Készítette: Detty 1. Nina elakadt. Fogalma sem volt, hogyan kéne folytatni. Ott tartott, hogy két, pisztollyal és nagykéssel felszerelt tag a hűtött raktárba cipeli a srácot. Zadia Veersivo azonban résen volt. Fejjel lefelé lógott az egyik húskampóról, hosszú, fekete köpenyét a hatás kedvéért vékony zúzmararéteg borította. Egészen úgy nézett ki, mint bármelyik ártalmatlan ürücomb. Csak a jégréteg halk reccsenése árulta el, hogy Zadia hirtelen kinyújtózott. Piff-puff! Azonnal kapott is két golyót a bordái közé. Nem mintha ez zavarta volna, hiszen létfontosságú szervei a pillanat törtrésze alatt regenerálódtak. Zadia kecses szaltóval a földre huppant, és már rúgta is ki a pisztolyt a nagyobbik marcona kezéből, majd sarkon fordulva a másikat is elintézte. A két fickó pillanatokon belül ott hevert a padlón. Fontos kérdés maradt utánuk. Mitévő legyen most a srác? Nyilván hálás lesz. Talán még le is döbben Zadia helyes arca és tökéletes alakja láttán. Ám mindjárt halálra rémül, ha meglátja, amint Zadia agyara a két gonosztevő nyakába vág. Azonnal rájön, hogy vámpírral van dolga, és hanyatt-homlok rohan majd a kijárat felé. Hiszen akkor még nem tudhatja, hogy Zadia az igaz ügyért harcol, és kizárólag gonosztevőkre vadászik. Nina elgondolkozva rágcsálta a szájába lógó hajtincset. A nyolcadik fejezet kellős közepén tartott. A halvány monitorfényben kivehető volt a szoba másik végében a réz ágykeret, az indiai párnák és a lávalámpa. A falon szamárfüles David Bowie-poszter. Az apró könyvespolcon egy bizonyos N.E. Harris által írt Veersivo Krónikák második kötetének, a Kamaszvérnek számos különböző kiadása sorakozott. A Kamaszvér borítójáról dögös, hófehér bőrű, fekete hajú, tűzpiros szájú csaj mosolyogott le. Tűsarkú csizma és bőrszerkó volt rajta, a derekán töltényöv. Hosszú, hegyes szemfoga ellenére is észbontóan nézett ki. A képen a lány éppen tetőről tetőre szökkent, fekete köpenye csak úgy úszott utána. Nina! - hallatszott az ajtó túloldaláról. Nina szó nélkül szemezett tovább a monitorral, keskeny kis arcához egyáltalán nem illő, idétlenül rövidre nyírt frizurájának egyik tincsét rágcsálva. Épp ideje, gondolta, hogy Zadia összebarátkozzon a sráccal. Zadia két érzés között őrlődött, írta Nina. Szerette volna megbüntetni a gonosztevőket, de nem akarta, hogy ez a magas, sápadt, jóképű, spánielszemű srác halálra rémüljön. Nina! - hallatszott újból odakintről. Mintha meg se hallotta volna, Nina kitörölte a sápadt szót. A billentyűzetet kopogtató, érdes, már-már pikkelyessé száradt keze leginkább csirkelábra hasonlított. Nina bőre gilisztaszínű volt, a lába pedig olyan vékony, hogy összeráncolódott a bokáján a harisnya. Lábán lapos talpú bakancs. Nina! - a hirtelen kivágódó ajtóban ráncos, nejlonotthonkás asszony állt. - A füleden ülsz? Ramon atya már rég ideért. Meddig akarod még várakoztatni? Nina halk sóhajjal csukta le a laptop fedelét. - Oké - mormogta. - Megyek már. - Nem vagy jól? - tudakolta az asszony. Repedtfazék hangja és megsárgult ujjbegyei alapján láncdohányos lehetett, haja jobb napokat látott fémdörzsire emlékeztetett, a vörös rúzs megannyi vércseppként ült meg cserepes ajkának repedéseiben. - Mert ha rosszul vagy folytatta jobb, ha inkább itthon maradsz. - Jól vagyok, anya. - Na persze! Mindig ezt mondod, aztán tessék...! Nem fáj a lejed?
-
Nem! És a gyomrod? Nina válasz helyett a napszemüvegéért nyúlt. Ott hevert az asztalon egy kavicsállatka, egy köteg vámpíros képregény és az 1971-es Regionális Iskolák Közötti Kosárlabda-bajnokság egyik serlegének társaságában. Az olvasólámpa fölötti parafa táblán szélesen mosolygó kamaszlányok fényképei. Nina is közöttük volt, bár ezt első látásra nemigen lehetett megállapítani. Marslakónak nézett ki a sugárzó, széles mosolyú lányokhoz képest. - Biztos hányingered van - nyaggatta tovább az anyja. Semmi bajom - szólt vissza kifelé menet Nina. Ez persze nem volt igaz. Mindig volt valami baja. Ezt az anyja is jól tudta. Ha hányingered van, azonnal gyere haza - javasolta a szűk falépcsőkön Nina nyomában araszoló öregasszony. - Dave biztos szívesen hazahoz hamarabb, ha nem tudsz végig maradni. Ne várd ki az utolsó előtti pillanatot, mint a múltkor! Nem hiszem, hogy Dave díjazza majd, ha újra az üléshuzatára rókázol. Nina összerezzent. Az anyjának igaza volt. Tönkretette Dave drága üléshuzatát. Csoda, hogy ezek után nem rajong érte a srác? Csoda, hogy Nina minden szabad percét képzeletbeli hűtött raktárakban tölti a menő Zadia Veersivóval? Oda legalább nem követték a hirtelen rátörő hányingerrohamok. Nina kinyitotta a sorház nehéz faajtaját, ahol anyjával lakott. A kinti sötétséget csak az utcai lámpa halvány fénye világította meg, az égen flitterként ragyogtak a csillagok. Nina orrán viszont ekkorra már ott volt a széles keretű, oldalt is leárnyékolt napszemüveg, ami mögött szinte eltűnt vékony arcocskája. * Hát ez nem megy. Nem írhatok magamról is úgy, mint Zadiáról. Olyan béna ez így. Meg össze is zavar. Még a végén valami olyat csinálok, amire nem is vagyok képes. Például megpróbálok denevérré változni. Zadiának ez nem gond, nekem viszont igen. Valójában nem lehet ám csak úgy átváltozgatni. Ami azt illeti, szinte semmit sem lehet. Ez az én bajom. A vámpíroknak elvileg erősnek, káprázatosnak kéne lenniük, de ezennel szeretném mindenki tudomására hozni, hogy erről szó sincs. Éppen ellenkezőleg: olyan, mintha örökös szobafogságra ítélték volna az embert. Ha könnyű volna a vámpírsors, az Anonim Vámpírok Klubja létre se jön. Aznap este is éppen anonim vámpírtalálkozóra mentem. Ramon atya jött értem. Kedd volt. Mindig kedden este fél tízkor gyűltünk össze a Szent Agáta-templom közösségi termében. Ha bárkinek eszébe jutna megkérdezni, miért is nem autózhattam egyedül a találkozóra... hát itt a következő bökkenő. Nem nézek ki többnek tizenöt évesnél. Illetve hát annyi is vagyok, hiszen az 1973-as fertőzésem óta nem öregszem. Kicsit feltűnő látvány lennék a volán mögött. Azonkívül anyának nincs is kocsija. A tömegközlekedést pedig Sanford Plackett ejtette ki a listáról, mint annyi minden mást is. Urunknak és parancsolónknak képzeli magát, és úgy is viselkedik. Sanford az összes sydney-i buszt és metrót tiltott területnek nyilvánította számunkra, nehogy útközben - Ramon atya szavaival élve - „bűnre vezető alkalomba" botoljunk. Szerintem Sanford attól fél, hogy az aluljárókban nem tudnánk visszafogni magunkat a saját vérükben fetrengő narkósok láttán. - Csak azért képzeled kitartónak magad - magyarázta egyik alkalommal Sanford -, mert képtelen vagy megbékélni valódi éneddel. 3Nem ismered be magad előtt, hogy vámpír vagy, a vámpírok összes gyengeségével. Pedig ez a helyzet, Nina. Mind egy cipőben járunk. Ezért is kell ennyire óvatosnak lennünk. Az óvatosság a taxizásra is kiterjed. Sanford szerint kockázatos volna. A sofőr csupasz tarkójának látványa komoly idegi terhelést jelent, nem beszélve arról, ha netán az ülés vérfoltos
lenne. Ugyanígy tilos a magányos séta, mert a részegek, hajléktalanok vagy betörők láttán úgyse tudnánk türtőztetni magunkat. Sanford úgy érzi, joga van tanácsokat osztogatni, inert már elég régóta van a pályán, nem kevés gyakorlatra tett szert, és bár Ramon atya a csoportunk vezetője, akármennyire is jártas a lelkigondozásban, ő maga mégsem vámpír. Legalábbis Sanford így gondolta. Ami azt illeti, kicsit túl sok mindent gondolt, amiket ráadásul soha nem mulasztott el megosztani velünk. Ő is ott várt már a kocsiban, hiszen vezetni, azt például nem tud. Kevesen tudnak az első világháború előtt születettek közül. Akkortájt még a Sanford-féle orvosoknak se volt saját kocsijuk, most pedig már túl kockázatos vállalkozás lenne jogosítványt szereznie. így vagyunk ezzel mindannyian. A hamis papírjainkkal jobb, ha távol tartjuk magunkat a bürokratikus hercehurcáktól. A vámpírismerőseim többsége már legalább egyszer lecserélte az iratait, Sanford pedig már kétszer is, mivel őrajta aztán igazán nem látszik meg a kora. Hiába a kipödört bajusz, a gyérülő haj, a régies szabású öltöny és a zsebóra, azt azért senki nem hinné el, hogy Sanford száznegyven éves. Már az is éppen elég árulkodó, hogy ez idő szerint nem alulról szagolja az ibolyát. így élünk mindannyian: bizonytalanságban, hamis nevek alatt, hamis papírokkal. Elég fárasztó, ami azt illeti. Szia, Nina - szólalt meg Sanford, amint a várakozó Nissan Pulsar hátsó ülésére telepedtem. - Szia, Sanford. - Hogy vagy? - kérdezte a ház elől kikanyarodó Ramon atya. - Hát... a szokásos hányinger. Nem akartam túl sokat panaszkodni, hiszen minden vámpír ezt csinálja. Megállás nélkül sopánkodnak. Nem mintha a hallgatásom bármit segített volna. Gladys két vámpír helyett is megtette a magáét. Biztos nem olyan súlyos, mint az enyém volt tegnap este - kezdte, miközben helyet szorított nekem az ülésen. – Már majdnem eladtam egy újabb üdülési jogot, ám végül sajnos csak a telefonkagylót sikerült összehánynom. Alighogy lenyeltem, egy jó pohárnyi vér kijött belőlem. Mondanom se kell, az üzlet kútba esett. Ugye, Bridget? Igen, igen - válaszolta a kötőtűi mögül Bridget. Örökké kötött. Mivel nyolcvankét éves korában érte el a fertőzés, ezt igazán nem lehetett felróni neki. A kötésen kívül szinte már semmire nem volt képes. Lépcsőt mászni például lehetetlenség az ő derekával. Vámpírnak lenni elég gáz, de fájós derekú öreg vámpírnak lenni még ennél is gázabb egy fokkal. Rendszeresen szeded az enzimeidet, Gladys? - fordult hátra az anyósülésen Sanford. Tudod, reggel és este! - Persze! És a többi kezelés? Talán újra inni kezdted a gyógynövényes kotyvalékaidat? Dehogyis! - fortyant fel kissé sértődötten Gladys, bár a kérdés jogos volt. A sok csodakencétől meg meditációs gyakorlattól már teljesen olyan volt, mint valami hippi. Ezt a hatást a gyöngysorok, a kendők meg a hosszú szoknyák csak tovább növelték. Mivel Gladys 1908-ban fertőződött meg, nem szereti mutogatni a lábát. A hölgyeknek akkoriban eszükbe se jutott az ilyesmi, mondogatta Gladys, aki, bár csak egy közönséges utcalány volt, szerette magát is „hölgyként" feltüntetni, mégpedig „ifjú hölgyként", ami igencsak ellentmondott szűnni nem akaró, öregasszonyos bél- és ízületi panaszainak. De hát huszonnégy éves volt, amikor elkapta a kórt. Mondjuk, szerintem egy megkövült dinoszaurusztojás is ifjabb nála. Aromalámpát se gyújtottam - panaszolta -, de még mindig tele vagyok azokkal a múltkori kiütésekkel. Szinte nem is látszik tőlük a hasam. Talán rosszul reagálsz az étrend-kiegészítőkre - tűnődött Sanford. - Majd beállítom az adagjaidat. Szédültél is? Igen! Épp ma reggel!
-
A fejed? Múlt hét óta nem fájt. De egyik este fürdéskor lejött egy lábkörmöm... Ez már sok volt. Remek ötletem támadt - mormogtam gúnyosan. - Mi lenne, ha a változatosság kedvéért most az allergiáinkat tárgyalnánk ki? Nagy buli volna. Hosszú csend következett. Ramon atya a visszapillantó tükörből a szokásos szemrehányó, de együtt érző tekintettel nézett rám. Sanford az orrát szívta. Miért, mégis miről akarsz beszélgetni? - duzzogott Gladys. - Mi érdekeset csináltál mostanában? Nézted a Buffy, a vámpírok rémét? A könyvemen dolgozom - mondtam, bár nyilvánvaló volt, ezzel a hírrel nem leszek túl népszerű. Sanford a napszemüvegét egy pillanatra leemelve megmasszírozta az orrnyergét, én pedig már vártam, mikor teszi fel a szokásos lemezt: hogy mekkora veszélybe sodrok ezzel mindenkit. (Pedig álnéven írok, és ráadásul csak postafiókon keresztül levelezem a külvilággal.) Persze, persze! Tudom, mi a véleményetek - folytattam, mielőtt még Sanford a szavamba vághatott volna. - Kímélj meg a bölcsességeidtől, már kívülről fújom őket! A könyveid ártalmasak, Nina - válaszolta Sanford. - Az emberek már így is éppen eléggé félnek a vámpíroktól. Csak tovább rontod a helyzetet. De hát Zadia nem is félelmetes! Elárasztják a rajongói levelek. Igazi hősnő. A valóságtól való menekülésed manifesztációja - Sanford nagyon szerette ezt a kifejezést. Az utóbbi huszonöt évben számtalanszor elmagyarázta, hogy megragadtam a KüblerRoss-modell tagadás fázisában, tehát még a düh, az alkudozás, a depresszió és a belenyugvás előtt, és képtelen vagyok elfogadni saját vámpírénemet. Emberfölötti tulajdonságokkal ruházod fel a vámpírokat - ezzel Sanford nyilván Zadia Veersivóra célzott csak hogy elhitesd magaddal, valójában nem is vagy vámpír. Álomvilágban élsz, Nina. Nem! Te élsz álomvilágban! - igyekeztem türtőztetni magam. - Úgy beszélsz velem, mint egy taknyos kisgyerekkel, pedig már ötvenegy éves vagyok! El tudod képzelni, mennyire unom már? Hogyne tudta volna elképzelni! Éppen eleget emlegettem. Már vagy harminc éve járunk össze, úgyhogy volt alkalmunk megismerni egymást. Lerágott csont már minden közös témánk. Ahogy az már lenni szokott, ha az ember mindig csak ugyanazokkal találkozik. Milyen boldog vámpír is lehetnék, ha soha többé nem látnálak benneteket, mondogatom néha magamnak a Szent Agáta sekrestyéjében körbepillantva. Lehet, hogy leéltél ötvenegy évet - korholt tovább Sanford anélkül, hogy egyáltalán rám pillantott volna -, de a lelkedben örökre gyerek maradtál. A kamaszkori időhurok foglya vagy. Kamaszként gondolkozol, kamaszként viselkedsz. Úgy érted, így? - és felmutattam neki az egyik ujjamat. Gladys vihogott. Ramon atya gyorsan váltott sebességet, de a hangja nyugodt maradt. - Oké, oké - csitítgatott. Elég! A nyilvános vitával várd ki az esti ülés kezdetét! Sanford mobilja megcsörrent, mire ő a zsebébe nyúlt, én pedig kibámultam az ablakon. A hátrafelé rohanó lámpák kedvenc házaimat világították meg. Egymásnak préselődve sorakoztak az utcán, az összehúzott függönyök mögött, a cédrusfa spaletták repedésein át a tévéképernyők villódzása, gomolygó cigarettafüst és ide-oda szaladgáló, ajtókat csapkodó emberek árnyéka látszott. 5 De túl gyorsan mentünk. Soha nem láthattam eleget. A normális élet mindig csak elsuhant az orrom előtt, én meg ott maradtam a kocsiban egy rakat vámpírral.
Szia, Dave - Sanford végre megtalálta a mobilját. - Aha. 0, te jó ég! Hát ez baj. Igen, átadom. Dave azt mondja, Kazimír nem veszi fel a kaputelefont - jelentette be Sanford szinte ünnepélyesen. - Vagy tíz perce csöngetnek. Dave kérdezi, megvan-e még a pótkulcs. Igen - felelte kissé aggódó hangon Ramon atya. - Mondd meg neki, hogy beugrunk. Hallottad? - kérdezte a telefonba Sanford. - Azt mondja, beugrunk. Igen, remélem. Oké. Igen, mindjárt ott leszünk. Sanford letette. Eleinte egyikünk se tudta, mit mondjon. Sanford elgondolkozott. Ramon atyának nyilván irányt kellett váltania az új úti cél miatt, mert egy kocsibeállóra felhajtva ügyetlenül megfordult. Bridget zavartan nézelődött. Ami engem illet, még csak nem is színleltem aggodalmat. Undorító ez az egész. - Akármibe fogadok, hogy Kazimír zsákmány után jár - adtam hangot jogos gyanúmnak. Talán éppen ebben a pillanatban harap torkon valakit. Na tessék! Zajos ellenkezés! Gladys talán azt is jobban viselte volna, ha történetesen felgyújtom a ruháját. - Nina! - Ramon atya őszintén megrémült. - Rettenetes dolog ám ilyet mondani! Nem beszélhetsz ilyen hangon másokról! - kontrázott Bridget. Bár a szemét nem láttam a napszemüvegtől, Gladys arca a szokásosnál is fehérebb volt. Szinte olyan fehér, mint a haja. Sanford hátrafordult. - Kazimír Kucsinszkij a szabadulása óta nem követett el kihágást - kezdte dorgáló hangon. Ennek már öt éve. Kazimír egyszer s mindenkorra megtért az anonim vámpírok közé. - Megtért?! De Sanford, hát koporsóban alszik! - Összefontam a karomat. - Nagyon igyekszik, Nina. Ő is csak áldozat, mint mi mindannyian - Sanford hangja fellengzőssé vált. - Nem te vagy az egyetlen közülünk, akit éppen ő fertőzött meg. Miért nem bocsátasz meg neki, mint a többiek? Mert úgy gáz, ahogy van - vágtam rá. Nem ellenkeztek. Kazimír Kucsinszkij tényleg gáz volt. Ezt még Sanford se tagadhatta. Lehet, hogy Kazimír megtéri az anonim vámpírok közé, de mindennek lehetett volna nevezni, csak épp anonim vámpírnak nem. Örökké a „régi szép időket" emlegette, amikor a feketéket még rabszolgapiacon árulták: „A fekete hús jó szaftos." És cuppogott is hozzá. Ilyenkor egészen úgy nézett ki, mint egy halálfej. Mérges medúzára emlékeztető, hosszú, kék nyelve szörnyű gusztustalan volt. Szeme helyén mintha osztrigák, fogai helyén pedig mintha sírkövek lennének. Szerény véleményem szerint Kazimír már olyan régóta vámpír, hogy egészen elfelejtett ember lenni. Az ő fajtája miatt ilyen rossz a vámpírok híre. De hát beszélhettem én Sanfordnak! Szerinte tilos különválasztani az emberre és a vámpírra jellemző tulajdonságokat. Szerinte a vámpír csupán az ember egyik fajtája, nincs benne semmi eredendően rossz vagy visszataszító. Valahányszor vitába szállok vele, mindig kioktat a hozzáállásom miatt. - Az is lehet, hogy csak beteg - igyekezett szokás szerint összebékíteni minket Ramon atya. Talán fel se tud kelni. - így van - bólogatott Sanford. - Talán rosszul reagál az étrend-kiegészítőire. Nem ez volna az első eset. Ezen a ponton akár meg is jegyezhettem volna, hogy Kazimír arra a pár döglött patkányra is rosszul reagált. De inkább nem szóltam. Ehelyett az ablakon kibámulva figyeltem, hogyan változik odakint az utca. A tornyocskák, a széles utcák, az ajtókopogtatók, a postaládák és a kovácsoltvas korlátok lassan átadták a helyüket az útjelző tábláknak, az utat szegélyező üvegfalaknak, az előtetőknek, a közlekedési lámpáknak és a szalagkorlátoknak. Télikabátba burkolózott emberek sétáltak az utcán. A sarki kocsmában színes fények villóztak. Alaposabban szemügyre akartam venni a látványt. Csak egy pillanatra szabadultam meg a napszemüvegemtől, de Sanford így is kis híján leordította a fejemet. - Nina! - rikoltozott. - Mindenütt reflektorok! Azt akarod, hogy megint bevérezzen a szemed? -
Isten hozott a vámpírlétben! A legpitibb kis örömért is a véremmel fizetek. Te jó ég, de utálom már! 2 Sokan hajlamosak azt gondolni, a vámpírok elhagyott kastélyokban, kriptákban vagy ólomüveg ablakú, lambériás kúriákban laknak. Hát sajnos nem ez a helyzet! Talán így is lenne, ha a világ minden vámpírja milliókat őrizgetne a bankszámláján. De mivel legalábbis az én ismerőseim mind munkával keresik a kenyerüket, a lakásaik is szerények. Kinek van pénze tornyokra, vízköpőkre vagy roppant kovácsoltvas kapukra? Néhányuknak még széles sávú internetre se telik. Ezzel együtt azonban van néhány irányelv, amit az otthonuk kiválasztásakor a vámpíroknak tanácsos megszívlelniük. A vámpírok például nem nagyon kedvelik a körpanorámát. Sőt, semmiféle ablakot nem szívelnek. Modern üvegpalotákban, tetőablakos, üvegverandás építményekben nemigen maradna meg egy vámpír sem. A meglévő ablakokat is alaposan el kell sötétíteni. A spaletta vagy a függöny alkalmasabb erre a célra, mint a reluxa. Az ajtókat alaposan leszigetelik, de még a kulcslyukak vagy a levélrések se maradhatnak szabadon. A vámpírok hálóhelye sem akármilyen. Biztonságosnak kell lennie. A szokványos lakásokban általában nincs is ilyen zug. Sanford például egy hajdani banképület páncéltermében alszik. Gladys és Bridget régi hentesboltban laknak, hálószobájuk az egykori hűtött raktár. Még Dave is talált magának egy sötétkamrás kis ikerházat. Ami engem illet, anyám irdatlan viktoriánus sorházának pincéjében alszom. Jó kis hely, bár anyának be kellett falazni az ablakot, és a külső ajtót is eltorlaszoltuk. Vannak csótányok is, de csak éjjel jönnek elő, amikor én úgyis felmegyek a házba. Párátlanítóval próbáljuk megakadályozni, hogy a helyiség végképp bedohosodjon. Kazimír viszont sohasem engedhette meg magának a vámpírbarát lakosztályt. Mi azért csak megéltünk valahogy, Kazimír azonban túlságosan emberkerülő volt. Egy darabig kapott ugyan rokkantnyugdíjat, és mi is gyakran segítettük a félretett pénzünkből, de még így is csak egy lepukkant kis garzonra tellett neki. A ház maga kopott, háromemeletes, két világháború közötti építmény volt vérvörös téglákkal és gennyszínűre festett fallal. Keskeny, összetaposott kis gyepcsík szegélyezte. Külön mosókonyha és kétautós garázs tartozott hozzá. Mire megérkeztünk, Dave kék kombija már a ház előtt állt. Ne parkoljon Dave mellé - javasoltam előrehajolva Ramon atyának. - A zsúfoltság feltűnést kelthet. Az emberek még balesetre gyanakodnának. Igaza van - szólalt meg legnagyobb meglepetésemre San- ford. - Álljon a sarkon túlra! Így a sarkon túl álltunk meg, tisztes távolságra a legközelebbi utcalámpától. A kombi mellé érve Horace-t is megpillantottam Dave mellett. Volt annyi eszük, hogy ne a ház előtt, hanem a kocsiba húzódva várakozzanak. Itt kell megjegyeznem, hogy Dave Gerace az egyetlen vezetni tudó vámpír a csoportunkban. Tizenhét évesen szerzett jogsit, úgyhogy a '73-as fertőzésekor már két éve vezetett, és különböző kétes ügyletek segítségével eddig mindig sikerült megújítania a papírjait. Így harminc éve abból áll az élete, hogy minket, többieket fuvaroz. Nagyon csodálom ezért, főleg, mert a helyében én már réges-rég elütöttem volna Kazimírt, nemhogy minden áldott kedden érte menjek. De hát Dave hallatlanul tapintatos és érett. És értelmes. És körültekintő. Egyszer, 7 amikor zenét hallgattam a kocsijában, és megkértem, nyomja kicsit följebb a hangerőt, azzal utasított vissza, hogy vigyázni kell, nehogy a szemem, az orrom és az ínyem után most a fülem is bevérezzen. Fura dolog, Dave ránézésre tők' kölyök, legtöbbször mégis olyan, mintha az anyukám lenne. Amióta ismerem, soha, de soha egy sebességkorlátot se lépett át.
Neked velem kellene jönnöd, Sanford - jegyezte meg a kéziféket behúzva Ramon atya. Kazimírnak talán segítségre van szüksége. - Hogyne - válaszolta Sanford, majd a hátsó ülés felé pillantott. - Valaki viszont maradjon itt Bridgettel. A lépcsőzés nem tenne jót neki. - Majd én maradok - lehelte elhalóan Gladys. - Kazimír büdös, nekem pedig már így is éppen eléggé émelyeg a gyomrom. Én viszont veletek megyek - szólaltam meg. Gladys ugyanis krónikus panaszkodó, nem létezik beszédtéma a saját nyavalyáin kívül. Azt állítja, a mellékhatások mindnyájunk közül őt viselik meg legjobban, bár ahogy észrevettem, ahhoz mindig marad elég energiája, hogy a haját befesse és kibodorít- sa. Mert hogy nem természetes szőke, arra mérget veszek! Akárhogy is, semmi kedvem sem volt a lerohadt lábkörméről társalogni. - Amúgy kíváncsi vagyok már Kazimír lakására. Sose jártam még nála - ezzel kinyitottam a kocsiajtót. - Nem egy nagy élmény - ingatta a fejét az atya, mint aki elfelejtette, hogy a szobafogságra kárhoztatottaknak igenis minden új lakás nagy élmény. A sortársaimhoz hasonlóan az én mozgásterem is elég szűk: nem találkozhatok idegenekkel, szinte minden ügyemet elektronikusan intézem, és gyakran olyan elcsigázott vagyok, hogy egész éjjel el se bírok mozdulni a tévé elől. Elengedtem hát a fülem mellett Ramon atya megjegyzését, és Dave kocsija felé indultam, ami ekkorra már üres volt. Dave, George és Horace zsebre dugott kézzel vártak ránk az autó előtt. Dave a szokásos farmerszerkóját viselte, úgyhogy ő rendben is volt. George a mai tizenévesek túlméretezett, bő, mocsárszínű cuccaiban érkezett, tehát a narancssárga taraja kivételével rajta sem volt semmi feltűnő. Horace viszont felvonultatta a teljes vámpírruhatárat: gyűrött bársony, fekete szatén, lakkbőr mindenütt. Az ilyet szerintem frankón be kéne tiltani. Épphogy a moarémellényébe nem hímeztette bele: VÁMPÍR VAGYOK. Egyszer még elkapják ebben a hacukában. Boris Karloff nézett volna ki így, ha meghívják a Rocky Horror Showba. - Nem kéne ezekben a göncökben mászkálnod - mormogtam Horace mellé érve. - Vagy ha már lúd, legyen kövér: legközelebb öltözz denevérnek! - Horace, irány a kocsi! - összerezzentem a hátam mögött felhorkanó Sanford hangjától. Még Dave is meglepődött. Horace viszont csak sárgás agyarát vicsorította ránk. Meg is haraphatsz, Sanford - mondta. - Működik egyáltalán az a kaputelefon? - kérdezte Ramon atya Dave-től, mielőtt még tovább csámcsogtunk volna Horace nevetséges szerelésén. - Más lakást próbáltál? Csak egyet - felelte Dave. - Egy nő bele is köszönt. Az atya nagy morogva hatalmas kulcscsomót halászott elő a reverendája alól. Horace az orrát szívta. Mért éppen az én ruháim keltenének feltűnést? - jegyezte meg. - Ramon atya meg szoknyában van. Dugulj el, Horace! - mordult rá Dave. Eléggé ki lehet készülve, mert soha egy rossz szava sincs senkihez. Sőt, általában mogorván behúzódik a haja meg a borostája mögé. Sanford szerint Dave a Kübler-Ross-modell depresszió fázisában ragadt meg. De hát Sanford a 19. század szülötte. Szerinte az a férfi, aki nem borotválkozik naponta, csak depressziós vagy börtöntöltelék lehet. Sanfordnak a kalapos nők tetszenek, még így az éjszaka közepén is. George, ülj be légy szíves Bridget és Gladys mellé - mondta, mialatt Ramon atya Kazimír háza felé indult. - Előfordulhat, hogy segítség kell nekik. Képtelenek vigyázni magukra. Ezzel Sanford az atya nyomába eredt, mi pedig csak álltunk döbbenten. Sose vágynék arra, hogy George Bumfordy vigyázzon rám. Elég egyetlen pillantást vetni idétlen, morcos, együgyű arcára, hogy kiderüljön, nem éppen ő a csapat esze. -
Talán pont ezért akart most megszabadulni tőle Sanford, mert tudta, nélküle könnyebb dolgunk lesz. Horace-nak tetszett az ötlet. Igen, nyomás, George! - mondta. - Nem kell mindannyiunknak felnyomakodnunk. Be se férnénk. Ezt meg honnan tudod? - kérdeztem megütközve. - Voltál már Kazimírnál? Horace vállat vont. Amikor nekiadtam a régi számítógépemet - felelte. - Valakinek őt is regisztrálnia kellett. Az internetre? - ezt a vészjósló hírt még nem érintettük a csoportmegbeszéléseken. Mielőtt azonban egy szót szólhattam volna, Dave integetni kezdett. Mozogjatok, ha még ma fel akartok érni! Úgyhogy nekiindultunk. Kazimír házának gombos bejárati ajtajáról hiányzott az egyik üvegtábla. A viharvert folyosón hirdetőfal, villanykapcsoló és valami meghatározhatatlan, óriási hamutartónak vagy üres virágcserépnek egyaránt beillő csöbör. A szőnyeg talán még nálam is öregebb volt. A távolabbi sarokban pókháló lengedezett. El se tudtam képzelni, hogyan cipelték fel annak idején Kazimír koporsóját a legfelső emeletre. Csak csendesen - suttogta ujját a szája elé tartva Ramon atya. Fölöslegesen aggódott. Szerintem nem én voltam az egyetlen, aki Kazimír lakása felé kapaszkodva rettenetesen kiszolgáltatottnak érezte magát. Minden lépcsőnyikordulásra összerezzentünk. A számozott ajtók kukucskálónyílásai csőre töltött pisztolyokként meredtek ránk. Akaratlanul is azon kezdtem tűnődni, hogyan bírja ki Kazimír ezen a zsúfolt helyen. Hogyan csempészi be a tengerimalacokat? És hogyan szabadul meg árulkodó kis tetemeiktől? Uhh - nyögött a bajsza alatt Horace. Futó pillantást vetettem rá, és az egyik ajtó mögül felcsapó harsány kacagás hallatán hirtelen összerezzentem. Nyilván tévét néznek a tizenkettes lakásban. A vékony falakon még a köhögés és az edénycsörömpölés is áthallatszott. Ramon atya megállt a tizennégyes ajtó előtt. Jóval hátrébb álltam, de így is világosan kivethető volt: a zárat feltörték. Pótkulcsra nem is volt szükség. - Talán kirabolták - törte meg a csendet elvékonyodott hangon az atya. - Ha arra ébredt, hogy betörtek hozzá, Kazimír talán elmenekült. De mért nem telefonált? - suttogtam. Horace lepisszegett. Inkább menjünk be! Mégpedig azonnal. Mielőtt bárki megkérdezi, mi a fenét keresünk itt. Más választásunk amúgy se volt. Ramon atya meglökte az ajtót, mire az nyikorogva kinyílt. Odabent mindenki levette a napszemüvegét. Néma csend ülte meg a lakást. Még a hűtő zúgását se lehetett hallani. Kazimír! - szólalt meg kissé bizonytalan hangon Ramon atya. Semmi válasz. Nagyon sötét volt mindenütt. A küszöb alatt beszivárgó fényben még így is kivehető volt, hogy Kazimír kartonlapokat ragaszott az ablakkeretekbe. Láttam a sivár nappalit is: egy árva karosszéken, egy ládára állított hordozható tévén és a számítógép faasztalkáján kívül semmi sem volt benne. Itt aztán nem járt betörő - állapította meg Horace, Ramon atya pedig a villanykacsolóért nyúlt. Semmi. - A mindenit! - morgott az atya. 9 A plafonról lógó foglalat üres volt. A vámpírok hallatlanul érzékenyek a mesterséges fényre. Hirtelen bevillant, hogy Kazimír alighanem a tévé és a számítógép képernyőinek gyenge fényénél tengette életét. Éppen ezért azt javasoltam, kapcsoljuk be mindkét masinát. Majd én! - súgta Dave, és óvatosan megindult a tévé felé. Sanford megragadta az atya karját.
Ne mozduljon, atyám - javasolta halkan. - Nehogy belelépjen valamibe! Dave-nek éppen abban a pillanatban sikerült felélesztenie a tévét: lövések, zene. Összerezzentünk. Erre előkaparta valahonnan a távirányítót, és lenémította a készüléket. Mintha mégis változott volna valami az előbbi zaj nyomán. Megtört a kísérteties, szinte húsba vágó csend. Egyszeriben felbátorodtunk. Horace meg is indult a konyha felé. Senki - kiáltotta az egyik homályos, málladozó vakolatú sarkot vizsgálgatva. - Hacsak nem bújt a pult alá. Ramon atya óvatosan betette maga után a bejárati ajtót. Sanford a fürdőbe indult, mi pedig Dave-vel a vaksötétnek tűnő szomszédos szobát kémleltük. Ott tartja a koporsóját - magyarázta az atya. Összenézünk Dave-vel. Neked a legjobb a szemed - jegyezte meg Dave. Ebben igaza volt. Remekül látok sötétben. Talán azért, mert a többieknél fiatalabb korban ért el a fertőzés. Találtam gyertyát - szólt ki a konyhából Horace. - És van gyufa is. Kazimír hálószobájába lépve kis híján keresztülbucskáztam a koporsón. Ott hevert a földön, közvetlenül az ajtónál. Lekucorodtam mellé, és a politúrozott deszkán végigsimítva kitapogattam a csinos rézvereteket, a faragványokat és a kétfelé nyíló fedelet. Egyedül nem bírtam volna el. Segítened kéne - mondtam Dave-nek, aki olyan idegesen járkált fel-alá, mintha minden pillanatban azt várná, hogy a nyakába ugrik valami, majd recsegő térddel, engedelmesen leguggolt mellém. Csak nem gondoljátok, hogy még mindig odabent van? - kérdezte a küszöbről Sanford. A szobában hirtelen halvány, aranyló fény áradt szét, Horace jött be a gyertyával. Kísérteties látvány volt, amint fekete köpenyében és szalonkabátjában árnyékot tartott a lángnak. Mellette Sanford és Ramon atya, arcukat szinte összegyűrte a félelem. Nem tudom - nyögtem ki végül -, de jobb, ha megnézzük, nem? Sanford bólintott. Ramon atya is beleegyezően fészkelődött. Horace viszont a szoba nagy részét betöltő, irdatlan ruhásszekrényre mutatott, amelynek egyik ajtaját Lugosi Béla képe díszítette. Jó nagy az a szekrény - szólalt meg nyugtalanul Horace. - Talán inkább oda bújt. Nézd meg! - tanácsolta Sanford. Horace döbbenten pislogott. Ám mielőtt még sikerült volna kibúvót találnia, felemeltük a koporsó fedelét. Aztán gyorsan vissza is ejtettük. Durr! - Mi baj? - kérdezte Ramon atya. Egyetlen hang se jött ki a torkomon. Kezem a szám elé kaptam. Az időközben fölegyenesedő Dave a karomnál fogva odébb vonszolt. - Ó, jaj - nyögte. - Mit láttatok? - kérdezte közelebb lépve Sanford. - Ő az? Basszus! - hörögte Dave. Horace ekkor Ramon atya kezébe nyomta a gyertyát. Az atya megtántorodott, én pedig átadtam a helyem Horace-nak, aki Sanford segítségével most már mindnyájunk előtt felfedte a szaténnal bélelt láda hátborzongató tartalmát. Sohasem felejtem el. Soha az életben. Az összehajtogatott lepleken hamukupac tornyosult. Bár a beáramló levegő kissé felkavarta, és a szíven átdöfött karó mély árkot vágott belé, így is éppen elég jól kivehető volt mindaz, amit látnunk kellett. A finom hamuban kivehető volt Kazimír orrlika, fülcimpája és az a szörnyű grimasz, amit a haláltusa írt az arcára. Semmi kétség, Kazimír Kucsinszkij meghalt. -
3 Kazimír földi maradványai láttán elborzadtam. Földbe gyökerezett a lábam. Mondhatni, halálra rémültem! Dave, Sanford és Horace nemkülönben. Azt azért el kell mondanom, hogy nem igazán szomorkodtunk. Nem is gyászoltuk Kazimírt, hiszen nem szerettük túlságosan. Hiszen éppen ő hozta a fertőzést az országba. Kazimír Kucsinszkij 1907 vége felé hagyta el Európát, tartva a Drakula című könyv egyre növekvő olvasótáborától. Úti céljául a világ egyik legelhagyatottabb pontját szemelte ki, a hosszú tengeri utat pedig egyiptomi múmiának álcázva tette meg. 1908 januárjában érkezett Sydney-be, szarkofágját az Ausztrál Múzeumban állították ki. Ebből az ideiglenes sírból eresztette szabadon január 23-án éjjel Horace Whitakker. Keddenként a Szent Agáta sekrestyéje hemzseg az olyan vámpíroktól, akiknek a megfertőződéséről így vagy úgy Kazimír Kucsinszkij tehet. Itt van például Horace. Lelkes ifjú régészként piszkálgatta egy évszázaddal ezelőtt Kazimír lepleit abban a dohos múzeumi pincében. Láttam néhány megsárgult fényképet, amelyeken Horace állógalléros ingben és vicces kalappal a fején feszít. Tekintete szinte felismerhetetlenül tiszta, háta egyenes, arca üde. Talán korábban is volt némi hajlama a gazemberségre, bár ez nem tűnik valószínűnek. Szerintem azóta változott így meg, hogy Kazimír megharapta. Nem hinném, hogy az a hajdani, egyenes derekú, huszonegy éves fiatalember valaha is pitiáner internetes csalásokból akart volna megélni. Horace persze azt állítja, hogy a pár éve megalkotott szupermodern számítógépes programja hozza neki a pénzt. Hiszi a piszi! George elejtett szavaiból sokkal inkább arra lehet következtetni, hogy Horace nyakig benne van valami sikkasztási ügyben. És egy szép napon majd mindnyájunkat magával ránt. Na, mindegy. A lényeg, hogy Horace volt Kazimír első áldozata - az első, de nem az utolsó! A Horace elleni támadás után Kazimír sikeresen megszökött a múzeumból, és az utcán megharapta az éppen arra járó Gladys Bakerst. Az 1908-as év végéig pedig összesen tizenöt embert fertőzött meg. Többségük mára már meghalt, vagy Melbourne-ben él. Sanfordról, Bridgetről és George-ról azonban nem közvetlenül Kazimír tehet. Ok másodlagos fertőzést szenvedtek. Sanford Plackett kezelte Horace-t pár nappal a múzeumbeli sérülése után. Sanford elég rosszul járt. Ha nem kellett volna sebet összevarrnia közvetlenül a Horace-nál tett látogatása előtt, talán a fertőző harapást is elkerülhette volna. Más tekintetben viszont Sanford mázlista: csodás felesége, Maud hajdan nővérként dolgozott, és mivel maga is olvasta a Drakulát, elég hamar rájött, mi történhetett a férjével. Ráadásul pár hónap alatt kifejlesztettek egy kezdetleges „emésztőport", a mai vámpír-étrendkiegészítő enzimek előfutárát. Ne legyünk igazságtalanok Sanforddal! Valóban minden humorérzéket nélkülöző okostojás, de nélküle az ausztrál vámpírok helyzete még a mostaninál is keservesebb lenne. Sanford szabadított meg minket az embervér-ivás kényszerétől. 0 alapította meg az Anonim Vámpírok Klubját. És ő zárta páncélszekrénybe Kazimírt, és temette hatvan évre szekrényestül egy cementlap alá. O találta meg Gladyst, Bridgetet és George-ot, mielőtt a fertőzés továbbterjedt volna róluk. Na, persze, nem mintha ez a veszély Bridget esetében valaha is fennállt volna. Eredetileg apáca volt, ő ápolta Gladyst Kazimír támadása után a Magdaléna Betegotthonban. Előbb zárja kriptába magát, minthogy akár egy legyet is megharapjon. George viszont zöldfülű kazánkovács-inas volt, amikor Gladys becsalogatta egy mellékutcába. Észbeli képességeiben azóta sem történt drasztikus változás. Régebben, amikor elérte a vérszomj, képtelen volt 11 visszafogni magát. A vérszomj a vámpírok esetében elég bonyolult jelenség. Van egy pillanat, amikor a friss embervér szagától csillapíthatatlan haraphatnékunk támad. Mikroszkopikus vérmennyiségek persze nem váltják ki ezt a reflexet, tehát a fogmosás vagy a borotválkozás közbeni kisebb balesetek még nem veszélyesek, egy-egy felhorzsolt térd vagy begyulladt körömágy látványa
viszont már komoly nehézségekhez vezethet. A szervezet nagyjából öt milliliter vér bevitele után reagál. Ekkor a vámpírnak két választása van: vagy hagyja magát elragadtatni, vagy kitart. George egyszer elragadtatta magát. Mielőtt Sanford közbeléphetett volna, George megharapott egy Ethel nevű nőt, akit később a saját családja tett el láb alól. Gladsyre és Bridget Dohertyre is Plackették vigyáztak. Sanfordnak és Maudnak köszönhetően 1973-ig nem történt újabb vámpírfertőzés Ausztráliában. Akkor viszont Kazimír újra elszabadult. Szerény véleményem szerint soha, de soha nem lett volna szabad kiereszteni az alól a cementlap alól. Úgy is lehetne mondani, Ramon atya hibája az egész. Maud halála után Sanford elég rossz bőrben volt. Különösen nagy csalódást okozott neki, hogy a felesége a halálos ágyán sem volt hajlandó vámpírrá válni. Sanford ekkor lelkigondozóhoz fordult a problémájával. Szó szót követett, Sanford pedig végül mindent meggyónt az atyának, aki ekkor hallott először a cementlap alá temetett vámpírról. Na mármost, Ramon atya áldott jó lélek. Elég csak ránézni. Robusztus termetével, borzas, ősz hajával, nagy barna szemével pontosan úgy néz ki, mint egy javakorabeli, kissé lestrapált, mégis örökifjú labrador. Ideje nagy részét betegekkel vagy kallódó kamaszokkal tölti, esetleg jótékony célú gyűjtéseket szervez. Nem csoda, hogy akkor, 1973-ban, Kazimíron is megesett a szíve. Ramon atya szerint Kazimír már éppen eleget szenvedett, úgyhogy Sanford kiásta a páncélszekrényt. Számító, behízelgő, osztrigaszemű Lázárunk pedig köszönetet se mondva a legközelebbi kocsma felé vette az útját. Ott talált rá Dave Gerace-ra. Szegény Dave éppen ott zenélt az egyik kikötői szállodában. Hajnalig maradt, és addigra már a kelleténél lényegesen több sör lecsúszott a torkán. Soha nem jött volna rá, mi történt vele. Még másnap délelőtt, a csatornában ébredezve sem gyanakodott egyébre alapos macskajajnál, úgyhogy haza is támolygott pihenni. Lakótársai legnagyobb szerencséjére Dave irattárcája a támadás helyszínén maradt. Ott, a fűcsomók közt talált rá másnap éjjel Sanford és Horace. így sikerült időben kiérniük Dave-hez, mielőtt bármit elkövethetett volna. Villámgyorsan cselekedtek. Ha egy szikrányit gyorsabbak, most nekem sem kellene mindezt megírnom. Az idő tájt a Sanfordhoz bekvártélyozott Kazimír házigazdájának folyamatos orvosi felügyelete alatt állt. Sanford árgus szemmel követte Kazimír állapotának legapróbb változásait is. Márpedig a friss embervérnek a vámpírszervezetre gyakorolt hatása leírhatatlan. Már egyetlen korty is megháromszorozza a vámpír erejét, és a drogokhoz hasonlóan felpörget, legalábbis így hallottam. Kazimír anyagcseréjére még Dave alkoholszennyezett vére is jól észrevehető hatást gyakorolt. Sanfordnak elég volt egyetlen pillantást vetni erre a kétszínű tetűre, hogy kitalálja, mit művelt. A hamarosan beköszöntő reggel azonban minden további intézkedésnek elejét vette. A nappal szobafogságra ítélt Sanford a kisujját sem mozdíthatta másnap estig, addigra viszont Kazimírnak már hűlt helye volt. Dave vérétől erőre kapott, és belevetette magát az éjszakába. Sanford semmit sem tehetett. Egyetlenegy anonim vámpír nem volt elegendő a Kazimír-féle ámokfutók megfékezésére. Így aztán a Kazimír nyomába eredő Sanford megállt a közeli telefonfülkénél erősítést hívni. Ám Horace és George túl későn érkeztek. Az egyik barátomnál voltam, és éppen magányosan támolyogtam ki a lakásából, hogy kihányjam a magamba döntött jelentős mennyiségű gint, amikor rám talált Kazimír. Azóta nem iszom. Kamaszkoromban nagyon bulizós voltam, de 1973 óta egy csepp alkohol se ment le a torkomon. Nem mintha lett volna más a választásom. Hát, ez az én szomorú történetem. Meg Dave-é. Meg Sanfordé. Meg a többieké. Nem csoda, hogy Kazimír Kucsinszkij halála nem taszított bennünket kétségbeesésbe. Nem csoda, hogy bánat helyett inkább halálra rémültünk.
Ugyanis ha őszinték akarunk lenni, a vámpírlét legszörnyűbb velejárója nem az elszigeteltség, a minket érő méltánytalanságok vagy a folyamatos rosszullét, hanem az, hogy az emberiség nagy része a halálunkat kívánja, mégpedig minden különösebb ok nélkül. Hiszen ha szó szerint örökké mások nyakán lógnánk, a föld teljes népessége rég vámpírrá változott volna már, nem igaz? És ha ez még nem elég, az emberiség nagy része azt is tudja, hogyan tegyen el minket láb alól. A mindenfelé keringő, értelmetlen vámpíros álhírek ellenére mára már a legtöbben tisztában vannak a vámpírok likvidálásának három csalhatatlan módszerével: lefejezés, karó a szívbe, de akár megteszi az erősebb napsugárzás is. Kazimír nyilvánvalóan karót kapott. Rettenetes - nyögte Horace. Ő jutott szóhoz először. Sebesen hátrált a koporsótól. - Ez... ez mészárlás. Ramon atya keresztet vetett. Sanford a száját törölgette, mintha hirtelen hányingere támadt volna. Arcán összefutottak a ráncok. Nyugalom - hebegte. - Gondolkodnunk kell. Muszáj felgöngyölíteni az esetet. - Nézzünk be a szekrénybe - javasolta Dave. Mindannyian az irdatlan bútordarabra bámultunk. Gombóc volt a torkomban. Ma is emlékszem, ahogy a fejemben egymást kergették a kérdések: ott rejtőzne a gyilkos? és ha nem, akkor hol? Netán a szomszédban? Vagy a parkoló egyik kocsijában? És ha csak arra vár, hogy kilépjünk a házból? Pucolás! - suttogtam a félelemtől rekedten, ám Dave ebben a pillanatban megszorította a karom. Psszt - súgta, mialatt hős védelmezőnk, Ramon atya magasra tartott gyertyával megindult a szekrény felé. Horace azonban elé ugrott. Rövid nézelődés után megragadta a karót. Tessék! - nyújtotta az atya felé, ám Sanford Plackett dühösen kiverte a kezéből. Lehet, hogy ujjlenyomatok voltak rajta! - sziszegte Sanford, mire Horace összerezzent. - Hogy mi? - nyüszítette. - Ne hülyéskedj már! - Horace, ez bizonyíték. - Meg is haraphatsz, Sanford! Jó estét! - szólalt meg Ramon atya. Hangja ugyan nyugodt volt, de a gyertya ide-oda rebbenő fénye elárulta keze remegését. - Ramon Alvarez vagyok, katolikus pap - mondta az atya a szekrényajtónak. - Nem fogom bántani magát. Kérem, jöjjön elő, beszélgessünk! Egy haja szála se görbül majd, megígérem. Semmi válasz. A szekrény még csak meg se nyikordult. Talán át kéne hoznunk azt a hokedlit a szomszéd szobából - mormogta a bajusza alatt Dave. - Vagy legalább egy konyhakést. Már késő volt. Az atya felrántotta a szekrényajtót. Még idejében sikerült félreugrania a kizuhanó hosszú nyelű ásó elől. A szerszám hatalmas csörömpöléssel ért földet, éppen az atya lábujjai mellett. Felsikolthattam, mert Dave egyszer csak vállon veregetett. - Nyugi. Semmi baj - mondta minden meggyőződés nélkül. Ramon atya ezalatt a második, majd a harmadik szekrényajtót is kinyitotta. Üres vállfák csörömpöltek, és félretaposott cipők sorakoztak odabent. A felső polcokon viseltes köpönyegek, ingek, törölközők, pulóverek. Az orgyilkos sehol. Egyetlen sáros lábnyom vagy felforgatott polc sem árulkodott idegenekről. Senki - sóhajtott megkönnyebbülten az atya, majd lehajolt a kissé földes ásóért. 13 Vajon Kazimír el is temette a tengerimalacait? Telefonálni kell Gladysnek - szólalt meg felindultan Sanford -, hogy zárja magára a kocsiajtót, és ne mozduljon a helyéről.
Szinte gondolkodás nélkül a zsebembe nyúltam, Dave és Horace nemkülönben. Ám rögtön ki is ment a fejemből a telefonálás, amint megláttam, hogy Sanford Kazimír hamvaiba túr. Egy pillanatig nem hittem a szememnek. Sanford érintése nyomán Kazimír arca teljes egészében eltűnt. - Mit művelsz? - hápogtam. Nem találhatják meg - mondta remegő ajakkal Sanford. Szeme szikrázott. Soha nem láttam még ilyen feldúltnak. - Isten tudja, mi történne. Nem kockáztathatunk! Igaza van - vágott közbe Horace, mielőtt még egy szót is szólhattam volna. - Nina, az ég szerelmére, nem kell, hogy a zsaruk is beleüssék az orrukat ebbe! Mi van, ha rájönnek, hogy Kazimír vámpír? Muszáj volt nevetnem, bár a dolog a legkevésbé sem volt vicces. Mégis mi másra gondolnának egy koporsóval az orruk előtt? Naná, hogy rájönnek! Nem - szólalt meg fáradt, komor hangon Ramon atya. - Csupán azt hinnék, szegény Kazimírnak mentális problémái voltak - az atya gyengéden a koporsóra fektette a kezét. - Mitévők legyünk a hamvaival? - fordult Sanfordhoz. - Hogyan temessük el? Mi lehetne a hivatalos halálozási ok? Jó kérdések. Csak kár, hogy nehéz megválaszolni őket. Kíváncsi vagyok, mit szólna a rendőrség, ha megmondanánk, hogy Kazimír szétporladt a szívébe döfött karótól. Muszáj bevonni a zsarukat? - vetettem ellen. - Elvileg nem akarjuk, hogy utánunk is szimatolni kezdjenek. Mi van, ha megtalálják Kazimír telefonkönyvét? A gondolattól hirtelen sóbálvánnyá dermedtem. Ha a gyilkos akadt rá a könyvre, már rég mindent tud rólunk! Ez valószínűleg a többiek fejében is megfordulhatott. Néhány pillanatig rémülten bámultunk egymásra, majd Dave felnyögött. - Volt egyáltalán telefonkönyve? Ezt azonban senki sem tudta biztosan. Még Ramon atya sem. Horace a fejéhez kapott. - Ez baj - szirénázta. - Ez nagy baj. Nyomás! - Dave szemmel láthatólag egyre izgatottabb lett. - Induljunk már! Egyet is értettem volna, ha Dave nem kezd el kifelé lökdösni az ajtón. Kazimír gyilkosa talán épp a szomszédos lakásban rejtőzködve várja, hogy végre kilépjünk az ajtón. Bridget, Gladys és George pedig talán már nem is élnek. Azt viszont utálom, ha dedósnak tartanak, csak mert úgy nézek ki. És utálom, ha ezen a jogon dirigálnak nekem. Mégis hova menjünk? - ráztam le magamról Dave kezét. - És ha Kazimírnak tényleg volt telefonkönyve? És ha a gyilkos már rég tudja, hol keressen minket? Mintha egy vödör hideg vizet zúdítottak volna a nyakamba. Hirtelen átéreztem a helyzet súlyát. - Jesszus! - hadartam. - Mi lesz anyuval? Nem jött válasz. Még Ramon atya is tanácstalannak tűnt. A rémülettől kábultan bámult maga elé, akárcsak a többiek. Hogy lehet ez? - gondoltam. Hogy történhetett? Olyan... lehetetlennek tűnt az egész. Horace kapcsolt legelőször. A gyilkos - kezdte elgondolkodva - karót használt, tehát megvannak a maga vámpírhiedelmei. Valószínűleg úgy tudja, ki nem állhatjuk a feszületeket. Értetlenkedve bámultunk rá. A Szent Agátába kell mennünk - tette hozzá türelmetlenül Horace. - Ki keresne vámpírokat egy templomban? Igaz - hirtelen rájöttem, muszáj a gyilkos fejével gondolkodnunk. - Horace-nak igaza van. Irány a Szent Agáta! De mi lesz...? - kérdezte Kazimír felé, vagy inkább Kazimír földi maradványai felé mutatva Ramon atya.
Megvár - mondta Dave. Halk, fakó hangja azonban most sem volt elég erélyes. Egyébként is mindig mintha valami sírboltból beszélne. Az atyát szemmel láthatólag nem győzte meg. És mi van, ha valaki észreveszi, hogy feltörték a zárat? - aggodalmaskodott. - Mi van, ha feljelentést tesznek? Akkor így jártunk - feleltem. Az atya bosszús tekintete végleg kétségbe ejtett. - Nem maradhatunk itt, atyám! Mi van, ha visszajön a gyilkos? Mi van, ha most is minket figyel? Nem tudom, vajon az érveim súlya vagy zilált lelkiállapotom hatott-e az atyára, de nem kellett tovább biztatni. Horace nyomában kilépett a szobából, sötétséget hagyva maga után. Sanford guggoló alakja még így is jól kivehető maradt. Kazimír hamvait teregette szét a koporsóban. Valamin azonban megakadhatott a szeme. - Gyere már - kérleltem. - Mennünk kell, Sanford! - Egy pillanat! - Mi a fenét művelsz? Nézd csak! - ezzel azt orrom alá dugott valamit. Fémes csillogást láttam a félhomályban. Golyó - mondta Sanford. - Talán ezüst. Magunkkal kell vinnünk. Akkor vigyük! - kiáltottam vissza az ajtóból. - Hozz, amit akarsz, csak gyorsan! Siess már! El kell tűnnünk innen! Nem mondhatnám, hogy a vámpírok különösebben rettenthetetlenek volnának. Épp ellenkezőleg. Mindannyian bármikor Kazimír sorsára juthatunk. Márpedig akit az egész világ utál, annak előbb-utóbb társául szegődik a félelem. -
4 Élve odaértünk a Szent Agátába. Egyetlen baljós árny se lesett ránk Kazimír panelháza mögül, és titokzatos fekete autók se szegődtek a nyomunkba. Még csak pirosat se kaptunk. A sekrestyébe lépve pedig végre zavartalanul megvizsgálhattunk Sanford zsákmányát. Valóban ezüstből volt. Kilenc milliméteres tömör ezüstgolyó. Látjátok? Mit mondtam? - szólalt meg Horace. - Ez a gyilkos tájékozatlan. Azt hiszi, ezüstgolyóval többre megy, mint a hagyományos ólommal. Ezek szerint eszébe se jut majd templomban keresni minket. Nekem azonban semmi kedvem itt maradni! - nyafogott Gladys. - Nem is maradhattok - felelte Ramon atya. - Holnap misék lesznek. Ki-be járnak majd az emberek. Nem zsúfolhatlak be benneteket ide a sekrestyébe. Meglátnak. Van itt esetleg kripta? - tudakolta csüggedten Sanford. Az atya a fejét rázta. A szokott helyén ült, a régi karácsonyfadíszekkel teli műanyag láda mellett. Tulajdonképpen mindannyian a szokott helyünkön ültünk, úgyhogy első látásra akár sima kedd esti összejövetelt is tarthattunk volna a kegytárgyas szekrények, poros ólomüveg-ablakok és összecsukható székek között. Az üveges tekintetek és a rosszul álcázott ásítások azonban ezúttal elmaradtak. Nem került elő az „önazonosság" és a „pozitív gondolkodási stratégia" sem. Nem Dave és az apukája, vagy Kazimír és a világ szembenállását vitattuk meg, és nem is azt, miért utálok ide járni. A szokásos unalmat, fáradtságot és lemondást mintha elfújták volna, feszültség vibrált a levegőben. Sosem felejtem el, milyen tanácstalanok voltunk. Ahogy azt se, hogy az első ijedség után micsoda nyugtalanság vett erőt mindnyájunkon. Mintha nem fértünk volna a bőrünkbe. Bridget a kezét tördelte, Dave a haját markolászta, Sanford fel-alá járkált, én pedig rágtam a körmöm, mint mindig, ha ideges vagyok. Legvadabb álmaimban se gondoltam volna,15 hogy egyszer valódi vámpírvadászba ütközöm. Penge vagy Van Helsing elvégre képzeletbeli alakok, és elvileg semmi közük a valósághoz. Az ő világukban a vámpírok veszélyesek, de legalábbis hatalmas erejük van. A Zadia Veersivo-féle mesebeli szupervámpírok tudják, miképp szabaduljanak meg az ellenségeiktől.
Zadia macskaszerű kecsessége és behízelgő dorombolása a legdörzsöltebb vámpírvadászt is a biztos pusztulásba csalja. Nos - szólalt meg szokásos hangján Ramon atya -, mivel ilyen szépen összegyűltünk, kezdetnek talán elmondhatnánk a Közös Célkitűzést. George, azt hiszem, ma te jössz. George engedelmesen neki is rugaszkodott. Esküszöm - kezdte - mindenre, ami szent, hogy a kísértéssel szemben megmaradok embernek, és egyetlen élőlényt sem... A fenébe az egésszel! - vágott közbe Horace, majd átható pillantást vetett ránk. - Hagyjuk már a Közös Célkitűzést! Ez most nem csoportbeszélgetés, hanem haditanács! Bizony - szólaltam meg erre én is. - Közbejött valami. Kazimír történetesen meghalt. Nem is értem - szipogta alig hallhatóan Bridget. - Ki tehetett ilyen szörnyűséget szegény Kazimírral? Olyasvalaki, aki bevette az összes vámpírmaszlagot - válaszolta szomorúan Ramon atya -, és aki fél. - Olyasvalaki, aki olvasta Nina könyveit - csattant fel Sanford. Szóval az én hibám? - úgy éreztem, menten felrobbanok. - Ezt akarod mondani, te görény? Nem - szakított félbe, kezét karomra téve Ramon atya. - Téged senki nem hibáztat. Senki nem hibáztat senkit - feddő pillantást vetett Sanfordra. - Semmi értelme egymásra mutogatni. Az a szerencsétek, hogy én itt vagyok - böktem ki hirtelen ötlettől vezérelve. - Nélkülem ott tartanátok, ahol a part szakad. Nem lenne hova mennetek. Mi? - nyögte George, Sanford pedig egy pillanatra abbahagyta a járkálást, és rám bámult. Gondoljátok csak meg - mondtam körbepillantva. - A gyilkos a nappalra vár. Félt volna éjjel megtámadni Kazimírt, mivel azt hiszi, olyankor mi, vámpírok emberfeletti erőre kapunk. Szép lassan felvázoltam az egész elméletet. Ha a gyilkos kideríti a hollétünket, velünk is hasonló módon akar majd elbánni. Nappal támad, mert akkor védtelenek vagyunk, illetve még az átlagosnál is védtelenebbek. De amíg anyu otthon van, a gyilkos nem tehet semmit - mondtam. - Mert anyu be sem engedi. Sanford összevonta a szemöldökét. - Azt akarod mondani, holnap mindannyian aludjunk nálad? Erre már felment bennem a pumpa. Bár Sanford kivételesen nem volt elutasító, annyi javaslatomat lehurrogta már, hogy most se vártam mást. Nagy levegőt vettem, és rámordultam hát. - Mért? Tudsz jobbat? Az atya válaszolt helyette. Hangjában aggodalom csengett. - Ez veszélyes, Nina - mondta. - A szóban forgó illető nyilván be van kattanva kissé. Mi van, ha megtámadja édesanyádat? Nem fogja - feleltem határozottan. - Anyu be sem engedi majd. De mi van, ha engedély nélkül megy be? Kazimírhoz is betört. Talán csak szerencséje volt - kelt védelmemre teljesen váratlanul Sanford. - Kazimírék lépcsőházának ajtaján hiányzott az üveg. Napközben talán az egész épület teljesen üres, hiszen minden szomszéd dolgozik - Sanford a bajuszát simogatva mérlegelte tovább a helyzetet. Nináék háza más - mondta. - A földszinti ablakon rács van, Estelle pedig szemmel tartja majd a bejáratot. Hívatlan látogató esetén lesz elég ideje rendőrt hívni. Hüledezve bámultunk Sanfordra. Egész eddig nem győzött óvni minket a rendőrségtől, mondván, még a rendvédelmi szervek se vigyázhatnak ránk minden percben, pláne akkor nem, amikor egy csapat félőrült a fejébe veszi, hogy elpusztít minket. Egy fegyveres támadóra csak nem hallgatnak a rendőrök - érvelt Sanford. - Pláne ha vámpírokról hadovál!
Ramon atyát nem nyugtatta meg az eszmefuttatás. Egy fegyveres, Sanford. Pont ez a gond. Mi van, ha használja is azt a fegyvert? Talán még mielőtt bejutna. Az atyának igaza volt. A pisztolyt kihagytam a számításból. Elvégre lőfegyverrel nem muszáj az áldozat közelébe férkőzni. Csupán akadálytalan rálátásra van szükség. Ha ez az őrült képes volt felmászni Kazimír után a legfelső emeletre, miért ne lőne be anyura a konyhaablak rácsain át? Viszont figyi! Valami kiment a fejünkből! - törte meg végül Horace hangja a hosszú, baljós csöndet. Mindnyájunkhoz beszélt, tekintete fel-alá vándorolt az arcunkon. - Az a kettyós ezüstgolyóval lövöldözött. Karó és ezüstgolyó, nem túlzás ez egy kicsit? Ninának igaza van. Ez a gyilkos fél, és ráadásul az információi se pontosak. Tehát aligha hiheti, hogy a vámpírok képesek lennének normál emberekkel egy fedél alatt élni anélkül, hogy néha kicsit megszipkázzák őket. Sanford az ajkába harapott. Úgy érted, hogy... Úgy értem, a gyilkosunk olyan hibás forrásokból tájékozódhatott, mint például Nina könyvei. Számára - folytatta Horace, mielőtt még bárhova is elküldhettem volna a remek felfedezéseivel együtt -, számára nem léteznek anonim vámpírok, hiszen azokat minek megölni? Nina anyukájánál tehát akkor is biztonságban leszünk, ha a gyilkos történetesen tudja a címét. Elég lesz egy pillantást vetnie Estelle-re, amint kiviszi a szemetet vagy tereget a kertben, hogy meggyőződhessen arról, nem lapulnak odabent vámpírok. Mivel a zajos ováció elmaradt, Horace a következőképpen fejezte be az okfejtést: - Majd meglátjátok. Lefogadom, hogy még csak eszébe se jut a közelünkbe jönni. Ez nehezen vitatható. Horace érvelése világos volt, bár az továbbra is kérdés maradt, vajon Kazimír gyilkosa is képes-e hasonlóan logikus gondolatokra. Mi van, ha biztosra megy? Ha biztos, ami biztos alapon mindenkit kiirt, akinek csak köze lehet a vámpírokhoz? Az ezüstgolyó plusz karó kombináció után ez nem is tűnt olyan lehetetlennek. Mindezek ellenére nem láttam más megoldást anyu lakásán kívül. És hajói vettem észre, a többiek sem. Végül Ramon atya is beadta a derekát. Komoran dörgölgette a tarkóját, Bridget segélykérő pillantásától kísérve. Horace dacosan összefonta a karjait a mellkasa előtt. Sanford szemmel láthatólag őrlődött. Gladys csukott szemmel masszírozta a halántékát. Dave pedig továbbra is az ezüstgolyóval babrált. Márkajelzés - szólalt meg hirtelen. - Ezek szerint kideríthetjük a gyártót is. És akkor mi van? - csattantam föl. - Mondjuk meg neki, hogy a terméke ártalmas az egészségre? Valójában nem kellett volna így vagdalkoznom, de hát egy hajszál választott el a hisztériás rohamtól. Ez Dave-nek is feltűnhetett, mert nem sértődött meg. Legalábbis nem mutatta. Mondjuk, ő elég ritkán sértődik meg, pedig már sokszor nekiestem. Bár én nekiesem bárkinek. Nem szándékos, és már sokat javultam, de nehéz higgadtan végighallgatni, miféle kifogásokkal hozakodnak elő a vámpírok, ha netán meg kell mozdulniuk. Bár Dave nem az a típus, aki kihúzza magát a felelősség alól. Most is igyekezett elébe menni az eseményeknek. Ha neten rendelte, szerepelnie kell valamilyen listán - jegyezte meg Dave. - A cégek sokszor kisebb összeg ellenében hajlandóak kiadni a megrendelők névsorát. Párszor már sikerült így infóhoz jutnom. Valóban? - sejtettem, hiszen Dave-nek 17saját internetes zeneboltja volt. Biztos tudja, hogyan mennek ezek a dolgok. - Szóval lenyomozhatjuk, ki vette azt a golyót? Talán igen. Muszáj kiderítenünk - jelentette ki hirtelen Sanford. - Mert ha nem, örökké bujkálnunk kell majd. Másképp nem tudjuk meg, a nyomunkba szegődött-e az a nyomorult ámokfutó.
