sem. Nyafogósoknak hívták csak őket Jasná Horkán, mert Tomáš néni és Tomáš bácsi nyafogós orrhangon káráltak folyton, egyetlen értelmes hang nem hagyta el soha a szájukat. Terjedt, hogy mérgező a Nova bora, Tomáš néniék meg csak azt ittak. Megbolondítja az embert, így beszélték, a férfiak farkát is, és ütődött gyerekeket tudnak csak csinálni. De a Nova aranyat ér, mondogatták viszont, csak lenyomod a földbe a dugványokat, és négy év múlva borod van belőle. Burjánzik, mint a gaz, ha magára hagyod, az első fára felkúszik, ott érnek be a fürtök a faágakon. A Nova elpusztíthatatlan, szembemegy Luciferrel is, ha kell. A Nova maga az élet. Dušán már éppen lendítette volna a patakba a nagy nejlonzacskót, benne az alomnyi macskakölyökkel, amikor Tomáš néni elkapta a karját, közben artikulálatlanul nyafogott valamit. Dušán rosszallóan lökte el a kezét, hogy mi az atyaúristen van te prostá piča. Csak nagy sokára értette meg, hogy Tomáš néni a zsákra mutogat, eltelt vagy tíz perc, mire rájött, mit akar, mert Tomáš néni csak gagyarászott és nyafogott érthetetlenül, oda is vakkantotta idegesen Dušán, hogy ne povedáljon már annyit, mert kihűl a gyomra. – Vigyed, ha kell – dobta oda végül közönyös arccal, és Tomáš néni a vállán átdobva vitte hazáig, nyávogtak kórusban a macskakölykök. – Randa, mint a kifordított kolbász – mondogatták, ha megjelent valahol. Gyér, ősz haja alól ki-kivillant repedezett fejbőre, lapos orra mögött kifejezéstelenül sötétlett a szeme, csontos hátsóját irdatlanul dobálta és folyton piszkos, testhezálló sztreccsnadrágot hordott. Vézna volt, mint egy kiszáradt faág, mégis méretes volt a hasa, mintha folyton elleni készülne, röhögtek össze a férfiak, ha látták. – Ezek nem is esznek, csak isznak – vélekedtek páran. Egyszer Rudo, a falu traktoristája elmesélte, hogy látott már ilyet. – A két Tomáš egy szép napon majd kiszarja a beleit, mert ennek ez a vége, a Nova szétmarja az ember gyomrát, addig marja, amíg ki nem lyukad, amíg szét nem rohad az ember bévülről – mondogatta.

27

Kocúr életvidám teremtés lett, szökdécselt az udvaron, amíg nem keresztezte a féllábú csirke útját. Nem egyszer ugrott neki teljes erőből a szerencsétlenkedő szárnyasnak. A csirke ilyenkor rikácsolni kezdett, hatalmas port vert, ahogy csapkodva, bukdácsolva próbált menekülni. Kocúr pedig rendszerint befutott a házba ilyenkor és útközben nekiszaladt az ajtófélfának, mert bár kiválóan tájékozódott már Tomáš néniék putrijában, ijedtében néha elszámolta magát néhány arasznyival. Nagyot koppant ilyenkor a feje, szédültében tett néhány tétova lépést, majd elterült a veranda deszkáin és pihegett nyitott szájjal, kicsi szürke macskanyelve rálógott a veranda koszos deszkáira. Tomáš néni és Tomáš bácsi csendben nézték naphosszat ezt a csetlés-botlást. Oj – horkant fel egyikük időnként, ha izgalmassá váltak a fejlemények az udvar valamelyik részén. A Žabia horán állt a háború óta lakatlan ház, a fele összedőlt már régen, talán pont egy eltévedt bomba találta el. Oda költözött be egyszer csak Tomáš néni és Tomáš bácsi. A keveset, ami az összecsapások után megmaradt a házból, addig már széthordták a környékbeliek. A háború után minden jól jött, tégla, kilincs, villanyvezeték. A boltokban is azt vették, ami volt, majd jó lesz elcserélni. Mentek az emberek a boltba, mondták, hogy cukrot vennének, nem volt cukor, de volt helyette csákány, hát elvitték azt, majd jó lesz valamire. Az otthagyott házból is vitték, amit lehetett, ezek már úgysem jönnek ide vissza, mondogatták, ha a néhai tulajokra gondoltak. – Jobb az úgy nekik – dünnyögték a férfiak, az öregebbek még emlékeztek rájuk. A molnár Abafi járhatott volna még így, de azt meg agyonvágták, amikor a malmát nem akarta odaadni a népnek, hanem inkább baltával esett a szövetkezet küldötteinek és üvöltött, hogy milyen nép, lófaszt vagytok ti nép. – Nem ártottak azok szart se neked – dünnyögte oda ilyenkor idegesen az öreg Mráz, aki megjárta a háborút, volt súlya a szavainak, így ilyenkor legtöbbször csend lett. A cséeszádé járata a Žabia horán át jött a faluba, meg is álltak a szögletes buszok nem messze az elhagyatott háztól, de aki tehette, kerülte a helyet. Mesélték, hogy láttak egyszer egy kislányt vért hányni az udvaron. Csak álldogált és nézett a Žabia hora fái közé, mesélte az ütődött Iveta, aki nem bírt rendesen parancsolni az arcizmainak, néha el-elcsöppent a nyála. Ilyenkor hirtelen odakapott a kezével, a lecsorduló nyálat a markával fogta fel, ha a lakásban volt vagy éppen olyasmit csinált, amihez nem illett a lecsöppenő nyálcsíkok látványa. Ha kente a vajas kenyeret, olyankor meglepően gyorsak lettek a reflexei, képes volt a legutolsó pillanatban elkapni a zuhanó nyálcsomót, éppen a kenyérszelet felett egy centivel. Világoskék szemei egészen mélyen ültek szemgödrében, az egyik jobbra, a másik balra nézett, ezért félszegen tartotta mindig a fejét, mint a tyúkok meg a kacsák, talán ezért is folyt ki a nyála a szája bal szegletéből. Ha beszélt, mindig hadarva és mindig sokkal hangosabban a kelleténél, hadonászott a kezével és közben furcsa, ferde szögben tartotta a fejét. Ezért aztán csak legyintettek az emberek, amikor Iveta elmesélte a történetet a vért okádó kislányról. Nem hitt senki neki, de azért aznap mindenki kétszer ellenőrizte a zárat az ajtón, leporolgatták a feszületeket a falon. Az erdőszéli házakban egész éjszaka világított a fény, fel-felriadtak az ott lakók, ha a sűrű hegyoldal felől neszezés, összekoppanó faágak tompa hangja jutott a fülükbe. A babonásabbak ilyenkor szánakozva gondoltak Feróra, az erdészre, aki a hegyen lakott az erdő

28

mélyében, több kilométerre a falutól. Persze arra senki nem gondolt, hogy Ujo Fero mélyen alszik a kalyibájában, és tőle aztán repkedhettek a lidércek seregestül a háza körül, őt az nem érdekelte. Mindenesetre a falusiak örültek is, hogy valaki beköltözik abba a kísértetházba, talán úgy kevésbé lesz ijesztő hely az elhagyott Žabia hora a Nova szőlősorokkal borított hegyoldal tövében. A környéken hittek mindenféle babonában, a kocsmáros Sklenár négy évtizede tartott egy kötelet a pultja alatt. Ezt csak az idősebbek tudták, valami menekülő nemec a hegyen ezzel akasztotta fel magát a háború legvégén, amikor a partizánok meg a vörösök kikergették őket a jasná horkai hegyekből. Sklenár megsajnálta, levágta a vergődő nemecet, de már késő volt, hiába élesztgette, pofozgatta a fiatal szőke gyereket, ej kurňík šopa, az anyátok picsáját, káromkodott rosszallóan az eltorzult, fiatal arc láttán. A kötél azért drága kincs volt, megtartotta, később így került a kocsmapultja alá, mert a babona szerint, ha akasztott emberek kötelét tartják a söntéspult közelében, akkor jobban fogy a bor. Sklenár meg nem panaszkodott, fogyott, aminek fogynia kellett, nem tudta biztosan, hogy a kötél miatt van-e így, de örült, hogy megy a bolt. Éppen ezért, a sok babona miatt nézték el az esetet, amikor Tomáš nénit úgy kellett kihalászni az öregözvegy Sklenárová árnyékszékéből, mert benne töltötte a fél éjszakát. Sklenárová a szokásos reggeli dolgát intézte volna, ám mire éppen letolta bő bombardákiját, hangos nyafogásra lett figyelmes. Kereste egy darabig a hang forrását, forgolódott jobbra-balra, kinézett a budi deszkái között, de sehol sem látta az érthetetlen nyafogós hang gazdáját. Ezért ráhuppant a pottyantós nyirkos deszkáira, amire irdatlan sivítás volt a válasz, ekkor már észrevehetően valahonnan lentről. Sklenárová ijedten pattant fel és nézett le a barnás fényben úszó mélységbe a deszkákba vágott kör alakú nyíláson át. Nagy megrökönyödésére Tomáš néni gubbasztott lent a jó kétméteres mélységben. Sklenárová előrelátó volt, pár évre le akarta tudni a latrina ügyét, ezért fiával jó nagy gödröt ásatott a kert végébe a budinak, amikor az előző, betelt gödröt betemették és átköltöztették az ócska fabódét. Így aztán Tomáš néni sehogy sem tudott kapaszkodót találni rajta, hogy kimásszon, csak állt combközépig a latyakban az egyik sarokba húzódva és várta reggelt, hogy valaki észrevegye. Sklenárová hüledezett egy darabig a sötétlő lyuk felett, aztán elszaladt valami kötélféléért. A nők közül sokan még a háború idején is hittek a babonában, miszerint ha más nők aszalt szarával etetik meg férjüket, akkor többet nem veri meg őket, Tomáš néninek meg néha meggyűlt a baja Tomáš bácsival. Hosszú idő óta az egyetlen asszony volt, aki ilyesmivel próbálkozott. Az egyetlen cigány párocska voltak a környéken. A Jasná Horkaiak megtűrték őket, bár sokan nem örültek volna, ha közelebb költöznek a faluhoz. Nem nagyon törődtek velük, nem keresték a társaságukat és nem is ellenségeskedtek, hidegen hagyta őket a két új lakos. Csak Ujo Fero, az erdész kapta fel a fejét, amikor először látta őket. Mint mindig, nem szólt senkihez egy szót sem, csak elhajtott a kocsmáig, vett pálenkát. Szokása volt, ha elfogyott a sajátja, öreg korára néha már megesett ez is, mert nem bírt már rendesen takarékoskodni. Pedig be volt osztva mindig rendesen az adagja, neki is, meg a lovainak is, mert azokat is itatta. Más nem is bírta volna talán Fero saját készítésű töményitalát. De az utolsó hónapjaiban már volt, hogy ki-kifogyott, ilyenkor lejött a faluba a boltiért, pedig nagyon utált boltit inni, meg lejönni a faluba is. Ilyenkor maga elé nézett, el-elszundikált a bakon, a lovak meg vitték. Tudták az irányt, csak kettőt kellett megjegyezniük: a kocsmát és a szövetkezeti erdészlakot a hegyekben, ahol Fero lakott. Amikor Tomáš néniék először jártak a faluban, Fero éppen bóbiskolva hajtott a kocsma felé, kezéből majdnem kifordult a gyeplő, arcizmai elernyedtek, habos, sárga nyálcsíkocska indult meg a szájától és landolt a csizmája sáros, lószaros szárán. Egy kövön zökkent egyet a szekér, Fero felriadt, körbenézett, tekintete megakadt Tomáš nénin. Fero arcán hosszú-hosszú évtizedek óta kétféle érzést lehetett csak megkülönböztetni: a mérhetetlen közönyét és a mérhetetlen haragét. Ferót vagy rezzenéstelen arccal látták, vagy kidagadt erekkel, vörös fejjel és nyálat fröcsögve üvölteni, de akinek volt része az utóbbiban, az sosem szerette volna újra látni. Azon a napon viszont Fero szeme elkerekedett, arcizmai kisimultak, homlokán szétrebbentek a ráncok. – Bože, ale ako, ale čo – dadogta hitetlenkedve és szemét le sem vette Tomáš néniről. Lepattant a bakról, tett egy-két bizonytalan lépést felé, döbbent arccal fürkészte Tomáš néni hatalmas, formátlan homloka alatt tompa fénnyel világító szemeit, ritkás haját, ahogy zsírosan tapadt a nyakára és az arcára, a piszkos sztreccsnadrágot, mely engedelmesen követte ormótlan vonásait. Álltak így egymással szemben néhány pillanatig. Páran ott ácsorogtak a kocsma előtt, döbbenten hallgattak, meg sem mertek nyikkanni. Tomáš néni nézett tompán, kifejezéstelenül, majd odavakkantott pár szót. Senki egy szavát sem értette, ekkor hallották először megszólalni, ha nem lett volna a jelenet, talán körbe is röhögték volna, ahogy nyafogó, érthetetlen hangon povedálni kezdett. Így viszont senki nem szólt egy szót sem, sőt később sem vetette senki e hiányosságát Tomáš néni és Tomáš

29

bácsi szemére. Ujo Fero valamit mormogott, hátrálni kezdett a szekere felé, közben majdnem elesett, mert megbotlott egy kőben. Körbenézve látta, hogy közönségük van, fel is üvöltött artikulálatlan hangon, hogy no čo je kurník šopa, majd felmászott a bakra és elhajtott. Korábban csak egy cigányt ismertek a helybéliek, az is nyomtalanul eltűnt a háború után. A molnár Abafi felesége volt, bár mondogatták, hogy csak mellé szegődött, de nem keltek egybe soha. Megvette pár zsák lisztért, ezt is mondogatták. Ment mindenféle szóbeszéd, amikor eltűnt, hogy megölte az Abafi, vagy valamelyik szeretője, de a legvalószínűbb az volt, hogy egyszerűen csak lelépett egy vörössel vagy partizánnal, de az is lehet, hogy a nemecek egyikével, mert volt bőven köze mindegyik táborhoz. Gyönyörű, fiatal lány volt, talán tizenhat lehetett, amikor először látták a környéken. Ócska szekértábor állt a falu mellett hetekig, elért a lárma zaja egész a faluig éjjelente. Nappal meg a környéket járták, be-betévedtek a faluba kosarat árulni, napszámos munkát vállalni némi ennivalóért a csontos arcú fiatal cigányfiúk. Aztán egy napon, nyár vége felé szedték a sátorfájukat és mentek tovább. Csak a cigánylány maradt ott, hamar terjedt a hír, a molnárnál látták, az adott szállást neki. Nem volt ijedős, jártak is a férfiak titkon Abafiék felé, mert nem ritkán látták csupaszon fürödni a karcsú lányt a patak vizében. Ilyet nem sokat láttak a helyi férfiak, mesélték, hogy a mellbimbói, mint az érett gesztenyék, olyan barnák, sűrű fekete haja egész a fenekéig ért, panaszkodtak is egymásnak, hogy nem látni tőle a pináját, olyan dús és olyan hosszú. Aztán nem sokkal a háború után eltűnt, megszökött, legalábbis Abafi ezt állította. Sírt is lent a kocsmában, hogy a cafka átverte, meglépett az egyik partizánnal, ki tudja, hol van már, persze ment a pletyka, hogy talán ő maga ölte meg. Ujo Fero, az akkor még fiatal erdészinas egyenesen azt állította, hogy Abafi bebetonozta volna a lányt a malom alá, de ezt azért senki nem hitte el, már csak azért sem, mert gyanúsan sokat járt akkoriban maga Ujo Fero is Abafiék környékén. A szövetkezet emberei végül rövidre zárták az ügyet, agyonvágták Abafit, persze nem a cigánylány miatt, hanem amiért nem akarta átadni a népnek a malmot, csak üvöltött, hogy szarok én magasról a ti népetekre, nem lesztek ti sosem nép, Babka, a szövetkezet küldöttje meg elvesztette a türelmét és hatalmasat csapott a puskatussal a fejére. Reccsent valami, azt nem lehetett kivenni, hogy a puskatus fája, vagy Abafi koponyája, de akkor csend lett. A cigánylánnyal meg senki nem is foglalkozott már ekkor, volt mindenkinek jobb dolga. Ujo Ferón kívül senki nem is sejtette, hogy Tomáš néni járt már korábban Jasná Horkán. Ő is csak úgy tudott gondolni rá, mint egy kiásott halottra. 

Kálmán Gábor: Érsekújvárott születtem 1982-ben, majd Selmecbánya, Léva, később Komárom környékén nevelkedtem. 1996-ban költöztem Magyarországra, a Pápai Református Kollégium bentlakásos gimnáziumában tanultam. Innen kerültem az ELTE magyar szakára, ahol 2006-ban végeztem. Az utóbbi hat-hét évben publikálok folyóiratokban, legtöbbször az Élet és Irodalomban. Dolgozom a Könyvesblognak, valamint szerkesztőségi munkatárs vagyok a Literánál.

30

KO R N É L I B E A

n

o

v

e

l

l

a

Az akaszto� H

ónapok óta nem olvastam egy sort sem, de az is lehet, hogy évek múltak el közben. Nem találtam senkit, akivel érdemes lett volna osztozni az idő kacatjai felett, s hiába nyomasztott, nem tehettem ellene semmit. Olvastam valamit Andrei Makinétől, de amióta bezsebelte azt a flancos Goncourt-díjat, mintha elfelejtett volna jól írni. Vagy a Bulgakov-napló, amitől sokat vártam, de a Pravda kiollózott cikkeitől végül lefordultam a székről. Két feleséggel élt egy társbérletben, s mégsem mert tisztességes naplót írni. Akárcsak Prokofjev, pedig neki is lett volna miről. Persze az NKVD nagyobb visszatartó erő, mint száz hitves egyszerre. Szóval, ültek rajtam az üresjáratú esték, s mikor már majdnem agyonnyomtak, rám talált egy eltévedt fülszöveg. Elbandukoltam hát a könyvtárba, s keresgélni kezdtem a Bé betűnél. Ez lenne az? – csodálkoztam, s fanyalogva emeltem le a polcról, mert hiányzott a gerince, meg a borítója és a sok fogdosástól már sárgállott a fedőlapja. Utálom az ilyen kibelezett könyveket, inkább otthagyom őket, de a belső lapjai tiszták voltak, ez volt az egyetlen szerencséje. 2001-es kiadás, hogy késhettem ennyit? Kereken nyolc évet. Persze folyton lemaradok mindenről, még a saját életemről is, úgyhogy nincs mit csodálkoznom azon, hogy nekem állandóan csak a rongyosra tapogatott matéria marad. Na mindegy, s elkezdtem olvasni, ott helyben az állványok mellett, aztán a vonaton, otthon a fonott gyékényszékben, a fürdőkádban, az ágyban, cukor helyett a reggeli kávé mellé. Lombikszagú víziók tárháza. Kár, hogy kortárs, így nem rekonstruálhatom, nem költözhetek a világába, s nem aggathatom ki a falra, mint szerencsétlen Szerb Tónit. Keresgélek a polcon és olvasok tőle tovább. Hogy tud ennyire pontos lenyomatot adni fotográfiákba zárt életek útvesztőiről, mikor fel se térképezte őket soha? Ezzel próbálkozom én is – már mióta. Lehet, hogy rossz méretarányokkal dolgozom? Foglalkoztat ez a semmiközödhozzá mikrokozmosz, ahogyan leképezi a szavakat a papír töredezett tisztaságára, ahogy felsérti az egybekapaszkodó cellulózrostokat töltőtollának sercegésével. Úgyhogy már megint csak rendbe kell szednem magam, már megint ki kell fésülnöm a csomókat a hajamból, meg kell igazítanom a szemöldökömet, mert így mégsem mehetek az utcára, főleg abba a puccos egyetemi könyvtárba nem, ami ott meredezik a Honvéd tér sarkán. Burjánzó acélkalitka. Tarkónál összetűzött konttyal, a Gorkij utcában turkált kardigánban lapítok az üvegfalú lift sarkában. Velem szemben tömegnők, genetikailag limitált kilókkal, túlexponált sminkkel és frizurával, feketére festett körmökkel. Próbálok úgy tenni, mintha én mindezek felett állnék, még ebben a használt szvetterben és néhány kiló felesleggel is. „Third floor” – hallom a riasztó géphangot, nyílik az ajtó, és kimenekülök a liftből a Bé betű irányába, miközben azon gondolkozom, vajon honnan telik ezeknek minderre, mikor nekem még egy könyvre sincs pénzem. Szóval egy kikandikáló fülszöveg ismét kirángatott a hullaszagú napok palástja alól. Csak attól félek, nem fog sokáig tartani. Mikor elfogynak majd a sorok, keresgélek még ezt-azt, aztán jobb

38

híján végigolvasom az egészet újra. Ismét beágyazódnak szavai a sejtek puha barázdái közé, aztán elmaradnak majd ezek is, mint annak előtte a többi. Volt, mikor naponta jártam ki a Kerepesibe. Egy idő után már fel sem tűnt a temetőőrnek egy mészkőlap előtt tanyázó, boglyas kamaszlány, aki egy csonttá aszott költő mellett ebédelt és írogatott. Még a lóversenypálya felől párálló ammóniaszag sem zavart meg a heverészésben. Azt hiszem, Cerberus csodálkozott a legjobban, mikor elmaradtam a 719-es parcella mellől, mert kinőttem Lancelot világából, s Moraviát olvastam már. Állandóan holttestekbe szerettem bele, mert a körülöttem lézengő férfiak emészthetetlen világa olyan hascsikarást okozott, amire nem volt más gyógyszer. Végül egy brácsás szelídített meg a Tesla lemezjátszójával meg a nagyapja köteteivel, de azt már elfelejtette közölni velem, hogy az anyjával él.

A

legutóbbi novellája óta Koh-I-Noor ceruzával írok. Érdekes, harminc év alatt észre sem vettem, hogy mi van ráírva. Most meg kénytelen vagyok lemenni az alattam lakó vénlányhoz, hogy adjon már bele néhány hegyet, mert ilyet már nem gyártanak a csehszlovákok. 1923-ban született Dicsőszentmártonban, azóta volt ideje gyűjtögetni ezt-azt, többek között KohI-Noorba való ceruzahegyet. Nem könnyű egy megrögzött Monarchia-mániással élni, amikor én a kommunizmusból is csak az iskolatejre meg a Mézga-családra emlékszem. Kukovecz mesélte, hogy a Vörös Október Ruhagyárban dolgozó kubai szövőnőktől tanult meg spanyolul. Akkor még a Marx Intézet igazgatója volt, s annyira belelkesedett – nem tudni pontosan, hogy a havannai nőktől vagy Cervantes nyelvétől –, hogy élete végéig Dél-Amerika történelmét kutatta. A rendszerváltozáskor úgy süllyed el a tanulmányaival meg a Marx Intézettel együtt, mint egy léket kapott karavella a Kis Antilláknál, hogy még Castro szirénjei sem tudták megmenteni. Szóval a Tanúból meg a Te rongyos életből rekonstruáltam magamnak egy keserédes világot, amit még én is visszasírok a vendégmunkás hableányokkal együtt. Mert akkor most lenne állásom, valamelyik istenháta mögötti könyvtárban, s nem úgy lógnék ebben a társadalomnak nevezett lebujban, akár Az akasztott a tarot tizenkettedik lapján. S folyton ezzel szekíroz, hogy miért nem dolgozom, minek olvasok annyit, s hogy mi lesz velem? Egyszerűen nem érti meg, ő, aki 1923-ban született Dicsőszentmártonban, hogy ma már más időket élünk. Nincs szükség se gépírónőkre, se idegenvezetőkre. Már nem kell kísérgetni a keletnémet turistákat a román tengerparton, mert nincs már se NDK, se valutás üzlet. S nem üldöznek senkit közveszélyes munkakerülésért. Úgyhogy ha nincs kutatói állás a Rákosi Mauzóleumból átalakított Nagy Imre Emlékházban, akkor sem megyek el az újonnan nyílt Merkúr Nájtklubba táncoslánynak. Ennyi kilófelesleggel fel sem vennének. Amíg a fiacskájának van hol húzogatni a vonóját, addig konyhai kisegítőnek se megyek. És hiába tombol, nem kapirgálok a kertben sem. Nem ültetek csombort, se tárkonyt, hanem bent kuksolok a szobában, pontosan a maga feje felett, és úgy teszek, mintha szellemi munkát végeznék, mert bármilyen furcsa, tényleg ezt teszem. Szóval nehogy azt higgye, hogy a semmittevés miatt kúszom le a lépcsőn déli tizenkettőkor, hanem mert nincs kedvem kikászálódni a világomból a maga tárkonyos kertjébe. Mert hát mindenkinek joga van a saját életéhez, vagy nem? Mi, hogy magányos? Arról én nem tehetek. Egy egész évszázad halt ki maga mellől, még a férjét is kiszekírozta a temetőbe. S tudom, hogy megvet, amiért nem a Bánffy-család leszármazottja vagyok a Bethlen-korszakból, hanem senkiháziak sarja a gulyáskommunizmus végéről. Na, de már a fia is „kulcsos gyerek” volt, akárcsak én, mert a titkárnői fizetés mellett nem futotta nevelőnőre, s az Enescu utcai társbérletben nem lehetett urizálni, hiába volt a megboldogult nagyapjának ezer hold földje. Persze soha nem fogom helyrepakolni a fejében ezt a képzavart, hogy egy bánya meg egy fűrésztelep ezer hold földdel még nem ok arra, hogy egyenesen Mária Teréziának képzelje magát. Szóval, ha mindenkit elmar, még a saját fiát is, akkor miért csodálkozik azon, hogy egyedül van? Igényli a társaságot? Sajnálom, de én már ötvenezerszer végighallgattam a történeteit. Kívülről tudom, hogy kicsapták a Brassai Líceumból 1942-ben, amikor kiderült, hogy a nagyapja félzsidó, meg azt is, hogy pólyás kora óta folyékonyan beszél négy nyelvet, meg azt is, hogy az apja a nitrogéngyár igazgatója volt, ezért

39

nem evett se hagymát, se fokhagymát, inkább hegedült. Mert az mégis elképzelhetetlen, hogy egy Bécsben végzett kereskedelmi direktor hagymaszagot fújjon a munkatársai orra alá. És hogy minek teszek én annyi vöröshagymát a csirkepörköltbe? Honnan vettem ezt a proli szokást? Csak azt mondja meg nekem, hogy tudja összeegyeztetni úri neveltetését a Dallasszal? A lényeg annyi, hogy nem értek vele egyet, ő meg velem, de jobb, ha ráhagyom, fő a békesség. Az egyetlen gond az, hogy hiába minden erőfeszítésem, hiába hagyom rá, köztünk csak fegyverszünet létezik, mert a pax deit nem ismeri.

Az

emeleti könyvtárszobába élek, ahol nincs más, csak egy fonott gyékénypamlag, egy kottatartó és a megboldogult nagyapa háromezer kötete, mert szerencsére a könyveket a bányával ellentétben nem tudták államosítani azok a büdös kommunisták. Igaz, több száz bőrkötéses példány veszett oda, mikor a Vörös Hadsereg bakái könyvekkel rakták ki az udvart, hogy ne kelljen a sárban járniuk. A legértékesebb darabokon mászkáltak, hogy az ördög vinné el őket! Néhány hete fogtam magam és átráncigáltam egy nyolcvanszor kétszázas szivacsot, ráterítettem egy lepedőt, kulcsra zártam az ajtót, s bőgni kezdtem a hiányérzettől, hogy olyan üres az életem, mint egy kiszáradt tó medre. Elegem lett abból, hogy körülöttem minden csak andantéban történik, pontosabban, hogy nem történik sehogy. Egy halotti mise fordulatos kalandregény a házasságomhoz képest. Az anyja az egyetlen színfolt, meg a nagyapja könyvei, de azokat már kiolvastam. Mégis kapaszkodunk egymásba, akár a hínárok egy tengerszem alján, mert ha nem lenne még ez sem, már rég a Kerepesiben rohadnánk mind a ketten. Felbontok egy vodkásüveget, kortyolok belőle egy jókorát. Bugyborékolva köhögök, mert félrenyeltem a szipogástól. Bekapcsolom a Tesla lemezjátszót és elnyúlok a matracon. Beveszek két szívgyógyszert, mert az alkoholmámorban úszó billentyűk belezavarodtak saját ritmusukba. Elalszom. Azt álmodom, hogy felnyitok egy újabb könyvet. Az ajánlás betűi kilépnek a lap síkjából, a nyakam köré fonódnak és egyenként a húsomba marnak. Meg azt, hogy Prokofjev fel-alá rohangál a dácsája tornácán, és azt hajtogatja, hogy: De igen! De igen! Majd összehordja a fürdőkádba az összes partitúráját, kottáját, vonósnégyesét, zongorakivonatát meg librettóját, lelocsolja az én Sztalicsnaja vodkámmal és felgyújtja az egészet. Arra ébredek, hogy valaki kaparja az ajtót kívülről. Az öreglány macskája az. – Rühes dög – gondolom, meg azt is, hogy – nem érdekel engem ez a csillagoseges kanti duma, sokkal inkább a hrabalos történetei, s igyekeznem kell, ha azt akarom, hogy meséljen még. Felkászálódom hát a szivacsról, lezuhanyozom, beteszem a maradék vodkát a táskámba, magam mögött hagyom az öreglányt macskástul meg andantéstul, s elindulok a gesztenyefákkal szegélyezett acélkalitka felé.

