KÖZLÖNYE TARTALOMJEGYZÉK ÉVFOLYAM LVIII. ÉVFOLYAM 4. SZÁM KÖZJEGYZŐK

2 0 1 1.

1 5 . É V F O LYA M • LV I I I . É V F O LYA M

4. SZÁM

KÖZJEGYZŐK KÖZLÖNYE

T A R T A L O M J E G Y Z É K Megkövetelhető-e az állampolgárság a közjegyzői szakma gyakorlásához? Dr. Imre Miklós, Korom Ágoston 1 Öröklésjogi kérdések az Európai Unióban Dr. Kőfalusi Eszter 11 Közjegyzői okiratok záradékolása a bírósági gyakorlatban Dr. Mikó Ádám 32 A konzuli tisztviselő és a tiszteletbeli konzuli tisztviselő konzuli okirat készítési és konzuli tanúsítvány kiállítási tevékenységéről Dr. Horváth Szováti Kinga 60 A közjegyzői gyakorlatot érintő jogi esetek 79 Nemzetközi sajtószemle 86 Szakmai sajtófigyelő 91

MOKK A MAGYAR ORSZÁGOS KÖZJEGYZŐI KAMARA SZAKMAI FOLYÓIRATA


1

Megkövetelhető-e az állampolgárság a közjegyzői szakma gyakorlásához? Észrevételek Pedro Cruz Villalón Főtanácsnok C-47/08 ügyben készített indítványához Bevezetés Az Európai Bizottság a kötelezettségszegés megállapítása iránti kereseteivel annak kimondását kérte az Európai Bíróságtól, hogy a néhány tagállamban a jelenlegi formában gyakorolt latin típusú közjegyzői tevékenység a letelepedés szabadsága alá tartozzon. Ennek alapján és arra figyelemmel, hogy a közjegyzői feladatok nem tartoznak a közhatalom gyakorlásához kérte a Bizottság a Bíróságot, az előzőekben említett döntés meghozatalára. Az Európai Bíróság, a Belga Királyság, a Francia Köztársaság, a Luxemburgi Nagyhercegség, az Osztrák Köztársaság, és a Német Szövetségi Köztársaság, valamint a Görög Köztársaság ellen indított ügyeket egyesítette. Véleményünk szerint ebben az ügyben a Bíróság az EK 43. és az EK 45. cikk első bekezdésével kapcsolatosan eddigi leglényegesebb értelmezésével néz szembe. Az eddigi bírósági gyakorlat alapján – mint ahogy arra az ügyben készített indítványában a Főtanácsnok is felhívja a figyelmet – annak eldöntése, hogy egy tagállam megkövetelheti-e saját állampolgárságát egy szakma gyakorlásához, olyan állásokkal kapcsolatban merült fel, amelyekben a közhatalom gyakorlása csak marginálisan jelent meg. Az európai jog autentikus értelmezésének monopóliumával az Európai Bíróság rendelkezik. A bíróság joggyakorlata – mint azt részletesen kifejtjük majd a következőkben – jelentős bizonytalanságokat mutat. Ez részben abból ered, hogy az Európai Bíróság eddigi joggyakorlata az európai érdekeket helyezte előtérbe. A Bíróság gyakorlatával kapcsolatban álláspontunk teljes mértékben megegyezik Étienne Pataut, az École de droit de la Sorbonne professzorának véleményével.1 Ennek értelmében a diszkriminációmentes, és szabad munkavállaláshoz való jog a közösségi jogrend egyik legstabilabb alapját képezi. Ennek ellenére az Európai 1

Étienne Pataut: Citoyenneté de LÚnion européenne et nationalité étatique, RDTE, 2010/3 P 624

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

2 Bíróság elismerte, hogy léteznek olyan állások, amelyek megkövetelhetnek egy bizonyos fajta, csak a tagállami állampolgárságban megtestesülő, a tagállam és polgára között fennálló szolidaritáson alapuló viszonyt. Louis Dubouis szerint azt az általános közigazgatási és nemzetközi jogi felfogást tették magukévá az alapító szerződések, miszerint a külföldi személyek azért nem tölthetnek be közszolgálati állásokat, mert ezek a státuszok olyan fajta azonosulást és elkötelezettséget követelnek meg az adott államhoz, és annak törvényeihez, amelyek külföldi személyek részéről nem feltételezhetőek.2 Úgy véljük, hogy az Európai Bíróság joggyakorlata is alátámasztja ezt az álláspontot. Bizonytalanságot okoz azonban az, hogy az Európai Bíróság ebben a körben is az európai érdekeket igyekezett érvényesíteni eddigi gyakorlata alapján. Első ítéleteiben megállapította, hogy a közszolgálati munkakörök esetében nem lehet automatikusan megkövetelni az állampolgárságot, hanem magát a munkakört is vizsgálni kell. Azaz az intézményi kritériumok helyett, a funkcionális feltételeket kell alkalmazni. Azonban ezek érvényesítése sem tekinthető konzisztensnek. Ugyanis bizonyos ítéletek alapján magánszemélyek, magánvállalatok esetében a munkahelyek nem köthetők állampolgársághoz. Nyilvánvalóan az Európai Bíróság ezekkel az elvekkel az állampolgársághoz köthető munkahelyeket kívánta korlátozni, megtartva azonban a hűséghez, és szolidaritáshoz kapcsolódó követelményeket. A jogtudomány képviselői a közjegyzői szakma megítélésével kapcsolatban már korábban hangot adtak kétségeiknek. Jacques Pertek, a Lyon III Egyetem professzora szerint az Európai Bíróság eddigi joggyakorlata alapján nem dönthető el teljes bizonyossággal, hogy a tagállamok alkalmazhatják-e az állampolgársági megkötést a közjegyzői tevékenységgel összefüggésben.3 Pedro Cruz Villalón Főtanácsnok indítványában kifejtett véleményében arra a következtetésre jut, hogy a közjegyzők esetében az európai joggal nem egyeztethető össze az állampolgárság megkövetelése. Az állampolgársághoz köthető szakmák eddigi indoklása, azaz a tagállami állampolgárságban megtestesülő, kölcsönös hűségen, és szolidaritáson alapuló viszony helyett a Főtanácsnok indítványában államelméleti aspektusból vizsgálja a kérdést. Ennek alapján megkülönbözteti a közhatalom gyakorlásának közvetlen, és közvetett formáit. A Főtanácsnok álláspontja szerint az előző csoportosítás alapján nem lehet objektív kritériumokat megfogalmazni. Ezzel a véleménnyel mi is egyetértünk. A Főtanácsnok indítványában az európai polgárságot, és az ahhoz kapcsolódó ítélkezési gyakorlatot úgy értelmezi, hogy azzal a bíróság az unió és a polgár között hoz létre egy kölcsönös hűségen alapuló kapcsolatot.

2

Domat: Lois civiles in Louis Dubouis, Claude Blumann: Droit matériel de lÙnion européenne, Montrestien, 2009, 5. édition, P 91

3

Jacques Pertek: Droit matériel de lÙnion européenne, Thémis droit, puf, Paris, 2005, P 63


3 A főtanácsnok államelméleti megközelítésének kritikája A Főtanácsnok szerint az eddigi bírósági gyakorlat annak vizsgálatára szorítkozott, hogy a adott tevékenység közvetlen, illetve tényleges részvételt jelent-e a közhatalom gyakorlásában. Véleménye szerint az Európai Bíróság a 45. cikk első bekezdésével kapcsolatos, általa vizsgált ügyeket a „közhatalom kategóriája” fogalmi felépítésének részletes elemzése nélkül is el tudta végezni.4 Ezzel a megállapításával nem értünk egyet. Ugyanis a bíróság joggyakorlatát végigkíséri a közhatalom gyakorlásával kapcsolatban az adott szakma ellátásával összefüggő – az általunk sokat hivatkozott – szolidaritáson alapuló viszony szükségességének a vizsgálata. Az Európai Bíróság az Allué/Universita degli studi di Venezia5 ügyben hozott ítélete alapján azok a munkakörök, amelyek „nem vesznek részt közvetlenül, vagy közvetve a közhatalom gyakorlásában, vagy az adott munkakör célja nem az adott állam, vagy helyi közigazgatási egység alapvető érdekeinek előmozdítása, és e munkakörök betöltése nem feltételez a munkavállaló részéről egy bizonyos szolidaritást, valamint az állam és az állampolgár között fennálló – a jogok, és kötelezettségek kölcsönös, az állampolgárságban megtestesülő – viszonyt, nem tekinthetők olyan közszolgálati munkakörnek, amelyek megtilthatók más tagállam állampolgárai számára”. Amennyiben eltekintünk az eddig alkalmazott szempont – a tagállamhoz való hűség – vizsgálatától, úgy jogosnak tűnik a Főtanácsnok megállapítása, miszerint a Bíróság nem dolgozta ki az általa választott államelméleti megközelítés szerint a közvetett, közvetlen, vagy sajátságos közhatalom fogalmát.6 A Főtanácsnok véleménye szerint a közhatalom eszméjének megértéséhez, az államelmélet általános kategóriájának előzetes elemzéséből kell kiindulni, amelybe szükségszerűen beletartozik az Európai Unió, mint az államok közössége. Ebben az értelemben szerinte a „közhatalom” mindenekelőtt hatalom, vagyis egy leküzdhetetlen akaratnak megfelelő magatartásra való kötelezés képessége.7 Államelméleti alapon csak olyan közhatalom által irányított kényszer létezik, ami vagy az állam létezésének, és céljainak (közérdek) előmozdítására, vagy az egyes magánszemélyek mások magatartása tekintetében támasztott jogos elvárásait (magánérdek) tükrözi. Az állam által irányított, és kétségtelenül kisajátított kényszer napjainkban, – Európában jellemzően – a szociális és demokratikus jogállam legitimációjának alapját képezi.8 Álláspontja értelmében a közhatalom meghatározása során, a hagyományosan alkalmazott feltételek közül a legalapvetőbb, a közhatalom egyoldalú akaratérvényesítő képessége, amelyhez nincs szükség a kötelezett beleegyezésére. Ezzel szemben egy magánszemély egy másik magánszeméllyel akaratát, kizárólag annak hozzájárulásával fogadtathatja el.9 4

C-47/08 ügyben hozott Főtanácsnoki indítvány 84. pont

5

CJCE, 33/88

6

Főtanácsnoki Indítvány, 90. pont

7

Főtanácsnoki Indítvány, 92. és 93. pontok

8

Főtanácsnoki Indítvány, 93. és 94. pontok

9


2 0 1 1.

4.

S Z Á M

4 Végső soron oda jut, hogy a közhatalom nem abszolút, hanem relatív fogalom. Ezek szerint hatalom minél inkább kikényszeríthető, annál inkább közelebb áll a közhatalom gyakorlásához. A Főtanácsnok által alkalmazott megközelítés bizonytalanságot rejt magában mind a kitűzött célra (közérdek/magánérdek) mind pedig a kényszerrel biztosított kötelezettség előírására (egyoldalú/kétoldalúan) vonatkozóan. Az előző kritériumokat alapul véve különösen pontatlan fogalmakba ütközünk, amely az objektivitás minimumát sem teszi lehetővé. A Főtanácsnok véleménye szerint e szempontok továbbra is alkalmazhatók, amennyiben a közhatalom gyakorlásának eseteivel állunk szemben (hadsereg, rendőrség, kormányzás). Azonban nehézséget okoz azon közfeladatok minősítése, amelyek kevésbé közvetlen módon kapcsolódnak a kényszer alkalmazásához, de nem minősülhetnek magántevékenységeknek sem.10

A Hitelesítési tevékenység negatív hatályával kapcsolatos problémák A Főtanácsnok szerint egyes kiegészítő tevékenységekkel együtt, a közjegyzői szakma legfontosabb eleme a hitelesítés. Ezért a közjegyzői hivatás állampolgársághoz köthetőségét elsősorban a hitelesítéséi tevékenység alapján vizsgálja, és a következőeket állapítja meg. A közjegyzői okiratok bizonyító erejűek, és végrehajthatóak. A közjegyző a felek kérelmére jár el, és elvégzi a hitelesítendő okirat törvényességi vizsgálatát. Közreműködése lehet választható, vagy kötelező. A közjegyzői közreműködéssel készült okiratok teljes bizonyító erővel rendelkeznek, megdöntésükre csak bírósági intézkedés alapján kerülhet sor.11 A közhatalom gyakorlásával összefüggő hitelesítési tevékenységgel kapcsolatos Főtanácsnoki álláspont a következő. Az állam akarata szerinte bírósági döntésekben nyilvánul meg végleges hatállyal, amelyet megelőzően azonban készülhet olyan okirat, amely kiállítójának személyétől függően végrehajtható. Ez a közvetlen végrehajthatóság a közhatalom azonosításának legmegbízhatóbb szempontja. A Főtanácsnok véleménye szerint egy tagállam dönthet úgy is, hogy elébe megy a konfl iktusnak, azzal, hogy bizonyított jogi kötőerővel, és benne foglalt végrehajtható minőséggel rendelkező közokiratnak minősít bizonyos okiratokat, amelyek önmagukban nem rendelkeznének több értékkel, mint a magánjellegű ügyletek.12 A magánszemélyek okirataival kapcsolatos közreműködése révén csökkenti az állam – többek között – a bíróságok ügyterhét. Ezért nevezik sokan – a Főtanácsnok szerint talán túlzott mértékben, de nem minden alap nélkül – a közjegyzők munkáját „megelőző igazságszolgáltatásnak”. Ebből következően a Főtanácsnok úgy véli, hogy meglátása sze-

10

Főtanácsnoki Indítvány, 97, és 98. pontok

11

Főtanácsnoki Indítvány, 109-113. pontok

12



5 rint a közjegyzők nyilvánvalóan közhatalmi tevékenységet végeznek. Azaz a közjegyzői feladatok ellátásánál a közhatalom felmentést biztosít a hitelesnek minősített valóságelem gyakorlása során, amit csak bíróság előtt lehet vitatni.13 A Főtanácsnok azonban felhívja a figyelmet arra, hogy a hitelesítéssel a közjegyző nem alkalmaz kényszert, és nem is ír elő egyoldalúan kötelezettséget. A hitelesítésnek azonban hivatalos jelleget kölcsönöz, hogy előzetesen jogi kötőerővel ruházza fel a magánszemélyek okiratait. Ebből következően szerinte a közjegyzőket a közhatalomhoz oldottabb viszony jellemzi, megfogalmazása szerint a közhatalom gyakorlásához a szuverén hatalomhoz fűződő – más hatóságokhoz képest – lazább kapcsolat révén.14

A közjegyzők jogállása A Főtanácsnok véleménye szerint a funkció a jogálláshoz igazodik. Ennek értelmében a közjegyzők köztisztviselők, akik az államot képviselik, annak ellenére, hogy tevékenységük szabad foglalkozásnak minősül. A közjegyzők és az állam közötti kapcsolat hivatalos jellegét különösen hangsúlyozza a közhatalomhoz való kötődésük. Ezt fejezi ki a hivatali eskü, és a tisztviselői karhoz hasonló felvételi vizsga, a kinevezések állandó jellege, és a köztisztviselőkre vonatkozó fegyelmi szabályok közjegyzők esetében való alkalmazása is.15 A Főtanácsnok elemzi azt a kérdést is, hogy az állampolgársági kikötés mennyiben felel meg az arányosság elvének is. Azaz megvizsgálja, hogy a vonatkozó cikkek értelmében igazolható-e az említett két rendelkezés a megvalósítani kívánt célokkal. Úgy véli, hogy az EK 45. cikk első bekezdését eddig spontán értelmezték, mivel az nem utal az állampolgárság alapján történő megkülönböztetésre. Ez a társítás csupán az eddigi bírósági gyakorlatból következik.16 A Főtanácsnok rögzíti azt a véleményét is, hogy az állampolgárság alapján történő megkülönböztetés nem egy egyszerű hátrányos különbségtétel, amelynek egyedüli következménye a letelepedés szabadságának korlátozása. Ez a megkülönböztetés egyúttal az állami protekcionizmus egyik legkézenfekvőbb megnyilvánulása, amely tagadja magának az integrációnak a szellemiségét is. A Főtanácsnok álláspontja szerint sérti az Alapjogi Charta 20. és 21. cikke által védett egyenlőség elvét. Ezt támasztja alá az EK 12. cikk is.17 Véleményünk szerint az előzőekben részletezett érvek nem fogadhatóak el. Az állampolgárság alapján történő megkülönböztetés tilalma, és a személyek szabad mozgása valóban az európai integráció, és a közösségi jogrend egyik alapvető fundamentumát képezik. Azonban Étienne Pataut értelmében e jogelvek ellenére sem tudták az Európai Bíróságot arról meggyőzni, hogy a tagállamok ne követelhessék meg a tagállam és a polgára 13


14


15


16 Főtanácsnoki Indítvány, 128. pont 17


2 0 1 1.

4.

S Z Á M

6 között fennálló, állampolgársági jogviszonyban megtestesülő, hűségen, és kölcsönös szolidaritáson alapuló viszonyt megkövetelő munkakörök esetében az állampolgársági kikötést.18 A Főtanácsnok által hivatkozott, az Európai Bíróság a Wood ügyben hozott ítéleté19 ben nem volt szó a tagállami állampolgárságban megtestesülő, kölcsönös szolidaritáson alapuló viszonyról. A Főtanácsnok úgy érvel, hogy az állampolgárság szerinti megkülönböztetést az EK Szerződés 12. cikke tiltja. Azonban az EK 43. cikk és a 45. cikk első bekezdésének kombinált alkalmazásával véleménye szerint is lehetséges, hogy egy tagállam a természetes személyek tekintetében is szabályszerűen fogadjon el ilyen intézkedéseket. Ebben az esetben fel lehetne hozni az EK 18. cikkét, amely a szerződésekben megállapított korlátozásokkal és feltételekkel érvényesíthetők, abban esetben, ha a gazdasági szabadságjogok nem alkalmazhatók. Azonban a főtanácsnok is elismeri, hogy az EK 45. cikkének első bekezdését ide kell érteni. Az előzőek alapján a Főtanácsnok szerint megállapítható, hogy amennyiben elfogadjuk, hogy valamely állampolgárság alapján történő hátrányos megkülönböztetéshez vezető intézkedés az EK Szerződés 45. cikke első bekezdésének negatív hatálya alá tartozik, a tagállamok jogosultak lennének eltérni az uniós jogtól, anélkül, hogy a szerződések egyéb rendelkezései alapján meg lehetne kérdőjelezni ezt az intézkedést. Álláspontjának értelmében az a tény, hogy az EK 12. cikk alkalmazása feltételekhez kötött, még nem vonja maga után azt, hogy kisegítő szabályként kellene rá tekintenünk. Véleménye szerint e rendelkezést nem kell automatikusan figyelmen kívül hagyni, ha a szerződés más különös rendelkezéseivel ütközne.20 Úgy véljük, hogy a Főtanácsnok állítása a következőkben foglalt indokok alapján nem fogadható el.

Az európai polgárság és a közjegyzőség A Főtanácsnok az európai polgárság alapján is megvizsgálja a kérdést. Úgy véli, hogy az európai polgársággal létrejött egy közvetlen kapcsolat a polgár, és az Unió között. Érvelése szerint az Európai Bíróság a Janko Rottmann21 ügyben hozott ítéletében megállapította, hogy a tagállamok nem jogosultak beavatkozni a polgár, és az Unió kapcsolatába azáltal, hogy az előbbit megfosztják az államhoz kötődő állampolgárságtól.22 Egyetértünk a Főtanácsnokkal, hogy az Európai Bíróság kiszélesítette a jogosultságokat az európai polgárság viszonylatában. Azonban ez a megállapítás további elemzést igényel. Osztjuk Etienne Pataut azon álláspontját amely szerint23 az Európai Bíróság kiszélesítette az 18

RDTE, 2010/3, P 624

19

CJCE, C-164/07

20


21

CJCE, C-135/08

22


23

RDTE, 2010/03, P 617-633


7 európai polgárság fogalmát, sokkal nagyobb mértékben, mint azt a szerződések vonatkozó rendelkezései alapján feltételezhettük volna. Pataut úgy véli, hogy az európai polgárság mindenek előtt egy jogtechnikai elem, amely a politikai koncepciót megelőzve bizonyos jogoknak meghatározott személyekre való átruházására szolgál. Az európai polgár ebből a szempontból nem tekinthető másnak, mint akinek bizonyos jogosultságokat garantál az európai jog, anélkül, hogy megkövetelne az Európai Unióhoz való bármilyen specifikus kötődést. Ez a bizonyos speciális viszony jelenleg nem az uniós joggal, hanem a nemzeti joggal kapcsolatban áll fenn. Az európai polgárság a tagállami állampolgárságok következménye, ezért a szerző szerint mindenképpen védhető egy európai polgársággal kapcsolatos minimális álláspont. Véleményünk szerint az Európai Bíróság a Rottmann ügyben hozott ítélete Étienne Pataut álláspontját támasztja alá.24 Az alapügyben egy osztrák állampolgár, bizonyos fontos adatokat elhallgatva megszerezte a német állampolgárságot, ami az osztrák állampolgárság automatikus elveszítéséhez vezetett. Később a német hatóságok tudomást szereztek arról, hogy Rottmann úr a német állampolgárság megszerzésekor elhallgatott egy ellene folyó büntetőeljárást. Ezért a német hatóságok a megszerzett német állampolgárságot utólagosan visszavonták. Az Európai Bíróság többek között abban foglalt állást, hogy ellentétes-e az európai polgársággal egy ilyen döntés ha az, az európai polgárság elveszítését is maga után vonja. Az Európai Bíróság kifejtette, hogy az adott helyzetben megvonható a csalással megszerzett állampolgárság. Ugyanis „jogszerű az, hogy valamely tagállam védeni kívánja a közte, és állampolgárai között meglévő, szolidaritáson, és kölcsönös hűségen alapuló, különös kapcsolatot, valamint az állampolgársági jogviszonyt képező, jogok, és kötelezettségek kölcsönösségét”. Az ítéletben megfogalmazottak alapján jogosan következtethetünk arra, hogy bár az Európai Bíróság az európai polgársághoz kapcsolódó jogkövetkezményeket sokkal inkább kiszélesítette – az európai integráció a gazdasági közösségtől eltérő irányainak kialakítása céljából25 –, mint ahogy ez a szerződés betűjéből következne. Az európai polgárságot továbbra is úgy kell értelmezni, hogy az nem alakít ki a polgár és az unió között a tagállami állampolgársághoz hasonló, kölcsönös hűségen, és szolidaritáson alapuló kapcsolatot, amit viszont az Európai Bíróság akár abban az esetben is igazolható közérdeknek ismer el, ha az az európai polgárság elveszítéséhez vezet.

