Lyn Stone A lovagvár titka

Lyn Stone A lovagvár titka Bár az emberek azt rebesgetik, hogy Trouville grófja megölte első két feleségét, a nemrég megözvegyült, szépséges Anne of Baincroft mégis enged nagybátyja fenyegetésének, és nőül megy az idegen lovaghoz. Biztosra veszi, hogy férje az esküvő után hamarosan hazatér Franciaországba. Csakhogy téved, mert a férfi már a nászéjszakán rájön, milyen becses ajándékot kapott a sorstól Anne személyében, és Baincroftban marad. Az asszony is beleszeret a grófba, ugyanakkor tisztában van azzal, hogy csak úgy tudja megőrizni Robert fia titkát, ha Trouville mielőbb elhagyja Skóciát…

Lyn Stone

A lovagvár titka

(Arany Széphistória 2003/1.)

Franciaország, 1318 nyara – Önnek ismét meg kellene nősülnie. S ezúttal meg is találtam az igazit. Edouard Gillet, Comte de Trouville, rosszkedvűen pillantott az arcátlan báróra. Már csak ez hiányzott, hogy erre a szörnyű napra felkerüljön a korona! – Ha nem tévedek, négy évvel ezelőtt már volt szerencsénk hasonló beszélgetést folytatni, Hume. És hadd tegyem hozzá: eredménytelenül – vetette oda a gróf, majd könnyedén megsarkantyúzta Bayardot, és előrerúgtatott. Észak felé haladva kissé enyhült a gyilkos hőség, a lecsapódott verítéktől azonban viszketett a bőre a páncéling alatt viselt, bélelt bőrruhában. A nehéz sisakot szerencsére már levette nyugtalanító gondolatai amúgy is elég fejfájást okoztak neki. Ráadásul el kellett viselnie Hume terhes jelenlétét. Még hogy megnősülni! Megőrült ez a fickó, hogy ilyesmit javasol? Dairmid Hume gyorsabb ügetésre ösztökélte a lovát, úgyhogy hamarosan beérte a grófot, és mit sem törődve az előbbi megjegyzéssel, zavartalanul folytatta: – Az úrfinak is bizonyára szüksége volna anyára, aki némi illemre oktatja, nemde? – Fejével a fiatal Henri felé intett, aki néhány lóhosszal előttük ügetett. – Ha nem csal az emlékezetem, Mylord, ön már túl van a harmincon. És nem lesz fiatalabb! Edouard mosoly mögé rejtette bosszúságát. – Fölöttébb ügyesen bánik a szavakkal, Hume. Csodálom, hogy még mindig a nyakán van a feje. Ki nem állhatta ezt az embert. Mivel francia nemeskisasszonyt vett feleségül, a skót báró a közvetítő szerepét játszotta a francia király és Skócia uralkodója, Robert Bruce között. Hume minden kapcsolatot kihasznált és ápolt a királyi ház tagjaival, hogy emelje tekintélyét az udvarnál. A bárónak, akárcsak négy évvel ezelőtt is, nyilvánvalóan az járt a fejében, miképp tudna előnyt kovácsolni Edouard Fülöp királyhoz fűződő rokoni kapcsolatából. Vajon hogyan viselkedne ez az ember, tette fel magának a kérdést Edouard, ha tudná, hogy épp most száműztek királyi unokafivérem udvarából? Noha a száműzetés nem volt hivatalos, a gróf tisztában volt vele, mit jelent, ha Fülöp haragtól vöröslő arccal kiált rá valakire: – Takarodjék a szemünk elől! Edouardnak esze ágában sem volt vitába szállni a királlyal. Jóllehet szinte egész életét a királyi udvarban élte le, szinte örömmel fogadta az új helyzetet, noha a kegyvesztettség okával nem tudott egyetérteni. Trouville grófjaként a király tanácsadója volt, és ő dolgozta ki a katonai stratégia lépéseit is. Kész volt harcolni és meghalni Franciaországban, ám az már végképp nem volt ínyére, hogy az angol udvarnál hajbókolva, 2

Lyn Stone

A lovagvár titka


tisztességtelen úton jusson bizalmas információkhoz, mint ahogy azt felséges unokafivére javasolta neki. Fülöp rosszul tette, hogy ilyesmit kívánt tőle, és Edouard ezt nem is rejtette véka alá. A király bizonyára kieszel majd valamiféle büntetést, amiért megtagadta a parancsát, efelől nem volt semmi kétsége. S mint bölcs ember, Edouard felkészült a legrosszabbra, nemcsak az udvart, hanem Franciaországot is elhagyta. Ez volt az oka annak, hogy a fia és egy hűséges lovagja társaságában most észak felé tartott az országúton. Nem mondhatni, hogy örült volna a Hume-mal és embereivel történt véletlen találkozásnak, mindazonáltal az immár hét emberből álló kis csapat sikeresebben védekezhetett az útonállók ellen. Jómaga a nagy sietségben nem gondoskodhatott megfelelő kíséretről. Egyelőre Németalföld volt az úti célja, majd ott várja be a híreket a király döntésével kapcsolatban. Lehetséges, hogy a viselkedése semmi más következménnyel nem jár, mint hogy elveszíti tanácsadói pozícióját. Ám az is elképzelhető, hogy a birtokait is elkobozzák, ami már lényegesen súlyosabb büntetés. A legrosszabb esetben pedig perbe fogják felségárulás miatt. Vajon Hume akkor is ilyen tolakodóan barátságos lenne hozzá, ha tudna a történtekről? Edouard majdnem kísértésbe esett, hogy beszámoljon a dologról, csak hogy lássa, miként viselkedik a báró. Ám mind ez idáig senkinek sem beszélt a történtekről, még a fiának és az őket kísérő lovagnak sem. Az ő kötelességük az volt, hogy kérdezősködés nélkül kövessék, ahová vezeti őket. Hume ismét felvette a társalgás elejtett fonalát. – Higgye el, Mylord, én csupán az ön érdekeit tartom szem előtt. – Felemelte a kezét, hogy elhárítsa Edouard tiltakozását. – Nyilván azért nem akar megházasodni, mert elvette a kedvét a leányom ostobasága. De ez már a múlté, ideje elfelejteni. Igazam van? – Higgye el, kedves báró – felelte gúnyos ajakbiggyesztéssel Edouard –, én sem óhajtok emlékezni rá. S okosabb lenne, ha ön sem tenné. A báró felsóhajtott. Csettintett a nyelvével, és megrázta a fejét, mintha mélyen megdöbbent volna. – Tudnia kell, hogy én kegyelmedet részesítettem volna előnyben azzal a felföldi zsoldossal szemben, akit a leányom választott. Roppantul sajnálom a leányom viselkedését, s hogy nem fogadta az ön udvarlását. Nem fogadta az udvarlásomat? Edouard majdnem hangosan felnevetett. Milyen finoman fejezi ki magát Hume! A leánynak négy évvel ezelőtt szent meggyőződése volt, hogy az életéért küzd. A szegény teremtés még a gondolattól is borzadt, hogy hozzá, a félelmetes Trouville grófhoz menjen feleségül, ahhoz a férfihoz, aki már két asszonyt temetett el, és akinek a híre vetekedett az ördögével. S amikor Edouard Skóciába utazott, hogy megkérje a kezét, a forrófejű kis vadóc mindenkivel dacolt. Nem fogadta az udvarlásomat. Valóban, így is lehet mondani. Hume igazi diplomata, nem csoda, hogy követ lett belőle… Ami pedig a rossz hírét illeti, nos, azért csakis saját magának tehet szemrehányást. Talán meggyőzhette volna Lady Honort, hogy változtassa 3

Lyn Stone

A lovagvár titka


meg a róla alkotott véleményét, ha veszi a fáradságot, és megcáfolja a szóbeszédet, amely oly félelmetes színben tüntette fel őt. Edouard azonban mit sem tett ennek érdekében, a fiatal lány pedig saját kezébe vette sorsának intézését. Skóciába szökött, és feleségül ment egy másik férfihoz. Edouard titkon csodálta határozottságát és bátorságát, jobban, mint rendkívüli szépségét. Sőt egy ideig, főleg érzelgősebb pillanataiban, szinte komolyan hitte, hogy beleszeretett a leányba. Követte a Felföldre, hogy megölje a skótot, aki feleségül vette, és ily módon özveggyé tegye Lady Honort. Talán meg is ölte volna mindkettőt, ha alkalma nyílik rá. Ehelyett egy kardot nyújtott át a skótnak, és felajánlotta neki, hogy küzdjenek meg az asszonyért. Végül is egy tüsszentés döntötte el a lovagi párviadal kimenetelét. Edouard hanyatt fekve találta magát a földön, ellenfele pengéje a torkának szegezve, és ez a helyzet igencsak lehűtötte kezdeti buzgalmát. Most pedig az országúton lovagol az asszony apja mellett, és ez a gazember, ez a bolond egy újabb nőt ajánlgat neki! Akkor már inkább jöjjenek az útonállók! Hirtelen új gondolat villant fel az agyában. Hume talán mégis hasznára lehet! Most sürgősen Franciaországon kívüli birtokokra lenne szüksége, s bár kereskedelmi kapcsolatainak többsége Németalföldhöz fűződött, az ottani élet egy csöppet sem tetszett neki. Skócia talán jobban megfelelne. Mindaz, amit a vad, szabad országban látott, mély benyomással volt rá. Megfordult a nyeregben, és megkérdezte: – Hogy van a leánya? Hume kidüllesztette a mellét. – Nemrég unokával ajándékozott meg. Ezért is utazom most oda. Összekötöm a kellemest a hasznossal. – A leánya hozományához tartozó birtokok egy része Skóciában van, ugye? – Igen, a lányom egy kis várban lakik északon. – Hume arca bűnbánó kifejezést öltött. – Még mindig az a véleményem, hogy ön legalább a hozományra igényt tarthatott volna, kárpótlásul a leányom hűtlenségéért. Ezt Honor is felajánlotta, ha még emlékszik rá. – Nem, a birtok őt illeti. – Edouard pillanatnyi szünet után hozzáfűzte: – Mindazonáltal szándékomban áll a földeket megvásárolni, amennyiben Lady Honor és a férje megválnának tőle. Természetesen csak akkor, ha a birtok megfelel az igényeimnek. – Nekem ennél sokkal jobb ötletem van, Mylord, ha kegyeskednék meghallgatni. Vesződség és fáradozás nélkül juthat birtokokhoz Skóciában. Ráadásul biztos bevételhez is. Hume kihúzta magát a nyeregben számító mosoly játszott az ajkán. – Nemigen vágyom megtudni, miképpen képzeli ezt – mormolta Edouard, de Hume elengedte a füle mellett a gúnyos megjegyzést. – Nos, van egy unokahúgom, a nővérem egyetlen gyermeke, aki nemrég megözvegyült. Anne bájos leányzó volt, amikor utoljára láttam, most pedig egy tízéves, apátlan fiúgyermek anyja. Önöknek mindkettőjüknek, és a fiaiknak szintúgy, előnyös lenne ez a kapcsolat. S legalább az én lelkiismeretem is megnyugodna – mondotta Hume. – Skóciai tartózkodásom alatt valakivel össze kell házasítanom az unokahúgomat, 4

Lyn Stone

A lovagvár titka


és ki volna erre alkalmasabb kegyelmednél? Láthatja, hogy a sors is így akarja. Sors. Noha Edouard nem szerette ezt az embert, mégis felvetődött benne a kérdés. Hátha igaza van? Valóban különös, ahogy most összetalálkozott a báróval. Éppen most, amikor tényleg új otthonra és feleségre lenne szüksége, a fiának pedig anyára. Ha Hume unokahúgában volna valami Lady Honor bájából… nos, akkor hajlandó lenne meghallgatni, mit akar mondani neki ez a vén ördög. – Kegyelmed határoz a hölgy házassága felől? Mi van a szüleivel? – Néhány évvel ezelőtt meghaltak, Mylord. A földeket és a Baincroftok várát a fia örökli, de Anne-nek van egy saját, ezzel határos birtoka is. Ezek együttesen szépen jövedelmeznek. S legalább nyolc évig, amíg a fiú helyett kezeli a javakat, további bevételre számíthat. A háború szerencsére sem a Baincroftok, sem Anne birtokait nem sújtotta, tehát kitűnő állapotban vannak. Higgye el, ezek a földek sokkal kedvezőbb fekvésűek, mint azok, amelyeket az én Honoromtól és Alan of Strode-tól kívánna megvásárolni. Edouard fontolóra vette az ötletet. Lady Honor óta egyetlen nőt sem talált méltónak, hogy feleségül vegye. Azok, akik közül választhatott, olyannyira alkalmatlanok voltak, hogy jó ideje nem is gondolt házasságra. A francia udvar vonzotta az élvvágyó, szeretőiket gyakorta váltogató, hatalomra éhes asszonyokat – amilyen az ő anyja is volt. Hume ajánlatát érdemes körültekintően mérlegelni. – Azt mondja, hogy van egy tízéves fia, és nincs is több gyermeke? Akkor bizonyára már túl öreg ahhoz, hogy ismét viselős legyen – válaszolta Edouard. Ugyan melyik férfi akar meddő asszonyt feleségül? Hume aggodalmas arccal babrálta a szakállát. – Azt hiszem, Anne most huszonhét éves. Igen, annyinak kell lennie, mert tizenhat volt, amikor férjhez ment. – Hirtelen felderült az ábrázata. – A férjének tudható be, hogy nem szült több gyermeket. Ebben egészen biztos vagyok. Végül is az az ember már hatvan felé közeledett. – Lehetséges – jegyezte meg közömbösen Edouard, magában azonban helyt adott Hume feltételezésének. Az asszony már szült egy egészséges fiút, és valószínűleg még több gyermeke is lenne egy fiatalabb férfitól. Edouardnak tetszett a gondolat, hogy újra apává válhat. Ám pillanatnyilag még kecsegtetőbbnek látszott a kilátás, hogy Franciaországon kívül is lennének birtokai. Hume ajánlata igencsak csábító, feltéve, hogy a nő valóban beváltja a hozzáfűzött reményeket. A bárónak abban is igaza volt, hogy Henri-nak anyára van szüksége. A birtokán a nőtlen férfiak társaságában, vagy a romlott erkölcsű udvarnál fiúból biztosan pallérozatlan, léha fickó válna. Ha ellenben finom női kéz irányítaná, nyesegetné róla a vad hajtásokat, akkor hamarosan levetkezhetné bárdolatlan tulajdonságait. Minél többet gondolkodott a hallottakon, annál inkább érdekelte a dolog. Nem kedvelte Hume-ot, ám ez az ember egy csodálatos leányt nemzett, akit ő egykor semmiképpen sem akart elveszíteni. Vajon a testvérének a leánya is éppoly csodálatos teremtés, mint Lady Honor? 5

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Írja le nekem a hölgy küllemét! Az utolsó szemölcsig mindent tudni akarok – parancsolt rá Hume-ra. – Szó sincs szemölcsökről! – nevetett Hume. – Anne külsőleg nagyon hasonlít Honorra. A bőre bársonyos, akár a baracké. A haja dús, sötétvörös hullámokban omlik alá. A szeme pedig olyan, mint a felföldi tavak mély, titokzatos kékje. Hume a végén még felcsap költőnek, gondolta Edouard mosolyogva, és kedvtelve hallgatta a büszke nagybácsi szónoklatát. – Emlékszem, az esküvője napján egészen a csípőjéig ért fénylő, hullámos haja. És emlékszem különös, kicsit ferde vágású szemére is. Mindkét leány az anyám arcvonásait örökölte, aki hajdan elismert szépségnek számított. Ami pedig a természetét illeti, nos, Anne sokkal jobban kezelhető, mint az én Honorom. Mindig megtette a kötelességét, ahogy megparancsolták neki, és ezentúl is megteszi. Edouard arra gondolt, vajon a rábeszélésnek milyen módja szükségeltetett ahhoz, hogy egy tizenhat éves leányt hozzákényszerítsenek egy nála háromszor idősebb férfihoz. De úgy látszott, Hume teljesen biztos abban, hogy unokahúgának nem lesznek kifogásai egy újabb házasság ellen. Abban az esetben, ha a nősülés mellett dönt, szövögette tovább gondolatai fonalát Edouard, mielőbb elküldi Sir Armandot párizsi vagyonkezelőjéhez egy levéllel, melyben meghagyja, hogy francia birtokain levő összes mozgatható vagyontárgyát és egyéb értékes ingóságait Skóciába szállíttassa. Készpénzét és ékszereit már eddig is magánál tartotta, arra az eshetőségre, ha felséges unokafivére netán úgy határozna, hogy egész vagyonát elkobozza. A németalföldi befektetésekből befolyó nyereséget pedig könnyen át lehet irányítani Skóciába. Ha a Hume unokahúgával való találkozás nem járna eredménnyel, akkor is építtethetne vagy vásárolhatna egy állandó lakóhelyet, és kellemesen élhetne valahol Edinburgh közelében. Minél tovább töprengett ezen, annál jobban beleélte magát a gondolatba, hogy szakít eddigi életével. Miért is ne kezdhetne mindent újból Skóciában, távol a francia királyi udvar cselszövéseitől és fondorlataitól? Igen, mindenképpen kedvére való az ötlet, akár elveszi azt a skót nőt, akár nem! Egészen mostanáig sosem gondolkozott el komolyan eddigi életformájának sivárságán, és azon sem, hogy milyen kedvezőtlen hatással lehet az udvari élet Henri jellemének alakulására. Igen, bizonyára a sors keze, hogy éppen most találkozott Hume-mal. A báró már igencsak türelmetlenül izgett-mozgott a nyeregben. – Nos, mit szól az ajánlatomhoz, Mylord? – Rendben van, találkozom az unokahúgával. Aztán majd meglátjuk. De figyelmeztetem, nem óhajtok olyan asszonyt, aki nem akar a feleségem lenni. Ha úgy határozok, hogy megkérem Lady Anne kezét, megtiltom, hogy bármiféle kényszert alkalmazzon, mint ahogyan azt a leánya esetében tette. Érthetően beszélek? – Figyelmeztető pillantást vetett a báróra. – Semmiféle kényszert. – Nem lesz rá szükség, Mylord – mondta mosolyogva a báró. – Biztos vagyok benne, hogy tetszeni fog az unokahúgomnak. 6

Lyn Stone

A lovagvár titka


Két héttel később Lady Anne szinte kővé dermedten állt Baincroft Castle fogadótermében, lelke mélyéig felkavarta nagybátyja szörnyű javaslata. Újból férjhez menni? Nem, erről szó sem lehet. Magában elátkozta azt a szerencsétlent, aki közölte nagybátyjával a férje halálhírét. Noha tisztában volt vele, hogy a skóciai események híre rendszeresen eljut a francia udvarba, mégis remélte, hogy egy jelentéktelen skót nemesember halála nem bír olyan fontossággal, hogy beszámoljanak róla. Nyilvánvalóan tévedett. – Comte de Trouville később érkezik, mert előbb megszemléli az ön hozományát képező birtokokat. Én előresiettem, hogy előkészítsem önt, és biztosítsam arról, hogy a gróf remek ember. Gondolja csak meg, kedvesem, rangban olyan magasan áll, mint egy earl, és így ön comtesse, azaz grófné lesz. A báró meg akarta fogni Anne kezét, az asszony azonban elhúzta. Ám rögtön ráébredt, hogy ki van szolgáltatva Hume-nak, és kényszeredett mosollyal igyekezett leplezni iménti, barátságtalan gesztusát. Az ellenszegülés itt mit sem ér. Noha életében eddig mindössze kétszer látta a nagybátyját, nem volt kétsége afelől, hogy Hume nagyon is komolyan veszi a rokonságot. – Tudom, mit jelent az illető rangja, bácsikám. Ám biztosíthatom, hogy mi magunk, Robert és én egész jól eligazgatjuk Baincroftot. Robert már nem kisfiú. Az emberek szeretik, és fiatal kora ellenére készek szolgálni őt. Nem áll szándékomban ismét férjhez menni. Kérem, nyugodjék bele a döntésembe. Anne látta felvillanni a haragot a báró szemében, és azt is rögtön felfogta, hogy hiába is próbálna érvelni neki. – Nyugodjak bele? – Hume ingerülten a padlóra köpött, és dühös pillantást vetett unokahúgára, miközben kezével vadul hadonászott az arca előtt. – Figyeljen ide, Anne, mert nincs időm szép szóval meggyőzni vagy korbáccsal engedelmességre szorítani. Trouville a francia király unokafivére. Szükségem van erre a kapcsolatra, és nem tűrök semmiféle ellentmondást! Ha csak egyetlen szóval, egyetlen pillantással is visszautasítja ennek a férfinak a közeledését, akkor a fiát a következő hajóval magammal viszem Franciaországba. Anne ajkát rémült kiáltás hagyta el. Hume gonosz mosollyal bólogatott. – No lám, egészen olyan, akár egy kotlós, amikor az egyetlen csibéjéről van szó. Jegyezze meg, soha többé nem fogja látni a drágalátos Robertjét, ha nem engedelmeskedik. Jogom van felnevelni a fiút, és ezt nagyon jól tudja. Nyolc hosszú év van hátra, amíg átveheti az örökségét. Gondolja csak meg, kedvesem! Anne lehunyta a szemét, és megpróbált erőt venni haragján. Először az apja kényszerítette, hogy menjen hozzá a nála sokkal idősebb MacBainhez, akinél utálatosabb embert el sem tudott képzelni. Tizenegy évet töltött el vele ebben a földi pokolban. Tizenegy évig kellett tűrnie a folytonos megaláztatásokat, olykor az ütlegeket is. A közel kilenc

7

Lyn Stone

A lovagvár titka


esztendő, amíg rejtegetni kényszerült a fiát MacBain elől, izzó gyűlöletet váltott ki belőle. MacBain nemrég bekövetkezett halálának köszönhetően épphogy megszabadult rabságából, és a nagybátyja most megint hasonlóan kétségbeejtő helyzetbe akarja taszítani. Noha dühítette, hogy ismét engedelmeskednie kell, legfőképp mégis Robert miatt aggódott. Még ha a gyerek talán ki is bírná, hogy idegenben éljen, akkor sem bízhatná a nagybátyja felügyeletére. Robert azt nem élné túl. Természetesen elárulhatná az igazat a nagybátyjának, és akkor az bizonyára nem óhajtaná felnevelni a fiút. Ám ha értesülne a fogyatékosságáról, sohasem egyezne bele, hogy örökölje Baincroftot. A királyhoz fordulna, hogy rá, mint Robert legközelebbi hozzátartozójára szálljon a vagyon. Vitatná, hogy egy süket fiú, aki alig tud beszélni, egyáltalán képes-e eligazgatni egy birtokot. És senki, aki véleményt nyilváníthat ebben az ügyben, nem szállna síkra Robert jogainak védelmében. Minden bíróság Lord Hume mellett foglalna állást. Anne-nek egy pillanatig sem volt kétsége afelől, mire számíthatnak, mert emlékezetében élt a MacGuinn család esete. Alig egy évvel ezelőtt történt, hogy Gile MacGuinn birtoka és rangja ifjabb fiára szállt, mert az idősebb, aki még tizennyolcadik évét sem töltötte be, egy baleset következtében elvesztette a szeme világát. A voltaképpeni örökös így az öccse könyörületességére volt utalva. Anne-nek folyton ez az eset járt a fejében. Csakis ő, egyedül ő biztosíthatja, hogy a fiát ne semmizzék ki. Szerencsére Robert fogyatékossága nem látható első pillantásra, ám süketségét így sem volt könnyű eltitkolni. Anne számított rá, hogy MacBain sosem ismeri el nyilvánosan, miszerint fogyatékos gyermeket nemzett, és ezért táplálta benne a reményt, hogy lesz még másik, egészséges fiuk is. Most, hogy az öreg MacBain immár halott volt, Anne hűséges cselédjeire hagyatkozott, akik segítettek elleplezni Robert testi fogyatékosságát. Ha sikerül megőrizni a titkot, megtarthatja Baincroftot a fia nagykorúságáig. Addig kizárólag megbízható emberekkel veszi körül magát, hogy senki se vitathassa el Robert törvényes jogait. Hűbéruruknak, Robert Bruce-nak pedig be fogja bizonyítani, hogy fia a süketsége ellenére évek hosszú során át jövedelmezően gazdálkodott a földbirtokon. A házasságkötéssel ugyan megszabadul nagybátyja zsarnokoskodásától, ám feltehetően egy másik kényúr veszi át a helyét. Ez a gróf éppúgy megkaparinthatja Robert birtokait, mint Hume, hiszen kétségtelenül élvezi a francia király támogatását. Amellett a dologra alighanem még Robert Bruce is áldását adná. A legkedvezőbb esetben, reménykedett Anne, a francia nemesúr talán megelégszik az ő birtokaival, illetve az abból származó jövedelemmel. Mindenesetre tájékozódnia kell, miként állnak a dolgok. – Említette, hogy a grófot rokoni kapcsolat fűzi a királyi házhoz. Ez azt jelenti, hogy hamarosan visszatér Franciaországba? 8

Lyn Stone

A lovagvár titka


Hume már higgadtabban beszélt, nyilvánvalóan biztosra vette, hogy sikerült meggyőznie unokahúgát. – Hogyne! Trouville jelentős személyiség az udvarnál, és Fülöpnek szüksége lesz rá. Urának tanácsadója, és amellett a lovagi tornákon mindig ő a király első harcosa. Biztos vagyok benne, hogy nemsokára vissza kell térnie. Anne bólintott. – Értem. Feltételezem, hogy itt csupán birtokot akar szerezni, amely által további jövedelmekre tehet szert. Jól látom? – Valóban így van. Ugyan mi más oka is lenne? Nem azért jött ide, hogy egy vadidegen nőt feleségül vegyen. – Hume barátságosan rámosolygott Anne-re, mintha már el is felejtette volna az iménti, apró összetűzést. – De biztosíthatom, kedvesem, mihelyt meglátja önt, nyomban lángra lobban a szíve. S ha jó felesége lesz, talán még fel is ajánlja önnek, hogy elkísérje az udvarba. Minden nőnek ez a leghőbb vágya. Bizonyára önnek is tetszene ott. Nos, én meg majd igyekszem gondoskodni róla, hogy itt maradjak, gondolta Anne. Hogy a fiammal továbbra is úgy élhessünk, ahogyan MacBain halála óta élünk. Bármi áron meg fogom őrizni Robert titkát, még ha hozzá kell is mennem Trouville-hoz. Egyébként ez a gróf aligha lehet rosszabb MacBainnél, és amíg itt tartózkodik, hajlandó leszek mindent elviselni. Mindent, hogy biztosítsam a fiam számára a függetlenséget és a biztonságot. Ha elutasítom ezt a férfit, a nagybátyám keres egy másikat, aki viszont állandóan itt akar élni. S addig is elviszi magával Robertet. Isten ne adja, hogy erre sor kerüljön! Anne bólintott. – Rendben van, ha megígéri, hogy nálam hagyja Robertet, akkor megteszem, amit kíván. – Készséggel megígérem. – Hume elégedetten mosolygott. – Tudtam, hogy felismeri az érdekeit. Anne sietve utasította egyik szolgálóját, hogy készítsék elő a legjobb szobát a vendég, egy másikat pedig a nagybátyja számára. Ebben a pillanatban kivágódott az előcsarnok ajtaja, egy fölöttébb drága öltözéket viselő, tagbaszakadt, fiatal fickó csörtetett be rajta, és olyan öntudatos léptekkel közeledett feléjük, akárha övé lenne a vár. Két lovag követte, fémesen csörgő sarkantyúik összekarcolták a padlatot a vékony sásréteg alatt. Díszes rostélyú, fényes sisakjaikat a bal karjuk hajlatában tartották, csípőjükről hatalmas hüvelyben rejtőző kardok függtek alá. Félelmetes látványt nyújtottak. Anne-nek uralkodnia kellett magán, hogy ne hőköljön hátra. A fiatalember megállt előttük, meghajolt, és bejelentette: – Comte de Trouville, Mylady. Anne azonnal felismerte, melyik lovag viseli a grófi címet: kétséget kizáróan a sötét hajú. Ha nem árulkodna rangjáról magabiztos testtartása, akkor meggyőzően bizonyítaná pompás öltözéke. Térdig érő, mélyvörös, fekete és ezüstszínű mintákkal díszített köpenyt viselt, a kardja markolatát pompás drágakövek ékesítették, és páncélingén egyetlen parányi rozsdafolt, egyetlen porszem sem éktelenkedett. A kísérője hozzá képest szinte sápadtnak látszott. Szőke haja fakó fürtökben hullt alá, fehérrel mintázott világoskék kelméből készült a 9

Lyn Stone

A lovagvár titka


köpenye, fél fejjel alacsonyabb és vékonyabb termetű volt, mint a másik lovag. Ám ha díszesebb, drágább lenne is az öltözéke, Anne akkor sem téveszthette volna soha össze az urával, mivel hiányzott belőle a parancsoláshoz szokott ember magabiztossága. Ennek ellenére mindketten olyan nagy benyomást tettek rá megjelenésükkel, pompás ruházatukkal, hogy majdnem megkérdezte tőlük, hol lesz a lovagi torna. Nagybátyja tapintatosan oldalba bökte. – Mylord, engedje meg, hogy bemutassam az unokahúgomat, Lady Anne-t. A gróf odatartotta jobbját a fiatalembernek, hogy húzza le róla a kesztyűt. Aztán gálánsán meghajolt, és Anne önkéntelenül kinyújtotta feléje a kezét. A gróf az ajkához emelte ujjait, és csókot lehelt rájuk. – Isten hozta Baincroftban, Mylord – mondta Anne, és igyekezett elrejteni elfogódottságát. Sok nemesember fordult meg atyja és férjeura házában, de ilyen férfival még sosem találkozott. Sötét volt, akár a bűn. Szurokfekete haja a nyakát védő acélgallérra omlott, hosszú pillákkal övezett, ragyogó mogyorószín szeme kíváncsian és leplezetlen ámulattal tapadt az asszonyra. Anne érezte, hogy elpirul a férfi fürkész tekintete alatt. Durva kelméből készült, egyszerű ruhát viselt, és a fején nem volt semmi. MacBain annak idején ragaszkodott hozzá, hogy ódivatú fátyollal takarja el a haját. Férje halála után ezt Anne levetette, s mivel más fejdísze nem volt, hát fedetlen fővel járt. Ha Trouville ódivatúnak tartja az öltözködését – nos, annál jobb. Legfeljebb nem viszi magával Franciaországba, hanem Skóciában hagyja. A férfi a hosszú, fárasztó utazás után is bámulatosan ápoltnak tűnt. Simára borotvált az arca, rendezett a haja, és nem árad kellemetlen szag belőle. Talán nem is izzad? Arcvonásai szabályosak, de egyáltalán nem az a fajta elpuhult férfiszépség, ahogyan Anne az udvaroncokat képzelte. A testalkata, a tartása, széles válla és keskeny csípője is inkább harcedzett, kemény katonára vallott. Vitathatatlanul jóképű és rendkívül magabiztos férfi, jellemezte magában Anne. De van benne valami félelemkeltő is. Nem lehet könnyű ellenfél. Trouville most felegyenesedett, és elengedte az asszony kezét. – Mylady, engedje meg, hogy bemutassam önnek Sir Guillaume Perrert, aki lovagként a szolgálatomban áll. – Várt, míg kísérője meghajolt. – És jelenlegi heroldunkat, a fiamat és örökösömet, Henri Charles Gillet-t. Anne a komoly, fiatal arcra szegezte pillantását. Hasonlít az apjához, de túl fiatal a hivatalához, gondolta. Alig lehet több tizenhárom évesnél. A modora azonban tökéletes, akár az apjáé. – Henri? Látja azt a férfit ott a lépcső mellett? Ő majd megmutatja a szobát, ahol az édesapjával fog lakni. – És mivel tisztában volt a kamasz fiúk hihetetlen étvágyával, mosolyogva hozzáfűzte: – Egy óra múlva asztalhoz ülünk. Gondolom, kedveli az édességet? Kérdésére gyermekien őszinte mosoly volt a válasz, mely egyszeriben eltüntette Henri arcáról a fontoskodó komolyságot. Amikor Anne ismét a grófra fordította tekintetét, észrevette, hogy megenyhültek a férfi vonásai. 10

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Foglaljanak helyet, uraim, és frissítsék fel magukat egy pohár borral. Bizonyára elfáradtak és megszomjaztak. – Köszönöm, Mylady, de szeretnénk felmenni a szobánkba, és lerakni a fegyvereinket – felelte Trouville, majd Perrer lovaghoz fordult. – Keresse meg a szállását, aztán csatlakozzék hozzánk a vacsoránál! Anne a konyhába sietett, és kiadta az utasításait. Aztán megparancsolta Simmnek, az udvarmesternek, hogy keresse meg gyorsan a fiát, és küldje be a szobájába. Vacsoránál a gróf ült a díszhelyen, Dairmid Hume a balján, Anne pedig a jobbján foglalt helyet. Trouville-t a fia szolgálta ki, aki a széke mögött állt. A gróf kíséretéhez tartozó férfiak és Hume emberei a vár káplánjának társaságában egy kissé távolabb felállított asztalnál helyezkedtek el, egy további asztalnál pedig az udvarmester meg a háztartás néhány magasabb rangú alkalmazottja ült. A nemes lord nem tett megjegyzést, sem a váratlan vendégeknek feltálalt egyszerű ételekre, sem az épületek állapotára. Noha mindent nagyon tisztán tartottak, Baincroft kétségtelenül nélkülözte mindazt a kényelmet és fényűzést, amelyhez Trouville otthon nyilván hozzászokott, így legalább nem fog túl sokáig időzni itt, gondolta Anne elégedetten. Ám a legjobban annak örült, hogy Trouville nem tette szóvá fia távollétét, hiszen úgy illett volna, hogy Robert is részt vegyen az étkezésen, vagy apródként szolgáljon az asztalnál. Észrevette, hogy Trouville, Sir Guillaume-mal ellentétben, nem vetett lekicsinylő pillantásokat a vacsorán résztvevőkre. Még ha úgy érezte is magát, mint valami faragatlan parasztokkal teli istállóban, jól leplezte érzelmeit, és elégedettnek tűnt. Legalább udvarias ember, vélekedett Anne. Elfogadta a hússzeletet, amelyet a gróf vágott le a pecsenyéből, és nyújtott feléje a nagy kétágú villán. Étkezés közben kiderült, hogy Trouville fölöttébb szórakoztató ember: száraz humorral ecsetelte a Csatornán való átkelés és a szárazföldi utazás során szerzett élményeit. Anne pedig ügyelt rá, hogy a megfelelő pillanatokban egy-egy tartózkodó mosollyal méltányolja fáradozását. Eltekintve kissé félelmet keltő megjelenésétől, a gróf mindent egybevetve kellemes embernek látszott. Anne azonban nem akarta áltatni magát. Meglepte a férfi szellemessége, de hát ez puszta számításból is fakadhat. Végül is a kezére meg a birtokára pályázik, miért ne igyekezne legalább kezdetben gálánsán viselkedni? MacBain is éppígy viselkedett első találkozásukkor. Udvariassága persze nem bizonyult tartósnak. Étkezés után a gróf engedélyt kért, hogy négyszemközt beszélhessen vele. Az asszony felkészült a küszöbönálló és elkerülhetetlen házassági ajánlatra, és meghívta a férfit egy kupa borra a nagyterem mellett nyíló asszonyházba. – Nem vétek az illem ellen, Mylord, ha négyszemközt beszélek önnel, mert özvegy vagyok – mondotta Anne, amikor beléptek a szobába. – Itt szoktam végezni napi munkámat, itt melegebb van, és a világítás is jobb, mint odakinn, a nagyteremben. A hálószobám az emeleten van. Trouville karját nyújtotta az asszonynak. 11

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Soha nem vonnám kétségbe csevegésünk illendő voltát, Lady Anne, mert látom, hogy ön az illem és jó modor mintaképe. Anne-t forróság öntötte el a váratlan bókra. – Ön nagyon gáláns, Mylord, pedig még alig ismer. Trouville megérintette az asszony kezét, amely könnyedén pihent a karján. – Remélem, ezen hamarosan segíthetünk. Amikor helyet foglaltak a magas támlájú székeken a tűz mellett, Trouville megköszörülte a torkát, és megszólalt: – Tudom, hogy a nagybátyja beszélt rólam, mielőtt megérkeztem. Beleegyezik, Mylady, hogy házasságra lépjünk egymással? Ez a férfi aztán nem vesztegeti az idejét! – Igen – felelte az asszony némi habozás után. Trouville szemébe nézett, és őszintén remélte, hogy nem árulja el magát. – Beleegyezem. A végén talán még meg is kell köszönnöm a megtiszteltetést? – háborgott magában. Bort töltött egy egyszerű kupába, és odanyújtotta a férfinak. Trouville kortyolt egyet, aztán letette a kupát, megfogta az asszony kezét, és magához húzta. Majd minden bevezetés nélkül ajkára szorította az ajkát, mintegy megpecsételve az egyezségüket. Anne mozdulatlan maradt, noha egész testét átjárta a férfi ajkának melege, és valami furcsa bizsegést érzett a bőrén. Ám Trouville menten el is engedte, és kissé elhúzódott tőle. Noha már nem értek egymáshoz, Anne még mindig érezni vélte a férfi ölelését. Trouville ellenállhatatlan pillantásából mintha bizonyos fokú elégtétel sugározna, gondolta az asszony. Bizonyára tudja, milyen mélyen felkavarta az érzelmeit, jóllehet a csók nem volt egyéb egy szertartásos gesztusnál. Így nem mehet tovább, gondolta Anne. Pislogott, hogy megtörje a varázst, majd gyorsan megrázta a fejét. Ha ez a férfi egyetlen érintéssel, egyetlen csókkal így megzavarta a gondolatait, milyen veszedelmes hatással lesz rá, ha majd testileg igazán közel kerülnek egymáshoz? Nem, ez valóban nem mehet így tovább! Ügyelnie kell magára, és őrizkednie kell a gróftól. Még szerencse, hogy nem marad sokáig. – Nem kétséges, hogy a nagybátyja már előkészítette a házassági szerződéseket – mondta Trouville. Kissé lehajtotta a fejét, és cinkos mosollyal hozzátette: – Észrevettem, hogy az elmúlt napokban éjszakánként, mint egy megszállott írt. – Valóban nagyon buzgón fáradozik azon, hogy előmozdítsa ezt a frigyet – felelte Anne, és átvillant az agyán, vajon a gróf tudja-e, miért. S ha igen, nem zavarja, hogy Hume eszközül használja az üzelmeihez? Trouville nem olyan embernek látszik, akit irányítani lehet, ha ő nem akarja. Bizonyára hasznot hoz neki, ha feleségül veszi őt.

12

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Be kell jelentenünk házasságkötési szándékunkat? – kérdezte a gróf. – Van itt a várban egy pap, aki elhiszi nekünk, hogy nincs akadálya a házasságkötésnek? Hume e tekintetben kezességet vállalhat értünk. Anne azt szerette volna, ha minél előbb túlesnek az egészen, de óvatosan csak ennyit mondott: – Gondolom, a nagybátyám azt kívánja, hogy minél több tanúja legyen a házasságkötésünknek. A gróf elkomorodva vonta össze sötét szemöldökét. – Három nap múlva megint a tengerparton kell lennem. Egy hajót várok, és azt reméltem, hogy mindent le tudunk bonyolítani, mielőtt elindulok. Nem kell nagy ünnepséget rendeznünk, hiszen önnek ez a második esküvője, nekem pedig a harmadik. – Valószínűleg észbe kapott, mert sietve hozzáfűzte: – De természetesen, ha ön pompás esküvőt szeretne… Anne megrázta a fejét, és megpróbálta eltitkolni a gróf elutazása fölött érzett megkönnyebbülését. – Egyáltalán nem áll szándékomban. Trouville elmosolyodott, és ettől rögvest hevesebben kezdett verni Anne szíve. – Esetleg időre van szüksége, hogy mindenre előkészítse a fiát? Rá eddig nem is gondoltam. Szándékosan kerüli a társaságunkat? – Ó nem, Mylord. Még semmit sem tud a tervezett frigyről. Hogyan is tudhatna, amíg köztünk nem tisztázódott minden? Robert nem fog gondot okozni, ezt megígérhetem. – Nagyon helyes, akkor tehát nem kell tovább várnunk – jelentette ki határozottan Trouville. – Ahogy óhajtja – bólintott Anne. – Holnap kora reggel beszélek Michael atyával. Ha önnek megfelel, holnapután akár össze is adhat bennünket. Trouville felvonta egyik szemöldökét, összefonta karját a mellén, miközben egyik lábára helyezte a testsúlyát. Anne-nek úgy tűnt, hogy szándékosan választotta ezt a számára fölöttébb előnyös pózt. Annyi bizonyos, hogy jóképű férfi, és ennek nagyon is tudatában van. – Nincsenek fenntartásai, Mylady? Hajlandó feleségül menni egy idegenhez, akinek nem ismeri a vagyoni állapotát? Nem is érdekli, mit hozok magammal a házasságba? Anne még nagyon is jól emlékezett rá, mit lehet elérni hízelgéssel, noha az utóbbi években nemigen volt kinek a kedvében járnia. Szerényen lehajtotta a fejét. Trouville jóindulata csak hasznára lehet az ő ügyének. – Az ön viselkedése irányomban kétséget kizáróan jóakaratú és szívélyes. Nyilvánvalóan nem szegény ember, és messziről jött ide, hogy házassági ajánlatával megtiszteljen. Első alkalommal is egy idegenhez mentem nőül, mert az apám előnyösnek tartotta azt a házasságot. Miért viselkednék most másként, amikor álmodni sem mertem volna alkalmasabb kérőről? – Ezt nagyon szépen mondta – jegyezte meg Trouville, majd hozzáfűzte: – Hiszem, hogy házasságkötésünk az ég ajándéka. Vagy a pokolé, gondolta Anne. – Valóban – rebegte, és alig észrevehetően meghajtotta a fejét. – Ó, Mylady, milyen kicsinynek és jelentéktelennek érzem magam az ön szavai hallatán – felelte a férfi.

13

Lyn Stone

A lovagvár titka


Noha a hangja őszintén csengett, Anne kételkedett benne, hogy a gróf valaha is megalázkodott volna bárki előtt. Azt azonban el kellett ismernie, hogy a gőg nem állt rosszul neki. Trouville-t kellemesen érintették az asszony engedelmes, hízelgő szavai, s ezért ő is hasonló hangot ütött meg: – Remélem, hogy a fia is éppoly készséggel fogadja majd házasságkötésünk hírét, mint elbűvölő édesanyja. A magam részéről a küszöbönálló frigyet életem egyik legjelentősebb eseményének tekintem, és semmi sem tántoríthat el tőle. Anne lázasan törte a fejét, mit hozhatna fel magyarázatul arra, hogy miért nem ült Robert egy asztalhoz velük. A gróf nyilván csodálkozott rajta, mert később többször is megemlítette ezt a tényt. – Robert nem akart udvariatlan lenni ma este, de meglehetősen félénk idegenekkel szemben, ráadásul gyengélkedik. Ma este, ha visszavonulok a szobámba, beszélek vele. – Robert önnel alszik, Mylady? Egy tízéves fiú? Anne megrázta a fejét. – Ó, nem! Eddig annak rendje és módja szerint a férfiak szállásán lakott. De amikor ön megérkezett, megparancsoltam, hogy az én szobámba hozzák át a holmiját. – Kissé lehalkította a hangját, akárha valami titkot árulna el. – Robert azt hiszi, azért kell ott aludnia, hogy legyen védelmezőm, mialatt idegenek időznek a házunkban. Könnyedén felkacagott, mint aki biztos benne, hogy a gróf helyesli a kis tréfát, és nem ütközik meg rajta. – Ön igazán jól neveli a fiát – jegyezte meg a gróf elismerően. Anne elfojtott egy sóhajt. Trouville pillantásától gyengeség fogta el. Ügyelnie kell magára! Életében először találkozott olyan férfival, aki hatással volt rá, soha azelőtt nem fordult elő, hogy valaki felkeltette volna az érdeklődését. Tudta, hogy ha összeházasodnak, nem tagadhatja meg magát Trouvilletól, de mindinkább megerősödött benne az érzés, hogy talán nem is lesz olyan elviselhetetlen ez a kötelesség. Ám akár elviselhető, akár nem, el kell nyernie a gróf tetszését, hogy elégedetten távozzék. Különös, de e gondolatok korántsem okoztak neki olyan fejtörést, mint illett volna… Gondoskodnia kell arról, hogy Trouville itt-tartózkodása alatt semmi ne rontsa el a férfi kedvét: sületlen hús, savanyú bor, enyelgéstől vonakodó szolgálólány. Ám mivel legfeljebb három napig kell biztosítania, hogy a gróf jól érezze magát, bízott benne, hogy sikerülni fog. Anne megköszörülte a torkát, és felemelte a fejét. – Akkor hát holnapután megtartjuk az esküvőt, hogy a rá következő napon útnak indulhasson a tengerpartra. Örömömre szolgálna, ha erről ön személyesen értesítené a nagybátyámat, Mylord. Máskülönben azt hihetné, hogy én sürgetem annyira az esküvőt. A gróf felnevetett, és Anne elpirult. Azt hiszi, égek a vágytól, hogy minél előbb az övé legyek, gondolta bosszúsan. – Majd biztosítom a bárót, hogy kifejezett óhajom, miszerint haladéktalanul és méltóképpen pecsételjük meg egyezségünket. Hálásan köszönöm, Anne, hogy belátja az esküvőt követő elutazásom szükségességét. Ugye, megengedi, hogy a keresztnevén szólítsam? Gálánsan elmosolyodott, és ujjai hegyével meg akarta érinteni az asszony arcát. Anne visszahőkölt a bizalmaskodó mozdulattól, ám rögtön 14

Lyn Stone

A lovagvár titka


észbe kapott. A gróf végül is a vőlegénye. Tűrte hát a becézgetést, amely egyáltalán nem volt kellemetlen. – Szólítson kedve szerint, Mylord. – Úgy látom, ön méltó ahhoz a szenthez, akinek a nevét viseli. Az én keresztnevem Edouard, örülnék, ha így szólítana. Trouville kedvesen, gyengéd hangon beszeli. Ó igen, a gróf tapasztalt és gáláns úr, ám a legédesebb gyümölcsnek is lehet rothadt a belseje. Anne már látott egyet-mást a világból. – Edouard… – Az asszony kedvtelve ejtette ki a nevet. – Ha jól tudom, ez a név védelmezőt jelent, nemde? A férfi bólintott. Aztán keresztbe fonta a karját széles mellkasán, és elgondolkozva nézett az asszonyra. – Úgy határoztam, hogy szerelemből fogunk összeházasodni – jelentette ki nyomatékosan. – Igazán? – kérdezte Anne, és önkéntelenül felkacagott tetszett neki ez az évődő hangnem. A gróf láthatóan szeret élni, és Anne-nek kedvére volt ez a szemlélet. – Igen, azt hiszem, ez jó ötlet – bólintott. – Magyarázattal szolgálna a gyors eljegyzésre és a sietős esküvőre, ha netán valaki csodálkozna rajta. – Így igaz. Mindazonáltal én komolyan gondolom, hogy szeretnie kell engem – jelentette ki rezzenéstelen arccal a férfi. Anne az ajkába harapott, nehogy megint elnevesse magát. Megköszörülte a torkát, mély lélegzetet vett, majd megszólalt: – Értem. Tehát szeressem. Meglepő javaslat. De ugyan miért kellene szeretnem? A gróf megvonta a vállát, és Anne felé nyújtotta mindkét kezét. – Azt hiszem, hozzájárulna jövendő boldogságunkhoz. Vagy inkább gyűlölni akar? Anne elfordult a férfitól, és néhány lépésnyire eltávolodott tőle. Mit válaszolhat erre? – Természetesen nem akarom gyűlölni. De gondolja meg, Edouard, még alig ismerem önt. És ön is szeretni fog engem? Mit tud rólam? S ha kiderül, hogy nekem van a leggonoszabb szívem ezen a világon? Trouville mosolyogva vonta fel a szemöldökét. – Belelátok a szívébe, kedvesem, s tudom, hogy nem így van. És hogy válaszoljak a kérdésére: Igen, szeretni fogom önt! – Miért kellene szerelemből összeházasodunk? Nem úgy látom, mintha ön túlságosan nagy véleménnyel lenne az érzelmekről. Mikor határozta el, hogy szeret, és viszontszeretetet vár? Méghozzá a saját feleségétől? A férfi az ablakhoz ment, és kinézett. – Abban a pillanatban, amikor megpillantottam önt. De voltaképpen már évek óta gondolkozom ezen. Hát nem volna egészen rendkívüli egy szerelmi házasság? – Ön tehát olyan férfi, aki valóban hisz a szerelemben? Noha Anne inkább csak tréfából tette fel ezt a kérdést, mégis szerette volna hallani Trouville véleményét, mivel ő úgy tartotta, hogy férfi és nő között szó sincs a dalokban és versekben megénekelt érzelmekről. Legalábbis ő eddig még nem tapasztalt ilyet. – Természetesen – vágta rá a férfi. – Tudom, sokan úgy vélik, veszélyes a szerelmet és a házasságot összekötni, de két, szerelem nélküli házasság van a hátam mögött, és… 15

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Nekem pedig egy – szakította félbe Anne. – Ha sosem ismerte a szerelmet, akkor miképpen tudta megállapítani, hogy egyáltalán képes szeretni? – Amikor először pillantottam meg a fiam arcát. Ön nem így érzett a fia születésekor? – De igen, csakhogy az a szeretet, amelyet egy gyermek iránt érzünk, egészen más, mint amely a házastársak között szóba jöhet. – Valóban így van – ismerte el Trouville –, ám ez is azt bizonyítja, hogy létezik olyan szeretet, amikor a másik boldogulása fontosabb, mint a sajátunk. Ezzel a szeretettel akarok közeledni egy asszonyhoz, önhöz, Anne. Bárcsak ön is így tudna szeretni engem! Gyengéden megcirógatta Anne arcát, és az asszony már nem húzódott el tőle. Komolyan a férfi szemébe nézett. – Nem hiszem, hogy ilyen feltételek között szerelem születik, Mylord. Az ember vagy szeret, vagy nem. – Mi majd felállítjuk a saját külön szabályainkat. Közöttünk nem lesz viszonzatlan szerelem. Ön szeretni fog engem, és én szeretni fogom önt, feltétel nélkül. Ez szilárd elhatározásom. Ez az ember vagy bolond, vagy bolondot csinál magából, hogy megnevettessen, és komolytalanná tegye könnyedén odavetett javaslatát, gondolta Anne. Nos, ha kétnapos itt-tartózkodása alatt gáláns szórakozásra vágyik, rajta nem fog múlni a dolog. – Hát akkor legyen szerelem – mondta Anne, és elegánsan meghajolt. – Ne közöljük a jó hírt a többiekkel, hogy ők is osztozhassanak a boldogságunkban? – kérdezte Edouard. – Mégpedig nyomban – bólintott Anne. Belekarolt vőlegényébe, és úgy tértek vissza a nagyterembe. Anne magára öltötte legtündökletesebb mosolyát. Pillanatig se gondolja a nagybátyja, hogy csupán a fenyegetésének engedelmeskedett. Ez az én elhatározásom, sugallta a tekintete minden szónál ékesebben. Csak azt sajnálta, hogy Dairmid Hume annyira átadta magát az örvendezésnek, és úgy lubickolt a jókívánságok áradatában, hogy egyáltalán nem érdekelte, végül is kinek köszönhető a döntés. Anne azzal vigasztalta magát, hogy ezzel a kapcsolattal ő sokkal többet nyer, mint a nagybátyja. A férje álladóan távol lesz, neki semmi köze többé Dairmid Hume-hoz, és Robert nála maradhat. Minden a lehető legjobban alakult. Most már csak azért aggódott, hogy Robertet távol tudja tartani a nagybátyjától és a gróftól, amíg mindketten Baincroftban időznek. Feltéve, hogy a fiú is hajlandó ebben a kezére játszani. Nem lehetett biztos ebben, mert Robert roppant önfejű volt, és a kívánatosnál jóval több büszkeség szorult belé. Makacsságával már nemegyszer próbára tette Anne türelmét. Edouard másnap reggel a szokásosnál derűsebb kedvvel ébredt. A nap besütött a boltíves ablakon, és melege enyhítette a szobát átjáró léghuzatot. Mintha az időjárás is barátságosabb arcát mutatná felé. Ha babonás lett volna, jó előjelnek tekintené, cinizmusra hajló énje azonban figyelmeztette, hogy a skóciai időjárás közmondásosan változékony, és ez éppúgy vonatkozhat a hölgyre is, akit feleségül szándékozik venni. 16

Lyn Stone

A lovagvár titka


Szerencsére Anne nem látszott bűntudattól gyötört, ifjú hölgynek, az eredendő bűn megszállottjának, mint Henri anyja volt. És nem is halogatta az esküvő időpontját, mint a második felesége, Helvise tette. Ha Anne netán egy másik férfit szeretne – Helvise esetében ugyanis erről volt szó –, akkor kétségtelenül jól titkolja. Ám szavaiból és egész viselkedéséből arra lehet következtetni, hogy olyan, amilyennek látszik: okos és szép özvegy, aki készséggel fogadja a számára is előnyös kapcsolatot. Mesterkéletlen, üde szépsége és kedves lénye sokkal vonzóbb volt, mint Hume elmondása alapján képzelni lehetett. Kacagása kellemes muzsika. Azt pedig, hogy látható lelkesedéssel üdvözölte a gyors eljegyzés gondolatát, Edouard külön jótéteményként értékelte. Előző este incselkedő hangot ütött meg vele, hogy oldja a feszültséget, és lám, az asszony is menten átvette a könnyed hangnemet! Öntudatosan viselkedett, ugyanakkor szerényen, és nyoma sem volt benne annak a rátarti gőgnek, fennhéjázásnak, amely az ő köreiben forgolódó nőket jellemezte. Szinte maga is elhitte, amit a kölcsönös szerelemről mondott neki. Nem volna meglepő, ha Anne valóban… – A vár nem egyéb puszta romnál, Lady Anne azonban szerencsére egy csöppet sem rozzant. Vagy apámuram nem így látja? – rezzentette fel Trouville-t gondolataiból Henri, és ravaszkásan elmosolyodott. S hogy apja nem felelt rögtön, hozzáfűzte: – Egész csinos a korához képest. – Pimasz kölyök! – korholta Edouard, miközben vizet locsolt az arcára a mosdótálból. – Porold ki a kék zekémet, és vedd elő az ezüst övemet! Henri bizonyára meglehetősen szegényesnek találja Baincroftot, gondolta Trouville. Lady Anne kétségtelenül nagyon takarékos háztartást vezet, bár a hálókamrában bőven találtak meleg gyapjútakarókat, és élelmiszerben sem volt hiány, senkinek sem kellett éheznie. Egyszerű ételt szolgáltak fel, melyből a só kivételével minden általa ismert fűszer hiányzott, az asztalt durván szőtt abrosszal takarták le, és csak a legszükségesebb edények kaptak helyet rajta. Helyes és dicséretes, ha egy nő takarékos, Anne-nek azonban hamarosan nem lesz szüksége ilyen szigorú rendszabályokra. Az ódon, négyszegletű, mindössze háromszintes lakótoronyban minden helyiség megközelíthető volt a csigalépcsőről. Valamelyik bölcs ős még magas védőfalat is emeltetett köréje, miáltal a főépület és a külső fal között elegendő hely kínálkozott további házak építéséhez. A kőfalak sem kívül, sem belül nem voltak bevakolva. Szerencsére ő elég gazdag, és így megengedheti magának, hogy mindent megváltoztasson. Még ezen a héten befut a hajója, és mindenhez hozzájuthat, amit megbízott embere összegyűjtött franciaországi birtokairól és elküldött neki. Ezekkel a berendezési tárgyakkal és némi pénzzel az elkövetkező néhány évre nagyon kellemes, nemes hölgyhöz méltó lakóhellyé lehet változtatni Baincroftot. S mire Robert átveszi a birtokot és a várat, addigra elkészül Anne számára Baincroft közelében egy új, pompás kastély. Vajon élvezni fogja-e majd Anne a gazdagságot, vagy megmarad szerény és mégis tiszteletet parancsoló nőnek? Nagyon remélte, hogy olyan marad, amilyen eddig volt. Van a lényében valami derűs kiegyensúlyozottság. Edouard érezte, amint a nyugalom szétárad benne is, s kiűzi lelkéből az állandó feszültséget és gyanakvást. 17

Lyn Stone

A lovagvár titka


Szorosabbra húzta az övét, és várta, hogy Henri segédkezzen neki az öltözködés hátralevő részében. – Tehát tetszik neked a hölgy? – kérdezte a fiút. – Miért, talán lehetne ellenvéleményem? – válaszolta Henri, és odanyújtott apjának egy bársonyból készült ruhadarabot. – És ha volna, mit számítana? Legutóbb sem változtatott semmin. – Igaz – ismerte el Edouard. Tulajdonképpen meg kellene dorgálnia a fiút pimaszsága miatt, de hát igazat mondott. Kedvesen rámosolygott. – Mindazonáltal örülnék, ha támogatnál. – Felsóhajtott, és a fiú keskeny vállára tette a kezét. – Fiam, szinte már férfi vagy. Tudom, helytelenül tettem, hogy olyan sokáig kicsapongó életet éltem. Ki tanítson meg téged, hogyan kell illendően viselkedni hölgytársaságban, ha nem házasodom meg? Persze, odaadhatnálak apródnak egy nemesúrhoz, aki házasember, de nem szívesen bízom másra a nevelésedet. Henri bólintott. – A legjobb nevelő kezében vagyok, apámuram. – Értesz hozzá, hogyan legyezgesd apai büszkeségemet. – Edouard őszintén örült a fiú szavainak. Végigsimította Henri vállát, akárha a port akarta volna lesöpörni róla. – Akkor talán lemehetnénk, hogy elfogyasszuk a reggelinket, és elbűvöljük jövendőbeli arámat. – Miért is ne? – mondta Henri hetykén. – Örüljünk, hogy nem traktál bennünket birkabelsőséggel, amit errefelé előszeretettel fogyasztanak. Már csak ezért is szeretnünk kell, nem igaz? Edouard képen legyintette a fiút, és mindketten nevettek. Ahogy lefelé mentek a lépcsőn, Edouard arra gondolt, vajon Lady Anne meggyőzte-e a fiát a házasságról. Egy fiatal fiú könnyen féltékeny lehet az anyjára, és meggyűlölheti az idegen férfit, aki elfoglalja halott apja helyét. Mindezeken túl ellenérzést kelthet benne az is, hogy az elkövetkező években ez a férfi fogja kezelni a birtokait. Lady Anne barátságosan üdvözölte őket, amikor beléptek a nagyterembe. – Mylord, Henri, kérem, foglaljanak helyet, és egyenek. Nagybátyám már több mint két órája elhagyta Baincroftot. – Mosolyogva felvonta a szemöldökét, és cinkos pillantást vetett Edouardra. – Lantosokat keres a lakodalomra, meg persze valami jobbfajta bort. – Hát ez nem lep meg – nevetett Edouard, és megfogta az asszony kezét. Megszorította az ujjait, és érezte, hogy Anne viszonozza a szorítását. Nem győzte dicsérni magát, amiért úgy döntött, hogy nőül veszi ezt az asszonyt. Már amikor előző nap megpillantotta, teljes bizonyossággal tudta, hogy akarja őt. Ám Anne vonzereje nem csupán külső megjelenésében rejlett. Edouard felismerte az asszony lényében rejlő bámulatos lelkierőt, rendíthetetlen nyugalmat és bátor elszántságot, mely tulajdonságokkal így együtt még sosem találkozott egyetlen nőnél sem. Amellett a kötekedő hajlam nyomát sem lelte benne, szerény volt, és készséges. Bizonyos tekintetben hasonlított Hume leányára, Honorra. – Mikor fogjuk megismerni a fiát, Mylady? – bátorkodott megkérdezni Henri.

18

Lyn Stone

A lovagvár titka


Trouville-nek meg kellett volna dorgálnia a fiút, amiért engedély nélkül megszólalt, de maga is kíváncsi volt a válaszra. Mindketten várakozásteljesen néztek Anne-re. Az asszony egy pillanatra összeszorította rózsaszín ajkát, mielőtt válaszolt volna. – Később, a nap folyamán. Robert a tiszttartómmal vadászni ment. Nem számítottunk tegnap esti érkezésükre, és ma reggel megállapítottuk, hogy nincs elegendő hús a háznál. Ugye, elnézik neki, hogy még nem üdvözölte önöket? De nagyon sokra tartja a vendégszeretetet. – Akkor hát felgyógyult betegségéből? – érdeklődött Trouville. – Betegségéből? – Anne egy röpke pillanatig értetlenül bámult rá, ám menten ragyogó mosoly jelent meg az arcán. – Ó hogyne, már annyira jól van, hogy elmehetett vadászni is. Egyszerűen nem lehetett lebeszélni róla. – Hát ez igazán csodálatra méltó – felelte a gróf, aki észrevette az asszony pillanatnyi bizonytalanságát, és a segítségére akart lenni. Tekintettel a küszöbönálló házasságra, az asszonynak nyilván gondot okoz fia viselkedése. – Az ifjú lord bizonyára komoly segítség jelent önnek a férje elvesztése óta. Ha visszatért, elismerésemet fogom kifejezni neki, amiért oly körültekintően gondoskodik az ön szükségleteiről. Lady Anne mosolyogva bólintott, és egy kézmozdulattal jelezte, hogy foglaljanak helyet az asztalnál. A gróf ezúttal felszólította Henrit, hogy ő is csatlakozzék hozzájuk. Volt elég szolga a pohártöltögetéshez, és az étel már az asztalon állt. Edouard még hozzá sem nyúlt sörrel teli kupájához, amikor egy tagbaszakadt férfi, akit előzőleg az istállóknál látott, berontott a helyiségbe, és zihálva kiáltotta: – Mylady, jöjjön gyorsan! A fiú… az északi falon… Anne rémülten felkiáltott, és felugrott a helyéről. Sietségében minden illemről megfeledkezve rohant ki az ajtón. Edouard, Henri és a szolgák futva követték. A lakótorony szegletéhez érve már látták, hogy néhány ember felfelé bámul a várfal sarokoromzatán álló, karjait az ég felé kinyújtó kis alakra. Egy nagy sólyom keringett körülötte, a fiú feltehetően őt akarta utánozni. – Mon Dieu! – kiáltott fel Edouard, és már futott volna a várfolyosóhoz vezető lépcsőhöz. Anne azonban megragadta a karját. – Várjon! Erre már nincs idő! Elengedte a férfi karját, két ujját a szájába vette, és éles, fülsiketítő füttyöt hallatott, majd egyet. A fiú megfordult. Néhány másodpercig Imbolygott, összevissza kaszált a karjaival, míg végre visszanyerte egyensúlyát. Edouardnak elállt a lélegzete. Lelki szemeivel már látta, amint a kis test összetört tagokkal hever a fal túloldalán. Anne az izgalomtól és a rettegéstől magánkívül intett, mire a fiú fürgén lemászott az oromzatról. Senki sem mozdult az udvaron, némán figyelték, amint a fiú könnyedén végigfutott a durván kifaragott fapallókból összerótt, keskeny várfolyosón, melyet csak egyik oldalán védett a kőfal a másik, korlát nélküli oldala alatt hatvanlábnyi mélység tátongott. Az 19

Lyn Stone

A lovagvár titka


emberek ajkáról megkönnyebbült sóhaj tört fel, amikor a fiú elérte a lépcsőt és leszaladt az udvarra. Lady Anne térdre roskadt. Edouard egy lépést tett előre, és megragadta a fiú vállát. – Tudod, mit tettél, könnyelmű, ostoba kölyök? Nézz Lady Anne-re! Mindjárt elájul az aggodalomtól, mert hajszál híján a nyakadat törted. Hevesen megrázta a fiút, majd gallérjánál fogva Anne elé vonszolta. Ekkor előugrott valahonnan egy öreg eb, és vészjóslóan rámordult Trouville-re a fiú azonban felemelt kézzel csendre intette az állatot. Edouard mit sem törődve a kutyával, térdre kényszerítette a fiút. – Azonnal kérj bocsánatot! Edouard látta a leplezetlen félelmet az asszony arcán, és a rémületet szürke szemében. A fiú is ugyanígy érezhetett. Bűnbánó arckifejezéssel és egy váratlanul gyengéd mozdulattal Lady Anne-hez lépett, piszkos kezébe vette az arcát, és megsimogatta. Amikor visszahúzta a kezét, sötét csíkok maradtak az asszony arcán, melyek elvegyültek az orcáján alágördülő könnyekkel. Lady Anne pillanatnyi hallgatás után ráparancsolt a fiúra: – Eredj a kamrámba, de azonnal! – Nem kiabált, de minden szava keményen és határozottan csengett. A dolognak alighanem még folytatása lesz, gondolta Trouville. A fiú szó nélkül engedelmeskedett a parancsnak, és az öreg kutyával a nyomában lehorgasztott fővel, bűntudatos ábrázattal távozott. Edouard megfogta Anne karját, és felsegítette. – Nagyon feldúltnak látszik, Mylady. Ne foglalkozzam ön helyett én a fiúval? – Ne! – kiáltotta szinte ijedten az asszony, majd magyarázatképpen hozzáfűzte: – Nem értené meg önt, mármint a francia beszédét. Edouard felvonta a szemöldökét. – Kifogástalanul bírom az angol nyelvet, Mylady. De egyébként sem áll szándékomban hosszasan beszélni. A kis csirkefogó elképesztően felelőtlen, ezért alaposan meg kell leckéztetni. Anne gyűlölettől izzó tekintete szinte átdöfte a grófot. – Ha kezet emel bárkire az enyéimek közül, megölöm önt! És mielőtt még Trouville felfogta volna a szavak értelmét, az asszony dühösen sarkon fordult, és a fiú után sietett a lakótoronyba. – Apám, hallotta ezt? Megfenyegette önt – suttogta Henri tiszteletteljesen. – Igen, hallottam. Lady Anne láthatóan nagy hangsúlyt fektet rá, hogy megvédje övéit. – Jeles tulajdonság, gondolta Edouard, az asszony hevessége azonban kellemetlenül érintette. – Menj előre, Henri, és fejezd be a reggelidet! Félóra múlva kezdődik a vívólecke. Alighogy Henri eltávozott, megjelent Sir Guillaume. – Beszélnem kell önnel, Mylord. – Valami baj van, Guillaume? A lovag Trouville-hez igazította a lépteit, és lassan megindultak visszafelé a lakótorony fele – Hallottam, amit a hölgy mondott. Szerintem komolyan kell venni a fenyegetését. – Ugyan miért? Képesnek tartja rá, hogy valóban megtegye, amit mond? – nevetett Edouard. 20

Lyn Stone

A lovagvár titka


Sir Guillaume pillanatnyi habozás után válaszolt: – Igen, Mylord. Itt mások az emberek, mint odahaza. Nyersek, civilizálatlanok, és hajlanak az erőszakra. A nő első férje fölöttébb különös körülmények között hunyt el. Némelyek szerint az asszonynak része volt a halálában, és ha igaz, hogy megölte az első férjét, akkor ugyanezt megteheti önnel is. Edouard nagyon is jól tudta, mekkora ereje van a pletykának. Lady Anne nyíltan megfenyegette, hogy megöli, ha kezet merészel emelni az embereire. Ami azt illeti, túlságosan a szívére vette annak a lovászgyereknek az esetét! – Ne beszéljen senkinek arról, amit hallott, Guillaume! Kétlem, hogy komolyan kellene vennünk egy efféle kijelentést. – Kételkedni lehet, de azért érdemes észben tartani a dolgot. Lady Anne hangot adott azon véleményének, hogy ez a birtok és ezek az emberek az ő tulajdonát képezik, és nem az önét. Még a legszelídebb szuka is veszélyessé válik, ha bántják a kölykeit. – Ez a hasonlat fölöttébb sértő – figyelmeztette a lovagot Edouard, és önkéntelenül kardjához kapott. Guillaume visszahőkölt, és bocsánatkérően felemelte a kezét. – Nem akartam megsérteni, uram, csak figyelmeztetni az esetleges veszélyre. Ha rosszul választottam meg a szavaimat, bocsánatáért esedezem. Edouard tudta, hogy kissé elragadtatta magát. – Rendben van. Amint Henri befejezte a reggelijét, kezdődjék a vívóóra! A mai nap a fiúnak meg kell tanulnia a vágások hárítását. – Ahogy óhajtja, Mylord. – Sir Guillaume némi hallgatás után hozzátette: – Ugye, ügyelni fog magára? Nem találunk még egy ilyen nagylelkű urat, mint ön. Nagylelkű? Vajon mi indította erre a bókra a lovagot? Hiszen eleddig még nem szolgált rá semmiféle rendkívüli jutalomra. És ezután sem fog, ha nem tanulja meg féken tartani a nyelvét. – Természetesen, Guillaume. Mindig óvatos vagyok. Edouard felballagott a lépcső durván ácsolt fokain, és belépett a nagyterembe. A meggondolatlan lovászfiú, a vár káplánja és Lady Anne éppen akkor léptek ki az asszonyházból. Anne eléje sietett, míg a többiek eltűntek a konyha irányába. – Mylord, bocsánatot kell kérnem meggondolatlan szavaimért… – Ne mentegetőzzék, megértem, hogy aggódott a fiúért. – A gróf rámosolygott az asszonyra, és megint vágyat érzett, hogy magához ölelje, és megnyugtassa. – Ha ugyanígy aggódik egész háznépéért, akkor bizonyára mindannyian rajonganak önért. Edouard esküdni mert volna rá, hogy egy pillanatra félelem suhant át Anne arcán. Talán csak azért, mert eszébe jutottak az imént történtek, gondolta. – Beszéltem Michael atyával. Beleegyezett, hogy holnap reggel összead bennünket, így kegyelmednek nem kell elhalasztania tervezett utazását. Edouard megragadta az asszony mindkét kezét, és megcsókolta. 21

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Örömmel látom, hogy milyen ügyesen irányítja a dolgokat. Szerencsésnek nevezhetem magam, hogy egy ilyen asszonyt találtam. – Érezte, amint Anne-ben lassacskán felenged a feszültség, s ezen felbátorodva megcsókolta a tenyerét is. Aztán elengedte az egyik kezét, és ujjai hegyével gyengéden megcirógatta az asszony hamvas orcáját. – Lám, a hálátlan kis fickó hogy ráijesztett kegyelmedre – mondta lágyan. – Már csak ezért is szívesen elfenekelném. Anne azonmód elrántotta a kezét. A hirtelen fellobbanó dühtől olvadt ezüstként ragyogott a szeme. – Nem, amíg én élek! – rivallt rá a férfira. – Ugyan már, kedvesem. Félreértett. – Edouard megragadta a hátráló asszony karját. – Csak képletes beszéd volt. Csupán azt akartam kifejezni, hogy nem bírom elviselni, ha sír. No, jöjjön ide! – Edouard szelídséggel viszonozta Anne indulatosságát, és elhatározta, hogy megnyugtatja az asszonyt. – Kegyelmed már úgyis elintézte a dolgot, tehát felejtsük el, s ne pazaroljunk rá több időt! Jöjjön, üljön le, igyon egy kis bort velem, és beszélgessünk el egy kicsit! Anne elfordult tőle. – Bocsásson meg! Most mennem kell, hogy megmossam az arcomat. Aztán felkeresem Michael atya feleségét, és… – A feleségét? A papjuknak felesége van? – kérdezte Edouard meghökkenve. Anne zavarában megfeledkezni látszott haragjáról. – Igen. Mi ebben a rendkívüli? – A papoknak szüzességben kell élniük, így kívánják az egyház törvényei. – Ugyan már! – legyintett Anne. – Ebben az országban sok pap házasember. És sokkal jobb így, mintha titkolniuk kellene az asszonyukat meg a gyerekeiket, nem gondolja? Edouard nem nyilvánított véleményt. Holnap lesz az esküvő, aztán majd lesz ideje bőven móresre tanítani a vakmerő jobbágyokat meg a rossz útra tért papokat. A megfontoltság nem volt ismeretlen fogalom számára, és pillanatnyilag épp erre az erényére volt leginkább szükség. – Ahogy óhajtja – mondta szelíden, és meghajolt. Edouard hosszan az asszony után nézett, aki ugyanabba az irányba távozott, mint az imént a pap meg a fiú. Aztán elgondolkozva kisétált az udvarra, hogy megszemlélje Henri vívóleckéjét. Nos, Sir Guillaume meglehetősen találóan jellemezte a skótokat. Sőt, emlékezetébe idézve a közelmúltban tapasztaltakat, arája dühkitöréseit, a nős várkáplánt, a vendégeket üdvözölni sem óhajtó ifjú lordot, a repülni vágyó jobbágylegénykét, el kellett ismernie, hogy a lovagnak nagyon is igaza volt. De mindezen furcsaságok ellenére, sőt talán éppen ezért, Edouard kedvelte Baincroftot, és elhatározta, hogy itt marad.