T

hird floor, menekülés a Bé betű irányába, lázas keresgélés, végül semmi. Még egyszer végigsiklanak szemeim a gerincek horizontja mentén, még egyszer belemerítkezem a borítók mögött lapuló szavak hordáiba, semmi. Végigjárom a polcokat, matatok még itt-ott, fedelek, ismertetők, ajánlások, kritikák. Hosszas mélázás. Újra átnézem az állványokat A-tól Z-ig. Végül üres kézzel távozom. Unottan sétálok az állomásig, bámulok ki a vonatablakon, üldögélek otthon a gyékényszékben, korán fekszem, s reggel túlcukrozom a kávét. Már megint több évnyi várakozás, keresgélés, üresjárat, félbehagyott könyvek, mozdulatlanság néhány óra betűkbe olvasztott katarzisért cserébe. 

Kornéli Beáta (Budapest, 1979): a Szegedi Tudományegyetemen végzett történelem szakon. Jelenleg tudományos segédmunkatársként zenetörténetet kutat, és szépirodalmi szövegeket publikál.

40

PA L Á GY I I L D I KÓ B R I G I T TA

n

o

v

e

l

l

a

Ha belefulladsz, megöllek (Testünk van) Várok. Tizenegy óra ötvenhatkor jön a hév, még tíz perc. A nap szinte megvakít, pedig csak április van. Minek sütsz ennyire, baszd meg. Árnyékot kell keresni. A híd alól bámulom a Dunát, és megfájdul bennem valami. Gyomortájt kezdődik, majd egyre feljebb kúszik, a torkomig, aztán a kettő között megül, és ott marad. Nehéz. A kapcsolótáblán melyik gomb mit indít el, véletlenszerű. A Duna látványa tizenegy óra negyvennyolc perckor a Tiszát, azt, amit akkor éreztem a partján ülve. Bámultam a nagy vízbe, bele az egészbe, a túlpartra, a szilvafára, és tovább, egészen addig, amíg a folyó el nem kanyarodik. A nyugalom. Annyiszor szerettem volna átúszni, de nem mertem. A fiúk igen. Egyszer majdnem én is, de a felénél meggondoltam magam, és visszaúsztam. Vártam és féltem, hogy túl erős lesz a sodrás, vagy elkapja valamelyiküket egy örvény. Ha beleúszol, nem szabad kapálózni, hagyni kell, hogy lehúzzon a meder fenekére, mert utána úgyis kidob, ezt mindenki tudja, de vajon honnan. Nem úszott bele senki. Én nem. A fiúk sem. Eszembe jut anyám, ne bravúroskodj, ha belefulladsz, megöllek, mindig így engedett el. Nem enged el soha. Már mindjárt itt van. A rakparton biciklisek, néha egy-egy autó. Galambok csipegetik az eldobált szemetet, majd egy tompa puffanás hallatszik. A testet nem, csak a tollait látom, ahogy ütközéskor felrobbannak a levegőbe, majd lassan, szinte súlytalanul lefelé ereszkednek, mint tűzijátékkor az ezerfelé szóródó fénycsóvák, végül mindig mindegyik kialszik. Szépnek látom a galamb halálát. Légies, szinte nincs is. A Tiszában tanultam meg úszni, még kislány koromban, mert beleléptem egy gödörbe. A nővérem hiába mondta, hogy csak derékig mehetek, mert ő nem tud kimenteni, elengedtem a fülem mellett, mint általában, és továbbmerészkedtem. Elmerültem, de aztán kiúsztam, gondolom, mint a kutyák. Edit észre sem vette az egészet, és a körülötte legyeskedő nagyfiúk sem, akik állítólag szemmel tartottak. Később már egyedül vagy a haverokkal jártam ki. Nyáron majdnem minden nap. Volt egy füttyjelünk, ha meghallottam, bringára fel, anyunak egy laza „elmentem, majd jövök”, és a kiskapu már be is csapódott mögöttem. Egyszer annak ellenére, hogy gyülekeztek a viharfelhők, és messziről hallani lehetett a dörgést, úszni akartam. Mire odaértem, már villámlott. Félelmetes volt egyedül lenni a vízben és nagyon jó. Hazafelé eláztam, a kerekek felszedték az iszapot, sarat,

41

a kezemben vittem a bringát, mert tolni vagy felülni nem lehetett, de nem bántam. Ronda lehet egy vízi hulla. Azt hallottam, a nők szülőpózban a meder alján, a férfiak meg a víz felszínén, háton lebegnek. Nem láttam még vízi hullát. Döglött lovat igen, vitte a víz, nagy, puffadt test. Nem álmodom halottakkal.

(Némaság) Már bent áll a vonat a szokott vágányon, felszállok. Valami furcsa, fülkés. Egy óra az út hazáig, olvasni kéne, de nincs kedvem. Eszembe jut, hogy a barátnőm adott egy IQ-tesztet. Még sosem csináltam meg egyet sem. Lehet, nincs is IQ-m. Negyvenöt perc alatt kell kitölteni, épp jó lesz. Előkeresem a táskából, a karórámat kirakom az ablak alatti kisasztalra, és start. Vadul ikszelgetem a válaszokat, közben elindulunk. Fel se nézek, mikor egy-egy állomáson beül hozzám valaki, köszönök maximum, esetleg elhadarok egy perszét a „van még szabadhely?” kérdésre. A barnahajú fiút azért megnézem. Mert szép, és ahogy a bociszemével bámul engem, pontosan az van a tekintetében, mint Péternek volt. Az a „drágám, akkor is szeretni foglak, ha két gyerek után lógni fog a melled, sőt akkor is, ha horkolsz majd mellettem az ágyban”, sőt, de itt megállok, mert a tesztre kell koncentrálnom, meg különben sem mondott ilyet sosem. Talán örültem volna neki, ha mégis, de nem, és ez a fiú pláne nem, hisz most nézett rám először. Nagyon hamar letelik a háromnegyed óra. Még ki kell értékelni. Százhuszonkettő. Az jó? Megnézem, átlagon felüli. Ennek örülök. Aztán kinézek az ablakon, de valahogy ismeretlennek tűnik a táj, és amikor a mellettem ülő kissrác örömében ugrálni kezd, azt sikítozva az anyjának, hogy „mami, mami, mindjárt jön a Tisza”, kicsit pánikba esek. Szerencsnél rájövök, rossz vonatra szálltam, ez nem a záhonyi, hanem a tokaji. Remek. Ennyit az átlagon felüli íkúmról. Hangosan felröhögök, és nem tudom abbahagyni. A peronra menekülök, rágyújtok, de szívni és röhögni egyszerre nem megy, már csuklom is. Kijön utánam a szépszemű, elővesz egy cigarettát, és tüzet kér. Ilyen vicces eredmény jött ki, kérdezi. Nagyon vicces, válaszolom. Mire belemelegedünk a beszélgetésbe, elmúlik a csuklás, és megérkezünk a végállomásra. Mit kezdjek most magammal Tokajban? A fiú meginvitál egy kávéra. Vonat nincs, majd csak egy óra múlva, úgyhogy elfogadom a meghívást. Tetszik nekem ez a fiú. Te leszel majd az, akivel a jósnő szerint megcsalom a férjemet? Lekésem a vonatot, majd a következővel, gondolom, de az is elmegy, meg a következő is, meg az azt követő is, és még mindig van miről beszélnünk. A kávézóban záróra, a lakásán folytatjuk. Másnap reggel, amikor hazaérek, Péter a kedvenc fotelében olvas. Jól sikerült a csajbuli, kérdezi, miközben kedvesen felnéz a könyvéből. Nagyon jól, mondom, és egy nagy puszit nyomok a homlokára. Olvassa tovább a Bovarynét, én nézem őt, és rám tör egy rossz érzés, hogy velem is megtörténik. Figyelsz? Nem lesz mondanivalóm, és semmit nem tudok majd elmondani neked. Nem kívánlak, ez rendben, de szavak nélkül nem fogom kibírni, szerelmem. Nem kommunikál egyenlő halott vagy növény. Úgy, hogy mi, elkerülhetetlenül meghalunk, szívem.

(Ravatal) A születés a kezdete, a halál a vége, ezt mondják. Hároméves voltam, amikor Papó, a nagyapám meghalt. Mama nem szerette, hogy így hívtuk. Még nem épült fel a ravatalozó a faluban, ezért háznál virrasztottak, a legszebb szobában. Anyu azt mondta, mindenáron meg akartam nézni a koporsóban. Ő nem engedett be, de addig hisztiztem, míg nem valamelyik öregasszony felkapott az ölébe, és bevitt hozzá. Megnéztem, és máris sürgős dolgom akadt az udvaron, pörögni kellett az új ruhámban, amit a temetésre kaptam. Kopogós cipő, pörgős szoknya, ez volt a lényeg. Egyszer elloptam egy kopogós lakkcipőt az áruházból, oda jártunk vásárolni, két emelet, külön cipő-, méteráru-, ruha- és villamossági osztály,

42

nagyon modern. Anyu ilyenkor ivott a büfében egy habos feketét, üvegpohárból, alumínium kiskanállal kavargatta, két kockacukorral adták, apu egy sört ivott, ha nagyritkán jött velünk, de általában nem jött, én Márka meggyet kaptam, és ettem egy krémest. Aztán irány a második emelet, fel. Húsvétkor minden évben új ruhát és cipőt vettek nekem, hogy szép legyek, amikor jönnek locsolkodni a fiúk. Cipőt szerettünk volna, ki is néztem magamnak, fehér lakk, csak sajnos nem találtunk a méretemben. Már elindultunk az állomásra, amikor anyu észrevette, hogy egy cipő, az a cipő, a négy számmal nagyobb cipő van a kezemben. Visszamentünk. Nagyon szégyellte magát, én jobban, mert megszidott, de az eladók csak nevettek rajtam. Szép fehér ruha, piros szegéllyel az alján és a nyakán, a mellrészen hímzés. Még talán megvan valamelyik játék mackón. Csuda jól pörgött. Ez maradt meg, és még az, hogy mindenki sírt. Mamáék földes, döngölt szobájában aludtam aznap este. Amikor keresztapámék az új házat építették, ezt a szobát meghagyták a régiből. Ha náluk voltam, Mama lefekvés előtt a kék szélű, fehér zománcos lavórban mosdatott, aztán mosdás után elővett egy papírzacskós hintőport, és beszórt vele, hogy jó szagú legyek. Reggel galambturbékolásra ébredtünk. Papó bolondja volt a galamboknak, meg a horgászásnak. A kanálisra járt ki, soha nem jött haza üres kézzel, mindig fogott halat. A kicsik voltak a legfinomabbak. Paprikáslisztbe forgatta, és úgy sütötte meg őket, hogy az egészet megehettük, szálkástól, uszonyostul, boldogan ropogtattuk. Az öreg megjárta Szibériát. Már nem hitték, hogy hazajön a fogságból. Még oda volt, amikor nagyanyámhoz felment az udvarra egy cigányasszony, kérdezte, hol az ura, mire a mama elmondta, még nem jött haza, nem tud róla semmit. Elkérte a karikagyűrűjét, mama tartott tőle, félt, hogy ellopja, végül mégis odaadta, mert a nő azt ígérte, megmondja, él vagy hal, és ahhoz kellett a gyűrű. Kötött rá egy madzagot, mormolt valamit, és bele tette egy pohár vízbe. Kérte nagyanyámat, hogy nézzen a pohárba, ha él, meg fogja látni. Mama egy hosszú szakállú öregembert látott, aki nem volt ismerős. Nagyapám 1938-ban, huszonkét évesen vonult be, és 1947-ben jött haza legyengülve, meggyötörve, megöregedve és hosszú szakállal. Szép hintó vitte ki a temetőbe. Amikor mama meghalt, már volt ravatalozó. Sírtam, mert mindenki sírt, és nagyon sajnáltam őket, ez rossz volt, közben pedig arra vártam, mikor ül már fel végre a koporsóban. Hallottam keresztaputól, felboncolták a kórházban, annak ellenére, hogy meghagyták, ne legyen boncolás. Nem ülhet fel, mert felvágták a hasát, ha pedig felvágták, biztos telerakták kővel, mint a vadász a farkasnak. Az egy mese, ez meg nem az, tudtam, és azt is, ha egyszer mégiscsak felülne, mindenki örülne, és senki sem sírna. Beszegelték a koporsót. Ha rágondolok, az van előttem, hogy áll a szobaajtóban, befelé kukucskál, és mosolyog a szeme.

(Linda) A kurva életbe ezzel a kurva cigivel! Utálom. Büdös. De a függés igazán a baj. Nem szeretem. Szabadságmániám lenne? Ha visszagondolok, középiskolába is csak azért mentem el egészen Nyíregyházáig, Komoró– Nyíregyháza hatvan kilométer, hogy minél messzebb legyek a szüleimtől, ne függjek úgy tőlük, ne uralkodhassanak úgy fölöttem. Ez most már nem távolság, de tizennégy évesen a minél messzebb kategória csúcsát jelentette a számomra. Még ma is csodálkozom, hogy elengedtek. Talán jobban nevel-

43

tem a szüleimet, mint a nővérem, pedig sosem voltam olyan jó kislány, mint ő. Sem annyira szófogadó, sem annyira szorgalmas, sem annyira jó tanuló. Azért rossz sem voltam. Már csak azért sem lehettem rossz tanuló, mert azon túl, hogy egy mindig kitűnő nővér után ez elképzelhetetlen volt a családunkban, anyám határozottan nem hagyta. Megvoltak a módszerei. Például hetedik félévkor a bizonyítványom miatt alaposan megtépett. Nem tetszett neki. Az önkifejezést nem szabad gátolni. Az volt a szokásom, hogy amikor rossz jegyet, hármast kaptam, már akkor is nagyon ügyesen hazudtam, nem írtam be az ellenőrzőmbe, és anyám rendszerint csak szülői értekezleten értesült a helyzetemről, illetve később a félévi bizonyítványomból. A hetedikes félévimért történetesen akkora fülest is kaptam, hogy lefejeltem az íróasztalt. Számára a négy egész ötös átlagom maga volt tragédia, vagy inkább Ildike tragédiája. Év végére négy egész kilenc lettem. Valójában egy kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor sújtott le rám anyám szigora. Hitt a „ne vond meg gyermekedtől a te vessződet, mert a te szégyened lesz az” típusú gondolatban. Kellett, mert tanulás helyett szívesebben fociztam a fiúkkal, vagy inkább építettem bunkert a szemétdombon az utca végiben. Nem igazi szemétdomb volt, csak a virágoskertekből kikerült lomot meg a cserépkályhákból a salakot hordtuk oda. Jó kis cserépkályha, de finom is. Az utcánkban csak fiúk laktak. Szerencsére hamar kivívtam az elismerésüket, és befogadtak. Foci, háborúzás, kártyázás, ez ment. Egyszer parancsnokasszonnyá is kineveztek, aminek a vonzata többek között az volt, hogy én csinálhattam a halálfejes zászlót. Anyám egyik lepedőjéből. Kicsit kölcsönvettem. Festettem rá egy szép koponyát, meg két csontot keresztbe, nem lett semmi baja. A festék nem jött ki belőle. Azt hiszem, akkor akadt ki anyám a legjobban, amikor Bobek, a Bob és Bobek című mese egyik hőséről elnevezett osztálytársam eljött hozzánk, és megkérte Irénke nénit, azaz az anyámat, hogy engedjen el a Nagypályára focizni. Nem engedett. Tartott viszont egy kimerítő előadást arról, hogy olyan vagyok, mint egy rossz fiú, és jobban járnék, ha inkább tanulnék, blabla. Ők baszták el. Tehettem én róla, hogy az utcánkban és az én évjáratomban csak fiúk születtek? Miért nem csináltak fiúnak? Apu nagyon annak várt. Anyu szerintem nem is akart második gyereket. Igazság szerint a nővéremnek köszönhetem az életem. Állítólag ő könyörgött ki, azzal a szokásos szöveggel, hogy mindenkinek van kistestvére, csak neki nincs, úgy szeretné, ha neki is lenne, persze, Sanyinak is van, és így tovább. Talán itt illenék megköszönni. Talán. Majdnem nyolc év van köztünk. Apám abbéli csalódásában, hogy lány lettem, Jancsikának hívott egy ideig. Nem járattak fiú ruhában, meg ilyenek. Aranyszőke hajam a seggemig ért, baszott nagy masnik parádéztak a varkocsaimon, nagyon utáltam, és mindig kis fidres-fodros ruhákban virítottam. Röviden: nem volt fiús kinézetem, még hátulról sötétben sem. Apám Jancsikázása mögött egyrészt a csalódottsága állt a trónörökös hiánya miatt, másrészt meg biztos ugratták a kocsmában, hogy „na, mi van Jani, nőuralom van otthon, mi?” Kiskoromban sokszor elvitt magával a kocsmába. Szerettem vele menni, mert a sok haverja vett nekem cukorkát, csokit meg bambit. Akkor azt gondoltam, ez egy nagyon jó kis hely, itt mindenki boldog, csoki is van. Később viszont, amikor anyám engem küldött érte, hogy hozzam haza, mert rám hallgat, már nem volt olyan jó. Sosem vitatkozott velem. Egy szavamra hazaindult, szó nélkül. Azt hiszem, szégyellte magát. Előttem, vagy előttük, már mindegy. MHSZ tag is voltam, Magyar Honvédelmi Szövetség, vagy mi. Imádtam légpuskával lőni, és mivel csak tagok járhattak lőgyakorlatra, beléptem. A pártokkal is így lehet. Persze otthon ebből is volt balhé, mert egyik alkalommal visszapattant egy golyó, valószínűleg szegre lőhettem, és a homlokomon, konkrétan a két szemem között állt meg. Anyám, mikor meglátta a nyomát, kiborult, mi lett volna, ha a szemem veri ki. Természetesen erről is le lettem tiltva, és természetesen titokban jártam tovább. Anyám volt a főnök a családban. Apám nem nagyon foglalkozott a nevelésünkkel, meg úgy általában semmivel. Dolgozott. Lárifári. Ezt most azért írtam ide, mert az egyik kedvenc szavam a köcsög után.

44

Szegény apám. Akkoriban ment a Linda című TV-sorozat, és én totális karate-lázban égtem, aminek leginkább néhány fiú meg konkrétan egy cigánygyerek látta rendszeresen kárát. Nem lakott sok cigány a faluban, csak egy-két család. Volt köztük rendes, tiszta, meg putris is. Engem nagyon szerettek a cigányok, a szőke hajamon és kék szememen túl leginkább azért, mert egyáltalán nem utáltam őket. Ugyanúgy köszöntem az idősebbeknek, mint ahogy azt anyám tanította, és ahogy az a faluban szokás, volt. Nemrég találkoztam a metrón egyikükkel. Ő is felküzdötte magát a nagyvárosba, mint én. Itt némi irónia van, csak szólok. Úgy megörült, amikor meglátott, hogy majd a nyakamba ugrott. Leült mellém, és beszélgettünk egy pár megállónyit. Büdös volt, és nagyon kedves. Az osztályomba járó cigánygyereket rúgtam-vágtam, ahogy kell. A szokás hatalma, vagy mert fiú volt, és folyton kötekedett, azért, és ennyi épp elég. Meghúzta a hajam, én meg jól belerúgtam, ennyi. Levi vagy Dömi, már nem tudom, de egyszer megállította anyámat az utcán azzal, hogy „Irénke néni, tessék mán mondani Ildikónak, hogy ne lindázzon mán le mindig”. Anyám, amikor hazajött, a szeme sarkában kicsit mosolyogva elmondta, mi történt, s hogy nem szép dolog ilyet csinálni. Fura huncut szeme van anyámnak. Olyan alapvetően mosolygós, amiből nem tudod eldönteni, hogy most viccel, vagy komolyan mondja, amit. Egyszer ugrabugráltam az udvaron, egyszer egy fenét, folyton. Nőtt egy napraforgó a járda mellett, valamiért, nem tudom, miért nem vágtuk ki, de beérett, én meg rohangáltam összevissza, bele-belecsíptem, eszegettem belőle. Anyám egyszer elmondta, hogy „te, ne edd azt a nyers magot, nem jó az, beteg leszel”, és a huncut szeme. Én persze szedegettem tovább. Elmondta még egyszer, kétszer, és aztán durr egy füles. Lehet ez a gond. Nem értem a szemét. Nyolc-kilenc éves lehettem, és egyik Linda-epizód után valószínűleg karate-bajnoknak képzeltem magam, és a harcművészeti tudásomat apám előtt is meg akartam villantani. Gondoltam, tartok neki egy kis bemutatót, és egy kurva nagy rúgással, valamint hangos já! harci kiáltással sikerült olyan ügyesen homlokon rúgnom, hogy fotellal együtt hátravágódott. Én sírtam, ő röhögött. Neki nem volt ideje anyámat megkérni.

(Fél öt) Anyám sírva hív, apám nagyon rosszul van. Egész nap nagyon rosszul volt. Bevitesse a kórházba, vagy ne. Beviteti, de hazaküldik. Megnézi egy orvos, és hazaküldi. Anyám teljesen kikészül. Mit csináljon vele, mit? Meg fog halni! Anyám őrjöng, teljesen eszét veszti, már olyanokat mond, hogy megöli apámat, aztán meg magát. Este 10 óra, én Pesten, ők 350 km-re. A nővérem felhívja a háziorvost, azonnal menjen anyuékhoz, és adjon neki valamilyen nyugtató injekciót, mert már nem tudja, mit beszél. Én autóba ülök, és elindulok. Kurvára havazik. Hajnali kettő van, éppen az utcánkba kanyarodok be, amikor anyu ordít a telefonba, hol vagy már, apád mindjárt meghal. Egy perc alatt a házunk előtt vagyok, anyu ott áll és vár, egy szál pizsamában, december 13. van. Rohanok be apuhoz. Odaguggolok mellé, megfogom a homlokát. Rám néz, nagyon furcsa a szeme, nagy szürkeség csak, mégsem ijesztő, nem félek tőle. Többé már nem nyitja ki. Alig tud levegőt venni. Anyám nagyon sír, próbálom csitítani, ne, ne sírjon, inkább segítsen, ültessük fel, hátha feltudja köhögni, és jobban kap majd levegőt. Felültetjük, de semmi erő nincs benne, mégis megpróbál egyet köhögni, aztán int a fejével, már nem megy. Megpróbálja, de nem megy. Az utolsó percekben is akar élni, de nem megy neki. Aztán visszafektetem úgy, hogy a hátához ülök, és hátulról karolom, anyám fogja a kezét, imádkozunk. Én azért, hogy szépen haljon meg, hogy ne fájjon neki, és ne legyen több görcse. Olyan rohadt egyedül vagyunk. Nincs más. Már nem hörög, szépen, egyenletesen veszi a levegőt, aztán egyszer csak nem vesz többé. Elmegy. Még a karomban tartom, de ő már nincs ott. Megvárt engem. Ha nem érek haza, talán anyám is meghal a fáradtságtól, a tehetetlenségtől, erre gondolok, miközben úgy érzem magam, mint egy szikla. Fáj, de mégsem fájhat. Zavart vagyok, de nem mutatom, hogy belehalok, hogy vele halok. Anyám fogja a kezét, imádkozunk. Még mindig a karomban tartom. Fél öt van. 

Palágyi Ildikó Brigitta: 1976-ban született Kisvárdában. Szövegei olvashatók az Erlin Páholy oldalán. Tagja a Hajtűkanyarnak (sajátszoba irodalmi kilátással).

45

FENYVESI KRISTÓF

t

a

n

u

l

m

á

n

y

TOVÁBBRA SEM KÖNNYŰ DEMOKRATIKUSNAK LENNI Digitális történetmondás Kelet-Európában Bevezető a Kalligram folyóirat DemóVerzió különszámához Összeállította és szerkesztette: Fenyvesi Kristóf

Cs

aknem egy emberöltőnyivel a kelet-európai rendszerváltások után a teljes egészében átstrukturálódó magyar társadalomnak érdemes lenne saját közösségi gyakorlatait illetően is megvonnia a nyolcvankilenc óta eltelt húsz év mérlegét. A helyzet meghatározásának egyik döntő kritériuma a társadalmi gyakorlatok által kitermelt jelenlegi politikai elitek nemzetközi színtéren tanúsított hatékonyságának, interkulturális nívójának meghatározása. Tekintettel arra, hogy az elmúlt két évtized jelentős változásainak eredményeként a demokráciával, illetve a termékek és a termelőeszközök szabadpiacával együtt az elméletek és az elmék szabadpiaca is eljutott térségünkbe, a mérlegelés során a magyar tudománypolitika elitjeivel is számolnunk kell. Hatásuk a tudásátadás helyi hálózataira, technológiáira, nemzetközi beágyazottságára és társadalmi produktivitására kizárólag a planetáris tendenciák összefüggésében értékelhető. Akárcsak egy-egy demokratikus közösség választott képviselőinek befolyása az adott közösség gazdasági és nem utolsó sorban közösségi-kulturális produktivitására szintén szimptomatikusnak tekinthető. Amennyiben célunk – Jean-François Lyotard szó szoros értelmében is korszakalkotó művének címével játszva – a „posztkommunista kondíció”-nak, úgy is, mint a posztkommunista kogníció kondíciójának felmérése, a tudományos diskurzus vizsgálatára az elsők között kell sort keríteni. A vizsgálatot ezúttal még csak elemeiben sem áll módunkban elvégezni,1 viszont fontos leszögeznünk azt, amit minden különösebb részletességgel kifejtett strukturális összehasonlítás nélkül is megállapíthatunk, miszerint: számos, a mérvadó nyugati tudományosságban virágzó kutatási terület, világkarriert magáénak tudható kutatási szempont, még csak nyomokban sincs jelen

a Magyarországhoz köthető tudományos diskurzusokban. Az ilyesfajta hiányok pedig rendkívül nyomasztóan hatnak az inter-, a multi-, és a transzdiszciplinaritás, illetve a globális tudásmegosztó rendszerek korában. Abban a korban, amikor nemcsak hozzá kellene, de hozzá is lehetne szólnunk a nemzetközi tudományosságban zajló aktuális vitákhoz. Egyrészt az egyes diszciplínák immár történetinek számító diszkurzív eseményei magyar nyelvű feldolgozottságának hiányosságai bizonyos területek esetében mármár riasztó méreteket öltenek. Az ilyen esetekre azonban még mentségül szolgálhat, hogy egyes kérdéseket illetően „negyven év kiesést” kell az adott terület kutatóinak feldolgozniuk, miközben a kortárs fejleményekkel is lépést kell tartani. Másrészről viszont az olyan helyzetekben valamivel nehezebb az „eltűnt idő”, az „elvesztett negyven év” mentsége mögé húzódni, amikor a hazai diszkurzív palettát szemlélve olyan, a nyugati társadalmak számára jelentős mértékben produktív és nem utolsó sorban mind társadalmi, mind pedig finanszírozási szempontból rendkívül jól jövedelmező kutatói irányok hiányát is regisztrálnunk kell, amelyek a saját kontextusukban is csak a rendszerváltás után, tehát a kilencvenes években indultak virágzásnak. A digitális kultúra kutatásának számos ilyen területe van, tekintve, hogy maga a digitális kultúra fogalma is a közelmúlt szülötte – legyenek bármily régre visszanyúló előzményei is az e megnevezés által jelölt kutatási területeknek. Ez a fajta zártság és aszinkronitás azért is sajnálatos, mivel általanem csak közösségi elbeszéléseink reflektív potenciáljáról és egyben vizsgálatáról, hanem sok esetben saját történeteink közérthető, a nemzetközi közegben értelmezhető és a korszerű mediális környezet igényeivel