Vagy elköltözünk, és nevet változtatunk - javasoltam. Bár jómagam még sosem kényszerültem erre, a többség már túl volt egy-két tortúrán. Tudtam, milyen kockázatos és fáradságos a dolog, mégse gondoltam volna, hogy ennyire lehurrognak majd. Jaj, csak azt ne! - nyögött Horace, Sanford pedig elfintorodott. Muszáj újra belebonyolódnunk valamibe? - nyafogta Gladys. Ha megtaláljuk ezt a lövöldözős fickót, akkor nem - felelte Dave. - Akkor elébe vághatunk a dolgoknak. És hogyan vágunk elébe, ha egyszer a pisztoly nála van? - hangzott George szokatlanul elmés kérdése. George általában alig tudja követni a beszélgetéseinket, nemhogy még hozzá is szóljon. Ami engem illet - válaszolta vicsorogva Horace -, belefojtom a vécébe, ha egyszer a szemem elé kerül. Ne! - tiltakozott rémültem Ramon atya. - Gyilkosságról szó sem lehet, Horace! Egyik rossz nem törli el a másikat. Sanford az eszünkbe idézte, hogy már korábban is volt dolgunk hasonló támadásokkal. Annak idején éppen ő beszélt Horace szüleinek a lelkére, nehogy lefejezzék a fiukat. Kommunikálnunk kell - erősködött Sanford. - Be kell bizonyítanunk, hogy senkire sem jelentünk veszélyt. Hogy a médiahírek aljas rágalmak csupán. És ez szerinted meghatja majd azt az eszementet? - kötekedtem. - Mi van, ha előbb lő, és csak azután kérdez? Ha valamelyik félnél fegyver van, az érdemi kommunikációnak úgyszólván lőttek, Nina magyarázta a dedósoknak kijáró lassúsággal Sanford. - Éppen ezért kell kiderítenünk a tettes hollétét, és meggyőznünk arról, hogy tőlünk igazán nincs félnivalója. Legjobb lenne, ha először csak Ramon atya beszélne vele. Minden szem az atyára szegeződött. Magam is úgy vélem... - mormogta vállvonogatva az atya. Ez mind nagyon szép - szakítottam félbe -, de a legfontosabb kérdés még szóba se került körbenéztem, hogy mindenki figyel-e. - Kazimír vajon önként leplezte le magát, vagy valaki rájött a titkára? Mondott neveket? Beszélt arról, mit csinál mostanában? - Nekem nem - mondta az atya. George a fejét rázta. Gladys fintora világosan arra utalt, a szokásos udvariassági kérdéseken túl eszébe se jutott volna akár egy szót is váltani Kazimírral. Sanford szemmel láthatólag nagyon törte a fejét valamin. - Kazimír nemrég jutott számítógéphez - jegyezte meg hosszú hallgatás után Dave. - Talán a neten kéne kutakodnunk. Be kell valljam, lenyűgözött az ötlet. Nekem hogy' nem jutott eszembe?! Pedig olyan egyértelmű. - Tényleg, tényleg - fordultam Horace felé. - Vajon miket művelt mostanában Kazimír? A te géped volt nála! Horace zavartan fészkelődött. Nyugtalanságát látva Dave és Sanford szinte sóbálvánnyá dermedtek. - Jaj - sóhajtott felénk fordulva Dave. - Csak nem gondoljátok, hogy felment arra a hülye fórumra? Végigfutott a hátunkon a hideg. Horace két héttel ezelőtt beszélt nekünk valami vámpíros oldalról. A neten hemzsegnek a horror- és fantasy-rajongóknak szánt vámpírblogok. Közönségük leginkább a Horace-hoz hasonlóan öltöző, beteges lelkületű vámpírimádókból kerül ki. A végtag-regenerálódásról és az Underworldxől szóló online hadoválások mögött aligha állhatnak igazi vámpírok. Épp ellenkezőleg: a bejegyzések többnyire hajmeresztő képtelenségek, amik a magamfajta vámpírregény-íróknak talán hasznosak lehetnek, az egyszerű embereket azonban végzetesen félrevezetik. Ami azt illeti, annak idején én is szerettem a drakulás filmeket. Sőt, kifejezetten felnéztem a vámpírokra, persze csak addig, -
amíg életnagyságban meg nem láttam egyet. Azóta csalódás csalódást követ. Képzeletem korábbi bűbájos vámpírjai csak a Veersivo Krónikák lapjain léteznek. Annak idején pont ezért nem villanyozott fel különösebben Horace felfedezése. Legalábbis elsőre nem. Miért a neten keresne rémtörténeteket az ember, ha maga is kitalálhatja őket? Ám hamar felnyílt a szemem, amikor kiderült, hogy egy névtelen blogoló vámpírrá akart válni. Ezek szerint van ezen a világon legalább egy hülye, aki alig várja már a jó kis vámpírharapást. Ez a bizonyos Vérszem nickkel bejelentkező idióta a biztonság kedvéért még az e-mail címét is megadta. Horace akkor megkérdezte, vajon ebben az esetben is bűn volna-e megfertőzni Vérszemet. Legnagyobb bánatára Ramon atya kereken kijelentette, hogy az efféle beteges kívánságoknak semmilyen körülmények között nem szabad eleget tenni. Az atya szerint Vérszem nyilván nem normális, a pszichésen instabil emberek helyzetének kihasználása pedig megbocsáthatatlan. A bűn súlyát az sem csökkenti, hogy Vérszem maga kíván áldozattá válni. Emlékszem, micsoda érdekes beszélgetés bontakozott ki ezután. Jól emlékszem arra is, mennyire felbosszantott Horace Whitakker rosszul leplezett csalódottsága. Az viszont sehogy se jut az eszembe, mit szólt mindehhez Kazimír. Eleve igyekeztem levegőnek nézni. Ezek szerint túl jól sikerült. Csak nem adtad meg neki a honlap címét, Horace? - kérdezte aggódva az atya, Horace bosszús bólintására pedig a kezébe temette az arcát. Szent ég! - nyögött fel Dave. Gladys magánkívül volt a felháborodástól. Hogy lehettél ekkora marha, Horace?! - rikácsolta olyan dühösen, hogy Horace elvicsorodott. Még én vagyok a marha? - sziszegte. - Nevetséges! Talán csapda volt - vágtam közbe. Nem akartam, hogy ez az értelmetlen acsarkodás félrevigye a gondolataimat. - így akarhatták tőrbe csalni a vámpírokat, nem gondoljátok? Segélykérőn fordultam Dave felé. Szét kell néznünk Kazimír gépén. Főleg a levelezését kell átvizsgálni. - És mégis hogyan, ha még a jelszavát se tudjuk? - kérdezte gúnyos hangon Horace. Majd a többiek felé fordult. - Vagy netán tudja valaki Kazimír jelszavát? Persze senki sem tudta. Még a születési idejében és a származásában se voltunk biztosak. Ezekről alig lehetett kihúzni belőle néhány szót. Úgy gondolom, legjobb lesz, ha körülnézek a lakásában - ajánlkozott Ramon atya. - Nappal talán biztonságban vagyok. Bár azt még mindig nem tudom... - fordult az atya némi habozás után Sanford felé -, mitévők legyünk Kazimírral. Jelentsük be, hogy eltűnt? Tegyünk úgy, mintha elköltözött volna? Vonjuk be a rendőrséget? - Kazimír számítógépe nem kerülhet a zsaruk kezébe - jelentette ki határozottan Horace. - Ki tudja, mi van a winchesterén? Ha nem tudjuk kilopni a gépet, akkor el kell pusztítanunk. Kapcsoljuk be, aztán dobjuk egy kád szappanos vízbe, és nem lesz vele több gond. - A hamvait se hagyhatjuk ott - jegyeztem meg. - Első látásra ugyan nem derül ki, mi lehetett az, de az igazságügyi orvos szakértők biztos seperc alatt kiderítik. - A vámpírok hamva amúgy is értékes - lelkesedett Gladys. Csodálkozó tekintetünket biztatásnak véve tovább magyarázott. - Sok mindenre jó. Például remekül lehet átkot szórni vele. - Na még csak ez hiányzott! - vonta össze a szemöldökét Ramon atya. Irtózott minden boszorkányságtól. - Akkor végképp nem engedhetjük, hogy szegény Kazimír földi maradvá19 nyai rossz kezekbe kerüljenek. Végül nem kevés vita után megszületett a haditerv: Ramon atya először is elmegy a plébánián felhalmozott pót-hálózsákokért, elviszi őket anyuhoz, aztán jól megérdemelt álomra hajtja a fejét. Reggel pedig felmegy Kazimír lakására, tönkreteszi a számítógépet, és magához veszi Kazimír hamvait.
Szórja ki az ablakon, vagy húzza le a vécén - javasolta Horace. - Üres kézzel kell lejönnie, hogy ne legyen feltűnő! -De... Máskülönben betörőnek nézhetik - Horace rá se hederített az atya tiltakozására. Már hogy néznék betörőnek? Reverendában? - szólt oda Sanford. Horace felhorkant, én pedig nem állhattam meg, hogy közbe ne vágjak. Viccelsz, Sanford? - kiáltottam. - Reverendában tuti szemet szúr valakinek - megragadtam az atya karját. - Atyám, hagyja otthon a reverendát! Öltözzön úgy, hogy ne keltsen feltűnést! Ramon atya megadóan beleegyezett. Ezután Sanford a többi feladatot is kiosztotta. A hálózsákokat kiterítjük anyu pincéjében. Dave ezalatt a gépemen utánajár az ezüstgolyó gyártójának, Horace pedig igyekszik megkeresni Vérszemet a fórumon. Reggel kis szerencsével már előbbre leszünk. Ha nem, következő éjjel folytatjuk a keresést. Meg utána is. Egyszerűen nem adjuk fel, amíg meg nem találjuk Kazimír gyilkosát. Amíg szabadon járkál, mindnyájunk élete veszélyben forog - Sanford tudálékos modora most valahogy nem tűnt olyan affektáltnak. - Végig együtt kell működnünk, különben nem kerülünk ki ebből élve. Furi, alapvetően utálom, hogy így kell éljek. Utálom a görcsöket, a hányingert, az unalmat, a kedélybetegséget. Utálom, hogy tengerimalacon kell tengődnöm, és nem lehet normális frizurám. Aznap éjjel viszont, amikor valóban az életem forgott kockán, valahogy egy percig sem haboztam. Nem akartam a szoba közepén tornyosuló hamukupacként végezni. -
5 Sehogy sem akar kikopni a köztudatból, hogy a fokhagyma jó vámpírok ellen. Pedig nem is igaz! Ez az egész fokhagymásdi egy évszázadokkal ezelőtt élt, nevenincs vámpírnak köszönhető, aki egyszer élcelődni talált egy hölgyön, akinek fokhagymaszaga volt. Már hogy rettegne bárki egy zöldségtől? A fokhagyma ugyan valóban árt a vámpíroknak, de semmiben sem különbözik a szalonnától vagy a kelbimbótól. A vámpírgyomor nem emberi étkek megemésztésére való. Egyetlen szelet sárgadinnye egy hétig is ágynak dönthet vagy fél tucat vámpírt. Még a poshadt vérnek is elég kellemetlen mellékhatásai lehetnek. A gyomorgörcs és a migrén mellett folyamatos hányás, kóros kiszáradás és a fogíny vörös színű váladékozása is előfordulhat. Hallottam egyszer, amint Gladys egy nagyobb adag vadgesztenye meggondolatlan elfogyasztása után egyenesen könyörgött, hogy döfjék már szíven egy karóval. A bőre pikkelyesen hámlani kezdett, ízületei lufi méretűre dagadtak. Úgyhogy nagyon kell vigyázni az ilyesmivel. A vámpírok egyedül az ütőérben csörgedező friss vért képesek megemészteni. Az állati vér ráadásul még így is csak különleges enzimekkel együtt iható. Ám próbáljon csak meg bárki állandó élőállat-utánpótlást keresni! Nem lesz könnyű dolga, hacsak nem valami isten háta mögötti tanyán lakik. Sanford ezt a problémát végül tengerimalacokkal oldotta meg. A rendszer már vagy hatvan éve működik. Az apró tengerimalac-tetemek nem túl feltűnőek, az állatok gyorsan szaporodnak, és ételben sem túl válogatósak. Legfőbb előnyük pedig, hogy lakásban is tarthatók. Szívós kis jószágok, ráadásul nem kell sok ész a gondozásukhoz. Éppen ezért lett a hadtáposunk George Bumfordy. Mindenkinek napi egy tengerimalac járt, este 20 kellett elfogyasztani a szükséges táplálék-kiegészítők kíséretében. Ez volt az ideális adag. Minden napra egy malac, s Sanford többet nem zavar - mondogatta Horace. George kitűnő tenyésztési módszereinek köszönhetően az elmúlt huszonhat évben egyetlen este sem kellett koplalunk.
George 1960 táján költözött össze Horace Whitakkerrel. Közös lakhelynek vásároltak egy masszív téglaépületet, amelyhez egy borospince és egy düledező üvegház tartozott. A hat óriási szoba ideálisnak bizonyult, keresve sem lehetett volna jobb helyet találni a tengerimalac-tenyészetnek. Egyszer jártam ott. Hát, mondhatom, nem valami épületes látvány! Ki nem bírnám annyi ketrec között! Bár az ürülék, a bűz és a szőrcsomók ellenére - meg kell adni - remek kis állatfarm volt. És a kezdetektől fogva remekül működött. George megélhetési forráshoz jutott, mi pedig rendszeres élőállat-utánpótláshoz. Dave színre lépésével pedig létrejött egy szerény javadalmazású heti kétszeri szállítószolgálat. Egyetlen apró szépséghibája volt az egésznek: a friss vér nem a leggusztusosabb eledel, és ugyan ki akarna egy mészárszéken élni? Talán még sohasem találkoztatok tengerimalacot kiszippantó vámpírral. Hát, jobb is, mert nem túl felemelő jelenség. Szegény malackák sokat ficánkolnak közben, mégsem altathatjuk el őket, mivel a szennyezett vér ártana nekünk. Így hát néha rossz helyre szúrunk, és csurom vér lesz körülöttünk minden. Éppen ezért igyekszünk egyedül, csempézett fürdőszobában étkezni. Én például mindig megvárom, amíg anyu elalszik. És persze fel is takarítok magam után. Anyunak ezzel együtt sincs könnyű dolga. A vámpírok nem éppen a legtisztább vendégek. Állattetemeket hagynak maguk után, és egész álló éjjel a tévé vagy számítógép képernyőjét bámulják. Gyakran gyengélkednek. Néha még rendet rakni sincs erejük. És az igazsághoz az is hozzátarozik, hogy bizony nem mindegyikük megbízható. Elég csak Kazimírra gondolni. Úgyhogy még az én edzett anyukám is hátrahőkölt a gondolattól, hogy egyszerre hét vámpírt szállásoljon el a pincéjében. Az ég szerelmére! - kiáltott föl a hátborzongató beszámoló hallatán. - Ez nem szálloda! Mért nem kerestek inkább magatoknak egy nyamvadt kriptát a rookwoodi temetőben? Hallottam anyu rekedtes hangján, hogy csak félig viccel. A cigarettáját is úgy nyomta el, mintha csótány lenne alatta. A fahumorú Sanford persze komolyan is vette anyu szavait. A rookwoodi temetőt éjszakánként igen kétes alakok látogatják. Vandálok, ópiumkereskedők, hogy mást ne mondjak. Bizonyára nem szívesen tenné ki Ninát a velük való találkozásnak? Anyu Sanford képébe fújta a füstöt. Nem is teszem ki - vágott vissza -, mert Nina itt marad. Itthon alszik, mint mindig. A saját lányomat csak nem hajítom ki az utcára! Fölösleges a vita, anyu - nem lett volna energiám végighallgatni egy újabb kirohanást. - A többiek vagy itt maradnak, vagy őket is ledöfik. Kész, passz! Anyu tovább dohogott a konyhaasztalnál. Gusztustalan hálóingét csak részben takarta a rémes nejlonotthonka, és bár a protézisét berakta, megfésülködni már elfelejtett. Nem volt több hetvenhat évesnél, most mégis jó tízessel öregebbnek látszott. Az éjszaka közepén soha sincs csúcsformában. Na jó - morogta végül. - Azt hiszem, nincs más választásom. Láttam rajta, azon töri a fejét, hogy annyi ember közül miért éppen az ő konyháját özönlötték el a vámpírok. Vicces, de mi tökéletesen illeszkedtünk ebbe a környezetbe. Anyu nem kifejezetten rajong a szupermodern, krómozott acél konyhafelszerelésért. A linóleumpadló itt-ott felhólyagosodott, és a csempék is megrepedeztek. A konyha a csillogó tisztaság ellenére sem túl vidám látvány. Ami nem fekete vagy barna, az mind sápadtzöld, a hűtő kivételével, ami viszont ki se látszik az ocsmányabbnál ocsmányabb mágnesek alól. Az efféle lepukkant, agyonhasznált konyhában néhány vámpír már szinte fel sem tűnik. Beleolvadnak a kifakult fuga, a kőkorszaki vízforraló és a tűzhelyre égett, ezeréves kajafoltok közé.
Na és meddig maradtok? - anyu úgy mérte végig Horace-t, mintha ő se volna egyéb odaégett kajafoltnál. Végül Sanford válaszolt. - Attól függ... Hogy milyen hamar akadunk rá erre az ámokfutóra - tette hozzá Dave, majd lapos oldalpillantást vetett felém. Tudtam, arra céloz, hogy mihamarabb a gép elé kéne ülnünk. Feltápászkodtam hát. Gyere - szóltam oda Dave-nek. - A jelszavam nélkül úgyse mész semmire. Várjatok! - anyu hangja köhögésbe fulladt. - Lassan a testtel! - krákogta. - Senki sem megy sehová, amíg a házirendet nem tisztázzuk. Anyu tehát elmagyarázta, hogy az ő szobája, valamint a mosógép tilalmas területek, tengerimalacot pedig a pincén kívül sehol sem akar látni. Táplálkozni kizárólag a fürdőszobában szabad. Nem használhatjuk a konyhai telefont, nem kap mindenki kulcsot, a külső ajtó pedig folyamatosan zárva lesz. Mindenki takarítson fel maga után - zárta le az eligazítást anyu. - És találjatok ki valami zuhanyozási rendet! Napi plusz két zuhanyozásnál több nem fér a keretbe. Nem vagyok én milliomos! És a lámpákat se kapcsoljátok fel! Nina mindig sötétben közlekedik, nem akarom, hogy a szomszédok azt higgyék, hirtelen diákszállást nyitottam. De csak Nina lát jól a sötétben - tiltakozott Sanford. - Bridget számára például kifejezetten veszélyes volna világítás nélkül járkálni. - Akkor maradjon a pincében! - anyu zsebre vágta az öngyújtóját. - Mind maradjatok a pincében, hacsak máshol épp nincs halaszthatatlan dolgotok! Nem akarok mászkálásra ébredni az éjszaka közepén! Gladys elfintorodott. Mielőtt azonban még nekiállt volna a napi egy forró fürdőhöz való, elidegeníthetetlen jogáért harcolni, Dave letaszigálta a lépcsőn. Igyekszünk csendben lenni, Mrs. Harrison - ígérte behízelgő baritonján Dave, és nagy spánielszemekkel nézett anyura. Nem csoda, hogy Dave anyu szíve csücske! Minden anya ilyen jól fésült, udvarias és halk szavú fiúról álmodik. Ráadásul Dave kifejezetten rajong anyuért. Őt két hónapos korában otthagyta az anyja, úgyhogy van oka felnézni a ragaszkodó szülőkre. És meg kell hagyni, anyu valóban ragaszkodik hozzám. Igaz, úgy bánik velem, mintha ovis lennék, örökké kritizálja a ruháimat, és retróhajat vág nekem, de legalább kitart mellettem. - Tudom, hogy benned megbízhatok, aranyom - válaszolta anyu. - Nem is miattad aggódom. Anyu átható pillantást vetett Sanfordra. Sosem kedvelte túlságosan. Sanfordot a kezdetektől fogva idiótának, Bridgetet puhánynak, Gladyst kiállhatatlannak, Horace-t pedig „visszataszító figurának" tartotta, nem mintha ez utóbbi esetben bármi ellenvetésem lett volna. Sanford akkor ásta el végleg magát a szemében, amikor egyszer szóvá tette, anyunak abba kéne hagynia a dohányzást. Ami pedig Kazimírt illeti... jobb, ha nem is említem, anyu milyen jelzőkkel illette. Senkit sem akarnék megbotránkoztatni. Anyu csapos volt, úgyhogy megvan a szókincse. Ha valakinek netán szemet szúrna, miből tart fenn egy Surry Hills-i családi házat egy nyugalmazott csaposnő, elmondanám, hogy Surry Hills jó harminc éve még szinte a város nyomornegyede volt. A fertőzésemig anyu albérlőket is tartott. Hárman laktak velünk: két vidéki lány és egy szégyellős pakisztáni diák. A vámpírokkal azonban kicsit más a helyzet. Akár anonim, akár nem, azért mégiscsak vámpír. Nem csoda, hogy anyu kissé kiakadt tőlünk. Eszünkbe sem jutna ilyet kérni tőled, ha22 nem lenne ekkora a baj - magyaráztam neki, amint a lépcső felé indult. - Felfogod, hogy itt életek forognak kockán? Egyáltalán átérzed te ezt az egészet? Hogy a fenébe ne, azért nem hülyültem el teljesen! - csattant fel anyu. - Felfogtam. Csak épp nem járok örömtáncot, ha nem baj. -
Hát, ami azt illeti, mi se - jegyezte meg kissé sértődötten Gladys. Sanford feszengett. De Estelle, Kazimírt meggyilkolták - magyarázta anyunak. - Csak van magában valami részvét! Mindnyájunkat mélyen lesújtott ez a hír. Anyu csak nyámmogott. - Már épp ideje volt - jelentette ki kereken. Gladys megrökönyödött, Horace kuncogni kezdett, Dave-nek pedig elakadt a lélegzete. - Mindez akár Ninával is megtörténhetett volna - tiltakozott Sanford. Anyu azonban nem adta fel egykönnyen. Hát, ha maga azt hiszi, bárki besétálhat ide karóval és ezüstgolyóval, akkor igazán nem értem, minek van még mindig itt. Amíg Nina engem lát, semmi oka félni. Elláttam a baját én már hat részeg biciklistának is, pedig csak egy krikettütő és egy sörösüveg volt nálam. Úgyhogy maga csak ne papoljon nekem az önvédelemről! Hányszor hallottam én már ezt a krikettütős, sörösüveges históriát! Anyu egyik kedvenc lemeze. Ám mielőtt még egyáltalán elfintorodhattam volna, odakint megszólalt a csengő. Ez biztos Ramon atya - vélekedett Sanford. Igaza lett. Az atyával együtt végre megérkezett Bridget, George és a hét alpinista-hálózsák is; ez utóbbiakat Sanford vezényletével és Gladys folyamatos nyafogása közepette azonnal szétteregették a pincében, anyu pedig ezalatt főzött Ramon atyának egy teát. Mi Dave-vel és Horace-szal az emeletre indultunk. Eddig még sose engedtem Horace-t a gépem közelébe. Az utóbbi húsz évben, részben anyu hangos tiltakozásának köszönhetően, igazából nem is járt nálunk, a gépemet is Dave telepítgette újra. Anyu sose állhatta Horace-t. „Annak a tenyérbe mászó alaknak köpőcsészében a helye" - jegyezte meg egyszer. - Ez a szoba semmit sem változott - vigyorodott el a Dávid Bowie-poszter láttán Horace. Mintha még mindig tizenöt éves lennél. - Te meg még mindig mintha nyolc - morogtam, mialatt Dave az íróasztalhoz ült, és beindította a számítógépemet. - El a mancsokkal a cuccaimtól, világos? Miért van még mindig itt az ágyad, ha réges-rég a lenti lebegőfürdőben alszol? - kérdezte Horace. Ez övön aluli ütés volt. A vámpíroktól tilos ilyet kérdezni. Egyszerűen mocsokság. Mintha egy bénát faggatnának arról, miért nem szabadul meg a régi sportszereitől. Eszem ágában sem volt Horace tudomására hozni, milyen kényes pontra tapintott. Te meg minek fésülködsz, ha már réges-rég rá se néz senki arra az undorító pofádra? kérdeztem vissza, és összefontam a karjaim. Horace szeme összeszűkült. Nyugi, srácok - szólt közbe Dave, mielőtt Horace visszavághatott volna. - Higgadjatok már le! Tudom, hogy nehezetekre esik, de viselkedhetnétek egy kicsit több tisztelettel! Kazimír iránt? - kérdezte gunyorosan Horace, de Dave egy pillantásával elhallgattatta. Kazimír meghalt, öregem. És ha tovább pazaroljuk az időnket, mi is hamarosan az ő sorsára jutunk - Dave rám nézett. - Bejelentkezel, Nina? - Ne nézzetek ide - feleltem Horace felé sandítva. Dave persze azonnal vette a lapot, és félrefordult. Mégsem ütöttem be a jelszót, amíg Horace ki nem ment a folyosóra. Végső soron ő volt az, aki egyszer a Veersivo Krónikák ismeretlen rajongójaként a frászt hozta ránk. Kiderítette a címemet, és fenyegető leveleket küldözgetett, míg végül anyuval kis híján elköltöztünk. Horace az ügy tisztázása után se kért bocsánatot. Ugyan, dehogy! Ő csak szemléltette, milyen veszélyes dolog vámpírként regényeket írni. Azóta esélyt se adok a hasonló húzásainak. Horace csak akkor jöhetett vissza, amikor Dave már javában az ezüstgolyó gyártója után kutakodott a neten. Pár perc múlva mindhármunk tekintete az amerikai Ranger's cég hivatalos honlapjára szegeződött. Az ezüstgolyók tizenöt dollár plusz postaköltségbe kerültek. -
Tessék - mondta Dave. - Ez az a márka. Innen szerezte. Egyáltalán kinek jut eszébe ilyesmit venni? - kicsit aggasztott, hogy manapság ilyen remek üzlet az ezüstgolyó-forgalmazás. - Már úgy értem, csak nem minden ügyfelük vámpírvadász? Persze, hogy nem - vágta rá Horace. Egy pillanatra már azt hittem, lesz valami értékes hozzászólása is, de persze csalódnom kellett. - A többségnek biztos vérfarkasra kell. Bár talán akkor sincsenek aggályaik, ha egy-egy kósza vámpír is a pisztolyuk elé kerül. Mit gondolsz, Dave? Horace-nak megvolt az az idegesítő szokása, hogy beszólásokkal vezesse le a saját feszültségét. Most Dave volt soron, aki szerint talán valóban léteznek vérfarkasok, csak nem hasonlítanak a filmekben és a képregényekben megjelenő agyszüleményekre. Akkor még senki sem osztotta Dave nézetét. Hát, akkor jobb, ha résen vannak azok a vérfarkasok - jegyezte meg szokásos higgadtságával Dave. - Kelendő portéka lehet az ezüstgolyó, hiszen ez a banda semmi mást nem árul. Némi kutakodás után azonban kiderült, hogy a Ranger's cég termékeit nem lőszerként, hanem bársonybélésű tokba csomagolva, ezüstláncon ajánlják rendőröknek, informatikusoknak vagy frissen elvált férfiaknak. Elfogadnak különleges kéréseket is. Biztosan hajlandók valahogyan álcázni a golyókat - vélekedett Horace. - Máskülönben át se jutnának a vámon, nem gondoljátok? Talán be lehet jegyezni őket ékszerként - Dave telefonszámot írt ki az oldalról. - Végül is főként annak árulják. Nem sokan lövöldöznek ilyesmivel. Pláne nem darabonként tizenöt dollárért. Ebben az esetben nem lesz nehéz rábukkanni az őrültünkre - mondta Horace. Valószínűleg ő az egyetlen, aki ládaszámra rendeli a golyókat. Anyu hívott, így lemaradtam Dave és a Ranger's igazgatóhelyettesének telefonbeszélgetéséről. Ehelyett odalent elköszöntem Ramon atyától, ágyba támogattam anyut, majd a pincébe is lenéztem. Levittem a dohányzóasztalt, pár konyhaszéket és a legszükségesebb eszközöket. Megírtam a zuhanyozási rendet, majd a biztonság kedvéért mindenkit felszereltem egy-egy flakon csótányirtóval. Előástam továbbá néhány ősrégi társasjátékot, egy pár súlyzót és néhány filmmagazint is. Már alig álltam a lábamon, mégis büszke voltam magamra, hiszen kevés vámpír képes ekkora erőkifejtésre. Dave azonban még engem is túlszárnyalt. Egyetlen telefonhívással elintézte, hogy hozzájuthassunk a Ranger's megrendelőinek névsorához - csekély ötezer amerikai dollár ellenében. - Ötezer? - jajdult fel Horace. Az fejenként kevesebb mint ezer - mondta Dave. - Nem is olyan rossz üzlet. Van ennek bármi értelme? - kérdeztem, amit Dave azonnal kritikának vett. - Mondhatsz, amit akarsz - morogta. - Szerintem megéri. A lista láttán igazat kellett adnom neki. Az elmúlt két évben a Ranger'snek nem sok ausztrál ügyfele volt. Dave összesen ötöt talált. Egy Nefley Irving nevű queenslandi fickó tizenkét golyót vett. A nyugat-ausztráliai Finian Pendergast hatot. Két további vásárló egyet-egyet. Az új-dél-walesi Cobar mellett lakó Barry McKinoz pedig százat. - Száz ezüstgolyó? - kiáltott fel Horace. - Géppisztolya van? - Ő lesz az - mondta Dave. - Szerinted, Sanford? Sanford összevont szemöldökkel simogatta24 a bajuszát. Nem is tudom - mondta végül. - Cobar? Az nagyon messze van. Több mint egynapi járásra innen. -
Akkor bajban vagyunk - szólalt meg Dave. Kíváncsi tekinteteink láttán elmagyarázta, hogy Barry McKinoz telefonszáma nem szerepel a listán. - Vagy titkos, vagy nincs is vezetékes telefonja - vélekedett Dave. - Ami eléggé megnehezíti a dolgunkat. - És a többi vevő? - kérdezte Gladys. - Őket próbáltad? Aha - Dave beszámolt arról, hogy Nefley Irving száma nem elérhető, Finiannél pedig üzenetrögzítőbe futott. - Nem hagytam üzenetet - zárta le a kérdést a maga békés módján Dave. - Mit mondhattam volna neki? - segélykérőn nézett végig rajtunk. - Van valakinek elképzelése, mit mondhatnánk ennek a fickónak? Persze nem volt. Idáig még nem jutottunk. Meg hát vajon mi bírna jobb belátásra egy vámpírvadászt? Mindenekelőtt beszélnünk kell Ramon atyával - sóhajtott Sanford. - A lehetőségek leszűkítése utána a gyanúsítottak megközelítése következik. Tovább szűkülnének a lehetőségeink, ha időközben Vérszemet is megtalálnánk valahol tűnődött Dave. - Ki kell derítenünk, hova valósi. Ha cobari, akkor bingó! Üzenhetnél neki - fordult Horace felé borostás állát simogatva Dave. Hajnali kettőkor? - Horace szinte megbotránkozott. - Ha ő a mi emberünk, most alighanem az igazak álmát alussza. Egy próbát azért megér - vágott közbe mindenki nagy megelégedésére Sanford. Horace és Dave tehát felmentek üzenni a titokzatos Vérszemnek, mi pedig, más dolgunk nem lévén, befészkeltük magunkat a tévé elé. Sanford A sötétség 30 napját javasolta, ami szerinte segít „beleképzelni magunkat az ellenség helyzetébe". Megspórolhattuk volna az időt. A film végére a közhangulat megdöntötte a negatív csúcsot. El se tudom mondani, mennyire elegem van már a megsárgult körmű, elvtelen vérszívókból! - Ha a gyilkos is ilyesmiket gondol rólunk, akkor baj van - állapítottam meg, majd mind a pinceajtóra néztünk. Odakint, talán nem is olyan messze innét, a vérszomjas gyilkos éppen újabb mészárlást tervezget, vagy még az előzőről álmodik, míg mi újszülött tengerimalacokként lapulunk ebben a föld alatti üregben. Hát csoda, hogy kitaláltam Zadia Veersivót? O legalább tesz is magáért valamit, nem úgy, mint az én vámpírismerőseim. -
6 A Veersivo Krónikák első köteteként napvilágot látott Rabkiváltó egyik jelenetében Zadia Veersivo az igazak álmát alussza míves kőszarkofágja mélyén. A faragott fedelet gondosan magára csukta, hiszen hatalmas erejével bármikor fel tudja emelni. Szinte már halálosan nyugodt pihenését két bérgyilkos zavarja meg, a ruhájuk vérben úszik. Nyögnek a súlyos kőfedél alatt, alig bírják megemelni. A nagyobbik fickó Zadia fölé hajol, egyik kezében hegyes karó, a másikban fából készült kalapács. Ingén azonban még friss a vérfolt; és egy csepp Zadia nedves eperajkára hull. A mandulavágású szem tágra nyílik, bár még csak délután fél négy van. Erre a baromságra igazán nem vagyok büszke. Nincs az a vámpír, akit délután fél négykor fel lehetne rázni! Ágyút sütögethetnek a füle mellett, akkor se lesz éberebb egy sírfaragványnál. Hogy miért? Mert a vámpírok évszaktól függetlenül, hajnaltól sötétedésig gyakorlatilag a klinikai halál állapotában vannak. Napközben rajtam sem mutatkoznak életjelek: nincs pulzusom, nincs agyműködésem - semmi. Friss halottnak tűnök. Ami azt illeti, úgy is érzem magam. Pontosabban mondva úgy, mint akit elaltattak. Igen, ez a legjobb hasonlat. Egyszer csak elsötétül a világ, majd újra magamhoz térek. Nem álmodom, nem ébredek fel a zajokra, és nem érzékelem az idő múlását. Az ember bekómál, aztán azon veszi észre magát, hogy megint feléledt. Ráadásul ilyenkor semmivel sem frissebb, mint előző nap. így volt ez a Kazimír halálára virradó reggel is. Befeküdtem a lebegőfürdőmbe, a többiek pedig magukra cipzározták a hálózsákot, aztán alkonyatig meg se mozdultunk. Este hat körül tértünk újra magunkhoz, hogy kiderítsük, mi minden történt a távollétünkben. Anyunak szerencsére nem esett bántódása. Semmilyen különös eseményről nem tudott beszámolni. Aznap egyedül a postás ment el a ház előtt, de még ő se lassított. Uncsi egy nap volt - összegezte anyu, aki szeret nyüzsögni. Nyugdíjas évei eddig elég aktívan teltek: önkéntes ápolónő volt, bridzselt és kézműves-szakkörbe járt. - Szappanoperákat néztem - mondta. Ramon atya napja annál eseménydúsabbra sikeredett. Kazimír lakásán kezdett, amit akkorra az egyik buzgómócsing szomszédnak köszönhetően gyakorlatilag megszálltak a rendőrök. Az atya elmondta nekik, mennyire „aggódott a barátjáért", a két zsaru pedig a feltört zárat és az elsötétített ablakokat vizsgálgatta. A koporsóba is bekukucskáltak. - Semmit sem tehettem Kazimír hamvaival - vallotta be az atya. - De nem is volt szükséges. A rendőröket nem érdekelte. A koporsó szemrevételezése után arra jutottak, hogy Kazimír pszichés zavarokkal küzdhetett. Kedves fickók voltak - bizonygatta az atya -, de láttam, mi jár a fejükben. Arra gondoltak, Kazimír nyilván bolond volt, és most szó nélkül meglépett. Még azt is megkérdezték, szerintem lehetséges-e, hogy a zárat is maga törte fel, mert elhagyta a kulcsát valahol. És most mi jön? - kérdezte Sanford. - Eltűntnek nyilvánítják? - Holnapig még nem - válaszolta Ramon atya. - Megkértek, szóljak a barátainak, ha egyáltalán voltak neki. Ramon atya sápadt és fáradt volt, mintha ez a rövid találkozás a rendőrséggel minden energiáját felemésztette volna. - A hamvak nem izgatták őket különösebben - fejezte be történetét ez atya. - Egyikük szerint Kazimír talán a saját halálát kívánta megrendezni, a másik meg csak nevetett. Azt kérdezték, lehet-e a hamugyűjtési szenvedély Kazimír betegségének velejárója. Vagyis eszükbe se jutott, hogy valóban Kazimír van a koporsóban. Soha nem hallottam ennél lehangolóbb örömhírt. Nehéz elfogadni, hogy tulajdonképpen még csak nem is feltételezik rólunk, hogy létezünk. Ramon atya azután beszámolt a nap további vámpírügyi intézkedéseiről is. Sanford javaslatára beugrott Horace-hoz - zárak, ablakok érintetlenek -, megetette a tengerimalacokat, és felkapott
néhányat vacsorára. Hazamenet elnézett Bridget hentesüzlete felé. Ott se talált semmi gyanúsat. Sanford és Dave lakásai szintén háborítatlannak tűntek. Nappal a gyilkos talán munkába jár. Vagy nincsenek meg neki a címeink. Sanford szerint azért ne igyunk előre a medve bőrére. - Legalább hétvégéig itt kell maradnunk - jelentette ki -, hacsak hamarabb meg nem találjuk. Mert akkor mi lesz? - kérdeztem. Nem jött válasz. Anyu cigit keresett a zsebében. A konyhaasztal túloldalán Ramon atya a félig megivott teába bámult. Bridget kötögetett. Gladys szórakozottan rendezgette a hűtőmágneseket. Sanford fel-alá járkált, Horace ásítozott. A konyhát beterítette a készülő húsos pite illata. Hogy szerettem annak idején a húsos pitét! Meg a sült halat. Na és persze a fagyit. Meg a kókusztortát. Manapság már a főtt étel szagától felfordul a gyomrom. Ha megtaláljuk, a tudomására hozzuk, hogy tévedett - szólalt meg végül Sanford, mintha egyértelmű volna, hogy Kazimír gyilkosa hallgat majd a jó szóra. Bridget aggodalmasan megkérdezte, hogy nem kellene-e a barátságos szándék jeleként süteményt és üdítőt is felszolgálni neki. Már a nyelvemen volt az epés megjegyzés, hogy köszönthetnénk esetleg bonbonnal és virággal is, amikor hirtelen lépések hallatszottak a nyikorgó lépcsőn. Az ajtóban Dave jelent meg. A szokásos szenvedő formáját hozta. Az esetlenül csoszogó, sápadt, gyászos tekintetű Dave szinte mindig nyomott volt. Várakozó pillantások szegeződtek rá. - Nincs üzenet - jelentette. Sanford sóhajtott, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom. Nem tudtam, örüljek-e vagy aggódjam. - Micsoda? - kérdezte anyu. Vérszem nem jelentkezett - felelte az ajtófélfának támaszkodva Dave. - Nem jött válasz Horace üzenetére. A mijére? - kérdezte anyu, mire elmeséltük neki, hogyan próbáljuk lépre csalni az online vámpírrajongót. Időközben beoldalgott George is, kezében egy nejlonzacskóval. Khakiszínű pulóverén vérfoltok éktelenkedtek. - Szabad a fürdőszoba - dörmögte. Összenéztünk. Ki a következő? - kérdezte Horace, és mivel nem mozdultunk, feltápászkodott. - Akkor megyek én - jelentette be. - Senki sem szédül? Nem szédültünk. Anyu kiszólt, hogy a visszazárható nejlonzacskók a pipereasztal fiókjában vannak a szivacs és a fertőtlenítő mellett. Már majdnem rá is gyújtott. Vámpírok társaságában anyu ritkán fogta vissza magát, hiszen minket igazán nem fenyeget a tüdőrák. Ramon atya kedvéért viszont végül elrakta a cigit. Ha történetesen - kezdte fekete csipke nyakkendőjét igazgatva Horace - döntések születnek a távollétemben, előre szeretném bejelenteni, hogy nem megyek Cobarba. Keressetek más palimadarat! Horace ezzel ki is ment, mi pedig törni kezdtük a fejünket a szavak értelmén. Hamar leesett. Pillanatnyi gondolkodás után világossá vált előttem, hogy a következő állomásunk csak Cobar lehet. Mivel az egyik fő gyanúsított a nyugati parton él, a másik pedig köddé vált, Barry McKinoz maradt az egyetlen elérhető célszemély. Cobar. Az anyu asztala körül ücsörgő, megnyúlt arcú, szánalmas figurák láttán rájöttem, az elmúlt harminc évben egyikünk sem utazott többet néhány kilométernél. Sápadtak voltunk, mint a vak mélytengeri halak, pupillánk egy villanykörte halvány fényétől is gombostűfejnyire szűkült. Sehol egy kihúzott derék, sehol egy határozott arcél! Még a májfoltos, görnyedt, ízületes kezű anyám is frissebbnek tűnt nálunk.
Megpróbáltam elképzelni, amint vámpírismerőseim valamelyike leutazik vidékre. Nem nagyon sikerült. A vámpírok nem véletlenül gyűlnek a városokba. Nemcsak a magas épületek árnyéka vonzza őket, hanem az is, hogy itt könnyebb eltűnni. Sydney amúgy is hemzseg a drogosoktól, alkoholistáktól és a művészlelkű, koplaló, sápadt éjjeli baglyoktól. Egy vidéki porfészekben viszont, ahol már délután ötkor minden bezár, és mindenki ismer mindenkit, a vámpírok úgy kirínának, mint jegesmedve a strandon. Nem írhatnánk inkább levelet? - javasoltam Sanfordnak. - Úgy értem, ha ennek a cobari fickónak nincs telefonszáma, lehet, hogy nem éri meg egészen odáig elfurikázni. Mi van, ha nincs is otthon? Talán még mindig utánunk ólálkodik itt, Sydney-ben. Ezt nem tudhatjuk - legnagyobb meglepetésemre Dave hirtelen igen határozott lett. - Talán rögtön hazament. Talán éppen ezért vagyunk még életben - itt egy kis hatásszünetet tartott. Persze az is lehet, hogy tegnap egyszerűen csak nem volt kedve ölni. - De... - Megnéztem. Nincs olyan messze, Nina! Egy nap kocsival. És talán nem a levél a legjobb elintézési mód - vetette közbe Ramon atya. - Könnyen lehet, hogy nem ez a fickó ölte meg Kazimírt. Az atya szerint egy rossz kezekbe kerülő levéllel sokat ronthatunk saját helyzetünkön. Fő az óvatosság - helyeselt Sanford. - És a gyorsaság. A levélre legalább egy hétig nem kapunk választ. A fürdőszobából kiszűrődő visítás hallatán Sanford összeszorította az ajkát. Ráadásul - tette hozzá gyorsan - az eredményben sem lehetünk biztosak. Fogalmunk sincs, hogy ez a cobari fickó ott lakik-e még, illetve hogy nem adta-e tovább az ezüstgolyókat. Valójában szinte semmit sem tudunk. Sanford tekintete barna glaszécipője tükörfényes orráról lassan a meghökkent közönségre vándorolt. Nincs más választásunk - szögezte le végül. - Valakinek oda kell utaznia. Bár én is úgy cselekedtem volna, mint Zadia Veersivo! Bár elmondhatnám magamról, hogy egy kimért „benne vagyok" kíséretében csak biccentettem egyet, és a belőlem sugárzó erővel pisztolyok, kézigránátok és cséphadarók sem tudtak volna szembeszállni! Sajnos, egyáltalán nem ez történt. Azon tűnődtem, mi történik, ha az országút kellős közepén ér utol a hajnal. Vajon mennyi fény szivárog be egy lezárt csomagtartóba? És akkor rajtakaptam magam: úgy gondolkodom, mint a vámpírok! A vámpírrá válás fizikai része nagyjából harminchat óra alatt lezajlik, ám a lelki folyamat ennél jóval hosszabb. Az ember lassan feladja. Érzi, hogy nem a régi. Kivonul a világból, elveszíti az érzékenységét. Az érdeklődési köre menthetetlenül beszűkül, ereje mintha elfolyna. Végül már semmivel sem képes foglalkozni a hányingeren és az idióta tévésorozatokon kívül. Ha nem vigyázok, hamarosan vámpír lesz belőlem. Mármint igazi vámpír. Nemcsak fizikailag, de lelkileg is. De így se lett több kedvem, hogy vállalkozzam az útra. Ahogy láttam, Gladysnek sem. Ez őrültség! - kiáltott fel. Még anyu is elfintorodott. Meredek, mi? A szállodai szobákat minden reggel takarítják, a redőnyök pedig általában foghíjasak. Sose engedném Ninát ilyen helyre, hacsak nincs ott valami jó nagy páncélszekrény, ahová behúzódhat. Tessék?! O, dehogyis - jelentette ki határozottan Sanford. - Szállodába nem megyünk, azt semmiképp sem kockáztathatjuk meg; ez nem is kérdés. A hirtelen beálló csendben minden szempár Ramon atyára szegeződött. Én is úgy gondoltam, keresve sem találhatunk nála jobb szószólót. Reverendája, ráncos arca, táskás szeme és együtt érző tekintete láttán a legádázabb gyilkos is megszelídül. Mindemellett az atya vezetni is tud. Mégpedig nappal.
Csak ő lehet a küldöttünk. Várakozó tekinteteink láttán Ramon atya megsimogatta ezüstös halántékát. Szóval azt akarjátok, hogy én menjek? Mindenki bólogatott. Nem mehet egyedül - jelentette ki a sütőben gőzölgő pitéért indulva anyu. - Fogalmatok sincs, mi várja majd ott. Ez így nem igazságos. - Persze, hogy nem - felelte szárazon Sanford. - Nem is így gondoltam. Természetesen valakinek el kell kísérnie. Mondjuk, egy másik sofőrnek. Dave? Én? - dadogta Dave. Félelmet láttam a tekintetében. Olyan volt, mint egy kisgyerek. Vagy mint egy vámpír. Ám a következő pillanatban kihúzta magát. Rendben - dörmögte. - Megyek. Leesett az állunk. Ám mielőtt megszólalhattunk volna, Horace lépett be, kezében a malactetemet rejtő zacskóval. Hova tegyem? - tudakolta. Míg anyu elmagyarázta, hogy a malacokat a kukanapig lefagyasztjuk, kiosontam a szobából. Egyszerűen gyáva voltam. Kis termetem miatt biztos engem szemeltek volna ki az expedíció következő tagjának. Első pillantásra látszik rajtam, hogy a légynek sem tudok ártani, nappal ráadásul remekül elférek a csomagtartóban vagy egy nagyobb bőröndben. Rémisztő kilátások. Motyogtam hát valamit a fürdőről, majd a lépcső alól felkaptam egy tengerimalacot. Inkább nem mesélném el, miként is zajlik a magunkfajták vacsorája, főleg, mert ennyi év alatt sikerült tökéletesítenem, hogyan tudok leginkább távol maradni ettől a hajmeresztő procedúrától. Bekapcsolom az iPodomat, vagy magammal viszem a rádiót, és minden erőmmel a kabaréra összpontosítok. Esetleg valami szépre próbálok gondolni. Például, hogy Zadia az otthonául szolgáló barlang kőcsipkéi között szenvedélyesen csókolózik egy nyúlánk, helyes sráccal. Aznap azonban, amikor egyik kezemben a malactetemmel, másikban pedig a nejlonzacskóval a kád fölé hajoltam, sehogy sem sikerült elterelnem a figyelmemet saját nyomorult helyzetemről. A számból csepegő véres nyál a hajamat is jócskán összemaszatolta. Kész csőd vagyok! És nevetséges is. Mindennek tetejében tökéletesen hasznavehetetlen. Csak sunnyogtam, amikor Dave odatette magát. Örökké a többiek nyamvadt vámpír-hozzáállását kritizálom, most meg az első lehetőségnél meghátrálok. Azt teszem, amit a többi vámpír, vagyis semmit. Eszembe villant, hogy talán jobb így Kazimírnak. Mit ér az ember, ha vámpír? - gondoltam. Olyan szánalmasnak éreztem magam. Olyan kiszolgáltatottnak. Mégis, hiába tűnik kegyetlenségnek a magamfajta ártalmatlan kriplikre vadászni, valahol átéreztem, mennyire irtózhat tőlünk Kazimír gyilkosa. Hiszen én is irtózom a vámpíroktól! Hogy is hibáztathatnék ezért bárkit? Elég pech, hogy amennyire utálom a gyilkost, annyira együtt is érzek vele. Egyre mélyebbre zuhantam az érzelmi fekete lyukban. Hatalmas erőfeszítés kellett ahhoz, hogy visszarántsam magam. Döntöttem. Zadia Veersivo példájára minden maradék erőmet összegyűjtöttem a végső küzdelemhez. Csak hát nekem nem holmi drogmaffiával vagy védelmi pénzt behajtó smasszerekkel gyűlt meg a bajom! Az én ellenségem az ereimben csörgedező kór volt. Én is megyek - léptem vissza a konyhába. Mindenki rám bámult. Sanford a homlokát ráncolta. Dave komótosan dörgölte a borostáját, mint mindig, ha valami furcsasággal került szembe. Dehogy mész! - anyu Ramon atya orra elé vágta a pités tányért. - Nem mész te sehova! De megyek - feleltem határozottam -, még jót is fog tenni nekem! Jót? - csattant fel anyu. - Jól otthagyod majd a fogad!
Ugyan, ugyan - legnagyobb meglepetésemre Sanford ismét a védelmemre kelt. - Ha teherautóval megyünk, semmi baja sem eshet. A fényveszélyt így minimálisra csökkenthetjük. Miféle teherautóval? - kérdeztem vissza. Mint a többiektől rövidesen megtudtam, biztonságunk érdekében az atya zárt rakterű teherautót bérel majd, amelyben nappal is gond nélkül utazhatunk. Ha a raktér valóban zárt, semmi bajunk sem eshet. Kibélelhetjük fekete műanyaggal is - javasolta nagy megkönnyebbülésemre Sanford. Hál' istennek nem egy kombi csomagtartójában kell majd szoronganom! Nem lesz ingyen - vetette ellen Horace. Ez a megjegyzés kisebb vitába torkollott, mivel Horace-nak esze ágában sem volt az eddigieknél több pénzt költeni. A probléma sajnos túlságosan gyakran merült fel. Se Gladys, se George nem kerestek valami jól. Bridget kötött állatkák és edényalátétek eladásával igyekezett kipótolni csekélyke nyugdíját. Dave se volt éppen dúsgazdag, de azért kijött a pénzéből. Végül pedig én is épphogy megvagyok valahogy, hiszen a könyveim azért mégsem bestsellerek. Nem vagyok én Stephenie Meyer! Sanford és Horace élnek közülünk a legjobban. Néhány perc után azonban nem bírtam tovább hallgatni a teherautó bérleti díja fölött kerekedett csetepatét. Oké, akkor én állom - vágtam közbe. - Végül is én utazom majd vele. Beszállok - tette hozzá Dave. Két utasnál több azonban garantáltan nem fog beférni. San- ford szerint hárman is elég szűkösen leszünk az utastérben. Nina ebből a szempontból is kitűnő választás - bizonygatta Sanford. - Kicsi, babaarcú és igazán semmi félelmetes nincs benne. Lényegesen bizalomgerjesztőbb látvány, mint, mondjuk, Horace vagy George. Kösz a bókot! - Ja - dörmögtem, bár senki sem figyelt rám. Talán még anyu sem, hiszen minden erejével azon volt, hogy meggyőzze Sanfordot: a ritkás hajú, törékeny Bridget a nagy kék szemével még nálam is ártalmatlanabb jelenség. Ugyan ki ijedne meg tőle? Sanford viszont hallani sem akart erről. Maga is tudja, milyen rossz a dereka szegénynek - mordult anyura Sanford. A többiek se támogatták a javaslatát. Még én sem. Kutyabajom se lesz - bizonygattam nem sok meggyőződéssel. - Viszek hálózsákot, és egyébként csak egy pár nap az egész. Minden úgy megy majd, mint a karikacsapás! Anyu kissé nehezen viseli, ha nem az történik, amit ő akar. Szája elvékonyodott, szeme összeszűkült. Egy jókora falat húsos pite lenyelése után pedig kijelentette, ő is velünk jön. Megráztam a fejem. Itt kell maradnod arra az esetre, ha felbukkanna a gyilkos - torkoltam le. - Ráadásul semmi kedvem malmozni, amíg mások cselekszenek. Nem vagyok már ovis! Felelős, felnőtt ember vagyok, aki igenis képes tenni magáért. Vagyis nem vagyok a szokásos vámpíralkat. Azt hihetné bárki, Zadia Veersivo járt a fejemben, amikor elvállaltam ezt a kiruccanást. Szerintem mindenki ezt gondolta. „Ide veled, régi kardom", morogta a bajsza alatt Horace. Pedig nem Zadia járt a fejemben, hanem Kazimír. Kazimír volt a legvámpírabb vámpír, akit valaha láttam. Maga a vámpír prototípusa. És mi lett belőle?! Én azonban... más vagyok. Tevékeny, együtt érző, megbízható és egy cseppet sem közömbös az iránt, mi történik velem. Közöm sincs a Kazimír-félékhez! Vicces, hogy félelmében mi mindent képes bemesélni magának az ember. -
7 Vidéki expedíciónkra a következő tárgyakat vittem magammal: fogkefe, egy tubus fogkrém,
fésű, két váltás fehérnemű, két harisnya, két pulóver, két szoknya és annyi blúz, amennyi csak belefért az ütött-kopott kofferba. Velem utazott továbbá a rózsaszín dzsekim, a napszemüvegem, a gyapjú svájcisapkám és számos egyéb kiegészítő is. A malacoknak külön ládát biztosítottunk. Kerekedetett némi vita afölött, egyáltalán vigyünk-e magunkkal tengerimalacokat. Egyfelől csak baj van velük: koszosak, és folyamatosan etetni kell őket. Másfelől azonban a tengerimalac a háztáji jószágoknál jóval biztonságosabb élelmiszer. Horace azt javasolta, fogjunk majd magunknak bárányokat, de leszavazták. Szerinted Ninának lenne ereje birkát hajkurászni? - csipkelődött Sanford. - Már háromemeletnyi lépcsőzéstől is teljesen kifullad. Végül tehát Ramon atya egy zsák kisállat-eledel, néhány fej saláta és egy köteg újságpapír társaságában a tengerimalacok ládáját is bepakolta a bérautóba. A csomagtartó szellőzése nem volt ugyan a legkiválóbb, a ventilátorzúgás viszont legalább elnyomja a gyanús állathangokat. Úgyse lesznek valami hosszú életűek - jegyezte meg Horace. - És akkor sincs semmi, ha megfulladnak, mielőtt kiszívnátok őket. Ennyi idő alatt nem haltok éhen. Sanford felmordult. Jól tudta, mi lesz egy vámpírból hatvan év cementlap alatti koplalástól, és nemigen lelkesedett az ötletért. Kazimír 1973-ban, közvetlenül a kiszabadulása után, nem sokban különbözött a mocsári múmiáktól. Egy hétig még pislogni sem tudott. Nyelve összeaszott, fogai meglazultak, szemgolyója leginkább töppedt borsószemre emlékeztetett. Egy hónapba telt, mire képes lett tőmondatokat kinyögni. Ha valamelyikünk fanyalogni talált az esti malacmészárlás gondolatától, Sanford elrettentő példaként mindig előhúzta Kazimír egyik régi fényképét. Végszükség esetén keressetek disznót - tanácsolta Sanford. - A birkánál vagy a tehénnél az is jobb. A rágcsálók szóba se jöhetnek, túl sok baj van velük. Nyugi, Sanford, tudom - szóltam vissza a küszöbről. Az aggódó, vizenyős vámpírtekintetek láttán végleg mehetnékem támadt. Elegem volt Sanford fontoskodásából is. Szívesebben vágtam neki az ismeretlennek, mint hogy még egyszer végighallgassam a sebességhatárokról és a rossz térerőről szóló kiselőadását. Szia - öleltem meg anyut. - Te se aggódj! Hamarabb visszajövök, mint gondolnád. Anyu nem válaszolt. Fölösleges is lett volna. Hátba veregetett, és éreztem, ahogy csontos teste megfeszült a bosszúságtól. Miután elengedtem, a mellén keresztbe font karral összegörnyedt. Nem lesz semmi baj, Mrs. Harrison - Dave azt hihette, anyunak az aggodalomtól torkán akadt a szó. A dühös villanás a szemében valahogy elkerülte a figyelmét. - Ninának a haja szála se görbül majd. Kezeskedem érte. Erre óhatatlanul felhorkantam. Még George is kétkedve pislogott. Dave nem az a kiköpött testőralkat. Bozontos haja és tiszteletet parancsoló magassága ellenére kifejezetten mulya, sőt mi több, finnyás. Végül is ő volt közülünk az egyetlen, aki a lebukást is kockáztatva egyszer emberi vért rendelt az egyik kórházból. Ráadásul még csak nem is azért, mintha az állott emberi vér bármivel egészségesebb volna a friss állati vérnél, hanem mert egyszerűen nem volt ínyére az örökös fürdőszobai vér- meg trutyiprogram. Ha jól belegondolok, Dave alapjában véve elég érzékeny fickó. Az se véletlen, hogy amint vámpír lett belőle, szögre akasztotta a gitárját. A vámpírlét „megakasztotta az alkotói folyamatban", vélekedett Sanford. Hát szerintem már az is nagy dolog, ha valakit egyáltalán van miben megakasztani. - Tényleg ne aggódjon miattunk - Ramon atya megpróbált nyugodtnak látszani. - Magának most elsősorban saját magára kell vigyáznia - folytatta, kezét anyu vállára téve. - Senkinek ne nyisson ajtót! Még akkor se, ha mondjuk, jótékony célra gyűjtenek. Nem engedek be senkit - ígérte meg anyu.
Vasárnapra visszaérünk - mondta az atya, aki szerette volna minél kevésbé felrúgni a miserendet. - Addigra - tette hozzá - azt is kitalálom, mitévők legyünk Kazimír hamvaival. Na, az jó is lesz - felelte anyu. Nem lelkesítette különösebben a mosókonyha pultja alá gyömöszölt két teli nejlonzacskó, amiket az atya csempészett ki reggel Kazimír lakásából. Anyu csak az ő kérésére volt hajlandó megőrizni őket. Ha teszem azt, Sanford áll elő ezzel az ötlettel, anyu garantáltan az arcába vágja Kazimír földi maradványait. Nálam nem maradhat - folytatta anyu. - Még a virágágyásban sem. Nem tenném érte tűzbe a kezem. De anyu, Kazimír meghalt - magyaráztam, ki tudja, hányadszorra. Most sem sikerült meggyőznöm. Végül is érthető. Nem mindennap boltik az ember halott vámpírba. Ramon atya próbálta másfelé terelni a beszélgetést. Ugye, hétfőig nem fog éhezni? - kérdezte a szokásos őrangyal-szerepbe visszazökkenve. Legalább egy hétre bevásároltam. Igen, nagyon kedves volt magától, atyám - felelte anyu. - Nem sokan tesznek meg ennyi mindent az emberért. Főleg ha az égvilágon semmiféle hálára nem számíthatnak. Sanford igyekezett kerülni anyu szúrós pillantását. Anyu szerint ugyanis Sanford túlságosan természetesnek tartja, hogy Ramon atya mindenben segít nekünk. Igaza lehet. Sanford talán tényleg úgy gondolja, vagyona nagy részét a Szent Agátának adományozva egyszer s mindenkorra meghálált minden segítséget. Ezt itt ne hagyják! - Sanford az atya kezébe nyomta az ezüstgolyót. - Még szükségük lehet rá. Ó, hogyne - motyogta szinte bocsánatkérően az atya. - Majdnem elfelejtettem. Azonnal telefonálunk, ha válaszol az az őrült blogger - folytatta Sanford. - Bár ha mostanáig nem írt, talán már nem is fog. Horace pedig figyeli, megjelenik-e valahol az interneten Kazimír halálhíre. A beálló csöndben mindannyian a nyilvánossággal járó veszélyeket fontolgattuk. Hiszen ki garantálja, hogy az ellenségünk nem tapétázza ki a világhálót legutóbbi hőstettének képeivel? Ebben egyedül a képzeletében élő szuper-vámpíroktól való félelem gátolhatja meg. Amíg a címünk nem nyilvános, semmi baj sem történhet - jegyezte meg Dave. Horace felhorkant. Honnan tudná a címünket a gyilkos? - kérdezte a szokásos pökhendiséggel, aminek hallatán mindig ellenállhatatlan vágyam támad tökön rúgni. - Az már kiderült volna. Rég megpróbált volna betörni valamelyikünkhöz, hiszen két egész napja volt rá. Ha engem kérdeztek, szerintem szépen visszament oda, ahonnan jött. Csakhogy téged senki sem kérdezett - csattant fel anyu, Sanford pedig újra elmagyarázta, hogy mindenképp meg kell várni a hétvégét, mivel hétköznap sokan dolgoznak. Kazimírt is keddi napon ölték meg - vágott vissza Horace, mielőtt Gladys rákezdhetett volna szokásos panaszáradatára. Mindenképp haza kell mennem hétfő előtt - nyafogta Gladys.- Különben kirúgnak. Ezt az egy hét szabit is alig akarták megadni... Majd a zuhanyozási rendet kezdte kritizálni, ám ez alkalommal nemigen talált támogatókra. Gladys órákig képes zúgolódni, igazán fölösleges adni alá a lovat. Biztos, hogy ezt most kell megvitatatni? - szakítottam félbe. - Ilyen hatásfokkal sehova sem jutunk! Indulnunk kell - helyeselt Ramon atya. - Hosszú az út, és minél hamarabb nekivágunk, annál előbb visszaérünk. Felkaptam a bőröndömet, mire mindenki megmozdult. Ramon atya kinyitotta az ajtót. Előkerültek a napszemüvegek. George olyasmit motyogott, hogy vigyázzunk a tengerimalacokra, Bridget pedig három frissen készült gyapjúsálat nyújtott felénk. -
Ha netán fáznátok - mondta szokásos, suttogó hangján. Sanford mindenáron vinni akarta a bőröndömet, bár valójában alig volt erősebb nálam. Bár teherautónak hívtuk, a ház előtt parkoló jármű csupán egy kis költöztető furgon volt, oldalán rikító narancssárga SAXBY'S SZÁLLÍTMÁNYOZÁS felirattal. Ramon atya elmondta, azért nem kapott kevésbé harsány árnyalatú furgont, mert a cég hivatalos színe a narancssárga, és az összes kocsijuk ilyen csiricsáré. Elég feltűnőek leszünk magunk is ott az isten háta mögött. A kocsi már igazán nem oszt, nem szoroz - vélekedett az atya. A reverendáját viszont kevésbé szembeszökő szürke pulcsira és farmerre cserélte. Mi is igyekezetünk a legártatlanabbul öltözni. Semmi szükség arra, hogy drogosnak, diáknak, művészléleknek vagy ne adj' isten, vámpírnak nézzenek minket. - Akkor... sziasztok - puszit dobtam a Sanford mellett toporgó anyunak, majd odaintegettem a küszöbre zsúfolódott négy napszemüveges vámpírnak. - Vigyázzatok magatokra! Vasárnap találkozunk! Ne csinálj semmi hülyeséget! - figyelmeztetett anyu, mialatt felkapaszkodtam a kissé áporodott levegőjű utastérbe. - Mindig hallgass Ramon atyára! - Oké. Talán vihetnétek egy krikettütőt - javasolta még anyu, ám az atya csak a fejét csóválta. Krikettütővel felszerelkezve nehéz lenne bárkit a békés szándékról biztosítani - válaszolta szelíden. - Higgye el, Estelle, nagyon vigyázunk majd - az atya a csomagjainkat pakoló Dave-re pillantott. - Vezetsz először te? Addig szunyókálnék egyet. Dave beleegyezett. A feléje hajított kulcscsomó segítségével bezárta a csomagtartót, majd a volán mögé ült. Az atya váltott még pár szót Sanforddal, majd ő is bekászálódott mellém. Az ajtók becsukódtak. Hirtelen sarokba szorítva éreztem magam. Dave egy pillanatig még vizsgálgatta a műszerfalat, Ramon atya pedig kezet nyújtott Sanfordnak. Legyen magánál telefon! - mondta. Természetesen - ígérte ünnepélyes hangon Sanford. Felbőgött a motor, felvillantak az első lámpák. Amint Dave kiengedte a kéziféket, rájöttem, innen már nincs visszaút. Elkezdődött. Szia, anyu! - eszeveszetten hadonászva hajoltam át Ramon atya fölött, hogy még utoljára láthassam. Mielőtt azonban teljes kétségbeesésbe zuhantam volna küldetésem életveszélyes volta miatt, az atya szemfülesen a kezembe nyomta a térképet. Amíg alszom, neked kell navigálnod - mondta. - Ki kell vezetned minket az autópályára. A hegyeken átérve pedig ezt figyeld majd - folytatta egy lepedő méretű térképet szétteregetve. Jól látsz? Persze - az én szememnek a műszerfal halvány fénye is elég volt. - Melyik utat figyeljem? Ezt itt? Pontosan - a papír zizegett, amint az atya végighúzta az ujját a kacskaringós piros vonalon. - Dubbón keresztül, végig a 32-esen. Egy pillanatra megdermedtem. - Apám is dubbói volt. Puszta ténymegállapításnak szántam, minden érzelmi felhang nélkül. Az atya és Dave azonban összenéztek. Ó, igen - Ramon atya habozni látszott. - Nem okoz ez neked problémát, Nina? Nem, dehogy - már a kérdés is meglepett, hiszen keddenként éppen elégszer kitárgyaltuk a témát. A rend kedvéért elmondom, hogy anyu szerint apámnál nagyobb bunkót nem hordott a hátán a föld. Lelécelt, amint megtudta, hogy anyu terhes, majd két évre rá meg is halt autóbalesetben. Anyu szerint részegen nekiment egy telefonpóznának. -
Ugyan - bizonygattam Ramon atyának -, maga is tudja, hogy apám nekem semmit sem jelent. Gyáva szemétláda, csak felcsinálni tudta anyut. Alig csúsztak ki a számon a szavak, máris tudtam, ez egyszer nagyon elvetettem a sulykot. Jóvá akartam tenni, de ez persze csak tovább rontott a helyzeten. Sietve próbáltam meggyőzni Dave-et, hogy apámmal ellentétben ő nem szemétláda. - Nálad, ugye, nagyon más volt a helyzet? - kérdeztem vontatottan. - Jóval fiatalabb voltál apámnál, ööö... tizenhét, ugye? Szinte még gyerek. Nem értél meg az apaszerepre, főleg hogy a lány szülei nem is hagyták volna. Ramon atya oldalba bökött, én pedig kétségbeesetten Dave CD-ire tereltem a szót. Mivel Dave kalózmásolatokkal kereskedik, szeret útközben is zenét hallgatni. - Lehet bármi, ami segít ébren maradnod - vihogtam. Ennél többre nem voltam képes. Néha nem is értem, hogyan tudnak elviselni a többiek. Dave szája félmosolyra húzódott. - A zenéimtől Ramon atya is ébren marad - jegyezte meg az utat bámulva. Kínos pillanat volt. Rettenetesen éreztem magam. Hiszen Dave semmit sem bánt jobban, mint hogy harmincakárhány éve otthagyta terhesen a barátnőjét. Pedig nem is egészen a saját hibájából történt a dolog. A lány sem volt több tizenhatnál, és amint kiderült, hogy terhes, a szülők azonnal eltiltották Dave-től. Sőt, el is költöztek. A lány írt még párszor Dave-nek, aki addigra a zenélés kedvéért kimaradt a suliból, és mivel egész akkori élete a szex-drog-alkohol háromszögjegyében telt, nem csoda, hogy egyszer sem írt vissza. Egyszer talán meggondolta volna magát. Pár évvel később talán megérett volna az apaszerepre. Talán felkereste volna a gyerekét, aki ma már furcsamód épp kétszer annyi idős, mint amennyinek az apja látszik. Ám abban a bizonyos kikötői szállodában egyszer csak megjelent Kazimír. Mire Dave megbánhatta volna a tettét, már késő volt. Vámpír lett belőle. Éppen elégszer mondtuk neki, hogy a legtöbb fiatal srác nehezen viseli, ha egyszer csak rászakad az apaság minden gondja-baja. Nem győztük emlékeztetni, hogy már harminc éve egyetlen lányt sem hagyott ott - nem mintha 1973 óta egyáltalán lett volna barátnője. Próbáltuk eloszlatni az apjával kapcsolatos lelkiismeret-furdalását is, hiszen az apja tényleg egy önző, erőszakos, alkoholista faszkalap volt. Szegény Dave-nek azonban mintha folyamatosan bűntudata lenne a múltja miatt. Talán sohasem bocsátja meg magának, hogy annak idején otthagyta születendő gyermeke anyját. Tovább ront a helyzeten, hogy immár nem is lehet gyereke, hiszen a vámpírok nem szaporodnak. Legalábbis nem így. Mi csak fertőzni tudunk. Ez mindnyájunk számára elég lehangoló. Dave azonban különösen meg tud zuhanni ettől. Néha még bizonyos zeneszámok is kiakasztják. Emlékszem, egyszer ő jött értem, amikor Ramon atya kocsija szervizben volt. Amikor a rádióban Marianne Faithfull rázendített az As Tears Go Byra, Dave olyan vigasztalhatatlanná vált, hogy másról sem beszéltünk az aznapi csoportfoglalkozáson. Ramon atya szerint Dave lélekben még mindig nem tudta elengedni a volt barátnőjét. Sanford úgy véli, Dave számára a volt barátnője testesíti meg az „elérhetetlen múltat". Horace pedig azt mondta, igazán ideje túllépni a dolgon, a lány mostanra talán már nagymama, ráadásul biztos nem a cingár, halvérű, sápkóros vámpírokra bukik. Nemigen szóltam közbe. Nem akarom részletezni, miért, de elég vacakul éreztem magam. Dave se aktivizálta magát különösebben. Ha teheti, amúgy is kerüli az exbarátnő-témát. Ezért is tartom kezdettől fogva egy összetört szívű, romantikus lovagnak. És ezért nem kellett volna az apámról beszélnem előtte. Néha olyan, mintha az apám hülyeségéért is saját magát hibáztatná. Furcsa. Dave csüggesztő hallgatása láttán Ramon atyához fordultam segítségért. - Valóban, atya? Valóban zavarná a zene? - kérdeztem kétségbeesetten. Az atya nagylelkűen a segítségemre sietett. -
Emiatt ne fájjon a fejetek - mondta. - Akár ágyút is sütögethettek mellettem. Aludtam én már pocsolyában és földrengés közben is, nem beszélve a világ legzajosabb kétütemű motorjáról. Dél-Amerikában? - kérdeztem. Az atya bólintott. - A misszióban - felelte. Néha mesél ezt-azt mozgalmas ifjúságáról, arról, hogyan tört ki egyszer lövöldözés egy temetésen, hogyan öntötte el az árvíz a nyomornegyedet, vagy hogyan kellett egyszer ördögöt űznie. Ma azonban nem volt mesélős kedvében. Sőt, miután látta, hogy minden tőle telhetőt megtett Dave lelki egyensúlyának helyrebillentéséért, ásítozva a feje alá gyűrte a Bridgettől kapott sálat. - Keltsetek fel négykor - mondta. - Muszáj még napkelte előtt bevackolnotok a csomagtartóba. Az atya fészkelődött még egy kicsit, majd szörcsögve, krákogva lehunyta a szemét. Jó pár percig meg se szólaltunk Dave-vel. Amúgy se lett volna sok értelme a csevegésnek, mivel ő éppen depizett, én meg kifogytam a mellédumálós témákból. Bámultuk hát a ragyogó kirakatok, elhagyatott mellékutcák, gyorsbüfék, buszmegállók, járdaszigetek, zöld sávok és hátsó lámpák örökké váltakozó forgatagát. Aztán lassan megszaporodtak a roncstelepek, az út kiszélesedett. A fák hatalmas lombjától már nem is láttam be a házakba. Kivilágított jelzőtáblák mutatták a különféle kijáratokat, a sávok megsokszorozódtak alattunk. Az út két oldalán hirtelen felbukkanó magas betonfal láttán muszáj volt megtörnöm a hosszú hallgatást. Képzeld - suttogtam ez nekem mind új. Sose láttam még ilyet. És te? Dave a fejét rázta, én pedig a vadidegen látóhatárt fürkészve meglepetten jöttem rá, mi hiányzott eddig az életemből. Harmincöt éve nem éreztem magam így - sóhajtottam, mire Dave aggodalmasan a visszapillantó tükörbe nézett. Mögöttünk üres volt az út. -
8 Sose felejtem el azt az utazást Cobar felé. Mintha megvilágosodtam volna. A várost magunk mögött hagyva hirteten kitágult körülöttünk a tér. Fejünk fölé tiszta, csillagos égbolt feszült. Mellettünk hegyek, erdők végeláthatatlan sora. A végtelenbe kígyózó út a reflektor fényében fekete-fehér szalagnak tűnt. Nem győztem forgolódni. Csordultig teltem a szabadság számomra eddig ismeretlen érzésével. Aki sokat utazik, bizonyára sokszor tapasztal ilyesmit, én azonban elég ritkán szabadulok el otthonról. A nyitott ablakon beáramló friss levegőt szinte harapni lehetett. A hegyek túloldalán kezdődött a Nyugat-ausztráliai-fennsík. Önkéntelenül felsikoltottam az elém táruló látványtól. Az éjszaka közepén nem sok mindenkinek van része ilyesmiben. - Azt a! Látod ezt? Aha - Dave nem figyelt. Minden energiájával a következő emelkedőre összpontosított. Szerinted van itt valahol kilátó? - kérdeztem. - Nem állunk meg egy kicsit? - Talán. Nem tom'. Hamarosan mindenképp meg kell állnunk. Vezetés közben muszáj kétóránként pihenni kétkedő pillantást vetettem Dave-re. - Ráadásul te nem vagy hozzászokva az efféle erőltetett menetekhez. Gondolom, jól kivagy már. - Semmi bajom. - Biztos? - Biztos. Egyébként honnan tudsz ekkora kocsit vezetni? Volt saját zenekari buszotok? - Furgonunk volt - felelte Dave.