Anne a kamrájába hívatta Robertet. Kezében ollót tartva várta a fiút.

22

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Ülj le ide – parancsolt rá, miután a zsámolyt az ablaknál álló széke elé húzta –, és maradj nyugton! Fürtönként kezébe vette a fiú vállig érő haját, és alaposan megkurtította, majd meghagyta neki, hogy vetkőzzék le, és lépjen bele a dézsába. Mindketten nevettek, amikor az öreg Rufus kutya, hallván a vízcsobogást, bebújt az ágy alá. Robert visított és reszketett, amint bemerült az Anne reggeli fürdőzése óta kihűlt vízbe. – Mama! – siránkozott, anyja szigorú pillantása azonban belefojtotta a szót. – Dörzsöld le magad! – parancsolt rá Anne szigorúan. – Vagy azt akarod, hogy én csináljam? Komolyan nézte, amint a fiú beszappanozta magát. Vizet öntött a fejére, hogy kiöblítse hajából a szappant, és együtt kacagott vele, amikor a gyerek fújt és prüszkölt. A jelenet emlékezetébe idézte azt az időt, amikor Robert még kisbaba volt, és először fürdette meg őt. Ez a fiú a mindene. Amikor Robert elkészült, Anne fogott egy lenvászon kendőt, és köréje csavarta, majd leültette az izzó faszénnel teli serpenyő mellé, és szárazra dörzsölte szőke haját. A fiú MacBain hajszínét örökölte, a szeme ellenben olyan volt, mint az övé. Anne úgy látta, hogy küllemre inkább az ő apjára hasonlít, s nem annyira MacBainre. A természete azonban egészen a sajátja minden tekintetben. Vidám kis fickó, mindenkivel kedves és közvetlen. Ugyanakkor ravasz is, egyáltalán nem olyan hiszékeny, mint amilyennek látszik. Bizonyára sajnálja, hogy nem hallja a hangokat, melyek a többi ember számára magától értetődőek, de látszólag nem gyötrődik emiatt túlságosan. A MacBainnel töltött szörnyű évek alatt ő tartotta anyjában a lelket, folyton biztatta, hogy egy nap majd minden jóra fordul. Anne irigyelte önbizalmát, és gyakorta feltette magának a kérdést, vajon honnan meríti. Nem kétséges, hogy Isten így kárpótolta fogyatékosságáért. Milyen jól fest így, tisztán, szépen megfésülködve. Hosszú ujjú, sáfránysárga gyapjútunikát adott rá, hozzá térdnadrágot és barna lábravalót, ez utóbbiakat a fiú már maga vette fel. Amikor elkészült, Anne egy fényesre dörzsölt, aranycsatos bőrövet nyújtott át neki, amely egykor a fiú apjáé volt, s amelyet ő igazított át Robert méretére. Robert elfintorította a képét, amikor átvette az övet, valószínűleg emlékezett előző tulajdonosára. – Utájom – mormolta, de azért engedelmesen a derekára kapcsolta. Ha Trouville most ránézne, eszébe sem jutna, hogy Robert és a várfal tetején látott fiú egy és ugyanaz a személy. Hosszú, csatakos haja immár napsugárfényű selyemsapkaként simul a fejére az egyszerű, kopottas öltözék helyett pedig, melyet reggeli vágtáin és a vadászatokon hordott, most rangjához illő ruházatot visel. Végre valóban úgy néz ki, mint egy igazi kis lord. A gróf aligha fogja felismerni. Mint ahogyan ő maga is aligha ismerné fel, ha nem látná minden este frissen mosdva és rendesen felöltözve. Rob megint leült a zsámolyra. Kifejező szemét, mely csak valamicskével volt sötétebb az anyjáénál, kérdően rászegezte. Miért kellett napközben 23

Lyn Stone

A lovagvár titka


fürödnöm? Miért kell ebéd előtt ilyen szépen felöltöznöm? Mi történik itt, mama? Anne letérdelt eléje, és a szemébe nézett. – Ma megismerkedsz Lord Gillet-vel, Trouville grófjával – magyarázta. Rob arca elsötétült. Nem tetszett neki, ahogy Trouville ma reggel megrázta. – Nem! – De igen! – jelentette ki Anne határozottan. – Találkozni fogsz vele. Figyelj ide, Rob! A fiú néma tiltakozásként lehunyta a szemét, és elfordult az anyjától. Anne azonban megpaskolta a térdét, annak jeléül, hogy a mondandó fontos, és Robnak engedelmeskednie kell. Amikor a fiú végül csalódottan és kedvetlenül odafordult hozzá, folytatta: – Feleségül kell mennem ehhez a férfihoz – mondta, és összekulcsolta a kezét a fiú szeme előtt. Robert egy pillanatig nézte, aztán hangosan felsóhajtott és bólintott. – A gróf szeretne téged megismerni. Figyelned kell, amit mond. De te mindig csak azt ismételgesd: igen, Mylord, vagy nem, Mylord! Robert az ajkába harapott, és összevonta a szemöldökét. Anne tudta, hogy a fiú most azon gondolkodik, vajon képes lesz-e mindent úgy csinálni, ahogy az anyja kívánja. A gróf francia akcentusa biztosan nehézséget fog okozni, ezt Robert valószínűleg már reggel megállapította, amikor Trouville megszidta. – Én ott leszek melletted, figyelj mindig csak rám! – tanácsolta Anne, s közben mutatóujja hegyével könnyedén megérintette a fiú szemét, majd az ajkát. – Most pedig fogjunk hozzá a beszédgyakorlathoz! Robert eltakarta az arcát, égre emelte a szemét, megjátszott kétségbeeséssel felsóhajtott, végül a padlatra hanyatlott. Anne nevetve figyelte a színjátékot, és egy pillanatra megfeledkezett minden félelméről. Később, amikor Robot magára hagyta a kamrájában, hogy az öreg Rufus előtt gyakorolja az udvarias meghajlást, megint csak visszatért belé a szorongás. Robertnek találkoznia kell Trouville-lel, és ez ellen ő nem tehet semmit. Istenhez fohászkodott, bárcsak a grófot olyannyira lefoglalná az esküvő, hogy mit sem törődne mostohafiával. Különben is hamarosan megint elmegy. Igaz, Robertnek részt kell vennie majd a szertartáson, ám ott úgysem lehet beszélgetni. Ha a ma esti találkozást megússzák, azontúl Robertet mindvégig a háttérben tarthatja, hacsak az etikett meg nem követeli a jelenlétét. Ha pedig bekövetkezik a legrosszabb, és a gróf felfedezi Robert fogyatékosságát, számára nem marad hátra más, mint a férfi bocsánatáért esedezni. Azt azonban minden kétséget kizáróan tudta, hogy ebben az esetben Trouville nem fog mindent átengedni Robertnek, ami születésénél fogva megilleti, még nagykorúvá válásakor sem. Addig viszont még sok minden történhet. Nagybátyja az elkövetkező években nem lesz a közelben, hogy szemmel tartsa Robertet, hiszen otthona és kötelességei Franciaországhoz kötik. Trouville ugyan időnként meg-megjelenik majd, de arra a rövid időre távol tudja tartani tőle a fiút. Ha kedvez neki a szerencse, úgy egyik férfi sem fog megsejteni semmit Robert nagykorúságáig, sőt talán még azután sem. 24

Lyn Stone

A lovagvár titka


Addig pedig, reménykedett Anne, bizonyára sikerül a fiút mindarra megtanítania, ami szükséges ahhoz, hogy megálljon a maga lábán. Majd keres neki feleséget, aki elég okos ahhoz, hogy támogassa Robertet, ha segítségre szorul. A leginkább Meg jöhetne számításba anyósként, feleségként pedig a leánya, Jehan. Egy fiatal intéző is kell majd, annak éppen Thomas, Robert jövendőbeli sógora felelne meg a legjobban. Védelmezné az urát, és hűséges lenne hozzá. Ha nem gyötörnék állandó kételyek, minden erejét és idejét arra fordíthatná, hogy Trouville az esküvőt követő napon önelégült férfiként hagyhassa el a várat. Meg kell győznie arról, hogy távollétében jól fogja képviselni az érdekeit, s nem kell folyton a körmére néznie. Maga az esküvő, meg az azt követő kis ünnepség nem okoz gondot, ezzel könnyedén megbirkózik. Ám ott van még a nászéjszaka. MacBain engedelmességen kívül nem kívánt tőle mást, amikor közeledett hozzá. Anne-t nem kellett megleckéztetni ahhoz, hogy tudja, milyen céltalan az ellenállás. Talán ezúttal nem lesz olyan szörnyű feladat a házastársi kötelességek teljesítése, végül is senki nem állíthatja, hogy Trouville visszataszító küllemű ember lenne. Azt pedig Anne egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy a férfi goromba legyen hozzá. Nem, a gróf nem látszik erőszakos természetűnek. Ha nem ingerlik fel, barátságos és udvarias, és az asszony a tekintetben is bőséges tapasztalatokkal rendelkezett, hogy nem célszerű kihívni a férfiak haragját. A jó Meg majd segít neki abban, hogy ne essen újra teherbe, úgy, ahogyan az öreg javasasszony, Agatha is tette Robert születése után. Semmiképpen sem akart még egy gyereket. Úgy vélte, van már olyan idős, hogy Trouville ne vethesse a szemére, ha terméketlennek bizonyul. A gróf különben is gondoskodott már az örököséről, ez tehát nem lehet probléma. A legnagyobb gondot az jelentette számára, hogy miképpen tudja Robertet minden baj nélkül átsegíteni a mai és a következő napon. Egyszerűen nem volt ideje olyan jelentéktelenebb kellemetlenségeken töprengeni, mint például új férje testi vágyainak kielégítése. Mire megszámlálja a mennyezetes ágy kárpitjára hímzett húsz angyalt, már amúgy is vége lesz mindennek. Készséggel engedelmeskedik a férjének, ha ez az ára, hogy mielőbb eltűnjön az életéből. Ennek ellenére valami különös borzongás futott végig rajta. Valami homályos előérzet, hogy mégsem úgy történik minden, ahogyan elképzelte.

– Lord Edouard Gillet, Comte de Trouville, bemutatom a fiamat, Robert Alexander MacBain bárót, Baincroft lordját – jelentette be Anne. Oldalt lépett, s közben úgy helyezkedett, hogy kissé Trouville mögé kerüljön. Elhatározta, hogy még vacsora előtt bemutatja Robertet vőlegényének. Az ünnepi ebéddel kapcsolatos teendőket és az esküvői előkészületeket hozta fel ürügyül, amiért a délután folyamán nem foglalkozott a gróffal. 25

Lyn Stone

A lovagvár titka


Robertnek Anne hálókamrájában kellett maradnia, hogy gyakorolja a szavakat és a meghajlást abban a reményben, hogy baj nélkül átvészeli az előtte álló néhány órát. Rufust anyja parancsára az emeleten hagyta, hiszen a hűséges, öreg eb minden tervüket meghiúsította volna. Eljött hát a pillanat, amelytől Anne oly nagyon rettegett. Robert ügyesen meghajolt, majd felegyenesedve megnyerő mosollyal nézett a gróf szemébe. Ezt jól csinálta, gondolta Anne. A fiú tudatában van erényeinek, és ki is használja azokat. Ennek a mosolynak idős apján kívül senki sem tudott ellenállni. – Lord Robert – mondta Trouville francia nyelven –, örülök, hogy végre megismerhetem. Anne gyors, szinte észrevehetetlen mozdulattal a mellére mutatott. – Én is – válaszolta tisztán érthetően Robert. Anne majdnem elszédült a megkönnyebbüléstől, hogy Rob egyáltalán megszólalt. Ugyanakkor meghökkentette a fiú kétségtelenül nem szándékos udvariatlansága. Robert ugyanis angolul válaszolt, mert nem tudott más nyelven, s ráadásul túl hangosan, de ezt – legalábbis Anne ebben reménykedett – Trouville minden bizonnyal az első találkozás okozta idegesség rovására írja. Anne környezetében is franciául beszéltek a nemesek, az angolt vagy a skótot csak a szolgákkal és jobbágyokkal való érintkezésben használták. Ám ha Trouville netán megbántva érezte is magát, elég udvarias volt ahhoz, hogy ne mutassa. Sőt rögvest angolra váltott, amikor bemutatta egymásnak a fiúkat. Egyikük sem szólt egy szót sem, egyszerre hajoltak meg, és kíváncsian fürkészték egymást. Anne szíve gyorsabban vert, amikor rádöbbent, hogy teljesen megfeledkezett Henriről, illetve arról, hogyan viselkedik majd a fiú Robbal. Őt nyilvánvalóan nem foglalkoztatják annyira az esküvővel kapcsolatos előkészületek, mint az apját, és bizonyára megpróbál majd barátkozni Roberttel, vagy legalábbis beszédbe elegyedni vele. Sietve asztalhoz kísérte a jelenlevőket. Henrinak az apja balján mutatott helyet, és kis mozdulattal értésére adta Robnak, miszerint neki a vendégek mögött kell állnia, hogy töltögessen a kupákba. Trouville ragaszkodott hozzá, hogy udvariasan kihúzza Anne számára a széket, és ő köszönetképpen biccentett, amikor helyet foglalt. A gróf közben mintegy véletlenül könnyedén végigsimított bársonyba burkolt vállán és karján, s a borzongás, amely érintésétől végigfutott Anne tagjain, cseppet sem volt kellemetlen. Kissé ugyan túl gyorsnak érezte a közeledésnek ezt a módját, de bármennyire is szerette volna, nem volt képes visszautasítani. Nem is lett volna oka rá, hiszen a férje hamarosan ennél többet is megengedhet majd magának. Törekedj arra, hogy elégedett legyen! – emlékeztette magát Anne. Mielőtt még helyet foglaltak volna, belépett Hume. A magával hozott lantosoktól és a hordónyi francia bortól olyan jó hangulatban volt, hogy észre sem vette Robertet, Anne pedig nem hívta fel rá a figyelmét. Elég, ha akkor ismerkednek meg egymással, amikor már végképp elkerülhetetlen. Anne igyekezett állandóan ébren tartani a társalgást, és élénken helyeselt nagybátyjának a küszöbönálló ünnepséggel kapcsolatos 26

Lyn Stone

A lovagvár titka


javaslataihoz. Trouville láthatóan élvezte, hogy az asszony ilyen beszédes, és maga is vidáman bekapcsolódott a társalgásba, ha hozzá intézték a szót. Anne-nek sikerült többször is hátrafordulnia Roberthez, hogy röpke mosollyal biztosítsa: minden a terv szerint megy, s elégedett a viselkedésével. Remélhetőleg Robert észben tartja, amit a lelkére kötött, hogy vacsora után mindjárt vonuljon vissza. Némi aggodalommal észlelte ugyanis, hogy az idegen látogatók, főként Henri, fölöttébb érdekelik a fiút. Vajon mi történne, ha a kíváncsisága legyőzné a félelmét? Most tűnt fel neki, hogy nyoma sincs semmiféle szorongásnak Robert arcán. Anne menten meg is fordult, és figyelmeztető pillantást vetett a fiúra. Válaszul nem a megszokott, angyali derűt sugárzó mosolyt kapta, hanem egy ördögfiókához illő, huncut kis vigyort, amelyet Robert kizárólag az anyjának tartogatott. Mindig ezzel jelezte, ha a fejébe vette, hogy önállóan cselekszik. Előrelépett, és anyja kupája fölé tartotta a boroskancsót. – Még, mama? – Nem kérek többet, Robert. Elég volt – mondta Anne összevont szemöldökkel, mintha fenyegetni akarná: Ne ellenkezz velem, vagy mindketten megbánjuk! Ha a fiú nem érti meg a kimondatlan figyelmeztetést, akkor ennek nem ő az oka. Ó, bárcsak az eddiginél világosabban elmagyarázhatná neki, milyen veszély fenyegeti, mennyire közel van ahhoz, hogy mindent elveszítsen és elűzzék innen. Robert ekkor félhangosan felnevetett. Anne rémületében felhajtotta a borát. Tudta, hogy most már hiába is jelez a szemével a fiának. Robert pedig odalépett Trouville-hoz, és felemelte a boroskancsót. – Még, Myjod? Anne néma fohásszal emelte szemét az égre. – Köszönöm, kérek – felelte a gróf, és oldalról szemügyre vette a bort töltő fiút. Anne a helyéről nem láthatta Edouard arckifejezését, de jól el tudta képzelni. Bizonyára csodálkozik Rob beszédén, a fiú ugyanis képtelen volt tisztán kiejteni néhány hangot. Rob arcán azonban nyoma sem látszott zavarnak vagy félelemnek, így furcsa kiejtését talán izgatott lelkiállapotának tulajdonítják a vendégek. Jaj, Rob, mit magyaráztam neked! Ne ronts el mindent! Most megszólalt a gróf: – Kitűnően teljesíti a feladatát, fiatalember. Az édesanyja említette, hogy ön látja el hússal a konyhát. Dicséretes vállalkozás egy ilyen ifjú ember részéről. Talán ez a nyúlpecsenye is a reggeli vadászkirándulás eredménye? Robert önkéntelenül az anyja tekintetét kereste. Ámbár a gróf kifogástalanul beszélt angolul, Robert egy kukkot sem értett belőle. Még az idegen akcentus nélküli beszédből is jó, ha három szó közül egyet megértett, ami általában alig volt elegendő a lényeg felfogásához. Robert mindazonáltal buzgón bólogatott, sőt meg is erősítette: – Igen, Myjod – mondta lelkesen –, igen! – Finom a hús – dicsérte Trouville. – Egyik nap menjünk el hármasban vadászni. Őfelsége udvarában Henrinak alig nyílt alkalma erre a kellemes és hasznos szórakozásra, mivel Fülöp király nincs oda a vadászatért, és 27

Lyn Stone

A lovagvár titka


bőven vannak körülötte olyanok, akik gondoskodnak a vadpecsenyéről. Lordságod milyen íjat használ? – Nem használ íjat – szólt közbe gyorsan Anne. – Robert csak hurkot használ, és nagyon ügyesen bánik vele. És van egy sólyma is. Nagyon szereti a madarakat, azaz tulajdonképpen minden állatot. Önnek is van sólyma, Mylord? Gondolom, nincs, mert mint említette, eddig nemigen volt alkalmuk vadászni. Anne tudta, hogy szóáradata feltűnést kelt az asztalnál, de mindenképpen el akarta terelni a figyelmet Robról. A fiú azonban ismét megszólalt: – Még boht, te is? – kérdezte, és megkerülve Trouville székét, Henri mellé lépett. Anne visszafojtotta a lélegzetét. Henri rámosolygott Robra, és bólintott. A fiúcska ügyesen töltött a kupába, majd öntudatos arccal hátralépett. Nyilvánvalóan abban a hitben volt, hogy ugyanolyan jól beszél, mint a többiek. Anyjától bizonyára mindig csak dicséretet kapott, tehát cseppet sem kételkedett magában. Trouville kérdő pillantást vetett Anne-re, de nem szólt semmit. Az asszony tudta, hogy magyarázatot vár. Franciául súgta oda neki, mintha nem akarná, hogy Rob meghallja, amit mond: – Bocsásson meg neki, Mylord, de először skótul tanult meg beszélni, és attól tartok, hogy nincs tehetsége a nyelvekhez. A gróf bólintott, összecsücsörítette az ajkát, és úgy tűnt, elégedett a válasszal. – Ezen segíthet egy jó tanár. Majd gondoskodom róla. Anne némán fohászkodott, hogy Trouville és Henri már semmi olyat ne kérdezzenek Robtól, ami igennél, nemnél és köszönömnél bővebb választ kíván. És akkor sem biztos, hogy a gyerek az odaillőt választja. Hála az égnek, Hume egyáltalán nem vett tudomást Robertről, és a vacsora további része zavartalanul folyt le. Amikor leszedték a tányérokat, Anne nagybátyja intett a muzsikusoknak, akik karzat hiányában közvetlenül az emelvény mellett foglaltak helyet. Mialatt zeneszerszámaikat hangolták, Hume felállt, és felkérte az első táncra Anne-t. Minthogy az asszony nem utasíthatta vissza a felkérést, hagyta, hogy nagybátyja a táncolók közé vezesse, akik már kört alkottak a terem közepén. Sir Guillaume a csinos Kate-et, a fiatal szövőnők egyikét választotta párjául. Simm, a tiszttartó a feleségét vezette kézen fogva, a fiatal Thomas pedig az anyját, Meget kísérte. Négy másik pár szintén kört alkotott, és a muzsikusok pattogós, skót ritmust játszottak. Noha az emberek néhány egyszerű lépésen és forgáson kívül mást nem tudtak, figyelték Anne lépéseit, és némi kezdeti botladozás után sikeresen utánozták. Ügyetlenkedésük nem bátortalanította el őket, csakhamar féktelen jókedvük kerekedett. Csupán Sir Guillaume maradt komoly, és úgy táncolt, akárha valami nehéz feladat terhe nyomná a vállát. Anne mosolyt erőltetett az arcára, miközben merev tartással lépkedett. Ám amint az asztal felé pillantott, úgy érezte, menten elájul. Trouville nagy kezével Robert könyökét fogta, és komoran nézett rá, mialatt beszélt hozzá. Ekkor Dairmid Hume olyan vadul megforgatta Anne-t, hogy az asszony majdnem elesett. 28

Lyn Stone

A lovagvár titka


Miután magához tért, rémült tekintete megint az emelvényre tapadt. Látta, hogy Rob bólint, és olyan kedvesen mosolyog, mint mindig, a gróf pedig feléje tartja a kupáját. Rob töltött, aztán letette a kancsót az asztalra, és Henri társaságában eltűnt. Jóságos ég, már mindent tudnak… Mindennek vége… A tánc már viharos befejezéshez közeledett: Hume a levegőbe emelte táncosnőjét, majd lendületesen, nagy dobbantással ismét letette. A mutatvány lelkes tetszést aratott, Anne azonban úgy érezte, mindennek vége. Arcáról lehervadt a mosoly, szívében kihunyt a remény. Maga elé meredt a padlatra, és tehetetlenül felsóhajtott. – Óhajt táncolni, Mylady? Anne érezte, hogy Trouville megfogta a kezét, és lassan feléje fordult. Félt, hogy a gróf dühös szemrehányásokkal árasztja el, és megbünteti, amiért eltitkolta előle az igazságot. Hiszen azzal is megfenyegetheti, hogy elűzi a háztól a fiút, és a sorsára hagyja. Trouville azonban mosolygott. A lantok és a gitárok dallamos, lágy zenébe kezdtek, és a gróf könnyed mozdulattal felemelte Anne kezét. Lassan forogva haladtak beljebb, a terem közepe felé. Még semmit sem vett észre. Semmit sem vett észre. Anne elfojtott egy megkönnyebbült sóhajt, és teljes figyelmét a lábára irányította. Milyen jó is volna elmerülni a muzsika andalító világában, megint tizenöt évesnek és gondtalannak lenni… Trouville daliásan festett ezüsttel átszőtt, sötét bársony öltözékében. A sima, puha tapintású, csillámló anyag sem tudta azonban elrejteni az alatta feszülő izmokat Trouville minden porcikája, minden mozdulata rendkívüli erőt és keménységet árasztott. Idegenszerű illata könnyű felhőként lebegett körülöttük s Anne lelki szemei előtt pompás ünnepségek képei villantak fel. – A kellem új nevet érdemel – szólalt meg bársonyos hangon a férfi. – Ezentúl Anne-nek fogom nevezni. Anne felsóhajtott. Mélyről, nagyon mélyről, a szíve legmélyéről szállt fel ez a sóhaj. Íme, itt ez a férfi, aki meghódíthatta volna a szívét, és ráadásul megkaphatta volna a kezét is. Olyan dalia, akiről ifjú leányok álmodoznak, menyasszonyok ilyennek szeretnék látni vőlegényüket. Bárcsak átélhette volna ezt ifjúságában, ha csupán rövidke időre is! Lenne most mire visszagondolnia. Ha évekkel ezelőtt jött volna, MacBain előtt! A gyermekszülés után természetesen minden ugyanúgy játszódott volna le, de legalább egy ideig áltathatta volna magát a boldogsággal. Anne gyorsan megrázta a fejét. Ma este aztán igazán nem engedheti meg magának az álmodozást. Tiszta fejre van szüksége. A gróf semmit sem vett észre, amikor Roberttel beszélt. Vagy talán mégis? Lehet, hogy mindent tud, és csak azért játssza vele ezt az udvarias-negédes játékot, hogy még inkább táplálja benne a félelmet? Minden férfi kedvét leli az asszonyok gyötrésében? A tánc több szorongást okozott Anne-nek, mint örömöt. A gróf úgy mosolygott rá, mintha minden a legnagyobb rendben volna. Anne igyekezett felvértezni magát az elkövetkezendő csapások ellen. 29

Lyn Stone

A lovagvár titka


Megkockáztatott egy hosszú, fürkész pillantást, hogy felfedezze az alattomosság árulkodó jelét a gróf szemében, de nem látott benne mást, mint jóindulatot. Tehát még mindig elképzelhető, hogy nem vett észre semmit. Talán sikerült Robnak továbbra is eltitkolnia fogyatékosságát? Ezt feltétlenül meg kell tudnom, határozta el Anne. – Talán felbosszantotta a fiam lordságodat? – kérdezte óvatosan. – Felbosszantott? Ma este nem. Mindenesetre emlékeztettem reggeli nyaktörő mutatványára a várfalon. Megígérte, hogy többé nem tesz ilyet. Meg kellett volna mondania, hogy a fia, bár megértem, miért hallgatta el. – Megérti? Anne visszafojtotta a lélegzetét. Tehát a gróf felismerte Robertet megváltoztatott hajviselete és nemesúrfihoz illő ruházata ellenére is. A férfi mosolya megremegtette Anne bensejét. – Természetesen – felelte Trouville. – Bizonyára attól tartott, hogy megdorgálom a fiút, és az apja szerepében tetszelgek. Ne haragudjon, most így utólag mégis megtettem. De ne féljen, Robert meg én idővel majd csak összeszokunk. Anne megállt a táncban, és haragos arccal egy lépést hátrált. – Kegyelmed nem az apja! Nincs joga… Trouville megfogta az asszony kezét, és megszorította. – Robert az én fiam lesz, feltéve, ha ő megengedi. És ha ön is megengedi. – Sötét szemében vidám szikrák gyúltak, amikor az asszonyra nézett. – Tudja, mire van szüksége? – Nekem? – bámult rá Anne, és nem tudott elszakadni a férfi igéző tekintetétől. A kérdést szinte már el is felejtette. – Igen, több gyerekre van szüksége. Elkényezteti a fiát. – A gróf gyengéd erőszakkal kényszerítette az asszonyt, hogy tovább táncoljon. – Az elkényeztetni talán nem is a legjobb szó, de kegyelmed túl szorosan magához köti Robertet. A fiúnak dolgoznia kellene, felkészülni jövendő kötelességeire, ahelyett hogy a várfokon imbolyogva kockára teszi az életét. De hogy fürge a kis csibész, azt meg kell hagyni. Anne-nek olyan vadul dobogott a szíve, hogy képtelen volt megszólalni. Trouville pedig folytatta: – Kifogástalanul tud felszolgálni. Egy pillanatra sem lankad a figyelme, ami nagyon ritka a korabeli ifjaknál. Ugyanakkor bizonyára állandóan kegyelmed ajkán csügg. Hát nem látja, hogy folyton az irányítására vár? – Én akartam így – védekezett Anne. Ha Trouville tudná, milyen körültekintő irányítást kíván egy olyan gyermek, mint Rob. – Természetesen – mondta csillapítóan a gróf. – De az ő korában a fiúk kalandot keresnek. Én adnék neki egy kis kardot, és megtanítanám rá, hogyan védje meg a tulajdonát, ha majd nagykorú lesz. Fegyelmet kell tanulnia egy szigorú úr szolgálatában, hogy majdan ő maga is tudjon parancsolni. Anne kénytelen volt bevallani magának, hogy Trouville-nak igaza van. Csakhogy miképpen nyílhat erre lehetőség? A gróf úgy beszélt, mint aki maga akarja megtanítani ezekre a készségekre Robot. De hogyan engedhetné meg, hogy éppen az a férfi oktassa a fiát, aki talán a legnagyobb veszélyt jelenti a számára? 30

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Szeretném magamnál tartani a fiamat, Mylord. Ragaszkodom hozzá, hogy Baincroftban maradjon. Trouville egy darabig hallgatott, és kecsesen lépkedett a muzsika ütemére. – Rendben van, maradjon itt. Ne foglalkozzon tovább a dologgal, kedvesem. Csupán futó ötlet volt. A muzsika elhallgatott, és Trouville visszakísérte az emelvényhez az asszonyt. Henri és Robert a többiekkel együtt a muzsikusok körül csoportosultak, és várták a következő táncot. Rob kissé megcibálta Jehan hajfonatát, és megfogta a kezét, Henri pedig Sir Guillaume és Kate közé furakodott. Legalább addig, amíg táncolnak, kissé fellélegezhetek, gondolta Anne. Nem tehetett egyebet, várt. Trouville nyilván csak kérdéseket tett fel Robertnek, s a fiú tudott rájuk válaszolni, rossz kiejtését pedig azzal magyarázta, hogy csak skótul beszél. Valójában Robert legföljebb ha fél tucat szót ismert az anyanyelvén, ám különleges tehetsége volt hozzá, hogy odaadó figyelmet színleljen akkor is, ha egy kukkot sem értett, vagy ha egyáltalán nem érdekelte a téma. E képességét éppoly hatásosan alkalmazta, mint elbűvölő mosolyát. Az este folyamán véget érni nem akaró sorban követték egymást a dalok és versek, Anne pedig egyre fáradtabb lett. Az asztalra támasztotta a könyökét és tenyerébe az állát. Nem éppen méltóságteljes póz egy hölgynek, de így legalább nem bóbiskol el. – Rosszul aludt a múlt éjjel? – érdeklődött Trouville, megfogta az asszony szabad kezét, és megcirógatta ujjai hegyét. – Bevallom, én órákig ébren feküdtem. Fölöttébb helytelen volt, hogy bájos arcát megörökíttette a mennyezeten… – Miféle dőreséget beszél? – nevetett Anne. – Hogy érti ezt? A férfi olyan közel hajolt hozzá, hogy orruk hegye összeért. – Amíg ébren voltam, semmi mást nem láttam, csak bájos arcát, és amikor elaludtam, álmomban is megjelent előttem. Kedves alakja talán örökre beköltözött a szívembe. Ajka leheletkönnyen súrolta az asszonyét, akinek tagjain hirtelen forró borzongás futott végig. Visszahőkölt, és mereven a férfira nézett. A fián kívül még soha senkinek nem sikerült megnevettetnie. És még soha senki nem udvarolt neki így. Ugyan miért fáradozik a gróf? Mit remél ettől a viselkedéstől? A gondolat szavakká formálódott az ajkán, és könnyelműen kicsúszott a száján: – Mit akar, Mylord? Trouville szelíden megérintette az ajkát, és mélyen a szemébe nézett. – Szólítson Edouardnak, kedvesem! És pillanatnyilag nem akarok mást, mint hogy ismét mosolyogni lássam. Nincs más választásom, ébredt rá Anne. Tetszenem kell a férjemnek, fontos, hogy elégedett legyen velem. Hamarosan úgyis elmegy. S mire idáig jutott gondolataiban, már el is mosolyodott.

31

Lyn Stone

A lovagvár titka


Ó, mennyire szerette az asszony ajkának ízét! Nyúlánk, mégis izmos alakját, szelídséget. Még túlságosan lágy szívét is, amellyel megengedte a fiának, hogy gyermek maradjon, noha már szinte férfi. Edouard el is határozta, hogy hamarosan megmagyarázza neki, milyen veszélyeknek teszi ki a fiát. Nincs gyakorlata a fegyverforgatásban, a MacBain ősöktől örökölt pogány nyelven kívül más nyelvet nem beszél, és feltűnő fegyelmezetlenségével teljesen alkalmatlan arra, hogy úr legyen a saját várában. Robertnek sürgősen szüksége van egy szigorú apai kéz irányítására. MacBain bizonyára már túl öreg volt, hogy a halála előtt foglalkozzon ezzel, vagy talán túlságosan elnéző. Nem mintha Anne fiának ifjú korához képest nem volnának előnyös tulajdonságai. Alacsony növése ellenére izmos és erőteljes alkatú, sőt csinos is. Olyan fürge, gondolta Trouville, akár egy vándorkereskedő majmocskája. Tiszteli az anyját, udvarias az idősebbekkel, és apródként ügyesen teljesíti feladatait. Anne igazán csodálatos anya, gondolta Trouville elismerően, mindenre, amire csak lehetett, megtanította a fiát. De most már ideje, hogy én vegyem kezembe Robert nevelését. Nem győzött eleget csodálkozni a szerencséjén, amely éppen erre a helyre vezérelte. Ki hitte volna, hogy ilyen tökéletes asszonyra talál, aki rábízza a fiát, és aki, ha Isten is úgy akarja, hamarosan gyermekeket szül neki? Még csodálatosabb, hogy ez a nő ráadásul szép és készséges is, s hajlandó mindenben a kedvére tenni. Az pedig egyenesen bámulattal töltötte el, amikor tanúja volt a szelídség és engedékenység mögött szunnyadó tüzes lélek szilaj kitörésének: Anne nem túri, hogy fenyegessék a szeretteit. Eleddig egyetlen nő sem volt rá ilyen tartós hatással, és örömmel üdvözölte ezeket az új, mély érzelmeket. Valahányszor meglátta Anne-t, melegséget érzett a szíve táján. És nemcsak ott, hanem másutt is, gondolta némileg meglepetten. Irigylésre méltó pár lesznek kapcsolatukban a benső, szívbéli elégedettség párosul majd a féktelen, érzéki szenvedéllyel. Az elégedettségről bizonyára Anne gondoskodna. A beteljesülést pedig ő nyújthatná neki. Olyanfajta szerelem bontakozhatna ki köztük, mint amilyenről előző este tréfálkoztak. Különleges és boldogító. – Anne, gondolja, hogy mi ketten összeillünk? – kérdezte Trouville szinte könnyelműen betekintést engedve gondolataiba. Az asszony derűsen tekintett rá. – Miért ne illenénk össze? Edouard hálát adott az égnek, amiért az útjába vezérelte Anne-t. Nem akart fiatal és szorongó menyasszonyt, akinek előbb még felnőtté kell válnia. Ám éppoly kevéssé kívánt nőül venni egy udvari dámát, aki túlságosan is jól ért hozzá, miképpen kell kielégíteni egy férfit. Olyan asszonyt akart, akiben megbízhat, és akit szeretni tud. Félig tréfásan azt mondta Anne-nek, hogy hisz a szeretetben, noha életének harminckét esztendeje alatt igencsak keveset kapott belőle, 32

Lyn Stone

A lovagvár titka


legfőképpen pedig nem nőktől. Anyja annak idején kötelességének tekintette, hogy örökössel ajándékozza meg a férjét. Születése után megmutatta Edouardot az apjának, aztán arról is megfeledkezett, hogy a világon van. Az apja ugyan roppantul örült az áhított örökösnek, azt azonban nem óhajtotta, hogy a gyerek a közelében legyen. Ezért a fiúcskát egészen hétéves koráig a szolgák felügyeletére bízta, utána pedig az udvarhoz küldte apródnak. Tizenhét éves volt Edouard, amikor az apja meg akarta házasítani. A fiatalember szilárdan elhatározta, hogy minden szeretetét a hitvesének fogja ajándékozni. A leány azonban Krisztus menyasszonya kívánt lenni. Edouard nem mérkőzhetett volna ilyen vetélytárssal, ám mindkettőjük szülei az ő pártjára álltak, és Isabeau a felesége lett. Szegény Isabeau! Halálos ágyán Edouardot vádolta azért, hogy elvesztette az ártatlanságát. A gróf ennek ellenére mindig szeretettel gondolt rá. Isabeau ajándékozta neki Henrit, és a fia volt számára a bizonyíték, hogy igenis létezik szeretet, s hogy neki is része lehet benne. Második felesége, akit szintén az apja választott, már rögtön a házasságuk elején szertefoszlatta reményeit. Helvise egy másik férfit szeretett, akihez nem engedték nőül menni. Ám ez az asszony, Anne, nem fog meghalni, és nem hagyja őt magára bűntudatával, bánatával meg egy csecsemővel, mint Isabeau tette. És nem is fogja megcsalni, mint Helvise. A házasság valóra válthatja legtitkosabb álmát, ha gondosan ápolja, vigyáz rá… Ezek a gondolatok kissé zavarba ejtették. Soha azelőtt, sem Isabeau, sem Helvise esetében, sem akkor, amikor azt hitte, hogy szerelmes Lady Honorba, nem fordult elő vele, hogy ilyen elvakultan hitt volna az álmaiban. Minden alkalommal számításba vette, hogy a házasság rosszul is sikerülhet. Most azonban úgy érezte, hogy két lélek egymásra talált, és őszintén hitt az eljövendő, közös boldogságban. Anne tökéletes asszony. Igen, szeretni fogja, és Anne is szeretni fogja őt. Erről majd ő gondoskodik. Idővel az asszony is rájön, hogy könnyed élcelődésüket a szerelmi házasságról ő halálosan komolyan gondolta… A jelenlevők sorra elhagyták a termet, és aludni tértek. – Menjen fel, és pihenje ki magát! – mondta Edouard, amikor látta, hogy Anne-nek le-lecsukódik a szeme. – Hosszú lesz a holnapi nap. – Bizonyára – bólintott az asszony, és a gróf segítségével lassan felállt az asztaltól. Trouville örült, hogy Anne láthatóan nem találta kellemetlennek az érintését. Szándéka, hogy oldja az asszony szorongását, sikeresnek tűnt. Noha Anne már volt férjnél, és tudta, mi vár rá, Edouard mégis megértette, mit jelenthet számára ágyba bújni egy idegen férfival. – Remélem, ma éjjel jól fog aludni. És ha a hálókamra mennyezete megint csalóka képekkel zavarná meg az álmát, hát temesse bele az orcáját a párnába! – ajánlotta Anne. Edouard az asszony apró füléhez hajolt, és belesúgta: – Csakhogy én önnel szeretnék álmodni, kedvesem. Hogyan is bírnám ki máskülönben holnap estig? E szavakkal a lépcsőhöz vezette Lady Anne-t, és jó éjszakát kívánt neki. Majd elhatározta, hogy visszatér a terembe, és iszik még egy kupa bort. A kopár falak és a szegényes berendezés szinte szárnyakat adtak 33

Lyn Stone

A lovagvár titka


képzeletének. Aprólékosan kiszínezte, milyen pompásan rendezi be majd ezt az öreg bagolyfészket Anne-nek, az drága kincsének. Tetszett neki a gondolat, hogy ezzel az asszonnyal éljen itt. Ehhez a helyhez képest a fényes és pompázatos francia udvart a kicsapongás visszataszító fertőjének látta, és egyáltalán nem hiányzott neki. Inkább úgy érezte, mintha egyszeriben lehullott volna róla az a furfangokból, képmutatásból egybeszövődött súlyos álca, amelyet pusztán a túlélés érdekében öltött magára a hatalom és a cselszövények világában. Itt azonban új életre és új boldogságra lelt. Igen, egy percig sem kételkedett benne, hogy itt akar maradni. Anne megkönnyebbülten roskadt le a szenes serpenyő mellett álló székre. Robot szokott helyén, a hálókamra előtti fekhelyen találta. Mélyen aludt. Ezért bármennyire is szerette volna tudni, mi történt közte és Henri között, meg sem próbálta felkelteni. Ha Rob egyszer elaludt, hasztalan volt minden költögetés. – Mylady… – Meg! Hol voltál? Megkértem Michael atyát, hogy ma délután küldjön fel hozzám. – Dórával kellett törődnöm. Ma éjjel megszületett a kisbabája. Fiúcska lett. – Aggodalmasan pillantott úrnőjére. – Nem érzi jól magát? – De, minden rendben, csak szükségem volna a füveidre, mégpedig amilyen hamar csak lehet. Holnap lesz az esküvő – emlékeztette Meget. – Gondolod, hogy egy nappal a nászéjszaka előtt még használnak? Hiszen tudod, miért nem akarok több gyereket. Meg sóhajtott, és az övén függő kis szütyőt babrálta. – Attól fél, hogy megint olyan csecsemőt szül, mint a kis lord? Anne megmerevedett. – Én nem félek ettől! Jobb gyermeket elképzelni sem tudnék! – Haragja azonban gyorsan elszállt. Hiszen Meg mindenről tudott. – Nos igen, elismerem – mondta mély sóhajjal. – Ám ettől eltekintve is egy gyermek még szorosabban idekötné a grófot, és gyakori látogatásokra ösztönözné. Én azonban azt szeretném, ha elmenne, és remélem, elégedett lesz, ha Franciaországban élhet a birtokaim jövedelméből. Jól tudod, mi történne, ha rájönne, hogy Rob süket. Nem hallottál Lord Giles fiáról, aki megvakult, és ezért mindene a fivérére szállt? Meg bólintott. – Ez a világ már csak ilyen. A hatalmasok parancsolnak. De a mi Robertünk is hatalmas ember, vagy legalábbis az lesz, ha majd felnő. Anne rámosolygott hűséges társnőjére. – Igen, ő is az lesz. De addig meg kell őriznünk a titkát, kerül, amibe kerül! Most pedig mondd meg gyorsan, van valami szered, amely segíthet rajtam, vagy nincs? – Kár, hogy a mi jó öreg Agathánk meghalt. Én sajnos még nem ismerem ki magam olyan jól ezekben a dolgokban. Azt megtanultam, hogyan kell szülést levezetni, betegeket gondozni, lázat csillapítani, de… – Meg megrázta a fejét. – Talán megpróbálkozhatunk egy fűvel, amely használt Moraignek. Tizenkét év alatt csupán egy gyereke született. Agathának köszönhette, hogy nem esett folyton teherbe. Ez az egyetlen 34

Lyn Stone

A lovagvár titka


fű, amelyet ismerek, és amely nem mérgező hatású. Rögtön el is készítem belőle az italt. Legjobb volna, ha még ma éjjel meginná. Meg mindent megtesz, hogy segítsen rajta, gondolta Anne. Az elmúlt években ez az asszony és Michael atya voltak a bizalmasai. Szép párt alkottak, és boldog házasságban éltek. Pompás, jól sikerült gyermekeik reményt keltettek Anne-ben Robert jövőjét illetően. Michael atya tárgyilagosságát és eszét szerencsésen egészítette ki Meg vidám és hűséges lénye. Két gyermeküket Anne majdnem úgy szerette, mint a saját fiát. Valóságos áldás, vélekedett Anne, hogy ilyen emberek vesznek körül. Michael atya és Meg mindenben segítették őt, amikor MacBain felesége volt, és most is segíteni fogják, ha grófné lesz belőle. Az ő támogatásukkal megvalósíthatja terveit: biztosíthatja Robert jogait. Ezt a házasságot is ki fogja bírni. Levetkőzött, és meztelenül bebújt a puha vásznak és a prémmel bevont takaró közé. Végigsimított a selymes nyúlprémeken. Robert ajándékozta neki az irhákat, s ő takarót varrt belőlük. A következő éjszakát a férfiházban tölti, selyemlepedők és vastag nyestprémek között fog pihenni, melyeket Trouville hozott magával Franciaországból. Már ha egyáltalán lehunyhatja majd a szemét. Megremegett a gondolatra, és szinte azt kívánta, bárcsak a félelemtől borzongott volna meg. Egy kicsit bűnösnek érezte magát a kíváncsisága miatt, és mert nem félt megosztani az ágyat Trouville-lel. De hát eddigi tapasztalatai alapján a gróf egyáltalán nem tűnt félelmetes embernek. Leánykora óta mélyen eltemetett vágyak ébredeztek benne, előmerészkedtek rejtekükből, és apró démonokként gyötörték. Vajon átadhatja-e magát a tiltott érzéseknek, melyeket Edouard keltett benne? Lehet-e odaadó és szenvedélyes feleség? Anne befészkelte magát a párnák közé. Természetesen vállalja a kockázatot. Miért is ne? Hiszen Trouville másnap hajnalban úgyis eltűnik. A hajnali szürkület végre véget vetett a nyugtalanul töltött éjszakának. Mihelyt az első napsugarak bevilágítottak az ablakon, Edouard kiugrott az ágyból. Ezen a napon nem kell semmivel bajlódnia. Halkan fütyörészett, mialatt Henri elkészítette számára a fürdővizet. Azután a borotválkozás következett, amely nem volt veszélytelen művelet, ha Henri álmosan fogott hozzá. Eltelt egy óra, majd még egy, mindketten roppant gondosan és odaadással végezték a reggeli ceremóniát, s közben alig váltottak egy-egy szót. A pokolba is, gondolta Edouard, miért nem mehetünk le máris, hogy végre elkezdődjék a szertartás! Remélte, hogy Anne nem ilyen ideges, különben úgy fest majd a dolog, mintha mindkettőjüket kényszerítették volna erre a frigyre. Alsóruhában és térdnadrágban ült az ablaknál, mialatt Henri öltözködött. – Mindjárt itt az idő – dünnyögte Henri, és a gyertyára mutatott, amely szinte már teljesen leégett, s így jelezte, hány óra van. – Magam is egész idő alatt ezt az átkozott holmit lestem, akár sólyom a zsákmányát! – horkant fel türelmetlenül Edouard. Gyorsan befejezte az öltözködést, és remélte, hogy semmi fontosról nem feledkezett meg. Henri tessék-lássék próbált segédkezni neki, ám apja türelmetlenül elzavarta. 35

Lyn Stone

A lovagvár titka


A nagyterembe érve újból kezdődött a várakozás. Edouard megigazgatta ékkövekkel kirakott kardját, egyik lábáról a másikra állt, miközben fölöslegesen rendezgette hibátlanul nyakához simuló gallérját. Úgy találta, hogy fekete bársony köpenye rosszul áll rajta, és túlságosan meleg is. Csupán azért viselte, hogy Henri kedvében járjon. A fiú ugyanis biztosította, hogy ez a köpeny emeli ki legelőnyösebben az alakját, és minden bizonnyal a menyasszonynak is tetszeni fog. Edouard viszont attól tartott, hogy úgy fest benne, mint egy adóbehajtó. Ó, hogy utált várakozni! Többnyire csak akkor volt hajlandó rá, ha a király megkövetelte. Megint csak igazgatni kezdte a ruházatát, és előre-hátra mozgatta a vállát. Aztán erőt vett magán, a háta mögött összekulcsolta a kezét, és megpróbált nyugodtan állni. – Késik – suttogta Henri türelmetlenül. Edouard kissé felemelte az állát, és figyelmeztető pillantást vetett a fiára. – Azt hiszem, inkább mi érkeztünk túl korán. – A többiek már mind itt vannak – jegyezte meg Henri, és végigjártatta tekintetét a terem közepén összeverődött embereken. – Talán meggondolta magát és megszökött. – Legfeljebb úgy tehette, ha átmászott a várfalon – vetette oda Edouard szárazon. – A csapórács öreg és rozsdás, ha felhúzzák, a tengerpartig is elhallatszik a csikorgása. Gondolod, hogy inába szállt a bátorsága? Hirtelen azt vette észre, hogy Henri szeme kerekre nyílik a csodálkozástól, és szinte a száját is eltátja. Ő is felnézett, hogy lássa, mi nyűgözte le ennyire a legénykét. A közeledő menyasszonyt megpillantva földbe gyökerezett a lába a meglepetéstől. A teremben várakozók csodálkozó és örömteli morajjal üdvözölték úrnőjüket, aki a gyertyák és fáklyák fényében tündéralakként lebegve látszott közeledni. Hullámos haja sötétvörös, selymes palástként vette körül vállát, és finom mívű, ezüstbe foglalt pánt szorította a homlokához. Köpenyét egészen vékony, ezüstös fényű fonálból szőtték, és egyszerűségében is királyian fenséges volt. Hófehér selyemruhájának ujját és gallérját ezüst bogáncsminta díszítette. Az ezüst és a fehér pompásan illett világos bőréhez, és kiemelte lágy vonalú, kifejező ajkának üde rózsaszínét. Edouard önkéntelenül feléje nyújtotta a kezét, mielőtt még átgondolta volna, mit tesz. Ő, aki mindig az udvariasan tartózkodó viselkedést tartotta követendőnek, most illetlen sietséget tanúsított. Ám pillanatnyilag fikarcnyit sem törődött a jó modorral. Anne ujjainak alig érezhető remegése sóvárgó vágyat, ellenállhatatlan kívánságot keltett benne, hogy vigasztalja, védelmezze és megnyugtassa az asszonyt. A vár káplánja beszélt. Szavai mintegy ködfátyolon át hatoltak el Trouville tudatáig, s álomszerű volt, ami ezután következett: az asztalon előkészített házassági szerződések aláírása. Pedig elég lenne, ha Anne csupán tulajdon szeretetre méltó személyét ígérné oda neki, ő máris utolsó sou-ját, mindenét odaadná érte. 36

Lyn Stone

A lovagvár titka


Milyen megalázó ez a leplezetlen üzletszerűség, gondolta Edouard, és milyen ostoba! Anne-t illetően elszállt belőle minden kétely és gyanú. Lehet, hogy egyszer majd ráébred, rosszul tette, amikor bízott az asszonyban, de ma és a mai éjszakán csak az övé ez az elbűvölő nő. Vonakodva engedte el Anne kezét. Alig hallotta, amint a várkáplán felsorolta a birtokokat és ismertette a hozományt. Csupán futó pillantást vetett az okiratokra, és más körülmények között egyszerűen elképzelhetetlen felületességgel és sietséggel firkálta oda a nevét. Amikor megfordult, Hume már Anne mellett állt a nagyterem mellett nyíló kis kápolna ajtaja előtt Henri, Robert, Sir Guillaume és egy csinos, egyszerűen öltözött szolgáló társaságában. Edouard odament a kis csoporthoz, és szempillantásnyi idő alatt igyekezett visszanyerni önuralmát, noha tudta, hogy Anne varázsa még mindig fogva tartja. És valószínűleg így lesz ez mindaddig, amíg nem töltenek el együtt egy éjszakát. Vagy kettőt. Vagy többet… Hirtelen bosszúságot érzett, amiért ez a nő ennyire a hatalmába kerítette. Természetesen szeretni akarja, azt azonban nem engedheti meg, hogy úrrá legyen az érzelmein, a gondolatain, az egész lényén. Férfihoz nem illő így kiszolgáltatni magát. Összevonta a szemöldökét, amikor a pap kijelentette, hogy a frigynek nincs akadálya, mert nem vérrokonok, és mindketten házasságra kívánnak lépni egymással. Megfogta Anne kezét, amelyet Hume nyújtott feléje, és tiszta, szilárd hangon mondta el az eskü szavait. Aztán Anne is megismételte lágy, őszinte hangján a fogadalmat, hogy haláláig tisztelni fogja és engedelmeskedik neki, s Edouard csak ekkor érezte, hogy teljesen visszanyerte magabiztosságát. Voltaképpen csak most jött rá, hogy volt benne némi félelem, hátha Anne meggondolja magát. De hogyan is fordulhatott meg ilyesmi a fejében? Hiszen az asszony készségesen beleegyezett a házasságba! Edouard elűzte a dőre gondolatokat, melyek a döntő pillanatokban minden vőlegényt meglepnek, és rámosolygott menyasszonyára. Arra ocsúdott fel, hogy Sir Guillaume tapintatosan megérinti a könyökét, s ekkor lehúzta a kisujján viselt gyűrűt. Édesanyján kívül soha senki nem hordta, az anyja halála után is csak ő. Egy röpke pillanatra elfogta a szomorúság: tulajdonképpen nem is ismerte azt az asszonyt, aki szülte. Az aranyba foglalt drágakő meleg tapintású volt a kezében. A pap szavainak engedelmeskedve ráhúzta a gyűrűt először Anne mutatóujjának első percére, aztán a középső ujjára, végül a gyűrűsujjára, melyből közvetlenül a szívhez futott az ér. Anne most már az övé. Örökre. Anne odatartotta az arcát, és ő megcsókolta, igyekezve úrrá lenni fellobbanó szenvedélyén. A szertartást végül is be kell fejezni. Utána következik az ünnepség, az esküvői lakoma, amely feltehetően egész késő estig eltart. Edouard felsóhajtott. Hány órát kell még várnia, míg eljön a nászéjszaka! Már a szó maga is rettenetesen felzaklatta. Egymás mellett állva hallgatták a nászmisét. A pap egyhangúan mormolta a liturgiát, melynek szövegében érthetetlenül folytak össze a latin szavak, és úgy tűnt, sosem lesz vége a szertartásnak. Edouard a közelgő éjszakára gondolt, és a lelki szemei előtt felvillanó képek nem voltak éppenséggel a szent helyhez illők. 37

Lyn Stone

A lovagvár titka


Igen, szerelmi házasság lesz az övék! Edouard de Trouville gróf így döntött, és komolyan is gondolta. Egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta, hogy bármi kölcsönös szerelmük útjába állhatna. Anne várakozásteljesen felsóhajtott, amikor elhagyták a kápolnát, és elindultak az emelvény felé, ahol bőséges reggeli várt rájuk. Meg már előzőleg elárulta úrnőjének, hogy a rendelkezésükre álló rövid idő és az éléstár szűkös készletei ellenére a szakács és a szolgák felülmúlták önmagukat. Dairmid igen segítőkésznek bizonyult: különféle csemegékről gondoskodott, például ánizsról és manduláról, a drága borról nem is beszélve. Sőt, kilencszemű halnak nevezett folyami ingolát is hozatott, amelyet ugyan Anne ki nem állhatott, de Dairmid állítása szerint a franciák rajonganak érte. Mindez arra szolgált, hogy Anne ne valljon szégyent új férje előtt szegénysége miatt, ugyanakkor ne ösztönözze Trouville-t arra, hogy a jövőben gyakrabban ellátogasson Baincroftba. – Jól sikerült a ceremónia – jegyezte meg Anne, amikor a gróf az asztalhoz vezette, majd maga is helyet foglalt. – Sokkal szebb volt, mint az első esküvőm, bár arra a napra már alig emlékszem, hiszen olyan fiatal voltam. – Még most is az – mondta Trouville. Mostantól fogva Edouardnak kell szólítanod, figyelmeztette magát Anne. Úgy kell szólítanod, ahogy kívánja, még gondolatban is. Tégy meg mindent, amit kíván! – Ó, itt jönnek a fiaink, hogy kifejezzék jókívánságaikat – mondotta Trouville, és a fiúkhoz fordult, hogy üdvözölje őket. – Sok boldogságot kívánok! – mondta Henri udvarias meghajlás kíséretében. – Nagyon köszönöm, Henri – válaszolta Anne, és rámosolygott mostohafiára. – Minden jót, mama! – mondta Robert, majd némi habozás után a grófra pillantva halkan hozzáfűzte: – És papa. Anne tudta, hogy ha száz évig él is, akkor sem fogja soha elfelejteni azt a kifejezést, amely e pillanatban megjelent férje arcán. A megszokott közöny eltűnt róla, és az asszony esküdni mert volna rá, hogy a gróf elérzékenyült. Vagy talán Robert merészségétől állt el a szava? Sietett valamiféle elfogadható magyarázattal előállni: – Bocsásson meg nekünk, Mylord, de attól tartok, Rob nem értette meg… – Megtisztelve érzem magam – szakította félbe mentegetőzését Trouville, és mélyen Robert szemébe nézett –, nagyon megtisztelve. Fiam! – Akkor én is anyámnak nevezhetem önt, Mylady? – bátorodott fel Henri. – Nem! – vágott közbe Robert, és Henri vállára csapott. Edouard komoran nézett a fiúra, és már épp rendre akarta utasítani, amikor Rob folytatta: – Mondd inkább azt, hogy mama! – Majd gyerekes unszolással megismételte: – No mondd: mama. 38

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Mama – nevetett Henri, és játékosan oldalba bökte Robot. Anne nézte, amint a két fiú az emelvény hátsó részén bepréseli magát a vendégek közé egy padra. Edouard nem törődött a fiúk illetlen viselkedésével, és reménykedő pillantást vetett Anne-re. – Zavarja önt? Anne mit sem törődve az illemmel, a férfi karjára tette a kezét, és elmosolyodott. – Egyáltalán nem. Henri nagyon jól nevelt fiú. – Akkor nem lenne kifogása ellene, ha Baincroftban hagynám, amikor elutazom? – kérdezte. – Esküszöm, hogy még soha nem láttam ilyen vidámnak, mint most. Eddig csak kevés hasonló korú barátja volt, anyja pedig sosem. Mitévő legyek? Anne törte a fejét, milyen okra hivatkozva utasíthatná vissza a gróf kérését. Kedvelte Henrit, de úgy vélte, nem lenne jó, ha a két fiú összebarátkozna. Henri biztosan nem titkol el semmit az apja elől, következésképpen mindent elmondana Robertről. Kész csoda, ha eddig még nem fedezte volna fel Rob fogyatékosságát. – Nem fog hiányozni neki az édesapja? – Nem hiszem. – Edouard megfogta az asszony kezét, és az ajkához emelte. – De most nem egy fiúgyermek hangulatával kell törődnünk, hanem saját magunkkal. Szavait jelentőségteljes kézszorítás kísérte, szeme lázban égett. Anne érezte, hogy elpirul, de azért megkérdezte: – Valóban? – Valóban – bizonygatta a férfi. – Semmit sem szeretnék jobban, mint hogy mielőbb véget érjen ez a nap. – Annyira várja a holnapot? – incselkedett tovább Anne. Edouard mosolygott, és játékosan beleharapott az asszony ujjai hegyébe. – A ma éjszakát várom. Anne ismét elpirult. A férfi fogainak és nyelvének érintésétől felpezsdült a vére. Be kellett vallania magának, hogy ő is alig várja az estét. Miért is ne örülne neki? Miért ne élvezhetné a hitvesi ágy nyújtotta örömöket, ha csak egyetlen éjszakára is? Gyakran látta boldog házasságban élő háznépe viselkedésén, hogy az együtthálás nem mindig olyan riasztó kötelesség, mint amilyennek érezte MacBainnel való együttélése idején. Trouville igyekezni fog kielégíteni őt. Anne ezzel kapcsolatban nem táplált téves képzeteket: tudta, hogy az ő élvezete csak fokozza a férfiét. Meg elmagyarázta neki, hogy minden valamelyest is értelmes férfi rájön erre. Edouard pedig elég tájékozottnak tűnik e tekintetben, gondolta mosolyogva az asszony. Szinte azt kívánta, bárcsak maradna tovább, ha mégoly ostobaságnak tűnt is ez az óhaj. Látszik, hogy Trouville mindenben csupán a tökéleteset tűri meg maga körül. A kísérete és a fia jól nevelt, saját viselkedése és megjelenése kifogástalan, még a ruházatán sincs egyetlen aprócska gyűrődés sem. Vajon nem áll-e máris szándékában javítani Robert kiejtésén, hogy a beszéde ne bántsa tovább a fülét? Hogyan viselkedik majd, ha észreveszi, 39

Lyn Stone

A lovagvár titka


hogy ezen semmiféle jóindulattal sem lehet változtatni? Felfogadhatja a földkerekség legjobb tanítómestereit, Rob akkor is süket marad. Anne el tudta képzelni, milyen viszolygást keltene a férjében Rob testi hibája. Bizonyára firtatni kezdené Robert fogyatékosságának az okát. Márpedig ez ő maga, az anyja. Nem kétséges, hogy mindkettőjüket elkergetné, és kárpótlásul igényt tartana Robert birtokaira. S a király, Robert Bruce, bizonyára jogosnak ítélné a követelését, hiszen rokona Trouville-nek. Nem vitás, hogy nagy kockázatot vállalt, amikor feleségül ment ehhez a férfihoz. Ám azt is tudta, ha ellenszegült volna nagybátyja akaratának, Hume elvette volna tőle Robot. Ezért nem volt más választása. Mindazonáltal van rá esélye, hogy sikerül megőriznie a titkot Trouville távozásáig. S remélhetőleg a férje oly sokáig marad majd távol, mint ahogyan tervezte. Nos, végül is sikerülhet a dolog. Sikerülnie kell!

Edouard fáradhatatlanul igyekezett kedvében járni menyasszonyának. Noha azelőtt más nőknél megerőltetőnek érezte a lovagi szolgálatokat, most örömét lelte az apró figyelmességekben. Anne leplezetlen csodálata természetesen legyezgette a hiúságát. Ám amit a leginkább megnyerőnek talált az asszony lényében, az visszafogott, tartózkodó nevetése és választékos beszédmódja volt. Felfedezte Anne szépsége mögött az akaraterőt és a nem mindennapi értelmi képességeket. S megsejtette, hogy titkon szenvedélyes természet, de még egyetlen férfi sem lobbantotta fel benne a parázsló tüzet. Bár nem ő lesz az első, aki megérinti a testét, mégis remélte, hogy ő lesz az, aki életre kelti a szívét. Az idő szinte ólomlábakon járt. A hagyományoknak eleget téve Edouardnak Hume, Sir Guillaume és a két fiú társaságában részt kellett vennie a reggeli vadászaton. El is ejtett egy jókora szarvastehenet, hogy bizonyítsa rátermettségét képes hússal ellátni a menyegzői asztalt. De aztán rábeszélte Hume-ot, hogy aznapra fejezzék be a vadászatot. Visszatért a lakótoronyba, ahol megfürdött, és újfent elegáns ruhát öltött magára a délutáni ünnepségekhez. Az elhúzódó vacsora végeztével lassan leszedték az asztalról a maradékokat. A Hume által szerződtetett muzsikusok és akrobaták lassan kimerültek, és Edouard is fáradtnak érezte magát. Kivárta az illendő időpontot, aztán felállt, és kezét nyújtotta Anne-nek. Az asszony láthatóan ugyanolyan türelmetlenül várta, hogy véget érjen a lakoma, mint ő. Edouard viszonozta a jelenlevők arcán megjelenő mosolyt, majd kijelentette: – Ideje visszavonulnunk. Az alsó szinten elhelyezett asztaloknál ülő szolgálók közül néhányan örömkiáltások közepette ugrottak fel a helyükről, és egy idősebb asszony vezetésével, aki a szertartás alatt végig Anne mellett állt, most úrnőjük köré sereglettek, és sietve kísérték fel a lépcsőn. Mihelyt az asszonynép elhagyta a termet, Hume szólásra emelkedett, és hosszú, az alkalomhoz méltó pohárköszöntőt mondott. Ugyanezt tette Sir

40

Lyn Stone

A lovagvár titka


Guillaume is, bár ő sokkal mértéktartóbban. Ezután Henri adta elő a mondókáját, majd Edouard mindenkinek illő módon köszönetet mondott. Végezetül Robert is felemelte hígított borral töltött kupáját, és ragyogó arccal mondta: – Szerencsés éjszakát! Mire mindenki harsány hahotában tört ki. Edouard a fiúra meredt, és arra gondolt, vajon mennyit tudhat egy tízéves fiú ezekről a dolgokról. Semmit, adta meg rá rögvest a választ, Rob boldogan mosolygó arcát látva. Ő is mosolygott, mert érezte, hogy Robert szavai tiszta szívből fakadtak. Önkéntelenül a hajdani, kevésbé örömteli nászéjszakáira gondolt. Különösen az első volt siralmas. Szegény Isabeau egészen megrémült, amikor meglátta őt meztelenül. Három hétbe telt, míg sikerült meggyőznie, hogy minden férfi így néz ki, és ne tekintse őt torzszülöttnek. Helvise ugyan nem esett pánikba, de mindig kényszeredetten fogadta a közeledését, bármennyire is igyekezett gyengéd lenni hozzá. Nem tehetett róla, Helvise mást szeretett. Ezúttal azonban másképpen lesz. Anne szívesen fogadja majd az ágyában, hiszen látta fellobbanni a vágyat ezüstfényű szemében. A gondolat, hogy hamarosan az övé lesz, felizgatta, megmelengette a szívét, és lázba hozta a vérét. Igen, Anne várja őt! Türelmetlenül sietett a lépcsőhöz, és kettesével véve a fokokat futott fel az emeletre. Vidám kísérői messze elmaradtak mögötte. – Kifelé! – parancsolt rá az asszonyokra, mihelyt belépett a férfiházba, majd magához intette az idősebb szolgálót. – És tartsátok szabadon a lépcsőt, ha lementek! Kitaszigálta őket a hálókamrából, és sietve elreteszelte az ajtót. Szándékosan nem nézett addig Anne-re, amíg nem voltak egyedül. Lassan megfordult, és tekintetét a menyasszonyára emelte. Anne az ágy fejrészénél feltornyozott párnáknak dőlve ült. Az elefántcsontszín lepedő épphogy eltakarta a keblét, és redői körülrajzolták karcsú alakját. Egyik kezében ezüst serleget tartott, és Edouard felé nyújtotta: – Bort, Mylord? – Tartok tőle, hogy az éhségem nagyobb, mint a szomjúságom – válaszolta Edouard sokatmondó pillantással. – Akkor gondoskodnunk kell róla, hogy csillapítsuk – suttogta Anne, és az ágy melletti asztalkára tette a serleget. Érzéki tekintete varázserővel vonzotta a férfit. Egy ugrással az asszony mellett termett, lehajolt hozzá, és kóstolgatni kezdte kívánatos ajkát. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy elszakadjon Anne szájától, kibontakozzék ölelő karjaiból, és levetkőzzön. Ám ugyanakkor szinte édesnek találta az időhúzást, mert szerette volna minél hosszabbra nyújtani a szerelmi előjátékot. Sietve levetette felsőruháit, s bár nem nézett fel, érezte, hogy az asszony tekintete mezítelen mellkasára tapad. Anne halk, elismerő sóhajt hallatott, ami még inkább felkorbácsolta Edouard szenvedélyét. Remegő ujjai nem engedelmeskedtek, és nem sikerült mindjárt kioldani a lábravalóját tartó szalagokat. Anne felkacagott. Nem gúnyos nevetés volt, sokkal inkább bátorító, amellyel jelezte, hogy szívesen segítene. Edouard rögtön megértette, és odalépett az ágy mellé. 41

Lyn Stone

A lovagvár titka


Nézte, amint a gyengéd kis kezek kioldják a szalagokat, és elemi erővel támadt fel benne a vágy. Attól tartott, hogy Anne majd megretten ennek nyilvánvaló jelétől, s hallotta is, amint halkan felkiált. Ám lehet, hogy úgy kell értelmeznie e hangot: siess már, siess… Edouard mindenesetre így értelmezte. Egyetlen rántással megszabadult utolsó ruhadarabjától, és Anne mellé feküdt az ágyba. Az asszony várakozásteljesen ölelte át a nyakát, amikor Edouard magához vonta forró testét. Ez az érzés mindenen túltett, amit a férfi eddig átélt. Hasonlított ahhoz, mint amikor hosszú, északi utazása után hazatért otthona melegébe, de leírhatatlanul jobb volt. Semmi sem készítette fel erre, ilyen beteljesülésről még csak nem is álmodott. – Szeressen engem! – suttogta rekedtes hangon. – Igen – válaszolta Anne, és ezek nem csupán puszta szavak voltak. Olyan készségesen tárulkozott fel előtte, mintha mindig megosztották volna az ágyukat, mintha mindig is házasok lettek volna. Minő bizalom! Minő fenntartás nélküli odaadás! Anne testének melege körülölelte Edouardot, aki önkéntelenül lehunyta a szemét. Leírhatatlan érzés járta át testét-lelkét, és tudta, hogy Anne is osztozik vele a gyönyörben, mert halkan felsikoltott és meg-megvonaglott a karjaiban. Edouard egy pillanatig mozdulatlanná dermedt a szinte elviselhetetlen kéjtől, azután eljött a beteljesülés pillanata. Hosszú pillanatokig feküdtek így boldog öntudatlanságban, majd a férfi kibontakozott Anne öleléséből, és az oldalára fordult. Csalódott sóhaj röppent fel Anne ajkáról, és Edouard kedveskedő csókokkal hintette be a vállát: – Mindjárt, drágaságom… Anne apró csókokkal becézgette az arcát, majd ajkára szorította az ajkát. A csókja kezdetben gyengéd volt, majd egyre követelőzőbbé vált, és keze lefelé vándorolt a férfi mellkasán. S amikor karcsú ujjai megtalálták, amit kerestek, Edouard meg sem próbálta szerelmi játékokkal elodázni az egyesülés pillanatát. Izzó vágyban, szenvedélyes ölelésben olvadt össze újra a testük.

