Liszt, Széchenyi és a Magyar Tudományos Akadémia Domokos Zsuzsanna Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem, Liszt Ferenc Emlékmúzeum és Kutatóközpont Ujfalussy József tanár úr emlékére tisztelettel és szeretettel „Liszt Ferenc a legtökéletesebb emberek egyike volt: lelki nemesség, határtalan szívbeli jóság, szellemi kiválóság csodálatos zenei zsenivel egyesült benne”- írta róla leghíresebb magyar tanítványa, Bartók és Dohnányi későbbi tanára, Thomán István. 1 Nem véletlen, hogy Liszt halálának 50. évfordulóján Bartók Béla, rá 20 évvel később Szabolcsi Bence, majd Liszt halálának centenáriumán Ujfalussy József is róla, az ő életművéről tartotta tudományos akadémiai székfoglalóját.2 Mindhárom székfoglaló érinti Liszt európaiságát és magyarságát, elsősorban kompozícióinak stílusát és annak történelmi jelentőségét állítva középpontba. Bartók Béla Liszt zenéjének 20. század eleji fogadtatásáról és saját maga által kinyilvánított magyarságának tiszteletben tartásáról tartott előadást, Szabolcsi Bence a kései művek modernségét és magyar jellegét emelte ki az életműből, Liszt Ferenc estéje címmel, de ugyanakkor ő mutatott rá arra a zeneszerző utolsó éveiben elterjedt, hazátlanságáról szóló téves legendára is, amelynek nyomán még ma is többekben felmerül Liszt nemzeti hovatartozásának kérdése. Ujfalussy József Liszt Haláltánc című művében a variációs építkezés és modális transzformáció jelenségén keresztül egy korszak sajátos művészi gondolkodásának tükrét tartja elénk, kiemelve ebben Liszt meghatározó szerepét. Ujfalussy tanár úr szavait idézve: Liszt Ferenc művészete mindegy centrum ezen a történeti úton. Olyan csomópont, amelyben összefutnak a hagyomány szálai, és belőle ágaznak ki mind a kromatikus, mind a diatonikus modális elvű fejlődés útjai.”3 Liszt európai szintű látókörének és hazaszeretetének összetalálkozását ezúttal magyarországi közéleti szerepe felől közelítjük meg. Mielőtt azonban ezt a rövid összefoglalót elkezdenénk, még egy általános tévhitet kell tisztáznunk: nevezetesen azt, hogy Liszt nem tudott magyarul. Nem tudott azon a szinten, amelyet saját maga szeretett volna elsajátítani, ezért írta szerényen 1873-ban, hogy járatlan a magyar nyelvben. 11
Gróf Apponyi Albert, “Emlékezések Liszt Ferencről, Még élő Liszt-kortársak visszaemlékezései” in: Muzsika. Zeneművészeti zenetudományi és zenekritikai folyóirat 1/1-2 ,Budapest 1929, 17. 2 Bartók Béla: Liszt Ferenc. Székfoglaló a M. Tud. Akadémiában In: Nyugat, XXIX. (1936). 171-179. Szabolcsi Bence: Liszt Ferenc estéje In: Szabolcsi Bence válogatott írásai, válogatta Wilheim András. Budapest, Typotex, 2003. 332-366. Ujfalussy József: Haláltánc. Variáció, építkezés, modális transzformáció Liszt Ferenc zenéjében Akadémia székfoglaló, 1986. március 17.Budapest: Akadémiai Kiadó, 1990. 5-24. (Értekezése, emlékezések. Szerk. Tolnai Márton. 3 Ujfalussy i.m. 21.