És telegrafhtiztétek? - mindig szerettem a Dave nyúlfarknyi zenei pályafutásáról szóló történeteket. Ő azonban nem szívesen beszélt erről. Talán mert ez az időszak túlságosan is a volt barátnőjére emlékeztette. - Matricák voltak rajta - dörmögte Dave. - Tényleg? Milyenek? Mindenféle hülyeség - felelte kissé zavartan Dave. - Jobb nem is beszélni róla. Dave aggódó pillantást vetett az atya felé, akit azonban a legkevésbé sem zavart az eszmecserénk. Úgy aludt, mint a tej. Még akkor sem ébredt föl, amikor kis híján elütöttünk egy rókát. Dave beletaposott a fékbe, én visítottam, a motor lefulladt, Ramon atya pedig háborítatlanul szunyókált tovább. Aztán már nem is suttogtam. Felkiáltottam a holdfényes tájak láttán, szidtam a kátyúkat, kritizáltam az útszéli tanyákat. Dave nemigen szólt. Sosem volt az a beszédes fajta, és az autópálya is rendesen kivehette az erejét harmincöt év külvárosi araszolgatás után. Végül azonban ő vetette fel, hogy készítsünk haditervet. Még nem találtuk ki, mit is mondunk annak a Barry McKinoznak - jegyezte meg. - Mi lesz, ha tényleg ajtót nyit? Azonnal rátérünk az ezüstgolyóra? Elmeséljük, hogy akadtunk rá? Vagy belopózunk a házába, és a tudta nélkül körülnézünk egy kicsit? Ez utóbbi lehetőség hatására Dave arca megnyúlt. Tehetnénk úgy, mintha lerobbantunk volna - javasolta - és bekéredzkedünk hozzá vécére. - Aha, asszem, ez jó lesz - először fordult elő, hogy tényleg a ránk váró feladatra koncentráltam. Eddig az út jobban lekötött, mint maga a cél. Most azonban megpróbáltam elképzelni ezt a rejtélyes Barryt ott a semmi közepén, ahol még telefon sincs. Találgattam, mi lesz, ha este tízkor bekopogunk hozzá. Megpróbáltam magam elé idézni egy barátságos vigyort - nem igazán sikerült. - Hát, ez nem lesz könnyű - motyogtam. - Na ne mondd! - Miért? Szerinted mit kéne csinálnunk? Nem tom' - felelte az állát vakargatva Dave. - Nehéz kitalálni, amíg a saját szemünkkel nem látjuk. Az is valami, ha kiderül, hogy fokhagymafüzérekkel meg feszületekkel aggatja tele a házát - észrevételem fanyar mosolyfélét csalt Dave arcára. Na ja. Az eléggé leegyszerűsítené a dolgokat. Bár szó se róla, ijesztő lenne. Akkor viszont megmondhatnánk az igazat. Bemutatkozunk, és elmagyarázzuk, miért nem vagyunk veszélyesek, már ha ez első pillantásra nem lenne nyilvánvaló. Olyan... ványadtak és tehetetlenek vagyunk - tettem hozzá rózsaszín, bolyhos dzsekimre, lerágott körmeimre és a csontsovány bokámon összeráncolódott harisnyára pillantva. Dave csak motyogott a bajsza alatt. Volt ebben valami figyelmeztető, amitől önkéntelenül is rápillantottam. - Hogy mi? - kérdeztem. Dave sóhajtott. Csak azon gondolkozom - vallotta be -, ez a mi ártalmatlan kinézetünk nem csinál-e több kárt, mint hasznot. - Miért? - Mert az a Barry talán el se hiszi, hogy vámpírok vagyunk. - De... Gondolj csak bele, Nina! Nem tudunk repülni. Nem változunk denevérré. A legkevésbé sem hasonlítunk Zadia Veersivóra. Mivel igazoljuk magunkat? Ha ugyan rá nem harapunk a fickó nyakára. Jó megfigyelés. Bram Stoker lelkes olvasói alighanem kissé nehezen emésztik majd meg a lehangoló igazságot. Még akkor is, ha egyébként hisznek a vámpírokban. -
És ez? - mutattam az egyik szemfogamra - Ez már csak elég, nem? Dave a fejét rázta. Hát, nem tom'. Nem túl nagy. Garantáltan nincs akkora, mint a filmekben - morgott Dave. - Az Underworldben például valószínűleg kábé sörnyitónak lenne jó. Akkor mit javasolsz? - csattantam fel. - Feküdjünk ki önként a napra, vagy mi? De Nina - Dave hangjából türelem áradt. Sose kapta fel a vizet, bármennyit is piszkáltam. Talán nem akarta veszekedésre pazarolni az erejét. - Csupán azt mondom, mindenre fel kell készülnünk. Ha a gyilkos netán nem hinne Ramon atyának...? - kérdeztem állammal az atya felé bökve. Dave habozott, nekem viszont hirtelen mentő ötletem támadt. - Még ha nem is hiszi el, hogy vámpírok vagyunk, vámpírbarátok azért lehetünk. És azok a vámpírok, akiknek ilyen barátai vannak, igazán nem lehetnek valami veszélyesek. Dave nem felelt. Vállat vontam. Lehet, hogy nem értesz egyet - fordultam oldalra -, de ha minden eshetőségre fel akarunk készülni, meg kell borotválkoznod. Sima képpel sokkal ártalmatlanabbnak nézel ki. Dave szája megrándult. - Aha, kösz - mondta szárazon. így igaz. A borosta a B kategóriás rosszfiúknak való. Ezt neked is tudnod kéne - tekintetem a benzinmutatóra tévedt. - Dave, hamarosan tankolnunk kell. - Tudom. - Mondjuk, a következő városban. A következő városban hál' istennek volt nonstop benzinkút, mellette a szokásos kivilágított boltocska. Az egyik szabad helyre beállva, megakadt a szemem a mellettünk parkoló irdatlan országúti járművön. Soha életemben nem láttam még ekkora járgányt. Mintha valami óceánjáró mellé álltunk volna le. A fények, a teherautók és a benzinszag kissé el is bódítottak. Tankoltál már életedben? - kérdeztem. Dave biztos azt hitte, a szokatlan környezet elvette az eszem. - Van saját kocsim, Nina - felelte végtelen türelemmel. - Ja, tényleg. - Szerinted keltsük fel Ramon atyát? A békésen horkoló pap felé fordultunk. Szerintem nem lenne kimondottan hálás érte - állapítottam meg, Dave pedig igazat adott nekem. Ám amint ki akart szállni, belecsimpaszkodtam a karjába. - Szerinted... szóval... veled mehetek? Dave habozott. - Légyszi, Dave! Hónapok óta nem voltam vásárolni. Arra az esetre, ha bárki elgondolkozna, miért is kellett engedélyt kérnem, és Dave miért vonakodott, elmondanám: engem még sohasem kísértett meg a vérszomj. Szó volt már erről a folyamatról, de a fontosságát talán nem sikerült eléggé kihangsúlyoznom. Aki egyszer a kísértésnek engedve nyakon harap valakit, az utána már nehezebben áll ellen. Bármikor visszaeshet. Horace szerint a kezdeti borzongás örökre megmarad, akárcsak a heroinistáknál. Aki viszont ellenáll, később egyre gyengébb késztetést érez. Egyre könnyebb lesz dacolnia a kísértéssel. Sanford legalábbis ezt mondja, én meg hiszek neki. Végül is már egy évszázadnyi tapasztalattal rendelkezik. Horace-t közvetlenül azelőtt ragadta el először a vérszomj, hogy ráharapott volna Sanfordra. Gladys végignézett egy szülést a Magdaléna Betegotthonban, majd megmarta Bridgetet. Bridgetnek pedig a zárda konyhájában támadt először vérszomja, amikor az egyik nővértársa megvágta a kezét. Ám Gladysszel ellentétben Bridget nem ingott meg. -
És nem ő volt az egyetlen. Mindenféle elméletek keringenek arról, miért állják meg egyes vámpírok harapás nélkül. Sanford azt mondta, ő a felesége miatt tartott ki, Bridgetnek pedig valószínűleg a hite segített, valamint az, hogy élete során már elég nagy gyakorlatra tett szert az úgynevezett „ördögtől való vágyak" leküzdése terén. Dave-nek pedig szerencséje volt. Közvetlenül a fertőzésére virradó reggel, hazafelé támolyogva támadt először vérszomja egy felrepedt szájú fickó láttán, akinek hozzá hasonlóan valószínűleg szintén egy szombat éjjeli verekedésben látták el a baját. Dave azonban még elég erős volt ahhoz, hogy elnyomja a hirtelen feltörő, saját maga számára is érthetetlen harapási kényszert. Ezért nem aggódik Sanford Dave miatt, és ezért nem szabad Horace-nak, Gladysnek és George-nak megbízható vámpírkísérő nélkül mászkálniuk. Galdysnek például mindenhova magával kell vinnie Bridgetet, Sanford és Dave pedig George-ot és Horace-t tartják szemmel. Kazimír külön történet volt, őt ketten kellett kísérnünk, bár a halála előtt szemmel láthatólag megszegte ezt a szabályt. Ami pedig engem illet, hát én voltam az örökös kakukktojás, mivel még soha nem találkoztam a kísértéssel. Az efféle ártatlanokat mindig időzített bombának tartják. Sokszor néznek rám úgy, mint akkor éjjel, annál az eldugott kis benzinkútnál Dave. - Hát... nem tom' - mondta. - Nincs sok látnivaló odabent. Édesség meg mindenféle szar. Talán néhány romlott húsos pite... - Naaa, öt percre! Csak öt percet kérek! Dave a fejét rázta. A napszemüveg gyanús - vetette ellen. - Mi mást gondolhatnának így éjféltájban két napszemüveges alak láttán, mint hogy ki akarjuk rabolni őket? - Ugyan! Legfeljebb aberráltnak néznek. - És mindenki minket bámul majd. Nem kéne feltűnnünk. Ugyan már! - kezdtem ideges lenni. - Ha netán nem vetted volna észre, semmiben sem különbözöl egy előzetesből frissen szabadult drogostól. Dave nagyot nyelt. Nem mintha sokat javítanék az összképen, de kettőnk közül azért mégse én vagyok a fő látványosság - tettem hozzá. Kérdezzük meg az atyát - indítványozta Dave, és már rázta volna föl a békésen szuszogó papot. - Mi? Ne! - Dave után kaptam. - Elment az eszed? - De Nina... Inkább azt a mókust figyeld! - mutattam az egyik kamionsofőrre. - Labdába se rúgunk mellette. O aztán tényleg fegyveres rablónak néz ki. A szóban forgó tagbaszakadt fickó kopasz volt, csupasz felsőtestén rókaprém mellénnyel. Fejére koponyát tetováltatott, duzzadó bicepszén medúzák díszelegtek. Bal arcán vékony szakállcsík húzódott, ami a szája fölött végigfutva megkerülte a fülét. Amint a fickó eltűnt a boltban, kijátszottam az utolsó ütőkártyámat is. - Amúgy se hagyhatsz őrizetlenül. - De Ramon atya... És ha elered az orra vére? - kérdeztem diadalmasan. - Ez szabályellenes, te is tudod. Na jó - sóhajtott Dave. - Nincs energiám vitatkozni. Essünk túl rajta. Kimásztunk a furgonból. Meglepően hideg volt odakint. Toporogva vártam, hogy Dave megtankoljon. Bármilyen hihetetlen, még a kijelzőn végigfutó számsorok is felvillanyoztak, a keréknyomás-mérőről, az ablakmosó szivacsról és a gázpalackokkal teli ládákról nem is beszélve. A magamfajta beszűkült lényeknek szinte bármi élményszámba megy.
A boltban először az újságos pulthoz rohantam, majd szemügyre vettem a figyelemre méltó muffmválasztékot. Az áfonyás és a mogyorós muffin létezéséről mindaddig fogalmam sem volt. A hűtőben sorakozó jeges teák láttán pedig alig bírtam megállni, hogy föl ne kiáltsak. De meg se szólaltam egészen addig, míg Dave ki nem fizette a benzint a csipás pénztárosnak. Szegény fickó úgy ki volt már purcanva, hogy talán egy dinoszauruszt is szemrebbenés nélkül kiszolgált volna. Két sápatag vámpír nyilván jóval alatta volt az ingerküszöbének. Várj! - mondtam, miközben Dave már kifelé tuszkolt volna. - Árulnak felfújható nyakpárnát is. Ne vegyünk egyet Ramon atyának? Ha nem vigyázunk, inkább nyakmerevítőre lesz szüksége - válaszolta vészjóslóan Dave. Hamar észrevettem, mire célzott. A kopasz kamionsofőr összefont karral, homlokráncolva ácsorgott a narancssárga furgonnál. Mellette egy nem kevésbé megtermett, ősz kolléga állt, hatalmas sörhassal. Dörmögtek valamit maguk között, szemüket le sem véve a csomagtartónkról. Ramon atya továbbra is édesdeden aludt. - Ne állj meg! - súgta a bajsza alatt Dave, mivel Kopasz vészjósló tekintete és Sörhas betört orra láttán földbe gyökerezett a lábam. - Majd én beszélek. - Ne! - súgtam vissza. - Inkább én. Engem csak nem ütnek le. - Pszt! A furgonhoz érve hamar rájöttem, mitől lett ekkora közönségünk. A benzinpumpa zúgásának megszűntével kihallatszott a csomagtartóból a szerencsétlen tengerimalacok visítozása. Valóban elég kísérteties volt. Sörhas nem tűnt túl izgatottnak, Kopasz annál inkább. - Tengerimalacok - magyarázta idétlen vigyorral Dave. Sörhas sebesen hátrált, szerintem elszégyellte magát. Kopasz az orrát szívta. Semmi bajuk - vágtam közbe, mielőtt Dave folytathatta volna. - Jó nagy a ketrec. Csak nincs ínyükre az utazás. Ennyi az egész. Elég idegbetegek - minden erőmmel igyekeztem meggyőzni ezt a bumfordi állatbarátot, hogy holnapi reggelink helyett tulajdonképpen a házikedvenceinket szállásoltuk el a csomagtartóban. - Az enyémek. A nevük Torquil, Huntingdon, Arabella és... ő... Sanford. Meg kell adni, elég furi lehetett, amint egy sápkóros kiscsaj romantikus nemesi neveket sorol a napszemüvege mögül. A sofőr úgy bámult rám, mintha azt mondtam volna, két szívem van. Gyere már - szólt a kocsiajtót kinyitva Dave. Be ugyan épp nem lökött, de az átlagnál azért erősebben taszította meg a könyökömet. - Minél hamarabb megérkezünk, annál hamarabb szabadulnak a malacaid is. Meglepetten konstatáltam, hogy Ramon atya erre sem mozdult. A mellette lévő ülésre csusszanva hirtelen belém villant, mi van, ha az atya kómába esett. Kétségbeesetten megráztam a vállát. Az atya összerezzent, valami névsorról motyogott, majd kinyitotta a szemét. - Ott vagyunk már, Nina? - krákogta. Nem - feleltem a visszapillantó tükröt nézve. A volán mögé kászálódó Dave is ugyanazt figyelte, amit én. Kopasz eloldalgott. Hál' istennek! - sóhajtott a kormányra rogyva Dave. Mintha az idegességgel együtt egyszeriben minden energiája is elszállt volna. Feje előre csuklott, válla összeroskadt, tüdejéből megkönnyebbült sóhajjal távozott a levegő. - Huhh, katasztrofális lett volna, ha... Mi lett volna katasztrofális? - kérdezte az atya, mire elmeséltem a malacos történetet. - De már nincs baj - fejeztem be. - Ugye, Dave? - Remélem. Az állatvédőket legalábbis nem hívták ki. Elvégre nem tilos tengerimalacokat szállítani egy költöztető furgon csomagtartójában.
Dave úgy maradt, fejét a kormánynak támasztva. Aggódva pillantottam rá. Jól vagy? - kérdeztem saját békétlenkedő gyomromra gondolva. - Nincs hányingered? Csak kipurcantam kissé - Dave az atya felé fordult. - Átvenné a vezetést egy darabig? Pihennem kell. Nem gondoltam volna, hogy ez ilyen fárasztó. Oké - felelte Ramon atya. Miközben helyet cseréltek Dave- vel, én Kopasz távolodó óriás járgányát figyeltem. Kicsit aggasztott, mi van, ha ő is nyugatnak tart, és esetleg újra összefutunk egy másik benzinkútnál vagy a horrorfilmekből ismert szűk, kétsávos mellékutak egyikén. Szerencsénk volt. Az autópályára visszaérve Kopasz jobbra kanyarodott, és láttam, amint elindul kelet felé. Mi pedig balra folytattuk utunkat, Cobar irányába. 9 Dave hamarosan újra erőre kapott, bár nem sokáig vezethetett már. Dubbo után az órámra pillantva észrevettem, hogy alig fél óránk maradt fedezékbe vonulni a kelő nap halálos sugarai elől. Félreálltunk a száraz, vörös szántóföldre. A malacok méltatlankodva sivítottak a csomagtartó mélyén. Szemmel láthatólag nem volt valami jó kedvük. Ramon atya fel is ajánlotta, hogy maga mellé veszi őket az utastérbe, őt igazán nem zavarja a zsivaj, sőt talán még segít is neki ébren maradni. Majd alájuk terítünk valamit - tette hozzá, ám Dave csak a fejét rázta. Ugyan, atya. A mi álmunkat aztán az égvilágon semmi sem zavarja meg. A hálózsákokat már szerencsére korábban kiteregettük, sőt rögzítettük is, ahogy a zongorákat vagy a ruhásszekrényeket szokták költözködéskor. Máskülönben aligha maradtunk volna egy helyben a kanyargós, kátyús úton. így azonban karcolás nélkül mászhattunk elő a Bányászpihenő nevű motel előtt. Mondanom sem kell, megérkezésünkig egyáltalán nem voltam magamnál. Nem láthattam a felejthetetlen sivatagi hajnalt, és azt sem, hogyan tűnik el a kocsink elől félreugró kenguruk szürke háta a homokbuckák között. Bár Ramon atya később mindenről beszámolt, útközben éppen annyit érzékeltem ezekből, mint egy háromnapos vízihulla. A csomagtartó mélyén, fejemre húzott hálózsákkal még talán tíz percig hallgattam a zötykölődéssel keveredő malacvisítást, majd hirtelen elsötétült minden. Arra ébredtem, hogy a kocsi áll. Körülöttünk néma csend. Mindig beletelik pár percbe, amíg félnapnyi kóma után magamhoz térek. Dave nyögdécselése hallatán viszont azonnal rájöttem, hol vagyok - vagy legalábbis hol kellene lennem. Lehámoztam magamról a hálózsákot. A malacok ott kaparásztak a ládájukban. Sötét volt és hideg. A karórám kijelzőjének sápatag zöld fényénél láttam, hogy a csomagtartó ajtaja zárva van, a bőröndöm pedig még mindig ott fekszik, ahova előző nap tettem. Dave köhécselni kezdett. - Jól vagy? - suttogta. - Asszem'. És te? A szokásos - csakugyan nem volt csúcsformában: véreres szemmel pislogott a homlokába hulló bozontos hajtincsek mögül. - Csörgessem meg Ramon atyát, vagy előbb reggelizzünk? Ez a javaslat meglepett. A reggelizéshez eredetileg az atya szállodai fürdőszobáját szemeltük ki. Még tisztítóeszközöket is hoztunk magunkkal, meg direkt erre a célra beszerzett sötétvörös törölközőket, amin nem látszik a vérfolt. Ezt talán egyszerűbb lemosni - mutatott a minket körülvevő műanyag borításra Dave -, mint állatokat csempészni egy motelszobába. - Először inkább azt találjuk ki, hol vagyunk - feleltem.
Dave vállat vont, majd megkereste a telefonját. Ramon atya válaszára várva meg sem próbáltam nyugalmat színlelni. Fogalmunk sem volt, mi történhetett az elmúlt tizenkét órában. Tőlünk aztán a rendőrség is lefoglalhatta volna a kocsit, de lehettünk kocsma előtt vagy valami elhagyatott országúton is. Semmi sem biztos, amíg meg nem tudjuk Ramon atyától, mi történt. Szerencsére rögtön az első csöngés után felvette. Igen, én vagyok - krákogott Dave. - Aha, semmi bajunk... nem... igen... oké... rendben. Dave megkönnyebbült arccal tette le a telefont. Itt vagyunk közvetlenül a motelszoba mellett - jelentette. - Az atya mindjárt kienged minket. Alig fejezte be, odakint máris csörömpölés és nyikorgás jelezte Ramon atya közeledtét. A következő pillanatban felpattant az ajtó. Sötét kis zugunkat mesterséges fény árasztotta el. A napszemüvegemért nyúltam. A tengerimalacok visítva adtak hangot nemtetszésüknek. Gyorsan vigyétek be őket - morogta egy számozott, kék ajtó előtt állva Ramon atya. Nincs szükségünk szemtanúkra. Arra gondoltam, esetleg megreggelizhetnénk idekint - kezdte Dave, az atya azonban hajthatatlan volt. Siessetek már! Szédelegve ragadtam meg a bőröndömet, majd kimásztam a levegőre. Dave letakarta a tengerimalacok ládáját. De mivel saját csomagja is volt, a malacokat végül az aggodalmasan hátra-hátrapillantó Ramon atya csempészte be a motelszobába. Nem kellett messze evickélnünk, mivel a szoba ajtaja egyenesen a kocsink csomagtartójára nyílt. Röpke pillantással konstatáltam, hogy a Bányászpihenő tulajdonképpen közvetlenül a parkolóra nyíló szobák hosszú sorából állt. Egyik végén az iroda, a másikon elkerített medence. Alaposabb megfigyeléseket azonban nem végezhettem. Pillanatokon belül egy kopott, vörös téglás szobában találtam magam egy barna szőnyeg, két franciaágy és az Eiffel-torony bekeretezett fényképének társaságában.
A furnérlemezből készült szekrények és a foghíjas reluxák láttán kissé elszontyolodtam. Életem első motelszobája nagy csalódás volt. Az életmód-magazinokban reklámozott szállások alapján legalábbis pezsgőfürdőre számítottam. Ez minden? - kérdeztem. - Ocsmány. A csomagtartónál azért egy fokkal jobb - felelte a táskáját letéve Dave. - Mész először, Nina? Aha, oké - tekintetem a sötétvörös törölköző alatt mocorgó ládáról a vörös téglás falra tévedt. - Szerinted mennyire hangszigetelt? Kapcsoljátok be a tévét - javasolta Ramon atya. - Nyugi, Nina. Lesz még időnk tanácskozni, miután mindketten túlestetek a dolgon. Majd leült a kissé hangyás tévéhíradó elé. Senkit sem akarok megbotránkozatni reggelim és a vele járó mocsok részteles leírásával. Csupán annyit jegyeznék meg, hogy életemben először nem is szégyenkeztem annyira. A fuga eleve penészes volt, a lefolyók büdösek, a ventilátort szinte eldugaszolták a porcicák. Amikor mindezt szóvá tettem Ramon atyának, ő csak a vállát vonogatta. Láttam már rosszabbat is - az ágy, amin ült, meg volt bontva. Hamarosan kiderült, hogy délelőtti felderítő körútja után az atya az egész délutánt a pihenésnek szentelte. Úti célunk, a Wolgaroo Corner nevű tanya a várostól északra, egy hepehupás földút mentén terült el, tőlünk nagyjából háromnegyed órányi kocsiútra. Rákérdeztem az irodán - magyarázta az atya, miután Dave is végzett a reggelivel. - Azt mondtam, Barry McKinoz egyik barátjának az ismerőse vagyok, és éppen erre jártam. Tudjátok, mit csinált erre a recepciós? - Ramon atya pillanatnyi szünetet tartott. Üveges tekintetünk láttán azonban hamar folytatta. - Ezt nyomta a kezembe - mutatott egy gyűrött papírlapra. Kézzel rajzolt térkép. Barry McKinoz háza pirossal szerepel rajta. Volt az atya hangjában valami furcsa. A recepciós jelölte meg? - nem értettem, mi különös lehet ebben. Nem, dehogyis - az atya lassan beszélt, mint aki fontos hírt közöl. - Egész köteg ilyen térképe van a McKinoz-tanyáról. A pult alatt tartja őket. - Egész köteg? - visszhangozta Dave. Igen. És amikor megkérdeztem, sok látogatója akad-e Barry McKinoznak, a recepciós elnevette magát. Még kacsintott is hozzá. - Kacsintott? - kérdeztem elhűlve. - Azt meg miért? Nem tudom. Csörgött a telefon, föl kellett vennie - felelte haján végigsimítva az atya. Nagy meglepetésemben inkább elmentem. Olyan fura volt ez az egész. Muszáj volt egy kicsit gondolkoznom. Az atya azt is bevallotta, hogy a feltűnést kerülendő később sem tett fel újabb kérdéseket a recepciósnak. Inkább megnéztem magamnak a helyet - mondta. - Gondoltam, jót tesz egy nappali terepszemle. Csak pislogtam. Dave a homlokát ráncolta. Szóval - szólaltam meg végre -, szóval maga ott járt? A furgonnal? - Igen. - Ma délelőtt? De nem beszéltem senkivel. Még csak meg se álltam - nyugtatott meg az atya. - Tudni szerettem volna, mire számíthatunk majd, ha odamegyünk sötétedés után. Sosem árt előre belőni a menekülési útvonalakat. Csodálattal néztem az atyára. A szétfeküdt ágyon ülve, gyűrött ruhájában és kócos hajával éppen olyan volt, mint máskor.
Ramon atya azonban nem átlagos pap. A vámpírpasztorációhoz nem csupán együttérzésre és kötelességtudatra van szükség. Kell hozzá némi kalandvágy is. Talán ifjúkori, dél-amerikai élményei tették ilyen vakmerővé. Lehet, hogy unta a sima plébánoskodást. Hűha - lehelte elhalóan Dave. Én nem mondtam semmit. Rettenetesen zavart a tudat, hogy a magam részéről soha, de soha nem merészkednék egyedül a McKinoz-tanya közelébe. Egyszerűen gyáva vagyok. Elég nagy terület - mesélte az atya. - Csak az útról lehet belátni. Az atya elmondta, hogy a léckerítés mellett álló, üstdob alakú postaláda láttán lelassított. A kaputól hosszú felhajtó vezet a távolban álló, néhány fával körülvett épületcsoportig. Elég kihalt volt - mondta elgondolkodva az atya. - Sehol egy állat. Viszont rengeteg autót láttam - tekintetét a szőnyegről Dave-re emelte. - Ez volt a legfurcsább - vallotta be. - Az a sok kocsi. Mennyi? Vagy tizenöt. Tizenöt? - hápogtam. Vidéken így megy ez - jegyezte meg Dave. - Az emberek egy új kocsi vásárlása után hagyják az udvarukban megrohadni a régi csotrogányaikat. Nem, nem - rázta a fejét az atya. - Ezek jó kocsik voltak. Közelről ugyan nem láttam, de úgy tűnt, a többségük új. Némelyik mintha most gördült volna le a szalagról. A hirtelen beálló csendben megpróbáltuk feldolgozni a ránk szakadt információkat. Egy köteg térkép. Egy rakás autó. Egy cinkos kacsintás. Mi a fene ez az egész? Nem lehet, hogy valami buli van ma este? - kérdeztem végül. - Vidéken előfordulnak többnapos dajdajok. De akkor miért nem figyelmeztetett a recepciós? - vetette ellen az atya. - Miért nem mondta, hogy Barryt most lefoglalja az esti buli? Ehelyett csak kacsintott egyet. Dave azon morfondírozott, hátha valami helyi nevezetesség ez a Barry McKinoz, akinek piálós, drogozós tanyabulijai messze földön híresek. Hangosan tűnődtem, vajon droglaboratórium is van-e a birtokon, és a gazda nem a leghűségesebb kuncsaftjai tiszteletére rendez-e éppen murit. Ramon atya szerint, ha történetesen nem a Vámpírirtó Szövetség ötéves jubileumi ünnepségébe csöppenünk, még hasznunkra is válhat a házban nyüzsgő vendégsereg. Ha ő a mi emberünk, a barátai előtt úgyis jófiú lesz - jelentette ki egy tartalékos tüzértiszt hangján az atya. Dave helyeselt, én pedig növekvő idegességemben egyáltalán nem akartam ezen gondolkozni. Hosszú évek óta nem jártam nagy társaságban. Hirtelen üvegszilánkok miatt vérző, részeg kamaszok jutottak az eszembe. Így volt ez életem utolsó buliján is. Csupa egyetemista nyüzsgött abban a régi hodályban, egyiküket sem ismertem. Az egyik barátnőmnek volt ott valami ismerőse, így kerültem oda. Ma már senki sem hinné el, milyen vakmerő voltam akkoriban. Az egyik fiú aznap éjjel tuti kiütötte az öklével az ablaküveget. Csak a karja köré csavart véres konyharuhára emlékszem, aztán ki kellett mennem hányni. Azóta persze egyszer sem buliztam, hiszen akkor ért utol Kazimír az egyik sötét mellékutcában. Talán várnunk kéne egy napot - sehogy se akart kimenni a fejemből az a véres konyharuha. Ramon atya azonban nem volt a halogatás híve. Vasárnap reggel már Sydney-ben akart misézni. Dave pedig meg volt győződve arról, hogy a tömegben semmi bajunk nem eshet. Annyi ember közt talán feltűnés nélkül bejutunk – mondta elgondolkozva, mintha legalábbis naponta lopózna be hívatlanul mások házába. - Főleg ha sör is van nálunk. Végül azonban úgy döntöttünk, nem lenne túl bizalomgerjesztő dolog betolakodóként lebukni. Barry még azt hinné, az életére törünk. Ramon atya ráadásul mindenképp fel akarta tenni a gallérját.
Őszintének akarunk tűnni, nem? - magyarázta. - A laikusnak álcázott pap nem kelt valami őszinte benyomást. Mi nyílt lapokkal játszunk! Szépen megmondjuk, hogy az ezüstgolyó miatt jöttünk. Amiatt az ezüstgolyó miatt, amit az egyik barátunk lakásán találtunk - tettem hozzá hirtelen lendülettel. - Ez a barátunk viszont eltűnt. így van - bólintott az atya. - Három jóakaratú ember meg őt keresi. így fogjuk előadni a dolgot. Onnantól pedig... - vállat vont. - Onnantól pedig majd meglátjuk. Jobb ötletünk úgysem volt. Nekem legalábbis garantáltan nem. Indulás előtt azért még rácsörögtünk anyura, hogy megkérdezzük, nem bukkant-e fel Vérszem (nem bukkant), és hogy kölcsönösen meggyőződjünk egymás épségéről. Anyu jól volt. Azt mondta, aznap egy lélek sem járt felénk. Nem zavarták se gyanús idegenek, se telefonbetyárok. Helyzetjelentése alapján Horace éppen az internetet böngészi. „Vámpírvadász", ezt írta be a keresőbe. Bridget kötöget, Gladys a kádban áztatja magát, George pedig a malacokat eteti. Sanford viszont az agyamra megy - panaszolta anyu. - Képtelen megülni a fenekén. Ebben a pillanatban, mintegy bizonyítékképpen Sanford is megszólalt a háttérben. Rövid, zajos szóváltást hallottam a telefon túlsó végén, majd anyu átengedte a kagylót. Sanford éles hangja hallatán Ramon atya kezébe nyomtam a kagylót. Igazán nem hiányoztak Sanford bölcsességei. Igen? Kicsoda? Ja, Sanford, persze. Igen, persze, igen. Hogyne - elképesztő türelme van az atyának! - Nem. Igen. Nem. Persze. Épp most indulunk. Úgy tűnik, valami buli van ott ma este... Mialatt az atya minden részletet elmesélt Sanfordnak, mi Dave-vel a kocsi felé indultunk. Már majdnem kilenc óra volt. A parkolót szegélyező poros út túloldalán rozsdás hullámlemezekből tákolt házak sorakoztak. A borsfák levelei zizegtek a szélben. Antennákkal teletűzdelt, rozoga, fehér kisteherautó döcögött el mellettünk. A csillagos égbolt mintha ránehezedett volna a kiaszott földre. A levegő szinte csípett. - Jártál már vidéken? - kérdeztem halkan Dave-től. Aha, egyszer - felelte. - Turnéztunk. Jó, mi? - mondta a Tejútra pillantva. - Azért kicsit ijesztő is, nem gondolod? Dave rám nézett, majd futó pillantást vetett a csukott szobaajtó felé. Nem lesz semmi bajunk. Lesz mivel megvédeni magunkat - mondta a zsebében kotorászva. Nem is tudom, mire számítottam. Talán pisztolyra vagy rugós késre. Mindenesetre valami rémisztőt vártam. El lehet képzelni, milyen csalódott lettem a kis üveg parfüm láttán. Bűvöljük el őket az illatunkkal?! - csattantam fel. Egyike volt azon ritka alkalmaknak, amikor Dave kissé lehangoltan bár, de mégis elmosolyodott. Ablaktisztító - felelte. - Borssal és chilivel. A támadó szemébe kell spriccelni. - Aha. - A tied lehet. Nekem van bicskám - nyújtotta felém a csinos kis üveget Dave. Ártalmatlannak tűnik, de ha baj van, még jól jöhet. Be kell vallanom, ez azért lenyűgözött. Nagyon király, Dave. Köszi. Én is gondolhattam volna erre! - idegesítő, hogy nekem mindez nem jutott eszembe. Sikerült újabb ékes tanújelét adnom a felkészületlenségemnek. - Tudja? - böktem állammal a szobánk felé. -
Dave a furgon utasterébe kapaszkodva megrázta a fejét. Értettem, miért nem akarta beavatni az atyát, bár erősen kétlem, hogy Ramon atya lecsapott volna arra az ártatlan kinézetű parfümös üvegre. A bicska is inkább csak szerszám, mint fegyver. Már éppen elképzeltem magunkat, amint dugóhúzóval és fűszeres ablakmosó folyadékkal felszerelve megfékezzük az állig felfegyverzett, pszichopata gyilkost, amikor eszembe jutott, hogy védekezhetünk másképp is. Kimondani azonban alig mertem. Már pár perce némán ültünk egymás mellett a furgonban, mikor egyszer csak megszólaltam. Dave? Ühüm? Ha nagyon nagy gáz lesz, te... persze csak önvédelemből, de mégis, képes lennél... ? Elhallgattam, Dave pedig, amennyire napszemüvegeink engedték, farkasszemet nézett velem. Úgy érted, ráharapnék-e bárkire? - kérdezte. Igen. Egy darabig csak némán bámultunk egymásra, majd Dave lassan szóra nyitotta a száját. Mielőtt azonban válaszolhatott volna, hirtelen megjelent Ramon atya, márpedig ez a téma igazán nem normál embereknek való. Előttük egyszerűen udvariatlanság ilyesmiről beszélni. Végül is szegény Ramon atya velünk összezárva fog nekivágni az éjszakának. Az ő helyében senki nem hallgatná szívesen, hogy a társaságában lévő két vámpír szükség esetén harapni is hajlandó. Így aztán sose tudtam meg, hogyan vélekedik Dave az önvédelmi harapásról. Magamtól kellett meghoznom ezt a nehéz erkölcsi döntést a Wolgaroo Corner felé vezető földúton zötykölődve. Éles helyzetben vajmi keveset segít, hogy csoportfoglalkozáson már ezerszer kitárgyaltuk ezt a témát. 10 Telihold volt, így az éjszaka sem tűnt olyan sötétnek. Még reflektor nélkül is sok mindent láttam volna a kocsiból. Figyeltem a kerítéseket, a labodabokrokat, az egyik kiszáradt patakmederből felugró szőrős kis jószágot. Talán még a sivatagban szanaszét heverő, magnóliaszirom-fehérségűre kopott állatcsontok is feltűntek volna. Mégsem kötött le a látvány. Legalábbis nem sokáig. Alig hagytuk el a város szélén árválkodó utolsó telefonpóznákat és a porlepte, üres kirakatokat, amikor hirtelen két piros fénypont jelent meg előttünk a távolban. Valaki más is Wolgaroo Corner felé igyekezett. Szerintetek az ott előttünk Barry McKinoz? - kérdeztem a szélvédőre szegezett szemmel. Válasz nem érkezett, bár nem is vártam. Némán, egyre növekvő aggodalommal utaztunk tovább legalább tíz percig. Végül Dave törte meg a csendet. Hűha - motyogta a visszapillantó tükörbe kémlelve - Ezt nézzétek! Két sárga lámpa. Mögöttünk is jönnek - állapította meg szinte fölöslegesen Dave, majd az ablakon kinyúlva megigazította a visszapillantót. - Nem látom a típusát. Hát... Barry McKinozból legrosszabb esetben is csak egy van - jegyezte meg az atya. - És olyan rengeteg szomszédja se lehet itt a préri közepén. Akkor tényleg buli van - vontam le a következtetést. - Én megmondtam. Újra csendben figyeltük a minket közrefogó kocsikat. Végül a távolban kivilágított épületcsoport tűnt fel, az előttünk haladó piros pontok pedig balra kanyarodtak. Ott a kapu, amiről beszéltem - szólalt meg Ramon atya. - Hajtsunk be, vagy inkább parkoljunk le idekint? Viccel, atyám? - kérdezett vissza kissé ingerülten Dave, majd remegő kézzel felcsavarta az ablakot. - Gyalog nem mehetünk. Az ilyesféle eldugott tanyákon mindig hemzsegnek a kutyák. Hogy a kígyókról ne is beszéljünk!
Éjjel a kígyók úgyse jönnek elő, mert hüllők - vetettem oda foghegyről Dave-nek. Egyébként támogattam az ötletét. - Ha nem hajtunk be, még azt hiszik, valami rejtegetnivalónk van. A kapunál Ramon atya balra kanyarodott. Sikerült is azonnal ráhajtanunk a két meszelt oszlop között elterülő marharácsra. A levegőben még az előző kocsi által felvert por kavargott. Kutya ugatott valahol. - Na, mit mondtam? - dünnyögte az orra alatt Dave. Első pillantásra azonban kutyák helyett csak ívfényeket, irdatlan beton vízgyűjtőket, valamint egy alacsony, szinte teljes egészében szúnyoghálóba csomagolt házat láttam. Az épület körül parkoló kocsik között az ütött-kopott Land Rovertől kezdve a luxus-bérautóig minden megtalálható volt. És mintha több lenne belőlük, mint tizenöt. Jóval több. Nagy banzáj lehet - jegyeztem meg csodálkozva. Bár dekorációt nem láttunk. Sehol egy szerpentin, az ereszt se aggatták tele lufikkal. A kerítésről is hiányoztak az égősorok. Használt autógumikon, rozsdás olajoshordókon és a szanaszét heverő, szétrágott csontokon kívül csak egy kibelezett fotelt láttunk az udvaron. Fura egy buli lehet. Az autókból kikászálódó emberek köszönés nélkül siettek a ház végében álló kapu felé. Borosüveg vagy ajándékcsomag se volt senkinél. Az összes vendég férfi volt, seszínű, koszos ruhában érkeztek, sapkájukat mélyen a szemükbe húzták. Hát, ami azt illeti - szólalt meg kissé aggodalmas hangon Dave -, nekem ez sehogy se tetszik. Nekem se - fékezett le az atya. - Nem tűnik éppen legálisnak. Mozduljunk valamerre - javasoltam. - Elálljuk az utat. Ramon atya engdelmesen bekanyarodott a pajta melletti üres helyre. A túloldalunkon parkoló lakókocsi utasa éppen akkor szállt ki az autójából. Fejét két válla közé húzva, sebesen lépkedett. Úgy látszik, a napszemüveg egyáltalán nem okoz majd feltűnést. Sunyi alakok - állapítottam meg. - Dave, a te kétnapos borostád remekül belepasszol majd az összképbe. Az igen, ez viszont nem - mutatott Ramon atya gallérjára Dave. - Nem hiszem, hogy az efféle helyeken tárt karokkal várnák a katolikus papokat. Hacsak valakinek hirtelen szüksége nem lesz az utolsó kenetre. Felveszem a pulóverem - mondta az atya. A gallérprobléma ezzel valóban megoldódott, Ramon atya nyílt és barátságos tekintetét azonban nem takarta el a pulóver. Még reverenda és gallér nélkül is volt benne valami papos. Ezen igazán nem lehetett segíteni. A napszemüveghez túl sötét volt, az atya egyetlen kéznél lévő sapkáján pedig Jézus szent szíve díszelgett, alatta hímzett latin jelmondattal. - Húzódjon be Dave mögé - javasoltam halkan. A furgonból kiszállva csatlakoztunk a hátsó kapuban álló fiatal, ám annál zordabb tekintetű férfi felé kígyózó sorhoz. A férfi lehetett a jegyszedő. Behemót, napcserzette bőrű alak volt, arcán sebhellyel. Zsíros szőke haját hátranyalta. Szó se róla, gyomorforgató látvány volt. Vajon ő az? - leheltem az atya pulóverét rángatva. - Vajon ő lehet Barry McKinoz? Az atya vállat vont, Dave pedig oldalba bökött. Elég alacsony vagyok, ezért úgy kellett kikukucskálnom az előttem álló hústorony háta mögül, hogy láthassam, mi történik a sor elején. A sebhelyes arcú egy-egy ezüstgolyót szedett be a vendégektől. Megdermedtem. Végig az ösvényen, csak az ösvényen - hajtogatta szünet nélkül Sebhelyes, miközben a golyók egyenként a tenyerére pottyantak. Volt a hangjában valami fölényes. - Kösz, haver... Ja. Az ösvényen. - Most mi lesz? - suttogtam. - Megmondjuk az igazat? -
-
Pszt! - intett le Dave. Már a közvetlenül előttünk álló fickón volt a sor. - Hello, Dermid - mondta, mire Sebhelyes biccentett. - 'stét, Russell. - Apád? A pályánál? - Dóga van - felelte Dermid. - Maj' jön. - Jó kis tömeg, mi? Ja - Dermid kezdett türelmetlen lenni. Fakó fényű szeme felém villant. - Nem rossz. Remélem, azért lesz hely - tette hozzá Russell. - Semmiről sem akarok lemaradni. - Nem fogsz - felelte Dermid. - Kövesd az ösvényt! Hirtelen morgás hallatszott. Most vettem észre a Dermid lábánál kushadó borjú nagyságú kutyát. Fogalmam se volt, milyen fajta lehetett a fenyegető fogsorú, undorító pofájú jószág. Elég volt egyet vicsorognia. Russell már meg is indult a vékony, poros kis ösvényen a távolban világító újabb ívfények felé. Dermid újfent végigmért. Váratlan, sőt talán nemkívánatos jelenség lehettem. Ám mielőtt bármit mondhatott volna, Ramon atya megelőzte. Jó estét! Szeretnénk pár szót váltani Mr. Barry McKinoz- zal. Erről - mutatta fel két ujja között az ezüstgolyót. Dermid pislogott. Szemében a rosszindulatot zavar váltotta fel, homlokráncolva nézett hol rám, hol az atyára. Valami kiverhette nála a biztosítékot. Talán az ezüstgolyónk. Igyekeztem összeszedni magam, mert azt hittem, Dermid mindjárt kérdőre von minket. Szerencsére tévedtem. A mögöttünk toporgok talpa alatt csikorgott a murva, a sor egyre nőtt, az idő fogyott. Dermid rövid gondolkodás után megvonta a vállát. Oké, jó, mindegy - morogta az ezüstgolyónk felé nyúlva. - Apa mindjárt jön. Majd beszélhetnek vele. - De... Ide vele! Nem maradhat maguknál - ezzel Dermid kikapta a golyót Ramon atya kezéből. Menjenek az ösvényen! Jó ötperces séta. Maradjanak a zöld lámpák közt! Persze, hogyne - felelte az atya. Ha oldalba nem bököm, képes lett volna még további tíz percig kérdezősködni. Muszáj volt ellökdösnöm a sarkunkban toporgó tömeg elől. Dermidet valamiért idegesíthettem, mert sandán rám kacsintott. Jó mulatást, szivi - morogta gúnyosan. - Kövesd az ösvényt! A lehető leggyorsabban követtem is. Figyeljetek! Asszem, nem kéne itt lennem - ez volt a lehangoló igazság. - Ha jól látom, valami kanbuliba sikerült belefutnunk. Talán azt hiszi, én leszek a vetkőzőlány. Pszt! - Dave karon ragadott. Alig egy méter széles ösvény húzódott előttünk, a zöld égősorok smaragd nyakláncként szegélyezték. Az ösvény egy kivilágított kis magaslatra vezetett, ahol már tekintélyes tömeg gyűlt össze valami drótkerítés körül. Néha fémes csörömpölés hallatszott, a moraj ilyenkor erősebb lett. - Ez meg mi? - sziszegtem. - Hallottátok? Jesszusom! - sóhajtott fel Dave, mire az atya megtorpant. Mindkettejük arcára rémült döbbenet ült ki. - Aréna - suttogta Ramon atya. Ja - mondta alig hallhatóan Dave. - De nem kéne akadékoskodnunk. Legalábbis most nem. Indulás tovább. - Miért? Mi a baj? - kérdeztem. - Mi folyik itt? Kutyaviadal - felelte halkan Dave. - Vagy kakasviadal. Valami ilyesmi. - Véres meccsek - dörmögte az atya. - Rég betiltották őket. - Rosszkor jöttünk - állapította meg Dave.
Karon fogott, és tovább-botorkáltunk. A mögülünk hallatszó lépések alapján hamarosan beérnek minket. Igyekeztem felfogni az imént hallottakat. Kutyaviadal? Nemrég a hírekben is volt. Valakit valahol letartóztattak, mert gyilkolni tanította a kutyáit. - Hogy itt? - kérdeztem. Dave szorítása erősödött. Pszt! Csak csendben! - duruzsolta a fülembe. - Nem kelthetünk feltűnést. Veszélyes. - Beszélnünk kell Barry McKinozzal - jelentette ki az atya. Hirtelen forró reflektorfénybe léptünk. Megérkeztünk a drótkerítéshez, amiből azonban nem sok látszott a köré sereglett nagydarab alakoktól. A széles hátak mögül egyáltalán nem láthattam rá az arénára, bármi is volt benne. Az öltözékek igen széles skálán mozogtak. Volt ott bőrdzseki, zseníliapulcsi, meg kapucnis felsők, szövetkabátok, bomberdzsekik. A folyamatos morajt fel-felharsanó röhögések tarkították. A feszültség szinte kézzelfoghatóan növekedett. Elnézést - Ramon atya nem ijedt meg a saját árnyékától. Megkopogtatta a közvetlenül mellettünk szorongó, tagbaszakadt fickó vállát. - Nem tudja véletlenül, merre van Barry? kérdezte. - Barry McKinoz. Türelmetlen és kíváncsi tekintetek fordultak felénk. Nem, vazze. Bocs - volt a válasz. Így az atya továbbindult, mi pedig szorosan a nyomában. Mindenki elképesztően izmos volt. Még az öregebbek is majd' kicsattantak az egészségtől. Morogva, hadonászva tolakodtak a drótkerítés körül. Ramon atya megkerülte a tömeget, én meg azt találgattam, mire mutogatnak annyira. Lábunk előtt medence méretű gödör tátongott. De vajon mi lehet benne? Khm... akkor... - bőgött fel hirtelen egy rejtett hangosbemondó. - Még öt perc. Ötperces figyelmeztetés. Köszönöm, uraim. Öt perc. Recsegés, kattanás, majd egyszeriben mindenki a kerítésnél termett. Ez a pánikszerű áradat el is sodort Dave-től. A következő pillanatban két kimunkált felsőtest közé szorultam, valaki pedig a hátamat lökdöste. A tülekedésben végül átpréselődtem az előttem tornyosuló két fickó között. Tovább viszont nem mehettem. A drótkerítés utamat állta. Nina! Nina! - kiabálta valahonnan a közelből Dave. A szám már válaszra nyílt, ám hirtelen lepillantva végre megláttam, mire mutogat mindenki. A kerítés túloldalán elterülő mély, téglaborítású verem leginkább üres úszómedencéhez hasonlított. Talán az is volt valamikor, mert még lefolyót is láttam az alján. A normál úszómedencéket viszont ritkán kerítik be szögesdróttal, és rácsos vaskapu sincs az oldalukba vágva. Medvényi, szőrös, vadul lihegő fenevad pedig végképp nem szokott lenni bennük. Addigra már úgy összezavarodtam, hogy beletelt egy kis időbe, mire sikerült felfognom, mit látok. Csak bámultam a lompos bundát, a nyomott pofát és a vérszomjas vicsorgást, de a kép sehogy sem állt össze. Képtelen voltam kitalálni, miféle szerzet lehet ez a fenevad. Nina! - kiáltotta nagy nehezen mellém furakodva Dave. Karon ragadott - Gyere! Nem. Várj! - megmarkoltam a kerítést. - De... Nézd! Ott lent! A fenevad leszegett fejjel sétált fel-alá a verem fala mellett. Valahogy furán járt, a végtagjai sem voltak egyforma hosszúak, farkat pedig egyáltalán nem láttam rajta. Közelebbről az apró, bozontos füle és a vakító zöld szeme is láthatóvá vált. A jószág amúgy is visszataszító fizimiskáján az oldalát elcsúfító rózsaszínes horzsolások se javítottak. Nyál csorgott az agyarai közül. Két perc! - dörögte a hangosbemondó. - Kétperces figyelmeztetés! - De a reszelős hang ezúttal nem hagyta abba. Nyilván tovább akarta borzolni a kedélyeket. - A bajnokunkat már mindannyian jól ismeritek. Aki esetleg nem tudná, annak azért elmondom, hogy Reuben nyolc menetet nyert egyhuzamban, és két ellenfelét is kinyírta. Vagyis ő az esélyesebb. - Zajos
ováció. - De nem becsülhetjük alá az ellenfél, Orlando képességeit sem! Szívós kis dög! A legjobb pitbulljainkon edződött. Azóta már egy se él közülük. Dave felé fordultam, aki tátott szájjal bámulta a vadállatot. A tömeg üdvrivalgása miatt magamhoz kellett húznom a fejét, hogy a fülébe suttoghassak. Mi az, Dave? - sziszegtem. - Lehetséges, hogy... már hogy... ugye, nem farkas? Dave nem válaszolt. Nyilván szóhoz se jutott a meglepetéstől. Orlando most áll ki először a bajnokkal - folytatta a konferanszié. - De Reuben kapott már néhány pofont az élettől. Szép hosszú menetnek nézünk elébe. Reuben a múltkori ellenfelét egy és háromnegyed óra alatt csinálta ki. Talán most is ő lesz a nyerő. Kóstoltasd meg! - ordította a jobbomon álló fickó, a szomszédai pedig átvették. Kós-tol-tasd-meg! Kós-tol-tasd-meg! Ekkor jutottak eszembe az ezüstgolyók. Dave! - olyan erővel ráztam meg a vállát, hogy Dave megtántorodott. - Szerinted... csak nem vérfarkas? Kóstolót akartok, mi? - szólalt meg a konferanszié. - Rendben, urak, ti kértétek. Jöjjön hát az új ellenfél, az ifjú, vérszomjas ORLANDO! Ezzel felpattant a vasrács. 11 Vérszomjas ordítás hallatszott. Még a föld is megremegett a lábam alatt. O, jaj - motyogta Dave. A második fenevad, a vastag fekete bundás, hosszú orrú Orlando még az előzőnél is nagyobb volt. Esetlensége ellenére kifejezetten gyorsan mozgott, és vad izgalommal vetette magát az aréna fénykörébe. Reuben láttán viszont sóbálvánnyá dermedt. Az ellenfelek felborzolt bundával, vicsorogva méregették egymást a verem két végéből, majd idegtépő lassúsággal leszegték a fejüket. Gyerünk már, te rohadék! - ordított fel valaki, amitől kis híján rám jött a szívbaj. A hangosbemondóból hirtelen felharsanó, fülsiketítő zene még Reuben félelmetes morgását is elnyomta. Orlando leplezetlen utálattal indult a túlsó térfélen várakozó ellenség felé. Reuben azonban nem mozdult. Orlando megtorpant. Inkább ne nézz oda! - Dave még suttogni is elfelejtett. Alig hagyta el a száját a figyelmeztetés, amikor a két bestia egymásnak ugrott. Egyikük éles, velőtrázó visításban tört ki. A közönség válaszként felharsanó moraja sem volt sokkal bizalomgerjesztőbb. Sohasem felejtem el, ami ezután történt. Agyarcsattogás, sivítás, majd a két behemót tompa puffanással egymásnak esett. Szőrcsomók röpködtek, nyálcsöppek záporoztak a nyomukban. A fenevadak előreszegett fejjel harcoltak, mint a kutyák. Végtagjaik azonban még ennél is rémisztőbbek voltak. Olyan könnyedén mozogtak, olyan emberien. Karmaik élessége vetekedett az agyaraikéval. A bestiák hirtelen két lábra álltak. Reuben Orlando nyakába mart. A két ellenfél görcsös vonaglással kapaszkodott egymásba, majd újra szétváltak. A csempén vér csillogott. Dave gyorsabb volt nálam. Már húzott is el a kerítéstől, ám az illat így is megcsapott, szinte leterített. Mint akit elüt a vonat. Nem is tudom, hogyan lehetne leírni ezt az érzést. Harmincakárhány évig azt hittem, olyan lesz, mint amikor a normális emberek orrát megcsiklandozza a sülő kenyér illata. Ehelyett úgy éreztem, mindjárt végem. Talán csak a fuldoklók tudják, miféle kétségbeesett, őrjöngő, fékezhetetlen vágy lett úrrá rajtam. Aki volt már bárányhimlős, tudja, milyen nem vakarózni, aki volt már náthás, tudja, milyen nem tüsszenteni, akinek volt már sürgősen szüksége vécére, tudja, milyen visszatartani. Hát ez is ilyesmi. Sajgott a fogam. A szám kiszáradt. Képtelen voltam gondolkodni, semmit
nem láttam az előttem álló emberen, az előttem álló ember torkán kívül. Illata csiklandozta az orrom. Szinte már a számban éreztem az ízét. A sót, a vasat. Mégsem kaphattam utána. Valami nem hagyta. Nina! Nina! - egy pillanatig azt hittem, afféle belső hang szól hozzám. A szavak lassú cukorszirup-folyamként csordogáltak végig az agyamon. Nina! Nézz rám! Én vagyok az, Dave. Nina! A homályból lassacskán felderengett Dave arca. A köd kissé szétoszlott, azt legalábbis már észrevettem, hogy fáj a nyakam. Dave mögöttem állt. Fél kézzel igyekezett maga felé fordítani, a másik kezével pedig a derekamat szorította. - Hrrr - krákogtam. - Megismersz, Nina? - Aha... - Nézz rám! Koncentrálj! Ki vagyok? Bármilyen hihetetlen, egyszerűen nem tudtam. Legalábbis egyelőre nem. Mintha már nem számított volna. Mi van? - kérdezte egy másik ismerős hang. Ehhez sem tudtam arcot kapcsolni. - Vissza! Nyomás vissza! - De... - Magánkívül van! Akkor hirtelen bekattant valami. Dave. Dave - hadartam. Ujjaival szétfeszítette az állkapcsom. - Engedj el! Éreztem, amint Dave hirtelen megváltozott. Arca kisimult, a szorítása engedett. - Jól vagy, Nina? - kérdezte. - Ez fáj! Eressz el! Dave elengedte az állam, és a tekintetem fürkészte, már amennyire a napszemüveg homályos lencséi engedték. - Tudod, hol vagyunk, Nina? Ezen el kellett gondolkoznom. Nem is volt olyan egyszerű. Mintha, mondjuk, mézben próbálnék úszni. Oöö, messze - hebegtem. - Valahol a pusztában. Ramon atyával - végre megint kaptam levegőt. - A veremnél! - ziháltam. - Valami verekedés van. - Pszt! - Te jó ég! Semmi baj. Most már minden rendbe jön! - Dave most már mindkét kezével átölelt. Álla a vállamra koppant. - Csak még várni kell egy kicsit. Jól van? - kérdezte Ramon atya, aki minden bizonnyal egész idő alatt ott toporoghatott mellettem. Balra nézve láttam is fölém hajló alakját, mögötte tülekedő hátak. Már nem lesz semmi baja - erősítgette Dave, lehelete csiklandozta a fülemet. Mi történt? Csak nem? - az atya mintha nem merte volna kiejteni a rettegett szót. Dave bólintott. - Aha - felelte nyersen. Ramon atya a fogát szívta. - Pedig azt hittem... Igen, én is - dörmögte Dave. - Elvileg csak az embervér váltja ki. Hosszú csend következett. Ramon atya keresztet vetett, Dave pedig, amint az arcomnak préselődő arc mozgásából következtettem, nagyot nyelt. Az agyam egyik eldugott tekervényében végre megvilágosodott, mit is jelentenek Dave szavai. Mindenekelőtt azonban muszáj volt néhány sürgetőbb problémával foglalkoznom.
-
Hányingerem van - köptem ki a szavakkal együtt gyomrom teljes tartalmát.
A következő néhány percben nem igazán volt energiám odafigyelni a körülöttem folyó eseményekre. Dave karjába kapaszkodva felöklendeztem a mostanra már kátrányfeketévé emésztődött reggelimet. Ez szegény Dave-nek se lehetett valami leányálom, bár rendkívül tapintatosan fogadta. Támogatott, hogy össze ne rogyjam, és a hajamat is hátrafogta. Még a napszemüveget is lekapta az orromról, hogy a lábam előtt bűzölgő tócsába ne pottyanjon. A műsorszám végeztével Ramon atya zsebkendőt nyújtott felém. Jaj, Nina - mondta. - Úgy sajnálom. Ami azt illeti, én is - szólalt meg egy éles hang. - Ha nem tudnád, magánterületre rókáztál. Leszarni nem akarod véletlenül? Érzetem, amint Dave megdermed. Mielőtt azonban felnéztem volna, gondosan letöröltem a mocskot a számról, és a napszemüveget is felraktam. Egy szembevérzés most igazán nem hiányzott volna. Nem tetszett a csajodnak a buli? Tudtam én ezt előre - ebből le is esett, hogy Dermid McKinoz hangját hallottam. - Legalább nem bánja, ha lemaradtok a folytatásról. Apa vár benneteket. A házban. 0, aha, igen - Ramon atya nem tűnt túl lelkesnek. - Sajnos a kis barátnőnk valóban nincs túl jól... - folytatta rám mutatva. Odabent majd helyrejön, van vécénk - harsogta a fülsiketítő zenét és a közönség ordítozását túlkiabálva Dermid. A reflektorfényben élesen kirajzolódott napégette arcának minden sebe, és jól láttam a csuklóját borító koszos kötésen éktelenkedő vérfoltokat is. - Úgyse lesz sok kedve itt maradni. Már most óriási vérfürdő van, pedig ez még csak a kezdet. Ebben a pillanatban mintegy bizonyítékképpen vészfék-csikorgáshoz hasonló sikoly hallatszott odalentről. Dave összerezzent. Megszorítottam a karját. Nem... nem mehetnénk? - könyörögtem, mire Dermid határozottan felénk intett. Gyertek - adta ki az utasítást. - Most jöttök, vagy sem? Mozogjatok! Apa nem fogja rátok vesztegetni a drága idejét. Sok a dolga. - Tudja, mi nem ezért jöttünk - magyarázta a tömegre mutatva Ramon atya. - Ez az egész a legkevésbé sem érdekel minket. Teljesen más ügyben akarunk beszélni vele. Oké, hajrá! Még ebben a nyomott állapotban is magamnál voltam annyira, hogy halálra rémüljek. A veremben zajló bunyó minden bizonnyal komoly bűncselekmény, McKinozék pedig a rendőrségtől való félelmükben alighanem el akarnak majd hallgattatni minket. De sajnos jelenleg még menni se tudtam, nemhogy elszaladjak. A fejem szinte szétrepedt. A térdem mintha rongyból lett volna. Úgy kellett betámogatniuk a házba. Ráadásul Dermid minden mozdulatunkat árgus szemmel figyelte. Dave-re támaszkodva araszoltam előre. Egyik kezével a hónom alá nyúlt, a másikkal a könyökömet támasztotta. Mögöttünk lassan elhalkult az ordítozás. Hiába örültem, hogy végre kiérünk a lármából, a minket fogadó mély csend se volt éppen bizalomgerjesztő. Ürességet, magányt sejtetett. Megláttak - suttogtam Dave-nek, remélve, hogy Ramon atya szóáradata eléggé lefoglalja Dermidet. - Tudnak rólunk. Sokan. Dave a fogát szívta. Nem tűnt valami nyugodtnak. Néhány percig némán botorkáltunk előre. Kerestem a szavakat. Nehéz lenne elmagyarázni, hogyan is éreztem magam. Mindenekelőtt össze voltam zavarodva. A gyomrom is kavargott még. Féltem, sőt rettegtem. Mindazonáltal hálás is voltam. Hálás, amiért Dave így kitartott mellettem. Hogy végig kitartott mellettem. - Dave - cincogtam végül -, csináltam valami... szörnyűséget? - Nem - rázta meg a fejét. Pontosan tudta, mire céloztam.. Mintha... úgy emlékszem, mintha neki akartam volna ugrani valakinek. - De mégsem ugrottál.
Mert ott voltál te - ekkorra már patakzottak a könnyeim. - Leállítottál, Dave. Köszönöm. Jaj, annyira köszönöm! - Nyugi. Már nincs baj. - Rettenetes volt. Tudom - Dave elhallgatott. - Szerintem is - tette hozzá némi gondolkozás után. - Nem is értem, te hogy bírtad. Az a rengeteg vér... Azért megéreztem - dünnyögte Dave. - Megéreztem én is, hidd el. Bár nem annyira, mint te. És hogy álltad meg? - el se tudtam képzelni, hogy valaha ekkora lelkierőm legyen. - Mi a trükköd? Visszatartod a lélegzeted? Megláttalak - mondta szárazon Dave, majd megnyalta a szája szélét. - Teljesen kivetkőztél magadból. Innentől semmi másra nem tudtam gondolni - felsóhajtott. - Mintha meghaltál volna. Vagy... nem is, rosszabb. Mintha... Mintha Kazimírrá változtam volna - fejeztem be Dave helyett. Ez kellőképp el is keserített. Talán az se fájt volna eny- nyire, ha Dave történetesen gyomorszájon vág. Harminc évig bujkáltam az igazság elől, hiszen soha nem éreztem magam vámpírnak. Legalábbis a hagyományos értelemben semmiképp. Semmiféle rokonságot nem éreztem a képernyők falánk, agyament, véres szájú, borotvaéles karmú, hátborzongatóan visítozó szörnyeivel. Harminc évig hitegettem magam, hogy valamiben azért más vagyok. Ám ott a veremnél végérvényesen kiderült: semmiben sem különbözöm utált vámpírtársaimtól. Na, ne sírj - lapogatott meg Dave olyan szeretettel, hogy kis híján a nyakába borultam. Biztos nehéz volt, de te győztél súgta. - Ez a lényeg. Kiálltad a próbát. - Mert ott voltál! - feleltem, mire Dave vállat vont. Mindenki így van ezzel - mondta halkan. - Segítség nélkül egyikünknek se ment volna. Mostantól neked is könnyebb lesz. Hé! - hallatszott Dermid hangja. A vállam fölött átpillantva láttam, hogy nagyon mutogat valamit. - Látjátok azt a fényt? - dörmögte. - Az ott a konyhaajtó. Ott menjetek be. Balra lesz a vécé. - Maga nem jön? - kérdezte kissé meglepődve Ramon atya. Nem, vissza kell mennem - felelte Dermid. - Valakinek kézben kell tartania a dolgokat - a ház felé nézett. - Menjetek, mindjárt jön apa is. Kitámolyogtunk a hátsó kapun. A konyhaajtó vagy hat méterre volt, előtte tűzifával, kocsialkatrészekkel, dróthálótekercsekkel és kiszáradt cserepes virágokkal telezsúfolt, lebetonozott veranda. Hátrapillantottam, hogy megvan-e az atya is, így láttam, amint Dermid megindul visszafelé. Azért nem teljesen hagyott magunkra minket. Hátra-hátrapillantott, úgy figyelte, mit csinálunk. Rájöttem, hogy ebben a helyzetben képtelenség volna nyomtalanul eltűnni. - Figyelnek minket - suttogtam Dave-nek. Akkor csak egyenesen előre! - súgta vissza Dave. - Bemegyünk itt hátul, kijövünk a bejáraton, aztán irány a furgon! Menni fog, Nina? - kérdezte a hátam mögött Ramon atya. - El tudsz sétálni odáig? Ha nem, akkor majd viszem - mondta Dave. - El kell tűnnünk, ez nem vitás. Mégpedig azonnal. És már nyitotta is a konyhaajtót. Legalább sejtenünk kellett volna, hogy odabent várnak ránk. Dave alig tette be a lábát az ajtón, már el is kapták. Kattanás hallatszott, és láttam, amint egy alacsony, koszos, bibircsókos figura pisztolyt szorít Dave bal füléhez. Az atya óhatatlanul belerohant a hirtelen megtorpanó Dave-be. Jaj, ne! - kiáltott Ramon atya. - Várjon! Pap vagyok. -
Én meg ateista - köpött a fegyveres fickó. Az ő tájszólása recsegett a hangosbemondóból is. A fickó kinézete tökéletesen illeszkedett a hangjához. Görcsös volt és vészjósló. Maradék hamuszín haját talán birkanyíró ollóval stuccolták meg. Alakját mintha összepréselték volna, nyaka szinte nem is volt. Széles válla, lapátkeze és betört orra azonban így is elég ijesztőnek tűnt, nem beszélve az arcát elcsúfító sebhelyekről és üres tekintetű kék szeméről. Nem akarunk semmi rosszat - vacogta magasra tartott kézzel az atya. - Higgye el, fogalmunk sem volt a ma esti rendezvényről... Most már van - a fickó ezúttal már Dave bordáit kocogtat- ta a pisztollyal. - De erre most nincs idő. Odakint megy a buli, dolgom van. Indulás lefelé! - De... Mozogjatok! Egy pisztollyal felfegyverzett fickóval nemigen ildomos vitázni, főleg ha az embernek hányingere van közben. A Dave-re szegezett cső pedig ágyúnak is beillett volna. Tudtam persze, hogy semmiféle lövedék nem végezhet vele, ám az életminőségét nem javítaná különösebben egy mellkasába kapott golyó. Kis híján újra elhánytam magam arra a gondolatra, hogy Dave mostantól örökké fulladozva venné a levegőt a kilyuggatott tüdejével. Ami azt illeti, talán ki se bírnám. Minket fölösleges meglőnie, nem fog rajtunk - hebegtem kétségbeesve. - Maga... maga nem tudja, kik vagyunk. Nina! - szólt rám Dave, mire elhallgattam. A vállamat átkarolva a konyha padlóján tátongó lyukhoz vezetett. A konyhát sajnos nem volt alkalmam szemügyre venni, mert a pisztoly szinte minden figyelmemet lekötötte. Az ananászmintás függönyök, a hegyekben álló mosatlan, a régi újságok, kutyatálkák, pórázok, csípőfogók és patkánycsapdák láttán annyi azért világossá vált, hogy női lakója nemigen lehet a háznak. - Maga Barry McKinoz? - az atya még mindig nem adta fel. Ez az elszántság teljesen lenyűgözött. - Mert ha maga az, biztosíthatom, hogy csak az ezüstgolyók felől szeretnénk érdeklődni... Később - mordult fel a fickó. - Majd később megbeszéljük. Tehát maga Barry? Neked nem, kisapám. Neked én McKinoz úr vagyok. Na nyomás lefelé, a többit majd elintézzük, ha végeztem! A lépcső nem volt különösebben bizalomgerjesztő. Lyukat fűrészeltek a linóleumba, majd mindenféle hulladékfából lépcsőt tákoltak alá. Óvatosan haladtam lefelé a sokajtós, téglaborítású pincébe. A vastag, sárga, irdatlan reteszekkel ellátott vasajtók a kinti verem oldalába vágott rácsra emlékeztettek. Óhatatlanul arra gondoltam, Barry talán régi börtönajtókat használt fel föld alatti zárkarendszeréhez. Az egyik ajtó nyitva is volt. - Befelé! - mennydörögte pisztolyát Ramon atya lapockájának szorítva Barry. - Nyomás! - Oda? - hamarosan megértettem az atya megrökönyödését. Horrorfilmbe illő jelenet volt. De mégis mit... Mozgás! - vicsorgott Barry. Bármilyen hihetetlen, még ekkor se jutott eszembe a zsebem mélyén lapuló parfümös üveg. Egyszerűen kiment a fejemből. Talán a vérszomj viselt meg így. Persze az is lehet, hogy nehéz helyzetben egyszerűen leblokkolok. Nem úgy, mint Zadia Veersivo. Akárhogy is, tiltakozás nélkül, birkaként hagytam magam a föld alatti cellába terelni. A legelső berendezési tárgy, amit észrevettem odabent, az ülőke nélküli vécé volt. Röviddel utána feltűnt a bevetetlen ágy, és szemet szúrt még a szoba túloldalán tátongó nyílás, és az elé erősített acélrács is. -
A masszív rácsozat túloldalán kígyózó hosszú, sötét folyosó végéről zajos tömeg kiabálása hallatszott. Rémülten bámultam Dave-re. - Oké - szólalt meg Barry. - Néhány óra, és jövök. Ezzel belökte az atyát a küszöbön, és eltolta mögötte a reteszt. 12 Jó pár pillanatig meg se szólaltunk. - Esőgyűjtő - mondta végül Dave. Körbenéztem, igaza volt. Hatalmas betondobban álltunk. Ilyesmibe gyűjtik vidéken az esővizet. Idefelé jövet épp eleget láttam belőlük. Közvetlenül a ház mellett szoktak lenni, félig a földbe ásva. Ez a folyosó pedig az arénához vezet - jegyeztem meg kábán. Ramon atya egy pillanatra megdermedt, majd vadul kutatni kezdett a zsebeiben, végül csüggedten nézte az előásott mobilt. Nincs térerő - panaszolta. A próba kedvéért én is a zsebembe nyúltam, ám először az elfeledett parfümös üveg akadt a kezembe. A fenébe! - húztam elő. - Az ablakmosó! Jaj, bocs! Még mindig jól jöhet - állapította meg Dave. Mi jöhet jól? - csodálkozott az atya. Olyan, mint a gázspray - magyaráztam. - A támadó szemébe kell spriccelni. Persze csak végszükség esetére - tette hozzá Dave, Ramon atya megránduló arca láttán. Sejtettem, hogy nem lesz teljesen veszélytelen ez a vállalkozás, pláne ha a pisztolygolyók miatt jövünk. Hirtelen megszédültem. Lerogytam az ágyra, ami azonban egy cseppet sem bizonyult kényelmesnek. A lepedő büdös volt, a takaró koszos, a rozsdás rugók nyekergése pedig még a méltatlankodó tengerimalacainkon is túltett. A hideg, kemény betonpadlónál azért jobb volt. Fél tizenkettő - jegyezte meg az atya. - Mit mondott, mikor jön vissza? Pár óra múlva? Talán úgy fél egy körül. - Ki kell jutnunk innen - mondta Dave. Először inkább gondolkozni kellene - felelte halántékát masszírozva az atya. - Na nézzük csak! De nekem sehogy se ment. Minta elzsibbadt volna az agyam. Egyszerűen nem fért a fejembe, mennyi mindenen mentünk keresztül. A verem. A vadállatok. Ez a pince. A vér. Tekintetem lassan végigpásztázta a szokatlan alaprajzú helyiséget. Fejünk fölött lámpa, a falon fűtőtest. A szabálytalan formájú lyukból előkígyózó villanyvezetéket szigetelőszalaggal ragasztották a falhoz. Volt ott továbbá egy rakás szakadt ponyvaregény és egy műanyag palack is. A földön ruhacafatok hevertek szanaszét. Ez így még elég ártalmatlannak tűnt, amíg észre nem vettem az ajtó egyik keresztpántjához erősített bilincset. - Valaki lakik itt - mondtam. Dave mormogott valamit. Nem állat. Ember. Van vécé is - reszketni kezdtem. - Szerintetek ez most olyan, mint az ókori Róma? - Hogy mi? - nézett rám kissé zavartan Dave. - Ugye, nem emberekkel etetik azokat a fenevadakat? A kinti lárma hirtelen üdvrivalgásra váltott. Ijedten pillantottunk a rácsra. Nina - szólalt meg Dave -, azok a kinti fenevadak valójában emberek. - De hát... - Nem lehet másként. A vérszomjat csak emberi vér váltja ki.