Anne ébredt fel először. Feje fölé nyújtotta a karját, és ásított. Edouard még aludt, és az asszony feléje fordult, hogy nézhesse az arcát. A férfi vonásait ellágyította az álom, és most valahogy nagyon fiatalnak látszott ugyanaz az ártatlanság derengett az arcán, amelyet Anne már oly gyakran megfigyelt az alvó Roberten is. Tudta, hogy Edouard már elmúlt harmincéves, de alig volt néhány redő az arcán. Bárcsak magamnál tarthatnám! – gondolta Anne. Túlságosan gyorsan repült el ez az éjszaka. Talán nem kellett volna olyan önfeledten odaadnia magát. Most, miután megtapasztalta, hogy ilyen is lehet a házasság, soksok álmatlan éjszakán kesereghet majd a férje után. Hiányozni fog neki Edouard. Az együtt töltött éjszaka, de kellemes, barátságos természete miatt is. Mélyről feltörő sóhaja felébresztette a férfit, aki mosolyogva nyitotta ki a szemét. 42

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Jó reggelt, kedvesem! – suttogta álomittas hangon. Kisimított Anne arcából egy hajfürtöt. – Drágaságom… Anne megfogta a kezét. – Ideje felkelnünk – mondta sajnálkozva. – Ennie kell valamit, mielőtt elindul, a lovakat is fel kell nyergelni, és bizonyára Henri is… – Maradjon, ahol van! – parancsolt rá Edouard. Felkelt, és a ruhásládájához ment. Anne pillantása végigsiklott a testén, amely oly sok gyönyörrel ajándékozta meg az éjjel, és kéjesen megborzongott. Olyan erővel támadt fel benne a vágy, hogy szinte belesajdult a teste. Edouard egy ékszerdobozt vett ki a ládából, felnyitotta a tetejét, és kivett belőle egy finom vászonba burkolt, apró szelencét, mely skarlátvörös selyemszalaggal volt átkötve. Visszament az ágyhoz, megfogta Anne kezét, és a tenyerére helyezte a dobozkát. – A nászajándéka – mondotta. – Igazán nem kellett volna – mondta Anne. – Én nem tudok semmit sem adni kegyelmednek! Nem volt időm, miután… – A menyasszonytól már megkaptam az ajándékot, kedvesem – mondta Edouard, és kioldotta a szalagcsokrot. – Bontsa ki! Én már kibontottam az enyémet. Anne engedelmeskedett, és az ámulattól elkerekedett a szeme, amikor megpillantotta a drágakövekkel kirakott arany nyakláncot, mely illett a jegygyűrűjéhez. – Ő, Edouard! Még sohasem láttam ilyen szépet! Edouard kivette az ékszert az asszony remegő kezéből, és óvatosan a nyakába akasztotta. – Én sem – mondta gyengéden. – Mezítelenül és hívogatóan, álomittasan és drágakövekkel borítva. Csodálatos látvány! Ha visszatérek, szeretném, ha ugyanígy fogadna. Anne idegesen felnevetett, zavarba, hozta a bók. – Hogyan készülhetnék fel, ha egyikünk sem tudja, mikor tér vissza? Edouard csókkal zárta le Anne ajkát, majd rávillantotta ellenállhatatlan mosolyát. – Jövő csütörtökön, nem egészen egy hét múlva újra itt leszek. Várjon rám, ha közeledik az alkonyat! Itt szeretném látni, és pontosan úgy, ahogyan most van. Anne-nek elakadt a lélegzete. – De hát tengerre kell szállnia! Azt mondta, hogy a parton várja a hajója. Elvégre Franciaországban van az otthona. Mialatt beszélt, Edouard lassan ingatta a fejét. – Az én otthonom itt van, kedvesem. Itt, a feleségemnél és a fiaimnál. Azért megyek a kikötőbe, hogy átvegyem azokat az értéktárgyakat és holmikat, amelyeket az intézőm küldött a birtokaimról. Hogyan is képzelhette, hogy megnősülök, és aztán elhagyom a feleségemet? Anne nem válaszolt, egyszerűen képtelen volt megszólalni. Rémülten nézett Edouardra. – Nem csodálom, hogy meglepődött – mondta a férfi –, mindazonáltal nem gondoltam volna, hogy ennyire félreért. Vagy nem örül annak, hogy hamarosan visszatérek? 43

Lyn Stone

A lovagvár titka


Visszatér? Jóságos ég! Mitévő legyek most? Anne végül is kényszeredetten bólintott. Edouard azt kérdezi, hogy örül-e? Hát erre aztán igazán nem számított. Mit tegyen? Ha Trouville nap mint nap itt lesz, egyszerűen lehetetlen, hogy ne jöjjön rá a titkára. Ökölbe szorította a kezét, hogy szinte fájt. – No mi az? Csak nem könnyek? – korholta szelíden Edouard. – Remélem, örömében sír. Noha tréfának szánta, amit mondott, Anne figyelmét nem kerülte el a szavaiból kicsendülő gyanakvás. Vagy talán megsértődött? Még nem szabad feladnia. Edouard néhány óra múlva elmegy, s mihelyt elutazott, visszatéréséig több nap áll rendelkezésére, hogy újabb terveket kovácsoljon. Most azonban ki kell engesztelnie, ezért feléje nyújtotta a karját. Amikor a férfi szorosan magához ölelte, Anne érezte, hogy lassan megnyugszik. Hogyan is hihette, hogy Edouard szörnyeteg? Annyi bizonyos, hogy még soha nem ismert hozzá fogható férfit. Elvégre nem tudhatja biztosan, miként viselkedne, ha értesülne Robert süketségéről. Bárcsak kideríthetné anélkül, hogy el kellene mondania mindent a fiáról! – Edouard… – Igen, kedvesem? A férfi nagy kezével gyengéden simogatni kezdte Anne meztelen hátát, majd mutatóujja hegyét végighúzta a gerincén. – Nem maradhatnánk még egy darabig ágyban? Beszélgethetnénk mindenféléről. Nem tudom elviselni, hogy ilyen hamar elmegy. Nem tehetnénk úgy, mintha egyáltalán nem kellene elmennie, és a miénk lenne az egész nap? Csak egy kis ideig? – És ismét szeressük egymást? – kérdezte Edouard halk nevetéssel, és megcsókolta az asszony nyakát. Anne eleinte engedni akart a kísértésnek, ám aztán kibontakozott a férfi öleléséből. – Talán, de előbb szeretném hallani a véleményét egynémely dologról. Ez majd segít, hogy jobban megismerhessem. Nos, minthogy férj és feleség vagyunk, nagyon remélem, hogy nem csupán az ágyat osztjuk meg egymással – mondta őszintén. – Noha ez az éjszaka mennyei volt… Kedveskedve megsimogatta a férfi arcát, mint ahogyan a fiáét szokta. – Nos, mit szól hozzá? Edouard felsóhajtott, azután végignyúlt az ágyon, és kényelmesen elhelyezkedett Anne mellett. – Miről van szó? Bántja valami? – Ó nem. Csak szeretném tudni, kegyelmed hogyan… hogyan lát bizonyos dolgokat, milyen az életfelfogása, hogyan gondolkodik. Végül is több helyen megfordult a világban, mint bárki más, akit csak ismerek, de még sincs tisztában a mi szokásainkkal. Például mi a véleménye a királyunkról, Robert Bruce-ról? Edouard megvakargatta az állán serkenő sötét borostát. – Szerintem az Úristen is uralkodónak teremtette. Született vezér. Meg kell mondanom, hogy csodálom, ahogyan faragatlan és gyakorlatlan emberekből hadsereget formált. Noha hallottam, hogy az apja inkább fondorlatokkal ért el mindent, semmint becsületes úton, mégis azt hiszem, hogy a királyuk jókora adag becsvágyat kapott tőle útravalóul. 44

Lyn Stone

A lovagvár titka


Anne buzgón bólogatott, és felismerte, miként terelheti a beszélgetést a céljainak megfelelő irányba. – Igen, és ráadásul tekintélyes örökséget is, amelyhez ő maga szintén szép kis vagyont szerzett. Ha már szóba került, mi a véleménye az elsőszülöttségi jogról? Gondolom, Franciaországban is érvényben van? – Valóban. És minthogy magam is azok közé tartozom, akik hasznot húznak ebből, azt kell mondanom, hogy helyeslem – ismerte el Edouard mosolyogva. – Rendkívül komoly dolgokat hoz szóba. Anne észrevette, hogy a férfi tréfálkozik, s egy kissé fensőségesen beszél. Vajon meg merje-e kérdezni, amit valóban tudni szeretne? – Tehát mindig és minden körülmények között az idősebb fiú örököl? Edouard tűnődve vonta össze a szemöldökét, mielőtt válaszolt volna: – Nos, előfordulhatnak olyan esetek, amikor ez lehetetlen, de én általában támogatom ezt a törvényt. Anne összecsücsörítette az ajkát, és nem nézett Edouardra, nehogy az megsejtse a következő kérdés jelentőségét: – Például őrültség? – Például. Egy elmebeteg aligha tudná igazgatni a birtokait, vagy szolgálni királyát és a népét. Anne bólintott. – És mi van, ha az elsőszülött vak? Ismerek valakit itt a közelben. A voltaképpeni örökös hirtelen elvesztette szeme világát, és az egész birtok az öccsére szállt. Elvette bátyjától a földjeit, a születési jogot, mindent. Én ezt nem tartom igazságosnak. Edouard elgondolkozott a hallottakon, majd megvonta a vállát. – Véleményem szerint a második fiúnak nem volt más választása. Egy vak ember képtelen ellátni feladatait. És védekezni sem tud. Mi lett abból a fiúból, aki megvakult? Anne felsóhajtott. – A fivére jóindulatára van utalva. – Szégyenletes, de hát az élet ritkán igazságos. De miért ez a sok örökléssel kapcsolatos kérdés? Más oka is van, hogy ennyire foglalkoztatja a dolog? Talán barátja az illető? Anne észrevette, hogy árnyalatnyi féltékenység bujkál a férfi hangjában. – Nem, sosem láttam őt vagy a fivérét. Csak úgy eszembe jutott. De beszéljünk valami másról! – javasolta. Megkapta a választ a kérdésére, de nem találta megnyugtatónak. Egy ideig még társalogtak a párizsi és az edinburgh-i életmód közti különbségről, s Skócia távol eső vidékeiről. Végül Edouard elvesztette a türelmét, untatták a szellemtelen kérdések, amelyeket az asszony feltett neki, hogy voltaképpeni szándékát elleplezze. Ismét kipillantott az ablakon, hogy meggyőződjön a nap állásáról. – Későre jár, kedvesem. Fel kell készülnöm az útra, különben csak napnyugta után tudok elindulni, ígérem, hogy az elkövetkező években bőven lesz időnk efféle beszélgetésekre. Anne futólag elmosolyodott. – Hát persze. Hálás vagyok a türelméért. Bevallom, még szívesen élvezném a társaságát. Edouard végigsimított az asszony csípőjén. – Csak kérnie kell. Egy félóra már igazán nem számít… 45

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Késő este akar megérkezni? Túlságosan veszélyes lenne. Már amúgy is sokáig feltartottam. Beburkolózott a lepedőbe, és fel akart kelni. Edouard megcsókolta ez már a férj gyengéd búcsúcsókja volt. – Így fogom megőrizni az emlékezetemben, míg távol vagyok. Megígéri nekem, Anne, hogy hat nap múlva ugyanígy és ugyanitt fog várni rám? – kérdezte Edouard, és az ágyra mutatott. – Megígérem – hangzott a felelet, öltözködés közben Anne tekintete folyton a férjét kereste, miközben az felöltötte utazóruháját, és gyorsan összecsomagolta a holmiját. Edouard is vissza-visszafordult a feleségéhez, és viszonozta pillantását. Látszott rajta, hogy nem szívesen hagyja itt. Anne lelkében két erős érzelem küzdött egymással. Feleségként azt kívánta, hogy Edouard maradjon, hogy újraélhessék az édes órákat, hogy jobban megismerhesse a férjét, hogy gyermekeket szüljön neki, és jó társa legyen, mint ahogyan esküvel fogadta. Anyaként azonban azt akarta, hogy mielőbb menjen el, és soha többé ne jöjjön vissza. Egy óra múlva Edouard megállította a lakótorony lépcsője előtt pompás, arabs ménjét, majd átvette a búcsúpoharat Anne karcsú kezéből. Jókorát kortyolt belőle, aztán visszaadta az ivóedényt, és Anne-re mosolygott. Milyen bájos, gondolta Edouard, még így, esőáztatta arccal is! A legtöbb asszony odabenn búcsúzott volna el, ő azonban kijött a várudvarra, hogy jó utat kívánjon neki. Aggódó tekintetét látva, Edouard igyekezett megnyugtatni: – Ne féltsen engem, Anne! Előbb visszatérek, mintsem hiányomat érezné. – Ebben nem kételkedem – felelte az asszony halkan, és melléhez szorította az ezüst ivópoharat. Edouard közelebb intette magához a két fiút. – Henri, Robert, törődjetek az édesanyátokkal! Visszatérésemig felmentelek benneteket a fegyvergyakorlatok alól, az illedelmes viselkedés gyakorlása alól azonban nem. Tegyétek hasznossá magatokat, és készüljetek fel arra, hogy alaposan megdolgoztatlak benneteket a vívóórákon, ha visszatérek! – Igenis, apám – válaszolta Henri. – Nem fogunk csalódást okozni. Könyökével oldalba bökte Robertet. – Igen, papa… Nem, papa – dünnyögte Robert bizonytalanul. Edouard komor pillantást vetett rá. Robert angolsága egyenesen bántotta a fülét. Arra pedig még gondolni sem szeretett, hogyan fogja beszélni a francia nyelvet. De legalább hajlandónak mutatkozott többet tanulni. Henri bizonyára sok mindenre megtaníthatja, mivel állandóan együtt vannak. És mihelyt Robert nemcsak skótul beszélő emberekkel érintkezik, hanem másokkal is, több gyakorlatra lesz lehetősége. Legalábbis megértetheti magát velük. – Ügyeljetek magatokra, nehogy baj érjen benneteket! Nem szeretném, ha alkalmat adnátok a fenyítésre. Robert, ne menj fel a várfolyosóra! Henri, tudod, hogy megtiltottam a kockajátékot. Henri bólintott, Robert pedig utánozta. 46

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Bien. Most pedig Isten áldjon mindnyájatokat – mondotta a várudvaron összegyűlteknek, Lord Hume-nak, a fiúknak és a búcsúzásnál megjelent néhány fegyveresnek. Aztán minden figyelmét Anne-re fordította, hogy fogadja áldását. – Mylady? – Isten áldja, Mylord! Az Úr óvja útján, és kísérje vissza hozzánk biztonságban! Milyen udvarias, milyen kifogástalanul ismeri a jó modor szabályait, gondolta Edouard. S milyen lebilincselően szép. Hány asszony lenne, aki ilyen őszintén aggódna érte, ámbár csak rövid ideje ismeri? Nem téved, valóban féltés tükröződik a szép szempárban, Anne aggódik a biztonságáért, noha csak pár napra utazik el. Edouard csodálkozva megcsóválta a fejét, és a várkapu felé irányította Bayardot.

Anne ott állt, és nézte, amint Edouard és két lovagból álló kísérete mögött lassan leereszkedik a csapórostély. Nem hallotta, szinte csak érezte, hogy Meg közeledik hozzá. – Éppen most tudtam meg, hogy jövő csütörtökön jön vissza – szólalt meg bizalmas társnője. – Ha Isten is úgy akarja, igen. Nem tudom, mitévő legyek. Ha valóban ő maga akarja oktatni mindkét fiút, akkor bizonyára hamarosan rájön, hogy Rob nem hall – felelte Anne skótul, anélkül hogy megfordult volna. Nagyot sóhajtott, mert rossz sejtelmei támadtak, amikor látta, hogy a két fiú az istállók irányába fut. Láthatóan nem zavarta őket a szitáló eső és a talpuk alól felfröccsenő sár. – Miről beszélt az imént? – érdeklődött Hume. – Attól fél, hogy Trouville rájön… Anne rémülten összerezzent. Észre sem vette, hogy a nagybátyja is a közelben tartózkodik. – Nincs semmi, amitől félnem kellene. Hume összehúzta a szemét, és a kezét csípőre tette. – Ne hazudozzon nekem! Van fülem, és ne higgye, hogy elfelejtettem gyermekkorom nyelvét. Azt mondta, hogy Robert nem hall! Tehát a fiú süket? Anne hazudni akart, ám tisztában volt vele, hogy semmi értelme. – Igen – suttogta lehajtott fejjel, hogy ne lássa a megvetést nagybátyja szemében. – Hogyan lehetséges ez? Hiszen hallottam beszélni! A süketek némák. Anne elfordult, nem akarta látni Hume dühödt ábrázatát, amely olyannyira hasonlított az apjáéra. – Nem mindig, Dairmid bácsi. Én megtanítottam beszélni. Hume elkáromkodta magát. – Mi a csudát csinált vele? Azt hittem, hogy csak rossz a kiejtése, vagy beszédhibás. Tegnap láttam táncolni. És válaszol, ha az anyja beszél hozzá. Hogyan lehetséges ez, ha nem hall? Anne csüggedten ejtette le a vállát. A színjátéknak vége. A nagybátyja hamarosan szétkürtöli, hogy Robert fogyatékos. Hamarosan mindenki tudni fog róla. 47

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Rob érzi a zenét, figyeli a többieket, és utánozza a mozdulataikat. Ha figyel rám, látja, hogyan mozog a szájam. Leolvassa ajkamról a kiejtett szavakat, és majdnem mindent megért, amit mondok. Azonkívül kialakítottunk magunk között egyfajta jelbeszédet is. Hume a padlóra köpött, és megdörzsölte a homlokát, majd fel-alá kezdett járkálni. – Rettenetes – mormolta. – Szörnyű meglepetés. Van fogalma róla, mit fog csinálni velem Trouville, ha megtudja? Hiszen én voltam az, aki rábírta erre a házasságra. Biztosan rajtam tölti majd ki a haragját, ha látja, hogy egy olyan asszonyhoz kötötte az életét, aki haszontalan teremtményeket szül, és nem pompás fiakat, ahogyan ígértem neki. A harag megacélozta Anne tekintetét. Felszegett állal mondta: – Robert nem haszontalan teremtmény! Az én fiam minden apát és minden rokont több büszkeséggel tölthet el, mint bármely más fiú. Trouville-nek egyébként is van már örököse. Hume nyersen felkacagott, és Anne megborzongott rideg, rosszindulatú nevetése hallatán. – Igen, van örököse, de hátha akar még egyet, hogy kétszeresen bebiztosítsa magát? Több férfi örökös esetén jobb az esély nevének, családjának fennmaradására. Ehhez mit szól? És ugyan melyik férfi akarna gyengeelméjű utódot nemzeni, kivált, ha ennek az asszony az oka? Anne gyorsan elfordult, mert úgy érezte, nyomban megüti Hume-ot. – Majd megtudjuk, ha elmondja neki. – Még hogy elmondom? Elment az esze? Menten agyoncsapná, szeretett húgom! Engem pedig látni sem akarna többé, ez nem is kétséges. Isten a tudója, mi történne még. – Akkor hát segít megőrizni a titkot? – kérdezte Anne reménykedve. Hume ismét felkacagott. – Ebben biztos lehet! – öklével a tenyerébe csapott. – De mit csinálunk vele? Nem maradhat itt. Találnunk kell valami helyet, ahol elrejthetjük. Például van egy apátság Kelsóban, ahol megfelelő fizetség ellenében… – Nem! – kiáltotta Anne indulatosan. Mély lélegzetet vett, hogy kissé lecsillapodjon. – Soha nem egyezem bele, hogy Robertet elvegyék tőlem. Inkább mindent elmondok Trouville-nek, és azt sem bánom, ha mindkettőnket elkerget. – Meg fogja ölni, én mondom, hogy meg fogja ölni! Azt rebesgetik, hogy agyonütötte az első feleségét, mert beteges, életképtelennek látszó gyermeket szült neki. Meg sem várta, hogy mi lesz a gyermekkel, megmarad-e, vagy sem. Anne hirtelen megállt, és döbbenten bámult Hume-ra. – Igen – folytatta Hume, rekedtes suttogássá halkítva a hangját, és réssé szűkült szeméből gonosz pillantást vetett unokahúgára. Két ujját feltartva Anne szeme előtt hadonászott, és vészjósló hangon folytatta: – A második felesége pedig egyáltalán nem szült neki gyermeket. Szeretőket tartott, hogy növelje az esélyeit, de Trouville rájött, és az asszony késsel a szívében végezte. Most már láthatja, mi vár arra a nőre, aki csalódást okoz a grófnak. Anne halkan sírt, és kétségbeesetten próbálta meggyőzni magát, hogy Hume csak ijesztgeti, egyetlen szavát sem szabad elhinnie. Igaz, egyszer ő 48

Lyn Stone

A lovagvár titka


is tanúja volt Trouville hirtelen fellobbanó haragjának, amikor Robert felmászott a várfalra. Azóta senki sem adott alkalmat efféle dühkitörésre, ám ha értesül Robert süketségéről, kétségtelenül lesz rá oka. Ő azonban mégsem engedheti el innen Robertet! A gyermek nem értené meg, és azt hinné, hogy már nem szereti, hogy elhagyta az az ember, akiben a legjobban bízott, a tulajdon anyja. – Kérem, ne beszéljen erről tovább – könyörgött könnytől fátyolos hangon. – Ne most! Hume mély lélegzetet vett, majd nagyot sóhajtott, ami dühös horkantásnak is beillett volna. Az égre emelte tekintetét, a sötéten gyülekező esőfelhőket nézte. Valamit dünnyögött, majd Anne remegő vállára tette a kezét, és megszorította. – Jól van, no, legyen, ahogy akarja. Attól, hogy itt kinn álldogálunk az esőben és vitatkozunk, egy lépéssel sem jutunk előrébb. Több időre van szükségem, hogy átgondoljam, mitévők legyünk. Később még beszélünk erről. Anne sietve távozott, és legjobban szeretett volna örökre megszabadulni a nagybátyjától. Annyi bizonyos, hogy Hume Robertről egyelőre hallgatni fog, már csak saját jól felfogott érdekében is. De mi lesz, ha Trouville maga jön rá a titokra?

Öt napon át szemerkélt az eső, s a hatodik napon végre derült, napfényes reggelre virradtak. Robert korán felkelt, felöltözött, majd átment az anyjához megnézni, hogy van. Ő és Henri megígérték, hogy törődnek vele, Henri azonban megbetegedett. Robert tudta, hogy a legtöbb ember hallja a lépéseket, és ezért nagyon igyekezett, hogy ne ébressze fel az anyját, amikor lábujjhegyen beosont a férfiházba. Észrevette, hogy Anne nagyon levert és bánatos valami miatt. Talán azért szomorú, mert az új papa elment, vélekedett Robert. Majd vadászat után ismét benéz hozzá. Amikor keresztülsétált a nagy csarnokon, nem nagyon figyelt a napi munkájukat végző cselédekre, s azok sem sokat törődtek vele. Az utóbbi négy napban Robert nem ment ki a házból, mert lázasnak érezte magát, tüsszögött és köhögött. De ma már ismét egészen olyan volt, mint azelőtt. Henrit is ugyanez a betegség döntötte ágynak, ő azonban nem heverte ki olyan gyorsan a bajt, mint Robert. A mai vadászat gazdag zsákmánnyal kecsegtetett. A nyulak a napokig tartó eső után biztosan előbújnak üregeikből, hogy a napon sütkérezzenek. Hűséges kutyája, Rufus is élvezné a jó meleg napsütést, de Robert őt aznap reggel sehol sem találta. Megigazította az övére erősített hurkot, és úgy tett, mint akinek kard is van az oldalán. Remélte, hogy hamarosan neki is lesz, mint Henrinak. Megörökölte ugyan édesapja kardját, ám az túlságosan nehéz volt ahhoz, hogy biztonsággal használni tudja. 49

Lyn Stone

A lovagvár titka


Majd valahogy megkéri új apját, hogy adjon neki egyet. De hát minek is a sok beszéd, egyszerűen rámutat Henri kardjára, majd saját magára. Ez a férfi okosabbnak tűnik, mint az ő öreg apja, biztosan megérti az egyszerű kérést. Mama azonban azt mondta neki, hogy az új családtagoknak nem szabad megtudniuk, hogy nem olyan, mint a többiek. Bizonyára nem örülnének, ha észrevennék, hogy ő szavak nélkül is sok mindent megért, és ki tudja fejezni magát. Az anyja különösen attól tartott, hogy új apja haragudna emiatt. Úgy kellett hát viselkednie, mintha hallana. Eddig sikerült becsapni őket, és továbbra is megpróbálja. Mindazonáltal az új jövevények pillantásai elárulták, hogy észrevették másságát, azt azonban nem sejtették, hogy miben áll az. Robertnek különösen az tetszett, hogy új apja jobban bánt vele, mint a régi. Nem verte, és nem is kellett előle elrejtőznie. Vajon annak köszönheti, hogy olyan ügyesen tud színlelni? Az öreg Nigel és Tiernan nem törődtek vele, amikor felhúzták a csapórácsot, hogy megkezdődhessen a naponkénti árucsere Baincroftban. Robert a kőfalnak támaszkodva várt. A hátsó kapun is kimehetett volna, de nem sietett. Észrevett két embert, akik mama nagybátyjával érkeztek a várba. A kovácsok közelében álldogáltak, többször is Robertre néztek, és a szájuk elé tartott kezük mögött beszélgettek egymással, hogy a fiú ne olvashassa le az ajkukról, mit mondanak. Micsoda pimaszság, gondolta Robert. Nem mintha sok szót megértett volna abból, amit a jövevények mondtak. Mama megmagyarázta neki, hogy messziről jöttek, ahol másképpen beszélnek az emberek. Néhány szót meg is tanított neki, de figyelmeztette, hogy nem könnyű megtanulni a nyelvüket, mert a hangok többségét az orrukon át ejtik ki. Mire Robert csak megvonta a vállát, és többé nem is törődött velük. Éppen amikor megfordult, kinyíltak a kapuszárnyak, és ő kisietett, mert már égett a vágytól, hogy ellenőrizze a kihelyezett csapdákat, és új hurkot helyezzen el. Nincs is jobb a nyúlpecsenyénél, gondolta vidáman mosolyogva. A nap egyre magasabbra hágott, és már majdnem a feje fölött járt, amikor Robert elérte azt a helyet, ahol a harmadik csapdát felállította. Nyitva találta és üresen, akárcsak a másik kettőt. Gondterhelten csóválta a fejét úgy látszik, sosem fog rájönni, hogyan kell szakszerűen felállítani a csapóvasakat. Amikor lehajolt, hogy újból felállítsa a csapdát, hirtelen sötét lett körülötte. Rémülten kapott a fejét beburkoló, durva zsákszövethez, hogy letépje magáról. Vadul tépte-szaggatta, közben kétségbeesetten kiabált, ahogy csak a torkán kifért. Rúgott, csapkodott mindaddig, amíg le nem szorították a földre, és meg nem ragadták a lábát. Éppen, amikor azt hitte, hogy most már sikerül kiszabadulnia támadói kezéből, még több kéz markolta meg, és Robert érezte, hogy bőrszíjakkal kötik össze a csuklóját. Ezután talpra állították, a zsákot lejjebb húzták egészen a derekáig. 50

Lyn Stone

A lovagvár titka


Robert feladta a céltalan ellenállást, és megpróbált gondolkozni. Mama mindig figyelmeztette, hogy ne essen pánikba, ha fél. Tehát meg kell őriznie a nyugalmát, és gondolkoznia kell, nyugtatta magát. Mama azt is elmagyarázta neki, hogy az ő hangja nem hallatszik el messzire, és tudta, hogy most legalább félnapi járóföldre távolodott el az erdőben. Tehát ordíthat, ahogy a torkán kifér, nem hallják meg a várban. Vajon miért tették ezt vele? És kik lehetnek ezek a férfiak? Rablók, akiknek az ő csapdáira és hurkaira fáj a foguk? Vadorzók, akik attól félnek, hogy elárulja az anyjának, hogy látta őket itt vadászni? De akkor miért nem ölik meg? Zsákot húztak a fejére, hogy ne lássa őket. Ebből az következik, hogy ismeri támadóit. Kétfelől megragadták a karjánál fogva, és úgy vonszolták tovább. Robert megállapította, hogy a durva szövésű anyagon át egészen jól tud lélegzeni, és így hagyta, hogy vezessék, abban a reményben, hogy előbbutóbb elfáradnak és megpihennek, s akkor megszökhet tőlük. Egy idő múlva valóban meg is álltak, de csak azért, hogy felrakják egy ló hátára. Robert ettől fogva még makacsabbul feszegette a csuklóit szorító szíjakat. Nem kellett látnia elrablói arcát, sem hallani a hangjukat, hogy minden kétséget kizáróan tudja nem áll szándékukban hazavinni őt. Ha most ki is tudna szabadulni, soha nem találna haza. Ha egyáltalán életben hagyják… Hangosan szipogott, de elhatározta, hogy csak azért sem fog sírni, pedig a szíjak mélyen belevágtak a csuklójába, és érezte, hogy vérzik a keze. Ha a bőr átnedvesedik, megpuhul, és könnyebben tágul, gondolta. Megint csavargatni kezdte a csuklóját, és teljes erejéből feszegette a szíjakat. A kötelék élesen belevágott a húsába, de ő nem hagyta abba. Nem fogja feladni! Mama mindig azt mondta, hogy soha nem szabad feladni. Mama sem adta fel soha, és ő sem fogja. Edouard egyedül érkezett Baincroft kapujához. Guillaume és azok az emberek, akiket megbízott, hogy értékeit Franciaországból új otthonába szállítsák, csak tíz nap múlva érnek ide. Lassan haladnak, mert megrakott szekerekkel utaznak. Ez a komor, szürke vár, fantáziátlan, négyszegletű alaprajzával meg sem közelíti a többi kastélyomat, gondolta Edouard. Ám ő már megszerette Baincroftot azért, amit magában rejt. Már alig várta, hogy lebonyolítsa üzleti ügyeit, és visszatérhessen ide. Elképzelte, amint Anne meztelenül fekszik az ágyában, és tárt karokkal, vágyakozva várja. Ez arra sarkallta, hogy minden óvatosságról megfeledkezve siessen haza. Ezért indult útnak egyedül, ezért lovagolt nyaktörő tempóban egész úton. És végre megérkezett. A kapu tárva-nyitva, a rostély felhúzva. A lakótorony lépcsője előtt emberek csoportosulnak. Itt valami nincs rendben! Gyors ügetésre nógatta Bayardot, és belovagolt a várudvarra. Az emberek utat nyitottak, amikor Anne megindult feléje. Edouard leugrott a nyeregből, és átölelte a botladozó asszonyt. – Mi történt? Első gondolata Henri volt, Anne azonban folyvást Robert nevét ismételgette. 51

Lyn Stone

A lovagvár titka


Edouard gyengéden megrázta a vállát. – Nyugodjék meg! Mondja el, mi történt. Robert megsérült? – Eltűnt – nyöszörögte Anne, és tehetetlenül ingatta a fejét. – Tegnap reggel eltűnt. Én… szétküldtem az embereket, hogy keressék, amikor nem tért vissza. Ó, Edouard, vajon hol lehet? Az emberek átfésülték az erdőt, a folyópartot. Nincs sehol. – Kimerülten a férfi karjába omlott. – Keresse meg a fiamat! Kérem, keresse meg őt. Edouard próbálta csitítatni a kétségbeesett asszonyt, miközben sorra vette, mi is történhetett. Végül két eshetőség látszott leginkább elképzelhetőnek: Robert elhagyta Baincroftot és eltévedt, vagy valaki túszul ejtette. Az első esetben mielőbb meg kell találniuk, hogy ne legyen túl soká kitéve az időjárás viszontagságainak és az éhezésnek. Edouard nem gondolta, hogy a fiú éhen hal, amíg képes vadászni, feltéve, ha nem sérült meg súlyosan. Ha ellenben olyasvalakinek a kezébe került, aki váltságdíjat akar érte, akkor nincs más hátra, mint várni, míg az elrablója jelentkezik. Amikor idáig jutott a gondolatmenetben, már azt is világosan látta, hogy Anne nem fog tétlenül várni. Éppúgy, ahogyan ő sem tenné, ha Henriről lenne szó. Ám Anne fia az ő fia is! Gyengéden ringatta az asszonyt a karjában, és közben rábökött néhány megbízható emberre. – Te, te és te, ellovagoltok a közeli várakba, és megkérdezitek, látta-e valaki valahol Lord Robertet! Aggodalmas hang szólalt meg: – Engedelmével, Mylord, senki nem ismerné őt fel. Edouard a szolgálóra pillantott, akit Megnek hívtak, és gyakran látta Anne társaságában. – Miért nem? Anne könnyeit törölgetve maga felelt a kérdésre: – Mert MacBain mindig elrejtette, ha valaki látogatóba jött. – Az apja elrejtette? De hát miért kellett… Hume sietett közbevágni, és izgatottan hadarva számolt be a már megkezdett keresésről. – Nagyon valószínű, hogy beleesett a folyóba, és a víz lesodorta valamelyik tóba. Akkor pedig sosem fog előkerülni. A legrosszabbtól tartok. Anne reszketve simult a férjéhez, s a férfi erősen magához szorította. – Nem! – kiáltotta Edouard, aki nem fogadta el Hume feltételezését. – Nem, ez lehetetlen! Robert nem olyan ostoba, hogy beleessen a sebes sodrású folyóba. Ám lelki szemei előtt megjelent a kis ördögfióka képe, amint kiterjesztett karokkal egyensúlyoz a bástyafokon… – Anne, nyugodjék meg! – suttogta. – Azonnal indulok, és magam fogom megkeresni. Legyen nyugodt, nézzen rám! – mondta, és megtörölgette az asszony könnyes arcát. – De kegyelmed nem érti… – hüppögte Anne. – Rob nem tud… – De igen – csillapította Edouard –, Rob tud gondoskodni magáról, amíg megtaláljuk. Most menjen, és intézkedjék a vacsoráról! Készítsenek valami finomat a mi Robertünknek. Biztosan farkaséhes lesz, ha hazahozom. 52

Lyn Stone

A lovagvár titka


Edouard Megre bízta Anne-t, míg maga ismét felpattant Bayard hátára. Az emberek, akiknek megparancsolta, hogy keressék fel a környező birtokokat, mozdulatlanul várakoztak. Trouville az istállóra mutatott. – Rajta! Nyergeljetek, és induljatok! Írjátok le a kis lord külsejét, és mondjátok meg mindenkinek, hogy száz font jutalmat ajánlok fel annak, aki tudja, hol bujkál. Ha valami nyomot találtok, azonnal kövessétek! Senki se pihenjen Baincroftban addig, amíg Lord Robert vissza nem tér! E szavakkal kiügetett a várkapun, és megindult a közeli erdő irányába. Hamarosan rádöbbent, hogy lehetetlen megtalálni a fiú nyomát. A puha erdei talajt lábnyomok százai borították, hiszen a környéken már mindenütt keresték Robertet. Órákkal később, amikor már leszállt az este, Edouard kimerülten és csüggedten tért vissza a várba. Ha odahaza nincs újabb hír Robertről, akkor hajnalban ismét elindul, hogy megkeresse Anne fiát. Az asszony rábízta a gyereket, és Robert is elfogadta őt apjának. Edouard tudta, hogy Anne sohasem bocsátaná meg neki, ha nem járna sikerrel. És ő sem bocsátaná meg magának soha. Senki, aki az ő védelme alatt áll, nem tűnhet el így!

A vacsora minden fogását úgy készítették el, hogy a kis lordnak öröme teljék benne, csakhogy ő nem érkezett haza. Edouard egyre biztatta Annet, hogy egyen, és bátorító szavakat suttogott a fülébe. Széles válla és szájának elszánt, kemény vonala erőt sugárzott, ám Anne észrevette a gond redőit a férfi szeme körül. Amikor Edouard egy falat mézédes körtét nyújtott neki, elfordította a fejét, és kínlódva felsóhajtott: – Egy falat sem megy le a torkomon… Szótlanul fejezték be a vacsorát. Edouard mindjárt asztalt is bontott. – Jöjjön, Anne, én máris visszavonulok, hogy hajnali szürkületkor folytathassam a keresést. Szeretném, ha mesélne Robertről, hogy jobban megismerjem a szokásait és a készségeit. Vagy mástól kérjek felvilágosítást? – Minden kérdésére tudok válaszolni – felelte Anne, és követte férjét az emeletre. Odafenn megengedte, hogy Edouard levetkőztesse mozdulatlanul és érzéketlenül állt, s ugyanígy tűrte azt is, hogy a férfi ágyba fektesse, és betakargassa a prémtakaróval. Majdnem sírva fakadt, amikor eszébe jutott, hogy mit ígért akkor, amikor legutóbb együtt voltak: meztelenül, csupán a férjétől kapott ékszerekbe öltözve fogja várni itt. Hogy rettegett akkor Edouard visszatérésétől! És most hálát ad az égnek, hogy hazatért. Ha valaki képes kinyomozni, mi történt Roberttel, akkor Trouville az. Történjék bármi a későbbiekben, ki fogja bírni. Most azonban semmit sem kíván jobban, mint hogy a fiát épségben a karjába zárhassa. Edouard tapintatosan megkérdezte, hogy Robert tud-e tüzet gyújtani, hogy miféle ehető bogyókat ismer az erdőben, milyen fegyverei vannak, és ezeket magával vitte-e. Ily módon kissé sikerült megnyugtatnia az

53

Lyn Stone

A lovagvár titka


aggódó anyát, mert Anne válaszaiból kiderült, hogy Rob egyáltalán nem olyan tehetetlen, mint amilyennek gondolta. – Köszönöm, Edouard – suttogta Anne, amikor a férfi elhallgatott. – Bármi történik is, én hálás vagyok azért, hogy a szívén viseli a fiam sorsát, és vissza akarja hozni őt nekem. – Ennél mi sem természetesebb – felelte Edouard. – Ön talán nem szerető anyaként gondozta Henrit? Már majdnem teljesen felgyógyult a hidegrázásból, amikor vacsora előtt meglátogattam. Ő is éppúgy aggódik a fivéréért, mint mi. Anne szemét megint elfutották a könnyek. – Ó, Edouard, nem bírom ki… – Ki fogja bírni, mert muszáj! – jelentette ki a férfi halkan, de igen határozottan. A karjába vette, és szorosan átölelte az asszonyt. Milyen rég volt, hogy valakire így támaszkodhattam, gondolta Anne. Hosszú évek óta csak magamra számíthattam. Kész vagyok megfizetni az árát a jóságának. A férfi azonban nem kívánt tőle semmit, egyszerűen csak átölelve tartotta. Anne férje mellére hajtotta a fejét, hallgatta szívverése egyenletes, nyugodt hangját, és észrevétlenül elszunnyadt. Amikor felébredt, Edouard a tűz előtt állt, bélelt zekét húzott gyapjúingére. A hozzáillő gyapjú harisnyanadrág kiemelte izmos lábát. Egész lénye erőt sugárzott, látszott, hogy ez a férfi mindenre képes, nem hátrál meg semmitől. Anne lelkében ébredezni kezdett a remény. Ó, mennyire szerette volna kiönteni neki a szívét! Edouard talán megértené, és nem vitatná el Roberttől a birtokait. Ugyanakkor tapasztalta, hogy a férfi mindig, mindenben tökéletességre törekszik. Éppen e gondolatnál tartott, amikor Edouard felemelte a páncélingét, és gondosan, aprólékosan szemügyre vette nincs-e rajta valahol valami sérülés. Minden kifogástalan rajta, állapította meg Anne, amikor a férfi elkészült az öltözködéssel. Rajta is, meg a ruházatán is. Hogyan is várhatná el tőle, hogy eltűrje Robert fogyatékosságát? Ó nem, az, akit Trouville gróf a fiának nevez, nem lehet tökéletlen. Pillanatnyilag azonban ez az aggodalom eltörpült a fiáért való rettegés mellett. Vissza kell kapnia Robertet! Edouard most az ágyra pillantott, és látva, hogy az asszony már ébren van, elmosolyodott. – Indulnom kell, kedvesem. Próbálja valamivel lefoglalni magát, hogy elterelje a figyelmét! Ne eméssze magát feleslegesen! – Hozza vissza őt, Edouard! – suttogta Anne, és megint feltartóztathatatlanul záporozni kezdtek a könnyei. – Amilyen hamar csak lehet – ígérte Trouville. Aztán odalépett az ágyhoz, és vágyakozva megcsókolta a feleségét. – Esküszöm, mindent megteszek, ami hatalmamban áll, hogy megtaláljam Robertet. Nem nyugszom addig, amíg vissza nem hozom. Anne biztos volt benne, hogy Edouard mindent elkövet, ami emberileg lehetséges. És reménykedett, hogy ennyi elég is lesz… Mosolyt erőltetett az arcára, és sok szerencsét kívánt a férfinak.

54

Lyn Stone

A lovagvár titka


Anne egész nap a kamrájában tartózkodott komor gondolatokba és buzgó imádságba merülve. Ígéreteket tett az Úrnak, csak tartsa oltalmazó kezét Robertje fölött. Néhányszor hallotta, hogy megállt valaki az ajtaja előtt. – Van valami hír a fiamról? – kérdezte, ám mindannyiszor nem volt a felelet. – Akkor hagyjatok magamra! – mondta, és tovább imádkozott. Végül, amikor már megelégelte a bezártságot és mozgásra volt szüksége, felemelkedett a hideg padlatról, és megdörzsölte sajgó térdét. Megkefélte a haját, és éppen be akarta fonni, amikor hangos kopogtatást hallott. – Anne húgom! Engedjen be! Feltétlenül beszélnünk kell, mielőtt Trouville ma este hazaér. Anne felrántotta az ajtót, és megpillantotta a küszöbön türelmetlenül toporgó nagybátyját. – Mi történt? Megtalálták? – Nem – válaszolta Hume, és belépett Anne mellett a szobába. Egy darabig fel-alá járkált a kandalló előtt, majd villámló szemmel ráripakodott az unkahúgára: – Majdnem elárulta neki. – De nem árultam el. És nem is fogom. Muszáj most erről beszélnünk? – Anne leült egy székre a tűz mellé, és tovább fonta a haját. – Most csupán egyetlen dolog számít, az, hogy megtaláljuk Robertet. – Isten akarata, hogy a fiú eltűnt – jelentette ki Hume. – Higgye el, hogy így a legjobb mindnyájunknak. önnek, húgom, nekem, és természetesen Trouville-nek is. – A legjobb mindnyájunknak? Isten akarata? – kérdezte elszörnyedve Anne, s a keze megállt a levegőben. Rettenetes gyanú kezdett ébredezni a szívében. Fürkészően nézett a nagybátyjára, hátha felfedezi rajta a lelkiismeret-furdalás nyomait. Hume kerülte unokahúga tekintetét, és mind sebesebben szaporázta céltalan lépteit. – Mit tud a fiam eltűnéséről? – kérdezte Anne éles hangon. – Én? – Hume némán meredt az asszonyra. – Azt hiszi, hogy én…? – Hüvelykujjával terjedelmes mellkasára bökött. – A tulajdon nagybátyja?! Anne felugrott, és vadul csapkodva, kiabálva Hume-ra vetette magát: – Vadállat! Mit tett Roberttel? Hol van a fiam? Hume megragadta Anne vállát, és hevesen megrázta. – Nyugodjék meg, asszony! Az egész várat fel akarja verni? Anne nagyot nyelt, hogy visszafojtsa dühét és kitörni készülő zokogását. Rájött, hogy így sohasem kap választ. Mélyeket lélegzett, míg vissza nem nyerte önuralmát. Hume elengedte, és Anne egy kicsit hátrahúzódott. Aztán egyenesen a férfi zord arcába nézett, és az ő vonásai is megkeményedtek. – Meg fogja mondani nekem. Mondja meg, hol van a fiam, különben ígérem, hogy Trouville mindent megtud. Mihelyt hazatér, mindent beismerek. Miként kényszerített rá engem erre a házasságra, hogyan akarja hasznára fordítani Trouville befolyását a francia udvarnál, hogy mit művelt a fiammal… Hume dühödten meredt rá. – Ezt nem meri megtenni. Trouville kidobná. Sőt még rosszabbat is tenne önnel. 55

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Amit amúgy is meg fog tenni, ha beleőrülök a bánatba. Vallja be, vagy legyen átkozott, és nem az ördög lesz, aki pokolra küldi! Kelsóba küldte Robertet? A barátokhoz? Hume habozó tekintete megadta a választ. Anne felsóhajtott, majd határozott mozdulattal az ajtóra mutatott. – Takarodjék innen! Fel kell öltöznöm, mert mennem kell. – Hová akar menni? – kérdezte Hume látható szorongással. – Kelsóba, hová máshová? Hogy hazahozzam a fiamat. Hume könyörögve nyújtotta az asszony felé párnás kezét. – Azt nem teheti. Kérjem, várjon, majd én mindent elintézek. Megígérem, hogy visszahozom. Épségben, Anne, erre megesküszöm! Az embereim parancsot kaptak, hogy ne ijesszenek rá, és ügyeljenek, hogy ne essék bántódása. Visszahozom, és elfelejtjük a történteket. Anne az ajtóhoz lépett és felrántotta. – Takarodjék a szemem elől! Hume bűnbánatot színlelve lehorgasztotta a fejét. – Akkor hát nem árulja el neki? Azt mondhatnám, hogy húgomasszony maga akart Robert keresésére indulni, és… – Mondjon Trouville-nek, amit akar, én most elmegyek a fiamért. Ön pedig azonnal távozzék! – Igen, igen, már megyek is – bólogatott Hume, és kilépett az ajtón, ám odakinn folytatta a mondókáját: – Az lesz a legjobb, ha rám hallgat. Majdnem elveszett a fia, hát nem? Trouville-nek sosem kell megtudnia, hogy… Anne becsapta az ajtót Hume orra előtt. Néhány perccel később elhaltak a férfi léptei. Bárcsak lett volna erőm lehajítani a lépcsőn ezt az átkozott ördögöt! – füstölgött magában Anne. Levetette hálóingét, tiszta inget és ruhát vett fel. Kiválasztotta legkényelmesebb köpönyegét, előbb azonban gyapjúkabátot öltött, lábára pedig vastag, nehéz csizmát húzott. Így készült fel a húszmérföldes lovaglásra, melynek végén bizonyára megnyugszik majd. Remélhetőleg szegény Robertet jó egészségben találja, különben Dairmid megkeserüli. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy le kell mondania Baincroftról, tulajdon birtokairól, és vége a közös életének Edouard de Trouville-lel.

A nyitott várkaput elhagyva Edouard gyorsabb ügetésre nógatta Bayardot. Megtalálta Anne fiát, jobban mondva Robert találta meg őt. A fiú egy nagy tölgyfa mögül lépett elő, és a karjával hadonászva kiáltotta: – Papa! Egészségesnek tűnt, mint mindig, csupán kissé fáradtnak az erdőben átélt izgalmak után. Edouard elhatározta, hogy beszél az esetről Roberttel, de csak később, ha már kiörvendezték magukat Baincroftban. Széles mosollyal arcán adta hírül a vár lakóinak: – Hahó! Hívjátok ide Lady Anne-t! – Aztán már fel is fedezte őt az udvaron. – Anne!

56

Lyn Stone

A lovagvár titka


Megfékezte táncoló lovát, és figyelte, amint Anne futni kezd feléjük. Robert türelmetlenül kapálózott előtte, átemelte egyik lábát a nyeregkápán, és megpróbált lecsúszni a lóról. Edouard azonban szilárdan tartotta, míg Anne sírva-nevetve oda nem ért hozzájuk. Összefüggéstelen szavakat kiáltozva nyújtotta ki kezét a fia felé. Edouard csak ekkor engedte el Robertet, aki egyenesen anyja karjába hullott. Amikor Anne a férfira emelte tekintetét, a szeméből hála sugárzott. – Betartotta az ígéretét – suttogta, és szavai áldásként hangzottak. – Igen – válaszolta Edouard –, és ezután is betartom. Amikor kissé csillapodott körülöttük az örömteli zűrzavar, Edouard leszállt a lóról, odadobta a kantárszárat egy istállófiúnak, és követte Annet meg Robertet a lakótoronyba. Egyenesen az asszonyházba siettek. Edouard becsukta az ajtót, majd Anne-hez fordult. – Az erdőben találtam rá. Annyira kimerült volt, hogy nem kérdeztem tőle semmit, kivéve, hogy nem sérült-e meg. Azt válaszolta, nem. Ezután Roberthez intézte szavait: – Mondd el, mi történt, fiam! – biztatta szelíden. – Nagyon messzire elbarangoltál, és eltévedtél, ugye? Robert bólintott, és a fáradtságtól majdnem lecsukódott a szeme. Anne a mellére szorította a fiú szőke fejét, és megcsókolta. – Várjunk ezzel holnapig! Előbb ennie kell valamit, és alaposan ki kell aludnia magát. Edouard egyetértett a javaslattal, mert jómaga is éhes és fáradt volt. Nyugalomra vágyom az én asszonyom mellett, aki bizonyára kimutatja majd háláját. – Rendben van. De gondoskodnunk kell róla, hogy ilyesmi a jövőben ne fordulhasson elő. Te pedig, fiam, inkább vigyél magaddal valakit, ha legközelebb vadászni indulsz! Mostantól fogva így legyen! Értetted? Minthogy nem kapott választ, azt gondolta, hogy a fiú már elaludt anyja karjában. – Vigyem az ágyába? – kérdezte Anne-t. – Ne – felelte az asszony halkan. – Hagyja nálam, Mylord! Menjen csak előre a mi hálókamránkba, és tegye le a fegyvereit! Majd küldök valakivel ételt és bort. Mihelyt megnyugtattam Robot és megnéztem, hogy van Henri, én is megyek. Edouard a felesége kedvéért akár a pokol fenekére is leszállt volna, olyan ígéretes fény égett Anne szemében. Most, hogy Robert hazatért, akkora kő esett le Anne szívéről, hogy egy ideig semmiféle más érzelemnek nem jutott hely benne. Csak miután meggyőződött róla, hogy a gyerek jóllakottan, békésen alszik az ágyában, kezdett töprengeni a jövőn. Henri egyenletesen szuszogott, amikor benézett hozzá. Láza lement, és úgy tűnt, makacs köhögése is múlik. Az ápolását végző Meg tájékoztatta, hogy aznap jó étvággyal evett, és már unja az ágyat, fel szeretne kelni. A két fiú hamarosan ismét együtt töltheti napjait. Anne már korábban figyelmeztette Robertet, hogy ne említse a történteket, különösen Henrinak ne. Ha Edouard véletlenül megtudja, hogy Hume rendelte el Robert elrablását, nem nyugodna addig, amíg rá nem jönne ennek az okára. 57

Lyn Stone

A lovagvár titka


Dairmid sokkal jobban ismeri a férjemet, mint én magam, gondolta Anne, hiszen évek óta mellette van. Valószínűleg jól látja, hogy Trouville haragja mindannyiukra egyaránt lesújtana. A férje csalódottnak érezné magát, amiért becsapták, és megfosztották a lehetőségtől, hogy több gyermeket nemzzen. Nagyon is elképzelhető, hogy dühében még ölni is képes lenne. Meglehet, hogy párbajra hívná ki a nagybátyját, és minden bizonnyal végezne is vele, tekintettel a fegyverforgatásban való jártasságára. Ami pedig engem illet, állapította meg keserűen Anne, senki sem kelne védelmemre, hiszen a férfiak akkor és úgy szabadulhatnak meg asszonyaiktól, amikor és ahogy akarnak. Ha Dairmid igazat mondott, akkor Edouard már kétszer is így cselekedett. Anne megborzongott. A fiát azonban biztosan nem ölné meg. A törvény elmarasztalná tettéért, feltéve, ha kiderülne. De könnyedén megfoszthatná Robertet jogaitól és birtokaitól. Ami MacGuinn örökösével megtörtént, az MacBain örökösével is megeshet. Robert sosem kapná meg Baincroftot, ha Trouville tőle, az anyjától megszabadulna. Senki sem vetné latba a befolyását, hogy Rob érdekeiért síkra szálljon. Az a gondolat, hogy Robert kénytelen lenne koldusként tengetni az életét, vagy kegyelemkenyéren, magányosan, család és barátok nélkül élni, egyszerűen elviselhetetlennek tűnt a számára. Anne kilépett Henri kamrájából, és a falnak támaszkodott. Pillantása a rövid folyosón át Edouard szobájára tévedt. Vajon be tud-e lépni abba a szobába mosolyogva, és készen arra, hogy kimutassa háláját mindazért, amit a férje tett? Képes lesz-e rá, noha tudja, hogy Edouard megpecsételheti a sorsát, a gyermekét pedig nyomorba taszíthatja? Nem, nem tudja elhinni, hogy Edouard bosszúvágyó, kegyetlen ember lenne. Miként is volna lehetséges, hogy ez a kedves és gondoskodó férfi szörnyűségeket kövessen el, és haragjában agyonüsse két feleségét? Aligha elképzelhető. Ugyanakkor azt is tudta, hogy Trouville születésétől fogva az élet napos oldalán állt számára természetes a gazdagság, a hatalom, a különféle kiváltságok. Innen nézve nagyon is lehetséges, hogy megölte azt, aki elképzeléseinek útjába merészelt állni. Anne mindkét kezét a szívére szorította. Olyan vadul dobogott, hogy attól tartott, ott helyben összeesik. Hagyj fel ezzel, korholta magát, űzd ki a fejedből ezeket a szörnyű gondolatokat, mielőtt még valami ostobaságot követnél el! Ebben az állapotban könnyen kikotyogsz Edouardnak mindent, végül térdre borulsz előtte, és még kegyelemért rimánkodsz. Súlyos léptek közeledtek a lépcsőn, és Anne felegyenesedett, készen arra, hogy szembenézzen az érkezővel, bárki legyen is az. – Dairmid bátyám! Mit keres itt? Épp most akartam nyugovóra térni – mondta. Hume közelebb ment, lehajolt hozzá, és suttogóra fogta a hangját: – Beszélni akartam önnel, mielőtt valami meggondolatlanságot követne el. Semmit sem fog elmondani Trouville-nak, se ma éjjel, se máskor. Emlékezzen a szavaimra! Anne-t elfogta a düh, és haragjában félelméről is megfeledkezett. Ez az ember minden bajnak az okozója! Bárcsak sose jött volna ide, és ne 58

Lyn Stone

A lovagvár titka


kellene elviselnie a látványát! Ha megszabadulhatna tőle, a nehézségekkel is könnyebben megbirkózna, és már azt is tudja, hogyan. – Azt akarom, hogy távozzék Baincroftból! Hajnalban induljon! Ha nem, holnap reggel közlöm a férjemmel, hogy elraboltatta Robertet. Anne felemelt ököllel parancsolt hallgatást Hume-nak. – Trouville elzavarhatja a háztól Robertet, engem pedig megölhet, ahogyan ön szerint az első két feleségével is tette. De önre, Mylord, még rosszabb sors vár. Hiszen maga mondta! Hume lesütötte a szemét, és bűnbánó arcot vágott. Mivel Anne már jól ismerte, gyanakodni kezdett, ám Hume szavai ezúttal őszintén hangzottak: – Tudom, részben én is felelős vagyok azért, ami történt. Ha az elmúlt években kapcsolatban álltunk volna egymással, ha tudtam volna a fiáról, akkor kérem, higgye el, nem így alakultak volna a dolgok. Figyeljen rám! – Két kezébe vette az asszony ökölbe szorított kezét. – Hadd vigyem magammal a fiút! Nem, ne szóljon közbe, hallgasson végig! – unszolta halkan, és nagy keze egyre szorosabban simult Anne kis öklére. Mintha csupán azt akarná megakadályozni, hogy unokahúga elszökjön tőle. – Ha beleegyezik, Byelough Keepbe fogom vinni, mikor odautazom meglátogatni a leányomat. A férje, bár felföldi, jó ember. Szereti a gyerekeket, még Honor első házasságából származó leánykáját is. Kérem, engedje meg, hogy ő nevelje fel Robertet! – Soha! Nem ismerem azt az embert, és alig emlékszem az unokahúgomra. Robert az egyetlen gyermekem, és az egyetlen is marad. Ha már valamivel idősebb lenne, és biztos lehetnék benne, hogy ön szívén viseli a sorsát, akkor gondolkodnék a javaslatán. De ön csak saját magával törődik, Robert érdekével vagy az enyémmel egy fikarcnyit sem. Önző vénember, és én azt akarom, hogy hagyja el Baincroftot! Ha holnap nem távozik, kénytelen lesz viselni a következményeket. Hume elengedte az asszony kezét, és felsóhajtott: – Ahogy óhajtja. Anne elfordult tőle, és karbafont kézzel várta, hogy végre elmenjen. – Isten önnel! – mondta Hume szomorúan. – Kérem, higgye el, hogy valóban jót akartam. Anne a kőfalnak támasztotta homlokát, és hallgatta nagybátyja távolodó lépteit. Amikor ismét csend lett, lélekben felkészült a közelgő éjszakára. Edouard kívánja őt, s bár sok minden szól ellene, kénytelen bevallani magának, hogy ő is kívánja a férfit. E tekintetben jól kezdődött a házasságuk. Ha nem nyomasztotta volna Robert titka, s az a tudat, hogy nem ajándékozhatja meg Edouardot gyermekekkel, továbbá ha nem riasztják meg a férfi erőszakos tetteiről szóló mendemondák, akkor örömmel fogadta volna a frigyet. Elhatározta, hogy mindent megtesz, csakhogy minél tovább halogassa az elkerülhetetlent. Edouard iránta érzett szenvedélye legalább eltereli a férfi figyelmét a fiáról. S ugyan ki tudná megmondani, mi történik aztán? A francia király bizonyára hamarosan visszarendeli az udvarba Edouardot. Dairmid említette, hogy Trouville tanácsadóként fontos szerepet tölt be mellette. Egy olyan férfi, aki hozzászokott a hatalom gyakorlásához, előbb-utóbb megunja az isten háta mögötti várban folytatott puritán életet, főleg egy idegen országban. 59

Lyn Stone

A lovagvár titka


Ha sikerül elterelnie Edouard figyelmét, talán nem is érdekli majd Robert jelenléte. Nem szabad feladnia a reményt. Egy asszonynak minden rendelkezésére álló eszközt be kell vetnie. Anne-nek azonban éppen az okozta a legfőbb gondot, hogy egyáltalán nem állt szándékában bevetni női fegyvereit. Ha tekintetük véletlenül összevillant, menten szaporábban kezdett dobogni a szíve, és lelki szemei előtt felrémlett az együtt töltött éjszaka. Érezni vélte a férfi kezét a testén, ajkát az ajkán, bőrének illatát, és kimondhatatlanul vágyott rá, hogy újra érezhesse. A vágy olykor olyan erővel lángolt fel benne, hogy emlékeztetnie kellett magát, miért is kell távoznia a várból férjének. Voltaképpen visszataszítónak kellene találnia ezt az embert, aki agyonütötte két feleségét, ahelyett hogy elkergette vagy életfogytig kolostorba zárta volna őket. De nem találta visszataszítónak. Egyáltalán nem. Sőt mi több: egyre inkább kételkedett Edouard bűnösségében. Noha nagybátyja határozottan állította, miszerint a gróf elkövette e szörnyű tetteket, Anne a szíve mélyén képtelen volt hinni neki. Mindazonáltal fennáll a lehetősége, hogy téved. A biztonsága érdekében úgy kell cselekednie, mintha Trouville valóban minden gonoszságra képes lenne. Szándékában állt továbbra is bűvkörében tartani a férfit, hogy ne legyen ideje más dolgokra mindaddig, amíg királya érte nem küld. Ez a cél lebegett a szeme előtt, miközben elrendezte ruhája redőit, megnedvesítette az ajkát, és férje szobája felé indult. Edouard előrehajolva ült magas támlájú karszékében, és a tüzet élesztgette. Bensejében már igencsak hevesen lángolt a tűz, nem kellett tovább szítani. Ugyan hol a csudában marad Anne olyan sokáig? Úgy tűnt, mintha már órák hosszat várakozna. Vágyálmaiból, melyeket a tengerpart felé lovagolva és onnan hazafelé tartva szövögetett, semmi sem lett. Anne nem várta meztelenül, ékszerekkel ékesítve, ölelésére sóvárogva az ágyban. Ehelyett az egész házat felfordulva, Anne-t pedig könnyekben úszva találta. Egyik fia lázas beteg volt, a másik pedig eltűnt. Mindazonáltal, ha jól meggondolja, Robert esete még közelebb hozta őket egymáshoz. Megbizonyosodhatott róla, Anne milyen mélyen tud szeretni, és ez tetszett neki. Anne pedig megtapasztalhatta, hogy ő mindig megtartja a szavát. Ennek az estének mindenért kárpótolnia kell, amit kényszerűségből elmulasztott. Csak jönne már Anne… Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, s Edouard megfordult a zajra. Amikor meglátta az asszonyt, rögtön lemondott róla, hogy szeretkezésre csábítsa. Anne kedvesen mosolygott, mosolya azonban erőltetettnek tűnt, szemében kimerültség tükröződött. Keskeny vállát kissé túlságosan is egyenesen tartotta, merevsége belső feszültségről árulkodott. Edouard nem állt fel, hogy üdvözölje. – Jöjjön! – mondta, és felesége felé nyújtotta a kezét. Anne vonakodás nélkül odament hozzá, és kezébe tette a kezét. – Ugye, nagyon kimerítette ez a két nap? – kérdezte. Anne tiltakozni próbált, de Edouard ügyet sem vetett rá. Egyszerűen ölébe vette az asszonyt, és gyengéd, ám határozott mozdulattal a vállára 60

Lyn Stone

A lovagvár titka


vonta a fejét. Hangos sóhaj hagyta el Anne ajkát valóban nagyon fáradt volt. Edouard lassan simogatni kezdte a hátát, egészen fel a nyakszirtjéig, óvatosan gyúrta a merev izmokat, mígnem érezte, hogy azok fokozatosan ellazulnak a keze alatt. – Pihenje ki magát, kedvesem! Egy szörnyeteg lennék, ha ma éjjel többet kívánnék öntől. Legyen csak egészen nyugodt! Ügyes kézzel kigombolta az asszony ruhaderekát, majd lehajolt, és lehúzta lábáról a vastag csizmát. Anne szinte meg sem moccant, amikor kioldotta az alsószoknyák zsinórját, és lehúzta a szoknyák alatt viselt gyapjúnadrágot. – Mi történt a térdével? Elesett? Anne lassan, vonakodva kiegyenesedett, és lepillantott meztelen lábára. – Ó, semmiség. A sok imádkozástól van. Edouard a karjába vette, és az ágyhoz vitte. Óvatosan a takaróra tette, majd gyorsan, Anne tiltakozásával mit sem törődve, levetkőztette. Aztán felhajtotta a takarót, és intett, hogy feküdjön le. Anne megragadta a kezét. – De hát megígértem az elutazása előtt… – Hogy engedelmeskedni fog nekem – jelentette ki Trouville határozottan. – És engedelmeskedni is fog. Most hunyja le a szemét, és hallgasson! Egészen Anne álláig húzta a takarót, gondosan eligazította, majd gyengéden homlokon csókolta az asszonyt. – Edouard – mormolta Anne –, ön nem jön? – Mindjárt – felelte a férfi, aki meghatódott attól, hogy a felesége maga mellett szeretné tudni. – Mindjárt jövök én is. S ámbár nagyon kívánta Anne-t, képes volt lemondani róla. Úgy érezte, ez is az asszony iránt érzett, mindinkább elmélyülő szerelmének jele. Ugyanakkor kétséget kizáróan tudta, ha akarná, Anne készségesen engedne közeledésének, éppúgy, mint a nászéjszakájukon. Nem panaszkodna fáradtságra, nem sóhajtozna türelmetlenül sem gondolatban, sem szóban nem tagadná meg magát tőle. Ismerte jól az asszonyt, akit feleségül vett. Amit Anne ad neki, az több, mint pusztán házastársi kötelességének teljesítése. Bár a testét vágy gyötri ma éjszaka, a szíve elégedett. Ő és Anne a legjobb úton vannak ahhoz, hogy az érdekházasságot szerelmi házassággá változtassák, mint ahogyan ő már eleve elhatározta. Boldog nyugalom töltötte el, amikor visszaült a tűz mellé, és belebámult a fel-fellobbanó lángokba. Barátságos fényükből egy boldog jövő képét vélte kiolvasni hosszú évekig tartó, közös életét. Sokat nevetnek majd, és szeretik egymást. Látják fiaikat erős ifjakká felnövekedni, akik majdan elfoglalják az őket megillető helyet Franciaország és Skócia nemesei között. Leányaik pedig, ha leányokkal is megajándékozza őket az ég, szeretetre méltó anyjukhoz mindenben hasonló, jó és erényes hajadonokká serdülnek. Miután Anne elaludt, és Edouard is lefeküdt mellé, tovább szövögette ábrándjait. A jövőben olyan gondoskodás veszi majd körül, amilyenben gyermekkorában sosem volt része. Szülei ridegen bántak vele, előző 61

Lyn Stone

A lovagvár titka


asszonyai csalódást okoztak neki. Ám új életének minden tekintetben tökéletesnek kell lennie. Késő éjjel Edouard felébredt. Felriadt egy álomra, mely sokkal életszerűbb volt, mint az előző éjszakákon álmodottak bármelyike Anne keze ismerkedett a testével, simogatta, becézgette, mígnem felébresztette az érzékeit. Még most is, amikor már teljesen éber volt, érezte forró tenyerét a bőrén, önkéntelenül odanyúlt, és keze találkozott Anne kezével. Tehát nem volt álom, gondolta, és várakozásteljesen felsóhajtott. A tűz már kialudt, csak a hold sápadt fénye derengett be az ablakon. A sötétség valószerűtlenné tett mindent a tárgyakat, a szerelmüket, és Edouardnak csak nehezen sikerült elhitetnie magával, hogy amit érez, az valóság. Óvatosan simogatni, becézgetni kezdte az asszony keblét, ajkai közé vette a mellbimbóját. Anne válaszul olyan szorosan ölelte magához, hogy az szinte fájt. Edouard most már biztos volt benne, hogy Anne aligha ismerte meg a gyengédséget első férje mellett. Az öregember nem sok örömet nyújthatott neki, s feltehetőleg maga sem sokat kapott, legalábbis Anne tapasztalatlanságából ítélve. A vér hevesen lüktetett az ereiben. Egyetlen mozdulattal magára húzta az asszonyt, és az érzékek vad fellángolásában olvadt össze a testük. Anne puha, selymes bőrének melege, testének illata körülvette, magába ölelte a férfit. A csodálkozás kis sikolyai törtek fel az asszony ajkáról, ahogy a szerelem ősi ritmusa mind hevesebbé, mind önfeledtebbé vált. Végül egyszerre érték el a csúcspontot, mely hihetetlen kéjjel ajándékozta meg őket. Utána összefonódva, mozdulatlanul pihentek. Edouard szorosan magához ölelte Anne forró testét. – Szeretem, Anne – hallotta a saját hangját. – Szeretem… Az asszony a mellére simult, halkan felsóhajtott, és elszunnyadt. Edouard mozdulatlanul fekve maradt, élvezte az asszony közelségét. Egyikük sem fordult el, egyikük sem kelt fel az ágyból, hogy megmosakodjék vagy kilopóddzék a szobából. Ahogy ott összefonódva feküdtek, Edouard úgy érezte, hogy az idők kezdetétől fogva egymásnak teremtették őket. Igen, szeretem Anne-t. Teljes szívemből szeretem. És neki is szeretnie kell engem. Egyszerűen kell. Anne úgy tett, mintha aludna. De minden szót hallott. Edouard kétszer is mondta, hogy szereti. Halkan felsóhajtott, és kissé elfordította a fejét, hogy ajka a párna helyett a férfi selymes haját érintse. Egy meggondolatlanul a halántékára nyomott csók elárulhatná, hogy hallotta szavait, sőt viszonozza az érzelmeit. Pedig Edouard bizonyára nem szereti őt igazán. Hiszen olyan rövid ideje ismerik egymást, hogyan is szerethetné? Nem kétséges, hogy a férfiak mindig mondanak effélét a szenvedély perceiben. 62