„Engedtessék meg nekem, hogy a magyar nyelvben való sajnálatos tudatlanságom ellenére születésemtől a sírig szívemben és érzéseimben magyar maradjak, és ennek megfelelően odaadóan elő kívánjam mozdítani a magyar zenekultúra ügyét.”4 Ugyanakkor korabeli híradásokból tudjuk, hogy élete utolsó harmadában biztosan jól értett magyarul. Magyar nyelvű ajánlásain, Petőfi Sándor és Jókai Mór verseinek megzenésítésein túl a Hon című lap szintén 1873-ból tudósít Liszt és Jókai egy ünnepi estélyen történt társalgásáról, amikor Liszt Jókainak egyik, a lap korábbi számában megjelent tárcájával kapcsolatban megvallja, hogy szokott olvasni magyarul, meg is érti, de restell rosszul megszólalni. Liszt számára életének egyik legszebb eseménye volt, amikor 1840. január 4-én a Nemzeti Színházban adott jótékonysági hangversenye befejeztével magyar nemesurak díszkarddal övezték fel a nemzet nevében, hazafisága elismeréseként. Liszt a következő szavakkal köszönte meg a magyarok ünneplését, a korabeli nyelvezet szerint: „Drága Honfitársaim – mert itt lehetetlen pusztán közönséget látnom – a kardot, mely nekem oly nemzet képviselőitől nyújtatott, kinek vitézsége s lovagiassága oly közönségesen bámultatik, egész éltemben őrzeni fogom, mint a legbecsesb, szívem előtt legdrágább kincset. E kard ez órákban gyenge és békés kezekbe tétetett. Nem jelkép ez? Nem az van-e ezáltal kimondva, Uraim, hogy Magyarország, miután magát annyi csatasíkon dicsőséggel övezte, jelennen a művészetektől, literatúrától, tudományoktól, mindannyi barátaitól a békének várja újabb koszorúit? Nem az van-e ezáltal mondva, hogy az értelmesség és a munka embereinek mai nap szintoly nemes feladás, szintoly magas hivatás jutott közöttünk? … Igen, Urak, minden törvényes és békés eszközzel törekedjünk e munkán, melyben mindnyájunknak részt kell vennünk, kinek-kinek erejéhez, módjához képest.” A 29 éves Liszt szavai meghatározóak maradtak egész életére, és kijelölték azt az utat, mellyel tettekre váltva fejezte ki hazaszeretetét. Mikor a gyermek Liszt 1823-ban először hangversenyezett Pesten, még édesapja fogalmazta meg nevében a plakátot, miszerint rendkívüli tehetségével majdan hazájának kíván dicsőségére válni. Szimbolikus ez a pillanat, a magyar polgári társadalom kialakulásának küszöbén állunk, mely Széchenyi István és Wesselényi Miklós törekvései nyomán bontakozik ki. Az 1820-as évektől kezdve egyre több időt töltött Magyarországon Széchenyi István is, aki ekkor talált rá hivatására. Az 1825-ös 4
Levél Augusz Antalnak, 1873. május 7. “Man darf mir wohl gestatten, dass ungeachtet meiner beklagenswerthen Unkentniss der ungarischen Sprache, ich von Geburt bis zum Grabe im Herzen und Sinne, Magyar verbleibe, und demnach die Cultur der ungarischen Musik ernstlich zu fördern wünsche”. In: Franz Liszt. Briefe aus Ungarischen Sammlungen, 1835-1886, Gesammelt und erläutert von Margit Prahács. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1966, 160.
2
országgyűlésen a Magyar Tudós Társaság (későbbi Tudományos Akadémia) megalapításának korszaknyitó kezdeményezése a magyar reformkor kezdetét jelzi. Az intézmény hamarosan a nemzeti közélet egyik legtekintélyesebb szervezete lett, 1865-ben felavatott palotájában a már idősödő Liszt többször is hallgatott illetve adott koncertet az 1870-es években. Széchenyi István és Liszt már 1840-ben találkoztak egymással, és Széchenyi naplójából tudjuk, hogy Liszt 1846-os hazalátogatása idején többször vendégeskedett nála és Batthyány Lajosnál is. Széchenyi megmutatta Lisztnek a készülő Lánchidat, az Óbudai hajógyárat, Liszt többször hangversenyezett a Széchenyi által alapított Kaszinóban. Liszt mindvégig híve maradt Széchenyi politikájának, 1860-ban bekövetkező halálakor zseninek nevezte, aki tudatában volt korának és hazájának követelményeivel. Széchenyi és Liszt kölcsönös