A lojalitás kritikája A Főtanácsnok eddigi elméletét részben a lojalitás elhallgatására építette fel, azonban indítványa implicite tartalmazza a lojalitás kritikáját általánosságban, és kifejezetten a közjegyzői tevékenységgel összefüggésben is. Kifejti, hogy a közjegyzői szakma közhatalmi 24

CJCE, C-135/08, 51. pont

25

Cathérine Pietro: Un gouvernement économique pour LÈurope RDTE, 2010/3 P 535

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

8 jellegű, de a közhatalomhoz való kötődésének viszonylag kisebb intenzitásából következően, a közjegyzői feladatok gazdasági tevékenységnek minősülnek. Így nem igazolható véleménye szerint a közvetlen állampolgárságon alapuló megkülönböztetés.26 A Főtanácsnok véleménye szerint csak a közjegyzői eskü fejezi ki a közjegyző, és az őt hatalmi jogosítvánnyal felruházó állam közötti lojalitáson alapuló kapcsolatot. Megemlíti azt is hogy a Luxemburgi Közjegyzői Kamara az állampolgársági feltételt az alkotmányos identitás védelmével is összekapcsolja.27 A Főtanácsnok álláspontja szerint, egy politikai közösséghez való szolidaritást és lojalitást nem lehet csak a tagállami állampolgársággal kapcsolatban megkövetelni. Úgy véli, hogy tarthatatlan az a premissza, amelynek értelmében valamely tagállam állampolgára nem vállalhat elkötelezettséget egy másik tagállam irányába. Ez komolyan veszélyeztetné az állampolgárnak az európai polgárságból, az Európai Unió Alapjogi Chartájából, és a Szerződésekből eredő politikai jogait.28 Álláspontunk szerint a Főtanácsnoknak az előzőekben kifejtett véleménye nem fogadható el. Ugyanis ebben az esetben a tagállamok nem csak a közjegyzőkre vonatkozóan, hanem semmilyen munkakört illetően nem követelhetnék meg saját állampolgárságukat. Úgy véljük, hogy egy ilyen „jogfejlődés” a szerződések módosítása nélkül nem következhetne be. Abban az esetben, ha egy tagállam állampolgára szeretné kifejezni egy másik politikai közösséghez való lojalitását és szolidaritását, kérelmezheti az adott tagállam állampolgárságának felvételét. A szerződések, különösen az EK 17. és 18. cikke az állampolgároknak nem juttat olyan politikai jogokat az európai polgárság alapján, amely a Főtanácsnok által kívánatosnak tartott jogfejlődést eredményezné. Általa e területen felhozott érvek elfogadásuk esetén a tagállamok semmilyen munkakör esetén sem követelhetnék meg az állampolgárságot. Részünkről osztjuk Etienne Pataut álláspontját, amely szerint az európai polgárság egyrészt politikai szlogen, azaz az európai polgároknak bizonyos jogosultságokat garantál, mint meghatározott körülmények között a diplomáciai védelemhez való jog, választhatóság, és szavazati jog stb. Az európai polgárság másik vetülete a jogtechnikai elem, amelyben az Európai Bíróság joggyakorlatában kitágította az európai polgárság jogkövetkezményeit, jóval tágabban, mint ahogy azt a szerződések betűi alapján következtethettük volna.29 Az európai polgárság e két vetülete közül egyik sem igazolhatja a Főtanácsnok álláspontját. Az Európai Bíróság a Rottmann ügyben hozott ítéletéből kitűnik30, hogy a bíróság közérdeknek ismerte el, hogy a tagállamok védhetik a köztük, és állampolgáraik között fennálló, az állampolgársági jogviszonyban megtestesülő lojalitáson, és szolidaritáson alapuló jogviszonyt.31 26


27


28


29

Citoyenneté de LÙnion, RDTE/2010/3, P 618-620

30 CJCE, C-135/08 31

CJCE, C-135/08, 51. pont


9 Az Európai Unió Alapjogi Chartájának 21. cikke értelmében valóban tilos minden, a szereződések alkalmazási körébe tartozó területen az állampolgárság alapján történő megkülönböztetés. Azonban a Charta tartalmaz kivételeket, azaz az állampolgárság szerinti megkülönböztetés nem érinti a „Szerződések alkalmazási körét, és az azokban foglalt különös rendelkezéseket”. A Főtanácsnok kifejti, hogy büntető ügyekben való igazságügyi együttműködés során a közjegyző az Unió hivatalos képviselőjévé is válik.32 A fenti érv ellen szintén felhozható, hogy az igazságügyi együttműködés a bíróságokra is kiterjed, amiből logikusan következik, hogy ezt az érvet sem lehet specifikusan a közjegyzőség ellen használni.33 Mint már kifejtettük, a közszolgálatban betöltött munkakörökkel kapcsolatos kivételek végleges eltörlését a szerződések módosítása nélkül nem tartjuk elképzelhetőnek. Marion Ho Dac, a Montesquieu-Bordeaux IV Egyetem kutatója szerint a Francia Közjegyzői Kamara például34 kiválóan eredményeket ért el az európai igazságügyi együttműködés területén. Ebből következik, hogy az igazságügyi kooperáció célkitűzései a jelen helyzetben is megvalósíthatók.

Összegzés Az Európai Unió Bírósága ítéleteiben megállapította, hogy a szóban forgó tagállamok esetében – mivel e tagállamokban a közjegyzők által végzett tevékenységek nem minősülnek a közhatalom gyakorlásában való közvetlen, és sajátos részvételnek35 – a közjegyzői hivatás állampolgársághoz kötése az EK 43. cikkében tiltott, állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetésnek minősül. Úgy tűnik, hogy az ítéletekben az Európai Bíróság nem vette figyelembe a Főtanácsnok álláspontját a lojalitás – mint a közhatalomhoz való kötődés kritériumának – kritikájára, illetve az európai polgárság és az Alapjogi Charta rendelkezésének alkalmazása vonatkozásában. Véleményünk szerint a bíróság megfogalmazása szerint a közhatalomhoz való sajátos kötődés egyértelműen a lojalitás szinonimájának tekinthető. Álláspontunk szerint ezen ítéletekből azonban semmi esetre nem következik, hogy a magyar szabályozás állampolgárság megkövetelésére vonatkozó rendelkezését megsemmisítette volna az Európai Bíróság, illtetve, hogy nem lenne lehetőségük bizonyítani, hogy a magyar közjegyzők tevékenysége az EK 45. cikkének első bekezdése értelmében a közhatalom gyakorlásában sajátos, és közvetlen módon vesz részt, azaz az állampolgársági megkötés az európai joggal összeegyeztethető.

32 Főtanácsnoki Indítvány, 143. pont 33 Olivier Dubos, , Lápprofondissement du marché interieur, Paris, Pedone 2009, P 94 34

Olivier Dubos, Làpprofondissement du marché interieur, Paris, Pedone, 2009 P 95

35

CJUE, C-50/08, 75. pont

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

10 Denys Simon, a Strasbourgi Egyetem professzora kifejti, hogy36 a tagállami kötelezettségszegésből eredő ítéletek esetében számításba kell venni a közösségi jogrend legalitására, és a tagállamok intézményi és eljárási autonómiájára vonatkozó követelményeket. Ezen ítéletek esetében az Európai Bíróság a tagállami kötelezettségszegés megállapítására szorítkozik, a tagállam feladata az Európai Bíróság ítéletében foglaltak végrehajtásához szükséges intézkedések meghozatala. Az Európai Bíróság nem rendelkezik semmilyen, az európai joggal ellentétes belső jogi normák megsemmisítéséhez szükséges hatáskörrel, illetve a nemzeti hatóságokat sem utasíthatja a kötelezettségszegés megszüntetéséhez szükséges intézkedések meghozatalára. Az Európai Bíróság azonban – Denys Simon szerint – egyre inkább szűkíti a tagállamok intézményi, és eljárási autonómiáját azzal, hogy az indokokat rendkívüli részletességgel hozza fel. Jelen esetben azonban az ítéletek indokainak részletes bemutatása lehetőséget biztosít a magyar közjegyzőség tevékenységeinek az ítéletekben szereplő tagállamoktól eltérően a közhatalomhoz való sajátos, és közvetlen kötődésének bizonyítására. Alapelv szerint az tagállami kötelezettségszegésből eredő ítéletek – mint az előzetes döntéshozatali eljárásból eredő ítéletek – erga omnes hatállyal bírnak az adott tagállam irányába, bizonyos esetben a többi tagállam irányába is. Azonban jelen esetben van lehetőség annak bizonyítására, hogy a magyar közjegyző feladatai szorosan kötődnek a közhatalom gyakorlásához. A bíróság joggyakorlata alapján az európai közjegyzők fő tevékenységeként definiálható hitelesítési, és közokiratok kiállítására irányuló tevékenysége nem felel meg a közhatalomhoz való sajátos és közvetlen kötődés feltételének. Az állandó bírósági gyakorlat szerint ahhoz, hogy egy tevékenység közvetlen és sajátos módon kötődjön a közhatalom gyakorlásához, szükséges bizonyos kényszerítő eszközök alkalmazásának, illetve bizonyos mérlegelési és döntési jogkör gyakorlásának bizonyítása. Meglátásunk szerint a vizsgált tagállamokban a hitelesítési, illetve a közokirat kiállítási tevékenység nem felelt meg ezen kritériumoknak. Úgy véljük, hogy a magyar közjegyzőség esetében teljes körűen fel kell tárni, és rendszerezni kell a mérlegelési jogkörrel járó, illetve a kényszer alkalmazásának lehetőségével járó tevékenységeket. Példának okáért kiemelhető a fi zetési meghagyás során alkalmazható mérlegelési jogkör, illetve a hagyatéki eljárásban és a fizetési meghagyás során bírság alkalmazásának lehetősége, valamint kényszer alkalmazása. A magyar közjegyzőség specifi kus helyzetéből, valamint mérlegelési jogkör és kényszer alkalmazásának lehetőségéből következik, hogy nagy valószínűséggel az Európai Bíróság előtt alá tudjuk támasztani, hogy a magyar állampolgárság megkövetelése összeegyeztethető az európai joggal. Dr. Imre Miklós, tanszékvezető főiskolai tanár, dékán, BCE KIK, Korom Ágoston, tanársegéd, BCE KIK Közigazgatási, és Európa Jogi Tanszék 36

Denys Simon: Le systeme juridique communautaire, Puf, Paris,1997, P 646-647


11

Öröklésjogi kérdések az Európai Unióban 1

Bevezetés Az Európai Unió tagállamaiban a határokon átívelő öröklés egyre nagyobb jelentőséget nyer. A 27 tagállamban közel 31millió külföldi tartózkodott 2008. január 1-jén, akiknek 60%-a más európai ország állampolgárai közül került ki2. Hazánkban 2009-ben 1863653 külföldi állampolgár tartózkodott, akik közül 1543524 fő Európa más államából érkezett. A magyar állampolgárok is egyre nagyobb számban élnek a szabad mozgás jogával az Unió területén belül, így egyre többen vállalnak más tagállamban munkát, szereznek ott ingó vagy ingatlan vagyont. Hazánk polgárai számára a legvonzóbb tagállamok 2007ben Németország, Ausztria és Spanyolország voltak. Az Európai Unió szakértői 2009-ben a jogi szakmák képviselőinek bevonásával készített tanulmányban5 a magyarországi nemzetközi vonatkozású hagyatéki ügyek számát 10%-ra becsülték6. Határon átívelő öröklésről beszélünk, ha az elhunyt más állam állampolgára, vagy ha külföldön található vagyontárgy a hagyaték tárgya. A tulajdonosnak a külföldön lévő vagyona vonatkozásában is tisztában kell lennie azzal, hogy arról halála esetére érvényesen hogyan, milyen szabályok szerint rendelkezhet, esetleges végrendeletére mely jogszabályok irányadóak, ha nem kíván végrendelkezni, kik és milyen arányban lesznek örökösei. A hozzátartozók7, az örökösök szempontjából a nemzetközi vonatkozású hagyatéki ügyekben fontos kérdés az, hogy szükség esetén az eljárást mely országban, mely szervnél tudják megindítani, hogyan válhatnak örökössé, milyen örökrész illeti meg őket, az egyik tagállamban hozott határozatot hogyan tudják egy másik tagállamban érvényre 1

A dolgozat készült az ELTE Jogi Továbbképző Intézet családjogi szakjogász képzésének keretében szakdolgozatként, 2011. I. félévében. (Konzulens: Dr. Bókai Judit)

2

Forrás: Statisztikai Tükör IV. évf. 63. (2010/63; KSH 2010.) Nemzetközi vándorlás az Európai Unió államaiban

3

Forrás: http://portal.ksh.hu/pls/ksh/docs/hun/eurostat_tablak/tabl/tps00157.html

4

http://statinfo.ksh.hu/Statinfo/haViewer.jsp

5

Commission Staff Working Document Accompanying the Proposal for a Regulation of the European Parliament and of the Council on jurisdiction, applicable law, recognition and ont he introduction of a European Certificate of Inheritance Impact Assassment (COM2009 154 fi nal – SEC2009 411) Brüsszel:2009.10.14.

6 7

a becsült EU átlag 12,5%, a namzetközi vonatkozású hagyatéki ügyek száma a 27 tagországban évente kb. 588.000 Hozzátartozók esetében fontos előkérdés lehet az is, hogy a törvényes örökléshez szükséges kapcsolat fennáll-e közötte és az elhunyt között, házastárs tekintetében pedig az, hogy a házasság érvényesen létrejött-e.

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

12 juttatni. Végül, de nem utolsó sorban a jogalkalmazónak is tisztában kell lennie azzal, hogy a nemzetközi elemet tartalmazó ügyben rendelkezik-e egyáltalán joghatósággal, illetve hogy eljárása során milyen jogot kell alkalmaznia. Az Európai Unió jogalkotása mindezidáig kizárta a polgári ügyekben történő Igazságügyi Együttműködés hatálya alól az öröklésjogi kérdéseket, bár az ezen a területen történő jogharmonizáció szükségességének kérdése nem új keletű. Konrad Zweigert német jogtudós, professzor, a Német Szövetségi Alkotmánybíróság bírája már 1966-ban felhívta a figyelmet arra, hogy az eltérő öröklésjogi kollíziós szabályoknak integrációt akadályozó hatása lehet8. A Német Közjegyzői Intézet 2002-ben a Bizottság számára készített jogösszehasonlító tanulmányában9 rámutatott a határokon átnyúló vagyonszerzés és ennek öröklésjogi vonatkozású következményeire, illetve a joghatóság és az alkalmazandó jog meghatározására vonatkozó szabályok egységesítésének fontosságára, egy egységes végrendeleti nyilvántartás és öröklési tanúsítvány szükségességére. A tagállamok között eddig számos két-, illetve többoldalú nemzetközi, illetve regionális10 szerződés jött létre az öröklési ügyek intézésének megkönnyítése és egységesítése céljából, ezek azonban nem váltották be maradéktalanul a hozzájuk fűzött reményeket. A Hágai Nemzetközi Magánjogi értekezlet keretén belül ezen a területen három egyezmény került elfogadásra11, amelyek a hatáskörről és az alkalmazandó jogról rendelkeznek, egy negyedik pedig az öröklési vagyonkezelőkkel foglalkozik12. Meg kell még említeni a nemzetközi végrendeletek alakiságára vonatkozó egyezményes jogról szóló UNIDROIT Washingtoni egyezményt13. Az Európa Tanács

8

Anatol Dutta: Succession and Wills in the confl ict of Laws on the Eve of Europeanisation (RabelsZ Bd. 73 (2009) p. 547-606; p. 551.

9

DNotI; Prof. Dr. Heinrich Dörner, Prof. Dr. Paul Lagarde: Rechtsvergleichende Studie der erbrechtlichen Regelungen des Internationalen Verfahrensrechtes und Internationalen Privatrechts der Mitgliedsstaaten der Europäischen Union (Studie für die Europäische Komission, Generaldirektion Justiz und Inneres;

10

Öröklési ügyekben alkalmazandó jogról szóló Északi Egyezmény 1934. 11. 19. létrejött: Dánia, Finnország, Izland,

11

A végrendeleti intézkedések szabályaival kapcsolatos kollíziókról szóló, 1961. október 5-én megkötött, 1964. január

Norvégia, Svédország között. 5-én érvénybe lépett egyezmény. Aláíró felek: Németország, Ausztria, Belgium, Dánia, Spanyolország, Észtország, Finnország, Franciaország, Görögország, Luxemburg. Ez az egyezmény érvénybe lépett a következő tagállamokban is: Hollandia, Egyesült Királyság és Svédország; Írország és Lengyelország; és Szlovénia. Az öröklés nemzetközi közigazgatásával kapcsolatos 1973. október 2-án megkötött, 1993. július 1-jén érvénybe lépett egyezmény, mely a következő uniós tagállamokban lépett érvénybe: Portugália, Szlovákia és Csehország A haláleset miatti öröklésre alkalmazandó jogszabályokkal kapcsolatos, 1989. augusztus 1-jén megkötött, jogerőre nem emelkedett egyezmény, melyet egy tagállamban ratifi káltak (Hollandia). 12

Az öröklési vagyonkezelőkre és azok elismerésére alkalmazandó jogszabályokra vonatkozó, 1985. július 1-jén megkötött, 1992. január 1-jén életbe lépett egyezmény. Aláíró felek: Olaszország, Luxemburg. Ez az egyezmény érvénybe lépett a következő tagállamokban is: Hollandia, Egyesült Királyság és Málta.

13

Az egyezményt 1973. október 26-án kötötték. Tagjai: Belgium, Ciprus, (Csehszlovákia), Franciaország, (Vatikán), Olaszország, Egyesült Királyság, Szlovénia, valamint több harmadik ország, köztük az Amerikai Egyesült Államok és az Orosz Föderáció.