Lyn Stone

A lovagvár titka


Ám abból, ahogy Edouard szinte kétségbeesetten ölelte magához, arra következtetett, hogy többet kíván puszta kielégülésnél. Be kellett vallania magának, hogy csodálja a férfit, nemcsak pompás testét és szabályos arcvonásait, hanem egész lényét, magatartását. Edouard mindig szívélyes hozzá, igyekszik a kedvében járni, és őszintén törekszik arra, hogy kapcsolatuk boldog legyen. Azok a szörnyű dolgok pedig, amelyeket a nagybátyja mesélt róla, egyszerűen nem lehetnek igazak. Miért is higgyen annak a férfinak, aki belekényszerítette ebbe a házasságba, megfenyegette, majd elrabolta a fiát? Szeretett volna most, azonnal mindent bevallani Edouardnak. Biztosan együtt érezne vele és megértené. Ez a kedves ember sohasem bántaná őt vagy Robertet. A nagybátyja hazudott. De vajon miért akarta besározni Edouard nevét? Hume félelme valódinak látszott, és fejvesztve távozott. Másfelől viszont ő, Anne vajon kockára teheti-e a fia vagyonát és tulajdon életét azzal, hogy mindent elmond egy embernek, aki ugyan a férje, de akit alig ismer? Engedelmességgel tartozik Edouardnak, ezt fogadta az oltár előtt, és nem is vonakodott vágyait kielégíteni. Voltak ugyan aggályai, vajon kihasználhatja-e a férfi szenvedélyét, hogy így terelje el figyelmét Robertről. Ám hogy szerelmes szavakat suttogjon a fülébe, amikor a szíve mélyén tudja, hogy mindaz, amit érez a férfi iránt, csupán testi vágy, vagy legfeljebb csodálat? Nos, az nem lesz könnyű! Legalább e tekintetben becsületesen szeretne eljárni. Mindazonáltal a szerelmi vallomás nagy reményeket ébresztett benne. Nem is igyekezett áltatni magát szívből kívánta, hogy Edouard igazat mondjon, és valóban szeresse őt. Ez minden gondját megoldaná. Várnia kell. És addig is… Nagyot sóhajtott, amikor megérezte, hogy a férfiban ismét ébredezik a vágy. – Szeretem a kéjes sóhajait – suttogta Edouard. Nyelve hegyével megcsiklandozta Anne fülét, majd gyengéden beleharapott a fülcimpájába. Az asszony halkan felkiáltott. – Örülök, hogy semmire sem tanította meg önt. – Kicsoda? – suttogta Anne. – MacBain. Felejtse el, hogy egyáltalán létezett. Mostantól fogva törölje ki az emlékezetéből – mormolta Edouard két forró csók között. Megfogta a derekát, és lassan magára húzta az asszonyt. – Mert ön kizárólag az enyém, angyalom… Most és mindörökké… csak az enyém… – Mindig… Minden tekintetben – ígérte Anne, viszonozva a csókot, és szorosan hozzásimult. Amikor már majdnem elemésztette a vágy, a férfi leemelte magáról. – Ó, ne! – kiáltotta Anne vadul tiltakozva. Edouard újabb csókkal csillapította. – Várjon – mondta, és a hátára fordította az asszonyt. Anne érezte, hogy párnát csúsztat a csípője alá. A teste szinte elviselhetetlenül lüktetett a vágytól, amikor a férfi széttárta combjait, és föléje hajolt. – Én virágom – mondta sóvárogva, forró lehelete szinte perzselte Anne bőrét. – Édes virágszirmok – suttogta, és nyelvével becézgette. – Imádnivaló kis bimbó… 63

Lyn Stone

A lovagvár titka


Anne felsikoltott. A szenvedély eleddig elképzelhetetlen magasságokba ragadta, úgy érezte, meg kell semmisülnie a szinte elviselhetetlen kéjtől. A kielégülés és feloldódás pillanatai után még percekig feküdtek mozdulatlanul, testükön önkéntelen remegések futottak végig. Anne beszélni akart, de nem kapott levegőt. A legszívesebben felkínálta volna a lelkét Edouardnak, de már úgyis az övé volt. A férfi könyökére támaszkodva nézett le rá. – Lélegezzen – zihálta. – Ha tud… Anne tisztában volt vele, hogy a férfi a megjegyzést humorosnak szánta, de engedelmesen mélyeket lélegzett. – Akarja még egyszer átélni, vagy teljesen kimerítettem? Edouard az oldalára fordult, keze az asszony bal mellére siklott. – Ó, milyen sebesen ver a szíve! – Odahajolt, hogy megcsókolja rózsaszín mellbimbóját. – Ez volt az első tanórája. Mi a véleménye a tanítómesteréről? Túlságosan franciásnak találja? Anne elnevette magát. Edouard még tud meglepetéseket tartogatni a számára. A kérdést ugyan tréfásan tette fel, a hangjából azonban aggodalom csendült ki. Attól tartott, hogy megbotránkoztatta az asszonyt. És nem tévedett. Anne örült a védelmező sötétségnek. Ilyen dolgokat még legmerészebb álmaiban sem tartott lehetségesnek. – Azt hiszem, a franciák nem csupán a divat terén lehetnek példaképeink – felelte. – A mi vidéki szokásaink nyilván meglehetősen elmaradottaknak tűnhetnek ön előtt. A férfi Anne egyik haj fürtjével játszott. Lehúzta az álláig, majd tovább, egészen a melléig. – Bizonyára észrevette, hogy engem nem rettent el a tudatlansága. – Valóban nem kerülte el a figyelmemet, hogy igencsak komolyan veszi az oktatást. Már sok tanítványa volt? Edouard most bizonyára azt hiszi, hogy féltékeny vagyok a régi szeretőire, gondolta Anne. Tagadhatatlan, tényleg féltékeny vagyok. Hogy miért, azt nem tudom, hiszen Edouard végül is már két ízben volt nős, és alighanem azt követően sem élt szerzetesi életet. – Akadt néhány – ismerte el a férfi. – De egyikük sem volt ilyen vonzó, mint ön. Miképpen lehetséges, hogy MacBain ilyen tapasztalatlanul hagyta? Hiszen tíz évig voltak házasok. El sem tudom képzelni, hogy egy férfi parlagon hagyja nejének ezt a veleszületett… tehetségét. Ujjával az asszony köldökét babrálta. Anne megborzongott. Egyrészt az érintéstől, másrészt a kérdéstől. Hogyan magyarázza meg, hogy a férje megvetette őt, még akkor is, amikor az ágyába bújt? – Azt mondta, hogy felejtsem el MacBaint. Megtörtént – válaszolta kissé ridegebben, mint szándékában állt. Edouard két kezébe vette Anne arcát, és gyengéden megcsókolta. – Pillanatig se higgye, hogy zavarba akartam hozni, kedvesem! Csupán kíváncsiságból kérdeztem. Ne legyenek titkok közöttünk! Biztosíthatom, hogy nincs semmi, amit ne mondhatna el nekem. Beszéljünk csak a múltról, akkor egyszer s mindenkorra magunk mögött hagyhatjuk! Beszéljen nekem MacBainről! – És akkor ön is beszél a feleségeiről? – kérdezte Anne. – Miből gondolja, hogy hallani akarok róluk? Edouard megérintette Anne orra hegyét. 64

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Mert kíváncsi, mint minden macska. Ne is tagadja! – Hát akkor beszéljen, ha muszáj! – mormolta Anne vonakodva, mert tudta, hogy a férfinak igaza van. – Kezdjen hozzá! És ha úgy tetszik, ejtsen szót a szeretőiről is! Mire ezzel végez, alighanem már el is felejti, mit kérdezett, gondolta. Vagy kifogy belőle a szusz, mert bizonyára nagyon sok nő volt az életében. De addig is ő nyer egy kis időt, hogy kitaláljon valami elfogadható okot, miért is kerülte MacBain az ágyát. Edouard közelebb vonta magához. – Az első nő az életemben egy fejőlány volt – kezdte mosolyogva. – Csinos volt, tűzrőlpattant és sajtszagú. A többit fölösleges felsorolnom, nem hagytak maradandó nyomot bennem. Tizenhét éves koromban megnősültem. – Köszönöm, hogy megkímélt a felsorolástól. És a felesége? – kérdezte Anne habozva. Nem volt biztos benne, hogy csakugyan hallani akarja a történetet, ha minden úgy volt, ahogy Dairmid előadta. A szóbeszéd szerint a fiatalasszony beteges gyermeket hozott a világra, s ezért Edouard agyonütötte. Erre pedig ő nem kíváncsi. – Ó, Isabeau! Kényszerházasság volt. Apám hozta magával, és összeházasodtunk. Nem is akart férjhez menni, de hát nem volt más választása. Nem sokkal Henri születése után meghalt. – Gyermekágyban? – kérdezte Anne óvatosan. – Túl sok vért veszített. Ezek szerint Edouard kitért volna az egyenes válasz elől? Anne sem együttérzést, sem szomorúságot nem vélt felfedezni a hangjában. Nem mert további részletek felől érdeklődni, félt attól, amit esetleg hallani fog. A férfi egy ideig hallgatott, majd folytatta a felsorolást. – Azután két évig volt egy szeretőm, egy özvegyasszony. – Kedvelte őt? – Igen, nagyon kedveltem Marie-t. Amikor elhatározta, hogy újra férjhez megy, segítettem neki megfelelő embert találni. Most két derék fia van, és igen elégedettnek látszott, amikor legutóbb az udvarnál találkoztunk. – Tehát jól alakultak a dolgok. De miért nem vette nőül ön? – Akkor már jegyben jártam a második feleségemmel, Helvise-szel. Nem szívesen beszélek róla, de most az egyszer megteszem, hogy mindent megtudjon. Egyáltalán nem ismertem Helvise-t, az apja kényszerítette a házasságra. Más férfit szeretett. – Edouard nagyot sóhajtott. – És egy pillanatra sem szűnt meg szeretni őt. Ha alkalom adódott, mindig találkoztak. – És mi történt azután? – kérdezte halkan Anne, és rettegve várta a választ. – Meghalt érte – felelte a férfi tompa hangon. Anne nem merte megkérdezni, hogy Edouard ölte-e meg az asszonyt. Hangjából kiérezte a megcsalatás okozta fájdalmat. Talán dührohamában agyonütötte a hűtlen asszonyt. Bárhogy volt is, nem látszott tanácsosnak további kérdésekkel gyötörni a férfit. Anne még mindig nem tudta elhinni, hogy Trouville valóban elkövette volna a szörnyű tettet, ugyanakkor félt megbizonyosodni felőle. A legjobb lesz nem firtatni a dolgot. – Értem – mormolta halkan. – Ez az összes? 65

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Igen, legalábbis azok, akik megérdemlik, hogy szót ejtsek róluk. Most ön következik, Anne. Mindent tudni akarok. Megfogta az asszony kezét, és válaszra várva játszadozott az ujjaival. – Tizenhat éves koromban mentem férjhez. MacBain az apám barátja volt. Hat hónappal ezelőtt halt meg lázrohamban. A nagybátyám bizonyára mindenről tájékoztatta önt. – Jó házasság volt? – érdeklődött Edouard. – Megértették egymást? – Nem, őszintén szólva egyáltalán nem értettük meg egymást. Anne elhallgatott, és remélte, hogy Trouville megelégszik a válasszal. – Megajándékozta egy pompás fiúgyermekkel. Csodálom, hogy a férje nem akart többet. – MacBain öreg ember volt – mondta Anne – és nemigen volt oda az ágy nyújtotta élvezetekért, a gyerekekről nem is szólva. De nem akarom folytatni. Valahogy hűtlenségnek érzem, ha itt beszélgetünk róla. – Hűtlenségnek irántam vagy iránta? – kérdezte szelíden a férfi. – Mindkettőjük iránt – felelte élesen az asszony. – Fejezzük be, Edouard! MacBain halott. Szeretném elfelejteni. – Ahogy gondolja. Akkor miről beszélgessünk? A fiainkról? Mitévő legyek? Anne pillanatnyi habozás után Edouardhoz fordult, és megcsókolta az arcát. – Egyáltalán muszáj beszélgetnünk? – kérdezte, miközben lassan végighúzta a kezét a férfi oldalán és csípőjén. – Muszáj? Ezzel mindennemű társalgásnak vége lett, pontosan úgy, ahogyan Anne akarta. Ám önkéntelenül is felvetődött benne a kérdés: vajon meddig lesz képes kordában tartani férje kíváncsiságát a hálókamra falain kívül. A következő hét napot Anne annak szentelte, hogy alaposan megismerkedjen Edouard Baincrofttal. Mivel Sir Guillaume és a szállítmány francia kísérői még nem érkeztek meg, Edouard nem talált senkit, akivel a vívást gyakorolhatta volna. Henri ugyan szóba jöhetett volna, de még túl gyenge volt a kardforgatáshoz, Robertet pedig nagyon kimerítette a kalandja. Edouard tehát fegyverforgatás helyett kilovagolt, hogy megállapítsa, miképpen lehetne javítani a birtok állapotán. A hűbéres bérlőkkel is találkozott, szemügyre vette a földeket, és eldöntötte, melyeket használják szántóföldnek és melyeket legelőnek. Anne intézője vele tartott, és olykor a fiatal Thomas is elkísérte útjain. A lovas kiruccanások kellemesnek és hasznosnak bizonyultak, de Edouardot napról napra jobban foglalkoztatta, vajon mi lehet az, ami nyugtalanítja a feleségét. Aznap egyedül lovagolt ki, magányra volt szüksége, hogy zavartalanul gondolkozhasson. Bár Anne szívesen nevetett, és mindig kész volt minden tekintetben a kedvében járni, a férfi érezte, hogy bántja valami. Remélte, hogy az asszony hamarosan bizalmába avatja, és felfedi előtte titkait. Gyűlölte a gond redőit, melyek egyre gyakrabban jelentek meg a homlokán. Azt akarta, hogy sem hibátlan szépségét, sem az ő új életének boldogságát ne homályosítsák el a gond fellegei. Otthona hamarosan vetekedik majd bármelyik skóciai várkastéllyal, ha nagyságában nem is, berendezését tekintve azonban kétségtelenül. Az általa szerződtetett kőművesek máris kijavították a külső falakat, és vakító 66

Lyn Stone

A lovagvár titka


fehérre festették őket. Trouville megbízást adott új csapórácsra is, és faragott tölgyfából vadonatúj kapuszárnyakat készíttetett. Nemsokára megérkeznek Franciaországból értékes tárgyai, bútorai, szőnyegei, hogy a főépületet belülről is új életre keltsék. Edouard olyan környezetet szeretett volna teremteni, amely méltó ahhoz, hogy az általa választott rendkívüli nőnek az otthona legyen. És mihelyt ez elkészül, rögvest hozzákezd egy pompás kastély megépítéséhez Anne szomszédos birtokán. Mire Robert eléri nagykorúságát és átveszi az örökségét, készen áll majd az új és fényűző lakhely Anne és a maga számára. S természetesen eljövendő gyermekeik számára. Vajon mi lehet az oka, tette fel magának a kérdést, hogy Anne nyugtalannak tűnik, valahányszor a terveiről beszél neki? Edouard többször is biztosította róla, hogy ezekkel a munkálatokkal nem Robert vagyonát akarja apasztani, vagy éppenséggel elpazarolni a sajátját. Vagyona az ügyes befektetések és a birtokokból befolyó rendszeres bevételnek köszönhetően napról napra gyarapszik. Vajon az lehet az ok, hogy Anne-nek nehezére esik feladni megszokott, egyszerű életmódját? Egyáltalán volt része valaha is másban? Hogyan viselte el hosszú éveken át az itteni rideg körülményeket? Sok munka vár még rájuk, míg Baincroft valóban lakhatóvá válik. Edouard mindig is úgy tartotta, ha valami megrongálódik, azt ki kell javítani, ha pedig erre már nincs lehetőség, akkor legokosabb megválni tőle. E gyakorta hangoztatott kijelentése mindig megrémítette Anne-t. Csak azt érdemes megtartani, ami hibátlan, csak a kifogástalan dolgoknak van létjogosultságuk, mondogatta Trouville. Igyekezett meggyőzni a feleségét, hogy ne ragaszkodjék olyan dolgokhoz, amelyek se nem hasznosak, se nem szépek. Végül is grófné! Mindenből a legjobbat szerette volna nyújtani neki, mert boldoggá akarta tenni. Hiszen szereti őt… Az asszony eddig sosem mondta, hogy szereti, mindazonáltal Trouville remélte, hogy egy napon majd meghallja tőle ezt a szót. Vagy egy éjszakán… A gondolat mosolyt csalt az ajkára. Ó, azok a csodálatos éjszakák! Legalább olyankor elűzheti Anne gondjait. Bizonyára hamarosan gyermekük is születik. Edouard már alig várta. Egy leányka… Olyan, mint Anne… Hirtelen egy gondolat villant át az agyán. Talán attól fél Anne, hogy meddő, mivel azóta, hogy Robertet megszülte, nem esett többé teherbe? Lehetséges, hogy ez nyomasztja? Este majd beszél vele erről. MacBain túl öreg volt, és valószínűleg túl ritkán közeledett a feleségéhez, hogy további gyermekeket nemzzen. Mindazonáltal Edouard szemszögéből nézve mégsem elég ritkán. Bár örült, hogy Anne megszülte Robertet, aki nyilvánvalóan sok örömet hoz az életébe, ő azonban ennél többre vágyik. Kettőjük gyermekeivel akarja betölteni a házat.

67

Lyn Stone

A lovagvár titka


Anne a lakótorony tetején állt, és lenézett a várudvarra meg a csipkézett várfalra. Edouardot figyelte, amint a várkapuhoz vezető úton a kétfelől sorjázó kunyhók között lovagol. Nap mint nap súlyosabbnak érezte a vétkét. Minden egyes éjszakával, amikor Edouard a karjában tartotta, és odaadóan szerette, rosszabbul érezte magát. A férje nem adott okot rá, hogy bizalmatlan legyen hozzá, és eltitkoljon előle egy ilyen jelentős tényt, amely ráadásul Trouville életét éppúgy érinti, mint az övét és Robertét. Nagyon szerette volna végre kiönteni neki a szívét, hogy ne kelljen tovább hazugságban élnie. Edouard oly sokszor és oly sokféle módon adta tudtára, hogy szereti, és Anne tisztában volt vele, hogy várja vonzalmának viszonzását. Az asszony attól tartott, hogy máris beleszeretett, különben mi más lenne a szívét csordultig töltő, pattanásig feszítő érzés? Érzéki szenvedély? Nem, mert ez a szenvedély az érzékek kielégülése után még hevesebb lánggal lobog. Csodálat? Bizonyára az is, ám sokkal több ennél. Egyre inkább tisztelte a férfit, és ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy boldoggá tegye. Bármi is történjék, tartozik neki ezzel a vallomással, amiképpen jó feleséghez illően engedelmességgel is. Ekkor Meg jelent meg a torony tetején. – Épp azon töprengek, hogy elmondom az igazságot az uramnak – fordult felé Anne. – Különben is biztosan észreveszi majd, hogy Robert semmit sem hall, ha elkezdi vele a vívóleckéket. Nem kétséges, hogy nagyobb lenne a haragja, ha ő maga jönne rá az igazságra. Robert már ég a vágytól, hogy elkezdjék a gyakorlást, ezért lehetetlen tovább halogatni. – Nagyot sóhajtott, majd folytatta: – Őszintém remélem, hogy a férjem nem gurul dühbe a hír hallatán, és nem fog bántani bennünket. Emlékszel MacBain viselkedésére, amikor rájött, hogy Rob süket? – Hogyan is felejthetném el! – kiáltotta Meg. – A vén ördög képes lett volna megölni mindkettőjüket! El kellett rejtőzniük. Anne-nek szüksége volt valakire, akihez tanácsért fordulhat, mielőtt dönt. – Lord Trouville házasságunk ideje alatt még sosem lépett fel erőszakosan. Mindig barátságos és jó volt hozzám. Úgy látom, itt mindenki elfogadja új urának. Meg bólintott. – Igen, jó és okos ember, mindenkinek ez a véleménye. – Adja Isten, hogy így legyen! – Anne Meghez fordult, és a karjára tette a kezét. – Döntöttem. Holnap este a kedvenc ételeit fogom feltálalni, aztán ha jóllakott, és visszavonulunk, igyekszem, amennyire csak tőlem telik, a kedvében járni. Utána pedig mindent bevallók neki. Talán nem fog elkergetni bennünket, különösen, ha lovagi voltára és a fogadalmára hivatkozom, hogy oltalmaznia kell a gyengéket. Mit szólsz hozzá, Meg? – Előbb vagy utóbb úgyis megtudja, akár megmondja neki, akár nem. S akkor már jobb, ha asszonyomtól értesül róla, mintha valaki mástól. Meg az ajkába harapott, majd szomorú sóhajjal hozzátette: – Kettőjük születendő gyermekeiről is akar beszélni vele? 68

Lyn Stone

A lovagvár titka


Anne letekintett a férjére, aki néhány várbeli fiatalemberrel beszélgetett. – Nem, arra nem lesz szükség. Ha megtudja, hogy Rob süketnek született, bizonyára hallani sem akar arról, hogy közös gyermekünk legyen. Nekem pedig engedelmeskednem kell. A házasságunknak ezzel egyszer s mindenkorra vége szakad. A legtöbb, amit még remélhetek, hogy kegyes lesz hozzám, és megengedi, hogy valahol meghúzzam magam, Roberttől pedig nem vitatja el Baincrofthoz való jogát, ha majd eléri nagykorúságát. Meg ellépett a mellvédtől, és a kis csigalépcsőhöz sétált. – Imádkozni fogok, hogy így legyen. – Én is – mondta Anne –, és nagyon remélem, hogy helyesen ítélem meg őt. Edouard nem kegyetlen ember. Nincs jogom hozzá, és okom sem, hogy továbbra is eltitkoljam előle az igazságot. Titokban azt kívánta, bárcsak Edouard örök szerelmet fogadna neki, és minden maradna a régiben, de nagyon is tisztában volt a valósággal. Elhatározta, hogy élvezni fogja az elkövetkező éjszakát, és megtartja emlékezetében, mert feltehetően ez lesz az utolsó, amelyet egy ágyban tölt Edouarddal. Vajon mi lesz ezután a sorsa? Trouville bizonyára elhagyja, és visszatér Franciaországba. Vagy itt marad, és száműzi őt valahová, hozományként kapott birtokának valamely távoli szegletébe, ahol egy nyomorúságos kunyhóban tengetheti majd hátralévő napjait. Esetleg Robert is vele mehetne. Remélhetőleg neki megengedi Edouard, hogy visszatérjen Baincroftba, ha már elég idős lesz ahhoz, hogy átvehesse az örökségét. Anne belátta, hogy nem őrizheti tovább ezt a titkot. Nincs más választása, mint megbízni Edouardban. Anne másnap reggel félredobta a takaróit, és sietve felöltözött. Edouard már nem volt ott, nagyon korán kelt. A feledhetetlen éjszaka, amely őt meglehetősen kimerítette, Edouardot nyilvánvalóan nem viselte meg annyira. Anne még félálomban hallotta a férfi csendes fütyörészését öltözködés közben, a fegyverek halk csörrenését, és elmosolyodott. Edouard lehajolt hozzá, gyengéden megcsókolta és biztatta, pihenjen még kicsit, majd gondosan betakargatta. Anne nem tiltakozott jólesően kinyújtózott az ágy kellemes melegében, elszunnyadt, és átadta magát az éjszaka gyönyörteli emlékeinek. Még százéves korában is emlékezni fog erre az éjszakára. A nyomasztó valóságot azonban nem tudta teljesen kirekeszteni gondolatai közül. Ma este mindent el kell mondania Roberttel kapcsolatban. És gyorsan itt lesz az a perc, amely örökre elveszi tőle reményt, hogy ismét átélheti azokat az örömöket, amelyek után olyannyira vágyakozik. Ám a testi kapcsolatnál még jobban fog neki hiányozni Edouard incselkedő mosolya, gyengédsége és gondoskodása, a kettőjük között kibontakozó barátság. A szeretet. Könnyek peregtek végig az arcán, és szipogni kezdett. Néhány röpke pillanatra engedélyezte magának, hogy meggyászolja mindazt, amit 69

Lyn Stone

A lovagvár titka


elveszít. Azt kívánta, bárcsak vallotta volna be Edouardnak, mit érez iránta. Mert ha most mondaná el neki, a férje azt hinné, hazudik. Azt hinné, hogy csak azért mondja, hogy megkímélje magát és Robertet a haragjától. A lépcsőn találkozott Meggel. – Hol van az uram? Láttad őt ma reggel? – Vadászni ment a fiúkkal, Mylady. Nagyon korán elindultak Thomasszal meg a kutyákkal. Meg rámosolygott asszonyára. – Jó hírem van, Mylady. Sir Guillaume megérkezett, és közölte, hogy holnap itt lesznek a szekerek is. Gondoskodtam róla, hogy a raktárhelyiségek addigra készen álljanak. Anne megköszönte az előrelátását, majd lement a nagy lakószobába. Edouard bizonyára örülni fog, hogy ismét megszokott holmijai és tárgyai veszik majd körül, gondolta. Nem is titkolta, milyen türelmetlenül várja már a szekerek érkezését. A vadászat jót tesz majd mindnyájuknak. Henri bizonyára felépült már annyira, hogy nem árt meg neki a gyors lovaglás. Kell némi változatosság a kényszerű szobafogság után. Azt pedig csak a Jóisten meg ő tudja, mennyire hiányzott már Robertnek a mozgás. Az elmúlt napokban roppant nehéz volt Robertet a többiektől távol, az ő régi kamrájában tartani. A fiúnak nyugalomra volt szüksége a szörnyű élmények után, de egy egész hét soknak bizonyult. Robert kézmozdulatokkal, jelekkel és azokkal a szavakkal, amelyeket ki tudott mondani, beszámolt neki, miképpen fogták el Dairmid bácsi emberei, amikor felkereste a csapdáit. Az öreg Rufus nélkül, aki figyelmeztethette volna, könnyű zsákmány volt számukra. A csuklóin még mindig nem gyógyultak be teljesen a szíjak okozta horzsolások. Szerencsére más sebeket nem kapott, ezeket pedig büszkeségből eltitkolta Edouard és Henri előtt. Mindenki azt hitte, hogy egyszerűen túl messzire távolodott el a vártól, és eltévedt. Amúgy az történt, hogy Robert ügyesen kiszabadította magát a kötelékekből, és elrejtőzött az erdőben, amikor elrablói megálltak, hogy egyenek és pihenjenek. Felmászott egy fára, ahonnan figyelemmel kísérhette az embereket, akik egy darabig keresték, majd végül feladták, és továbbálltak. Rendkívüli tájékozódási képességének köszönhetően Robert idegen környéken is jól feltalálta magát, s így már csak néhány órányira volt a vártól, amikor Edouard rábukkant. Anne egyébként nem kételkedett benne, hogy a fiú segítség nélkül is hazatalált volna. Remek fiú! Ki ne csodálná okosságát? Noha süket, a többi érzékszerve olyan tökéletes, hogy bármelyik felnőtt megirigyelhetné. Hajlékony és fürge, akár egy kötéltáncos, és gyors, mint a villám. Abból, ahogy a hurkokkal bánik, sejteni lehet, hogy egyszer majd nagyszerű fegyverforgató lesz belőle. Bár Anne megtiltotta neki, hogy egyedül kilovagoljon, tudta, hogy Rob kiváló lovas. Minden állattal jól boldogult, és fáradság nélkül tanította be őket. Értékes kutyája, Rufus neki köszönhette, hogy olyan remekül értett a vad felkutatásához, a fiú szaglása pedig a kutyának köszönhetően finomodott olyan tökéletessé, hogy az erdőben megorrontotta a rejtőző 70

Lyn Stone

A lovagvár titka


vadat. De odahaza is mindig megmondta anyjának, mit készített a szakács vacsorára, még mielőtt lementek volna a nagy lakóhelyiségbe vezető lépcsőn. A legcsekélyebb apróság sem kerülte el a figyelmét. Képes volt gondolatait egyetlen pillantással közölni anyjával, nem volt szüksége szavakra vagy jelekre, hogy megértesse magát. Az emberekről alkotott értékítélete számos esetben helyesnek bizonyult. Hamarább felismerte a rossz szándékot vagy hamisságot, mint Anne, és azt is, ha valaki nem mondott igazat. Ezek a tulajdonságok igencsak hasznára válnak majd, ha egyszer ő lesz Baincroft ura. Anne elhatározta, hogy amikor bevallja Edouardnak a fiú süketségét, feltétlenül felhívja majd a figyelmét ezekre a képességeire is. A várudvarra lépve azonnal észlelte a kapu felől hallatszó hangzavart. – Nagyon hamar visszajöttek! – kiáltotta valaki a falról. – Nézzétek csak! Valaminek történnie kellett! Anne nyomban a kapuhoz sietett, Simm, Sir Guillaume és mások követték. – Mi történt? – kérdezte, amikor a lovasok megálltak. Figyelmét nem kerülte el a vadászok komor ábrázata és Rob könnyben úszó szeme. – Megsérült valaki? Rob leugrott a lováról, és elrohant a lakótorony irányába. Anne döbbenten állt még sosem fordult elő, hogy a fia ne látta volna el megizzadt lovát. – Az öreg kutya elpusztult – szólalt meg Edouard. Anne elfordította tekintetét Robertről, és a férjére meredt. – Mit mond? Edouard leugrott a lováról. Anne csak most vette észre Rufus nyereg mögé kötözött, élettelen testét. A többi kutya behúzott farokkal sündörgött a ló lábai körül, mintha ők is hasonló sorstól tartanának. – Mi történt? – suttogta Anne, és közelebb ment a lóhoz, hogy megsimogassa Rob legjobb barátjának a fejét. Alvadt vér borította az állat bundáját, és teljesen átitatta a takarót, amelybe Rufus testét csavarták. A kutya egykor vele érkezett a várba, amikor feleségül ment MacBainhez, s az egyetlen élőlény volt, aki itt maradt vele az esküvő után is. Érezte, hogy könnyek peregnek végig az arcán. – Hogy esett meg? – kérdezte fojtott hangon. Henri Robert után akart futni, az apja azonban visszatartotta. – Hagyd, fiam! Bizonyára egyedül szeretne gyászolni. Vigyétek Thomasszal a lovakat az istállóba, aztán tisztogasd meg a kutyát, és csavard egy másik takaróba, hogy elföldelhessük. Anne letörölte a könnyeit, rettegett megtudni, mi történt öreg barátjával és Robert védelmezőjével. De azért összeszedte magát, és megszólalt: – Mondja el, mi történt! Edouard megsimogatta az asszony karját, és megfogta a kezét. – Szegény öreg fickó ma túl sokat futott. Összeesett, és alig kapott levegőt. Meg kellett ölnöm, hogy ne szenvedjen tovább. – Megölte Rufust?! – kiáltotta Anne haragosan, és kitépte magát a férfi kezéből. – Megölte a mi Rufusunkat? 71

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Nem maradt más választásom. Gyakorlatilag vak és süket volt, és a tüdeje is felmondta a szolgálatot. Tizenöt évesnél is öregebb lehetett már. Mi haszna egy ilyen vadászkutyának? Anne elkeseredése határtalan volt. – Megölte ezt a szegény, hűséges állatot? Elvágta a torkát, mert nem felelt meg a nemes gróf tökéletességről alkotott elképzeléseinek? – Hangja egyre élesebben csengett: – Mit szólna, ha egyszer önnel tenne valaki ilyet? Átkozott legyen azért, amit tett, Trouville! Meg tudnám ölni! Azzal sarkon fordult, és a lakótoronyhoz rohant, hogy megvigasztalja Robertet. Szegény fiú, biztosan mélyen le van sújtva. Anne voltaképpen csak most fogta fel az eset horderejét. Trouville semmit – sőt talán senkit – sem tud elviselni, ami vagy aki nem egészen tökéletes. Természetesen Robert nyakát sohasem vágná el, de bizonyára nem tudna szeretni egy olyan fiút, aki nem felel meg az elvárásainak, és igyekezne mielőbb megszabadulni tőle. Még mielőtt elérte volna a lépcsőt, Edouard megragadta a karját, és az asszonyház felé tuszkolta. Anne vadul csapkodott maga körül, próbálta ellökni magától a férfit, keservesen siratta Rufust és saját magát, amiért csalódnia kellett Trouville-ben. Hogyan is engedhette odáig fajulni a dolgot, hogy beleszeretett ebbe a férfiba? Rémülettel töltötte el a gondolat, hogy majdnem megbízott benne, holott most kiderült, hogy egy csöpp együttérzés sincs benne a gyengék és tökéletlenek iránt. Mihelyt becsukódott mögöttük az ajtó, a férfi kényszerítette, hogy leüljön az egyik székre. – Most pedig lecsillapodik, Madame! Anne összeszorította a fogát. – Iszonyodom öntől! – sziszegte, és megrázkódott az undortól. Edouard letérdelt eléje, gyengéden megrázta, majd két kezébe vette az arcát. – Hallgasson meg, Anne! Azt tettem, amit tennem kellett. Jobban szerette volna, ha Robertnek kellett volna megölnie? Higgye el, a fiú megértett. Közöltem vele, hogy végezni kell az állattal, és ő bólintott. Anne ellökte magától a férfit, és hevesen megrázta a fejét. – Rob nem értette meg önt! Nem is sejtette, mit akar tenni, hiszen nem… – De igen, a fiú tudta, higgye el! Anne két kezébe temette az arcát. – Ó, hagyjon magamra! Hagyjon békén! Trouville felállt, és hátralépett. – Rendben van. Majd felküldök valakit, hogy gondoskodjon önről. Ne menjen be Roberthez, amíg ilyen feldúlt állapotban van! – Akkor megyek be hozzá, amikor akarok. Ebben nem parancsolhat nekem. – Itt marad az asszonyházban. Robert már majdnem férfi. Bizonyára szégyellné, ha az anyja könnyek között találná. Mit gondol, miért rohant el? Higgye el, hamarosan összeszedi magát, és aztán lejön, hogy eltemessük a kutyát. Ön is jelen lehet, ha képes úrinőhöz méltóan viselkedni. 72

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Én ne viselkednék úrinőhöz méltóan? – kiáltotta Anne. – Arcátlan gyilkos! Trouville szilárdan állta az asszony haragos tekintetét, s bár halkan beszélt, szavaiból félreérthetetlen figyelmeztetés csendült ki. – Itt marad ebben a szobában. Megparancsolom. Ezzel távozott. Mihelyt becsukódott mögötte az ajtó, Anne-t kétségbeesett zokogás fogta el. Most mitévő legyen? Dühkitörésével minden esélyt eljátszott, hogy meglágyítsa Edouard szívét Roberttel szemben. A férje egyszerűen képtelen a környezetében élők hibáit, gyengeségeit elviselni, legyen az akár Rufus, a kutya, akár ő, a felesége, vagy Robert, a fia. Már épp összeszedte magát, amikor ismét nyílt az ajtó, és Henri lépett be a szobába. Lehajtott fővel letérdelt eléje. – Mylady, engedje meg, hogy Robertről beszélhessek. El kell mondanom, amit akarok, mielőtt az apám itt találna. Ugyanis biztosan megkérdezné, miért jöttem önhöz, és én nem tudok hazudni neki. Bűntudatosan lehorgasztotta a fejét. – Mi az, Henri? Mi van Roberttel? – kérdezte Anne, és lehajolt a fiúhoz, hogy megérintse a vállát. – El kell titkolnunk, hogy Robert nem hall. Apám sohasem tudhatja meg! Tehát Henri már rájött, gondolta Anne. Előbb-utóbb ki kellett derülnie, hiszen a fiúk sülve-főve együtt voltak. S hamarosan Edouard is rájön, mihelyt több időt tölt Roberttel. Henri folytatta: – Eddig sikerült eltitkolnom az igazságot előle. Mikor együtt vagyunk, folyton én beszélek, s így sikerül elterelnem a figyelmét Robertről. Anne bólintott, és magában csodálattal adózott Henri találékonyságának. – Jehan és Thomas sokat segítettek – folytatta Henri. – Ők tanítottak meg arra, miképpen érthetem meg Robertet. Először azt gondoltam, hogy apámnak is értesülnie kellene erről, de most megváltoztattam a véleményemet, és örülök, hogy nem mondtam el neki. Beletörölte az orrát a zekéje ujjába, de máris bocsánatkérő pillantást vetett Anne-re. – Apám megölte Rufust. Szegény öreg fickó nem tett semmi rosszat, egyszerűen elfáradt, de apám megölte. – Henri a nyakához ért, és nyelt egyet. – Elvágta a torkát, és hagyta elvérezni. Anne mélységesen együtt érzett mostohafiával. Henri nem tudta elviselni a kegyetlenséget. Megsimogatta a fiú fejét, és gyengéden az arcára tette a kezét. – Sajnálom, hogy ilyen szörnyűséget kellett látnod. Henri vállát vont. – Gyakran láttam megölni állatokat. De azokhoz nem kötődtem. Ugye, érti, mit akarok mondani? – Igen, fiam. Nagyon is jól értem. Nem szabad gyűlölnöd az apádat. Ő kitart amellett, hogy azt tette, amit tennie kellett. Anne tudta, hogy Edouard nem tartotta kegyetlenségnek, hogy megölte Rufust. Valóban meg volt győződve róla, hogy a kutyának jobb, ha már nem él, hiszen öreg és gyenge volt. 73

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Tudom – mondta Henri. – Apám olykor nagyon kemény, és túl sokat vár az emberektől. Sokszor nehéz megfelelnem az elvárásainak, Mylady. Mennyivel nehezebb lesz akkor Robertnek… Nyelt egyet. – És mi lesz, ha képtelen rá? – Csak nem gondolod, hogy apád bántaná Robertet? – kérdezte Anne. Henri habozását látva hirtelen úgy érezte, megfagy ereiben vér. – Vagy mégis? Henri lassan megrázta a fejét. – Még nem láttam, hogy valakit is komolyan megsebesített volna, hacsak az illető nem támadt rá. Csak Rufus esetében… Ám Robert nem sok jóra számíthat, ha apám megtudja az igazat. Elküldheti valahová. – Bevallom, ez az én fejemben is megfordult. Mit gondolsz, vajon meg tudjuk őrizni Robert titkát? Lehetségesnek tartod? – Igen. Apám ugyanis inkább azt kívánja, hogy őt hallgassuk, mint hogy ő hallgasson bennünket. Azt hiszem, ha mindnyájan összetartunk, menni fog – mondta Henri, és arckifejezése hirtelen éppoly kemény lett, mint az apjáé. – Mindenesetre meg kell próbálnunk. – Felsóhajtott. – Nem akarom elárulni az apámat, Mylady, de amennyire csak tőlem telik, meg kell védenem a fivéremet. Hiszen Robert nem tehet róla, hogy így született. Viszont nagyon jól ért a kardforgatáshoz, igaz? Anne mosolyogva ölelte át a fiút. – Örök hálával tartozom neked, Henri! Történjék bármi is, nagyon örülök, hogy a fiam vagy. Azt hiszem, hogy apád legjobb, legnemesebb tulajdonságait a szívedben hordozod. – Köszönöm, Mylady! Remélem, valóban így van. – Henri egy pillanatra elhallgatott, majd aggodalmas arccal hozzátette: – Nem szeretném, ha azt hinné, hogy apám gonosz ember. Nagyon kedves is tud lenni. Csak nem képes elviselni, ha… Anne szomorúan mosolygott, miközben Henri a megfelelő kifejezés után kutatott. – Egyetértünk. És tudom, mire gondolsz. Most pedig siess vissza az istállókhoz, mielőtt keresnének! – A fiú vállára tette a kezét. – Köszönöm az együttérzésedet és a segítségedet. Henri sietve elhagyta a szobát. Anne leroskadt az ablaknál álló székbe. Kétségbeesetten törte a fejét, mitévő legyen. Az immár szóba sem jöhet, hogy mindent elmondjon Edouardnak Robertről. Rufus elpusztult. Ha szemrehányásokkal halmozná el Edouardot, az mit sem változtatna a helyzeten, legfeljebb az iránta tanúsított érzelmein. Anne abban reménykedett, hogy sikerül a férje figyelmét elterelnie Robertről. Majd eltitkolja a szomorúságát, és igyekszik tökéletes feleség lenni. Edouard nem lenne iránta elnéző, ha nem nyújtaná neki azt, amit a férfi elvár tőle. Azt pedig, hogy csalódtam benne, csakis magamnak köszönhetem, állapította meg Anne tárgyilagosan. Hát nem volt számára elég lecke az első férje, az apja és a nagybátyja viselkedése? A türelem és a gyengéd érzelem csupán külszín, és még a felnőttkor elérése előtt kihal az ifjakból. Készséggel belemegy a játékba, valahányszor Edouard a szerelmes férjet óhajtja alakítani, ám balgaság volt egyetlen pillanatig is azt hinnie, hogy a dolgok ezúttal másként alakulhatnak. 74

Lyn Stone

A lovagvár titka


Robert fegyelmezetten viselte gyászát. Edouard figyelte mostohafiát, miközben földet lapátolt az öreg kutya testét magába fogadó gödörbe. Bár Robert szeme még vörös volt a sírástól, úgy tűnt, már túljutott a nehezén. Henri segédkezett Rufus temetésében ő lehangoltabbnak látszott, mint a többi jelenlevő. Kerülte apja tekintetét, és azóta, hogy visszatértek a vadászatról, egyetlen szót sem váltott vele. Anne mereven állt Edouard mellett, lárvaszerűen mozdulatlan arca semmiféle érzelmet nem árult el. Trouville-t nagyon elszomorította, hogy ő adta meg a kutyának az elkerülhetetlen kegyelemdöfést. Anne láthatóan nagyon szerette öreg barátját. Ám akkor sem cselekedhetett másként. A szegény jószág összeroskadt az úton, és szánalmasan zihált. Néhány óra múlva keserves kínok között pusztult volna el. Robert érezte ezt, Edouard kiolvasta a szeméből. – Akarod, hogy véget vessek a szenvedésének? – kérdezte a fiút. Odanyújtotta a kardot, hátha Robert maga akarja megtenni, a fiú azonban megrázta a fejét. Edouard nem is számított másra. Még jól emlékezett az esetre, amikor neki kellett megölnie egy pompás lovat, amelynek eltört a lába. Bárcsak lett volna akkor ott valaki, aki megteszi helyette! A fiúk földdel fedték be a sírt, és a hantra skót szokás szerint köveket raktak. A hant minden egyes sírlátogatáskor újabb kővel gyarapszik, némely sír fölött valóságos kőhalom magasodik. Amikor elkészültek, Robert letérdelt, és tekintetét a dombra szegezte. – Hagyjuk magára – javasolta Edouard, s távolabb vezette Anne-t és Henrit. Az asszony vonakodott magára hagyni a fiát, a férje azonban ragaszkodott hozzá. – Jöjjön, Anne! Később visszatérhet, ha akar. Anne nem válaszolt. Előresietett, magára hagyva Edouardot és Henrit. – Fiam, tudom, mennyire nyomaszt téged ez a dolog. Henri most végre felnézett rá. – És önt, apám? Nem bántja, hogy elveszi mások életét? – Természetesen bánt, hiszen egyetlen egészséges lelkületű embernek sem telik kedve az öldöklésben – felelte Edouard, akit meglepett, hogy Henri szükségesnek érezte feltenni ezt a kérdést. – Már azelőtt is ölt embereket – jegyezte meg Henri. – Igen – ismerte el Edouard. – De csak akkor, ha nem volt más választásom, és tudtam, hogy egyikünknek meg kell halnia. Egy nap talán majd neked is meg kell tenned. Ezért akarom, hogy megfelelő kiképzést kapj. – Az öreg Rufus azonban nem tört az életére! – fortyant fel a fiú hevesen. – Haldoklott, és nagyon szenvedett… – próbálta indokolni tettét Edouard. Henri azonban már elrohant, egyenesen fel a várudvarra. Edouard halk szitkot morzsolt el a foga között egyszerre mindenki faképnél hagyta. Henri az istállók felé futott, Anne a lakótoronyhoz. Trouville életében először sajnálta, hogy mások ridegnek és kérlelhetetlennek tartják. Eleddig szakadatlanul azon munkálkodott, hogy az emberekkel elhitesse, miszerint valóban ilyen. Nos, tudott ilyen is lenni, és az esetek többségében szándékosan volt kíméletlen. Valószínűleg nemegyszer félelmetes híre mentette meg az 75

Lyn Stone

A lovagvár titka


életét, vagy legalábbis megakadályozta, hogy olyan harcba bonyolódjék, amelynek egyik résztvevője holtan vagy megcsonkítva maradt volna a küzdőtéren. Mostanság kevesen hívták ki párviadalra, s ha netán akadt is jelentkező, azt idejében figyelmeztették. Edouard már elszokott tőle, hogy indokolja tetteit. Ami a jelen esetet illeti, nos, néhányszor már elmagyarázta, miért váltotta meg szenvedéseitől a kutyát, de többször nem teszi. Anne és Henri szándékosan értették félre őt. De hát mindegy, gondoljanak, amit akarnak! – Azt hiszem, az ön helyében ma éjjel éberen aludnék – szólalt meg Sir Guillaume, amikor közelebb ért. – Már előbb is láttam önt. Mikor tért vissza? – kérdezte Edouard. – Nem sokkal azután, hogy ma reggel kilovagoltak. – Mi van a rakománnyal? – Holnapra minden itt lesz – biztosította Guillaume. Ő is ugyanabba az irányba nézett, mint Edouard, aki még mindig Anne után bámult. – Nagyon remélem, életben hagyja önt, hogy megnézhesse az árut… – Hordja el magát, Guillaume! Nincs kedvem tréfálkozni – mordult fel Edouard. – Nem tréfának szántam, Mylord, nagyon is komolyan gondoltam. Hallottam, mit mondott önnek Lady Anne a kutya miatt. És a többiek is hallották. Lady Anne egyáltalán nem titkolja gyűlölettel teli gondolatait, nemde? Edouard dühösen meredt a lovagra. – Joga van neki azt gondolni, amit akar, mint ahogyan önnek is! Szeretném, ha most magamra hagyna. A lovag nagyot sóhajtva bólintott, és aggodalmasan csóválva a fejét, távozott. Edouardnak egy pillanatra átvillant az agyán, hogy vajon valóban annyira gyűlöli-e őt Anne, hogy képes lenne bosszút állni Rufusért? Az efféle féktelen viselkedés azonban ellentmondana különben derűs természetének. Tény, hogy már kétszer is megfenyegette, hogy megöli. Csakugyan óvatosnak kellene hát lennie? Vajon a szerelem és a boldog házasság utáni vágya vakká tette? Anne sosem mondta neki, hogy szereti, vagy legalább kedveli. Szavakkal semmiképp. A teste szerette, ezt Edouard kétséget kizáróan tudta, érezte, ám gyönyörrel a szív és a lélek részvétele nélkül is megajándékozhatják egymást az emberek. Talán túlságosan könnyedén kezeli ezt az egész ügyet. Semmibe veszi a burkolt fenyegetéseket. Mindazonáltal a gondolat, hogy Anne meg akarja őt ölni, csak mert egy kutyát megszabadított szenvedéseitől, egyenesen nevetségesnek tűnt. Ha valóban ez lenne a szándéka, okos asszony létére bizonyára nem verné nagydobra, mit forgat a fejében. Háborgott a gyomra, rosszullét kerülgette. Biztosan a hőség az oka, gondolta, vagy ennek a keserves napnak az eseményei. A feje annyira fájt, hogy már alig tudott gondolkodni. De egyébként sem akart többet foglalkozni ezzel a szerencsétlen históriával. Hogy elterelje a figyelmét, bement abba a kis melléképületbe, ahol a lovagjai és Anne néhány embere lakott, és megparancsolta, hogy készítsenek fürdővizet neki. Később lefeküdt az egyik üres fekvőhelyre, és elaludt. 76

Lyn Stone

A lovagvár titka


Anne egészen estig a szobájában maradt. Felváltva hol tanácsért fohászkodott a mennyeiekhez, hol tulajdon indulatosságát átkozta. Mit sem ér el azzal, ha magára haragítja Edouardot, legföljebb mindent elveszít, még akkor is, ha a férfi nem jön rá, mit titkol előle. Őt kolostorba küldheti, Robot pedig a barátokhoz. Ha akarja, mindkettőjüktől igen egyszerűen megszabadulhat mindennemű indokolás nélkül. Ő pedig ostoba módon éppen ebben igyekszik a kezére járni azzal, hogy okot szolgáltat neki. Délután magához rendelte a szakácsot, és utasította, hogy Edouard kedvenc ételeit készítse el vacsorára. Eredetileg is szándékában állt férje kedvében járni a finom ételekkel, hogy közben Robertről beszélhessen vele, most azonban azt akarta jelezni, hogy megbánta a viselkedését. Hálát adott az égnek, amiért Edouard kerülte őt Rufus temetése óta, és még azért sem jött be a szobába, hogy a vacsorához átöltözzön. Anne kedvenc kék ruháját vette fel, és a haját is illendően elrendezte. Most már csak le kellett mennie, mosolyogva csatlakozni a többiekhez, és úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna. – Jó estét, Mylady! Trouville felállt, szenvtelen arccal üdvözölte hitvesét, majd hangsúlyozott udvariassággal kihúzta számára a széket. Mozdulatai olyan lassúak és körülményesek voltak, mintha túl sok bort ivott volna, és azt akarná eltitkolni. – Mylord! – válaszolta Anne szintoly udvariasan, és szoknyáit gondosan elrendezve helvét foglalt. – A fiaink engedélyt kértek, hogy vacsorájukat egyedül fogyaszthassák el – közölte Trouville. – Remélem, nincs ellenére, hogy a magam részéről megadtam az engedélyt. – Joga van engedélyt adni, amikor és amire csak óhajtja – mondta Anne szelíden. – Helyes – válaszolta a férfi, és több szó nem is esett, míg a levest fel nem tálalták, és el nem fogyasztották. Aztán felhordták a húst: az egyik szolga vágódeszkát helyezett Edouard elé, rajta omlós, nedvdús bárányszeletekkel. Edouard gyorsan Anne felé pillantott, aki előtt egy másik deszkán ropogósra sütött fogolypecsenye darabjai kellették magukat. – Osztozunk? – kérdezte. – Én nem vagyok oda a bárányért, de tudom, hogy ön szereti, ezért külön önnek készíttettem. – Aha. – Edouard kése hegyével az előtte levő húsdarabot bökdöste, majd a többiekre nézett. – Csak nekem? – Igen, ez mind az ön számára készült – felelte az asszony mosolyogva, mosolya azonban idegenül és mereven hatott. – A magam módján szeretném jóvátenni ma reggeli elhamarkodott szavaimat. Edouard pillantása lassan az asztal másik végére siklott, ahol Sir Guillaume ült, és figyelmesen nézte őket. A lovag a homlokát ráncolta, letette a kését, és úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit. Edouard 77

Lyn Stone

A lovagvár titka


ismét Anne-re fordította a tekintetét, majd a szájához emelt egy falat húst. Így fogyasztotta el az eléje tett húst darabról darabra, gondosan megrágva minden egyes falatot, közben szemét áthatóan az asszonyra függesztve. – Rendkívül ízletes – jegyezte meg különös nyomatékkal, majd felemelte az ezüst serleget, de ivás közben sem vette le a szemét Anne-ről. Anne alig evett valamicskét a fogolyból. – Óhajt még egy keveset ebből is? – kérdezte. Trouville azonban nem válaszolt. Szeme kitágult, arca halálsápadtra vált. Veríték gyöngyözött a homlokán, keze görcsösen markolta az abroszt, merev ujjai elejtették a serleget. Nyakizmai rángatóztak, látszott, amint újra meg újra nyelnie kell. – Edouard? – kérdezte Anne. – Mi történt önnel? Rosszul érzi magát? Szörnyű hörgés tört fel Trouville melléből, hallatlan erőfeszítéssel ellökte magát az asztaltól, tántorogva felállt és félig futva, félig támolyogva a legközelebbi ajtó felé igyekezett. Anne felugrott, hogy kövesse, Sir Guillaume azonban megelőzte, és betámogatta urát az asszonyházba. Mire Anne odaért, addigra Edouard már mindent kiadott a gyomrából, és a padlón feküdt. Zihálva lélegzett, mellkasa sebesen emelkedett-süllyedt. – Menjen, és hívja ide Meget! Gyorsan! – kiáltott rá Anne a lovagra, miközben letérdelt Edouard mellé. Sir Guillaume azonban durván felrántotta, majd olyan gorombán eltaszította magától, hogy az asszony a falnak tántorodott. – Ezért máglyára fog kerülni! – üvöltötte. Közben a vár lakói közül többen összeverődtek az asszonyház ajtaja előtt, és a rémülettől tátott szájjal lestek, mi történik odabenn. Sir Guillaume az öklét rázta Anne arca előtt, és az emberekhez fordulva kiáltozta: – Az asszonyotok megmérgezte az uramat! Vigyétek be a kamrájába, és zárjátok rá az ajtót! Később majd foglalkozom vele. Te, asszony! – ripakodott rá Megre. – Ha tudsz valami gyógyszert az uram bajára, akkor most segíts rajta, vagy halj meg vele együtt! Meg odasietett Edouardhoz, és miközben lehajolt hozzá, kérdő pillantást vetett Anne-re. Biztosan nem hiszi, hogy ő ilyesmit tett volna. Vagy mégis? Edouard nyöszörgött, és megpróbált felülni, Guillaume és Michael atya azonban gyengéden, de határozottan visszanyomták, és megnyugtatóan beszéltek hozzá. Meg elküldött valakit a gyógyfüveiért, és megkérte a férfiakat, segítsenek neki a hátára fordítani Edouardot. Anne előrefurakodott, amikor látta, milyen élettelenül fekszik ott a férje. A gróf szakadozva, szabálytalanul lélegzett, és a szája egészen elfehéredett. – Edouard! Remegő kézzel érintette meg a férfi arcát. Ijesztően hideg volt a tapintása. Sir Guillaume könyökével félrelökte az asszonyt, és hátrakiáltott az embereknek: – Vigyétek már innen, vagy itt helyben megölöm! Ekkor előlépett Anne intézője, és megfogta az asszony karját. – Jöjjön, Mylady! Noha Anne maradni szeretett volna, Simm kivonszolta az asszonyházból. Sietve felkísérte a lépcsőn, és bevezette a férfiak szobájába. 78

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Legjobb, ha itt marad, Lady Anne, míg megtudjuk, mi történt. Valóban… – Azt hiszi, megmérgeztem a férjemet? Hogy gondolhat ilyet? – Bocsásson meg, Mylady, de ön nagyon haragudott rá a kutya miatt. Anne nehezen lélegzett, a kétségbeesés és az Edouardért érzett aggodalom vasmarokként szorította össze a szívét. – De nem annyira, hogy megöljem. Az ég szerelmére, Simm, ő a férjem! Az uram! Simm bólintott. – Ez igaz, de nem titok, hogy ön retteg attól, mit fog tenni Lord Trouville, ha kideríti a mi Robertünkről az igazat. – Felsóhajtott. – Az lesz a legjobb, ha itt marad, míg többet nem tudunk. E szavakkal elhagyta a kamrát, becsukta az ajtót, és lement a lépcsőn. Anne az ágyra rogyott. Tudta, hogy nincs bezárva, mivel az ajtót kívülről nem lehetett elreteszelni. Ám ha most lemenne, Sir Guillaume bizonyára beváltaná fenyegetését. Imádkozott, hogy Megnek sikerüljön megszabadítani gyötrelmeitől Edouardot, és megmenteni az életét. Biztosan nem méreg okozta, morfondírozott Anne, hiszen itt senki sem tenne ilyet. Tehát a hús volt romlott. A bárányt azonban nem sokkal azelőtt vágták le. Anne megpróbálta emlékezetébe idézni, hogy látott-e már valakit Edouardéhoz hasonló betegségben szenvedni. Hányás, hidegrázás, hörgő lélegzet, halálsápadt arc. Nos, az a furcsa váltóláz, amely két héttel ezelőtt megbetegítette a fiúkat, ugyanilyen tüneteket okozott, azzal a különbséggel, hogy a láz éjszaka tört ki rajtuk, és nem közvetlenül evés után. Henri betegsége komolyabb volt, mint Roberté, és kétszer annyi ideig tartott, míg ismét talpra állt. Lehetséges, hogy Edouard esete még súlyosabb? Rajtuk kívül más nem betegedett meg. A folyosón közeledő léptek zajára Anne az ajtóhoz lépett, de még mielőtt elérte volna, hangos kalapálást hallott odakintről. Felrántotta az ajtót, és ezzel félbeszakította Simm és másik két ember szorgoskodását: épp egy erős zárat akartak felszerelni az ajtóra. Simm mentegetőzve vonogatta a vállát: – Jobb, ha visszamegy, Mylady. Sir Guillaume parancsára cselekszünk. Anne tisztában volt azzal, hogy feltétlenül tudatnia kell Meggel, mit gondol Edouard betegségéről. – Figyeljen ide, Simm! Azt hiszem, a férjemet ugyanaz a váltóláz támadta meg, mint a fiainkat néhány héttel ezelőtt. Mondja meg Megnek, hogy ugyanazt a kezelést alkalmazza nála is. összezúzott mentalevél, továbbá őrölt fűzfakéregből főzött tea, ha felszökik a láza… – Nem hiszem, hogy szüksége lesz rá – mondta szomorúan Simm. – Úgy tűnik, Lord Trouville-nek már minden segítség késő… Anne felnyögött, és rémülten szorította szájára a kezét. – Jaj, nem? –nyöszörögte, és nekitámaszkodott az ajtófélfának, hogy ne essen össze. – Ne mondja, hogy… – Azt hiszem, Michael atya hamarosan itt lesz – folytatta Simm aggodalmas hangon. – Miután feladta a lordnak az utolsó kenetet, bejön önhöz is, hogy meggyóntassa. Az utolsó kenet! Ó, Istenem! Edouard haldoklik. Vagy már meg is halt. 79

Lyn Stone

A lovagvár titka


Anne összeroskadt. Már alig-alig hallotta a férfiak fülsértő kopácsolását a falon és az ajtón. Simm átlépte a küszöböt, talpra állította, az ablak melletti székhez vezette, és leültette az asszonyt. Majd egyetlen szó nélkül magára hagyta, kisietett, és bezárta maga után az ajtót. Kis ideig csend volt, aztán Anne hallotta, amint rátolják az ajtóra a súlyos reteszt. Hát bezárták, akár egy bűnözőt. Egyedül van félelmeivel és szomorúságával. Edouard hol magánál volt, hol mély öntudatlanságba süllyedt, és képtelen volt különbséget tenni lázálmai és a valóság között. Egész teste sajgott, moccanni sem bírt, sőt a szemét sem tudta kinyitni. Mintegy messzi távolból egyhangú mormolást hallott, latin mondattöredékeket, és azt képzelte, hogy a misén térdel Anne mellett, és fogja a kezét. A kéz azonban túl nagynak és kellemetlenül hidegnek tűnt, ezért elengedte. Aztán hűvös, nyirkos ujjak érintették az ajkát, a szemét és a fülét. – …et Spiritus Sanctus. Amen – mormolta közvetlen közelről egy tompa hang. Edouard sóhajtott, és megpróbált elmerülni a tudatát elborító jóleső sötétségben, hogy elmenekülhessen a testét perzselő forróság elől. Egy női hang suttogása tartotta vissza. – Mit gondolsz, Michael? A láz nem csökken, pedig mindent megpróbáltam. Semmit sem tud lenyelni. Hiába, nem értek a mérgekhez. Valaki felsóhajtott. – Én sem, Sir Guillaume azonban igen. Hiszen rögtön felismerte a tüneteket. És kik vagyunk mi, hogy ellentmondjunk neki? Sir Guillaume úgyszólván egész életét a francia udvarnál élte le, s ott alighanem előfordultak efféle esetek. – Ebben igazad lehet. No de ki akarhatta Lord Edouardot meggyilkolni? Elképzelhetetlen, hogy Lady Anne tette volna. – Fél tőle, Meg. Tudod, hogy fél tőle, és mindannyian tudjuk, miért. Sir Guillaume holnap korán reggel törvény elé akarja állítani Lady Anne-t Lord Trouville meggyilkolásának vádjával. – Hiszen Lord Trouville még él – mondta Meg, majd gúnyos hangon hozzáfűzte: – Egyébként ez a francia lovag semmiféle büntetést nem szabhat ki úrnőnkre, még ha netán bűnösnek bizonyulna is. Kinek képzeli magát, hogy így rendelkezik itt? – Elküldött a főispánért. Most már minden megy a maga útján. A férj ellen elkövetett gyilkossági kísérletet ugyanolyan büntetéssel sújtja a törvény, mint magát a gyilkosságot. Megtiltották nekem, hogy bemenjek hozzá, amíg be nem bizonyosodott a bűnössége. Félő, hogy Lady Anne-t máglyahalálra ítélik, Meg. Edouardnak a rémülettől elállt a lélegzete. Úristen, ezek meg akarják égetni a feleségét! Meg kell mondania nekik, hogy szörnyű igazságtalanságot követnének el. Anne soha nem törne az életére. – Megmozdult – mondta a női hang, és olyan közel hajolt Edouardhoz, hogy a férfi érezte leheletét az arcán. – Mylord! Mylord, hall engem? 80

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Oui – suttogta alig hallhatóan a beteg. – Anne? – Sir Guillaume azt hiszi, hogy asszonyunk mérget tett az ön ételébe, Mylord, de én esküszöm, hogy nem ő tette. – Non – mondta Trouville. – Guillaume? Újra áthatolhatatlan sötétség vette körül, és a tudat leghalványabb szikráját is kioltotta benne. Anne keservesen zokogott. Michael atya nem jött, noha Simm megígérte. Senki sem mutatkozott. Nyomasztó csendben múltak az órák, míg végre a pirkadat vörhenyes fénye bevilágította a sötét helyiséget, amelyben ő magányosan gyászolt. Edouard halott. Hetekkel ezelőtt, amikor Trouville megérkezett, alighanem örömmel fogadta volna a hírt, most azonban szinte beleőrült a bűntudatba. Hogyan is tételezhetett fel róla annyi szörnyűséget? És hogyan szerethetett bele ily rövid idő alatt? Edouard voltaképpen sosem adott rá okot, hogy bizalmatlan legyen iránta, ő pedig hitelt adva az ostoba pletykáknak és saját szomorú tapasztalataiból kiindulva, rettenetes bűnöket tételezett róla fel. Ha kezdettől fogva őszinte lett volna hozzá, Trouville talán együttérzést tanúsított volna Robert iránt. Nem, vallotta be magának újfent kitörő zokogással, ez nem igaz. Most, hogy Edouard nincs többé, már csak az erényeit látja. Henri nem ismerhette annyira félre tulajdon apját, valós képet festett róla, ő nagyon is jól tudta, milyen szigorúan ítéli meg az apja mások gyengeségeit. Mindazonáltal nem kívánt ilyen véget Edouardnak inkább vállalta volna az örökös száműzetést, mint hogy holtan lássa. Maga elé képzelte Edouard arcát. Szép, remekbe formált homlokát, lendületes vonalú szemöldökét, melyet oly gyakran vont fel kérdően. Finom rajzú ajkát, elbűvölő mosolyát. Hosszú pillájú sötét szemét, melynek tekintete a lelke mélyéig hatolt. Te tetted, Anne? – Nem, Edouard – suttogta az asszony szomorúan. Anne nem tudta és nem is kívánta száműzni gondolataiból a férje képét. Szerette, ajándéknak tekintette, és meg akarta őrizni élete végéig. Lehet, hogy már nincs is olyan messze ez a vég… Mi lesz akkor Roberttel? Vajon Meg és Michael képesek lesznek-e továbbra is megőrizni a titkot? Robert megkapja-e a jussát? Vagy útszéli koldusként, az arra járók könyörületességére utalva fogja tengetni sanyarú életét? Anne hátradőlt a széken, és mereven bámult ki az ablakon. Lovasok tartottak a nyitott várkapu felé elöl Aymer Galbraith ügetett, rögtön fel lehetett ismerni testes alakját. Tehát elhívatták a főispánt. Nem is várhatott mást Lord Trouville hűséges lovagjától, a jó Sir Guillaume-tól. Most bizonyára valóra váltja fenyegetését, és megparancsolja nekik, hogy ítéljék őt máglyahalálra. Hogyan védekezhetne a gyilkosság vádja ellen? Edouard evett, ivott némi bort, aztán hirtelen összeesett. Szerencsétlenségére Meg nem sejthette az okát, mert ő nem volt ott, amikor a fiúk rosszul lettek. Anne csak akkor hívatta, amikor a fiúk láza másnap reggelre felment. Nemsokára látta, amint a főispán és két embere belovagolnak a kapun, és komor ábrázattal üdvözlik az udvaron várakozókat. Észrevette Henrit és 81

Lyn Stone

A lovagvár titka


Robertet is, akik kissé távolabb álltak, és a jövevényeket figyelték. Vajon a két fiú is azt hiszi, hogy megpróbálta megölni az apjukat? Ne higgyétek el, fiaim! Robert hirtelen felpillantott rá. Könyökénél fogva észrevétlenül magával húzta Henrit, míg egészen Anne ablaka alá nem értek. Senki sem törődött velük, sem a fogollyal, sem a fiúkkal, mindenki a főispánra és a poroszlókra függesztette a tekintetét. Nagyon sajnálom, jelezte Anne, és a szívére tette a kezét, mintha fájna. Újra megeredtek a könnyei. Henri felnézett rá, és ajkai némán e szavakat formálták: – Megmérgezte az apámat? Anne hevesen megrázta a fejét, s közben a hasára tette a kezét, ami az ő meg Robert közös jelbeszédében betegséget jelentett, majd az egyenlőség jelenként egymás mellé illesztette mutatóujjait, végül először Henrira, majd Robertre mutatott: – Nem, édesapád megbetegedett, éppúgy, mint ti ketten. A fiúk bólintottak, mintha ezzel az ő számukra el is intéződött volna a dolog. Anne letörölte könnyeit elégedettség töltötte el, hogy legalább a fiúk hisznek az ártatlanságában. – És most halott – suttogta fájdalmas arccal. – Halott… Inkább csak sejtette, mint látta könnyei fátyolán át, hogy Robert izgatottan integet neki, és mosolyogva mutatja: Papa nem halt meg! Henri pedig némán mozgatva az ajkát, hozzáfűzi: – Láttuk őt. Mire az örömhír eljutott a tudatáig, a fiúk már eltűntek az ablak alól. Lehetséges, hogy Edouard él? Ha igen, akkor miért nem közölte ezt vele senki? Miért jött a főispán, ha nem azért, hogy gyilkosság vádjával vizsgálatot indítson ellene? Anne-nek csupán egyetlen magyarázat jutott az eszébe. Edouard is azt hiszi, hogy ő meg akarta ölni. Hogy mérget tett az ételébe, el akarta veszejteni, mert megölte Rufust. S ezért most meg akarja büntetni. Hogyan győzheti meg valaha is az ártatlanságáról? Félt, ám öröme, hogy Edouard él, felülkerekedett félelmén. Térdre hullott, és hálát adott Istennek. Fohászkodott, hogy az Űr könyörüljön meg rajta siralmas helyzetében, s hogy Edouard még idejében győződjön meg ártatlanságáról. Két óra múlva érte jött Simm. Anne határozott léptekkel ment le a lépcsőn. Ugyanaz a ruha volt rajta, mint amelyet a végzetes vacsorán viselt. Megfésülködött és megmosta az arcát, de nem vetkőzött le, mert nem tudta, mikor jönnek érte. Sir Guillaume, Galbraith főispán és két idegen, akik vele együtt jöttek, a nagyterem emelvényén foglaltak helyet. Simm elébük vezette Anne-t. – Trouville grófné – jelentette mély, reszelős hangján. Galbraith felállt, hatalmas teste alatt recsegtek az emelvény deszkái. – Ha nem volnék igazságos ember, igazságosabb, mint amilyet a törvény megkövetel, akkor ma nem engedném meg önnek, Mylady, hogy szóljon. – Vastag, szőrös ujjaival két irományt tologatott ide-oda maga előtt az asztalon. – De mivel még nincs egyértelmű bizonyíték a kezünkben ön ellen, ez alkalommal mindkét felet meghallgatom, mielőtt döntenék. 82