rokonszenvének alapja minden bizonnyal gondolkodásuk hasonlósága volt. Liszt minden tőle telhető módon támogatta a magyar kultúrát. Jótékonysági koncertjeivel számos kulturális intézményünk, korabeli egyesületünk megalapítását, fejlesztését segítette elő, köztük a Magyar Nemzeti Színházat, a Nemzeti Konzervatóriumot. A Magyar Királyi Zeneakadémia az ő nemzetközi látóköre nélkül nem válhatott volna európai rangú intézménnyé. Az kevésbé köztudott, hogy a Magyar Filharmóniai Társaság megalapításának ötlete is tőle származik, ezt a Weimarban nála vendégeskedő Doppler Ferenc leveléből tudjuk. Liszt ötletét Erkel Ferenc a Dopplertestvérekkel együtt nagy örömmel fogadta, akik létrehozták a Társaságot. Liszt magyarországi tevékenységeinek tárgyalásakor általában a szerényebb, de nagyon fontos segítségek kevésbé kerülnek előtérbe, mint például az, hogy a társadalmi fejlődés és együttlét egyik fontos formáját, a dalárdák működését Liszt nemcsak kompozícióival segítette, hanem vette a fáradságot arra, hogy a beadott pályaműveket értékelje és javaslataival segítse munkájukat. Ittlétekor rendszeresen eljárt a különböző kórus egyesületek próbáira, tanította őket, repertoárjukat bővítette itthon még kevésbé ismert kompozíciókkal, mint például 16. századi polifonikus művekkel. Liszt nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy mint előadó, de főként mint zeneszerző is szolgálja a magyar kultúrát. Korának szinte minden fontos magyarországi eseményén jelen volt műveivel. Vörösmarty hozzá szóló ódájára válaszként komponálta a szabadságharc hőseit sirató Funérailles-t és a Hungária című szimfonikus költeményt, az utóbbi ősbemutatóját maga vezényelte a Magyar Nemzeti Színházban 1856-ban, ugyanabban az évben, mikor az Esztergomi Bazilikát az ő ünnepi miséjével szentelték fel. A mise nyilvános főpróbáit a Magyar Nemzeti Múzeum dísztermében tartották, melyek bevételét Liszt a Lipótvárosi Bazilikának ajánlotta fel, majd az esztergomi előadás után a pesti
3
Belvárosi templomban is előadták a művet. József nádor fiatalon elhunyt lánya számára kápolnát építtetett, a Hermina kápolnát Liszt férfikari miséjével, 5 az ő vezényletével szentelték fel 1856-ban. A Szent Erzsébet Legendáról maga Liszt írta, az volt az óhaja, hogy az árpádházi szent életéről szóló oratórium az új magyar zenei irodalmat gyarapítsa, annak szerves részévé váljon. Az oratórium ősbemutatóját maga Liszt vezényelte a Vigadóban 1865. augusztus 15-én, az általa is támogatott Nemzeti Konzervatórium fennállásának 25 éves évfordulója alkalmából. A Magyar Koronázási miséjét az ország sorsdöntő eseménye számára komponálta. 1873-ban vezénylete alatt adták elő a gróf Andrássy Gyulának ajánlott Szózat és Himnusz című művét. 1884-ben eredetileg Erkel Ferenc István király című operájának bevezetéséhez szánta a Magyar király dalt, az Operaház megnyitására. Hosszú éveken át komponált magyar rapszódiákat, amelyek elnevezésében a görög rapszódoszra, énekmondóra utal, hiszen ezekkel a művekkel az volt a célja, hogy az általa magyar származásúnak ismert zenei anyagot saját feldolgozásában megismertesse egész Európával. Több magyar rapszódiát ajánlott magyar barátainak, mint például Augusz Antalnak, Teleki Lászlónak, Egressy Béninek, Apponyi Antalnak, Munkácsy Mihálynak. A Rákóczi Induló pedig, későbbi 15. magyar rapszódiája nemcsak számára, hanem a korabeli magyarság tudatában is a nemzeti összetartozás zenei jelképe volt. Liszt, ha csak tehette, műsorára tűzte. Utolsó magyar vonatkozású műveit, a Magyar Történelmi Arcképek sorozatát egy évvel halála előtt fejezte be, amelyben emléket állított az általa annyira tisztelt nagy magyar személyiségeknek: Széchenyi Istvánnak, Eötvös Józsefnek, Deák Ferencnek, Teleki Lászlónak, Petőfi Sándornak, Vörösmarty Mihálynak és Mosonyi Mihálynak. Barátja, Zichy Géza gróf 1876-os