47

mérve értékelhető elbeszéléséről is mintegy már előre le kell mondanunk. Nem tudunk élni egy olyan lehetőséggel, ami pedig – legalábbis a teoretikusok szerint – elsősorban a mi kezünkben válhatna eszközzé, mégpedig az immáron nem csak retorikai fordulatként érvényesített demokrácia és társadalmi reflexió performatív eszközévé. Ha úgy tetszik, akár olyan fegyverré is, amely valóban hatékony ellenfele lehet még annak az elsősorban gazdasági és adminisztratív formában jelentkező, a különféle erőforrások megvonásával, illetve kimerítésével operáló terrornak is, amellyel a posztkommunista társadalmak politikai elitjei, de fogalmazhatnánk úgy is, hogy új arisztokráciái, saját hatalmi eszközeik, intézményeik megtartása végett a kelet-európai társadalmi diskurzusok kontextuális zártságát tartósan is szavatolni képesek. Söke Dinkla, aki az újmediális művészet interaktív alkotásainak leírására a „lebegő mű” [floating work of art] fogalmát vezeti be, a következőket írja: „Az 1989-es év, politikai és művészeti szempontból, több tekintetben is vízválasztónak tekinthető. Kelet-Európa politikai térképének átrendeződése a berlini fal leomlásával együtt, a meggyökeresedett politikai rend átalakulásához vezetett. A világ többé már nem két ellentétes táborra szakadt: új világrend alakult ki, amelyben a szemben álló hatalmak átrendeződtek és a hatalom központjai is megváltoztak. 1989 egyúttal a lebegő mű megjelenésének éve is. Minderre már akár számítani is lehetett, hiszen az olyan művészek, mint Jeffrey Shaw, David Rokeby, Lynn Hershman és Grahame Weinbren, ebben az időszakban alkották meg első interaktív installációikat. Ezek a munkák az új szereposztás kipróbálására is modelleket kínáltak. A rendelkezésre álló szerepek újjászervezésének képessége miatt, az interaktív művészet az elavult rend újra-strukturálásának szimbólumává vált. Ezzel egy időben a kritika új formái is megjelentek. Eleinte mindezek az új stratégiák nem fedték fel magukat kritikaként, hiszen a korábbiaktól eltérően nem a tagadáson vagy a kirekesztésen alapultak. A rendszer magyarázatának egyetlen lehetséges módja, ha a lebegő műre való tekintettel, a rendszer saját eszközeinek a felhasználásával alakulnak ki a kritika új formái is. Ilyen eljárások csak az 1980-as évek óta vannak jelen. […] A lebegő mű a digitális médiumot immár nem mint az ember érzékszerveinek kiterjesztését, hanem mint esztétikai teret teremti meg, amely ezáltal a megváltozott világrend rekonstrukcióját is lehetővé teszi.”2 De idézhetnénk a számítógépes játékok tudománya, azaz a ludológia tárgykörének kidolgozásáért is sokat munkálkodó Gonzalo Frasca gondolatait is, aki az interaktivitás és a szimuláció ludológiai eseményének megalapozásához Augusto Boal társadalmi aspektusú dráma-technikáját, Az elnyomottak színháza (The Theatre of the Opressed)3 néven ismert koncepciót választja elemzése kiindulópontjául. Amint Frasca írja: „A videojáték-tervezők évtizedeken át próbálták összehangolni a történetek izgalmát az »interaktivitással«. […] Boalnak sikerült egy nem számítógépen alapuló szimulációs környezetet kialakítania, amely a résztvevők nagyfokú szabadságát a lebilincselő élménnyel párosítja. […] Az »interaktív narratíva« legsúlyosabb tévedése az, hogy úgy tesz,

48

mintha szabadságot adna a felhasználónak, de valójában megtartja a narratív koherenciát. A boali dráma nem a zökkenőmentes, három felvonásos szerkezetével vált ki örömöt, hanem ellenkezőleg: azzal, hogy módosítható és félbeszakítható a narratíva. A szimuláció az a kísérleti laboratórium, ahol tanulmányozhatók azok az esetek, amikor a felhasználónak nem csak lehetősége, hanem kifejezetten feladata is a közreműködés. […] A szimulációs média alapvető vonása az, hogy szabályokon nyugszik: ezek a szabályok manipulálhatók, elfogadhatók, elutasíthatók, és kétségbe is vonhatók. A narrauktor a végrehajtó hatalom: egyedi esetekkel foglalkozik. A szimulauktor viszont inkább úgy működik, mint a parlament: itt hozzák a törvényeket. A narrauktornál jóval nagyobb szerzői kockázatot vállal a szimulauktor, mert részben kiereszti a kezéből az irányítást.”4 Ezen a ponton és talán anélkül, hogy túlbecsülném az egyes tudományos elméletek mondhatni „közvetlen” társadalmi hatásait, én mégis úgy gondolom, hogy az ehhez hasonló, azaz a szó eminens értelmében vett politikai fogalmának rekoncipiálása terén is hatékony elgondolásokból nem csak egy adott terület kutatóinak van mit tanulnia. Ezeknek az elgondolásoknak egyes vetületeivel érdemes lehet megismerkedniük az alkotókon, felhasználókon, teoretikusokon, tanárokon és diákokon kívül mindazoknak, akik esetleg azt érzékelik, hogy a mai magyar társadalmi nyilvánosság állapota nem állja meg a helyét egy európai összehasonlításban. A nyilvánosság köreibe éppúgy bele kell érteni a „digitális írástudás” és a demokratikus jogok gyakorlásának egyesítésén alapuló koncepciókat, mint például a digitális történetmondás [digital storytelling] eszközének egy-egy jogsértés vagy a civil készségek széles körű kommunikációjára történő felhasználásának a megtanítását is – akár már az általános iskolai informatikaoktatás keretein belül. Mint ahogy bele kell érteni a nemzetközi tudományos diskurzusok és kutatói körök csatornáihoz való hozzáférést is, a nemzetközi diskurzusban való, magyar tudományosságot képviselő kutatói jelenléttel együtt. Olyan kérdések ezek, amelyek között természetesen ott vannak a napi politika egykettőre feledésbe merülő kérdései is. Mindenesetre a társadalmi nyilvánosság korszerű formáit övező közösségi tanácstalanság és az e tanácstalanságból fakadó társadalmi tehetetlenség jelen pillanatban olyan fokú iskolázatlanságról árulkodik, amelynek időről időre egyre súlyosabbak a következményei. 2010-ben, nem sokkal a kelet-európai rendszerváltások huszadik évfordulóját, egyben a Kreativitás és Innováció Európai Évét követően, fontos lehet az újmédiával mint a kreatív demokratizmus és a társadalmi innovációk eszközével is számolnunk, és egyben megállapítanunk azt is, hogy az újmédia és a digitális kultúra tárgyai olyan sajátos rendszereknek tekintendők, amelyek szisztematikus kutatásuk nélkül nem is léteznének – de legalábbis meglehetősen korlátozottá válna használatuk. Az úgynevezett „kreatív ipar” számottevő kibontakoztatása pedig teljességgel elképzelhetetlen ezen összetett kutatói szempontok meghonosítása nélkül.

Az újmedialitás minden jelensége ugyanis interdiszciplináris, interartisztikus megközelítést igényel. Az újmédia tudománya nem a számítógép-tudományok egyik ága, és egyetlen korábbi médiatudománnyal sem azonosítható. Az újmédia tanulmányok az interakciós és megjelenítő eszközök technikai fejlesztésén kívül magukban kell, hogy foglalják a mediális felfedezések különböző célú alkalmazásainak elsajátítását is. Csakúgy, mint a medialitás történetének beható ismeretét, a digitális esztétika elképesztő ütemben növekvő irodalmában való tájékozottság megszerzésével együtt.5 Az olyan egyesült államokbeli vezető kutatói központok és egyetemek után, mint az MIT, a Georgia Tech, a Brown University vagy a Carnegie Mellon University, a világ egyre több iskolájában működnek már hasonlóan „holisztikus” célkitűzéseket megfogalmazó képzési programok. Európában többek között ilyen a játéktudomány úgynevezett „skandináv iskolájának” számos kiemelkedő alakjával is szoros kapcsolatot ápoló, finnországi Jyväskylä-i Egyetemen működő Digitális Kultúra program. Raine Koskimaa, az intézmény vezetője és a programhoz szintén erős szálakkal kötődő Markku Eskelinen, mint a fenti területek nemzetközi hatású gondolkodói kerültek meghívásra a közelmúltban megrendezett Pécs – Ars GEometrica 2009 Nemzetközi Találkozó és Workshop keretében szervezett digitális kultúra szimpóziumra (2009. június 20., Pécs – www.pecsikult. hu/page2009). Tanulmány formájába átdolgozott előadásaikat a szimpózium további résztvevőjének szövegeivel együtt, jelen összeállításban adjuk közre.6 Őket kettejüket elsősorban a Cybertext Yearbook (Kibertext Évkönyv) című sorozat szerkesztőiként7 és jelentős konferenciák előadóiként ismerik a világ digitáliskultúra-kutatással, ergodikus irodalommal, játéktudománynyal foglalkozó tudományos közösségeiben. Látogatásuk, valamint a magyar kutatókkal folytatott eszmecseréjük remélhetőleg kölcsönös haszonnal járt, akár egy eljövendő magyarországi digitáliskultúra-kutatási program alapjai letételének szempontjából is. Márpedig egy ilyesfajta, több, egymástól látszólag távol eső szakterület kutatói eredményeinek operacionális összekapcsolására támaszkodó programot nem lehet pótolni sporadikusan, itt-ott felbukkanó részkutatásokkal – bármily kiválóak is legyenek azok. Az ugyanis egy csapásra világossá válhat, hogy „there is no easy way” – hogy a szerkesztőpáros kedvelt szófordulatát idézzem –, azaz nem könnyű olyan komplex jelenségeket, mint a digitális kultúra jelenségei, behatóan, érdemben tárgyalni: a komplex jelenségek érdemi vizsgálata komplex kutatási feltételek meglétét követeli. Az ergodikus irodalom vagy a számítógépes játékok már önmagukban is számottevő, mindeddig kiaknázatlan művészi, oktatási és társadalmi felhasználási lehetőségeket és megválaszolatlan kérdéseket rejtenek magukban, miközben olyan rendkívüli népszerűségnek örvendenek és kultúrateremtő erővel bírnak, hogy magas szintű teoretikus vizsgálatuktól elkezdve a hétköznapi kritikai viszony érvényesítésének a képességéig egyetlen szinten sem lehet elhanyagolni a velük való foglalatoskodást. Ha azonban

ennek az érdeklődésnek nincsen társadalmi beágyazottsága, tehát nem adódnak az adott nyelvi közösségben megfelelő diszkurzív feltételek a szempontrendszer lokális kibontakoztatására, úgy az egyébként globális témákhoz való hozzászólás esélye és mindezeknek az adott közösség épülésére fordítható potenciális haszonértéke rendkívül alacsony mértékű marad. Pedig az olyan fejlesztések, mint például a kevertvalóság-alkalmazások (mixed reality applications), az élő média (living media)8 vagy a bioművészet9, a digitális korszak olyan új irányainak számítanak, amelyek immár pillanatokon belül a jelenlegi környezetünket radikálisan átformáló technológiákkal fogják világunkat elárasztani – és amelyeknek a jelenségeire mindeközben még csak biztonsággal megfogalmazható etikai válaszokkal sem rendelkezünk. Az etikai, kulturális felkészültség hiányán nincs is mit csodálkozni, hiszen mindezeknek a rendszereknek sok esetben beágyazódott történelmi-kulturális előzménye sem létezik. Egyre tetemesebb mennyiségű irodalmuk azonban igen,10 amelynek a megismerése és a megismertetése nélkül még az esély is elvész a közösség szempontjából leginkább megfelelő válaszok kidolgozására. Az újmédia tanulmányok és a digitális játéktudomány terén kimutatható diszkurzív elmaradásaink pótlását kezdeményező szerény kísérletet, amit például a Narratívák című irodalomelméleti kötetsorozat hetedik darabja11, vagy a Pécs – Ars GEometrica keretében rendezett, fentebb említett szimpózium és a szimpózium anyagának e helyütt történő közlése jelent, reményeink szerint újabb és egyre szélesebb körben kifejtett összehangoltságra módot adó munkák követhetik. Az irányok megállapításakor kiváló példaként tanulmányozható az a fajta érdeklődésbeli rétegzettség, amelyet a már említett Cybertext Yearbook képvisel. Az első szám bevezetője mind az évkönyv Espen Aarseth kibertext fogalmát citáló névválasztására, mind pedig arra a paradoxonra is magyarázatot ad, hogy egy, a kibertextelmélet átfogó jellegét hangsúlyozó, és az „új esztétikai, irodalmi és textuális objektumok” vizsgálatát zászlajára tűző kiadvány kezdetben miért egy, a lehetőségek szűkebb tárházával operáló formátumban, azaz kizárólag könyv alakú, hagyományos tanulmánykötetként, s nem pedig például hipertextként látott napvilágot. A Cybertext Yearbook első számának „There is no easy way to repeat this” címmel írt manifesztumában Markku Eskelinen és Raine Koskimaa így határozzák meg sorozatuk célját: „A kibertext elmélet nem csak az irodalomról szól – és ezt kellőképpen hangosan és jól érthetően szeretnénk kimondani. Ezért ez nem is egy kiber-irodalmi, netán kiber-fikciós évkönyv, hanem a kibertext évkönyv. Mint azt mindannyian tudjuk, és talán túlságosan is jól tudjuk, »semmi sincs a szövegen kívül«, de mi mégsem szeretnénk a textualitás gyűjtőfogalmát a banális szélsőségekig kiterjeszteni. Ehelyett inkább gyakorlatiasan közelítjük meg a kérdést. Egyik lábunkat biztosan megvetjük az alfanumerikus textualitás talaján, míg a másikkal a textualitás egy tágasabb, a jelölési gyakorlatok terepeként is felfogható területére lépünk. Így cikkeinkben a számító-

49

gépes játékoktól elkezdve a 3D-s környezetek hibrid alkalmazásain és a képregényes narráción keresztül, az internetes keresőmotorok mint textuális médiumok kérdéséig bármivel foglalkozhatunk. A kibertext elmélet megközelítési módja természetes, csaknem automatikus interdiszkurzivitást tesz lehetővé, miközben a többi gyakorlattól határozottan eltérő identitás kialakítását is megköveteli. Fontos emlékeztetni ugyanakkor arra is, hogy a kibertext nem új találmány.” A tradicionális könyvformátum átmeneti praktikus miszsziójáról – az aarsethi elmélet által meghatározott 576 média-pozícióra is utalva – pedig a következőképp nyilatkoznak: „A Kibertext Évkönyv eleinte könyv formájában lát napvilágot, még ha nem is szükségképpen hosszú ideig, de épp elég ideig ahhoz, hogy megalapozza a kapcsolatfelvételt a nyomdák körül csoportosuló ellenállók közül még a legmegátalkodottabbakkal is. Ezen évkönyv révén szeretnénk mi fokozatosan tartalmas eszmecserébe bocsátkozni a hagyományos irodalmi tradíciókkal, elméletekkel és intézményekkel. Optimizmusunkat elsősorban arra a belátásra alapozzuk, hogy a kibertext elmélet kihívást jelent mindezen eredendően konzervatív körök számára, mivel új perspektívából tekint mindenfajta textualitásra. Ugyanebből következően pedig egy aggasztóan alulreprezentált dimenziót fed fel a hagyományos tudományosság és kutatás köreiben. Hogy udvariatlanok legyünk: ha az eredmény 576:10, akkor a meccs már nem jelent kihívást az utóbbi csapatnak, hiszen a mérkőzést az előbbi már meg is nyerte. Hogy kegyetlenek legyünk: ez a könyv részünkről nem más, mint könyörületes mivoltunk egyik megnyilvánulása.”12 A kibertextelmélet irgalmatlan szamaritánusaira tehátnem csak a pragmatikus szemlélet, hanem egyfajta hűvös humor is jellemző. 2001-es, Towards a Functional Theory of Media című számuk bevezetőjében ugyancsak e két tulajdonság gyümölcsöző kereszteződésére találunk példát, amikor a következőket olvassuk: „Nem könnyű felmérnünk azt fogalmi zűrzavart, ami az úgynevezett újmédiát jelenleg övezi. A már elfogadott megközelítések gyakran minden heurisztikus szemléletet nélkülözően tautologikusak vagy olyan montipájtonizmusokat [sic!] eredményeznek, amelyek a digitális vagy hálózati programozható médiumokat egy-egy magától a tárgytól teljességgel különböző kedvenc téma segítségével igyekeznek leírni, úgymint valamiféle színházat, mozit, képregényt vagy félreolvasott, rosszul alkalmazott kontinentális filozófiát.”13 Itt a pragmatikus szemlélet és a hűvös humor józan egysége metsző kritikai éllel párosul, ami elengedhetetlen az olyan vezető témakörökben, ahol az új, önmagukat tudományként deklaráló, gyakran kérészéletű „szaktudományok” elburjánzására is bőven találni példát. Francisco J. Ricardo cikke14 például, amelyben egy úgynevezett interakciótudomány („interaction science”) kidolgozásának lehetőségei képezik a kritikai vizsgálat tárgyát, a szerkesztőpáros következő kommentárjával kerül bevezetésre: „Nagy örömmel tölt el minket, hogy ezt az átütő jelentőségű esszét is a nagyközönség elé bocsáthatjuk, és egyúttal azon reményünknek is hangot adhatunk, miszerint ez még csak a kezdet, s a cikk széleskörű vitát

50

fog elindítani. Hisz, ahogy az lenni szokott, előbb-utóbb minden mumbojumbo-t utolér egy Sokal.”15 A Cybertext Yearbook harmadik száma, Towards Ergodic Maturity címmel folytatva az ergodikus elmélet programadó szövegeinek közlését, egyebek mellett olyan témákat is bevezet, mint a MUD-ok, a VOG-ok, a bioköltészet, vagy a digitális retorika és hálózat-fenomenológia kérdései kapcsán az „élekcriture” és a „herminutia” fogalma.16 Azután 2006-ban Markku Eskelinen és Raine Koskimaa az ergodikus irodalom történeti vizsgálatát tűzik ki célul, egyúttal prezentálva azt is, hogy az ergodikus irodalom olyan izgalmas példáival találkozhatunk a régi irodalom szövegemlékeiben vagy a közelmúlt avantgárd irodalmában búvárkodva, amelyek egyáltalán nem csak történeti érdeklődésünkre tarthatnak számot, hanem a kibertext-perspektíva széles hatókörét bizonyítva, vizsgálatuk a jelen ergodikus alkotásainak a megértéséhez is közelebb vihet. Tekintve, hogy a legutóbbi szám feltöltése Gonzalo Frasca szerkesztői közreműködésével indult meg 2007-ben, abban a ludológiai tárgyú dolgozatok túlsúlyba kerülése várható. De nagy szükség is van erre, hisz mint ahogy a Cybertext Yearbookban szintén rendszeresen publikáló szlovén Janez Strehovec is felhívja rá a figyelmet: „Az Egyesült Államokban a számítógépes játékokból származó profit már meghaladta a hollywoodi filmipar nyereségének a mértékét: a digitális játékipar közvetlenül a popzene mögé sorolt be ezzel a szórakoztatóipar területén.”17 Ez utóbbi, marginálisnak korántsem mondható szemponttal is kiegészítve a várt és bizonnyal eljövendő magyar nyelvű diskurzusra vonatkozó megfontolásokat, szeretnék kérdésekben és írásra, megszólalásra sarkalló gondolatokban gazdag olvasást kívánni a Kalligram folyóirat közönségének. 

JEGYZETEK

1 A kutatói kérdések kidolgozásához lásd Boros János: Központ – periféria. Interdiszciplinaritás és demokrácia. Konferencia-előadás. Western-Eastern Europe: Centre-Periphery Dynamics. Pécsi Nyári Egyetem, 2009. augusztus. [kéziratban] 2 Söke Dinkla: Az elbeszélés művészete – a lebegő mű felé. Seress Ákos és Fenyvesi Kristóf ford. In Fenyvesi Kristóf és Kiss Miklós (szerk.): Narratívák 7. Elbeszélés, játék és szimuláció a digitális médiában. Kijárat Kiadó, Budapest, 2008. 95–96. 3 Vö. Augusto Boal: The Theatre of the Opressed. Charles A. & Maria-Odilia Leal McBride ford., London, Pluto Press, 1979. 4 Gonzalo Frasca: Szimuláció vs. narratíva. Bevezetés a ludológiába. Gyuris Norbert ford. In: Fenyvesi Kristóf és Kiss Miklós (szerk.): Narratívák 7. Elbeszélés, játék és szimuláció a digitális médiában. Kijárat Kiadó, Budapest, 2008. 135–136. 5 Vö. The New Media Reader. Noah-Wardrip Fruin és Nick Montfort szerk., MIT Press, 2003. 6 A digitális kultúra szimpózium előkészítésében nyújtott segítségükért köszönet illeti Dr. Tuomo Lahdelma (Jyväskylä-i Egyetem) és Dr. Thomka Beáta (Pécsi Tudományegyetem) professzorokat.

7 A 2000-től 2007-ig a Jyväskylä-i Egyetem kiadásában, nyomtatott formában megjelentetett évkönyvsorozat, immár Cybertext Yearbook Database néven a világhálóra költözött. Elérhető a http://cybertext.hum.jyu.fi (Letöltve: 2009. 06. 10.) címen. A főoldalon The cutting edge even the print heads can’t avoid... címmel megfogalmazott szerkesztői üzenet így szól: „The Cybertext Yearbook Series, started in 2000, quickly earned its reputation as one of »the best cutting-edge reads for the literary digerati« (American Book Review). In 2007 it will finally make the obvious non-trivial move and transform itself into the Cybertext Database, a FREE online publication. As uncompromising and unpredictable as ever, it will continue to be organized as separate issues.” 8 Hogy csak két példát említsünk: a Szingapúri Egyetem (www.mixedreality. nus.edu.sg) vagy a Nottinghami Egyetem (www.mrl.nott.ac.uk/) kevert valóság laboratóriumainak oldalain több folyamatban lévő kutatás dokumentációjába is beletekinthetünk. 9 Lásd például a területen immár megkerülhetetlennek számító Eduardo Kac munkásságát: http://www.ekac.org/. De tovább sorolhatnánk az „új művészetek” olyan számos kihívást rejtő ágait, mint például: a digitális, virtuális, immerzív, interaktív, információs, 3D-, internet-, kiber-, matematikai, GPS-, ökológiai, genetikai, kémiai, fizikai stb. művészetek... 10 Lásd például Kiss Gábor Zoltán mérvadó kiindulási pontként szolgáló válogatott bibliográfiáját: A narratológiától a ludológiáig.Válogatott bibliográfia. In: Fenyvesi Kristóf és Kiss Miklós (szerk.): Narratívák 7. Elbeszélés, játék és szimuláció a digitális médiában. Kijárat Kiadó, Budapest, 2008. 263–266. 11 Fenyvesi Kristóf és Kiss Miklós (szerk.): Narratívák 7. Elbeszélés, játék és szimuláció a digitális médiában. Kijárat Kiadó, Budapest, 2008.

12 A könyv hiányában az idézet internetes forrását hivatkozom: Markku Eskelinen & Raine Koskimaa: INTRODUCTION. There Is No Easy Way to Repeat This. Forrás: http://cybertext.hum.jyu.fi/articles/19.pdf (A letöltés ideje: 2009. 06. 10.) 13 Markku Eskelinen & Raine Koskimaa: INTRODUCTION. Towards a Functional Theory of Media. Forrás: http://cybertext.hum.jyu.fi/articles/20.pdf (A letöltés ideje: 2009. 06. 10.) 14 Francisco J. Ricardo: Interaction Science. A General Meta-Framework for Digital Representation. Forrás: http://cybertext.hum.jyu.fi/articles/101.pdf (A letöltés ideje: 2009. 06. 10.) 15 Markku Eskelinen & Raine Koskimaa: i. m. 16 Vö. http://cybertext.hum.jyu.fi/index.php?browsebook=2 (A letöltés ideje: 2009. 06. 10.) 17 Janez Strehovec: ATTITUDES ON THE MOVE. On the Perception of Digital Poetry Objects. Forrás: http://cybertext.hum.jyu.fi/articles/105.pdf (A letöltés ideje: 2009. 06. 10.)

Fenyvesi Kristóf (1979, Pápa): a finnországi Jyväskylä-i Egyetem ösztöndíjas kutatója. A Narratívák című irodalomelméleti könyvsorozat hetedik kötetének szerkesztője (Kiss Miklóssal, Kijárat Kiadó, 2008), nemzetközi konferenciasorozatok szervezője (Pécs – Ars GEometrica; Kelet-Nyugati Átjáró), több publikációja jelent meg magyar és idegen nyelvű kiadványokban.

51

K I S S G Á BO R ZO LTÁ N

t

a

n

u

l

m

á

n

y

LÉTEZNEK-E ÉRZELMEK A VIDEOJÁTÉKOKBAN? Az ágencia megvonása és a veszteség érzése

A

videojátékok nem azért vannak, hogy az érzelmeinkre hassanak; sokkal inkább az idegeinkkel állnak kapcsolatban.1 Mások szerint – interaktív, elbeszélő lehetőségekben gazdag terekként – a hatásuk a többi médiumhoz képest mérhető le igazán. Számos vezető játékfejlesztő szerint minden idők legnagyszerűbb története videojáték formájában kerül majd elbeszélésre, talán még a mi életünkben, és bár a játékipar optimizmusát enyhe kétséggel fogadhatjuk, a kifejezésforma egyre növekvő kulturális hatása kétségbevonhatatlan. A videojátékok kulturális befolyásával szemben gyakran elhangzó ismert érv – miszerint más médiumokhoz képest jóval kevésbé hozzáférhetőek – az alkalmi (casual) játékos szerepének fokozatos felértékelődésével egyre inkább érvényét veszti. Problematikusabb az optimista jóslat első fele. Nehéz elképzelni, hogy a zömmel férfi hatalmi fantáziákra, sorozatokra és jól bejáratott franchise-okra épülő játékok alkalmasak volnának „nagyszerű történetek” elbeszélésére. A probléma egyrészt a játékok éretlen mivoltával függ össze: a történeteik sablonosságával és hollywoodi mintáival, azzal, hogy a legnagyobb költségvetésű (tripla A-s) videojátékok sztorijai szinte semmiben sem különböznek a filmes blockbusterek, a mainstream képregények és az irodalmi bestsellerek történeteitől. Másrészt a közönségük sincs birtokában egy olyan közös nyelvnek, melyen keresztül kifejezhetnék a játékokkal kapcsolatos értelmezéseiket és élményeiket, nem áll rendelkezésükre a játékok olvasásának képessége.2 Ahhoz, hogy megválaszolhassuk a címben foglalt kérdést – Léteznek-e érzelmek a videojátékokban? –, a bennük rejlő mélyebb, kinetikus, taktilis, performatív és önreferenciális történeteket kell megismernünk, a felszíni (felszínes) történeteik helyett.