Lyn Stone

A lovagvár titka


Ezzel a lovaghoz fordult, aki haragos tekintettel ült a jobbján. – Sir Guillaume Perrer gyilkossági kísérlettel vádolja önt, Lady Anne. Azt állítja, hogy ön tegnap este aljas és kegyetlen módon mérget tett férje ételébe vagy italába, melynek következményeként Lord Trouville súlyosan megbetegedett, és most a halállal küzd. Mit tud felhozni a mentségére, Lady Anne? – Ártatlan vagyok – felelte Anne. – Senkit sem mérgeztem meg. Úgy vélem, a férjem ugyanabban a kórban betegedett meg, amellyel, két héttel ezelőtt a fiaink is ágynak dőltek. A főispán felvonta bozontos, fekete szemöldökét, és dörmögő hangján megjegyezte: – Milyen különös. Azt beszélik, hogy az ön első férje, Lord MacBain is hasonló körülmények között hunyt el. Mit szól ehhez, asszonyom? Anne összeszorította az ajkát, mert felfogta, milyen veszedelmesek az efféle szóbeszédek. – MacBain öreg ember volt, megbetegedett és meghalt. Semmivel sem siettettem a halálát. De nem is igyekeztem megakadályozni, fűzte hozzá gondolatban. Persze ezt sosem ismerném el e nemes törvényszék előtt. A főispán most Sir Guillaume-hoz fordult. – Miért gondolja, hogy Lady Anne Lord Trouville halálát kívánta? – Kétszer is hallottam, amint megfenyegette, hogy megöli. Egyszer, amikor a lord felajánlotta, hogy anyja helyett megfenyíti Lady Anne fiát, másodszor pedig akkor, amikor megölt egy kivénhedt kutyát. Az uram mindkét alkalommal segíteni akart. Lady Anne mindkét alkalommal megfenyegette, hogy bosszút áll rajta. És meg is tette. Mindenki látta, ahogy az uram hirtelen összeesett. A főispán Anne-re, majd az előtte heverő iratra pillantott. – Margaret MacBrus, lépjen elő! Meg odament az asztalhoz. – Igen, uram. – Maga ápolja a beteget, igaz? Mit gondol, belehal a lord a mérgezésbe? – Ezt nem tudom megmondani. Magas láza van. Pillanatnyilag nincs öntudatánál, de egyszer megpróbált beszélni. – És mit mondott? Meg megköszörülte a torkát, s egy pillanatig habozott. – Nos hát a Mylady nevét említette, meg Sir Guillaume-ét. Aztán megint elvesztette az eszméletét. A főispán előrehajolt. – Jelen volt, amikor Lord MacBain meghalt? – Igen. – A halála előtt adott-e neki Lady Anne valamilyen ételt vagy italt? Kért magától az asszonya valaha is olyan füvet, amely megbetegíthette volna a lordot? – Nem, soha nem kért ilyesmit. Lord MacBain semmiféle füvet nem kapott. Az ételét meg az italát a konyhán készítették el, és rendszerint egy szolgáló vitte föl. – Es aztán a lady személyesen adta oda neki? – kérdezte a főispán. – Nem. Asszonyom gondoskodott róla, hogy ápolják, de ő nem volt mellette… 83

Lyn Stone

A lovagvár titka


Sir Guillaume közbevágott: – Bármikor beletehette a mérget, amikor senki sem figyelt oda. És ha netán látta volna is valaki, senki sem mert volna a lady ellen tanúskodni, hiszen MacBain halála után ő parancsolt a várban. Azt pedig mindenki tudja, hogy McBain gyűlölte a feleségét, az asszony meg iszonyodott tőle. – Senki sem kérdezte önt – utasította rendre nyersen a főispán a lovagot. – Ha kíváncsi leszek a véleményére, Sir, majd megkérdezem. Itt törvényes tárgyalás folyik, és nem elhamarkodott ítélkezés. – Megvárta, míg a lovag kelletlenül bólint, aztán Meghez fordulva folytatta: – Most elmehet, ápolja tovább a lordot! Meg elsietett, a főispán pedig helyet foglalt az asztalnál. Odahajolt a balján ülő két férfihoz, és egy darabig halkan beszélgetett velük. Végül ismét Anne-hez intézte szavait: – A fentebb elhangzottak alapján nem látom bizonyítottnak a bűnösségét. Lord Trouville evett és ivott az állítólag mérgezett ételből és borból. Ha maradt volna belőlük valami, akkor odaadhatnánk egy állatnak, és láthatnánk, hogy elpusztul-e, vagy sem. Mivel erre nincs lehetőség, a szóbeszédnek pedig nem adunk hitelt, csupán Sir Guillaume szava áll az öné ellenében. A lovag azt állítja, hogy ön megpróbálta megmérgezni az urát, ön pedig tagadja. Galbraith végigjártatta szúrós tekintetét a jelenlevőkön. – Nincs más hátra, Isten ítéletére kell bíznunk magunkat. Ő majd ítélkezik. Tűz vagy víz, Mylady? A felháborodás moraja hangzott fel a teremben. Anne látta, hogy Henri, Rob és Michael atya a többiektől kissé félrehúzódva beszélgetnek. Remélte, hogy a pap vigaszt nyújt Robertnek. A felháborodott kiáltások nem csitultak, sőt mind hangosabbá és fenyegetőbbé váltak, míg végül a főispán öklével az asztalra csapva csendet parancsolt. – Víz vagy tűz? – kérdezte újra, amikor csend lett. – Víz – válaszolta Anne megborzongva. A főispán bólintott, majd egyik emberéhez fordult. – Menjünk ki a tóhoz? – Várjanak! – hangzott fel Henri hangja. – Ki ez a gyermek, aki megzavarja a tárgyalást? – kérdezte a főispán. – Nem vagyok gyermek, uram. Henri vagyok, Trouville gróf fia és örököse. Ezért személy szerint jogot formálok arra, hogy én állapíthassam meg, bűnös-e a mostohaanyám, vagy sem. Előrelépett, és megállt a főispán előtt. E pillanatban egészen az apja fia volt. Noha súlyra csupán fele annyit nyomott, és termetre sem volt olyan magas, arcvonásaiból, parancsoló fellépéséből ugyanaz az erő és határozottság sugárzott. Lehetséges, hogy a főispán kérdéseit hallva Henri megváltoztatta a véleményét? – gondolta Anne. – Ne zavarja meg a tárgyalás menetét lordságod! Nem bír semminemű fontossággal, hogy kicsoda ön – jelentette ki a főispán. Henri bólintott. – Bizonyára így van, de én itt most az apámat képviselem, és ügyelek arra, hogy mindent a kellő alapossággal hajtsanak végre. Ezzel Anne mögé lépett, és a hátán összekötötte a csuklóit a zsebéből elővett kötéllel. Anne megismerte: ugyanaz a kis kötéldarab volt, amellyel 84

Lyn Stone

A lovagvár titka


Henri ráérő idejében matrózcsomók kötését gyakorolta, s e műveletet az idők folyamán valóságos tökélyre vitte. Amikor elkészült, Anne meg sem tudta mozdítani a kezét. Henri most felemelte a hangját, hogy mindenki jól hallja, amit mond. Hangja maró gúnnyal csengett, akárcsak Edouardé, ha rosszkedvű volt. – Nézze csak a fiát, Mylady! Lám, milyen türelmetlenül várja, hogy láthassa, mi történik önnel. – Nincs okod a kegyetlenségre, fiú – figyelmeztette a főispán. – Essünk túl rajta mielőbb! Anne tekintete Robertet kereste. A fiú komolyan és észrevétlenül e szavakat jelezte neki: Henri segíteni fog. Anne bólintott. Nem volt más választása, Henri ugyanis kezében tartotta a kötél végét, és maga után húzta, amikor elhagyták a helyiséget. A főispán és a többiek gyorsan leszálltak az emelvényről, és követték őket. A tömeg ismét nyugtalankodni kezdett, amikor az emberek ide-oda hullámzó sorai között elindultak a tó felé. Anne megborzongott, amint a hideg vízre gondolt, de a tűzzel szemben mégis inkább a vizet részesítette előnyben. Rob ment legelöl, és egy olyan helyre vezette Henrit és Anne-t, ahol a víz nem volt túl mély, homályosan még a tó fenekét is látni lehetett. Robert nyugodtan és bizakodóan nézett rá, egyáltalán nem úgy, mint akinek néhány perc múlva végig kell néznie tulajdon anyja halálát. Anne azonban tudott olvasni a fia szemében és a gondolataiban is. Bátorság, mama! Nem lesz semmi baj! Anne elfordította a fejét, és Rob sorsára gondolt. Mi lesz vele? Mi lesz az ő szép, túlságosan is hiszékeny fiával? – Törődjenek vele, könyörgöm – rebegte, s először Henrira, majd Simmre nézett. – Nagyon kérem, ne hagyják őt magára. Simm viszonozta a pillantását. Ő tudta, kire gondol Anne, ha más nem is értette meg. S ha Anne vétkesnek találtatik is a legszörnyűbb bűnben, törődni fog a fiával. Simm és a többiek hűséggel tartoznak Robertnek, Anne csupán ebből a gondolatból meríthetett vigaszt. Most Michael atya lépett oda hozzá. Anne alig hallotta a feloldozás gyorsan elmormolt szavait, s mire felocsúdott, a pap már alázatosan lehajtott feje fölé rajzolta a kereszt jelét, majd ajkához érintette a feszületet. – Figyeljen Henrira! – súgta Michael halkan, majd visszatért a helyére. Amikor a főispán meg akarta vizsgálni Anne csuklóin a kötelet, Henri kikapta Simm kezéből, és hangosan így szólt: – Majd én! Ha akarják, ellenőrizhetik a csomóimat. Bizton állíthatom, nem fogok félmunkát végezni. Galbraith főispán gyanakodva pislogott rá, és lebiggyesztette vastag ajkát. – Folytassa! Henri lenyomta a földre Anne-t, majd ráparancsolt, hogy húzza fel a térdét egészen a melléig. Aztán ebben a helyzetben olyan szorosan összekötözte, hogy lélegzeni is alig tudott. A kötélből egy hosszú darabot meghagyott, hogy ennél fogva húzza majd vissza Anne-t, ha a víz eldöntötte a sorsát. A tömeg a tóhoz is követte őket, és ismét hangosabban morajlott, Anne azonban nem remélhette, hogy bárki is a segítségére siet. Senki sem 85

Lyn Stone

A lovagvár titka


merne szembeszegülni a király szolgálatában álló főispánnal, sem Sir Guillaume-mal, aki rangban rögtön ura után következett. Miután Henri az utolsó csomót is megkötötte, Anne fülébe súgta: – Amikor bemegy a vízbe, az összes levegőt fújja ki! Vajon azt akarja, hogy rögtön megfulladjak? – gondolta Anne. Gyors és fájdalommentes halálhoz kíván hozzásegíteni? Legalább tanult valamit abból, amikor Edouard megölte az öreg Rufust. Most én részesülök a kegyes halál ajándékában. Anne elhatározta, hogy bármi legyen is Henri szándéka, megfogadja a tanácsát. Hiszen akár így, akár úgy, mindenképpen meg kell halnia. Ha a víz színén marad, az bűnösségének bizonyítéka. Akkor elégetik, mert megpróbálta meggyilkolni a férjét. És még hálás is lehet azért, hogy Edouard francia nemes, és nem angol vagy skót, mert akkor bűne árulásnak minősülne, felakasztanák és felnégyelnék. Ha ellenben lesüllyed a tó fenekére, ezáltal mentesül ugyan a vád alól, de megfullad. Ám akkor legalább Robert, Henri és a többiek elhiszik, hogy igazat mondott. Imádkozott, hogy így történjék, és megfogadta, hogy mindent megtesz, amit Henri javasol. Sir Guillaume önelégülten nézett le rá, mintha máris a pokol tüzében látná égni. Henri gyorsan felállt, és intett a többieknek. A férfiak megvizsgálták a csomókat, és rendben levőnek találták őket. Ezután Galbraith szólt a tömeghez: – Ti vagytok a tanúk. Ha Lady Anne fennmarad a víz színén, az bűnösségét bizonyítja. Ha elmerül, akkor ártatlan. Elfogadja az istenítélet ezen kimenetelét, Sir Guillaume? – Elfogadom – jelentette ki hangosan a lovag. – Fenn fog maradni a víz színén. – Nos, akkor lássuk, hogy így lesz-e – mondta a főispán. – A tóba vele! Henri meg Simm felemelte Anne-t, aztán beleejtette a tóba. Anne szót fogadott a mostohafiának: mielőtt vizet ért volna, minden levegőt kifújt a tüdejéből. S mivel úgyszólván golyó alakúra volt összekötve, azonnal lesüllyedt a tó fenekére. Amikor felpillantott, néhány fej elmosódott körvonalait látta maga fölött. Ruhája felduzzadt, teste ide-oda imbolygott, és érezte, hogy megindul fölfelé. Épp a végső pillanatban keze kitapintott egy félig az iszapba süllyedt nagy követ. Megragadta, és mind a tíz ujjával belekapaszkodott. Úgy tűnt, mintha már órák óta küzdene a túlélésért, és iszonyú kényszert érzett, hogy beszívjon valamit szétpattanni készülő tüdejébe. Mindegy, mit! Már fel akarta adni a küzdelmet, amikor érezte, hogy megrándul a kötél. Felhúzzák. Homályosuló tudatában azonban még ott munkált a rémület: ha felemelkedik, bűnösnek tekintik. Nem! Nem szabad felemelkedni! Nem tudta rávenni magát, hogy elengedje a követ. Víz nyomult a szájába és az orrába, és úrrá lett rajta a rémület. Nem törtem az életedre, Edouard. Higgy nekem, nem én tettem! Henri és néhányan a férfiak közül kivonszolták az iszapos partra, és elvagdosták a kötelékeit. Anne vadul csapkodott maga körül, amikor kiszabadították, köhögött, krákogott és bőszen köpködte a vizet, míg végre beszívhatta az áldott levegőt. Az orra iszonyúan égett belül, a 86

Lyn Stone

A lovagvár titka


szájában epe- és halízt érzett. Tagjai érzéketlenek voltak, mintha nem is az ő testéhez tartoztak volna. Az emberek örvendező kiáltásokkal sereglettek köréje. Robert mellette térdelt, kisimította haját az arcából, dörzsölgette a csuklóit, és összefüggéstelen szavakat mormolt. Anne-nek sikerült egy bágyadt mosollyal megajándékoznia aggódó fiát, majd Henrit is, aki mellettük állt, és olyan méltóságteljesen festett, akár egy bíró. Köszönöm a segítségedet. Anne ezt a gondolatot Henrihoz intézte, úgy, ahogyan Roberttel szokott társalogni. Legnagyobb meglepetésére Henri bólintott, és kurta mosollyal válaszolt. Anne a fiú minden vonásában Edouard vonásait látta visszatükröződni, és remélte, hogy az Úr mindkettőjüket szeretetébe fogadja. A főispán Sir Guillaume-hoz fordult, mintha elejétől fogva sejtette volna a dolog kimenetelét. – Nos, elégedett, uram? Mint látja, a hölgy ártatlan. És ha akar, panaszt emelhet ön ellen hamis vád miatt. Kíván panasszal élni, Lady Anne? Anne egy pillanatig kísértésbe esett. Aztán eszébe jutott, hogy Sir Guillaume csak úgy cselekedett, ahogy szívében helyesnek tartotta. Hűséges volt az urához, és ragaszkodott hozzá, hogy igazságot szolgáltassanak. Most nagyon letörtnek látszott, nyomasztotta cselekedetének a súlya. Nyilvánvalóan jobban hitt az istenítéletben, mint Anne. De végül is megmentett az Úr, gondolta Anne, és szabadulásom eszközéül a fiúkat használta fel. – Nem kívánok – jelentette ki. A fiúk segítségével talpra állt, és elindult Baincroft felé, hogy ápolja az urát. Miután már ennyi mindent elviselt, átkozott legyen, ha hagyja meghalni. Korábbi, tiszteletet parancsoló fellépésével ellentétben Anne most egy másik, eleddig rejtett oldaláról is megismerhette a férjét. Azóta, hogy ágynak döntötte a betegség, Edouard úgy viselkedett, akár egy csapdába esett állat. Anne több okból is megátkozta azt a napot, amikor megbetegedett. Váratlan rosszulléte egyrészt majdnem megpecsételte az ő sorsát, másrészt a legrosszabb tulajdonságokat hívta elő belőle. Felmentése után az asszony két napig éjjel-nappal ápolta a hagymázos beteget, és még akkor is mellette maradt, amikor a fáradtságtól már alig tudta nyitva tartani a szemét. Fürdette felhevült testét, hallgatta szidalmait, és tűrte az éjszakai lázrohamok alatt önkéntelenül vergődő férfi ütlegeit. Most, hogy már túl volt az életveszélyen, és tudatában volt annak, mit tesz vagy mond, dühkitörései bosszantották Anne-t. – Nyissa ki a száját, és igya ezt meg! – parancsolt rá, és odatartotta az ivókupát a férfi ajkához. – Ha továbbra is vonakodik meginni, nem kap édességet. – Látni sem bírok semmiféle édességet – morogta Edouard, és eltolta az orvosságot. – És vigye innen ezt a förtelmes kotyvalékot, úgy bűzlik, mint egy pöcegödör. Hányszor mondjam még, hogy jól vagyok! 87

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Úgy viselkedik, akár egy gyerek! – ripakodott rá Anne, megelégelve a férfi ingerültségét. Lecsapta az ivókupát az asztalra. – Hát akkor haljon meg, egy cseppet sem érdekel. Leroskadt az ágy melletti székre, és a kezébe temette az arcát. Hirtelen olyan erővel tört ki belőle a zokogás, hogy szinte rázkódott tőle a teste. Feltartóztathatatlanul ömlöttek a könnyei, kimosva belőle az évek hosszú során át felgyülemlett keserűséget és fájdalmat. Hiába próbálta abbahagyni a sírást, képtelen volt rá. Váratlanul két kar fonódott köréje, és szorosan fogva tartotta. – Nyugodjék meg! Ó, Anne, ne csinálja ezt! Ígérem, mindet megiszom az utolsó cseppig. Látja? Már meg is ittam. És esküszöm, igazán jólesett. Az ég szerelmére, hagyja már abba a sírást! De Anne továbbra is keservesen zokogott. Edouard Megért kiáltott. Anne könnyei fátyolán át homályosan észlelte, hogy a férje ruhátlanul guggol mellette, gyengéden simogatja, és megnyugtató szavakat suttog a fülébe. – Vegyen magára valamit, Mylord – rendelkezett Meg, amikor lélekszakadva berontott a szobába. – A végén még tényleg meghal, és akkor mi lesz? Ma egyébként újabb hat ember betegedett meg ugyanattól a méregtől, mint ön, és velük is törődnöm kell. – Ó, Meg, annyira sajnálom! – mentegetőzött Anne. Szégyellte, hogy sírógörcse elvonta Meget fontosabb tennivalóitól, mindazonáltal sokkal könnyebbnek érezte a lelkét. – Fektesd le! – parancsolt rá Megre Trouville. – És gondoskodj róla, hogy nyugodtan pihenhessen! Addig ne sürgölődjön itt körülöttem, amíg nem érzi jobban magát! A javasasszony megvetően lebiggyesztette ajkát. – Mondjuk inkább úgy, hogy amíg ön nem érzi jobban magát. Hajlandó végre visszafeküdni az ágyba, vagy továbbra is meztelenül akar itt futkosni, hogy megint felszökjék a láza? A férfiakkal mindig csak baj van. Aztán szinte erőszakkal kivonszolta Anne-t a szobából, és átkísérte régi hálókamrájába. – Nyugodjék meg, Mylady! Nem hagyom, hogy a végén még ön is megbetegedjen. A férje és a többi beteg már így is épp elég munkát ad. Legszívesebben én is leülnék, és elsírnám magam. Anne fáradtságtól sápadt arccal hámozta le magáról gyűrött ruháját. Az egész teste sajgott. – Meg, ideküldenél valakit, hogy készítsen nekem fürdőt? Nem szívesen kérem, de… – Éppen ideje, hogy végre saját magára is gondoljon. Már abba is bele lehet betegedni, ha az ember látja, hogyan ápolja éjt nappallá téve azt az óriást. Aki ráadásul még goromba is – tette hozzá Meg. – Ne beszélj így a férjemről! – csattant fel Anne, és összevonta a szemöldökét, de aztán elmosolyodott. – Hát nem rettenetes? – összenevettek, és akárcsak két huncut csitri, kacagva az ágyra vetették magukat. Anne széttárta a karját, és lelógatta a lábát az ágy széléről. Egy pillanat múlva azonban elkomolyodott, és halkan mondta: – Ó, Meg, én úgy félek… 88

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Miért, Mylady? Őlordsága még olyan gyenge, akár egy fiók galamb. Kiabál, az igaz, de egyelőre nincs okunk félni tőle. – Már egy héttel ezelőtt meg kellett volna jönnie a vérzésemnek. Ma reggel ráébredtem, hogy másállapotban vagyok. Meg hirtelen felült, a mosoly eltűnt az arcáról. – Jaj, ez nem lehet igaz! Hiszen megitta a főzetet, amit készítettünk, vagy nem? – De igen, mindig megittam, minden áldott nap. Talán nem használt… – Egyszer már előfordult, hogy késett a vérzése. Tudja, amikor az öreg lord beteg lett, emlékszik? Anne felsóhajtott. – Igaz, de akkor semmi más nyugtalanító jelet nem tapasztaltam. Mint például előbb az a sírógörcs… – Nem csoda! – vágta rá Meg. – Gondolja csak meg, mi mindent kellett elviselnie azóta, hogy ez az ember itt van. És azért a megboldogult MacBainnel töltött időszakról se feledkezzünk meg! Éveken át tűrt és szenvedett, mégsem esett kétségbe. Anne megvonta a vállát, és kicsit megborzongott. – Hát valóban jól bírtam. De emlékszel, amikor teherbe estem Roberttel? Akkor is állandóan sírtam. És ma reggel nem éreztem túl jól magam. Meg felsóhajtott. – Ő, Lady Anne! Mitévők legyünk most? Nyugtalanul mocorgott az ágy szélén, majd óvatosan megkérdezte: – De azért nem akarja… – Nem! Soha! Erről a gyermekről, ha valóban várandós vagyok, éppúgy gondoskodni fogok, mint Robertről. Egy darabig mindketten gondolataikba mélyedve hallgattak. Aztán Anne felállt. – Most menj, Meg, és légy szíves, gondoskodj a fürdővizemről! Szeretném kicsit felfrissíteni magam, utána pedig visszamegyek a férjemhez.

Edouard átkozta a gyengeségét és az időközönként rátörő köhögési rohamokat. Másrészt egészen jól érezte magát, mert a láza elmúlt, és már fájdalmai sem voltak. De ebbe az egyedüllétbe előbb-utóbb beleőrül. Bárcsak bevallhatná, mennyire vágyik Anne után, és milyen jó volna, ha éjjel-nappal mellette lenne, és csakis ő! Ám úgy látta, hogy az asszony még kimerültebb, mint ő maga. Valami változatosságra vágyott. Látogatókra. Anne-en kívül kevesen keresték fel betegágyánál. Az egyik Simm volt, aki nap mint nap ellátta, a másik Meg, ő az ételét hozta, meg az elmaradhatatlan kotyvalékait. Valamint Michael atya is benézett hozzá a reggeli misék után, elmondott egy-egy rövid imát, aztán már ment is. E pillanatban, mintha csak meghallgatásra talált volna a kívánsága, zajt hallott az ajtónál.

89

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Bárki van odakinn, lépjen be! – kiáltotta hangosan, egy kis csevegésre vágyva. Óvatosan kinyílt az ajtó, és Sir Guillaume dugta be a fejét a résen. Láthatóan attól tartott, hogy mindjárt el is zavarják. – Jöjjön be, Guillaume, jöjjön csak bátran! Istenemre mondom, rég örültem már ennyire valakinek! Edouard felült az ágyban, a párnáknak vetette a hátát, és kezet nyújtott a lovagnak. Guillaume csak némi habozás után fogadta el felkínált jobbját. – Gondoltam, talán látni sem óhajt lordságod. – Ugyan már, miféle rossz tréfa ez? – kérdezte vidáman Trouville. – Üljön le, és mesélje el, mi mindenről maradtam le az elmúlt napokban! Henri folytatja a vívógyakorlatokat? És vajon Robert elkezdte-e már? Hogyan halad az építkezés? Guillaume kerülte Trouville tekintetét. Hangja bizonytalanul csengett, amikor válaszolt a feltett kérdésekre. – A fiúknak épp vívóórájuk van, Mylord. És amennyire meg tudom ítélni, szépen haladnak. A falazás már elkészült, és az új kapuszárnyat is behelyezték. A málhás szekerek rendben megérkeztek, minden a helyére vagy a raktárakba került, amíg ön személyesen tud foglalkozni a dologgal. Edouard előrehajolt, és fürkész pillantást vetett a lovagra. – Csak nem lesz ön is beteg, Guillaume? Olyan különös az arca. Guillaume mély lélegzetet vett, majd megszólalt: – Azért jöttem, hogy beszámoljak önnek a történtekről, mielőtt még valaki más tenné meg. – Megvetően horkantott, majd folytatta: – Biztos vagyok benne, ő alig várja, hogy befeketítsen! Bár azt mondta, egyelőre ne terheljem ezzel, de szerintem ön már elég jól van ahhoz, hogy mindenről értesüljön. – Szavaiból azt veszem ki, hogy összekülönbözött Lady Anne-nel – jegyezte meg Edouard. – Amikor ön megbetegedett, tárgyalást rendeltem el. Biztos voltam benne, hogy ő mérgezte meg önt. Edouard meglepődött. Tehát mégsem álmodta azt a beszélgetést. – És hogyan végződött a tárgyalás? – kérdezte, noha már tudta. Tehát valóban meg akarták égetni Anne-t. Ezért gyötörték lidércnyomásos álmok a betegsége alatt. De mivel feleségét egyetlen alkalom kivételével mindig maga mellett látta éber pillanataiban, feltételezte, hogy a gondolat csupán lázas agyának szüleménye volt. – Mondjon el mindent! – szólította fel a lovagot. Amikor Guillaume befejezte beszámolóját, és elhallgatott, Edouard ráförmedt: – Takarodjék innen! – Még Lady Anne sem hibáztatott. Nem vonta kétségbe a jóhiszeműségemet. Ön sem vetheti a szememre, hogy… Edouard nem mozdult, szeme azonban haragos villámokat szórt a lovagra. – Menjen, mielőtt a puszta kezemmel ölöm meg! Guillaume sietve távozott. Trouville most már megértette, miért nem bocsátottak be hozzá több látogatót, és miért nem engedték be a fiúkat sem. Anne távol akarta tartani tőle az események hírét, hogy ne izgassa fel semmivel. Nagyon jól tudta, hogy a férje nem marad ágyban, ha rájön, 90

Lyn Stone

A lovagvár titka


mi folyik a háta mögött, és nem nyugszik addig, amíg minden egyes résztvevő el nem nyeri megérdemelt büntetését. Az a nyomorult főispán sem viseli tovább a hivatalát, gondolta Edouard, csak találkozzék megint Robert Bruceszal! De előbb még Henrival van elszámolnivalója. Megkötözte, és a tóba vetette a mostohaanyját. És egyáltalán hogyan merészelte gyanúsítani? Még soha nem ütötte meg Henrit, de most majd megkapja a magáét a gazember! Nem csoda, hogy az az átkozott várkáplán is olyan ritkán mutatkozott. Ízekre fogja szedni a fickót, amiért beleegyezését adta a vízpróbához. Ahhoz a szörnyű tortúrához! Mindenki keservesen megfizet, aki valamilyen módon részt vett ebben a szörnyűségben. – Látom, hagyta kihűlni a vacsoráját! – méltatlankodott Anne, amikor belépett a szobába. – Talán arra vár, hogy kanállal fogom etetni? Hát jó, legyen, ha… – Miért hallgatta el előlem a történteket? – kérdezte szemrehányóan Edouard, és felkelt az ágyból. Kissé imbolyogott, ezért belekapaszkodott a mennyezetes ágy tartóoszlopába, hogy el ne essen. – Miért nem beszélt nekem az istenítéletről? – Szédülés tört rá, ismét le kellett ülnie. Hangja rekedtes suttogássá halkult. – Majdnem meghalt, Anne. Az asszony az ágy mellé húzott egy széket, és kezét Edouard meztelen térdére téve, leült vele szemben. – Tehát Sir Guillaume-nak mégiscsak sikerült beosonnia ide, és mindent bevallott. A legszívesebben elagyabugyálnám a gazfickót! – Én pedig meg fogom ölni ezért! – mondta Edouard fojtott hangon. – Mihelyt képes leszek rá – tette hozzá kétségbeesett sóhajjal. Anne nevetett. – Ezzel aztán szépen megjutalmazná a hűségéért! A lovag valóban méregkeverőnek tartott engem. Úgy tűnt, hogy ön meghalt, amikor kihányta a vacsoráját és összeesett. Hogyan róhatna meg a nemes lovagot azért, amit abban a pillanatban gondolt? – Nem pusztán megrovásban fogom részesíteni, ebben biztos lehet! Simm lépett be a szobába. – Mylord, nincs szüksége valamire? Leginkább segítségre, gondolta Edouard, de van valami, ami sokkal sürgősebb. – Hívja ide a fiamat! Azonnal látni akarom. Anne a férje karjára tette a kezét. – Nem szabad megszidnia Henrit. Ha tudná, mit tett… – Hallgasson! A fiú szájából akarom hallani, mit tett, és nem egy megható történetet, amelyet ön talált ki, hogy megkímélje a gazfickót! Anne nem erősködött tovább. Karba fonta a kezét, és fejét lassan ingatva az ablakhoz sétált. – Ő, Edouard… – Hívatott, apám? Ó, hiszen ön már ülni is tud. Henri az apjához futott. Az ütés akkora erővel érte, hogy a szemközti falnak tántorodott. A fiú szájára szorította a kezét, majd döbbent tekintettel elfordult, és kirohant a szobából. – Henri! – kiáltotta Edouard. – Azonnal gyere vissza! – Megőrült? Hogy tehetett ilyet? Ó, miért nem hallgatott meg? – kiáltotta éles hangon Anne, és Henri után futott. 91

Lyn Stone

A lovagvár titka


Edouard visszafeküdt az ágyba, és a párnákra roskadt. Teljesen kimerült, és mélységesen undorodott attól, amit tett. Néhány pálcaütéstől eltekintve, amelyet kisebb-nagyobb csínytevéseiért mért rá, soha nem ütötte meg a fiát, s olyankor sem harag vezérelte. Bár véleménye szerint Henri megérdemelte a pofont, nagyon fájt megfenyítenie a fiát. Még inkább fájt, hogy elmulasztotta elmagyarázni neki, miszerint a nőket mindig védelmezni kell, bárhogyan vélekedjék is az ember a tetteikről. Sírni lett volna kedve, olyan nyomorultul érezte magát. Anne visszajött. Edouard megérezte a jelenlétét, mielőtt meglátta volna, mielőtt az asszony megszólalt volna. Lehunyta a szemét, és szívből remélte, hogy visszafojthatja a szemébe toluló könnyeket. Nem akarta, hogy sírni lássák. – Szégyellje magát! – korholta Anne. – Ha nem volna ilyen beteg, most botot ragadnék. A férfi nem válaszolt. Mit is mondhatott volna? Anne megvédte az ő fiát, és ez mindenképpen jólesett neki, függetlenül attól, hogy Henri rászolgált-e mostohaanyja pártfogására, vagy sem. – Henri megmentette az életemet – folytatta az asszony nyugodt hangon. – Magának követelte az istenítélet végrehajtásának a jogát, és a főispán nem tehetett ellene semmit, hiszen a fiú az ön személyét képviselte. Henri rájött, mit kell tenni. Utasított, hogy amennyire csak bírom, fújjam ki a levegőt, akkor nem fogok feljönni a víz felszínére. Annyira összekötözött, hogy nyomban alámerültem. Rob segítségével olyan helyre vezetett, ahol a tó fenekén nagy kövek voltak. Tudta, hogy ha megkapaszkodom az egyik kőben, lenn tudok maradni. Ha mindezt nem teszi, valószínűleg bűnösnek találnak és megégetnek, mielőtt ön magához tér a lázból. – Jóságos Isten! – suttogta Edouard, és kezébe temette az arcát. – Mit tettem? – Bizonyára a láz zavarta meg a fejét – válaszolta Anne. – Ha most idehozom a fiút, akkor még jóvátehet mindent. – Ha valaha is képes leszek rá – mondta Edouard megtörten. Ám Henri nem kereste fel a betegszobát. Sem akkor, sem később. Rá sem hederített apja üzeneteire, akár kérdés, akár kérés formájában érkeztek hozzá. Látni sem akarta Edouardot, nemhogy beszélni vele. Igazságtalannak érezte, hogy az apja meg sem hallgatta őt, és rögtön ütött. Mire beesteledett, már nyilvánvalóvá vált a szomorú igazság. Edouard megértette, hogy elvesztette és elűzte magától a fiát. Henri ugyan ott maradt a várban, hiszen Baincrofton kívül nem volt hová mennie, és apródi esküje is kötelezte, de nyilván soha többé nem lesz iránta olyan bizalommal, mint eddig. Továbbra is együtt fognak élni, ám mostantól fogva leküzdhetetlen szakadék tátong majd közöttük. Anne is elhagyta. Edouard attól való félelmében, hogy az asszony visszautasíthatná, nem is kérette magához. Tudta, hogy haragszik rá amiatt, ahogyan Henrival bánt. Csalódott benne, sőt talán még fél is tőle. Ez így nem mehet tovább. Másnap reggel Edouard felkelt az ágyból. Noha Meg úgy vélte, hogy még korai, a férfi nem hallgatott rá. 92

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Hogyan erősödhetnék meg, ha álladóan csak fekszem? – kérdezte. Meg ugyan mérgelődött, de Edouard mégis örült neki, hogy ő legalább törődik vele. Egyedül öltözött fel, és betegsége óta most először merészkedett le a lépcsőn. Valaki átalakította Baincroftot, amíg az ágyat őrizte. A nagyterem meszelt falait az ő élénk színű lobogói és különleges falikárpitjai díszítették. A durván gyalult deszkákat faragott bakokra fektetett fényes asztallapok helyettesítették. Felismert két széket, melyeket egykor Morevin műhelyében, Lotaringiában készíttetett. Apja és anyja székei frissen kifényesítve álltak két új ülőalkalmatosság mellett. Eltűntek az egyszerű gyékények, a padló még nedvesen ragyogott az alapos tisztítás után. A várudvarra érve közelről is szemügyre vehette azoknak a tatarozási munkálatoknak az eredményét, amelyeket eddig csak az ablakából figyelhetett. Körülbelül egyórányi, meglehetősen fárasztó séta után elégedetten állapította meg, hogy sok minden megváltozott a várban. Ha a hálókamrák is új berendezést kapnak, már senki sem találhat kivetnivalót Baincroftban. Az emberek viselkedésétől eltekintve. Voltak, akik köszöntötték, ha már semmiképpen sem tudták elkerülni a találkozást, ám kelletlen, morcos vagy tartózkodó arckifejezésük feltűnt Trouville-nek. Mások valósággal menekültek előle. Tudta, hogy ez a közte és Henri között lejátszódott jelenet következménye már nem tekintették igazságos és méltányos uruknak. Ebben a pillanatban megpillantotta Sir Guillaume-t. – Várjon, lovag, beszélni szeretnék önnel! – mondta, és elindult feléje. Bár Guillaume túlbuzgósága még mindig haraggal töltötte el, mégsem engedhette meg magának, hogy továbbra is gyűlöletet tápláljon vele szemben. Különben is hajdan örök barátságot és hűséget fogadtak egymásnak. – Mylord? – Guillaume szeme várakozóan tapadt urára. – Ne féljen, nem parancsolom meg, hogy dőljön a kardjába. Álljon egyenesen! Látta a fiamat? Guillaume összeszedte magát. – Az ifjú lord a fürdőházban tartózkodik. Éppen most fejeztük be a vívógyakorlatot. Edouard tovább akart menni, mert még nem tudta túltenni magát a történteken. Két ízben is elhamarkodottan cselekedett, és amíg nem higgad le teljesen, addig nem kezdeményezi a békülést. – Mylord! – szólt utána Guillaume. – Korábbi szavait úgy kell értelmeznem, hogy végleg elbocsát? Kívánja, hogy lépjek ki a szolgálatából? – Esküvel kötelezte el magát nekem – felelte Trouville hidegen. – Tehát a szolgálatomban marad. Ezzel továbbment, de hallotta, amint Sir Guillaume nagyot sóhajt a háta mögött. Vajon a megkönnyebbüléstől, avagy a csalódástól? – villant át Edouard agyán.

93

Lyn Stone

A lovagvár titka


A fürdőházban a víz melegítésére szolgáló tűzhely előtt több dézsa állt. Kellemes hely volt, meleg, és kiválóan alkalmas társalgásra és kikapcsolódásra. Robert anyaszült meztelenül éppen azon fáradozott, hogy egy vödör forró vizet öntsön abba a dézsába, amelyben Henri ült. Amikor elkészült vele, maga is bemászott. Edouard büszkén szemlélte a sokat ígérő, fiatal testeket. Ezekből a fiúkból igazi lovagok lesznek, nemesurak és reményei szerint jó emberek. A fiúk ekkor vették észre őt. – Apám – üdvözölte Henri kurtán, majdnem mogorván. Edouard elhatározta, hogy pontot tesz a dolog végére. – Henri, meg kellett volna hallgatnom téged, mielőtt megbüntettelek. Igazságtalanul fenyítettelek meg. Megbocsátasz? – Igen – felelte a fiú. – Köszönöm – mondta Edouard, és Roberthez fordult. – Hallottam, hogy végre te is megkezdted a vívóleckéket. Hogyan boldogulsz a karddal? – Robert túlságosan is szerény, hogy bevallja – sietett közbeszólni Henri, és buzgón bólogatott. – De kitűnően halad. – Szerinted – felelte Edouard. – Igaz ez, Robert? – Igen – jelentette ki a fiú széles mosollyal. Edouard is elnevette magát. Tetszett neki a fiú határtalan önbizalma és gyermekes dicsekvése, és örült jókedvű ábrázatának, mert már napok óta nem látott ilyet. Még akkor is nevetett, amikor ismét belépett a nagyterembe. Határtalanul megkönnyebbült, amiért Henri, ha némiképp kelletlenül is, de megbocsátott neki. Az ajtóban majdnem összeütközött Anne-nel. – Hohó, vigyázzon, Mylady! – kiáltotta Edouard, és karjába akarta kapni az asszonyt. – Azért jöttem, hogy lássam önt, s nem azért, hogy fellökjem. Az asszony egy lépést hátrált, és kibontakozott a karjából. Edouard csak most lett figyelmes a külsejére. A felesége úgy festett, mint aki a disznóólból került elő. Noha ruhadarabjainak többsége nem felelt meg a legfrissebb divat kívánalmainak és hivalkodó ékszerek sem ékesítették, ruházata és külleme mindig tiszta és rendezett volt. – Hiszen ön piszkos – mondta meghökkenve Trouville. – Minő éles elméjű megállapítás, Mylord! Anne kihúzta magát, és büszkén felszegte az állát. – Szabad érdeklődnöm, miért? – kérdezte homlokát ráncolva a férfi. – Egy Trouville grófné nem szaladgálhat így. Anne szemében haragos láng villant, s összeszorított szája is elárulta, hogy megbántódott. – Az ön holmijaival foglalkoztam – vetette oda kurtán. – Értem – felelte Edouard, holott mit sem értett. – Az én holmijaimmal. – Azokkal az értékes bútorokkal, amelyekkel felékesítette az otthonomat – mondta Anne, és az újonnan berendezett nagyterem felé intett. – Az otthonunkat – helyesbített némi éllel a férfi. – És természetesen nem állt szándékomban kényelmetlenséget okozni önnek. Mi van a holmijaimmal? Anne fáradtan leengedte a karját, és lehorgasztotta a fejét. – Mindennel el akartam készülni, mire ön felgyógyul és lejön. A munka azonban tovább tartott, mint terveztem. Még nem vagyunk készen. 94

Lyn Stone

A lovagvár titka


Edouard a mutatóujja hegyével felemelte az asszony állát, hogy az arcába nézhessen. – A szeme! – kiáltotta döbbenten, megpillantva a mély karikákat. – És a haja! – A selymes fürtöket szürke por lepte. Nem kétséges, Anne úgy robotolt, akár egy szolgáló. – Jöjjön velem! – parancsolt rá Edouard, és szinte erőszakkal a legközelebbi székhez vonszolta. – Üljön le! – Borért kiáltott, majd odaállt az asszony elé. – Most pedig elmondja, miért tartotta szükségesnek, hogy a végkimerülésig dolgozzon. Bőven van időnk Baincroftot rendbe hozni. Semmi sem sürget, és amellett van annyi pénzem, hogy akár több cselédet is felfogadhassak. Anne kisimított egy makrancos hajtincset a homlokából, és megvetően lebiggyesztette az ajkát. – Mert tudom, hogy ön nem lesz elégedett addig, amíg itt minden nem tökéletes. Es szeretném egyszer elégedettnek látni önt, jó uram! Gyorsan felállt a székből. – Most pedig bocsásson meg. Felmegyek, és rendbe hozom magam, hogy látványom ne sértse a szemét. Trouville némán nézett utána, és átkozta magát, amiért ilyen otrombán viselkedett. Pedig az első, amit megtanult a nőkkel való érintkezés során, hogy sosem szabad becsmérlőén nyilatkozni a külsejükről. Anne-nek valószínűleg igaza volt, amikor azt mondta, hogy a láz megártott az agyának. A betegsége óta egymás után követi el a baklövéseket. Úgy látszik, mindenkit elüldöz maga mellől. És ami még szomorúbb, úgy tűnik, semmit sem tud jóvátenni. Legjobb volna visszafeküdni az ágyba, és néhány napig egyfolytában aludni. Hátha mire felébred, csak rossz álomnak tűnik mindaz, ami most gyötri. Miként lehetséges, hogy nemrég még olyan szerencsésen alakultak a dolgai, aztán egyszerre csak összekuszálódott minden? Egyik félreértés a másik után. Ám most, hogy felépült, és ismét kezébe veszi az események irányítását, majd rendbe hozza a dolgokat Baincroftban. Hiszen még mindig ő itt az úr. Egyszerre nevetséges színben tűntek fel előtte a francia udvar bonyolult cselszövényei. – Elrendelte, hogy az embereket másutt szállásoljuk el, Mylady – magyarázta Meg. – Egy nagyobb épület, továbbá egy új fegyverkamra építésére is megbízást adott. Anne végigsimított a homlokán, remélve, hogy majd csak alábbhagy kínzó fejfájása, mely éppoly állhatatosnak bizonyult, mint Trouville jelenléte. Ez az ember mindenütt csak nyugtalanságot keltett maga körül, és ez nemcsak Baincroftot érintette, hanem az ő benső békéjét is, különösen a szívét. A férje sosem említette, hogy elmegy, akárcsak egy rövid időre is, hogy a többi birtokait ellenőrizze. Anne ellentétes érzelmek között hányódott: egyrészt azt kívánta, bárcsak rendelné magához a király Trouville-t, hogy végre egy kis lélegzetvételhez jusson. 95

Lyn Stone

A lovagvár titka


Lényének másik, szelídebb fele azonban valamiféle csodában reménykedett, abban, hogy Edouard hirtelen megértővé és belátóvá válik. Ám épp az ellenkezője történt minél tovább tartózkodott Baincroftban, a férfi annál határozottabban törekedett rá, hogy mindent a lehető legszebbé és legtökéletesebbé alakítson át. Anne-t megrémítette férje buzgósága. Ám akadt egynémely dolog, amelyen sem Trouville gazdagsága, sem elszánt céltudatossága nem tudott változtatni. Ha ilyesmire bukkant, minden további nélkül pusztulásra ítélte. Minden reggel végkimerülésig gyakorlatoztatta Henrit, Robertet és különösen Sir Guillaume-ot. Ők hárman meg az Edouard szolgálatában álló más férfiak ugyan sosem panaszkodtak, Anne azonban nem látta értelmét ezeknek az erőfeszítéseknek. Hiszen nem fenyegetett háború, amely szükségessé tette volna az efféle felkészülést. Az a tény, hogy Edouard saját magát sem kímélte, alig nyomott valamit a latba. Ez az ember megszállottan és vad elszántsággal hajszolt mindenkit az általa kijelölt úton. Edouard látványa, amint meztelen felsőtesttel állt, verítéktől fénylő, napbarnított bőre alatt kígyózó izmokkal, megborzongatta Anne-t, és ellenállhatatlan vágyat keltett benne. Legyen átkozott, hogy így mutogatja magát! Anne még mindig haragudott rá, amiért akkor megütötte Henrit. Csodálkozott, hogy Edouard beleegyezett, hogy továbbra is külön aludjon tőle. Csupán egyszer kérte, hogy térjen vissza az ágyába, s amikor az asszony kurta nemmel válaszolt, egy bólintással elintézte a dolgot. Az, hogy meg sem próbálta szóba hozni a dolgot, még inkább fokozta Anne haragját. Végül is ragaszkodhatott volna hozzá… Az asszony elutasító magatartása immár két hete tartott, és azóta Edouard egyetlen vágyakozó pillantást sem vetett rá. Ennyit ér hát személyes varázsa, amelytől azt remélte, hogy meglágyíthatja vele a férfi szívét. Ha egyáltalán van szíve. Időközben Anne már tökéletesen biztosra vette, hogy terhes. Edouard nyilván észrevette a testén végbement változásokat, ha mégoly csekélyek voltak is azok, mert kevés dolog akadt, ami elkerülte a figyelmét. Így például – szerencsére – még mindig nem vette észre Robert süketségét. Henri ügyessége, amellyel igyekezett leplezni Rob fogyatékosságát, még Anne igyekezetét is túlszárnyalta. Mindazonáltal az asszony úgy érezte, mintha egy óriási kard függene a feje fölött Edouard előbb-utóbb mégiscsak rájön, mit titkolnak előle. Aztán arra is, hogy ő gyermeket vár. Ha addig el nem utazik Franciaországba. Anne erősen remélte, hogy hamarosan útra kel az a szakadatlan buzgalom ugyanis, amellyel Baincroft rendbehozatalán fáradozott, legalábbis e szándékát látszott igazolni. Ha elmegy, hiányozni fog… A vívólecke időközben véget ért. Sir Guillaume, két férfi és Robert a régi szálláshelyiségekhez tartottak, hogy megtisztítsák és elrakják a fegyvereket. Edouard Henri gondjára bízta a kardját, majd felvette az ingét, és elindult Anne felé. Anne ritkán látta a férjét ilyen ziláltnak, felhevültnek, fáradtnak és gondozatlannak. Legutóbb akkor, amikor halálos betegen feküdt. Edouard 96

Lyn Stone

A lovagvár titka


különben mindig nagyon sokat adott magára, és büszke volt a megjelenésére. Abból, hogy most át sem öltözött, Anne tudta: nem felületes csevegés következik. Edouard arckifejezése semmi jót nem ígért. – Jó reggelt, Mylord! – üdvözölte Anne, amikor a férfi odaért hozzá. Edouard összeszorított ajka jelezte, hogy valamiért dühös. Szemének egyetlen villanásával elküldte Meget, s amikor az asszony hallótávolságon kívül volt, megint Anne felé fordult. – Robert semmibe vesz – jelentette ki köntörfalazás nélkül. – Mit mond? Bizonyára téved! Az ég szerelmére, vajon mit követett el Rob? Edouard bosszúsan felhorkantott, és az inge ujjával letörölte homlokáról a verítéket. Szemrehányóan mondta: – Ha legalább egyenesen megmondaná a véleményét, akkor tudomásul venném, de nem őszinte hozzám. – Hogy érti ezt? – kérdezte Anne. – Robert nem alattomos. Edouard nyugtalanul járkált fel-alá, láthatóan őt zavarta a legjobban, hogy úrrá lettek rajta az indulatok. – Gyakran egyáltalán nem figyel rám. Ha pedig méltóztatik meghallgatni, akkor olyan nyájasan mosolyog, akár egy szent, de utána minden utasításomnak pontosan az ellenkezőjét csinálja. Ha figyelmeztetem, akkor bólogat, és azt mondja, igen. Mindig csak azt, hogy igen! A fiú gúnyt űz belőlem, és ezt kikérem magamnak! Anne képtelen volt megszólalni. Hogyan is magyarázza meg a dolgot? Trouville azonban láthatóan nem volt kíváncsi semmiféle magyarázatra, csupán panaszkodni akart. Öklével a tenyerébe csapott. – Hát mit tettem én, hogy így viselkedik velem? Talán gyűlöl, mert elfoglaltam MacBain helyét? Úgy érzi, hűtlenné válik az apjához, ha kedves hozzám? Azelőtt úgy szólított: apa. Mégpedig teljesen önként, emlékszik? Vajon miért mondta, ha nem akarja, hogy az apja legyek? Anne esküdni mert volna rá, hogy Edouard inkább sértett, mint dühös. Mit mondjon neki? Robert nagyon kedvelte, csodálta Trouville-t, és sosem adta tanújelét, hogy ellenségesen érezne iránta. De ha ő most megmondja férjének az igazat, akkor ezzel megpecsételi a fia sorsát. A férfi beletúrt verítéktől összetapadt hajába, majd ismét szólásra nyitotta száját: – Kérdeznem kell valamit, Anne. Beszélt ön Robertnek arról, hogyan érez irántam? Ellenem hangolta a fiút, csak mert gyűlöl? Ha igen, akkor figyelmeztetem, nem tesz jót vele a fiának. – Edouard! Én nem gyűlölöm önt. Soha nem is gyűlöltem. Miféle esztelenségeket hord itt össze? Trouville megvetően mosolygott. – Világosan értésemre adta, hogy tudni sem akar rólam. Megértem, hogy Henri igazságtalan megbüntetése indulatokat váltott ki önből, de az elutasítása mögött ennél jóval több rejlik, igaz? Hirtelen megbetegedésem miatt majdnem meg kellett halnia. A tárgyalásért és az ítéletért engem tesz felelőssé. Ezt is megértem, és nem kárhoztatom önt, amiért így gondolkodik. De igyekszem mindent elkövetni annak érdekében, hogy jóvátegyem a történteket. – Széles mozdulattal a látható javításokra és átalakításokra mutatott. – Mit kell még tennem, hogy kivívjam a jóindulatát? 97

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Edouard, hallgasson meg… A férfit azonban nem érdekelte, mit akar mondani. – Csak annyit kérek, hogy ne igyekezzék befolyásolni Robertet. Hagyja, hogy ő maga alakítsa ki a véleményét, és ne kényszerítse rá a sajátját! Ez nem volna igazságos sem vele, sem velem szemben. – Én nem befolyásoltam Robertet – válaszolta Anne. – Biztosíthatom, hogy a fiam nem gyűlöli önt, mint ahogyan én sem. Az istenítélethez önnek semmi köze nem volt. Nem tehetett róla, hogy megbetegedett, és arról sem, ami akkor történt, míg öntudatlanul feküdt. Nem tagadom, valóban felbőszített, hogy igazságtalanul megfenyítette Henrit, de tudom, hogy azóta megbánta. Minden szülő követett el már ilyesmit… Trouville csúfondáros horkantást hallatott, és odább rúgott egy követ. – El sem tudnám képzelni, amint megpofozza a fiát, főleg, amikor nem is szolgált rá. Jó, ha olykor-olykor szelíden meglegyintette. Ó, bárcsak elmondhatnám neki mindazt, amit Robertnek el kellett viselnie, nem tőlem, hanem MacBaintől, gondolta Anne. Edouard bizonyára reszketne a dühtől, ha hallaná. Mély lélegzetet vett, és csak ennyit mondott: – Majd beszélek Roberttel. Nagyon kérem, addig is legyen türelemmel iránta. Trouville bólintott, de nem nézett rá. – Valóban úgy van, ahogy mondja, és már nem gyűlöl engem? – Már mondtam, hogy sosem gyűlöltem önt. Haragudtam, a haragom azonban rég elszállt. – Akkor visszatér az ágyamba. Ma éjjel – jelentette ki Trouville láthatóan nyugodtabban. De talán csak színlelte a nyugalmat az asszonynak úgy tűnt, mintha némi bizonytalanságot látna a szemében, és a parancsoló hang ellenére szokatlanul lágyan csengett a hangja. – Ahogy óhajtja – mondta Anne, mert elhatározta, hogy ezúttal enged a férfi kívánságának. Bár kétségkívül dőreség újra felmelegíteni ezt a kapcsolatot, ő mégsem bánta. Ahhoz még túl korai a terhessége, hogy észre lehetne venni rajta. Az is lehetséges, hogy a férfi ráun, és elhagyja, még mielőtt állapota nyilvánvalóvá válik. Trouville nem is szólt többet. Büszke léptekkel távozott. Anne csak csodálni tudta magabiztos viselkedését. Edouard de Trouville gróf valószínűleg azt hitte, hogy egyszer s mindenkorra elrendezett mindent a maga és mások életében. Bárcsak belátná, hogy vannak dolgok, amelyeknek nem parancsolhat, gondolta Anne szomorúan. Ezentúl megint engedelmes felesége lesz, s ha mindenben a kedvében jár, talán elterelheti a figyelmét Robert fogyatékosságáról. Ezen az estén, amikor vacsorához gyűltek össze a nagyteremben, Edouardot Baincroft új fénye sem tudta jobb kedvre deríteni. A választékos berendezés talán tiszteletet ébresztett az egyszerű várnépben, és dicséretet váltott ki kíséretének tagjaiból, ám őt továbbra is a gondok foglalkoztatták. Robert olyan ügyesen szolgált fel az asztalnál, hogy a királyi udvar apródjaival is méltán felvehette volna a versenyt. Mint ifjabb, ő vette át 98

Lyn Stone

A lovagvár titka


Henri feladatkörét, és ő is fogja betölteni mindaddig, amíg egy nála fiatalabb fiú nem lép a helyére. Edouard semmiféle hibát nem fedezett fel az apródi kötelességek gyakorlása során, ezért udvariasan megdicsérte, mint máskor is, ha a fiú rászolgált. – Köszönöm, Robert. Ezt jól csináltad. Rob most is ugyanazzal a vidám és készséges arckifejezéssel sürgölődött az asztalnál, mint máskor. Sem kelletlenség, sem bűntudat jelei nem mutatkoztak rajta. – Boht, Mihohd? – kérdezte, amikor felemelte a kancsót. Edouard bosszúsan nézett rá. – Hányszor kell még ismételnem, Robert? Mylord! Így kell helyesen kiejteni. Anne nyugtalanul megmozdult a helyén, és közbe akart lépni. Edouard azonban lefogta a karját, ily módon parancsolva hallgatást rá. A fiú nem fogja tovább nevetségessé tenni őt. – Mondd: Mylord! Robert tekintete Edouard szájára tapadt. – My – ismételte engedelmesen, aztán a felső ajkához nyomta a nyelvét, és büszkén kivágta: – Laud! Aztán elnevette magát. A kis gazfickó nevetett, mintha csak valami jó tréfát talált volna ki. Edouard legszívesebben megfojtotta volna. – Eredj a kamrádba! – parancsolt rá vészjóslóan halk hangon. Mindig így beszélt, ha ordítani lett volna kedve. – Menj! Azonnal! Később még beszélünk. Anne nem tudta eltitkolni aggodalmát, Edouard azonban ügyet sem vetett rá. Henri felpattant a helyéről, hogy megtörje a csendet, és megtöltse apja boroskupáját. Edouard azonban elhárítóan intett, és Henrit is a szobájába küldte. – Menj, és magyarázd el Robertnek, hogy mit jelent nevetségessé tenni az urát. Rád talán hallgat, mert amikor én figyelmeztettem, nyilvánvalóan nem akarta megérteni. Istenemre mondom, nem tudom, mit tegyek. – Mondtam önnek, hogy Robertnek nehézségei vannak az angol nyelvvel – magyarázta Anne. – Esküszöm, hogy nem akarta kigúnyolni önt. A fiú azt hitte, hogy sikerült teljesítenie, amit ön kívánt tőle, és örült neki. – Nos, így is magyarázható a viselkedése. – Ez az igazság. Edouard nagy levegőt vett, és lassacskán elszállt a haragja, csalódottságnak és kétségbeesésnek adva át a helyét. – Anne, nem tudom, mitévő legyek. Azt ígérte, közbenjár, hogy Robert tisztelettudóbban viselkedjen velem. Anne megsimogatta a férfi karját, hogy megvigasztalja. Az érintés, az asszonyból áradó enyhe virágillat, hangjának lágy csengése máris oldotta Edouard feszültségét. Kedves akar lenni hozzám, gondolta a férfi, de vajon ez a személyemnek szól, vagy már megint csak a fia jár az eszében? – Jöjjön föl a hálókamránkba, és ne töprengjen tovább ezeken a dolgokon! – javasolta Anne. – Meglátja, holnap reggel mindent más színben lát. 99

Lyn Stone

A lovagvár titka


A lépcsőn felfelé haladva Edouard megpróbálta a lehető legtárgyilagosabban végiggondolni a nap eseményeit. Valami nincs itt rendben. Valami már a megbetegedése előtt sem volt rendben. Ezt olvasta ki az emberek szeméből, akik gyorsan elfordították a tekintetüket, ha ránéztek. Még Anne is így viselkedett olykor-olykor. Az egyetlen, aki nem kapta el róla a pillantását, Robert volt, aki ártatlanul mosolygott, aztán fütyült az utasításaira. Valami biztosan nincs rendben, de nem tudott rájönni, mi az. Amikor becsukta maguk mögött az ajtót, Anne-hez fordult. – Henri még mindig nem bocsátott meg nekem – mondta. – Olyan kifejezést látok a fiam szemében, amilyet eleddig még soha: bűntudattal vegyes dacot. Természetesen gyakran előfordult az elmúlt évek során, hogy dacosan vagy bűntudatosan nézett rám, ám a kettőt együtt még sohasem tapasztaltam nála. Bevallom, ez nagyon nyugtalanít. S minthogy Anne nem válaszolt, folytatta: – És Robert valósággal gúny tárgyává tesz mindenki előtt. Akár tetszik, akár nem, le fogom erről szoktatni. – Felejtse el most a fiúkat! – kérlelte szelíden az asszony, és ujjai ingerlőén végigsiklottak a férfi karján. – Bizonyára túl fáradt ahhoz, hogy ma éjszaka ilyen gondolatokkal foglalkozzék. Edouard leült a hideg kandalló elé. Szándékosan nem ment az ágy közelébe feltétlenül beszélni akart a fiúk viselkedéséről. – Figyeljen rám, Anne! Lehet, hogy Robert azt hiszi, jót mulathat rajtam, de a saját érdekében le fogom szoktatni erről a viselkedésről. Anne a férfi mögé lépett, kis kezével átfogta a nyakát, és dörzsölgetni kezdte a nyakszirtjét. Noha Edouard elhatározta, hogy szilárd marad, mégis kissé hátrahajtotta és az asszony mellének támasztotta a fejét. Anne varázserejű kezének lehetetlen volt ellenállni… Ám Edouard úgy érezte, ki kell öntenie a szívét. Ha Anne meghallgatja, biztosan megérti. Érzéki becézgetései lehetetlenné tették, hogy éles szavakat használjon, de azért folytatta: – Anne, hallotta őt ma este beszélni. Ne tekintse pusztán ifjonti csínynek. Az efféle viselkedés egy napon a halálát okozhatja. Én most az apja vagyok, nekem kell figyelmeztetnem a hibáira. – Mégpedig jó apa – mondta Anne meleg hangon –, és jó férj. Edouard érezte, hogy az asszony az utolsó szavaknál erősebben megnyomta a vállát. A tarkóját meg-megbizsergette Anne mellének érintése. Csodálatos a keble… Vad jázmin enyhe illata árad a bőréből, és rabul ejti az érzékeit, mintha megbabonázták volna. Vágy járta át Edouard testét, és a vére szinte lángra gyúlt. Ám nem voltak kétségei az asszony szándékát illetően tudta, el akarja terelni a figyelmét, hogy semmi másra ne tudjon gondolni, csak rá. Anne ujjai lepkekönnyűséggel, becézgetve siklottak végig a haján, a szemöldökén, a szemhéján, az arcán, s végül közrefogták az állát. Aztán föléje hajolt, ajka érintette a férfiét, nyelve hegyével gyengéden megcsiklandozta. – Próbára teszi a türelmemet, Mylady – mormolta a férfi, és megkísérelte rabul ejteni az incselkedő ajkakat. 100

Lyn Stone

A lovagvár titka


Miközben csókolta, keze Anne ruhájának szalagjain és zsinórjain babrált. Az asszony azonban félbeszakította a csókot, és elhúzódott tőle. Edouard már attól tartott, hogy megtagadja magát tőle, s azt semmiképpen sem bírta volna elviselni. Az asszony azonban csak újabb kínzást eszelt ki. Odalépett hozzá, és lassan kibújt könnyű köpenyéből. A haját tartó háló lecsúszott, amikor levetette a ruháját, s dús fürtjei vörös selyempalástként ölelték körül a testét. Edouard égett a vágytól, hogy belemerítse kezét a lágy hullámokba, ujjaira csavarja a selymes tincseket, s magához húzza az asszonyt. De uralkodott magán, hogy láthassa, amint teljesen levetkőzik. Anne lassan lecsúsztatta a válláról hosszú ingét, s amikor lehullott a padlóra, kecses, könnyed mozdulattal kilépett belőle. Aztán letérdelt a férfi elé, lehúzta a csizmáját, és a térdig érő köntös alatt tapogatva, kioldotta a lábravaló zsinórjait. Edouard megmarkolta a szék karfáját. – Ha nem hagyja abba ezt a játékot, nem jutunk el az ágyig – mondta rekedtes hangon. Anne felnézett rá igéző szürke szemével, és sokat ígérően suttogta: – Akkor ki kell találnunk valamit… Edouard már nem tiltakozott, hagyta, hogy Anne levetkőztesse, és az érzéki játék minden pillanatát élvezte. Gyönyörködött az asszony pompás testében. Amikor Anne észrevette, hogy figyeli, kacér mozdulattal hátravetette a keblét majdnem teljesen eltakaró hajzuhatagot, hogy a férfi még többet láthasson bájaiból. Edouard hangosan felsóhajtott, és remélte, hogy minél tovább nyújthatja ezeket az izgató pillanatokat. Amikor Anne felemelkedett, ő is felállt, hogy az asszony teljesen levetkőztethesse. Azután várakozásteljesen kitárta a karját. Anne igézően rámosolygott, és hozzásimult. Edouard felemelte, lehunyt szemmel magához szorította, hogy érezhesse testének melegét. Szorosan átölelve vitte az ágyhoz, és gyengéden lefektette a puha takaróra. Egy pillanatig mozdulatlanul állva nézte, és élvezte a gondolatot, hogy Anne hozzá tartozik, pedig Anne-hez. Nem beszéltek mohó, forró ölelésben fonódtak össze. Edouard teljesen átadta magát a szenvedélynek, és Anne is ugyanolyan hévvel viszonozta becézgetéseit. A gyönyör hullámai egyre gyorsabban sodorták őket a csúcs felé, s amikor elérkezett a beteljesülés pillanata, mindketten úgy érezték, szinte megsemmisülnek. Anne kimerülten pihent Edouard karjában, szeméből forró könnyek peregtek a férfi vállára. – Drágám… – suttogta Edouard, és ajka gyengéden végigsiklott az asszony könnyektől nedves arcán. – Pszt… Aludjon… – mormolta Anne, s hangja elhalt, mint egy sóhaj az éjszakában. Amikor Edouard felébredt, a nap már magasan járt az égen. Jólesett éreznie Anne puha testét maga mellett, amint az asszony félálomban még 101

Lyn Stone

A lovagvár titka


közelebb húzódott hozzá. S bár már meglehetősen későre járt, legfeljebb az tudta volna rábírni, hogy felkeljen, ha megtámadják a várat. Noha azt hitte, túlságosan fáradt a szerelmeskedéshez, teste meggyőzte róla, hogy tévedett. Anne ágaskodó mellbimbóinak képtelen volt ellenállni. Az asszony lassan, kéjes sóhajjal végigcsúsztatta egyik lábát az övén. A bőréből áradó édes, nőies illat ismét fellobbantotta benne a vágyat, bár az éjszaka tökéletesen kielégült. Némi gyengéd becézgetés után érezte, hogy az asszony legalább ugyanúgy kívánja őt. Anne nem is titkolta ezt, magához vonta a férfit, és olyan odaadással engedte át magát neki, mintha így akarna jó reggelt kívánni. Lassan, ráérősen szeretkeztek, és egyszerre értek el a csúcspontra. Edouard érezte, hogy egyesülésük ezúttal egészen más volt, mint az eddigiek mintha most nem csupán a testük, hanem a lelkük is összeolvadt volna. Olyan tiszta boldogság töltötte el, mint még soha életében. Legszívesebben tovább élvezte volna ezeket a meghitt perceket, de erőt vett magán, és felkelt. Anne csukott szemmel, összekuporodva feküdt a takarók között, ajkán elégedett mosoly játszott. Edouardnak egész délelőtt ez a kép lebegett lelki szemei előtt, miközben átnézte Simm Baincroftra vonatkozó feljegyzéseit, és ellenőrizte Anne birtokainak számadásait. Amikor ebédnél találkozott feleségével, az asszony vágyakozó pillantása majdnem arra indította, hogy megkérdezze, nem akar-e felmenni vele az emeletre… De uralkodott magán Anne bizonyára kimerült, és be kellett vallania, hogy maga is az. Így csak bensőséges csókot nyomott Anne kezére, és tekintete elárulta, hogy bízvást teljesíti kívánságát, mihelyt este becsukódik mögöttük a hálókamra ajtaja. A házaséletük kétségtelenül várakozáson felül alakult. Mindazonáltal Edouard nem feledkezett meg az előző este félbehagyott beszélgetésükről, melyet feltétlenül folytatni akart. Ám úgy látta, hogy Anne túlságosan ideges és szórakozott ahhoz, hogy figyelmet szenteljen szavainak, ő pedig semmiképpen sem akart összeveszni vele most Robert miatt. Egyébként is nagyszerűen érezte magát ebben a környezetben. Itt nyoma sem volt a francia királyi udvar életére oly annyira jellemző nyugtalan nyüzsgésnek, állandó sürgés-forgásnak. Nem kellett alkalmazkodnia a király szeszélyeihez, lesnie, mivel tudna a kedvében járni, és óvakodnia a cselszövények hálóitól. Itt szabadnak érezte magát, egészen önmaga lehetett, és végre élvezhette az életet. Sir Guillaume jelent meg kissé bicegve, és leereszkedett arra a székre, amelyről Anne nemrég állt fel. – Megengedi, hogy csatlakozzam önhöz? – kérdezte, és letette söröskupáját az asztalra, majd Edouardét is megtöltötte a nagy kancsóból. Milyen sok estét töltöttünk együtt mi ketten, mielőtt elkerültünk volna ide! – gondolta Trouville. De örökre vége azoknak az időknek. Futó pillantást vetett Guillaume bekötött lábára, amikor a lovag leülve kinyújtotta az asztal mellett. Guillaume megvonta a vállát. 102

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Ma reggel levetett a lovam. A javasasszonyuk azt mondta, hogy nem tört csontom, de a lábam azért éppúgy fáj. Mit érdekel engem a lábad, gondolta Edouard. Legszívesebben mindkét lábadat eltörném, és hozzá még a nyakadat is. – Mit szólna egy kis kockajátékhoz? – ajánlotta Guillaume. Trouville gondolatai még mindig Anne-nél jártak, semmi kedve nem volt kockázni, legkevésbé pedig a lovaggal. Bár Guillaume két év óta hűségesen szolgálta őt, Edouard mégsem tudta megbocsátani neki, hogy majdnem Anne halálát okozta. Pedig el kell felejtenie, hiszen a lovagot hűségeskü köti hozzá. A szerencsétlen eset előtt Edouard kedvelte Guillaume-ot, aki időnként bosszantóan fontoskodó, de mindig fölöttébb igyekvő volt, mint a legtöbb föld nélküli lovag. Vádaskodása azonban, amely miatt istenítéletnek vetették alá Anne-t, áthághatatlan falat emelt közéjük. – Nincs kedvem kockázni – válaszolta őszintén Edouard. – Akkor talán sakkozzunk – próbálkozott ismét Guillaume. – Nem. – Látom, még mindig haragszik rám – jegyezte meg Guillaume bosszúsan összevonva szőke szemöldökét. Edouard bólintott. – Még nagyon friss az emlék, Guillaume. Ha van esze, most annyiban hagyja a dolgot. A lovag villámló pillantást vetett rá. Felállt, és az asztalnak lökte a széket. – Igazságtalanul bánik velem, uram, holott én mindig igazságos és méltányos embernek ismertem önt. Csak azt tettem, amit a helyemben mindenki más megtett volna, aki hűséget esküdött önnek. Meg akartam bosszulni önt, úgy, ahogyan hasonló körülmények között én is elvárnám. Hálásnak kellene lennie nekem! – Hálásnak? Hiszen majdnem megölte a feleségemet! – mondta Trouville elkomoruló arccal. – Most távozzék, és többé ne hozza szóba a történteket! Különben olyat teszek, hogy magam is megbánom! – Ismétlem, tévedtem, de nem szándékosan. Nem küldhet el úgy, mint egy egyszerű apródot. Mivel Guillaume nem mutatott hajlandóságot a távozásra, Edouard felemelkedett, és kezét a kardja markolatára téve, a lovag elé állt. Egy ideig némán meredtek egymásra, aztán Guillaume megszólalt: – Ez az átkozott hely teljesen megváltoztatta önt. És ez az asszony még inkább. Idővel majd egészen olyanná válik, mint az itteni emberek, az ő bárdolatlan és visszataszító nyelvüket használja, és felveszi a szokásaikat. Belebetegszem, ha végig kell néznem ezt. Túlzottan próbára teszi a hűségemet. Edouard alig tudott uralkodni a haragján. Dühös volt, amiért a lovag semmibe se vette figyelmeztetését, de haragudott saját magára is, mert képtelen volt megbocsátani neki. Guillaume azonban folytatta: – Meg akarja szegni az eskünket, Mylord? Egy nyafka asszony miatt? – Hagyja el ezt a várat, Sir Guillaume! – mondta Edouard higgadtan, de hangja mégis hallható volt a nagyterem minden szögletében. Egyszerre 103