13 tagállamai között 1972-ben jött létre a Bázeli Egyezmény, amely a végrendeletek nyilvántartásáról rendelkezik14. A végrendeletekkel kapcsolatos információ-csere megkönnyítése céljából 2005-ben a Szlovén, Belga és Francia közjegyzői kamarák létrehoztak egy hálózatot15 , és valamennyi tagállamot felhívták a csatlakozásra. Magyarország ezekhez a nemzetközi egyezményekhez, illetve a hálózathoz eddig nem csatlakozott. Az Európai Emberi Jogi Bíróság joggyakorlatában az öröklési anyagi jog egységesítését is elősegítették azok az ítéletek, amelyekben a bíróság a házasságon kívüli és a házasságból származó gyermekek közötti különbségtételt diszkriminációnak ítélte16. Az egységesítési törekvések ellenére a tagállamok jelenleg saját belső jogukban szabályozzák az öröklési jog egész területét, így az örökössé válás feltételeit, a törvényes örökösök körét, az általuk megörökölhető vagyon mértékét, az örökösök védelmét szolgáló jogintézményeket, a végrendeletekre irányadó normákat, az eljárásjogi szabályokat és az eljáró hatóság feladat és hatáskörét. Ebből a sokféleségből számos kérdés adódik, amelyek közül dolgozatomban az alábbiakat fogom vizsgálni, különös tekintettel a tagállamok jogára és a hazai hatályos szabályozásra, illetve a jövőben várható változásokra is: • Melyik állam és annak mely hatósága rendelkezik joghatósággal az ügy elintézésére? • Mely állam joga alkalmazandó az eljárásban? Erre a kérdésre az adott állam belső joga által szabályozott kollíziós normák adhatnak választ. Ezek sokfélesége azonban gyakran eredményez összeütközést. Mint majd látjuk, ezt a kérdést az is nagy mértékben befolyásolja, hogy az adott állam jogrendszere a hagyatékot egységesen kezeli-e (monista), vagy eltérő szabályokat enged az ingók és ingatlanok vonatkozásában (dualista). • Az adott tagállam megengedi-e az örökhagyó számára a jogválasztást? • Mi az örökössé válás feltétele az adott államban, az örökös közvetlenül válik-e örökössé, vagy szükséges egy hagyatéki ügyintéző/végrehajtó közreműködése? • Végrendelet hiányában az adott állam mely rokoni kört vonja be az öröklésbe, az örökösök milyen arányban részesülnek a hagyatékból? • Az államok mennyiben korlátozzák a végrendelkezés szabadságát a hozzátartozók védelme érdekében? • Hogyan állapítható meg a végrendeletek alaki érvényessége és hogyan szerezhetnek az örökösök tudomást arról, ha az elhunyt egy másik államban végrendeletet hagyott hátra? 14

Belgium, Ciprus, Spanyolország, Észtország, Franciaország, Olaszország, Litvánia, Luxemburg, Hollandia és Portugália

15

European Network of Registers of Wills Association (ENRWA)

16 Marckx (1979.06.13.);Johnston (1986.12.18.);Inze (1987.10.29.);Vermeire (1991.11.29.) Mazurek (2000.02.01.) Camp and Bourimi (2000.10.03.) Puncernau (2000.07.13.) ügyek

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

14

Nemzetközi környezet A joghatóság kérdése és az eljáró hatóság meghatározása a jelenleg hatályos szabályozások alapján17 A nemzetközi elemet tartalmazó öröklés során elsőként azt kell meghatározni, mely állam hatósága jogosult eljárni az ügyben. A tagállamok jelenleg a joghatóság kérdését saját belső jogukban különböző kapcsoló elvekre alapozzák. Főszabályként az elhunyt állampolgárságát tekinti a joghatóság alapjának Ausztria18, Németország, Spanyolország, Görögország, Magyarország, Olaszország, Lengyelország, Portugália, Szlovénia, Szlovákia19, Svédország, Csehország és Románia20. Az utolsó szokásos tartózkodási hely alapozza meg a joghatóságot a dán, észt, finn, ír, litván, holland jog és az Egyesült Királyság jogrendszere21 szerint. Kizárólag az ingóságok vonatkozásában szintén ez a kapcsolóelv érvényesül Belgium22, Bulgária, Ciprus, Franciaország, Luxemburg, és Skócia jogában. Ez a sokféleség eredményezhet pozitív összeütközést, tehát több állam is megállapíthatja joghatóságát ugyanabban az ügyben, negatív összeütközés esetén azonban előállhat az is, hogy egyik állam sem rendelkezik joghatósággal. Az egyes államok az ügyben eljáró hatóságok körét is eltérően határozzák meg. A legtöbb állam bírósági szervezeten kívüli hatósághoz (általában közjegyzőhöz) telepíti a hatáskört, van azonban ahol a bíróság jogosult az eljárás lefolytatására. Ausztriában a hagyatéki eljárást az elhunyt lakóhelye szerint illetékes helyi bíróság hivatalból indítja meg, és a bíróság nevében, annak megbízottjaként a közjegyző folytatja le. Belgiumban nincs kötelező hagyatéki eljárás, de vitás hagyatéki osztály és osztályos egyezségek megkötése során a bíróság jár el, vitás hagyaték, cselekvőképtelen örökös esetén, öröklési nyilatkozatnál kötelező a közjegyző közreműködése, akit a felek szabadon választhatnak. Bulgáriában szintén nincs kötelező eljárás, az öröklési ügyben azonban tanácsadást a közjegyzők végeznek. Csehországban a lakóhely szerinti bíróság nevében, bírósági megbízottként a közjegyző jár el a kötelezően lefolytatandó hagyatéki eljárás során. Szlovákiában az öröklési ügy a bíróság előtt indul meg, és a bíróság megbízásából megbízottként a kijelölt közjegyző jár el. Lengyelországban 17

A tagállamok jogára vonatkozó forrás: http://www.successions-europe.eu/hu/home

18

Ausztria joghatósággal bír a külföldi állampolgárok Ausztriában található vagyontárgyai tekintetében is, feltéve, ha ingók esetében az elhunyt szokásos tartózkodási helye a halál időpontjában Ausztria volt. A külföldi ingatlanok vonatkozásában Ausztria kizárja joghatóságát.

19

Ha a hagyatéki vagyon külföldön található, a szlovák hatóságok nem rendelkeznek hatáskörrel, kivéve, ha a vagyont szlovák hatóságok kezelésére bízták. Külföldi örökhagyó hagyatéka ügyében szlovák hatóság jár el, ha az örökhagyó lakóhelye Szlovákiában volt és az eljárást ott kérik, illetve ha szlovákiai ingatlan a hagyaték tárgya.

20

külföldi állampolgárok romániai ingatlana és társasági részesedése vonatkozásában kizárólagos a román hatóságok joghatósága

21

Anglia és Wales esetében

22

külföldi ingatlan vonatkozásában kizárt a joghatóság


15 az érdekelt az örökhagyó utolsó lakóhelye szerinti közjegyzőhöz, vagy bírósághoz fordulhat a hagyatéki ügy elintézése céljából. Magyarországon a hagyatéki eljárás nemperes eljárás, amelyet hivatalból vagy kérelemre a közjegyző folytat le. Az eljáró közjegyző illetékességét elsősorban az örökhagyó utolsó lakóhelye, ennek hiányában tartózkodási helye, belföldi elhalálozásának helye, a vagyon fekvésének helye határozza meg. A közjegyző a hagyatéki eljárásban elsőfokú bíróságként jár el. Jogvita esetén a bíróság dönt. Németországban az eljárásban az örökhagyó utolsó lakóhelye szerinti bíróság jár el, de a hagyatékkal kapcsolatos kérelmeket közjegyzőnél lehet jegyzőkönyvbe foglaltatni. Nemzetközi hagyatéki ügyekben is a bíróság rendelkezik hatáskörrel, függetlenül attól, hogy a hagyaték hol található. Romániában a hagyatéki eljárást az örökhagyó utolsó lakóhelye alapján meghatározott közjegyző folytatja le, jogvita esetén bíróság jár el. Szlovéniában korábban a hagyatéki eljárás lefolytatása a bíróságok hatásköre volt, napjainkra változik a szabályozás és a közjegyzőkhöz telepítik a hatáskört. Franciaországban kötelező közjegyzőhöz fordulni, ha ingatlan van a hagyatékban. A közjegyzőt az örökösök szabadon választhatják és ő jár el a hagyatékkal kapcsolatosan valamennyi hatóság felé. Luxemburgban, ha végrendelet, vagy házassági szerződés marad fenn, a szabadon választott közjegyzőhöz lehet fordulni, jogvita esetén pedig a bíróság által kijelölt közjegyző dönt. Spanyolországban a bíróság rendelkezik hatáskörrel jogvita esetén, illetve ha az örökhagyó törvényes örökös hátrahagyása nélkül hunyt el, az örököst a bíróság jelöli ki. Ha az örökhagyó végrendelkezett, szabadon választott közjegyző jogosult eljárni. Szintén a közjegyző rendelkezik hatáskörrel az örökösi kör meghatározására, ha nem maradt hátra végrendelet. Portugáliában az öröklési jogvitákat a bíróságok rendezik, az egyéb öröklési eljárásokat pedig a közjegyzők és a személyeket nyilvántartó hatóság intézi. Görögországban ingatlanhagyatékkal kapcsolatosan a közjegyző, az ingóságok tekintetében pedig az adótanácsadók járnak el. Észtországban a közjegyző az eljárást az örökös, a hitelező vagy bárki más jogosult kérelmére folytatja le. Finnországban a hatóságok a bíróság kijelölése alapján járnak el, a leltárt az örökhagyó utolsó lakóhelye szerinti pénzügyi hatóságnak kell eljuttatni. Lettországban a hagyatéki eljárás lefolytatása céljából a közjegyzőhöz kell fordulni. Litvániában a hagyatéki ügyek intézése a közjegyzők és a bíróságok hatáskörébe tartozik. Svédországban a nemperes hagyatéki eljárás az örökhagyó utolsó lakóhelye szerinti bíróság hatáskörébe tartozik. Az Egyesült Királyságban az elhunyt által kijelölt végrehajtó, vagy – ennek hiányában – a bíróság által kijelölt ügygondnok jár el. Cipruson a hagyatéki bíróság rendelkezik hatáskörrel. Hollandiában, ha végrendelet, vagy házassági szerződés marad az örökhagyó után, a közjegyző illetékes az eljárásra. A közjegyző kérelemre jár el, és az örökösök által szabadon választható. Jogvita esetén, vagy ha valamely örökös cselekvőképtelen, a bíróság jár el.

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

16 Mi az alkalmazandó jog, van-e lehetőség a jogválasztásra?23 Külföldi elemet is tartalmazó ügyben a joghatóság megállapítását követően az eljáró hatóságnak azt kell tisztáznia, hogy mi az alkalmazandó jog. Ennek meghatározására a nemzeti jogok különböző kollíziós normákat alkottak. Az alkalmazandó jog megállapításánál figyelemmel kell lenni arra, hogy az adott tagállam a hagyatékot egységként, vagy az ingókat és ingatlan vagyontárgyakat szétválasztva kezeli-e. Az osztrák, cseh, észt, finn, görög, magyar, német, lengyel, olasz, portugál, spanyol, szlovák, szlovén, svéd jog és a hágai egyezmény monista elvre épül, tehát a teljes hagyatékra – függetlenül a vagyontárgyak elhelyezkedésétől – ugyanazon jog lesz irányadó. Ezek az államok kapcsoló elvként az állampolgárságot, utolsó szokásos tartózkodási helyet, vagy az un. „domicilét” alkalmazzák. Dualista a belga, bolgár, litván, román, francia, luxemburgi, angol kollíziós szabályozás. Ebben a rendszerben eltérhet az ingókra és ingatlanokra alkalmazandó jog, ha azok eltérő államokban találhatóak. Ingók esetében az örökhagyóhoz kapcsolódik az alkalmazandó jog (állampolgárság, szokásos tartózkodási hely), ingatlanok esetében viszont a vagyon fekvésének helye szerinti jog (lex rei sitae) az irányadó. Az alkalmazandó jog meghatározásánál valamennyi állam az örökhagyóhoz legközelebb álló jogot keresi. Abban azonban eltérés van az egyes államok között, hogy mi is az a legszorosabb kapcsolat, ami alapján ezt meg lehet határozni. Mint majd látjuk, az államok egy része (köztük hazánk is) az állampolgárságot tekintik döntőnek az alkalmazandó jog meghatározásánál, mások az örökhagyó utolsó tartózkodási helyét tekintik legfőbb kapcsoló elvnek a jog és az elhunyt között. A Hágai Egyezmény (és az azt alkalmazó finn, valamint holland jog) mindkét elvet alkalmazza, úgy, hogy az utolsó szokásos tartózkodási hely joga lesz alkalmazandó, ha az örökhagyó halála előtt 5 évet meghaladóan tartózkodott az állampolgárságától eltérő államban. Egyéb esetben az állampolgárság szerinti jogot kell felhívni. Az alkalmazandó jog meghatározását a fentieken túl befolyásolhatják még az egyes államok nemzetközi magánjogában található renvoi (visszautaló) szabályok is, amelyeket minden esetben vizsgálni kell. Mint majd látjuk, az államok többsége nem ad lehetőséget az örökhagyó számára arra, hogy meghatározza azt a jogot, amit majdan a hagyaték átszállásakor alkalmazni kell. Vannak azonban államok, amelyek korlátozottan, különböző kapcsoló elvek mentén lehetővé teszik a jogválasztást végrendelkezés során. Az osztrák hatóságok az elhunyt állampolgársága szerinti állam öröklésjogi szabályait kötelesek alkalmazni, a jogválasztásra nincs lehetősége az örökhagyónak. Belgiumban az alkalmazandó jog az örökhagyónak a halála pillanatában szokásos tartózkodási helye szerint kerül meghatározásra. E szabály alól a külföldön található ingatlanok kivételt képeznek, mert azokra az ingatlan fekvése szerinti jogot kell alkalmazni. A korlátozott jogválasztás megengedett az örökhagyó számára, aki az állampolgárság és a tartózkodási 23



17 hely szerinti jogok között választhat, ami azonban nem vezethet a kötelesrészből való kizáráshoz. Hasonlóan alakul a szabályozás Bulgáriában. A külföldön fellelhető ingatlanok kivételével itt is az elhunyt szokásos tartózkodási helye szerinti jogot kell alkalmazni, azzal, hogy az örökhagyó az állampolgársága szerinti jogot kijelölheti. A jogválasztás azonban itt sem vezethet a kötelesrészre jogosultak kizárásához. Csehországban, Szlovákiában24, Lengyelországban, Magyarországon, Szlovéniában az alkalmazandó jogra szintén az állampolgárság az irányadó és a jogválasztásra nincs lehetőség. Németországban főszabály szerint a kapcsolóelv szintén az állampolgárság, ez alól a külföldi ingatlanok kivételt képeznek. Külföldi állampolgárok számára a Németországban fekvő ingatlanaik vonatkozásában a német szabályok szerint lehetőség nyílik a német jog választására. Románia ingók vonatkozásában az állampolgárságot tekinti kapcsoló elvnek, ingatlanok és gazdasági részesedéseknél pedig a vagyon fekvése szerinti jog érvényesül. Az örökhagyónak bizonyos keretek között végrendeletben lehetősége van jogot választani. Franciaországban, Luxemburgban a szokásos tartózkodási hely az elsődleges kapcsolóelv, ingatlanok vonatkozásában azonban a lex rei sitae elve érvényesül. Spanyolországban, Portugáliában, Görögországban az állampolgárság szerinti jogot kell alkalmazni, jogválasztásra nincs lehetőség. Olaszország szintén az állampolgárság szerint jogot tekinti elsődlegesnek, végrendeletben azonban lehetőség van a szokásos tartózkodási hely jogát is kijelölni. A kötelesrész itt is korlátja a jogválasztásnak. Észtországban a szokásos tartózkodási hely a kapcsoló elv, és érvényesül a hagyaték egységének elve. Az állampolgárság szerinti jog – az ingatlanok kivételével – választható. Finnországban öröklési ügyekben azt a jogot kell alkalmazni, ahol az elhunyt halálakor öt évnél hosszabb ideje lakott. Ennek hiányában az állampolgárság szerint jog az irányadó. Az öröklési ügyekben alkalmazandó jogról szóló Északi egyezmény tagállamai között szintén az utolsó szokásos tartózkodási hely joga az irányadó. Minden esetben a fi nn jogot kell alkalmazni, ha a házastárs számára ez biztosít használati jogot, vagy ha ez biztosít több jogot a gyermekeknek és a házastársnak. A jogválasztás elve itt érvényesül a legszélesebb körben. Választható annak az államnak a joga, ahonnan az örökhagyó a választás idején, vagy a halál időpontjában származott, ahol ezekben az időpontokban lakott, vagy a házassági vagyonjogára irányadó jog, ha a választás idején is házas volt. Lettország öröklési kollíziós normái dualisták, itt az ingók és ingatlanok elhelyezkedése döntő. Ettől eltérni nem lehet. Litvániában a szokásos tartózkodási hely a fő kapcsoló elv, ingatlanok esetében pedig a lex rei sitae elve érvényesül, a jog nem választható. Svédországban25 az alkalmazandó jogot minden esetben az állampolgárság határozza meg. 24

Ha a szlovák mellett más állampolgársággal is rendelkezett az elhunyt, akkor a szlovák jog az irányadó, ha pedig szlovák állampolgársággal nem rendelkezett, de több külföldi állam állampolgára volt, akkor az utolsóként megszerzett állampolgárság jogát kell alkalmazni.

25 Azzal, hogy az öröklési ügyekben alkalmazandó jogról szóló Északi Egyezmény tagállamai között a főszabálytól eltérően az utolsó szokásos tartózkodási hely elve érvényesül.

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

18 Az Egyesült Királyságban, Cipruson, Írországban, Máltán a jogválasztás nem megengedett. Az elhunyt common law szerinti lakóhelyének 26 (domicile) megfelelő jogot kell alkalmazni az öröklési ügyekben. Ez irányadó az ingóságokra is, függetlenül azok helyétől és az elhunyt tényleges lakóhelyétől. Egyik államban sem alkalmazható a „domicile” szerinti jog a külföldön található ingatlanokra. Mint azt már említettem, Hollandiában az állampolgárság az irányadó, ha azonban az örökhagyó öt éve más államban élt, akkor a szokásos tartózkodási hely jogát kell figyelembe venni ingók és ingatlanok esetében egyaránt. A jogválasztás idején fennálló állampolgárság vagy szokásos tartózkodási hely joga, ingatlanok estében pedig az annak fekvése szerinti jog is választható. A jogválasztás a kötelesrész vonatkozásában is alkalmazható.

Mi az örökössé válás feltétele az egyes államokban? Az örökös közvetlenül válik-e örökössé, vagy szükséges egy hagyatéki ügyintéző/végrehajtó közreműködése?27 Ezekben a kérdésekben szintén számos, különböző szabályozást találunk. Az örökség átszállhat ipso iure, tehát a halál pillanatában azonnal, direkt, vagy indirekt késleltetett módon. Direkt késleltetett átszállást találunk pl.: Ausztriában és Romániában, az indirekt késleltetett átszállás pedig az angol jogra jellemző. Ipso iure átszállásnál az örökösök korlátozott, vagy korlátlan felelősséggel tartoznak a hagyatéki terhekért és a felelősség alól csupán a hagyaték teljes visszautasítása esetén mentesülhetnek. Direkt késleltetett, addícionális átszállás esetén a hagyaték elfogadása a leltár kedvezményével (ismeretében), vagy anélkül történhet. Előbbinél a felelősség korlátozott, míg utóbbi esetben korlátlan. Indirekt késleltetett átszállás során – az angolszász jogban ismert – mint majd látjuk, a rokoni kör tagjai nem öröklik meg közvetlenül a hagyaték egészét, így személyükben nem is válnak kötelezetté a tartozásokért. A hagyatéki ügyintéző vagy végrehajtó rendezi a hagyatéki tartozásokat és az örökösök között csak a nettó vagyon kerül megosztásra. Látható tehát, hogy túlterhelt hagyaték esetén a különböző jogrendszerek védik az örökösöket az öröklés negatív következményei ellen, az által, hogy ilyenkor nem kötelesek megörökölni a hagyatékot. Az egyes államok az alábbi módokon rendelkeznek a hagyaték átszállásáról. Ausztriában a hagyaték a halállal nyílik meg, annak örökösre történő átszállásához azonban szükséges az elfogadó nyilatkozat (Einantwortungsurkunde). Az örökös felelős a hagyatéki tartozásokért, ez a felelősség csak akkor korlátozott, ha az örökös a hagyatékot leltárfelvétel mellett fogadja el. Belgiumban a hagyaték a halál pillanatában háramlik át az 26

Ez nem azonos a kontinentális jogrendszerek szerinti lakóhely fogalommal, sem az állampolgársággal. Az angolszász jog szerint a tényleges tartózkodási hely helyett az adott jogrendszerhez való kötődés az elsődleges szempont, ez viszont csak több évi tartózkodás, illetve letelepedés után tud kialakulni.