64

Kérdés, mi a kétségbeesés, bánat, szégyen, szeretet és szimpátia játékbeli megfelelője. Kérdés, mit értünk katarzis alatt a játékokban. Ismerünk ikonikus játéktörténelmi pillanatokat, gyakran idézett kultikus és kevésbé ismert mozzanatokat, kanonikus példákat a játékokról folyó beszéd különböző fórumairól: egy karakter halála, egy előre nem látott esemény, egy hirtelen cselekményfordulat, egy mélyen az emlékezetünkbe vésődött fennkölt kép képes felkelteni a nosztalgia érzését, képes felidézni a korábban átélt érzelmeket. A Final Fantasy VI (Square, 1994), a Chrono Trigger (Square, 1995), a Final Fantasy VII (Square, 1997), a Metal Gear Solid (Konami, 1998), a Beyond Good and Evil (Ubisoft, 2003), vagy a Mother 3 (Brownie Brown – HAL Laboratory, 2006) bizonyos pillanatai valóban megindítóak a megfelelő diszpozicionális feltételek mellett. Az egyetlen közös dolog az iménti példákban mégis az, hogy érzelmileg hangsúlyos pillanataik történetvezérelt, nem játszható jeleneteket takarnak, melyek hol CGI (computer-generated imagery), hol scriptelt cutscene-ek formájában kerülnek bemutatásra. Gonzalo Frasca megkülönböztetésével: reprezentációként és nem szimulációként.3 Az alábbiakban két játék szoros olvasatával amellett érvelnék, hogy az érzelmek nem idegenek a játékoktól, és hogy az intelligens játékdesign képes lehet „nagyszerű történetek” elbeszélésére a játszott játék eszközeivel és keretein belül. Az Ueda Fumito rendezte Ico – minden idők egyik legnagyszerűbb videojáték-története – 2001-ben jelent meg a PlayStation 2 rendszerre.4 Az időközben kultikus darabbá vált játék érzelmi potenciálja egy nem játszható karakterrel (NPC-vel) való erős fizikai kapcsolatra épült, ami egy komplex háromdimenziós térben zajló akció-, rejtvényés platformjáték formájában került elbeszélésre. A játék

tere – egy minden elemében a történetnek alárendelt hatalmas kastély, egyetlen összefüggő komplexum – szerves kapcsolatban állt a játék legelemibb mechanizmusával, az NPC-vel való együttműködéssel. A játék tere vitte előre a történetet, és a tér architekturális rejtvényei segítették elő az NPC-hez való erős érzelmi kötődés kialakulását. A játék kerettörténete egészen egyszerű: Icót, a szarvakkal született fiút a falujabeliek egy ismeretlen, távoli erődítménybe viszik, majd a hely szellemeinek bemutatott engesztelő áldozatként élve eltemetik. Ico kiszabadul és találkozik Yordával, a kastély trónörökösnőjével, akit az anyja a saját életét meghosszabbítandó tart fogva. A játékos Icót irányítja és rajta keresztül Yordát, akit végig kell vezessen a kastély veszélyei, rejtvényei és a királynő alattvalói közt, miközben lassan feltárulnak előtte a hely titkai. Az Ico érzelmi mechanizmusa két, egymást kiegészítő tényezőre épül – Yorda gyámolatlanságára és Ico agilitására –, valamint egy igen fontos szabályra: Ico képes megfogni Yorda kezét és képes magával húzni a játék környezetében. Az ötlet a maga nemében egyedülálló: a játék beszéd nélkül, pusztán a testi kontaktus által képes fenntartani a karakterek közti köteléket. Ico és Yorda nem értik egymás nyelvét, testbeszéddel és egyszavas kiáltásokkal kommunikálnak; Ico Yorda karjának cibálásával és maga után húzásával irányítja társnőjét (az utóbbit a karaktermodellek valószerű ragdoll-fizikája teszi lehetővé). A játékban minden a két karakter közti fizikai interakcióra épül. A tér léptékei (Yorda csakis Ico segítségével képes eljutni bizonyos helyekre), a karakterek különböző képességei (Ico az akrobatikájával, Yorda a varázslataival veszi ki a részét a kalandból), valamint a dinamikus, egymásból következő feladatok szerves egészt képeznek a történettel (az utóbbit a játék motorjával készült animációk központozzák). A játékos a játékidőt nagyrészt azzal tölti, hogy kézenfogva vezeti Yordát, és hogy igyekszik megvédeni a rájuk törő szellemszerű alakoktól – a fennmaradó időben pedig megpróbálja megteremteni a továbbhaladáshoz szükséges feltételeket (ajtókat nyit, zsilipeket mozgat, pallókat készít stb.). A játékosnak szinte második természetévé válik a Yordával való törődés a tér, a karakterek és a játékszabályok keretei közt, és igen rossz néven veszi, amikor elveszik tőle a társát – egy kulcsfontosságú átvezető animációt követően, a játék vége felé. A szabályok megváltozása, illetve a korábbi felelősségtől való mentesülés nem hat felszabadítólag a játékosra: sérelemként éli meg, és mindent elkövet Yorda visszaszerzéséért. A játék hosszú tanulási folyamata alatt passzív teherből hasznos és nélkülözhetetlen partnerré váló Yorda elvesztése a játék szabályaihoz való sikeres alkalmazkodás felülírását jelenti. A szabályok módosítása összezavarja a játékos kompetenciaérzését, ha tetszik, kizökkenti a játék „olvasásából”. A játék legelemibb célja – valakit egy pontból egy másikba átsegíteni és megvédeni – oly mélyen beleivódott a játék terébe, hogy a feladása után a tér maga is értelmét veszti.5 Az Ico legvége különösképpen figyelemreméltó ebből a szempontból. Miután Ico heves és taktikus küzdelem-

ben legyőzte a királynőt (a játék főellenfelét), a játék véglegesen kiveszi az irányítást a játékos kezéből. Ico ájultan hever a trónterem padlóján, és Yordán a sor, hogy kimenekítse a királynő halálával összeomló kastélyból. Ölbe veszi a fiút, a kastély földalatti kikötőjébe viszi és vízre bocsátja egy csónakban. A partról integet Ico után, miközben körülötte lassan összedől minden. Az ambiciózus és remekül megkomponált jelenet a játék korábbi átvezető animációihoz hasonló filmbetét, itt azonban a történet tetőpontján szakad meg a játék, és vált át filmes elbeszélésbe. A hatás nem marad el, azonban egészen mást érez a néző ezen a ponton, mint amit a játékos érzett volna, ha nem fosztják meg az irányítástól. Érdekes módon Ueda a következő játékában, a Shadow of the Colossusban (2005) ugyanezen a ponton visszaadja az irányítást a játékosnak (hacsak rövid időre is). A hős, miután legyőzte a játék világában kóborló tizenhat kolosszust, végül azzá a lénnyé változik át, amellyel a játék elején alkut kötött: a lelkét adta cserébe a halál fölötti hatalomért. A játék hagyja, hogy a játékos megízlelje az ellenállhatatlan erőt, mely ily módon elszabadult, és csak ezután vált át az elmaradhatatlan filmes elbeszélésre. A két játék befejezése, bár történetükben kimondottan hasonlítanak, nem ugyanazt az érzést közvetíti. Az Ico nem használja ki a lehetőséget, nem engedi, hogy a királynő hatalmát megöröklő Yorda bőrébe bújhassunk és eljátsszuk a társa megmentését. Végignézzük a jelenetet, megfigyelőként, részesülünk a jelenet érzelméből, de nem játsszuk végig magát az érzelmet.6 Az Ico játékmechanikájából adódó mélyebb történetét – a másik karakterrel való törődés történetét – a játék kinetikus rendszere közvetíti. A játék mozgásrendszere a karaktermodellek kinematikájára és ragdoll-fizikájára épül, valamint a játék irányításmodelljére – az utóbbi alatt azt az igen fontos körülményt is értve, hogy a játékos a megfelelő gomb megnyomásával „tartja fogva” Yorda kezét.7 A kéz megfogása és a hozzá tartozó karakter magunk után húzása a robotika inverz kinematika (IK) fogalmával magyarázható. Az inverz kinematika felel a karakter mozgásáért akkor, amikor a mozgás nem „belülről” (a karakterből, annak mozgásközéppontjából) indul, hanem külsőleg vezérelt, azaz a mozgatott testrész „rántja maga után” a test többi részét (adott anatómiai és animációs szabályoknak megfelelően). Yorda gyámolatlansága és lassúsága ideális karakterjegyek az inverz kinematikához, amit jól ellenpontoz a játékos által irányított Ico forward kinematikája.8 A „törődés” és „szimpátia” érzése az itt leírt kinetikus rendszerben épül fel, majd – mint szó volt róla – a történet tetőpontján egy másik médium, a film hatáskörébe helyeződik át. A játék akkor veszi ki az irányítást a játékos kezéből, amikor a szerepek megfordulnak, amikor Yorda válna ágenssé, mind kinetikus, mind történetbeli szerepét illetően. Az ágencia ilyesfajta, abszolút megvonása tagadja az érzelmek lehetőségét a játékon belül, más (filmes) elbeszélésmódra bízva a mélyebb történet kifejtését. Ez azonban nem szükségképpen van így. Elképzelhetünk más, köztes eseteket

65

is, ahol a játékos hatásköre csupán részlegesen csorbul, és résztvevőként, a játékon belül maradva éli meg a jelentős történéseket. A Media Molecule LittleBigPlanet (2008) című játéka9 az olyan esetekre lehet példa, ahol a fontos érzelmi és történetbeli mozzanatok a játék kinematikus rendszerén belül jutnak kifejezésre. A LittleBigPlanet (LBP) egy igen ambiciózus vállalkozás: platformjáték 2.5 dimenziós megjelenítéssel, gyermekkorunk bábfilmjeinek idealizált képeivel, valamint rendkívül realisztikus fizikával és anyagmodellekkel. A „platformer” megjelölés épp az utóbbi, taktilis jellemzők miatt vitatott a játékkal kapcsolatban, mivel a műfaj kanonikus darabjai (a Donkey Kong, a Super Mario Brothers és társaik) közismerten nem a valószerű fizikájukról híresek. (Más kérdés, hogy a Super Mario Brothers videojáték-fizikája olyan mélyen beleivódott a játékos köztudatba, hogy az igazán realisztikus kísérletek, mint az LBP, utóbb pontatlannak tűnnek.)10 A LittleBigPlanet realizmusát nagyban fokozza a játék emblematikus karaktere, a beszédes nevű Sackboy, aki megjelenését és mozgását tekintve közelebb áll a bábszínházak lo-fi világához, mint a videojátékok szemfényvesztő kulisszáihoz. Sackboy egy olyan bábu, melyet nem csupán a játékos mozgat. A játékvilág tárgyai és anyagai éppúgy hatnak rá, mint a fizikája; súlya van, gyorsulása, tehetetlenséggel bír, és a mozgásrendszere is eltér a szokványostól. Sackboy az aktív (játszható) videojáték-karakterek forward kinematikáját a passzív, külsőleg vezérelt (animált) karakterek inverz kinematikájával ötvözi. Amellett, hogy a szokványos módon irányítja, a játékos képes eljátszatni vele különféle gesztusokat és karikírozott érzelmeket. Sackboy a futás és ugrás (FK) alapfunkcióin túl önállóan mozgatja a fejét és a karjait, riszálja a csípőjét, vagy éppen grimaszol (IK). A legfontosabb tulajdonsága azonban az, hogy képes megragadni az erre alkalmas tárgyakat a világában. A LittleBigPlanet két további újdonsága, a konzoljáték-piacon egyedülálló Create és Share komponense társszerzővé lépteti elő a játékost.11 A játék minijátékok sorozatává alakítja a pályák szerkesztését, letöltését, minősítését, továbbalakítását és újbóli megosztását – úgy, hogy csupán a felhasználó kreativitása szabjon határt a lehetőségeinek. A LittleBigPlanet a másutt gyötrelmes pályaszerkesztés folyamatát játékos formában prezentálja – amolyan Rube Goldberg-gépezetként –, hol építészként, hol tesztalanyként szerepeltetve hősét a folyamatban. A játék megjelenése óta eltelt néhány hónap alatt több tízezer pálya látott napvilágot, többségük tribute, főként film- és játékadaptáció. Az utóbbiak egyik legközkedveltebb darabja, az Ico (Final Version), a LittleBigPlanet világába ülteti át Ueda Fumito klasszikusát.12 Az eredeti Ico és az Ico (Final Version) közti legalapvetőbb különbség az, hogy az utóbbi élettelen tárgyként jeleníti meg Yorda figuráját. Az eredeti Yorda segítségre szoruló, passzív, mégis élő karakter volt – amit a játék kritikusai többször is kifogásoltak annak idején. A LittleBigPlanet taktilis világában a dolgok anyagi tulajdonságai legalább olyan fontosak (ha nem fonto-

66

sabbak), mint a játéktér kialakítása, a karakterek, vagy az ellenfelek képességei. A feldolgozás – részint kényszerűségből, részint az Ico logikus következményeként – könnyen megragadható, üvegtalpakon csúszó virtuális papírmaséként ábrázolja a karaktert. Yorda végsőkig vitt passzivitása három szinten erősíti a feldolgozás érzelmi potenciálját: a nosztalgikus utalások, a performancia és a taktilis élmény szintjén. A nosztalgikus utalások egyértelműek: a remake az eredeti emlékezetes pillanataira és helyszíneire játszik rá, és ennek megfelelően szervezi a tereit. Az áldozati szarkofágok termétől a játék különböző pontjain elhelyezett (az eredetiben mentési pontként szolgáló) kőpadokig, a szélmalom emblematikus puzzle-jétől a királynő trónterméig – az Ico összes helyszínét bejárjuk a remake kétdimenziós, lineáris skanzenjében. A történet legfontosabb elemei, a Yordával való találkozás, a királynő szolgáival való küzdelem, a Yorda elveszítése utáni föld alatti utazás, a mágikus kard megtalálása, a királynővel való leszámolás szintén megjelennek az adaptációban, ha csak utalásszinten is. Az utalások feltételezik az eredeti ismeretét, azonban elegendő az alapvető műfaji szabályok és klisék ismerete is a történet követéséhez. Yorda passzivitása a legjelentősebb változás az Icóhoz képest, és minden ennek rendelődik alá az új változatban. A játéktér kialakításának legfontosabb szempontja az, hogy végighúzhassuk rajta a papírmasé Yordát, és a rejtvények, csapdák, különféle akadályok elhelyezése sem írhatja felül ezt a szabályt. Az utóbbiak eleve kötelező, műfaji elemek a LittleBigPlanetben, itt azonban a történetet előrevivői elemekké minősülnek át. Van egy hely az Ico (Final Version) elején, ahol a pályaszerkesztő felállított egy virtuális fotókamerát egy kőpaddal szemben. A kamera feladata az, hogy pillanatfelvételt készítsen az előtte elhaladó Ico-Sackboyról és papírmasé Yordáról, az eredeti játék mentési pontjaira történő utalásként. A LittleBigPlanetben az efféle „fotók” virtuális matricaként működnek, bármire felragaszthatók játék vagy pályaszerkesztés közben. A felvétel automatikusan kerül rögzítésre, majd a Pop-Itből (a játék felugró menüjéből) érhető el, és a megfelelő sticker switchek (a pályán elhelyezett, virtuális matricákkal működtetett kapcsolók) aktiválására szolgál. A kőpadhoz rendelt kamera lefényképezi Icót és Yordát, a játékos hallja az expozíciót jelző hangot, konstatálja az Ico-referenciát, majd megfeledkezik az egészről. A mellékesnek tűnő mozzanat húsz perccel később, a pálya legvégén nyeri el az értelmét, ahol egy feltűnő módon elhelyezett képkeretben egy sticker switchet látunk, ami emlékezetünkbe idézi a korábbi fotót. Kiválasztjuk a képet a Pop-Itből, „beragasztjuk” a keretbe – majd egy szelet dinnyét kapunk jutalmul, az eredeti Ico alternatív befejezésére történő utalásként (a játék megfelelő feltételek mellett a tengerparton békésen eszegető Ico és Yorda képével ért véget). A fotó allúzióként működik az Ico keretén belül, a remake pedig – egy viszonylag komplex cselekvéssorral – eljátszatja a játékossal az allúzió megfejtését.

A taktilis élmény a legmeggyőzőbb példa az Ico-remake érzelmi hatására. A hatásmechanizmus a következőképpen írható le: vegyük az eredeti játék szabályait (a nem játszható karakter megragadásának és magunk után húzásának képességét), alkalmazkodjunk hozzájuk, alkalmazzuk ugyanezeket egy új, taktilisebb játékkörnyezetben, kövessük a szabályokat az új környezetben, majd változtassunk rajtuk. Sackboy végigvonszolja a pályán a papírmasé Yordát (csapdákon, ellenfeleken és különféle akadályokon keresztül), majd elveszíti őt, megtalálja a kardot, legyőzi a királynőt, végül meghal, és a kastély kikötőjében éled újra. Az ismerős búcsújelenetben járunk, papírmasé Yorda a partról integet Ico-Sackboy után, ám ezúttal a jelenet nem vált át filmbetétbe. Ico kiszállhat a csónakból és megpróbálhatja magával vinni Yordát, ekkor azonban furcsa dolog történik. Megérinti a társát, mintegy megszokásból, és abban a pillanatban hamuvá porlik – majd újraéled a csónakban. Többszöri próbálkozás után tudatosul a játékosban a tény, hogy Icónak egyedül kell távoznia a lassan elinduló csónakkal, hogy Yorda az új királynő, hogy megváltozott a játék alapszabálya (amit a papírmasé alak új, fekete színe jelez csupán): Yorda immár nem megérinthető. A remake eljátszatja a jelenetet a játékossal, mélyebben bevonva a döntései következményeibe, mint korábban, passzív megfigyelőként.13 A történet érzelmi hatása ezúttal nem az ágencia részleges vagy teljes megvonásából adódik (nem abból, hogy kivesszük a játékos kezéből az irányítást, mint az Ico esetében), hanem abból, hogy megváltoztatjuk az érzelmi hatás alapjául szolgáló szabályt. A másik karakter megérintésének taktikus örömét kioltó új szabály a játszott játék eszközeivel írja újra az Ico történetét. A két gyerek találkozásának és közös menekülésének a történetét, valamint a veszteség történetét – bár ez utóbbi, mélyebb történetet nem az eredeti játék, hanem a feldolgozása viszi színre. 

JEGYZETEK

4 http://www.i-c-o.net/ – további információk a játékról: http://en.wikipedia. 5 6

7

8

9 10

11

12

13

org/wiki/Ico. Ehhez ld. Järvinen, i. m. 97. Yorda korábban direkt testbeszéddel és indirekt módon, a testméretével jelezte a továbbjutáshoz szükséges információkat. Hasonló következtetésre jut Charles Herold is az Icóról adott elemzésében, ld. Ico: Creating an Emotional Connection with a Pixelated Damsel, in Drew Davidson (ed.): Well Played 1.0. Video Games, Value and Meaning. ETC Press, 2009, 3–11, 8. Michael Nitsche a hős és a játék kamerájának különválásáról beszél az Ico kapcsán, arról a sajátos megoldásról, hogy a kamera egyszerre szolgál Ico és Yorda követésére (olyannyira, hogy Icót olykor „kamerán kívül” irányítjuk). A Shadow of the Colossusban a nem játszott jelenetek alatt is a játékos irányítja a kamerát, ami dinamikus, fél-interaktív érzést ad a„felvételnek”. Ld. Nitsche: Video Game Spaces. Image, Play, and Structure in 3D Game Worlds. The MIT Press, Cambridge, Mass. – London, 2008, 110–111. A kézfogás virtuális gesztusának haptikus élményét elemzi az Ico kapcsán Drew Davidson: ICO. Holding Hands in a Castle, in Friedrich von Borries – Steffen P.Walz – Matthias Böttger (eds.): Space Time Play. Computer Games, Architecture and Urbanism: The Next Level. Birkhäuser, Basel – Boston – Berlin, 2007, 55. Andreas Gregersen és Torben Grodal az Ico irányításrendszerét a játékos mozdulatai és közvetve a játéktér felől vizsgálják. Ld. Gregersen – Grodal: Embodiment and Interface, in Perron – Wolf (eds.): The Video Game Theory Reader 2. 265–83, különösen: 78–79. http://www.mediamolecule.com. Steve Swink hosszasan és szellemesen elemzi a Super Mario Brothers „fizikáját”, in Swink: Game Feel. A Game Designer’s Guide to Virtual Sensation. Morgan Kaufmann, 2009, 201–228. Az előbbi egy összetett, valósidejű pályaszerkesztő, az utóbbi egy YouTubeszerű pályamegosztó rendszer. A LittleBigPlanet játékosok által új szintre emelt tereiről ld. James Newman: Playing with Videogames. Routledge, London – New York, 2008, 176–178. A pálya a„Mushroom_Samba” név (az alkotó nickneve) alatt érhető el a játék keresőmenüjében, vagy az „ICO (Finished Version) (by Mushroom_Samba)” kereső kifejezés alatt a YouTube-on. A megfigyelő és a játékos közti váltást Dovey-Kennedy a media studies és a new media studies közti váltásként – az aktív közönségtől az interaktív felhasználó, az értelmezéstől az élmény, a szemléléstől az immerzió, a centralizált médiumtól a mindenütt jelenlévő médium felé való elmozdulásként írja le. Ld. Jon Dovey – Helen W. Kennedy: Game Cultures. Computer Games as New Media. Open University Press, h. n., 2006, 3.

1 A jelen dolgozat nem foglalkozik a videojáték-érzelmek filozófiai, (neuro)biológiai vagy pszichológiai kérdéseivel; pusztán a narratív és fejlesztői szempontjaik egymásra hatását vizsgálja. A videojátékok emotív szerepének pszichológiai értelmezéséhez ld. Aki Järvinen: Understanding Video Games as Emotional Experiences, in Bernard Perron – Mark J. P. Wolf (eds.): The Video Game Theory Reader 2. Routledge, New York – London, 2009, 85–108. 2 A ludológia által tíz éve bejáratott fogalmi nyelv ismeretlen a hazai tudományos diskurzusban. A jelen szöveg ahol tud, kitart a magyarul ismerős fogalmak mellett, és csak indokolt esetekben használ angol kifejezéseket. A játékok olvasásának képességéhez ld. Eric Zimmerman: Gaming Literacy. Game Design as a Model for Literacy in the Twenty-First Century, in Perron – Wolf (eds.): The Video Game Theory Reader 2. 23–31. 3 Gonzalo Frasca: Szimuláció vs. narratíva. Bevezetés a ludológiába, in Fenyvesi Kristóf – Kiss Miklós (szerk.): Narratívák 7. Elbeszélés, játék és szimuláció a digitális médiában. Kijárat, Budapest, 2008, 125–142.

Kiss Gábor Zoltán (1973): 2007-ben doktorált Pécsett az irodalomtudományi programon, korábban az MTA–ITI munkatársa, jelenleg a PTE modern irodalom tanszékének oktatója. Többnyire médiatudománnyal, film- és irodalomtörténettel, valamint a populáris kultúra elméleteivel foglalkozik. Írásai többek közt a Kalligramban, a Literaturában és a Narratívák sorozatban jelentek meg.

67

TŐ Z S É R Á R PÁ D

t

a

n

u

l

m

á

n

y

A LÉLEK HOSSZA Az emlékezés mint létmód Radnóti Miklós Bori noteszének néhány darabjában, különös tekintettel a Levél a hitveshez c. versre*

M

indjárt az elején le kell szögeznem: a Levél a hitveshez c. Radnóti-opust én nem érzem ahhoz elég komplexnek és komplettnek, hogy önmagában értékelve is „A 12 legszebb magyar vers” közé sorolhassuk. Ha a verset ún. close readingben, zárt olvasatban vizsgáljuk, azaz az életrajzi motivációt és az életmű kontextusát figyelmen kívül hagyjuk, akkor a mű olyan front-levelet imitáló katonaversnek tűnik, amelynek a beszélője egy fogolytáborban a távoli hitves megidézett képéhez menekül, majd belátja a „menekülése” hiábavalóságát. Még inkább leegyszerűsítve és érthetőbbre sematizálva a képet: a Levél a hitveshez lírai történése a „fogoly vagyok” s „mégis eltalálok hozzád” szép és emelkedett szándéka és a „kétszer kettő józansága hull rám” szkepszise között feszül, s mint ilyen, hatásos, erős érzelmeket megmozgató háborús óda a kedveshez, de a szöveg konkrét jelentései között én nem látom azokat a pluszokat, amelyek a művet akárcsak a Pilinszky megfogalmazta „szituációs zsenialitás” magasába emelnék. Mi több, ha a vers nem egy kifejezését önmagában tekintem („Hangod befonja álmom, / s szívemben újra megtalálom”, „kihez vajon, némán is eltalálnék”, „Csókjainkról élesebb az emlék”, „Mikor láthatlak újra, nem tudom már”), akkor nem lehet nem észlelnem, éreznem, hogy a vers szentimentális felhangoktól sem mentes. Lehet ezeket a felhangokat szépíteni, „megújult romantikus költőelemekké” nyilvánítani (mint ahogy Tandori Dezső teszi), vagy a „szépség legelemibb formáját” látni bennük (mint ahogy Ferencz Győző látja), de szerintem ez a dolgo*

72

kon nem változtat: a vers költőileg erős s mai versérzékenységünkre is ható részei – a belső arányokat tekintve – nem elégségesek ahhoz, hogy a hagyományosabb, ma már túl személyesnek tűnő, s így egyszeri jelentésű részeket feledtetni vagy azokat mélyebb jelentésekkel megtölteni tudnák. De: Jól olvassuk-e vajon ezt az ódába emelkedő episztolát, ha a szövegkörnyezetéből kiragadva, önálló opusként próbáljuk felfogni, értelmezni? Radnóti az Első ecloga megírása (1938) óta (és már azelőtt is) gyakran gondolkodott ciklusokban (elég itt csak a hét eclogáját vagy a Hajnaltól éjfélig, az Eaton Dar s a Naptár c. versfüzéreit említenünk), s nem egészen alaptalan talán a Bori notesz tíz versét ciklusként olvasnunk sem. (Ennek a lehetőségét egyébként már Ferencz Győző is felveti Radnóti-monográfiájában, de a versek „összeolvasását” végül is nem végzi el.) Ezen utolsó opusok összefüggő ciklusként kezelésére elsősorban az alattuk a szerzőtől származó, tehát a művek részeként kezelendő keltezések, a tér- és időbeli koordináták viszonylagos azonossága, továbbá a szövegeknek a noteszben való egymásmellettisége, s mindenekelőtt a formai és tartalmi összefüggéseik: a belső és külső formai komplementaritásuk, utalásrendszerük kölcsönösségei stb. indíthatnak bennünket. (A megjelölt „tér” öt esetben: a Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben, egy-egy esetben Bor, Cservenka, Mohács, Szentkirályszabadja, egy esetben jelöletlen; az idő: 1944. július–augusztus–szeptember–október.)

Elhangzott 2009. szeptember 25-én, Abdán, A 12 legszebb magyar vers c. konferenciasorozat Radnóti Miklós-ülésén

S ezzel tulajdonképpen immár dolgozatom mondandóját is felvázoltam: a Levél a hitveshez c. Radnóti-verset én a „bori versek” egyetemének az összefüggésrendjében próbálom értelmezni. S amennyiben a füzér opusai így egymást plusz tartalmakkal töltik, annyiban én e verseket az eddigi elemzőktől kicsit eltérő módon értelmezem, s a Levél a hitveshez jelentésének súlypontját máshová teszem. A művet az eddigi elemzői és értelmezői szinte egybehangzóan szerelmes versnek minősítették, s valószínűleg a „12 legszebb magyar vers” toplistájára is szerelmes versként szavazták föl a szavazás résztvevői. Az első Radnóti-monográfiák egyike, Pomogáts Béla 1977-ben megjelent Radnóti Miklós c. munkája szerint „A Levél a hitveshez arról tett vallomást, hogy a szerelem lett az utolsó erőforrás, a hűség lett a visszatérés, az életben maradás egyetlen záloga”. S lényegében ugyanezt mondja a versről az ez idő szerint utolsó Radnóti-monográfia szerzője, Ferencz Győző is. Szerinte a vers a költő és a hitves „viszonyáról szól: elszakítottságukról..., majd arról, hogy a beszélőnek, a költőnek mit jelent a hitvese..., végül a költő elhatározásáról, hogy életben marad, hogy visszatérhessen”. Viszont Ferencz Győző ugyanott, ahol a szóban forgó művet ilyen módon részletesen elemzi, a „bori versek” À la recherche... c. darabját, helyesen, az „emlékezés versének” s a Hetedik ecloga párjának nevezi. (Véleményét azonban nem fejti ki.) Csakhogy a Levél a hitveshezt a születésének „tere” és „ideje” (Lager Heidenauban, 1944 augusztus–szeptembere), valamint helye a „noteszban” szintén közvetlen a jelzett két műhöz kapcsolja, s így nem lehet nem annak az emlékezés-folyamnak a részeként is olvasni, amely a két nyilvánvalóan „emlékezés-verssel” megképződik. S ha a szövegét szintén az „elveszett idő kereséseként” értelmezzük (a megidézett Proust-regény teljes címe, az À la recherche du temps perdu jelentése szó szerint: az elveszett időt keresve), akkor egyéb érdekes belső összefüggéseket is észlelhetünk e három alkotás között. Mielőtt azonban ezekre az összefüggésekre rátérnék, hadd tegyem szóvá a Levéllel kapcsolatban Ferencznek egy másik fontos megfigyelését is: a mű kezdő versszaka mintegy „zenei nyitányként” működik, azaz „előrevetíti a vers egészének az ívét”, az „üvöltő csönd hisztériájától éppúgy a hűvös nyugalomig jut el, mint az egész vers” – mondja a jeles költő-irodalomtörténész a mű első strófájáról. S amennyiben ez a strófa mintegy különálló corpus a mű elején, annyiban a vers tkp. a második strófával kezdődik. S ezek után idézzük a három vers kezdősorait: „Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad / tölgykerités, barak oly lebegő, felszívja az este” (Hetedik ecloga); „Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek” (À la recherche...); „Mikor láthatlak ujra, nem tudom már” (Levél a hitveshez). Ezek a kezdősorok érdekes módon mintegy kimérik a versek teljes idejének a koordinátáit is: a Hetedik ecloga történéseire a jelen

idejű indíttatás s a jelenbeli szemlélődés a jellemző, az À la recherche...-ére a múlt (az emlékezés), a Levél a hitveshez idejét tekintve a jövő (a „mikor” kérdése) a meghatározó. Az első opus a KZ jelen idejű reménytelenségéből a képzelet, az álom nyújtotta reményhez fellebbez („Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak, / megtöretett testünket az álom, a szép szabadító / oldja fel”), a második ezt a reményt a múltba helyezi, s az emlékezet és a költészet értékeiben konkretizálja („Régi szelíd esték, ti is emlékké nemesedtek”, „Verssorok úsztak a lámpák fénye körül”), a harmadikban a költő, a múltat előre, mintegy a jövőbe vetve, a képzelet, a költészet varázserejével kívánja újra megszerezni, magáévá szeretni a kedvest, „visszatérni” a hitveshez. A három vers együtt (a Levél... tanúsága szerint) azon „lélek hosszának” és „bejárásának” tűnik, amelyet a beszélő a „visszatalálás” feltételének érez. Ennek a gondolatmenetnek két gyengéje van: – Ha a Levél is az emlékezés verse, az ideje viszont „jövő idő”, akkor a konstrukciónk ellentmondás-gyanús. Hogyan lehet a jövőre emlékezni? – A Levélben direkt módon nincs utalás a költészetre. Hogyan lehet akkor a verset az À la recherche... költészet-apoteózisához kapcsolni? Az emlékezés „jövő idejéről” Hans-Georg Gadamer Hölderlin Emlékezés c. versének elemzésében találunk figyelemre méltó kijelentést. (Hölderlin Emlékezését én egyébként szintén a Radnóti itt tárgyalt emlékezés-verseinek „világirodalmi hátterébe” sorolnám; Vas István és Lator László ugyanis, akik e kérdéssel eddig a legkimerítőbben foglalkoztak, nem tettek említést róla.) A Gadamer-kitétel pedig így szól: „...a költő a távolságot szülő megtartó és felejtő emlékezettel képes maradandóvá tenni a jelen nem lévő dolgok megragadásának mindannyiunkban ott szunnyadó erejét... Ő... a jövő hírnöke, még akkor is, ha az istenek visszatértéről énekel.” Az emlékezés sem nem emlék, sem nem emlékezet, fejtegeti tovább a tudós, hanem a múltunknak valamiféle maradandó, jövőbe nyúló jelenléte. S így kell érteni a Hölderlin-vers emlékezetes sorát is: „Költők által épül csak maradandó.” A kicsit bonyolult Gadamer-fejtegetést én így egyszerűsíteném le s alkalmaznám egyben Radnóti emlékezés-verseire: a Levél a hitveshez a bori ciklus más verseiben (főleg az À la recherche...-ben) sorjázó emlékek és emlékezések jövő ideje. Az emlékezés általában is konstrukciós tevékenység, azaz a pillanatot megelőző időbeliségünk, tapasztalataink jövő szempontú újramodellezése, de a költő esetében ez a folyamat egyenesen a vers megalkotásával, a jelen nem lévő dolgok nyelvi jelenvalóvá, azaz új, aktuális jelentéssé szervezésével egyenlő. Ezért jelentheti ki Gadamer (nemcsak Hölderlinre érvényesen, bár az emlékezés szelektív jellegét, azaz az emlékezet és felejtés szemiotikájának a kölcsönösségét éppen az ő költészetéből szokták a teoretikusok levezetni), hogy „költeni annyit tesz – emlékezni”.