Lyn Stone

A lovagvár titka


mély csend lett. – Térjen vissza Franciaországba, vagy ahová akar! Mostantól fogva elválnak útjaink. Anne jelent meg, egyik kezében a kézimunkájával, a másikat Trouville felé nyújtva. – Ó, Edouard, ne! Kérem, ne tegye! Hiszen Sir Guillaume csak… – Hallgasson! Ez nem tartozik önre. Anne legszívesebben ellentmondott volna a férjének, de sikerült féken tartania a nyelvét. A tekintete azonban minden szónál ékesebben beszélt. Edouard csalódottságot és sajnálkozást látott tükröződni az arcán, félelmet azonban szikrányit sem. Megpróbált nem figyelni rá, és tekintetét a dühös ábrázattal távozó lovagra függesztette. Kinyitotta az övére erősített bőr erszényt, és tizenkét aranyat vett ki belőle. – Henri! Ide hozzám! – kiáltotta. Henri előlépett apja széke mögül. Komor arca elárulta, hogy minden szót hallott. – Igen, apám? – Vidd ezeket az aranyakat az istállóba, add át Sir Guillaume-nak, és közöld vele, hogy ez a bére St. Michaelig! Henri bólintott. – Apám, engedje megjegyeznem… – Indulj! – parancsolt rá a fiára Edouard. – Nem vitatkozom. – Igen, uram – felelte Henri megszeppenve. Megkockáztatott még egy utolsó, kérdő pillantást, aztán sietve engedelmeskedett. – Azt hiszem, engem is érint valamelyest ez a dolog, vagy nem? Mélyen megbántotta és elzavarta ezt a lovagot, aki a barátja volt, és én vagyok ennek az oka – hangzott fel mellette Anne halk szava. – Ne beszéljen ostobaságokat! Sir Guillaume-ot elküldtem, mert csalódtam az ítélőképességében. S a nyelvével még óvatlanabbul bánik, mint a lovával. Nincs szükségem olyan lovagra, aki elvesztette a józan eszét. Örülök, hogy megszabadultam tőle, érti? – Nagyon is értem – felelte Anne, és gyorsan visszament a kandallóhoz, hogy folytassa a kézimunkáját. Edouard bosszúsan fújtatott. Nos, hát most megmondta! Vajon hogyan hatottak az asszonyra a szavai? Megfélemlítették, avagy haragra lobbantották? De mit számít ez, a mai kellemesnek ígérkező estének úgyis vége. Anne most már úgysem fogadná szívesen az ágyában. Lehet, hogy nemigen ért a nőkhöz, azt azonban nagyon is jól tudja, hogy sem a harag, sem a félelem nem ébreszti fel egy asszonyban a vágyat, hogy kedvére tegyen a férjének. Edouard sajnálta, hogy megbántotta Anne-t. Két választása maradt tehát. Vagy bocsánatot kér iménti dühkitöréséért, visszahívja a lovagot, és megint szolgálatába fogadja, vagy világosan megmagyarázza Anne-nek, voltaképpen miért is különböztek össze. A bocsánatkérés és a magyarázkodás azonban olyan idegen volt a lényétől, hogy attól tartott, egyik próbálkozása sem lenne célravezető. Ráadásul még mindig nem csillapodott a dühe. Anne és a többiek távozása után még sokáig gondolataiba merülve üldögélt. Miképpen történhetett, hogy néhány pillanat alatt minden úgy 104

Lyn Stone

A lovagvár titka


félresiklott? Rövid ideig annyira biztos volt benne, hogy immár semmi sem ronthatja el a jókedvét, most meg itt ül magányosan és megvetetten. Márpedig ha rendezni akarja a dolgokat, annak természetesen ára lesz, azaz meg kell alázkodnia. Esetleg elküldhetné valakit Guillaume után. A lovag talán visszajönne, ha tudná, hogy megbocsátottak neki. Edouard fejében azonban az a gondolat is megfordult, hogy Guillaume mesterkedései mögött az áll, hogy lovag valójában szeretné elhagyni Skóciát. Ezért vádolta gyilkossággal Anne-t, ezért vitte kenyértörésre a dolgot kettőjük között aznap este. Guillaume Perrer mindig is lenézte ezt az országot és lakóit, különösen Anne-t. Kezdettől fogva gyanakodott rá, és túlságosan gyorsan hitelt adott a MacBain haláláról terjengő rosszindulatú pletykáknak. Talán ura hirtelen megbetegedését is arra akarta felhasználni, hogy elhárítsa az útból a legfőbb akadályt, Anne-t. Hiszen ha Anne nincs többé, Trouville-nek sincs oka tovább Skóciában maradni. Ha legalább annak idején megmondta volna Guillaume-nak, miért akarja elhagyni Franciaországot, akkor a lovag dönthetett volna, hogy marad vagy megy. Mindent egybevetve Edouard tudta, hogy már nem hívathatja vissza Guillaume-t. A büszkeségnek nem sok köze volt ehhez. Még ha rá is kényszerítené magát, hogy béküljön meg Sir Guillaume-mal, az csupán hazugság, képmutatás lenne. Sosem tudja elfelejteni, hogy Anne majdnem kegyetlen halált halt emiatt az ember miatt. Képtelen ezeket a gondolatokat elhessegetni, és egyelőre képtelen megbocsátani és felejteni. Megpróbálhatná mindezt elmagyarázni Anne-nek, ám az asszony valószínűleg még azután is bűntudatot érezne. Igaz, ő és Guillaume csak a vita végén emelték fel a hangjukat, úgyhogy Anne csupán az utolsó szavakat hallotta. Az lenne hát a legjobb, ha meggyőzhetné róla, hogy voltaképpen más miatt zördültek össze, s hogy annak a legcsekélyebb köze sincs az ő személyéhez. Mihelyt eszébe jutott ez a magyarázat, azonmód felment a sötét lépcsőn, hogy rendbe hozza, amit Guillaume elrontott. Anne másnap reggeli gyónása Michael atyánál leginkább valamiféle baráti beszélgetéshez hasonlított. Egymás mellett ültek a kápolna egyik kis fülkéjében, és megvitatták az elmúlt napok eseményeit. – Véleményem szerint a férjem azért küldte el Sir Guillaume-ot Baincroftból, mert megsérült a lába – mondta Anne. Michael atya csettintett a nyelvével. – Nos, attól tartok, ezentúl fájdalmasan nélkülöznünk kell Perrer lovag megtisztelő jelenlétét. – Ön is tudja, atyám, hogy Sir Guillaume nem tartozik azok közé, akiket kedvelek, mégis túl szigorúnak tartom az őt sújtó büntetést. Hát nem érti, mit jelent ez? Trouville gróf megölte szegény Rufust, mert beteg és gyenge volt. Most pedig elzavarja a lovagot, aki mindig hűségesen szolgálta őt, csupán azért, mert biceg. Rettegek, ha elképzelem, mi vár még ránk! Michael atya bólogatott, és megpaskolta az asszony kezét. – Robertre gondol, ugye? 105

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Igen, de nem csupán őrá. Mindenki veszélyben van. Az Úr legyen hozzánk irgalmas! Trouville mindenkit el fog űzni Baincroftból, aki nem felel meg a tökéletességről alkotott elképzeléseinek. Mit tegyünk, atyám? – Talán hívja fel a gróf figyelmét valamelyik hibájára, akkor majd megértőbb lesz mások gyengeségei iránt – javasolta a pap. – Hát van egyáltalán hibája? – kérdezte Anne gúnyosan. Michael atya elmosolyodott. – Senki sincs hiba nélkül. Trouville gróf türelmetlen, gőgös, ingerlékeny és igazságtalan. Anne fáradt pillantást vetett rá, és megvonta a vállát. – Férfi. A felsoroltak nem hibák, hanem jellemvonások. – Most sértve érezhetném magam – jegyezte meg derűsen a pap. – Bár gondolom, Meg mindenben igazat adna önnek… – Most az egyszer legyen komoly! A pap bólintott, és elmosolyodott. – Igaza van, Mylady, ilyesmivel nem tréfálkozunk. De a férje, a mi urunk, ideérkezése óta mindig barátságosan viselkedett önnel. Valahányszor csak önre néz, az az érzése az embernek, hogy komolyan aggódik. Ha kíváncsi a véleményemre, nos, én azt hiszem, hogy azért küldte el Sir Guillaumeot, mert a lovag elhamarkodottan ítélt ön fölött, amikor megvádolta, és hagyta, hogy istenítéletnek vessék alá. – Ha úgy lenne is, ahogy ön mondja, miért nem bocsátotta el rögtön szolgálatából a lovagot? Miért talál ki most mindenféle ürügyet? – Erre nem tudok önnek válaszolni, Mylady. – Mit tegyek? – kérdezte Anne, bár előre tudta, mit fog mondani Michael atya. Bizonyára azt tanácsolja, hogy imádkozzék. De ő már eddig is olyan sokat imádkozott, hogy megkérgesedett a térde, és az Úr már alighanem unja hallgatni a hangját. Megragadta a pap kezét. – Ne imádkozást ajánljon, valami mást! – Talán tökéletességre kellene törekednie – javasolta mosolyogva Michael atya. Anne gyorsan elengedte a pap kezét. – Gazember! Nem csodálnám, ha Trouville megfosztaná a hivatalától. Paphoz méltatlan életmódot folytat. Trouville már az első napon kétségbe vonta, hogy joga van feleséget tartani. Michael atya felsóhajtott. – A grófnak voltaképpen igaza van. A házasságom ellenkezik az egyháznak a papokra vonatkozó tanításával, ön azonban ismeri az okokat, és tudja, hogy nem tehettem másként. Szeretem Meget és a gyermekeinket. Ha veszélyben van a lelkem üdvössége, akkor az csak rám és Istenre tartozik. Mi ketten ebben a tekintetben egyezséget kötöttünk. Ha Lord Trouville nem ismeri el döntésemet, akkor elhagyom Baincroftot, ha úgy kívánja. De eddig még nem kifogásolta a házasságomat. – Talán azért, mert nem tudja, hogy Meg a felesége. Én mondtam neki, hogy a papunknak felesége van, de mivel még sosem látta önt együtt senkivel, talán elfelejtette az egészet. Meglepődött, amikor az ön feleségéről beszéltem neki, de azóta még csak célzást sem tett rá. Igazán fölösleges aggódnia. Trouville grófot nem érdekli az ön életmódja. Michael atya elgondolkozott. 106

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Mylady, lehetséges, hogy a férje egyáltalán nem olyan türelmetlen, mint amilyennek ön hiszi? Anne szomorúan megrázta a fejét. – Lehet, hogy nem törődik az ön házasságával, és az is lehet, hogy rég megfeledkezett róla, de vannak dolgok, amelyek bizonyára nem kerülik el a figyelmét. Michael atya egyházi férfiúhoz illő tartást vett fel, összekulcsolta a kezét, és ezt mondta: – Nos, kétlem, hogy ma rendet tudnánk teremteni ebben a zűrzavarban, és ön tulajdonképpen gyónni jött. Mindjárt kezdődik a mise, sietnünk kell. Anne felállt. – Akkor menjen csak, és kezdje el a misét! Ma már nincs több mondanivalóm. – Egyetlen tisztátalan gondolatot sem kell bevallania? – kérdezte a pap ártatlan ábrázattal. Anne érezte, hogy lángba borul az arca, és gyorsan elfordult. – Menj békével, gyermekem! – mondta Michael atya ünnepélyesen. Anne-nek nem is kellett ránéznie, hogy tudja, szemhunyorítással kísérte a szavait. Az asszony visszament a nagyterembe, és elvegyült a vár lakói között, akik a misére jöttek. Trouville még aludt, amikor ő elhagyta a hálókamrát. Előző nap későn kerültek ágyba. Túlságosan is foglalkoztatta őket Guillaume elűzése, és ezúttal egyikük sem közeledett a másikhoz. Anne-t sok minden aggasztotta, Edouard pedig szomorú volt. Anne most látta, hogy a férje megjelenik a lépcsőn, komoly beszélgetésbe merülve Meggel. Amikor már olyan közel került hozzájuk, hogy megérthette a szavaikat, Trouville mosolyogva fordult feléje: – Ó, hát itt van! Jó reggelt, Mylady! – Jó reggelt, Mylord! – válaszolta az asszony. – Azt hittem, még alszik. Edouard Meg felé intett a fejével. – Épp megköszöntem köztiszteletben álló ápolónőnknek, hogy olyan odaadóan gondozott minket, és biztosítottam róla, mennyire örülünk, hogy a körünkben él. Miért nem mondta el nekem, hogy Margaret Simon of Oldfield leánya? Jól ismerem az apját már évek óta. Kiváló lovag és méltó ellenfél a csatamezőn, bár úgy vélem, időközben letette a kardot. – Nem gondoltam, hogy érdekelné önt – mentegetőzött Anne, majd kérdő pillantást vetett Megre. Vajon miért beszélt Trouville-nek az apjáról? És miért mondta meg a teljes nevét? Itt senki nem nevezte őt Margaretnek. Nyilván Trouville megnyerő modora oldotta meg a nyelvét. Edouard rámosolygott a két nőre. – Pedig nagyon is érdekel. Írni fogok Simonnak, és meghívom Baincroftba… – Ne, ne írjon! – vágott közbe Anne, s csak azután döbbent rá, hogy meg kellene indokolnia szavait. Trouville előbb vagy utóbb úgyis tudomást szerezne a dologról, és akkor már jobb, ha nem titkolózik. Isten a tudója, hogy már amúgy is elég titkolnivalójuk van. Edouard valószínűleg nem tulajdonít különösebb fontosságot az egésznek, különösen akkor nem, ha elfogadható okot tud felhozni, miért nem támogatja, hogy meghívják Meg apját. 107

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Sir Simon nem helyeselte Meg házasságát. Azóta nem is tartják a kapcsolatot. Edouard csodálkozva vonta fel a szemöldökét. – Nem helyeselte a házasságát? Hogy lehet ez? – Meghez fordult. – Mi volt az oka, hogy szembeszállt tiszteletre méltó atyjával? Vagy kényszerítették a házasságra? Hol van a férje? – Erről majd később beszélünk – mondta Anne. – Kezdődik a mise. – Nem! – jelentette ki Edouard. – Most akarom hallani. Meg éppen mondani akart valamit, Anne azonban hallgatásra intette. – Magam fogom elmondani önnek – ígérte, bár nem volt benne biztos, hogy a férfi megérti. – Rövid leszek, tehát ne szakítson félbe! Meg az első férjem első feleségénél nevelkedett, míg szegény asszony meg nem halt. Amikor MacBain úgy vélte, hogy a fiatal leány kellemes változatosságot jelentene az ágyában, Michael atya az egyetlen lehetséges megoldáshoz folyamodott, hogy Meget megóvja. Férjhez adta, MacBaint pedig örök kárhozattál fenyegette meg, ha csak egy ujjal is hozzányúl. Nos, most már mindent tud. Azzal sarkon fordult, és elindult a kápolna felé. – Várjon egy pillanatra! – mondta Edouard, és elállta az útját. Intett Megnek, hogy menjen előre, aztán megkérdezte: – És ki vette feleségül a leányt? – Ő maga. Egy vándorprédikátor eskette össze őket. – De miért? – Már mondtam: hogy megvédelmezze – ismételte Anne. – Akkoriban épp senki sem tudta, hol található Sir Simon. – De hát vannak kolostorok. – Vannak, de éppen akkor egész Skócia forrongott, hadiállapot uralkodott, és az utak sem voltak biztonságosak. Senki sem tudta volna elkísérni Meget. Michael atya volt az egyetlen rangjához méltó férfi, aki elvehette. Igen, Michael atya megmentette őt. Trouville azonban még mindig furcsállta a dolgot. – De hiszen pap, Isten szolgája! Anne bólintott. – És közeli rokona Robert királynak. Ezért ne higgye, hogy elkergetheti innen anélkül, hogy súlyos következményei ne lennének az ügynek. E szavakkal faképnél hagyta a férfit, bement a kápolnába, és elfoglalta megszokott helyét. Szavaiból mindössze annyi volt igaz, hogy Michael rokonságban állt a királlyal. A családja bedugta egy kolostorba, még mielőtt elég idős lett volna ahhoz, hogy tiltakozzék ellene, vagy hogy egy másfajta életet is megismerhessen a kolostor falain kívül. Átadták az egyháznak mintegy vezeklésül az apja, Neil Bruce által elkövetett vétkekért, és Michaelnak nem maradt más választása, mint letenni a fogadalmat. Az a tény, hogy még mindig pap volt, nem állt összefüggésben sem az elhivatottsággal, sem a vallásos elkötelezettséggel. Ebben a szellemben nevelkedett, semmi mást nem ismert, és nem akarta megszegni a fogadalmát. Anne becsülte őt ezért. Az asszony a mise alatt többször is a férjére pillantott, aki szemlátomást döbbent arccal ült mellette. Nem kellett volna elmesélnem neki ezt a történetet, gondolta Anne. Félt a lehetséges következményektől. 108

Lyn Stone

A lovagvár titka


Nem tudott szabadulni a szörnyű érzéstől, hogy mindent elrontott. Eddig csak Robert és a maga sorsa miatt aggódott. Ó, milyen hallatlanul önző is volt az elmúlt hetekben! Ó, bárcsak Edouard több türelmet tanúsítana! Baincroft lakóinak többsége alighanem hamarosan a közeli erdőben fogja tengetni sanyarú életét, mialatt derék férje azon fáradozik, hol találhatna más, hibátlan emberpéldányokat új várának benépesítéséhez. Edouard figyelmét nem tudta lekötni az istentisztelet. Bár felállt és letérdelt, amikor a többiek, de a gondolatai másutt jártak. Úgy tűnt, hogy új élete hamarosan felbomlik, mint valamiféle rosszul elkészített szőttes. Anne szeretete, Robert tisztelete, fia vonzalma – ezek az értékes kötelékek most egyszerre szakadozni kezdtek, s ennek ő maga volt az oka. Valószínűleg nem tudta meggyőzni Anne-t arról, hogy a személyének semmi köze nem volt Guillaume távozásához. Bűntudatához most nyilván még az a félelem is járul, hogy ő, Edouard, elkergeti a várból a papját és meghitt bizalmasait, mivel kiderült, hogy Michael atya házasember. Csak Isten a tudója, hogy Robert voltaképpen mit akar elérni a viselkedésével. Henri is egyre inkább eltávolodik tőle, ahelyett hogy kötelességtudó fia és apródja lenne. Noha ezek a dolgok meglehetősen sok fejtörést okoztak neki, érezte, hogy van valami, ami eddig elkerülte a figyelmét, valami, ami ezeknél sokkalta fontosabb és súlyosabb. Valami titok lappang Baincroft falai között, titok, amelyről rajta kívül mindenki tud. Hát senki sem látja, hogy ő csakis Anne és a maga javát tartja szem előtt? Mindnyájan azzal gyanúsítják, hogy rossz szándékkal van irántuk? Mind félnek tőle? Ha igen, akkor csakis magát vádolhatja. Bár igyekezett szavaival és tetteivel szertefoszlatni azt a hiedelmet, hogy hirtelen haragú és veszedelmes ember – amilyennek régebben szerette mutatni magát –, még mindig annak tartották. Elgondolkodott a legutóbbi hetekben tanúsított magatartásán, de nem tudott rájönni, hol rontotta el a dolgot. Talán a kutya megölésével? Nem, hiszen Robert megértette, miért kellett megtennie. Azóta Anne nem hozta szóba az esetet, de úgy tűnt, hogy megmagyarázhatatlan viselkedése mögött sokkal több húzódik meg, mint Rufus halála. Talán sikerülne megnyernie magának Anne-t, ha elfogadná a pap házasságát. Bár meglepte, hogy Michael atya megnősült, nem állt szándékában fellépni ellene. De mit is tehetne azon kívül, hogy megtiltja az együttélésüket és elkergeti innen őket? Ráadásul ezzel semmin sem változtatna, hiszen továbbra is házasok maradnának. Egyedül Isten bonthatná fel a házasságukat, ha úgy tartaná helyesnek. De mit tegyen ő, Edouard, hogy kiderítse a családi boldogságát feldúló ellentétek igazi okát? Lehet, hogy már nem tud nyíltan, őszintén beszélni senkivel? Olyan sokáig volt kénytelen a romlott francia udvarban élni, hogy az igazsághoz is fondorlatos úton akar eljutni? A felesége és a gyermekei azonban bizonyára őszinték lesznek, ha ő is úgy közeledik hozzájuk. Egyszerű kérdésekre őszinte válaszok – ennyi az egész. Ha a mise véget ér, a feleségével kezdi. 109

Lyn Stone

A lovagvár titka


Anne Edouard mögött lépdelt, amikor elhagyták a kápolnát. Trouville hirtelen megfordult, és belekarolt. – Jöjjön velem az asszonyházba! Szeretnék kérdezni valamit öntől bizonyos dolgokkal kapcsolatban. Anne harcias pillantást vetett rá, de nem húzta el a karját. Tehát még mindig azt hiszi, hogy el akarom űzni a barátait. Edouard mosolygott. Nagy kő fog leesni a szívéről, ha megtudja, hogyan vélekedem Meg és Michael atya házasságáról. Amikor helyet foglaltak a kandalló előtt, Edouard kertelés nélkül a tárgyra tért: – Michael atya és Meg maradhatnak. Nem zavar, hogy házasok. Anne lassan bólintott. – Értem. – Ez minden, amit mondani tud? – kérdezte Edouard csalódottan. Azt hitte, hogy Anne legalább némi hálát mutat majd, és őszintén el tudnak más dolgokról is beszélgetni. – Miért, mit akart hallani? – Miért haragszik rám? Tudni szeretném – mondta Trouville. Anne felvonta a szemöldökét. – Haragszom önre? Ki mondta, hogy haragszom önre? – Senkinek sem kell mondania, magam is látom. Már reggel óta erről tanúskodik szép arcának minden rezdülése. Vagy tévednék? Talán nem haragszik, hanem fél? Fél tőlem, Anne? – Van okom félni? – kérdezte az asszony. Edouard megfogta Anne kezét. – Nincs. Az életemre esküszöm, hogy nincs oka. Semmi sem tudna rábírni arra, hogy bántsam önt. De tudnom kell, mi teszi boldogtalanná. Képtelen vagyok olvasni a gondolataiban. Az asszony már nem tűnt olyan feszültnek, és nem húzta el a kezét sem. – Szeretnék hinni önnek, Edouard. Semmit sem szeretnék jobban, mint hinni önnek. – Hogy érti ezt? Talán csalódást okoztam? Mi a baj? Beszéljen, már! Egy pillanatig reménykedett, hogy az asszony kiönti a szívét. Bátorító mosollyal hozzátette: – Ígérem, hogy minden gondot és bajt elhárítok. Anne megmerevedett, és egyszerre megint nagyon éber lett. – Nincsenek gondjaim. Edouard az asszony könnyfátyolos szemébe nézett. Valami nagyon aggasztja, ez kétségtelen, de nem akar beszélni róla. – Rendben van – mondta némi hallgatás után. – Menjünk le, és fogyasszuk el együtt a reggelit! Hadd részesüljenek a többiek is az ön felhőtlen derűjéből, mert mint tapasztalom, az ő kedélyállapotuk az önétől függ. – Úgy látom, a pap feleségének elment az étvágya – jegyezte meg Edouard, és fejével az asztal alsó vége felé intett. Felszúrt egy darabka hideg disznóhúst a kése hegyére, és odakínálta Anne-nek. – Nem akarja megnyugtatni? Nyilván attól tart, hogy hamarosan el kell mennie innen. 110

Lyn Stone

A lovagvár titka


Anne megvonta a vállát, aztán elfogadva a falatot, tűnődve rágcsálni kezdte. Miután végre sikerült lenyelnie, a férfira pillantott. – Már rég megtettem volna, de kegyetlenség lenne hiú reményeket táplálni benne. Jobbnak tartottam várni, hátha ön másként határoz. Hátha másként határozok? Edouard hátradőlt a széken. A kezében tartott késre függesztette a tekintetét, mintha onnan olvashatná le a választ. Miképpen lehetséges, hogy ez az asszony képes néhány szóval kihozni a sodrából? Nem mintha nem látta volna át Anne szándékát. Ezt a játékot maga is gyakran játszotta. Elég egy férfit arra emlékeztetni, hogy veszélyben forog a becsülete, ha megszegi a szavát, és biztosan visszakozik. Mégsem igazán ez a ravaszkodás bosszantotta fel, hanem az asszony bizalmatlansága. – Már mondtam, hogy mindketten maradhatnak – felelte nyugodtan, nehogy Anne észrevegye, milyen dühös. – Avagy előfordult már, hogy becsaptam? Nincs joga a kételkedésével megsérteni. Mindig állom a szavam. Anne most egyenesen a férfi szemébe nézett. – Úgy, ahogyan Sir Guillaume esetében is? A lovag mindig híven szolgálta önt. Meg szerint a lába meg fog gyógyulni, és továbbra is hűséges embere lehetne. Menjen utána, és rendezze a dolgot! – Nem – válaszolta Trouville, és kését mélyen a vágódeszkán fekvő sajtdarabba döfte. – Nem, ez nem volna bölcs dolog. – Akkor hát becsapta őt. Vagy talán nem? Évekkel ezelőtt esküt tett önnek, és ön is neki. Önnek, mint urának, kötelessége védelmet biztosítani neki, akkor is, ha baj éri. És az a sérülés nem volt annyira súlyos. Ha harc közben érte volna, bizonyára nem bocsátotta volna el a szolgálatából. Ha most bevallanám, hogy Guillaume sérült lába semmiféle szerepet nem játszott döntésem meghozatalában, akkor Anne megint magát hibáztatná, gondolta Trouville. Márpedig én nem akarom szomorúnak látni. – Sir Guillaume sosem akart idejönni. Mindenből, amit mondott vagy tett, arra következtettem, hogy visszavágyik Franciaországba és az udvarba. Becsvágyó ember, akinek időközben rá kellett jönnie, hogy tovább már nem gyarapíthatja vagyonát, ha nálam marad. Ellenben, ha másvalakihez szegődik, talán földet is szerezhet. Én nem fogok földet felajánlani neki. De ne beszéljünk erről többet! Anne elgondolkozva ráncolta össze a szemöldökét. – Kérte, hogy bocsássa el a szolgálatából? – Igen, a maga módján. Amikor figyelmeztettem, hogy tegyen féket a nyelvére, esküszegéssel vádolt. – Erre ön dühbe gurult, és elküldte – jegyezte meg Anne. Amikor Trouville nem válaszolt, az asszony könyörögve a karjára tette a kezét. – Kérem, Edouard, küldjön utána valakit! Különben egy nap majd megbánja a történteket. Perrer lovag a barátja volt. – Volt. Ez a helyes kifejezés. Miért olyan fontos önnek, hogy mi történik vele? – csattant fel a férfi, aki már alig tudott uralkodni a haragján. – Az az 111

Lyn Stone

A lovagvár titka


ember majdnem a halálát okozta. Hogy tud ilyen könnyen átsiklani az eset felett? Esküszöm, nem értem önt. Anne hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. – Tehát jól sejtettem. Rólam van szó. Az istenítéletről. – Nem csupán arról – rázta meg a fejét Edouard. De aztán sóhajtott egyet, és feladta a hiábavaló küzdelmet. Úgysem tudja elhitetni Anne-nel ezt a hazugságot. Ráadásul képtelen megtagadni bármit tőle. – Hát jó, utánaküldök valakit, ha ragaszkodik hozzá. Nem akarom, hogy felelősnek érezze magát miatta, ön bizonyára sosem cselekedett még helytelenül. – Nincs is lelkiismeret-furdalásom – felelte Anne azon az elviselhetetlenül szertartásos és fensőséges hangon, amelyet Trouville annyira gyűlölt. – Most azonban bocsásson meg, Mylord. Közlöm Meggel és Michael atyával, hogy maradhatnak. Amikor Anne felemelkedett, a férfi felnézett rá, s nem titkolt gúnnyal kérdezte: – Tehetek még önért valamit? Kérése parancs! Ugorjak le talán a várfalról? Egy pillanatra elkomorult, amikor az asszony mintegy fontolgatva a javaslatot, hirtelen elhallgatott. Aztán Anne tekintete az asztal túlsó végére röppent, ahol a fiúk az intéző fiainak és egy bájos leánykának a társaságában jókedvűen nevetgéltek. Az asszony arcán látszott, hogy erősen gondolkodik összehúzta a szemét, és mutatóujja hegyével az ajkát ütögette. Edouard látni vélte, amint számítás és félelem küzd benne. Nyilvánvalóan kérni akar tőle valamit, és Edouard most már kétséget kizáróan tudta, hogy szívesen élne az iménti ajánlatával. – Nos, tehetne még valamit – mondta Anne nyomatékkal. – Vonja be Thomast is a fiaink számára tartott vívógyakorlatokba és testedzésbe! Neveljen lovagot ebből a fiúból is! Az asszony kérése meglepte Trouville-t. – Lovagot a tiszttartó fiából? Miért? Anne kissé zavartan pillogott. – Thomas nem a tiszttartó fia. Miből gondolja, hogy az? – Mert mindig együtt van Simm gyerekeivel, és segít neki a munkájában – vonta meg a vállát Edouard. – Ezért feltételeztem, hogy… – Hirtelen világosság gyúlt az agyában. – Hát persze! Az ifjú Thomas az ön erkölcstelen papjának a leszármazottja, ugye? – Eltalálta – mondta Anne kihívó mosollyal. – Így az ön nagyra becsült Sir Simonjának az unokája. Igyekszünk felkészíteni arra, hogy majdan, ha Robert átveszi a birtokot, Thomas lehessen mellette a tiszttartó. Szavamat adtam erre. Ugye nem kívánja, hogy megszegjem a szavam? – Nem lépi túl a hatáskörét, Madame? – Miért, talán az én szavam semmit sem nyom a latba? – kérdezte az asszony dölyfösen. Edouard fel sem tételezte volna róla, hogy ennyi gőg lakozik benne. – Ha ön büszke a hatalmára, miért lennék én kevésbé büszke az enyémre? A becsületemen akar foltot ejteni azzal, hogy szószegőnek tüntet fel? Edouardnak át kellett gondolnia a hallottakat. Az asszonynak a törvény – vagy akár a szokásjog – szerint nincs joga, hogy kiválassza Thomast Robert tiszttartójául. Sem most, sem a jövőben. De ha már a szavát adta 112

Lyn Stone

A lovagvár titka


rá, ő nem kívánja meghazudtolni. Úgy határozott, hogy eleget tesz az asszony óhajának. – Ahogy gondolja. Engedélyezek némi próbaidőt a fiúnak. Ha bebizonyítja, hogy rendelkezik a szükséges képességekkel, akkor esetleg lehet az apródom. A lovagi rangot azonban ki kell érdemelnie. Azt nem ígérhetjük meg neki már előre. Ahhoz tanulnia kell, elsajátítani az írást, olvasást és számolást. Anne mosolygott. – Hála az apjának, e követelményeknek már most eleget tesz. Edouard felsóhajtott. Tudhatta volna, hogy az asszony semmit sem bíz a véletlenre. – Nos, a tiszttartói állás kérdését egyelőre még hagyjuk nyitva – mondta. – Ha bizonyságot tett alkalmasságáról, beszélhetünk a dologról. Jó lesz így? – Igen – mondta Anne, és a remény lángja lobbant fel a szemében. – Köszönöm, Edouard. A férfi felállt, és most egészen közel került az asszonyhoz. – Remélhetem, hogy Thomas a tisztelt pár egyetlen gyermeke? Vagy még többen is vannak, akik számítanak a nagylelkűségünkre? – Csak Jehan – felelte Anne az övén függő kulcscsomóval játszadozva. – Gondolom, Meg nyomdokaiba lép, s ő lesz itt a füvesasszony meg a bába… – Nem éppen – mondta óvatosan Anne. Gyorsan ellépett Edouard mellől, csak a válla fölött szólt vissza: – Ő lesz a várúrnő, Lady of Baincroft. – Micsoda? – csattant fel Trouville. – Várúrnő? – Igen, Robert felesége – fűzte hozzá magyarázólag Anne. – Már eljegyezték egymást. Edouard visszaroskadt a székébe. Egy darabig meg sem tudott szólalni a döbbenettől. Jegyesek? Hát ezt a jegyváltást biztosan nem MacBain kezdeményezte! Egyetlen épeszű lord sem jegyezné el az örökösét a tulajdon udvari papjának a leányával. Hiszen a leány sem földet, sem hozományt, sem pedig előnyös kapcsolatokat nem hoz a házasságba. Michael atya ugyan rokona a skót királynak, de nem tartozhat éppenséggel a kegyeltjei közé, különben nem ebben a jelentéktelen kis várban éldegélne. Ha Bruce akarta volna, a hivatásán túlmenően még hatalommal is felruházhatta volna a papot. Nem, ez az eljegyzés Anne ötlete volt, szerencsétlen egyezség, melyet alighanem csak nemrég kötöttek. Edouard az elsiető asszony után nézett, és arra gondolt, vajon még miféle meglepetésekben lesz része. Az ördögbe is, haladéktalanul helyre kell állítania a tekintélyét, ha továbbra is ő akar parancsolni a várban! Még a francia udvarban is több tiszteletnek örvendene, mint ebben az isten háta mögötti fészekben fog, ha Anne mindenben keresztülviszi az akaratát. Az asszony egyszerűen eltitkolja a várban folyó üzelmeket, de ő majd rá fogja szorítani, hogy mindenről számoljon be neki. Úgy érezte, hogy a sok titok közül egyelőre csupán egyre derült fény. Ám valami más is nyugtalanítja Anne-t, mégpedig jobban, mint a pap gyermekeinek jövője vagy akár Guillaume esete. Bármi is legyen az, annyi bizonyos, hogy vele nem kívánja megosztani. 113

Lyn Stone

A lovagvár titka


Jó lesz vigyázni, Lady Anne, gondolta. Ha valamiben, akkor a fondorlatok és összeesküvések világában otthon vagyok. Itt az idő, hogy ezt ismét bebizonyítsam. Sir Guillaume késő éjszaka érkezett vissza, miután Edouard elküldte Anne egyik fegyveresét utána. Anne rögtön látta, hogy hiba volt siettetni visszatérését. A lovag nem látszott különösebben boldognak, amikor nem sokkal vacsora után besántikált a nagyterembe. – Üzent, hogy sürgősen térjek vissza – mondta, és átható tekintetét Edouardra szegezte. – Nos, itt vagyok. Mit kíván tőlem? Talán tévedés volt a fizetség, amelyet kaptam? Trouville-nek arcizma sem rezdült, és Anne-t éppen ez a vészjósló nyugalom rémítette meg igazán. Attól tartott, hogy a férje ekkora arcátlanság láttán elveszíti az önuralmát. Edouard azonban nem vette fel az odadobott kesztyűt. – Sir Guillaume, bizalmasan szeretnék beszélni önnel a múltkori szóváltásunkkal kapcsolatban. Most, hogy a kedélyek lecsillapodtak, szeretném tisztázni, hogyan legyen tovább. Követne a szomszédos helyiségbe? A lovag szó nélkül az asszonyház felé indult, meg sem várva, hogy Edouard felálljon az asztaltól, és előtte menjen ki az ajtón. Anne igencsak meglepődött, amikor Trouville belekarolt, így jelezve, hogy ragaszkodik a jelenlétéhez. Guillaume arca elsötétült, amint meglátta őket együtt belépni. – Azt hittem, négyszemközt fogunk beszélgetni – jegyezte meg csípősen, és megvető pillantással mérte végig az asszonyt. Anne érezte, hogy Edouard megmerevedik. Attól tartott, hamarosan elveszti a nyugalmát. Trouville hangja azonban higgadtabban csengett a vártnál. – Lady Anne úgy vélte, hogy elhamarkodottan cselekedtem, amikor elbocsátottam önt. Ezért szeretném, ha most ő is jelen lenne. – Nyilvánosan bocsánatot akar kérni tőlem? Trouville orrcimpái megremegtek, és állkapcsán rángatózni kezdett egy izom. Megőrült ez az ember, gondolta Anne, hogy ilyen kihívóan viselkedik? Rögtön egymásnak rontanak, ha nem akadályozza meg. Kis lépést tett a lovag felé, de keze továbbra is Edouard karján pihent. – Sir Guillaume, én kértem meg a férjemet, hogy rendelje önt vissza. Most már mindketten tisztán látjuk, hogy csupán ura iránti hűsége és aggodalma indította arra, hogy engem megvádoljon. Évek óta lovagként szolgálta őt, nem gondolja, hogy békejobbot nyújthatnának egymásnak? Perrer egyikről a másikra nézett. Anne tekintetének hatására lassacskán kihunyt a szemében az elkeseredett dac. Néhány pillanatig habozott, majd Edouardhoz lépett, és lehorgasztott fővel fél térdre ereszkedett előtte. – Ha kívánja, Mylord, továbbra is szolgálni fogom önt. Mindketten az előttük térdelő szőke fejre szegezték tekintetüket. Edouard láthatóan még mindig küzdött magával, hogy visszafogadja-e bizalmába Perrert. De ha most nem teszi meg, előfordulhat, hogy egyszer majd mégis megbocsát neki, és akkor bánni fogja, hogy elvesztette hűséges lovagját. Anne-re pillantott. Az asszony bátorítóan intett. Trouville komor arccal Guillaume fejére tette a kezét. 114

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Így legyen! Felállhat, lovag. Guillaume felnézett rá. – Tegyem le újra a hűségesküt? – Nem – felelte szenvtelen hangon Trouville. – Elfelejtjük a történteket, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. – Ahogy óhajtja, Mylord – mondta Guillaume, és felállt. Kimérten meghajolt Edouard előtt, majd Anne előtt is. – Ha nem kíván többet szólni velem, akkor jó éjszakát! – Jó éjszakát! – vetette oda kurtán Trouville. Sem megbocsátás, sem megkönnyebbülés nem látszik az arcán, állapította meg Anne, és újból feltette magának a kérdést: vajon nem hibázott-e, hogy erőltette a kibékülést a két férfi között. – Lehet, hogy kegyelmednek volt igaza – ismerte el, amikor fáradtan és kissé elbizonytalanodva leült egy székre, és ölébe ejtette a kezét. – Valóban nem látszott különösebben boldognak, hogy visszatérhetett ide. Edouard mogorván és értetlenül nézett rá. – Én sem vagyok elragadtatva a jelenlététől, de hát ön akarta így. Bárhogyan is történt, most már itt van. – Ön egyszer azt mondta, hogy a lovagnak hiányzik Franciaország. Önnek nem, Edouard? Az udvari élet bizonyára fölöttébb érdekes és szórakoztató. Nem is értem, hogyan bírja ki ilyen sokáig Baincroftban, amikor ott nap mint nap fényes estélyeken vehetne részt, és előkelő társaságban foroghatna. Természetesen megérteném, ha vissza akarna térni. Boldoggá tenné vele Sir Guillaume-ot, ön pedig… – Én pedig boldogtalan lennék – fejezte be Trouville a mondatot. Leereszkedett az Anne-el átellenben álló székre, és hangosan felsóhajtott. – Nem térek vissza az udvarba. – Soha? – kérdezte Anne rémülten, noha érezte, hogy a férfi kijelentése végérvényesnek hangzott. Abba már beletörődött, hogy Trouville egyhamar nem indul útnak, de hát hogyan hanyagolhatja el oly sokáig kötelezettségeit, amelyekről Dairmid nagybátyja beszélt? Közelebb hajolt a férfihoz, és meggyőző hangon mondta: – De hát mennie kell! Szükség van önre az udvarnál. Edouard fáradtan legyintett. – Amíg Fülöp király uralkodik, addig nem. Anne gyorsan lesütötte a szemét, nehogy Trouville kiolvashassa belőle, mennyire megijesztette. Mindazonáltal a férfi szavai inkább meglepték, mint megrémítették, és el kellett ismernie, hogy egyáltalán nem érintették kellemetlenül. Vajon miért nem érez kétségbeesést? Kétségbe kellene esnie! Végül is minden tervét Trouville mielőbbi távozására és hosszú távollétére alapozta. Ám a férje maradni akar. Igaz, nagyon sokat áldozott a vagyonából Baincroft felújítására, Anne azonban e törekvését a büszkeségére és kényelemszeretetére vezette vissza. A gőgös gróf nem akarja, hogy nevét egy szegényes várral hozzák kapcsolatba. Amikor megkezdődött a tatarozás, Anne-nek az volt az érzése, hogy ennek az embernek több pénze van, mint amennyit valaha is el tud költeni. Ám ha ez így van, akkor mi az oka, hogy éppen őt vette feleségül? Voltaképpen most először gondolkozott el ezen igazán. Miért vesz valaki 115

Lyn Stone

A lovagvár titka


feleségül egy szerény hozománnyal rendelkező, huszonhét éves özvegyet, akinek ráadásul még egy kamasz fia is van? Amikor bárkit megkaphatna. Meglehet, hogy nemcsak ő volt az, akinek hátsó gondolatai voltak ezzel a házassággal kapcsolatban… – A francia király tehát nem áll túl közel kegyelmed szívéhez? – kérdezte. – Nem különösebben – válaszolta a férfi. Anne szerette volna kideríteni, mi indította Edouardot arra, hogy elhagyja királyát és hazáját, skót nőt vegyen feleségül, és új életet kezdjen. Hiszen ha nem érti, miért döntött így, hogyan tudná más belátásra bírni? Hogyan tudná rávenni, hogy hagyja el Baincroftot? Pedig mindenképpen meg kell próbálnia, még akkor is, ha távozása nagy űrt hagyna maga után. Legfeljebb egy hónapja van még, tovább nem tudja eltitkolni terhességét. És ha Edouard megtudja, hogy felesége várandós, bizonyára itt akar maradni a szülésig. – Elárulná nekem, miért nem szívleli a királyát? Trouville mély lélegzetet vett, hátradőlt a karosszékében, könyökét a karfára támasztotta, állát pedig a tenyerébe. Mielőtt megszólalt volna, hosszan nézte az asszonyt. – Nem szoktam hozzá, hogy megmagyarázzam a döntéseimet, Anne. De mivel kegyelmed a feleségem, ezúttal kivételt teszek. Nézeteltérés támadt Fülöp király és közöttem, ezért őfelsége megparancsolta, hogy hagyjam el az udvart. Uralkodóm nem nevezhető eszes embernek, olyasvalaki, aki képtelen uralkodni heves indulatain. Nem volna okos dolog visszatérnem Franciaországba mindaddig, amíg nem tudom, miféle büntetést talált ki számomra. Valószínűleg meg akar fosztani rangomtól és birtokaimtól, de szeszélyétől függően akár rosszabbra is számíthatok. Anne nem szólt semmit, de biztos volt benne, hogy arcára kiült a rémület. Rettenetesen megijedt. A férfi szavai ugyan magyarázattal szolgáltak a viselkedésére, megnyugtatni azonban egyáltalán nem tudták. Edouard nem azért jött tehát Skóciába, hogy újabb földeket szerezzen, hanem azért, hogy olyan birtokra tegyen szert, amely pótolja a franciaországiakat. Birtokot akar magának és a fiának. Hála Dairmid bácsinak, talált is ilyet, mégpedig az övét és a fiáét. Az ő Baincrofttal határos földjei a házasságuk révén máris Edouard tulajdonába kerültek. Baincroftra pedig szintúgy igényt formálhat, ha rájön, hogy akár törvényes úton is elveheti Roberttől. – Tudta a nagybátyám, hogy ön kegyvesztett lett a királyi udvarban? – kérdezte. Edouard nevetett. – Hová gondol? Természetesen nem. Máskülönben nem ajánlotta volna nekem az ön kezét. Hume éppenséggel arra törekedett, hogy kapcsolatunk révén nagyobb befolyásra tegyen szert az udvarnál. A hallottak nem jelentettek újdonságot Anne számára a nagybátyja e tekintetben elég világosan fejezte ki magát. Azzal azonban nem volt tisztában, hogy Edouard is átlátott Dairmid bácsi mesterkedésein. – Most mit akar tenni? – Most? – kérdezte a férfi nyugodtan, és mosolyogva karba fonta a kezét. – Nos, kedvesem, már meg is tettem, amit jónak láttam. Otthont teremtettem magamnak meg a fiamnak, ahogyan önnek és Robertnek is. 116

Lyn Stone

A lovagvár titka


Még ha bántatlanul visszatérhetnék is Franciaországba, akkor sem cserélném el azt, amit itt találtam, semmi másra. Felesleges tovább kérdezősködni, gondolta Anne. Edouard világosabban ki sem fejezhette volna magát. Noha voltaképp vele szeretné leélni az életét, mégsem teheti, hiszen a férfi szörnyű fenyegetést jelentene a gyermekei számára. – Bocsásson meg, Edouard, de nem érzem jól magam. A férfi felállt, aggódva föléje hajolt, és kézfejével megérintette az asszony homlokát. – Forró! – Az ajtóhoz sietett, és kikiáltott: Meg, gyorsan! Lady Anne alighanem megbetegedett. Anne bágyadtan tiltakozni próbált, Edouard azonban ügyet sem vetett rá. Szó nélkül felkapta, és felvitte a lépcsőn, miközben a mögötte felbukkanó Megnek magyarázott: – Valószínűleg elkapta a lázat, amelyen én is átestem. Ágyba kell fektetnünk. Anne felnyögött. Igazán szívesen feküdne ágyban, de nem úgy, hogy Trouville körülötte nyüzsög, és hangosan parancsolgat. Semmit sem kívánt most jobban, mint összekuporodva feküdni a takaró alatt, és sírni. Ha Edouard végleg Baincroftban marad, hamarosan kiderül a titok, és akkor mindennek vége. Talán már az első naptól fogva kilátástalan volt minden. Hogyan is hihette, hogy félre tud vezetni egy olyan férfit, mint Trouville? Trouville gróf soha nem tűrné el, hogy egy gyerek megkaparintsa az orra elől Baincroftot, akár hall ez a fiú, akár nem. Avagy nem tekinti-e máris a maga tulajdonának a várat? Miután ágyba került, Anne becsukta a szemét, és úgy tett, mint aki alszik. Bár tartott tőle, hogy sírni fog, mégis sikerült visszafojtania könnyeit. A sírás amúgy sem érne semmit, csak még betegebbé tenné. Hosszú órákon át hasztalan töprengett, mérlegelte a lehetőségeket, nem tudta eldönteni, mitévő legyen. Edouard mellette feküdt, szinte óránként odafordult hozzá, és óvatosan megérintette a homlokát, nehogy felébressze. Anne nyomasztó gondjai ellenére is arra vágyott, hogy a férfi átölelje és szeresse. Örökre. Ugyanakkor félt is, hogy ez bekövetkezik. Már régóta tisztában volt vele, hogy szereti Edouardot, és lényének egyik fele örült, hogy a férfi vele marad. Ám Anne haragudott lényének ezen önző felére, és állandóan győzködte magát, hogy elsősorban anyának kell lennie. S noha szerette a férjét, képtelen volt megbízni benne. Attól már nem tartott, hogy Edouard egyszerűen elkergeti őt és a fiát, elvégre nem egy szörnyeteg, de kétségtelenül megkísérli majd megakadályozni, hogy Robert megkapja jogos örökségét. Most azonban, mivel ő ismét gyermeket vár, még sokkal több forog kockán, mint az, hogy Robert elveszti-e Baincroftot, vagy sem. Végre megvirradt. – Ébren van? – suttogta Edouard, és ismét az asszony homlokára tette a kezét. – Hála Istennek, nincs láza! – jelentette ki megkönnyebbülten. – Hogy érzi magát? – Jól – válaszolta Anne. – Tegnap csak megszédültem egy kicsit. Mondtam, hogy hamarosan jobban leszek. 117

Lyn Stone

A lovagvár titka


A férfi felkelt és felöltözött. Öltözködés közben tovább beszélt Anne-hez: – Majd beszámolok a hogylétéről Robertnek és Henrinak, bizonyára aggódnak ön miatt. A biztonság kedvéért azért maradjon ma ágyban, és pihenje ki magát! A biztonság kedvéért… Anne lehunyta a szemét, és az Úrhoz fohászkodott. Bárcsak biztonságban érezhetné magát végre! – Egy ideig még pihenek – mondta halkan. Valójában azonban csak nehezére esett szembenézni az elkerülhetetlennel. A férfi gyengéden megcsókolta, aztán kiment, és üdvözölte Meget, akivel az ajtóban összefutott. – Tartsa ágyban, ha tudja – hallotta Anne Edouard suttogóra fogott hangját. – Már jobban érzi magát, de még nincs teljesen rendben. Aztán csend lett. – Úgy nézem, ráférne még némi alvás asszonyomra – jelentette ki Meg. – Ám fogadni mernék, hogy nem a láz gyötri. Hoztam önnek valamit, az majd megnyugtatja a gyomrát. Poharat és egy darab kenyeret tett le az ágy melletti asztalkára. – Köszönöm, Meg. Nem is tudom, mi lenne velem nélküled! – Anne felült az ágyban, és a pohár után nyúlt. Miután felhajtotta a tartalmát, félretette, és barátnőjére nézett. – Nem akar elutazni, mint ahogyan reméltük. Soha többé nem akar elmenni. – Lord Trouville? Elárulta, hogy miért nem? Anne mindent elmondott, amit Edouardtól hallott, és hogy a férjének miért nem tanácsos visszatérnie Franciaországba. Meg lassan leereszkedett az ágy szélére. – Gondolja, hogy kitenné az újszülöttet, ha mindent megtudna Robertről? Képes lenne rá? – Ó, könyörületes Isten! Erre nem is gondoltam. De hát azt biztos nem akarná, hogy meghaljon. – Nem, nem, azt biztosan nem – vágta rá Meg, és együtt érzően megfogta Anne kezét. – Igaza van, ilyet nem tenne. Felejtse el, hogy egyáltalán megfordult a fejemben! MacBain persze megtette volna, ha kezdettől fogva tud Robert fogyatékosságáról. De még az öreg sem volt olyan kegyetlen, hogy mikor egy nap rájött Robert titkára, kitette volna. Elvégre a fiú akkor már kétéves volt. Anne gúnyosan felkacagott, és öklével a párnájára csapott. – Ó, még jóval később is gondolt rá! Aztán meg elhatározta, hogy felbontja a házasságunkat, és kitagadja Robot. De sikerült meggyőznöm róla, hogy Rob nem születésétől fogva süket, hanem attól a láztól, amelyet csecsemőkorában kapott el, és amely aztán a fülére húzódott. Biztattam, hogy lesznek még egészséges fiai is. MacBain szörnyeteg volt, hiszen tudod, de nem gyilkos. Minden bizonnyal hinni akart nekem. Meg arca felderült. – Gondolja, hogy valóban a láz okozta Robert süketségét? Mert ha így van, akkor… – Honnan tudhatnám? Rob valóban beteg volt egyszer, az a betegség azonban nem volt komoly. Azért találta ki ezt a történetet, hogy MacBaint megnyugtassam nem kell attól tartania, hogy az összes gyermeke fogyatékos lesz. 118

Lyn Stone

A lovagvár titka


– És ügyelt rá, nehogy egy újabb gyermek születése meghazudtolja – tette hozzá Meg szelíden. – Igen. De attól tartok, hamarosan bebizonyosodik, hogy hazudtam – mondta Anne, és végigsimított a hasán. – Lord Edouard nem olyan ember, mint az első férje volt. Ő mindenkivel tisztelettel bánik. Semmiben sem hasonlít MacBainre. Nem, én nem hiszem, hogy bármely okból hagyná meghalni bármelyik gyermekét is. Anne felsóhajtott, és lehunyt szemmel hátradőlt a párnáin. – Annyira szeretnék bízni Edouardban, Meg, de úgy félek! Ki tudja, mik a szokások a hazájában? Ha csak a legcsekélyebb lehetőséget látnám, hogy… Egy darabig gondolataikba merülve, hallgatagon ültek. Aztán a javasasszony törte meg a csendet: – Mindketten tudjuk, hogy hamarosan be kell vallania a grófnak, hogy gyermeke lesz, még mielőtt ő maga jönne rá erre. Ám úgy vélem, Robert titkát továbbra is meg kell őriznünk legalábbis addig, amíg Lord Trouville szívébe nem zárja a kisbabát. Anne bólintott. – Igen, ez az egyetlen lehetőség. És ha Edouard netán rájönne Robert süketségére, ugyanazt a mesét fogom előadni, mint annak idején MacBainnek. Meg egyetértett asszonyával. – Tudatnunk kell Michaellel, a gyerekekkel és Simm-mel, hogy továbbra is folytatjuk a színjátékot – jelentette ki. – Ahhoz, hogy sikerrel járjunk, nagyon ügyesnek kell lennünk. – Csak az a kérdés, meddig bírjuk – sóhajtott fel Anne csüggedten. – Ó, Meg, bárcsak bevallhatnék mindent Edouardnak! Szeretem őt, és nem szívesen csapom be. Ám egyelőre nem merek megbízni benne. Rob engedelmeskedett az utasításnak, hogy menjen be az asszonyházba, és örült, hogy elmaradt Michael atya tanórája. A számtan ugyanis nem tartozott a kedvenc foglalatosságai közé. Henri, Thomas és Jehan is vele tartottak. Arra gondolt, hogy az anyja nyilván meg akarja róni őket valami akaratlanul elkövetett vétség miatt. Ha egyedül csak őt hívatta volna, akkor nyomban felmerült volna benne, hogy az anyja tud a kardról. Bár senki sem vette észre, amikor apja halála után kicsempészte a kamrából. Jól el is rejtette, mert tartott tőle, hogy az anyja nem engedi megtartani. Ha megtudná, hogy ő, valahányszor csak alkalma nyílik rá, feloson a toronyszobába, és játszik a karddal, bizonyára elvenné tőle. Az a kisebb fegyver, amelyet új apja adott neki gyakorolás céljából, ugyan jobban illett a kezébe, a pengéje azonban nagyon tompa volt. Biztonságosabb volt a gyakorláshoz, ám meglehetősen haszontalan, ha valaki védekezni kívánna vele. – Tehát itt vagytok! – mondta Anne, amikor a gyerekek beléptek. – Elnézést kérek, Michael atya, amiért félbeszakítottam a tanórát, de beszélnem kell önnel és a gyerekekkel. Kinézett a nagyterembe, elégedetten bólintott, majd becsukta az ajtót. 119

Lyn Stone

A lovagvár titka


Meg már ott volt, akárcsak Simm. Robertnek nem kerülte el a figyelmét, hogy az apját nyilvánvalóan nem hívták. Anne mély lélegzetet vett, és beszélni kezdett. Keze kissé remegett, miközben szavait a jobb megértést elősegítendő egyezményes jelekkel kísérte. Szomorúnak látszott. Robert először mindig az arcát nézte, hogy megállapítsa, örül-e annak, amit mond, vagy sem. Most egyértelműen boldogtalannak tűnt. Aztán a szavakra és a jelekre kellett figyelnie, hogy megértse, miért érez úgy. – Nem engedhetjük meg, hogy rájöjjön az igazságra – mondta Anne, és egyenesen Robra nézett. – Papa? – kérdezte a fiú, hogy biztos legyen benne, kiről beszél az anyja. – Igen – mondta Anne, és bólintott. – Nem szabad megtudnia. Érted, Rob? – Mit nem szabad? – kérdezte a fiú. Anne elkínzottan nézett rá, mintha nem szívesen válaszolna. – Hogy nem hallasz – mondta, miközben a fejét ingatta, és megérintette az egyik fülét. Rob a többiekre pillantott, akik mind várakozásteljesen néztek rá, mintha tőle várnák a döntést. Mindnyájan hűségesek az anyjához, és soha nem tennének az akarata ellenére. Ő sem szívesen tesz ilyet. Legalábbis nyomós ok nélkül nem. Anyja arra kérte, hogy tegyen úgy, mintha hallana, és ő, amennyire csak tőle telt, igyekezett eleget tenni kívánságának. Henrinak és az új papának talán nem tetszene, hogy ő más, mondta az anyja. Más. Különleges. Az anyja mindig igyekezett úgy feltüntetni a dolgot, mintha ő valami olyan képességgel lenne megáldva, amely másoknak nem jutott osztályrészül, Rob azonban tisztában volt a fogyatékosságával. Nem tulajdonított túl nagy fontosságot annak, hogy nem hall, hiszen sohasem tapasztalta, mit jelent hallani, és valóban voltak olyan képességei, amelyekkel mások nem rendelkeztek. Öreg apja gyűlölte, amiért süket volt, a többieket azonban nemigen zavarta ez a fogyatékossága. Henri is így nyilatkozott. Rob elképzelni sem tudta, hogy új apja egy ilyen csekélység miatt neheztelne rá. Sőt megértené, miért van az, hogy nem mindig és nem teljesen érti az utasításokat a vívóórákon. Akkor nem kellene többé színlelnie, és az apja sem nézne rá csodálkozva, ha valamit rosszul csinál. Robert elhatározta, hogy ebben a dologban megkérdőjelezi anyja döntését. – Papa jó ember. Mondjuk meg neki. – Nem mondhatjuk meg! – válaszolta Anne határozottan. – Miéht nem? – kérdezte Rob. Anne a kezével a levegőbe kapott, majd kitárta a karjait, mintha mindent magához akarna ragadni. – Elvenné tőled Baincroftot és a birtokaidat. Robert tudta, hogy anyja téved. Az új apának egyáltalán nem kell elvennie Baincroftot, hiszen máris itt él. – Nem, mama. Mondd meg neki! A többiek tekintetét kereste. Mindnyájan úgy néztek rá, mintha félnének a javaslatától. De Rob tudta, hogy igaza van. Ő rögtön felismeri, ha egy ember jó szándékú, kiolvassa a szeméből, abból, ahogy mozog, akárha 120

Lyn Stone

A lovagvár titka


valamely belső fény áradna belőle. Rob tisztában volt vele, hogy ezt nem mindenki látja. Az anyja nem tehet róla, hogy nem rendelkezik ezzel a képességgel. Az új papa olykor valóban sokat követel tőlük, de biztosan nem tolvaj. Az új papa jó ember. Mindazonáltal Rob beismerte, hogy ő is tévedhet. Ám ha nem rendelkezne azzal a képességgel, hogy a maga módján véleményt tud alkotni az emberekről, akkor valóban képtelen lenne irányítani a birtokot és hűbéreseit. Nos, hamarosan kiderül, vajon tévedett-e az apjával kapcsolatban. – Megmondom neki! – Azt mondtam: nem! – jelentette ki Anne határozottan. – Én vagyok az anyád. Rob szünetet tartott, hogy gondolatait a megfelelő szavakba öntse. Semmiképp sem akarta, hogy bárki félreérthesse őt. Aztán tett valamit, amit eddigi életében még sosem merészelt. – Én vagyok a lord! – jelentette ki olyan büszkeséggel és határozottsággal, ahogyan csak telt tőle. – És én azt mondom: igen! Emelt fővel és nagy léptekkel az ajtóhoz ment, éppen úgy, ahogyan az apja szokta. És bár hátat fordított a többieknek, tudta, hogy mélységesen megdöbbentek a viselkedésén. Különösen mama. De Robert nem fordult meg. Ő már döntött, és ragaszkodik a döntéséhez. Végül is az ő titkáról van szó. Mindnyájan földbe gyökerezett lábbal álltak, az ajtóra meredtek, és nem akarták elhinni, hogy Robert szavait hallották. Anne tért magához elsőként. Hitetlenkedve csóválta a fejét. Rob még sosem érvényesítette a jogait valakivel vagy valamivel szemben. Mi történt a fiával? Nagyon biztosnak kellett lennie a dolgában. – Talán igaza van – mondta, inkább magának, mint a többieknek. Bárcsak ő is megengedhetné magának azt a vak bizalmat, amelyről Rob tett tanúbizonyságot. Nyilvánvalóan rajong Edouardért, egyszerűen azért, mert Trouville többnyire barátságos hozzá. A vívógyakorlatok, a megbecsülés, amelyet Edouard az irányában tanúsít, és a tény, hogy sosem fenyítette meg – Robert szemében alighanem mindez szeretetnek tűnik, ami MacBain viselkedésével összehasonlítva nem is csoda. – Ne aggódjék – mondta Henri, felrezzentve Anne-t gondolataiból. – Kétlem, hogy apám megértené Robertet, még ha valóban el is árulná neki a titkát. – Igaz – bólintott Thomas. – Még ha urunk meg is értené, amit Robert mond, mi mindnyájan úgy tehetnénk, mintha csupán átmenetileg veszítette volna el a hallását. Robertnek egyszer csak megfájdult a füle, belül megduzzadt, és… – Hallgass, Tom! – figyelmezette Michael atya a fiát. – Hazudni akarsz? Hát erre tanítottalak? – De hát nagyon jól hazudik! Vagy nem? –jegyezte meg Jehan mézédes mosollyal. Anne kezébe temette az arcát. – Mindnyájan hazudtunk, már csak azzal is, hogy nem mondtuk meg az igazat. És nekünk éppoly kevéssé illik hazudni, mint Thomasnak. Hát 121

Lyn Stone

A lovagvár titka


milyen példakép vagyok én a gyermekeim számára, ha ilyesmit kívánok tőlük? Majd én elmondok mindent Edouardnak. Miért is halogassam tovább az elkerülhetetlent? – Hát… – kezdte Meg, és Anne hasára pillantott. –Tudja… – Azt hiszed, elfelejtettem? – Anne szinte kiabált. – Hiszen képtelen vagyok bármi másra gondolni! Mit tegyek? Szipogva megtörölte a szemét, és igyekezett visszafojtani a könnyeit. Arra gondolt, hogy most minden önuralmára szüksége van. Michael atya gyengéden megpaskolta a vállát. – Azt hiszem, mindannyiunk számára az lesz a legjobb, ha feltárja az igazságot Lord Edouard előtt. Ön bizonyára mindent jobban meg tud magyarázni neki, mint Robert, és remélhetőleg kedvezően befolyásolja majd a lord viselkedését, ha meghallja a nagy újságot. – Igaza van. Henri, azt mondtad, hogy édesapád korán reggel kilovagolt. Említette, hogy mennyi ideig marad? A fiú nem tudta. – Reggel, rögtön a vívógyakorlatok után az istállókhoz ment, ahelyett hogy mint máskor, a fürdőházba jött volna velünk. Azóta, hogy Michael atya tanórájára indultunk, nem is láttam többé. Anne bólintott. – Majd figyelem, mikor tér vissza, és akkor azonnal beszélek vele. Ha valaki látná Robertet, mondja meg neki, hogy várjon, hadd mondjam el én Lord Edouardnak az igazat. – Talán szépen meg kellene kérnünk rá urunkat – javasolta Jehan huncut mosollyal. – Hogy ne vágassa le a fejünket vakmerőségünkért. Meg válaszul meglegyintette a leányka hátsóját. – Tudod, hogy nem szeretem az efféle tréfákat, kislányom. Robert valóban az urunk, jobb, ha ezt megjegyzed magadnak! Jehan kuncogva kisurrant az asszonyházból. No, Robert sosem fogja megfélemlíteni Jehant, gondolta mosolyogva Anne. Nekem is volna mit tanulnom ettől a kislánytól, hogyan kell bánni felfuvalkodott lordokkal… Aztán emlékezetébe idézte, hogy azért ő is kitartott a véleménye mellett, és keresztülvitte az akaratát, amikor Meg és Michael házasságáról és Guillaume elűzéséről volt szó. Adja Isten, hogy most is helytálljon! Majd emlékezteti Edouardot a becsületre, a felebaráti szeretetre és arra, amit esküvel fogadott, amikor lovaggá ütötték: hogy mindenkor védelmezni és gyámolítani fogja a gyengéket. A terhességéről azonban még nem tesz említést. Trouville bizonyára nem lelkesedne, ha erről az újságról közvetlenül azután értesülne, hogy tudomására jutott Robert süketsége. Csak ha már a férje megemésztette a dolgot, akkor közli vele, hogy áldott állapotban van. Robert nem hagyott neki más választást – meg kell bíznia Edouardban. Ha a fia Edouard döntése folytán elveszítené Baincroftot, akkor mindent latba fog vetni annak érdekében, hogy Robertet valami más módon kárpótolja. Lelke mélyén tudta, hogy Edouard soha nem lenne képes sorsára hagyni egy védtelen, fogyatékos csecsemőt. Ám ha netán még egy, Roberthez hasonló gyermeket hozna a világra, Edouard bizonyára nem kívánna tovább vele élni, mint ahogyan egyetlen más férfi sem. 122

Lyn Stone

A lovagvár titka


Egy apácakolostor talán befogadná őt meg a gyermeket, ha Edouard felbontja a házasságot. Az apácák azonban semmiképpen sem tűrnének meg a zárdában egy serdülő fiút. Egy szerzeteskolostorba talán felvennék, feltéve, ha az illető rend szabályai ezt lehetővé teszik. De némelyik pap esetleg úgy vélekedne, hogy Robertet megszállta az ördög. Tehát nem marad más választása, mint Edouard együttérzésére és nemeslelkűségére hagyatkozni. Azt azonban sajnos nem tudhatja előre, mit szól majd Trouville, ha rájön, hogy ő ilyen hosszú ideig félrevezette. Egy dologban azonban mindenesetre teljesen biztos volt. Akár elválik tőle a férje, akár nem, soha többé nem lesz a kapcsolatuk a régi. Amikor Edouard megpillantotta Baincroft kapuját, ellenállhatatlan vágyat érzett egy kiadós, forró fürdő után. A fölöttébb mozgalmas vívólecke és Anne birtokainak ellenőrzése után ő is, meg a lova is alaposan megizzadt. Mégis megérte, hogy kilovagolt, mert végre megtalálta és kijelölte azt a helyet, ahol az új kastély állni fog. Biztos volt benne, hogy Anne-nek is tetszik majd a környék. A kőfaragómester és az építőmunkások, akiket szerződtetett, bármelyik nap megérkezhetnek. Megfürdik, aztán felmegy Anne-hez, és beszámol új, közös otthonuk terveiről. Attól majd bizonyára jobban fogja érezni magát, ha még nem jött volna teljesen rendbe. Elmosolyodott, amikor elképzelte, hogy örül majd a hírnek Anne. Az ő titokzatos Anne-je… Edouard annyira elmerült gondolataiban, hogy az utolsó pillanatban rántotta félre a kantárszárat, amikor egy kis alak elébe ugrott az úton. Miután megnyugtatta Bayardot, káromkodva leugrott a nyeregből. – Az ördögbe is, Robert! Elment az eszed? A lovam majdnem agyontaposott. Mit keresel itt? Hiszen szigorúan megtiltottam, hogy egyedül elhagyd Baincroftot. – Jöjjön! – mondta Robert, és ügyet sem vetett a korholó szavakra. Egy nagy kőhöz lépett az út szélén, és felugrott rá. Edouard szitkozódva követte, majd megállt előtte. Most éppen egy magasságban volt a szemük. – Nos, mit tudsz felhozni mentségedre? Vagy mit akarsz? – kérdezte Trouville csípőre tett kézzel. – Azt hiszem, ideje, hogy megbeszéljünk egyet-mást. Tudom, hogy nemigen kedvelsz engem. Hajlandó vagy végre elárulni, mi ennek az oka? Robert fürkész pillantást vetett rá. – Ehveszi a váhamat? Edouard a gyermekre meredt. – Baincroftot? Az enyém a vár, amíg nagykorú nem leszel. Ezen nem lehet változtatni. De ha azt kérdezed, hogy elveszem-e… – Igen vagy nem, papa! Ehveszi a váhamat? – Nem! Biztosan nem. Hát ezért viselkedtél egész idő alatt olyan különösen? Azt hiszed, ki akarlak forgatni a… – Szehet engem? – vágott közbe Robert. A szavak darabosan, ám nagy gonddal megformálva, és olyan kimérten hagyták el a fiú ajkát, hogy az már szinte arcátlanságnak hatott. – Nos, ha nem viselkedsz faragatlanul és nem gyanúsítasz… – Igen vagy nem! Szehet engem? 123