Szóval szerinted biztos? - Ramon atya igyekezett nyugodt maradni. - Szerinted valóban vérfarkasok? Miért is ne? - kérdezett vissza napszemüvegét leemelve Dave - Mi ketten Ninával meg vámpírok vagyunk. Szerettem volna kétségbe vonni Dave állítását, hiszen nekünk végeredményben semmi közünk a Zadia Veersivo-félékhez. Nem tudunk repülni, nem változunk denevérré, nem szeretünk golyózáporban sétafikálni. Azok a kinti jószágok viszont valóban változtatják az alakjukat. Mégse volt erőm megszólalni. - És itt laknának? - nézett végig a kopár helyiségen az atya. - Fogságban? Igen, ha ezt egyáltalán lakásnak lehet nevezni - felelte Dave. Az atya elgondolkodva simogatta az állát. Persze tévedhetünk is - jegyezte meg minden meggyőződés nélkül. - A sivatagban sokan a föld alá bújnak a hőség elől. Talán ezt is a száraz évszakban érkező munkásoknak építették. Dave csak morgott magában, és engem se győzött meg különösebben ez az érvelés. A munkásokat nem bilincselik a falhoz - vetette ellen Dave, és ezzel Ramon atya sem vitatkozhatott. A szavaink után beálló mély csendet egyszerre vérszomjas vonítás törte meg. Összerezzentünk. Eszembe jutott, hogy talán nem véletlenül zártak minket éppen ide. Mi van, ha Barry McKinoz kinyitja a rácsot? Mi van, ha a visszatérő győztes vérfarkas itt talál minket? Akkor aztán sokra megyünk azzal a parfümös üveggel! A csomagjaink a motelben maradtak - állapította meg rekedten Dave. - A szoba a mi nevünkön van. Minden nyom oda vezet. Ugye, rákérdezett a recepciósnál Barry McKinozra? - fordult az atya felé. Az meg válasz helyett rám kacsintott - felelte megnyúlt arccal az atya. - Lehet, hogy Barry embere. - Még ha hazudik is, vannak tanúink a veremnél. Akik valószínűleg nem örülnének, ha a rendőrök tudomására jutna a kis hobbijuk - jegyezte meg csüggedten Ramon atya. Dave válaszképp a könyökét a térdére támasztva összegörnyedt. Megviseltnek, szinte betegnek tűnt. Ülj le - paskoltam meg magam mellett a matracot. Szegény Dave azonban moccanni sem bírt. Végül Ramon atya támogatta az ágyhoz. Minden jel arra utalt, hogy Dave hasogató fejfájással küzd. Na figyeljetek! - szólalt meg aggodalmasan az ajtó felé pillantva az atya. - Szerintem lesz annyi eszük, hogy végül kiengedjenek. Ám bármi történjék is, nem szabad elfelejtenünk, hogy hárman vagyunk. így együtt megvédhetjük magunkat. Azok ellen a fenevadak ellen? - el se tudtam képzelni, mit várhat tőlünk az atya. - Nem látta, micsoda mancsaik, micsoda agyaraik vannak? Simán leharapják a fejünket. Most talán még igen - ismerte el az atya. - De mire végeznek odakint, már csak egy marad, és az se éppen a legjobb formában. Ebben igaza volt. A rács felé pillantva próbáltuk elkapni a beszűrődő hangfoszlányokat. Rekedt kántálás. Zajos csalódottság. Majd riadt vakkantás, amilyet a nagyobb kutyák szoktak hallatni, ha keményen rájuk suhintanak. Fejbe vághatnánk valamivel - mondta komoran körbepillantva Dave. - Csak épp alkalmas célszerszámunk nincs. Mit szólsz az ágyhoz? - javasoltam. Az ágyat azonban sajnos a padlóhoz rögzítették, a fűtőtestig pedig fel se értünk. McKinozék gondosan ügyeltek arra, hogy a foglyaik semmit ne használhassanak fegyverként. Esetleg nyakon döfhetjük Dave késével - javasoltam annak biztos tudatában, hogy a világ összes ütőerét megtalálnám. Az atyának egy pillanatra elakadt a lélegzete. -
Várjatok csak! - kiáltotta a zsebében kotorászva. Hamarosan előkerült egy doboz gyufa. - Az ablaktisztító, ugye, gyúlékony? Csak bámultunk. Ezt minek hordja magánál? - vontam kérdőre az atyát. - Csak nem kapott rá a dohányzásra? Mindig van nálam arra az esetre, ha kialudna valamelyik gyertya a templomban magyarázta az atya. - Ühüm. - Van itt néhány lepedő is. Meg könyvek... Fojtott hangú megbeszélés következett. Úgy határoztunk, az egyik lepedőt bespicceljük ablakmosóval, majd amikor a vérfarkas a szobába ér, meggyújtjuk, és az égő ruhát a fenevad nyaka közé dobjuk. Dave szívesen megcsinálta volna ugyanezt Barry McKinoz- zal is, ám az atya ellenkezett. Barry nem ártott nekünk, Dave - magyarázta. - Miért gyújtanánk fel? Mi van, ha épp azért jön, hogy elengedjen minket? Akkor be se jönne - replikázott Dave. - Csak az ajtót nyitná ki. - Előbb talán beszélgetni akar. Jaaaj! - alig hittem a fülemnek. - De hát fegyver van nála, atya! így igaz - helyeselt Dave. - Ha megint pisztollyal jön, nem lehet kétségünk a szándéka felől. Meg kell előznünk! - erősködtem. - Ha pedig Dermid is vele van... Nos, őt Dave talán leszúrhatná. Ramon atya eldobja a lepedőt, Nina - bólintott Dave. - Ezalatt te megragadod a pisztolyt, és amikor már nálad van, én leszúrom Dermidet. Nem lesz semmi baj, atya - fordultam a tiltakozni készülő pap felé. - Úgyse halok meg, ha belém lőnek. Magára kell a legjobban vigyázni, nem rám! Zadia Veersivo se mondta volna másképp. Leírva jól is néz ki. A hangom viszont a legkevésbé sem volt zadiás. A lövés említésekor meg is remegett. Zadiának talán gyerekjáték az ilyesmi, nekem viszont alaposan tönkreteheti az életemet. Ettől aztán újra hányingerem lett. Még így is volt elég erőm, hogy megfogjam az ágyról lefejtett koszos, megszürkült lepedő két csücskét. A másik két csücsköt Dave tartotta, Ramon atya pedig ablaktisztítót fújt a lepedő közepére, majd készültségbe álltunk az ajtó és a kapu közé. Dave pokrócba csavarta az üres parfümösüveget, néhányszor rálépett, majd mindnyájunkat felszerelt egy-egy üvegszilánkkal. Szerinte a semminél ez is több. - Sose lehet tudni - mondta. - Még jól jöhet. Bár fogalmam sem volt, hogyan győzhetnék le egy kiéhezett vérfarkast egyetlen apró üvegcseréppel, azért engedelmesen a zsebembe süllyesztettem a parfümösüveg egyik csorba maradványát. Az arénából vad bömbölés, majd éles visítás hallatszott. Ramon atya lerántotta magáról a pulóvert, hogy a gallérja jól láthatóvá váljék. Az egyház szolgáját csak nem fogják bántani - jegyezte meg elgondolkozva. Ekkorra Dave megint az ágyon ült, fejét a kezébe temetve. Azon tűnődtem, egyáltalán hogy van ereje beszélni. Szóval szerinted igaz a sok mendemonda? - kérdeztem. - Szerinted a vérfarkasok hajnalban tényleg visszaváltoznak emberré? - Ki tudja? - motyogta Dave. 57 - Ma épp telihold van - folytattam. - Ennyi tehát mindenképp igaz - nyugtalanító gondolatom támadt. - Szerinted ők is olyanok, mint mi? A vérfarkasság is harapással terjed? Talán - felelte Dave.
És mi van akkor, ha vámpírt harapnak meg? - az Under- worldben, ha jól emlékszem, ezek a harapások halálosak, de hát az Underworld csak mese. - És ha fordítva? Lesz egyáltalán bármi hatása? Ne engem kérdezz! - Dave nem tűnt túl lelkesnek. - Te írsz Drakula-utánzatokat. Talán valóban történne valami - folytattam hangosan gondolkozva. - Egy próbát megérne. Dave fölkapta a fejét. Ha egy mód van rá, senkit sem marunk meg, Nina - jelentette ki. - Tudod, mit mondott erre Sanford. Aki egyszer enged a kísértésnek... ...magát éppúgy pusztulásba sodorja, mint az áldozatát - fejeztem be kissé ingerülten Sanford egyik szállóigéjét. - Fölfogtam. De mi a helyzet, ha a lelki törés és a halál között kell választanunk? Mi van, ha fel akarnak falni? - Elkeseredettségem nőttön-nőtt. - Nem kéne legalább visszaharapnunk? Előtte azért nézzetek kicsit ide - szólalt meg Ramon atya, majd fölkapta az egyik könyvet. Valaki itt Harry Pottert olvas. Meg Philip Pullmant. Meg Terry Pratchettet. Csodálkoznék, ha McKinozék ilyesmivel múlatnák az idejüket - az atya aggodalmas pillantást vetett felém. - Ezek kamaszolvasmányok. Megdermedtem. Dave felnyögött. Ramon atya leguggolt, hogy szemügyre vegye a könyvkupac többi részét is, de nevet egyikben sem talált. Néztem, amint egyenként végiglapozza a viharvert köteteket. Percek teltek el így. Az órámra néztem, éjfél múlt tíz perccel. Hajnali egykor még vadul morajlott odakint a tömeg, én pedig szinte belepusztultam a várakozás izgalmaiba. Az idegeim pattanásig feszültek. Minél tovább ücsörgünk itt, annál kevesebb erőnk lesz végrehajtani a tervünket. Ramon atya láttán végképp kétségbeestem. Nekiült olvasni a Harry Potter és a félvér herceget. Mintha más dolga se lenne! Talán figyelmeztetni kéne McKinozékat, hogy vámpírok vagyunk - nyögtem ki végül. Dave meglepetése láttán igyekeztem bebizonyítani, hogy nem ment el az eszem. - Talán nem ölnek meg, ha pénzt látnak bennünk. Talán köthetnénk alkut velük, vagy fenyegetőzhetnénk a sajtóval. Hát, nem tom' - felelte Dave. - Miből gondolod, hogy számít nekik a nyilvánosság? Egyetlen plakátot se láttunk róluk idefelé jövet. - Éppen eleget kereshetnek azokon a vérfarkas-viadalokon - jegyezte meg csendesen a Harry Potterből felpillantó Ramon atya. - Ha leleplezed magad, Nina, nem fognak elereszteni, sőt, talán majd összeeresztenek más vámpírokkal. - Vagy megásod a saját sírod - jegyezte meg komoran Dave. - Vannak, akik gondolkodás nélkül kinyírják a vámpírokat. Én a helyetekben csak végszükség esetén leplezném le magam - zárta le a vitát az atya. Egy darabig hallgattunk. Egyre erősödött az arénából be- szüremkedő zaj. Dave-nek le kellett pihennie. Az atya fel-alá járkált a könyvvel, fél szemét a vészjósló rácson tartva. O se találhatta túl biztatónak a távoli hangzavart. Aztán hirtelen csönd lett. Az atya megtorpant. Egymásra bámulva hallgatóztunk. Egyszerre halk, nyugodt moraj hallatszott. Azonnal rájöttem, mit jelenthet. Rájött az atya is. - Vége - suttogta. - Szent ég! - ugrottam fel. - Jaj, szent ég, mi lesz? - Kérem a lepedőt - suttogta az atya. - Nyugi, ne pánikolj - sóhajtotta elhalón Dave. Méghogy ne pánikoljak? - alig hittem a fülemnek. - Ránk is küldhetik azokat a vérfarkasokat, Dave! Nem hiszem. - Dave, karját véreres szeme előtt tartva, lassan körbenézett a szobában. Látod? - mormogta. - Sehol egy karcolás. Sehol egy fognyom - legyintett. - Ha azok a fenevadak beszabadulnának ide, két perc alatt szétvernék a berendezést. Itt pedig minden sértetlen. -
Egyszer mindennek eljön az ideje - vetette ellen Ramon atya. Dave azonban csak a fejét rázta. Az túl sok vesződséggel járna - felelte. - Slaggal itt nem lehet végiglocsolni. Nincs is lefolyó a padlón. Nem úgy, mint odakint. - Szerinted minket is kizavarnak majd? - sipítottam. Ha rajtam múlik, akkor nem - nyugtatott meg Dave, ám a mostani fejfájós állapotában ez mégsem hangzott túl biztatóan. Ramon atya felkapta a lepedőt. Beálltam az ajtó mellé, Dave pedig előhúzta a bicskáját. Egy szót se szóltunk, mindenki a beszüremlő zajokra figyelt. Így telt el öt perc. Aztán még tíz. Miután a percmutató már egy teljes kört megtett az órám számlapján, hisztériám lassan idegességgé szelídült, végül belefásultam a várakozásba. Egyáltalán visszajönnek még McKinozék? Mi a fene folyik itt? Jaj - szólalt meg végül Dave. Még mindig az ágyon feküdt, mint akinek felülni sincs ereje. Mi az? - kérdeztem, mivel Dave magától nem folytatta. Erre felnézett. Csak az jutott eszembe - nyögte -, mi van, ha hajnalig nem jönnek értünk? Elállt a lélegzetem. - Mi van, ha McKinozék már csak két tetszhalottat találnak? Hogy segítünk akkor Ramon atyának? Teljesen tehetetlenek leszünk. De... - legalább századszor pillantottam az órámra - addig még legalább két óránk van. Végül is Barry azt mondta, nemsokára jön. És ha nem? - Dave egy pillanatra lehunyta a szemét. - Mi van, ha közbejött valami? dadogta. - Mihez kezdünk, ha McKinozék hullának néznek minket? Fogalmam se volt. Kiürült az agyam. Dave is hasonlóképpen érezhetett, mert csak a szemét masszírozta magába roskadva. A választ végül Ramon atya adta meg. Azt már tudom, én mihez kezdek - jelentette ki. - Beadom nekik, hogy megöltelek benneteket. Dave felhorkant. Komolyan - Ramon atya hangjában nyoma sem volt tréfálkozásnak. - Azt mondom, magamat akartam megvédeni. - Micsoda? - nyögte Dave. - Ez hülyeség! - kontráztam. Nem, nem az. Ez a legjobb menekülési útvonal - az atya csendesen magyarázott tovább. Azért kerültünk veszélybe, mert McKinozék félnek, hogy feladnánk őket a rendőrségen. Azt viszont nem gondolhatják komolyan, hogy kettős gyilkosság után nagy kedvem lesz a rendőrökkel diskurálni. Elmondta, hogy bizonyítékképp itt hagyná a saját kezű vallomását is, megegyezne McKinozékkal, hogy kölcsönösen hallgatnak egymás sötét ügyleteiről, majd elfurikázna a „hulláinkkal". Rá fogom venni őket, hogy alaposan bugyoláljanak be benneteket - fejezte be okfejtését az atya. - Úgy teszek majd, mintha attól félnék, hogy meglátnak. -De... - Menni fog, Nina. Egész biztos. Végül is ez az utolsó reményünk - az atya felvonta a szemöldökét. - Mi mást csinálhatnánk? Mi mást mondhatnék? Esetleg van valami ölteted? Persze, nem volt. Hiába próbálkoztam, semmi használható nem jutott az eszembe. Hajnali öt óra ötvenhét perckor aztán hirtelen abbamaradt a lázas fejtörés, és elsötétült előttem a világ. -
13 Fél hat előtt egy perccel ébredtem, mégpedig arra, hogy fogalmam sincs, hol vagyok.
Ez egyébként mindig szörnyű érzés. Szerencsére ritkán esik meg velem, bár még így is gyakrabban, mint a normál emberekkel, az alkoholistákat és a drogosokat kivéve persze. Néhány pillanatig teljesen össze voltam zavarodva. Valami leplet boríthattak az arcomra, ráadásul sötét is volt. Hamarosan mozgásra lettem figyelmes. - Ki... ki az? - vacogtam. Rövid csend következett. - Nina? - hallatszott a fojtott válasz. - Dave! - Pszt! Mintha szabadulni igyekezett volna valamitől. Hamarosan rá is jöttem, miért. Amint megpróbáltam fölemelni a kezem, éreztem, hogy gúzsba vagyok kötve, ráadásul úgy be voltam bugyolálva, mint valami múmia. A hangokból ítélve Dave-vel is ez volt a helyzet. Pillanatnyi kétségbeesés után fölfedeztem, hogy a kötelet nem húzták elég szorosra. A vállamig felnyúlva addig cibáltam az arcomat borító leplet, amíg az nagy nehezen félrecsúszott. Dave barázdás arca hajolt fölém. - A kocsinkban vagyunk - suttogta. - Mi? Pszt! - a mellettem térdelő Dave éppen a mellkasomon körülfutó kötelet igyekezett lefejteni rólam. Ideges selyemhernyóként próbáltam megszabadulni az ismerős szagot árasztó lepeltől. Nem kétséges, az ablakmosós lepedőbe csavartak. - Hol a telefonod? - sziszegte Dave. Nem tom', nézzük csak...! - egy hatalmas gyapotcsomót félresöpörve, remegő kézzel nyúltam a zsebembe. - Nincs meg - mondtam halkan. - Az enyém se - lehelte Dave. - Valaki elvette. - Biztos, hogy ez a mi kocsink? Biztos - felelte Dave. Körbenézve igazat kellett adjak neki. A kétszárnyú ajtó és a mindent beborító fekete műanyag még az órám gyengécske fényénél is jól kivehető volt. - Szerinted - kezdtem halkan - bejött az atya számítása? Természetesen a színlelt gyilkosságra gondoltam. Dave félreérthette, mert vállat vont. - Nem tom' - suttogta. - Talán. Csak épp a mobilunk nincs meg - mondtam rémülten. - Mire kellett neki? Dave nem válaszolt. A kijárat felé kúszott, egy kötélcsomó és a lepel maradt utána. Mialatt a telefonhoz hasonlóan köddé vált napszemüvegemet kerestem, Dave óvatosan meglökte az ajtót. Legnagyobb meglepetésemre kinyílt. Basszus! - hőkölt hátra Dave. Mögötte ezüstösen rajzolódott ki a köves, labodabokrokkal teleszórt táj. Elszoruló szívvel pillantottam meg a pajta sarkát. A kocsi pontosan ott állt, ahol hagytuk. Pszt! - emelte ujját a szája elé Dave, majd óvatosan kilesett. Végül magasba lendülő hüvelykujjal mutatta, hogy minden oké. Bizonytalankodásom láttán sürgetően integetni kezdett. Gyorsan! - mormogta. - Mielőtt meglátnak. - De hova mész? - kérdeztem kissé értetlenül. - Nem Ramon atya visz minket? Nem itt kell megvárnunk? Dave felhúzta a szemöldökét. - Be voltunk bugyolálva, ahogy az atya ígérte - magyaráztam. - A terv ezek szerint sikerült. - Ha sikerült volna, már rég otthon lennénk - vágott vissza fojtottan Dave. - És a telefonjaink se tűntek volna el - újra körbenézett. - Először körül kell szaglásznunk, nehogy valami hülyeséget csináljunk.
Beláttam, hogy igaza van. Kimásztam hát a kocsiból, és segítettem neki a lehető leghalkabban becsukni magunk mögött a kocsiajtót. Lépteink zaját elnyomta a közeli borsfa levelei között átfütyülő szél. - Megnézem, ül-e valaki a volánnál - súgta száját a fülemhez tapasztva Dave. Megborzongott. - Addig tartsd nyitva a szemed! Mielőtt még tiltakozhattam volna, Dave már neki is indult, gondosan ügyelve arra, hogy a narancssárga furgon mindig eltakarja őt a McKinozék konyhaablakából pásztázó esetleges kíváncsi tekintetek elől. Magát az ablakot is csak az ananászmintás függönyön kiszűrődő világosság miatt vettük észre. A hold kivételével több tíz kilométeres körzetben ez lehetett ez egyetlen fényforrás. Kissé kábult voltam. Annyit azért így is sikerült felfognom, hogy a kocsink körül eltűntek az autók. Csak egy rozoga fehér pickup állt még ott, mellette szilvakék, antennákkal és vadrácsokkal teleaggatott terepjáró. Épp a pickup rendszámát próbáltam a fejembe vésni, amikor az ananászmintás ablak hirtelen elsötétült. Valaki leoltotta odabenn a lámpát. Pár pillanat múlva kivágódott a szúnyogháló-ajtó, és a két hangosan vitatkozó McKinoz lépett ki rajta. Sikerült fedezékbe vonulnom, úgyhogy semmit nem láttam belőlük. Hallani viszont minden szót hallottam. A gyors visszavonulás közepette sikerült fejjel belerohannom Dave-be, aki a karomnál fogva nagy sebesen behúzott a pajta mögé. Eközben minden bizonnyal ráléptünk néhány kavicsra vagy göröngyre is, de McKinozék nem fogtak gyanút. Túl hevesen vitatkoztak azon, ki vezesse a kocsinkat. Végül Barry győzött. Övé lett a kocsink, Dermid pedig a pickupot kapta. Ramon atyáról egy szó sem esett közöttük. A motorzaj és az ajtócsapkodás hallatán, biztatást várva, megragadtam Dave könyökét. A biztatás azonban elmaradt. Dave arckifejezésétől pedig egyenesen összeszorult a gyomrom. Nyilván ő is azt találgatta, vajon él-e még Ramon atya. Várjunk még egy kicsit! - súgta. így is tettünk. Szinte dermedten bámultuk a takarásból, hogyan tűnik el az éjszakában a kocsink és a pickup. Nem bújtunk elő, amíg a motorzaj távoli zümmögéssé nem csendesedett. Dave azonban óvatos maradt. Talán hagytak valakit odabent - mormogta a házat vizsgálgatva. Egyáltalán... már úgy értem... szóval, miért kéne bemennünk? - tettem fel a nyilvánvalóan költői kérdést. Hiszen mi mást tehettünk volna? Ramon atya még odabent lehet, és a házban talán a fegyverek és a terepjáró slusszkulcsa mellett a telefonjainkat is megtaláljuk. Idekint nem volt semmi. Semmi, ameddig csak a szem ellátott. Dave megköszörülte a torkát. Fel kell fegyverkeznünk - jelentette ki rekedten, egy kidőlt kerítésoszlopot vizsgálgatva. Ez a tiéd. Én keresek valami mást. Ne együtt menjünk be! - Micsoda? Végre bekapcsolt az agyam. Váljunk szét - javasoltam bátortalanul. - Én majd odamegyek a bejárathoz. Ha van még bent valaki, ez majd biztos leköti a figyelmét. Én meg lopózzam be hátulról a nyitott ablakon? - Dave nem tűnt túl lelkesnek. Az arcára kiülő aggodalom még a halvány holdfényben is jól látszott. - Hát, nem tom', Nina - mondta. Nem tom', jó döntés-e szétválni. Akkor magadra maradsz. Ahogy te is - vágtam rá. - És biztos ugyanolyan vacakul érzed majd magad, mint én. - Igen, de... Ez a legjobb, amit tehetünk - jelentettem ki határozottan. - Nem is ég a villany. Talán senki sincs odabent.
Kivéve, mondjuk, Ramon atyát - motyogta Dave. Aggódva néztünk össze, majd Dave odanyújtotta a kerítésrudat. Oké, a bejárat a tiéd. Keresek magamnak egy baltát, aztán bemászom hátulról. Odabent biztos halomban állnak a fegyverek. - Dave! - Mi az? Nagyot nyeltem. - Szerinted hol vannak most a vérfarkasok? Dave összegörnyedt, mintha gyomorszájon vágtam volna. A vérfarkasok alighanem kimentek a fejéből. Kár volt megemlítenem. Mostanra már biztos visszaváltoztak emberré - mondtam, hátha ez valamelyest megnyugtatja majd. - Ha meg nem, akkor biztos bezárták őket valahová. Annak még Barry se örülne, ha szabadon flangálnának a házban. - Nina, az ég szerelmére! - Dave a pajta rozsdás falának támaszkodott. - Fogalmam sincs nyögte fogalmam sincs, mi lehet odabent. Talán inkább el kéne gyalogolnunk a motelhez. Szó se lehet róla! Túl kockázatos lenne. Mi van, ha ránk reggeledik? - mély sóhajjal húztam ki magam. - Essünk túl ezen, mielőtt Barry visszaér - javasoltam kétségbeesésemben már-már felbátorodva. Nem mondhatnám, hogy Zadia Veersivo peckes lépteivel és acélos tekintetével masíroztam McKinozék bejárati ajtaja felé. Ami azt illeti, kis híján el se jutottam odáig. Az egyik pillanatban ugyanis lefagytam a rémülettől, és gyakorlatilag mozdulni se bírtam. Egy kisebb lelki tusa után tovább hajtott a gondolat, hogy Ramon atya talán éppen most vérzik el valamelyik föld alatti kamrában. Végül felbotorkáltam a nyikorgó verandára, egészen a kilincsig. A zár engedelmes kattanása alaposan meglepett. Sose gondoltam volna, hogy McKinozék nem zárják az ajtajukat. Itt vidéken talán nyitottabbak az emberek. Persze az is lehet, hogy két hullával a csomagtartójukban Barryéknek kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogysem a zárral bajlódjanak. Óvatosan belöktem az ajtót. A nyikorgás szinte halálra rémített. Nina! Ha ott helyben szörnyethalok, az Dave hibája lett volna. Kis híján elájultam. A lapáttal felfegyverzett Dave megtermett, kócos, nehezen kivehető alakja láttán talán még maga Zadia Veersivo is megilletődött volna. Dave valószínűleg éppen akkor akart ajtót nyitni nekem. Az ég szerelmére! - sziszegtem. - A szívbajt hozod rám! Bocsi. A hátsó ajtó zárva volt. Van idebent valaki? Nem láttam senkit. Körülnéztél odalent is? - Nem. - És a hálószobákban? - Ott igen. Üresek. - Ég valahol a villany? Dave a fejét rázta. Úgy döntöttem, biztonságban vagyunk. - Normál emberek nem mászkálnak sötétben odahaza. - Nézzünk szét odalent is - javasolta Dave. A folyosót csupán a magas plafonról lecsüngő két villanykörte halvány fénye világította be. A szobákra ráfért volna már egy kiadós takarítás, sőt tán egy festés is. Mindenütt állatkoponyák, vadászújságok, véres göncök, lerágott almacsutkák. A függönyök, a redőnyök és az ágyak állapotára szemmel láthatólag nem sok gondot fordítottak az itt lakók. -
Orrfacsaró bűz terjengett. Jó - súgta a konyhába érve Dave. - Őrködj idefent, amíg körülnézek a pincében! - Lent ég a villany. - Ja, látom. Vigyázz magadra, Dave! - mondtam elcsukló hangon. Semmi kedvem sem volt egyedül maradni odefent. - Ne nyiss ki olyan ajtókat, amikről nem tudod, hova vezetnek! Nyugi - szólt hátra biztatóan Dave - Túl gyáva vagyok én ahhoz, hogy bármi hülyeséget csináljak. Ezzel eltűnt a padlóba vágott lyukban. Nem sokáig néztem utána. A ragacsos, zöld konyhaszekrény és a málló tapéta után szemügyre vettem a csurig telt szemetest és a kis porcelántálkába gyűjtött ezüstgolyókat is. Az üres késtartó láttán elgondolkodtam, vajon nem kéne-e a kerítésrúdnál hatékonyabb fegyver után néznem. Nem akartam az evőeszközös fiókkal zörögni. A falióra ketyegése önmagában is hangos volt, a széllel és a hűtőzúgással együtt pedig éppen elég ahhoz, hogy semmit se halljak az oda- kinti zajokból. A lábam alól felszüremlő halk beszélgetés csak tovább nehezítette a dolgot, ráadásul azt se értettem, ki és mit mond odalent. Mindenesetre inkább izgatott, mintsem rémült párbeszédnek tűnt. Idegeim kis híján szétpattantak, mikor végre fojtott hang hallatszott odalentről. - Ott vagy még, Nina? - Dave! - kiáltottam. - Nem esett bajod? - Jól vagyok - felelte Dave. - És Ramon atya is. Képtelen voltam válaszolni. A torkom összeszorult, a szemembe könnyek szöktek. Fura, mi mindentől ki lehet akadni. Például ha az ember rájön, hogy valójában vámpír. Vagy ha arra jön rá, mennyire fontos neki valaki. Megkönnyebbülten az asztalnak támaszkodtam, és a kerí- tésrúd kis híján kiesett a kezemből. Nina! Mi baj? - bukkant fel a padlólyukból Dave feje. - Hányingered van? Semmi bajom - hazudtam. - Most mi lesz? Megkeressük a kulcsot? Nem kell. A cella ajtaja nyitva volt. Csak kívülről torlaszolták el. Dave kilépett a lyukból, hogy utat engedjen a mögötte kapaszkodó Ramon atyának. Ne gyújtsunk villanyt, atyám! Nem kell, hogy McKinozék már messziről kiszúrjanak minket. Kétlem, hogy egyhamar visszatérnének - hallatszott Ramon atya hangja, majd a lyukban lassacskán megjelent a hozzá tartozó alak is. Ugyanolyan volt, mint máskor: sehol egy lila folt, sehol egy szakadás a ruháján. Csak sűrű, ősz haja volt a szokásosnál is kócosabb. Nem vett észre, amíg elé nem léptem. - Nina! - mosolyodott el. - Ugye, nem esett bajod? Nem - már éppen az atya nyakába borultam volna, amikor a lépcső váratlanul megnyikordult a hátunk mögött. A szívem szinte kiugrott a helyéből. Valaki mászik még Ramon atya után. - Ez meg ki? - visítottam föl. Nyugi, semmi baj - lépett közém és az idegen közé az atya. - Csak Reuben az. Leesett az állam. Nem fog bántani - tette hozzá gyorsan Ramon atya. - Hisz eddig se bántott. O Reuben. Emlékszel rá, Nina? Él, amint látod. Bármit is látsz ebben a sötétben - magyarázta zavartan kuncogva az atya. Fogas kérdés, mitévő legyen az ember, ha életében először mutatják be egy vérfarkasnak. Hát én sajnos szóhoz se jutottam. Tátott szájjal bámultam a felbukkanó Reubent. Szívdöglesztő látvány volt.
Fogalmam sincs, hogy változhatott az a lompos, formátlan vadállat ilyen őrületesen jó pasivá. Bár jól fésűknek nem mondtam volna: ruhája koszos volt és szakadt, körme alatt fekete csík, nyakán, mellkasán alvadt vérfoltok. A bal kezére tekert kötésen még nedves volt a friss vér. Vállára hulló, göndör barna sörénye évek óta nem láthatott ollót. Ha öregebb egy kicsit, biztos derékig érő szakálla is lett volna. így épphogy csak benőtte az állát a borosta. Ápolatlansága ellenére Reuben volt a leghelyesebb srác, akit életemben láttam. Alacsony, ám annál arányosabb termetű, fogsora, orra és széles járomcsontja már-már szoborszerűvé tette. Hatalmas zöld szemét fekete seprű-szempillák keretezték, alakja szikár és izmos. Keze a rajta sorakozó sebhelyek ellenére finom metszésű volt, mint az arca. Zongorista-ujjai voltak, és erős csuklója. Legfőképpen mégis az élénksége nyűgözött le. Szinte lerítt róla, hogy nem magunkfajta, hiszen ki látott már kreol bőrű, ragyogó szemű vámpírt? Ráadásul Reubent szinte szétvetette az erő. Képtelen volt egy helyben maradni. Az ember szinte látta a bőre alatt villódzó idegpályákat. Reuben felém hajolt, hogy alaposan szemügyre vegyen. Mi tagadás, hátráltam pár lépést. Féltem, hogy esetleg mégis nekem ugrik. így állva azért jobban nézel ki - jegyezte meg hunyorogva Reuben. Értetlenül bámultam Ramon atyára. Az ő cellájában voltunk odalent - magyarázta az atya. - Mire Reuben megérkezett, ti már javában aludtatok. Addigra ő is újra... önmaga lett. Ez a tapintatosság Ramon atyára vallott. Dave ennél azért kicsit szókimondóbban fogalmazta meg a dolgot. És a másik vérfarkas? - kérdezte. - Őt nem kéne kiengednünk? Reuben az atya pillanatnyi bizonytalankodását kihasználva Dave elé penderült. Orlandónak hívták - mondta nyersen. - És megöltem. Ó! - Dave kissé meghunyászkodott, bár ezt a sötétben rajtam kívül senki sem látta. Megöltem és felfaltam - folytatta Reuben. Hangjából csak úgy sütött az undor és az önutálat. - Ugyan semmire sem emlékszem, de később láttam, mi maradt belőle. Már miután felébredtem. Ne gondolj most erre - javasolta Ramon atya. - Majd később beszélgetünk róla. Most mennünk kell. Igen, tűnjünk már el innen! - nyafogtam. Reuben a fogát csikorgatta. Én ugyan nem megyek sehova - sziszegte szinte elképzelhetetlen gyűlölettel. - Itt maradok, és kicsinálom azt a két rohadékot, amint visszaérnek! Kérlek, ne - Ramon atya Reuben karjára tette a kezét. - Azt nem szabad! A látszat ellenére nem ez a helyes megoldás. - De ha nem nyírom ki őket, utánunk jönnek! Reuben - kezdte szokott csoportvezetői hangján az atya -, sajnálom, de meg kell kérdeznem tőled - folytatta árnyalatnyi szemrehányással a hangjában -, nem öltél már éppen eleget? Bármilyen hihetetlen, ez betalált. Mintha Reuben egy csapásra összeomlott volna. Válla megrázkódott, hangtalan zokogás tört föl belőle. - Tudom, hogy nem tehetsz róla -folytatta az atya. - Mégis, mégis... Nem a te hibád, ami eddig történt - nyugtatgatta az atya. - Viszont ha most megölöd McKinozékat, a vérük a te fejedre száll. Mennünk kell - jelentette ki Dave. - Most már tényleg - óvatosan Reubenhez fordult. Figyi, tudsz valamit a kinti terepjáró slusszkulcsáról? Mert ha nem, akkor szép kis gyalogtúrának nézünk elébe. Reuben csak szipogott, majd ingujjával szétmaszatolta a könnyeket koszos arcán. Végül felnézett.
Nem kell slusszkulcs - mondta rekedten. - Bízd csak rám! Reuben ezzel félrelökött minket, és megindult a konyhaajtó felé. -
14 Nem csoda, hogy Reuben Schneider slusszkulcs nélkül is két perc alatt bepöccintette a terepjáró motorját. Hányatott gyerekkora során szert tett némi gyakorlatra ilyen téren is. Az anyja, aki hét fiút szült három különböző férfinak, teljesen alkalmatlan volt a szerepére. Egyik fia már nem is él, a másik börtönben van, a harmadik drogdíler lett, a negyedik pedig pszichés zavarokkal küzd. Dane, a legnagyobb fiú kerek húsz évvel idősebb Reubennél; ő meg a felesége vették magukhoz a nyolcéves Reubent és tizenkét éves bátyját, Jesset, miután az anyjuk halálra itta magát. A kisfiúk azonban nem voltak éppen mintagyerekek. Ittak, cigiztek, szipuztak. Néha kisebb kiruccanásokat tettek lopott kocsikkal. Betörtek a fonnyadt káposztalevélként összezsugorodó városka főutcáján sorakozó üres boltokba. így hát senki sem lepődött meg, amikor Reuben egyik reggel anyaszült meztelenül ébredt egy karámban, bár fogalma sem volt, hogyan került oda. Előző este érkezett a városba Callum, Reuben másik bátyja, akinek nem voltak fenntartásai a kiskorúak alkoholfogyasztásával kapcsolatban. Mindenki azt hitte, Reubent a haverjai és nem kevésbé beszeszelt bátyjai tréfálták meg. Senkinek sem jutott eszébe az a hat kibelezett birkatetem, amit másnap a környékbeli farmokon találtak. Mindenki a dingókra gyanakodott. Mindenki, kivéve Barry McKinozt. Barry ugyanis tudott egyet s mást a vérfarkasokról. Tudta például, vérfarkasnak csak születni lehet. A vérfarkasok a vámpírokkal ellentétben nem fertőznek, éppen ezért olyan ritkák. A vérfarkas-géneket a spanyolok vagy a portugálok terjesztették el a világban. Mindig a hetedik fiún ütköznek ki. Az egyik dél-amerikai ország sokáig külön családi pótlékot is adott a hetedik fiúk után, hogy a szülők ne öljék meg őket. Nem is tudom, hol volt ez divat, talán Argentínában. Akit érdekel, utánajárhat az interneten. Manapság persze ritka dolog a hét fiútestvér. Ausztráliában meg aztán pláne. Ezért gyakoribbak a vérfarkasok például Brazíliában vagy a Fülöp-szigeteken. Persze, az ausztrál kamaszokkal is előfordul, hogy hirtelen furán kezdenek reagálni a teliholdra. A szerencsésebbek aztán megérik a reggelt. A szabadon kószáló vérfarkasok könnyen a rókaméreg, a vadászok vagy a hideg áldozatává válnak, hiszen nem egy életbiztosítás meztelenül henteregni a karámok fagyott földjén. Aki nagyon szerencsés, annak a szülei hamar rájönnek a dologra, és megteszik a szükséges intézkedéseket, azaz teliholdkor rendszerint bezárják vagy benyugtatózzák a fiukat, hogy a környezetük ne gyanakodjon. A pechesek azonban könnyen a Barry McKinoz-félék karmai közé kerülhetnek. Annál is inkább, mert ezek a Barryk valahogy mindig kiszimatolják, hol keressék az áldozataikat. Barry módszere az volt, hogy az ország minden tájáról hallgatta a híreket. Amint megtudta, hogy valahol dingók vagy kóbor kutyák tizedelik a birkaállományt, már indult is. A helyszínen aztán kérdezősködni kezdett. Eljárt a helyi kocsmákba, olvasgatta a helyi újságot, és közben fékezhetetlen kamaszok után kutatott. Fiatalokkal foglalkozó szociális munkásnak adta ki magát, akinek lerobbant a kocsija. Ez jó alibi volt ahhoz, hogy néhány napig a városban maradjon, és így az sem tűnt fel, hogy különös érdeklődést tanúsított a problémás kamaszok iránt. Különösen az éjszakai eltűnések, a hirtelen dührohamok, az ájulások, a hangulatzavarok és az ismeretlen eredetű sérülések érdekelték. Néha a testvérek számáról is érdeklődött, bár erre nemigen volt szükség, hiszen a ritkaságszámba menő hétgyerekes családokról rendszerint kérdés nélkül is értesült. Elutazásának napjára Barry már alaposan leszűkíthette a keresési paramétereket. Addigra rendszerint az áldozat neve, címe és kedvenc tartózkodási helye is kiderült. Pár nap múlva pedig megérkezett Dermid a hamis név alatt bérelt kisteherautóval. Villámlátogatása nemigen
keltett feltűnést. Hazafelé viszont már ott lapult a kocsi zárt csomagtartójában a részeg, beszívott vagy gúzsba kötött vérfarkas. Reuben szerint McKinozék már előtte is legalább két ízben folyamodtak ehhez a módszerhez, bár voltak egyéb forrásaik. Egy fülöp-szigeteki fiút például egyszerűen megvásároltak a nagyapjától, hogy aztán az országba csempésszék. Máskor az észak-ausztráliai vadonban ejtettek el egy kifejlett példányt; szegény pára a nagy magányban már kis híján halálra itta magát. Mivel a vérfarkasoknak nemigen akadnak barátaik, eltűnésük ritkán jut a rendőrség tudomására. - Engem talán kerestek - jegyezte meg Reuben. - De szerintem mindenki azt hitte, simán csak leléptem, mint annak idején Callum. Úgyis örökké azt mondogattam, hogy egyszer felszívódom. Ezen a ponton Reubent alaposan megrohanták az emlékek, egy darabig csak bámult kifelé az ablakon. Rég elhagytuk már Cobart, lóhalálában téptünk Sydney felé McKinozék terepjárójával. Poggyászunk a Bányászpihenőben maradt. Úgy döntöttünk, jobb, ha nem megyünk érte, hátha a recepciós is Barrynek dolgozik. Dave pedig nem győzte hangsúlyozni, mennyire fontos volna még napkelte előtt hazaérnünk. Csak Ramon atya vezetett, hiszen egyedül neki volt meg a jogosítványa - a telefonokról és a bankkártyákról nem is beszélve. Ugyan fogalmam sincs, miért, de Dave ragaszkodott ahhoz, hogy ő üljön hátra Reuben mellé. Talán nem bízott benne. Vagy csak a fényszórók elől akart fedezékbe vonulni. Nekem sikerült elcsakliznom Ramon atya napszemüvegét. Szegény Dave-nek így nem maradt szemüveg, és csak remélhettük, hogy megússza szembevérzés nélkül, ha szorgosan csukogatja a szemét a szembejövő kocsik reflektorai elől. Csak akkor szólj a bátyáidnak, ha már kissé gatyába ráztuk a dolgokat - igyekezett Reuben figyelmét elterelni Ramon atya. - Tudod, Dave, Nina és a többiek nem szívesen keverednének rendőrségi ügybe. Nem akarnak részt venni a McKinoz család elleni eljárásban. De amint kissé elrendeződtek a dolgok, már mehetsz is haza - az atya Dave felé fordult. - Amíg aludtatok, meséltem Reubennek a... problémátokról. Muszáj volt. Dave morgott valamit. Reuben oldalra fordította a fejét. Mintha minden egyes porcikája egyszerre mozdult volna; még a legapróbb mozdulatában is volt valami vulkánkitörés-szerű. Ja - kapott a „probléma"-témán Reuben. Kiéhezett leopárdok vetik így magukat a gyanútlan gnúkra. - Elsőre nem hittem neki, de aztán úgy gondoltam, végül is miért ne? Ha én vérfarkas vagyok, ti miért ne lehetnétek vámpírok? Főleg hogy még repülni se tudtok... Na, azt tényleg nem tudunk - morogta Dave. És nem is harapdáltok össze másokat, ugye? Nem - kontráztam hátrafordulva. - Mi anonim vámpírok vagyunk. Nem támadunk emberre, ugye, Dave? Dave helyeslő bólogatása láttán Reuben hirtelen hisztérikus hahotában tört ki. Elég rapszodikus alkat volt, ráadásul mintha a helyét se találta volna soha. Örökké vakarózott, fészkelődött, a ruháját gyűrögette, vagy a haját borzolta. Dave nem véletlenül aggódott miatta, bár biztos sajnálta is. Hiszen ki ne sajnálná azt, aki öt évet töltött el egy föld alatti víztározóban?! Ez a robbanékonyság igazán nem Reuben hibája. Ezzel együtt is kicsit aggasztó volt a jelenléte. Izgalmas, de aggasztó. Mintha egy működő vulkánnal utaztunk volna. Anonim vámpírok! - harsogta Reuben. - Ez jó! Bár én is le tudnám állítani magam! Csak hát nekem nem megy. Biztos? - kérdezte Ramon atya. Nem célzásnak szánta, abban biztos vagyok. Reuben ennek ellenére összevonta a szemöldökét. Persze, hogy biztos! - csattant föl. - Hogy a fenébe állíthatnám le magam, ha azt se tudom, mit csinálok? Egy rohadt pillanatra sem emlékszem!
Jól van, jól van - csitítgatta az atya, Dave pedig gyorsan új témával hozakodott elő. Van térerő - jegyezte meg, ujjával Ramon atya telefonját kocogtatva. Ez nagy hír volt. Eddig sehonnan se tudtunk telefonálni, hiszen McKinozéknak nem volt vezetékes telefonjuk, és a műholdas vonalakon kívül egy fia mobilszolgáltató sem jött be a tanyájukon. Dave sebesen pötyögtetni kezdte az újraéledt telefont. - Kit hívsz? - kérdeztem. - Csak nem anyut? - De - felelte Dave. - Biztos halálra izgulta már magát. Akkor ide vele! Add ide! - kétségbeesetten kapkodtam a telefon után, hogy legalább egy pillanatra hallhassam anyut. - Légyszi, Dave! Hadd beszéljek vele! Dave tiltakozás nélkül nyújtotta át az apró készüléket. Épphogy sikerült a fülemhez préselnem, anyu már fel is vette. - Anyu! - Nina! - Semmi bajunk - nyögtem. - Jól vagyunk, anyu. - És mégis hol a fenében...? Igen, tudom. Bocs! El se hinnéd, mi minden történt velünk! Rettenetes volt! Hol vagytok? - szakított félbe anyu. - És mikor jöttök végre haza? - Már úton vagyunk. Bár még beletelik egy kis időbe. Nina - kérdezte előrehajolva Dave -, nálad voltak a papírjaid? Micsoda? - nem fért a fejembe, hogy képes éppen ilyenkor félbeszakítani. - Dave, ha nem zavar, telefonálok... Nálad voltak a papírjaid? - ez az éles hang meglepett. - Fontos! - bizonygatta Dave. - Volt nálad bármi, amiből kiderülhet a lakcímed? Nem - válaszoltam hirtelen észbe kapva. Nagy gáz lenne, ha McKinozék megtudnák a rejtekhelyünket. - Várj, anyu! Dave épp kérdezett valamit. Az én tárcámat nem kutatták át - jegyezte meg Ramon atya. - Rólam biztos nem tudják, hol lakom. Rólam viszont igen - dörmögte Dave, majd se szó, se beszéd, kikapta a kezemből a telefont. - Mrs. Harrison! Kérem, azonnal ugorjon el hozzám, és vegye magához a laptopomat! A laptopomat meg a telefonkönyvemet! Mindkettő az íróasztalomon van - Dave pár másodpercig csöndben hallgatta anyu tiltakozását. - Igen, tudom - folytatta végül. - Nem a gyilkos miatt. Van valaki más, aki viszont tényleg tudja a címemet. Nem akarom, hogy a többiekét is kiderítse - Dave újra elcsöndesedett. - Hogy mi? - kérdezte, majd az ajkába harapott. - Miféle telefonhívás? Ijedten pillantottam Ramon atyára. Mikor történt? - kérdezte Dave. - Lehetetlen! Basszus! Igen, jól tette, Mrs. Harrison. Ekkor már kapálózva követeltem vissza a telefont, Dave viszont mintha észre sem vett volna. Nem - folytatta - Nem. Nem a gyilkos volt, hanem... valaki más. McKinoznak hívják. Nála van a kocsink, az ő terepjárója meg minálunk. Hosszú... Add már ide! - ordítottam. - Majd én elmondom neki! Várjon, Mrs. Harrison, Nina mindjárt elmeséli - nyújtotta felém megadóan a telefont. Sajnos túl későn. Épp kimentünk a térerőből. Sebaj - mondta az elkeseredésemet látva, Ramon atya. - Nemsokára megint lesz térerő ezzel a visszapillantó tükörbe nézett. - El kellett volna hoznom a laptopodat, amikor nálad jártam - mondta Dave tükörképének. - Csak nem jutott eszembe. Úgy gondoltam, a gyilkos megelégszik majd Kazimír telefonkönyvével. Igaza volt, atya - válaszolta Dave. - Ha csak egy címet is megszerzett az az őrült, akkor gyakorlatilag már mindenkiét tudja. Milyen őrült? - kérdezte Reuben. Biztos úgy érezte, túl régóta nem szólt már hozzá a társalgáshoz. - Ki az? Barry McKinoz? -
Az atya megnyugtatta Reubent, hogy McKinoznak semmi köze az ügyünkhöz. Dave valami olyasmit motyogott, hogy hosszú lenne elmondani. Miféle telefonhívásról beszéltetek? - kérdeztem hirtelen Dave-től. Dave habozott. Sosem szeretett rossz híreket közölni. Anyukádat negyedórája felhívta valaki - szólalt meg végül. - Azt mondta, megtalálta a telefonodat, és vissza akarja küldeni neked. A címedet kérte. Csuklottam egyet. Reuben felszisszent.
De anyukád nem adta meg - tette hozzá gyorsan Dave. - Azt hitte, a gyilkos az. Hogy ki? - nyüszített fel Reuben. Nem feleltünk. Én meg se tudtam szólalni a rémülettől, Dave és az atya pedig alaposan elgondolkozhattak. Barry ezek szerint Ninát keresi - vonta le a következtetést Ramon atya. - Szerintetek hazaért már a tanyára? Nem tom' - felelte Dave. - Legalább egy órája úton vagyunk, és... Attól függ, milyen messzire ment - fejezte be vállvonogatva. - Szerintetek utánunk jönnek? - kérdeztem remegő hangon. Reuben felhorkant. Már hogyne jönnének utánunk! Kemény pénzeket érek nekik! - Értetlenkedésem láttán Reuben szinte szétrobbant a türelmetlenségtől. - Nem értetek ti semmit! - tört ki, majd Ramon atyához fordult. - Magát sem engedték volna el! Ha nem ölöm meg Orlandót, maga se élne már. Ismerem az észjárásukat - mutatta homlokát kopogtatva Reuben. - Lefogadom, hogy másik vérfarkas híján magát dobták volna mellém az arénába a következő teliholdkor, hogy legyen mit bámulniuk azoknak a seggfejeknek! - Jaj, ne! - nyögött fel az atya. Dehogynem - bizonygatta a vérfarkas. - Állatok azok! Engem hívnak állatnak, pedig ők az igazi állatok. Reuben ezek után azt magyarázta, hogy ha McKinozék el akarták volna ereszteni Ramon atyát, nem a mi narancssárga furgonunkat használják halottas kocsinak. így viszont a két „hulla" mellett a kocsinktól is meg akartak szabadulni. A pickupot a visszaút miatt vitték magukkal. Csak kivárták az estét, hogy minél kisebb legyen a feltűnés. Fogadjunk, hogy már éppen le akartak passzolni benneteket valami eldugott helyen, amikor észrevették, hogy nem vagytok sehol - mondta hol Dave-re, hol rám pillantva Reuben. Most azt hiszik, valaki gyorsabb volt náluk. Az biztos eszükbe se jutott, hogy a saját lábatokon mentetek el - Reuben nyerítve felnevetett. - Nem tünetetek túl virgoncnak - magyarázta. Tényleg hullák voltatok. Még pulzusotok sem volt. De hát ki vitt volna el minket? - kérdeztem, mire Reuben elégedetlenül elfintorodott. Hát valami haverotok. Ki más? Valaki, aki ottmaradt a tanyán - csapongó előadásmódja legalább olyan fárasztó volt, mint az örökös fészkelődése. Most tuti, hogy a szar is beléjük fagy a félelemtől - folytatta Reuben. - Leesett nekik, hogy aki elvitt benneteket, az a házukban is szétnéz. És őt is megtalálja - bökött a fejével Ramon atya felé. - Ezért akarják tudni, hol laktok. Minket keresnek. Az atyát meg engem. Meg a titokzatos szabadítókat. De hát gyilkosnak vallottam magam - vetette ellen az atya. - Tudhatják, hogy én aztán nem adom fel őket. Nem jobb nekik, ha annyiban hagyják a dolgot? Jaj, basszus! Hát nem értitek? - lassú felfogásunk teljesen kihozta a sodrából Reubent. Már mondtam, hogy egy vagyont érek nekik! Épp a múlt héten mondták, hogy valami amcsi pacák százezer dollárt kínál értem! És nem adtak oda neki! Mert sokkal többet keresnek rajtam a rohadt kuncsaftjaikkal! Reuben ezek után elmagyarázta, hogy mindenki, akivel azon a teliholdas éjszakán találkoztunk, fejenként ezerötszáz dollárt fizetett a postán érkező ezüstgolyóért. Vagyis ezeröt a beugró - magyarázta Reuben. - Meg vannak még egy csomóan, akik nem jönnek el, csak fogadnak. - Szóval, nagy üzlet a vérfarkas-viadal? - kérdezte Dave. Mi az, hogy! Főleg Amerikában - Reuben rám nézett. Mintha valami energiamező szippantott volna magába. Képtelen voltam levenni róla a szemem. Egyszerűen elbűvölő volt. - Értitek már, miért jönnek utánunk mindenáron? Hosszú, csöndes töprengés következett. Ramon atya szólalt meg először. -
Talán mégis szólni kéne a rendőrségnek - morogta az utat bámulva. - Ez... ez rettenetes. Nem hagyhatjuk annyiban. Ráadásul, ha McKinozék valóban olyan veszélyesek, ahogy Reuben mondja... A rendőröket hagyjuk ki! - vágtam közbe. - Maga is tudja, atyám, mi lenne, ha szólnánk nekik. Meglincselnének - helyeselt Dave. - Egyetlen gyilkos helyett hirtelen több millióan támadnának ránk. Klubokat, partizáncsapatokat alakítanak majd ellenünk. Tényleg nem szólhatunk a zsaruknak - fogta pártunkat teljesen váratlanul Reuben. Amikor rábámultunk, elfintoro- dott. - Azonnal továbbítanának valami nyomorék állatkertbe - Reuben már ordított. Nem hinném... - kezdte az atya, de Reuben csak kötötte az ebet a karóhoz. Dehogynem! - kiáltott. - A zsaruk vadállatnak néznek! Mindenki ezt csinálja! - folytatta elcsukló hangon. - Orlandót a saját nagyapja kötötte ki a fához! Moslékkal etette! - Figyelj ide, Reuben... - köszörülte meg a torkát Dave. Márpedig engem nem zárhatnak be! Soha többé! Se állatkertbe, se bolondokházába, se sehová! Halljátok? Aki megpróbálja, kinyírom! Reuben eddigre már vadul csapkodta öklével a térdét. Talán meg is kellett volna ijednem. Harmincakárhány év csoportterápia után azonban könnyen ráéreztem a dühroham mögött meglapuló fájdalomra. Jól tudtam, micsoda eszeveszett félelmet igyekszik leplezni Reuben. Szívből sajnáltam érte. - Mi nem fogunk bántani - vágtam közbe, mielőtt Reuben újabb fenyegetőzésbe kezdhetett volna. - Tudjuk, milyen ez. Elvégre vámpírok volnánk, nem igaz? A vámpírokat is utálják ám! Nem volt könnyű kimondani, főleg nem egy Reuben-féle szívtiprónak. De hát nem áltathattam magam tovább. Vámpír voltam, tetőtől talpig. - Az a jó, hogy legalább sokan vagyunk - folytattam. - Ráadásul mind egy cipőben járunk. Összefoghatnánk! Kitaláljuk, hogy védjük meg magunkat rendőrök nélkül. Ahogy Reuben a homályban felém pislogott, képtelenség volt nem érezni a belőle áradó forróságot. A vámpírok nem termelnek túl sok hőt. Nyeszlettek és hidegvérűek, sápadt arccal, lilás ujjakkal. Hidd el, Reuben, mi aztán a légynek se ártunk - mondtam végül. - Nézz végig rajtunk! Betegesek vagyunk. Véznák. Napközben még az életfunkcióink sem működnek. Ha akarnánk, se tudnánk becsukni téged sehová! Fasírtot csinálnál belőlünk. - Nem - felelte kissé sértődötten Reuben. - Te is állatnak tartasz. Pedig ha tudni akarod, éppenséggel vegetáriánus vagyok. Nem így gondolom - nyugtattam meg sietve Reubent. - Csak azt akarom mondani, hogy... Semmiképp sem fogunk olyasmire kényszeríteni, amit te nem akarsz. Nincsenek meg hozzá az eszközeink. Ki tudja, miért, ez talált. Reuben vicsorgása először tűnődő, majd barátságos - bár kissé zavarodott - mosollyá olvadt. - Hát nem tom' - mondta. - Arra azért rá tudnál venni, hogy táncoljak veled. Pedig utálok táncolni. Dobtam egy hátast. Ez elég váratlanul ért. A vámpírlányok még kétértelmű bókokat sem igen kapnak, pláne nem egy ilyen vadító pasitól, mint Reuben. Persze tudom, időtlen idők óta nem látott legalább halványan nőre emlékeztető lényt, így öt év teljes megvonás után a magamfajta sápatag, csenevész, hülye frizurájú vámpírcsaj is bombanő lehetett a szemében. Nem találtam szavakat. Addig törtem a fejem a válaszon, míg végül Dave megelőzött. Nemigen járunk társaságba - közölte szárazon. - Pláne nem nagy társaságba méltatlankodó hebegésemet figyelmen kívül hagyva folytatta a Sanfordhoz méltó szentenciát. Nina elég gyenge fizikumú. Nem érdemes nagyobb terhelésnek kitenni. -
Aha - mondta fura fintorral Reuben. Olyan volt, mintha félrecsúszott volna a mosolya. Oké, leesett. Számára ezzel el is volt intézve a dolog. Számomra azonban nem. Más se hiányzik, mint hogy dedósként kezeljenek, ráadásul egy vadonatúj ismerős előtt! Pláne ha ez a vadonatúj ismerős éppen a kétembernyi energiával megáldott Reuben. Ja, a vámpíroknak kifejezetten árt, ha véletlenül jól érzik magukat - átható pillantást vetettem Dave-re. - Legalábbis bizonyos szakértők így gondolják. Nem így értettem - Dave próbált türelmes maradni. Halkan és lassan beszélt. - Csupán azt akartam mondani, hogy... Hogy legjobb, ha a vámpírok egész álló éjjel csak a tévét bámulják. Ha éppen nem a dögunalmas munkájukkal vagy a fürdőszoba-takarítással vannak elfoglalva. De Nina! Ne nézz teljesen hülyének, Dave! Felfogtam, hogy selejtes vagyok. Csak, engedelmeddel, néha szeretnék megfelejtkezni erről pár percre. Ha már itt tartunk - vágott közbe Ramon atya -, ideje elgondolkozni, mi lesz, ha hajnalra nem érünk Sydney-be. Az éjszaka közepén nem keríthetünk zárt rakterű furgont, ezen a kocsin pedig túl sok az ablak. Míg a minket körülvevő sötétített üveget bámultam, az atya röviden összefoglalta a lehetőségeket. - Legjobb lenne egy jó sötét szállodai szobát találni. Vagy vehetnénk két extranagy hűtőládát valamelyik benzinkútnál. A lényeg, hogy gyorsan találjunk ki valamit, mert rövid az idő! Az atyának persze igaza volt. Rejtekhelyet kellett találnunk, máskülönben Dave és én sose jutunk vissza Sydney-be. -
15 Végül Reuben sietett a segítségünkre. Annak idején autószerelőnek készült, így hamar feltűnt neki, hogy a pótkereket a hátsó lökhárítóra erősítették. Vagyis üresen maradt a helye a csomagtartó padlója alatt. Reuben jól számított. Ez a sötét, fülledt kis zug éppen elég lesz Dave-nek, feltéve, ha végig embriópózban fekszik majd. A hátsó ülés mögötti csomagtérben talált óriási szerszámosládát pedig az én rendelkezésemre bocsátották. Csörömpölő tartalmától megszabadítva egész jó kis fekhelynek ígérkezett. Szűk volt és koszos, de a fényt garantáltan nem eresztette be. Azért nagyon reméltem, hogy nem kell majd használnom. Idegesen topogtam és rágtam a körmöm, valahányszor Ramon atya megállt vécézni, vagy egy-egy álmos kisvárosba érve lelassított. Kész tortúra lett a tankolásból, mert nem volt slusszkulcsunk, és a motor beindítására is értékes perceket fecséreltünk el. A hegyekhez érve végül be kellett ismernem a vereségünket. Hajnalra nem érünk Sydney-be. Levettem hát a kabátom, majd engedelmesen bekucorodtam a bűzhödt szerszámosládába. Reuben hitetlenkedve rázta a fejét. Nem tudnál annyit fizetni, hogy utánad csináljam - jegyezte meg. - Egyáltalán hogy vagy képes ilyesmire? Úgy, hogy muszáj - vágtam vissza keserűen, bár ez Reubent a legkevésbé sem szomorította el. Nem fullad meg? Hogy fog lélegezni? - kérdezgette szokott élénk módján az atyát. Nappal nem lélegzem - morogtam. Az viszont valóban szöget ütött a fejembe, vajon hogyan viselem majd az elalvás előtti pillanatokat ezen a szűk, levegőtlen fekhelyen. És mi van, ha véletlenül mégis kimentek a napra? - kérdezte Reuben, míg én a ládába kuporodva vártam, hogy beájuljak. Leégtek, vagy mi? - Ja, úgy is lehet mondani.
Tényleg? De honnan tudod biztosra, ha még sosem próbáltad? Egy barátom ismerőse már rosszul járt ezzel - feleltem. Azzal a bizonyos Ethellel történt, akit George Bumfordy fertőzött meg annak idején. A saját családja rakta ki a napra, és Sanfordnak jutott a megtisztelő feladat, hogy a hamvait összekaparja. Azóta sem hajlandó elárulni, mit látott akkor. Egyfajta sejtbomlás következik be. Felbomlanak a peptid-kötések. Aha - Reuben nem feszegette tovább a peptidkötés-témát. Nyilván félt, hogy hülyének tűnik, ha rákérdez. De be kell vallanom, magam se igen tudtam, mik lehetnek azok a peptidkötések. Sanford mondta, hogy van ilyen. - Szóval, mikor is láttál utoljára napfényt? - kérdezte Reuben. - 1973-ban. - Azt a'! - hőkölt hátra. - És még én sírok az öt évemmel! Sohasem engedtek ki? Csak éjszaka? - a láda mélyéről nem láttam rá Reuben arcára, úgyhogy azt sem tudhatom, mi némította meg olyan hirtelen. Talán a harag. Az is lehet, hogy a könnyeivel küszködött, vagy simán csak észrevett valami érdekeset az út szélén. Akárhogy is, jó darabig nem jött válasz. Én pedig időközben beájultam. Sosem volt még olyan szörnyű ébredésem, mint a következő este. Fulladoztam, a tüdőmet mintha laposra préselték volna. Görcsöt kapott minden porcikám, a fejem pedig majd' szétrepedt a fájdalomtól. Reuben azonban ígéretéhez híven nem zárta le a szerszámosláda fedelét. Egyetlen mozdulattal kiszabadultam. Levegő áramlott a ládába, én pedig tüdőbajos keljfeljancsiként pattantam ki belőle. Beletelt jó pár másodpercbe, mire észrevettem, hogy már nem a kocsiban vagyok. Dave! Hörögve pillantottam körbe. A láda egy garázs betonpadlóján hevert McKinozék terepjárója és egy szürke Sedan között. Lassan esett le, hogy ez utóbbi csak Ramon atya kocsija lehet. Körülöttem minden pókhálós volt, és oldalt halomban állt a rengeteg limlom: rozsdás tricikli, korhadt falétra, feltekert szőnyeg, lámpabura, ruhásszekrény, kályhaellenző és egy köteg bakelitlemez sorakozott a falnál. McKinozék járművéből tompa puffanás hallatszott. Hirtelen rájöttem, hogy Dave még minden bizonnyal ott kuporog a pótkerék helyén. Várj! Tarts ki! - kiáltottam talpra szökkenve. Azzal a lendülettel el is vágódtam. Félnapnyi görnyedés után a lábaim egyszerűen megtagadták az engedelmességet. Jövök már! Nyugi! Egy perc, és ott vagyok! Mire azonban sikerült többé-kevésbé kiegyenesednem, Dave is előmászott a kocsiból. Az ő lába se volt az igazi, úgyhogy a csomagtartó szélén ülve várta, hogy elmúljon a térd- remegése. Hogy vagy? - kérdezte. Végül is tűrhetően - ez igaz is volt ahhoz képest, amin keresztülmentem. - Viszont reggeliznem kéne. Te hogy állsz ezzel? Még bírom - felelte rekedten Dave, majd körbenézett. - Ez Kamon atya garázsa. - Biztos? Tuti. Megismerem őket - mutatott a szamárfüles lemeztokok felé. - Én hoztam a jótékonysági vásárra. Úgy tűnik, még nem akadt gazdájuk. - Nem csoda. Kit érdekelnek régi Air Supply-lemezek? Sokakat - vágta rá kissé megbántottan Dave. - A gyűjtők számára nagyon is értékesek. Hát, jó tudni, hogy akadnak még a vámpíroknál is szánalmasabb figurák ezen a világon horkantam fel. Dave-et kevés dolog akasztja ki a zenei csőlátáson kívül. Bár alapjában véve csendes természetű, azonnal felélénkül, ha valaki rangsorolni találja a különböző együtteseket. Házhoz -
szállítós CD-kerekesedésében mindenféle zene kapható, a sznobizmus pedig igazán távol áll tőle. Dave a zenei egyenjogúság élharcosaként nem győzi mondogatni, hogy szerinte mindenféle zenének megvan a maga létjogosultsága ebben a világban. Ám mielőtt még újabb végeláthatatlan vitába bonyolódtunk volna a nonstop popslágereket sugárzó rádióadókról, megindultam a garázs rozoga fakapuja felé. Csukva volt ugyan, de nem zárták kulcsra, és már éppen nyitottam volna, amikor Dave halkan óvatosságra intett. - Nem tudjuk, mi van odakint - súgta. Ez azért meglepett. Mi lenne? Visszaértünk Sydney-be. Ramon atya garázsában vagyunk. Talán azért hozott ide minket, mert anyunak egyáltalán nincs garázsa. Valóban bölcs döntésnek tűnt, hogy ne a járókelők szeme láttára másszunk elő a kocsi legrejtettebb zugaiból. McKinozék nem ismerik ezt a címet - folytattam. - Nem nyúltak Ramon atya igazolványához. - Azért jobb az óvatosság - makacskodott Dave. Várnom kellett, amíg a felhalmozott kacatok közül elő nem halászott nekem egy golfütőt. 0 maga pedig McKinozék egyik csavarkulcsával fegyverkezett föl. Kiléptünk a plébánia hátsó bejáratához vezető repedezett aszfaltcsíkra. A szomszédos templomhoz hasonlóan ezt a vörös téglás, palatetejű épületet is közvetlenül az első világháború előtt építették. Elég lehangoló látvány volt a sötét, nyirkos szobáival. Mintha már minden réges-rég felmondta volna benne a szolgálatot. A tető beázott, a vízvezeték szivárgott, az ebédlő padlóját pedig szinte felfalták a termeszek. Ha Ramon atya épp nem a fal repedéseit tömködte be, akkor rendszerint a meglazult csempéket próbálta pillanatragasztóval visszailleszteni a helyükre. Igazi ódon, komor vámpírház ez, mégis utálom. Igyekeztem elkerülni az évek során, hiszen már a barátságtalan homlokzat puszta látványától borsódzik a hátam. Most azonban alig vártam, hogy beljebb kerüljünk. Olyannyira, hogy meg se figyeltem a hátsó front ablakait. Dave azonban résen volt. Miért nem ég a villany? - súgta. Megtorpantam. - Az atya talán korán lefeküdt - morfondírozott Dave. - Hiszen végigvezette a tegnap éjszakát. Vagy talán nálunk van - böktem ki, mielőtt még felfogtam volna, micsoda képtelenséget mondok. - Mégse - helyesbítettem gyorsan. - Minket biztos nem hagyna magunkra. És a kocsija is itt maradt - folytatta a hátsó ajtó kilincsét próbálgatva Dave. A kilincs engedett. A kitáruló ajtón keresztül átható gázszag csapott felénk. Itt el kell mondjam, hogy a hátsó ajtó a düledező verandára nyílt, ahol az atya a különféle adományokat tárolta. Ingatag konzerv- és pokróchalmok között evickéltünk a konyháig, ahol aztán azon nyomban lekapcsoltuk a gázt, és az összes ablakot szélesre tártuk. Ehhez persze egy darabig vissza kellett tartanunk a lélegzetünket. Normál ember már félúton elájult volna. A vámpírok oxigénigénye azonban szerencsére elég alacsony. Csak az ebédlőbe érve kezdtem köhögni. Ide nézz! - kiáltottam oda Dave-nek, teljesen megfeledkezve arról, hogy egyáltalán nem kéne levegőt vennem. A maximumra csavart hősugárzó fölött nedves műanyagdarab, talán egy viaszosvászon-terítő lógott. A rejtély megfejtéséhez nem kellett sok ész. A hősugárzó melegétől meggyulladó nejlonterítő gázrobbanást okozott volna. Ez a trükk csak Ramon atya kőkorszaki háztartásában működhetett. Az atyának nem volt pénze biztosítékra. Az elektromos hálózat egyidős volt az épülettel. Kihúztam a falból a hősugárzót - még kapcsoló sem volt rajta, nemhogy biztonsági szabályzó.