27



19 örökösre, de lehetőség van annak visszautasítására. A felelősségi szabályok az osztrákhoz hasonlóak, a felelősség korlátozásához szükséges hagyatéki leltárt a közjegyző veszi fel. Bulgáriában a hagyaték akkor száll át az örökösre, amikor ő (akár hallgatólagosan, akár ráutaló magatartással, birtokbavétellel) elfogadja azt. Az örökös felelőssége bíróság előtt kérelmezett leltárfelvétellel szintén korlátozható. Csehországban az örökössé válás feltétele a közjegyző által bírósági megbízottként meghozott határozatának megszületése, ami azonban a jogokat a halál időpontjára visszamenőlegesen keletkezteti. Az örökös örökrésze erejéig felel a hagyatéki tartozásokért. Szlovákiában, Németországban a hagyaték a halál pillanatában száll át az örökösre. Visszautasítás hiányában azt elfogadottnak kell tekinteni. Lengyelországban a hagyaték az örökhagyó halálával megnyílik és átszáll az örökösökre, de az vissza is utasítható. A felelősség leltárral a hagyaték tiszta értékére korlátozható. Magyarországon ipso iure öröklés érvényesül, az öröklés az örökhagyó halálával nyílik meg. Az ember halálával a hagyaték mint egész száll az örökösre. Az örökös az öröklés megnyíltával a hagyatékot, illetőleg annak neki jutó részét vagy meghatározott tárgyát (örökség) – elfogadás vagy bármely más jogcselekmény nélkül – megszerzi. Az örökös a hagyatéki tartozásokért a hagyaték tárgyaival és annak hasznaival felel a hitelezőknek. Romániában az örökössé válás feltétele a hagyaték megnyílása, az átszálláshoz pedig elfogadó nyilatkozat szükséges. Az örökösi minőséget a közjegyző által kiállított bizonyítvány, vagy határozat igazolja. A felelősség korlátozásának módja itt is megegyezik a korábbiakkal. Szlovéniában a hagyaték a halál pillanatában száll az örökösökre. Franciaországban és Luxemburgban szintén a halál pillanatában száll át a hagyaték az örökösökre, akik azt vissza is utasíthatják. A felelősség ezekben az államokban is korlátozható leltárral. Spanyolország joga szerint a hagyaték külön eljárás nélkül száll át, ha azt az örökösök elfogadják, és nem mondanak le róla. Portugáliában a hagyaték a halállal megnyílik, az örökössé válásnak viszont feltétele a legalább hallgatólagos elfogadás, vagy a lemondásra nyitva álló határidő letelte. Görögországban a hagyaték az örökhagyó halálával megnyílik és átszáll az örökösökre. Lehetőség van az örökség visszautasítására is. Olaszországban az örökössé válás feltétele szintén az elfogadás. A felelősség leltárfelvétel mellett ezekben az országokban is korlátozható. A finn jogszabályok szerint az örökössé válás feltétele a hagyatéki osztály. A halál időpontját követően, ha az örökhagyó Finnországban élt, az örökösöknek hagyatéki leltárt kell készíteniük. Ez után kerülnek rendezésre a tartozások és a fennmaradó vagyont az örökösök szétosztják. A hagyatékot külön elfogadni nem kell. Észtországban a hagyaték a halál pillanatában átszáll és az visszautasítás hiányában elfogadottnak kell tekinteni. Lettországban igen sajátos szabályok érvényesülnek: a hagyaték elfogadásáig a még nem igényelt örökség jogi személynek minősül, amit a kezelő képvisel. Az örökös felelőssége a leltározás iránti kérelemmel szintén korlátozható. Litvániában a hagyaték külön eljárás nélkül átszáll, az elfogadás azonban itt is feltétel. A leltárfelvétel itt is korlátozza a felelősséget. Svédországban a hagyaték nem száll át automatikusan, az itt is jogi személyként vi-

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

20 selkedik és a végrendeleti végrehajtó, egy kijelölt adminisztrátor, vagy az örökösök együttesen képviselik. Az örökösöknek hagyatéki leltárt kell készíteniük, a házassági vagyonjogi igényt ki kell elégíteni, a hagyatéki tartozásokat ki kell egyenlíteni és a fennmaradó rész kerülhet az örökösök között felosztásra. Kifejezett elfogadó nyilatkozat nem szükséges. Az Egyesült Királyság, Ciprus, Írország öröklési szabályai szerint a hagyaték feletti rendelkezési jog az örökhagyó által végrendeletben, ennek hiányában a bíróság által kijelölt személyes képviselőre száll át, az őt illeti meg. A végrendeletben megnevezett képviselőt végrehajtónak, a bíróság által kijelöltet ügygondnoknak 28, kijelölt végrehajtónak nevezi a jog. A végrehajtó, illetve ügygondnok feladata, hogy rendezze a hagyatéki tartozásokat és felossza a tiszta hagyatékot az örökösök között. Ebből következik, hogy az örökösök már nem felelnek a tartozásokért. A hagyatékot nem kell külön elfogadni, de visszautasításra van lehetőség. Máltán a hagyaték a halál pillanatában száll át az örökösre. Visszautasítás hiányában azt elfogadottnak kell tekinteni. Hollandia, joga szerint a hagyaték átszállása külön eljárás nélkül megtörténik, feltéve, hogy azt az örökösök – nyilatkozatban vagy hallgatólagosan – elfogadták és nem mondtak le róla. A felelősség leltárral itt is korlátozható. Az örökössé válás módjának sokfélesége, illetve az, hogy a legtöbb esetben az egyes államok nem ismerik el automatikusan az egymás eljárásában hozott, az örökössé válást a másik államban megállapító végzést, az eljárás megtöbbszöröződéséhez vezethet, ha a hagyaték egyes vagyontárgyai különböző államokban találhatóak29. Könnyen belátható, hogy ez a nemzetközi öröklésben érdekelt örökösöknek, más érdekelteknek jelentős nehézséget és többletköltséget okozhat.

Végrendelet hiányában az adott állam mely rokoni kört vonja be az öröklésbe, és ők milyen arányban részesülnek a hagyatékból?30 Valamennyi nemzeti jog biztosítja a család meghatározott tagjainak törvényes öröklését. Általánosságban elmondható, hogy – Svédország kivételével – a tagállamokban elsődlegesen az örökhagyó gyermekei (ha ők korábban elhunytak, leszármazóik) egyenlő arányban részesednek a hagyatékból. A házastárs eltérő módon és hányadban örökölhet állagot, vagy haszonélvezetet a gyermekek öröklése mellett. A házastárs az egyes jogokban kettős védelemben részesül, hiszen őt a házassági vagyonjog és az öröklési jogi védelem is megilleti. Gyermek hiányában az államok joga elsősorban a házastársat védi, kevés kivétellel ilyenkor ő örökli a teljes hagyatékot. Házastárs hiányában – kivételesen házastárs mellett – mindenhol belépnek a szülők, a testvérek, távolabbi leszármazók és felmenők. Szintén eltérően alakul a de facto és a regisztrált élettársak öröklésjogi megítélése. Mint majd látjuk, előbbiek – 28 29

Cipruson általában a túlélő házastárs. Ez akkor is gyakran felmerül, ha az érintett államok között az öröklési ügyek vonatkozásában nemzetközi szerződés áll fenn. Ld.: Mag. Dr. Simonfay Géza és Dr. Schmidt Beatrix: Egy Osztrák-Magyar Egyezményeken alapuló „jogesetmegoldás” (Közjegyzők Közlönye 2010. 14. évf. 4. szám 39.old.)

30



21 néhány kivétellel, ahol a lakhatásuk továbbra is biztosított – végrendelet útján válhatnak örökössé, míg utóbbiak általában házastársak módjára örökölnek, ha a jog elismeri ezt a fajta kapcsolatot. Ausztriában, ha az örökhagyó házas volt és gyermekei is voltak, a házastárs megörökli a hagyaték ¹⁄ ³-át, a fennmaradó rész pedig a gyermekek között oszlik szét. Gyermekek hiányában a házastárs örökli a teljes vagyont. Házastárs és gyermek hiányában a szülők, nagyszülők és testvérek örökölnek. Az azonos nemű regisztrált élettársak egymás után a házastársakkal megegyező módon örökölnek. A nem regisztrált élettárs ugyanakkor csak végrendelet útján válhat örökössé. Az élettársak által közösen vásárolt lakásnak azonban az elhunyt tulajdonát képező részét az élettárs szerezheti meg. Belgiumban, ha van túlélő házastárs, a hagyaték állagát a gyermekek öröklik, a házastárs pedig a teljes hagyatékon haszonélvezetet szerez. Gyermek hiányában, a házastárs egyedüli örökös, ha negyedik fokig nem maradt leszármazó, felmenő, oldalági rokon. Ha maradt ebből a körből örökös, ők állagot, a házastárs pedig haszonélvezetet örököl. Házastárs és gyermekek hiányában elsősorban a szülők örökölnek fejenként ¼ részt, a fennmaradó vagyon pedig a testvérek között oszlik meg. Ezek hiányában a nagybácsik, nagynénik, unokatestvérek örökölnek. A regisztrált, „törvényes” élettárs haszonélvezetet örököl a közös családi lakóingatlanon és annak berendezési tárgyain. Ez a jog végintézkedéssel kizárható. A nem regisztrált élettárs csak végrendeleti úton örökölhet. Bulgáriában a házastárs a gyermekekkel együtt, fejenként egyenlő arányban örököl. Leszármazók hiányában a házastárs az egyedüli örökös. Ha házastársa sem volt az örökhagyónak a szülők, távolabbi felmenők és testvérek örökölnek. A bolgár jog nem ismeri a regisztrált élettársi kapcsolat intézményét, élettárs csak végrendeleti örökös lehet. Csehországban a hagyatéki vagyon megosztását megelőzően a vagyon felét hagyatéki eljáráson kívül megszerzi a házastárs. A fennmaradó rész megosztásra kerül a gyermekek és a házastárs között. Gyermek, leszármazók és szülő hiányában a házastárs örökli a teljes vagyont. Ha az örökhagyónak sem gyermeke, sem házastársa nem volt, akkor a szülei örökölnek, illetve az, aki az örökhagyóval legalább egy évig gondozás céljából közös háztartásban élt. Az azonos nemű, regisztrált élettársak egymás után a házastársakkal egyező módon örökölhetnek. Szlovákiában a házastárs és a gyermek egyenlő részt örököl. Gyermek hiányában a házastárs örököl, a szülőkkel és azokkal közösen, akik az örökhagyó halálát megelőzően egy évig vele közös háztartásban éltek, vagy tartásra jogosultak voltak. A házastárs a hagyaték felét örökli. Ha az örökhagyó nem volt házas és gyermeke sem volt, sorban a szülők, a testvérek, azok leszármazói, a nagyszülők és az ő leszármazóik örökölnek. Ezek mellett a fent említett együtt lakó, vagy eltartott személy is örököl. A lengyel jog alapján a házastárs és a gyermekek örököstársak. A házastárs örökrésze függ a házassági vagyonjogi viszonyoktól is. Vagyonközösség esetén a házastárs a vagyon felét megszerzi, a másik fele a hagyatéki vagyon része. Ez a fennmaradó rész oszlik meg a házastárs és a gyermek között (egy gyermeknél fele-fele arányban, ha több gyermeke volt az elhunytnak, akkor a házastárs ¹⁄ ³-ot örököl). A házastárs az egyedüli örökös, ha nincs más hozzátartozó. Házastárs hiányában pedig a szülők örökölnek, az ő helyükön a testvérek, azok leszármazói, ezek hiányában a nagyszülők és az ő leszármazóik. A végső örökös a lakóhely szerinti

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

22 önkormányzat, illetve bizonyos esetekben az államkincstár. Élettárs törvényesen nem örököl. Magyarországon törvényes örökös elsősorban az örökhagyó gyermeke. Az öröklésből kiesett gyermek helyén egymás közt egyenlő részekben a kiesett gyermekei örökölnek. Ha leszármazó nincs, a házastárs vagy a bejegyzett élettárs örököl. Leszármazók, házastárs és bejegyzett élettárs hiányában az örökhagyó szülői örökölnek fejenként egyenlő részben. A kiesett szülő helyén az ő leszármazói örökölnek. Ha a kiesett szülőnek nincs leszármazója, egyedül a másik szülő, illetőleg annak leszármazói örökölnek. Leszármazóknak, házastársnak, bejegyzett élettársnak, szülőknek és szülők leszármazóinak hiányában törvényes örökösök egyenlő részekben az örökhagyó nagyszülői. A kiesett nagyszülő helyén az ő leszármazói örökölnek, ezek hiányában a kiesett nagyszülő nagyszülőpárja, ha pedig ez is kiesett, az ő leszármazói örökölnek. Ha valamelyik nagyszülőpár kiesett, és helyükön leszármazójuk nem örökölhet, az egész hagyatékot a másik nagyszülőpár vagy ezek leszármazója örökli. Ha sem az örökhagyó nagyszülője, sem a nagyszülőktől leszármazó nem örökölhet, törvényes örökösök fejenként egyenlő részekben az örökhagyó távolabbi felmenői. A bejegyzett élettársakon kívül más élettársi kapcsolatban élők a jelenlegi szabályok szerint nem örökölhetnek egymás után. Németországban a gyermekek és a túlélő házastárs társörökösök. A házastárs örökrészének mértéke függ a házassági vagyonjogi rendszertől. Törvényes szerzeményi vagyonközösség esetén a házastársat ¼ rész törvényes öröklés jogcímén, ¼ rész pedig kompenzációs hányadként illeti meg. A regisztrált élettársak házastárs módjára örökölnek. Romániában a törvényes házassági vagyonközösség rendezését követően a házastárs ¼ részt örököl, a maradék rész a gyermekek között oszlik meg. Ha nincs gyermek, sem házastárs, akkor a szülők és a további privilegizált hozzátartozók örökölnek ½-½ arányban. A további felmenők ebben a sorban 3. helyen örökölnek, negyedik fokon pedig a távolabbi oldalági rokonok lépnek be. Az azonos neműek élettársi kapcsolatát a román jog nem ismeri el. Szlovéniában a házastárs és a gyermekek egyenlő részben örökölnek. Leszármazók hiányában a hagyaték felét a házastárs, másik felét a szülők kapják. Ha házastársa sem volt az örökhagyónak, a szülők, testvérek és azok leszármazó örökölhetnek. A regisztrált azonos nemű élettárs úgy örököl, mint a túlélő házastárs. Franciaországban a házastárs a gyermekekkel közösen örököl, közös gyermekek esetén a teljes hagyaték haszonélvezetét, vagy annak ¼ részét. Ha az örökhagyónak nem voltak gyermekei, a házastárs a szülőkkel közösen örököl fele-fele arányban. Ha házastárson kívül csak oldalági rokonai voltak az elhunytnak, mindent a házastárs örököl. Házastárs hiányában a szülők és a testvérek együtt örökölnek. Élettárs csak végrendelet útján örökölhet. Luxemburgban a házastárs saját választásától függően szerez haszonélvezetet a közös lakás és annak berendezési tárgyai felett, vagy egy gyermekrészt. A fennmaradó részt a gyermekek öröklik. Ha az örökhagyó nem volt házas és gyermekei sem voltak, akkor a szülők ¼-¼ részt kapnak, a fennmaradó rész a testvérek között oszlik meg. Regisztrált élettársi kapcsolat létrejöhet mind különnemű, mind azonos nemű párok között, azonban törvényes öröklési jog nem fűződik ehhez a kapcsolathoz. Spanyolország öröklési joga alapján a házastárs a gyermekkel egyenlő arányban örököl, ezen felül a vagyon ¹⁄³ részén haszonélvezetet szerez. Házastárs és gyermek hiányában a


23 szülők, az ő kiesésük esetén a testvérek, azok leszármazói, az ő hiányukban pedig az unokatestvérek, végső soron pedig az állam örököl. A regisztrált élettársakra tartományonként eltérő a szabályozás, a nem regisztrált élettársak viszont egységesen csak végrendeleti örökösök lehetnek. Portugáliában a házastárs a gyermekkel /gyermekekkel fejenként egyenlő arányban örököl, de legalább 25%-ban részesedik a hagyatékból. Házastárs és gyermekek hiányában a szülők örökölnek. A de facto élettárs rászorultság esetén tartási jogot igényelhet, megilleti továbbá a közösen használt lakás bérlete. 2 év együttélés után 5 év lakhatási jog biztosított. Görögországban a házastárs részt örököl, a hagyaték többi része a gyermekeket illeti. Ha nincs más hozzátartozó, a teljes hagyatékot a házastárs szerzi meg. Házastárs és gyermek hiányában a szülők és testvérek fejenként egyenlő arányban örökölnek. A regisztrált élettárs örököl az elhunyt után. Olaszországban a házastárs egy gyermek esetén fele részt, több gyermek esetén ¹⁄³ részt örököl. Ha nincs gyermek, a házastárs ²⁄³ részt, a szülők ¹⁄³ részt örökölnek. Gyermek, szülők és házastárs hiányában a testvérek örökölnek. Az olasz jog nem ismeri el az élettársi kapcsolatot. Észtországban a házastárs a leszármazókkal közösen örököl, mégpedig legalább a hagyaték ¼ részét. Nagyobb részben válik örökössé, ha gyermekek hiányában a szülőkkel, nagyszülőkkel, vagy ezek leszármazóival örököl közösen. Az említett rokoni kör hiányában a helyi önkormányzat az örökös. Ha a nemzetközi elemet tartalmazó hagyatéki eljárásban az észt jog alkalmazandó, más örökös hiányában az állam lesz az örökös. Élettárs öröklése csak végrendelet útján megengedett. Finnországban a leszármazók öröklik a hagyatékot, de az a túlélő házastárs használatában marad. Ha nincs gyermek, mindent a túlélő házastárs örököl, az ő halálát követően örökölnek a szülők. Az azonos nemű regisztrált élettárs házastárs módjára örököl. Lettországban a lengyel joghoz hasonlóan alakul a házastárs és a gyermekek öröklése. A házastárs örökrésze függ a házassági vagyonközösségtől és a gyermekek számától. Házastárs és gyermekek hiányában a szülők és a testvérek örökölnek. A lett jog a regisztrált élettársi kapcsolatot nem ismeri, az élettárs nem örököl. Litvániában a házastárs – három vagy kevesebb gyermek esetén – a vagyon ¼ részét kapja, több gyermekkel pedig fejenként egyenlő arányban örököl. Gyermekek hiányában a házastárs a szülőkkel közösen örököl fele-fele részben. Ha az örökhagyónak nem volt házastársa sem, akkor a szülők, nagyszülők, testvérek, dédszülők, testvér leszármazói, szülők testvérei és az ő gyermekeik örökölnek. Svédország elsősorban a házastársat tekinti örökösnek. A közös gyermekekkel szemben a teljes hagyatékot ő kapja, míg a más házasságból származó gyermekek megszerzik saját örökrészüket. A házastárs az alapösszeg31 legalább négyszeresét kell, hogy megkapja, ebbe beleértve a házassági vagyonközösség megszűntetésével szerzett tulajdoni hányadot is. Gyermekek és házastárs hiányában a szülők, vagy leszármazóik, az ő helyükön a nagyszülők és azok leszármazói örökölnek. A regisztrált, azonos nemű élettárs házastárs módjára örököl, míg a nem regisztrált élettársak jogot szereznek a közös ingatlanban való bennlakásra és az abban található berendezési tárgyak használatára. 31

ez 2010-ben 42.400 Svéd Korona volt

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

24 Az Egyesült Királyság szabályozása területenként eltér: Anglia és Wales területén, ha házastárs és gyermek is maradt az elhunyt után, a házastárs örökli az ingóságokat és további 250000Ł-t. A maradék vagyont a személyes képviselő célvagyon rendelésként (trust) kezeli a házastárs (élethosszig tartó juttatás) és a gyermekek javára. A házastárs kérheti élethoszszig szóló juttatásának tőkeértékét, vagy megveheti a képviselőtől annak az ingatlannak az elhunytra jutó tulajdoni hányadát, amelyben ő lakik. Ugyanez érvényesül, ha gyermek nem, de szülő, testvér, vagy testvér gyermeke marad az örökhagyó után. Ha az elhunytnak csak házastársa volt, a hagyatékot célvagyonrendelésként (trust) kell kezelni teljes egészében az ő javára. Skóciában a házastárs a gyermekekkel szemben az alábbi jogokat élvezi: skóciai lakóház (300000Ł összeghatárig), a lakóház bútorzata (24000Ł-ig) és 42000Ł-ig terjedő fix összeg, valamint az ingóságok ¹⁄³-a. A fennmaradó vagyon a gyermekeket illeti. Gyermek hiányában egyéb örökösök (szülők, testvér) mellett a házastársat illető fix összeg és az ingókból való részesedés mértéke megnövekszik. Más hozzátartozó hiányában mindent a házastárs örököl. Észak-Írországban a házastárs kapja az ingóságokat és egy meghatározott összeget. A fennmaradó vagyon közte és a gyermekek (ezek hiányában szülők, testvér) között egyenlő arányban kerül szétosztásra. Ezen túl a házastárs megveheti az elhunyt részesedését abban az ingatlanban, amelyben lakik. Az Egyesült Királyság elismeri az azonos neműek közötti regisztrált élettársi kapcsolatot és öröklésjogi szempontból ez megegyezik a házassággal. Írországban a házastárs a gyermekek mellett ²⁄³ részt örököl, a fennmaradó rész a gyermekek és azok leszármazói között oszlik meg. Gyermekek hiányában a teljes hagyatékot a házastárs kapja, ha házastárs sem volt, a szülők örökölnek. Élettársnak nincs törvényben biztosított öröklési joga. Ciprus öröklési joga szerint a gyermekek – és ha volt – a házastárs egyenlő arányban örökölnek. Ha az örökhagyó után leszármazó nem maradt, a hagyaték felét a házastárs, a másik felét pedig a szülők és azok leszármazói kapják. Itt sincs regisztrált élettársi kapcsolat. Máltán az örökség fele a gyermekeket, a másik fele a házastársat illeti meg, aki ezen túl használja az elhunyttal közös lakását és annak berendezési tárgyait. Ha ez a lakás közös tulajdon volt, a túlélő házastárs igényt tarthat az elhunyt tulajdoni hányadára. Házastárs és leszármazók hiányában a szülők és a testvérek közösen örökölnek. Hollandiában a házastárs a gyermekekkel közösen örököl, gyermekek hiányában teljes egészében ő válik örökössé. Ha az örökhagyónak nem volt házastársa, sem gyermeke, a szülők és a testvérek örökölnek, úgy, hogy a szülők legalább ¼-¼ részt szereznek. A regisztrált élettárs törvényes örökös.