Lyn Stone

A lovagvár titka


Edouard majdnem elnevette magát. Olyan hihetetlen volt mindez, ahogy ez az emberke felugrott a kőre, és onnan fentről nézett farkasszemet vele. Még Henri sem merészelne ilyet tenni, nem is beszélve az embereiről. A bátorság dicséretes dolog, az efféle vakmerőség azonban nevetséges. Ám a fiú halálosan komolynak tűnt, és Edouard tudta, hogy válasza mindkettőjük számára nagyon sokat jelenthet. – Igen, Robert. Szeretlek. Ha most lejössz onnan, akkor nemesemberek módjára beszélhetünk egymással, és megvitathatjuk, hogyan tovább. – Nem hallom – közölte Robert meglehetősen hangosan. – Ne légy szemtelen! Ha azt hiszed, hogy világgá kürtölöm, akkor sajnos csalódást kell okoznom neked. Mondtam, hogy szeretlek, és ennyi legyen elég. – Nem hallom – ismételte a fiú nyomatékosan, ezúttal azonban sokkal halkabban. Vörösesbarna szemöldökét felvonta, és feszült figyelemmel kissé előrehajolt. Abban a pillanatban világosság gyúlt Edouard agyában. Hirtelen megértette, hogy a fiú szó szerint értette, amit mondott. Ez hát a magyarázata hibás beszédének. Csoda, hogy egyáltalán képes hangokat kiadni! Erre vezethető vissza látszólagos figyelmetlensége, mihelyt elfordult valakitől. Tehát nem pimaszságból viselkedik így… – Te… te valóban nem hallasz semmit? Robert megrázta a fejét. – Semmit. – Kékesszürke szemét Edouardra függesztve, suttogássá halkított hangon még egyszer megkérdezte: – Szehet engem? Szelíden hangzott a kérdés, de nyoma sem volt benne rimánkodásnak vagy megalázkodásnak. Edouard megértette, hogy Robertnek feltétlenül tudnia kell a választ. Mélyen megrendítette az a bátorság és bizalom, amellyel Robert felfedte előtte életének szomorú titkát. Pillanatnyi elfogódott hallgatás után bólintott, és szívbéli meggyőződéssel válaszolta: – Igen. – Ahor jó! – rikkantotta Robert. Hangosan felkacagott, és fürgén leugrott a kőről. – Haza! Edouard csak később értette meg, mekkora jelentőséggel bírnak Robert szavai. Ez tehát Baincroft titka. Az igazság, amelyet rajta kívül mindenki ismer. Belovagoltak a várkapun, és amikor Bayard megállt, Robert elengedte Trouville derekát. – Várj! – figyelmeztette Edouard, de a fiú ügyesen lecsúszott a lóról, úgy használva a nyerget, Edouard lábát és a kengyelt, akár egy fa ágait. Amikor már mindkét lábával a földön állt, felnézett apjára, elvigyorodott és hetyke köszöntésre emelte a kezét. – Jó messze vohtunk. Köszönöm, papa. Aztán még elhadart egy csomó érthetetlen szót, és nevetett. Edouard csodálkozott, hogy a fiú láthatóan szívesen társalog vele. Szemernyi ellenséges érzület sem maradt benne a mostohaapja iránt. 124

Lyn Stone

A lovagvár titka


Talán nem is volt soha, gondolta Edouard. Csak ő képzelte úgy, mert a fiú nem értett semmit. Azelőtt, ha olykor beszélgettek egymással, kéthárom szónál többet soha nem hallott Roberttől. Edouard leszállt a lóról, és folytatni akarta a sajátságos beszélgetést, hogy megtudja, voltaképpen hány szót ért meg a fiú. De mire megfordult, Robert már eltűnt. – Tiernan, gondoskodj róla, hogy miután lecsutakoltad Bayardot, kapja meg az abrakját utasította az egyik istállófiút, és odadobta neki a kantárt. Most más dolga volt, nem ért rá személyesen ellátni a lovát. Gondolatai szüntelenül Robert vallomása körül forogtak. Vajon miért nem tájékoztatták a fiú állapotáról? – mind között ez a kérdés nyomasztotta leginkább. Haragot és csalódottságot érzett. Vajon miért nem bízott meg benne Anne? Edouard, bárhogy törte is a fejét, nem tudott ésszerű magyarázatot adni arra, miért titkolózott előtte a saját felesége. Most, hogy alaposabban végiggondolta a dolgot, rájött, hogy az asszony nem csupán titokban tartotta előtte Rob fogyatékosságát, hanem arcátlanul hazudott is neki. Csak skótul beszél. Akármibe fogadni mernék, füstölgött magában Trouville, hogy Robert egyetlen szót sem ért azon a nyelven. El sem tudta képzelni, egyáltalán hogyan tanulhatott meg szavakat, ha egyszer nem hall. Nos, a süketség kétségkívül kielégítő magyarázat Robert iránta tanúsított viselkedésére. Most már csak Anne magatartásának okát kell kiderítenie. A nagyterem ajtajában találkozott vele. – Edouard! Máris visszajött! – kiáltotta az asszony meglepetten. Kissé felhevültnek és izgatottnak tűnt. – Jöjjön! – parancsolta Trouville, megragadta a karját, és szinte beráncigálta az asszonyházba. – Egynémely dologban magyarázattal tartozik nekem. Anne nem szólt semmit, de a férfi félelmet látott felvillanni a szemében. Szörnyű félelmet, amelyet a legszívesebben azonnal elűzött volna. De először rá kell jönnie a félelem okára. – Mindent tudok Robertről – tért a tárgyra Trouville kertelés nélkül. – Miért nem avatott be a bizalmába? Anne válla megroskadt, mintha súlyos teher nehezedne rá. Lesütötte hosszú szempilláit, hogy elrejtse kétségbeesését. – Hát nem nyilvánvaló? Edouard elfordult tőle, képtelen lett volna ebben a pillanatban korholni vagy vigasztalni az asszonyt. Tudni akarta az igazat. – Nem. Nem találok magyarázatot arra, miért titkolt el előlem egy ilyen lényeges dolgot. Anne felsóhajtott. – Ki mondta el önnek? – Robert maga! – kiáltotta dühösen a férfi. – Úgy látom, Baincroftban ő az egyetlen, akiben van egy szikrányi becsület. De az ő őszintesége is későn jött. Hiszen mindenki tudja, ugye? Mindenki rajtam, Guillaume-on és Henrin kívül. Anne bűntudatos pillantást vetett a férjére, aztán elfordította a tekintetét, és csüggedten az ajkába harapott. 125

Lyn Stone

A lovagvár titka


Edouard összecsapta a kezét, és bosszúsan felkiáltott: – Szóval ők is tudják! – Henri tudja – suttogta az asszony. – Nem sokkal az ideérkezésük után rájött. – Én pedig nem! Tehát ki kellett volna találnom. Mert nem mondják meg az embernek, nem ám, még akkor sem, ha ő a gyerek apja! Anne makacsul hallgatott. Trouville megragadta a vállát, és érezte, amint az asszony remegni kezd a félelemtől. – Miként tudta megtenni, hogy átengedte nekem a testét az uralmat a birtoka, az élete fölött, és nem mondta el az igazat Robertről? Mire kimondta a kérdést, már tudta is a feleletet. Anne egy csöppet sem bízik benne. – Eleinte azt hittem, hogy elmegy és békén hagy bennünket – vallotta be végül az asszony. – A nagybátyám azt mondta, hogy nem marad soká. Trouville egy darabig megsemmisülten hallgatott. Elengedte Anne vállát, hozzá sem akart érni többé. S bár félt a választól, mégis megkérdezte: – Akkor miért egyezett bele, hogy feleségül jöjjön hozzám? – Ugyanebből az okból – ismerte el az asszony kényszeredetten. – Azt gondoltam, hogy csak a birtokom jövedelmét akarja, aztán elmegy. – Egyáltalán miért kötött házasságot, ha nem akar férjet? Anne felemelte a fejét, és egyenesen Trouville szemébe nézett. – Mert nem volt más választásom, Mylord. A férfinak elakadt a lélegzete. Még egy kényszerházasság. – Hume? – kérdezte, mert sejtette, miről van szó. – Mivel fenyegette meg önt? – Azzal, hogy elveszi tőlem Robertet. Ezt nem engedhettem. Most már tudja, miért. Edouard öklével a tenyerébe csapott. – Négy évvel ezelőtt agyon kellett volna ütnöm a fattyút! Ám akkor sohasem találkozott volna Anne-nel. Talán jobb lett volna meg sem ismerni őt… Nos, bármily sajnálatos is mindez, még mindig nem magyarázza meg az asszony Roberttel kapcsolatos félelmeit. Komoly dologról lehet szó, ha Anne ilyen sokáig megtévesztette őt. Edouard átsétált a szobán, és kibámult az ablakon, miközben lepergette lelki szemei előtt mindazt, ami kettőjük között történt. Immár új megvilágításban látott minden eseményt, minden beszélgetést. Kezdett derengeni előtte, miről is lehet szó. – Ugye, azt hitte, hogy el akarom venni a fiútól a birtokot? – Igen – válaszolta az asszony halkan. Majd rövid hallgatás után megkérdezte: – És el fogja venni? – Még nem tudom. Ha igen, akkor azt Baincroft és az ő érdekében teszem. Ezt el kell hinnie nekem. Anne rémülten felkiáltott, és az ajtóhoz futott. S mielőtt még Edouard utolérhette volna, felszakította, és kirohant. Edouard nem ment utána. Mi értelme lenne, ha most követné? Az asszony sírna és rimánkodna, és olyan ígéreteket csikarna ki tőle, amelyeket nem tudna betartani. Időre és magányra van szüksége, hogy 126

Lyn Stone

A lovagvár titka


gondolkodjon, eldöntse, mi a teendő. Tapasztalatból tudta, hogy az asszony bármit képes megtenni, csak hogy megtartsa fiának Baincroftot. Bár csalódással vette tudomásul, hogy semmit sem jelent Anne-nek, mégsem ítélte el mesterkedéseiért. Vajon ő nem folyamodna-e ennél hitványabb eszközökhöz, ha arról lenne szó, hogy biztosítsa fia jogait? Valószínűleg elfogadta volna Fülöp ajánlatát is, hogy kémkedjen a számára, ha már előzőleg tudja, milyen nagy árat kell fizetnie a visszautasításért. Nem, ő nem tehet szemrehányást Anne-nek, de arra sem képes, hogy elfojtsa magában a fájdalmat, amelyet az asszony okozott neki. – Csak egy szóra, Mylord! – mondta Michael atya, és belépett a szobába. Edouard megrázta a fejét, és menni készült. – Most nem. A pap azonban zavartalanul folytatta: – Ragaszkodnom kell hozzá. Lady Anne-nek joga van tudni, mi a szándéka a fiával. – Hagyjon gondolkodni, Michael atya! – ripakodott rá dühösen Edouard. – És imádkozzék, hogy lecsillapodjak, mert pillanatnyilag bizony mindannyiukat a pokolba kívánom. Michael atya felemelte a kezét, amikor Trouville el akarta hallgattatni. – Azt hiszem, van még néhány dolog, amit meg kell tudnia ahhoz, hogy helyes döntést hozhasson. – Valóban? – kérdezte Edouard, és igyekezett higgadt maradni. – Megtudtam, hogy a fiú süket. Anne eltitkolta előlem a fogyatékosságát, ahelyett hogy megbízott volna bennem. Talán tehettem volna érte valamit. Michael atya felvonta a szemöldökét. – Mit, Mylord? Mit tett volna, ha Lady Anne feltárja ön előtt az igazat? Edouard nyugtalanul fel-alá kezdett járkálni a szobában. – Vannak kuruzslók, akik talán… – Meg tudnák gyógyítani a süketséget? – kérdezte a pap. – Hogyan? Gondolja, hogy MacBain nem próbálta kezeltetni a fiát? Párizs legjobb orvosát hívatta el Roberthez, amikor még csak hároméves volt. Ám semmit sem lehet tenni, semmit azon felül, amit Lady Anne már maga is megtett. – Mit tehetett, mikor a tapasztalt orvosok is tehetetlennek bizonyultak? – Megtanította beszélni, noha mindenki váltig állította, hogy ez lehetetlen. Amellett Robertnek nagyon jól vág az esze, s mindig fölöttébb helyesen ítéli meg az emberek természetét. Azt hiszem, hosszú ideig gondolkodott, mielőtt megajándékozta volna a bizalmával, Mylord. Igen, a mi Robertünk nem hall, de nagyon okos, és kitűnő megfigyelő. Jól teszi, uram, ha nem becsüli le a mi fiunkat. – A mi fiunkat? – ismételte gúnyosan Edouard. – Ügyeljen a szavaira, Michael atya! Robert az én fiam, és azt teszek vele, amit akarok. Lady Anne az esküvőnk óta engedelmességgel tartozik nekem. Bárhogyan is határozok, a törvény értelmében el kell fogadnia döntésemet. Michael atya felvonta a szemöldökét, és az ajkába harapott, mintha csak egy mosolyt akarna elfojtani. – Az ön helyében erre nem innék mérget, Mylord. Edouard esküdni mert volna rá, hogy a pap mulat rajta, és ettől még ingerültebb lett. 127

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Gondoljon, amit akar, ebben az ügyben sosem fogok engedni a feleségem rábeszélésének. A pap most már nyíltan mosolygott, és megcsóválta a fejét. – Nem, Mylord. Esküszöm, Lady Anne nem az az asszony, aki megelégszik a rábeszéléssel. Edouard meglepetéssel fogadta, hogy Anne megjelent a vacsoránál. Arra számított, hogy a szobájában marad, és kétségbeesetten tördeli a kezét, amiért lelepleződött. Ehelyett emelt fővel lépett be a nagyterembe. Nem csillogott könny a szemében, és olyan fegyelmezetten és közömbösen viselkedett, mintha mi sem történt volna. Szépsége, mint mindig, most is rabul ejtette a férfit. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy megérintse, megízlelje ajkát, kibontsa hajfonatát és beszívja hajának virágillatát. Hogy hallhassa sóhajtozását. Miként is engedhette meg, hogy Anne ilyen nagy hatással legyen rá? Egy kis idő elteltével sikerült összeszednie magát. Nem tűrheti, hogy az asszony kihasználja, behálózza, s elfeledtesse vele, hogy egy álnok kígyóval van dolga. Reményeivel ellentétben Anne nem szeretett bele, s ezt tudomásul kell vennie. A saját érzéseit meg jobb, ha elrejti, nehogy az asszony kihasználja őket a saját céljai és fia érdekében. Idővel a testi vágy és a szívfájdalom is elmúlik, vigasztalta magát. De miként tud Anne ilyen szenvtelen maradni? A nők bizonyára nem úgy élik át a gyönyört, mint a férfiak, gondolta. Anne-t nyilvánvalóan nem gyötri meg úgy a vágy, mint őt. Hogyan tud így mosolyogni, ilyen közönyösen a vacsoraasztalhoz ülni, miközben a legcsekélyebb bűnbánatot sem tanúsítja? Hát ennek a nőnek egyáltalán nincsenek érzései? Edouard nem akarta elismerni, hogy az asszony színlelt kedvességével, álságos lényével képes volt őt ennyire behálózni. Úgy érezte, kihasználták és félredobták. A legkínosabb az volt számára, hogy mindenki tudott Anne ravaszkodásáról, arról, miképpen vezette őt az orránál fogva. Minél többet gondolkodott a történteken, annál inkább forrt benne a düh. – Jó estét, Mylord! – üdvözölte Anne nyugodtan, és odalépett az asztalhoz. – Jónak találja? – kérdezte a férfi harapósan, majd felállt, hogy kihúzza az asszony számára a széket. – Én nem vettem észre. – Mert dühös – felelte Anne. – Eltalálta, az vagyok. Trouville észrevette, hogy az asszony keskeny, fehér keze remeg, és hogy gyorsan összekulcsolja az ölében. Lehet, hogy a szenvtelensége, a közönye éppoly hamis, mint odaadása volt, amikor a karjába simult? Remélte, hogy így van. Edouard elhatározta, hogy ezen az estén mindenhez jó képet fog vágni. Inkább elrejti a haragját, semhogy a gúny céltáblájává váljon. Ezúttal csak ketten ültek az emelvényen Henri bölcs előrelátással egy másik asztalnál foglalt helyet. 128

Lyn Stone

A lovagvár titka


Bár Edouard még nem vonta felelősségre viselkedése miatt, a fiú érezte, hogy kegyvesztett lett, és nemigen mutatkozott. Robert közvetlenül mögöttük állt, és mint mindig, most is buzgón teljesítette apródi kötelességeit. Legalább ő nem hallgatózik, gondolta Trouville némi iróniával. Türelmetlenül letette boroskupáját az asztalra. Robert gyorsan előrelépett, és máris újratöltötte, ám fáradozásáért csupán kurta biccentést kapott. Edouardnak akaratlanul is eszébe jutott az a megalázó pillanat, amikor hibás beszédéért megfedte a fiút. Később talán megbánja mostani, elutasító viselkedését, most azonban szándékosan átnézett Roberten. Anne természetesen észrevette, és tudatos sértésként fogta fel. A félelem legcsekélyebb jele nélkül nézett a férfi szemébe. – Kérem, Edouard, ne büntesse a fiamat az én vétkeim miatt. Trouville kényszeredett vidámsággal viszonozta a pillantását. – Még hogy megbüntetni őt! Hogy képzeli? – Kegyelmezzen, Mylord, és könyörgöm, tartsa meg lovagi esküjét. Trouville nem tudott elfojtani egy mosolyt. – Istenemre, ön aztán mindent megpróbál! Először a szenvedély húrjain játszott, most pedig a becsületemre apellál. Ha nem válik be a számítása, legközelebb mivel kísérletezik? Talán a felebaráti szeretetre fog hivatkozni? Anne szendén félrehajtotta a fejét, és megvonta a vállát. – Ez lesz a következő lépés. Egyáltalán jószívű ember kegyelmed? – Cseppet sem – jelentette ki a férfi, és felhajtotta a borát. – Nos, akkor jobb, ha nem is próbálkozom. Én csak egy egyszerű vidéki asszony vagyok, ön pedig nagyvilági férfiú, aki túlontúl eszes ahhoz, hogy én túljárhassak az eszén. Edouard letette a kupát, és tapsot mímelve, háromszor összeütötte a tenyerét, miközben egy pillanatra sem vette le a szemét az asszonyról. – Aha, tehát a büszkeségem került sorra! Lám, végtére eszébe jutott, hogy büszkeségem is van. Mondja csak, édesem – kérdezte nyájasan –, akad valami, amit ne használna ki annak érdekében, hogy keresztülvigye az akaratát? Anne színlelt alázattal lesütötte a szemét, legalábbis Trouville azt hitte. Ám amikor ismét ráemelte a tekintetét, a férfi csupán vad elszántságot olvasott ki belőle. – Nincs semmi, amit meg ne tennék a gyermekeim érdekében, Edouard. Semmi! – Még arra is hajlandó, hogy egy vadidegen férfival megossza az ágyát – jegyezte meg Trouville. Az asszony bólintott. – Igen. Trouville megvárta, míg felszolgálják a levest, aztán zavartalanul folytatta: – Hízelgett nekem, ahogy az egy szerető hitveshez illik, és nem átallotta megjátszani a gyönyört. – Nem, az nem volt színjáték, Edouard, biztosíthatom! – Anne elfordította a fejét. Látszott, hogy bántja büszkeségét ez a beismerés. – Nem fogja elhinni, de kezdtem megszeretni önt.

129

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Szerelem! – gúnyolódott a férfi. – Milyen igaza van! A szerelemben való hit kimaradt az életemből. – Felemelte a boroskupát, amelyet Robert éppen teletöltött, és egy hajtásra kiitta. Aztán lecsapta az asztalra. Anne elé tartotta a kezét, és az ujjain számlálva sorolta: – Becsület, szenvedély, jóakarat, büszkeség, és most a szerelem. Úgy látom, végére ért a listának. Vagy van még valami, amit véleménye szerint mérlegelnem kellene? – Megértés. Az fölöttébb hasznos lenne – felelte az asszony, akit nem félemlített meg a maró gúny. – Mit értsek meg? – csattant fel a férfi. A magára erőltetett nyugalom szertefoszlott, öklével az asztalra csapott. – Azt, ahogyan szándékosan egy bizonyos testrészemnél fogva vezetett, akár egy zöldfülű ifjoncot? Ahogyan közszemlére tette a bájait, hogy semmi mást ne vegyek észre? Ahogyan teleduruzsolta a fülemet mézédes szavakkal, hogy ne lássam a valóságot, holott majd kibökte a szemem? Hogyan merészel ezek után megértést kívánni tőlem? Edouard most már kiabált. Anne megfosztotta józan eszének maradékától is. Riadt csend telepedett a helyiségre, félelem tükröződött az arcokon. Kivéve Anne-t. Ő most is éppen olyan nyugodtnak látszott, mint mindig, bár nagyon elsápadt. – Bocsánatáért esedezem, Mylord – suttogta. Trouville kurtán biccentett, nem annyira Anne kedvéért, mint inkább azért, hogy a többiek tovább egyenek, és ne bámulják őket. Amikor újra elkezdődött a megszokott zsibongás, a férfi halkan hozzátette: – Nagyon jól tudom, mi a szándéka, Anne. Ne gondolja, hogy magát ártatlan báránynak, engem meg gazfickónak tüntethet fel! Az asszony megrázta a fejét, és az abrosz csücskét babrálta. – Mihelyt elmúlik a haragja, be fogja látni, hogy téved. Remélem, akkor majd igazságosabb lesz velem. A fiam bárónak született, és meg is tartja a rangját, hacsak Robert király meg nem vonja tőle. Baincroftnak meghatározott öröklési rendje van, és ezen ön sem tud változtatni. A törvény Robert oldalán áll. Trouville Anne arcára függesztette átható tekintetét. – Gondolom, hogy elfelejtette azt az esetet, amelyről éppen ön beszélt nekem. Tudja, ami a szomszédjukban történt… Anne gyorsabban szedte a levegőt, és Edouard már majdnem megszánta, ám az asszony szeméből feléje sugárzó düh megkeményítette a szívét. Eltökélt hangon folytatta: – Megértem, hogy azt szeretné, ha egy nap Robert kapná meg Baincroftot. Eltekintve attól, hogy haragszom-e vagy sem, biztosítanom kell önt, hogy erre sosem fog sor kerülni. S ezen az sem segít, amit eddig tett, vagy amit ezután tenni szándékozik. Anne egy darabig mozdulatlanul ült, aztán felállt anélkül, hogy egyetlen falatot is evett volna. Nem nézett Trouville-re, nem is szólt hozzá. Edouard is hallgatott. Nézte, amint az asszony a lépcső felé indul, és királynői méltósággal lépdel fel rajta. Vajon miért fáj ennyire a szíve? Miért nem örül Anne vereségének, annak, hogy ezúttal nem sikerült őt az ujja köré csavarnia? Miért sóvárog utána, amikor tapasztalhatta, hogy az asszony semmit sem érez iránta? 130

Lyn Stone

A lovagvár titka


Anne-nek tudnia kell, hogy Baincroft soha nem lehet Roberté. A gyermeke iránti szeretet elhomályosította az asszony ítélőképességét. A fiú egyszerűen sohasem lesz képes irányítani a birtokot. Ha ő bele is egyezne ebbe, az első semmirekellő elfoglalná a várat, még mielőtt valaki a fiú segítségére siethetne. Edouard Robertre pillantott, és látta, amint aggodalmasan néz az anyja után. Megérintette a karját, és megvárta, míg Rob ránéz. – Menj, vigyél édesanyádnak valami ennivalót – mondta, és kivette a boroskancsót a fiú kezéből. Robert egyetértően bólintott, megsimogatta Edouard karját, és engedelmesen az anyja után sietett. Derűs, hiszékeny természete egyszer még bajt hoz rá, gondolta Edouard. Süketsége lehetetlenné teszi az érintkezést, nem csupán Baincroft lakóival, hanem a szomszédokkal is, akik szövetségesként fontosak lehetnek. Robert elbűvölő és kedves kis fickó, és Edouard biztos volt benne, hogy mostohafia felnőttként is éppen ilyen lesz. Ám ha valaki túlzottan jóhiszemű ezekben a vészterhes időkben, az sohasem lesz képes megvédelmezni a birtokát. Edouardot bántotta, hogy Baincroftot el kell vennie Roberttől, és tudta, hogy ezzel a kétségbeesésbe taszítja Anne-t. Ha eltekint attól, hogy az asszony megsértette a hiúságát, akkor el kell ismernie, hogy Anne egyetlen lehetőséget sem hagyott ki, hogy biztosítsa fia jogait. Ennél többre senki sem képes, és Anne minden tőle telhetőt elkövetett. Ennek ellenére elveszítette a küzdelmet, mert ő, Edouard érvényt fog szerezni a döntésének. Ha Isten is úgy akarja, lesz másik fiúgyermekük. S ha eljön az ideje, kérelemmel fordul majd Robert királyhoz, hogy ifjabb fiának ítélje oda a birtokot Robert helyett. Ez talán Anne csalódottságán is enyhít valamelyest. Mindenesetre meg fog bocsátani az asszonynak. Nehéz lesz tudomásul vennie, hogy Anne nem szereti őt, de majd csak elviseli. A szerelemben hinni dőre kívánság, nem lett volna szabad áltatnia magát vele. Éjszaka Anne mellett aludt, de tiszteletben tartotta az asszony kimondatlan óhaját, hogy ne közeledjen hozzá. Nyilvánvaló, hogy időre van szüksége, míg feldolgozza a vereséget. Csak az a kérdés, mennyi időre… Egy napra? Egy hónapra? Fél évszázadra? Trouville és Guillaume másnap, a szokásos reggeli vívógyakorlaton olyan hévvel estek egymásnak, mintha életre-halálra menne a küzdelem. Guillaume ügyesebb volt, mint máskor, ám mégis elejtette a kardját, és Edouard majdnem felnyársalta. Trouville élvezte, hogy szabad folyást engedhet a benne felgyülemlett feszültségnek, és még mosolygott is, amikor az ifjú nézőknek elmagyarázta az egyes mozdulatokat. – Rajta, most ti következtek! – mondta. Thomas Henrival került össze, Robert pedig Hamel-lel, a fegyverkovács fiával, aki szintén mindig részt vett a vívóórákon. – Mi a csudának foglalkozik Roberttel? – szólalt meg hirtelen Guillaume. – Most, hogy már mindent tud? Bevallom, én nem voltam túlzottan meglepve a hír hallatán. Már régebben feltűnt, milyen nehéz a kölyök felfogása. Az olyanokon, mint ő, Isten átka ül. Az egyház is így vélekedik. 131

Lyn Stone

A lovagvár titka


Edouard heves vágyat érzett, hogy ott helyben megölje a fickót. Hogy a testébe döfje a kardot, remélve, hogy nem akad meg a dögkeselyűk torkán, amikor felfalják. De mégsem tette. Ő hívta vissza Guillaume-ot, és nagyon jól tudta, hogy mindig is gyűlölni fogja ezt az embert azért, amit Anne ellen elkövetett. A sértéseit azonban nem hajlandó lenyelni. – Ó, Guillaume, milyen jámbor és szent életű ember ön! Csodálom, hogy nem fut el attól való félelmében, hogy megfertőzi a bűn. – Majd különös nyomatékkal hozzáfűzte: – Jól figyeljen a következő szavaimra, mert az élete függ tőlük. Fontolja meg, mit mond a fiaimról vagy bárkiről, aki az oltalmam alatt áll. Tisztelettel fog bánni ezekkel a fiúkkal, mert megérdemlik. Ha hibáznak gyakorlás közben, figyelmeztesse őket! De ha még egyszer meghallom, hogy bármelyiket is megsértette, az lesz az utolsó szó, amelyet kiejtett a száján. Megértette? Guillaume megvonta a vállát, és tovább figyelte a küzdelmet. – Ahogy gondolja. – Majd Edouardhoz fordulva hozzáfűzte: – Hallottam, amit tegnap este Lady Anne-nek mondott. Osztom a véleményét, hogy Robert sohasem lehet ennek a várnak az ura. De akkor ki kapja meg Baincroftot? Edouard természetesen tisztában volt Guillaume kérdésének az okával. Micsoda arcátlanság! – gondolta felháborodottan. – Bizonyára úgy véli, hogy ön alkalmas jelölt volna, nemde? A lovag megint csak megvonta a vállát. Ez a szokása fölöttébb bosszantotta Edouardot. – Saját birtokot akarok. – Itt? Skóciában? – kérdezte Edouard, és szerette volna tudni, hogy Sir Guillaume mohósága vajon képes-e győzedelmeskedni a skótok és az ország iránti előítéletein. – Ha választás elé állítana, kétségkívül Franciaországot részesíteném előnyben – mondta Guillaume –, de itt is elfogadnék egy birtokot, hiszen nincs földem. És nem is lesz, amíg engem szolgál, gondolta Edouard. Ha ez az ember valaha is hozzájut egy darab földhöz ezen a vidéken, akkor az mélyen a felszín alatt lesz, és kövek borítják… – Tudja, bölcs dolog lenne megjutalmaznia engem – jegyezte meg Guillaume. – Nagyon bölcs dolog. Edouard hitetlenkedve rámeredt, majd tagadóan megrázta a fejét. – Esztelenség lenne! Azzal sarkon fordult, és faképnél hagyta a lovagot. Guillaume viselkedése és az általa gyakorta hangoztatott előítéletek, miszerint a skót nép elmaradott és barbár, a legtöbb franciára jellemző volt. Guillaume csak azt mondta, amit hallott. A süketségről is sokan vélekedtek úgy, hogy Isten büntetése. Pedig Robert csak egy szerencsétlen ember, aki megpróbál boldogulni az életben, mint ahogyan boldogulniuk kell valamiképpen azoknak is, akik harcban veszítik el a lábukat vagy a karjukat. Az a tény, hogy Sir Guillaume helyeselte azon szándékát, hogy ne engedje át Baincroftot Robertnek, töprengésre késztette Trouville-t. Ezért újra átgondolta a dolgot, de megint csak oda lyukadt ki, hogy helyesen döntött. Ami persze nem jelenti, hogy hasznavehetetlen semmirekellőnek tartaná Robertet. 132

Lyn Stone

A lovagvár titka


A fiú nagyon ügyesen bánik a karddal, főleg, ha figyelembe veszi, hogy csak nemrég kezdte meg a rendszeres vívóleckéket. Korához képest erős, fürge és fáradhatatlan. S természetesen hűséges, udvarias és barátságos. Talán ügyes udvarmester lehetne belőle. Arról azonban szó sem lehet, hogy elsajátítsa azokat a képességeket és tulajdonságokat, amelyek egy birtok igazgatásához szükségesek, még ha olyan kicsi is az a birtok, mint Baincroft. Hála legyen Istennek, hogy Robert az ő személyes oltalma alatt áll, és nem egy másik férfi neveli. Neki mindenesetre lesz rá gondja, hogy mostohafiának megfelelő megélhetést szerezzen. Csak abban reménykedett, hogy egyszer majd Anne is méltányolni fogja a fáradozásait.

Három hosszú éjszaka múlt el úgy, hogy Anne Edouard mellett aludt, azzal a szilárd elhatározással, hogy csak akkor hagyja ott az ágyát, ha Trouville erre felszólítja. Nem szolgáltat ürügyet a férfinak arra, hogy elkergesse. Maradásának azonban más oka is volt. Lelke legmélyén arra vágyott, hogy Edouard közeledjen hozzá, megbocsásson neki, és megint mondja, hogy szereti. Arról ábrándozott, hogy Edouard nem fogja elvenni Roberttől Baincroftot, és örömmel fogadja majd terhességének hírét. Aztán az ellenkező végletbe esett, és azzal rémisztgette magát, hogy a férfi majd teljesen elfordul tőle, és érvényteleníti a házasságukat. Mindenesetre csak akkor fogja bevallani a terhességét, ha Edouard már észreveszi rajta. Igyekszik majd reményt kelteni benne, hogy egészséges gyermeknek ad életet. Végül is miért ne történhetne így? Miért kell azt hinnie, hogy ez a gyermek is fogyatékos lesz, mint Robert? Hiszen senki sem tudja, mi okozta elsőszülött fia süketségét. Trouville továbbra is folytatta a vívóórákat Roberttel, és sosem említette, hogy el akarná űzni Baincroftból. Egyébként sem sokat beszélt. A házasfelek alig váltottak szót, s ha igen, akkor is csak semleges dolgokról beszéltek. Edouard akkor tért nyugovóra, amikor Anne már elaludt, és nem közeledett hozzá. Úgy feküdtek egymás mellett, akár két idegen, és Anne véleménye szerint voltaképpen azok is voltak. Trouville nem osztotta meg vele gondolatait, az asszony pedig úgy vélte, hogy a férfit egyáltalán nem érdekli, mi megy végbe benne. Az élet azonban ment tovább, és Anne hálát adott az égnek, hogy Trouville még nem kergette el sem őt, sem a fiát. Bármennyire nehezére esett is elviselnie a férfi hűvös udvariasságát, kétségtelenül még mindig jobb volt, mint koldusként tengődni az út szélén. Az évenkénti törvénykezési napot emlékezetes esti vitájuk után négy nappal tartották Baincroftban. Edouard töltötte be a bíró tisztét, e hivatal jog szerint őt illette meg, mint lordot, és mint Robert gyámját. A súlyosabb bűntettekkel a főispán foglalkozott, de a Baincrofthoz tartozó birokokon, valamint az Anne földjein élő emberek ügyes-bajos dolgaiban mindig a földesúr ítélkezett. 133

Lyn Stone

A lovagvár titka


Attól fogva, hogy MacBain megbetegedett, egészen Trouville érkezéséig Anne elnökölt ezeken a törvénynapokon, és amikor Robert már nagyobbacska lett, őt is magával vitte. S bár ellenezte, hogy ezt a tisztet a férje vegye át, nem nyilvánított véleményt. Mindazonáltal a Trouville mellett felajánlott helyet elfogadta. Edouard másik oldalán Michael atya ült. Robert ide-oda járkált a nagyteremben, amiből mindenki számára világossá vált, hogy nem tartanak rá igényt a törvénykezés során. Az első panaszosok Anne birtokáról érkeztek. A két fivér közül az idősebb azt állította, miszerint Simm, a tiszttartó, kifizetett neki egy bizonyos összeget, hogy annak fejében vágjon tűzifát Baincroftnak. Kijelentette, hogy az egész fát aprította fel, az öccse semmi mást nem tett, csak odahordta és átvette a pénzt, most pedig vonakodik kiszolgáltatni neki az összeget. Az öccse viszont azt állította, hogy a fát ő vágta ki és ő is szállította oda, tehát az egész pénz őt illeti. Mialatt Edouard megvizsgálta a tényállást, Robert odament a két férfihoz, és alaposan megnézte a tenyerüket. Edouard kíváncsian szemlélte az emelvényről a jelenetet, és tudni szerette volna, mi a fiú szándéka. Robert megfordult, a két férfit közelebb taszigálta a bírói emelvényhez, majd a fiatalabb fivér tenyerén levő hólyagokra mutatott. Az idősebbnek még bőrkeményedések sem voltak a tenyerén. Robert rábökött a férfira, és ezt mondta: – Hazudsz! Edouard hátradőlt a székében, meglepetten és egyúttal elégedetten. – Matthew, halld az ítéletet! A pénz a tiéd. Te pedig – mutatott az idősebb férfira – feleannyi pénzért ugyanannyi fát fogsz felhozni a várba. És ha még egyszer hazudsz a bíróság előtt, akkor kivágatom a nyelvedet. Elismerően bólintott Robert felé, és maga elé intette a következő panaszost. Egy Agár nevű juhász vonszolta a leányát az emelvény elé. – Nemsokára gyereke lesz, Mylord, és nem akarja elárulni, ki az apa. Edouard Anne-hez hajolt, és a fülébe súgta: – Talán ő maga sem tudja, ki volt az. Azt hiszem, férjet kellene keresnünk neki. Hirtelen suttogás és nevetgélés hangzott fel a teremben. Edouard kiegyenesedett ültében. Figyelmét megint Robert vonta magára, aki egy félszeg, lángoló képű fiatalembert noszogatott az emelvény elé. Anne felismerte Davidet, az egyik lovászfiút. A leány rémült kiabálása túlharsogta az apja szitkozódását. – Csend legyen! – parancsolta Edouard. Robert megragadta a vonakodó leány kezét, és Dávid kezébe tette. – Lesz kihihdetés? – kérdezte huncut mosollyal. A pap mosolyogva bólintott. Edouard most a még mindig aggodalmasan pislogó leányhoz fordult. – Félsz ettől a férfitól? Bántott téged? Ha várandós vagy, akkor sem kényszerítelek, hogy olyan emberrel élj, aki erőszakot követett el rajtad. – Nem, Mylord, csak attól tartottam, hogy az apám megöli őt, ha mindent elmesélek neki. Szeretem Davidet. – Akkor legyen a tiéd – mondta Edouard, majd a paphoz fordult. – Szükség van kihirdetésre az adott körülmények között? 134

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Nem, arra azonban kíváncsi volnék, honnan tudtad, Robert, hogy David az apa? A fiú nem késlekedett a válasszal. – Nézzétek! Az egybegyűltekre mutatott, és utánozta a kíváncsi és szinte kéjes pillantásokat. Majd a vétkes istállófiúra bökött, és olyan siralmas, epekedő képet vágott, hogy Edouard hangosan felkacagott. Anne is alig tudta visszafojtani kuncogását. Kényszerítette magát, hogy másfelé nézzen, mielőtt még megfeledkezne róla, hol is van. A szeme sarkából azonban figyelte Robert kezeinek gyors, rejtett mozdulatait. Semmi kétség, a mozdulatokat előle akarta eltitkolni, megfigyeléseinek eredményét csupán Edouarddal és talán Michael atyával kívánta közölni. Ujjai gyorsan a mellére mutattak és a szemére, majd mindkét kezével trágár mozdulatot tett, amit nem lehetett félreérteni. Ezt a jelet nem Anne tanította neki. Robert látta a párocskát szerelmeskedés közben, és kétsége sem volt David vétkessége felől. – Semmi sem kerüli el a figyelmét – jegyezte meg Edouard gunyorosan, miközben a jelenlevők hangos szerencsekívánatokkal halmozták el a frissen eljegyzett párt. Anne megköszörülte a torkát, és összekulcsolta kezét az asztalon. – Robert nagyon alapos. – És fölöttébb tájékozott ifjú korához képest – fűzte hozzá Trouville. – Honnan tudja, hogy a szerelmeskedés terhességhez vezet? – Onnan, hogy elmagyaráztam neki. Tudnia kell ezeket a dolgokat. Edouard hitetlenkedve elnevette magát. – Szóval én csak azért vagyok itt, hogy néha kilovagoljak, vagy vadászni menjek? Úgy látom, egyéb képességeimre semmi szükség. Mindig igaza van a fiúnak? Anne megrázta a fejét. – Nem mindig. Mindnyájan követünk el hibákat. De ő mindig alaposan szemügyre vesz mindenkit, és meg tudja ítélni, hogy az illető szavahihetőe, vagy sem. – Robert helyesnek tartotta, hogy megbízzon bennem – jegyezte meg Trouville nyomatékosan. – Nos, Mylord, mint már mondottam, mindnyájan követünk el hibát. Ám a férfi elboruló arcát látva már meg is bánta utolsó szavait. De ha legalább igazságos volna! Miért nem tudja belátni, hogy Robert igenis alkalmas azokra a feladatokra, amelyekre született? Hát nem bizonyította képességeit? Mi volna, ha Robert bemutatná a mostohaapjának mindazt, amit eddig tanult? Nem csak azt, miként tudja lecsillapítani az izgatott kedélyeket, hanem egyéb képességeit is? Robert tisztában van Baincroft teljes költségvetésével. A számolás ugyan nem tartozik kedvenc foglalatosságai közé, de azért elboldogul ezen a területen is. Anne egyszerre derűsebben látta a jövőt. Trouville megharagudott rá, mikor kiderült, hogy becsapta, de megengedte, hogy Baincroftban maradjanak. Úgy tűnik, lassan elpárolog a mérge. Van rá esély, hogy megnyerje magának. 135

Lyn Stone

A lovagvár titka


A férje barátságos Roberttel, s bár vonakodva, de csodálattal adózott a törvénykezés alatt tanúsított éleslátásának. Őrá sem ripakodott rá ma egyetlenegyszer sem gorombán. Sőt odáig ment, hogy megosztotta vele az elcsábított lánnyal kapcsolatos aggályait. Anne elmosolyodott. Talán még minden menthető, ha okosan cselekszik. Lehet, hogy Edouard azzal áltatja magát, hogy közömbös iránta, ám ő, Anne ezt jobban tudja… Látta felvillanni a férfi szemében a vágyat. Mi lenne, ha szabadjára engedné érzelmeit? Ha megajándékozná a férjét feltétel nélküli szerelmével? Akkor talán Edouard ismét viszontszeretné őt. – Igen, mindenki követ el olykor hibát – fűzte hozzá, hogy tompítsa iménti szavai élét. – És én készséggel elismerem, hogy a bizalom nem tartozik a legfőbb erényeim közé… És amikor erre Edouard csodálkozva ránézett, Anne szendén elmosolyodott. – Volna kedve ma kilovagolni velem? – kérdezte Trouville, miután befejezettnek nyilvánította a törvénykezést. – Gondolom, már jó ideje nem látogatta meg a birtokait. A váratlan meghívás kíváncsivá tette Anne-t. Vajon mi lehet az oka? – Még sosem láttam a birtokaimat – válaszolta. – Soha? Szinte hihetetlen! – Edouard a feleségébe karolt, és úgy jöttek le az emelvényről. – Miért? – Biztosíthatom, hogy az ok nem az érdeklődés hiányára vezethető vissza. Mielőtt idejöttem, hogy nőül menjek MacBainhez, apám várában éltem, amely az ország nyugati részén fekszik. Az anyámtól örökölt birtokok pedig, mint tudja, északkeleten találhatók. Tehát útban Baincroft felé nem utaztunk át rajtuk. Edouard még mindig nem engedte el Anne karját, így az asszonynak nem volt más választása, mint mellette lépkedni. Lementek a lépcsőn, és a várudvaron át az istállók felé ballagtak. – Ez tizenegy évvel ezelőtt történt – mondta Trouville. – Azóta bizonyára lett volna rá alkalom, hogy megnézze a hozományát. Lóháton nem egészen egy óra az út. – Én nem lovagolok. Trouville nevetett. – Bizonyára tréfál. Mindenki lovagol. Több megfelelő hátaslovat is láttam az istállókban. És mi a helyzet a vadászattal? Az egyszerű lovaglógyakorlatokkal? – Sem az apám, sem a férjem nem engedte, hogy megtanuljak lovagolni – felelte Anne, kerülve a férfi tekintetét. – Feltehetően attól tartottak, ha egyszer lóra ülök, többé nem jövök vissza. Trouville a homlokát ráncolta. – De akkor hogyan mozdul ki hazulról? Anne megrázta a fejét. – Nem megyek el hazulról, ha ez alatt a vár környékének elhagyását érti. Fedett kocsiban hoztak ide, és azóta itt vagyok. Legfeljebb sétálni 136

Lyn Stone

A lovagvár titka


megyek az erdőbe, füveket gyűjtök, vagy lemegyek a tóhoz, és gyönyörködöm a kilátásban. – Amikor épp nem a tó fenekén úszkál – mormolta a férfi. Haragos volt az arca, Anne azonban tudta, hogy haragja nem ellene irányul. – Fogadni mernék, hogy hat hónappal ezelőtt még az előbb említett kirándulásokra sem volt lehetősége. Igaz? – Igaz – bólintott az asszony mosolyogva, és remélte, hogy megőrizhetik ezt a könnyed hangnemet. – De mostanában minden alkalommal kicsit távolabb megyek. Hamarosan valóságos kalandornőnek nevezhet! Remélem, nem vádol hanyagsággal, amiért nem kerestem fel a birtokaimat. Én sosem foglalkoztam velük. Simm törődött mindennel, s természetesen Robert és Thomas is segítettek neki. – Szeretne megtanulni lovagolni? – kérdezte Edouard váratlanul. Hangjában nyoma sem volt annak az együttérzésnek, amely a szeméből feléje áradt. Anne nem merte bevallani, hogy férje javaslata megrémítette. Edouard barátságosan közeledett hozzá, és abból a mosolyból, amellyel a nagyteremben megajándékozta, arra következtethetett, hogy igyekszik visszaállítani a jó viszonyt kettejük közt. Úgy vélte, itt a megfelelő alkalom, hogy ő is kimutassa a hajlandóságát. Végül is, ha Robert már hatéves korában tudott lovagolni, akkor ő is képes lesz rá. – Igen, Edouard. Azt hiszem, kedvem telne benne. A lovaglás pontosan azt nyújtotta, amit remélt tőle. A szelíd, kis termetű szürke kanca hátán biztonságban érezte magát. Edouard állandóan a közelében poroszkált nagyobb ménjén. Egy lovaglótanár sem lehetett volna figyelmesebb, és nem adhatott volna több tanácsot vagy utasítást. – Most már bizonyára egy óránál is hosszabb ideje lovagolunk – mondta Anne, és valami eddig nem tapasztalt, furcsa, zsibbadt érzést észlelt a lábában. – Jóval hosszabb ideje – felelte a férfi türelmetlenséget színlelve. – Általában nem lovagolok ilyen lassan. Esküszöm, a gebéink az idő nagy részében csak legeltek. – Anne látta a visszafojtott mosolyról árulkodó kis ráncokat a férfi szeme sarkában. – Úgy vélem, vágtában kellene hazatérnünk. – Nem! – tiltakozott Anne nevetve. – A kanca le fog vetni. Trouville megállította a lovát, és lecsúszott a nyeregből. Aztán odanyújtotta kezét az asszonynak, hogy segítsen a leszállásnál. – Jöjjön, mutatni szeretnék valamit! Kéz a kézben sétáltak fel a domboldalon. Edouard lendületes karmozdulattal hívta fel Anne figyelmét a pompás kilátásra. – Íme, itt fog állni a várunk! – A várunk? – Bizony – mondta a férfi büszkén, a lejtő aljára mutatva. – Látja ott a távolban azokat a kunyhókat? Ott laknak majd a kőfaragók meg a kőművesek, a kőbánya közelében. Megbízottam, Sir Armand fogja irányítani a munkálatokat, amint megérkezik a szükséges szerszámokkal és felszereléssel. Anne nem akart hinni a fülének. – Várat építtet…? 137

Lyn Stone

A lovagvár titka


– A környező épületekkel együtt körülbelül fele akkora lesz, mint Baincroft. Maga a vár inkább kicsi lesz, de elég nagy ahhoz, hogy befogadja a lovagjaimat, továbbá azokat a munkásokat, akik franciaországi birtokaimról átköltözve itt szeretnének élni. Anne úgy érezte, nyomban összeesik, ezért leült a dús fűbe. – Mikor határozta el, hogy várat építtet ide? Edouard letelepedett mellé, és térdére támasztotta a könyökét. – Amikor első ízben erre jártam. A döntésem természetesen attól függött, vajon le kívánok-e itt telepedni. – Elmosolyodott. – És efelől már semmi kétségem. Minden helyet sorra vettem a környéken, és ez tűnt a legalkalmasabbnak. Mintha csak az Isten is arra teremtette volna, hogy várat építsünk ide, ugye? – Igen – felelte Anne színtelen hangon. – Örülök, hogy önnek is tetszik a kiválasztott hely. Anne körülnézett, és megpillantott néhány, jelzésül a földbe vert oszlopot. – Nagyon szeretem ezt a helyet – mondta halkan. Edouard folytatta az építkezés terveinek részletes ismertetését, és olyannyira magával ragadta a hév, hogy fel-alá járkálva, széles karmozdulatokkal igyekezett még szemléletesebbé tenni az asszony számára elképzeléseit. Anne nem akart hinni a fülének. Edouard várat építtet. Várat kettőjüknek. Mióta tudta, hogy a férfi nem akar visszatérni a hazájába, feltételezte, hogy a maga számára akarja megtartani Baincroftot. Most azonban felvetődött a kérdés, hogy mit szándékozik tenni a várral, ha az új elkészül. Valószínűleg Henrié lesz, vélekedett Anne. Letépett egy hosszú fűszálat, és tűnődve rágcsálta. Nem látta értelmét, hogy megkérdezze, mi lesz Roberttel. Ha Edouard el akarná küldeni, úgy bizonyára már szóba hozta volna. Ha pedig marad, akkor nem tudni, milyen minőségben. Talán jobb is, hogy nem tudja. A legokosabb nem firtatni a dolgot. Titokban még mindig reménykedett, hogy Edouard belátja, Rob alkalmas saját birtokainak irányítására. Ám ha egyszer majd közli, mi a szándéka Robbal, akkor már aligha fogja megváltoztatni döntését. Ránézett a férfira, és a tekintete találkozott Trouville figyelmes pillantásával. – Azon tűnődöm, vajon milyen mélyre kell itt leásni ahhoz, hogy vízre bukkanjunk. Érdeklődése ügyes sakkhúzásnak bizonyult. Mialatt Trouville részletesen elmagyarázta, hol és miképpen fognak majd vizet nyerni, Anne-nek volt ideje alaposabban elemezni érzelmeit, melyek a közös jövő tervezgetése hallatán ébredeztek. Most először vallotta be magának örül, hogy Edouard nem hagyta el. S annak ellenére, hogy Trouville-nek szándékában áll mindent elvenni a fiától, Anne a szíve mélyén biztos volt benne, hogy gondoskodni fog Robertről. Edouard eddig még nem adott hangot abbéli aggályának, hogy jövendőbeli gyermekeik esetleg éppoly testi hibával jönnek a világra, mint Robert. Talán feltételezte, hogy Robert süketsége valamely betegségre vagy balesetre vezethető vissza, vagy még nem is töprengett a 138

Lyn Stone

A lovagvár titka


fogyatékosság okán. De előbb-utóbb el fog gondolkodni rajta. Anne mindenesetre készenlétben tartotta a ragályos lázról szóló történetet. Szerencsére a várt gyermek születéséig még bőven van idő. Pillanatnyilag semmit sem szeretett volna jobban, mint üldögélni ezen a békés helyen, és úgy tenni, mintha közös életüket örömmel tervezgető, ifjú házasok lennének. Amikor a férfi elhallgatott, hangot adott érzéseinek: – Nem is sejtettem, hogy ilyen csodálatos, ha az ember… szabadnak érezheti magát. – Milyen messzire szeretne lovagolni? – kérdezte Edouard, miközben ismét letelepedett mellé a fűbe, ezúttal azonban sokkal közelebb. – Egészen a partig, hogy lássa a tengert? Vagy nyugat felé, hogy megpillanthassa a szigeteket? – Egyszer majd talán… – nevetett Anne. – Elkísérhetem a hölgyet? – kérdezte Trouville gyengéden, majd megfogta és ajkához emelte az asszony kezét. – Olyan csodálatos dolgokat mutathatnék kegyelmednek. Anne odafordult hozzá, és különös tekintettel nézett rá. Egy röpke pillanatig sem gúny, sem fölény nem látszott a férfi arcán, eltűnt az álarc, amely mögé érzelmeit rejtette. A sötét szempárból vágyat vélt kiolvasni. Nem puszta testi vágyat, hanem inkább valamiféle könyörgést, hogy enyhítsen magányán. De hát honnan is tudhatná egy olyan férfi, mint Trouville gróf, hogy mi az a magány? Mit jelent egyedül lenni? Ez az előjogokkal felruházott nemesúr, akit egész életében kényeztettek és kiszolgáltak? Anne kételkedett benne, hogy a királyán kívül valaha is nemet mondott volna neki valaki. Trouville grófja mindent és mindenkit megkaphatott. És most mégis itt ül, a kezét szorítja, és könyörgés sugárzik a szeméből… Mit tegyen? Szeresse őt? Hiszen szereti, valóban szereti. Ó, ha Edouard sejtené, mennyire szereti! Egyetlenegyszer próbálta bevallani, akkor azonban nem hitt neki. Bizonyára most sem hinné el, és ugyan miért is tenné? – Jöjjön! – mondta végül a férfi, mert már kezdett túlságosan hosszúra nyúlni a csend. – Haza kell mennünk, különben még lekéssük a vacsorát. Nem ügetve, hanem kényelmesen egymás mellett poroszkálva tartottak hazafelé, s útközben megvitatták mindazokat az elképzeléseket, amelyeket Edouard az új vár kényelmét szem előtt tartva szükségesnek vélt megvalósítani. Amikor megérkeztek Baincroftba, Anne-nek olyan könnyű volt a szíve, hogy alig érezte a fáradtságot. Edouard is azt szeretné, hogy béke legyen közöttünk, gondolta. Sőt lehet, hogy ennél még többet is akar. Végül is megpróbálhatok a társa lenni. Edouard megtette az első lépést, most én következem. S ha már kialakult közöttük a vonzalom, akkor majd csak adódik alkalom, hogy bebizonyítsa a férjének, milyen tehetséges Robert. Edouard pedig talán megváltoztatja a véleményét. Hamarosan készülődnie kell második gyermekének érkezésére. Tudta, hogy Edouard örül majd a hírnek, és szeretni fogja a csecsemőt. Miért is ne bízna férje jóságában, ahelyett hogy állandóan a jövőtől retteg? Trouville egészen más, mint MacBain volt. Egyetlenegyszer sem 139

Lyn Stone

A lovagvár titka


emelt kezet rá vagy Robertre. El akarja ugyan venni tőle a várat meg a birtokot, de csak azért, mert nincs eléggé tisztában a fiú képességeivel. Edouard csípős megjegyzései és látszólagos ridegsége ellenére képes szeretni. De ha őt nem is szereti, Henrit mindennél jobban. Tehát nincs oka feltételezni, hogy közös gyermeküket nem szeretné majd éppúgy, mint elsőszülött fiát. Egy olyan nagyszerű férjet, mint Edouard, illő jutalomban kell részesíteni, gondolta, és elmosolyodott. Már előre örült, hogy feleségként ezt felkínálhatja. Edouard megértette, hogy Anne aggódik Robert jövője miatt. Az asszony értékrendjében a fia iránti hűség állt az első helyen. Noha a törvény szerint mindig mindenben a férjét kellett volna támogatnia, Edouard tudta, hogy Anne e tekintetben másként vélekedik. Már nem haragudott rá a viselkedése miatt, és sértett büszkesége sem kínozta oly mértékben, mint azelőtt. Anne végül is helyesen ismerte fel, hogy az ellenségeskedés sehová sem vezet. Világos, józan gondolkodása bámulatra késztette a férfit. Akárcsak Trouville, Anne is igyekezett lehetőleg kerülni minden olyan témát, amely valamilyen módon összefüggésben volt Baincroft, illetve Robert jövőjével. Edouard remélte, hogy Anne idővel elfogadja a döntését, noha valójában nem hitt benne. Bárhogyan is volt, Anne-nek sikerült elérnie, hogy valamiféle fegyverszünet jöjjön létre köztük. Edouard megkönnyebbültén és lelkesen fogadta az asszony kedvességét, de elhatározta, hogy nem ront ajtóstul a házba. A nőknél sosem lehet tudni, néha egyik pillanatról a másikra megváltoztatják az álláspontjukat. S hogy Anne inkább a szabályt erősíti, mintsem a kivételek számát gyarapítja, arra a mai törvénynapon tanúsított viselkedése volt a legjobb bizonyíték. Edouard nem egészen értette Anne hirtelen támadt szívélyességet. Váratlan kedvességét gyanúsnak találta, ám mégsem vitte rá a lélek, hogy közeledését visszautasítsa. Mindamellett elképzelhetőnek tartotta, hogy az asszony elfogadta Robertre vonatkozó döntését, és őszintén törekszik a kibékülésre. Halkan lépett be Anne hálókamrájába, hogy ne ébressze fel, ám amikor becsukta az ajtót, az asszony megszólalt: – Van kedve fürödni? – kérdezte, és lágy hangjára kellemes bizsergés futott végig a férfi testén. Anne az ágy szélén ült, és a haját kefélte. Noha halványkék hálóköntöse egészen elfedte, a könnyű anyag igéző redőkben folyta körül a testét. Edouard mélyen beszívta a fürdővízbe szórt illatos füvek édeskés aromáját. A meg-meglobbanó gyertyaláng és a kandallóban égő tűz meleg fénye aranyos derengéssel vonta be a helyiséget, és puha árnyékokat vetett az ágyra. Edouard gyorsan felismerte, mi célt szolgál ez a díszlet, hiszen olykor maga is folyamodott efféle eszközökhöz. Számítanom kellett volna rá, hogy Anne egykönnyen nem adja fel… Megtakaríthatná neki a fáradságot, és közölhetné vele, hogy átlát a szándékain, gondolta, de aztán úgy vélte, hogy kár lenne elutasítani a közeledését. Jóllehet bosszantotta, hogy az asszony mennyire igyekszik 140

Lyn Stone

A lovagvár titka


behálózni őt. De miért ne használhatná ki a kínálkozó lehetőséget? Miért viselkedjen nemesen és lovagiasan, ha az asszony nem úgy viselkedik? – Ajánlata nagyon csábítóan hangzik – mondta célzatosan. A lovaglás után Edouard már megmosakodott a fürdőházban, miután Henri lesegítette róla a páncélinget. Most lassan kikapcsolta az övét, és hagyta a padlóra hullani. Anne tágra nyílt szemmel nézte, amint levetette térdig érő köntösét, majd kioldotta ingének szalagjait. Kényelmesen, sietség nélkül vetkőzött, az izmai megfeszültek, amikor áthúzta fején a puha vásznat. Az asszony halkan felsóhajtott, amitől Edouardot elöntötte a forróság. Anne egyszer elárulta neki, hogy csodálja a testét, s abból, ahogyan most ránézett, kétségkívül kitűnt, hogy igazat mondott. Edouard élvezte, hogy ekkora hatással van rá. Nem tartotta magát különösebben hiúnak, de túlzottan szerény sem volt. Meztelen felsőtesttel a dézsa mellett álló zsámolyhoz sétált, leült, és lehúzta puha bőrcsizmáját. Az asszony sóváran figyelte, s Edouard szinte érezni vélte simogató tekintetét a bőrén. Miután levetette a csizmáját, felállt és kioldotta a nadrágját tartó szalagokat. E művelettel sem sietett. Élvezte, hogy Anne kénytelen elfordítani a tekintetét, amikor lassan lehúzza magáról a szorosan combjára-lábszárára tapadó kötött lábravalót. Anne azonban csak egy röpke pillanatra nézett félre, aztán tekintete a férfi testén levő utolsó ruhadarabra tapadt, mely csak alig takarta el azt, ami alatta rejtőzött, és nemigen engedett teret a képzeletnek. Edouard mosolyogva hátat fordított, és levetette ágyékkötőjét. Hallotta, mint válik egyre sebesebbé Anne lélegzete, de nem sietett belépni a fürdővízbe. Amikor a válla fölött hátrapillantott, az asszony kerekre nyílt szemmel és kissé nyitott ajakkal ült az ágy szélén. A vágy és az önuralom küzdött benne, s úgy tűnt, a kéjvágy győzedelmeskedik. – Leejtette a hajkeféjét – jegyezte meg Edouard, majd Anne felé fordult. – Felvegyem? – Igen – suttogta Anne alig hallhatóan. Edouard lassan, ráérősen odasétált, élvezte az asszony önfeledt tekintetét, amint szerelemre kész testében gyönyörködött. A kefe Anne mellett feküdt az ágyon. Edouard felemelte, mutatóujjával elsimította a kefe sortéit, majd megkérdezte: – Akarja, hogy segítsek? – Tessék? – kérdezte Anne, és a tekintetük találkozott. – Megkefélni a haját. – Ne – felelte az asszony, és önkéntelenül nyelnie kellett. – Nem szükséges fáradnia vele. – Ugyan, hisz nem fáradság – mondta a férfi halkan. – Kérem, engedje meg. Az asszony halántékához illesztette a kefét, és lassan, élvezettel végighúzta a hosszú, selymes hajszálakon, melyek eltakarták Anne keblét. Amikor a kemény sörték végigsiklottak a sűrű, hosszú haj alatt rejtőző domborulaton, az asszony halkan felsóhajtott, és lehunyta a szemét. – Most hátul – súgta Edouard Anne fülébe. Átölelte az asszonyt, a tarkójára tette a kefét, és lesimította a hátára hulló hajzuhatagot, miközben teste érintette Anne térdét. Egyre közelebb nyomult hozzá, szétfeszítette a lábait, míg végül a combjai között állt. 141

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Elég… elég meleg van itt benn? – suttogta Anne gyenge hangon. – Túl meleg is ehhez a köntöshöz – felelte a férfi rekedtes hangon, és letette a kefét. Lassan mind feljebb tolta az anyagot, egészen Anne csípőjéig. – Most hűvösebb? – kérdezte. – Ne… – lehelte az asszony elakadó lélegzettel. Edouard Anne alá csúsztatta a kezét, és kissé felemelte. Amikor testük egybeolvadt, az asszony ajkáról felhangzott az a kis, kéjes sikoltás, amelyről Edouard mindig is álmodott, s amelyet hallani oly kimondhatatlanul vágyott. Egy pillanatig mozdulatlanná dermedt, aztán Anne fölé hajolt, és lehúzta róla a hálóköntöst. Majd gyengéden hanyatt fektette. – Milyen szép… – suttogta, és ujjait végigfuttatta az asszony selymes bőrén, előbb a nyakán és a vállán, egészen gömbölyded kebléig. – Ne! – kiáltotta Anne. – Nem tudok várni tovább! Edouard érezte, hogy apró izzadságcseppek gyöngyöznek a homlokán, és izmai annyira megfeszülnek, hogy szinte fájnak. Már majdnem elveszítette az önuralmát, de még mindig nem engedte el magát, élvezte Anne rimánkodását. Aztán gyorsan a hátára fordult, és magára húzta az asszonyt. – Tegyen kedve szerint – súgta a fülébe, és Anne engedelmeskedett. A szenvedély tüzében izzó testük a szerelem ősi ritmusában hullámzott elképesztő mélységek és szédítő magasságok között. Paradicsomi gyönyörökkel ajándékozták meg egymást, majd egyszerre jutottak el a beteljesüléshez. Egy darabig mozdulatlanul pihentek egymás karjában. Edouard hallgatott, mert nem tudta, mit mondjon, Anne pedig a mutatóujja hegyével lassan, körkörös mozdulatokkal simogatta a férfi mellét. Végül az asszony törte meg a csendet. – Már azt hittem, soha többé nem fogunk ölelkezni. – Miért? Csak nem akart azzal büntetni, hogy elveszi a férfiasságomat? – kérdezte incselkedve Edouard, miközben elképzelte, milyen volna, ha szűzies életet kellene élnie ebben az ágyban. – Nem – kacagott fel Anne. – De ne gondolja, hogy nem fordult meg a fejemben a gondolat. Olykor annyira feldühít, hogy szinte megijedek magamtól. – Idejében figyelmeztessen rá, hogy a jelenlétében mindig udvariasan beszéljek. Anne a könyökére támaszkodott, és a férfi szemébe nézett. – Edouard… – Igen? – Örülök, hogy most végre értelmesen szót válthatunk egymással. A mai napig úgyszólván mindig elbeszéltünk egymás mellett. Gondolja, hogy ennek már vége? Aha, szóval megint itt tartunk. Bárcsak rögtön elaludtam volna, gondolta Edouard. Kihallotta az asszony kérdéséből, hogy megint megpróbál egyezkedni, de bármennyire is viszolygott a rá váró szereptől, tudta, hogy nem engedhet. – Igen, feltéve, ha mindketten értelmesek és józanok maradunk. Ám attól tartok, hogy továbbra is el fogunk beszélni egymás mellett. Azt 142

Lyn Stone

A lovagvár titka


hiszem, egyértelművé tettem, hogy Baincroft jövőjét illetően nem változtatom meg a döntésemet. Anne csüggedten felsóhajtott, és hátradőlt a párnáin. – De legalább azt a lehetőséget meghagyhatná Robertnek, hogy megmutassa, mit tud. – Tisztában vagyok a fiú képességeivel. Jó érzéke van az igazság kiderítéséhez, remek az emberismerete. A korához képest kitűnően lovagol, és bámulatosan bánik a fegyverekkel. Ám azt el kell ismernie, hogy képtelen megértetni magát másokkal, arról nem is szólva, hogy semmit sem hall. Anne felült, és dühösen meredt Edouardra. – Igenis meg tudja értetni magát! – Ráadásul túlságosan hamar megbízik az emberekben, ami egy felnőtt férfi esetében könnyen végzetes lehet. Senkiről sem tételez fel semmi rosszat, és rendkívül hiszékeny. – De még csak tízéves, Edouard! Edouard megfogta az asszony kezét, és nem csekély fáradságába került leszorítani. – Hallgasson meg, Anne! Az ön Robertjének mindenkinél több oka lenne rá, hogy bizalmatlan legyen az emberekkel szemben, de mégsem az. Lám, engem is milyen könnyen elfogadott apjának! Nincs benne semmi gyanakvás, eszébe sem jut, hogy valaki esetleg rossz szándékkal közeledik hozzá. Olyan, akár egy bohó kölyökkutya, aki azt hiszi, hogy őt mindenki szereti, amíg aztán valaki bele nem rúg. Ez a magatartás veszélyes, teljesen mindegy, milyen korú is legyen az, aki így viselkedik. Anne szeméből patakzottak a könnyek. Edouard annyira szerette volna a karjába szorítani és megvigasztalni, de tartott tőle, hogy az asszony most nem tudná elviselni a közelségét. Hazudni pedig nem akart neki, csak azért, hogy egy időre megbékítse. Ezt az ügyet itt és most kellett elrendezni, mégpedig egyszer s mindenkorra. – Anne, ön közelebb áll a szívemhez, mintsem gondolná. S akár hiszi, akár nem, Robert is fontos a számomra. Ha nem így volna, akkor egy véleményen lennék önnel a jövőjét illetően. A fia azonban sosem lesz abban a helyzetben, hogy megvédelmezhesse Baincroftot. Az itteni embereknek erőskezű úr kell, aki törődik az ügyeikkel, bölcsességével és kardjával megoltalmazza őket. Kérem, próbáljon megérteni. Anne felemelte a fejét, nagy levegőt vett, és letörölte a könnyeit. – Nagyon is jól értem. El akarja venni ezt a várat, és tudja, hogy most fondorlatosan megszerezheti, anélkül hogy egyetlen emberét is elveszítené. El akarja rabolni törvényes urától! Edouard elengedte az asszony kezét, és szánakozó pillantást vetett rá. – Nem kell elrabolnom a várat, Anne, mert már az enyém. S ha lesz még egy fiunk, akkor az övé lesz. Majd Robert Bruce-hoz fordulok, és kegyelmed tudja, hogy a király teljesíteni fogja kérésemet. Anne már nem sírt, és nem is pörölt. Szótlanul visszafeküdt, és szándékosan hátat fordított a férjének. Edouard érezte, hogy immár végleg szertefoszlottak a békés, boldog jövőről, szeretetre méltó feleségről szőtt ábrándjai. Anne utolsó leheletéig gyűlölni fogja őt. 143

Lyn Stone

A lovagvár titka


Biztos volt benne, hogy ezen az éjszakán egy szemhunyásnyit sem fog aludni. Hirtelen fázni kezdett, pedig az imént még melege volt. Felkelt, felhúzta vékony vadásznadrágját, és felszította a tüzet. Le kellene mennie sörért, gondolta, csak hogy elhagyhassa a hálókamrát. Ám végül úgy döntött, hogy ebben a hangulatban nem volna okos dolog inni. Már majdnem ott tartott, hogy hajlandó lett volna visszavonni a döntését, és beleegyezni, hogy nyolc-tíz év múlva Robert kapja meg ezt a jelentéktelen fészket. Azt azonban tudta, hogy ha történetesen Henri volna ebben a helyzetben, akkor sem határozna másként. Szerencsére nem Henriről van szó. Mit tenne, ha Henri lenne Robert helyében? Pontosan azt, amit most szándékozik tenni. Kívánna magának még egy fiút, aki majd átveszi az irányítást, és törődik a fivérével. Feltette magának a kérdést, hogy az elvei megérnek-e annyit, hogy eljátssza Anne szerelmét. A hűbérúr felelős a hűbéreseiért, és ezt a felelősséget nem lehet könnyelműen lerázni, vagy egy intézőre bízni. Eszébe jutott, hogy annak idején milyen körültekintően választotta ki a legerősebb és legeszesebb várnagyokat, és bízta rájuk a birtokait. Várnagy! Az ég szerelmére, hát miért nem jutott ez az eszébe eddig? Bizonyára azért, mert azoknak, akiknek olyan kis birtokuk volt, mint Baincroft, nem volt szükségük várnagyra. Robertnek azonban igen. Mindenesetre nem lesz könnyű a megfelelő embert kiválasztani, ha majd eljön az idő. Hiszen az, aki megfelelő adottságokkal rendelkezik ahhoz, hogy várnagyként szolgáljon, arra is képes lehet, hogy elrabolja Robert birtokát, sőt talán még a rangját is megszerezheti. Az ágy most már hívogatóbbnak tűnt, de Edouard nem akarta Anne-t felébreszteni csak azért, hogy most mindjárt ismertesse vele a javaslatát. Lassan felengedett benne a feszültség, ezért arra gondolt, hogy egy kicsit még marad. Azután lemegy, hogy némi sör vagy bor mellett egyet ünnepeljen. Hátradőlt a karosszékben, és lehunyta a szemét. Szabad folyást engedett gondolatainak elképzelte, milyen hálás lesz majd neki Anne. Bizonyára örülni fog a javaslatának, és szeretni fogja… Igazi család lesznek, amelyről mindig is álmodott. Szinte már hallani vélte az ünnepségre gyülekező tömeg vidám zsivaját. Ám mire eljutott a tudatáig, hogy ezek a hangok se nem vidámak, se nem álmodja őket, felpattant az ajtó, és idegen férfiak nyomultak be a szobába. Edouard felugrott a székből, és fegyvere után kapott, a férfiak azonban gyorsan leteperték. Anne rémülten felsikoltott. Trouville egy pillanatra kiszabadította magát, ám hátulról valaki fejbe verte, amitől megtántorodott, majd térdre rogyott. Minden elhomályosult előtte. Anne megrettenve az ágy fejéhez húzódott, és görcsösen belekapaszkodott az álláig húzott takaróba. Egy skót szoknyát viselő, magas férfi közeledett felé vigyorogva. Egy félelmetes felföldi. 144