Jesszus! - nyögte az ebédlőbe támolyogva Dave. Addigra elhúztam az ablak előtt lógó poros bársonyfüggönyt, és már a beragadt ablaktáblákkal bajlódtam. Dave a terítőt helyezte biztonságba. Hamarosan az ablakon kihajolva szívtuk magunkba a friss éjszakai levegőt. - Nos - zihálta végül Dave. - Az egész házat át kell vizsgálni... - De ki tehetett ilyet? - kérdeztem. - Szerinted még itt van? - Nem tom'. Csak nem kockáztatták az életüket ebben az időzített bombában. Biztos elmentek. - Talán máshol is bekapcsolták a hősugárzót - tűnődött Dave. Egy pillanatig némán bámultunk egymásra, majd Dave a nappali felé iramodott, én pedig a plébániairodába indultam. Szerencsénk volt. A többi földszinti hősugárzóhoz nem nyúltak. Az atya irodája sötét és néma volt. A fürdőben penészszagon kívül semmi gyanúsat nem éreztem. A nappali se tartogatott túl sok érdekességet: néhány koszos pohár és Ramon atya zsebeinek tartalma hevert az asztalon. Ott volt a gyufásdoboz, a slusszkulcs, az atya tárcája és a napszemüvege. Dave az utóbbi hármat magához is vette. Ez gáz - nyögtem. - Egy tapodtat se menne sehová a tárcája nélkül. Odafönt is körül kell néznünk - jelentette ki Dave. Léleg- zet-visszafojtva követtem az emeletre. Nem a gázszag zavart, csupán a gyanús zajokat próbáltam kiszűrni. Halálos csönd volt fent. Tudod, melyik az atya szobája? - suttogtam a sötétbarna ajtók sokasága láttán. Dave a fejét rázta. Balról jobbra végigpróbáltuk mind a hat ajtót. Az első egy törölközőkel és naftalingolyókkal telezsúfolt gardróbszekrénybe nyílt. A második szobában semmi sem volt két kempingágyon és egy üres ruhaszárítón kívül. A harmadik ajtó mögött aztán belebotlottunk az első emberi lénybe is. A franciaágy virágos paplanja alatt fekvő alak a legkevésbé sem hasonlított Ramon atyára. Meg se mozdult, amikor lehúztuk a fejéről a takarót. Lélegezni viszont lélegzett. Halló - rázta meg a heverő alakot Dave. - Jó estét! Ez meg ki? - kérdeztem. - Ismered? Nem. Alacsony, köpcös fickó volt, elefántfülekkel és a homloka fölött ritkuló, egérszürke hajjal. Nyitott száján át látszott az összes tömése. A nadrágjától alaposan elütő színű drapp pulóvere alatt csíkos inget hordott. Mi baja? - kérdeztem, miután emberünk semmire nem reagált. - Részeg? Vagy begyógyszerezték, vagy beteg, vagy leütötték - felelte Dave. - Fura. - Az. A zsebei üresek - közöltem, mire Dave elgondolkozva megvakarta az állát. Nem tetszik ez nekem - jelentette ki. - Föl kéne hívnunk Sanfordot. O mégiscsak orvos. - De ki a fene lehet ez? Talán Ramon atya egyik csövese? - jól tudtam, hogy az atya gyakran fogad be kilakoltatott családokat, bántalmazott gyerekeket vagy beteg hajléktalanokat. - Talán azért jött ide, mert valami baja van. Ja, lehet - motyogta a következő szoba felé indulva Dave. Lázasan törtem a fejem, miképp nyújthatnék elsősegélyt ennek a szerencsétlennek. Egyáltalán mit kell csinálni egy eszméletét vesztett emberrel? Fordítsam oldalra? Pofozgassam? Adjak neki kávét? Nina! - kiáltott át a szomszédos szobából Dave, mire vonakodva bár, de mégiscsak otthagytam az idegent. Dave ott állt Ramon atya ágya mellett, és szinte megkövülve bámulta a mozdulatlan alakot. -
Lélegzik - mondta, mielőtt még rákérdezhettem volna. - El, de felkelni egy darabig nem fog. Ki sem mondhatom, milyen félelmetes volt így látni az atyát. Higgadt, tapintatos modora, meleg tekintete, kifejező arca és együttérzése láttán az ember gyakran megfeledkezik a benne lakó erőről. Nézni, ahogy tehetetlen fadarabként hever az orrunk előtt... hát az igencsak nyomasztó volt! - El kéne hozni Sanfordot - dadogtam az éjjeliszekrénynek használt fém irattartó ládán nyugvó telefon felé nyúlva. Dave azonban elkapta a karom. - Ne! Legnagyobb meglepetésemre azt indítványozta, inkább Ramon atyát vigyük Sanfordhoz, mint fordítva. Nem tűnt túl logikusnak. Elvégre Sanford magánál van és járni is tud. Jöhetne taxival - erősködtem. - Az nem olyan veszélyes. Legalábbis neki nem. Vagy elmehetnénk érte. Nem maradhatunk itt, Nina. Mi van, Ha McKinozék keze van a dologban? Mi van, ha visszajönnek? - De hát nem is tudják ezt a címet! Szerinted biztos ez? Talán a cobari recepciós árulta el nekik. És egyébként is, ki más tehette volna? - A gyilkos - vágtam rá. Dave bólintott. Az is lehet - vallotta be. - Akárki is, visszajöhet. Anyukádnál nagyobb biztonságban leszünk. - Én is asszem'. Az atya kocsijával megyünk - folytatta lassan Dave. Nyilván erősen törte a fejét a legpraktikusabb megoldáson. - Majd egyenesen anyukád ajtaja elé parkolok le. - És hol lehet Reuben? - Nem tom'. Nézzünk körül. Reuben azonban nem volt sehol. A maradék két szobában néhány lehasznált bútordarabon kívül semmit sem találtunk. Szerinted Reuben volt az? - kérdeztem a földszintre visszaérve Dave-től. - De hát megmentettük az életét! Dave vállat vont. Mi oka lett volna? - muszáj volt az ajtófélfának támaszkodnom. A gyomrom egyre zajosabban nyugtalankodott, és kissé szédültem is az átélt izgalmaktól. - Megmondtuk neki, hogy nem adjuk ki senkinek! Össze van zavarodva, de attól még nem hülye! Miért csinált volna ekkora baromságot? - Szerintem nem ő volt - felelte rövid gondolkozás után Dave. - Akkor minket is meg akart volna ölni, hiszen tudott rólunk. Igaz - Dave logikája újfönt lenyűgözött. Kezdtem fölfogni, micsoda gyors észjárású fickó húzódik meg e mögött a csöndes, béketűrő álarc mögött! - Tényleg nem ő lehetett. - Lelépett vagy elrabolták. McKinozék? - Ja. Végigfutott a hátamon a hideg. Éreztem, amint a hányinger lassan eluralkodik rajtam. A tünetek egyértelműek voltak - nemsokára teljesen kipurcanok. Sürgősen friss tengerimalacra és egy jó sötét, nyugis szobára volt szükségem. De hogy találtak ide McKinozék? - kérdeztem, hogy addig se a rosszullétemre figyeljek. Nem is volt náluk Ramon atya igazolványa. Szerinted a motelből kérték el a címet? Dave sóhajtott. - Nem tom' - motyogta. -
A plébánia nem szerepel a telefonkönyvben - nyaggattam tovább Dave-et. - Hacsak nincs valami külön jegyzék a katolikus papokról. Mindegy - Dave hangjából kihallatszott, hogy szerinte elvesztem a részletekben. - A lényeg az, hogy el kell húznunk innen! Mégpedig gyorsan. És a csöves? - kérdeztem a vendégszobában heverő idegenre célozva. - Vele mi lesz? Magunkkal visszük. Csak pislogtam.... - Szó se lehet róla! - törtem ki végül. Muszáj - erősködött Dave. - Ha magára hagyjuk, meg is halhat. De nem ismerjük, Dave! - Ramon atya ismeri. Egy idegen házban magához térve tuti halálra rémül majd! Még a végén szól a zsaruknak, vagy mit tudom én...! Biztos fel akarja majd jelenteni McKinozékat, amiért benyugtatózták. Hát jó az nekünk?! Dave sóhajtott. Valóban rizikós - ismerte be. - De ha ki akarja hívni a zsarukat, akkor úgyis megteszi, akárhol ébred. Hacsak Ramon atya a lelkére nem beszél. Rá talán hallgat. Nyúzott arcom láttán Dave sietősre vette a figurát. Nem maradhat itt az a szerencsétlen. Még a végén belefullad a saját hányásába, mint Jimi Hendrix, vagy ki tudja, mi történik. Ráadásul ha McKinozék visszajönnek, első dolguk lesz, hogy kinyírják. De mégiscsak hozzánk visszük... - leheltem elhalóan a házunkat elárasztó tömegre gondolva. Dave átkarolta a vállam. Lépésenként fogunk haladni - magyarázta. - Először beszélünk Sanforddal. O az orvos. Aztán jöhet a többi. - Mivel nem feleltem, hozzátette: - Viszont kapjuk össze magunkat! Kezdek kornyadozni. A helyzet egyértelmű. Ha nem igyekszünk, Dave túlságosan legyengül a vezetéshez. Akkor pedig ott leszünk, ahol a part szakad, hiszen Ramon atyát jelen állapotában mégse zsúfolhatjuk be egy taxiba. Oké - feleltem. - Menj a kocsiért, én addig felhívom Sanfordot. - Mondd meg neki, hogy... Tudom, mit mondjak, hülye azért nem vagyok! - bunkóság volt így ráordítani Dave-re, főleg hogy ő milyen megértő. Nem is tudom, miért csináltam. Talán félelemből. Ám mielőtt még bocsánatot kérhettem volna, valami szörnyűség jutott az eszembe. Megtántorodtam, kis híján a golfütő is kiesett a kezemből. Ugye, nem lehet, hogy... az a valaki, aki ezt csinálta... - mélyet sóhajtottam. - Ugye, nem tudhatja anyu címét? Nem - nyugtatott meg sietve Dave. - Emlékszel? Anyukád azt mondta, McKinozék el akarták ugyan kérni a címét, de ő nem adta meg. És ha megtudták máshonnan? Ha az irodában valahol találtak egy telefonkönyvet a címemmel? Mi van, ha hallották a tanyán, hogy Ninának hívtok? Dave szintén megkövült. Egymásra meredtünk. A következő pillanatban mindketten a telefonra vetettük magunkat. -
16 Most csalni fogok egy picit. Beszámolok valami olyasmiről, amit sokáig magam sem tudtam. Ugyanis mialatt mi eszméletlenül hevertünk Ramon atya garázsában, Dave konyhaablakán belopódzott Nefley Irving. Hadd kezdjem Nefley bemutatásával! Akkortájt éppen a postán dolgozott. Na nem a pult mögött, ahol egy kis pletykálkodásra is alkalom nyílt volna. Nem, Nefley a leveleket válogatta,
úgyhogy nemigen kellett beszélnie senkivel. Jó is volt ez így, mert Nefley nem éppen társasági figura. Félénk volt, szégyellős, sose került a társalgás középpontjába, kivéve, ha horrorfilmekről, médiumokról vagy paraj elenségekről szóltak. Ilyen esetekben Nefley szinte szószátyárrá vált, még rá is untak. Igazipara-mániás volt. Szabadidejét energiavonalakról, alkímiáról és démoni erőkről szóló könyvek olvasásával töltötte, ezenkívül alakváltós és boszorkányos filmeket nézett, meg mindenféle okkult téma után kutakodott a neten. Mondanom se kell, nem volt felesége. Barátnője se. Az a kevés barátja is egytől egyig a különböző internetes fórumokról került ki. Nefley néha ezeknek a netes barátoknak fejtegette elméleteit a világban jelen lévő gonoszról. Szerinte ugyanis a gonosz afféle szellemi hulladékként különböző „tartályokba" gyűlik, hogy ne áradhasson parttalanul az egész világon. A sziklák, fegyverek vagy a házak például élettelen „tartályok", de vannak emberi „tartályok" is. Léteznek még ezenkívül a részben emberi, részben állati féllények. Nefley őket tartja a legveszélyesebbnek, mivel egyszerre van jelen bennük a tudatos és a tudat alatti gonoszság. Ide tartoznak a vámpírok is, akik ily módon az egész emberi faj fennmaradását veszélyeztetik. Ilyesmiket hirdetett internetes barátainak Nefley. Sokan talán azt hinnék, Nefley-nek hiányzott egy kereke. Pedig nem. Számos épeszű ember agyai ki nagyobbnál nagyobb sületlenségeket. Ilyen volt Nefley is. Még csak erőszakosnak vagy gonosznak sem lehetett mondani őket. Épp ellenkezőleg! Ő például hősnek gondolta magát, az igaz ügy harcosának. Csak hát sajnos egyetlen értelmes ember sem volt a közelében. Nefley még akkor sem szabadult saját álomvilágából, amikor Vérszemnek adta ki magát a neten. Kazimír válasza azonban egy csapásra megváltoztatott mindent. Nefley rájött, hogy a veszély valóban létezik, és ez megrémítette. Elgondolkozott, mi lenne, ha visszamondaná a tervezett találkozót. És ha a vámpír dühében a nyomába ered? Mi van, ha számítógépzseni? E balsejtelmek árnyékában Nefley jobbnak látta kelepcét állítani. Konzultált internetes barátaival, akik szentül meg voltak győződve arról, hogy csupán szerepjátékról van szó. Arra jutottak, Nefleynek valami nonstop kávézóba kellene meghívnia Kazimírt. Na nem azért, hogy ott elcsevegjenek. Nefley távolról figyeli majd, amint a vámpír egyre türelmetlenebb lesz, végül pedig csalódottan hazafelé indul. Ekkor a nyomába ered, és egészen a rejtekhelyéig követi. Úgyhogy amikor Kazimír felbukkant a megbeszélt helyen és időben, Nefley a kocsijából leskelődött. A vámpír jó fél óra múlva ki is fordult a kávézóból, Nefley pedig követte. Szerencséje volt. Kazimír a ház előtt megnézte a postaládáját, úgyhogy kiderült a pontos címe is. Kazimír sorsát a bejárat törött ablaktáblája pecsételte meg. Nefley látta, hogy ide nem lesz nehéz betörni. Többé nem húzhatta ki magát a világ megvédelmezésének nemes feladata alól. Kazimír amúgy is kicsi, púpos, aszott, sápatag és lomha volt. Egy kisportolt, energikus vámpír láttán Nefley talán megszeppent volna, Kazimírt azonban még ő se találta különösebben ijesztőnek. Sőt, volt benne valami csótányszerű. Egy csótányt eltaposni pedig igazán nem nagy dolog. Akkortájt Nefley szombatonként is dolgozott, a keddet viszont rendszerint megkapta szabadnapnak. Keddi napon tört hát be Kazimírhoz, abban a reményben, hogy hétköznap talán a szomszédok nincsenek otthon. Kesztyűvel, karóval, fokhagymafüzérekkel, petróleummal, gyufával, és csőre töltött pisztollyal felszerelkezve rontott Kazimír lakásába. Mint kiderült, a rozoga vámpírt még a vártnál is könnyebb volt kinyírni. Nefley mintha viaszbábuba szúrt volna. Még csak piszkos munkának se mondhatta. Dolga végeztével lecsukta a koporsófedelet, majd angolosan távozott. Kifelé menet még felkapta Kazimír telefonkönyvét, ami az elmúlt hét folyamán állandó olvasmányává vált. Ki kellett derítenie, vajon Kazimír ismerősei is vámpírok-e.
Vasárnapra kidolgozta a haditervet. Délután bekopogott Sanfordhoz. Mivel senki sem nyitott ajtót, Nefley körülnézett odakint. Minden ablaknál sűrű rácsba ütközött; mi mást lehetett várni egy hajdani banképülettől? Nefley tehát továbbállt, mégpedig Dave-hez. Már említettem, hogy Dave egy ikerházban élt, a pincében volt a sötétkamra. A ház a hegyoldalba épült, úgyhogy a főbejáratot csak a lépcső felől lehet elérni, a hátsó, rozsdás vaskapu viszont közvetlenül a ház mögött végigfutó kis sikátorra nyílik. A vadszőlő és a soha meg nem metszett bokrok miatt a kert kész dzsumbuj volt; Nefleynek igazán nem kellett attól tartania, hogy a szomszédok esetleg meglátják, amint vasárnap délután kettő tájban a ház körül lopakodik. Az égvilágon senkinek sem tűnt fel a látogatása. Nefley hamarosan rábukkant Dave nyitva felejtett konyhaablakára is. Bemászott hát, hogy szemügyre vegye a lakást. Még az alagsori sötétkamra is üres volt. Dave átalakított nyug- ágya ott állt a használt lemezekkel teli ládák között, ám aludni nem aludt benne senki. Nefley tovább kutakodott a pincében, minden különösebb eredmény nélkül. Már épp indult volna vissza a földszintre, amikor odakint megszólalt a csengő. Sóbálvánnyá dermedt. Vagy öt percet ácsorogott visszafojtott lélegzettel alulról a harmadik lépcsőfokon, amikor arra lett figyelmes, hogy valaki belöki az ablakot. Nem tudom, feltűnt-e neki, de a jövevény ugyanott mászott be, ahol azelőtt ő is. Csupán annyit tudok, hogy Nefley a bejárat felé iszkolt az ismeretlen veszély elől. Nem sejthette, hogy a betolakodók ketten voltak, és az egyikük - mégpedig nem más, mint Barry McKinoz - a bejáratnál maradt. Nefley könnyen nézhette barátságos látogatónak. Úgyhogy önvédelemből hazudott. Ööö... Dave barátja vagyok - motyogta. Megpróbálta kimagyarázni, mit is keres itt. Őhozzá jött? Ja - morogta Nefley-t félrelökve Barry. Amint a bejárati ajtó bezárult Barry mögött, Nefley-nek eszébe villant, hogy ha Dave valóban vámpír lenne, nemigen akadnának látogatói ezen a délutáni órán. Barry pedig Dave után kérdezősködött. - Nincs itt - sipította Nefley. Már leesett neki, hogy nyakig ül a pácban. Barry hangja fenyegető volt, szúrós, savószín szemében pedig szikrája sem villant emberi érzésnek. Mindennek tetejébe előkerült Dermid is. Hátranézve Nefley esetlen árnyékot pillantott meg a konyaajtóban. A pappal van, mi? - folytatta Barry. Dermid szinte teljesen elállta a fényt. - Nagydarab, ősz csávó. Ramon valami. Ramon Alvarez? - kapott az ismerős néven Nefley. Elégszer látta Kazimír telefonkönyvében. Barry és Dermid összenéztek. - Az - bólintott az idősebb McKinoz. - Tudod, hol lakik? Nefley már fújta is a címet annak reményében, hogy ez majd jó benyomást tesz McKinozékra, sőt talán a házból is elkotródhat. Azok viszont szemmel láthatólag még nem végeztek. - És Reuben? - kérdezte Barry. - Hol van? Nefley persze egy darab Reubent sem ismert. Ezt nyomban meg is osztotta Barryvel, aki azonban nem hitt neki. McKino- zék ekkor találták meg Nefley sporttáskájában a karót, a feszületet és az ezüstgolyókkal teli pisztolyt. A golyók láttán Barry rögtön téves következtetésre jutott. Dehogynem ismered Reubent! - vicsorogta, mialatt Der- mid kést szorított Nefley torkához. McKinozék ezután átkutatták a szobát, megnézték Nefley jogosítványát, majd a megszeppent túszt a kint parkoló pickuphoz terelték. Szegény hiába tiltakozott, nem hitték el neki, hogy nem lapult a bokrok mögött, amikor ők a narancssárga költöztető furgonnal elrobogtak a
tanyáról. Úgy vélték, csak Nefley szabadíthatta ki az atyát, tehát a szökött vérfarkas is nála rejtőzik. Semmi sem téríthette el őket ettől a meggyőződésüktől. Még az sem, hogy Nefley lakása üres volt. Annyi azonban minden bizonnyal leesett nekik, hogy elég fura fickó akadt a horgukra. Először is folyamatosan valami élőhalottakról hadovált. Ráadásul az egész lakását fokhagymával, pentagrammákkal, feszületekkel és Buffy, a vámpírok réme-poszterekkel aggatta tele. Ha McKinozék nincsenek úgy elfoglalva Reuben keresésével, biztosan szöget üt a fejükbe ez a sok furcsaság.
De nem ütött. Mivel Nefley lakásán nem jártak szerencsével, továbbálltak a plébániára. Nefley-t afféle trójai falónak szánták: bekopog, az atya pedig ajtót nyit neki. Meg voltak győződve róla, hogy cinkosok, hiába bizonygatta Nefley, hogy még életében nem látta az atyát. A trükk csak azért jött be mégis, mert Ramon atya bármikor szívesen fogadja a küszöbén toporgó elveszett báránykákat. Ha a kukucskálólyukon kinézve McKinozékat is észrevette volna, biztos nem nyit ajtót. így azonban fogalma sem volt, ki várakozik a verandáján. Nefley remegő keze, verejtékes homloka és elkeseredett arca pedig súlyos esetet sejtetett: talán jó tanácsra szoruló drogos vagy a lelkén könnyíteni vágyó bűnöző. Az atya tehát most is ajtót nyitott, mint már oly sokszor. A kissé hátrább rejtőző Barry és Dermid feltüzelt harci kutyákként vetették rá magukat. Itt kell elmondjam, hogy McKinozék végső leszámolásra jöttek Sydney-be. Huszonkét milliméteres pisztoly volt náluk, pickupjukban pedig egy egész arzenált halmoztak fel bilincsekből, érzéstelenítő injekciókból, nyugtatókból és kötelekből. Kisebbfajta hadtestet ártalmatlanná tehettek volna. Elvették Nefley ezüstgolyókkal töltött kis revolverét. Szegény Ramon atyának nem sok esélye maradt. Gúzsba kötve hevert a padlón, mielőtt még észbe kaphatott volna. McKinozék természetesen azonnal Reuben után kezdtek szaglászni. Sajnos éppen az emeleten aludt. Ha ébren van, talán nem kapják el. Ahogy ismerem, már McKinozék puszta látványától is felszaladt volna a vérnyomása. Talán szét is tépi őket. Ám amikor Barry és Dermid fülön csípték, éppen édesdeden szunyókált az egyik vendégszobában. Még ki se nyithatta a szemét, már ott volt a halántékán McKinozék pisztolycsöve. Reuben arra ébredt, hogy megbilincselték, a lábán Dermid ül nehezéknek, Barry pedig éppen jó adag érzéstelenítőt szippant fel a fecskendőjébe. - Ismered a szabályt, kölyök - mondta Barry a fiú fenekébe döfve. McKinozék jó negyedóráig foglalatoskodtak odafönt Reubennel. Ezalatt Ramon atya és Nefley betömött szájjal, bilincsben, benyugtatózva hevertek a nappali padlóján. Nefley hamar ki is dőlt a sorból. Jó étvágya és dupla tokája ellenére nem volt valami nagydarab fickó, ráadásul lórúgásnyi nyugtatót kapott. Az atya lassabban kábult el. Még magánál volt, amikor a telefonáló Barry elhaladt mellette. Barry azzal a Forrest Darwell nevű amerikai milliomossal tárgyalt, aki nemrégiben százezer dollárt ajánlott Reubenért. Maga is illegális vérfarkas-viadalban utazott coloradói birtokán. A déli féltekén tett „anyagbeszerző körútja" során teljesen levette a lábáról Reuben harcmodora. Barry azonban félmillió dollárnál nem adta alább. Darwell viszont nem akart annyit fizetni érte, így végül üres kézzel repült tovább olcsóbb áruért a Fülöp-szigetekre. Barry minden reménye Forrest Darwellben volt. Gyorsan kellett cselekednie. A piszkos kis üzletükre rábukkanó csapat talán már ki is szivárogtatta a részleteket. A tanyán többé nincsenek biztonságban. Tiszta lappal kell indulniuk valahol máshol. Ehhez azonban pénz kell. Reuben Schneider pedig nemcsak McKinozék legértékesebb vagyontárgya volt, de egyben időzített bomba is. A bántalmazott vérfarkas tanúvallomása akár életfogytig tartó börtönbüntetésre kárhoztatná Barryt. Ezért kellett megakadályozni, hogy Reuben eljusson a rendőrségig. És ezért akarták eltenni láb alól Ramon atyát is. Kettős gyilkossággal a számláján talán nem köpi be őket, de akkor is szemtanú. Mi van, ha egyszer részegen eljár a szája? El kell hallgattatni, különben nem lesz nyugtuk. Ami pedig Nefley Irvinget illeti - ő rosszkor volt rossz helyen. Mivel McKinozék már legalább három embert elintéztek a tanyájukon, ez a bónusz-hulla már nem izgatta őket különösebben. Főleg mivel balesetnek akarták beállítani az egészet. Eredetileg nyugtató-túladagolást szántak az atyának, egészen addig, amíg Barry a gáztűzhely láttán rá nem jött, hogy az egész házat úgy, ahogy van, a levegőbe röpíthetik. A kő- korszaki fűtőberendezés láttán a zsaruk aligha gyanakodnak majd gyújtogatásra. Ha maradnának is árulkodó nyomok, a tűz majd szépen eltünteti őket.
Talán rémlik, hogy amikor rátaláltunk az atyára, bilincs nélkül hevert az ágyában. Ez is Barry ötlete volt. Amint az atya elkábult, megszabadították a kötelektől és az emeletre cipelve gondosan lefektették az ágyába. A dolog valóban teljesen ártatlannak tűnt. Még ha nem is sül pecsenyévé, a füst vagy a gáz garantáltan megfullasztja. Az ágya mellett hagyott gyógyszeres üveg láttán pedig a leggyanakvóbb nyomozó is úgy véli majd, hogy saját magának adta be azt a rengeteg nyugtatót. Legalábbis Barry így tervezte. Szerinte ezzel el lett intézve minden. Persze tévedett. Például nem nézett be a garázsba. Ráadásul telefonálás közben sem suttogott. Az éberen fülelő Ramon atya ily módon fontos információk birtokába jutott: Reubent el akarják adni jó pénzért valami Darwell nevű ürgének. Mr. Darwell a másnap reggel fél nyolckor érkező sydney-i járattal repül Ausztráliába. Az „áru kézbesítését" később beszélik meg telefonon. Addig azonban McKinozéknak búvóhelyre van szükségük. Micsoda szerencse, hogy apa és fia pont Nefley Irving köteleinek kibogozása közben vitatták meg az ezzel kapcsolatos elképzeléseiket! A lakáskulcsot - szólt oda Barry Dermidnek abban a hi- szemben, hogy az atya már rég nincs magánál. Barry azt magyarázta, hogy a kulcsok segítségével bejuthatnak Nefley-hez. Reggelig ott húzzuk meg magunkat - jelentette ki. - Aztán idejében lelépünk, nehogy valaki szimatolni kezdjen. Hát, nem tom' - felelete bizonytalanul Dermid. - Nem lenne jobb a pickup? Hármunknak? - vigyorgott gúnyosan Barry. - Ott a kölyök is, tökfej. - Ja, tényleg. Elvisszük a tag tárcáját - közölte Nefley papírjait zsebre vágva Barry. - Senki sem fogja tudni, ki ez. És ha netán mégse lesz belőle rablóhús, messze járunk már, mire kiderítik a nevét. Nyugi! Mindent kigondoltam. El lehet képzelni, mit érzhetett ennek hallatán Ramon atya. Később azt mesélte, halványan megfordult a fejében, hogy fel kéne kelni, hiszen mindjárt rágyújtják a házat, ám a szeme már lecsukódott, testét pedig halálos zsibbadás kerítette hatalmába. Megszólalni se tudott. Utoljára azt hallotta, amint Dermid Nefley lakására panaszkodik. A frászt hozza rám az a rengeteg kísértet-izé - dünnyögte. - Utálom. Ott kell majd aludnunk a koponyák meg a keresztek között?! Aztán sötétség ereszkedett az atyára, a nyafogó, orrhangú monológot pedig mintha lassan lehalkították volna a háttérben. 17 Mostanra alighanem mindenki rájött, hogy a plébánia vendégszobájában heverő titokzatos idegen nem volt más, mint Nefley Irving. Nem egy csöves, hanem Kazimír gyilkosa. Erről azonban akkor még fogalmunk sem volt. Bezsúfoltuk hát őt is Ramon atya szürke Sedanjába. Dave közvetlenül a plébánia hátsó ajtaja elé állt le. Miután sikerült mindenkit elhelyeznünk a kocsiban, Dave Ramon atya napszemüvegével az orrán hozzánk hajtott. Szerencse, hogy a két súlyos, élettelen test lecipelése után egyáltalán volt még ereje vezetni. Jómagam az anyósülésen ültem, és megpróbáltam elhajolni a kocsinkba villanó reflektorok elől, két eszméletlen utasunk pedig néha meg-megmoccant a hátam mögött. Negyed nyolcra haza is értünk. Dave alig állt be a ház elé, máris kisebb fogadóbizottság vett körül minket. Ott volt anyu, Sanford, Horace, Gladys és George is. Indulás előtt a biztonság kedvéért ugyanis felhívtam Sanfordot, csak hogy tudja, mire számítsanak. A kocsihoz érve Sanford azonnal szemügyre vette a két benyugtatózott utast. - Hol az a gyógyszeres üvegcse? - mordult rám köszönés helyett. A kocsiajtó becsukása után át is nyújtottam Sanfordnak a Ramon atya ágya mellett talált kis műanyag fiolát. Hiába mondtam már a telefonba, hogy nincs címke az üvegen, San- ford mindenképp látni akarta. Zsebre vágta hát a gyógyszert, anyu pedig a nyakamba borult. - Hála az égnek! - pihegte. - Csakhogy itthon vagy!
-
Semmi bajom, anyu. O, micsoda rémálom! Hát, ja. Az volt. Máskor nem hagyom, hogy ilyet csinálj, kicsim! Soha többé! Nem fogod itt potyára kockáztatni az életedet! Mi folyik itt? - szólt közbe Horace. Még mindig az az idétlen fekete lebernyeg és felöltő volt rajta. Lassan észrevettem, hogy kedd este óta még zoknit sem váltott a díszes társaság. Ki ez a kopasz? - kérdezősködött tovább Horace. - Rájöttetek már? Nem - csapta be a vezetőülés ajtaját Dave. - Akárki is, be kell vinnünk. Segíts, Horace, nem egyemberes feladat! Igen, ti ketten vegyétek pártfogásotokba a vendéget! - rendelkezett a kocsi hátuljából Sanford. - George, te pedig az atyát segíts felcipelni! És ha lehet, gyorsan - tette hozzá anyu. - Mielőtt még az egész szomszédság idetolná a képét. Engem ezzel a lendülettel beterelt a házba, félrelökve a hideg levegőre panaszkodó Gladyst. Bridget az előszobában várt ránk. Megpuszilt száraz ajkával, majd az egészségem felől kezdett érdeklődni. - Rossz színben vagy- jegyezte meg reszkető hangon. Úgy gondoltam, jobb lesz, ha most nem fejtem ki, hogy sohasem szoktam ennél jobb színben lenni. Ehelyett motyogtam valamit az előző esti koplalásunkról. Igen, hallottam - mondta anyu. - Ramon atya elmesélte, hogy ott kellett hagynotok a malacokat. Most viszont hozok egyet, jó? Meg a gyógyszereidet is. Válasz helyett visszakérdeztem. - Szóval te beszéltél Ramon atyával, mióta hazaértünk? Hogyne - legyintett türelmetlenül anyu. - Délelőtt felhívott, rögtön azután, hogy megérkeztetek. Azt mondta, legszívesebben azonnal átjönne, csak benneteket nem akar őrizetlenül hagyni. Legalább két órán át mesélt. Apróra elmondott mindent. Ebben a pillanatban Sanford hátrált be a küszöbön, karjaiban az ájult Ramon atyával. Anyu arca megrándult. - Délelőtt még telefonáltunk, most meg... Mi történhetett vele? Hamarosan kiderül - fújtatott a lépcső tövébe érve Sanford. - Az atya ébredéskor kiadós fejfájásra számíthat, de legalább fel fog ébredni. Nem látok túladagolásra utaló jelet, az életfunkciói normálisak. Tudsz még menni? - kérdezte az atya lábát markoló George-tól. - Már nincs sok hátra. Fektessétek a vendégszobába - rendelkezett anyu. - Épp most húztam át az ágyat. Ezután a rejtélyes idegent becipelő Dave és Horace felé fordult. Ezt meg vihetnétek Ninához - jelentette ki legnagyobb megrökönyödésemre. - De anyu! Az az én ágyam! - kiáltottam. Úgysem használod, nem igaz? - Horace nyilván szándékos bosszantásnak szánta. Farkasszemet néztem vele, erre elvigyorodott. Használni éppenséggel használom. Csak nem alszom benne. Hogy írjak egy idegennel a szobámban? Sanford próbált megnyugtatni. Félúton volt, és lepillantott a lépcsőkorlát fölött. Ne aggódj - mondta. - Hamar magukhoz térnek. Én a helyedben most megvacsoráznék, aztán elmennék zuhanyozni. Mire elkészülsz, talán ők is felébrednek. Gondolod? - pillantottam a Horace és Dave karjai között heverő mozdulatlan testre. Eléggé ki vannak ütve. Sanford nem válaszolt. Levegőt is alig kapott. Biztos nem volt könnyű felmanőverezni Ramon atyával az emeletre, ráadásul Sanford nem mondható túl fittnek. Szegény Dave is alig bírt
felkapaszkodni a lépcsőn. Éppen elég volt neki hazavezetni; ez a cipekedés minden maradék erejét kivette. Terhét az ágyamra ejtette, majd maga is végigdőlt az idegen mellett. - Hú, te jószagú - nyögött fel. - Mindjárt szétreped a fejem. Anyu együtt érzőn csettintett a nyelvével. Nem lett volna szabad elmennetek - mondta. - Egyikő- töknek sem. Mialatt ő a fiókomban kutatott tiszta ruha után, alaposabban szemügyre vettem a paplanomon heverő két alakot. Ennél jobban már nem is különbözhettek volna: Dave magas volt és hosszú hajú, az idegen pedig alacsony, kövér és kopasz. Egyvalami azonban mindenképp közös volt bennük: minimum egy földrengés kellett volna ahhoz, hogy megmozduljanak. Nagy hiba volt - lihegte az idegent mustrálva Horace. - Mit mondunk az új barátunknak, ha fölébred? Lefogadom, hogy itt helyben szívszélhűdést kap. Na te aztán semmit sem fogsz mondani neki! - vágtam vissza. - A közelébe se engedünk ebben a maskarában. A szaténlebernyeg és a fekete bársony felöltő mellé Horace csizmaszárba tűrt oldalt fűzős nadrágot viselt. - Tuti, hogy azonnal kihívná a zsarukat! Ramon atya majd beszél a fejével - szögezte le egy váltás tiszta ruhát a kezembe nyomva anyu. - Rá csak hallgat. Hiszen ismerik egymást, nem? Hát... nem tudom - hirtelen eszembe jutott, mi van, ha szállóvendégünk Reuben egyik barátja. - Papírok nem voltak nála. - De ugye, biztos nem vérfarkas? - tudakolta Horace. - Biztos. Valóban? - Horace haragos válaszra számíthatott, mert a kezét is felemelte. - Persze, nem néz ki vérfarkasnak, de mi van, ha a barátotok nemcsak farkassá tud átváltozni, hanem bármi mássá is? Lehet, hogy van egy rakás személyisége. Belegondoltál már ebbe? Hát erre még valóban nem gondoltam! Ráadásul Horace- nak igaza is lehet. Elvégre mit tudtunk mi a vérfarkasokról? Ha nekem kellene menekülnöm - folytatta Horace első dolgom lenne álcázni magam. Talán ez is csak álca - bökött állával a drapp pulóveres idegen felé. Ha álca is, McKinozék számára biztos nem ismeretlen - szólalt meg Dave. Még beájulva is hallotta minden szavunkat. - Hacsak Reuben nem válik minden alkalommal más-más emberi lénnyé. De ennek azért kicsi az esélye. Ahogy annak is, hogy vérfarkasba botoljon az ember - vágott vissza Horace, ám anyu beléfojtotta a szót. Majd később megbeszéljük - mondta. - Dave-nek pihenésre van szüksége, Ninának vacsorára, Sanfordnak pedig össze kell raknia a részleteket. Mindenki más, mars lefelé! Indulás! - bökött csontos ujjával Horace-ba. - Menjél már! Fölösleges vagy! És mi a helyzet ezekkel a McKinozékkal, akiktől úgy pará- zik mindenki? - kérdezte a cipekedéstől még mindig kissé lihegő Horace. - Ránk fognak rontani? És az a vérfarkas tudja, hol vagyunk? És mi van, ha tudja? - Majd később megbeszéljük! - reccsent rá anyu. A megbeszélésre még legalább két óráig nem került sor. Helyette inkább jóllaktam, lemostam néhány véres csempét, és elmerültem egy kád forró, rózsaillatú fürdővízben. Sanford ezalatt a pácienseit, Dave pedig saját hasogató fejét ápolgatta. Sanford szerint Dave-nek sürgősen vérre van szüksége, vagyis el is kellett hagynom a fürdőszobát, hogy Dave nyugodtan vacsorázhasson. Szegénykém! Még a kiadós vacsora után sem volt ereje feltakarítani maga után. Végül Gladys segített neki nagy vonakodva. Mondanom
se kell, addig panaszkodott közben az élet igazságtalanságáról, hogy végül kedvem támadt a vécébe nyomni a fejét. Kissé lestrapált voltam, mire este kilenckor nekiültünk haditanácsot tartani a nappaliban. Mindenképp ott akartam lenni. Mind össze is gyűltünk az egy Bridget kivételével, akit odaültettünk őrködni az idegen mellé. Sanford alighanem jól gondolta, hogy a hintaszékben békésen kötögető Bridget látványa még a legzavartabb, leglabilisabb emberekre is nyugtatólag hat. A haditanácsot Sanford nyitotta meg, ám az első programpont tőlem származott. Meg kell mentenünk Reubent - jelentettem ki. - Azt a kövéret odafönn? - kérdezte szemöldökráncolva George. Nem! A vérfarkast - mordult rá Gladys. - Aki talán nem más, mint a kövér fickó odafent - tette hozzá Horace. Nem hinném - szólt közbe fájós fejét szorongatva Dave, majd ránk emelte véreres tekintetét. - McKinozék nem akarták megölni Reubent. Túl sokat ér nekik. Reuben mondta. És miből gondolod, hogy igazat mondott? - kérdezte vontatottan Horace. - És egyáltalán, miből gondolod, hogy nem ő hagyta nyitva a gázcsapot? - Ugyan! - Dave hajthatatlan volt. - Akkor Ramon atyával együtt minket is meg akart volna ölni. Tudott rólunk, mégse bántott. Szerinted tudja egyáltalán, hogyan kell elpusztítani minket? - vetette ellen Horace. Dave sóhajtott. Mindenki tudja, nem? Éppen ez a bajunk! Biztos vagyok benne, hogy Reubent elrabolták folytatta Sanford felé fordulva. - McKinozék valahogy kiderítették, hol lakik az atya. Mivel nem akartak szemtanúkat hagyni, megpróbálták felgyújtani a házat. Akkor minket akár békén is hagyhatnának - jelentette ki Horace. Rámeredtünk. - Megvan a vérfarkasuk, nem? - folytatta bágyadt kézlegyintéssel. - A tanúkat halottnak hiszik. Szerintem szépen haza fognak menni. Hacsak nem hívjuk fel magunkra a figyelmet. Tudom, Nina, hogy irtó aranyos fickó ez a ti vérfarkasotok - mondta, lapos oldalpillantást vetve felém -, de elég nekünk a magunk baja. Ha nem tűnt volna fel, a gyilkos továbbra is szabadon mászkál. így van! És még haza se mehetünk! - kontrázott Gladys. - így dolgozni se tudok! Kit érdekel az a vérfarkas? Magunkkal kellene törődnünk! A beállt rövid csendben végigmértem a társaságot: Anyu és Sanford mélyen a gondolataikba merültek, George az ajkát harapdálta, Gladys az indiai kendőjét szorosan a vállára csavarva, ábrándos tekintettel ücsörgött a helyén, Horace pedig engem figyelt félig lehunyt szemhéja mögül. Rájöttem, hogy Reuben semmit sem jelent nekik. Se emberileg, se erkölcsileg. Ennyi vámpírok között töltött idő után még anyu gondolkodása is valahogy vámpír-szerűvé vált. Értem én! Ki akar a mások bajával törődni, ha ő maga fáradt, beteg, és a legkisebb dolgok is óriási erőfeszítésébe kerülnek? Én azonban találkoztam Reubennel. Beszéltem vele. Még a helyzetébe is próbáltam beleélni magam, elvégre író volnék. Sok minden megfordult a fejemben a hosszú hazaút alatt. Úgy tűnt, Reuben talán még ki is húzhatna minket a csávából. Hát, éppen hogy magunkkal törődöm! - feleltem Gladys- nek. - Mi is bármikor Reuben sorsára juthatunk. Állatként bántak vele, emberszámba se vették. Nem ismerős? - segélykérőn fordultam Dave felé. Segítség azonban nem jött. Dave csukott szemmel masszírozta a halántékát, a gyötrelem élő szobra volt. Egyedül maradtam. - Egy cipőben járunk Reubennel mondtam. - Hajszálra egy cipőben. - Kivéve, hogy ő az év nagy részében normálisan élhet - vetette oda Horace. így van! Éppen ez a jó! - kiáltottam fel. - Gondoljatok csak bele, milyen hasznos volna! Nappal is kimehet. Bevásárolna, fuvarozna minket, beszélne a vízvezeték-szerelővel... - Dave
csodálkozva rezzent össze, így visszavettem egy kicsit. - Ez persze nem azt jelenti, hogy Reuben is beleegyezik - vallottam be. - De azért nem árt végiggondolni. Ha megmentjük, talán ő se lesz hálátlan. Biztos segítene nekünk! - Például remek dekoráció válna belőle - jegyezte meg alattomosan Horace. - Ha jól hallom, egész mutatós kölyök. - Valóban? - csillant fel végre Gladys szeme is. - Ki mondta? Én - mordult fel anyu. - Megkérdeztem az atyát, hogy ez a fickó... izé, szóval, hogy van-e sörénye meg kiáll-e a szőr a füléből... tudjátok, a szokásos. De az atya azt felelte, hogy nagyon helyes fiú. Sőt, kifejezetten szívdöglesztő. - Amikor épp nincs agyara meg lompos bundája - morogta az orra alatt Dave. Sanford csöndesen csak annyit jegyzett meg, hogy bármilyen jóképű és segítőkész is Reuben, teliholdkor azért nem a legbarátságosabb vendég. - Korábbi elmondásod arra enged következtetni, Nina, hogy teliholdkor ez a ti barátotok vadállattá változik. így van? - kérdezte. - Igen, de... - Ezek a McKinozék meg még nála is rosszabbak - szakított félbe Sanford. - Veszélyesek. A történtek után szerintetek újra meg kéne látogatni a tanyájukat? Mert szerintem nem. De Sanford... - Ez nagyon nemes gesztus tőled, Nina. Büszke vagyok rád. De Horace-nak igaza van. Kisebb gondunk is nagyobb most ennél. Az életünkre törtek, meg kell állítanunk a gyilkost! így van. Meg kell állítani. Ebben segíthetne nekünk Reuben! - előrehajoltam, kezem ökölbe szorult. - Nem veszitek észre? Reuben tökéletes ellenfele lenne a mi gyilkosunknak, aki gyámoltalan lényekre vadászik. Reuben felmosórongyot csinálna belőle. Nem gondolod, Dave? Minden tekintet a halkan felmorduló Dave-re szegeződött, majd anyu vette át a szót. Hát, ami azt illeti, én is felmosórongyot csinálnék belőle! Egyszer hat részeg biciklistának is nekimentem egy szál krikettütővel és egy... - És egy sörösüveggel. Igen, tudjuk - próbáltam visszafogni magam. - De nem testálhatunk mindent rád. Nincs nyugtotok tőlünk szegény Ramon atyával. Ha segítünk Reubennek, talán később átveszi a terhek egy részét - választ se várva támadtam Sanfordnak. - Te mondod mindig, hogy a vámpír csupán az ember egyik fajtája! Most meg ölbe tett kézzel nézed, hogy mások szenvednek! Ez volna az igazi emberség? Hogyan ébreszthetnénk tiszteletet és elfogadást a normál emberekben, ha mi magunk meg sem próbáljuk megakadályozni, hogy közönséges bűnözők nem-vámpírokat bántalmazzanak? Csönd lett. Anyu a torkát köszörülte, Dave félszegen tornáztatta az állkapcsát, Sanford pedig a bajuszával volt elfoglalva. Horace felhorkant. - Zadia Veersivo ismét akcióba lendül - jegyezte meg sárga metszőfogát vicsorgatva. Most lett elegem Horace Whitakkerből! Nem hozzád beszélek! - förmedtem rá. - És eszembe se jutna kikérni a magadfajta gyáva, nagyképű, gerinctelen vámpír-prototípus véleményét! A vécét nem húzatnám le veled, mert arra se lennél képes! Fölösleges vagy! Csak rontod itt a levegőt! Ezt az idétlen hacukát is csak azért hordod, mert nélküle végképp észre se vennénk. Horace már nyitotta volna a száját, ám most jött csak a feketeleves. Ha arra vágysz, hogy téged is ledöfjenek, csak rajta, le ne vedd ezeket a göncöket! Nagy szívességet tennél vele. Legalább nem kéne tovább néznünk azt az undorító pofádat! Halálos csönd lett. George tátott szájjal bámult rám. San- ford a fejét csóválta. Gladys pislogva figyelte Horace reakcióját. Dave lehajtott fejét a kezébe temetve visszavonult a haja mögé. Kirohanásom egyedül anyut nem dúlta fel. Tűnődve nyomta el a cigarettáját. Tudtam, hogy tetszett neki, amit mondtam.
Csak épp nekem magamnak nem tetszett. De nem ám! Vaktában vagdostam Horace fejéhez a sértéseket. Például nem is láthatatlan. Akkor is elárulná a gőgös fejbiccentése, ha lepedőt terítene magára. Végül Sanford szólalt meg. Nem csoda, hogy haragszol, Nina - kezdte óvatosan. - Sok mindenen mentél keresztül az elmúlt napokban. Traumatikus élmény lehetett. Ám akkor se tisztességes dolog a feldolgozatlan félelmeidet a legközelebbi áldozatra zúdítani. Nem korrekt Horace-szal szemben. Ő nem tehet arról, hogy így érzed magad. - Nem tehet arról, hogy mindjárt lehányom? - vágtam visz- sza. És ebben a stílusban is folytattam volna tovább, ha Bridget le nem szól az emeletről. Sanford! Estelle! - hangzott az erőtlen kiáltás. - Fel tudnátok jönni? Sanford összerezzent, és már szaladt is az ajtó felé. A zongoraszékről feltápászkodó anyu arcán árnyék suhant át, tudtam, hogy a térdét fájlalja. - Mi az, Bridget? - harsogta Sanford. - Mi a baj? Semmi baj sincs - nyugtatta meg Bridget. Addigra már az előszobából figyeltük a lépcsőkorlát fölött áthajló öregasszony kísérteties alakját. Úgy látom, Ramon atya barátja ébredezik - jelentette ki vékonyka hangját a lehető leginkább kieresztve Bridget. - Elég nyugtalan. - A szemét kinyitotta már? - tudakolta Sanford. Még nem. De dünnyög és forgolódik. - Több mint százévnyi betegápolási tapasztalattal a háta mögött, Bridget alapos és higgadt jelentést tett az idegen állapotáról. Jobb lenne, ha már most feljönnél, mert a beteg meglehetősen zaklatott - mondta. Szüksége lesz néhány megnyugtató szóra, amikor magához tér. A gyógyszerek - állapította meg eltűnődve Sanford, majd megindult a lépcsőn. Amikor azonban utána indultam volna, egész sereg feladatot zúdított a nyakamba. Főzz teát! Tálcán hozd be! Egyedül! Semmi szükség arra, hogy a beteg halálra rémüljön. Maga, Estelle pedig nézzen rá az atyára - folytatta az előszoba felé bicegő anyuhoz fordulva. - Talán már ő is ébredezik, szükségünk lesz a segítségére, ha a barátja túlságosan megrémülne. És mi? - tolakodott anyu mögé Horace. - Mi mit csináljunk? - Figyeljetek! Vigyázzatok Dave-re! Maradjatok csendben - Sanford néhány lépcsőfok után újra megtorpant. Tétován kinyitotta a száját, majd ismét becsukta. Végül mégis összeszedte magát. Ha valóban hasznossá akarod tenni magad, kezdhetnél valamit az öltözeteddel - tanácsolta. - Vegyél rá esőkabátot, vagy mit tudom én. Ninának igaza van, ez a gúnya csak bajt hoz ránk, mivel... hogy őszinte legyek, felelőtlenség ilyesmiben parádézni. Megértem, hogy igényled az odafigyelést, de azt mégsem helyeselhetem, hogy ezzel mindnyájunkat veszélybe sodorj! Nem is tudom, ki lepődött meg jobban, Horace vagy én. Az viszont kétségtelen, hogy mindketten némán bámultunk a szobám ajtaja mögött eltűnő Sanford után. Odabentről a gyógyszeres kábulatból ébredező névtelen vendég fojtott, összefüggéstelen és minden kétséget kizáróan rémült hangja hallatszott. Felelőtlen? - fröcsögte Horace. - Még hogy én felelőtlen? - tölcsért formált a kezéből. Megmondom én, mi az igazi felelőtlenség! - kiáltotta Sanford után. - Vadidegeneket a házunkba fogadni! Majd mielőtt még megszólalhattam volna, Horace eltűnt a konyhában. 18 Próbáltam beleélni magam Nefley Irving helyzetébe. Vajon mit láthatott, amikor kinyitotta a szemét?
Első pillantása a plafonon díszelgő idétlen szivárványos matricákra eshetett. Aztán következett a Dávid Bowie-poszter és a lávalámpa, végül pedig a fölé hajoló Bridget sápadt és ráncos, ám ijesztőnek semmiképp sem mondható arca; feltéve, hogy idegenünk nem irtózik az öregektől. Valójában nem is értem, mi rémítette úgy meg Nefley-t. Ennyire még Sanford se ijesztő. Nem mondom, a bajusza kicsit tényleg gáz, mellényben és öltönyben pedig leginkább sírásóra hasonlít, de verőlegénynek azért még véletlenül se nézném. Akkor miért kapott kis híján szívrohamot, amikor beléptem a teával? Valószínűleg még a Barry-história hatása alatt állt, vagy eleve olyan félénk, hogy egy új ember láttán kiveri a víz. Hiszen akkor még a nevünket se tudhatta! Amikor beléptem, Sanford egyelőre csak Nefley pulzusát tapogatva dünnyögött. - Nyugodjon meg, már nincs semmi baj - csitítgatta a beteget Sanford. - Magát alaposan benyugtatózták. De a veszély elmúlt, most már senki sem bántja. - Azt akarták, hogy... muszáj lesz... miért...? - Nefley szemmel láthatólag képtelen volt ennél összefüggőbben beszélni. Pszt! Már semmi baj, biztonságban van - paskolta meg a beteg kezét Bridget. - Hogy érzi magát? Nem fáj a feje? Egy teát? - kérdezte Sanford, miután a látóterébe kerültem. - Köszönöm, Nina - fordult felém - Tedd csak le! Szó nélkül letettem hát a tálcát, majd fölemelkedve döbbenten konstatáltam, hogy vendégünk arca szó szerint elzöldült. Semmi költői túlzás, valóban zöld foltok jelenetek meg a szeme alatt és a szája körül. Rosszul érzi magát? - kérdezte Sanford, akinek alighanem szintén feltűnt ez a kis színváltozás. - Kísérjük a vécébe? Nefley vadul bólogatni kezdett, bár egy szó sem jött ki ösz- szepréselt ajkai közül. A takarót félregyűrve fel is pattant, és az ajtó felé iramodott. Az ajtófélfa állította meg. Van némi tapasztalatom a hányingerrel kapcsolatban, úgyhogy Nefley viselkedése egyáltalán nem tűnt furcsának, bár nem egészen értettem, a vécére menet miért tér ki a feléje nyújtott kezem elől. Azt pedig végképp nem sejthettem, hogy az ajtót is bereteszeli maga után. Ez fura - mondtam, éppen amikor Sanford kilépett a folyosóra. - Mi a fura? - kérdezett vissza szinte automatikusan. Bezárta magát - feleltem. - De mi van, ha segítségre lesz szüksége? Sanford összevont szemöldökkel kopogott be a vécéajtón. - Hahó! - kiáltotta. - Jól van? Semmi válasz. Talán azt hiszi, mi is McKinozék bandájához tartozunk - tűnődtem. - Talán fél. Az ajtóra tapasztott füllel vártam a hányást kísérő, jól megszokott nyögéseket. Ehelyett azonban mintha kinyílt volna a vécé ablaka. Mi az? - kérdezte gyanakodva Sanford. - Mit művel az odabent? - Nem tudom - a kulcslyukon hideg, hegyes tűként csapott ki a huzat, a bal szemem könnybe lábadt, és onnantól már nem láttam semmit. - Talán friss levegőre volt szüksége. - Hadd nézzem! - intézkedett Sanford. Ebben a pillanatban valaki megszólalt a vendégszoba küszöbén. - Hol van Reuben? - krákogta Ramon atya. Összerezzentünk, mint a felriasztott nyulak. Megfordultunk és láttuk, hogy Ramon atya feltápászkodott az ágyból. Arcára ugyan ráfért volna egy alapos vasalás, és állni is csak a kilincsbe kapaszkodva tudott, ám semmi kétségünk sem lehetett afelől, hogy most már rendbe fog jönni. A Sanford mögött toporgó Bridget halkan felsikkantott örömében. - Jól érzi magát, atyám? - kérdezte. Mintha meg se hallotta volna.
Hol van Reuben? - hadarta felém fordulva. - Hová vitték? Ki vitte el? - kérdeztem vissza zavartan. - McKinozék? Hol van? - az atya mintha megtántorodott volna saját kérdésének súlyától. Nem tudjuk - előzött meg Sanford. - Talán ő van a vécében. De nem biztos. Az atya csak pislogott. - Micsoda? - motyogta. Teljesen átérzetem a zavarát. Szerintem nem ő az - tettem hozzá gyorsan. - Horace szerint Reuben megint alakot váltott, de én nem hiszem. A vécében egy túlsúlyos személy tartózkodik - jelentette Sanford. - Úgy százhetven centi magas, harminc év körüli, bajusza, szakálla nincsen, enyhén kopaszodik. Az ön lakásában találták, eszméletlenül. Talán a barátja, atyám? - kérdezte Bridget. Az atya meglepetten bámult vissza rá. - Nem, ő nem Reuben - mondta végül -, hanem Nefley. McKinozék hozták hozzám - Ramon atya arckifejezése hamisítatlan zavarodottságról árulkodott. - Ott hagyták volna? A pillanatnyi csendet csörömpölés törte meg. Nyikk! PUFF! Az utolsó robaj előtt valaki felvisított. Hirtelen minden világossá vált előttem. Vendégünk a házat a szomszédétól elválasztó kis sikátorba esett. Egek! - Sanford nekiesett a vécéajtónak. Hülyeség volt, persze. Nefley már rég földet ért odakint, így az első emeleti vécéablakból aligha férkőzhettünk hozzá. Az előszoba felé iramodva Horace-ba ütköztem. - A hülyéje! - kezdte volna Horace. Igen, tudom - szakítottam félbe a bejárat felé tolakodva. - Biztos kiugrott. Az ereszcsatornán mászott le! - javított ki az egyik szoba felé mutatva Horace. - Az ablakból látszik is. Leszakította a csövet! Ki ne menjetek! - förmedt ránk a lépcső tetejéről Sanford, majd orvosi táskával a kezében sebesen megindult lefelé. Senki sem jöhet ki, amíg nem szólok - rendelkezett hangosan. - Estelle! Itt van? Igen - dugta ki a fejét a nappali ajtaján anyu. Dave szinte a sarkában toporgott. - Még él. Nyögdécsel. Jöjjön gyorsan! - utasította Sanford, majd a lépcsőn lefelé imbolygó atyára pillantott. Hogy boldogul, atyám? Ne erőltesse, ha nem megy! Menni fog - mondta az atya részben talán magának. - Beszélnem kell Nefley-vel. A kulcs! - úgy gondoltam, jobb lesz szólnom, hogy a szomszéddal rácsot emeltünk a kis sikátor két végére. - A konyhában van. Mindenki a konyha és a hátsó ajtó felé igyekezett. Még George és Gladys is képesek voltak elszakadni a nappali szoba keskeny kis nyugati ablakától, ahonnan az ablaküveghez préselődve jó rálátás nyílt a nyöszörgő, vonagló Nefley-re. Mindenki a konyhába tódult, de Sanford hajthatatlan volt. Ramon atyán és anyun kívül senki sem mehet ki vele, hiszen talán vér is folyik odakint. A többiek menjenek a pincébe! - vezényelt Sanford. - Dave, te maradj! Rád még szükség lehet. És én? - nem tűrtem, hogy levegőnek nézzenek. - Én is kaptam már vérszemet! Nem tudtátok? És kiálltam! Máskor ez óriási, legalább hat csoportfoglalkozáson keresztül taglalt hír lett volna. Még így is elakadtak egy pillanatra a lélegzetek, és Bridget minden bizonnyal meg is ölelt volna, ha nem a lépcsőn vánszorog éppen. így van - bólintott a kíváncsi tekintetek láttán Dave. - Láttam. Kiállta a próbát. - Miért nem mondtad? - kérdezte Gladys. Jó kérdés. -
Hát, nem tom'. Kissé sűrű az élet mostanában. A lényeg, hogy gratulálunk - nézett vissza a küszöbről Sanford. Nyilván minél előbb odakint akart lenni, mégis kötelességének érezte, hogy megdicsérjen. - Ebben az esetben a te segítségedre is számítunk - folytatta. - A többieknek viszont irány a pince! Behozzuk a beteget. Nem kockáztatunk fölöslegesen! Ez elég épelméjű kérésnek tűnt, bár Horace egy cseppet sem volt megelégedve vele. - Egyáltalán mit műveletetek szerencsétlennel? - dohogott. - Kilöktétek az ablakon? - Senki nem lökött ki senkit - szólt közbe csendesen Ramon atya, mielőtt Sanford válaszolhatott volna. - Nefley mindnyájunkat vámpírnak hisz, és félelmében meg akart szökni előlünk. A bejelentést néma csend követte. Ramon atya sarkon fordult, majd eltűnt odakint. Tátott szájjal bámultunk utána. Egy darabig még Sanford se jutott szóhoz. A csöndet végül anyu kulcscsörgése törte meg. - Várjon, atyám! - kiáltotta. - Zárva van a rács! Utána sántikált a sajgó térdével, Sanford pedig követte. Még meg akartam kérdezni Ramon atyától, beszélt-e rólunk Nefley- nek, ám Sanford az orromra csapta az ajtót. Utánuk indultam volna, de Dave megállított. Ne menj! Sanfordnak igaza van. A szag valóban komoly kihívást jelenthet. De hát ez tiszta hülyeség! - hápogtam. - Honnan tudna erről egy idegen? Talán Ramon atyától? Talán senkitől - üveges tekintetem láttán Dave rövid magyarázatba kezdett. - Gondolj csak bele, Nina! Nefley-nek hívják. Ki a fene szaladgál ilyen névvel? Talán a kimerültség miatt forgott olyan lassan az agyam. Kissé letompíthatott a rengeteg esemény, mert még javában törtem a fejem, amikor Horace már kész volt a válasszal. A lista! - kiáltott. - Az egyik vásárlót Nefley Irvingnek hívták! Közvetlenül Barry McKinoz után írtuk fel. És megismert - végre felfogtam Dave gondolatmenetét. - A nevem hallatán szabályosan elzöldült. Miről beszéltek? - nyafogta kissé sértődötten Gladys, hiszen őt eddig kihagytuk a társalgásból. - Elmondaná valaki, mi folyik itt? Az a kövér fickó odakint a gyilkos - válaszolta Horace. - Ő ölte meg Kazimírt, és a telefonkönyv is nála van. Gladys lélegzete elállt, George a szája elé kapta a kezét. Ám mielőtt még figyelmeztethettem volna Horace-t, hogy elmélete igazolására csak közvetett bizonyítékunk van, hirtelen nyikorgás hallatszott a sikátorból. Erre már Dave is föléledt. Gyorsan! - kiáltotta. - Irány a pince! -De... Indulás, Horace! Ez a szabály, és kész! - csak bámultuk Dave hirtelen kirohanását. - Maga is lemegy, ugye, Bridget?! - kiáltotta az előszobában araszoló alak felé. - Nem bánja?! Dehogy! - válaszolta Bridget, akinek pedig elég megerőltető a lépcsőzés. Talán Horace-nak is ez juthatott eszébe, mert teljesen váratlanul odaszaladt segíteni. Vagy csak abban reménykedett, hogy Bridget mellett totyogva többet hallhat az idefönti eseményekből. Azt hiszem, nekem is jobb lesz visszavonulnom, ha már úgyis annyira láb alatt vagyok jegyezte meg élesen Gladys, majd igazított egyet a kendőjén. - Nem úgy, mint Nina, aki mindenhová bejáratos, mióta Zadia Veersivóvá vált. Dugulj már el, Gladys! - nyugodtabb állapotomban persze biztos jobban reagálok a kritikára. - Hagyd már abba a nyavalygást, a jó ég áldjon meg! Tehetek én arról, hogy anno megharaptad Bridgetet? -
Ez szabályellenes volt. Soha senkinek sem szabad a szemére vetni, ha elbukott a vámpírok nagy próbáján. Még Horace is összerezzent a szavaimtól, Gladys arcszíne pedig viaszsárgára váltott. Csak azért történt, mert nem állt mellettem egy olyan ember, mint Dave! - sipította. Magamra voltam utalva, Nina! Nem úgy, mint te! Fogadjunk, hogy Dave-nek úgy kellett lefognia téged! Vagy netán tévedek? Nem tagadhattam. Esélyem se lett volna rá, mivel ebben a pillanatban Dave az általános kavarodást felhasználva közbevágott. Oké, oké, de most inkább gyerünk - mondta. - Ébresztő! Indulás lefelé! - A többiek engedelmesen megindultak a lépcső irányába, Dave pedig elkapta a karom. - Te meg erre gyere! - és a nappali ablakához ráncigált. Bocs! - Valóban szégyelltem magam. - De látod, Gladys néha tök' váratlanul nekem esik. Akkor sem volt, szép, Nina. Tudom. Az ilyesmit nem szabad az emberek orra alá dörgölni... Igen, tudom! - Az ablakhoz érve gyorsan ki is kukucskáltam, hátha találok valamit, amivel másfelé terelhetném Dave figyelmét. A sikátorban pontosan az történt, amire számítottam. Az atya Nefley feje mellett guggolva nyugtatgatta a halálra vált fickót. Sanford injekciós tűvel bíbelődött, anyu hangos pörölését pedig még az ablakon át is jól hallhattuk. Az éj áldja meg, maga félnótás! Lenyugodna végre? Nézzen már végig rajtam! Hát vámpírnak nézek én ki? - ezzel kikapta a protézisét. - Játtya? Ninf if fogam! Nefley erőtlen tiltakozása ennek ellenére csak fokozódott, amikor Sanford a fenekébe döfte a tűt. Át is villant az agyamon, hogy ha a szomszéd ház történetesen nem irodaépület, alaposan benne lettünk volna a csávában. Nyugalom, semmi baj - bizonygatta fojtott hangon Sanford. -Csupán a karja törött el... Gerincsérülésnek semmi jele, bár még nem tudhatjuk biztosan - felnézett. - Hallasz, Dave? Aha - Dave úgy artikulált idebent, mintha süketekhez beszélne. - Hallak. Kéne valami hordágyféleség - szólt be Sanford. - Húzz hálózsákot a vasalódeszkára, oké?! Persze - felelte Dave, és már indult is a pincébe a hálózsákért. Én pedig felkaptam anyu vasalódeszkáját, Dave azonban nem engedett ki a házból. Már így is éppen elegen vannak odakint - szólt hátra. A hűtő mellett ácsorogva, sajgó fejjel vártam hát, hogy a felmentő sereg a konyhába araszoljon, középütt a hevenyészett hordágyon fekvő Nefley-vel. Friss vér illata áramlott be velük. Ezt valóban nem volt egyszerű kibírni. Kicsit meg is szédültem. Neki kellett támaszkodnom a hűtőnek, orromra pedig konyharuhát szorítottam. Sikerült megőriznem az önuralmamat. Végig magamnál voltam. Dave igazat beszélt. A második alkalom már jóval könnyebb az elsőnél, főleg hogy itt van ő, Ramon atya és Sanford is. Már a puszta látványuk rengeteget segít. Mintha Dave-et is megviselte volna kissé ez az illat. Bár hamuszín arca és bizonytalan léptei a kimerültségnek is betudhatok voltak. Sanford viszont mintha semmit sem érezne. Határozott, pergő szavakkal magyarázta, miként fabrikált átmeneti sínt Nefley karjának az anyu sufnijában heverő nagyméretű csavarhúzóból. A csontot azonban helyre kell majd tenni, ha a duzzadás lelappadt - állapította meg. - Ehhez pedig szükség lesz a köt- szeres ládámra. Egyedül ez maradt otthon. Valakinek el kellene hoznia - mondta Dave-re, majd Ramon atyára pillantva. Kihívhatnánk a mentőket is - vetette közbe anyu, majd a rámeredő tekintetek kereszttüzében idegesen az otthonkája zsebébe túrt cigiért. - Igen, tudom. Akkor a zsaruk is jönnének. De nem gondoljátok, hogy épp itt lenne az ideje? A fenébe is, hát bűnözőkkel van dolgunk! Mit árthatnának már nekünk a rendőrök? Ramon atya tekintetén látszott, hogy mindjárt helyeselni kezd. Sanford azonban belé fojtotta a szót.
Ezt már ezerszer megbeszéltük, Estelle - mondta olyan hangon, mint aki egyszer s mindenkorra le akarja zárni a témát. - Nemcsak a rendőrségről van itt szó. Nyakunkon lenne az egész világ. Legjobb esetben, mondjuk, karanténba zárnának. Legrosszabb esetben pedig... fejével a félájult Nefley felé intett. - De arra jobb nem is gondolni. Megértelek - vágott közbe az atya. - De nem gondolod, hogy mindent összevetve mégis... Nem - vágta rá ellentmondást nem tűrően Sanford. - Jól ismerem a következményeket. Maga akkor még nem volt velünk, atyám. Nem tudja, mire képesek az emberek - Sanford soha nem tudta teljesen feldolgozni azt a bizonyos napsütéses vámpírgyilkosságot. - Addig jó, amíg titokban tartjuk a dolgokat - jelentette ki végül. - Na, ki hozza el a kötszereimet? Anyu jelentkezett. Taxival seperc alatt megfordul, mondta. Ramon atya azonban maga akart menni. Ez a maga háza, Estelle, maga ide tartozik - magyarázta, majd Dave-re pillantott. - Az én kocsimmal hoztatok ide minket? Dave bólintott. Akkor kérem a slusszkulcsot, és már indulok is - jelentette ki az atya, majd Nefley Irvingre pillantott. - Hahó, Nefley! Ébren van? - Arrrgh - Nefley szemmel láthatólag koncentrálni próbált. Nefley! - böködte a fekvő alakot az atya. - Hol lakik, Nefley? Meg tudja mondani nekem? Meg tudja mondani a lakcímét? - Öööööö. Nefley! - legnagyobb meglepetésünkre az atya gyengéden felpofozta Nefley-t. Sanford tiltakozásának adott hangot. - Gyógyszeres befolyás alatt van! Ám az atya rá se hederített. Jól is tette, mert a következő suhintás eredményes volt. Nefley valami külvárosi címről meg .1 ruhacsipeszes kosárba rejtett pótkulcsról kezdett habogni, majd újra lecsukódott a szeme. Az atya papírt és ceruzát kért, hogy felírhassa. Sabel Avenue - ismételte a telefonunk mellett heverő jegyzetfüzetet felkapva. - Sabel Avenue... - Mi van ott? - kérdezte Dave. Egyelőre nem mozgatható - vetette közbe Sanford. - Várnunk kell a hazaszállítással, amíg stabilizálódik az állapota. Nem viszem haza - az atya ezzel kitépte a Nefley címét tartalmazó lapot anyu jegyzetfüzetéből, és a cetlit zsebre vágva felénk fordult. Most pedig keresek egy telefonfülkét - mondta - és névtelen feljelentést teszek két férfi ellen, akik egy kamaszfiút tartanak fogva a megadott lakcímen. Szemünk-szánk tátva maradt. Muszáj - folytatta az atya. - Mindenképp tennem kell valamit, különben nem bírok többé tükörbe nézni. Ha nincs ellenvetésetek... - és tekintetét körbejáratta a meglepett közönségen. -
19 Tíz perccel később Ramon atya már úton volt. Zsebében Sanford kulcsa és a szükséges kötszerek listája. A rendőrséget azonban nem hívhatta fel. Addig legalábbis semmiképp, amíg az Anonim Vámpírok Klubja napirendre nem tűzi ezt a kérdést. Ha a rendőrség tudomást szerez rólunk, többé nem lesz egy nyugodt percünk sem magyarázta Sanford. - McKinozék nem fogják tartani a szájukat. A következő pillanatban pedig már itt toporognak a küszöbön a biztos urak, hogy Nefley-ről, Kazimírről és a hamis papírjainkról faggassanak minket. Csak teljes egyetértés mellett dönthetünk így.