Mennyiben korlátozott a végrendelkezés szabadsága?32 A jogrendszerek védik a törvényes örökösök meghatározott körét az örökhagyó teljes végrendelkezési szabadságával szemben is. Az európai államokban ismert kötelesrész a törvény erejénél fogva végrendelet ellenére is meghatározott örökrészt juttat a legközelebbi hozzátartozóknak. 32



25 Az egyes jogrendszerek eltérő módon értelmezik a kötelesrész iránti igényt. A latin típusú jogrendszerekben a kötelesrészre jogosult örökös, a germán hagyományok szerint ez az igény kötelmi igény. Az angolszász jogban nincs kötelesrész, de bírói rendezés útján az örökösök meghatározott köre, rászorultság alapján részesíthető a hagyatékból. A kötelesrész címén megszerzett hányad mértékét és a rokoni kört az államok belső anyagi joga határozza meg, eltérő módon. Láttuk, hogy Belgiumban, Bulgáriában és Olaszországban nem csak a végrendelkezés, de a jogválasztás is csak annyiban megengedett, amennyiben az nem sérti a kötelesrészt. Szintén a kötelesrészre jogosultak körének védelmét szolgálja az örökhagyó által megadományozottak felelőssége (clawback33) intézménye. Az államok egy része lehetővé teszi, hogy az örökhagyó által még életében, halála előtt meghatározott időn belül elajándékozott vagyontárgyak hagyatékhoz számítását kérjék az arra jogosultak. Ezt az államok öröklésjogi szabályai között találjuk és nem az ajándékozási szerződésre vonatkozó normák között. A megajándékozott érdekeit védi az az elmélet34, ami szerint az ő felelősségére az ajándékozás során irányadó jogot kell alkalmazni, az örökhagyó jogválasztására pedig csak akkor kerülhet sor, ha a megajándékozott a jogválasztásról tudomást szerzett már az ajándékozáskor. Az egyes államok jogában jelenleg az alábbi korlátozások érvényesülnek a teljes végrendelkezési szabadsággal szemben. Ausztriában a leszármazókat és a házastársat kötelesrész címén a törvényes örökrészük fele illeti meg, a szülőknek pedig a rájuk eső örökrész harmada jár. A kötelesrészre jogosult az örökhagyóval kötött közjegyzői okiratba foglalt szerződésben lemondhat a neki járó kötelesrészről. Belgiumban kötelesrész a gyermeknek, házastársnak és szülőnek jár. Ennek mértéke függ a gyermekek számától, a szülőket ¼ rész illeti meg. A házastárs kötelesrész címén ¼ részt kaphat, ami magában foglalja az általa lakott ingatlant és annak berendezési tárgyait. Bulgáriában szintén a gyermek, a házastárs és a szülő érvényesítheti kötelesrészi igényét. Mértéke legfeljebb a hagyaték 5⁄6 része lehet. Csehországban kötelesrész csak az elhunyt gyermekeinek, vagy unokáinak jár. Mértékét a jogosult életkora és az örökösök száma határozza meg. Szlovákiában a leszármazók a törvényes örökrészük fele erejéig szükségörökösök. Kiskorúak esetében a kötelesrész megegyezik a törvényes örökrésszel. Kötelesrészre a végrendeletben kitagadott leszármazó nem jogosult. Lengyelországban a gyermek, a házastárs és a szülő jogosult kötelesrészre. Ennek mértéke nem haladhatja meg a hagyaték értékének ²⁄³-át. Erre irányuló közjegyzői okiratba foglalt szerződéssel a jogról le lehet mondani. Magyarországon kötelesrész illeti meg az örökhagyó leszármazóját, házastársát, bejegyzett élettársát, továbbá szülőjét. Kötelesrész címén a leszármazót és a szülőt annak fele illeti, ami neki mint törvényes örökösnek jutna. A házastárs kötelesrésze a haszonélvezeti jognak olyan korlátozott mértéke, amely szükségleteit biztosítja, figye33 az angolok a szerződéses viszonyok biztonsága miatt nem értenek egyet a megadományozottnak a kötelesrészért való felelősségével 34

ld.: Anatol Dutta: Succession and Wills in the confl ict of Laws on the Eve of Europeanisation (RabelsZ Bd. 73 (2009) p. 547-606; p. 583.

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

26 lembe véve az általa örökölt vagyontárgyakat, valamint saját vagyonát és munkájának eredményét is. Egyébként a házastársat kötelesrészül törvényes örökrészének fele illeti meg. A kötelesrész alapja a hagyaték tiszta értéke, valamint az örökhagyó által élők között bárkinek juttatott adományok juttatáskori tiszta értéke. Németországban a kötelesrész kötelmi igény módjára pénzbeli követelésként, meghatározott határidőn belül érvényesíthető. Arra a leszármazók, hiányukban a szülők és a házastárs jogosult. Romániában a gyermekek (unokák), a házastárs és leszármazók hiányában a szülők alkotják a kedvezményezettek körét. A kötelesrész mértékét egyedileg határozzák meg, nincs törvényben rögzített összege. Szlovéniában a végrendelkezési szabadság szintén csak a hagyaték felére terjed ki. Franciaországban kötelesrészre jogosult a gyermek, további leszármazók és a házastárs. Mértéke ¾ rész. Luxemburgban csak a leszármazók jogosultak kötelesrészre, mértéke a gyermekek, leszármazók számától függ. Lemondásra nincs lehetőség. Spanyolország öröklési jogában a szabályozás több rétű. Az általános szabályokon túl az egyes autonóm területek külön is szabályozzák a kötelesrészt, eltérő módon meghatározva annak mértékét. A jogosultak a leszármazók, a házastárs és a szülők és további felmenők lehetnek. Portugáliában a gyermekeken, unokákon, házastárson és szülőkön túl a testvérek, 4. fokig az unokatestvérek is kötelezően részesednek a hagyatékból. A végrendelkezési szabadság a hagyaték ¹⁄³ részére korlátozódik. Olaszországban szintén a házastárs, a leszármazók és a felmenők jogosultak kötelesrészre. Mértéke a hozzátartozók számától és körétől függ. A házastárs ezen túl jogosult a lakás és a berendezési tárgyak használatára. Lemondani csak az örökhagyó halála után lehet. Görögország joga szerint kötelesrész illeti meg a házastársat és a gyermeket. Leszármazó hiányában pedig a szülőket. Mértéke itt is a törvényes örökrész fele. Észtországban kötelesrész biztosított a házastársnak, a gyermeknek, vagy unokáknak és leszármazók hiányában a szülőknek. Mértéke a törvényes örökrész fele. Ha az elhunyt után házastárs és gyermek is marad, a végrendelkezési szabadság a vagyon felére korlátozódik. A kötelesrészről közjegyzői okiratba foglalt szerződéssel le lehet mondani. Finnország öröklési szabályai szerint a kötelesrészre jogosult – a leszármazó – vagy örököstárs lesz, vagy igénye pénzben kerül kielégítésre. Mértéke a törvényes örökrész fele. Lettországban a jogosultak szintén a gyermekek, a házastárs és a szülő, lemondásra itt is a korábbiakkal azonos módon van lehetőség. Litvániában a jogosulti kör kibővül az egyéb eltartottakkal. A kötelesrész mértéke a törvényes örökrész fele, arról lemondani nem lehet. Anglia, Wales és Észak-Írország területén, ha az örökhagyó ott élt, a házastárs, a gyermek vagy más eltartott, bírósághoz fordulhat, ha a végrendeleti juttatás számukra nem megfelelő mértékű. A bíróság ebben az esetben tulajdoni részt vagy egy meghatározott összeget ítélhet meg. Írországban a házastárs a hagyaték felére jogosult, ha nincsenek gyermekek, ha gyermeke is volt az örökhagyónak a házastárs ¹⁄³ részt kap kötelezően. Gyermekek esetében a bíróság elrendelheti a gyermekek javára szóló megfelelő juttatást, ha az örökhagyó nem „erkölcsi kötelességének” és anyagi eszközeinek megfelelően gondoskodott róluk. Skóciában a túlélő házastárs és a gyermek csak az ingóságokból


27 részesedhet kötelezően. Ha házastársa és gyermeke is volt az elhunytnak ¹⁄³-¹⁄³ rész, ha csak gyermeke, vagy csak házastársa volt, akkor ½ rész esik a kötelező örökösökre. Málta kötelesrészt biztosít a gyermekeknek (leszármazóknak) és a házastársnak. Mértéke függ a gyermekek számától, a házastárs leszármazó hiányában a hagyaték harmadát kapja. Ciprus joga szerint, ha az elhunyt ciprusi állampolgár volt, a gyermek (vagy annak leszármazói) és a házastárs együtt a hagyaték ¾ részének, a szülők és a házastárs együtt a hagyaték felének kötelező örökösei. A jogosultak között az őket illető örökség a törvényes öröklés szabályai szerint oszlik meg. Hollandiában csak a gyermekek és az ő helyükön a további leszármazók tarthatnak igényt kötelesrészre, a törvényes örökrész feléig.

A végrendelet alaki érvényességének kérdése; hogyan szerezhetnek tudomást az örökösök arról, hogy az örökhagyó egy másik államban végrendeletet hagyott hátra?35 A Bevezetőben már utaltam arra, hogy a végrendeletek szabályozásával kapcsolatban több nemzetközi egyezmény született, ami az egyezményben részes államok számára kívánja egységesíteni a végrendeletek alaki érvényességének szabályait és az alkalmazandó jog meghatározásának módját. Valamennyi egyezmény célja, hogy a végrendelkező akarata a lehető legteljesebb mértékben érvényesüljön abban az esetben is, ha a hagyaték nemzetközi elemet hordoz. A tagállamok többsége által ratifikált, a végrendeleti intézkedések szabályaival kapcsolatos kollíziókról szóló, 1961. évi Hágai Egyezmény 1. cikke rögzíti, hogy a végrendelet alaki érvényességének meghatározására mely jogot kell alkalmazni36. A Washingtoni Egyezmény létrehozta a nemzetközi végrendelet intézményét, aminek alaki követelményeit37 a 3. cikk rögzíti, függetlenül a végrendelettel kapcsolatba hozható nemzeti jogoktól. A Bázeli egyezmény célja pedig egy egységes nyilvántartás létrehozása az unió területén, ami biztosítaná, hogy a külföldön elhelyezett végrendelet létéről az örökösök és az eljáró hatóságok tudomást szerezzenek38. Az egyes államok a végrendeletek alaki szabályait az alábbi módokon szabályozzák. Ausztria joga ismeri a közjegyző, vagy bíróság által készített közvégrendeletet, a holográf és a három tanú jelenlétében készített géppel, vagy más által írt végrendeletet. Nemzetközi vonatkozású ügyben a végrendelet készítésének helye szerinti jog az irány35 36

A tagállamok jogára vonatkozó forrás: http://www.successions-europe.eu/hu/home a.) a végrendelkezés helye szerinti jog; b-c-d.) az örökhagyó végrendelkezés kori, vagy halál kori állampolgárságának megfelelő jog, vagy azon állam joga, ahol ő ezen időkben domicilével, vagy szokásos tartózkodási hellyel rendelkezett; e.) az ingatlan fekvése szerinti jog

37 írásbeliség, örökhagyótól származónak kell lennie, bármilyen nyelven írható kézzel, vagy egyéb módon, tanúk előtti aláírás. Kötött az aláírás helye (egy, ill. több lapból álló végrendelet esetén), dátumozás, a „felhatalmazott” személy tanúsítása, melyre vonatkozó formanyomtatványt is tartalmazza az egyezmény. 38

a végrendeletekkel kapcsolatos egyezményekhez hazánk eddig nem csatlakozott, a Bázeli egyezmény vonatkozásában azonban csatlakozási szándékát már kifejezte.

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

28 adó. Közjegyzőnél, bíróságon, vagy ügyvédnél letétbe helyezhető a végrendelet, ami bejegyezhető a közjegyzői kamara által vezetett végrendeleti nyilvántartásba. Belgium megkülönbözteti a (közjegyzői) közvégrendeletet, a holográf és a nemzetközi végrendeletet. Határokon átívelő ügyben az érvényességet a végrendelet készítésének helye szerinti jog határozza meg. A közjegyzők által készített, vagy letétbe vett végrendeletet be kell jelenteni a közjegyzők által vezetett nyilvántartásba. Bulgáriában létezik a holográf végrendelet és a közjegyző, valamint kettő tanú jelenlétében közokiratba foglalt közvégrendelet. Nemzetközi ügyben a végrendelet érvényes lehet a keltezés helye, az állampolgárság, a halálkori szokásos tartózkodási hely, ingatlan esetében annak fekvése szerinti állam joga alapján. Csehországban végrendelkezni közjegyző által készített közvégrendeletben, holográf, vagy allográf végrendelettel lehet. Külföldön készített végrendeletre a végrendelkezés helye szerinti jog az irányadó. A Cseh Közjegyzői Kamara elektronikus nyilvántartást vezet a végrendeletekről. Szlovákiában a közjegyzői kamara vezeti a végrendeletek nyilvántartását, ahová a közjegyző köteles bejelenteni az általa készített, vagy letétbe vett végrendeletet. A közjegyző a hagyatéki eljárás során a nyilvántartás adataiból köteles meggyőződni arról, hogy van-e végrendelete az örökhagyónak. Lengyelországban végrendelkezni közjegyző által készített közvégrendeletben, holográf, és két tanú jelenlétében tett szóbeli végrendelettel lehet. Határon átnyúló ügyekben itt is a végrendelet kelte szerinti állam jogát kell alkalmazni. Magyarországon közvégrendelet közjegyző vagy bíróság előtt készíthető. Végrendelkezni lehet holográf vagy allográf írásbeli magánvégrendelettel is. Az utóbbit az örökhagyó két tanú jelenlétében írja alá. Az írásbeli magánvégrendelet közjegyzőnél letétbe helyezhető, akár nyílt, akár zárt iratként. A magyar jog elismeri továbbá a szóbeli végrendeletet, ennek érvényre jutása azonban igen szűk körben történik. Szóbeli végrendeletet az tehet, aki életét fenyegető rendkívüli helyzetben van, és írásbeli végrendeletet egyáltalán nem vagy csak jelentékeny nehézséggel tehetne. A szóbeli végrendelet érvényes, ha azt a végrendelkező két tanú együttes jelenlétében a tanúk által értett nyelven teszi meg. Érvényesnek kell tekinteni azt a végrendeletet, amely megfelel a keltezés helye szerinti jogszabályi követelményeknek. A Végrendeletek Országos Nyilvántartását a Magyar Országos Közjegyzői Kamara vezeti, és a végrendelet nyilvántartásba vételét a közjegyzőnél lehet kérni. Németországban végrendelet saját kezűleg, vagy közjegyző által közokiratba foglaltan készülhet. A német jog elismeri a házastársak és az azonos nemű élettársak közös végrendeletét, illetve öröklési szerződés megkötésére is van mód. Az olasz jogban végrendelkezni két tanú jelenlétében közjegyző által készített közvégrendeletben, a végrendelkező által fogalmazva, a közjegyző által okiratba foglalt titkos végrendelettel, holográf és nemzetközi végrendelettel lehet. Ez utóbbi érvényességének feltétele, hogy megfeleljen azon állam jogának, ahol az keletkezett, vagy a végrendelkező állampolgársága, vagy utolsó lakóhelye szerinti jognak. A végrendeletek nyilvántartását az igazságügyért felelős minisztérium felügyelete alatt a közjegyzők vezetik. Romániában készülhet közjegyzői közvégrendelet, a végrendelkező által készített és a bíróságon letétbe helyezett vég-


29 rendelet, valamint holográf végintézkedés. Nemzetközi ügyben érvényes a végrendelet, ha az megfelel a végrendelkező állampolgársága vagy lakóhelye szerinti jognak; a végrendelet készítése, módosítása, visszavonása helye szerinti jognak; de az érvényességet megalapozhatja az ingatlan fekvésének helye, vagy a vagyon átruházását végző hatóság joga. A közvégrendeleteket és azok visszavonását a közjegyzők veszik nyilvántartásba. Szlovéniában érvényes a holográf és az allográf végrendelet. Ez utóbbi érvényességéhez szükséges, hogy azt két tanú aláírásával lássa el. A közjegyzői végrendeletet a közjegyző készíti és azt két tanú jelenlétében olvassa fel, majd a végrendelkező halálát követően azt átadja a bíróságnak. A közjegyzők, ügyvédek, a bíróságok az általuk készített, vagy letétbe vett végrendelet adatait kötelesek megküldeni a közjegyzői kamarának nyilvántartásba vétel céljából. Határokon átnyúló ügyben érvényes a végrendelet, ha megfelel azon állam jogának, ahol az készült; az állampolgárság, a lakóhely, a tartózkodási hely, az ingatlan fekvése szerinti jognak; vagy szlovén jognak. Franciaországban közjegyzői végrendelet két közjegyző, vagy egy közjegyző és két tanú jelenlétében készülhet. Ezen kívül létezik a holográf és az ún. titkos végrendelet. Ez utóbbit zárt borítékban, két tanú jelenlétében közjegyzői letétbe kell helyezni. A nemzetközi végrendeletre a Washingtoni Egyezményt kell alkalmazni. A közjegyzői végrendeletet kötelező bejegyezni a Végintézkedések Központi Nyilvántartásába. Luxemburgban a közvégrendeletet két közjegyző, vagy egy közjegyző két tanú jelenlétében foglalja közokiratba. Ezen kívül elismert a holográf végrendelet. A végrendeletek a központi nyilvántartásba a közjegyző vagy a végrendelkező kérelmére kerülnek bejegyzésre. Külföldi végrendelet esetén itt a keltezés helyének joga irányadó. Spanyolországban az alábbi módokon lehet végrendelkezni: közjegyző által készített nyílt végrendelettel; közjegyzőnél vagy bíróságon nyílt vagy borítékba zárt okiratként letétbe helyezett végrendelettel; holográf, vagy a Washingtoni Egyezménynek megfelelő nemzetközi végrendelettel. Ezen kívül itt is létezik az un. privilegizált, azaz rendkívüli körülmények között készült végrendelet (ennek érvényessége négy hónap). További lehetőség – a külföldön tartózkodó végrendelkező számára –, hogy konzuli tisztségviselő előtt, a közjegyzői végrendeletre vonatkozó alakiságoknak megfelelően készüljön végrendelet. A közjegyző köteles a nyilvántartásba bejelenteni a végrendeletet. Portugáliában elismert a közjegyző által készített közvégrendelet, a közjegyző által átvett zárt végrendelet, a Washingtoni Egyezmény szerinti nemzetközi végrendelet és a privilegizált, különleges körülmények között készült végrendelet. A nyilvántartást a közjegyzők bejelentése alapján az Igazságügyi Minisztérium vezeti. Görögországban közvégrendelet jön létre egy közjegyző és három tanú, vagy két közjegyző és egy tanú közreműködésével. A végrendelkező által készített magánvégrendelet közjegyzői letétbe vehető, ezen kívül ismert még a holográf végrendelet. A közjegyzők által, vagy közreműködésével készített végrendeletet a másodfokú bíróságon kell nyilvántartásba vetetni. Külföldön készült végrendeletre a külföldi állam joga irányadó. Észtország elismeri a közjegyző által készített, vagy hitelesített végrendeletet, a végrendelkező által készített és a közjegyző által zárt iratként letétbe helyezett végrendele-

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

30 tet, a legalább két tanú jelenlétében aláírt magánvégrendeletet és a holográf végrendeletet. A magánvégrendelet érvénytelenné válik, ha elkészültét követő hat hónapon túl a végrendelkező életben marad. Ekkor új végrendeletet kell készíteni. A végrendelkező, vagy a végrendeletet őrző személy megküldheti, a közjegyző pedig köteles a végrendelet adatait megküldeni a nyilvántartó hatóságnak. Nemzetközi ügyben szintén a végrendelet készítésének helye az irányadó, azzal, hogy a Hágai Egyezményt alkalmazni kell. Finnországban két tanú jelenlétében, írásban jöhet létre érvényes végrendelet. A házastársak közösen is végrendelkezhetnek. Végrendeleti nyilvántartás nincs, a végrendelet a bíróságon letétbe helyezhető. Nemzetközi ügyben itt is a végrendelet kelte szerinti jogot kell alkalmazni. Lettország joga szerint érvényes a közjegyző által készített közvégrendelet, a holográf, a végrendelkező által írt és közjegyzői letétbe vett és a két tanú jelenlétében kézzel vagy géppel írt végrendelet. A külföldön készített végrendeletet akkor lehet érvényesnek elismerni, ha az nem ütközik belső jogba. Litvániában a közvégrendelet két példányban készül és közjegyző hitelesíti. A magánvégrendeletet a végrendelkező kézzel írja. Fel kell rajta tűntetni az örökhagyó teljes nevét, a keltezést és ki kell belőle tűnnie a végakaratnak. A nemzetközi elemet hordozó végrendeletnek meg kell felelnie azon ország jogának, ahol az készült, vagy amelynek a végrendelkező a végrendelet készítésének vagy a halál időpontjában állampolgára volt, vagy ahol szokásos tartózkodási–, vagy lakóhelye volt, illetve az ingatlan fekvése szerinti jognak. Svédországban végintézkedés létrejöhet írásban (kézzel, vagy géppel írva), az örökhagyó és két tanú által aláírva. A házastársak közösen is végrendelkezhetnek. Külföldi végrendelet érvényes a keltezés helyének megfelelő módon. Nincs végrendeleti nyilvántartás. Anglia, Wales és Észak-Írország joga szerint a végrendeletet írásba kell foglalni és azt a végrendelkezőnek, vagy az általa megbízott személynek kell aláírnia. Két vagy több tanú jelenléte szükséges és ki kell a végrendeletből tűnnie, hogy az aláírás hatályosította a végakaratot. Skóciában tanúk és hitelesítési záradék nem szükséges az érvényességhez. Az Egyesült-Királyságban nincs egységes nyilvántartás, különböző szervek regisztrálják a végrendeleteket. Írországban a szabályos végrendelet írásban, legalább két tanú jelenlétében készül. A külföldi végrendeletnek meg kell felelnie azon ország jogának, ahol az készült. Cipruson végrendelet két tanú együttes jelenlétében, írásban készülhet. Ciprus részese a Washingtoni Egyezménynek, így annak nemzetközi végrendeletre vonatkozó szabályai érvényesülnek. A külföldön készített végrendelet továbbá akkor érvényes, ha az a ciprusi jognak megfelel. Végrendeleti nyilvántartás nincs. Máltán a közvégrendeletet két tanú jelenlétében a közjegyző készíti, aki azt közzéteszi. A titkos végrendelet a közjegyzőnek, vagy a bírósági levéltárosnak kerül átadásra. Írásban készül és alá kell írni (a végrendelkező által utasított eljáró személy is aláírhatja). Végrendeleti nyilvántartás nincs, de a végrendeleteket a közjegyzői irattár, vagy az első fokú bíróság őrzi. Határon átnyúló ügyben a végrendelet annak az államnak a joga szerint érvényes, ahol az készült. Hollandiában lehetőség van közjegyző által készített közvégrendeletben, privilegizált végrendeletben vagy közjegyzőnél letétbe helyezett végrendeletben