73

Az emlék–felejtés–emlékezés mint költői létmód hölderlini természetével bizonyára Radnóti is tisztában volt (Hölderlint is fordította), de tetten érhető ez a folyamat konkrétan a Levél a hitveshez szövegében is, mikor a költő a harmadik, negyedik s ötödik strófában az „emléket”, „feledést” és „varázslatot” emlegeti, így: A csókjainkról élesebb az emlék; csodákban hittem, s napjuk elfeledtem; bombázórajok húznak el felettem; szemed kékjét csodáltam épp az égen, de elborult s a bombák fönt a gépben zuhanni vágytak. Ellenükre élek, – s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek fölmértem s mégis eltalálok hozzád; megjártam érted én a lélek hosszát, s országok útjait; bíbor parázson, ha kell, zuhanó lángok közt varázslom majd át magam, de mégis visszatérek; Az emléknek, feledésnek és varázslatnak ezt az egymásmellettiségét nem lehet másként értelmezni (a „varázsolni” kifejezés itt a költészet szinonimájának tűnik), csak úgy, hogy a múltja jeleneteit megidéző költő a jelen háborús történéseinek a hatására s az egzisztencia diktálta feledés következtében átszervezi az emlékeit, azaz az emlékezés a költészet varázserejével jelenvaló jövővé teszi a múltat. A bori verseket értelmező irodalomtörténészek gyakori kérdése, hogy hitte-e vajon a költő a koncentrációs táborban a túlélését. A kérdés a versek vonatkozásában irreleváns, költőjük nem a saját túlélésében hitt, hanem a költői emlékezés csodájában, abban, hogy a vers jelenvalóvá tudja tenni a jövőbe fordított múltat. Ferencz Győző szerint a Levél a hitveshez befejező sorai, a „háborús hangzavar” kitisztulása a költőnek azt a „belső elhatározását” jelzi, hogy „szerelméhez bármi áron vissza fog térni”. De az irodalomtörténész a „bármi áront” nem részletezi. Nem is részletezheti. Mert itt nem konkrét akadályok legyőzéséről van szó: a verszáró sor, a „2x2 józansága hull rám” nem a KZ valóságos túlélésére vonatkozik, hanem a költészetével magára maradt, s csak a költészet varázserejére hagyatkozható költő józan helyzetfelmérése. S ha az elmondottak nem bizonyítanák elég meggyőzően, hogy a bori ciklus első felének versei (köztük a Levél a hitveshez) legalább olyan súllyal tematizálják magát az emlékezés és költés folyamatát, mint a gyűjtőtáborban gyötrődő költő és a távoli hitvese szerelmét, viszonyát (sőt ha nagyon eredetiek akarunk lenni, akár azt a véleményt is megkockáztathatjuk, hogy az utóbbi az előbbinek csak vehikuluma), akkor vonjuk be vizsgálódásunk körébe a bori füzér első verseinek negyedik darabját, a Gyökér c. dalszerű kis „allegóriát” is, amelyet a keltezés helye és ideje (Lager Heidenau,

74

Žagubica fölött a hegyekben, 1944. augusztus 8.) szintén szorosan amazokhoz kapcsol. Pomogáts Béla írja a versről, 1977-ben: a vers „allegorikus képeiben” „az alkotás jövendő sorsába vetett remény és a beteljesülő személyes végzet tudata kapott költői formát...” 21 évvel később Szegedy-Maszák Mihály a kultúra és a „szellemi talaj” metaforáját látja a vers „gyökér” képében, s számára a „költemény mintha egyenesen azt sugallná, hogy a szellemi értelemben vett talajtalanság kizárja az alkotást”. Ferencz Győző 2005-ben igyekszik továbblépni kollégáinál: „Kérdés..., mit jelent ebben az értelmezésben a vers zárlata: »sorsom elvégeztetett«. Arra utal-e, hogy [Radnóti] kulturális önmeghatározása kudarcot vallott, hiszen begyökerezettsége ellenére is kiirtják?... Ezt végiggondolva a Gyökér Radnóti nagy identitásverseinek sorába tartozik, keserű és tragikus leszámolás a szabad identitásválasztás lehetőségével.” S itt kénytelen vagyok a hétstrófás versnek legalább a záró szakaszait idézni: De a gyökér tovább él lent, nem érdekli a világ. csak a lombbal teli ág. Azt csodálja, táplálgatja, küld néki jó ízeket, édes, égi ízeket. Gyökér vagyok magam is most, férgek között élek én, ott készül e költemény. Virág voltam, gyökér lettem, súlyos, sötét föld felettem, sorsom elvégeztetett, fűrész sír fejem felett. Azt hiszem, bajosan lehetne a költő költészetbe vetett hitét egyértelműbben megfogalmazni, mint e négy strófa. A gyökér léte a lomb, a költőé a költemény. Bár világi, „civil” sorsa „elvégeztetett”, ennek ellenére „nem érdekli a világ”: amíg él, küldi föl, a versnek, akár férgek közül is, az „édes, égi ízeket”. Egy pillanatilag sem lehet kétséges, hogy a versben nincs szó sem a kulturális „begyökerezettségről”, sem a „szabad identitásválasztás lehetőségéről” és „kudarcáról”. Takács Ferenc írja Radnóti identitásáról: „...zsidóként vesztette életét..., de vére hullatásával – önnönszándékát beteljesítve – a költészet és a magyarság mellett tett tanúságot”. Ez az igazság Radnóti identitását illetően. S ha valamit még pluszban hozzáteszünk, az menthetetlenül utólagos megideológizálása a tárgynak. Summa summárum: Dolgozatomban a „bori notesz” négy első darabját (a Hetedeik eclogát, az À la recherche…-ét, a Gyökért

és a Levél a hitveshezt) vettem közelebbről szemügyre, pontosabban a Levél a hitveshezt próbáltam a másik három kontextusában értelmezni. A négy opus szorosabb összetartozását az elmondottakon kívül a külső formájuk is alátámasztja: verselésük, ritmikaizenei szervezettségük, mi több: műfaji sajátosságaik is gradálódó rendbe állítják őket. A Hetedik ecloga lassú, szemlélődő, leíró líráját a simán, mégis súlyosan hullámzó hexameterei szinte észrevétlenül vezetik át az À la recherche… múltidéző elégiájának archaizáló (szintén hatméretű) sorai közé, hogy a Gyökér elszántan pergő felező nyolcasai és kétütemű hetesei (szinte a Kossuth-nóta, és első versünk, az Ómagyar Mária-siralom zenéjét is a négyes ciklus polifóniájába szerkesztve) előkészítsék a Levél a hitveshez helyenként ódai magasságokba szárnyaló, páros rímű, hatodfeles jambusait. (Ez utóbbival, a hatodfeles jambussal pedig Babits Jónásának zaklatott gondolatisága kerül be a kompozícióba s közel az olvasóhoz.) A távoli „lámpák fényéből” megidézett „verssorok”, a „metrumok tajtékos taraján” ringó jelzők (az À la recherche…-ből) a Gyökérben és a Levél a hitveshezben hirtelen egzisztenciális közelségbe kerülnek, a létezés módjává keményednek, s a költő úgy járja be e roppant külső és belső távolságokat, a „lélek hosszát”, hogy a távolság a közelség aktiváit sokszorozza. Pontosan úgy, ahogy Gadamer írta Hölderlin Emlékezésével kapcsolatban: „Mindig egyszerre van szó a távolság legyőzéséről és a közelség megragadásáról.” S legvégül mégis valamit még Radnóti identitásáról! Valami közelit, valami személyeset. Dolgozatom írása közben is gyakran szörfözgettem az interneten, s ezúttal természetesen a Radnóti-irodalom (sőt minden Ranótiról talált megjegyzés is) kiemelten érdekelt. Így kúszott rá a kurzorom a szép nevű Parászka Boróka egyik nem régi írására, amelyben a szerző fogadkozik, utánanéz: hogyan vette fel Glatter Miklós a Radnóti nevet, hogy vajon az erdélyi Radnót nevű község-e a névadó. Én Pozsonyban lakom, egyébként pedig Palócország szülötte vagyok, s mint ilyen üzenem Parászka Borókának s mindazoknak, akik azon a véleményen vannak, hogy az erdélyi Radnót a névadó: B. Kovács István, rimaszombati történész tüzetesen utánanézett a dolognak, s kutatásai szerint Radnóti Miklós a Rimaszombat melletti Nemesradnótról vette a nevét, ahol apja, Glatter Jakab (anyakönyvileg bizonyíthatóan) született. A költő maga erről (egy levelében) így ír: „Magyar költő nem lehet Glatter. Magyar költőnek magyar név kell. Radnót falunak a nevét választottam, ahol nagyapám kocsmáros volt és apám is született: legyek Radnóti. Így adtuk be a kérelmet.” Persze, tulajdonképpen mindegy, hogy az erdélyi Radnót vagy a felvidéki Nemesradnót volt-e a névadó. Egyik is, másik is abban a Magyar Nyelvországban van, amely költőnknek annyira kedves volt.

A felvidéki kis faluban egyébként ma Radnóti Miklósnak szobra áll. A Palócföld is fiává fogadta a költőt, aki a nevével is ahhoz a „tájékhoz” kötötte magát, amelyet hazaként a modern idők magyar lírájában talán ő alapított újra a legmaradandóbban. 

Tőzsér Árpád (Gömörpéterfala, 1935): költő, műfordító, esszéíró. Csatavirág című kötete a Kalligram Kiadó gondozásában jelennek meg 2009 őszén.

75

RÉVÉSZ ANNA

t

a

n

u

l

m

á

n

y

A FOKALIZÁCIÓ VIZSGÁLATA NÉMETH LÁSZLÓ GYÁSZ CÍMŰ REGÉNYÉBEN

„A

jövő kutatói számára megkerülhetetlen lesz az, hogy mi a genezise a különböző formaelemek, a különböző kompozíciós megoldások váltakozásának Németh regényeiben” – jegyezte meg Sándor Iván 1993-ban. Kevesen: Thomka Beáta, Dérczy Péter, s újabban Osztroluczky Sarolta vizsgálták egy-egy tanulmányban a regény újdonságait e területen; valamint Olasz Sándor több írásában az időkezelés technikáit tárgyalta. Háttérbe szorult a Gyász1 formai sajátságainak, elbeszéléstechnikáinak, a narratív szöveg szerveződésének értékelése. Ez az írás a fokalizáció vizsgálatára koncentrál. A főszereplő emlékezési nehézségeire terelődik a figyelem, valamint Zsófinak más szereplők perspektívájával való ütközésére, amelynek cselekménybefolyásoló funkciója van. Befolyásolja Sanyikához és Kiszelánéhoz fűződő kapcsolatát is, s e két karakter közül, látni fogjuk, Kiszelánéé a domináns szerep. A két asszony egymás és az olvasó irányában változó erőviszonyai mellett (amely az észlelhetőség kérdésköréhez kapcsolódik) a perspektívaváltások – többek között – a történet „dramaturgiájára” is kihatással vannak, pl. a tetőpont alakítására.

1. A fokalizáció fogalma A ’fokalizáció’ elméletét Gérard Genette fejtette ki először. A fokalizációt, vagyis a perspektivikus ábrázolást az elbeszélés ’mód’-jához kapcsolta, s megkülönböztette a „Ki beszél?” és a „Ki lát?” szempontokat, vagyis a narrátort és a figura perspektíváját, amely addig – helytelenül – gyakran összemosódott. Három fokalizációs típust nevez meg: a belső (az elbeszélő a szereplővel együtt lát), a külső (az el-

82

beszélő nem közvetíti a szereplő gondolatait, nem lát bele) és a zéró fokalizációt (az elbeszélő többet lát és közvetít, mint amennyit a történet szereplői).2 A fokalizációs fogalmakat talán Mieke Bal vizsgálta legrészletesebben, s illesztette be a saját rendszerébe, bővítve a genette-i rendszert számos új, hatékony szemponttal. Ő azonban az elbeszélés minden egyes elemét fokalizáltnak tekinti; minden egyes kijelentés kapcsán feltételez egy fokalizálót és egy tárgyat (a perspektíva tárgyát). Nem lehetséges – véli –, hogy egy elem ne lenne fokalizált, hiszen a tárgyak, tájak, események, minden: mindig egy bizonyos, sosem objektív bemutatással kerülnek elénk. Két alanyt különböztet meg: a külső (ha a fokalizáló, az alany nem esik egybe a ’történet’ [terminusában ’fabula’] ágensével), illetve a szereplői fokalizálót (ha a gyújtópont szereplőhöz kötött). Amint a narrátor esetében ’külső narrátort’ nevez meg, úgy a fokalizáció kapcsán is azt feltételezi, annak első szintjén mindig külső a fokalizáló.3 Ugyanakkor Füzi Izabella és Török Ervin nézetét elfogadva szükségtelen egy narratíva minden elemére kiterjeszteni a fokalizáció vizsgálatát; ehelyett annak fogalmát, „a narrációs aktusnak alárendelve, azokra az esetekre tartjuk fenn, melyek során a narráció valamilyen formában hozzáférést biztosít a szereplői tudáshoz”.4 Így a következőkben a genette-i hármas tipológiát (zéró, belső és külső fokalizáció) és a bali fokalizációelmélet bizonyos téziseit összeegyeztetve vizsgáljuk a regényben a fokalizáció problematikáját.

2. Fokalizációs változások A narratív szöveg egészét tekintve a Gyászban zéró fokalizációról beszélhetünk: a külső narrátor többet tud

és közöl, mint amennyit bármelyik szereplője tudhat. A fokalizáció azonban nem pusztán a külső narrátorhoz kötött, hanem szereplőkhöz is. Több szereplő funkcionálhat fokalizálóként, ennek „elosztása” azonban nem egyenletes. Egyes szereplők perspektívájának megismerésére a külső narrátor „irányítása” szerint eltérő mértékben kaphat az olvasó lehetőséget; így ki ritkábban, ki sűrűbben fokalizál.5 Az elbeszélésben szereplőként Zsófi az, aki leggyakrabban, legintenzívebben fokalizál.6 Ha más perspektívájába is betekintést nyer az olvasó, az általában rendkívül rövid időre történik, és Zsófi fokalizációját nem befolyásolja. Kivételes, dramaturgiai következményekkel jár az, amikor Zsófi perspektívája mégis „bezáródik” az olvasó előtt egy időre, s a gyújtópontba más szereplő kerül, oly módon, hogy az özvegy megnyilvánulásait csupán az ő percepciója közvetíti. Zsófi primer fokalizációjától az elbeszélés következő pontjain távolodik el az olvasó: 1. A „páros monológok” intenzitása a nyár vége felé alábbhagy, s ennek okát rövid ideig Kiszeláné perspektívájában próbálja a (fiktív) olvasó kinyomozni. (Később, amikor Zsófi fokalizál, megtudjuk: a fényképkultusz keltett benne új érdeklődést.) 2. A fiatalasszony a visszajutott pletyka hatására újult erővel mozgósítja nevelési igyekezetét. Fia, Sanyika „szemével” látjuk a kudarcba fulladó kísérleteket. 3. A temetés után Kiszeláné az özvegy támogatását akarja megszerezni Mari és Imrus összeházasítására. Dominánsan az albérlő fokalizál, Zsófi reakcióinak olvasói értelmezését a kinezikai jegyek tudatása segíti. Egy dramaturgiai szempontból kulcsfontosságú ’gyújtópontszűkülés’ az a jelenség, amikor Zsófi fokalizációja nem megszűnik, hanem bizonyos időre éppen a ’belső fokalizáció’ erősödik meg – teljesen kizárva más szereplők perspektíváját. Ez akkor tapasztalható, amikor az özvegy a gyermek halálos ágyánál a szoba magányában próbálja értelmezni a kívül folyó eseményeket (hangokat hall, beszélgetésfoszlányt csíp el, hallgatózik, szobáját pillanatra elhagyva igyekszik belelátni a kint alakuló történésekbe). A Gyászban a fokalizáció vagy egyedül a külső gyújtóponthoz köthető, vagy Zsófihoz, vagy ’kettős/bizonytalan eredetű’ – s csak igen csekély arányban nevezhető meg „tisztán” másik szereplő. A ’kettős vagy bizonytalan eredetű fokalizáció’ esetében a külső gyújtópont együttlát a szereplővel, de a fokalizációt mégsem engedi át neki teljesen. (Jóllehet, a „teljes átengedés” is mindig manipulált, hiszen a szereplő fokalizáló perspektívája mindig a külső gyújtópont mindent uraló perspektíváján keresztül nyilvánul meg.) Bal ezt a szabad függő beszédhez hasonlítja („szabad függő fokalizáció”), amelyben az elbeszélő annyira veszi át a szereplő szavait, amennyire csak lehetséges, mégsem hagyja őt beszélni. A fokalizáció esetében tehát a külső gyújtópont annyira átveszi a szereplő látását, amennyire csak lehetséges, mégsem hagyja „egyedül” őt látni; a külső fokalizáló a szereplői fokalizáló „válla felett néz”.7 Amikor a következőkben Zsófit mint domináns fokalizálót vizsgálom, annak tudatában teszem, hogy a szereplői fokalizáció sosem lehet „tiszta perspektíva”.

3. Zsófi mint domináns fokalizáló A gyermek a szöveg közepe táján válik domináns „tényezővé”, amikor az albérlő az önmaga iránti elégedetlenségét (hogy pesti, „nagyvilági” nő létére kitárulkozott ennek a parasztasszonynak) Zsófira projektálja. A módszer közvetettsége, a pletyka éppen a legdurvább fegyver a főszereplő ellen; a visszajutott kritika hatására fordul Zsófi figyelme ekkor a gyermek felé. Az anya fokalizációjának gyakori tárgyává az után válik a fia, miután más szereplő fokalizál rá intenzívebben.8 A gyermek megjelenítése sokáig (a megbetegedéséig) a külső narrátorhoz köthető. Az anya tudatába nagyon ritkán „kerül bele”, ha mégis, akkor általában más szereplőknek köszönhetően, afféle módon, mint: „Hiába, nekem ő maradt…”. Néha rendkívül expliciten fejeződik ki, hogy Sanyika hiányzik az anya tudatából: „Ha elkeseredésében eszébe jutott, hogy itt van a fia…” (567.) Más helyen: „Ilyenkor este eszébe jutott a körülötte szöszmötölő gyerek, s megpróbált foglalkozni vele. […] Egészséges, erős, és Zsófinak néha mégis úgy rémlett, mintha egy szél is elvihetné. Nappal csak eltolta az útjából; nógatta, hogy egyék, ráparancsolta a szandált, és kabátot adott rá, ha a Bozót felől megmozdult a szél; este azonban itt szöszmötölt mellette, mint valami lassú, de kitartó szemrehányás. Ez a gyerek a mindened, mért nem foglalkozol vele, nem elég a bársonyruha, tanítani is kellene. Kiszeláné is mondja, hogy morc, idegen a gyerek.” (600.) Elevenen Sanyi a „lassú, de kitartó szemrehányás” (599.) jelölője, a meghalt apa jelölője; objektum, amelyet elhagyhat valahol, aztán „ilyenkor este eszébe jutott” (599.). Miközben az özvegy a mű egészében éppen azért harcol, hogy a gyász tárgya eleven maradjon emlékezetében, Sanyika, éppúgy, mint a férj, csupán tárgy: ők a szemlélés tárgyai (a betegség szemlélése, a kinagyított kép eszményítése), a gyász tárgyai.

4. A fokalizációs változások következményei A fokalizációs változások konstitutív szerepét a tudáselosztás (közlékenység), a hiány (üres hely), a képzelőtevékenység (hipotézisalkotás) s ezek révén a tetőpont alakításában látom. Mindennek bővebb kifejtése előtt vegyük azonban szemügyre a perspektívaváltások következményeit általánosságban. E következmények természetesen szervesen kapcsolódnak az előbb megnevezettekhez is. A szereplőhöz kötött fokalizáció egyik szereplőtől a másikhoz csúszásának elsődleges következménye a konfliktus kiélezése, a konfliktus eredetének megismertetése: ugyanazok a szereplők miként látják vagy láttatják ugyanazon eseményeket. Pl. míg Zsófi kétségbe esik nevelési kudarcai miatt, Sanyika értetlenül, félve észleli édesanyja következetlenségét. A tárgyról alkotott kép a fokalizáló által meghatározott. Ugyanekkor igaz ez visszafelé is: az, ahogyan fokalizál, ahogyan az egyes tárgyakat látni véli, magáról a fokalizálóról

83

árul el valamit. Bal kijelenti, hogy ebben a vonatkozásban nem az a fontos, vajon a tárgy tényleg létezik-e a cselekmény világában (vagy úgy létezik-e), hanem hogy milyen a fokalizáló látása és értelmezése, s ez mit árul el a fokalizálóról.9 Az egyéb szereplők olykor többet tudnak, mint a fokalizáló. Oka: a szereplőnek a saját perspektívájába „ragadása” a tudását illetően egyben korlátozás is. Látványos példa erre a Zsófira koncentráló gyújtópontszűkülés, amikor a fiatalasszony hasztalan próbálja megfejteni a szobáján kívül zajló eseményeket, s helytelen következtetésre jut. Az, hogy a fokalizáció tárgya észlelhető-e más szereplő számára, vagy sem, döntő fontosságú a szereplők erőviszonyait illetően (ez a szöveg szintjén úgy mutatkozik meg, vajon a szereplői elbeszélés más karakterek számára is hallható-e). Ha ugyanis egy konfliktushelyzetben az egyik szereplő olyan fokalizáló, akinek tárgya egy másik szereplő által ’észlelt’ és ’nem észlelt’ is; míg a másik szereplő fokalizációjának tárgya pusztán ’észlelhető’, akkor az első szereplő fölényben áll a másodikkal szemben – mondja Bal.10 Fölényben áll, mégis csak a fiktív olvasóhoz fűződő viszonyát, valamint saját belső gondolatait illetően, ám tudásában épp olyan távol áll a másik szereplő belső állapotától, mint az olvasó. A fokalizáció egy szereplőhöz kötése ilyen téren tehát egyfajta – ’tudásbeli’ – korlátozás is: megfosztás olyan információktól, amelyek csak a másik szereplő perspektívájának ismeretében szerezhetők meg. A „fölény” így tehát az olvasóhoz és a szereplőhöz köthető, s ez utóbbinak pusztán saját fokalizációjához, amelynek tárgya más számára nem észlelhető. Végül, a perspektívaváltások révén a feszültség is növekszik. Például akkor, ha az olvasó „benn marad” Zsófi perspektívájában, miközben az „attól való elszakadási vágya” egy-egy – narrátori mindentudásából származó – elszórt információval fokozódik. Zsófi az információknak jelentőséget tulajdonít, láttatja, fokalizál, ám tárgyának interpretációja eltávolodik az olvasóétól. Ha az olvasó tud valamit, a szereplő viszont nem: ez adja a fenyegetettségérzetet.11

5. Az észlelhetőség problematikája A tudati tartalmak és a beszéd elkülönítése voltaképpen az észlelhetőség problematikájából fakad. Ez befolyásolja a suspense (az információadagolás irányította feszültség) mértékét is. Ha bizonyos információk alig észlelhetőek az olvasó számára – csak anynyira, amely felhívja az információ létére a figyelmet, de tovább nem vezet –, e mérsékelt olvasói tudás intenzívebb feszültségkeltés eszköze lesz. A Gyász azon jeleneteiben, amikor Zsófi a fia halálos ágyánál virraszt, s a szobán kívül zajló eseményekben nem vehet részt, a külső narrátor az ő tudati tartalmaira koncentrál, míg a többi szereplőétől elvonja az olvasót. Kiszeláné és Mari tudattartamai tehát nem észlelhetőek; a narrá-

84

tor pusztán az egyenes idézet módszerével él. Zsófi tudatába csekély információ kerül, azonban jelentőséget tulajdonít nekik, s habár rosszul interpretálja azokat, ez elég ahhoz, hogy az olvasó figyelme a kevés információ révén egy ’hangsúlyozott’ és ’koncentrált’ hézag felé orientálódjék12. (Ez mindvégig jellemzi a narratívát: ahol a külső narrátor ’korlátozottan közlékennyé’ válik, egy szereplőt nevez meg fokalizálónak, s a többit egyenes idézetekben szólaltatja meg. Amikor hirtelen megsokasodik a párbeszéd, tudhatjuk, most egy szereplő fokalizációja révén a narrátori tudásmegosztás redukálódik. Grammatikai jelöltsége miatt ez rendkívül látványos: az addig csekély számban előforduló zárójelek látványosan multiplikálódnak.) Hogy valamely információ észlelhető-e az olvasó számára, tehát hagyományosan az befolyásolja, hogy a fokalizáció mely fajtája (zéró, külső vagy belső fokalizáció) tapasztalható, illetve hogy a szereplőfokalizáló számára észlelhető-e az. Amikor Zsófira szűkül a gyújtópont, s a külső narrátor a többi szereplő tudati tartalmait nem közvetíti, a figyelem a tudással arányos erőviszonyra orientálódik: Kiszeláné és Mari tudnak valamit, amit Zsófi nem. Így nem pusztán a szereplő–olvasó viszonyában, hanem szereplő–szereplő viszonyában is meghatározó az észlelhetőség kérdése. Tolmácsolja-e az információkat egy figura vagy elzárja a történet többi alakja elől? Az információtöbblet (legyen az egy karakternek akár érzelmi reflexiója) a szereplők pozícióit, erőviszonyait határozza meg. A szereplők közötti erőviszony a történetben tematikusan is megjelenik; kapcsolataikban egymás legyőzése, megszégyenítése dominál; kommunikációjuk és cselekedeteik harctérként funkcionálnak. Az erőfölényért folytatott küzdelem részletes kifejtésére a két lakótárs kapcsolata ad igazán lehetőséget. Kurátor Zsófi és Kiszeláné beszédének és tudati tartalmainak kontrasztja szervesen illeszkedik az igazságérték problematikájához, valamint a narrátor leleplező aktusához. A két szereplő a magát érintő visszatartott információval igyekszik autonómiáját őrizni; tudati tartalmainak észlelhetővé tétele a másik fél számára pozíciónyerés. A másik fölébe kerekedést jelenti nemcsak a kettejük, hanem a többi szereplővel tartott kapcsolatban is (vö. látta már, csak úgy kerülhet fölébe, ha bizalmát megszerzi” [597.], majd Zsófi panaszáradatának továbbadásával más falubeliek előtt is pozíciót szerez Kiszeláné). Valódi pozícióval, „fölénnyel” azonban – a perspektívaváltások révén – az olvasó rendelkezik; hiszen a nem észlelhetőség (más szereplő számára) kérdése számára általában nem jelent akadályt (ettől eltérő esetre láttunk fentebb példát). Kiszeláné és Zsófi kapcsolatának alakulását elsődlegesen tehát az észlelhetőség kérdéskörének (valamint a narrátor „felülíró” aktusának, az igazságértéknek és a perspektívaváltásoknak) szellemében értelmeztem. A következőkben azonban már a megfigyelés eredményét, nem pedig módszerét igyekszem kifejteni, vagyis azzal a „fölénnyel” élek, amely olvasói pozíciómból származik.