feljegyzései szerint egy zenészeti szaklap megalapítását is tervbe vették, és. Liszt e tervet melegen pártolta. Amikor Liszt 1840-ben megkapta Pest város díszpolgári oklevelét, az indoklásban ugyanazt a nagylelkű hazafias gesztust értékelték, mint a kortárs magyar főurak jótékony célú, nemzeti intézmények fejlesztését elősegítő áldozatkész felajánlásainál. Mindössze négy nappal a nevezetes Nemzeti színházbeli koncert után, amelyen a nemzet nevében a díszkardot kapta, a január 8-án kelt oklevélben a következő szöveg áll: Az 1838-as árvíz károsultjainak adott segítségén túl „ ezenfelül nevezetes Liszt Ferencz úr városunkban való jelenlegi tartózkodásakor mind az itteni Nemzeti Színház javára és jobb megalapozására, mind a Pest-budai Hangász Egyesületére is előadásokat tartott, miáltal a kiváló művész általánosan ismert nagylelkűsége folytán ezen intézmények további
5
Missa quattuor vocum ad aequales concinente organo, R 485, első változat, 1848
4
növekedésére nevezetes hozzájárulásban részesültek, a Városi tanács a törvények és királyi privilégiumok által ráruházott jogánál fogva, nevezett Liszt Ferencz urat a helybeli polgárok sorába felveszi s őt eme város díszpolgárává kinevezte.”6 Szintén tanulságos, hogy miként értékelték Liszt magyarságának érdemeit a kortársak 1871ben, mikor gróf Andrássy Gyula királyi miniszterelnök kineveztette Liszt Ferencet királyi tanácsossá, s részére évi 4000 forint járadékot eszközölt ki. Liszt eme gesztus után úgy érezte, hogy a továbbiakban erkölcsi kötelessége az év egy részét Magyarországon töltenie. A királyi tanácsosi cím felterjesztésének indoklásban ismét első helyen állnak a hazafias célokra felajánlott pénzbeli adományok, de ugyanilyen súlyt kap az Esztergomi és a Koronázási mise megkomponálása, és a zenei közízlés fejlesztése is.7 „Ő ugyanis életének egész eddigi folyamát csaknem kizárólag a zeneművészetnek szentelvén, annak emelésére általában, különösen pedig a hazai zenészetbeli műízlés fejlesztésére is kiváló buzgalmat fordított. A hazai művészeket külföldön, névszerint Olasz és Németországban nemcsak pártfogásával, hanem anyagi segéllyel is folytonosan gyámolította, mi mellett hazai zeneintézetek támogatásához is tetemesebb adományokkal, így különösen a Magyar Országos Conservatorium czéljaira alkalmilag 2500 forinttal járult. –írja az okirat. 1873 novemberében Budapest Liszt ötvenéves művészi jubileumát ünnepelte háromnapos ünnepség keretében, melynek során megszólaltatták Christus című oratóriumát is. A jubileum harmadik napján, november 9-én a Vigadóban küldöttségek hosszú sora nyújtotta át Lisztnek az emléktárgyakat és az üdvözlő díszokmányokat. Ezek közül számára a legkiemelkedőbb jelentőségű volt a főváros közönségének ajándéka, az aranykoszorú, és a Liszt Ferenc ösztöndíj alapítási oklevele. Az ösztöndíj évenként 200 forintos juttatást biztosított a magyar zeneakadémián tanuló három tehetséges, szerény anyagiak között élő fiatalnak, akik az oklevél megfogalmazása szerint „magukat a zenészetben kitüntették s különösen a magyar zenészet művelésében tényleg haladást mutatnak fel; továbbá, hogy ezen művészeti ösztöndíjak odaítélése az ünnepelt művész, Liszt Ferenc életében kizárólag ő általa történjék.”. Lisztet mélyen meghatották a megtisztelő ajándékok, mint egykor a kard: „Nagy köszönettel és benső hálával fogadom e megtiszteltetést s az annak kapcsán átadott, előttem felejthetetlen, becses ajándékokat. Köszönetet mondok az elsőért, mert hazámfiai, hazám fővárosa által adatik nekem, ki szívvel, lélekkel e szeretett hazáé vagyok; köszönetet mondok a másodikért a magyar zeneművészet nevében, mely lelkemmel egybeforrt. Isten
6
Idézi Isoz Kálmán: Liszt és Budapest, in Muzsika I, 38. eredeti dokumentum Fővárosi Levéltár, HU BFL IV. 1228-1237. 7 Eredeti: . Országos Levéltár K 26, 1871, 7817003-7817004.