31 rendelkezni. A végrendeleteket Hágában, a Végrendeletek Központi Nyilvántartásába lehet bejegyeztetni. Nemzetközi vonatkozású ügyben a Hágai Egyezmény kötelezően alkalmazandó. A fentiekből látható tehát, hogy valamennyi állam elismeri a külföldön készült végrendeletet, az erre vonatkozó kollíziós szabályok azonban eltérőek. Ami a legtöbb államnál elismert kapcsoló elv, az a keltezés helye. Látható, hogy azon túl, hogy egyelőre nincs az egész EU területére kiterjedő egységes, kötelező nyilvántartás, még az államok belső jogában sem mindenhol van arra lehetőség, hogy egy végrendelet regisztrálásra kerüljön. Ez természetesen problémát okozhat a nemzetközi elemet is tartalmazó hagyatéki ügyekben, így az egységes, valamennyi tagállamra kiterjedő nyilvántartás kívánalma célszerű. Dr. Kőfalusi Eszter közjegyzőhelyettes Irodalomjegyzék: Anatol Dutta: Succession and Wills in the confl ict of Laws on the Eve of Europeanisation (RabelsZ Bd. 73 (2009) S. 547-606; S. 551. Burián-Kecskés-Vörös: Magyar nemzetközi kollíziós magánjog egyetemi tankönyv Logod Bt. 2000 (3. kiadás) Christian Hertel, LL.M., Közjegyző, Weilheim: Grenzüberschreitende Erbfälle – Der neue Komissionvorschlag: Inhalt und weitere Entwicklung (ERA, Trier, 2010, február) Commission Staff Working Document Accompanying the Proposal for a Regulation of the European Parliament and of the Council on jurisdiction, applicable law, recognition and ont he introduction of a European Certificate of Inheritance Impact Assassment (COM2009 154 fi nal – SEC2009 411) Brüsszel:2009.10.14. Cross-Border Successions The New Comission proposal: Contents and Way Forward 2010. február 18-19. ERA konferencia előadásainak anyaga Dr. Kőrös András (szerk.): A családjog kézikönyve (negyedik, átdolgozott kiadás) HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Budapest, 2007. (II. kötet C.) Rész Nemzetközi családjog) Dr. Ingo Ludwig: Az öröklési kollíziós európai jog összehasonlító vizsgálata Közjegyzők Közlönye 8. évf., LI. évf. 7-8. szám (3-18. old) Maria Puelinckx-Coene (Professor of Law University of Antwerp): The legal protection of the family in matters of succession (General Report – 6th European Conference On Family Law; Strasbourg 2002.) Sjef van Erp: New Developments in Succession Law eleven international publishing /K. Boele Woelki & S. van Erp (EDS.) General Reports of the XVIIth Congress of the International Academy of Comparative Law ©2007 Sjef van Erp. Printed in The Netherlands Dr. Sőth Lászlóné: A hagyatéki eljárás 1960-2001 Civilisztikai Döntvénytár HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Budapest, 2002. Dr. Sőth Lászlóné: Öröklés a családban; A törvényes öröklés és a kötelesrész HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Budapest, 2005. Dr. Sőth Lászlóné: A végintézkedések HVG-ORAC Lap- és Könyvkiadó Kft. Budapest, 2001. Dr. Szeibert Orsolya: Házasság és házasságon kívüli partnerkapcsolatok: élettársak és bejegyzett élettársak (Családi Jog VIII. évfolyam 4. szám 2010. december 25-31. old. Külföldi Szemle) Dr. Szőcs Tibor: Európai öröklési jogi rendelet – a végrendeletek alakiságára vonatkozó szabályozás nélkül? (Közjegyzők Közlönye 2011. 15. évfolyam; LVIII. évfolyam 1. szám 11-17. old.) Mag. Dr. Simonfay Géza és Dr. Schmidt Beatrix: Egy Osztrák-Magyar Egyezményeken alapuló „jogesetmegoldás” (Közjegyzők Közlönye 2010. 14. évf. LVII. évfolyam 4. szám 39.old.) Prof. Dr. Kecskés László és munkaközössége: Öröklési és családjogi kérdések a magyar nemzetközi magánjogban – A közjegyzői jogalkalmazó tevékenység egyes elemeit érintő honi magánjogi nemzetközi magánjogi rendelkezések vázlata – MOKK, Budapest, 2002.

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

32

Közjegyzői okiratok záradékolása a bírósági gyakorlatban Bevezetés A Közjegyzők Közlönyének egy korábbi számában a közjegyzői okiratok alaki és tartalmi kellékeit, az okiratszerkesztés folyamatát elemeztem a bírósági ítélkezés tükrében. Írásom elsődleges célja az volt, hogy az ítélkezési gyakorlat bemutatásán keresztül egy olyan preventív, előremutató gondolkodásmódra hívjam fel a figyelmet, amely az okirataink elkészítése során már előre feltételezi egy esetleges jogvita kialakulását, illetve a későbbi közvetlen bírósági végrehajtás szükségességét. Meggyőződésem, hogy ez a szemlélet hozzáadott értéket jelent a hatósági jogszolgáltatás során, vagyis elősegíti a közjegyzői tevékenység permegelőző szerepének érvényesülését, ezáltal megelőzi a szükségtelen jogvitákat, egyúttal pedig tehermentesíti a bíróságok munkáját. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy kellő előrelátással elkerülhető az okiratot készítő közjegyző esetleges kártérítési felelősségének megállapítása is. Álláspontom szerint tehát sem az ügyfeleink, sem a magunk szempontjából nem elítélendő az a hozzáállás, miszerint a képletes poharat félig üresnek tekintjük. Persze az a bizonyos pohár túlnyomórészt mégis inkább félig telinek bizonyul, hiszen az elkészült közjegyzői okirat az esetek nagy többségében – akár a bíróság előtt is – kiállja a próbát, magas szakmai színvonalat képvisel, alakilag és tartalmilag is helytálló. A következő felmerülő kérdés – és egyben a jelen írás alapvetése – ugyanakkor az, hogy az elkészült, alakilag érvényes okirat kifejti-e a felek által célzott joghatást. Röviden: Az érvényes okirat vajon érvényesül? Napjaink gazdasági életének egyik fő problémája éppen az, hogy a szerződő felek – nem szerződésszerű teljesítés vagy jogvita esetén – követeléseiket általában csak hoszszadalmas peres eljárások útján tudják érvényesíteni. A körbetartozások világában arra sincs garancia, hogy a jogerős ítélet alapján a kintlévőségek egyáltalán behajthatóak lennének, a bírósági szakaszt követően pedig hosszadalmas idő telik el a végrehajtási eljárással is. A tapasztalat az, hogy az egyszerűbb megítélésű jogviszonyokon alapuló követelések érvényesítésére irányuló perek is évekig tarthatnak. Ugyanakkor a gazdaság megfelelő működésének egyik alapvető feltétele éppenséggel az, hogy a követelések gyorsan és egyszerűen behajthatóak legyenek. Meggyőződésem, hogy ezt a célt a közjegyző által készített okirat végrehajtási záradékkal történő ellátása, illetőleg


33 a közjegyzői okirat alapján indított közvetlen bírósági végrehajtási eljárás tölti be a leghatékonyabb módon. A bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény (a továbbiakban: végrehajtási törvény vagy Vht.) korábbi rendelkezései szerint a végrehajtási záradék kiállítása a bíróság hatáskörébe tartozott. A tavalyi év azonban gyökeres változásokat hozott a közjegyzői kar életében, hiszen számtalan új hatáskörrel bővült a tevékenységünk. A témánk szempontjából kiemelkedő dátumot 2010. június 1. napja jelenti, amikor is – a fizetési meghagyásos eljárás mellett – az egyes közjegyző által elrendelt végrehajtási eljárások is közjegyzői hatáskörbe kerültek. A törvény által meghatározott esetekben tehát a végrehajtást elrendelő bíróságok szerepkörét a közjegyzők vették át. Nehéz és felelősségteljes feladatot bízott ránk a jogalkotó, ráadásul mindezt egy olyan év során tette, amikor kihívásokban egyébként sem volt hiány. A nehézségek ellenére meggyőződésem szerint kijelenthetjük, hogy a közjegyzői kar sikerrel vette az akadályokat. A tavalyi év törvényi változásainak egyik legfontosabb – a közjegyzői okiratok szempontjából kiemelkedő jelentőségű – hozadéka tehát az volt, hogy egy kézben egyesült a végrehajtható okirat elkészítése és az adott okirat végrehajtási záradékkal történő ellátása. Ennek köszönhetően pedig a közjegyzői okiratba foglalt követelések érvényesítése nagymértékben felgyorsult és hatékonyabbá vált, talán túlzás nélkül állítatjuk, hogy a jogkereső közönség legnagyobb megelégedésére. Természetesen az egyes végrehajtással kapcsolatos közjegyzői eljárások korántsem nélkülözik az előzményeket. Már csak azért sem, mert – az állami közjegyzők korábbi tapasztalatain túlmenően – a közjegyzői okiratok záradékolásának évtizedes bírósági gyakorlata van. Persze a közjegyző nem bíró, még akkor sem, ha bizonyos esetekben a végrehajtást elrendelő bíróság helyébe lép. Mások a felelősségi viszonyok, az eljárási szabályok, eltérnek a díjak (hiszen immár eljárási díjról és nem illetékről beszélünk), és még hosszasan sorolhatnánk a különbségeket. Mindemellett még azt is kijelenthetjük, hogy a vonatkozó bírósági gyakorlat legalábbis heterogénnek tekinthető. A tavalyi jogszabály módosításokat követően tehát egy új korszak kezdődött a közjegyzői okiratok záradékolásának gyakorlatában. Véleményem szerint ez az új korszak azonban nem jelentheti azt, hogy a korábbi bírósági tapasztalatokat el kellene felejtenünk. Biztos vagyok abban, hogy a közjegyzői okiratok záradékolásával kapcsolatban született bírósági ítéletek vizsgálata hasznos tanulsággal szolgálhat a közjegyző kollégák számára is. Annál is inkább, hiszen vitás kérdések esetén a szóban forgó eljárásainkat az illetékes bíróságok a saját – sokszor igen változatos – ítélkezési gyakorlatuk alapján fogják megítélni. Nem állítom azt, hogy az elmúlt két évtized bírósági tapasztalatait változtatások nélkül kellene felhasználnunk. Azt sem szorgalmazom, hogy az okiratok záradékolása során mindenben úgy járjunk el, ahogy ezt az eltérő hivatásrendbeli kollégáink tették. Ugyanakkor fontosnak tartom a vonatkozó bírósági gyakorlat alapos megismerését, az ott szerzett tapasztalatok megfelelő hasznosítását.

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

34 A régi bölcsesség szerint, aki nem ismeri a múltat, az nem érti meg a jelent, és elveszíti a jövőt. Mindezt szem előtt tartva a jelen írásom elsődleges célja tehát az, hogy a bírósági ítélkezés tükrében elemezzem a közjegyzői okiratok záradékolásának gyakorlatát.

A közjegyző okiratok záradékolásának törvényi szabályozása A bíróságok és a jogvitát eldöntő más szervek határozatain túl egyes okiratokon alapuló követeléseket is a törvényben meghatározott módon, vagyis bírósági végrehajtás útján kell végrehajtani. Bírósági végrehajtásnak tehát úgynevezett végrehajtható okirat alapján van helye. A módosult végrehajtási törvény értelmében végrehajtható okiratnak minősül a bíróság, vagy közjegyző által kiállított végrehajtási lap, továbbá az olyan okirat is, amelyet a bíróság, vagy az okiratot készítő közjegyző végrehajtási záradékkal látott el. A Vht. természetesen a végrehajtható okiratok további típusait is nevesíti, ezek azonban nem tartoznak szorosan témánkhoz. Láthatjuk tehát, hogy a közjegyző az új törvényi szabályozás következtében – a jogszabály által nevesített esetekben – végrehajtást elrendelő hatóságként jelenik meg a bíróságok mellett. Fontos leszögeznünk, hogy a végrehajtás foganatosítása továbbra sem tartozik közjegyzői hatáskörbe, a törvény által meghatározott körben a közjegyzőnek csak a végrehajtás elrendelésére nyílik tehát lehetősége. A végrehajtható okiratot a bíróság (illetőleg immár a közjegyző is) csak a végrehajtást kérő, vagyis annak a kérelmére állítja ki, akinek a javára szól a végrehajtás alapjául szolgáló határozat. A végrehajtási kérelmet a kellő példányban, megfelelően kitöltött végrehajtható okirat nyomtatványon kell előterjeszteni. A végrehajtáshoz elsődlegesen arra van szükség, hogy a végrehajtást kérő közölje az adós törvény által meghatározott adatait, azaz: az adós nevét (cégnevét) és az azonosításához szükséges adatokat (legalább a születési idejét vagy az anyja nevét, illetőleg a cégjegyzékszámát), továbbá az ügy körülményeitől függően: az adós lakóhelyét, munkahelyét, illetőleg székhelyét, telephelyét, valamint a végrehajtás alá vonható vagyontárgyának helyét. A felsorolt adatok közül legalább egyet mindenképpen közölni kell, ingatlanra vezetett végrehajtásnál közölni kell továbbá az ingatlan-nyilvántartási adatokat is. Ezért is lényeges az, hogy egy adott közjegyzői okirat elkészítése során az ügyfelekre vonatkozó lehető legtöbb adatot jelöljük meg (cégjegyzékszám, adószám, az adós bankszámlájának száma, stb.). A végrehajtási kérelmet tehát a kellő – legalább öt – példányban, megfelelően kitöltött végrehajtható okirat nyomtatványon kell előterjeszteni. Ha a végrehajtást kérő a kérelmét nem a nyomtatványon terjesztette elő, illetőleg a nyomtatványt nem a kellő példányban nyújtotta be, vagy nem megfelelően töltötte ki, az eljáró közjegyző választhat, hogy maga pótolja a hiányt, vagy felhívja erre a végrehajtást kérőt. 2011. január 8-tól a közjegyzői ügyvitel szabályairól szóló 37/2003. (X. 29.) IM rendelet szerint a


35 végrehajtás alapjául szolgáló okirat két hiteles kiadmányát és két (nem hiteles) másolatát kell csatolni a végrehajtás elrendelésére irányuló kérelemhez. Amennyiben az alapügylet módosult, úgy a módosítást tartalmazó okiratot is ugyanennyi példányban kell benyújtani az eljáró közjegyzőnél. A MOKK vonatkozó, 29. számú iránymutatása szerint – módosítások esetén – az okiratot készítő közjegyzőn azt a közjegyzőt kell érteni, aki azon az álláshelyen működik, melyen az alapokiratot készítő közjegyző működött. Az okirat módosításai, a szerződés felmondása, valamint a végrehajtás egyes feltételeinek a bizonyítására szolgáló ténytanúsítványok az illetékesség megalapozása szempontjából figyelmen kívül maradnak, ugyanis a végrehajtandó okirat az alapokirat. Továbbmenvén, a Vht. szerint a végrehajtás elrendeléséért a közjegyzőnek díjat kell fizetni, mely a korábbi eljárási illetéket váltotta fel. Tekintettel arra, hogy a végrehajtás elrendelése a törvény szerint a végrehajtható okirat kiállításával történik, ezért jelenleg annyiszor illeti meg a közjegyzőt az eljárási díj, ahány adóssal szemben végrehajtható okiratot kiállít, függetlenül attól, hogy az adósokkal szemben érvényesített követelés adósonként eltérő, vagy a követelés egyébként anyagi jogilag egyetlen, az adósokat egyetemlegesen terhelő követelés. Az esetlegesen szükséges, a végrehajtás feltételének bekövetkezését igazoló okiratokat (felmondás, kézbesítési tanúsítvány, stb.) kérelmenként egy példányban kell becsatolni az eljáró közjegyzőhöz. A fenti alapvetéseket követően vizsgáljuk meg a közjegyzői okiratok záradékolásának feltételeit és folyamatát. Általánosságban úgy fogalmazhatunk, hogy végrehajtható okirat kiállítására akkor van mód, ha a végrehajtandó határozat kötelezést, illetőleg marasztalást tartalmaz, továbbá jogerős, vagy előzetesen végrehajtható, és a nyitva álló teljesítési határidő már letelt. A végrehajtási záradékra a jogalkotó a végrehajtási lapra vonatkozó szabályokat rendeli alkalmazni. Röviden, a végrehajtási záradék annak feltüntetését jelenti valamely okiraton, hogy a benne foglalt kötelezettség végrehajtható, vagyis nincs szükség arra, hogy a jogosult a végrehajtást megelőzően peres úton kérje a jogalap megállapítását. A törvényben meghatározott okiratok végrehajtási záradékolására az adós lakóhelye, illetőleg székhelye, ezek hiányában pedig az adós végrehajtás alá vonható vagyontárgyának helye szerinti helyi bíróság jogosult. Ez a rendelkezés az új törvényi szabályozás alapján, a végrehajtható közjegyzői okiratok vonatkozásában egészült ki azzal, hogy immár az adott közjegyzői okiratot – módosítások esetén az alapokiratot – készítő közjegyző záradékolja azt. Magából a közjegyzői okiratból természetesen nem következik automatikusan az azonnali végrehajthatóság, illetőleg az a kötelezettség, hogy az illetékes közjegyzőnek az ilyen okiratot végrehajtási záradékkal kell ellátnia. A jogalkotó ugyanis tételesen rögzíti, hogy a közjegyzői okirat milyen feltételek teljesülése esetén záradékolható. A Közjegyzői Törvény és a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvénnyel (a továbbiakban Végrehajtási Törvény vagy Vht.) egybehangzóan szabályoz: Az okiratot készítő közjegyző végrehajtási záradékkal látja el a közjegyzői okiratot, ha az tartalmazza a szolgáltatásra és ellenszolgáltatásra irányuló vagy egyoldalú kötelezettségvállalást, a

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

36 jogosult és a kötelezett nevét, a kötelezettség tárgyát, mennyiségét (összegét) és jogcímét, valamint a teljesítés módját és határidejét. A végrehajtási záradékkal való ellátás szempontjából tehát elengedhetetlen kellék az okiratban foglalt kötelezettség tárgyának, mennyiségének (összegének) és jogcímének pontos, félreérthetetlen megjelölése. A feleknek meg kell állapodniuk továbbá a teljesítés módjában és határidejében, az okiratban tehát ezeket is pontosan rögzíteni kell. A fentieket az ügyfelek számára is közérthető módon úgy lehet összefoglalni: az okiratnak tartalmaznia kell, hogy kinek, mit, mennyit, milyen alapon, mikor és milyen módon kell megfizetnie, illetve teljesítenie. Megjegyezném, hogy a közjegyzőhöz forduló felek által előkészített szerződéstervezetekből a legtöbb esetben éppen a teljesítés módja hiányzik, tehát példának okáért az, hogy az esedékes követeléseket készpénzben vagy átutalással teljesítik –e a szerződő felek. Az utóbbi esetén célszerű továbbá azt is megjelölni, hogy egy adott pénzintézetnél vezetett meghatározott bankszámlára történik az utalás. A polgári jogi jogviszonyok természetesen sokszínűbbek a fent meghatározott kritériumoknál, ezért a jogalkotónak rendelkeznie kellett az olyan esetekről is, amikor a felek szerződéses kötelezettségei az aláírás időpontjában valamilyen oknál fogva még függő hatályúak. Az ilyen esetekre nézve a Ktv. és a Vht. akként rendelkezik, hogyha a kötelezettség feltételnek vagy időpontnak a bekövetkezésétől függ, a végrehajthatósághoz az is szükséges, hogy a feltétel vagy időpont bekövetkezését közokirat tanúsítsa. Egyúttal valamennyi esetben igaz az, hogy általánosságban akkor van helye végrehajtásnak, ha a közjegyzői okiratba foglalt követelés bírósági végrehajtási útra tartozik, és ha a követelés teljesítési határideje letelt. Az utóbbi rendelkezésből eredő esetleges bizonytalanságot a joggyakorlat oldotta fel, ugyanis ha a közjegyzői okiratba foglalt szerződés kötelezettjének egy bizonyos határnapon, vagy meghatározott időpontig kell teljesítenie szolgáltatását, és a határidő eredménytelenül telik el, úgy nem szükséges a végrehajtást kérőnek közokirattal igazolnia az időpont bekövetkezését, illetőleg bármely egyéb körülményt. A közjegyzői okirattal szemben támasztott elvárás tehát ilyen esetekben is csak annyi, hogy az megfeleljen a bírósági végrehajtásról és közjegyzőkről szóló törvényben foglalt tartalmi követelményeknek. Ha tehát a kötelezett az okiratban elismerte, hogy egy adott szerződés alapján pénztartozása áll fenn, amelyet egy meghatározott időpontig vállal teljesíteni – és ez az időpont a kötelezett teljesítése nélkül telik el –, úgy ez esetben kötelezettsége egyéb feltétel vagy időpont bekövetkezésétől nem függ. Az, hogy fizetési kötelezettségét a kötelezettnek mely időpontig kellett volna teljesítenie, a bírói gyakorlat szerint olyan körülmény, amely külön okirati bizonyításra nem szorul. Az elemzett ítéletekből látni fogjuk, hogy az ilyen közjegyzői okiratban meghatározott teljesítési határidő elteltének, illetőleg a kitűzött határnap elérkezésének ténye a bírósági gyakorlat jogértelmezése szerint elégséges ahhoz, hogy a végrehajthatóság megállapítható legyen, feltéve hogy a végrehajtást kérő állítása szerint a kötelezett nem teljesített. A fentebb ismertetett szabályozás célja általánosságban az, hogy amikor a végrehajtás lehetősége megnyílik, ne férjen kétség a jogalaphoz, vagyis annak hiányzó mozzanatát –