Márpedig ebben az ügyben nincs teljes egyetértés - állapítottam meg. - Főleg ha Reubent is belevesszük. Szerintem nem örülne, ha a rendőrök felfedeznék a titkát. Reuben magánakció keretében történő kiszabadítását azonban leszavazták. Az efféle kísérlet még az atya szerint is túl veszélyes lett volna, hiszen McKinozéknál fegyver van. Sanford pedig mindenestül elutasította ezt az ötletet. Mi nem a regényhőseid vagyunk, Nina - jegyezte meg, majd az atyához fordult. - Mennyi időt szándékoznak McKinozék Nefley lakásában tölteni? Két órát? Hármat? - Reggel hétig-nyolcig maradnak - felelte az atya. Akkor bőven van időnk végiggondolni mindent - jelentette ki Sanford a mozdulatlanul heverő Nefley-t méregetve. Az például meg se forduljon a fejében senkinek, hogy szól a rendőrségnek, amíg ki nem ötöljük, mitévők legyünk ezzel az alakkal. Van úgy, hogy Sanford megmakacsolja magát. Ilyenkor minden rábeszélés hiábavaló. Ez Ramon atyának is feltűnhetett, mert nem szállt vitába vele. Inkább megígérte, hogy vár. Felhörpintett egy csésze méregerős kávét, majd Sanford élénkítő tablettáját visszautasítva elviharzott ütött-kopott szürke kocsijával. - Vezetni így is tudok - jelentette ki a nyugtatók reflexlassító hatása miatt aggódó Sanfordnak. - Nincs is messze. Pár perc, és itt vagyok. Meg kellett elégednünk ezzel a válasszal, hiszen így is akadt bőven aggódnivalónk. Itt volt például Nefley, akit vissza kellett cipelni a vendégszobába. Aztán a belülről bereteszelt vécéajtóval is kezdeni kellett valamit. Arról nem is beszélve, hogy fogalmunk sem volt, mitévők legyünk, ha Ramon atya visszaér. Próbáljuk meg kiszabadítani Reubent?! Senkit sem akarok untatni a részletekkel; Dave, George, Horace és Sanford együttes erővel szuszakolta vissza az emeletre Nefley-t. Jó mulatság, férfimunka volt. A vécéajtó sem mutatkozott egyszerűbb problémának. Addig rugdostuk hát, amíg a zsanér kiszakadt az ajtófélfából. - A jó ég áldjon meg benneteket! - hördült fel pusztításunk láttán anyu. - A falat nem akarnátok kiütni véletlenül? Akkor legalább lenne még egy ajtónk! A legnagyobb fejtörést azonban Reuben sorsa okozta. Nefley ehhez képest kismiska. Egybehangzó véleményünk szerint bizonyára könnyen lebeszélhető a vámpírutálatról, ha, mondjuk, meglátja Bridget nyájas arcát. Ha kitartóan etetjük Nefley-t, és a törött karját is ápolgatjuk, ha elmeséljük, hogy mentettük meg az életét, talán valóban jobb belátásra tér. Ugyanez azonban sajnos nem mondható el McKinozékról. Szerintem a csőre töltött pisztolyon kívül az égvilágon semmiből sem értenének. Ezért is kell mindenképp kiszabadítanunk Reubent - magyaráztam. - Nem léphetünk le csak úgy! Kegyetlenség lenne. Akkor egy szemernyit se vagyunk jobbak McKinozéknál. Mondanom se kell, ez a kijelentésem nem aratott valami zajos sikert. Horace elfintorodott. A magad nevében beszélj, Nina! - sziszegte Gladys. Még Dave se tűnt túl határozottnak. Nem bűn elkerülni a biztos pusztulást - jegyezte meg óvatosan. - A gyávaság talán még nem egyenlő a kegyetlenséggel. Néhány kivétellel mind a pincébe cipelt konyaszékeken ültünk. Anyu és Sanford a váratlan vendéget ápolták, George pedig a vécében okádott. Mi Horace-szal, Dave-vel, Gladysszel és Bridgettel viszont lehúzódtunk a pincébe. Mindnyájunk közül Bridgetet hatotta meg leginkább Reuben kálváriája. Szerintem igazad van, Nina - jelentette ki. - Valóban helytelen lenne magára hagyni ilyen helyzetben, bárki tartja fogva. -
így van! - minden erőmmel próbáltam szétoszlatni a pincében eluralkodó közönyt. - Ez mindnyájunk életében fordulópont lehet. Itt az ideje, hogy eldöntsük, melyik oldalon állunk! Ha a jó oldalt választjuk, mindenképp tennünk kell valamit! És velünk mit fog tenni az a vérfarkas? Csupán erre volnék kíváncsi - morogta Gladys. - Mi van, ha megmentjük, ő meg hálából felfal valakit? Már éppen rápirítottam volna az akadékoskodása miatt, amikor Dave közbevágott. Nem Reuben megmentéséről van most szó, Gladys - szólt ki a haja mögül. - A kérdés az, hogy Ramon atya szóljon-e a rendőröknek. Ó, valóban? - kérdezte kissé zavartan Horace. - Azt hittem, még nem szavaztuk meg a mentőakciót. - Hát én biztos nem! - csattant fel Gladys. Nem is rád gondoltunk, Gladys - vágtam vissza. - Tudjuk, hogy ez nem a te stílusod. Na, na! - Bridget szelíd, de szemrehányó tekintettel nézett rám. - Szegény Gladys nincs valami jól. Igazán nem hibáztathatod, amiért ilyen gyenge. - Egyikőnk sincs túl jól, Bridget - torkolta le Horace. Ekkor vettem észre, hogy órák óta most van először megint hányingerem. Kíváncsi voltam, vajon mikor fogom összeokádni a fürdőszobát. Mindenképpen másfelé kellett terelnem a gondolataimat. Horace-nak igaza van - jelentettem ki. - Szavaznunk kell. Csak így úszhatjuk meg a zsarukat. Nemigen kellett magyaráznom, hogy minket is kitelepíthetnek, elzárhatnak, vagy kísérletek áldozataivá válhatunk. Vagy ami még ennél is szörnyűbb: minket is úgy kell majd összekaparni a hátsó lépcsőről, mit azt a szerencsétlen vámpírt, akit a családja csukott ki a napfényre. Sanford elmondása szerint képtelenség volt lehúzni a ruhát a testéről, annyira megégett. Dave azonban a fejét rázta. Nem tudhatjuk, mit tesz majd a rendőrség - vetette ellen. - Talán akkor se találnak ide, ha McKinozék beköpnek minket. Azt se tudjuk, mit mondanak majd rólunk. Talán el se hangzik a nevünk. Lesújtó pillantásom láttán Dave megvakarta borostás állát, de nem visszakozott. A névtelen följelentés jóval biztonságosabb a mentőakciónál - folytatta. - Ha szavazásra kerül a sor, én a telefont választom. - Én is - mondta Bridget. Hát én nem! - fanyalgott Gladys. - Fogalmam sincs, minek kell egyáltalán beleavatkoznunk. A saját jövőnkön kéne törni a fejünket! Csak mert Nina beleesett ebbe a vérfarkasba... - Nem estem bele! ...szóval, ez nem jelentheti azt, hogy egy évszázadnyi kemény munkát sutba dobva egyszerűen feladjuk magunkat! - folytatta Gladys. Nem szerettem bele Reubenbe! - ez a feltételezés, Horace vigyorával, Gladys szipákolásával és Dave csendes orrvakarásával megtetézve, végképp felkavarta a gyomromat. Nem róla van szó, hanem rólunk! Elmondanád, minek adod itt a Zadia Veersivót, ha nem Reuben örök hálájára számítasz? kérdezte gonoszul Horace. Elemében érezhette magát; imád piszkálódni. - Mintha kicsit odalennél érte. Te mit gondolsz, Dave? Dave némán bámulta tovább a padlót. Hallgatása egyszerre volt dühítő és riasztó. Azt végképp nem akartam, hogy ő is azt higgye, belehabarodtam Reubenbe. Ne is figyelj rá, kicsim - paskolta meg a karomat Bridget. - Tudod, hogy Horace szeret csipkelődni. -
Nem csipkelődöm - színlelt sértődöttsége láttán szívesen behúztam volna egyet Horace-nak. - Csupán ténymegállapítás volt. Ugyan mi másért kockáztatná az életét Nina, hacsak nem szerelemes abba a vérfarkasba? Azért, mert nem is olyan kockázatos! - böktem ki, mire Dave szemöldökráncolva kapta fel a fejét. De Nina, hát fegyver van náluk - mondta. - Te is hallottad Ramon atyát. Hogyan szállhatnánk szembe a pisztolyaikkal? És ha nem is kéne szembeszállni velük? - emeltem fel a kezem, mielőtt Dave folytathatta volna. - Figyi! Gondolj csak bele! Legutoljára holtan láttak minket. Holtan, Dave! Azt hiszik, mi ketten már rég alulról szagoljuk az ibolyát. Szerinted mit szólnak majd, ha bekopogunk hozzájuk? Mindenki elhallgatott, körbenéztem, és nem volt nehéz kiszúrni, mekkora hatást gyakoroltak Horace-ra a szavaim. Úgy ült, mint aki karót nyelt, arcáról leolvadt a gúnyos vigyor. Nefley valami pótkulcsról is beszélt - folytattam. - A ru- hacsipeszes kosárban. Mi lenne, ha megkeresnénk, és besurrannánk McKinozékhoz? Fogadjunk, hogy javában alszanak. És akkor mi lehetnénk az élőhalottak! - vágott közbe felcsillanó szemmel Horace. Beszélhetnénk monoton zombi- hangon! Mondhatnánk például valami olyasmit, hogy Minket nem lehet elpusztítani, Barry. Örökké visszajárunk hozzád. Jaj, ne már! - rémület, gúny és hitetlenkedés, ez mind egyszerre hallatszott ki Dave hangjából. Horace-t azonban a legkevésbé sem zavarta. Majd adok kölcsön ruhát - ajánlkozott. - Halálra fognak rémülni! A hajadat is hátranyaljuk... Horace, az ég szerelmére, hagyd már abba ezt az idétlenséget! - kiáltotta leplezetlen felháborodással Gladys. Nem mozihősök vagyunk, öregem - szólt rá Dave is. Attól még bejöhet - próbáltam rábeszélni Dave-et. - A meglepetés erejével hatnánk, az is valami. Ránk igazán nem számítanak. Belopózunk, Barry pedig összezavarodik. Fogalma sem lesz, mit lépjen erre... Dehogynem. Nyomban lelőne - Dave ebben megingathatatlannak tűnt. - Te is tudod, milyenek. Allatok. Meglepetés ide vagy oda, úgyis előbb lőnek, és csak azután kérdeznek. Biztos vagyok benne, hogy Ramon atya és Sanford sem akarnának veszélybe sodorni minket cincogta Bridget. - Szerintem Dave-nek van igaza. Meg is sérülhettek, annak pedig semmi értelme. Egyébként is, mi lenne azután? - folytatta Dave. - Mit csinálnánk McKinozékkal Reuben kiszabadítása után? Kedvesen hazatessékelnénk őket? Ez valóban jó kérdés. Az igazat megvallva eszembe se jutott. Míg a válaszon gondolkodtam, Horace ragadta magához a szót. Megöljük őket - nyilvánvalóan ínyére lett volna ez a megoldás. - Nem! - kiáltottam rá. - Azt nem! Gyilkosok nem leszünk! - Akkor viszont nem szabadulunk meg tőlük egykönnyen Dave felém fordult. - Náluk van a tárcám, Nina. Tudják a címemet. - Az enyémet viszont nem! - Ne legyél ebben olyan biztos! - Miért ne? Ramon atyától nem tudták meg. És Nefley Irving? - Dave módszeresen verte vissza az érveimet. - Tőle talán megtudták. O meg Kazimír telefonkönyvében találhatott rá. A számoddal és minden egyéb adatoddal együtt. Úgy érted, az a két fickó tudja, hogy itt vagyunk? - sipított Gladys. Ugyan már! - förmedtem rá. - Mi a fenének árulta volna el a címemet Nefley? Nem a barátjuk - folytattam Dave felé fordulva. - McKinozék meg akarták ölni. - És ugyanezzel az erővel ki is vallathatták - vágta rá Dave. -
Talán úgy szedték ki belőle a címeket. Nem olyannak látszik, mint aki sokáig állja a sarat. -De... Egy pillanat! - egyenesedett fel a székén Gladys. - Szóval akkor az a kövér fickó odafent az én címemet is tudja? Horace türelmetlenül sóhajtott. Mintha eddig nem erről beszéltünk volna. Figyeltél egyáltalán? Az a kövér fickó ölte meg Kazimírt. Legalábbis azt hisszük - igazította ki Dave, bár Horace rá se hederített. Tehát valószínűleg Kazimír telefonkönyve is nála van - folytatta átható pillantást vetve Gladysre. - Vagyis igen, nagy eséllyel tudják a címedet. Sőt az enyémet is. Tehát az a másik két fickó is tudhatja? Azok a fegyveresek? - kérdezősködött tovább Gladys. Horace vállat vont. - Lehet - felelte Dave. Akkor azonnal hívjuk a rendőrséget! - pattant fel Gladys. - Még mielőtt ránk törnek azok a bűnözők! Dave és Horace összenéztek. - Nem hiszem, hogy ránk törnének - mondta Dave. Miért is tennék? - kontrázott Horace. - Ott van náluk a vérfarkas. Semmi szükségük ránk. És ha mégis? - jajveszékelt tovább Gladys. Mindig felspan- nolja magát, ha veszélybe kerül a kényelme. Pszt! - ragadta meg Gladys kezét Bridget. - Ne aggódj, kicsim, nem lesz semmi baj. - Azonnal hívjuk a rendőrséget! Persze, persze - pislogott kérdőn Dave felé az idős apáca - így lesz, nem? Dave habozva pillantott rám. Szemöldöke magasra szaladt. - Mi a baj? - kérdezte. Nem feleltem. Nem is tudtam volna. Ha kinyitom a szám, azzal a lendülettel lehánytam volna a szőnyegpadlót. Azon ritka alkalmak egyike volt ez, amikor nem sikerült udvarias kifogást találva, diszkréten távoznom. Ehelyett a számra szorítottam a kezem, és felfelé iramodtam a lépcsőn. A vécében épp váltottuk egymást George-dzsal, kis híján fel is löktem szegényt. Az ezt követő percek eseményeit inkább nem részletezném. Volt már rosszabb is. Ahhoz képest, hogy néha három órát is el kell töltenem a vécékagylóba dugott fejjel, az a tíz perc igazán nem volt vészes. Anyu persze azonnal meghallotta. Bejött, hátrafogta a hajam, törölgette az arcomat, dolgom végeztével pedig a szobámba támogatott. Pihenj le egy kicsit - mondta. - Pár perc, és jobban leszel. Szörnyen érzem magam... Tudom. Ez nem igazság! így van, tényleg nem igazság - anyu már ismerte a játékszabályokat. Betakargatott, a homlokomra nedves mosdókesztyűt terített, majd lekapcsolta a villanyt. Az ajtóban szinte belerohant Sanfordba. Hagyja békén egy darabig - figyelmeztette az orvost. - Kicsit besokallt szegény. Vannak fájdalmai? Helyre fog jönni. Mi a helyzet a pocakoddal, Nina? Kopj le! - hörögtem. Utálom, ha nézik, ahogy szenvedek. Anyu már jó ideje feladta. Tisztában van vele, hogy a forró vizes palackok és a plusz párnák fölötti vita helyett ilyenkor sokkal hatékonyabb békén hagyni engem. így aztán odébb tessékelte Sanfordot, utána pedig határozott mozdulattal rám csukta az ajtót. -
Sajnos még ahhoz is túlságosan kivoltam, hogy egyáltalán hálás legyek neki. Örökké Reuben féloldalas mosolya, csillapíthatatlan haragja és kirobbanó életereje járt az eszemben. A többieknek Reuben persze nem volt több holmi elvont fogalomnál, hiszen szemtől szemben sose találkoztak vele. Nem fogták föl, hogy Reubent cserbenhagyni kábé olyan nemeslelkű cselekedet lett volna, mint, mondjuk, halálra éheztetni egy kutyát. Én legalábbis nagyon így éreztem. Vajon Dave hogy gondolja? Megszavazza a név nélküli feljelentést? Bridget és az atya biztos. Talán Gladys is, hacsak Sanford nem traktálja tovább a napra kirakós történeteivel. Ami pedig Horace-t illeti... végképp fogalmam sincs, mit csinál azon kívül, hogy engem cikiz Reuben miatt. De volt más okom is a kiakadásra. Eléggé zavart, hogy a többség azt hiszi, szerelmes vagyok Reubenbe, arról nem is beszélve, hogy talán már Dave is ezt gondolja. Csak mert az a hülye Horace képtelen volt befogni a száját! - Pssz! Nina! Horace dugta be a fejét az ajtón, majd amikor feléje hunyorogtam, lassan be is surrant. Ébren vagy? - suttogta óvatosan becsukva maga mögött az ajtót. - Tudsz beszélni, vagy nagyon kivagy? - Mi az? - morogtam. - Mi akarsz? Nem én akarom, hanem te - felelte Horace. Értetlenkedve bámultam rá. - Hogy mi? Nina - Horace az ágyhoz surrant, suhogó fekete köpenye a bokáját verdeste. Mielőtt még odébb zavarhattam volna, már ott térdelt a szöszös ágyelőmön. - Ki kell szabadítanunk Reubent! 20 - Micsoda? - kérdeztem tétován. - Hogy érted ezt? - Nekünk magunknak kell kézbe venni az ügyet! - erősködött Horace. - Muszáj. - De miért? Mert... - Horace az ajtót kémlelte mert nem kéne a zsaruk szeme elé kerülnöm. Mind így vagyunk ezzel - feleltem, ám Horace csak a fejét rázta. - Nem, nálam ez jóval súlyosabb. Miért? - alighogy kimondtam, leesett a tantusz. - Az internetes csalásaid miatt, ugye? kérdeztem, mielőtt Horace megszólalhatott volna. - Tudtam, hogy ilyesmiben utazol. - Amit te tudsz, az még semmi - felelte Horace. - Jobb is így. Az ég áldjon meg! - fordultam oldalra, és mérgesen dörzsölgettem a szemem. - Mi ütött beléd, Horace? Ha tudni akarod, az ütött belém, hogy a mama kis kedvencével ellentétben nekem el kell tartanom magam! - vicsorgott Horace, ám hamar észrevette, ha meg akar győzni, nem a sértegetés a legjobb módszer. - Bocs. Igazából csak... ööö... aggódom egy kicsit. Le is csukhatnak, Nina. Aztán tovább magyarázta, hogy a rendőrök talán ránk se bagóznak majd. És ha őrültnek nézik az atyát? - kérdezte jóval szelídebb hangon. - Vagy ha túl késő lesz, mire odaérnek? Horace szerint jó esély van arra, hogy McKinozék biztos, ami biztos alapon visszanéznek a plébániához. Mi lesz, ha meglátják, hogy nem égett le? Olajra lépnek, mire a rendőrség kiér Nefley-hez - vonta le a következtetést Horace. - Hát, lehet. Horace érvelése jelen zavarodott állapotomban egész logikusnak tűnt. Dave-nek azonban igaza van. Még ha sikerül is kiszabadítanunk Reubent, McKinozék azonnal a nyomunkba erednek majd.
-
Dehogyis! De Horace... Csak el kell ejteni előttük, hogy vámpírok vagyunk. Elég idétlen képet vághattam. - Hogy mi? Halottnak hisznek, Nina. Magad mondtad - Horace kéjelegve ejtette ki a szavakat. Szeme felragyogott, fogán megcsillant a fény. - Ha ügyesek vagyunk, eszük ágában sem lesz üldözőbe venni minket. Szívesen kölcsönadom a köpenyem - mutatott végső érvként saját hacukájára. De... - túl fáradt voltam ahhoz, hogy logikusan gondolkozzam. - És mi lesz a pisztolyokkal? Dave-nek talán igaza van. Esélyünk se lesz közölni, hogy vámpírok vagyunk. Barry először lő, és csak aztán kérdez. - Csak ha látja, hova is kéne lőnie. - Tessék? Mintha elfelejtettél volna valamit - a kezét dörzsölgető Horace ebben a pillanatban bármelyik rajzfilmbe elmehetett volna főgonosznak. - így szokott ez lenni. Annyira tele van az agyatok azzal, hogy nem tudunk átváltozni, meg nem mehetünk ki a napra, hogy teljesen elfelejtitek, amire viszont képesek vagyunk - ezzel Horace váratlanul csuklón ragadott. Látunk a sötétben, Nina! Ha nincs fény, Barry tuti nem áll neki lövöldözni. Fogalma se lesz, mi folyik körülötte. Ekkor jövünk mi. Elvesszük a pisztolyát, még mielőtt annyit mondhatna, hogy Drakula. Ki az a mi? - kérdeztem a csuklómat kiszabadítva. - Te, én és még ki? Csend. Senki más - felelte végül tettetett hidegvérrel. - Csak mi ketten. Mi ketten? - itt kellett volna elküldenem a fenébe. Talán így is tettem volna, ha egy kicsit jobban vagyok. Csak hát nem voltam, Horace érvelése pedig minden fenntartásom ellenére egészen korrektül hangzott. A zsaruk talán tényleg fütyülnek majd ránk. McKinozék talán tényleg hamar lelépnek. Egyáltalán nem tűnt képtelenségnek. Kérdezted már a többieket? Mit szólt Dave? Szerinted? - legyintett Horace. - Meg se hallgatna. És San- ford se. Be vannak tojva, nem úgy, mint te! Te kemény vagy! Dave is - vetettem ellen. Eszembe jutott, hogyan sétált le Dave McKinozék pincéjébe, vagy kapaszkodott fel a plébánia emeletére. Magam előtt láttam, amint csontos vállát behúzva előresettenkedik a narancssárga költöztető furgon vezetőfülkéjéhez. Milyen magas és milyen vézna! Csontos csuklója, bizonytalan, csoszogó járása megszólalásig hasonít az enyémre. Az elmúlt néhány nap folyamán azonban vámpírokat megszégyenítő bátorságról tett tanúbizonyságot. Képtelen lettem volna nem felnézni rá. Fogy az idő, Nina - sürgetett Horace. - Most vagy soha. -De... Anyukád Sanforddal együtt a vendégszobában van, a többiek pedig a pincében. Ha Ramon atya visszaér, már késő lesz - Horace a paplanomba markolt, nyakán megfeszültek az izmok. - Nem gatyázhatunk! Döntsd el: ki akarod szabadítani Reubent, vagy sem? Már hogyne akarnám? - kérdeztem kissé sértődötten. - De hogy jutunk oda, ha Dave nem visz el? - Taxival. - Taxival?! Átestél már ez első vérszomjon, nem? Minden oké lesz - Horace végre elengedte a takarómat, majd mobilt rántott elő a zsebéből. - Hívok kocsit. A sarkon megvárhat. Van egy rakás pénzem.
-
De messze van... Ugyan már, Nina! Akkor most jössz, vagy nem? - csattant fel Horace. - Egyedül nem mehetek. Engem nem ismernek, és pláne nem hisznek halottnak. Oké, oké - szédülő fejem azonnal jelzett, amint a paplant lerúgva felpattantam. - Uh! Remélem, egyáltalán eljutok odáig. Hogyne jutnál! - Horace a bakancsomat nyújtotta. - Nem lesz semmi bajod. Vigyázunk egymásra. A kiszabadított vérfarkas meg majd szépen elintézi McKinozékat. Feltápászkodtam, mire Horace elégedetten horkantott. Fogadjunk, hogy ez nem jutott Dave eszébe! McKinozék nemigen szaladnak majd utánunk, ha az a vérfarkas tőből leharapja a lábukat! - Reuben sose vetemedne ilyesmire - tiltakoztam halványan. - Meg most nem is tudna. Tök' átlag fogai vannak. Csak teliholdkor változik át. Horace azonban már nem figyelt. Halkan taxit hívott. Csodáltam is, honnan tudja, mit kell mondani ilyenkor; mintha a vámpírok örökké taxin furikáznának. Az is meglepett, hogy emlékszik Nefley pontos címére. Nekem már totál kiment a fejemből. De hát az én fejemből annyi minden kimegy! Például az, hogy Horace-ban sosem bízhatok. - Oké - csapta le a mobilja fedelét. - Kész vagy? Felvetted a bakancsod? - Igen. - Napszemüveg? - Ööö - ezen el kellett gondolkodnom. - Elvitték McKinozék. - Nincs pótszemüveged? - Nincs. - És anyukádnak? Neki biztos van. Éppen azon törtem a fejem, hol lehet anyu napszemüvege, amikor Horace újra megszólalt. - Talán a retiküljében van. - Ja, talán ott. Akkor kifelé menet majd elemeljük. Ott van a hallban az asztalon. Ezzel Horace megragadta a kezem. Gyere utánam, de csöndben! Semmi szükség arra, hogy meghalljanak. Kedves Olvasóim! Joggal gyaníthatják, hogy meghibbantam. Nem csoda! Normális esetben valóban nem taxizgattam volna Horace-szal, pláne nem mint felmentő sereg! Azonban nem szabad elfelejteni, hogy még mindig a Sanford diagnózisa alapján „gyomorpanaszoknak" keresztelt tünetegyüttes hatása alatt álltam. Szédültem, és az agyam se működött rendesen. Bár nem voltam biztos benne, hogy Horace-szal ketten el tudjuk intézni az ügyet, azért reménykedtem a jó szerencsénkben. Nyikk. Nyiiik. Kész csoda, hogy senki sem hallotta, amint lefelé óvakodunk a vénséges vén falépcsőn. Csak Sanford véget nem érő előadása foglalhatta úgy le a vendégszoba csukott ajtaja mögött kuksoló anyut, hogy meg se hallja, mi folyik a lépcsőházban. Pedig az ő hallása alapesetben elképesztően éles ám! Az előszobába érve Horace kotorászni kezdett anyu táskájában, én meg a sárga kabátom után nyúltam, Horace azonban fejcsóválva megállított. Csak a szabadba érve, a bejárati ajtó tompa puffanásának hallatán mert megszólalni. Nem tudom, ki ijedt volna meg attól a kabáttól - motyogta. - Már a blúzod is elég gáz, kabátostul meg egyenesen úgy festesz, mint Csőrike. Nem volt kedvem a fejéhez vágni, hogy ő meg Darth Vader- re hasonlít ezekben a göncökben. Ehelyett némán követtem a sarkon túlra, és igyekeztem leárnyékolni a szemem az utcalámpák éles fénye elől. Amint biztonságos távolba kerültünk a háztól, Horace átnyújtotta anyu napszemüvegét. Az egyes házszám elé kértem a taxit - magyarázta közben. - Remélem, nem kell sokáig várnunk. Ramon atya bármikor visszaérhet. Te, Horace!
-
Mi az? Ez a napszemüveg dioptriás! Anyu rövidlátó - ez teljesen kiment a fejemből. Na ne már! Semmit sem látok benne. Ebben a pillanatban két fénycsóva söpört végig az aszfalton. A mögöttük megjelenő taxi elegáns ívben kanyarodott be az egyik közeli parkolóhelyre. Még szerencse, hogy egyelőre rajtam volt anyu napszemüvege! Máskülönben ez a reflektorfény tuti sok lett volna szegény szemem sokat próbált ereinek. Horace-nak úgy kellett a kocsihoz támogatnia, hogy el ne essem. Mintha valami vastag selyempapíron át néztem volna a világot. Whitakker? - kérdezte a sofőr, amint Horace kinyitotta a hátsó ajtót. Igen - felelte Horace. Betessékelt, majd maga is odacsusszant mellém. Az ajtó becsapódott, elindultunk. Még a torzító, dioptriás lencsén keresztül is feltűnt, menynyire ügyelnek a sofőr biztonságára. Háta mögött vastag plexiréteg húzódott, gondolom, eredetileg a tolvajok és az őrültek ellen, bár a Horace-féle vámpírokkal szemben is remekül funkcionál. Azon tűnődtem, vajon hangszigetelt-e, de arra jutottam, hogy az talán mégsem. Csukd be a szemed, ha zavar a szemüveg - tanácsolta a sofőrre ügyet sem vetve Horace. Megráztam a fejem. Nem. Te csukd be a tiédet! És akkor felveszem a napszemüveged. - De... - Kettőnk közül te vagy az, aki nem tudja visszafogni magát. Horace a vérszomj konkrét emlegetése nélkül is pontosan tudta, mire célzok. Nem mondhatnám, hogy különösebben örült. Máskor talán elküldött volna melegebb éghajlatra, most azonban muszáj volt engedelmeskednie, ha azt akarta, hogy vele menjek. Napszemüveget cseréltünk hát, a sofőr pedig kiszólt a plexikalitkából. - Buli lesz? Összenéztünk Horace-szal. Ööö... nem egészen - szólalt meg végül mindkettőnk nevében Horace. A magam részéről egy kukkot se bírtam volna kinyögni. - Aha - bólintott a sofőr. - Akkor buliból jöttök? - Neeeem - felelte kissé zavartan Horace. - Miért? - Akár jelmezversenyt is nyerhetnétek ebben a maskarában - jegyezte meg nevetve a sofőr. Addams family, ugye? Gomez és izéké, hogy is hívják? A lánya. Pislogtam. Horace összevonta a szemöldökét. Gomez?! - tiltakozott. - Miért pont Gomez? Még bajszom sincs! Talán Agyrém nagypapára gondol - szólaltam meg óvatosan. Hiába vámpírsztori, normális esetben ritkán csevegek régi filmekről. Pedig Dave, Gladys és Horace örökké a Kedvenc marslakóm meg az Alkonyzóna szereplőiről vitatkoznak. Ekkorra azonban már úgy kivoltam, hogy kapóra jött az ismerős és viszonylag ártatlan téma. Addig se a ránk leselkedő veszélyeket latolgattam. Agyrém nagypapa? - fakadt ki Horace. - Olyan öreg azért nem vagyok! Várjatok csak! Az melyik? - vágott közbe a sofőr. - Az a zöldfejű Frankenstein-utánzat? Nem! - kiáltott rá Horace. - Agyrém nagypapa vámpír volt! Én is az vagyok, ha nem tűnne föl! Ja, hogyne. Kiköpött vámpír. - Ki tudja, viccelődött-e a sofőr, vagy tényleg vámpírnak nézte Horace-t? Mindenesetre ezek után gyorsan témát váltott. Múmiának semmiképp se öltözzetek! - javasolta. - Egy hónapja kis híján kiloccsantottam a saját agyvelőmet, amikor egy buliban fennakadt a jelmezem az ajtókilincsen... Ezek után a sofőr mókásabb buliélményeiből következett egy csokorra való. Horace dohogott, én pedig koncentrálni próbáltam. Nem volt könnyű. A sofőr kalandjai elterelték a figyelmemet,
bár meg is nyugtattak. A kinyithatatlan vécékről, összedőlt sörsátrakról és fütyi formájú szülinapi tortákról szóló hadoválás hallatán az ember lassan elfelejti, hogy életveszélyben van. Talán ezért sikerült fontosabb dolgok helyett éppen azon morfondíroznom, honnan is van Horace-nak „egy rakás pénze". Hajói tudom, eleve nem használ készpénzt; interneten vásárol, interneten fizeti a számláit, és így intézi az átutalásait is. Egyszer még meg is jegyezte, micsoda ajándék a magunkfajta éjjeli lényeknek az internetes banki ügyintézés. A sofőr anekdotái után csendesen Horace felé fordultam. - Honnan van pénzed? - Tessék? Honnan van pénzed? - ismételtem. - Tudtommal nem küldted ki anyut az automatához. - Nem. Lapos oldalpillantása láttán rossz előérzetem támadt. - De ugye nem anyutól loptad? - visítottam. Jaj, dehogy! - vágta rá nem túl meggyőzően Horace. - Csak kölcsönvettem. Majd megadom - tette hozzá rövid hallgatás után. - De Horace!!! Mondom, hogy megadom! Rengeteg pénzem van - ebben a pillanatban megszólalt a mobilja. Elhallgattunk. Otthon nyilván most vették észre az eltűnésünket. A tiéd, nem? - kérdezte a sofőr a Hey, Big Spender refrénjének mobilcsipogássá torzított dallama hallatán. - Ja - felelte Horace. - Nem veszed föl? Nem - vágta rá szerintem kissé bunkón Horace. A sofőr is így gondolhatta, mert ezután meg se szólalt. Ami azt illeti, mi sem. Legszívesebben szíjat hasítottam volna Horace hátából, amiért meglopta anyut, ám semmiképp sem akartam egy vadidegen előtt veszekedni vele. Sőt, szívem szerint ezt a taxis dolgot is visszacsináltam volna. A nem fogadott hívás kissé helyre tett. Komolyan kételkedni kezdtem Horace haditervének sikerében. De hát ez se éppen a sofőr fülének való téma. Ráadásul, ha most hazairányítanám, a gatyánk is rámenne, Horace pedig olyan patáliát csapna, hogy végül talán a kocsiból is kirakják. Úgy határoztam hát, hogy Nefley-hez érve majd a sarkamra állok. Közlöm Horace-szal, hogy nem vagyok hajlandó segíteni neki, és hívatok vele egy másik taxit, még mielőtt McKinozék kiszúrnának minket. Persze előfordulhat, hogy szerencsénk lesz. Semmi akadálya a mentőakciónak, ha mondjuk, McKinozék nincsenek otthon. Vagy ha tajt részegek. Vagy ha nincs náluk fegyver. Máskülönben eszem ágában sincs kockára tenni az életemet. Megérkeztünk - mondta a sofőr. Meghökkenve vettem észre, hogy már lassít is. - Hányas szám? Ööö... álljon csak meg itt - felelte Horace. A kocsi fékezett, Horace pedig kotorászni kezdett a zsebében. - Mennyivel is tartozom? Nem figyeltem a sofőrt. Túlságosan lefoglalt az utcát szegélyező undorító, hatvanas évekbeli, vörös téglás házsor és az a kérdés, vajon melyikben is lakhat Nefley Irving. Csak Horace kiabálására tértem magamhoz. - Viccel? - harsogta Horace. - Nem mondja komolyan?! - Pedig ennyibe kerül, öregem. - Maga uzsorás! Ez rablás! A jó ég áldjon meg, Horace! - kiáltottam megrökönyödve. Más se hiányzott, mint egy jó kis utcai veszekedés. Már láttam, ahogy a kíváncsi tömeg elözönli a közeli ajtókat, ablakokat. Fizesd ki, és kész! - Nem megy. - Micsoda?
Nincs elég pénzem. Honnan tudtam volna, mennyibe kerül? - folytatta, nekem pedig leesett az állam. Nem szoktam taxizni! Nem baj - szólalt meg nyugodtan a sofőr - Fizethetsz kártyával is. Nincs nálam a kártya - felelte Horace. - És a tiéd? - fordult felém. Hogy lenne nálam? - nem hittem a fülemnek. - Az égvilágon semmit sem hoztam magammal! Még a kabátomat se! Na, az baj - mondta ezúttal kissé idegesebben a sofőr. - Ugyanis vagy elviszlek benneteket valahová, ahol pénzt tudtok fölvenni, vagy azonnal hívom a rendőrséget. - Csak azt ne! - kiáltottam. Várjon - dadogta Horace. - Van... van egy ötletem. Egy pillanat... - és vad pötyögésbe kezdett a mobilján. A magam részéről legszívesebben hazavitettem volna magunkat. Ha készpénz nincs is otthon, a bankkártyáinkhoz mindenképp hozzáférnénk. Legrosszabb esetben pedig a többiek összedobják a viteldíjat. Ráadásul egyre kevésbé lelkesített Horace nagyszabású mentési akciója. - Te meg mit csinálsz? - kérdeztem. - Kit hívsz? - Dave-et - felelte Horace. - Dave-et?! - Megkérem, hogy hozzon pénzt. Nem találtam szavakat. Sohasem mertem volna ugrasztani Dave-et, csak hogy kihúzzon a magam ásta veremből. Hamarosan rájöttem, hogy Horace se lelkesedik túlságosan ezért az ötletért, mert amint kicsengett a hívás, már nyomta is a kezembe a telefont. - Beszélj vele te! - javasolta. - Érted bármit megtesz. Ezt a szemétséget! A lélegzetem is elállt. Mit mondhatnék erre? Ám még mielőtt közöltem volna Horace-szal, hova dugja a nyomorult mobilját, fényszóró villant a visszapillantóban. -
21 Hátrafordultam. Dave kocsija jött felénk. Azonnal oldalba is böktem Horace-t. - Itt van Dave! - Látom. - Eredj, kérj tőle pénzt! - biztattam. Hiába. Menj te! - válaszolta. Nyilván nem sok kedve volt szívességet kérni. - Addig itt maradok. Egyedül? - ami azt jelentette: egy védtelen emberi nyak társaságában? - Szó sem lehet róla. Horace a plexilap felé intett, mintha azt mondaná, nem lesz semmi baj. Megráztam a fejem. Nem - jelentettem ki határozottan. - Szépen odamész, én pedig megvárlak. - Mehetnénk ketten. Azt már nem! - vágott közbe felénk fordulva a sofőr. - Még a végén meglógtok a haverotokkal. Tessék - nyújtottam vissza Horace napszemüvegét. - Én meg kérem anyuét. Add ide, vagy megharaplak! Horace sóhajtva adta oda a napszemüveget, majd kimászott a kocsiból. Próbáltam követni, ahogy Dave kombija felé igyekszik, de a dioptriás szemüvegben elmosódó foltokon kívül semmit sem láttam. Behunyt szemmel várakoztam hát tovább. Végül lépések közeledtek, és hamarosan Dave hangját is meghallottam. Elnézést ezért a kellemetlenségért - recsegte szinte a fülembe. - Volt egy kis kavarás. Mennyivel is tartozunk? Kinyitottam a szemem és láttam, amint a sofőrrel egyezkedik. Hunyorogva kémleltem a gazdát cserélő tekintélyes bankjegycsomót. Amíg ők üzleteltek, én a kocsiajtóval bajlódtam. Úgy tapogatóztam kifelé a kocsiból, mintha legalábbis vak lennék.
Oké - szólalt meg Dave, majd a zsebébe gyömöszölt valamit. - Kösz! Minden jót! De mi ez a napszemüveges móka? - kíváncsiskodott tovább a sofőr. - Kik vagytok tulajdonképpen? O például rocksztár - böktem Dave felé, aki természetesen nem értette a kérdést. A kocsiajtót becsapva a járda felé támolyogtam. Nem volt ám olyan könnyű anyu szemüvegében navigálni. - Mi a baj? - kérdezte. - Még mindig hányingered van? - Nem látok. Anyué a szemüveg. Dioptriás. - Jaj, Nina... - Ne haragudj! - komolyan gondoltam. - Ne haragudj, Dave! Tessék! - Egy napszemüveget nyomott a kezembe. - Vedd fel! - És te? - Van pótszemüvegem a kesztyűtartóban. - Dave, ez az egész nem az én ötletem volt... - Ezt majd később. A taxi addigra már elindult. Dave trendi Ray-Banjének köszönhetően végre jól láttam a távolba vesző piros lámpákat. A kék kombi pedig az utcalámpáktól tisztes távolban várakozott ránk. Egész jól boldogult szemüveg nélkül. Nem botladozott, nem ment neki a fáknak, és még a szeme sem vérzett be. A kocsihoz érve azonban kis híján szívrohamot kapott. Horace nem volt sehol. Mi a...? - nézett be az anyósülésre, hátha Horace oda húzódott. Körülkémleltem. Sehol egy lélek. Nem lóghatott meg egyedül! - kiáltottam föl, mialatt Dave előhúzta a pótszemüveget a kesztyűtartóból. - Ilyen hülye még ő se lehet! Hát a nyakamat azért nem tenném erre - dünnyögte Dave. Napszemüveggel már alaposabban végig tudta mérni az utca teljes hosszában húzódó vörös téglás sorházat. - Melyik az? - kérdezte. - Hol a tizenhetes? Nem tom' - alighogy ezt kimondtam, árnyék surrant a ház oldalában. - Oda nézz! sikkantottam. - Ott van! Gyorsan! Dave olyan tempóban rugaszkodott neki, hogy követni is alig tudtam. Néhány kocsibeállót keresztezve végül egy ciprusokkal telezsúfolt kis előkerthez értünk. Mögötte „Panoráma" feliratú keskeny négyemeletes épület rejtőzött. Oldalt közép- tájt volt a bejárat, a hátsó kerítés mentén garázsok sorakoztak. Horace sehol. Bár talán észre sem vettük volna ebben a sötétben. Dave lassított, hogy a földszinti ablakokhoz érve ne kopogjanak annyira a lépteink. Talán neki is leesett, hogy a zajokra kinéző szomszédok alighanem betörőnek néznének két, éjnek évadján az ablakok alatt settenkedő alakot. A mobilját is ezért kapcsolhatta ki. A túloldalon - súgta, amikor végre utolértem. Aha! Horace jó eséllyel a ház mögött rejtőzik. így is volt. Az épület sarkánál kis híján belerohantunk. Épp az orrát az üveghez préselve leskelődött az egyik földszinti ablaknál. Bár összerezzent a lépteink zajától, alapjában véve nem zavartatta magát. Sőt, amint felismert minket, lelkes vigyorral integetni kezdett. Valamit nagyon mutatni akart. Dave nem volt túl lelkes. Fejcsóválva integetett vissza az ablakot kocogtató Horace-nak. Nem tehettem mást, egyszerűen muszáj volt kiderítenem, mit les úgy Horace. Félreállt, hogy benézhessek. A törött zsalugáterléc helyén kiszűrődő fény halvány csíkot festett Horace bal arcára. A résen bekémlelve a nappali szoba egy szeletkéjét pillanthattam meg. Csak a bejárat melletti kredencen álló tévé világított. Előtte kopottas kanapé, a kanapén az alvó Barry McKinoz, ölében pisztoly. -
-
Ismered? - suttogta Horace. Bólintottam. - Barry. Oké - Horace kulcskarikát dugott az orrom alá. - A konyhába a hátsó ajtón át juthatunk be. Tartottam egy kis terepszemlét. Ezek szerint meglett Nefley ruhacsipeszes kosara - inkább ténymegállapítás volt ez, mint kérdés. Válaszképpen Horace vigyorogva rám kacsintott. Az ablak túloldalán a zümmögő tévéből lövések fémes zaja hallatszott. Dave is mellém furakodott; helyet szorítottam neki a résnél, majd magamhoz húztam Horace fejét. - Hol vannak a többiek? - suttogtam a fülébe. Horace vállat vont. A lényeg, hogy nem a konyhában. Szépen meglepjük hátulról a fickót, és lefegyverezzük, mielőtt a társa a segítségére siethetne. - És ha meghall minket? - vetettem ellen. Ne hülyéskedj már! - Horace megkopogtatta hüvelykujjával az ablaküveget. - Kakaón üvölt a tévé. A tűzjelzőt se hallaná meg, nemhogy a lépteinket! Na ne! - szólalt meg végre Dave is. Az ablak mellől elhúzódva vadul mutogatni kezdett. Az a másik ajtó biztos a hálószobába visz. Talán ott lapul Dermid. Mi van, ha kiveri a hepajt?
Ha fegyvert fogunk rá, nemigen ugrál majd - recsegte Horace. A lövöldözésre összecsődülne az egész szomszédság. Azt pedig nem akarhatják - tettem hozzá suttogva. - Semmi kedvük belefutni a zsarukba. így van - kontrázott Horace. Dave-et azonban még ez sem győzte meg. Hűlt helyük marad, mire a rendőrség kiér - magyarázta. - Szerintem simán bevállalják a lövöldözést. És akkor mi van? - kérdezte szinte ordítva Horace, de gyorsan észbe kapott. - Akkor se halunk meg, ha történetesen lelőnek - folytatta jóval halkabban. Dave, kérlek! - most már elképzelhetetlennek tartottam, hogy Reuben nélkül menjünk haza. Sose bocsájtottam volna meg magamnak ezt a szánalmas puhányságot. Inkább élek golyóval a hasamban, mint hogy örökre leszerepeljek magam előtt. Vámpírnak lenni alapból is elég gáz. Gyáva, lógós, érzéketlen vámpírnak lenni viszont még ennél is gázabb. Nem léphetünk le csak úgy - rimánkodtam. - Meg kell próbálnunk! Milyen dolog volna fülünk-farkunk behúzva eloldalogni? Dave krétafehér arccal mérlegelte a lehetőségeket. Mindent bevetettem a meggyőzésére. Ha rábólint, talán tényleg igazam van. Halottnak hisznek minket. Összepisilik magukat a rémülettől. Naná! Ráadásul mi hárman vagyunk, ők meg csak ketten - tette hozzá Horace. Reubenről van szó, Dave. Talán lekötözték. Nem állat! Nem ezt érdemli! - Ti ketten menjetek be hátulról, én meg majd a főbejáratnál hallgatózom - javasolta Horace. Levette a karikáról Nefley egyik kulcsát, és Dave felé nyújtotta. - Ha a fickó akadékoskodik, még mindig hátba támadhatom. Lécci, Dave! Szerintem menni fog - furcsamód egyre jobban éreztem magam. Megnyugodott a gyomrom, és a fejem is teljesen kitisztult. Mintha a küszöbönálló veszélytől egyszeriben meggyógyultam volna. Semmi szükség a zsarukra - mondtam végül. Ez hatott. Dave sóhajtva simított végig a haján, majd a válla fölött hátrapillantva a házat kezdte méregetni. - Hát, nem tom' - dörmögte. Akkor megyünk nélküled - jelentette ki Horace. - Nina hátulról, én meg elölről. Nina nem megy sehová - vágta rá halk, mégis ellentmondást nem tűrő hangon. Kissé kétségbeesettnek tűnt. - Én megyek először, te pedig, Nina... te pedig itt maradsz. - Nem maradok! Dehogynem - erősködött Dave. - Hívj segítséget, ha közbejön valami! Odaadom a telefonom. Nem maradok itt egyedül - nehéz suttogva vitatkozni, de minden tőlem telhetőt megtettem. - Úgyis utánatok megyek. Jobb lenne, ha magaddal vinnéd, Dave - javasolta Horace. - Sokkal zombibb feje van, mint neked. Bocs, Nina! - Köszi! Ez most előny! - bizonygatta Horace. - Jól rájuk ijeszthetsz, főleg ha még a felöltőmet is fölveszed. - A levetett szaténslafrok alól elő is villant a fekete bársonyfelöltő. - A köpenyem pedig Dave-é - indítványozta jóval halkabban. Oké, figyi! - adta meg magát hirtelen Dave. A feléje nyújtogatott kulcs után kapott. Világos volt, hogy senkinek sem engedi át az irányítást. - Az lesz - kezdte -, hogy meglepem és lefegyverzem Barryt. Ha felébredne, beszélni kezdek. Ez lesz a jel - és állával Horace felé bökött. - Akkor te elölről benyitsz, és eltereled a figyelmét, amíg leütöm, oké? Horace lelkesen emelte magasba a hüvelykujját, én meg csak bámultam. Egyáltalán tudod, hogyan kell leütni valakit? - kérdeztem. -
Dave nagyot nyelt. - Tudom, hogy nem különösebben rajongsz a vámpírokért, Nina, mégsem vagyunk akkora lúzerek, amekkorának hiszel minket - dörmögte, mielőtt visszatért volna a haditervre. - Ha sikerül feltűnés nélkül beosonnunk, a pisztollyal a markunkban a hálószobába is belesünk. Dermid talán alszik. Vagy mindketten hullarészegek. Őszintén szólva ebben reménykedem ezzel Dave maga köré kerítette Horace köpenyét. - Oké, essünk túl rajta, mielőtt meggondolom magam! Hoztatok madzagot? Madzagot? - ismételte Horace. Vagy drótot, vagy ilyesmit. Amivel megkötözhetjük őket. - Ööö - bűnbánóan néztünk össze Horace-szal. Dave elfin- torodott, de nem szólt semmit, csak türelmetlenül sarkon fordult, és megindult Nefley Irving lakása felé. A keskeny betonösvényre nyolc ajtó is nyílt. Az emeleti erkélyek teljesen beárnyékolták a bejáratokat, a betoncsík túloldalán pedig a napszítta deszkapalánk előtt nyolc kerti ruhaszárító sorakozott. A legutolsó volt Nefley-é. Azon törtem a fejem, vajon csak a sötétség miatt mutatkozik-e ilyen lelakottnak és barátságtalannak a „Panoráma", vagy talán nappal se jobb az összhatás? Nefley csipeszes kosara ott hevert a konyhaablak alatt álló kuka és a hátsó bejárat lépcsője között. Hé! - ragadtam meg Dave karját. A hangom cérnavékony volt. - Tudsz lőni? - Örülnék, ha nem kerülne rá sor - hangzott a rejtélyes, alig hallható válasz. Mivel egyik szomszédnál sem mutatkozott életjel, Dave bekémlelt Nefley függöny nélküli konyhaablakán. Homályos, tálalószekrényekkel telezsúfolt helyiséget láttunk, a szekrények tetején számos, sötétben teljesen azonosíthatatlan tárggyal. Azt viszont még így is megállapíthattuk, hogy egy teremtett lélek sincs a konyhában. A nappaliba vezető ajtó csukva volt, úgyhogy észrevétlenül besurranhatunk. Dave mélyet sóhajtott. Megszabadultunk a napszemüvegektől. Tekintetünk egy pillanatra egymáséba fúródott. A fejünk fölött lebegő veszély a torkunkra forrasztotta a szót. Emlékszem, az járt a fejemben, milyen jó, hogy itt van velem Dave. Sőt, egy pillanatra eszembe jutott, mi lenne, ha elmondanám neki, mielőtt még túl késő lesz, milyen fontos mindnyájunknak, mennyire hálás vagyok neki, és hogy nekem is fájna, ha baja esne. De valahogy nem ment. Talán az időhiány miatt. Na meg titkon azt reméltem, talán ő szólal meg először. Nem így lett. Dave némán illesztette a kulcsot a konyhaajtó zárjába. Szerencsénkre az ajtó meg se nyikordult. Talán Nefley rendszeresen olajozza. A konyhát is gyakran moshatja fel, menetközben egyetlen kilöttyent kajafoltba se ragadtunk bele. A mosogató mellett sorakozó üres pizzás dobozok és koszos poharak pedig alighanem McKinozék számlájára írhatók. A teleírt naptárból és a ragyogó csempéből ítélve Nefley nem az a típus, aki le tudna feküdni mosogatás nélkül. A tévé jóval hangosabb volt, mint ahogy odakintről hallottuk. Teljesen elnyomta az ajtócsapódást. A késtartó mellett elhaladva már nyújtottam is a kezem némi munícióért, amikor Dave néma, ám erőteljes tiltakozásba kezdett. - Ne! - súgta hangtalanul. Meglepetten, az izgalomtól dobogó szívvel bámultam vissza rá. Nem fért a fejembe, mi kifogása lehet ez ellen a nem túl veszélyes fegyvernem ellen. Amint a szemfogát vicsorgatva Superman-pózba vágta magát, rögtön leesett, mire gondol. A vámpírok elvileg erősek. A kés nem illene a képbe, hiszen azt sugallná, nem boldogulunk puszta kézzel. Egy pisztollyal szemben ráadásul nem is túl hatékony. Nagyon is ésszerű gondolat volt. De amint Dave benyitott a nappaliba, úgy éreztem, bármit megadnék egy rejtett fegyverért. Még egy parfümösüvegnyi ablaktisztító is jól jött volna. 22
- Húzzál el nagyon gyorsan, vagy szétloccsantom a pofádat! A tévében épp egy pisztolyt sütöttek el. Barry meg se moccant, a harsány tratatata pedig elnyelte lépteink zaját. A kanapé támlája mögül kivillanó kopasz fej a puskaropogás ellenére mozdulatlan maradt. Dave macskatalpakon settenkedett a kanapéhoz, én pedig hátra maradva aggodalmasan járattam tekintetemet a hálószobaajtó és Dave távolodó alakja között. Még ebben a felajzott állapotban is döbbenten figyeltem fel Nefley Irving terjedelmes vámpíros könyv- és posztergyűjteményére. Veersivo Krónikákat persze sehol se láttam. Mondtam már, éppenséggel nem vagyok egy Stephenie Meyer! A feszületek sem voltak kevésbé lenyűgözőek. A falnak támasztott hegyes karók láttán azonban kivert a víz. Ez azért durva volt. Emlékszem, mennyire igyekeztem visszatartani a lélegzetem. Ha most nekilátsz rókázni, mondtam magamnak, két percen belül fasírtot csinálnak belőled. Váratlanul ideges fészkelődés hallatszott. - Ne mozdulj! - bömbölte felénk fordulva Barry. Dave farkasszemet nézett a pisztolycsővel. Ám Barry időközben ránk ismert. Megnyúlt arca, elkerekedett szeme és tátott szája elárulta. Pillanatnyi hitetlenkedő bénultsága éppen elég volt ahhoz, hogy Dave felülkerekedjen. Bámulatos lélekjelenlétről tett tanúbizonyságot, ahogy oda lépett Barry elé. Sápadt arca, bozontos haja és karikás spánielszeme még Horace fekete köpenye nélkül is megtette volna a magáét. Dave ebben a pillanatban olyan volt, mint egy mangafigura. Teljesen lehidaltam a bátorságától. Akkor jutott eszembe életemben először, hogy Zadia Veersivo talán nem is annyira képtelen figura. Hiszen egy igazi, életnagyságú szuperhős állt előttem. És ha ez eddig nem lett volna elég, Dave szavai minden kétséget eloszlattak. Ne is erőlködjék, Mr. McKinoz - jelentette ki szárazon. - Úgysem tudna megölni. Már halott vagyok. Ebben a pillanatban nyílt a bejárati ajtó. Barry figyelmét egy pillanatra elterelte a belépő Horace. Villámló szemmel fordult az ajtó felé, mialatt Dave egyetlen mozdulattal kicsavarta a pisztolyt a kezéből. A fegyver hál' istennek nem sült el, csupán tompa puffanás- sal a padlóra esett. Rávetettem magam, hiszen más esélyünk nemigen maradt. A pisztoly eleinte kis híján kiesett remegő kezemből, ám végül mégis sikerült a Dave-vel birkózó Barry jobb füléhez szorítanom. Időközben Horace is megérkezett. A hálószoba ajtajában pedig megjelent Dermid. Dobd el! - bömbölte rám szegezett fegyverrel. Ettől mindenki lefagyott kissé. Olyan volt, mint a filmekben. Alig hittem el, hogy tényleg ez történik. Azóta is el-elgondol- kozom, vajon a filmek másolják a valóságot, vagy az életben használjuk fel a filmes közhelyeket. Talán mindkettő igaz. Nem tud megölni - ismételte rekedten Dave. - Belénk eresztheti az egész tárat, meg se fog kottyanni. Még az ezüstgolyó sem. Ugyanis már meghaltunk. Ezt akartam mondani, de valahogy nem ment. A szavak már a nyelvemen voltak, levegő viszont nem jött ki belőlem. Szuszogni is alig tudtam, nemhogy beszélni. - Nem húzta fel a pisztolyt - morogta felém bökve Barry. Ez persze nem volt igaz. Ő maga húzta fel, még mielőtt Dave-re fogta volna. De erre csak később jöttem rá. Akkor még azt sem tudtam, egyáltalán melyik végén sül el a pisztoly. Totál kezdő voltam lőfegyverek terén. Ezt használhatta ki Barry. Hátrahőköltem. Akár az életembe is kerülhetett volna ez a kis bizonytalankodás, de Reuben váratlanul a segítségemre sietett. Dermid minden bizonnyal keresztüllő, ha Reuben nem veti rá magát hátulról.
Bár a bokáját megbéklyózták, és a keze is össze volt kötve a háta mögött, Reuben a hálószoba padlóján végiggurulva sikeresen leütötte Dermidet a lábáról. Később az is kiderült, hogy Reuben egészen eddig úgy tett, mint aki még mindig nincs magánál. Ezért nem kötötték ki McKinozék, és ezért nem nézett hátra Dermid, mielőtt Dave hangjának hallatán pisztolyostul kirontott a hálóból. Az volt a szerencsém, hogy Dermid nem lőtt rám. Mindnyájunknak ez volt a szerencséje. A pisztoly a padlóra esett, Dermid pedig hamarosan követte. Talán újra felegyenesedik, ha Reuben a vádlijába nem harap. Vinnyogva felordított, Dave pedig a fájdalmában rugdalózó Dermid felé kapott, és megmarkolta a pisztolyt. Csőre töltött fegyverrel a halántékán még Barry is tehetetlen volt. Akkor fogtam gyanút, amikor meg se próbált segíteni Dermidnek. Hazudott: a markomban szorongatott pisztoly fel volt húzva. Nem mozdultam hát, tekintetem Barry gyöngyöző, vörös homlokára szegeződött. Jól sejtettem: ha izzad, biztos fél, vagy legalábbis ideges egy kicsit. Nem láttam, amint Dave Dermid pisztolya után kap. Az viszont eljutott a fülemig, hogy Horace-szal eloldoztatja Reuben kötelékeit. - Mi a halál folyik itt? - nyögte Barry. A képlet egyszerű - felelte Horace, majd kisétált a látómezőmből. Nem fordulhattam utána, hiszen Barryt kellett figyelnem. Ha kedves a lelki üdve, most szépen elkotródik, és vissza se néz. Különben az utolsó cseppig kiszívjuk a vérét. Mi? - Barry ijedtség helyett inkább csak elcsodálkozott. Nem túl jó jel. Ugyanis vámpírok vagyunk - jelentettem be. - Jobb, ha nem szórakozik az élőhalottakkal. Így visszanézve már tudom, mekkora hülyének nézhetett akkor Barry. - Jaj, ne már! - vicsorgott szemöldökráncolva. Biztos annak a dilinyósnak a barátai - nyögte a földről Dermid. - Ezeknek is az agyára ment a Drakula... Ugyan! - erősködött Horace. - Mi tényleg vámpírok vagyunk. Na persze - sóhajtott lenézően Barry. Hitetlenkedése láttán felment bennem a pumpa. - Látott minket holtan! Vagy nem emlékszik? Ezek szerint mégse haltatok meg, különben nem lennétek itt - felelte Barry. A hálószobában van még drót - szólt közbe hirtelen Reuben. - Kihozom, ha akarjátok, aztán a másikat is elintézzük. Ez legalább halálos fenyegetésnek hangzott. Kétségbeesetten pillantottam körbe. Dermid még nem fulladt meg, arccal lefelé hevert Horace Whitakker alatt, aki épp Reuben korábbi köteleit csomózta a csuklójára. Alighogy odapillantottam, Dave elordította magát. - Ne mozduljon! Visszafordulva láttam, hogy Barry éppen kihasználni készült a pillanatnyi figyelemhiányt. Mivel azonban Dermid már ártalmatlan volt, Dave nyugodtan Barryre szegezte a pisztolyát, akinek erre azonnal magasba lendült mind a két keze. - Ha megmoccan, lelövöm - figyelmeztette Dave. Figyi - váltott hirtelen hízelgésre Barry. Nem volt túl meggyőző. - Látom, ti se vagytok azok a nagy emberbarátok - ezt mintha dicséretnek szánta volna. - Jutalékot akartok? Nem! - csattantam föl. - Igazságot akarunk az elnyomottaknak! Barry mintha meg se hallott volna. Úgy döntött, Dave a főnök, mert csak hozzá volt hajlandó beszélni. Ha tarhálni akartok, nélkülünk nem fog menni. Titeket nem ismer az összekötőnk. Nem bízna meg bennetek. Nélkülünk egy centet se kaptok tőle. Nem kell a vérdíj! - szirénáztam, ám Barry még csak össze se rezzent. A Dermidet szemmel tartó Dave-et figyelte.
Szabad eltávozást kérünk Reubennek - Dave nagyot nyelt. - Ne zaklassák többé! Ennyivel megelégszünk. Micsoda? - horkantott őszinte felháborodással Barry. Vörös arca bordóvá sötétedett, szeme összeszűkült, hangja metszően éles lett. - Elment az eszetek?! Nem ember ez, csak egy nyomorult vér farkas! Közveszélyes! Te vagy közveszélyes, te rohadt gyilkos! - ordított ki a hálószobából Reuben. Barry azonban mintha meg se hallotta volna. Tudjátok, hány embert széttépett már? - fröcsögte. - Ha most elengeditek, örökre a ti lelketeken szárad az a vérfürdő, amit rendezni fog! Állat ez, nem ember! Nem látjátok?! Megbízhatatlan. Az egész fajtája ilyen! Barrybe hirtelen belefagyott a szó. A hálószoba ajtajában Reuben jelent meg fecskendővel a kezében. Ne engedjétek ide! - nyüszített Barry. - Ne hagyjátok, hogy közelebb jöjjön! - Jaj, basszus! - vacogta Dermid. Hamar leesett, miért. Soha életemben nem láttam még olyan vészjósló arckifejezést, mint amilyen Reubené volt akkor. Szinte ördögien vigyorgott, zöld szeme hideg üvegszilánkként csillant meg, ruháján alvadt vérfoltok éktelenkedtek. Lihegett. Most láttam meg benne először az emberi arc mögött megbújó farkast. Ne, várj... - Dave szemmel láthatólag azon dilemmázott, Reubent fékezze-e meg, vagy inkább Dermidet tartsa szemmel. Ezen buktam el én is. Reuben fenyegető lassúsággal lépdelt, teljesen megbűvölt, és egy percre levettem a szemem Barryről. Puff! A következő pillanatban már a padlón hevertem. Barry leszorított, majd az elejtett pisztoly után kezdett kotorászni. Esélye sem volt, mivel Reuben olyan erővel vetette rá magát, hogy az egész szoba beleremegett. Állj! - harsogta Dave. A pisztolyt megmarkolva odébb hengeredtem, Reuben pedig tövig döfte a fecskendőt Barry fenekébe. Barry felordított, majd görcsösen rángatózva ledobta magáról Reubent. Amikor Horace is csatlakozott a csihipuhihoz, Dermid ragadta meg az alkalmat. Nem hiszem, hogy menekülni akart. Talán inkább a pisztolyt szerette volna kirúgni a kezemből. A lába még szabad volt. Már éppen feltápászkodott volna, amikor Dave észrevette. Eszedbe ne jusson! - emelte pisztolyát Dermid mellkasa felé. Ebben a pillanatban dobogás hallatszott a fejünk fölül. Elnémultunk. Hat szempár meredt a plafonra. Hosszú csend következett. A francba! - törte meg végül a hallgatást Horace. - Úgy tűnik, zavarjuk a szomszédokat. Éppen időben pillantottam le, hogy meglássam az ugrásra kész Dermidet. A pillanatnyi szünetet kihasználva teljes erejéből bele akart fejelni Dave gyomrába. Okos húzás. így egyszerűen túl közel került volna hozzá, hogy bárki rálőhessen. Ha Dave egy szikrányit késlekedik, Dermid talán le is teríti, biztos nem úszta volna meg bordatörés nélkül, szegény. Azonban szerencséje volt. Ösztönösen fejbe vágta támadóját a pisztoly markolatával. Az ütés kissé elcsúszott ugyan, ahhoz azonban éppen elég volt, hogy Dermidet ártalmatlanná tegye. Dave döbbenten meredt az áldozatára. Muszáj volt - dadogta felénk fordulva. - Valamit mégiscsak csinálnom kellett. Horace ekkorra már Barry fején ült, aki így nem látta, mi történik a fiával. Fojtott és kissé összefüggéstelen káromkodása inkább az őt ért sérelmeknek volt betudható. Kuss legyen! - rúgta fenékbe Reuben, majd a kiterült testen átlépve a magzatpózba gömbölyödött Dermidhez lépett. Aaah! Ó ó ó ó ! Te s z e m é t! - nyögdécselt behunyt szemmel a hátrakötött kezű Dermid. A félig teli fecskendő láttán mindenképp fel kellett szólalnom. - Várj! Mi van benne? Amit ő k belém nyomta k - felelte Reuben, majd combon döfte Dermidet. -
Dermid felnyüszített. Összerezzentem, és Dave is magához tért végre. Te meg mit csinálsz? - kapott Reuben karja felé, ám ebben a pillanatban újra dobogni kezdtek fölöttünk. - Mindjárt b e k o p o g n a k - jegyezte meg epésen Horace. Nem hiszem - felelte Dermid nyöszörgését túlharsogva Reuben. - Ezek ketten pár percen belül kidőlnek, és akkor csend lesz - tette hozzá nyugodtan. Tényleg benyugtatóztad őket? - hitetlenkedtem. Reuben vigyorogva fordult felém. Volt a tekintetében valami farkasszerű. - Mért? Van jobb ötleted? Sajnos nem volt. És az egyre kimerültebb Dave-nek sem. Véres, beesett szeme, gyászos arca láttán szinte biztosra vettem, hogy rájött a hányinger. Jelen pillanatban még a liluló homlokú Dermid is jobban nézett ki nála. Szerencse, hogy nem volt nyílt seb senkin. Legalább a vérszaggal nem kellett megbirkóznunk. Azt a'! - kiáltott fel meglepetten Horace, majd a lábai előtt heverő mozdulatlan alakra nézett. - Már alszik is! Mondtam, hogy pár perc - felelte Dermid rángatózó arcát figyelve Reuben. - Most aztán azt csinálunk velük, amit csak akarunk. Reuben hangja megrémisztett. - Mire gondolsz? - kérdeztem. Dave se tűnt túl nyugodtnak. - Nem hagyhatnánk itt őket? - javasolta. Rájuk találnak - horkant fel Horace. - Aztán meg üldözőbe vesznek minket. Nem lenne jó. Bedobhatjuk őket a csatornába - Reuben higgadtsága a legvadabb dühkitörésnél is ijesztőbb volt. Egyre csak Dermidet bámulta. - Vagy lepuffanthatjuk őket. De pár hét alatt talán éhen is döglenek. Kétségbeesett pillantást váltottunk Dave-vel. Hirtelen rettenetes fáradtság tört rám. Mintha minden erőm elszállt volna. Hármunk közül jelenleg Horace tűnt a legenergikusabb vámpírnak. - Nem érdekel, mit csinálunk velük - jelentette ki Horace a lényeg, hogy ne itt csináljuk. El kell vinnünk őket, mielőtt még a szomszédok bekopognak. Igazad van - biccentett Reuben, majd Dave felé fordult. - Igaza van. Kocsival jöttetek? Szegény Dave-nek az akkori állapotában még ez a kérdés is jelentős fejtörést okozott. Horace felelt helyette. Persze! - vágta rá határozottan. - De ennyien nem férünk be. Egyvalakinek a csomagtartóban kell utaznia. Asszem' tudom, ki lesz az - dörmögte Reuben. Lassacskán beindult az én agyműködésem is, így könnyedén felfedeztem a porszemet a Horace-féle gépezetben. Nana! - szólaltam meg. - Lassan a testtel! Nem ráncigálhatjuk ki őket csak úgy a kocsihoz! Odafentről néznek minket. Tuti szólnának a zsaruknak. Senki sem ellenkezett. Nehéz vitatkozni az igazsággal. Dave váratlanul a kanapéra rogyott. Szegénykét akkorra már a hideg rázta, teljesen kimerült a sok hősiességtől. Reuben összevonta a szemöldökét. Horace az ajkába harapott. Lehetnének, mondjuk, részegek is - mormogta fejét a kezébe temetve Dave. - Micsoda? - kérdezte Reuben. Csinálhatunk úgy, mintha részegek lennének - nézett fel Dave, majd elmagyarázta, hogy ha Reubennel kétfelől Barrybe karolnak, egészen úgy fog festeni a dolog, mintha Barry magánál lenne, csak egy kis támogatásra szorul. Tántorogjuk és meséljünk vicceket, mint akiknek nincs semmi takargatnivalójuk javasolta Dave. - A titkolózás gyanús volna. Hatalmas sóhajjal, nehézkesen tápászkodott fel, mintha legalábbis ezeréves lenne. Reubennel kivisszük Barryt, aztán visszajövök... a másikért is.