5
áldja meg Önöket a magyar zeneművészet érdekében hozott nagybecsű, reám nézve mindenkor emlékezetes ajándékokért.”8 Liszt az aranykoszorút a díszkarddal és más, számára legértékesebb dísztárgyaival, valamint a tulajdonában lévő, Beethoven egykori Broadwood zongorájával együtt 1874-ben a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta, hogy azok mindig magyar tulajdonban maradjanak, a következő szavakkal: „Rendeltetésük bizonyságot tenni egyrészt a nemzet rokonszenvéről és nagylelkűségéről egy honfitársukkal szemben, aki büszke arra, hogy szerény művészi képességeit Magyarország szolgálatában használhatja; másrészt buzdítani a művészeket a haza iránti hűségre.”9 Liszt hazája iránti hűségét leginkább az 1875-ben megszületett felsőoktatási zenei intézmény, a Magyar Királyi Zeneakadémia megalapításának, az oktatás megszervezésének és szellemi irányításának nehéz buktatóit átvészelő 11 évében bizonyította. Sokszor érezte kilátástalannak a Zeneakadémia helyzetét, elsősorban, mivel látta, hogy anyagi források hiányában nem valósulhat meg az általa megálmodott, nemzetközi rangú tanárok által vezetett, több tanszakkal induló intézmény. Középszerű megoldással nem elégedett meg, mégsem adta fel a harcot. 1874-ben írja, Széchenyi jelmondatát idézve: „imádom hazánkat és művészetünket. Egyetlen vágyam, minden személyes igény és hiúság híján, hogy szerény tehetségemhez mérten szolgálhassam őket, akár magánosan dolgozgatva műveimen… akár barátaimmal együtt munkálkodva a közügyek terén: „tiszta lélek, tiszta szándék, akár siker, akár nem.”10 Liszt a Zeneakadémia megalapításától kezdve élete végéig élénk levelezést folytatott az intézmény fejlesztése, színvonalának növelése érdekében az igazgató Erkel Ferenccel, a főtitkár Ábrányi Kornéllal, majd az alelnök Végh Jánossal. Korának leghíresebb zenészeit szerette volna megnyerni tanárnak: vejét, Hans von Bülow-t, az egyházzene akkori leghíresebb európai tekintélyét, Franz Xawer Wittet a külföldi konzervatóriumokban még nem működő egyházzenei tanszak megalapítására, a vonós tanszak számára szeretette volna megnyerni Joachim Józsefet. Saját maga kívánta kiválasztani az intézmény hangszereit is, 8
Idézi Isoz i,m, 44. Liszt levele Pulszky Ferenchez, 1874. május 3. :“Leur but est d’attester la sympathie et la générosité nationales envers un compatriote, fier d’employer ses faibles talents d’artiste au service de la Hongrie; outre cela, d’encourager les Artistes en général dans la voie du dévouement à la patrie.” In: Franz Liszt. Briefe aus Ungarischen Sammlungen,…, 167. 10 Liszt levele Mihalovich Ödönnek, 1874. december 8.. .. et ne veux plus me repeater que sur un seul point: min religieux dévouement à notre pays et à notre art. Les server quelque peu, selon la modique mesure de mond talent, soit en travaillant isolé à mes manuscrits, soit en coopérant avec mes amis aux choses du domaine public, voilà mon simple et exclusive désir…”Tiszta lélek, tiszta szándék, akár siker, akár nem”. (Reine Seele, reine Absicht, ob erfolgreich oder nicht”. Stephan Széchenyi’s Wahlspruch.) in: Franz Liszt’s Briefe. Gesammelt und heruasgegeben von La Mara. Zweiter Band. Leipzig: Breitkopf & Härtel, 1893, 215. 9
6