37 amiből a függő hatály ered – a kötelezettség keletkezéséhez hasonlóan közokirat tanúsítsa. A határidő eredménytelen elteltét azonban nem kell közokiratilag igazolni. Ha tehát a felek közjegyzői okiratba foglaltan kötnek kölcsönszerződést, és megállapodásukban részletezik az átvett összeg visszafizetésének módját, határidejét, akkor az okirat – feltéve hogy az egyéb tartalmi és alaki követelményeknek is megfelel – végrehajtási záradékkal látható el. A fentiekkel ellentétben, amennyiben a végrehajtás feltételének bekövetkezése nem köthető egy konkrét határnaphoz, vagy meghatározott határidő elteltéhez, úgy a feltétel bekövetkezését egy külön közokiratnak kell tartalmaznia. Így amennyiben a felek azt iktatják be megállapodásukba, hogy a kölcsönt nyújtó fél az adós szerződésszegése esetén jogosult a szerződést felmondani, és a fennálló hiteltartozást, továbbá annak járulékait meghatározott határidőn belül egy összegben esedékessé tenni, akkor a bíróságok eltérő jogi megítélést alkalmaznak. Ezekben az esetekben a közjegyzői okirat a benne foglalt teljes tartozás tekintetében kizárólag akkor látható el végrehajtási záradékkal, ha a jogosult külön közokiratba foglalt nyilatkozattal igazolja a szerződés felmondását. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a felmondásnak is közjegyzői okiratba foglaltan kell megtörténnie, és nem elegendő a kötelezettek részére megfelelően kézbesített egyoldalú, nem közokirat formájú közlés. A jelen esetben tehát maga a felmondás az a feltétel, amelyet közokiratnak kell tanúsítania. Amennyiben ez ilyen módon megtörtént, úgy az adósok a felmondás jogosságát kizárólag végrehajtás megszüntetése vagy korlátozása iránti perben vitathatják, vagyis a végrehajtást elrendelő közjegyzőnek nem feladata az adós magatartásának értékelése, illetve annak eldöntése, hogy a követelés alapos-e. Nincs tehát szükség arra, hogy az adós a szerződésszegés tényét közokiratban ismerje el, az okirat végrehajtási záradékkal való ellátásához elegendő a végrehajtást kérő egyoldalú előadása. Már itt fontosnak tartom megjegyezni, hogy a végrehajtás megszüntetése vagy korlátozása iránti perben a kötelezett mindazokra a tényekre és körülményekre hivatkozhat, amelyekkel akkor védekezne, ha a végrehajtást kérő záradékolási kérelem helyett ellene pert indítana, vagyis a vonatkozó bírósági gyakorlatnak megfelelően a záradékolt közokirattal szemben is helye van ellenbizonyításnak.

A közjegyzői okiratok végrehajtásával kapcsolatos bírósági ítéletek A végrehajtási záradék kiállításának feltételei A témakör aktualitását a vonatkozó ítéletek meglehetősen nagy száma is mutatja. Sajnos mára már nem csak az újságok címlapjain, hanem a saját gyakorlatunkban is láthatjuk: Egyre több a bírósági végrehajtással záruló ügy. Ezért is elengedhetetlen annak a vizsgálata, hogy a bíróság a gyakorlatban milyen feltételeket vizsgált a végrehajtási záradék kiállításánál.

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

38 BH1997. 348. A Legfelsőbb Bíróság a jelen ügyben azt vizsgálta, hogy melyek a végrehajtás alapjául szolgáló közjegyzői okirat záradékolásánál vizsgálandó körülmények. Az ügy tényállása szerint a végrehajtást kérő az eljárásra illetékes elsőfokú bíróságtól kérte, hogy az általa becsatolt közjegyzői okiratot lássa el végrehajtási záradékkal. Az elsőfokú bíróság végzésével a végrehajtást kérőnek „a Vh. lap kibocsátása iránti kérelmét” elutasította. A másodfokú bíróság a fellebbezéssel támadott végzést azzal hagyta helyben, hogy a bíróság a végrehajtást kérőnek „a közjegyzői okirat végrehajtási záradékkal történő ellátása iránti kérelmét” utasítja el. A másodfokú bíróság határozata ellen a végrehajtást kérő terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, annak hatályon kívül helyezését kérte és az elsőfokú bíróság utasítását új eljárásra. A végrehajtást kérő a felülvizsgálati kérelme alapjaként a következőkre hivatkozott: A végrehajtás alapjául szolgáló közjegyzői okirat az 1994. évi LIII. törvény (Vht.) 21. §-ában és a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény 112. §-ában foglalt követelményeknek mindenben megfelelt. Ezzel a megállapítással a másodfokú bíróság is egyetért. A jogszabályoknak megfelelő közokirat pedig záradékolásra alkalmas. A kérelem alapjául szolgáló okirat pontosan tartalmazza a teljesítési határidőt, azt egy adott határnapban jelöli meg. Nem vitásan ezen határidő eredménytelenül telt el. A felülvizsgálati kérelemre a kötelezett észrevételt nem tett, ellenkérelmet nem terjesztett elő. Az ügyben eddig rendelkezésre álló adatokra tekintettel a végrehajtást kérő felülvizsgálati kérelme alapos. A másodfokú bíróság azt jogszerűen állapította meg, hogy a végrehajtás alapjaként hivatkozott közjegyzői okirat – szemben az elsőfokú bíróság álláspontjával – tartalmát tekintve megfelel a Vht. 21. §-a (1) bekezdésében foglalt feltételeknek. Tévedett viszont, amikor úgy ítélte, hogy a záradékoláshoz, illetve a végrehajthatósághoz az adott esetben is szükséges – a Vht. hivatkozott rendelkezésének (2) bekezdése szerint – az, hogy a végrehajtást kérő közokirattal igazolja a „feltétel vagy időpont bekövetkezését”. A kötelezettségvállalást tartalmazó közjegyzői okirat hiteles kiadmánya szerint a hitelszerződés alapján fennálló tartozását a kötelezett elismerte, tehát a kötelezettsége nem függött egyéb feltétel és időpont bekövetkeztétől. Az, hogy a fizetési kötelezettségét a kötelezettnek a határnapig kellett volna teljesítenie, olyan körülmény, amely külön okirati bizonyításra nem szorul. Az okiratban meghatározott teljesítési határidő, illetőleg határnap elteltének ténye elégséges ahhoz, hogy ebből a szempontból a végrehajthatóság megállapítható legyen, miután a végrehajtást kérő állítja, hogy a kötelezett nem teljesített. Az előzőekben kifejtettekre alapítottan a Legfelsőbb Bíróság a támadott jogerős másodfokú határozatot hatályon kívül helyezte, és hatályon kívül helyezte az elsőfokú bíróság jogszabályt sértő végzését is azzal, hogy egyben ezt a bíróságot utasította új eljárásra és új határozat hozatalára. A végrehajtás elrendelésére, illetve a végrehajtási záradékolásra kizárólag az első fokon eljáró helyi bíróság jogosult (Vht. 20. § (1) bekezdés), feltéve: a végrehajtás alapjául szolgáló közokirat záradékolásának valamennyi törvényi feltétele megvalósul, a jelen ügy tárgyává tett feltételen túlmenően is.


39 BH1993. 511. Az esetek nagy többségében a záradékolandó közjegyzői okirat pénzkövetelés teljesítésére irányul. A bírósági gyakorlat ugyanakkor azt is megerősítette, hogy a közjegyzői okirat végrehajtási záradékkal akkor is ellátható, ha a kötelezettség tárgya meghatározott magatartás. A jelen ítéletben egyúttal a bíróság azt is megállapította, hogy a közjegyzői okiratban foglalt nyilatkozat semmisségét vagy hatálytalanságát nemperes eljárásban is észlelheti, és a záradékolást megtagadhatja. Az elsőfokú bíróság végzésével – csupán a Vht.-re hivatkozással – a közjegyzői okirat záradékolását megtagadta. A végzés ellen a végrehajtást kérő élt fellebbezéssel, a végzés megváltoztatását, a záradék kiállítását kérte. A másodfokú bíróság szerint a végzés érdemi felülbírálatra alkalmatlan volt. Az elsőfokú bíróság határozatából és az eljárás adataiból ugyanis nem állapítható meg, hogy az elsőfokú bíróság döntését mire alapította. A másodfokú bíróság szerint a végrehajtást kérő a fellebbezésében helyesen utalt arra, hogy az 1991. évi XLI. törvény 112. §-a alapján a megfelelő kellékekkel rendelkező közjegyzői okirat alapján a meghatározott cselekményre (helyiség birtokba adására) irányuló végrehajtás elrendelésének helye van. A kérelem alapjául szolgáló okirat pedig ilyennek tekinthető, vagyis ezt figyelembe véve a végrehajtás elrendelésének megtagadása nem tűnik alaposnak. Kétségesnek tűnt azonban a közjegyzői okiratba foglalt megállapodás hatályossága a tulajdonosi, illetve a helyiséggazdálkodási hatóság hozzájárulásának hiányában. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a nem peres eljárás keretében is indokolt esetben sor kell, hogy kerüljön a szerződés érvényességének vizsgálatára, az érvényesség hiánya ugyanis alapot adhat a záradékolás megtagadására. Ennek tisztázása azonban – a felek meghallgatásával, a szükséges hozzájárulás esetleges megadásának igazolásával – nem történt meg. A fent kifejtettekre tekintettel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság végzését hatályon kívül helyezte. BDT2008. 1854 A fenti, BH1993. 511. számú ítéletben a bíróság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a nem peres eljárásban eljáró bíróság indokolt esetben – a Vht. 21. §-án (immár 23/C. §) túlmenően – érdemi szempontból is vizsgálhatja a záradékolni kért közjegyzői okiratot. A jelen ügyben a bíróság megállapította, hogy közjegyzői okirat záradékolásánál a bíróság kizárólag azt jogosult – és egyben köteles – vizsgálni, hogy az okirat alakilag és tartalmilag megfelel-e a törvényi feltételeknek. Amennyiben igen, úgy az okiratot a bíróságnak záradékolnia kell. A végrehajtási eljárás ezen szakaszában a teljesítés vizsgálat tárgyát nem képezi. A tényállás szerint a megyei bíróság ítéletében a felperes keresetét elutasította. Ítéletének indokolásában rögzítette, hogy a felperest terhelte annak bizonyítása, miszerint az alperes eljárása jogellenes volt, ezzel okozati összefüggésben kárt okozott a felperesnek, mely rendes jogorvoslattal nem volt elhárítható. Ezen túlmenően a felperest terhelte a kár

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

40 összegszerűségének bizonyítása is. Kiemelte, hogy amennyiben a közjegyzői okirat mind alakilag, mind tartalmilag megfelel a jogszabályoknak – azaz tartalmazza a kötelezettségvállalást, a felek nevét, a kötelezettség tárgyát és jogcímét, valamint a teljesítés módját és határidejét –, alkalmas a záradékolásra. Tényként állapította meg, hogy a perbeli okirat két különböző esedékességű tartozás elismeréséről és annak megfizetésére vonatkozó kötelezettségvállalásról szól, a végrehajtást kérő a kérelmében pedig egy meghatározott tőkeösszegre kért végrehajtást, amely ekként bármelyik tartozásra vonatkozhatott volna. Jóllehet a végrehajtást kérő csak az egyik tartozást „biztosító” ingatlanok tulajdoni lapját csatolta, ugyanakkor az inkasszó részleges sikerességéről csatolt banki igazolás a másik követelés érvényesítésére vonatkozik, ez pedig a közokirat vonatkozó pontjában foglalt tartozást jelöli. Az indokolás szerint a felperes által hivatkozott tulajdoni lapok nem bírnak relevanciával az alperesi eljárás jogszerűsége, illetve jogellenessége vizsgálata során, figyelemmel arra, hogy a végrehajtást kérő nem a tulajdoni lapok záradékolása iránt terjesztett elő kérelmet, hanem a szintén mellékelt közjegyzői okirat alapján, hiszen ez tartalmazta igénye jogalapját. A záradék kiállításakor a bíróságnak nem feladata, hogy bizonyítást vegyen fel és nyilatkoztassa a feleket az esetleges teljesítés megtörténtéről, hiszen ez az eljárás elhúzódásához és éppen a végrehajtási eljárás céljának meghiúsulásához vezetne. Amenynyiben tehát az adott közokirat alkalmas a záradékolásra – mert rendelkezik a törvényi tartalmi elemekkel – az eljárás ezen szakaszában nem akaszthatja meg a záradékolást az sem, ha az adós kétséget kizáróan igazolja a tartozás megfizetését. Ebben az esetben azonban az adós több jogorvoslati lehetőséggel is élhet: pert indíthat a végrehajtás korlátozása és megszüntetése iránt, illetőleg a 1994. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Vht.) 41. §-a szerint bejelentheti a végrehajtónál a tartozás megfizetését. Figyelemmel arra, hogy az okiratban megjelölt tartozás mind jogcím, mind az érvényesített összeg, mind a teljesítés módja és határideje szempontjából záradékra kétséget kizáróan alkalmas volt, az alperes helyesen járt el, amikor – az alkalmazott eltérésekkel – az okiratot végrehajtási záradékkal látta el. A végzés indokolása a késedelem kezdő időpontjának megjelölésével egyébként sem hagyott kétséget afelől, hogy az okiratban megjelölt tartozás vonatkozásában került az okirat záradékolásra. Az ítélet ellen a felperes fellebbezett, annak megváltoztatása, keresetének történő helyt adás iránt. Megismételve az első fokú eljárásban tett nyilatkozatait, előadta, hogy álláspontja szerint a záradék nem a közjegyzői okiratban foglalt kötelezettségre vonatkozott. Az, hogy a záradékolni kért okiratban több kötelezettség is szerepel, és hogy abból az egyiknek a naptár szerint megjelölt teljesítési határideje letelt, még nem elegendő ok annak megállapításához, hogy a két tartozás közül melyikre kérte a jogosult a záradékolást. Álláspontja szerint jelentősége van annak, hogy a végrehajtást kérő meghatározott ingatlanokat jelölt meg a záradék iránti kérelmében, és ezeknek az ingatlanoknak a tulajdoni lapját csatolta a kérelemhez. Ennek alapján egyértelmű, hogy ezen ingatlanokkal kapcsolatos tartozás behajtására kérték a záradékolást. A banki inkasszó a követelés részleges behajtásához vezetett, ebből következően a végrehajtási kérelem nem a közjegyzői okirat előbbi, hanem


41 az utóbbi pontjában foglalt követelésre vonatkozott. Fel sem merült az a lehetőség, hogy a jogosult egy, már kifizetett tartozás végrehajtását kérné az adóssal szemben, így alaptalan az elsőfokú bíróság ítéletének azon megállapítása, hogy a végrehajtás megszüntetése iránt a felperesnek pert kellett volna indítania. Az Adós az okirat egyik pontja szerinti tartozását kifizette, ezt követően indult végrehajtás ellene, amely során épp akkora összeget hajtottak be tőle, amely a másik pont szerinti tartozásnak felel meg. Így a végrehajtás az utóbbi pontban írt követeléssel kapcsolatos. Az alperes fellebbezési ellenkérelme az ítélet helybenhagyására irányult. Álláspontja szerint az elsőfokú bíróság ítélete megalapozott, a felperes a fellebbezésben nem jelölt meg olyan új tényt, vagy bizonyítékot, amely alkalmas lenne az első fokú ítélet megváltoztatására. Az Ítélőtábla szerint a fellebbezés alaptalan volt. Az Ítélőtábla álláspontja szerint a megyei bíróság a perben a szükséges, és egyben elégséges körben lefolytatott bizonyítási eljárásban beszerzett bizonyítékokat, a Pp. szabályainak megfelelően, helyesen, okszerűen, összességükben értékelve helyes tényállást állapított meg, így az abból levont jogi következtetése is mindenben helytálló. A végrehajtási záradék kibocsátása iránti kérelem adatait – a végrehajtani kért összeget – is figyelembe véve helyesen állapította meg a megyei bíróság, hogy a záradékolás az okirat későbbi pontjában foglalt tartozásra vonatkozott, az e körben kifejtett indokolását az ítélőtábla az alábbiak kiemelése mellett teljeskörűen osztotta. Az ítélőtábla szerint helyesen rögzítette a megyei bíróság, hogy a közjegyzői okirat záradékolásánál a bíróság kizárólag azt jogosult – és egyben köteles – vizsgálni, hogy az okirat alakilag és tartalmilag megfelel a Vht. 13. §-ában, illetőleg 21. §-ában foglalt feltételeknek. Amennyiben igen, úgy az okiratot a bíróságnak záradékolnia kell. A végrehajtási eljárás ezen szakaszában a teljesítés egyébkénti esetleges ténye vizsgálat tárgyát nem képezi, azonban az adósnak lehetősége van a végrehajtónál ezt bejelenteni, ha ezen eljárás eredményre nem vezetett, úgy e vonatkozásban végrehajtás megszüntetési-korlátozási pert indítani. Téves az a felperesi álláspont is, hogy a fellebbezésben is megjelölt ingatlanok tulajdoni lapjának csatolása azt igazolja, hogy a záradékolás az okirat későbbi pontjában megjelölt tartozást érintette volna. Az ingatlanok tulajdoni lapjának csatolása nem a követelés azonosítása okán történt, hanem arra amiatt került sor, hogy a végrehajtást kérő egyszerűen megjelölt olyan vagyontárgyakat, amelyekből álláspontja szerint az igénye egyébként kielégíthető lenne, azaz ezekre a vagyontárgyakra adott esetben végrehajtó végrehajtást vezethetne. A fentiekre figyelemmel az ítélőtábla a megyei bíróság ítéletét – tekintettel annak helyes indokaira – helybenhagyta. BH2003. 326 A gyakorlatban sokszor találkozhatunk atipikus hitelkeret szerződések létrehozására irányuló jogügyletekkel, valamint az ezeket biztosító szerződéses mellékkötelezettségekkel. A jelen ítéletben a bíróság a hitelkeretet biztosító szerződés alapján a végrehajtási záradék kiállításának feltételeit vizsgálta.