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Öltözzék fel, Lady Anne! Majd odalenn várunk önre. Ne féljen, azért jöttünk, hogy megszabadítsuk. – Magasra emelt fáklyájával az asszony arcába világított. – Istenemre, most már megértem a fickót! Ön valóban nagyon hasonlít Honorra. És mielőtt Anne összeszedhette volna a bátorságát, hogy megszólaljon, a férfiak kivonszolták a szobából az eszméletlen Edouardot, és becsapták maguk után az ajtót. Hogy megszabadítsák? Kitől? Edouardtól? A Trouville sorsa iránti aggodalom még inkább fokozta rémületét. Le kell mennie a nagyterembe, még mielőtt valami rosszabbat tesznek vele, mint ami az imént történt. Anne apja felföldi volt így az asszony tudta, milyen vadak és kiszámíthatatlanok lehetnek ezek a fickók. Félredobta a takarót, és a ruhásládához futott. Kirángatta belőle a legfelső köntöst, és kapkodva belebújt. Köpenyt vagy övet nem is keresett. Puha házicipője mellette hevert, s ő olyan sietve dugta bele a lábát, hogy majdnem felbukott. Szegény Edouard! És vajon mi történt Roberttel meg Henrival? Őket is elfogták? Az ajtóhoz sietett, felrántotta, és a férfiak után rohant. Amikor leért a nagyterembe, látta, hogy valaki egy asztalt tett az emelvényre. A betolakodók vezetője Edouard székén ült, két embere pedig a férfi mellett állt, aki arccal lefelé és összekötözött kézzel a padlón hevert. Egy harmadik ember megragadta Anne karját. – Maradjon nyugton, Lady Anne! – mondta az a felföldi, aki a hálókamrában is szólt hozzá. – Ezzel itt már nem kell törődnie. – Hogy érti azt, hogy nem kell törődnöm vele? – kérdezte Anne. – Kik maguk, és mit keresnek itt? A magas felföldi megint vigyorgott, és olyan büszke képet vágott, mintha valami bámulatos dolgot vitt volna végbe, amikor megrohanta Baincroftot. Majd továbbra is mosolyogva egyik emberéhez fordult: – Gyerünk, Jamie, térítsd magához! A megszólított lehajolt, a hátára fordította Edouardot, és ütlegelni meg rázogatni kezdte. – Engedjék el! – kiáltotta Anne, és megpróbálta kitépni magát fogvatartója markából. – Nyugalom! – parancsolt rá a felföldiek vezetője. – Ne aggódjon, ő már nem bánthatja kegyelmedet. – Nem bánthat? – kiáltotta Anne magánkívül. – Miért bántana? Hiszen a férjem! Mit csinálnak vele? Mit akarnak tőlünk? – Ó, bocsássa meg bárdolatlanságomat, Mylady! Be kellett volna mutatkoznom. Sir Alan of Strode vagyok, az ön unokahúgának, Lady Honornak a férje. Az embereim és én azért jöttünk, hogy megszabadítsuk önt ettől a kellemetlen tökfilkótól. – Kissé megbiccentette a fejét, és csettintett a nyelvével. – Esküszöm, okosabbnak hittem annál, semmint hogy idemerészkedjék! Pedig figyelmeztettem. Anne lopva körülnézett, vajon a fickók rajtuk kívül még mást is kizavartak-e az ágyból. Nyilvánvalóan nem, mert a kuktákon, konyhalányokon és Simmen kívül, akik szokás szerint a nagyteremben aludtak, más nem volt jelen. A banda egyik tagja a terem sarkába terelte a megrettent személyzetet, és kivont karddal sakkban tartotta őket. 145

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Trouville embereit bezártuk a szállásukra – közölte Alan of Strode. – Nem akarunk sokat bajlódni velük. Edouard sóhajtott, és kinyitotta a szemét. Anne látta, amint szemügyre veszi a hozzá beszélő férfit, és csodálkozott, amiért egyáltalán nem látszott nyugtalannak. – Lám, Strode, a dicső lovag! Nem is értem, miért nem számítottam hamarább a megjelenésére. Oldalára fordult, feltérdelt, majd felállt. Strode nevetett. – Szemet szemért, fogat fogért, így igazságos, Trouville! – Anne-hez fordult. – Gondolom, eldicsekedett kegyelmednek azzal, miként vert föl egykor az álmomból, azzal a szándékkal, hogy özveggyé tegye a feleségemet. Ha nem emlékeztettem volna arra, hogy lovagként jogom van nyílt harcban, fegyverrel megvédeni magam, akkor már rég halott lennék, ő pedig a feleségem férje. Áthajolt az asztalon, Anne-re hunyorított vöröses szempilláival, és cinkos mosollyal odasúgta: – De valami csiklandozta az orrát, az ám, és egy óriási tüsszentés megpecsételte a vereségét. Ha pedig most azt hiszi, hogy kardot adok a kezébe, és még egyszer a gondviselésre bízom magam, akkor szörnyen téved. Anne zavartan nézett hol az egyikre, hol a másikra. Nem tudta, hogy Edouard valaha járt már Skóciában. Edouard megindult feléje. – Anne, el kellett volna mondanom… – Hallgasson! – bömbölte Strode, mire egyik embere a kardja markolatával gyomorszájon vágta Edouardot. Strode barátságos hangnemben, zavartalanul folytatta: – Úgy látom, sok mindenről nem tud, Mylady. A nagybátyja, Hume, a feleségem apja. Neki jutott eszébe négy évvel ezelőtt, hogy a leányát eljegyezze ezzel az aljas gazemberrel. Honor, a bátor leány azonban Skóciába szökött előle. Trouville nem törődött bele a házasság meghiúsulásába, és megjelent, hogy visszakövetelje menyasszonyát. Nos, most éppen fordított a helyzet. Hohó, ugye most elsápadt, nemes lovag? Strode gonoszul Edouardra vigyorgott. – Nem akarta bevallani a hölgynek, hogy már csak afféle másodosztályú portéka, ugye? Ami azt illeti, nem is olyan csinos, mint az unokahúga. Hume eljött megnézni újszülöttünket, és bevallotta, miféle fondorlatot eszelt ki. Azt is elmondta, hogy a szegény Annie teljesíti a kötelességét, annak rendje és módja szerint. Lehet, hogy Hume őt is korbáccsal kényszerítette a házasságba, vagy éheztette, mint az én szegény asszonykámat? Kegyelmed is végignézte a gyötrődését, és még tán büszke is volt rá, hogy engedelmes feleséget kap? – Senki sem vert meg – jelentette ki Anne –, és éheznem sem kellett. Szabad akaratomból mentem férjhez. Bárkit megkérdezhetnek. Most pedig engedjék el a férjemet, és hagyjanak fel ezzel a gyalázattal! – Ugyan miért? – kérdezte Strode pimaszul. – Tudom, hogy Hume valamivel megfenyegette önt. Egyetlen nő sem menne hozzá jószántából ehhez a fickóhoz. De én egyszer s mindenkorra le akarom zárni ezt az ügyet. Trouville gróf Honor egyetlen rokonát sem fogja akarata ellenére fogva tartani. Én figyelmeztettem, hogy ne jöjjön ide. 146

Lyn Stone

A lovagvár titka


Edouard megköszörülte a torkát, és teljes hosszában kiegyenesedett. Anne-re nézett, észrevétlenül ráhunyorított, majd a konyha felé pillantott. Anne követte a tekintetét, hogy megtudja, mit akar közölni vele. Látta, hogy két alak surran keresztül nesztelenül a nagyterem túlsó, sötétségbe borult végében, majd eltűnik. Magasságukból ítélve alighanem Rob és Henri, gondolta Anne. Hála legyen az égnek, bizonyára elrejtőznek valahol! Hirtelen meglökte az őt fogva tartó férfit, hogy magára vonja a figyelmét. – Hát még meghallgatni sem hajlandó őt? Mindketten Edouardra néztek. – Beszéljen hát! – fordult Strode közönyös vállrándítással Edouardhoz. – Ha azt hiszi, hogy mindent megmagyarázhat, szívesen meghallgatom. – Nem akarom, hogy a feleségem azt higgye, csupán egy másik asszony helyett vettem feleségül – jelentette ki Edouard. – Szeretem a feleségemet. – Hát persze, azelőtt meg az én feleségemnek mondta, hogy szereti. Elárulná az igazi okot, amiért nőül vette a mi Annie-nkat? Vallja csak be, hogy feleségül vett egy olyan asszonyt, aki hasonlít az én Honoromra, mert őt nem kaphatta meg! – Magához intette egyik emberét. – Menj, és hívd ide a mi ladynket, aki a kapu előtt várakozik! Hagyd meg az őröknek, hogy maradjanak a lovaknál, mert itt mindent az ellenőrzésünk alatt tartunk! – Önelégült pillantást vetett Anne-re. – Nincs senki, aki ellenszegülne nekünk, kivéve ezt a finom lordot. De egyetlen kardcsapással megszabadíthatom kegyelmedet tőle. Vagy úgy gondolja, hogy inkább kössük fel a tökfilkót? – Ne! – kiáltotta Anne riadtan. – Nem ölhetik meg őt. Edouardra pillantott, aki a félelem legcsekélyebb jele nélkül nézett szembe a sorsával. Arcán valamiféle unalommal vegyült derű tükröződött. Anne rájött, hogy ha meg akarna szabadulni a férjétől, akkor bizonyára ez a legkedvezőbb pillanat. Rábeszélhetné Strode-ot, hogy ne ölje meg Edouardot, hanem rakja hajóra az embereivel együtt, és gondoskodjon róla, hogy hagyják el Skóciát. De bármit követett is el Edouard, bármit tervezett is Baincrofttal, vagy bármilyen további következményei lesznek is még ittlétének, Anne sem a halálát nem kívánta, sem pedig azt, hogy örökre elmenjen innen. A férje volt, és szerette. Noha rajongott Robertért, és igyekezett biztosítani számára Baincroftot, továbbá nagyon aggódott a szíve alatt hordott magzat sorsáért, mégsem akart lemondani a férjéről. Úgy érzete, meg kell mentenie, és bíznia kell benne, hogy mindannyiuknak csak a legjobbat akarja. Edouard azt mondta, hogy szereti őt. Vajon igazat mondott, vagy csupán attól tartott, hogy ő esetleg szövetkezik ellene ezzel a pogány felföldivel? Vártak. Aztán megint csak vártak. Jóllehet Strode emberének már rég vissza kellett volna térnie a kaputól, hogy bekísérje a várba Lady Honort, nem jelentkezett. Strode nyugtalankodni kezdett, és Anne hamarosan rájött, miért. Csupán három embere tartózkodott a teremben. Az egyik Simmet és a cselédeket tartotta szemmel, a másik rá vigyázott, míg a harmadik Edouardra. Bizonyára jó páran vannak még kinn, és ők feltehetően a vár népét igyekeznek a szállásokon tartani. S csak a jó Isten a 147

Lyn Stone

A lovagvár titka


megmondhatója, hogy még hányan várakoznak a kapu előtt Lady Honorral. – Hogyan jutottak be? – kérdezte Anne, és megkísérelte lekötni a láthatóan türelmetlen Strode figyelmét. Strode ujjaival beleszántott a hajába, és egyik lábát az asztalnak támasztva, hátravetette magát a széken. Ám ahelyett, hogy neki válaszolt volna, Edouardhoz fordult. – Az egyik emberük tegnap kisétált a várból. Megvesztegettük, hogy pitymallatkor nyissa ki a hátsó kaput. Elmondta, hogy ön rosszul bánt vele, s bár hosszú ideig hűségesen szolgálta, nem adott neki földet. Így akart bosszút állni. Edouard nagyot sóhajtott, és megcsóválta a fejét. – Gondolom, Guillaume Perrerről beszél. – Igen – felelte Strode. – Ha kegyelmed már mindenáron ide akart jönni, jobban tette volna, ha Franciaországban hagyja ezt a fickót. – Ebben egyetértünk – felelte Trouville. – És ezért kénytelen leszek megölni őt. Strode nevetett. Kényelmesen feltápászkodott a székről, azután a háta mögött összekulcsolta a kezét, és fel-alá kezdett járkálni. – Még ha nyílna is alkalma rá, a fickó már elment. Kinyitotta nekünk a kaput, aztán eltűnt. – Nem lep meg – mondta Edouard. – Gyáva kutya. Anne-t roppantul idegesítette, hogy a két férfi úgy beszélget egymással, mintha Edouard szabad ember volna, s nem a halál várna rá. – Követelem, hogy azonnal bocsássák szabadon a férjemet, és tűnjenek el a birtokomról! Nem volt joguk idejönni, és… Hirtelen tompa csattanás hallatszott. A felföldi a homlokához kapott, majd térdre rogyott, és szédelegve fogta a fejét. Az Edouardra ügyelő ember ura segítségére sietett. Ekkor Robert rontott elő a sötétből. Fenyegetően hadonászott egy tőrrel, a másik kezében széles pengéjű kardot cipelt, melyben Anne felismerte MacBain fegyverét. Rob Edouard lába elé dobta a kardot, és tőrével olyan villámgyorsan és ügyesen vágta el a kötelékeit, hogy Anne-nek elállt a lélegzete. Edouard azonnal felkapta a kardot, és két kézre fogta. Az Anne-t fogva tartó sovány férfi félrelökte az asszonyt, hogy Edouardra vesse magát. Anne dühödten, akár egy vadmacska, a hátára ugrott, ujjait belemélyesztette a nyakába, majd a térdhajlatába rúgott. A fickó megpróbálta lerázni magáról, de összecsuklott, és vadul csapkodott maga körül. Robert mindkét lábával ráugrott a férfi kardot tartó, kinyújtott karjára. Anne hallotta a csontok reccsenését. Amikor Robert felvette a gazdátlanná vált kardot, Anne leszállt a férfi hátáról, és átvette a tőrt a fiútól. Simm követte úrnője példáját, és nekirontott a várbelieket őrző férfinak, majd a konyhai személyzet segédletével legyűrte és lefegyverezte a felföldit. Az a férfi, aki előbb Strode segítségére sietett, most megfordult, és harcra készen meredt Edouardra. Immár ketten voltak a gróf ellen, mert időközben Strode is talpra állt. Edouard Strode társát támadta meg. Rob elfutott a harcolók mellett, és megállt Strode előtt. Egy pillanatig egymásra meredtek, aztán Robert felemelte a súlyos kardot. Strode 148

Lyn Stone

A lovagvár titka


elfogadta a kihívást. A pengék összecsaptak, és acélos hangjuk lélekharangként zendült meg a teremben. – Ne ölje meg! – sikoltotta Anne, és kétségbeesetten Strode felé hajította a tőrét, az azonban ártalmatlanul pattant le a felföldi óriás válláról. Edouard gyorsan lefegyverezte ellenfelét, és a kardja lapjával földre terítette, majd megpördült, hogy Robert segítségére siessen. Vér csorgott Strode homlokából, ahol a Robert által dobott kő eltalálta, de mit sem törődve vele, csak nevetett, mintha részeg volna, és könnyedén hárította Robert kardcsapásait. – Istenemre, tud harcolni a kölyök! – Hagyják abba! – sikoltotta Anne, és kettőjük közé akarta vetni magát. – Ne bántsa! Edouard azonban visszatartotta. – Strode! – Oldalról közelített a felföldi felé. – Ez Anne fia. Hagyja futni! Strode vigyorogva ugrott el Robert kardja elől. – Még hogy futni hagyjam? Ha vért akar látni a fiú, hát harcoljon! Rajta, kölyök! Edouard közelebb lépett, Strode azonban olyan ügyesen tért ki előle, hogy Robert most éppen kettőjük közé került. Az óriás termetű felföldi vigyorogva forgatta kardját, és még azt az arcátlanságot is megengedte magának, hogy Trouville-re kacsintson. Robert pengéje ebben a pillanatban hirtelen lefelé bökött, és a kard hegye megsebezte Strode térdét. – Ohó! Ügyes kísérlet volt, fiú! – kiáltotta a felföldi, miközben egyre csak hátrált. Még Anne is észrevette, hogy nem igazi küzdelem folyik közöttük. Bár látszólag megadta a módját, Strode csak védekezett és hárított. Anne Edouardra pillantott, és látta, hogy a férfi elfojt egy mosolyt. Közben azért figyelemmel kísérte Strode ártalmatlanná tett társait is, nehogy ismét bekapcsolódhassanak a küzdelembe. Aggodalma azonban indokolatlan volt: az egyik mozdulatlanul feküdt, a másikat pedig Simm lefegyverezte, és a cselédek gondjára bízta. Anne fogvatartója fegyvertelenül, összegörnyedve feküdt a földön, és törött karját tartotta. Anne megint a fiának szentelte minden figyelmét. Robert hangosan zihált, és láthatóan minden erejét összeszedte, hogy még egyszer fel tudja emelni a fegyvert. Hatalmas csapást mért ellenfelére, és Strode hagyta, hogy a fiú kiüsse kezéből a kardot. Az óriás felföldi színlelt alázattal térdre esett Robert előtt, és kegyelemért könyörgött. A fiú verítékben fürödve, lángoló arccal és levegő után kapkodva rontott előre, felemelte a nehéz kardot, és semmi kétséget nem hagyott aziránt, hogy ketté akarja hasítani ellenfelének koponyáját. – Állj! – kiáltotta Edouard, és még idejében ugrott oda, hogy kicsavarja Robert kezéből a fegyvert. A fiú értetlenül nézett mostohaapjára. – Kegyelem, Robert! – magyarázta a fiúnak. – Kegyelmet kér. Anne odafutott hozzájuk, és karjába zárta a fiát. – Ó, Rob! – Menjen vissza, Anne! – mondta halkan Edouard. – Ő már nem gyermek. 149

Lyn Stone

A lovagvár titka


– De igen – suttogta az asszony, amikor Robert ki akart bontakozni a karjából. – Engedje el! – parancsolt rá a férje, és a nagyobb nyomaték kedvéért megragadta a vállát, elég keményen ahhoz, hogy kék foltok maradjanak az ujjai nyomán. Anne elengedte a fiát, aki kezét nyújtotta feléje, és talpra segítette. Milyen nehéz tudomásul venni, hogy a fia már nem gyermek! Edouard egy pillanatra átkarolta Robert vállát, majd visszaadta neki a hatalmas kardot. – Álljon fel, Strode! – parancsolta, és megbökte a felföldit a csizmája orrával. Ekkor Henri hangja csendült fel a nagyterem bejárata felől: – A többiek is biztos őrizet alatt vannak, apám. – Hát nem siettétek el a dolgot – dörmögte Trouville. – Van valaki, aki ápolásra szorul? – Robert parittyája alattomos jószág. Az egyik fickó alighanem elvesztette a szeme világát. Már ápolják. A kapun kívül is vannak, de nem sikerült megállapítanunk, hányan lehetnek. Tizenegy lovat számoltam meg, és észrevettem egy kocsit is, de túlságosan sötét van ahhoz, hogy mindent pontosan lássunk. Henrival együtt Anne néhány embere is bejött a nagyterembe. Strode felállt, vigyorgott, és lesimította kockás szoknyáját. Aztán meghajolt Robert előtt. – Nem tudtalak legyőzni, fiú. Ilyen még sose esett meg velem. Rob felszegte az állát, és kidüllesztette a mellét. – Hattyha bhékén az apámat! Menjen el! Különben meghal. Anne látta, amint egy pillanatra tűnődő kifejezés suhan át Strode arcán. – Azt mondod, az apád? Jó hozzád, fiú? És az anyádhoz? – Igen – jelentette ki Robert, és közelebb lépett Edouardhoz, úgyhogy most kivont karddal álltak egymás mellett. – Jó! Strode Anne-re pillantott, majd Edouardra. Nyilvánvalóan rájött, kihez tartozik Robert, mert nagyon hasonlított az anyjára. Az asszony észrevette, hogy a felföldi lassan kezdi átlátni a helyzetet. Trouville-t szeretik itt, férjként és apaként egyaránt. – Nos, akkor bocsánatot kell kérnem önöktől – mondta Strode, meghajtva a fejét. – Ez a legkevesebb – csattant fel Anne, és összefonta a karját a mellén. – Feltételezem, most arra számít, hogy megkímélem az életét? – vette át a szót Edouard. Strode vállat vont. – Négy évvel ezelőtt én kíméltem meg ön életét, Trouville. Most kvittek vagyunk. – Negyedórája még meg akart ölni – emlékeztette Edouard. Aztán, mint aki hirtelen elfáradt, leengedte a kardját. – Nem gondolja, Strode, hogy mindezt Hume-nak köszönhetjük? Együtt kellene ellátnunk a baját. – Igaza van – bólintott Strode. – Mondja, mivel szolgáltatott neki okot arra, hogy a halálát kívánja? Mert mi másért akarta volna, hogy megtámadjam Baincroftot? Anne tudta, miért, és azt akarta, hogy a többiek is megtudják. 150

Lyn Stone

A lovagvár titka


– A nagybátyám rájött, hogy Robert süket, és attól tartott, hogy ha ezt a gróf is felfedezi, majd őt fogja hibáztatni – magyarázta. – Miért hibáztatná őt bárki is? – kérdezte Edouard. – Hát ő okozta Robert süketségét? – Nem – felelte Anne, és az égre emelte a szemét. A férfiak olykor roppant nehéz felfogásúak. Aztán hirtelen rádöbbent, hogy a nők is. Ő meg különösen. Miként magyarázza el, hogy Hume attól tartott, Edouard nem akar majd gyermekeket tőle, ha kiderül Robert fogyatékossága? És hogy őt, Hume-t hibáztatja majd, mivel egyengette ezt a házasságot? Átkozta magát, amiért az imént eljárt a szája. Nos, ha az igazságot már nem is tudja tovább eltitkolni, legalább a magyarázattal nem fog sietni. – Egyelőre felejtsék el! Majd később beszélünk róla – jelentette ki határozottan. – Úgy tűnik, vendégeink érkeztek. Ez a bolond fél Skócián keresztül végighurcolta az unokahúgomat, és most odakinn hagyja a kapu előtt várakozni a sötétben! Anne-t hatalmába kerítette a féltékenység. Váratlanul tört rá, minden figyelmeztető jel nélkül, és érezte, hogy képtelen bármit is tenni ellene. Hallotta ugyan, amint Alan of Strode Edouard korábbi eljegyzéséről fecsegett, ám a veszélyes helyzetben nem tulajdonított jelentőséget a szavainak. Gondolatait inkább az foglalta le, vajon megöli-e Strode a férjét, később pedig Strode és Robert küzdelme. Attól fogva, hogy Sir Alan tudomásul vette a tényt, miszerint Anne-nek nincs kifogása a házasság ellen, úgy viselkedtek Trouville-lel, mint a szövetségesek. Edouard sört hozatott, és a férfiak ittak a fegyvernyugvásra, miközben azzal szórakoztak, hogy felváltva a lehető legkegyetlenebb büntetéseket eszelték ki Anne gyáva nagybátyjának. Az asszony ezzel nem sokat törődött, míg Strode ki nem küldte egyik emberét a kapuhoz, aki aztán a felföldi feleségével tért vissza. Anne azelőtt mindössze egyetlenegyszer találkozott Honorral. Sovány, félénk, sötét hajú, körülbelül tizenkét éves leányként élt az emlékezetében, ahogy annak idején Dairmid nagybátyjával és Therese nagynénjével érkezett az esküvőjére. Amikor unokahúga belépett, Anne megállapította, hogy már nem sovány és nem is félénk. Nem csoda, hogy Edouard harcolt ezért az asszonyért… Anne ápolatlannak és csúnyának érezte magát, ahogy ott állt szemben Lady Honorral. Az ágyból rángatták ki az éjszaka kellős közepén, és most kuszált hajjal, hiányos öltözékben, a fogvatartójával folytatott küzdelem nyomaival a ruháján és az arcán, legszívesebben a föld alá süllyedt volna szégyenében. Ehelyett mosolyt kényszerített az arcára, és udvariasan üdvözölte a vendéget. – Honor húgom, de örülök, hogy annyi év után újra látom! A másik asszony nevetett. – Azért jöttünk ide, hogy megmentsük és vigasztaljuk, és lám, kegyelmed nélkülünk is mindennel megbirkózott. Elnézését kell kérnem, Anne. 151

Lyn Stone

A lovagvár titka


Kérem, mondja, hogy megbocsát, mert csakis a jó szándék vezérelt bennünket. Anne csak most vette észre, hogy Honor mögött egy kis szolgáló áll, mintegy hathónapos csecsemővel a karján, másik kezén pedig kis, szőke leánykát vezet. – Magával hozta a gyermekeit is? – Igen. Adam még szopik, Kit pedig nem akart egyedül maradni. Alan attól tartott, hogy önnek szüksége lehet itt rám, miután már megszabadította a gróftól. – Bocsánatkérően elmosolyodott. – Úgy látom, helytelenül ítéltük meg a helyzetet. – Nem számít – mondta Anne, holott neki nagyon is számított. Érezte, hogy a hangja hamisan cseng, még a saját fülének is. Sajnálta, de hát itt állt előtte az az asszony, akit Edouard valaha szeretett. Valaki, aki iránt még mindig érezhet valamit, hiszen feleségül vette őt, az unokatestvérét, csak mert nagyon hasonlít Honorhoz. – Máris intézkedem a hálókamrák felől. – Ó, nem szükséges – tiltakozott Lady Honor, és Anne karjára tette a kezét. – Már hajnalodik. Azt hiszem, ideje elbúcsúznunk és hazaindulnunk. Nem, gondolta Anne. Nem fogok ebben a szedett-vedett ruhában állni egy olyan nő mellett, aki úgy fest, akár egy hercegnő az udvari bálon. Hogy aztán Edouard mindig így lásson bennünket maga előtt! Soha! Legalább egy kicsit szeretném rendbe szedni magam. – Badarság – mondta, és ezúttal valóban így is gondolta. – Maradjanak egy ideig nálunk! Akkor jobban megismerhetnénk egymást, és összebarátkozhatnánk. – Összebarátkozhatnánk? – kérdezte Honor kétkedve. Majd Edouardra és Sir Alanre nézett, akik ismét ittak egymás egészségére. – Igen, azt hiszem, ezt kellene tennünk. Vessen csak egy pillantást rájuk! Honor tekintete ellágyult, Anne pedig szívből remélte, hogy unokahúga kizárólag a skót szoknyás férfiúra pazarolja érzelmeit. A két férfi szinte mindenben különbözött egymástól. Edouard még gyűrött vadásznadrágban, zilált hajjal is elegáns, udvari ember volt. Csiszolt modora és könnyed fellépése elárulta, hogy nemesember, bármit visel is a testén. Strode vele ellentétben inkább bárdolatlan, faragatlan fickó benyomását keltette, noha a maga módján is fölöttébb jóképű volt. Jó kedélyű, vidám embernek látszott, aki ugyan nem volt híján a féktelenségnek és a vadságnak, de együttérzésre is képes volt, mint ahogyan az a Roberttal vívott harc során is kitűnt. A két férfi most odalépett hozzájuk, és Anne egyszerre nyugtalan lett. Vajon Edouard még mindig szereti Honort? Vajon megelégszik e nő halvány hasonmásával? – Lady Honor – üdvözölte Edouard az asszonyt, majd könnyedén megfogta a kezét, és az ajkához emelte. – Isten hozta Baincroftban! Remélem, az utazása nem bizonyult túlzottan fárasztónak. – Egyáltalán nem, Mylord – válaszolta Honor cseppnyi huncutsággal a hangjában. – Remélem, hogy váratlan megjelenésünk nem okozott túlságos zavart. Edouard a meghajlásból felemelkedve az asszonyra mosolygott. – Szó sincs róla, Mylady. Mialatt itt beszélgetünk, az embereim mindent előkészítenek az önök fogadására. Az irataim jól el vannak rejtve, a 152

Lyn Stone

A lovagvár titka


drágakövek biztos helyen, a fegyverek elzárva. Tehát nyugodtan élvezhetjük az önök társaságát. Látva, hogy Strode arca kivörösödik a haragtól, Anne sietve közbeavatkozott. Kezét nyújtotta a felföldinek, hogy elterelje a figyelmét. – Sir Alan? Strode megköszörülte a torkát, és a nyilvánvaló sértéstől felbőszülve villogó szemmel meredt Trouville-re. – Igen – mormolta szórakozottan, aztán futólag megfogta Anne kezét, és az ajkához emelte. Anne nem számított rá, hogy a következő napok kellemes, családias együttlétben telnek el. Edouard csak fél füllel figyelt oda, amikor Strode továbbra is Hume-ot szidalmazta. Anne nagybátyja bizonyára megkapja, amit megérdemel, mihelyt visszatér Franciaországba. Fülöp király ugyanis senki iránt sem táplál baráti érzületet, aki Trouville gróffal való rokonságára hivatkozva próbál beférkőzni a kegyeibe. Anne közben elrendelte, hogy terítsék meg az asztalokat, és készítsenek bőséges villásreggelit a vendégeknek. Mihelyt mindent elrendezett, elnézést kért, és visszavonult. Edouard azonnal követte. Tekintettel öltözékükre – vagy inkább öltözékük hiányos voltára – volt okuk felmenni, hogy zavartalanul beszélhessenek egymással. Edouard feltétlenül meg akarta magyarázni Anne-nek korábbi eljegyzését. Az asszony aggodalmas pillantásai, amelyeket rá és az unokahúgára vetett, semmi kétséget nem hagytak afelől, hogy Anne mit érez. Nyilván azt hiszi, hogy személye csupán silány utánzat, vigaszdíj, amellyel Hume ajándékozta meg Edouardot, cserébe a füstbe ment házasságért. Kétségtelen, hogy a tényeket nem lehet letagadni, gondolta a gróf. Ám ha az életben valaha is szükség lehet egy ügyes kis hazugságra, akkor most biztosan. Egyetlen asszony sem örül a gondolatnak, hogy ő csupán pótlék, hitvány utánzat. És valójában nem is erről van szó. Bár a két nőben sokkal több a közös vonás, mint kezdetben hitte. És ez még inkább megnehezít mindent. Anne nagyon hasonlít Honorhoz, ám négy év korkülönbség van köztük Anne az idősebb és az okosabb kettőjük közül. De melyik nő hallgatja szívesen, ha az eszét dicsérik? Egyik sem. Anne legnagyszerűbb tulajdonsága rendíthetetlen lelki nyugalma. Az imént a nagyteremben mégis úgy tűnt, hogy Honor maga a megtestesült higgadtság, míg Anne szinte vibrált az idegességtől. Persze, aligha róhatja fel neki, hiszen rettenetes dolgokon ment keresztül, amikor végig kellett néznie, amint egyetlen gyermeke összecsap egy felnőtt férfival. A legtöbb nő ott helyben elájult volna. Nem, nem hibáztathatja Anne-t az idegessége miatt. Ő az egyetlen és igaz szerelme, és erről most mindenképpen meg kell győznie az asszonyt. Edouard gyűlölt magyarázkodni. És az itt töltött hetek alatt sokkal több átkozott magyarázkodásra volt szüksége, mint egész eddigi életében együttvéve. Nem bízott benne, hogy sikerült meggyőzni Anne-t, és abban sem reménykedett, hogy az asszony valaha is megbocsátja régi bűneit. Pillanatnyilag egyetlen kívánsága volt, hogy Anne ne érezze magát büszkeségében megsértve. 153

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Honor nagyon szép. Megértem, hogy annyira szerette – jegyezte meg az asszony, amikor Edouard belépett a szobába. A férfi hálát adott az égnek, amiért Anne háttal állt feléje, s így nem láthatta, amint összerándul. Nincs mese, be kell ugrania az ismeretlen vízbe, és imádkozni, hogy elég mély legyen. – Honor szeretetre méltó lány. A haja azonban túl sima. Anne megpördült, és hitetlenkedve nevetett. – A haja? – kérdezte, és megrázta pompás, dús sörényét. Edouard olyan elbűvölően mosolygott, ahogy csak tudott. – Láttam egyszer, amikor kibontva viselte. Esküszöm, teljesen simán hullik a vállára. Anne csípőre tette a kezét, és villámló pillantást vetett a férjére. – És pontosan mikor látta aláhullani azt a sima haját? Edouard beljebb merészkedett a szobába. – Nos, azon az éjszakán, amikor vissza akartam szerezni. – Hogy megölje a férjét, igaz? – Anne indulatosan járkált fel-alá, tudatosan távol maradva a férfitól. – Strode elmondta, hogy ön ugyanolyan ostobaságot szándékozott elkövetni, mint ő. Ön annyira szerette Honort, hogy tulajdon otthonában akarta agyonütni a férjét. Vagy talán nem így volt? – Szerettem? – ismételte Edouard. Miért kukult meg, mikor máskor oly ügyesen tud bánni a szavakkal? – Nem szerettem őt. Ám megsértette a büszkeségemet, amikor megszökött tőlem, és csak azért követtem, hogy elégtételt vegyek. Azelőtt csupán néhányszor láttam az udvarnál apja társaságában. Hogyan szerethettem volna egy nőt, akit alig ismertem? – De azt mondta neki, hogy szereti – vetette a férfi szemére Anne. Edouard a fejét rázta. – Meghallgatna? Honor más volt, mint a többi nő az udvarnál. Feleséget akartam, Henrinak pedig anya kellett. Úgy tűnt, Honor alkalmas erre, és így Hume meg én megegyeztünk. Nem tagadom, csodáltam őt. Ám amikor mindannyiunkkal szembeszállt, megharagudtam rá. Csakis azért mentem utána. A büszkeségem volt az egyetlen ok. Ám Honor Strode-ot választotta. Még mindig szeretik egymást, ezt a vak is láthatja. Anne hallgatott miközben egyik lábával a padlón dobolt, és kibámult az ablakon. Edouard folytatta: – Hume ajánlotta, hogy vegyem feleségül kegyelmedet, én a magam részéről azt sem tudtam, hogy a világon van. Másodszor is meg akartam házasodni, nem csupán Henri, hanem magam miatt is. Ezért egyeztem bele, hogy idejöjjek, és meggyőződjek róla, illünke egymáshoz. Edouard kereste a szavakat, amelyekkel eloszlathatja az asszony kétségeit. Aztán úgy döntött, hogy az igazság a legcélravezetőbb. – Abban a pillanatban, amikor először megláttam, tudtam, hogy kegyelmed az igazi, az egyetlen a számomra. Bármit éreztem is négy évvel ezelőtt az unokahúga iránt, annak semmi köze sem volt a döntésemhez. – Azonkívül, hogy nagyon hasonlítok rá – jegyezte meg Anne. – Legalábbis akkor, ha kicsinosítom magam. Ám kegyelmed még akkor is csak silány pótlékot lát bennem. Még mindig őt szereti, ez nyilvánvaló. Trouville ujjaival végigszántott a haján, nagyot fújt, és megpróbált nyugodt maradni. – Teljesen félreért, Anne, és csak azt látja, amitől fél. 154

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Félek? – kiáltotta az asszony haragosan. – Azt hiszi, félek attól, hogy szereti őt? Miért félnék? Mit érdekel engem, kit szeret ön! Igenis érdekel, gondolta Edouard, és lopva elmosolyodott. Nagyon is érdekel… Óvatosan közelebb lépett az asszonyhoz. – Anne, én önt szeretem! El sem tudja képzelni, milyen csodaszép ebben a pillanatban is. – Nagyon is el tudom képzelni! – fortyant fel Anne. – Gyűrött, piszkos ruha, csapzott haj! Ha összehasonlít engem azzal a másik nővel… – Lehet, hogy Honor csinos nő, de ön a feleségem, Anne. Négy évvel idősebb, és teljes szépségében pompázik. Ami pedig a ruháját illeti, nos, azért Strode-ot hibáztassa. Ő riasztotta fel álmából, és ő fenyegette meg, nem én. – Egy pillanatra elhallgatott, majd halkan hozzáfűzte: – És ezért hálás vagyok neki. – Hálás? – Anne összevonta a szemöldökét. – Elment az esze? Edouard megvonta a vállát, érzelmeit azonban nem rejtette véka alá. – Ha Sir Alan nem jelent volna meg, sosem tudtam volna meg, milyen bátor kegyelmed. Hogy milyen végsőkig elszánt tud lenni! Igen, az elmúlt hetekben gyakran megbizonyosodhatott Anne bátorságáról és erős akaratáról, az asszony mostani viselkedése azonban túltett minden eddigi tapasztalatán. Ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy megérintse, átölelje, érezze testének melegét, de tudta, hogy ennek most nincs itt az ideje. – Anne, én mindig csodáltam önt, de még soha nem szerettem jobban, mint ebben a pillanatban. Felejtse el a ruháját meg a rendetlen haját az én szememben még sohasem volt szebb, mint most. Szavai megtették a hatásukat. Anne arcán gyors egymásutánban tűnt fel a meglepetés, a kétely, a remény és a bizalmatlanság kifejezése. Aztán összehúzta a szemét, és keresztbe fonta a karját. – Akkor kegyelmed vagy vak, vagy bolond. Rettenetesen nézek ki. – Elfordította a fejét, és halkabban hozzátette: – Magamra hagyna most? Szeretnék megmosakodni, és illendően felöltözni, elvégre… vendégeink érkeztek. – Pokolba a vendégekkel! Nem hagyom magára olyan állapotban, amikor saját magában is kételkedik! – csattant fel a férfi. Odalépett hozzá, hogy átölelje, az asszony azonban elhúzódott tőle. – Én nem magamban kételkedem, hanem önben! Mindkettőjükben kételkedett, és Edouard ezt nagyon jól tudta. Kezdett vége szakadni a türelmének. – Rendben van. De ha annyira meg akar szabadulni tőlem, akkor miért könyörgött Strode-nak, hogy kímélje meg az életemet? A halálom minden gondját megszüntette volna, nem? Anne halkan szipogott. Edouard nem látta az arcát, mert az asszony hátat fordított neki. Hát ez bizony elutasítást jelent, gondolta a férfi. Határozott elutasítást. Csalódottan, amiért kudarcot vallott, a ruhásládájához ment, tiszta ruhát vett ki belőle, és minden további szó nélkül elhagyta a szobát. Lement a lépcsőn, ki a fürdőházba. Anne csak sírdogáljon, ha akar. Mit bánja ő! Szerelemről úgysem lehet szó többé köztük. Legutóbbi, Roberttel kapcsolatos szóváltásuk óta már eltemette minden ilyen reményét. 155

Lyn Stone

A lovagvár titka


Összekulcsolta a kezét, és úgy könyörgött Istenhez, hogy szabadítsa meg ettől a kíntól. Csakhogy Anne miatt űr keletkezett a szívében, és most azzal kell élnie. Azt remélte, hogy senkit sem talál a fürdőházban, ám amikor belépett, látta, hogy Strode már kényelembe helyezte magát az egyik dézsában. Edouard levetkőzött, beszállt egy másik dézsába, hátradőlt, és fejét a bőrrel bevont peremre hajtotta. A tarkója még mindig sajgott az ütéstől. – Kedvelem a fiait – jegyezte meg Strode lustán. Ő is hátradőlt, kinyújtotta karját a vízből, és ujjaival dobolt a dézsa peremén. – Nagyszerű. Odaadom őket – csúszott ki meggondolatlanul a száján. – Akár azonnal indulhatnak is mindnyájan. Strode nevetett. – Ha komolyan gondolja, akkor megtiszteltetésnek venném, ha egyiküket vagy akár mindkettőt felnevelhetném. – Csak a holttestemen át – mondta Edouard szenvtelen hangon, és még a szemét sem nyitotta ki. Strode nagy loccsanással felült a dézsában, és erőteljesen szappanozni kezdte magát. Amikor elkészült, és leöblítette a habot a fejéről, megint megszólalt: – Az ön Robbyja három emberemet is leterítette a várudvaron a parittyájával. Henri megkötözte őket, aztán kiszabadította az ön embereit. A fiúk nagyszerűen összedolgoztak. Edouard válaszul csak mormogott valamit, pedig keblét dagasztotta a büszkeség. Az ő remek fiai! – Tudja, hogy Robby megmentette az életét? – Tudom. De biztos volt benne, még mielőtt kihívta volna, hogy kegyelmed nem ölné meg. – Gondolja? – kérdezte Strode csalódottan. – Akkor nem színleltem elég jól. Edouard nevetett. – Tudta, mielőtt még felemelte volna a pengét, mert különben egyáltalán nem fogott volna kardot. Robert kitűnően meg tudja ítélni az embereket. Bízott abban, hogy kegyelmed nem volna képes megölni egy gyermeket. Ez volt az ő igaz fegyvere. – És mi tette őt olyan biztossá? – Az ön szeme – válaszolta Edouard. – Fogadni mernék, hogy nem sokkal azelőtt a szemébe nézett. – Valóban – ismerte el Strode készségesen. – De a kis csirkefogó ott helyben megölt volna, ha ön nem lép közbe. – Ez nem kétséges – bólintott széles mosollyal Edouard. – Tehát nyilvánvalóan az én jóindulatomnak köszönheti az életét. – Nem egészen – felelte Strode. – Kegyelmed sosem vette volna a lelkére, ha Annie fia egy életen át hordozza ennek a gyilkosságnak a terhét. Ha pedig kegyelmed ölt volna meg, azzal megsérti a fiú büszkeségét. – Ez meg az ön fegyvere volt, igaz? – Hát igen, így legalább senki sem halt meg. Strode nagyot sóhajtott. – A fenébe is, ettől a sok gondolkodástól egészen megéheztem. – Kiszállt a dézsából, fogott egy kendőt, és szárazra 156

Lyn Stone

A lovagvár titka


dörzsölte a haját. – Ha már egyszer életben hagyott, kénytelen lesz valami harapnivalót adni. – Az ember utólag mindig megfizet a könnyelműségéért – dünnyögte Trouville, miközben kelletlenül kimászott a dézsából és megtörölközött. – A nyomába ered a gazfickónak, aki segített nekünk? – kérdezte Strode. – Perrernek? – Edouard belebújt a tiszta ingbe. – Fölösleges. Esküszegőt senki sem akar majd a szolgálatába fogadni. – Akkor gondoskodnunk kell róla, hogy Perrer árulásának híre menjen – vigyorodott el Strode. Edouard kénytelen volt bevallani magának, hogy kedveli a nagydarab, szőrös fickót. Már négy évvel ezelőtt is, amikor pedig magánkívül volt a dühtől a szokatlan vereség és jegyesének elvesztése miatt, felismerte, hogy Strode alapjában véve jószívű és derék ember. Az udvariasság azonban nem a legfőbb erénye. Bár roppantul igyekezett, még mindig úgy beszélt, mint egy faragatlan felföldi. Ennek megfelelően öltözködött is. Edouard viszolyogva pillantott a szörnyű skót szoknyát ékesítő sajátságos övekre. Sir Alan azonban erős szövetségese lehet a mostani nyugtalan időkben. Persze, ha hajlandó rá. Trouville egyébként úgy vélte, túlságosan szívélyes és senkire nem tud igazán haragudni. Most is a felesége rokona iránt érzett aggodalom vezette ide, és nem a bosszúvágy. Talán még barátok is lehetnének. Edouardnak voltaképpen sosem volt igazi barátja, olyan, aki semmivel sem tartozott neki, és nem is akart tőle semmit. Pillanatnyilag kissé idegennek tűnt számára a gondolat, hogy barátságot kössön a skóttal, de majd még gondolkodik rajta. – Mondja csak, Strode, ha egyszer túl tudnánk tenni magunkat a köztünk fennálló véleménykülönbségeken, a szövetségesemnek tekinthetném? – Nem – válaszolta komolyan az óriás. – Aha, értem! Honor miatt, ugye? Edouard elfordította a tekintetét, felkötötte az övét, és remélte, hogy Strode nem veszi észre csalódottságát. – Részben miatta – ismerte el a felföldi. – S itt van még az ön Annie-ja is. A nők végül is unokatestvérek, következésképpen családtagok vagyunk, és nem csupán szövetségesek. Ez egy kicsit szorosabb kapcsolat, nem gondolja? – Széles mosollyal Edouard vállára csapott, miközben elhagyták a fürdőházat. – Ebben is van valami jó. Mert ugyebár a szövetségeseihez udvariasnak kell lennie az embernek. De a családtagjaihoz? Azoknak egyszerűen útilaput köt a talpára, vagy lekever nekik egyet-kettőt, ha terhére vannak. Igaz, Ned? Ned. Nos, valóban szívesen lekeverne egyet-kettőt Strode-nak. Edouard önkéntelenül elnevette magát, és ez vitathatatlanul jólesett. A hangulata sokkal jobb volt, noha Anne-nel még korántsem rendeződtek a dolgok. Ám most, hogy tiszta fejjel felidézte a vitájukat, rájött, hogy az asszony féltékenysége nem gyűlöletből fakad. Sőt… Anne nagyon is kedveli őt, akár bevallja, akár nem.

157

Lyn Stone

A lovagvár titka


Anne a karjában tartotta a gyermeket. Minthogy Honor odaadta neki, nem volt más választása. Szorosan magához ölelte a kicsit. A kisbaba fejecskéjét borító lágy pihe az orrát csiklandozta, és mélyen beszívta a kis testből áradó langyos, édeskés tejszagot. Ajkával gyengéden megérintette a csöppség ártatlan fejecskéjét, és most már örült, hogy unokahúga estebéd után szabadidőt adott a szolgálónak. Edouarddal kapcsolatos gondjai mind ez idáig beárnyékolták örömét, hogy ismét anya lesz. Mire a tél átadja helyét a tavasznak, saját gyermekét fogja magához szorítani, és teljes szívéből szeretni, úgy, ahogyan Robertet is szerette. Menten el is határozta, mostantól fogva nem engedi, hogy a gondok beárnyékolják az örömét. Rendületlenül reménykedik abban, hogy egészséges gyermeknek ad életet, ám ha mégsem így történne, ezt a gyermeket is pontosan úgy fogja nevelni, mint Robertet. Tudta, bíznia kell Edouardban, ha azt akarja, hogy segítsen neki. Most, hogy a férje már mindent tudott Robertről, nem bánt vele megvetéssel, de nem is méltányolta kellőképpen a képességeit. Anne mégsem tett ezért szemrehányást neki. Azokon a hűséges embereken kívül, akik szerették Robertet, és az évek során látták fejlődését, senki sem tartotta a gyereket érdemesnek arra, hogy tovább éljen. Isten elhagyta, mondják az emberek. MacBainnek is ez volt a véleménye. Edouard azonban nem így gondolkodott. Mióta tudott Robert süketségéről, semmi sem árulkodott arról, hogy egyetértene ezzel a közkeletű felfogással. Miért vélekedne akkor másként a saját gyermekéről? Honor kisbabája ásított, és közelebb bújt Anne-hez. Anne érezte leheletét a nyakán, és sóvárogva gondolt arra a napra, amikor végre saját gyermekét tarthatja a karjában. Edouard gyermekét. Egy fekete hajú, sötét szemű csöppséget, aki arra emlékezteti, hogy a férje valamikor, ha rövid ideig is, de nagyon szerette őt… Most már bánta reggeli, kemény szavait. A vendégek elhelyezésének és ellátásának előkészületei közepette még nem talált időt arra, hogy tisztázza Edouarddal a dolgot. Nem, ez nem igaz, vallotta be magának. Kifejezetten kerülte Edouardot. A férfi ugyan éppoly tiszteletteljesen bánt vele, mintha mi sem történt volna, ez azonban csak még inkább fokozta az ő bűntudatát. Ráadásul Trouville ugyanolyan udvariasságot tanúsított Honor iránt, mint iránta, és ez ismét fellobbantotta az asszonyban a féltékenységet. Bűntudat és féltékenység. Alantas érzelmek, gondolta, és már szinte gyűlölte magát. Hogyan várhatja el, hogy Edouard szeresse, amíg ilyen sötét érzelmeket táplál? Ha a férje netán még mindig érezne valamit Honor iránt, akkor sem érne el semmit dühödt vádaskodásaival. Ó, milyen jó volna végre megszabadulni a kínzó kételyektől, Edouardhoz futni, hozzásimulni! Tökéletesen megbízni benne. Honor szavára felrezzent a gondolataiból. Unokahúga azt indítványozta, hogy mindnyájan menjenek és csatlakozzanak a férfiakhoz, akik a kandalló mellett táblajátékot játszottak. Nincs ebben semmi meglepő, hogy Honor ezt javasolja, gondolta Anne. Igencsak unalmas lehet neki az asszonyházban üldögélni a gyerekekkel meg az unokanővérével, akit hosszú idő után most látott először. Udvariatlan voltam, állapította meg 158

Lyn Stone

A lovagvár titka


szégyenkezve. Lám, Honor megtette a hosszú utat a két gyerekkel, hogy segítségemre siessen, én meg nem is törődöm vele. Edouard a nagyteremben játszott Sir Alannel. Amikor az asszonyok beléptek, felnézett a tábláról, és barátságosan rámosolygott Anne-re. Rob és Henri a férfiak mellett kockáztak, és egészen úgy viselkedtek, mint a felnőttek. Honor visszament az asszonyházba, hogy kicsalogassa a kislányát egy szék alól, ahová a kicsi bebújt a cirmos cica után. Anne megállt az ajtóban, és várt rájuk. Honor egy darabig tehetetlenül guggolt a szék előtt, majd négykézláb, a fejét előrenyújtva igyekezett rábeszélni négyéves kislányát, hogy jöjjön elő. Ám hasztalan rimánkodott. – Alighanem beszorult! – kiáltott fel bosszúsan. Anne összeszorította a száját, nehogy elnevesse magát. – A macska vagy a gyerek? – kérdezte végül. Unokahúga letérdelt, aztán leült a padlóra, és közben türelmetlenül gyömöszölte vissza kiszabadult hajfürtjeit a főkötő alá. – Feladom – mondta elkeseredetten. – Tudom, hogy szeretné, ha már elmennénk, és ígérem, mihelyt kialudtuk magunkat, eltűnünk innen. Anne odalépett az unokahúgához. – Nem voltam túlzottan barátságos, Honor. Higgye el, őszintén sajnálom. De még nem késő rendbe hoznunk a dolgot, nem gondolja? Tudja mit, tartsa a kicsit, én majd… Ebben a pillanatban a macska fülsiketítő nyávogással kiugrott a sarokból. Utána előbukkant Honor kislánya is, aki a macska farkába kapaszkodott. – Engedd el, Kit! – kiáltotta Honor. – Azonnal engedd el azt a macskát! A rémült állat menekülni akarván alaposan megkarmolta a kislány karját, majd kirohant az ajtón, egyenesen Sir Alanhez. A lovag felállt, és nyomban megbotlott benne. Elesett, skót szoknyája felcsúszott, ami meglehetősen érdekes látványt nyújtott. Anne csitítóan ringatta a felriadt csecsemőt, aki olyan hangos sírásra fakadt, hogy még a holtak is felébredtek volna tőle. Anne tekintete találkozott Edouard pillantásával. A férje csak üggyelbajjal tudta visszafojtani nevetését, miközben felsegítette Sir Alant a földről. Aztán felemelte a súlyos széket, amely alatt a kis Kit sírdogált, hogy apja a karjába vehesse. – Kérem, bocsássanak meg! – próbálta túlkiabálni Honor a szörnyű lármát. Átvette Anne-től a fiacskáját rejtő bömbölő hánykolódó batyut. – Megyünk lefeküdni. – Aludjanak jól! – kiáltotta Edouard. Anne indulni akart, hogy mutassa a hálókamrákhoz vezető utat, a férje azonban visszatartotta. – Küldje Robot! Ő az egyetlen, akinek a fülét nem bántja ez a lárma. A vendégek végül megtalálták a hálóhelyüket, a távolból hallatszó sírás és kiabálás azonban mozgalmas éjszakát ígért… – Anne – mondta szelíden a férfi, gyengéden rámosolygott az asszonyra, kezébe vette az arcát, lehajolt hozzá, és megcsókolta. – Ha tudná, mennyire szeretem… – És mi van Honorral? – suttogta Anne. 159

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Miféle Honorral? – kérdezte a férfi, és megint megcsókolta a feleségét, ezúttal még bensőségesebben. – Bizonyára arra az asszonyra gondol, aki hol tombol, hol meg a padlón mászkál. Fölöttébb illetlen nőszemély. Strode-nak jobban oda kellene figyelnie rá, de az ő viselkedése is hagy maga után némi kívánnivalót. Anne elmosolyodott. – Nem szép dolog ilyesmit mondani róluk. Edouard lehajolt, és szelíden beleharapott az asszony fülcimpájába. – Ön azonban nagyon szép. Az én szépséges Anne-em, aki olyan, amilyennek egy asszonynak lennie kell. – Keze Anne keblére siklott. – Ne térjünk mi is nyugovóra, szépségem? – De igen… – suttogta az asszony, megborzongva a vágytól. Kart karba öltve hagyták el az asszonyházat. Amikor Edouard megállt a nagyteremben, hogy magával vigyen egy gyertyát, a fiúk felnéztek a tábláról, és jó éjszakát kívántak. – Olyanok, akár a testvérek – jegyezte meg Anne. – Bajtársak és barátok mindörökre – mondta Edouard. – A közösen megvívott harc összekovácsolta őket. – Lenézett az asszonyra, hatalmas tenyere a derekára simult. – Szeretném, ha megint olyan lenne köztünk minden, mint azelőtt… Anne viszonozta a pillantását. – Meglátja, még sokkal jobb lesz. – Végre! – mondta vidáman a férfi. – Úgy látszik, a változatosság kedvéért egyszer jól szóltam. – Igen, valóban. Sok a mondanivalóm, Edouard… – kezdte Anne, amikor beléptek a hálókamrába. Trouville letette a gyertyát, és magához ölelte az asszonyt. – Ha több egyetlenegy szónál, akkor várnia kell vele holnap reggelig… Anne tudta, hogy Edouard melyik szót akarja hallani, de neki még mindig nyomta valami a szívét. – Kérem, Edouard, hallgasson meg! – Ez egy egész mondat volt. Hiába, ilyenek a nők! – Színlelt kétségbeeséssel csóválta meg a fejét, majd felkapta az asszonyt, és a prémtakaróra fektette. – Ideje ágyba bújni! – És ilyenek a férfiak – jegyezte meg Anne, miközben kioldotta ruhájának szalagjait. Edouard kikapcsolta az övét, ledobta magáról a köntöst, és villámgyorsan megszabadult többi ruhadarabjától is. Anne lassabban vetkőzött, és elfogadta férje segítségét. Hamarosan egymás mellett feküdtek az ágyban, ám Edouard Anne várakozása ellenére nem közeledett hozzá. Könyökére támaszkodva figyelmesen nézett rá. – Mi a baj, kedvesem? Hadd halljam! Anne nem tudta, hogyan kezdjen hozzá. Habozva a férfi szívére tette a kezét, érezte szapora dobogását, a testéből áradó forróságot. – Tudom, hogy kíván engem. Én is kívánom. Nagyon. Edouard közelebb csúszott hozzá, hogy megcsókolja, Anne azonban elhúzódott. – Először el kell mondanom, amit akarok, amíg inamba nem száll bátorságom. – Mélyen a férje szemébe nézett. – Bíznom kell önben, és el sem tudja képzelni, milyen nehezemre esik. 160

Lyn Stone

A lovagvár titka


Edouard mosolygott, és megcirógatta az asszony orcáját. Aztán kisimított a homlokából egy hajfürtöt, és a füle mögé igazította. – Sosem élnék vissza a bizalmával, kedvesem. Soha. Anne nyelt egyet. Szilárdan elhatározta, hogy minden titkát megosztja Edouarddal. Mindennél jobban szereti ezt a férfit, és ez a szerelem kölcsönös. Emlékezetébe idézte, hogy Edouard sosem bántotta sem őt, sem a fiát. Robert olyan meggondolatlanul viselkedett, hogy Anne is kénytelen volt feltenni magának a kérdést: vajon a fia valóban alkalmas-e arra, hogy egy szép nap majd Baincroftot irányítsa? Nekiment egy nála háromszor nagyobb és erősebb embernek. Most azonban nem Robert öröksége volt Anne legnagyobb gondja. Arról a titokról kellett beszélnie, amelyet a testében hordott. Edouardnak mindent meg kellett tudnia, bármennyire is fél elmondani neki. – Gyermekünk lesz – suttogta alig hallhatóan. Edouard keze megállt simogatás közben. Álmélkodás ült ki az arcára. – Ó, Anne! Reméltem, hogy egyszer ezt fogja mondani. Az asszony fürkész tekintetet vetett rá. – Szeretni fogja őt? Megígéri nekem, hogy bármi történjék is, szeretni fogja? Azt akarom, hogy a szavát adja. Edouard hitetlenkedve nevetett. – Micsoda ostobaság! Persze hogy szeretni fogom. – Még akkor is, ha ezeket a szavakat sosem fogja hallani öntől? – kérdezte Anne óvatosan. Összeszorult a torka, amikor látta, hogy a férfi voltaképpen csak most értette meg, mire céloz. Edouard lehunyta a szemét, nehezen lélegzett. Amikor ismét ránézett, Anne látta, hogy könnyes a szeme. – Talán nem lesz semmi baj – mondta az asszony, és megpróbált reményt ébreszteni a férjében. – Nem tudjuk, mitől lett Rob ilyen. De azt hallottam, hogy a süketség gyakran öröklődik a családban. Az édesanyám említette egyszer, hogy az apja alig hallott. Érezte, hogy Edouard megremeg. – Akkor az Hume-nak is az apja volt. – Igen – bólintott Anne. Trouville mosolyt erőltetett az ajkára. – A nagybátyja mindenesetre jól hall. A nagyapjánál pedig feltehetően a magas kor következményeként jelentkezett a süketség. Úgy tűnik, Lady Honor gyermekeinél is minden rendben van. Anne bólintott, görcsösen kapaszkodott minden vigasztaló szóba. – Igaz, bár meg kell mondanom, hogy Kit, a leánykája mintha nem akarna hallani. A csecsemő állapotáról pedig még túl korai volna nyilatkozni. – Nos, annyi bizonyos, hogy egyik gyerek sem néma – jegyezte meg Edouard vidáman. Anne-nek nem volt ellenére, hogy a férfi tréfára vette a dolgot. Robert is gyakran viccelődött a saját süketségén. Edouard hátradőlt, a vállára vonta Anne fejét, és megsimogatta a haját. 161

Lyn Stone

A lovagvár titka


– De Robert nem egészen süket, ugye? Hiszen hallotta, amikor a várfokon állt, és kegyelmed füttyentett neki. – Igen, a füttyöt, a sólyom vijjogását, a dobpergést, a magas és mély hangokat hallja. – Anne felsóhajtott. – Gyakran felteszem magamnak a kérdést, miért épp az én fiamnak kell elszenvednie mindezt, hiszen olyan kedves gyerek. Edouard felé fordította a fejét. – Nagyon jó szíve van. A férfi elgondolkozva nézett rá. – Ezt mondania sem kell, magam is nagyon jól tudom. – Beletörődtem, hogy kegyelmed nem engedi át neki Baincroftot. Robert múltkori, meggondolatlan viselkedése után elismerem, hogy igaza van. Edouard hirtelen felült, ami azzal járt, hogy Anne-nek le kellett mondania kényelmes helyéről a férfi vállán. – Micsoda? Meggondolatlan viselkedés? Így nevezi, ha egy férfi védelmezi az otthonát? És megmenti az életemet? – kiáltotta Edouard szinte dühösen. – Robert zsenge kora ellenére példátlan bátorságról tett tanúbizonyságot. Négy felnőtt harcost tett ártalmatlanná a parittyájával, aztán szemrebbenés nélkül párbajra hívta Strode-ot. – Enyhe öngúnnyal folytatta: – És ha meggondolom, hogy ebből a bátor kis legénykéből akartam a királyi udvarban lebzselő, lusta lovagot faragni. Mekkora bolond is voltam! Robert tízévesen különb várúr, mint a nála háromszor idősebbek többsége. Nem, Robertnek mindenképpen meg kell kapnia Baincroftot, mihelyt lovaggá ütik. Anne sírva-nevetve Edouard mellkasára borult, és szorosan átölelte. – Szeretem önt, Edouard! Jobban szeretem, mintsem szavakba tudnám foglalni. A férfi viszonozta az ölelést. Nem túlságosan gyengéden, sokkal inkább kétségbeesetten. – Nem vettem észre, hogy hadilábon állna a szavakkal – mondta abban a gunyoros hangnemben, amelyet mindig akkor használt, amikor el akarta titkolni gyengéd érzelmeit. Anne megérezte Edouard ajkát a nyakszirtjén, érezte, amint szenvedélyesen csókolja a vállát. Kéjes borzongás futott végig rajta. Körülvette a férfi testének izgató illata, lelki szemei előtt felrémlettek korábbi öleléseik. Edouard keze végigsiklott Anne hátán, a gerincén, s amikor még közelebb vonta magához, az asszony úgy érezte, szinte lángol a teste. Edouard vágyakozó sóhajai jobban felkavarták, mintha érzéki szavakat suttogott volna a fülébe. Vad szenvedéllyel fonódtak össze, valamely náluk erősebb hatalom parancsának engedelmeskedve, hogy végül hihetetlen magasságokba röpüljenek a végső beteljesülés mámorában. Már nem voltak ugyanazok, mint házasságuk kezdetén, legalábbis Edouard nem. Eltűnt a léha, semmirekellő udvaronc. Edouardnak szüksége volt Anne-re, és nemcsak az ágyban, ezt most már mindketten tudták. Az asszony megérezte a szomjúságot Trouville-ben, amely több volt, mint testi vágy a férfi lelke társ után sóvárgott. Anne szeme előtt feltárult Edouard mélységesen mély magánya. Nem volt rá szükség, hogy a férfi beszéljen erről, a büszkesége úgysem engedte volna, hogy szavakba öntse nyomorúságát a szívük azonban egymásra talált ebben a pillanatban. 162

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Nagyon szeretem – suttogta Anne, és semmire sem vágyott jobban, mint egy hasonló vallomásra. – Tudom – felelte a férfi mély meggyőződéssel. – Úgy látom, nagyon biztos magában. – Nagyon – hangzott a válasz. Egyetlenegy kérdés azonban még mindig nem hagyta nyugodni Anne-t. Kétségek immár nem álltak közöttük, de ismerni szerette volna Edouard múltját, és tudni, miképpen kaptak lábra azok a szörnyű pletykák. – Edouard, mondja meg nekem igaz lelkére, megölte a feleségeit? A férfi kissé eltolta magától az asszonyt, és a szemöldökét csodálkozva felvonta. – Nem. És ön megölte a férjét? Anne is felhúzta a szemöldökét, és állta Trouville tekintetét. – Nem. Trouville nevetett. – Sosem hitte, hogy bűnös vagyok, mint ahogyan én sem tartottam bűnösnek kegyelmedet. – Gondoljon, amit akar – mondta az asszony könnyű mosollyal. – Azt hiszem, jó ötlet volt, amikor elhatároztam, hogy szerelmi házasságot kötünk. – Gyengéden megcsókolta Anne-t, és ismét átölelte. – És így is lett. Az asszony széles mellkasához simult, és sértődöttséget színlelve mondta: – Szóval nekem semmi beleszólásom nem volt. Mindenben kegyelmed döntött. Edouard megint nevetett. – Ó, hiszen ez semmi nehézséget nem okozott. Rögtön felismertem, milyen szelíd és engedelmes feleségre leltem önben. – Feltételezem, hogy amilyen bölcs, ön sosem követ el hibát. Edouard felemelte az asszony állát, hogy a szemébe nézhessen. – Sokszor hibázok és tévedek, kedvesem. Mély alázattal be kell ismernem, hogy bizony nagyon sokszor. De egy dologban, abban, hogy szeretjük egymást, tudom, hogy igazam van. – Hirtelen mintha kétely villant volna fel a szemében. – Vagy talán nem? Anne mosolygott a szíve csordultig volt szerelemmel és bizalommal. – Egy szelíd, engedelmes feleség mi egyebet tehetne, mint hogy egyetért a férjével? Legyen hát szerelmi házasság, ha így kívánja. – Parancsolom! – jelentette ki Edouard, és magabiztosan elmosolyodott. Ujjai végigsiklottak az asszony nyakszirtjén, és Anne megborzongott a vágytól. – Most pedig lássuk, valóban engedelmeskedik-e az urának? – Engedelmeskedem. De muszáj szelídnek is lennem, Mylord?

UTÓHANG Edouard új várának tornyán járkált fel-alá, és türelmetlenül fürkészte a dél felé vezető utat. Öt hosszú és boldog év alatt épült fel új otthonuk, és most várták első vendégeiket. Anne nekitámaszkodott a tetőpárkánynak, és élvezte a fátylával játszadozó, hűvös nyári szellőt. 163

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Már rég itt kellene lenniük – zsörtölődött Edouard, és az övébe dugta hüvelykujját. Anne nevetett. – Ennyire szeretne eldicsekedni új otthonával? Vagy a leányunkkal akar büszkélkedni Alan előtt? Edouard csettintett a nyelvével. – A mi Alysünk illedelmes, jó kislány, amit az ő gyerekeiről nem lehet elmondani. Kittől egyetlen állat sincs biztonságban, az emberekről nem is beszélve. – Most már kilencéves, és bizonyára felhagyott a gyerekes csínyekkel. – Azt korábban is illett volna tudnia, hogy a pónilovak farkát nem szabad befonni – dünnyögte Edouard. – Csepp esze sincs annak a gyereknek. – Tudom, hogy szereti azt a kis vadócot – incselkedett Anne. – Kit tud nagyon szeretetreméltó is lenni, ha akar. Csak ritkán akar. Amikor kisgyermekként először láttam, javasoltam Alannek, hogy jegyezzük el Henrival. El tudja képzelni? Természetesen tréfáltam, de most elég, ha csak eszembe jut, és máris kiráz a hideg. – Csak ne kritizálja Kit viselkedését, Edouard! A mi Alysünk sem szent, és ezt ön is nagyon jól tudja. – Már hogyne lenne az! Hát nem mondta fel önnek ma reggel azt az új verset, amelyet Roberttől tanult? – A skót versre gondol? – kérdezte Anne, és sokatmondó pillantást vetett a férjére. – Elmondta. Fordítsam le talán a sorok jelentését? Edouard az ajkába harapott. – Érdemes? – Nem, szerintem fölösleges – tanácsolta Anne. – Sőt még jobb lenne, ha megakadályoznánk abban, hogy elmondja a verset a vendégeinknek. Hacsak nem akarja, hogy Alan megpukkadjon a nevetéstől. Edouard arca elkomorodott. – No, majd váltok egy-két szót a fiúval. Nagyon szépen halad a nyelvekkel, de azért megtanítani a húgának egy… – Ott jönnek! – mondta Anne, és az útra mutatott. – Minden készen áll a holnapi lovaggá avatásra? – Természetesen. Büszkék lehetünk Henrira. – Nagyon fog hiányozni mindnyájunknak – jegyezte meg szomorúan Anne. – Párizs olyan messze van! De csakugyan be kell fejeznie a tanulmányait, mielőtt átveszi az ön birtokait. Szerencsére átveheti Edouard birtokait, gondolta Anne, mert az új király, Fülöppel ellentétben, nem haragszik a férjére. Edouard ugyanúgy aggódott Henri öröksége miatt, mint ő egykor Robert miatt. Most úgy tűnt, mindkét fiú sorsa szerencsésen alakult. – Legalább Robert velünk marad még néhány évig – vigasztalta Trouville a feleségét. – De azután sem lesz a világ végén, hogy lovaggá ütötték és átvette Baincroftot. – Mosolyogva fogta meg az asszony kezét. – És a mi Alysünk bizonyára mindig velünk marad, mert egyetlen férfi sem lesz elég jó neki. – Anne oldalról a férjére sandított, amint lefelé lépkedtek a lakótorony új, fehérre meszelt lépcsőjén. Félúton Edouard átölelte a feleségét. – És ha mindnyájan elmennek is, én még itt maradok kegyelmednek. 164

Lyn Stone

A lovagvár titka


– Hálás köszönetem, jó uram! – mondta az asszony szárazon. – Kegyelmed szerfölött jóságos. – Az vagyok – jelentette ki Trouville. – Erről sohase feledkezzék meg! – Hosszan, gyengéden megcsókolta a feleségét. – Nagyon elégedettnek látszik. Az én hibám, nem vitás. – Ebben nem kételkedik, ugye? – kérdezte Anne, és odakínálta a száját. – Egy csöppet sem. Edouard megcsókolta a feleségét, aztán félrehajtotta a fejét, és elmosolyodott. – Az élet ritkán alakul úgy, ahogyan tervezzük, bármennyire erőlködünk is. Mintha valami törvényszerűség lenne abban, hogy az események irányítása mindig kicsússzon a kezünkből. Ám a véletlen vagy az isteni gondviselés folytán végül minden álom valóra válik. Feltűnt ez már önnek is? – Ó igen, mindennap újra meg újra – nevetett Anne boldogan a férjére.

165

Lyn Stone A lovagvár titka

Recommend Documents