6. Az erőviszonyok. Kurátor Zsófi és Kiszeláné kapcsolata A különköltözésének és egy pletyka túlreagálásának hozadékaként viharzik be Zsófi életébe az iskolaszolgáné – s ettől a ponttól kezdve egy kapcsolat alakulási fázisainak szabályos elemzése, részletes bemutatása következik. A fázisok jól elkülöníthetők pl. a következő módon: 1. Az alakulás fázisa13 – A két asszony önmaga bemutatásával van elfoglalva. Kiszeláné kihasználja a városi aszszonyt körbelengő felsőbbségrendűséget.14 Zsófi „a városi asszony igézetében” (590.) túlzott udvariaskodással igyekszik a kedvében járni, s szégyenkezik az egyszerű falusias körülményei miatt (a saját ház s annak berendezése miatt, amelyekre előbb még büszke volt). A szolgánét „zavarta Zsófi szolgálatkészsége mélyén a zárkózottság […]. Feszélyezte a túlelőzékenység.” (593.) „Már maga is megszerette ezt a félénk, tapintatos asszonykát, s eltökélte, hogy fölmelegíti őt.” (594.) Zsófi „tapintata”, zárkózottsága mögött azonban ellenséges méregetés rejlik; önátadása az albérlő által képviselt börtönnek. 2. A viharzás – A viharzás a pozíciókért és szerepekért vívott harc fázisa. Már az alakulás fázisában a falu kontra város differencia pozícionálta a két személyt egymáshoz való viszonyukban; most azonban Kiszeláné ezt stratégikusan akarja megerősíteni: „…látta már, csak úgy kerülhet fölébe, ha bizalmát megszerzi.” (597.) Az albérlő igyekezete, hogy kicsalogassa zárkózottságából Zsófit, a sérelmek érintésével sikerült. Ott csattan fel a fiatalasszony hangja, amikor a büszkesége lobbantja fel benne a hevet. „– Látja, mégis volt, aki azt mondta, hogy nem férek a bőrömbe – csapott föl Zsófiból akarata ellenére a sérelem s a sikált lábos kormos feneke fölött most először rámosolyodott a vénasszonyra.” (596.) Zsófi ellenséges érzülete ellenére is megnyílik; témáját pedig vagy „sérelmei”, vagy egy harmadik személy: „az öreg pók”, az anyós és a „megsántult, megdagadt állú, lógószemű, bérespofájú” őrmester adja. 3. A normaképzés – Ebben a fázisban alakulnak ki a közösségre jellemző értékek, szabályok, viselkedési stílus. Zsófi szabad folyást enged érzelmeinek, rágalmainak, az események színezésének. (Kiszeláné ezt teregeti tovább a népeknek.) „Kapva kapott az öregasszonyon, akit már inkább csak életprogramból gyűlölt; valójában kellett neki, mint az alvás vagy az evés.” (599.) Éjszakai „páros monológjaik” során mániákus vádjait Kiszeláné meg-meginduló saját siráma kíséri. 4. Megszűnőben – A nyár vége felé mindinkább lohad Zsófi rágalmazó monologizálása. Ura fényképének felnagyíttatása ábrándozásra, történetmesélésre, külön életre készteti. „A két asszony már azon a ponton volt, hogy egészen elidegenedjék egymástól.” (608.) A kapcsolat megszűntét az iskolaszolgáné fia, Imre betoppanása akadályozza meg. Ez az esemény „hozza újra össze” a két asszonyt, s erősíti meg a normaképzés fázisát. 5. A normaképzés folytatódik – A viselkedési stílus kialakításához tartozik, hogy Kiszeláné, ahogyan előzőleg Zsófi

tette, kiadja magát: a „tehetetlen fájdalom megalázkodása”. Zsófi megbecsüli ezt az önfeltárást, s hideg, érzéketlen szívvel értékeli, hogy ezzel az eredeti pozíció is megváltozott: most mind a két fél egyenrangú vált. 6. A működés – A két asszony kiismerte egymást, „normáik” kialakultak. Gyűlölik is egymást, függnek s félnek is egymástól, hogy a másik kiszolgáltatja panaszaikat. „Működésük” célja saját sirámaik kiengedése, figyelemfelhívás és a társaság birtoklása egy harmadik személy rágalmazásában. A működés fázisa vissza-visszatér az előző fázisok feladataira. Gyakran támad ismételt ’viharzás’, szerzett pozíciójuk minduntalan fenyegettetve látszik. 6.1. Konfliktus – Éppen pozíciója féltése miatt, védekezésből kelti Kiszeláné Zsófinak rossz hírét: „A gyerek mintha nem is az övé volna; én még nem láttam ilyen anyát, beszélni sem tud hozzá. Hagyja, hogy az a púpos lány, a Homoréké, cipelje egész nap.” (613.) A visszakerült híresztelést a fiatalasszony képmutatóan elhárítja, s a Homor lányon, valamint Sanyikán veri le a dühét; Kiszelánén csak közvetetten, mégis „Mind a ketten azzal aludtak el, hogy sohasem szólnak többet egymáshoz” (615.). 6.2. Működés: viharzással – A felszínen barátságot mutatnak, míg a mélyben káröröm és gyűlölködés búvik. A fiú a „helyes nevelés” tárgyává válik, az asszonyok riválisokká. A működés új feladatot talál: a gyermek ápolását. Előbb viharzás folyik a pozícióért e téren. Ellenségeskedésük, rivalizálásuk tárgya Sanyi. „Zsófi, csakhogy el ne öntsék őt is a könnyek, s a gyönyörű reggel bele ne vesszék a Kiszeláné kárörömébe, engedett, s felöltöztette a gyereket.” (94.) Zsófi Kiszeláné miatt kelti fel, s fárasztja ki gyermekét. Miatta nem teszi fel a borogatást a forró testre, hisz a gyermek sivalkodása hangos, s még Kiszeláné meghallaná. Kezdetben nem a gyermeke betegsége csal könnyeket az arcára, hanem önérzete; valamely feléje irányuló kritika felett sír. Az anyja gondterhelt arcát, Kiszeláné borogatását támadásnak véli. Mindennek a gyermek válik áldozatává. A viharzás elkülönülő szereperedménnyel zárul: Zsófi szerepe a tehetetlen, féltő anyuka, az albérlőé az ápoló. „[Kiszeláné:] Mint aki kidőlt versenytársa teteme mellett ül.” (653.) 6.3. Működés: közeledéssel – Az iskolaszolgáné Imrust Marival szeretné összeházasítani, s ehhez előbb Zsófi támogatását akarja megnyerni. Ezzel egy időben Zsófi anyja is Kiszelánét kéri lánya „puhítására” egy özvegy vendéglős Zsófi iránt való érdeklődésének ügyében. Az özvegy e „puhítgatást” úgy érti, Kiszeláné őt, Zsófit szánja a fiának. Kiszeláné „beleszokott ebbe a különös, altruista figyelmességbe” (720.), Zsófi „különös lányos elfogódással” (721.) viseltetik iránta. Mind többet tárnak fel mindketten önmagukból; megcsillan a szeretet és az őszinteség reménye. 7. Megszűnés – Zsófi magától jön rá a félreértésre; s friss, sajgó sebét a vendéglőssel való összeboronálás csak végtelen dühvé formálja. „Maga varjú, maga hozott rám minden rosszat” (754.) – mondja nyers véleményét a lakója szemébe. A konfliktus olyan mértékű, amelyet már csak Kiszeláné elköltözése követhet.

85

A kapcsolat fázisainak elhatárolása természetesen nem megingathatatlan; elnevezésüket rugalmasan lehet kezelni. A recepcióban gyakorta közelítenek a regényhez a lélektani elbeszélés felől, ezért megfontolandó e szociálpszichológiai terminológia. Megközelítésünkben azonban a hangsúly nem a terminológiára vagy a „valósághűségre” esik, hanem az erőviszonyok láttatására, valamint az erőviszonyok dinamizmusára. A kapcsolati változásokat szemlélteti. A prince-i ’elemi narratív struktúra’ modellből Mieke Bal beépíti saját elméletébe azt a szempontot, amely az egy kiinduló és egy végállapot között végbemenő transzformációt hangsúlyozza, s ezt ’esemény’-nek nevezi. A narratíva e modellben eseményekből strukturálódik. Ez alapján a fent ismertetett változások – események – a Gyász történetének domináns részét alkotják; az elbeszélés jelentős részét a két asszony kapcsolatának alakulása adja. A regény szervezőeleme nem a gyász, hanem a másik és az én viszonya. Sem a férj, sem a fiú nem játszik olyan fontos szerepet a műben, mint Kiszeláné – noha a cím: Gyász. Az első fő mozzanat, amely elindítja a bonyodalmat (Zsófi hírének megkérdőjelezése Pordánék által), Kiszeláné feltűnését vonta magával; s a történetmondás voltaképp akkor zárul, amikor az albérlő elviharzik az özvegy életéből. A kisfiú betegségének lefutása elsősorban a főszereplő és Kiszeláné kapcsolatának alakulásában zajlik. Kiszeláné, az albérlő, azt az elvárási rendszert, amely a fiatal özvegy számára meghatározó, testközelbe hozza, illetve tovább is árnyalja (pl. „városias” szempontjaival vagy Zsófi özvegy mivoltán túli anyaszerepének megfigyelésével). Így az elvárások és az azoknak való megfelelés naponként mérlegre kerül; a hősnő állandó jelleggel konfrontálódik önmaga érzelmi állapota és a róla alkotott kép (amelyet a prototipikus özvegy és anya idealizált képe felé igyekszik eltolni) távolságával. Kiszeláné alakító szerepének legjelentősebb megnyilvánulása épp a tetőpontban csúcsosodik ki.15 Reflexióinkat Osztroluczky (Bahtyin szellemében fogant) szavai érzékletesebben fejezik ki: „…magánéletünk szüzséjét más emberek – életünk hősei – hozzák létre (csakis a »másik« számára kifejtett életünkben, a »másik« szemében és az ő érzelmi-akarati tónusaiban válunk életünk hősévé. A »másik« abszolút érvényű szükséglet az »én« számára, mivel személyiségét csak annak látó, emlékező, egybefogó és egyesítő aktivitása révén teremtheti meg.”16

7. A fokalizációs változások következménye a tetőpont alakításában Az első látásra lényegtelennek tűnő motívumok gyakran cselekménybefolyásoló szerepben mutatkoznak a későbbiek során. A külső, mindentudó narrátor „szétszór” különféle információkat az elbeszélés különböző pontjain, s azokat a befogadó hipotézisalkotására és interpretációjára bízza. Ennek a folyamatnak a leglényegesebb megnyilvánulása annak a félreértésnek a sejtetése, amely megcsillan már

86

Sanyi halálos ágyánál, kiteljesedni pedig a temetés után fog – egészen a pünkösdi temetőutat közvetlenül megelőző pillanatokig. Zsófi félreértése: Kiszelánénak a gyermek betegsége alatti mesterkedése (összeházasítani Marit Imrussal) elkerüli figyelmét, s a temetés utáni „puhítást” magára értelmezi. Érzelmi és testi vágyainak elfojtását, amelynek addig titkolt tárgya Imre volt, mind lazábbra engedi, s fokozatosan egyfajta beleegyező, örömteli várakozásnak adja át magát: Kiszeláné (s esetleg saját szülei is) az ő, vagyis Zsófi és Imre házasságát munkálja. Mindez azonban a szövegben sehol sem manifesztálódik17; olvasói interpretáció eredménye – amelyről a bőséges szakirodalom túlnyomó része valamilyen oknál fogva hallgat. Az interpretációt megelőzte a recepciót irányító mechanizmusok „belekódolása” a narratív szövegbe. A recepciót elsődlegesen a fokalizáció változtatásával, s ezen keresztül hiányok (a ’hiány’ más elnevezései: hézag, űr vagy üres hely) teremtésével, valamint a kinezikai-paralingvisztikai jegyek közlésével segíti a külső narrátor. Vagyis a külső narrátor a tudását illetően korlátozottan közlékennyé válik; s korlátozott közlékenységét leplezve másik gyújtópontot választ magának. Tudását tekintve továbbra is mindentudó; ennek „szintje” egy extradiegetikus, heterodiegetikus elbeszélő esetében, amikor az elbeszélés síkja és a történet síkja időben távol áll egymástól, nem is valószínű, hogy változhat. Tudásadagolását a fokalizáció révén szabályozza: ha többet igyekszik sejtetni a főszereplő érzéseiből, mint explicit módon közölni, úgy a (genette-i kifejezéssel élve:) gyújtópontot máshová helyezi át, a fokalizációt eltolja más szereplőhöz (Bal), pl. Kiszelánéhoz vagy az édesanyához. A tetőpont alakítása szempontjából ezért két fokalizációs változás meghatározó. Az egyik a Zsófira orientálódó gyújtópontszűkülés Sanyika betegsége alatt, a másik az ő domináns fokalizációjának ideiglenes megszüntetése a temetés utántól pünkösdig terjedő időszakban. A fokalizáció eltolódása révén a tudás annak a szereplőnek a tudásához közelít, amelynek perspektívájában látszanak és értelmeződnek az egyes események. (Azonban a tudásbeli azonosságnak csak tettetése áll fenn, a kettős vagy bizonytalan eredetű fokalizáció is mindvégig fenntartja a külső gyújtópont jelenlétét és befolyását.) Korlátozódik ezáltal az olvasó ismerete bizonyos eseményekről; csak arról szerezhet tudomást, amely a szereplő perspektívájába bekerül. A szereplői perspektívában az események jelenlétét (bekerülése) és értelmezését érdemes szétválasztani. Az említett gyújtópontszűkülés esetében Zsófi perspektívájába bekerülnek ugyan egyes szegmensek (pl. Mari csillogó szeme, Kiszeláné és Mari jó kapcsolatának, illetve a betegszobát újabban kerülő attitűdjüknek tudomásul vétele, férfihang vagy kuncogás beszüremlése18), ezeket azonban az özvegy a szoba magányában másképp interpretálja. Különleges értelmet kap a szöveg–olvasó viszonyban a főszereplő görcsös igyekezete, hogy megtudja, mi folyik a négy falon kívül. Kihangsúlyozódik ezáltal Zsófi fokalizációjának (ideiglenes) kizárólagossága; hangsúlyt kap a ’meghatározatlan’, a nem ismert, s hangsúlyt kap a hiány megszüntetésére tett görcsös igyekezete is (még

hallgatózni is próbál). Ezzel a reflexív módszerrel Zsófi pozíciója az olvasóéhoz hasonlítható. A gyújtópontszűkítéssel tehát a szereplő és az olvasó tudása is redukálódik. A redukció azon típusa áll fenn, amely a tudásunk hiányát vagy hiányosságát explicitté teszi. „Mi történik a szobán kívül?” – konkrét kérdés körvonalazódik, amely egyértelmű választ kíván. Ugyanilyen ’koncentrált’ hiányként jelentkezik a temetés utáni részben (pl.): „Honnan Kiszeláné és Zsófi új keletű jóindulata egymás iránt?” A hiányok koncentráltságának egyik jelentős oka, hogy maga a szereplő is, mint láttuk, jelentőséget tulajdonít azoknak az elemeknek – még ha másképp is értelmezi őket –, amelyek az olvasó számára a hiányt előidézik. Az elemek (pl. Mari csillogó szeme vagy a hátsó szobából kiszüremkedő beszélgetés- és nevetésfoszlányok) közötti összekapcsolódás negációja teremti ugyanis a hiányt, amelyet Iser ’üres helynek’ nevez. Tehát a narratív szövegben az elemekre rámutatnak, de kapcsolódásukat elhallgatják: „A kommunikációs folyamat rámutatás és elhallgatás dialektikája révén jön létre és szabályozódik” – mondja Iser, majd Virginia Woolfot idézi: „Egy jel hiánya maga is jellé válhat. […] Ha a nyelv lemond arról, hogy magát a dolgot kimondja, egyben elkerülhetetlenül kifejezésre juttatja.”19 Az ’üres helyek’ mint kihagyások és az elemek közötti összekapcsolódás hiányzó logikai lépései az olvasó által betöltendő szöveghelyeket jelölik. Az üres helyek „a szöveg és az olvasó közötti interakció kapcsolódási pontjaivá válnak. Irányítják az olvasók képzelőtevékenységét, amelyet a szöveg a saját feltételeinek megfelelően vesz igénybe.”20 A szöveg feltételei által szabályozott képzelőtevékenység kizárja a befogadói interpretáció öntörvényű autonómiáját. Hogy Zsófi érzelmi-testi vágyainak tárgya Imrus, nem egy önkényes recepció szélsőséges következtetése, hiszen a hiányok által hajtott képzetet alátámasztják a szöveg egyéb információ is. A narratívában többször előfordul például, hogy Zsófi Imrével álmodik, s az álmok leírásai erotikus jelleget sejtetnek. Rendkívül jelentős a gyermek megbetegedésének „időzítése” is. Közvetlenül ez előtt dacol ugyanis Zsófi a harmadik éve viselt gyászruha ellen, s az ellen, hogy a férfiak már észre sem veszik őt. Ezután az ágyban, egy kéjes helyzetben, éppen, amikor Imréről fantáziál, érkezik a szomszéd Homorné a fel nem rázható, beteg Sanyikával a karjában. A szöveg feltételeinek keretén belül maradva tehát elsőfokú képzetünk beigazolódni látszik.21 Az elsőfokú képzet kapcsán megjegyezendő, hogy a betegszobába zárkózás esetében a hiányt (Mi történik a szobán kívül?) első látásra hamar megválaszoltnak érezhetjük (pl. ha elfogadjuk Zsófi interpretációját, miszerint Kiszeláné és Mari egyszerűen csak nyűgnek érzi már a betegszoba és az özvegy komor hangulatát). A szöveg ellenőrző mechanizmusai azonban – így a redundancia (Kiszeláné dicséretei Mari felé, a húg és Imrus együtt találása, Mari állandó időtöltése a hátsó szobában stb.) vagy a szereplőnek a hiányt leépíteni akaró törekvése révén a hiány kihangsúlyozása – ezt a kézenfekvő választ felülvizsgáltatni igyekszenek, tehát ez esetben az elsőfokú képzet egy másodfokúval korrigálható. Amint haladunk a tetőpont felé (pünkösd

vasárnapja), annál inkább koncentráltabbakká válnak a hiányok, s annál inkább szűkítik a válaszalternatívákat. A fokalizációs változás a tudáselosztás redukciójához (a külső narrátor a perspektíva megváltoztatásával a tudati tartalmakról való informálását korlátozza), a redukció hiányhoz, a hiány a képzelőtevékenység megélénküléséhez vezet. „A látszatra triviális jelenetek elhallgatott részletei és a dialógus üres helyei arra késztetik az olvasót, hogy a kihagyottakat projektív módon betöltse. Bevonják az eseményekbe, hogy a ki nem mondottakat mint vélt dolgokat képzelje el. Ez dinamikus folyamathoz vezet, mert a kimondott dolgok csak akkor tűnnek beszédesnek, ha arra utalnak, amit elhallgatnak. Mivel azonban az elhallgatottak a kimondottak implikációi, ezért csak általuk körvonalazódnak. Ha sikerül az elhallgatottakat feleleveníteni a képzeletben, akkor az elmondottak egy olyan hátteret nyernek, amely […] összehasonlíthatatlanul jelentősebbnek tünteti fel őket, mint az elmondottak tartalma sejteni engedné.”22 Ezek szerint a hiány a képzelőtevékenység megélénkülése révén a feszültséget is szabályozza, a legapróbb mozzanatokat is szuggesztívebbé teszi. Az „elszórt” információk s az üres helyek egyszerre sejtetnek és késleltetnek.23 A feszültség hajtóereje, hogy a temetés után a pünkösdi temetőlátogatásig tartó időszak a remény lehetőségét csillantja meg a változásra. A történteknek mindezidáig egyfajta monoton vagy mélyülő-lassuló jellegét érzékelhettük. A halál lassú árnyként „lebegett” Zsófi felett, és Zsófi megmaradt gyásza vállalt hordozójává. A temetés után azonban egyre intenzívebben növekszik a feszültség: a másfajta sorsért, az ebből való kitörésért, a szabadságért. Utoljára rémlik fel a katasztrófa elkerülésének lehetősége: hogy van visszaút, hogy van remény a természetességre, a valódi kommunikációra, van remény az őszinteségre, bizalomra, újrakezdésre; s hogy nem a magány és az önrombolás az erősebb. A pünkösdvasárnapi jelenet válik a „dráma” tetőpontjává, nem a fiú halála. A tetőpontot a téridő kozmikussá tágulása is jelzi: minden a hősünk lelkiállapotát visszhangozza. A pünkösd a tetőpont, a szülői házba tett látogatás a fordulópont, ahonnan „az események sodra feltartóztathatatlanul halad a végkifejlet felé”.24 Zsófi eddig csak beszélt a gyászáról – de most valóban temet; temeti önmagát. Elérkeztünk a „némaság, a hallgatás, a csend borzongató totalitásához – az egyetlen feltétlenséghez, ami megközelíthető, elérhető. Amikor a személyiséglét mindenki (a környező közösség és az érintett személyiség) számára egyaránt elhallgatást parancsoló titokká transzcendálódik.”25 ∗∗∗ A narratív szöveg egészét tekintve zéró fokalizációról beszélhetünk, s a külső gyújtópont mellett szereplőként Zsófi az, aki leggyakrabban, legintenzívebben fokalizál; az ő fokalizációjának problematikáját vizsgáltuk pl. az emlékezés vagy a gyermek kapcsán. Meghatározó konzekvenciákkal jár, amikor Zsófi primer fokalizációjától az olvasó eltávolodik, vagy egyéb fokalizációs változás (pl. gyújtó-

87

pontszűkülés) történik. E változás többek között leleplezi a két asszony közötti konfliktust és a dinamikus erőviszonyt; valamint a tudáselosztás redukciójához, a redukció pedig hiányhoz, a hiány viszont a képzelőtevékenység megélénküléséhez és a feszültség alakításához vezet. Vizsgálódásunk fényében jelen írás nyomatékai a két asszony kapcsolatának jelentőségére – a gyermek halála alárendelődik e kapcsolat bemutatásának – és a temetéstől a pünkösdig tartó időszak értelmezésére esnek. Ezek alapján állapíthatjuk meg, hogy az elbeszélés szervezőeleme nem a gyász, hanem a közösség és az egyén, illetve a másik és az én viszonya egy extrém élethelyzetben, mint amilyen – például – a gyász. 

14 15

16

17

JEGYZETEK 1 Idézett forrás: Németh László munkái: Negyven év, Horváthné meghal, Gyász. DOMOKOS Mátyás (szerk.), Magvető és Szépirodalmi, Bp., 1969, 545–763. 2 Gérard GENETTE, Az elbeszélő diszkurzus = Az irodalom elméletei 1., THOMKA Beáta (szerk.), Jelenkor, Pécs, 1996. 61–98; VANKÓ Annamária, Az én-elbeszélés alternatívái, Iskolakultúra, 2000/6–7, 152–161. 3 Mieke BAL, Narratology. Introduction to the Theory of Narrative, University of Toronto Press, Toronto, 2007. 175–214. A ’külső fokalizáló’ terminus bevezetésének indokoltságát, valamint azt az állítást, miszerint a narratíva minden elemére kiterjeszthető a fokalizáció hatóköre, bírálat érte azon megfontolás alapján, hogy akkor a fokalizáció és narráció megkülönböztetése felszámolódni látszik. (FÜZI Izabella, TÖRÖK Ervin, Bevezetés az epikai szövegek és a narratív film elemzésébe, Szeged, 2006. [Csak digitális tananyagként: https://christal.elte.hu/curriculum2/Magyar/58F%FCzi/ Vizu%E1lis%20%E9s%20irodalmi%20narr%E1ci%F3%20(E)/tankonyv/tartalom.html, 2008. október 2.]) Véleményem szerint azonban a ’külső fokalizáló’ terminus bevezetése indokolt; a fokalizáció pedig tisztán a narratív szövegnek rendelődik alá elméletében; a fokalizálóhoz a narrátor által elmondott történet aspektusa kapcsolódik. Narratológiai modellje következetes, s erősen épül a narráció és a fokalizáció differenciájára. 4 FÜZI, TÖRÖK, i. m. 5 BAL, i. m., 175–214. 6 A szereplői fokalizáció rendkívüli jelentősége tematikai szinten is megjelenik a szem, a tekintet motívumában; ezt részletesen Osztroluczky Sarolta fejti ki: OSZTROLUCZKY Sarolta, A hősök metakommunikációja – az árnyjáték „némasága” = O. S., Színjáték és árnyjáték (Szerepformálás, diszkurzivitás és irónia Németh László Gyász című regényében), Irodalomtörténet, (87)2006/3. 396–400. 7 BAL, i. m., 175–214. 8 A figyelem gyermekre terelődésének következménye az özvegy megújult nevelési igyekezete. Nevelési kudarcai Sanyika fokalizációjában is megjelennek; az olvasó ekkor döbben rá, hogy a gyermekben milyen mértékű sérülések tapasztalhatók. 9 BAL, i. m., 175–214. 10 BAL, i. m., 175–214. 11 BAL, i. m., 175–214. 12 A hézag ’hangsúlyozottságáról’és ’koncentráltságáról’ld. pl. David BORDWELL, Az elbeszélés alapelvei = D. B., Elbeszélés a játékfilmben, Magyar Filmintézet, Bp., 1996, 61–75. 13 A szociálpszichológiában elsősorban öt kapcsolatfejlődési fázist különböztetnek meg: 1. alakulás, 2. viharzás, 3. normaképzés, 4. működés, 5. megszűnés.

88

18

19

20 21 22 23

24

25

A társas kapcsolatok, személyközi vonzalom és csoportfolyamatok = Pszichológia pedagógusoknak, N. KOLLÁR Katalin (szerk.), Osiris, Bp., 2004, 279–308. „A városi asszony körül ott ragadt valami a bonyolult élet zavarából, amelyben az otthonos volt, ők meg gyanakodva, tekingetőzve, szédelegve jártak.” (588.) Voltaképp Kiszeláné határozza meg a cselekményt; már pusztán jelenlétével determinál. Ő a „tömlöcőr” s az állandó referenciaszemély. Neki talál ki ezer panaszt az özvegy, miatta öltözteti fel a beteg gyereket, miatta viselkedik úgy a betegágynál, ahogyan, s az ő mesterkedései következtében válik fogékonnyá Imrére (még ha a „tömlöcőr” ezt nem is sejti). Kiszeláné azonban tudattalanul közvetíti az elvárásrendszert, hozza azt testközelbe az özvegy számára; szerepe azonban reflektált, s gyakran expliciten kifejezett a fiatalasszony részéről. Ő várja sorsának rombolását Kiszelánétől. A Lakó meglepődik, a befogadó nem, Zsófi nyers vádja felett: „Maga varjú, maga hozott rám minden rosszat.” (754.) OSZTROLUCZKY Sarolta, Színjáték és árnyjáték (Szerepformálás, diszkurzivitás és irónia Németh László Gyász című regényében), Irodalomtörténet, (87)2006/3. 395. Legalábbis pünkösd vasárnapjáig nem, pl.: „Imrus a pepita ruhában és sárga csizmában, a szemtelen mosolyával a szemében, s őbenne ezek a bolond reménységek.” (185.) Még ebben az esetben is közvetett a félreértés tudatosítása, hiszen a „bolond reménységek” tárgya közvetetten jelenik meg; a szegmentumok között koherenciát az olvasó teremt. Pl.: „…aztán megint becsukódott az ajtó, de mielőtt becsapódott volna, egy férfihang s a Mari kacagása csattant fel a hátsó szobában.” (663.) „S azt Zsófi is látta, hogy érdeklődése másfelé tért a Sanyika betegségéről, mert egész más képpel járkált, mint eddig; a szeme csillogott, izgalmas gondolatok bujkáltak az arca mélyén…” (664.) Wolfgang ISER, Az olvasás aktusa. Az esztétikai hatás elmélete = Testes könyv I., KISS Attila Atilla, KOVÁCS Sándor, ODORICS Ferenc (szerk.), ICTUS és JATE, Szeged, 1996, 248. Uo., 249. A szöveg irányította hipotézisalkotás másik meghatározója a kinezikaiparalingvisztikai jegyek közlésében rejlik. ISER, i. m., 248. A félreértés Kiszelánéban sohasem tudatosul, Zsófiban pedig majd csak később; a mindentudó narrátor után legpontosabban csak a fiktív olvasó sejtheti, mi zajlik valójában. Kiszeláné nem feszült, a fiatalasszony sem; a feszültség csak az olvasói tudásból származik. A hipotéziseink révén válhat a tetőpont tetőponttá. Drámai szövegek és műfajok = Irodalom, irodalomtudomány, irodalmi szövegelemzés, OROSZ Magdolna, RÁCZ Gabriella (szerk.), Bölcsész Konzorcium, Bp., 2006, 211. BERTHA Zoltán, A létszerű ambiguitás regénye = A prózaíró Németh László, GÖRÖMBEI András (szerk.), Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2005, 154.

Révész Anna: gimnáziumi tanár. Kutatási területe Németh László. Szekszárdon él.