Dave mintha valamilyen oknál fogva nem szívesen mondta volna ki Dermid nevét. Talán könnyebb megbirkóznia a pisztolymarkolatos manőver okozta lelkiismeret-furdalással, ha nem tekinti személynek az áldozatát. Nem mehetnénk rögtön utánad? - kérdezte felegyenesedve Horace, aki időközben meggyőződött arról, hogy elengedheti Barryt. - Úgy értem, Ninával ketten elbírnánk Dermidet. Ugye, Nina? Nem - rázta a fejét Dave. - Nina a pisztolyt hozza. -De... Majd bedugja a köpeny alá - ezzel Dave felém nyújtotta pisztolyt és a köpenyt. Egy pillanatig két élesre töltött fegyver volt a kezemben, ám Horace hamarosan elvette az egyiket, Dave és Reuben pedig nekigyürkőztek, hogy elszállítsák az eszméletlen Barryt. Aztán Dave megkérte Horace-t, gyújtson villanyt. Ha bárki bekopogna - javasolta Barry súlya alatt kissé meggörnyedve mondjátok azt, hogy buli van Nefley-nél. Márpedig ritkán szoktak tök sötétben bulizni! Bulija válogatja - dünnyögte az orra alatt Horace, de senki sem figyelt rá. Más dolgunk volt. És mi lesz, ha Nefley-vel akarnak beszélni? - kérdeztem. - Akkor mit mondjak? Akkor... nem tom' - Dave kifogyott az ötletekből, Reuben segítette ki. Mondd azt, hogy Nefley úgy be van nyomva, hogy már beszélni se tud - javasolta vidáman. Leharcoltsága ellenére mi, ványadt vámpírok továbbra is elbújhattunk a Reubenből áradó életerő mellett. Mintha ő szívta volna ki a mi vérünket. Egyébként ki ez a Nefley? - kérdezte. - Valami haverotok? Nem - felelte kurtán Dave, majd Horace-hoz fordult. - Eszedbe ne jusson bajba keverni Ninát! És csak ő beszélhet a szomszédokkal. Te ne kerülj a szemük elé! Világos? Horace grimaszolva bólintott. Dave-nek ez elég is volt, kifelé menet igyekezett lépést tartani Reubennel. Kettejük között támolygott Barry ormótlan alakja. Már épp kiléptek volna az ajtón, amikor megszólalt Horace. - És utána hová megyünk? Dave megtorpant. Szerinted? - kérdezett vissza, mielőtt kinyitotta volna az ajtót. A mi lakásunkra gondolt. Elszoruló szívvel vettem tudomásul, hogy újabb váratlan vendégeket szállítunk anyunak. De nem szóltam semmit, még csak el se köszöntem Dave-től. Ehelyett becsuktam az ajtót, felkapcsoltam a villanyt, majd nekiláttam néhány apróbb teendő elvégzésének. Összeszedtem az üres injekciós tűt, a szaténköpenyt pedig magamra öltöttem. Horace-ban szemmel láthatólag nem buzgott a segítő szándék. Egyre csak a horkoló Dermidet bámulta. És mihez kezdünk nálatok ezzel a két jómadárral? - kérdezte végül. - Nem tom'. Dave tényleg elhiszi, hogy Sanford terápiás beszélgetései jobb belátásra bírják őket? Fogalmam sincs, Horace! - az agyamra ment a gúnyolódása. - Ezt korábban kellett volna kitalálnod, mielőtt iderángattál. Szívesen folytattam volna, ha az éles kopogás félbe nem szakít. Lélegzet-visszafojtva meredtem Horace-ra, majd mindketten a konyha felé néztünk. Semmi kétség, kopognak a hátsó ajtón. Jaj, ne - sóhajtottam, hiszen biztos voltam benne, hogy nem Dave áll odakint. Ilyen hamar vissza se érhetett, másrészt pedig volt kulcsa. Gyorsan! - taszított meg Horace. - Nyisd ki, még mielőtt rendőrt hívnak! - De a köpenyem... Maradhat, elvileg buli van - szólt oda, miközben Dermidet a hálószoba felé gurította. Csak be ne engedd őket, bármi történik!
Engedelmeskedtem, ijedtemben az agyam se járt rendesen. A konyhába érve kinyitottam az ajtót. Nefley Irving hátsó lépcsőjén dagadt, alacsony, középkorú, otthonkás nő állt. Amint megpillantott, dühös arckifejezése meglepetéssé szelídült. - Ki maga? - kérdezte. - Ööö... Nefley barátja. - Nefley itthon van? - Igen, de... Mondja meg, hogy halkan. Mindenki halkan - nyögte ki erős akcentussal a nő. - Késő. Három óra. Nem szép. - Igen, elnézést! - Nagyon csapkod. Nagyon kiabál. Mondja meg! - Igen, megmondom. A nő fintorgott. Ha egy kicsit jobban tud angolul, alighanem lett volna még egy-két keresetlen szava hozzám. De nem tudott. Sarkon fordult hát, és már ment is a szomszédos lakás felé. Ekkor esett le, mit tettem. Őrizetlenül hagytam Horace Whitakkert. 23 Lépteimre Horace fölemelte a fejét Szája piroslott a vértől. Az állán végigcsörgedező vörös erecske lecsöpögött a csokornyakkendőjére. Orra körül, állkapcsán és az ujjain vérfoltok éktelenkedtek. Kitágult pupillája mint valami éjfekete vasúti alagút. Bénultan bámultam, ahogy vértől mocskos száját a kabátujjába törli. - Nem volt más megoldás - hörögte. - Vámpírrá válva aligha erednek majd a nyomunkba. Képtelenek lesznek rá. Egy gonddal kevesebb. Az oldalán fekvő Dermidre néztem, bár harapásnyomok helyett csak a homlokán éktelenkedő lila foltot pillanthattam meg. Aztán engem is utolért az illat, a nyaki verőérből szivárgó friss emberi vér összetéveszthetetlen illata. Ki kellett jutnom onnan, mégpedig gyorsan. A konyhába lépve becsaptam magam mögött a nappali ajtaját. A lábam remegett, a szemfogam bizsergett, igyekeztem gyorsan és határozottan odébb lépni a kilincstől. Tenyeremet az ajtónak támasztva próbáltam állva maradni. így telt el jó néhány perc. Csak álltam dobogó szívvel, néha önkéntelenül megnyaltam a szám; belül olyan száraz volt, hogy éreztem, amint az ínyem lassan visszahúzódik egyre növekvő szemfogamról. Hátra se fordultam, amikor Dave benyitott. Mi a baj? - suttogta. Lépéseinek csoszogó zaja és a zár kattanása végre felráztak a kábulatból. Leírhatatlanul megkönnyebbültem. Részben azért, mert Dave jött vissza, nem pedig Nefley Irving valamelyik vámpírofób haverja, részben pedig azért, mert tudtam, mostantól nem kell félnem az elvvámpírosodástól. Dave mellett egyszerűen képtelenség engedni a kísértésnek. Egyszer már megfékezett, ha szükség van rá, biztos újra megteszi. - Te jószagú! - hőkölt hátra Dave. - Az, amire gondolok? Ne haragudj! Jaj, ne haragudj! - szipogtam elcsukló hangon. Ahogy átnéztem a vállam fölött, jól láthattam, hogy a kulcslyukon és az ajtó alatt kiszivárgó enyhe vérszag azért Dave-re is megtette a maga hatását. A vámpírok az ilyesmit messziről megérzik. Kopogtak a hátsó bejáratnál - dadogtam. - A szomszéd volt. Ki kellett nyitnom, és közben... közben teljesen elfelejtkeztem Horace-ról... Bocsánat! Jesszusom! - kapott a fejéhez Dave. Arcán elkeseredés és rémület tükröződött. Olyan gyorsan történt minden - mondtam. - Két perc volt az egész... - Nem kellett volna itt hagynom téged... - Most mitévők legyünk? - Azonnal eltűnünk innen - krákogta Dave. - Mind egy szálig.
- De... Segítened kell, Nina. Szükségünk van egymásra - Dave hangjában kétségbeesés csengett. Kérlek, Nina! Egyedül nem megy. Nem kell egyedül csinálnod - hirtelen visszanyertem az uralmat elszabadult ösztöneim fölött. A látásom kitisztult, a kézremegésem is abbamaradt. Dave segélykérő arckifejezése láttán egyszeriben magacélosodtam, a nemrég még elkerülhetetlennek tűnő véres bódulat ködfelhőjét pedig mintha elfújták volna. Van egy kis gond. Horace-nál hagytam a pisztolyokat - szólaltam meg. - Ha nem akar velünk tartani... - hirtelen elhallgattam, mert eszembe jutottak Sanford szavai a vámpírok energiaháztartását drasztikusan megváltoztató friss emberi vérről. Dave nagyot nyelt. - Minél előbb elcsípjük, annál jobb - felelte kurtán. - Ne hívjuk fel Sanfordot? - Már késő. Hirtelen belegondoltam, mi van, ha Horace már meg is lógott a bejáraton át. Mi van, ha már javában Dave kocsija felé tart? Ha új áldozatot akar, keresve se találna jobbat Reubennél. - Dave - kérdeztem -, mi lesz Reubennel? Egy pillanatig csüggedten bámultunk egymásra, majd Dave az ajtó felé indult. Vállvetve léptünk a nappaliba. Dermid továbbra is mozdulatlanul hevert a padlón, Horace- nak azonban híre-hamva sem volt. - Szent ég! - nyögtem. Maradj itt! Ne mozdulj! - Dave szemmel láthatólag nem pazarolta az idejét udvariaskodásra. A folyosóra rontott, az ajtó becsapódott mögötte. Ez már sok volt szegény, megviselt lelkemnek. Egy pillanatig bénultan próbáltam összeszedni magam. Aztán eszembe jutott, hogy Dermidnek alighanem segítségre van szüksége. Talán rémlik, hogy még életemben nem találkoztam a Sanford által „átváltozásnak" keresztelt jelenséggel, a sajátomat kivéve persze, bár arra nemigen emlékszem. Némi aggodalommal közeledtem hát Dermid felé, hiszen fogalmam sem volt, mire számítsak. Féltem, hogy talán rohamot kap, vagy ilyesmi. Hál' istennek, erről szó sem volt. Dermid meg se rezzent, amikor mellé guggoltam. Nem rángatózott, nem habzott a szája, sőt kifejezetten nyugodtnak tűnt. A színe azonban korántsem volt ilyen biztató. Körmei elzöldültek, arca hamuszínűvé sápadt. Mostanra a nyakán éktelenkedő harapásnyomok is megfeketedtek. Magam is jól emlékszem, hogyan vált a nyaksebem annak idején undorító, gennyes fekéllyé, elhalt bőrdarabok keletkeztek a felületén, és valami furcsa, pirosas por. Ettől persze azonnal hányingerem lett, ám oda se hederítettem békétlenkedő gyomromra, inkább tovább vizsgálgattam Dermid sérüléseit. Mivel a tévében még mindig a korábbi krimi üvöltött, esélyem se volt meghallani, hogy valaki öklendezik. És ha fel is figyeltem volna rá, biztos azt hiszem, csak a filmben következett valami kocsmás vagy detoxos jelenet. Így hát nedves törölközőért indulva igencsak meglepődtem a fürdőszobában kuporgó Horace láttán. Horace! - a földbe gyökerezett a lábam, úgy meredtem a vécékagyló fölé görnyedő alakra. - Mi a baj? Horace nem válaszolt, meg se tudott szólalni. Nem értettem a dolgot. A friss embervér elvileg felélénkíti a vámpírokat. - Ledugtad az ujjad a torkodon? - faggattam. Horace rám elemelte csipás, bevérzett szemét. - A nyugtató - hörögte. - Tessék?! - Benyugtatózták.
Aha! - végre leesett. Hát persze! Dermid vére tele volt nyugtatóval. - Ettől vagy most dögrováson? - Grrr... Meg se próbáltam együttérzést színlelni. Az igazat megvallva hallatlanul megkönnyebbültem. Szuper - mondtam. - Örülök, hogy így kiütött. Remélem, rosszabbul leszel. Őszintén kívánom, hogy ettől jól kikészüljön a gyomrod, és legalább egy hétig nyomd az ágyat! Felfogtad, mi történt?! Megfertőztél valakit! - nem válogattam meg a szavaimat. A félelem, a meglepetés és a jogos felháborodás szinte hisztérikussá tettek. - Te találtad ki - vágott vissza Horace. - Micsoda?! Zadia Veersivo is megmarja a gonoszokat - magyarázta, majd öklendezve félrefordult. Horace még javában a vécékagylót ölelte, amikor újra kinyílt a hátsó ajtó. Most azonban nem lepődtem meg. A fürdőből kisietve minél hamarabb meg akartam nyugtatani Dave-et, hogy Horace nem áldozatok után kajtat a városban. Sejthető, mennyire meglepődtem, amikor Ramon atya lépett a szobába. Atyám! - visítottam, bár mintha észre sem vett volna. Keresztet vetett, majd a földön fekvő alakot kezdte vizsgálgatni. Dave aggodalmaskodva keringett körülötte. Vigye el őt is - mondta az atyának. - Meg a többieket. Én pedig körbekocsizom a környéken, hátha rábukkanok valahol Horace-ra. - Dave - kezdtem, ám rám se hederítettek. Nem juthatott messzire - magyarázta az atyának Dave. - Még ha teljes gőzzel száguld is... - Dave! - kiáltottam végül. - Horace még itt van! Két elkerekedett szempár bámult rám. A fürdőben - folytattam. - Rókázik. A nyugtató kicsit betett neki. Dave teste elernyedt, az atya pedig szinte megtántorodott saját hatalmas sóhajától. - Hál' istennek - szólalt meg Dave. - Most ért ide, atyám? - fordultam a paphoz, aki elmondta, hogy tőlünk azonnal ideküldték. Sanford is jött volna, de épp Nefley törött karját tette helyre. Anyut pedig csak csellel lehetett otthon marasztalni. Megkértük, hozzon egy kalapácsot a sufniból - vallotta be kissé bűnbánóan Ramon atya. Én meg leléptem, mielőtt visszaért volna. Sanford nem akarta, hogy belekeveredjen. Az ő korában már igazán nem volna szerencsés. Hát nem - helyeseltem. - Viszont most biztos irtó dühös. - Alighanem őrjöng - bólogatott az atya, majd egy pillanatra elgondolkoztunk, miféle fogadtatásban is lesz részünk anyunál. Dave ezalatt eltűnt a fürdőszobában, majd mielőtt még követhettem volna, újra felbukkant a bágyadt és megadó Horace-t támogatva, akinek vérfoltos agyarai láttán az atya sápadtan kapott a szájához. Ahhoz képest, hogy az imént csillapította olthatatlanul lángoló vérszomját, Horace nem nézett ki túl fittnek. Püffedt arca, bizonytalan léptei és révedt tekintete láttán nyilvánvaló volt, hogy segítségre lesz szüksége, mégpedig az enyémre, hiszen az atya és Dave éppen Dermiddel foglalatoskodtak. Dave rám szólt, hogy tegyem le a puskát, majd kijelentette, hogy Reubent, Barryt és az atyát mindenképp távol kell tartani Horace-tól, aki a többiekkel ellentétben Dave kocsijában fog utazni. A haditerv megvitatása után Dave az övébe dugta a pisztolyt, amit a lakásból kilépve azonnal vissza is adott nekem. Dave utasításai alapján a kék kombihoz támogattam, majd az anyósülésre szuszakoltam Horace-t. A háta mögé ültem, Dave pedig mellém szíjazta Dermidet. Ezek után Ramon atyát a biztonság kedvéért a saját kocsijához küldtük. Hozzá kell még tennem, hogy mindez tökéletes csöndben ment végbe. McKinozék eleve nem voltak abban a helyzetben, hogy megszólaljanak, -
mi, többiek pedig igyekeztünk minél kisebb feltűnéssel végrehajtani a mentőmanővert. Még Horace is eldugult. Talán félt, mi jönne ki a száján, ha ki találja nyitni. Eléggé odavolt. Indulás előtt Dave a pisztolyt átnyújtva úgy rendelkezett, azonnal lőjem tarkón Horace-t, ha netán a kilincs felé nyúlna. Bár meghalni nem fog - folytatta de legalább lelassul egy kicsit. Máig nem tudom, komolyan gondolta-e. Néha nem lehet eligazodni rajta. Azt viszont pontosan tudom, mennyire meglepődött Horace. Ezt nem teheted velem! - hápogta. - Ez... ez tilos... Kérdezd csak meg Sanfordot... Jaj, fogd már be! - legszívesebben tényleg tarkón lőttem volna. Láttam, mire képes. Dave alighanem ugyanígy érzett. Nem érdekel a véleményed - szólt rá Horace-ra. Látszott, mennyire próbál uralkodni magán. - Eddig is éppen elég bajt okoztál. - Csak azt tettem, ami a leghelyesebb - nyökögte Horace. - Oké, higgadj le! Lehiggadtam. Ha megmarjuk a gonoszokat, többé nem kell bajlódni velük. Mi az, hogy nem kell bajlódni velük?! - alig hittem a fülemnek. - Felfogtad a következményeket? Mostantól Dermid McKinozt is be kell vennünk a terápiás csoportunkba! Pillanatnyi hatásszünetet tartottam. - Mintha te egyedül nem volnál éppen elég idegesítő! Először persze azt hittem, Horace-t a kijelentésem némította el, ám előrebukó feje láttán rá kellett jöjjek, hogy csak a nyugtató kezdett dolgozni benne. Dave válaszolt helyette. Basszus! - nyögte. - Igazad van. Be kell vennünk Dermidet is. Ez a szabály. - Hacsak nem változtatjuk meg. - Micsoda rémálom! Bocsáss meg, Dave! - elkeseredetten próbáltam a tudomására hozni, mennyire szégyellem magam. - Tudnom kellett volna, hogy Horace-ban nem lehet bízni. Talán az egész nyamvadt mentőakciót is csak azért eszelte ki, hogy beszabadulhasson az emberek közé. - Hát lehet. Rosszul voltam. Az agyam se járt rendesen. Máskülönben nem mentem volna bele, még Reuben kedvéért sem... - Ja persze... Hidd el! - el kellett hinnie. Nem bírtam volna ki, ha Dave ezentúl egy kalap alá vesz a Horace-félékkel. - Amint kitisztult a fejem, azonnal vissza akartam fordulni. Már épp indultunk volna, amikor... - elhallgattam. Amikor befutottam, te meg rádumáltál, hogy maradjunk - fejezte be a mondatomat higgadtan Dave. - Ha nem hagyom magam, az egész históriának elejét vehettem volna. Éppen annyira hibás vagyok, mint ti. - Nem. Fel akartam vágni - sopánkodott. - Mindig ezt csinálom. Tiszta hülye vagyok. Kicsit le kéne építenem az egómat, különben egyszer még szitává lőnek - jegyezte meg végül, majd indexelt és elindultunk. Mondanom sem kell, ez meglepett. Talán Bridget az egyetlen az egész világon, aki még Dave-nél is szerényebb. El se tudtam képzelni, honnan jött hirtelen ez a felvágós önmarcangolás. Mielőtt azonban vitába szálltam volna vele, utasított, hogy hívjam fel Sanfordot. Elfelejtettem bekapcsolni - vallotta be a telefonját fél kézzel ügyetlenül felém nyújtva. Másik keze a kormányt markolta. - Biztos egy rakás üzenet van már rajta Sanfordtól. Hívd vissza, és mesélj el neki mindent! - Hogy én?
-
Vezetek. És Ramon atya...? Ő is vezet - Dave felnézett a visszapillantó tükörbe, bár tekintetét eltakarta a napszemüveg. - Őszintén, hogy jobb: telefonon vagy direktben? Te döntesz. Naná, hogy az elsőt választottam. Bármennyire gáz lesz elmondani a rossz híreket telefonon, még mindig fényévekkel jobb, mint szemtől szemben. Sanford nem az a könnyen felidegesíthető fajta, de ha egyszer begurul, semmi jóra nem számíthatunk. Ha nem tombolhatja ki magát előre, hazaérve tuti az lesz az első dolga, hogy leordítja a hajam. Viszont ha most felhívom, a megérkezésünkig talán elvonul a vihar. Azonnal felvette. - Halló! Ki az? - Ööö... Sanford? - motyogtam. - Nina vagyok. - Mi történt, Nina? Hol vagy? - Útban hazafelé. Figyelj... - Kik vannak veled? Ott az atya? - Igen, és Reuben meg Horace is. De... - És Dave? Nem esett baja? Figyelj, Sanford, rossz hírem van - mély levegőt vettem. Dave a fülét hegyezte a volánnál. - Horace megmarta Dermidet - nyögtem ki végül. - Dermid McKinozt. Ő is velünk jön, meg az apja is. Be vannak nyugtatózva. A vonal túloldalán néma csend. Pillanatnyi várakozás után újra megszólaltam. - Ööö..., halló! További csend, majd Sanford egyszer csak megszólalt. - Nem mondod komolyan - motyogta. Ne haragudj! - igyekeztem szépíteni a dolgot. - A jó hír viszont az, hogy a nyugtató a támadás idejére már bekerült Dermid véráramába, így Horace elég könnyen kezelhető állapotban van. Most például alszik. Nem szabadult be a városba vagy ilyesmi. - A döbbent csendből ítélve mindez nem győzte meg Sanfordot. - De asszem', vigyáznunk kell vele, ha kimegy a nyugtató hatása - zártam le kissé sután a gondolatmenetet. - És persze oda kell majd figyelnünk Dermidre is. - Ó, egek! Nagyon sajnálom, Sanford! Rosszul voltam, az agyam se működött. Ráadásul amikor megláttam, hogy Dermid alszik, komolyan reménykedni kezdtem. - Dave arca megrándult a visszapillantó tükörben. - Minden tervszerűen ment volna, ha Horace bele nem köp a levesünkbe. Mindent tönkretett. Az ég áldjon meg, Nina, mi ütött beléd? - Sanford hangja inkább meglepett volt, mint dühös. - Megőrültél? Ismered Horace-t! - Igen, de... - Hogy tehettél ilyet? És hol van Dave? Ott van a közelben? Vezet - válaszoltam Dave lesunyt fejére pillantva. - Nem tudom adni. Hát ez kész katasztrófa! Felfogod egyáltalán? Továbbterjedt a fertőzés! Újabb vámpírt gyártottatok! - Igen, sajnálom. - Sajnálod?! Ez minden? - Nem akartam... Mit nem akartál? Becsapni anyádat? Megszegni a szabályokat? Életveszélybe sodorni mindenkit a bugyuta álomvilágod szuperhőseiről való önző képzelgéseiddel? - az első rémület nyilván elmúlt, mert Sanford hirtelen támadásba lendült. - Soha nem láttál még átváltozást... fogalmad sincs, milyen az...
-
Sanford! Nem hallak! Minden a vérfarkas iránti kamaszos fellángolásod miatt van... Nem hallak! Mindjárt hazaérünk. Szia! Ezzel letettem. Kiakadt? - kérdezte Dave, miután visszaadtam a mobilját. Ja - feleltem hatalmas sóhajjal. - Épp kezdett belejönni. Akkor túl lesz a javán, mire hazaérünk. Talán. Remélem - a nyakamat azért nem tettem volna rá. - Dave! Tessék. Téged is hívott Horace erre a mentőakcióra? A kifürkészhetetlen, óriási napszemüveg mögül csak két magasra szaladó szemöldök látszott ki. Szerinted? - kérdezett vissza. Nem? Naná, hogy nem. Szemét Horace! Ekkora hazugságot! 24 Ahazautat akár gyászosnak is nevezhetném, bár legalább nem Ramon atya kocsijában kellett átvészelnem, ahol, mint később megtudtam, Reuben egész idő alatt McKinozékat szapulta. Sikerült annyira felspannolnia magát, hogy hazaérve rögtön el kellett zavarnunk hajdani rabtartói közeléből. Zsebre tett kézzel nézte hát, amint kiszedjük az eszméletlen utasokat. Biztos ne segítsek? - kérdezte, amíg Dave-vel a krumpliszsákként ránk nehezedő Dermid súlya alatt nyögtünk. Szerintem Reuben semmi rosszban nem sántikált. Tényleg szerette volna hasznossá tenni magát. Dave azonban kereken elutasította. Inkább húzódj hátrébb - közölte kurtán. - Közel jönni veszélyes. Dermid ugyanis még nem tért meg az Anonim Vámpírok közé - magyaráztam. Reuben megköszörülte a torkát. A pap azt mondta, a te ötleted volt - szólalt meg. Szeme csak úgy ragyogott a sötétben. Már ez a mentőakció. Azt mondta, neked köszönhetem, Nina. Hát... - Dave-re pillantottam, aki addigra már derékig eltűnt a kocsiban. - Igazából nemcsak nekem... Kemény kiscsaj vagy - Reuben mintha meg se hallott volna. Arca komoly volt, egész alakját valami szokatlan nyugalom szállta meg. Még így is éreztem a szívós, pattanásig feszült testből áradó forróságot. - Szóval... kockára tetted az életed... csak hogy engem megments. A, dehogyis - kezdtem kissé kényelmetlenül érezni magam. - A vámpírokat nem olyan könnyű ám eltenni láb alól. Akkor is leköteleztél. Hálával tartozom neked. Egyedül te nem adtad fel. Hát, ja. Köszi. De Sanford előtt azért ne nagyon mondogasd - feleltem végül. - Már így is épp eléggé ki van akadva rám. Sanfordra pillantottam. Épp a kába Horace-szal bajlódott, aki a saját lábán aligha talált volna be a házba. Mint ahogy Barry se. Az atyának úgy kellett felvonszolnia. A lépcső tetején, a bejárati ajtó félfájának keretében pedig összefont karokkal ott állt anyu. Ki az a Sanford? - kíváncsiskodott Reuben. - És mitől akadt ki rád? Az egyik vámpír - feleltem szórakozottan, mivel anyu fenyegető arckifejezése abban a pillanatban sokkal inkább lekötött. - És örökké ki van akadva rám. Mostantól én is itt vagyok, Nina - jelentette ki határozottan Reuben. - Majd én megmutatom annak, aki rád akar szállni! Nem bánod meg, hogy segítettél rajtam, az tuti. Kissé zavartan ráztam meg a felém nyújtott kezet. Éreztem, amint Dave némán tiltakozik. Nem mintha egy cseppet is udvariatlan lett volna, inkább csak tartózkodóbb lett. Ráadásul nem csak
ő. Hamar rá kellett jönnöm, hogy vonzó külseje ellenére senki sem látja szívesen Reubent. Az előszobába zsúfolódva ez már teljesen világossá vált. Elég szűkös volt a hely. Hiába zártuk a pincébe George-ot és Gladyst az esteleges sebek vagy orrvérzések látványa elől, anyu előszobájában egy gombostűt se lehetett elejteni. Bridget, Sanford és Dave még ebben a zsúfoltságban is igyekeztek távolabb húzódni Reubentől, mintha legalábbis radioaktív lenne, vagy mit tudom én... A vámpírok persze bárkitől betojnak, akiből kinézik, hogy lazán berúgja az ajtót. Márpedig Reuben éppen ez a típus. Ráadásul azt is tudták róla, hogy vérfarkas, és ez - mondanom se kell - tovább rontott a helyzetén. Ööö... nos hát, ő Reuben - jelentette be rövid, kínos hallgatás után Ramon atya. - Reuben, ők pedig Sanford, Bridget és Estelle. Estelle Nina anyukája, és ő lát vendégül minket. Helló - dörmögte Reuben. Bridget félszegen elmosolyodott, Sanford morgott valamit, anyu pedig mintha észre se vette volna Reubent. Ehelyett dermesztő pillantást vetett rám. Úgy gondolom, tartozol némi magyarázattal, kislányom - kezdte, én pedig arra vártam, mikor kezd tüzet okádni. Végül Ramon atya húzott ki a pácból. Ne most - szakította félbe anyut. - Először tisztáznunk kell pár dolgot. Például, hogy mitévők legyünk ezzel a három jómadárral. Itt csak nem heverhetnek naphosszat - tette hozzá a padlón szanaszét fekvő alakokat méregetve. Na ez biztos! - csattant fel anyu. - Odafönt már van egy, az is sok. Nincs elég ágyunk. Ráadásul mi lesz, ha felébrednek? Jó kérdés. Sanford ettől teljesen felélénkült. Reuben fogainak további bámulása helyett intézkedni kezdett. Segítségével hamarosan sikerült csapattá szerveznünk magunkat. Először is, mivel a Nefley-veszély elmúlt, Bridget nyugodtan hazakísérheti Gladyst. Őt kell legelőször eltávolítani Barry és Reuben közeléből, nehogy újabb vámpírbaleset következzék be. Ramon atya pedig, miután Gladyséket hazaszállította, szépen visszamegy a plébániára. És alaposan kialussza magát - rendelkezett Sanford. - Addig pihenjen, amíg újra erőre nem kap! Hát, megpróbálom - válaszolta a haján végigsimítva az atya. - Nem lesz könnyű. Tizenegyre jön hozzám a képviselőtestület, bár őket a jövő hétre is átrakhatom. Addigra úgyis minden rendbe jön - nyugtatta meg az atyát Sanford, majd Dave felé fordult. Az ő meglehetősen dicstelen feladata lesz George-ot és Horace-t Sanfordhoz fuvarozni. Horace a biztonság kedvéért egyelőre a régi széfbe kerül. Sanford ezalatt anyunál lakik majd. Horace-t egyelőre nem veheti gondjaiba, hiszen itt van neki Dermid és Nefley. Dermidnek a jelek szerint állandó orvosi felügyeletre lesz szüksége. Az átváltozás sosem kellemes folyamat - magyarázta San- ford de némi segítséggel megkönnyíthető. Számotokra is. Ez a segítség dunsztkötést és felpolcolt lábat jelentett, fájdalomcsillapító vagy egyéb gyógyszer nélkül. Terápiás beszélgetésekre azonban szükség lehet. Vagyis hallatlanul sok dolgom lesz - összegezte Sanford. - így nemigen tudok a közeljövőben időt szakítani Horace-ra. Dave, a te dolgod lesz őt holnap estig karanténban tartani, sőt szükség esetén megfékezni. Menni fog? - Mondjuk... - pislogott Dave. Életbevágóan fontos, hogy ez idő alatt véletlenül se érintkezhessen nem-vámpírokkal. Még Ramon atya se volna biztonságban tőle. Horace ugyanis pillanatnyilag... nem beszámítható. Érted, mire gondolok? Dave megadóan bólintott. Anyu viszont jóval harciasabb volt.
Nem mehetnének át mindannyian hozzád? - kérdezte Sanfordtól. - Miért éppen az én házamból lesz örökké menekülttábor? - Mert valakinek nappal is ápolnia kell Dermid McKinozt - magyarázta szinte szájbarágósán Sanford. - Nefley pedig egy percre sem maradhat egy fedél alatt Horace-szal. Az eligazítás befejeztével Sanford szúrós pillantást vetett rám, majd epésen megkérdezte, mit szándékozom kezdeni Barry McKinozzal. - Ugyanis hamarosan felébred. Avass be a terveidbe! Kínos egy pillanat volt. Mondanom sem kell, semmiféle tervem sem volt, sőt, eddig eszembe se jutott ez a probléma. A vádló és kíváncsi tekintetek kereszttüzében hamar rá kellett jönnöm, hogy a többieknek se. Még anyu is barátságtalanul pislogott rám. Hát, asszem', legjobb lesz, ha kikötjük a vendégágyhoz - más igazán nem jutott eszembe. - És utána? - kérdezte anyu. - Örökké nem maradhat ott. - Ez igaz. Ki mondja meg neki, hogy a fia vámpírrá változott? - kérdezte óvatosan Ramon atya, mire mindannyian elkomorodtunk, az egy Reubent kivéve. Én - szólalt meg nem kis kárörömmel a hangjában. Egyöntetűen tiltakoztunk. A csendet végül Sanford törte meg, úgy beszélt, mintha Reuben a világon se lett volna. Barryt valószínűleg könnyebben lehet majd kezelni, ha megtudja, hogy a fiából vámpír lett - magyarázta. - Talán új értékrendet állít fel, és átgondolja a korábbi előítéleteit is. Valóban? - Dave nem tűnt túl lelkesnek. - Nem gondolod, hogy inkább Dermid fejét is szét akarja majd loccsantani? Nem feltétlenül. Mindkettőjükkel beszélnünk kell - Reuben már nyitotta is a száját, ám Sanford folytatta. - Ez lesz a módszerünk. A kommunikáció segít majd közös nevezőre jutni. Ellenszenv helyett rokonszenvet kell támasztanunk bennük. Ugye, jól mondom, atyám? Ramon atya habozott. Barry McKinoz nem az a barátkozós fajta - jegyezte meg végül Dave. Még egy akkora tahót! - kiáltottam én is, mire Reuben megköszörülte a torkát. Nem bántásnak szánom - dörmögte az előszoba egyik homályos sarkából -, de elég nagy marhaság azt hinni, hogy az a szarházi majd megjavul. Én már próbáltam beszélni a fejével. Esélytelen. Reuben szavai most is válasz nélkül maradtak. Megsajnáltam szegényt. Bizonytalan kiléte miatt idegenként kezeltük. Nem tudtuk besorolni se a gonoszok, se magunk közé. Egyedül Ramon atya volt hajlandó odafigyelni rá. Hmm, igen, értelek - mondta végül. - Most azonban komoly helyzeti előnyünk van. Nem tudjuk, mit érez a fia iránt. Talán erősen kötődik hozzá. És ebben az esetben lepuffant minket, amiért vámpírt csináltunk belőle - jegyezte meg szárazon Dave. McKinozék csak a csőre töltött pisztolyból értenek - helyeselt Reuben, majd a bejárat felé mutatott. - Mint például az ott kint. Behozhatnád már - figyelmeztetett. Ja tényleg, bocs - teljesen elfelejtkeztem a kék kombi hátsó ülésén hagyott pisztolyról. Sanford szeme elkerekedett. - Lőfegyver van nálatok?! - Nemigen volt más választásunk - jegyezte meg Dave. Ha nem vesszük el Barrytől, belénk lőtt volna - helyeseltem. - A pisztoly az övé. Nem az övé - vágott közbe fontoskodva Reuben. - Azé, akinek a koszladt kis lakásában meghúzódtak. Hirtelen megfagyott a levegő. Még anyu arca is rándult egyet. Alighanem mindenkinek az járhatott az eszében, hogy Nefley feltehetőleg ezzel a pisztollyal lőtte fejbe Kazimírt. Úgy érted, a pisztoly Nefley-é? Ó, te jószagú! - sóhajtott Dave. - Meg kell szabadulunk tőle - rendelkezett Sanford. -
Megszabadulni? - kiáltotta szinte megbotránkozva Reuben. - Most viccelsz? Szükségetek lesz rá! Pisztoly nélkül semmire se mentek! McKinozék élve felfalnak benneteket. Nem túl szerencsés megjegyzés volt egy vérfarkas szájából. A padlón és a lépcsőn kornyadozó eszméletlen alakok kivételével mindnyájunkban újra tudatosult, ki valójában Reuben. Talán ő is rájött erre, mert elpirult. Sanford összevonta a szemöldökét. Az erőszak erőszakot szül - szavalta a létező legtudáléko- sabb hangján. - Értelmes emberi lények csak a legvégső esetben alacsonyodhatnak idáig. Meg kell értened, Reuben, hogy vámpírként életünk legnagyobb részét saját beteg, erőszakos hajlamaink leküzdésével töltjük. Az agresszió helyett a meggyőzés erejében bízunk. - Igen, de... Jelenleg is ápolunk odafönt egy gyilkost - szónokolt tovább Sanford aki az észérvek meggyőző erejének köszönhetően már néhány órás itt-tartózkodása alatt is jelentős szemléletváltáson ment keresztül. - Tényleg? - ez nekem is új volt. - Nefley-ről van szó? - Igen. Úgy érted, már nem utálja a vámpírokat? - kérdezte a kétely élő szobrává dermedve Dave. Úgy értem, már nem fél tőlük - javította ki Sanford. - Vámpír látta el a sérülését, vámpír ápolta, és jelenleg is egy vámpír egyenes ági rokonának vendégszeretetét élvezi. Kezd rájönni, hogy sem rá, sem pedig az emberiségre nem jelentünk különösebb veszélyt. - Biztos? - fordultam anyu felé, hiszen Sanford hajlamos az álmodozásra, Bridget pedig véletlenül se mondana rosszat senkiről. Anyunak viszont nincsenek illúziói, és a szavait se szokta megválogatni. - Tényleg megváltozott, vagy csak úgy tesz? Kérdezd meg magad - morogta Dave, ám Sanford azon nyomban lehurrogta. Most nem lehet. Alszik. Hajnali négy óra van, ha netán elfelejtetted volna. Hát én nem felejtettem el - dörmögte anyu, mielőtt még válaszolt volna a kérdésemre. Nem hinném, hogy ez a szánalmas kis pondró képes lenne meggyőzően színészkedni. Főleg hogy a fájdalomcsillapítók jól lezsibbasztották. Mit mondott Kazimírról? - kérdezte Ramon atya, ám Reuben közbevágott. Oké, oké. Tök jó, hogy megdumáltátok azt a... pasast, bárki legyen is. De - folytatta ökölbe szorult kézzel, szinte már toporzékolva - azt előre megmondom, hogy McKinozéknál ezzel a módszerrel elkapáljátok magatokat. - De Reuben... - Várj! Figyi! Ha lelőni nem akarjátok, nem marad más választásotok, minthogy lefizessétek Barryt. A pénzből érteni fog, az tuti - turkálós ruháinkon és idétlen frizuráinkon körbepillantva Reuben mintha elbizonytalanodott volna. - Bár gondolom, egyikőtöknek se lapul száz rugó a mellényzsebében. Százezer dollár? - hápogta Sanford, anyu pedig kis híján megfulladt. - A manóba is - sóhajtott Bridget. Merthogy ennyit érek nekik - erősködött Reuben. - Ezer rugót. Ennyiért akart eladni az a rohadt, szemét seggfej! Reuben villámló tekintete megakadt Barry védtelen sörhasán. Nem én voltam ez egyetlen, aki utánakapott. A hatalmas pocak még számomra is vonzó célpont lett volna. Miután Dave elkapta a karját, és figyelmeztetően a fülébe suttogott, Reuben végül szerencsésen úrrá lett magán. Még jó, mert egy csihipuhi a szűkös előszobában biztos több áldozatot is követelt volna. És szerinted ha elég pénzt kap, Barry McKinoz akadékoskodás nélkül félreáll az utunkból? - Sanford alighanem fontolóra vette a lehetőséget. - Annak ellenére, ami a fiával történt? Reuben vállat vont. -
Ha ráígértek Forrest Darwellre, simán - felelte. A szó ezután Forrest Darwellre terelődött. Anyu tudni akarta, kiről beszélünk, Ramon atyának pedig eszébe jutott, hogy épp aznap reggel érkezik valami Forrest nevű fickó a sydney-i repülőtérre. Halottam, ahogy felhívta Barryt - magyarázta, mire Reuben mesélni kezdte volna, hogy a milliomos Darwell is viadalokban utazik, ám Sanford félbeszakította. Ez mind nagyon szép, de amíg itt ácsorgunk, feljön a nap. A nyugtatók hatása is hamarosan elmúlik - Sanford ezzel körbepillantott a zsúfolt előszobában. - Dave, hívd ide George-ot a pincéből. O majd segít neked kicipelni Horace-t. Közben pedig mondd meg Gladysnek, hogy Ramon atya hazaviszi. Nina, te először is behozod azt a pisztolyt Dave kocsijából, aztán segítesz nekem megemelni Dermidet. Atya, maga és Estelle pedig felviszik Barryt a szobájába! Hogy hova?! - csattant fel anyu. Vészjóslóan villámló szeme és rikácsoló hangja elárulta, hogy most telt be nála a pohár. - Csak nem a vendégszobára gondolsz? De, azt hiszem, igen - bólintott Sanford. - Dermid pedig mehet Nina szobájába. Nina szobájában Nefley van - jegyezte meg gyanús higgadtsággal anyu. Ja persze - Sanford ezen a ponton mintha elbizonytalanodott volna. - És... a maga szobájába nem vihetnénk, Estelle? - Az én szobámba?! Csak egy darabig - alkudozott Sanford. - Maga pedig alhat addig a nappali kanapéján. Az ég áldjon meg, Sanford! - anyu kis híján felrobbant. Halántékán kidagadtak az erek, arca szinte ellilult a fejébe toluló vértől. Megpróbáltam közbelépni. Biztos, hogy jó, ha Dermid anyu közelében marad? - vetettem ellen félszegen, ám Sanford azonnal rögtönzött előadást zúdított a nyakamba az átváltozás második éjszakájáig garantáltan háttérbe szoruló ragadozó hajlamokról. Te is tudod, hogy volt ez Dave-vel - oktatott Sanford. - Átváltozása első reggelén még könnyen ellenállt a kísértésnek. Nem igaz, Dave? Dave bólintott, engem viszont nem elégített ki a válasz. Anyunak mindenképp pihenésre volt szüksége. Dermid alhatna hálózsákban a pincében - javasoltam. - Elvégre most már ő is vámpír. Még nem az - erősködött Sanford. - És ha azzá válik is, az első időkben elég rosszul fogja érezni magát. Rendes ágyra van szüksége, és nem árt, ha vécé is van a közelben. Vigyázzon rá, Estelle! Hmm - sziszegte összeszorított protézisén keresztül anyu. - Szóval rám osztottad ezt a feladatot? - Attól tartok. De csak nappal kell rá vigyázni. És a másik kettő? - kérdezte anyu. - Azokra is nekem kell vigyáznom? Mindenki más meg édesdeden szunyókál majd?! Én nem - szólalt meg Reuben. Minden tekintet rászegeződött. Kihúzta magát, állát dacosan felszegte. - Én ugyanis nem vagyok vámpír, úgyhogy segíthetek, ha akarjátok. Ez a minimum. - Te is itt akarsz maradni? - kérdezte elhaló hangon anyu. Ez aztán megtette a hatását Reubenre. Hirtelen olyan lett, mint egy leeresztőfélben lévő lufi. - El is mehetek - motyogta. - Ahogy akarjátok. Nem! - sehogy se fért a fejembe, hogy mondhatott ekkora hülyeséget anyu. Talán mert addigra már teljesen hulla volt. De ez persze akkor sem fért a fejembe. - Reuben rengeteget segíthet! Nem érted, anyu? Egy csomó dolgot levesz majd a válladról. Például nem engedi elszökni Barryt. -
De nem úgy, hogy közben eltöri a lábát - vágott közbe Sanford. - Ha bármi történik Újezekkel az emberekkel, te leszel érte a felelős, Reuben. Nem engedünk teret az erőszakos megoldásoknak. - Tudom - duzzogott Reuben. Menni fog? - erősködött tovább Sanford. - Le tudod győzni a kísértést? Talán jobban is, mint te - vágott vissza Reuben. - Hiszen most még telihold sincs. Mondtam már, hogy nem vagyok vámpír. Ez a beszólás akaratlanul is lenyűgözött. Még anyu is elégedettnek tűnt. Elismerően pillantott Reubenre, hiszen ritkaság, hogy bárki belefojtaná a szót Sanfordba. Bridget zavarba jött, Dave pedig felém meregette a szemét, hogy lássa, mit reagálok. A csöndet végül Horace törte meg. - Mi történt? - kérdezte kábultan pislogva a lépcső aljából. Ez rögtön eszünkbe juttatta, hogy nem pazarolhatjuk tovább az időt. Mozgolódás támadt. Sanford megragadta Dermidet, anyu pedig Barry felé indult. Dave a kocsikulcsot felém hajítva lesietett a pincébe. Már épp kiléptem volna a házból, amikor az atya megállított. Ha netán beszéltek Barry McKinozzal - fordult kissé gondterhelten a társaság felé -, megkérdezné valaki, merre hagyták a narancssárga furgont? A gatyám is rámegy, ha nem viszem vissza. Márpedig momentán fogalmam sincs, mit mondhatnék a Saxby's Szállítmányozásnak. Ne aggódjon, atya - a válasz meglepő módon Reuben szájából jött. Sanforddal történt kis szóváltásuk óta szemmel láthatólag erőre kapott. Akkor is épp vidáman rendezgette Dermid élettelen lábait. - Maga pap. Magának bármit elhisznek. Sanford persze nem állhatta meg közbeszólás nélkül. - Feltéve, hogy nem az igazat mondja - jegyezte meg. Ezzel megemelte Dermid felsőtestét, én pedig a pisztolyért indultam. 25 Újra csaláshoz kell folyamodnom. Nem mondhatnám, hogy hétfőn különösebben magamnál lettem volna. Mint rendesen, ezt a napot is tetszhalottként töltöttem anyu pincéjében. A nap eseményeiről csak a többiek, főleg Reuben elmondásából értesültem. Reuben már előttem kidőlt. Az egyik hálózsákot az emeletre cipelte, és házőrző kutyaként kucorgott Barry ajtaja előtt. Nem mintha Barrynek szüksége lett volna a felügyeletre. Magához se tért még, ráadásul kikötöttük az ágyhoz anyu nyugdíjazási ajándékként kapott bilincsével. Bele volt vésve a neve, meg az, hogy Záróra, uraim! (Az ajándékszettet annak idején a bilincs mellett egy miniatűr krikettütő, egy üveg sör és egy gumibot alkotta.) Mivel a vendégszoba ablakán rács volt, az ajtót pedig gondosan bezártuk, jó okunk volt azt hinni, hogy biztonságban leszünk Barrytől. Reuben ezzel együtt tett még néhány különleges óvintézkedést is. Széket állított a vendégszoba kilincse alá, ő maga pedig Nefley pisztolyával a hálózsákjában a széket a lépcsőháztól elválasztó folyosócsíkon hajtotta álomra a fejét. Sanford zajosan ágált a pisztoly ellen, anyu azonban támogatta az ötletet. - Még Reubennél van a legjobb helyen - jelentette ki. - Ő már legalább látott pisztolyt életében. Majd közölte Sanforddal, hogy ha pont az ő házából akar szuperbiztos börtönt csinálni, akkor neki mint házigazdának joga van a fegyveres őrizethez. Az igazat megvallva szerintem kicsit aggódott Dermid miatt. Őt tudniillik az apjával ellentétben nem kötöttük ki. Az ajtó is nyitva maradt. Sanford szerint ugyanis magához térve Dermid igen rosszul lesz majd, és alighanem sürgősen vécére kell rohannia. Dermid fakó arca láttán anyu nem vitatkozott tovább.
Arra is rájött, hogy a törött karú, bokaficamos Nefley Irving se jelent majd különösebb veszélyt rá, így az ő ajtaja is nyitva maradt. A pincét azonban ránk zárta, mihelyt bevackolódtunk Sanforddal, és minden ásót, gereblyét, seprűnyelet meg felmosófát gondosan átvitt a mosókonyhába. Semmi szükség nem volt arra, hogy Nefley netán karót faragjon belőlük. Ezek után végre anyu is elalhatott, így aztán egy darabig teljes nyugalom szállt a házra. Reggel nyolc óra harminchat perckor azonban Reuben mobilcsörgésre ébredt. Barry telefonja szólalt meg a zsebében, ahova előző nap az idősebb McKinoz tárcájával, kocsikulcsával és napszemüvegével együtt gyömöszölte. Talán senki más nem vette volna föl, Reuben azonban vakmerő kedvében volt. Barry McKinoz mély, recsegő hangját utánozva beleszólt a telefonba, amelynek túlsó végén nem más beszélt, mint a Sydney-be frissen megérkezett Forrest Darwell. Forrest természetesen a „tranzakció" miatt hívta Barryt. Százezer dollár készpénzt kínált a vérfarkasért. Az üzletet valami eldugott helyen kell majd lebonyolítani, ahol az elkábított kamaszfiút feltűnés nélkül átültethetik egyik kocsiból a másikba. Forrest hozza a tele tárcát, Barry pedig a vérfarkast. Mindketten fegyver, kíséret és azonosító okmányok nélkül érkeznek. Forrest azt már nem árulta el, miképpen szándékszik szerzeményét kicsempészni az országból. Azt azonban nem győzte részletezni, micsoda nehézségek árán szedte össze az adásvételhez szükséges pénzt. Ennyit nem tudtam áthozni a vámon - magyarázta. - A tíz rugónál nagyobb tételű átutalásokat pedig azonnal kidobja az a rohadt rendszer. Ezzel együtt remélte, hogy egy bizonyos „harmadik személlyel" való egyeztetés után a nap végére együtt lesz a szükséges összeg. Azután megejthetik a tranzakciót is. - Ja - dörmögte Reuben, majd megegyeztek, hogy amint megvan a pénz, Forrest újra telefonál, hogy a helyszínt egyeztessék. Mivel az amerikai teljesen idegen volt Sydney-ben, nem sok beleszólása volt a dologba. Ez a te feladatod lesz - mondta a telefonba. Abban a pillanatban a valódi Barry McKinoz káromkodva felnyögött a vendégszobában. Reubennek szerencsére helyén volt az esze. Forrest kérdezősködésére azt felelte, csak az „áru akadékoskodik", majd nyomban le is tette a telefont. Addigra már anyu is felkapaszkodott az emeletre, Reuben pedig öt percen belül készen állt a Forrest Darwell elleni haditervvel. Barry most már úgy ordított, mint valami ketrecbe zárt oroszlán. Ugye, mondtam? - fordult anyu felé Reuben, majd mindketten összerezzentek a földre hajított acél ágytál csörömpölésétől. - Hátra kellett volna kötöznünk a kezét. Hogy összepisilje a szép lepedőimet? - ellenkezett anyu. - Az ágy tálhoz mindenképp hozzá kell férnie. Reuben sajnálkozva pillantott anyura. - Nem fogja használni. Szerencsénk van, ha a falat nem hugyozza össze. Mondtam már, hogy állat! A kihallatszó fémes csörömpölésre Reuben összevonta szemöldökét. Remélem, elég nehéz az ágya, Mrs. Harrison, különben nem sok marad a vendégszobájából. Reubennek igaza lett. Barry gyakorlatilag szétverte a berendezést. Még a bronz ágylábhoz bilincselve is rettenetes irtást csapott: a lámpaburát összetörte, az éjjeliszekrényt felborította, a szekrényajtókat leszaggatta, széthasogatta az ágyneműt, letépte a függönyt, a szőnyeget pedig összepisilte. Egy helyütt beszakította a falat, és egy ablaktáblát is kitört. Anyu minderre csak jóval később lett figyelmes. Amikor a szoba közelébe jutott. Erről azonban akkor még szó sem lehetett. Barry talán meg is ölte volna, ha akkor benyit. Ehelyett odakint toporogva kellett végighallgatnia Barry csörömpöléssel, reccsenésekkel és az egész házat megremegtető, összefüggéstelen ordításokkal tarkított dühkitöréseit. Reuben szerint nagy szerencse, hogy anyunak nincsenek közvetlen falszomszédai, akik már rég kihívták volna a rendőrséget.
Mondanom se kell, Nefley azon nyomban felébredt a kiabálásra. Csak a vámpírok képesek tovább aludni ekkora hangzavarban. Szegény, zavart fickó persze rögtön halálra rémült. A szobájából kiszűrődő gyanús csoszogás hallatán anyu be is nyitott hozzá, és látta, hogy Nefley éppen a lávalámpámmal próbál felfegyverkezni. Szerencsére hamar letett erről a szándékáról, mihelyt anyu közölte vele, hogy nincs közvetlen veszély, hiszen a szomszédban törő-zúzó fogoly nem más, mint az ágy lábához bilincselt Barry McKinoz. Megvárjuk, hogy kicsit kifáradjon - magyarázta anyu. - Aztán kiderül, mire hajlandó egy csésze kávéért. Bántani nem akarjuk, csak hát tudod, egy cseppet nehezen kezelhető. Mivel anyu tudta, hogy Barry néhány napja Nefley életére tört, úgy vélte, vendégének semmi kifogása sem lesz Barry fogva tartása ellen. Sőt, egyenesen reménykedett, hogy Nefley talán némi együttérzést is tanúsít majd a vámpírokból, vérfarkasból és normál emberekből álló kis csapatunk iránt, mihelyt rájön, hogy Barry McKinoz mindnyájunk közös ellensége. Úgy döntött hát, belead apait-anyait. Letámogatta Nefley-t a konyhába, reggelit készített neki, sőt még a szalonnáját is felkatonázta. Aztán apróra elmesélt neki mindent az ezüstgolyó-kereséstől a cobari látogatáson át a vérfarkas-viadalokig. Anyu Reubent is megreggeliztette, aki gyakorlatilag egy harapásra eltüntetett mindent, miközben lelkesen mesélte, miképp mentették meg az életét a vámpírok. Teljesen olyanok, mint a normál emberek, csak egy kicsit satnyább kiadásban - magyarázta Nefely-nek. - Igazából őket kell megvédeni az emberektől, és nem fordítva. Magát, ugye, még egyikőjük se próbálta megmarni, Mrs. Harrison? Nem - felelte anyu. A pap mindent elmesélt - folytatta a rántottáját mohón lapátoló Reuben. - Van egy rakás szabályuk meg gyógyszerük, és járnak terápiára is. Tisztára mint az AIDS-esek. Csak néhány biztonsági előírást kell betartani velük szemben. És az a pasas odafent? - sipította fejhangon Nefley. Mintegy végszóra, hatalmas puffanás hallatszott a fejük fölül. Mindhárman a plafonra néztek. Anyu nagyot sóhajtott. Úgy értem, a másik pasas - helyesbített rövid hallgatás után Nefley. Egyelőre nem teljesen győzték meg anyuék érvei. - Azt mondta, tegnap éjjel harapták meg. És? Mi ezzel a bajod? - kérdezte kissé pökhendin Reuben. - Mert nekem az égvilágon semmi. Horace csinálta - szólt közbe a mosogató mellől anyu. Megéri a pénzét. Mindig is ilyen volt, sose szívelhettem. Harminc éve - fordult két vendége felé - Kazimírt ugyanazért negyedszázadra eltemették. Szerintem Horace-szal se lesz másképp. Ami azt illeti, már épp itt az ideje - szögezte le elfintorodva. - Valóban? Szerintem meg ki kéne tüntetni! - vágta rá Reuben. - Dermid szemét gyilkos. Ki ne akarná megmarni? Én is jó párszor megharaptam már. Honnan tudjam, hogy nem a gonosz csatlósai vagytok-e? - vágott közbe ijedten, mégis valami furcsa mohósággal Nefley. Anyu, aki később a legapróbb részletekig elmesélte nekem ezt a beszélgetést, úgy véli, Nefley zsírpárnái mögött pattanásig feszült idegrendszer húzódik. Egykori csaposként a „hisztis részeg" kategóriába sorolta köpcös vendégét. A konyhaasztalnál ülő, borzas hajú, táskás szemű fickó a bepólyált karjával tökéletesen beillett volna anyu hisztis részegei közé. Honnan tudjam, egyáltalán hihetek-e maguknak? - folytatta Nefley, miután a gonosz csatlósainak emlegetése nem váltott ki különösebb visszhangot a hallgatóságából. - Honnan tudjam, nem egy vámpírtanyára akarnak-e csalogatni ezzel a mézesmadzaggal? Anyu és Reuben összenéztek. Hát, nem tom', Nefley - szólalt meg végül anyu. - Ami azt illeti, ez itt vámpírtanya, teljes életnagyságban. Van esetleg valami kifogása ellene?
Már egy napja itt vagy, és még senki sem harapott rád - figyelmeztette Reuben. - Gondolj bele, öregem, harminc év telt el két áldozat között! Asszem', hamarabb ütnek el az utcán, mint hogy vámpírkaja legyen belőled. - És bármikor hazamehet - tette hozzá anyu. - Feltéve, hogy elboldogul egyedül a bokaficamával. Nem lesz könnyű, de Sanford hagyott itt egy rakás fájdalomcsillapítót, és ha van valaki, aki pár napig segít magának... - anyu elhallgatott. Furcsamód teljesen egyértelmű volt, hogy Nefley-nek az égvilágon senkije sincs. Csak rá kellett nézni a pecsétes ingére, jegyezte meg később anyu. Nefley hitetlenkedve bámult rájuk. Nem... nem tartanak fogva? - dadogta, mire anyu vállat vont. - Hogy a fenébe tartanánk? Azt hiszi, nincs jobb dolgom? - megerősítésként újabb puffanás hallatszott a fejük fölül. - Ami azt illeti, megkönnyítené a dolgunkat, ha hazamenne. És ha soha nem is jönnél vissza - tette hozzá Reuben. - Vagy legalábbis nem karóval. Tudod, ezek itt megmentették az életemet - hajolt szinte megszállottan Nefley felé. - Kötelességem vigyázni rájuk. Úgyhogy ha el akarod tenni őket láb alól, először velem kell megbirkóznod. Amit nagyon nem ajánlok. Én ugyanis nem vámpír vagyok, barátocskám. Velem nem tanácsos ujjat húznod. Anyu szerint erre a figyelmeztetésre aligha volt szükség, hiszen a Reuben és Nefley közötti különbséget eleve zongorázni lehetett. Mintha egy szájkosaras agár méregetne egy jókora tál vaníliapudingot. Reuben összeszűkülő szeme láttán Nefley visszavonulót fújt. Félretájékoztatták, hápogta. A média kissé szenzációhajhász a vámpírokkal kapcsolatban. Tényfeltárás sehol. És a vámpírok érdekképviselete sem az igazi... Ha tisztában lett volna a valósággal, Nefley soha, de soha... Nem ölte volna meg Kazimírt? - fejezte be a félbemaradt mondatot anyu. Nefley arca összerándult. - A barátjuk meg akart harapni - sipította. - Ezért is válaszolt az üzenetemre. - De maga mintha tőrbe csalta volna, nemde? - vágott közbe anyu, aki verhetetlen volt a tévés zsarumagazinok terén. - Ráadásul nekem nem is volt a barátom. Ki nem állhattam - majd hirtelen észbe kapott és hozzátette: - Attól persze még nem igazságos dolog megölni! Figyi! - kezdte most már kissé türelmetlenül Reuben. - Vannak hülye seggfej vámpírok, ahogy hülye seggfej emberek is. A legtöbbjükkel viszont semmi baj sincs. Itt van, mondjuk, Nina. O például irtó aranyos. - Az melyik? - dadogta Nefley. - A kötögetős? Nem, a kiscsaj a nagy hajjal - felelte Reuben. - Akinek a szobájában laksz. Ő aztán a légynek se árt. -Aha. Ráadásul szerintem elég ramaty egy élete van - folytatta Reuben. - Nappal ki se mehet otthonról. Nem járhat el bulizni. Örökké hánynia kell. Nem így van, Mrs. Harrison? - Dehogynem. Más se hiányozna neki, mint hogy valami félőrült szíven döfje egy kerítésrúddal. Úgyhogy egy szót se szólsz arról, amit itt láttál! -De... - Annyi idióta van ezen a világon, Nefley... De ha elmondjuk nekik az igazat, többé eszükbe se jut majd a vámpírok életére törni! kiáltotta Nefley. - Gondolod? - horkant fel Reuben. Vámpírofóbok mindig lesznek - zendített rá az asztalhoz telepedve Sanford egyik kedvenc „nótájára" anyu. - Kegyetlen velük a média, úgyhogy sok idő kellene a változáshoz. A Föld teljes vámpírnépességét kiirtják, mire a valóság a köztudatba szivárog. Vannak, akik a pókoktól irtóznak, vannak, akik a vámpíroktól. -
Vagy a vérfarkasoktól - tette hozzá Reuben, majd hosszas elbeszélésbe bonyolódott arról, hogyan szeretett volna békében élni, és hogyan akad mindig egy-két McKinoz, aki kihasználja mások gyengeségeit. Ekkor derült ki az is, hogy Reubennek még sohasem volt munkahelye. Arról kezdte hát faggatni Nefley-t, van-e a magafajtának lehetősége a postánál elhelyezkedni, mondjuk, levélválogatóként vagy kézbesítőként. Tiszta lappal akar indulni, normális emberként. Márpedig ehhez a legelső lépés egy munkahely. Nefely-nek talán hízelgett ez a kíváncsiság. Befolyásolható fickó volt, az ingyenkaja, a kölcsöntörölköző és anyu otthonos konyhája eleve nagy hatást tettek rá. Anyu szerint Reuben kérdezősködése végére Nefley teljesen fölengedett. Még azt is felajánlotta, hogy ott marad segíteni, bár anyu később megjegyezte, fogalma se lett volna, mire gondolhatott segítség címén a törött kezű, kificamodott bokájú Nefley. Úgyhogy köszönettel visszautasította. Inkább azt kérte, Nefley a lehető leghamarabb hagyja el a szobámat, hogy Der- midet oda fektethessék, ő maga pedig végre a saját ágyában alhasson. - Hívok magának egy taxit - mondta anyu. - Aztán később még odacsörgök, hogy lássam, hogyan boldogul. Nefley egy szelet húsos pitét is kapott anyutól vacsorára, hiszen fél kézzel nemigen főzőcskézhet. Nem tudom, a húsos pite, Reuben vallomása vagy Barry kétségbeesett ordibálása hatotta-e meg végül Nefely-t. Vagy a naplóm, amit a pisztolyért visszaszaladva szó nélkül zsebre vágott. Akárhogy is, tanúsíthatom, hogy aznap délelőtt más emberként sétált ki anyu házából. És nem a törött karjára gondolok. Dermid ezalatt elég vacakul lett. Mire anyu elbúcsúztatta Nefley-t és felvánszorgott az emeletre, Dermid - szó szerint - a belét is kihányta. Vámpírrá váláskor valami egészen undorító folyamat megy végbe a gyomor nyálkahártyáján. Inkább nem is részletezem. Elég az hozzá, hogy fájdalmas és ijesztő, nézni szinte rosszabb, mint elszenvedni. Én ugyan nem emlékszem a saját átváltozásomra, de szegény anyu rémálmaiban azóta is látja néha a véres hányadékot. Szóval, Dermid eléggé kivolt. Az apja nemkülönben. Anyuról pedig ne is beszéljünk! Először is időtlen idők óta nem aludta ki magát, másodszor pedig Dermid átváltozása fájdalmas emlékeket ébresztett benne fertőzésem első napjáról. Sanfordnak annak idején úgy kellett bezárnia szegényt a pincébe, hogy ne hívjon mentőt. Barry se könnyített a helyzetén. Addig törtzúzott a vendégszobában, amíg anyu végül nem bírta tovább, és elment otthonról a közeli kisboltba, ahol némi cigit és gint vett magához erősítésképpen. Még szerencse, hogy ott volt Reuben. Őt végképp hidegen hagyták McKinozék gyötrelmei. Minden részvét nélkül törölgette a vért Dermid után, és nem kevésbé közömbösen hallgatta hajdani rabtartója szívet tépő nyögéseit. Barry őrjöngése pedig mintha el se jutott volna a füléig. Reuben azután se engedte anyut a vendégszoba közelébe, hogy Barry elcsendesedett. - Semmi baja - bizonygatta. - Szerintem ott lapul a földön, és csak arra vár, hogy hozzánk vágja a lámpát. - Ha csöndben van, talán még figyelne is ránk - tűnődött anyu. - Meglehet, bár magára rá se hederítene - Reuben próbálta megőrizni a hidegvérét. - A füle botját se mozgatja, amíg elő nem állunk valami konkrét ajánlattal. Anyu felszaladó szemöldöke láttán Reuben mély lélegzetet vett, és tovább boncolgatta a témát. Nézze, én ismerem Barryt. Túl veszélyes fickó ahhoz, hogy a bolondját járassuk vele. Várjunk még pár órát azzal a beszélgetéssel. Van egy ötletem, ami sokat lendíthet a helyzetünkön. Barrynek pedig majd lesz oka leszállni rólunk. Miféle ötleted? - kérdezte anyu, Reuben azonban nem árulta el. Egyelőre legalábbis nem. Gondosan kieszelt haditervével megvárta a tizenegy körül befutó Ramon atyát. Először is, amint Forrest Darwell telefonál, hogy megvan a készpénz, az elváltoztatott hangú Reuben találkozót beszél meg vele valahol a vasútállomás közelében, ahova az atya időközben elhelyezi Barryék pickupját. Mielőtt az amerikai még odaérne, névtelen telefonhívásban -
figyelmeztetik a rendőrséget, hogy nagy drogfogás ígérkezik a pályaudvar környékén. Forrestet azonnal lekapcsolják a bőröndnyi pénzzel, McKinozék ellen pedig hamar körözést adnak ki. Darwell ugyanis tuti bepöccen - magyarázta Reuben. - Azt hiszi majd, Barry csapdába csalta. Ki tudja, mit ad majd elő a zsaruknak. Barrynek ezer szerencséje, ha csak a zsaruk kapják el, és nem Forrest. De hol jó ez nekünk? - tudakolta anyu. Reuben nyomban ki is fejtette. Mivel Barry a lehető legrosszabbkor esik el a százezer dollárjától, nem lesz abban a helyzetben, hogy sokat alkudozzon velünk. Azt kell elfogadnia, amit felajánlunk neki. Reuben szerint pár száz dollár és egy új-zélandi repülőjegy meg is tenné. Amikor az atya Dermid sorsa felől kérdezősködött, Reuben csak a vállát vonogatta. Nem lehet tudni, hogyan reagál majd Barry a fia átváltozására. Valószínűleg őrjöngeni kezd. De az is előfordulhat, hogy hajlik majd a kompromisszumra. Reuben a nyakát tette volna rá, hogy Barry McKinoz a fiával mit sem törődve, gondolkodás nélkül meglóg a városból. Ami nekünk tökéletesen meg is felelne, nem? - kérdezte. Anyu remélte, hogy így lesz, Ramon atya pedig az után érdeklődött, hogyan szerezhetnék meg McKinozék pickupját. Reuben szerint az atya a saját kocsiján mehet Nefley házáig, ahol aztán átszáll a vendégparkolóban álló pickupba. Ha már arra jár - tette hozzá Reuben -, elhozhatná azt a puskát Nefley-től. Úgyse az övé, nekünk meg szükségünk lehet rá. Nem lesz rá szükségünk - jelentette ki határozottan az atya. - Hátha Dermidre rájön az ötperc... - Attól félek, akkor nem sokat segít a puska. Akkor csak ráfogjuk Barryre - egyezkedett tovább Reuben. - Hogy addig se csináljon semmi hülyeséget. Végül anyu is a puskára szavazott. Azt hiszem, addigra már kissé kiakaszthatták Barry dührohamai. Ramon atya tehát beadta a derekát. Talán valóban jobb, ha semmilyen harci eszköz sincs Mr. Irving közelében - próbálta kimagyarázni vereségét az atya. A többi már csak idő kérdése volt. 26 A szokásos időben ébredtem, a szokásos állapotban. Sötét volt. Lebegőfürdőm tetejét felemelve egyenesen ráláttam a szoba túlsó felében fekvő Sanfordra. Épp a hálózsákjától próbált megszabadulni, és egyáltalán nem nyújtott szokatlan látványt. Annál inkább elcsodálkoztam a pinceajtónak támaszkodó anyun. Nemigen jár le meglesni, hogyan vakarom össze magam ébredéskor. Te mit csinálsz itt? - leheltem elhalóan. Anyu összerezzent, majd ujját a szája elé emelte. Szinte ugyanabban a pillanatban szólt le hozzá a hallból Ramon atya. Estelle! - a hangja ideges volt. - Nem esett baja? Nem - válaszolta anyu. - És magának? Én jól vagyok - kiáltott le a zárral bajlódó anyunak. - Barry viszont annál kevésbé. Sanford addigra már talpon volt, bár kissé viharvertnek tűnt, és a lába is remegett még. Annyit mindenesetre kivehetett anyuék párbeszédéből, hogy valami nem stimmel. Mi történt, Estelle? - krákogta. Anyu válasz helyett kitárta a pinceajtót a belépő Ramon atya előtt. Az atya arca szinte vámpírfehér volt. Úgy érti, Barry még a házban van? - sivalkodott az atya karjába csimpaszkodva anyu. Igen, odafönt - az atya Sanford felé fordult. - Attól tartok... ő is megfertőződött. - Micsoda?