amelyeknél Erkel Ferenccel teljes egyetértésben a hazai ipart részesítette előnyben, így kapott a Zeneakadémia az 1879-es tanévtől kezdve egy Dangl Antal fia által készített nagyszerű orgonát, az aradi hangszerkészítő mester műhelyéből, és a bécsi zongorák felújítása során a továbbiakban inkább a magyar Lédeczy-hangszereket részesítették előnyben. Liszt kezdettől fogva nagy hangsúlyt fektetett a magyar zene oktatására, amelyet Ábrányi Kornélra bízott, az általa írott zenei könyvek váltak a Zeneakadémia első tankönyveivé. Szorgalmazta a zeneszerző hallgatók magyar jellegű műveinek bemutatását, ebben törekvésében is támogatta Erkel Ferenc és Erkel Sándor, a műveket a Magyar Nemzeti Színház zenekara rangos koncertek keretében szólaltatta meg. Még pár hónappal halála előtt is sürgette a Zeneakadémián a cimbalom osztály felállításának tervét, mint a kimondottan magyar hangszer oktatásának igényét, az osztály vezetésére Allaga Gézát, a Nemzeti Színház művészét ajánlotta. Személyes könyv-és kottatárát már életében a Zeneakadémia rendelkezésére bocsátotta, ez a gyűjtemény lett az intézmény könyvtárának magja, melyet további adományokkal bővített. Liszt mindig is átfogó zenei nevelésben gondolkodott, és tanítványaitól megkívánta az általános műveltséget is. A zongorista hallgatók is tanultak zeneszerzést, összhangzattant, magyar zenét, zenetörténetet, később, az énekoktatás bevezetésekor mindenki számára kötelezővé vált a kóruséneklés. Kevésbé ismert, hogy Liszt 1885 januárjától Liszt a nagyhétig bezárólag előadásokat kívánt tartani a zeneszerzés, harmónia, forma- és hangszereléstan elméletéről és gyakorlatáról, a Zeneakadémia hangversenytermében. A meghívót Liszt sajátkezű aláírásával függesztették ki a Zeneakadémián, az előadás-sorozat azonban már nem tudott megvalósulni. Végh János alelnök, Liszt személyes barátja így emlékszik vissza Lisztre: „Ezek a tanórák –főleg az utolsó években – kifárasztották, csaknem a kimerülésig elcsigázták ugyan hanyatló erejét, de szigorú kötelességérzete azt parancsolta neki, hogy az intézetnél elfoglalt állásának tisztessége, javadalmazásának mintegy ellenértéke fejében el ne zárja ajtaját azok előtt, akik a művelt világ minden zugából odaözönlő, művészetre szomjas fiatal nemzedék sorából kopogtak bebocsáttatásért. Bár a zeneakadémiai tanárok tanmódszerének részletei iránt közönyösen viselkedett is, a kötelességérzete nagymértékben kiterjesztette érdeklődését az intézetnek akkor folyamatban levő újraszervezése és továbbfejlesztése kérdésére. Nevezetesen élénk levelezést folytatott a tanári állások betöltése, a tanszakok megállapítása, a tanintézet számára tervbe vett hangszervásárlás stb. tárgyában.”11
11
Gróf Apponyi Albert „Emlékezések Liszt Ferencről” , Muzsika 1929, 74..
7
Talán ez a néhány kiragadott epizód is érzékelhetővé teszi ennek csodálatos életműnek és hazafias helytállásnak sokszínűségét, mellyel Liszt gyakorlatban valósította meg hazájának szolgálatát, amit útmutatóként hagyott hátra szóban és tettben: „Álszerénység nélkül vallom, hogy honfitársaim és barátaim nagy jóindulata jóval túlértékeli csekély érdemeimet s mégsem lehet visszavonulnom a feladat elől, melyre a hála kötelez hazámmal szemben, melynek utolsó leheletemig s minden körülmények közt rendületlen híve maradok.”12
12
Levél Augusz Antalnak, Róma, 1873. Október 6: “Sans fausse modestie je reconnais que la sympathique bienveillance de mes amis compatriots dépasse de beaucoup mes faibles mérites; cependant il m’est impossible de reculer devant mon devoir de gratitude envers notre patrie, à laquelle je reste jusqu’à mon dernier souffle, et sous toutes les chances possibles, entièrement dévoué.” Quoted from Liszt Ferenc levelei báró Augusz Antalhoz 1846-1878, ed. Kiadja Csapó Vilmos (Budapest, Franklin, 1911), 189.
8