K A L AVS Z K Y Z S Ó F I A

t

a

n

u

l

m

á

n

y

KÉT TEXTOLÓGUS PÁRBAJA A „SZENT SZÖVEG” FELETT Alekszandr Puskin A kapitány lánya című regényének új magyar fordítása elé

„…mint ifjú regényhőse életét ő, az összekuszálódott sorsmezőn irodalom és élet útja szétvált mert kapcsolatuk szorosabb bár mindennél, nem cserélhetők fel” Kántor Péter: Puskin és Puskin

1 Puskin egyik utolsó szépirodalmi művének, egyben egyetlen prózában írt befejezett regénykéziratának utóéletét, a szöveg sorsát és változásait máig számos megválaszolatlan kérdés övezi.1 A regény mint komplex műegész is igen izgalmas poétikai kutatások terepe és tárgya, ám nem kevésbé figyelemreméltó magának a szövegkeletkezésnek és -kiadásnak a története is. Már akkor számtalan érdekességbe ütközünk, ha a fennmaradt kéziratok, jegyzetek és vázlatok alapján nem egészében vizsgáljuk a regény megírásának – izgalmasan alakuló, változó – folyamatát, hanem az 1833 és 1836 közt zajló keletkezésnek csupán az utolsó momentumaira fókuszálunk. Ha kifejezetten azokra a pillanatokra koncentrálunk, amikor a költő a szövegében „kitette a pontot”, majd a letisztázott kéziratból nyomtatott szöveg lett. Az egyik ilyen momentum a regényszöveg tisztázata végére írt dátum, a munka befejezésének időpontját jelző évszám. Az „1836. október 19-e” tudniillik nem annyira az igencsak kérdéses „hitelessége”, „valóságossága” okán – a költő ugyanezt a dátumot írja ugyanazon a napon (?) a Volt idő című töredékben maradt vers és Pjotr Csaadajev Filozófiai levelére írt válasza alá is –, mint inkább szimbo-

likussága miatt utalja az olvasót a Puskin-életmű egészéhez. A költő fontosnak tartja, hogy az a nap álljon mindhárom szövege végén, amely a Líceum megalapításának 25 éves évfordulóját jelzi. Puskin tehát minden évben – gyakran új verssel – megünnepelt jelzésértékű nap felől, a Líceum, az egyedülálló és a számára oly meghatározó közösség, annak értékei és szellemisége felől olvastatja, gondoltatja újra A kapitány lányát is. Így vonja bele annak értelmezését a saját szövegeiből és életéből szőtt önmitológiájának terébe, így kapcsolja össze az egymással is párbeszédbe lépő szövegek világát és az életét. Hasonlóképpen az élet és a szöveg, a fikció és a realitás határait összemosó gesztust figyelhetünk meg abban is, ahogy Puskin kialakította, megtervezte a regény első nyomtatott szövegének és kontextusának viszonyát. A költő a saját folyóiratában, a Szovremennyikben jelenteti meg a regényt több más szerző verses és prózai műve mellett. Egy mai olvasónak, aki kezébe veszi a folyóirat e számának faximile kiadását, szinte fel sem tűnik, hogy Puskin szerzősége sehol nincs feltüntetve. A nevét nem találjuk sem a regényszöveg előtt, sem a tartalomjegyzékben. Kétség sem férhet hozzá, a név nélküli megjelentetés nem hiba vagy gondatlanság eredménye: két fennmaradt levél tanúsága szerint Puskin kifejezetten arra törekedett: ne derüljön ki, hogy a prózai mű az ő munkája.2 A regény utószava Pjotr Andrejevics Grinyov, a főhős – egyben elbeszélő – feljegyzéseiként tünteti fel a szöveget, amelyet most a Kiadó bocsát az olvasók rendelkezésére. A Kiadó kiléte e folyóiratközlésben a korabeli olvasó számára feloldódhatott, ha előrelapozott. A Szovremennyik címlapján ott állt: a lapot „kiadja Alekszandr Puskin”. Puskin tehát háttérbe vonult: a korabeli olvasó Pjotr Grinyov valódi, hiteles családi krónikájaként fogadhatta be az

89

90

elbeszélteket, a „történelmi regényt”. Alekszandr Puskin mindösszesen közreadta azokat. Amúgy is köztudott volt, hogy a Pugacsov-felkelés eseményeit, amelyek a Grinyovtörténet bonyodalmát alkotják, Puskin történészi pontossággal már megírta történeti munkájában a Pugacsov történetében. Ám mit tervezett Puskin? Hogyan akarta volna később könyv formájában megjelentetni a regényt? Vajon az ő kiadásában nem sérült volna a főhős-elbeszélőszerző-kiadó narratív kompetenciáit érintő játék? Erre nem tudunk válaszolni. A regényszöveg utóéletét ugyanakkor Puskin halála után is az élet alakította. Nagymértékben beleszólt, irányította, engedte vagy éppen megakadályozta a hol kibővített, hol csonkított regényszöveg befogadását. A filológiai kérdések pedig kultúrtörténeti, politikai és kultúrpolitikai kérdésekké is váltak.

kötetek előkészítésekor elkerülhetetlenül szembesültünk azzal a helyzettel, hogy ki kell jelölnünk az új magyar kiadás számára az alapszövegeket, amely különösen fontos a második, a harmadik és a negyedik kötetbe készülő új fordítások miatt is. A kiindulási alapunk természetesen a tizenhat kötetes, 1937–49 között megjelent nagy orosz Akadémiai Kiadás. Elsősorban, de nem minden kritika nélkül. Az elmúlt ötven-hatvan év során ugyanis négy alkalommal jelent meg a Szovjetunióban olyan szövegváltozat, azaz jelent meg olyan, egy-egy művet feldolgozó önálló kritikai kiadás (gondolok itt a Lityeraturnije pamjatnyiki sorozatra), amely a nagy Akadémiai Kiadás alternatívájának tekinthető. Ilyen esetben az alapszöveg kiválasztása számunkra külön elbírálás tárgyává vált.

2

3

Minden okunk megvolna azt hinni, hogy a 21. század elején a Puskin-filológia tárgykörén belül, a kéziratokról és azok szövegkiadásairól már nem lehet radikális, fordulatszerű újdonságot felmutatni. Hiszen egyrészt a 20. századi orosz textológia története, elmélete és gyakorlata tulajdonképpen a Puskin-kéziratokra épült. Másrészt a költő kitüntetett szerzője volt a Szovjetuniónak és Oroszországnak, így mindig is óriási összegeket fordítottak az életmű és életrajz kutatására. E kitüntetett figyelem egyet jelentett a kitüntetett politikai figyelemmel is, így a szövegkiadások szigorúan szakmai szempontja – főként a 20. század első felében – legtöbbször az ideológiai érdekeknek rendelődtek alá. Hogy most miért beszélünk erről, és miért érezzük azt, hogy van miről beszélnünk: mindez az elmúlt másfél évtizedben kutathatóvá vált archívumoknak köszönhető. Köszönhető azoknak a publikussá tett – a Puskin-szövegkiadásokkal foglalkozó kutatók közti – levelezéseknek, a nagy kritikai kiadás munkálatait dokumentáló iratoknak, feljegyzéseknek, amelyek végre bepillantást engednek a Szovjet Tudományos Akadémia Irodalmi tagozatának, a Puskin Háznak a nagy Akadémiai Puskin-kiadás időszakában folyó életébe. A szakmai viták a Jezsov-érában, tehát a 1930-as évek derekán zajlottak a Puskin-textológusok között. Elérhetővé váltak azok a visszaemlékezések, amelyekből kiderül, milyen teljesíthetetlen határidőkkel, milyen embertelen körülmények közt micsoda gigászi munka folyt 1934-től a Puskin Ház falai között. De nyíltan lehet már beszélni arról is, hogy a máig alapkőnek számító, de befejezetlenül maradt, 16 kötetes Puskin-kiadás – amelyen olyan világhírű tekintélyek dolgoztak, mint Julian Okszman, Borisz Tomasevszkij, Borisz Eichenbaum vagy Msztiszlav Cjavlovszkij – számos vitatható ponttal rendelkezik. Számunkra itt, most, Magyarországon a kérdés aktualitását az adja, hogy szerkesztőtársammal, Hermann Zoltánnal 2007 januárjától az eddigi legteljesebb magyar Puskin-életműkiadáson dolgozunk.3 Az új magyar

Tanulmányom tárgya éppen egy ilyen igen összetett eset. A kutatás mai állása szerint A kapitány lánya című regénynek ugyanis két alapszövege is van. Az egyiket – a nagy akadémiai kiadásban – Borisz Tomasevszkij, a másikat 1964-ben – a Lityeraturnije pamjatnyiki sorozatban – Julian Okszman rendezte sajtó alá.4 Mindketten vitathatatlanul a Puskin-textológia megfellebbezhetetlen tekintélyének számítanak, mindkettejük neve evidencia a Puskin-kutatásban. A kapitány lánya alapszövegét tekintve azonban máig nincs egyértelmű akadémiai álláspont; pontosabban épp az elmúlt 10−15 évben vált nyílt diszkussziók tárgyává, hogy két konkurens nézet áll egymással szemben. Az igénytelenebb tömegkiadásokba vagy a Puskin-háromkötetesekbe ma már szinte véletlenszerűen hol Tomasevszkij, hol Okszman szövegvariánsa került és kerül be, természetesen mindenféle indoklás nélkül. Még aktuálisabbá tette a kérdést, hogy úgy döntöttünk, újrafordíttatjuk a Kapitány lányát. Mi tehát az alapszöveg? Melyik szövegvariánst adjuk oda a fordítónak, Kántor Péternek? És egyáltalán: mit vagy miket tekintettek a magyar kiadások eddig alapszövegnek? Honti Rezső 1922-ben fordította le a regényt. Mostanáig ez a fordítás számított a legutolsó, legmodernebb kiadásnak.5 Ezt szerepelteti az 1977-es Regények. Elbeszélések kötet is az Európa kiadónál. De miként alakult a magyar Kapitány lánya sorsa? Hogyan lett A kapitány leányából Kapitány lánya? Kinyomozható ez? Összeolvasva a három magyar kiadás szövegét – mindhárom a Honti-fordítást közli –, a Szikra kiadó 1949-es, egy 1954-es és az Európa 1977-es szövegét, majd összevetve ezeket a két orosz szövegvariánssal, két dolog derült ki. Tanúi lehetünk egy szövegjavulási folyamatnak – hála az Európa-kiadás szerkesztőjének Gerencsér Zsigmondnak. Honti Rezső (1879–1956) ekkor már nem élt. Az 1977-es szöveg azonban már nem pusztán pontosabb, nem csupán mentes lett a tárgyi hibáktól, hanem más lett

az alapszövege, mint a korábbiaknak. Kijelenthető, hogy az 1977-es magyar kiadás a nagy orosz akadémiai kiadás alapszövegét, azaz Tomasevszkij olvasatát követi, míg a korábbiak valaki másét. Úgy tűnik: Julian Okszmanét. Indoklást azonban erre ez idáig nem találtam. Mégis: mi a különbség a két „alapszöveg” között? Miben nem értett egyet Tomasevszkij és Okszman? Mi állhat A kapitány lányának az utolsó kéz (ultima manus) elve alapján tekinthető alapszövege körüli vita hátterében, és miért olyan nehéz ma már eldönteni, hogy melyikük járt el „korrektebben”? Puskin regénye könyv alakban való kiadását már nem érte meg: 1837. január végén meghalt. Halála után nem sokkal a regény megjelent könyvformátumban is, de a szöveg számos szövegromlást, nyomdai hibát tartalmazott, és eltért a folyóiratétól.6 A regénynek azonban fennmaradt az a tisztázata, amelyet Puskin 1836 szeptemberében nyújtott be a cenzúrának. A különös csupán az, hogy e tisztázat és a december utolsó napjaiban megjelent, folyóiratbeli változat között több, jelentős eltérés mutatkozik. Nem kétséges – erről egy fennmaradt levél is tanúskodik –, hogy Puskint a cenzúra bizonyos szavak megváltoztatására és kivételére kötelezte. Azt azonban nem tudni, hogy konkrétan mely szöveghelyeket kifogásolt a cenzor. Mindenesetre ezek a változtatások, ahogy a levélből is kitűnik, semmiképpen sem bírhattak nagy horderővel. Valószínűsíthető, hogy Puskin egyes szövegrészeknél öncenzúrát gyakorolt, mint ahogy az is – erről egy másik és szintén fennmaradt Pjotr Vjazemszkij-levél tanúskodik –, hogy barátai tanácsára változtatásokat eszközölt.7 Október végén, november elején ugyanis szűk körben felolvasta a regényt, és tudjuk, hogy hallgatói több olyan észrevételt is tettek, amelyeket a költő megszívlelt. De melyek – és milyen mértékűek – a cenzurális nyomás miatt végrehajtott, kényszerű változtatások, és mi az, amit Puskin saját elhatározásából változtatott meg? És miért nem indokolta meg Tomasevszkij – aki a tisztázat alapján utólag több helyen belejavított a folyóiratbeli szövegbe, és kiegészítette azt –, hogy mit, mi alapján és hogyan tett? E kérdés megválaszolásához elengedhetetlen néhány kultúrtörténeti-kultúrpolitikai adalék. Látnunk kell ugyanis, hogy a Tomasevszkij-féle, illetve a Tomasevszkij–Bondi-féle kiadás milyen történelmi-politikai térbe ágyazottan jött létre, a létrehozása milyen kényszerpályán mozgott, és hogy milyen körülmények közt kellett a kutatóknak dolgozniuk.

4 1933-ban egy – harmincöt kutató részvételével megrendezett – Puskin-konferencián végleg eldőlt, hogy az elkövetkezendő évtizedekben a Puskin Ház legfőbb feladata a kritikai kiadás megjelentetése lesz. (1922-től már komoly textológiai munkák és viták zajlottak a Puskin-kéziratok körül.8) A tényleges szakmai munka 1934-ben kezdődött

el Julian Grigorjevics Okszman vezetésével, aki 1933-tól a Puskinszkij Dom igazgatóhelyettese volt. A munka elosztásánál a kutatócsoport úgy határozott, hogy a nagyobb terjedelmű műveket, illetve egyes összetartozó műcsoportokat olyan filológus szakértők kapják, akik már korábban elmélyülten foglalkoztak az adott szövegekkel. A hangsúly – a szöveggondozáson kívül – elsősorban és kifejezetten a kommentárokra helyeződött. Okszman a prózakötetet vállalta el, benne A kapitány lányát. De őhozzá tartoztak a történelmi tárgyú művek és a kritikákat felölelő kötet is. Borisz Tomasevszkij a Kővendég című kistragédiáért és az Anyeginért felelt. Az elmélyült kutatást, a hihetetlenül precíz és alapos szövegmegfejtési és szöveg-összehasonlító vizsgálatokat – csak az Anyegin szövegéhez több ezer kéziratlapot kellett átvizsgálni – egy olyan időszakban kellett végigvinni, amelyben nyilvánvaló volt, hogy a kutatókat óriási politikai nyomás éri. Mindenki előtt világos volt: 1937-re, a százéves jubileumra – amelyet a pártvezetés egy minden korábbi Puskin-évfordulót felülmúló, grandiózus ünnepségsorozattá akart emelni – kész kell lenni a kötetek egy részével. A textológusoknak egy olyan időszakban kellett megfeszítve dolgozniuk, amelyben még elevenen élt az 1929-es, a Puskin Házat is sújtó politikai tisztogatás emléke. A valódi munka elkezdésének évében, 1934-ben pedig újabb átfogó politikai tisztogatásra került sor. A munka – elsősorban az aprólékosság miatt – igen lassan haladt. 1935-re a betervezett öt kötet helyett egy kötet készült el, a hetedik. Okszman ezzel, a Drámai költeményeket tartalmazó kötettel 1936 augusztusában elutazott Moszkvába, hogy a felsőbb pártvezetésnek, de legfőképpen Sztálinnak bemutassa azt. Az első baljós jel az volt, hogy Okszmant Sztálin nem fogadta. A Puskinkiadás első példányát pártfunkcionáriusok vitték be az SZKP főtitkárának. A kötet – amely miatt korántsem kellett szégyenkeznie a kutatóknak – nagy felháborodást keltett a párt felső vezetésében. A felháborodást a kötet kivitelezése és a kommentárok hosszúsága váltotta ki. A kommentárok a kötet felét tették ki. Kifogás érte a kötet rossz minőségű papírját, és azt, hogy nem eléggé ünnepélyes és díszes. De kifogásolták a kommentárok antimarxista jellegét is. Habár egyértelmű utasítás nem hangzott el, a Puskinkutatók számára azonnal egyértelművé vált, hogy kifejezetten nemkívánatosak az alapszövegekhez kapcsolódó kommentárok. Néhány hónappal később feketén-fehéren a tudtukra adták: csak minimális jegyzetek szerepelhetnek a kötetek végén. Hivatalosan sosem hangzottak el, de a döntés indoklásaként a leningrádi és moszkvai szóbeszéd a következő mondatokat ismételgette: „Végső soron kit adunk ki: Puskint vagy a Puskin-kutatókat?”, vagy Sztálin elhíresült mondatát: „A szovjet embernek nincs szüksége Puskin-kommentárokra”. A hetedik kötet meglévő példányait bezúzatták. A pártvezetés annyira felbőszült, hogy Puskin Drámai költeményeinek hatására csonkításokat kellett elszenvednie a Gogol-kritikai kiadásnak is.

91

1936-ban újabb véres időszak kezdődött, tömegessé váltak a letartóztatások, „a nép ellenségeivel” való leszámolások. Az akadémiai intézetek dolgozói közül ismét sokan eltűntek. 1936. november 7-e előestéjén Julian Okszman lakásában is megjelent a GPU, az Állami Politikai Hatóság. A kutató azt hitte, hogy csak félreértés történt, ezért magához vette azokat a korrektúrákat, amelyeken éppen dolgozott. Ám – ahogy egy akkori mondás tartotta – „a GPU sohasem téved”.9 Julian Grigorjevicset szovjetellenesség és szabotázs vádjával leváltották a kritikai kiadás szerkesztőségi bizottságából. Öt évet kapott, amit Kolimán, a lágerszigeteken kellett leülnie. Büntetését 1941-ben „a szovjet bíróság rágalmazása miatt” még öt évvel meghosszabbították.10 Letartóztatásakor Okszman akadémiai dolgozószobáját is zárolták, benne kéziratokkal, dokumentumokkal, könyvgyűjteményével. Közvetlen munkatársait az intézetből eltávolították. Az akadémiai kiadás vezető nélkül maradt. Mindössze három hónap volt hátra a jubileumi ünnepségekig. A Puskin-kutatók száma vészesen megfogyatkozott, ahogy az elvégzendő munkára fordítható idő is. Hamar kiderült, hogy újabb kutatók bevonása nélkül lehetetlen teljesíteni az amúgy is képtelen határidőket. Így került be a munkacsoportba Borisz Eichenbaum is, aki klasszikusok kiadásával korábban már foglalkozott ugyan, de Puskinnal még sosem. Okszman szerepét, helyét Borisz Tomasevszkij vette át. Már csak azért is ő, mert a szaktekintélynek számító kutatók közül ő volt az egyetlen, aki Leningrádban élt. Az akadémiai kiadást ettől kezdve Tomasevszkij és kollégája, Szergej Bondi nevéből csak Tomasevszkij–Bondi-féle kiadásként kezdték el emlegetni. A prózakötet összeállításával, benne A kapitány lányával – amelynek előkészítésén eddig Okszman dolgozott –, szintén Tomasevszkijt bízták meg. Mindeközben a sajtóban A Puskin-kutatók kasztja címmel állandósultak a támadások. A vád: a kutatók koncepciózusan, szándékosan akadályozzák, lassítják a kiadást.11 A leningrádi újságok Okszmant nyíltan szabotázzsal vádolták. „A kommentárokhoz való ragaszkodásával a szovjet népet meg akarja fosztani a jubileumi szovjet Puskin-kiadástól.”12 Mivel Sztálin parancsára az akadémiai kiadás készülő kommentárjai soha nem jelenhettek meg, vagy bezúzatták őket, ezért A kapitány lánya is természetesen kommentárok nélkül jelent meg. Igen fontos hangsúlyoznunk, hogy Tomasevszkij A kapitány lánya alapszövegét illető konkrét textológiai motivációit nem indokolhatta meg. Szövegkritikai javításainak okát a közönség soha nem tudhatta meg.13 Hogy mi veszhetett el a Puskin Házból Okszman letartóztatásával, arról a kutató néhány fennmaradt leveléből kaphatunk képet. „Nyomtalanul elpusztult az összes kéziratom és gyűjteményem – írja egy 1944-es levelében, amelyet Magadanból, a kolimai térség fővárosából küldött –, azok a munkák, amelyeknek a legszebb éveimet

92

szenteltem, valószínűleg azokban a kályhákban tűntek el, amelyek 1942 telén fűtöttek az éhező és fázó Leningrádban. El sem tudja képzelni, milyen dokumentumok és autográf kéziratok osztoztak munkáim és a személyes archívumom sorsában. De már ezekkel is volt időm megbékülni, mivel nincs határa az emberi türelemnek és a bármely körülményhez, bármely állapothoz való alkalmazkodóképességnek. 1941 és ’42 között több száz kilométert kellett megtennem az érintetlen tajgán […], mínusz 60 fokban, gyakran öt-hat napig élelem nélkül – az én egészségi állapotomban és helyzetemben. Amint látja, megőriztem elmém épségét és emlékezőképességem szilárdságát, igaz, teljesen véletlenül.”14 Okszman 1947-ben szabadult. 1948-tól Szaratovban élhetett. Többször kérelmezte, hogy olyan városban jelöljenek ki neki lakhelyet, ahol akadémiai kutatócsoport működik. Kérelmét hosszú évtizedeken keresztül elutasították. A fővárosokba, Moszkvába és Leningrádba természetesen nem utazhatott, de nem is publikálhatott. A tíz évig lágerben élő kutató a szabadulása idején a kiadás szempontjából már lényegében befejezett Akadémiai Kiadás ellenőrzésébe fogott. Levelekben írja le, hogy „ordító hibákat vett észre, eltéréseket az általa egyszer már rekonstruált szövegektől”, de „ezekről nem beszélhetett, befogták a száját”.15 Kihagyott szövegekről, elrontott mottókról, rossz dátumozásról, elrontott sor- és szórekonstrukciókról számol be filológus levelezőtársának, Mark Azadovszkijnak. A kutató ízekre szedi a Tomasevszkij–Bondi-féle kiadást. Tomasevszkijnek a puskini kánonba való „impresszionista és merész beavatkozásairól” ír, vagy éppen „a vitás kérdések vaskalapos formalista megoldásáról”.16 Okszman az akadémiai kiadás nyolcadik kötetét, amely magában foglalta A kapitány lányát, különösen nagy gonddal nézte át. 1964-ben pedig (ekkor már publikálhat) a saját szövegvariánsát egy rövid textológiai jegyzettel és kommentárokkal együtt jelenteti meg. Megállapítja, hogy a szöveggondozó az akadémiai kiadásban a Szovremennyikbeli, első ízben kinyomtatott Puskinszöveget a belovoj avtograf, a letisztázott kézirat alapján bőségesen kibővítette.17 Okszman saját szövegvariációjához írt utószavában Tomasevszkij munkáját – anélkül, hogy megnevezné Tomasevszkijt – „önkényesen kombinált szövegnek” nevezi. Míg ő maga, állítja, csak a folyóiratbeli szövegben ejtett nyomdai hibákat javította ki, illetve az öncenzúra miatt végrehajtott húzásokat illesztette vissza.18 Tomasevszkij ekkor már nem élt. Okszman az akadémiai kiadásnak, így Tomasevszkij munkájának a bírálatát hat pontban foglalta össze. A végső, összegző ítélete így hangzik: „ez a kiadás nem teljesíti a klasszikus szerző életműkiadásának pontos kritériumait, ez a kiadás csodálatos forrása a nagyon finom preparálásnak – a kulcsok feltüntetése nélkül […] Olyan jelentőségű anyag, amely fél évszázadra megőrzi a jelentőségét, de nem tekinthető egy klasszikus szerző életműkiadásának.”19 A nagy akadémiait követő tízkötetes, az 1940-es,

1950-es években kiadott, úgynevezett „könnyített” kiadásról pedig így vélekedett: „el van temetve benne egy olyan zseniális és kitűnő textológus számos felismerése, mint Tomasevszkij”.20 A kemény szakmai kritika ellenére, amely lényegében két textológiai irányzat különbségeit mutatta, tudnunk kell, hogy a két kutató nagyon tisztelte egymást. Tomasevszkij rendszeresen elküldte Okszmannak a könyveit, amelyeket így dedikált: „szétcincálásra a reszkető szerkesztőktől”. Okszman pedig „igen nagy, de cinikus és impresszionista tudósként” emlegette Tomasevszkijt.21 És amikor 1960-ban gyűlölködő propaganda indult textológus (vetély)társa és Borisz Eichenbaum ellen – ekkor már Tomasevszkij és Eichenbaum is halott –, amely abban is megnyilvánult, hogy eredményeiket elhallgatják és kihagyják őket a szovjet textológia nagy képviselői közül, akkor Okszman felemelte a szavát a tudomány alapítóiként nevezve meg őket. A. L. Grisunyin egy 1998-as előadásában, amely a legújabb nagy Akadémiai Kiadás elindulása kapcsán hangzott el, azt hangsúlyozza, hogy „Okszman textológia-felfogása szigorúságában tért el attól, amit megengedett magának Tomasevszkij és Bondi, akik sokkal szélesebb értelemben alkalmazták a divináció eljárását és a konjektúráét”.22 Alekszandr Oszpovat Grisunyinhoz hasonlóan, de némileg árnyaltabban látja a kérdést. Az elmúlt tíz évben a regény kutatását a legszisztematikusabban végző kutató szerint mind Okszman, mind Tomasevszkij a Szovremennyikbeli változatot vette figyelembe, csupán másképp értelmezték az emendáció (szövegkritikai javítás) fogalmát és eljárásait, másképp viszonyultak a szövegkritikai javítás kérdéséhez. Mást javítottak a szövegben. Mind a ketten meg voltak győződve arról, hogy a szövegben cenzurális törlések, javítások is szerepelnek, mint ahogy abban is egyetértettek, hogy Puskin öncenzúrát is gyakorolt.23 Emellett mind a ketten visszanyúltak a belovoj avtografhoz, azaz a tisztázathoz. Okszman is. Akad olyan félmondat, amely Okszman szerkesztésében hiányzik; egyes pontokon azonban a Tomasevszkij-félében nem szerepel egy olyan mondat vagy szókapcsolat, amely az Okszmanéban igen. A moszkvai kutató szerint A kapitány lánya kiadására, kiadástörténetére jól illik Tomasevszkij mondata, miszerint: „Azokat a helyeket, amelyeket a cenzúra vágott ki, nem könnyű rekonstruálni. De ugyanígy előfordulhat az is, hogy nem tudjuk tetten érni magát a tényt sem, hogy a cenzúra egyáltalán beavatkozott.” 24 Okszman szövegkiadása és munkája mindenesetre visszhangtalan maradt. Valószínűsíthetően azért is, mert A kapitány lánya megjelenése egybeesett a szöveggondozója elleni újabb támadásokkal. A kutatót a kötet megjelenésének évében, 1964-ben kiűzték a Világirodalmi Intézetből, az Írószövetségből pedig kizárták. Georgij Makogonyenko 1984-ben újra kiadta a Lityeraturnije pamjatnyiki e kötetét, de az is visszhang nélkül maradt. Az elmúlt kilenc évben megtriplázódtak – a megelőző évtizedek egy-egy nagyobb értelmezéséhez, Jurij Lotman,

Miroslav Drozda, Igor Szmirnov olvasataihoz képest – a kisebb volumenű, az egész regény átfogó értékelésére ugyan nem vállalkozó, de filológiai szempontú és az összehasonlító-irodalmi – az elsősorban Victor Hugo-, Stendhal-, Walter Scott-regényekkel stb. összevető – tanulmányok.25 Ennél sokkal fontosabb azonban, hogy tulajdonképpen tanúi lehetünk a tudományos igényű Kapitány lánya-kommentárok születésének.26 A kommentárok egyrészt az akadémiai puskinisztika, vele párhuzamosan pedig az „alternatív”, írói puskinisztika körében születnek: utóbbiban elsősorban a kortárs orosz író, Andrej Bitov eredményeit kell megemlítenünk.27 Az elmúlt tíz év kutatási tendenciáiból úgy tűnik: egyre valószínűbb, hogy a most folyamatban lévő, legújabb orosz Akadémiai Kiadás – amelynek 9–10. kötete közli majd a prózai műveket – nem az 1937 óta kiadott akadémiai szöveget, hanem az Okszman-félét teszi majd meg főszövegnek. Erre utal többek közt az is, hogy Vagyim Rak 1994-es, ötkötetes kiadásának negyedik kötete – Okszman 1964-es kiadását követően először – már nem az akadémiai, hanem a folyóiratbeli változatot közli.28 Sajnos, ahogy ezt Alekszandr Oszpovat kiemeli, nem indokolja meg, hogy miért. Mi is úgy döntöttünk, hogy Julian Okszman szövegvariánsát közöljük. 