Dermidnek pedig hűlt helye - fejezte be megtört hangon Ramon atya. Leesett az állam, szédülni kezdtem. Sanford megtántorodott. Talán el is vágódott volna, ha nincs mögötte a fal. Nyugtalan kérdezősködés közepette sikerült felevickélnie a földszintre. Én is belebújtam a papucsomba, magamra kanyarítottam a pongyolámat, majd utánuk indultam. Az atya ment elöl. Hosszú történet ez, Sanford - mondta, mielőtt a konyhába léptünk volna. Reuben már várt ránk, lábán Sanford glaszécipője, kezében a puska. Bokájánál Barry McKinoz hevert. A vérszag még azelőtt elért az orromig, hogy a harapásnyomokat megpillanthattam volna. Jesszus! - teljesen lefagytam. Sanford is megtorpant. Álomittasan nem olyan könnyű leküzdeni a vérszomjat. Mélyeket lélegeztünk hát, anyu pedig kétkedve pislogott felénk. Érzitek? - kérdezte. - Nem kéne inkább visszamennetek a pincébe? Nem - rázta a fejét Sanford. - Köszönöm szépen, semmi bajom. Nekem se - tettem hozzá kissé zavartan. - De mi történt, anyu? Hosszú - ismételte az atya szavait anyu, majd tekintete a konyhaasztal alá vándorolt. - Az ott az én pénztárcám? - kérdezte. - Ki nyúlt hozzá? Hármat találhat - felelte epésen Reuben. Anyu elviharzott mellette, Sanford szeme pedig megakadt Reuben lábán. Az én cipőm van rajtad - mondta inkább meglepetten, mint szemrehányón. - így már világos, miért nem találtam. Bocsi - mondta őszinte bűnbánattal Reuben. - Ki kellett mennem, és semmi más nem jött rá a lábamra. Ha lett volna másik, ilyet tuti soha nem húzok fel - tette még hozzá nem túl diplomatikusan. - Ez Barry puskája? - kérdeztem. Ramon atya bólintott. Az atya hozta el Nefley-től - magyarázta Reuben, nem mintha ezzel sokat segített volna. Sanford el is veszette a fonalat. Miért? Hol van most Nefley? - tudakolta. - És hol van Dermid? Mi folyik itt? Megmondom én! - kiáltotta táskájával a kezében anyu. - Dermid mind a százhúsz dolláromat elvitte! Ramon atyát különösen mellbe vágta ez a hír. Döbbenten nyögött fel, majd a haját kezdte borzolni. - Sejtettem - morogta Reuben. Értetlenkedve bámultam rájuk. A kosztpénzem! Ma reggel vettem ki! - jajveszékelt anyu. Eléggé kiakadt. Sanfordnak úgy kellett támogatnia. - Most mitévő legyek? Kitalálunk majd valamit - ígérte az atya. - Nagyon sajnálom, Estelle. Először talán az ő zsebeit kéne megnézni - bökött cipője orrával Barry rekeszizma felé Reuben. - Biztos, ami biztos. Nem Dermid a vezér, hanem ez a szemétláda. Anyu azonban semmit sem talált Barry zsebeiben. A kosztpénz szőrén-szálán eltűnt. Ami Ramon atya szerint nem túl jó jel. Ha Dermid vitte el, ekkora összeggel bárhova eljut - kiáltott fel elkeseredetten az atya. Manapság már repülőjegyet is adnak ennyiért. Azt biztosan nem vett - jegyezte meg Sanford. - Nem tud... Nincs abban az... Nem működik az agya - ebben a pillanatban ugyanez Sanfordról is elmondható volt. Tántoríthatatlanul bizonygatta tovább az igazát. - Dermid a második fázisba ért. Járóképes, de vércukorszintjének drasztikus süllyedése rányomja a bélyegét a kognitív képességeire. Kiszámíthatatlan és zavart. Annyira talán mégse zavart - szólt közbe Reuben. - Tudta, hogyan emeljen el egy rakás pénzt. Talán - válaszolta Sanford. - De nem feltétlenül. Valószínűleg felismerte, hogy a pénz valamiért vonzó számára, de arra már nem emlékszik, hogyan kell használni. -
Vagyis teljesen bekattant - jegyezte meg sommásan anyu. Nagy eséllyel - Sanford Barryre mutatott. - Elvégre megmarta a saját apját. Vagy nem ez a helyzet? Ebben az esetben komoly mentális problémái vannak. Tehát nem beszámítható - folytatta anyu. - Ezzel az erővel akár vissza is mehetett az emeletre. Sanford nagyot nyelt, és minden bizonnyal még jobban elsápad, ha ez lehetséges lett volna. - Úgy érti... nem nézte meg? - dadogta. Mondanom se kell, erre azonnal körbeszaglásztunk az emeleten. Illetve csak Sanford szagolt körbe. Egyetlen nem-vámpírnak sem engedte, hogy megkockáztasson egy találkozást Dermiddel. Velem a földszinti búvóhelyeket nézette végig, például a lépcső alatti szekrényt. Sanford a biztonság kedvéért még a padlásra is fellesett. Miután az egész házat Dermidmentesnek nyilvánította, felszállítottuk Barryt a szobámba. A vendégszobába nem vihettük vissza, hiszen azt teljesen szétverte. Szegény anyu kis híján szívrohamot kapott a Barry után maradt csatatér láttán. Vendégünk szemmel láthatólag igyekezett minden számára elérhető tárgyat ízzé-porrá törni. Pusztításának útvonala azonban megmagyarázta, hogyan szabadult ki. Először is addig ráncigálta ez egyik ágylábat, amíg az ki nem törött, majd a bilincset a törött ágylábon áthúzva kiszabadította lábát. A masszív tölgyfa ajtón éktelenkedő mélyedésekből arra következtettünk, tett pár sikertelen kísérletet az ajtó kirúgására. Végül az éjjeliszekrényről a ruhásszekrény tetejére mászott, és az öltözőasztalka legalsó fiókjában talált márvány lámpatalppal kiütötte a vékony deszkaplafont. A francba! - mordult fel a lámpatalp láttán anyu. - Teljesen elfelejtkeztem Vera nénikém cuccairól. A maga ütötte lyukon keresztülpréselődve Barry a legközelebbi búvónyíláson át a lépcsőfordulóra eshetett, mivel a villanyszerelők és a csótányirtók által használt kis járat fedele nem volt a helyén. Csak itt jöhetett le - állapította meg az atya. - Innen pedig talán egyenesen Dermidhez ment, hogy kiszabadítsa. Úgy ám, hiszen Dermid ajtaja nem lett bezárva - toldotta meg anyu. - Parancsba kaptam, hogy véletlenül se zárjam be. Ez így is volt jó - kezdett gyors magyarázkodásba Sanford. - Barry sorsa akkor pecsételődött meg, amikor a plafont átszakítva megvágta magát. Vérszomjat támasztott a saját fiában. A képlet egyszerű. Te meg hol voltál eközben? - támadt hirtelen a bűnbaknak legkönnyebben kikiáltható Reubenre. - Azt hittem, figyelsz majd. Figyeltem is. Tényleg - felelte Reuben. - Csak aztán támadt egy jó ötletem. Hirtelen megcsörrent anyu telefonja. Még Reuben is ösz- szerezzent a hangra. A pillanatnyi dermedtségből feleszmélve anyu már indult is, hogy fölvegye, így a nap további eseményeiről Ramon atyától értesültünk. Sanforddal ekkor hallottunk először Forrest Darwell reggeli telefonhívásáról, Nefley pálfordulásáról, Barry dührohamáról és Reuben aprólékosan kigondolt haditervéről. Ramon atya azt is elmondta, Forrest délután négy körül újra jelentkezett. Az atya ezután egy félreeső, kukákkal és garázsajtókkal szegélyezett belvárosi utcácskába vitte Barryék pickupját. Jól ismerte a környéket abból az időből, amikor az egyik özvegy hívő elszökött gyerekét kereste arrafelé. A külvárosba visszametrózva aztán pontosan elmondta Reubennek, hol áll a kocsi, Reuben pedig elindult telefonfülkét keresni. - Nem akartam az itteni telefonról - magyarázta. - Hátha beazonosítják a hívót. A legközelebbi telefonfülke se tűnt túl biztonságosnak, így Reuben jó háromnegyed órát töltött telefonfülke után kajtatva. Ramon atya ezalatt visszaért Nefley-hez, aki akkorra már félig kiolvasta a naplómat. Normális emberi lény persze ajtónyitás előtt legalább eldugta volna a -
naplót. Sőt el is szégyellte volna magát, ha rajtakapják, amint mások személyes iratai között kutakodik. Nefley azonban nem nevezhető normális emberi lénynek. Amint Ramon atya belépett a puskáért, Nefley azonnal arról kezdett áradozni, micsoda felfedezés neki a naplóm: nem gondolta volna, hogy a vámpírok ilyen sebezhetőek, és hogy sajnál engem, és mennyire szeretné jóvátenni korábbi bűnét. - Eletem hátralévő részében egykori áldozataimat kívánom szolgálni! - jelentette ki egy képregényhős komolyságával. Ramon atya őrlődött. Egyfelől örült annak, hogy Nefley jobb belátásra tért, másfelől azonban meglepte ez az indiszkréció. Szerinte Nefley a valóságot saját képzelgései folytatásának véli. Rendkívül éretlen - állapította meg kissé aggodalmasan az atya. - Érdemes rajta tartanunk a szemünket, nehogy valami hülyeséget csináljon. A lopásról alkotott lesújtó véleményének hangot adva az atya nagy nehezen rávette Nefley-t, hogy adja vissza a naplómat. Már épp a puskát is megemlítette volna, amikor megcsörrent a mobilja. Anyu hívta Barry kiszabadulásának hírével. Anyu akkor persze még nem tudta, hogyan szökhetett meg Barry. Annyit vett csak észre, hogy vendége felmászott a padlásra. Mivel pedig Reubennél nem volt telefon, anyu az atyát hívta, aki nyomban a pincébe zavarta. - Menjen le, mégpedig azonnal! - rendelkezett az atya. - Vigye magával a telefonját is! Ha bárki be akarna törni, hívja a rendőrséget! Már én is úton vagyok. Úton is volt, mégpedig a puskával. Talán így jelenik meg, ha az utcán bele nem fut a névtelen telefonálás után hazafelé tartó Reubenbe. Rövid tanácskozás után úgy döntöttek, a hátsó ajtón lopódznak be anyuhoz, és felfegyverkezve osonnak át a konyhán. Abban is megegyeztek, hogy a puska jobb helyen lesz Reubennél, hiszen az atya azt sem tudja, hogyan kell megtölteni. Arra igazán nem számíthattak, hogy a hátsó ajtó tárva-nyit- va lesz. Arra pedig végképp nem, hogy a konyha linóleumpadlóján Barry hever majd véres nyakkal. - Azonnal tudtuk, hogy nem ti tehettek róla - nyugtatott meg gyorsan Ramon atya. - Ébren se voltatok Sanforddal. Biztosak voltunk benne, hogy csak Dermid lehetett, hiszen egyedül ő képes még egy darabig napvilágnál közlekedni. - Tehát szabadlábon van - ez elég ijesztően hangzott. Most mitévők legyünk? - Meg kell találnunk - állapítottam meg. - Még a végén valaki mást is megharap. - Talán - ismerte be Sanford. - Bár ezek után elvileg nem küzd olthatatlan szomjúsággal. - Úgy érted, bűntudata is támadhatott azóta? - kérdezte az atya, mire Sanford meglepetten bámult vissza rá. - Azt azért nem hinném - utasította vissza az atya feltételezését. - Talán semmire sem emlékszik. Fizikailag azonban kielégült, ha érti, atyám, mire gondolok. - Ó - sápadt el az atya, én pedig a hirtelen támadt csendet felhasználva Sanfordhoz fordultam. Szerinted hova mehet ilyenkor egy Dermid-féle alak? Kórházba? Vagy... mit tudom én... a rendőrségre? Sanford reményvesztetten a vállát vonogatta. - Annyit tudok, mint te. Oké. Figyi! - szólalt meg a szokásos buzgalommal Reuben. Olyan volt, mint valami erős széllökés. Szeme sarkában rángatózott az egyik ideg. - Ez az egész nemrég történt. Mikor is? Negyedórája? Nem juthatott messzire. - De igen - vágtam vissza. - Tudod, mennyi pénz van nála? Ami csak akkor segít rajta, ha használni is képes - emlékeztetett Reuben, majd az atya felé fordult. - Milyen gyakran járnak errefelé a buszok? És a metró? Ha sietünk, még elkaphatjuk. Talán kisebb csoportokra kellene oszlanunk. Szó se lehet róla - rázta meg a fejét Sanford. - Te aztán végképp nem mehetsz Dermid közelébe. Pláne amíg ilyen állapotban van!
- De... Nem! Nem volnál biztonságban. És az atya sem. Ez vámpírdolog. Meg kell kérnem Dave-et, hogy nézzen körül a környéken. Alig hallgatott el Sanford, amikor visszatért anyu, kezében a vezeték nélküli telefonnal. Dave az - újságolta. - Tudni akarta, mi a helyzet, úgyhogy elmondtam neki. Azt kérdezi, jöjjön-e át. Igen. Illetve nem. Adja ide! - a telefont magához kaparintva Sanford utasításokkal kezdte bombázni Dave-et. Horace-t hagyja a páncélszekrényben, George-ot viszont hozza magával, hogy legyen, aki figyeli a járókelőket, amíg Dave vezet. Ha otthon marad, Horace talán rábeszélné, hogy engedje ki. Ismered George-ot - jegyezte meg szomorúan Sanford. - Kútba is ugrana, ha Horace azt mondja neki. Most pedig jól figyelj, Dave! A főutak mentén haladj, hiszen ott várnak a legtöbben a buszmegállókban. Figyeld a járőrkocsikat is, mert ha Dermid furcsán vagy agresszíven viselkedik, talán a rendőrök kiszúrták. Hogy mi? - Sanford hosszú ideig némán hallgatta a vonal túloldalán magyarázó hangot. - Igen, jó ötlet - szólalt meg végül. - így lesz. Ha meglátod, hívj fel! Diszkréten kell intéznünk a dolgot. Nem rabolhatjuk el a nyílt utcán, egy kocs- mányi ember szeme láttára! Sanford ezek után részletesen elmondta, merre található a lakásában a legvégső esetben használatos, úgynevezett „SOS hatástalanító készlet". De tényleg tartogasd a legvégső esetre! - figyelmeztette Dave-et. - Te is tudod, milyen hatással van a nyugtató a vámpírszervezetre. Dermid ráadásul az átváltozás igen előrehaladott fázisában lehet. Egy tele injekciós tű súlyosan megbetegítheti. - Mintha érdekelne - morogta Reuben, amint Sanford letette a telefont. - Micsoda költői igazságszolgáltatás! Téged senki sem kérdezett - sziszegte Sanford Reuben feje felett, és visszaadta anyunak a telefont. - Dave azt javasolja, figyelmeztessük Nefley Irvinget. Magam is így gondolom. Előfordulhat, hogy Dermid őhozzá indult. Úgyhogy a maga dolga lesz, Estelle - anyu elnyíló szája láttán Sanford alighanem tiltakozást várt -, hogy felhívja, hiszen mégiscsak magával töltötte a legtöbb időt. A tudakozóban rákérdezhet Nefley számára. De minek menne Dermid Nefley-hez? - ciki, de megkérdeztem. Egyetlen mentségem, hogy aznap még nem láttam tengerimalacot, úgyhogy az agyam a szokásosnál is üresebb volt. A szemét komótosan masszírozó Sanford se érezhetett másképpen. - Neked vér kell, Nina - jegyezte meg. A kérdésemre végül Reuben válaszolt. - Azok a rohadékok Nefley háza előtt hagyták a pickupjukat - emlékeztetett Reuhen. Beszéd közben egyik lábáról a másikra állt, mint akinek sürgősen vécéznie kell. - Vagyis a kisebbik szemétláda akár vissza is mehet érte. Kár, hogy a kocsi már rég nincs ott - szegény atya egyre vámpírszerűbb formát öltött. Most már nemcsak sápadt volt, de elcsigázott is. - A Központi pályaudvar melletti mellékutcák egyikében várja a rendőröket. Akkor - rendelkezett Sanford - sürgősen szóljon oda Nefley-nek, Estelle! Én az ő helyében azonnal elhagynám azt a lakást. Nem tudhatjuk, mit művel Dermid, ha meglátja, hogy hűlt helye a kocsijának... Rövid hallgatás következett. A komor tekintetekből ítélve a többség a legrosszabbra gondolt. Ramon atyát különösen megviselte ez a lehetőség. - Át kéne mennem, hogy segítsek neki - indítványozta végül. - Valószínűleg vezetni se tud... - Azt nem - mondta Sanford. - Törött karral meg bokaficammal... - Taxit még mindig foghat, atyám.
Legrosszabb esetben pedig egy rakat hegyes karó sorakozik a nappalijában - jegyeztem meg, majd a kíváncsi tekintetek láttán hozzátettem meg ott az ezüstgolyós pisztoly is, ráadásul Nefley most eléggé lendületben van. Miatta igazán nem kell aggódnia, atya! Ha Dermid mégis felbukkanna nála, hát örülhet, ha nem hagyja ott a fogát. Sanford pislogott. Az atya nyelt egyet. Hosszú, komor, kissé lemondó pillantást váltottak, majd Sanford végül megköszörülte a torkát. Hívjuk fel Nefley-t - morogta -, és szóljunk neki, hogy azonnal jöjjön ide. Anyu már rohant is a telefonért. De Nefley nem vette fel. -
27 Sanford nem szívesen hagyta magára anyut Barry cKinozzal, aligha lett volna más választása. Nem engedhetem, hogy az atya egyedül menjen - magyarázkodott. - Éppen elég baj, hogy neki kell vezetnie. Nem fogom engedni, hogy kiszálljon a kocsiból, pláne ha Dermid is a közelben van. Egyöntetűen lehurrogtak, amikor felvetettem, hogy akár Dave is kimehetne Nefley-ért. Dave-nek más dolga van, figyelmeztetett Sanford. Neki a környéket kell átfésülnie. Vagyis a közelben marad, ha segítségre volna szükségük - szólt vissza kifelé menet anyunak. - Bár ez aligha valószínű. Barry a jelenlegi stádiumban nem szorul segítségre, a sebét pedig már elláttuk. Polcolja fel a beteg lábát, és figyeljen, nehogy túl melege legyen! Ezt már hallottam - recsegte a cigifüst-felhő mögül anyu, majd szúrós pillantást vetett a lépcső aljában álldogáló Sanfordra. - Süket még nem vagyok. Ha valóban nem süket, igazán nem értem, miért dohányzik még mindig - vágott vissza Sanford. - Százszor elmondtam már, hogy abba kéne hagynia. Én meg százszor elmondtam már, hogy törődj a magad dolgával! - anyu pillantása végigfutott az előszoba pepita kövezetén. - Vigyázzon magára, atyám. - Vigyázok - fogadkozott az atya. Biztos nem kell a puska? - kérdezte a bejárat mellett ácsorgó, felfegyverzett Reuben. Szívesen odaadom. Sanford csak a fejét rázta. Nem hiszem, hogy szükségünk lenne rá, Reuben. Mindenesetre köszönöm - dörmögte az atya. Talán mégis kéne egy kis erősítés - bizonygatta Reuben. - Ki tudja, mi folyik Nefley-nél? Sanford türelmetlenül sóhajtott. - A puska több kárt csinál, mint hasznot - jegyezte meg. -De... A te szülővároskádban, Reuben, alighanem büntetlenül lehetett fegyvert viselni. Sydney-ben viszont csak feltűnést keltenénk vele. - Sanford anyu felé fordult. - Szólunk majd, mihelyt megtudunk valamit. - Ne maradjatok sokáig! Ha Dave jelentkezne, szóljon neki, hogy hívjon fel - hangzott a végső utasítás, majd Sanford napszemüvegét az orrára biggyesztve eltűnt az éjszakában. Ramon atya is követte. Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, anyu morgolódva csak ennyit mondott: - Jó, akkor én most lefekszem. Micsoda? - még mindig pizsamában voltam, úgyhogy az órámat se vettem fel. A lépcsőfordulóban lógó kakukkos órán azonban világosan láttam, hogy negyed nyolcra jár az idő. - Nem korai egy kicsit? Nem, főleg ha az ember négy órákat aludt az elmúlt három napban - morogta anyu. A lépcsőkorlátnak dőltem, anyu pedig elvánszorgott mellettem, és egyenesen a szobája felé
indult. - Te is vigyázhatsz egy kicsit Barryre - fordult vissza. - Mára eleget néztem mások gyomortartalmát. Csak végszükség esetén ébressz fel! - Ez nem végszükség? - kilátottam utána. - Nem-anonim vámpír garázdálkodik a városban! Ez nekem azért eléggé végszükségnek tűnik! Anyu megtorpant a szobája küszöbén, egyik kezével a kilincset markolta, a másikban cigit szorongatott. Hát ide figyelj, Nina! - felelte. - Egy hete nyüzsögnek a pincémben a vámpírok, elhasználják az összes meleg vizet, egy gyilkos kiugrott az ablakomon, egy rohadt emberrabló kilyuggatta a plafonomat, ez a vérfarkas meg lassan mindenemből kieszik. Nemigen tudom már megkülönböztetni a végszükséget a mindennapoktól - anyut hirtelen köhögőroham kapta el. Összegörnyedt, szeme könnybe lábadt. - Ha Reuben vacsorázni akar, van konzervkaja - mondta végül. - És mondd meg neki, hogy ne nagyon dézsmálja a kenyeret, ha még reggelizni is akar! De anyu... Úgy látom, már csak egy tengerimalac maradt odalent. Nyakon csíphetnéd, mielőtt eleszik előled. Intelmei végeztével bevágta maga mögött az ajtót. Akár bocsánatot is kérhettem volna tőle, de nem tettem, így is túl sokszor kell szabadkoznom a vámpírságomért. Az utolsó tengerimalacot illetően azonban megfogadtam anyu tanácsát. A jószág nem tűnt valami étvágygerjesztőnek: egykedvű volt, lompos és kifejezetten satnya. A rossz minőségű malac sokszor okoz gyomorpanaszokat, és számos vámpírismerősöm (Gladysszel az élen) hozzá se nyúlt volna ehhez a kis vakarcshoz. Én azonban mindig megkönnyebbülök, ha „megváltó halálként" állíthatom be egy-egy különösen nyeszlett példány elpusztítását. Ilyenkor a mellékhatások is sokkal elviselhetőbbek. A fürdőszobába zárkózva végrehajtottam hát kis rituálémat, annak biztos tudatában, hogy Reuben a fülét hegyezve, kíváncsian mászkál a házban. - Gondolom, vigyáznotok kell a hulláikkal - jegyezte meg, amikor a bezacskózott malactetemet anyu fagyasztójába dugtam. - Még a végén rátok szabadítják az állatvédőket. Csak morogtam. Egyáltalán honnan szeditek őket? - kíváncsiskodott tovább Reuben. - Mi tenyésztjük - feleltem. - Illetve George. - Aha. Ha már így szóba került a vacsora - próbáltam másfelé terelni a beszélgetést -, anyu üzeni, hogy van konzervkaja a spájzban. - Amíg nem a fagyasztóból kell kivennem... Ha-ha - ezt a viccet mindenki elsüti. - Szóval akkor... Tudod, hogyan kell csinálni? átvillant az agyamon, hogy Reuben talán tizennégy éves kora óta nem járt konyhában. - Kinyissam a konzervdobozt? Az arcát elöntő pír csak még jobban kiemelte Reuben zöld szemét. Totál debil azért nem vagyok! - csattant fel, ám szemmel láthatólag azonnal meg is bánta. Úgy értem, valaha én is normális házban laktam - tette hozzá békülékenyebben. -Oké. Emlékszem még, hogy kell kinyitni egy konzervet - majd a puskát az asztalon hagyva a spájz felé indult a repedezett linóleumpadlón. - A piás anyám mellett hatéves korom óta főztem magamra - folytatta anyu leves- és készétel-konzervjeit mustrálva. - A tesóm persze chipsen is elélt volna. Tényleg, mikor akarsz szólni nekik? - kérdeztem. - Hamarosan? Reuben válasz helyett a tonhal-konzervkészletünket vizsgálgatta. - Talán - szólalt meg végül. - Elmondod nekik az igazságot?
Talán azt is - felelt fojtott hangon, majd lehajolt, mint aki az alsó polcon sorakozó szószokat nézegeti. Most pillantottam meg először a tizenkilenc éves suhanc tüskés, megkeményedett páncélja mögött megbúvó kisfiút. Rájöttem, hogy az ötéves föld alatti fogság nem segíthette különösebben Reuben felnőtté válását. Nem izélgetni akarlak - igyekeztem diplomatikus lenni -, de eljárhatnál valamiféle terápiára. Eléggé kikészíthetett, amin keresztülmentél. Már úgy értem, bárkit kikészített volna. Reuben megdermedt. - Szerinted én ki vagyok készülve? - vicsorgott rám. Nem jobban, mint én - mivel ez szemmel láthatólag nem nyugtatta meg, igyekeztem kifejteni, mire gondolok. - Szerinted minek ülünk össze kedd esténként csoportbeszélgetésre? Hát mondhatom, nem a remek hangulat miatt. Reuben elvigyorodott. Azt elhiszem! Pedig - tette hozzá - elég vicces ez az egész. Vámpír önsegítő csoport. - Bár vicces lenne! Ilyesmibe Dermid tuti nem száll be - bizonygatta Reuben. - Ha száz évig könyörögtök neki, akkor sem. Ha csak száz évbe telik... - feleltem vállvonogatva. Reuben értetlenkedését látva elmagyaráztam, hogy Dermidnek egy örökkévalóság áll rendelkezésére megjavulni. - De már most sem az, aki volt. Megváltozott. Vámpír lett belőle. Szerinted én mindig ilyen voltam? csaptam csontos mellkasomra. - Ha tudni akarod, egyáltalán nem. Teljesen más voltam. Totálisan! Jól éreztem magam a bőrömben. Olyan fura tudsz lenni néha - állapította meg Reuben. Úgy értem, ahogy beszélsz, meg ilyesmi. - Talán mert öreg vagyok. Ötvenegy éves. - Ötvenegy? - álmélkodása láttán szinte elnevet tem m.ig.im - Basszus! Nem hittem volna... Azt gondoltam... Nem nézel ki annyinak - bökte ki pillanatnyi zavart hallgatás után. - Remélem, én is ilyen jól tartom majd magam. Ne akard - mondtam a kelleténél talán indulatosabban, mert Reuben hátrahőkölt. Poénnak tűnhet, de nem olyan jó. - Csak vicceltem, Nina. Nap mint nap, sőt évről évre ugyanaz a műsor. Kimerültség, fájdalmak, hányinger... sosincs vége. Örökké szomjasak vagyunk. Soha nem juthatunk el sehova, kivéve... Ezt meg hogy érted? - vágott közbe Reuben. - Hát Cobarba is eljutottál! Találkoztál például velem! - Igen, de... - Nálam tuti jobb sorod volt mostanában! - Talán, de... - Próbálnád csak ki a vérfarkas-létet! A hirtelen felharsanó telefoncsörgés véget is vetett kis eszmecserénknek. Sanford hívott. Elmondta, hogy Nefley nem válaszol a kopogásra, ráadásul a garázsajtó is nyitva van. Nefley házszáma van az ajtóra festve, csak az ő garázsa lehet - magyarázta Sanford. - És üres. Nem áll bent a kocsija. - Talán nincs is neki - kockáztattam meg. De van! Említette Ramon atyának - izgatott suttogás hallatszott a háttérből, majd Sanford újra megszólalt. - Aha. - Mi az? Ramon atya elmondta, hogy McKinozék Dave lakásán fogták el Nefley-t. Tehát a kocsija is ott lesz. - Akkor talán érte ment - tűnődtem. -
Hogy Nefley? Abban az állapotban? Csak a bal oldala sérült meg, nem? - próbáltam visszaemlékezni, hogy mozdulatai alapján Nefley bal- vagy jobbkezes lehet-e. - Ha automata sebváltós a kocsi, simán haza tudja vezetni. - Ne légy nevetséges, Nina! Nem vagyok nevetséges! - idegesített, hogy Sanford megint dedósként kezel. - Mi van, ha jobbkezes? És az automata kocsikban egy láb is elég. Nem gondolod, hogy egyszerűbb volna hazahozatni valamelyik barátjával? - Sanford leereszkedő hangjából szinte sütött, hogy idiótának tart. Ettől mindig felállt a szőr a hátamon, hiszen ilyenkor általában az ő agya nem működött jól. Elfelejtetted, hogy egy szál barátja sincsen? - kérdeztem vissza, még mielőtt rájöttem volna, hogy újabb kis stílű vám- pírcivakodásba keveredtük. Mivel szentül elhatároztam, hogy nem esem ebbe a csapdába, hősies kísérletet tettem: témát váltottam. - Akkor most ott maradtok, vagy mi lesz? - kérdeztem. Egy darabig talán igen. De ha Nefley maga ment a kocsijáért, mégis ki hagyhatta nyitva a garázsajtót? - kérdezte rövid hallgatás után Sanford. Ez egy pillanatra engem is gondolkodóba ejtett. Nem lehet, hogy ő hagyta nyitva saját magának? Nehezen szállna ki ajtót nyitni a bokaficamával. - Végül is elképzelhető. - Sanford! Mi lesz, ha Dave nem találja meg Dermidet? A hallgatás a vonal túloldalán ezúttal olyan hosszúra nyúlt, hogy már azt hittem, Sanford meg se hallotta a kérdést. Éppen nyitottam volna a számat, hogy megismételjem, amikor végül megérkezett a válasz. - Nos... Akkor azt hiszem, ezután figyelnünk kell a híradót. - Nem lehet, hogy visszament a tanyára? - Elképzelhető. A föld alatti zárkában még csak elalszik valahogy, de hogy fog bevásárolni? - magam is meglepődtem, mennyire érdekel ez a kérdés. Egy mucsai vámpír egyáltalán nem elképzelhetetlen figura. Szinte már láttam is magam előtt, ahogy Dermid éjszakánként kengurucsapdákat állítva átszeli a sivatagot, vagy az interneten vásárolgat. Legtöbbször persze nem lesz energiája a csapdaállításhoz. És talán nem is elégedne meg a kengurukkal. Lelki támogatás nélkül alighanem hamarosan a kempingezők, a birkapásztorok és az elakadt autósok is áldozatául esnének. Hamar magára vonná a figyelmet. Rácsörgök Dave-re - szakította félbe tűnődésemet Sanford. - Szólj, ha van valami, oké? -Oké. És felhívhatnád Bridgetet is. Biztos kíváncsi, mi történik - fejezte be Sanford, majd köszönés nélkül letette. Már épp pötyögtem is be Bridget számát, amikor Reuben furcsán elvékonyodott hangon rám kiáltott. - Nina! Megfordulva láttam, amint Reuben egyik kezében a nyitott babkonzerwel, másikban egy tányérral szinte odagyökered- zett a mosogató elé. A tányér nagyot koppant a mosogató szélén. Oda nézz! - hörögte a konyhaablakra mutatva. Odanéztem. A lélegzetem is elállt. A hátsó kapun Dermid McKinoz támolygott be, hóna alatt Nefley Irvinggel. -
28 Jól sejtettem. Nefley valóban elment a kocsijáért. Barátai nem lévén, taxi vitte Dave házához, ahonnan fél kézzel vezetett vissza saját lakásához.
Nem volt könnyű. Párszor meg kellett pihennie, mert az idegei felmondták a szolgálatot. Végül valahogy mégis hazakeveredett. Még csak balesetet se okozott útközben. Jó szerencséje azonban sajnos hamarosan elhagyta. Hazaérve annak rendje és módja szerint a garázs előtt megállt, kikászálódott a kocsiból, hogy a repedezett aszfalton a garázsajtó lehúzott redőnyéhez sántikáljon. A közelben ólálkodó sötét árnyék azonban elkerülte a figyelmét. Mivel az anyósülésen felejtett pisztoly minden sötétben jól látó vámpírnak szemet szúrt, Nefley hamar saját pisztolycsöve célkeresztjében találta magát, a ravasz mögött pedig Dermid McKinoz követelte zajosan, hogy azonnal induljanak vissza hozzánk. Senki ne keressen logikát Dermid túszejtő akciójában! Odáig még rendben lenne a dolog, hogy a pickup híján más járműre volt szüksége. Az azonban a legkevésbé sem világos számomra, mi vitte rá, hogy kiszabadítsa az apját. A bűntudat? A félelem? Netán valami anyagi megfontolás? Vagy talán semmi. Alig volt magánál, amikor beordított hozzánk anyu konyhaablakán. - Vagy elereszted aput, vagy szétlövöm a barátod fejét! - rikácsolta. Fura egy fenyegetés, hiszen Nefley nem is a barátom. Még csak be se mutattak minket egymásnak. Persze azért a kinti homályban is megismertem, bár lila, izzadságban fürdő arca szinte teljesen eltorzult a félelemtől. Megsajnáltam. Ki ne volna sajnálatra méltó, ha pisztolyt nyomnak a satuba szorított fejéhez? Azért nem rohantam hanyatt-homlok a megmentésére! Anyuval, Dave-vel vagy Ramon atyával persze más lett volna a helyzet. De ugyan kicsodám nekem Nefley? A francba! - sziszegte a szája sarkából Reuben, majd az asztalon heverő puska felé pislogott. - Ne mozdulj! - figyelmeztettem. Aput akarom! - ordított tovább Dermid. Kidülledt, véreres szeme szinte a konyhaablakra tapadt. - Azonnal hozzátok ide! - Menj te! - súgta Reuben. - Nem. Menj te! - feleltem. - De Nina! - Engem se megölni, se megfertőzni nem tud. - De... Hívd fel Dave-et! Indulás! - intettem, és a hangomat fölemelve kiszóltam Dermidnek. Reuben elmegy apádért. Odafönt van. Hallasz? - majd amint Reuben megmozdult, növekvő aggodalommal tettem hozzá: - Nem akarsz bejönni, mielőtt a szomszédok ránk szabadítják a zsarukat? HOZZÁ NE NYÚLJ! - ordította megránduló kézzel Dermid. A pisztoly hirtelen a konyhaablakra szegeződött. A vállam fölött átpillantva észrevettem, hogy Reuben a puska felé settenkedik. - Hagyd csak! - sziszegtem. - Indulj! Reuben habozott. így tökéletes célpont vagyunk, te idióta! - a sértéstől végre magához tért Reuben is. Az ablaküvegen végigpillantva alighanem rájött, hogy a konyhalámpa fényénél legalább olyan élesen látszódunk, mint az aranyhalak az akváriumban. A puskával kapcsolatos terveit mindenesetre szemmel láthatólag elvetette. Ehelyett görcsbe rándult testtel indult a lépcső felé. Zöld szeme villámlott. Mindjárt jövök - ígérte. - Te meg vigyázz magadra! - Oké. Ne csinálj hülyeséget! Mielőtt még összeszorított foggal köszönetet sziszegtem volna ezért a nagyfokú bizalomért, Reuben már el is tűnt. Egyedül maradtam a konyhában. Néhány pillanatig csak álltam magasra tartott kézzel, a szívem hevesen dobogott. Aztán feltűnt, hogy Dermid nincs épp csúcsformában. Bár az ereje valamelyest visszatért, azért még mindig nem csattant ki az
egészségtől. Eszembe jutott az is, hogy az átalakulófélben lévő vámpírokra koránt sincs olyan jó hatással a friss embervér, mint a teljesen vámpírrá változott társaikra. Lassan, óvatosan megmozdultam. - Be akarsz jönni? - kérdeztem az ablaküvegen átkiabálva. - Csak én vagyok itt. Dermid a fejét rázta. Bár a seszínű pólóból kilógó, tetovált karja még mindig barnának és erősnek tűnt, sebhelyes arca sem nyúlt még meg, és a haja sem veszített eddigi fényéből, a fertőzés már elkezdett dolgozni benne. Látszott sárguló íriszén, gombostűfejnyivé szűkülő pupilláján. Nyálkahártyája beteges színt vett fel, nyaksebe körül sötét foltok éktelenkedtek. - Ne gyere közelebb! - mennydörögte. - Vagy lelövöm a barátodat! - Nem a barátom! Éppenséggel a barátom gyilkosa! - kezdtem kicsit jobban érezni magam, miután Dermid a konyhaablak helyett újra Nefley-re fogta a pisztolyt. Nefley szepegve nézte, ahogy a kijárat felé indulok. - Ide figyelj, Dermid! Semmi szükségünk a zsarukra. Nem jönnél be végre, mielőtt ránk cuppan az egész szomszédság? Ki ne hívd a zsarukat! - hangzott Dermid fojtott válasza. - Ki ne hívd őket! Nyugi, nyugi! - csendesedtem el a hátsó ajtón kilépve. Biztos azon töröd a fejed, kedves olvasóm, hogyan lettem egyszeriben ilyen merész. Tiszta Zadia Veersivo, gondolhatnád, pedig erről szó sincs. Csak éppen feltűnt egy aprócska részlet, amiből azonnal tudtam, hányadán állunk. A legtöbben észre se vették volna. Ha nem látok ilyen jól a sötétben, nekem se szúr szemet, hogy Dermid nagyokat nyel. így azonban feltűnt, és azt is tudtam, mit jelent ez. Dermid rosszul volt. Pocsékul. Kis híján elokádta magát. Gyere be! Beszélgessünk! - kérleltem. - Biztos összezavart a hányinger... - Nincs hányingerem! - Dermid... - Ne gyere közelebb! Oké - békés szándékom jeléül újra magasba emeltem a kezem. - Megálltam, nyugi. - Hol van apu? Már jön, csak ő sincs valami jól - feleltem, majd mély levegőt véve kiböktem a kérdést: Nem emlékszel, mit műveltél vele? Dermid háromszor egymás után nagyot nyelt. A szeme úgy kidülledt, hogy félő volt, mindjárt ki is ugrik a helyéből. A pisztoly megremegett a kezében. De nem szólalt meg, talán nem is tudott volna. Megmartad apukádat, Dermid, aztán ittál a véréből - Nefley nyögésére ügyet se vetve igyekeztem a lehető leghalkabban folytatni. - Emlékszel? Itt történt, a konyhában. Dermid furcsa hangot adott. - Nem - hörögte végül. - Most már te is vámpír vagy, akárcsak én. Baromság! - Dermid megszoríthatta Nefley nyakát, mert szegénykének hirtelenjében egy teljes árnyalatot sötétedett a feje. Hörögve kaparászta a légcsövét szorongató, tetovált kart. Homlokán - nem kis aggodalmamra - kidagadtak az erek. Már épp egyezkedni akartam Dermiddel, hogy lazítson kicsit a fogáson, amikor megnyikordult a hátsó kapu. Dave jött be rajta. Valahol a ház mögött parkolt le. Anyu hívhatta ide. Vele jött George is. Ne mozduljatok! - ordította Nefley fejét a jövevények felé csavarva Dermid. Dave nem mozdult. Nyugodtan állt, kezét a kapu tetejére támasztotta. Krétafehér arca szinte foszforeszkált a sötétben. Nem fognak bántani, Dermid - hadartam. - Ők is vámpírok, ahogy te. Mind egy cipőben járunk. Kuss! Fogd be! - reccsent rám Dermid. A pisztoly csöve hirtelenjében felém fordult. Idióta! Hol van apu? Tízig számolok...
Már jön - dadogtam, bár körbe se mertem pillantani. Hihetetlen, mekkorának tűnik az a kis kerek lyuk, ha egy pisztolygolyó lapul a túloldalán! Hiába tudtam, hogy számomra nincs halálos lövés, fél aggyal továbbélni mégis nagyon kényelmetlen lett volna. Légyszi, gondolkodj egy kicsit - kérleltem. - Megtámadott egy vámpír. Azóta te is vámpír vagy. - Nem! Nina, ne! - Dave elkeseredett, szinte cincogva könyörgő hangja akár Bridgeté is lehetett volna. - Az ég szerelmére, hagyd abba! Hé, Dermid! - kaffantott valaki a háttérben. Dermid nagyot ugrott, csoda, hogy nem lőtt le közben. A pisztolycső némi bizonytalankodás után tőlem balra állapodott meg. Odapillantva láttam, hogy Reuben is visszatért. Vele jött anyu is, talpig pongyolában. Kettejük vállára támaszkodva pedig Barry McKinoz húzta maga után élettelen lábát. Dermid rémülettel vegyes csodálkozással figyelte az apját a konyhaablakon keresztül. - Látod? - szepegtem. - Apukád beteg. Megmartad. Ápolásra van szüksége, de te nem tudnád gondozni. Csak mi segíthetünk rajta. Lehúzhatjátok a redőnyt! - közölte kárörvendőn Reuben. - Nektek már reszeltek, kisapám. És a kis üzleteiteknek is. Ennyi volt. Fogd be! - csattant fel anyu, aki jelen állapotában kinézett vagy százévesnek. Reuben el is kapta a szemét anyu lángvágóra emlékeztető tekintete elől, ami abban a pillanatban talán a festéket is leégette volna az ajtófélfáról. Dermid megnyalta a szája szélét. Kissé megtántorodott, napbarnított arca elsápadt. Tulajdonképpen nincs ám vége mindennek - biztattam minden bátorságomat összeszedve. A vámpírlét nem feltétlenül a vég. Sokáig magam is így gondoltam, de aztán megváltozott a véleményem. - Bár valójában elterelő hadműveletnek szántam, hogy Dermid addig se csináljon semmi meggondolatlanságot, a szavak a szívemből jöttek. - Vámpírként is lehet ám emberi életet élni. Még akkor is, ha nehezebb összeszedni magad. Lehetséges! Láttam már példát rá oldalra pillantva igyekeztem leinteni az egyre előrébb lopakodó Dave-et. - A vámpírság fertőzés. Ennyi. Felülemelkedhetsz rajtra, akárcsak Dave. Őt igazán nem lehet vámpírnak nézni. Olyan, mint bárki más, csak éppen nem sétafikálhat napvilágnál. Apu! Hallasz? Jól vagy? - mennydörögte Dermid. A pisztolycső újra a fejem felé irányult, bár Dermid keze nem tűnt a legbiztosabbnak. Nincs több húzásotok, seggfej! - kiáltotta szokatlanul magas hangon Reuben. - Forrest Darwell már lakat alatt van! Meg a kocsitok is! Csapdába csaltuk, és rászabadítottuk a zsarukat. Úgyhogy ugrott az ezer rugótok. Fogd már be, Reuben! Teljesen összezavarod! - Dermid szemmel láthatólag nem volt képes összetett információ megemésztésére. Túlságosan kábának és rémültnek tűnt ahhoz, hogy gondolkodni tudjon. Ne aggódj, Dermid! Majd keresünk nektek helyet. Nem is tehetnénk másként. Most már közülünk való vagy, segítenünk kell egymáson. Ebben a pillanatban Dermid minden különösebb figyelmeztetés nélkül elhányta magát. Öklendezve csuklott össze, a cipőmet másodpercek alatt kátrányfekete hányadék borította. Engedett a Nefley nyakát fogva tartó szorítás is, és a srác vonítva szabadította ki a fejét Dermid hóna alól. Reuben és Dave közrefogtak, mire a kétrét görnyedt Dermid vadul hadonászni kezdett a pisztollyal. Sikerült karon ragadnom, ám abban a pillanatban meghúzta a ravaszt. Katt! Anyu felsikoltott. Dermid émelyegve térdre rogyott. Kicsavartam a kezéből a pisztolyt, majd magam elé tartva hátrálni kezdtem. Gyors voltam ugyan, majdnem elég gyors. A hátsó ajtón kirontó Reuben olyan erővel vetette magát Dermidre, hogy kis híján engem is magával sodort. Nem töltötted meg? - néztem a közelben lapító Nefley-re. -
Mielőtt azonban válaszolhatott volna, valaki felnyalábolt. Anyu továbbra is az eszméletlen Barry súlya alatt nyögött, Reuben Dermidet szorította a földhöz, George leesett állal, elkerekedett szemmel bámult a kerítés mellett, az én orrom pedig Dave mellkasának préselődött. - Komolyan gondoltad? - kérdezte rekedten. Mit? - annyira lefoglaltak az elmúlt néhány perc eseményei, hogy ez a kérdés már valóban sok volt. Szabadulni próbáltam, mire Dave keze is leereszkedett. - Semmi bajom - bizonygattam. - Nem volt megtöltve. Komolyan gondoltad? - ismételte sürgetően Dave. - Amit mondtál. A vámpírokról. Bármilyen hihetetlen, az agyam e pillanatban teljesen kiürült. Talán a sokkhatás miatt. Nem olyan könnyű ám feldolgozni, ha rálőnek az emberre, még ha üres pisztollyal is. Bámultam a kezemben lógó nehéz, fénytelen fémdarabot. Micsoda? - motyogtam. Vajon mit mondhattam? - Fel tudnád idézni esetleg... ? Azt mondtad, felülemelkedtem rajta. Hogy nem is tűnök vámpírnak. Aha - mintha valóban mondtam volna ilyesmit, talán évezredekkel ezelőtt. - Valóban nem tűnsz annak - jelentettem ki újból. - Legalábbis nem tűnsz tipikus vámpírnak. Te ugyanis tényleg teszel valamit. Látszik, hogy élsz! Bátor vagy és érzékeny, mint a normál fiúk figyelmemet ezen a ponton elterelték a közelünkben zajló események. Most Dermid feje szorult Reuben hóna alá. Anyu ordítva utasította George-ot, hogy menjen be a házba, és telefonáljon Sanfordnak, Nefley pedig szipogva mentegetőzött. Nefley - szólaltam meg. - Mi a baj? Hiszen nem is volt megtöltve. - Igen, bocsánat! Jaj, bocsánat! Elfelejtettem... Hogyhogy elfelejtetted? - nem hittem a fülemnek. - Ilyesmit nem szokás csak úgy elfelejteni. Hagytad, hogy Dermid ide cipeljen, és közben eszedbe sem jutott, hogy a pisztoly nincs megtöltve? - Nem néztem meg. Azt hittem, ti megtöltöttétek. Ugyan már, mi a fenének? - kiáltottam. - Azt se tudom, hogyan kell! - Azért - szólt közbe a földről Reuben - jobb biztosra menni. Fél kézzel a pisztolyért nyúlt, másik keze bilincsként szorította Dermid csuklóját. - Talán csak csütörtököt mondott. Lehetnek még golyók a tárban. Tényleg? - ez elég ijesztően hangzott. Gyorsan Reuben kezébe nyomtam a fegyvert, aki azonban fél kézzel nem tudta megvizsgálni. Inkább továbbadta anyunak, aki Barry McKinozt magára hagyva éppen visszafelé kapaszkodott a lépcsőn. Anyu két ujja közé csippentette a pisztolyt, mintha legalábbis koszos zokni volna. - Mégis mihez kezdjek vele? - kérdezte. Tegye csak le a puska mellé - biccentett a ház felé Reuben. - Az tuti meg van töltve. Nina! - Dave úgy megszorította a könyökömet, hogy hirtelen nem is tudtam válaszolni. Nina! Mi van már? - nehezen vettem le a szemem a konyha linóleumpadlóján heverő Barryről. Ha kitartóan nyújtogattam nyakam, a hátsó ajtón át pont ráláthattam az egyik lábára. A telefon felé induló George éppen abban a pillanatban lépett át rajta. - Mi az? Azt mondod, megváltozott a véleményed a vámpírokról? - kérdezte Dave. - Azt mondod, már nem utálod őket? Ezt meg hogy érted? Sose utáltam őket. Csak... nem tom'. Azt hittem, minden vámpír puhány lúzer. De rá kellett jönnöm, hogy nem. Ami pedig a lúzereket illeti... - tekintetem az izzadt, holdvilágképű Nefley-re esett. Úgy állt ott, mintha karót nyelt volna. Hé, Nefley! - kiáltottam oda neki. - Mi lenne, ha megnéznéd, tényleg töltve van-e a pisztolyod? Nem ártana tudnunk.
Micsoda? - pislogott rám kissé zavartan Nefley, majd hirtelen magához tért. - Ja oké, értem - mondta anyu után csoszogva. A konyaablakon keresztül jól látszott, ahogy a pisztoly gazdát cserél. Anyu George-nak is mondhatott valamit. Bár a szavai nem hallatszottak el hozzám, láttam, hogy George engedelmesen átnyújtja anyunak a telefont, majd Barry McKinoz mellé guggol. Anyu végül minden bizonnyal maga akart szólni Sanfordnak, George-ot pedig megkérte, hogy vigye fel Barryt az emeletre. Oké - emelkedett fel zihálva Reuben. - Ezzel mit csináljunk? Hát... - a szédülő, zavart Dermidre néztem. Halkan nyögdécselt, bár nem tudtam pontosan, mi lehet a baja. Talán újra émelyeg, vagy most látta át a helyzet reménytelenségét. De az is lehet, hogy csak Reuben szorítása fájt neki ennyire. A gyötrelmek mindenesetre eléggé eltompították. Nagy nehezen felegyenesedve azonnal neki is dőlt Reubennek. Asszem... asszem, meg kell várnunk Sanfordot - állapítottam meg. - O majd ad neki valamit, amitől kicsit lenyugszik. Reuben az orrát szívta. Ha te mondod - köpött ki Dermidet a konyha felé cibálva. - A magam részéről úgy vélem, egy golyó a fejében biztos lenyugtatná. Reuben! Tudom, tudom. A vámpírok nem hisznek az erőszakban - ragadta meg Dermidet, mire az felvonított. - De hát most már Dermid is vámpír, nem? Le akart lőni téged, Nina! Szerintem bármit megérdemel. Még nem teljesen vált vámpírrá - feleltem. - Ha ízig-vérig vámpír lesz belőle... megváltozik majd. Mondtam már, hogy más ember lesz - pillanatnyi habozás után végül a teljes igazság is kikívánkozott belőlem. - Még az is előfordulhat, hogy megjavul. Van ilyen. A vámpírrá válás néha komoly jellemformáló erővel bír. Hát, rosszabb már valóban nem lehet - morogta Reuben, Dermidet pedig feljebb tuszkolta a lépcsőn. Ekkor hirtelen kiabálás hallatszott. Nem vennének vissza egy kicsit a hangerőből? A családom aludni próbál! Felismertem a hangot, Mr. Kyrillis, az egyik szomszédunk volt az, éppen derékig kilógott a fürdőszobaablakból. Öt éve tart a fagyökerek miatti szomszédviszály Kyrillisék- kel, úgyhogy a családfő ritkán fogja vissza magát, ha belénk köthet. Úgy tűnik, most is kapott az alkalmon. Elnézést! - kiáltottam vissza. - Elnézést, Mr. Kyrillis! Mindjárt bemegyünk. - Részeges banda! Az ablak becsapódott a fejünk fölött, én pedig újabb kísérletet tettem, hogy végre megszabaduljak Dave szorításából. Gyere! Menjünk be! - súgtam. - Mielőtt még hozzánk vág valamit. Dave azonban nem moccant. Szóval azt mondod, vámpír létemre is van esélyem? - dörmögte. - Mire van esélyed? - értetlenkedtem. Úgy értem, ha már nem fújsz a vámpírokra, végre talán nem kapsz majd idegbajt, ha... magyarázta. Nem mintha ettől okosabb lettem volna. - Idegbajt, mitől? - kérdeztem döbbenten. Válaszként Dave hirtelen szájon csókolt. -
29 Mindennek már éppen egy éve. Történt azóta egy és más, igazából annyi minden, hogy nem is tudom, hol kezdjem. Talán Nefley Irvingnél.
Többé már nem esküdt ellenségünk. Sőt, a leghűségesebb szövetségesünkké vált. Végül is nem csoda, hiszen a magafajta kissé rögeszmés figurák csak bandákba vagy klubokba tömörülve képesek barátkozni. Pechünkre Nefley-t nem a sport, a vallás, a politika, vagy a számítógépes játékok érdekelték, hanem mi. Ami azt illeti, többet tud a vámpírokról, mint számos vámpírismerősöm. Az Anonim Vámpírok Klubja tiszteletbeli tagjává választotta. Keddenként mindig elsőnek érkezik a fél tízes csoportfoglalkozásra. Egy ideje már Gladyst és Bridgetet is felveszi idefelé jövet, és haza is fuvarozza őket. Néha bevásárol nekünk. Felcsapott alkalmi tengerimalac-beszállítónak is, és szabadidejében örökké a Szent Agáta körül lóg. Ramon atya elmondása alapján Nefley imád a vámpírrá válásról mint a halál egyik lehetséges elkerülési módjáról, és ennek erkölcsi vetületeiről értekezni. Van egy csomó terve: vámpír-weboldal létrehozása, vámpíregészség-kutatás, és egyszer majd vámpír-dokumentumfilmet is akar forgatni. Ám akárhányszor előhozakodik az ötleteivel, mindig lehurrogjuk. Igazából attól félek, Nefley egyszer - valami gyerekes idealizmustól hajtva - valóban létrehozza a Vámpírok Érdekvédelmi Szervezetét, majd annak rendje és módja szerint hírlevelet küld szét, jótékonysági maratont szervez, és jelképes összegért karácsonyi üdvözlőlapokat lehet majd vásárolni tőle. Minderről azonban szó sem lehet, amíg Reuben is velünk van. Ha Nefley a vámpírok szociális segélyezésére kötelezte el magát, Reuben nem kevésbé határozott célja az, hogy Nefley-t féken tartsa. Elég sokat vannak együtt, bár korántsem azért, mintha Reubent szórakoztatná Nefley internetes támogatóhálózatokról, vírusmutációkról vagy középkori családfákról szóló parttalan locsogása. Leginkább azért hallgatja mindezt, nehogy idegenek előtt járjon el Nefley szája. Valakinek őt is meg kell hallgatnia - mondogatja Reuben. - Lehetne rosszabb is. Reuben szerint ugyanis amíg Nefley egy igazi vérfarkassal is társaloghat, nemigen adja ki a titkainkat az internetes haverjainak. Csak ki kell beszélnie magát - állapította meg Reuben. Szerény véleményem szerint azért ennél kicsit többről van szó. Nefley azért sem lépi át a józan ész határait, mert tart Reubentől. Az igazat megvallva így vagyunk ezzel mindannyian. Van Reubenben valami vészjósló, ami sehogy se fér a hétköznapi élet keretei közé. Bár valóban nagyon igyekszik, hogy hétköznapi élete legyen. Mégis, hiába dolgozott suli mellett autószerelő-tanoncként, féktelensége és makacssága sokszor mindnyájunkat teljesen kiborít. Reuben ugyanis eléggé hangulatember, különösen holdtölte idején. Ráadásul nem mindig tud uralkodni magán. Legtöbbször ugyan sikerül neki, mégis vannak emberek, akiktől örökké kiakad. Ilyen például Dane, a bátyja. Nem tudom, kedves olvasóm, mennyi maradt meg benned Dane-ről. Ő az a bátyó, aki az anyukájuk halála után befogadta Reubent. Persze alaposan meglepődött halottnak hitt öccse láttán, de talán az sem csoda, hogy Reuben halvány „kerestem önmagam" és „rossz társaságba keveredtem"-típusú célozgatásai nem bizonyultak számára elegendő magyarázatnak. Nem győzöm szajkózni Reubennek, hogy igazán nem hibáztathatja a bátyját, amiért az alaposan bepöccent. A vérfarkas-téma tit- kolásával óhatatlanul együtt jár, hogy a családja önző bunkónak nézi majd. - Próbálj Dane fejével gondolkodni! - kérleltem éppen a minap is. - Az eltűnésedkor teljesen összezuhanhatott. Biztos azt hitte, megöltek. Rosszul esik neki, hogy csak úgy szó nélkül faképnél hagytad. Fogalma sincs arról, hogy esélyed sem volt szólni neki. Mégis mitől érezné át a helyzetedet? Ennek ellenére Reuben sajnos egy „tékozló fiú visszatért" nyakba borulást várhatott a családjától. A sok szenvedés kissé eltorzította a valóságérzékét szegénykémnek. Képtelen felfogni, miért neheztel rá Dane. Ez a családi fogadtatás nagyon hazavágta Reubent. Legalább úgy fájhatott neki, mint ahogy Dane-nek fájt az öccse látszólagos önzése. Végül nagy családi vita kerekedett az egészből, és a két testvér azóta nem beszél egymással. Reuben már a bátyja nevének puszta említésétől is agyvérzést kap.
McKinozéktól sem árt távol tartanunk, bármilyen gyengék, soványak és rémültek is. Reubent az se érdekli, hogy hajdani rabtartói elég nehezen szoknak hozzá a vámpír-étrendkiegészítőkhöz. A két sápadt, csontsovány arc látványa továbbra is felébreszti benne az alvó farkast. Keze ökölbe szorul, légzése felgyorsul, még az arcszíne is megváltozik. Beszéd közben minduntalan vicsorog, és a hangja is furán érdessé válik. így aztán nem is vehet részt a keddi üléseken. Ramon atya szerint McKinozék egy percig sem lennének biztonságban tőle. Ami elég nagy kár, mert apa és fia alaposan megváltoztak. Ez biztos Reubennek is leesne, ha akár egy pillanatra megpróbálná beleélni magát a helyzetükbe. McKinozék élete teljesen kizökkent az eredeti kerékvágásból. Például hamis név alatt élnek, de a csoportunk számos tagjával ellentétben nem a koruk miatt. Forrest Darwell elől menekülnek, aki szemmel láthatólag azt hiszi, McKinozék összejátszottak ellene a rendőrséggel. Bár Darwellt végül nem tartóztatták le, a kitoloncolás mégsem eshetett túl jól neki. Úgyhogy nem csoda, ha azóta feni a fogát McKinozékra. A tanya közelében lévő tárnában elrejtett költöztetőfurgonért Ramon atya tért vissza, és elmondása alapján Barry házát alaposan feldúlták. A párnákat széthasogatták, a linóleumot feltépték. Apróra átkutathatták az egész helyet, hogy Barry és Dermid nyomára akadjanak. Forrest Darwell minden bizonnyal meglehetősen aggódik McKinozék következő lépése miatt. Talán attól fél, hogy lerántják a leplet a vérfarkas-ügyleteiről. Ilyesmiről persze szó sincs. McKinozék gondosan kerülik a nyilvánosságot. Még a tanyát se adhatják ki, hiszen a föld alatti zárkarendszer láttán a leendő bérlők minden bizonynyal gyanút fognának. Többször is felmerült az ötlet, hogy a zárkákat visszaalakítsuk víztározóvá. Hetekig törtük a fejüket, hogyan lehetne mindezt kotnyeles alvállalkozók nélkül megoldani. A fő problémán azonban az átalakítás se segítene. Föld alatti cellák híján hol aludnának McKinozék? Ráadásul mi van, ha Forrest Darwell figyelteti a tanyát? Egyáltalán hogyan birkóznának meg a fizikai munkával, ha ébren töltött idejük nagy részében leginkább háromnapos vízihullának érzik magukat? Barry így is sok csoportfoglalkozásról hiányzott. Az ő átváltozása különösen súlyosnak bizonyult, talán mert vérrokontól kapta a fertőzést. A lábán is alig bír megállni. Hol van ő a betonöntéstől vagy a barkácsolástól? így aztán átmenetileg Sanfordhoz kvártélyoztuk be őket. Amúgy is folyamatos orvosi felügyeletre van szükségük! Ez az oka annak is, hogy Reuben a közelükbe se mehet. Egy haragosabb pillantásával el tudná intézni McKinozékat. Hát még ha be talál húzni nekik egyet! Már nem Reubent kellett félteni tőlük, hanem éppen fordítva. Gladys szerint Reuben ránk nézve is veszélyes. Bár ismeretségünk ideje alatt még egyetlen incidens se történt, Gladys sose mulasztja el megjegyezni, hogy mégiscsak vérfarkassal van dolgunk. Pedig páncélszekrény birtokában egy vérfarkas igazán nem okozhat gondot. Teliholdkor Sanford ablaktalan széfjének megerősített vasajtaja mögött tölti az éjszakát. Bár néha elég viharverten kerül elő, a páncélszekrénynek soha nem esik baja. Ramon atya megnyugtatott minket, hogy semmi nem hallatszik ki. A hangok még a közvetlenül a széf fölött elterülő igazgatói irodáig se érnek el. Mondanom se kell, ez azt jelenti, hogy Sanford és a két McKinoz havonta egy éjszakát más szálláshelyen tölt. Nem zavartatják magukat. Általában átmennek George-hoz, aki még örül is a társaságnak. Attól tartok, mostanában elég magányos. Bár sose volt az a szószátyár típus: kedvenc hobbija a tévénézés, és idejének nagy részét kitöltik a tengerimalacok, de azért azt hiszem, meglehetősen hiányozhat neki Horace. Horace elföldelése óta George igencsak bánatos. A fedelet Sanford zárta le. Senki másnak nem lett volna gyomra hozzá. Még nekem is az járt a fejemben, hogy akár én is fekhetnék ott, márpedig én a többiekhez képest is egészen kegyetlennek számítok. Bridget eleve nem hiszi, hogy bárkit meg lehet büntetni a betegsége miatt. George-nak szent meggyőződése, hogy Horace csupán önvédelemből marta meg Dermidet, hiába magyaráztam neki, hogy a támadáskor Dermid éppen mélyen aludt. A lágyszívű Dave egy napi elzárást is soknak tart, nemhogy egy egész évtizednyit. Gladys szerint
pedig, ha Horace-t megbüntetik, Dermiddel se kellene kesztyűs kézzel bánni, elvégre megmarta a saját apját. - Nem is értem, hogyan úszhatja meg - hajtogatta McKino- zék füle hallatára Gladys. Neki aztán beszélhetett Sanford az átváltozás fizikai tüneteiről! Gladys továbbra sem hiszi, hogy Dermidet pillanatnyi elmezavara felmenti a bűne alól. - Egyikünk sem egészséges - sápítozott. - Mindannyian szédülünk. Fáradtak és szétszórtak vagyunk. Dermid nincs egyedül ezzel, de mi attól még nem harapunk nyakon ártatlan embereket. Szerintem vagy engedjük szabadon Horace-t, vagy Dermid is bűnhődjön vele! Sanford tiltakozása végül elhallgattatta Gladyst. Dermid azért aggódhatott egy kicsit, hogy Gladys javaslata egyszer újra napirendre kerül, mert maga is zajosan tiltakozni kezdett Horace elföldelése ellen. Azt hiszem, még Horace társaságát is könnyebben elviselné, mint hogy tíz évre a föld alá csukják. Ha én meg tudtam bocsátani Horace-nak, nem is értem, nektek mi bajotok lehet vele mondogatta bosszúsan. Ami Barryt illeti, ahhoz sincs elég jól, hogy az élve eltemetés gondolata egyáltalán megforduljon a fejében. Még a malactetemekkel teli hűtő látványától is elhányja magát. A föld alá száműzött Horace gyötrelmeinek hallatán pedig már nemegyszer ki kellett szaladnia a vécére. Bevallom, néha magam is hasonlóképpen érzek. Még szerencse, hogy a vámpírok nem álmodnak! Biztos örökké Horace-t látnám magam előtt. Tudom, hogy szörnyű bűncselekményt követett el. Tudom azt is, hogy súlyos elrettentésre van ízükség, hiszen az ösztönök is erősek. Horace persze túl fogja élni a büntetést, sőt, a végére némi szerencsével még talán bölcsebb, alázatosabb, veszélytelenebb vámpír is lesz belőle. A bőrszerkónak meg a lila szaténcuccoknak mindenesetre garantáltan búcsút mond majd. Mindennek ellenére még így egy év után is kísért a bűntudat. Mi van, ha Zadia Veersivo hatott a viselkedésére? Dave szerint ez hülyeség. Horace mindenképp megmarta volna Dermidet. Zadia éppen kapóra jött neki, mondogatja Dave. Ezt már rengetegszer megbeszéltük a csoportban - mondta pár hónapja is. Éppen a nappalijában üldögéltünk. Én a leveleit bontottam fel, ö pedig a gitárján pötyögött. Ez Sanford kedvenc gumicsontja. Millió ésszerűnek tűnő magyarázat lehet: az áldozat megérdemelte, esetleg maga kérte vagy haldoklott, önvédelemből történt... Oké, igen. Ezek a magyarázatok csak első hallásra tűnnek észszerűnek - folytattam Sanford bölcsességét -, de szerintem attól még Zadia is hathatott Horace-ra. Ez a mentőakció... ...volt Horace ürügye az ámokfutásra - fejezte be Dave, majd a gitárját félretéve mellém telepedett. - Horace-nak vámpíragya van, Nina. Csak magára képes gondolni. Azt hiszed? - én ugyanis nem így hittem. - Végül is mitévők lettünk volna, ha másképp sül el minden? Mihez kezdtünk volna McKinozékkal? Mi van, ha Horace még segített is rajtunk? Dave csak morgott. Most viccelsz?! - reccsent rám hirtelen, lapos oldalpillantást vetve felém. - Tíz álló órán át hallgathattuk Dermid gyerekkori traumáinak történetét... Ja, tudom. Hát lehet, hogy te élvezted, de én garantáltan nem. Csak attól félek, mi van, ha Horace-t a segítségéért büntettük meg? Nem volt abban semmi segítség - jegyezte meg a vállamat átkarolva Dave. - Szóltunk a zsaruknak. Reuben terve remekül működött volna. Komolyan gondolod? -Aha. Nem bánod? Már nem - szorította meg a karomat Dave.
Dave valóban sokkal boldogabb mostanában. Például újra nekiállt dalokat írni. És még Dermid gyerekkori rémtörténetei, Nefley túlbuzgó rajongása és a Horace miatti általános nyugtalanság ellenére is többet viccelődik, mint azelőtt. Sanford szerint ez természetes folyamat eredménye. Dave a Kübler- Ross-féle modell depresszió stádiumából kilépve végre a belenyugváshoz ért. Szerintem azonban a dolog ennél jóval egyszerűbb. Dave sokáig meg volt győződve róla, hogy utálom a vámpírokat. Kivétel nélkül. Most már tudja, hogy nem így van. Szinte hihetetlen, micsoda jókedvre derítette ez a felfedezés. Nem tagadom, magam is lényegesen vidámabb vagyok mostanában. Akkora megkönnyebbülés volt rájönni, hogy Dave a volt barátnője helyett egész végig utánam epekedett. Boldogságom azért nem olyan felhőtlen, mint az övé. Nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Zadia rózsaszín felhőbe vont alakja több kárt csinált, mint hasznot. Már az is eszembe jutott, hogy Sanfordnak talán igaza van. Zadia volt az én tiltakozásom. Talán tényleg le akartam tagadni magam előtt az igazságot. Ezért is váltottam át az elmúlt évben emlékiratok írására. Tisztázni akarom magamat és a helyzetet is. Persze nem minden részlet igaz. Gondolnom kellett a családom és a barátaim biztonságára is. Nincs tehát Surry Hillsen Estelle Harrison nevű lakos, se Wolgaroo Corner nevű tanya Cobar mellett. Egyetlen szót sem vagyok hajlandó elárulni arról, hova temettük Horace Whitakkert. Valaki még rátalálna. Igyekeztem azonban világos, őszinte és lényegre törő lenni. Mindent elmondtam, amit személyes biztonságunk veszélyeztetése nélkül lehetett. Kendőzetlenül beszéltem a vámpírságról, már csak azért is, hogy az olvasó gyököt vonhasson a közkézen forgó, dicsőséges vámpírtörténetekből. A legutolsó csoportfoglalkozáson végre előhozakodtam ezzel a könyvvel. Gondosan titokban tartottam, amíg el nem készült. Tegnapig még Dave se tudott róla. Az utolsó oldalakhoz érve azonban úgy döntöttem, ideje színt vallanom. Bejelentettem hát, hogy emlékiratot írok. Mély, döbbent csönd támadt. Gladys szólalt meg először. - És mégis miről? - nyafogta. - Hol vannak a dicsőséges tetteid? - Vannak - szólalt meg Dave. - Nem is egy. Megmentette Reubent. Dermid kis híján agyonlőtte... - Ugyan - tiltakozott Dermid. - Az nem én voltam. Nem az igazi énem. Részlegesen skizoid állapotba kerültem. Sanford is megmondta. Dave éppen az égre emelte a tekintetét, amikor Ramon atya békítőleg közbeszólt. - Nem vádolunk, Dermid. Senki nem vádol senkit. Ez itt vádmentes övezet. - Mindenesetre úgy vélem, Nina a hangulat jelentéseire gondol - állapította meg Sanford. Ezek szerint a tanácsomat megfogadva naplót vezetsz az érzelmi hullámzásaidról és a gondolataidról, amit aztán a csoportfoglalkozáson megoszthatsz velünk. Ugye, Nina? - Neeem - feleltem. - Nem igazán. A tavalyi évről írtam. Onnantól, hogy Kazimírt megölték. Nefley megborzongott. - Én is benne vagyok? - kérdezte George. - Igen. Ennek George szemmel láthatólag nagyon örült. Nem úgy Barry. - De ugye, én nem vagyok benne? - kérdezte. Már hogyne lennél benne! - haragos tekintete láttán élénk mentegetőzésbe kezdtem. Hogy is hagyhattalak volna ki? Felelős vagy a tetteidért. Ennek semmi köze a felelősséghez! - fröcsögte Barry. - Ez személyiségi jogi kérdés! Inkognitóban kell maradnom. Hamis név alatt élek! -Álneveket használtam - nyugtattam meg Barryt, mire Sanford dermedt kővé. Hogy érted, hogy álneveket? - faggatott. - Mi okod volt rá? Csak nem akarod kiadni?
Deee - összeráncolódó homloka láttán őszintén meglepődtem. - Sanford, hát nem te mondod mindig, hogy hagyjak fel a képzelgéssel? Te mondtad, hogy a könyveim ártalmasak. Most végre valami jót is akartam tenni azzal, hogy elmondom az igazat. - Rólam is? - sipította Nefley. - A viselt dolgaimról? - Miért ne? - Mert akkor lecsuknak. Azért! Dehogy! Nem találnak rád. Azt írtam, leveleket válogatsz a postán. Hogy én leveleket válogatok? - szörnyülködött Nefley. Ám mielőtt tovább tiltakozhatott volna, megszólalt Bridget is. Reubent, ugye, kihagytad? - kérdezte aggódva. - Te is tudod, mennyire nem örülne neki. Úgy tart a nyilvánosságtól... - Mondtam már, hogy álneveket használok! És a személyleírások? Azokon is változtattál? - Gladys igyekezett rámutatni aggodalma valódi okára. - Nem állítottál be túl soványnak? És ugye, a sebhelyemet is elhallgattad? - Gladys! Látni akarom, mit írtál rólam! - visította. - Sanford, parancsolj rá, hogy mutassa meg nekem azt a könyvet! Sanford már neki is gyürkőzött a válasznak, amikor az atya figyelmeztetőleg a magasba emelte a kezét. Sanford nem parancsolgathat Ninának, Gladys - magyarázta szelíden az atya. - Azonban magam is úgy vélem, ez a könyv megér egy komoly beszélgetést. Ehhez azonban tudnunk kell, mi áll benne. Én is szívesen elolvasnám - dörmögte Dave, majd szemrehányó pillantásom láttán sietve hozzátette: - ígérem, semmit nem változtatok majd rajta. A magam részéről nem ígérhetek ilyesmit - jelentette ki Sanford. - A csoportunk biztonsága mindennél többet ér. Ha a könyv bármi módon veszélybe sodorhat minket, mindenképp változtatásokat kell eszközölni a szövegen. De nem sokat - szóltam közbe. - Ennek a könyvnek az igazságról kell szólnia, Sanford. Te mondod mindig, hogy nézzek szembe az igazsággal, és ne tagadjam tovább a valódi énemet! Ami korántsem jelenti azt, hogy világgá kürtöld, ki vagy - vágott közbe Dermid. Igaza van, kicsim - mondta Bridget is. - Nagyon vigyázni kell az ilyesmivel. Mindnyájunk miatt... Végül is nem Zadia Veersivónak adjuk ki magunkat - jegyezte meg kissé félénken Dave. Nem tetszelgünk a szuperhősök szerepében, vagy ilyesmi. A vérszomj, a hányások, a döglött tengerimalacok, a légzési nehézségeink, a bevérzések, a szédülés láttán... - Dave felsóhajtott mégis ki a fene kedvelne meg minket? Leprásnak fognak nézni, Nina! Hát, íme. Megpróbáltam elmondani a teljes igazságot. Remélem, sikerült. Persze az is lehet, hogy nem. Sose derül ki, nem igaz? Legalábbis nagyon remélem. Egy dologban azért biztos vagyok: a magam részéről minden tőlem telhetőt megtettem. Márpedig ki vágyhat ennél többre? -