JEGYZETEK 1 A tanulmányom szerkesztett és kibővített kiadása előadásomnak, amely elhangzott a Harmadik Veszprémi Regénykollokviumon, a Pannon Egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén, 2008. szeptember 25-én. Az idegen nyelvű forrásokból idézett szövegrészleteket saját fordításomban közlöm. 2 Ld. azokat a leveleit, amelyeket 1836. szeptember 27-én és október 25-én a cenzornak, Pjotr Korszakovnak küldött. 3 A sorozat első két kötete már meg is jelent: Alekszandr Szergejevics Puskin: Jevgenyij Anyegin. Szerkesztette, az előszót és a jegyzeteket írta Hermann Zoltán, Budapest, Európa, 2008, Alekszandr Szergejevics Puskin: Regények, elbeszélések. Szerkesztette, az előszót és a jegyzeteket írta Kalavszky Zsófia, Budapest, Európa, 2009. 4 Borisz Tomasevszkij (1890−1957) és Julian Okszman (1894−1970) orosz irodalomtörténészek, textológusok, Puskin-kutatók. Mindketten a nagyhírű pétervári Szemjon Vengerov professzor Puskin-szemináriumának hallgatói voltak. Borisz Tomasevszkij 1928-as, a klasszikus szerzők kiadásának módszertani elveit kidolgozó textológiai szakmunkája máig hivatkozott alapműve az orosz textológiának. Томашевский, Б.: Писатель и книга: Очерк текстологии. (1928) Москва. 1959. A régi orosz szövegek kiadásának és szöveggondozásának alapelveit Dmitrij Lihacsov foglalta össze. Лихачев, Д. С.: Текстология (1962). Ленинград, «Наука». 1983.

93

5 A regényt először Kazinczy Gábor említi meg 1840-ben a Tudománytár IV. kötetében megjelent A legújabb orosz novellistica című (idegen nyelvből fordított) cikkében. A regény első magyar fordítója Cserényi (Zilahy) Imre. A fordítás A kapitány leánya címmel 1864-ben jelent meg. Ambrozovics Dezső 1888-ban fordította újra a regényt. Az adatok A szovjet népek irodalmának magyar bibliográfája 1944-ig (szerk. Kozocsa Sándor, Radó György. Budapest, 1956) című adattárból származnak. 6 Hiányzik például a szöveg végén a dátum és a ’Kiadó’ aláírás. Andrej Bitov 1999-ben faximile kiadás formájában közzétette a regénynek ezt az 1837 áprilisában Puskin korábbi prózai műveit is magában foglaló könyvben megjelentett szövegét. Ebből a kiadásból mindösszesen egyetlen példány maradt meg. A többi példányt azonnal felvásárolták és megsemmisítették a nyomdából való kikerülés után azok a spekulánsok, akik egy másik Puskinkiadás nyomtatásán fáradoztak. Vö. Предположение жить 1836. Сост. Битов, А. Ред. Виролайнен, М. Москва. Изд. Независимая газета. 1999. 851. 7 Ld. П. А. Вяземский − Пушкину. Первые числа ноября 1836 г. Петербург. In: Пушкин. Переписка 1835−37. Полное собрание сочинений. Т. 16. Москва, Воскресенье. 1997. 183. 8 Ld. Mogyeszt Gofman, Borisz Tomasevszkij és Grigorij Vinokur vitájáról Szavelij Szenderovics kitűnő összefoglalóját. Сендерович, С.: Алетейя. Wiener Slawistischer Almanach. Sonderband 8. Wien. 1982. 17−18. 9 Домгерр, Л. Л.: Советское академическое издание Пушкина. Новый журнал 1987. 167. 241. (The New Review. Нью Йорк) 10 Азадовский, К.: Марк Азадовский. Юлиан Оксман. Переписка 1944−54. Москвa, Новое Литературное Обозрение. 1998. 11. 11 Бонди, С.: Об академическом издании сочинений Пушкина. Вопросы литературы 1963/2. 128. 12 Ld. Гришунин, А. Л.: Оксман о текстах Пушкина. Московский пушкинист. Москва. 1999. 342. 13 Осповат, А. Л.: Когда был записан в гвардию Петруша Гринев? (К текстологии и истографии «Капитанской дочки»). Пушкинские чтения в Тарту 2. Материалы международной научной конференции 18–20 сентября 1998 г. Тарту. 2000. 224. A kutatónak mindösszesen egy olyan írása van, amely a regény kéziratai közül néhány oldal vizsgálatát érinti: Томашевский, Б. В.: Первоначальная редакция XI главы Капитанской дочки (1939). In: Uő. Пушкин. Книга вторая. Mосква. 1968. 277−290. 14 Азадовский I. m. 30. 15 Idézi Grisunyin. Ld. Гришунин I. m. 345. 16 Ld. Гришунин I. m. 347. 17 Гришунин I. m. 356. 18 Ld. Оксман, Ю. Г.: А. С. Пушкин «Капитанская дочка». Литературные памятники. Ленинград. 1984. 281. A kötetben olvasható a szövegkeletkezést vizsgáló átfogó tanulmánya: Пушкин в работе над романом „Капитанская дочка”. I. m. 145−200. A rövid textológiai jegyzetben pedig tételesen felsorolja a kiegészítő, betoldó javításait. I. m. 281. 19 Idézi Grisunyin. Ld. Гришунин I. m. 367. 20 Гришунин I. m. 367. 21 Гришунин I. m. 356−58. 22 Гришунин I. m. 343. 23 Осповат I. m. 216. 24 Idézi Oszpovat. Ld. Осповат I. m. 216. A kutató három szöveghely elemzésével mutat rá arra, hogy van, ahol Okszman, van, ahol Tomasevszkij egészítette ki az általa szerkesztett szöveget. 25 Néhány a legfigyelemreméltóbbak közül: Осповат, А. Л.: Исторический материал и исторические аллюзии в «Капитанской дочке»: Статья первая. Шестые - Седьмые - Восьмые Тыняновские чтения. Тыняновский сборник. Вып. 10. Москва, 1998. Осповат, А. Л.: Из комментария

94

«Капитанской дочке»: лубочные картинки. Пушкинская конференция в Стэнфорде 1999. Материалы и исследования. Под ред. Дэвида М. Бетеа, А. Л Осповата, Н. Г. Охотина, Л. С. Флейшмана. Москва, ОГИ. 2001. 357–365. Осповат, А. Л.: Из наблюдений над царкосельском топосом «Капитанской дочки». Тыняновский сборник. Вып. 11. Москва, 2002. 199–207. Осповат, А. Л.: Именование героя «Капитанской дочки» Лотмановский сборник 3. Москва, ОГИ. 2004. 261–269. Бетеа, Д. М.: Славянское дарение, поэт в истории и «Капитанская дочка» Пушкина. In: Автор и текст. Pед. В. М. Маркович и В. Шмид. Санкт-Петербург, 1996. 132–149. Шмид, В.: Судьба и характер. О мотивировке в «Капитанской дочке». In: Uő. Проза как поэзия. Санкт-Петербург, ИНАПРЕСС. 1998. 89−103. Вольперт, Л.: Ирония в прозе Пушкина и Стендаля («Капитанская дочка» и «Красное и черное»). Лотмановский сборник 3. Москва, ОГИ. 2004. 270–281. Долинин, А.: Вальтер-Скоттовский историзм и «Капитанская дочка». Тыняновский сборник. Вып. 12. Десятые — Одиннадцатые — Двенадцатые Тыняновские чтения. Москва, Водолей Publisher. 2006. 177−19. Есаулов, И. А.: Точка зрения Издателя в «Капитанской дочке». In: Поэтика русской литературы. К 70-летию Ю. В. Манна. Отв. Ред. Тамарченко, Н. Д. Москва, 2001. 233–240. Листов, В. С.: «Пропущенная глава» «Капитанской дочки» в контексте двух редакций романа. In: Пушкин: Исследования и материалы. Т. 14. Ленинград, Наука. 1991. 246–253. Листов, В. С.: Две встречи в Царскосельском парке: К истолкованию финаля романа А. С. Пушкина «Капитанская дочка». In: Временник Пушкинской комиссии. Вып. 28. Санкт-Петербург. 2002. 26 Az első oktatási segédletnek készült: Гиллельсон, М. И., Мушина, И. Б.: Повесть А. С. Пушкина «Капитанская дочка»: Комментарий. Ленинград, «Просвещение». 1977. 27 Ld. Битов I. m. 28 Пушкин, А. С.: Собр. сочинений в 5 т. Т. IV. Санкт-Петербург, Библиополис. 1994.

Kalavszky Zsófia (1977): irodalomtörténész, az ELTE oktatója.

SZILÁGYI ZSÓFIA

Az utolsó Romanov – az utolsó regény? Krimiről írni különös feladat, de nem azért, mert bizonygatni kellene, hogy az ebbe a műfajba besorolható könyvek tanulmányok és kritikák méltó tárgyai. Ezt már elvégezték előttem mások, nemcsak a nemzetközi, de a hazai krimi-szakirodalom is igen gazdag, gondoljunk csak sok más mellett Bényei Tamás (A rejtélyes rend. A krimi, a metafizika és a posztmodern, Budapest, Akadémiai, 2000), Benyovszky Krisztián (A jelek szerint. A detektívtörténet és közép-európai emléknyomai, Pozsony, Kalligram, 2003; Bevezetés a krimi olvasásába, Dunaszerdahely, Lilium Aurum, 2007) monográfiáira, a Kalligram folyóirat legutóbbi krimiösszeállítására (2009. július–augusztus). Mégis, mintha a műfaj szabályai hatnának az elemzőkre is, megmutatva, másként viszonyulunk a detektívtörténetekről folytatott beszédhez, mintha, mondjuk, egy fejlődésregényt értelmeznénk: ennek a különbségnek a legszórakoztatóbb bizonyítéka számomra Benyovszky Krisztián A jelek szerint című kötetének egyik lábjegyzete volt. Benyovszky azt emelte ki Agatha Christie olvasókat provokáló megoldásai közül, a nevezetes detektívregény megjelölése nélkül, amikor az író a „nyomozónak asszisztáló narrátort teszi meg gyilkosnak”. Majd a következő lábjegyzetet fűzte mindehhez: „Azért fogalmazok ebben az esetben is ilyen szűkszavúan, mert a »beavatottak« úgyis tudják, melyik regényről van szó, aki pedig még nem hallott róla, azt ne én fosszam meg a meglepetés »katartikus« élményétől. Úgy látszik, a műfaj olykor magát a krimi-diskurzust is bizonyos fokú titkolózásra kényszeríti.”1 A gyilkos személyét természetesen nem fogom elárulni ennek az Akunyin-regénynek az esetében sem, ugyanakkor érdekes dilemma, vajon egy krimit lehet-e úgy olvasni (és ebből következően úgy beszélni róla), hogy nem (pusztán

102

Borisz Akunyin: A koronázás. Budapest, Európa, 2009 vagy elsősorban) a gyilkos személye és a nyomozás izgat minket. Hiszen, ahogy Bényei Tamás idézi tanulmányában, egy krimit akár „olvashatatlannak” is minősíthetünk – vannak olyan álláspontok, amelyek szerint a rejtvényfejtésen kívül nincs egy krimiben semmi érdekes: „Egy ilyen könyvet képtelenség elolvasni: végigrohanunk rajta, hogy lássuk, hogyan oldódik meg a feladvány.”2 Ha tehát a gyilkos személyét titokban tartom, és ennek ellenére van mondandóm Akunyin regényéről, ezzel máris azt állítom, nemcsak detektívregényként olvasható ez a könyv. Azt viszont nem hiszem, hogy a Bényei által bevezetett „antidetektív-regény” kategória tökéletesen lefedné A koronázást és a többi Akunyin-regényt. Ahogy Schiller Erzsébet megállapítja, már csak azért is kérdéses, mondhatjuk-e, hogy „ezek a regények kívülről is szemlélik a krimi műfaját, ironikusan vagy parodisztikusan viszonyulnak hozzá”, mivel „Akunyin szövegei műfaji szinten kevésbé a klaszszikus detektívregényre reflektálnak, inkább annak hiányára a XIX. századi orosz irodalomban. Ezzel a hiánnyal kerülnek viszonyba, Akunyin tehát valójában nem újra-, hanem megteremti a műfajt.”3 De Akunyin legújabb krimije kapcsán még egy dilemmába beleütközünk: azt a kérdést sem könnyű megválaszolni, lehet-e egy sorozat egyetlen darabjáról az egész tárgyalása nélkül írni. Az egészen ráadásul ezúttal csak a Fandorinkönyvek magyarul megjelent darabjait (hét regényt, hat könyvet, a magyarul tavaly megjelent Különleges megbízatások ugyanis két kisregényt tartalmaz)

érthetjük, hiszen ezt a nálunk utolsó regényt Oroszországban már követte több is. (Az Akunyin-féle krimiuniverzum pedig még ennél is kiterjedtebb, hiszen az írónak létezik egy, a XIX–XX. század fordulójának vidéki Oroszországában játszódó sorozata, amely Pelageja nővér eseteit tartalmazza, illetve vannak könyvei Fandorin unokájának, Nicholasnak, egy mai brit történésznek a főszereplésével is – ezekből a könyvekből magyarul még semmi sem olvasható.) Ennek a legújabb magyarul megjelent Akunyin-kötetnek a kapcsán azért sem üres tűnődés az egész és az egyes darabok viszonyán gondolkodni, mert A koronázás többszörösen a zárlatra, a végre játszik rá. A kötet az utolsó Romanov, II. Miklós koronázási ünnepsége idején játszódik, ahogy a magyar változaton nem szereplő alcím is mutatja: Utolsó a Romanovok közül. A mű kezdetén pedig azt hihetjük, ez lesz Fandorin utolsó esete, hiszen úgy tűnhet, Fandorin haláláról tudósít minket a kötet elbeszélője. Afanaszij Sztepanovics Zjukin, cári főkomornyik, aki egy május 20-i naplóbejegyzéssel indítja a történetet, visszalép az események kezdetéről 2 héttel előbbre, hogy a regény végére újra eljusson május 20-ig: ekkor rájövünk, Fandorin mégsem halt meg. Persze mi, magyar olvasók, könynyedén ellenőrizhetjük az interneten, hogy a sorozat nem ért véget A koronázással, de ne feledjük, az orosz olvasóknak minden kötet az (éppen) utolsó. A koronázás kezdete mindemellett nagyon emlékeztet a Sherlock Holmes utolsó esetét tárgyaló regényre, és az is hamar világossá válhat, hogy Fandorin ezúttal ugyanúgy régi, legyőzhetetlennek látszó ellenségével, dr. Linddel csap össze, ahogy Az utolsó esetben Holmes Doktor Moriartyval. Az eredeti alcímben egy játék is van (talán ezért mondtak le róla a magyar változatban): a poszlednyij iz Romanov voltaképp azt jelenti ’az utolsó a regények közül’ (az utolsó a Romanovok közül helyesen poszlednyij iz Romanovüh). Mindez egyrészt annak köszönhető, hogy a roman szó oroszul regényt jelent, de egyúttal keresztnév és vezetéknév is képezhető belőle, másrészt annak, hogy a regény utolsó mondatát egy szótár segítségével kommunikáló, oroszul nem tudó angol főkomornyik mondja ki, II. Miklósra vonatkoztat-

va a hibás mondatot. Feltehetőleg erre a zárómondatra utal vissza a nyelvtanilag szintén helytelen orosz alcím: „Utolsó – Romanovok – közül.” A koronázás tehát utolsónak tűnhet, végül kiderül, mégsem az: ez a fogás azonban nemcsak a krimiizgalmak fokozása miatt lehet érdekes. A regény végén ugyanis kiderül, Fandorin otthagyja Oroszországot, külföldre távozik, valami tehát mégis véget ér. De zárlatot jelentett már az előző, Az államtanácsos című kötet is, amelynek végén Fandorin, aki írnoki munkakörből lépegetett egyre magasabbra a hivatali ranglétrán, elköszönt az állami szolgálattól, nem tudván többé azonosulni saját pozíciójával. De a zárlat már a kezdetektől meghatározza Fandorin sorsát, hiszen a sorozat első darabjában, az Azazelben Akunyin igen drasztikus módon intézte el, hogy a híres nyomozókhoz hasonlóan Fandorin is rendelkezzék állandó vonásokkal: a regény végén felrobbantották Fandorin ifjú feleségét, Lizát, és ez a sokk alakította ki a legfontosabb nyomozói attribútumokat, a dadogást, az ősz halántékot és az örök magányt (még ha ezt időlegesen enyhítik is a minden részben felbukkanó és Fandorint egy időre rajongásig szerető, gyönyörű nők). Az Azazel című regény, miközben létrehozta Fandorint, a nyomozót, megölte Fandorint, az embert, aki innentől bármilyen kockázatot vállal, hiszen játékként vagy párbajként tekint a halálra. Fandorin ebben a vonatkozásban (és külsőleg is) nagyon hasonlít Lermontov Korunk hőse című regényének főhősére, Pecsorinra, akinek egy fontos mondata akár Fandorin jelmondata is lehetne: „a halálnál rosszabb úgysem történhet – a halált pedig nem kerüli el az ember!”4 Az sem véletlen, hogy éppen romantikus előkép áll Fandorin mögött, aki az Azazelben kilép a romantikát megelőző szentimentális irodalomból, hiszen a Fanni hagyományaihoz hasonlítható nagy orosz szentimentális mű, Karamzin Szegény Lizája hőseinek nevét viselő Eraszt és Liza szerelme nem a szentimentalizmushoz méltó módon, csendes elsorvadással vagy öngyilkossággal ér véget, hanem egy terrorista akció következtében hiúsul meg. Ettől a merénylettől számítható az is, hogy Fandorin nem hisz a világ kiszámíthatóságában és a rend helyreállíthatósá-

gában sem – ezt A koronázásban meg is fogalmazza a főkomornyikkal beszélgetve: „Tudja, Afanaszij Sztyepanovics, mi az ön hibája? – mondta fáradtan, s lehunyta a szemét. – Ön hisz abban, hogy a világ valamiféle szabályok szerint működik, hogy van benne értelem és r-r-rend. Én már régen megértettem, hogy az élet nem más, mint káosz. Semmiféle rend nincs benne, s szabályok sincsenek.” (310.)

Annak, hogy Fandorin nem hisz a világ rendjének helyreállíthatóságában, az egész sorozatot érintő következményei vannak. Egyrészt az, hogy Akunyin köteteiben sosem lehetünk biztosak abban, hogy az Agatha Christie-regényekhez hasonlítható harmónia uralkodik el majd a mű végén, amelynek keretében nem egyszerűen a gyilkost leplezik le, de még az (életben maradt) férfiak és nők is megfelelő párjukra találnak. A koronázásban sem teljes a megoldás, happy endről csak nehezen beszélhetünk, ráadásul, ha az orosz történelmet háttérszövegként kezeljük és hozzáolvassuk a műhöz II. Miklós és családja sorsának alakulását, még kevésbé beszélhetünk megnyugtató végről. A regény erőteljesen épít az olvasó háttérismereteire a Romanov-ház végéről, például annál a mondatnál is jól látszik ez, amelyet Georgij nagyherceg (a regényben többnyire Dzsordzsi bácsi) mond II. Miklósnak (Nikinek), amikor az elrabolt unkaöccséről beszél, fenségesen, a cári család és a nemzet érdekét a családi fájdalmak elé helyezve: „Meglátjuk, Niki, hogyan beszélsz majd az apai érzések-

ről, amikor már neked is lesznek gyerekeid...” (419.) A koronázás 1896 májusában játszódik, vagyis ettől számítva még van jó néhány év az 1905-ös, majd az 1917-es forradalomig, mégis igen erőteljesen teszi fel ez a regény a kérdést, miért éppen a XIX. század második felébe helyezte vissza Fandorin-sorozatát a Borisz Akunyin álnév mögé rejtőző Grigorij Cshartisvili, holott a modern krimi, különösen annak Agatha Christie-féle változata éppen az első világháborút követően élte fénykorát. A klasszikus krimi népszerűségében ugyanis igen fontos szerepet játszott a világból eltűnt rend legalább a művekben megvalósítható helyreállítása iránti igény, ahogy ezt például Babits Mihály megállapította 1917-ben: „A mai nemzetek nagy problémája a fegyelem kérdése, az államhatalom és az anarchia, a rend és a szabadság veszélyeinek problémája – amelyeket ez a háború rettenetes rendjével és a modern anarchizmus tehetetlen korlátlanságával iszonyú képekben illusztrál –, a kaland és az egyén lehetőségeink korlátai egy rettenetesen uniformizált társadalomban, a lázadás és az anarchia: s éppen ez a probléma, ez az ellentét adja meg a detektívregények témáját.”5 Bényei Tamás a Miss Marple-történetek kapcsán ki is fejti, miért járulhat hozzá a Christie-féle detektívtörténet a háborús traumák feldolgozásához: „Light többekkel együtt úgy véli, Christie regényei − a detektívtörténet aranykorának többi képviselőjével együtt − az első világháború sokkjának szimptómáiként és feldolgozásaiként is olvashatóak, s ezért a »lábadozás irodalmának« nevezi a két háború közötti krimit. A detektívtörténetek kulturális küldetése Light és mások szerint az értelmetlen tömeges halál után olyan egyedi halálesetek megkonstruálása, amelyek lokalizálhatók, értelmezhetők, kellő nyomozati munkával megfejthetők s ekként beleilleszthetők a szimbolikus rendbe, illetve másfelől olyan (holt)testek fiktív megalkotása, amelyek a háborúban odaveszett felfoghatatlan mennyiségű holttesttel ellentétben rituálisan meggyászolhatók.”6 A jóval az első világháború előtt játszódó A koronázásban is ott van a feldolgozhatatlan tömeges halál, a Hodinka-mezei tragédia, amikor a koronázást követő

103

népünnepélyen ajándékért tolongók ezrei taposták egymást halálra – ebben az orosz krimiben nem egymást követi a tömeges, értelmetlen pusztulás és a meggyászolható egyéni haláleset, inkább megvilágítja egyik a másikat. Az ajándékért tülekedők halála és a cári ékszerekkel talán kiváltható, elrabolt kisfiúnak, a négyéves nagyhercegnek az esete mintha egymás torzító tükrében lennének olvashatók, töprengésre késztetve az olvasót az emberi élet értékéről. Talán magyarázni sem kell, miért csak úgy járhat el egy mai orosz krimiszerző, hiába emlegetik „orosz Agatha Christieként”, hogy az első világháború előttre helyezi krimisorozata cselekményét (bár még nem tudjuk, az 1896-ban 50 körüli, ezt követően talán tartósan külföldön élő Fandorinnal mi lesz a forradalom, majd a polgárháború és a rákövetkező kommunizmus éveiben, amelyeket még vígan megérhet): ahogy egy interneten elérhető kritikában Mihail Trofimenkónál olvastam, III. Sándor uralkodásának időszaka, amikor megismerjük és követjük Fandorint, és amely időszaknak a végét jelenti A koronázás, Oroszország „viktoriánus időszaka” volt, vagyis hozzávetőlegesen megfeleltethető annak a kornak, amelybe például Miss Marple visszavágyódik, és amelynek végleges elmúlásával, az újrateremtési kísérletek hazugságával szembenéz A Bertram Szállóban, Christie egyik öregkori krimijében. Miss Marple ebben a történetben belátja, hogy a lánykorát visszaidézni próbáló szálloda minden ízében díszletszerű, ahogy hamis a viktoriánus nosztalgia is az ötvenes években. Akunyint különösen fenyegeti az a veszély, hogy hamis nosztalgiát ébreszthet a cári korszak és III. Sándor uralkodása iránt, de az író már az eddigi kötetekkel és ezzel a regénnyel is bizonyította, megkísérel valamiféle távolságot tartani a cári világ feltétlen híveitől. Ennél az önmagában elsősorban az orosz olvasóközönséget foglalkoztató, irodalmon kívülinek tűnő állásfoglalásnál (amelynek része az is, hogy a regény orosz recenzensei szerint Akunyin III. Sándor korának árnyalt ábrázolásán keresztül vitába szállt az orosz értelmiség meghatározó alakjával, a színész-rendező Nyikita Mihalkovval, aki a cári rendszer feltétlen híveként osz-

104

totta például magára A szibériai borbély című filmjében III. Sándor cár szerepét) számunkra talán izgalmasabb, hogy ezt a távolságtartást Akunyin miként éri el: egy, a cári családdal és rendszerrel tökéletesen azonosuló főkomornyikot tesz meg a regény elbeszélőjének. Fandorinnak ugyanis állandó segítőtársa van ugyan, a japán Masza személyében, de olyan elbeszélője, krónikása nincs, mint Holmes mellett Watson, vagy Poirot mellett Hastings kapitány. A japán szolga hangsúlyozottan rosszul beszél oroszul, nincs hozzá tehát nyelve, hogy Fandorin kalandjaiból történeteket rakjon össze. A dadogó, hallgatag Fandorin mellett egy keveset beszélő japán áll: mintha azt is megmutatná ez a kettős, hogy az orosz krimi nyelvét is meg kell Akunyinnak ezekkel a történetekkel teremtenie. Ha az orosz detektívtörténet mint előzmény nem is, az angol krimi hagyománya és az orosz irodalom tradíciója Akunyinnak rendelkezésére állt. Az a korszak, amelybe Akunyin Fandorint helyezte, sokkal inkább híres az orosz irodalmi aranykor alkotóiról, mint III. Sándorról. Az Akunyin-regényekbe beépülő vendégszövegek igen sokfélék, ebben a regényben például Kszenyija Grigorjevna nagyhercegnő Tolsztoj Kreutzer szonátáját olvassa, a főkomornyik rosszallása ellenére, aki unalmasnak és undorítónak tartja ezt a tiltott szerelmet középpontjába állító regényt, majd kénytelen lesz végignézni a már eljegyzett menyasszony Kszenyija minden szempontból lehetetlen és tiltott, ennek ellenére beteljesülő románcát Fandorinnal. A tradíció irodalmi újraírása ugyanúgy könnyedén, minden erőlködés nélkül megy Akunyinnál végbe, mint annak jelzése, hogy az Akunyin szerepébe bújó Cshartisvili többet is tud az olvasók szórakoztatásánál (önmaga egyébként „félirodalomként” határozza meg Fandorin-történeteit): néha megcsillantja, hogy tisztában van vele, a regény több, mint cselekmény, hős, izgalom, rejtély. Így tett például a Különleges megbízatások második darabjában, A dekoratőrben: ezen a két regényből álló köteten végighúzódik a Fandorin segítőjévé kiemelt Anyiszij Tulipanov megrendítő sorsának története. Ha figyelünk a beszélő névre, és arra, hogy a második kisregény gyilkosa, az orosz Hasfelmet-

sző Jack önmagát dekoratőrként és kertészként határozza meg, és azt mondja, a virágok levágva lesznek igazán szépek, már hamar rájöhetünk, hogyan is végződik szegény Tulipanov élete... Az álnéven krimiírósztárrá nőtt japanológus professzor orosz hívei, az erasztománok az internetes orosz irodalmi oldalakon olvasható, magyar szemmel szokatlanul lelkes hangvételű kommentekben köszönik meg hálásan az írónak az újabb és újabb Fandorinköteteket. Azokat a könyveket, amelyek nemcsak izgalmakat adnak, de különös módon az orosz történelemmel való, manapság igen aktuális szembenézésben is segítenek. Az orosz irodalom újraírásával elevenné teszik az ott már feltétlenül szoborszerűvé merevedett, nálunk pedig a szocialista időszak sulykolása miatt kissé árnyékba került tradíciót. Akunyin kötetei nem bizonygatják görcsösen, hogy többek lennének egyszerű krimiknél – meghagyják az olvasónak azt az örömet, hogy a rejtély kibomlására figyelve néhány, a detektívtörténeten túlmutató felfedezéshez jusson. Az Akunyin-kötetek ebben az író által „félirodalmiként” meghatározott tartományban is rendkívül sokat tesznek azért, többek közt Ulickajával, Tatyjána Tolsztajával, Pelevinnel, Szorokinnal együtt, hogy Magyarországon a kortárs orosz irodalom olvasásának az utóbbi évtizedekben még előre nem sejthető, általam nagy örömmel szemlélt divatja legyen. 

JEGYZETEK 1 Benyovszky Krisztián, A jelek szerint... 70. 2 Edmund Wilsont idézi Bényei Tamás, Rossz nyelvek: Miss Marple otthonos világa, Kalligram, 2009. július–augusztus, 76. 3 Schiller Erzsébet, Átvérzett fehér foltok – Borisz Akunyin magyarul megjelent regényei (Azazel, Leviathan, Török csel, www.szv.hu 4 Mihail Lermontov, Korunk hőse = Mihail Lermontov válogatott művei, Budapest, Európa, 1974, 674. 5 Ld. A krimi, válogatta és szerkesztette Keszthelyi Tibor, Budapest, Gondolat, 1985, 79–80. 6 Bényei, Rossz nyelvek: Miss Marple otthonos világa... 77.

Szilágyi Zsófia (1973): irodalomtörténész, kritikus, a veszprémi Pannon Egyetem docense. Legutóbbi kötete: A továbbélő Móricz (Kalligram, 2009).