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

42 Az ítéleti tényállás szerint a végrehajtást kérő közjegyzői okiratban kötelezettséget vállalt arra, hogy az adósnak egy adott naptól egy másik határnapig meghatározott öszszegű hitelkeretet biztosít, és ennek terhére – az adós külön rendelkezése nélkül – kölcsönt folyósít, ha a fizetési megbízások teljesítéséhez az adós bankszámla-követelése nem nyújt fedezetet. A végrehajtást kérő előadása szerint a hitelkeretet az adós igénybe vette, azonban a szerződés végső lejártának napján a szerződés alapján fennálló fizetési kötelezettségének nem tudott eleget tenni. Az azonnali beszedési megbízás eredményeként az adós tartozása részben csökkent. A végrehajtást kérő a közjegyzői okirat végrehajtási záradékkal ellátását kérte a fennmaradó összeg és járulékai behajtása végett. A végrehajtható okirat kiállítása iránti kérelmet elutasító (helyesen: az okirat végrehajtási záradékolását megtagadó) végzést a másodfokú bíróság végzésével helybenhagyta, osztva az elsőfokú bíróságnak azt az álláspontját, amely szerint külön kölcsönszerződések kötése nélkül a folyószámlahitelkeret-szerződés csak a rendelkezésre állás jutalékát igazolja az adós kötelezettségvállalásaként. Az indokolás szerint önmagában a feleknek az 1959. évi IV. törvény Ptk. 522. §-ának (1) bekezdése szerint minősíthető szerződése nem igazolja a kölcsönszerződések vagy egyéb hitelműveletek alapján keletkezett adósi kötelezettségvállalás tényét, tárgyát, mennyiségét és jogcímét, azaz a Vht. 21. §-ának (1) bekezdésében foglalt, a közjegyzői okiratnak végrehajtási záradékkal való elláthatósága esetére előírt konjunktív feltételek mindegyikét. A jogerős végzés ellen a végrehajtást kérő nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, melyet arra alapított, hogy téves a jogerős végzésben kifejtett az az álláspont, amely megköveteli megbízásonként közjegyző előtt kölcsönszerződés kötését. A végrehajtás alapjául szolgáló közokiratba foglalt szerződés úgynevezett „atipikus” szerződésnek minősül, amely nem csupán keretet nyújt ahhoz, hogy az adós egyoldalú nyilatkozattal, harmadik személy rendelkezésére – vagy más adósi kötelezettséget keletkeztető – jogviszonyt hozzon létre – mint amire a másodfokú bíróság hivatkozik –, hanem lehetőséget biztosít arra, hogy az adós kölcsönt vegyen igénybe. Az adósi kötelezettség tehát nem a folyószámlahitel-szerződés alapján kötendő kölcsönszerződésen alapul, hanem magán a folyószámlahitel-szerződésen. Az adós felülvizsgálati ellenkérelmet nem terjesztett elő. A Legfelsőbb Bíróság ítéletes szerint a végrehajtást kérő felülvizsgálati kérelme az alábbiak miatt alapos. Az indokolás szerint mindkét fokú bíróság tévedett, amikor a végrehajtás elrendelésének alapjaként megjelölt közjegyzői okiratban foglaltak végrehajthatósága megítélésekor valójában kizárólag annak tulajdonítottak jelentőséget, hogy a felek szerződése a Ptk. 522. §-ának (1) bekezdése szerinti bankhitel-szerződés fogalmi körébe vonható, így nem tartalmazza a kölcsönszerződések vagy egyéb hitelműveletek alapján keletkezett adósi kötelezettségvállalás tényét, tárgyát, mennyiségét és jogcímét. A felek sajátos – a Ptk. szerint nem nevesíthető szerződési elemeket is tartalmazó – „folyószámlahitel”-szerződésében foglalt kötelezettségvállalások léte és végrehajthatósága szempontjából jelentős szerződési nyilatkozatokat a maguk összességében vizsgálva megál-


43 lapítható, hogy a közjegyzői okirat tartalmazza azokat a Vht. 21. §-ának (1) bekezdésében előírt együttes törvényi feltételeket, amelyek megvalósulásának megfelelő igazolása esetén az záradékolható – a végrehajtást kérőnek a szerződésre alapított követelése behajtása végett. A másodfokú bíróság is helyesen állapította meg azt: „az adós kötelezettsége abban jelentkezik, hogy esedékességkor a kölcsön és járulékai megfizetéséhez szükséges fedezetet az elszámolási számláján a bank részére való rendelkezésre állásra biztosítsa”. Ez szerinte is azzal a kötelezettséggel jár, hogy „a kölcsönöket és járulékokat a számla közvetítésével a banknak megfizesse”. A „Bank” arra kötelezte magát, hogy az adósnak adott hitelkeretet biztosít, meghatározott időtartamra; ez utóbbiból kikövetkeztethető, hogy a szerződés szerinti teljesítések lejárati ideje a hitelkeret rendelkezésre tartásának határnapja. A „Bank” kötelezte magát, hogy a hitelkeret terhére kölcsönt folyósít – az „ügyfél” külön rendelkezése nélkül –, ha a fizetési megbízások teljesítéséhez az „ügyfél” bankszámla-követelése nem nyújt fedezetet. Az adós maga is tudomásul vette, hogy a szerződés alapján visszafizetendő tartozásai keletkezhetnek; ellenkező esetben szükségtelen lett volna „a Bankkal szemben e szerződés alapján fennálló tartozásai visszafizetésének biztosítékaként” készfizető kezeseket állítani, ingatlanokra jelzálog jogot alapíttatni. Jelentőséget kell tulajdonítani annak is: a szerződő felek abban is megállapodtak, hogy a „Bank” által nyújtott kölcsön és járulékai mindenkori összegének megállapítására a „Bank” üzleti könyvei és nyilvántartásai az irányadók. Az előzőekben kiemelt szerződési nyilatkozatokból tehát megállapítható az adós arra vonatkozó kötelezettségvállalása: ha a hitelkeret igénybevétele folytán az elszámolási számláján nem biztosított a szerződéses viszony megszűnésekor olyan pénzösszeget, amelyből kiegyenlíthető a szerződéses viszony tartama alatt keletkezett tartozása, azt köteles – az adott szerződés alapján – megfizetni a „Banknak”, illetőleg a végrehajtást kérőnek. A tartozása mennyisége is megállapítható, feltéve: a „Bank” mint végrehajtást kérő igazolja azt a szerződésben meghatározott módon, az üzleti könyvei és nyilvántartásai alapján. Ez utóbbi megfelelően igazoltnak akkor fogadható el, ha az üzleti könyvek és nyilvántartások vonatkozó adatait közokiratba foglaltan terjeszti elő a végrehajtást kérő, a Vht. 21. §-ának (2) bekezdésében foglaltak megfelelő értelmezéséből következően. A kifejtett indokok alapján a Legfelsőbb Bíróság a jogerős végzést hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot utasította a fenti iránymutatásnak megfelelő új eljárásra, és új határozat hozatalára. BDT2000. 259 Mi a jogkövetkezménye a végrehajtási eljárás tekintetében annak, ha a közjegyzői okirat elkészítését követően a felek személyében jogutódlás következik be? Ezt tárgyalja a jelen ítélet, egyúttal fontos kérdéseket világít meg a záradékolandó közjegyzői okiratok tartalmának vizsgálatával kapcsolatban is. A Legfelsőbb Bíróság ugyanis megállapította: önmagában az a körülmény, hogy a jogutódlás tényét közokirat (pl. közjegyzői okirat, bírósági vagy hatósági határozat) tartalmazza, a Vht. 39. § (1) bekezdése szerinti végzés meghozatalát nem teszi szükségtelenné, minden esetben az szükséges, hogy a jogutódlás tényét a bíróság megállapítsa.

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

44 Az elsőfokú bíróság a felperes keresetének helyt adott és a felperes ellen indított végrehajtási eljárást megszüntette. Az elsőfokú bíróság azon indokból találta alaposnak a végrehajtás megszüntetése iránt előterjesztett keresetet, hogy a Ptk. 276. § (2) bekezdése alapján a felperes a kezesi helytállási kötelezettsége alól felszabadult, tekintettel arra, hogy az engedményezési szerződéssel, amely a végrehajtást kérő alperes anyagi jogi jogutódlását a biztosított hiteljogviszonyban megalapozta, az alperes egy adott ingatlanról a jelzálogjogot törölte, a további biztosíték biankóváltót magához vette, és a követelés így egyedül a felperes vonatkozásában lett végrehajtható. Az ítéletben kifejtett álláspont szerint az alperes azon védekezése, hogy a kezességvállalási szerződésben a kezesi jogviszony alanyai kifejezetten eltértek a Ptk. 276. § (2) bekezdésétől és lehetővé tették a hitelező számára, hogy a hitelező minden biztosítékot felszabadítson, illetve értékesítsen, kezestársakat is felmentsen a szavatosságuk alól, anélkül, hogy ezáltal megváltozna a jelen kezességi kötelezettség terjedelme, azért nem volt figyelembe vehető a jelen perben, mert az a közjegyzői okirat, amely a végrehajtás elrendelésnek alapjául szolgált, nem tartalmazta a kezességi szerződés ezen lényeges tartalmi elemét. Az elsőfokú bíróság által elfoglalt álláspont szerint a közjegyzői okirat alapján a végrehajtás csak olyan tartalommal és terjedelemmel folyhat, ami a végrehajtási záradékkal ellátott okiratból megállapítható, márpedig jelen esetben a közjegyzői okiratból a kötelezettségvállalás tartalma csak akként határozható meg, hogy az a Ptk.-ban szabályozott általános készfizető kezességgel azonos terjedelmű. Utalt arra az elsőfokú bíróság, hogy a közjegyzői okirat végrehajtási záradékkal nem is lett volna ellátható, hiszen az okiratban megnevezett jogosult személyében bekövetkezett jogutódlás esetén az okirat csak akkor záradékolható, ha a jogutódlás tényét közokirat tartalmazza, illetőleg ha a jogutódlás tényét a bíróság végzéssel megállapítja. Az alperes fellebbezésében kérte az ítélet megváltoztatását és a kereset elutasítását, továbbá a perköltség viselésére a felperes kötelezését. Álláspontja szerint a végrehajtást kérői pozícióját megalapozó engedményezési szerződés közokiratba foglalásának hiánya nem akadálya a perbeli közjegyzői okirat záradékolásának. Ha mégis kötelező volna az engedményezés közokiratba foglalása, az utólagosan megtörtént, mert a megkeresett bíróságként a perben eljárt bécsi bíróság jegyzőkönyve az engedményezés tényét rögzíti, s ez a Pp. 195. § (1) bekezdésére figyelemmel közokiratnak tekintendő. Ezen túlmenően ugyanezen okirat rögzíti a jogutódlás tényét is a követelés jogosultja vonatkozásában. Vitatta továbbá az alperes az elsőfokú bíróság azon megállapítását, hogy alperes kezességének terjedelme megvizsgálandó tény, mert szerinte a végrehajthatóságnak nem előfeltétele a kötelezettség-vállalás terjedelme, ezért azt a közjegyzői okiratnak nem kell tartalmaznia. Nincs továbbá olyan jogszabály, amely szerint nem vehető figyelembe az a szerződés, melynek pontos szövegét a közjegyzői okirat nem tartalmazza, csak utal rá. Hivatkozott arra is – egyezően az elsőfokú bíróság ítéletével –, hogy szükségtelen azon felperesi állítás vizsgálata, mely szerint egy másik gazdasági társaságot az alperes tett fizetésképtelenné jogellenes magatartásával.


45 A másodfokú bíróság az alperes fellebbezését az alábbiak szerint találta alaposnak. Osztotta a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság azon megállapítását, hogy a közjegyzői okirat záradékolása nem a jogszabályi előírásoknak megfelelően történt. Nem helytálló azonban azon álláspontja az elsőfokú bíróságnak, hogy közjegyzői okiratban megjelölt jogosult személyében bekövetkezett jogutódlás esetén a végrehajtási záradékkal akkor lehet ellátni az okiratot, ha a jogutódlás tényét közokirat tartalmazza, avagy azt a bíróság állapítja meg végzésével. Ha ugyanis a jogosult személyében változás következett be, tehát nem az kéri az okirat záradékolását, aki az okiratban eredetileg jogosultként szerepel, akkor minden esetben az szükséges, hogy a jogutódlás tényét a bíróság a Vht. 39. § (1) bekezdése szerint megállapítsa. Önmagában tehát az a körülmény, hogy a jogutódlás tényét közokirat (pl. közjegyzői okirat, bírósági vagy hatósági határozat) tartalmazza a Vht. 39. § (1) bekezdése szerinti végzés meghozatalát nem teszi szükségtelenné. Ugyanakkor pontosan azért, mert a jogutódlás megállapítása a bíróság érdemi döntése alapján történik nem helytálló a perben a felperes által kifejtett azon álláspont sem, hogy a közjegyzői okirat végrehajtási záradékolására az okiratban megjelölt személyekben bekövetkezett változást követően, csak akkor kerülhet sor, ha a jogügyleten alapuló jogutódlást ( jelen esetben az engedményezés tényét) szintén közjegyzői okirat tartalmazza. Mindezek ellenére a másodfokú bíróság álláspontja szerint a végrehajtás megszüntetésére, a fentebb kifejtett szabálytalan záradékolás miatt, azért nem kellett hogy sor kerüljön, mert a végrehajtás megszüntetése iránti perben a felperes – tartalmilag erre vonatkozóan is értelmezendő – hivatkozására tekintettel a bíróságnak lehetősége volt arra, hogy érdemben elbírálja: a végrehajtást kérő alperes jogutódja-e a közjegyzői okiratban megjelölt hitelezőnek avagy sem? Ha és amennyiben ennek az érdemi vizsgálatnak eredményeként a bíróság arra a következtetésre jutott volna, hogy olyan személy kérelme alapján történt meg az okirat záradékolása és ennek következtében olyan személy javára folyik a végrehajtás, aki valójában a közokiratban megjelölt jogosultnak nem jogutódja, akkor a végrehajtás megszüntetése felől kellett volna dönteni. Tekintettel azonban arra, hogy a fentebb kifejtett szempontok alapján a másodfokú bíróság egyértelműen arra a következtetésre jutott, hogy az alperes olyan jogutódja az eredeti hitelezőnek, akinek a javára a végrehajtás elrendelésére a Vht. 39. § (1) bekezdése szerinti eljárást követően sor kerülhetett volna, indokolatlan lett volna a végrehajtási eljárás megszüntetése. Osztotta a másodfokú bíróság azon alperesi álláspontot, hogy a végrehajtás alapjául szolgáló közjegyzői okiratnak kizárólag azokat az adatokat kell tartalmaznia, amelyeket a Vht. 21. § (1) és (2) bekezdése felsorol. Ezeknek ugyanis abból a szempontból van jelentőségük, hogy a végrehajtás elrendeléséhez szükséges legalapvetőbb körülményeknek, azazhogy a legalapvetőbb tartalmi elemeknek a szigorú formában és eljárási rendben történő okiratba foglalása mellett indulhat végrehajtás bírósági eljárás és bírósági döntés nélkül. Tekintettel arra, hogy egy a már megindult végrehajtással szemben az adós a Pp. 369. §-ában meghatározott okok esetében végrehajtás

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

46 megszüntetését, illetőleg korlátozását kérheti, nem támasztható a végrehajtás alapjául szolgáló közokirattal szemben az a követelmény, hogy az magába foglalja az összes körülményt, amelyek a már megindult végrehajtási eljárásban jelentőséggel bírhatnak. Jelen esetben a végrehajtás alapjául szolgáló közjegyzői okirat éppen úgy nem tartalmazza a felperes által hivatkozott, a kezesi kötelezettség-vállalás alóli felszabadulás alapjául szolgáló tényeket, mint ahogyan nem tartalmazza – az elsőfokú bíróság által kifogásolt módon – azt a körülményt sem, hogy a felek a közjegyzői okiratban részletezett, a törvény által megkövetelt elemeken kívül a kezességvállalás tartalmára milyen további megállapodást kötöttek. A felperes kérelme alapján a végrehajtás korlátozási perben a „közokiraton túli”, a végrehajtás szempontjából releváns körülményeket vizsgált meg a bíróság. Ugyanígy lehetősége van a bíróságnak arra is, hogy a végrehajtás korlátozási perben az alperes oldalán vizsgálja meg azoknak a végrehajtás megszüntetése szempontjából jogi következménnyel bíró körülményeknek a fennálltát, illetőleg a fenn nem álltát, amelyekre tekintettel a felperes megszüntetés iránti igénye alapos, illetőleg alaptalan lehet. Ilyen megvizsgálandó körülmény volt az, hogy valójában mi a felperes kezességvállalásának tartalma. A perben becsatolt hitelszerződések egyértelműen úgy rendelkeznek, hogy a felek tudatosan nem kívánják alkalmazni a Ptk. 276. § (2) bekezdését. A másodfokú bíróság álláspontja szerint ez a rendelkezés olyan ún. szubszidiárius szabály, amelytől a felek eltérhetnek. Ebből következően a kezességi megállapodás ilyen tartalommal sem érvénytelen, s az előzőekben kifejtettekre is figyelemmel ezzel a tartalommal kell figyelembe venni annak elbírálásakor, hogy a felperes végrehajtás megszüntetése iránti igénye alapos-e. Mindezek után érdemben az állapítható meg, hogy a felperes mint kezes nem szabadult fel a biztosított alapjogviszonyhoz járuló egyéb biztosítékok megszüntetése miatt. A fentiekre figyelemmel a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét megváltoztatta.

A végrehajtás feltételének közokiratba foglalása BDT2001. 548 A végrehajtási záradék kiállításának, illetve a közjegyzői okirat záradékolásának vonatkozásában a jogszabály akként rendelkezik, hogy amennyiben a kötelezettség feltételnek vagy időpontnak a bekövetkezésétől függ, a végrehajthatósághoz az is szükséges, hogy a feltétel vagy időpont bekövetkezését közokirat tanúsítsa. Az előző pontban elemzett ítéletekből láthattuk, ha a kötelezettnek egy bizonyos határnapon, vagy meghatározott időpontig kell teljesítenie szolgáltatását – és a határidő eredménytelenül telik el –, úgy nem szükséges a végrehajtást kérőnek közokirattal igazolnia a határnap elteltét vagy az időpont bekövetkezését. Vizsgáljuk meg, hogy a közjegyzői okirat végrehajtásának alapjául szolgáló egyéb feltételek vonatkozásában hogyan kell eljárni. A jelen ügyben a bíróság megállapította, hogy az azonnali hatályú felmondása a kölcsönszerződésnek – amelyen alapuló tartozását az adós a záradékolni kért közjegyzői okiratban elismerte –


47 az adós tartozását a közléssel esedékessé tette ugyan, de a végrehajtási záradékkal való ellátás feltételei nem teljesülnek. A záradékolás feltétele az is, hogy – adott esetben külön – közjegyzői okirat tartalmazza a teljesítés módját és határidejét. A végrehajtást kérő az ügyben megjelölt közjegyzői okiratnak a végrehajtási záradékkal való ellátását kérte. A közjegyzői okirat tartalma alapján végrehajtást kérő adós részére adott futamidőre meghatározott összegű hitelt nyújtott. A tőke visszafizetésének tekintetében végrehajtást kérő türelmi időt engedélyezett, melynek időtartama a szerződés megkötésének napjától számított hat hónap. Adós a kölcsön tőkeösszegét a türelmi idő leteltét követően havi részletekben köteles megfizetni. A közjegyzői okirat tartalma alapján az elsőfokú bíróság a fentieknek megfelelően megállapította, hogy végrehajtást kérő az adós részére a tőke visszafizetésének tekintetében egy adott határnapig türelmi időt engedélyezett. A türelmi idő még nem járt le, ezért adós a teljesítéssel nem esett késedelembe, erre figyelemmel a végrehajtást kérő végrehajtási kérelme alaptalan. A másodfokú bíróság a végrehajtást kérő megtagadást sérelmező fellebbezését nem találta alaposnak. Az ítélet indokolása szerint nem sértett jogszabályt az elsőfokú bíróság azzal, hogy megtagadta a végrehajtást kérő által csatolt közjegyzői okirat végrehajtási záradékkal való ellátását. A végrehajtást kérő tőkére, ügyleti és késedelmi kamatra is kiterjedően kérte a közjegyzői okiratba foglalt tartozáselismerő nyilatkozat végrehajtási záradékkal való ellátását. Az okirat szerint meghatározott teljesítési határidő a tőkekövetelés tekintetében azonban az elsőfokú végzés meghozatalának időpontjában nem járt még le. Egyéb adat hiányában az elsőfokú bíróság ezért helytállóan tagadta meg a kérelem teljesítését. A végrehajtást kérő csak a fellebbezéséhez csatolta azt a nyilatkozatát, amellyel azonnali hatállyal felmondta azt a kölcsönszerződést, amelyen alapuló tartozását az adós a záradékolni kért közjegyzői okiratban elismerte. A felmondás az adós tartozását a közléssel esedékessé tette ugyan, de a végrehajtási záradékkal való ellátás feltételei nem teljesültek. A Vht. 21. § (1) bekezdés d) pontja szerint a záradékolás feltétele az is, hogy a közjegyzői okirat tartalmazza a teljesítés módját és határidejét. A végrehajtási záradékkal való ellátás kérdésében való döntéskor a teljesítési határidő lejárta tekintetében a közjegyzői okiratban megjelölt időpont irányadó. Ha ennek az időpontnak a módosulása valamely feltételnek vagy időpontnak a bekövetkezésétől – például az ügyleti kamat törlesztésének elmulasztása miatti azonnali hatályú felmondástól – függ, a határidő módosulását közokirattal kell tanúsítani a Vht. 21. § (2) bekezdése szerint. A fellebbezéshez mellékelt felmondás nincs közokiratba foglalva, ezért az elsőfokú bíróság végzése érdemben továbbra is helytálló. A másodfokú bíróság ezért az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta. BH2002. 491 A fenti ügyben kialakított álláspontot osztotta a Legfelsőbb Bíróság is, amikor kimondta: Végrehajtási záradékolásra a kölcsönszerződés felmondásának közokiratba foglalása esetén kerülhet sor.

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

48 A tényállás szerint az adós és házastársa teljes bizonyító erejű magánokiratba foglalt hitelszerződést, valamint – ennek alapján – közjegyzői okiratba foglalt tartozáselismerő nyilatkozatot írtak alá. A közjegyzői okiratban az adós és házastársa elismerték azt, hogy a végrehajtást kérőtől – egyetemleges adóstársakként adott hitelt vettek fel, kötelezettséget vállaltak az összeg visszafizetésére, valamint részletezték ennek módját és határidejét. A közokirat szerint az adós szerződésszegése esetén az 1959. évi IV. törvény 525. §-a (1) és (2) bekezdésének megfelelően a végrehajtást kérő „a szerződést jogosult felmondani és a fennálló hiteltartozást, továbbá járulékait a felmondásról szóló értesítés postára adásától számított 15 napon belül egy összegben lejárttá tenni”. Az adós és házastársa tudomásul vették, hogy „amennyiben” a szerződést megszegik, és „ennek folytán” a végrehajtást kérő felmondja a hitelszerződést, és a teljes követelés „lejárttá válik, a hitelezőnek módjában áll a közjegyzői okiratot bírósági végrehajtási záradékoltatásra az illetékes helyi bíróságnál benyújtani”. Az adós és házastársa szerződésszegésére alapítottan a végrehajtást kérő a kölcsönt felmondta, az elsőfokú bíróság azonban megtagadta az említett közjegyzői okirat végrehajtási záradékkal történő ellátását. Végzésének indokolása szerint a közokirat nem tanúsítja a kötelezettség bekövetkezését, azaz a kölcsönszerződés felmondását, ezért hiányzik a záradék kibocsátásának az 1994. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Vht.) 21. §-a (2) bekezdésében előírt feltétele. Nem vitás, hogy az adós szerződésszegése esetén a végrehajtást kérőt megilleti a felmondás joga, ha azonban követelését végrehajtás útján kívánja behajtani, e jogát csak a jogszabályban meghatározott alakiságok betartása esetén gyakorolhatja. A végzés ellen a végrehajtást kérő fellebbezett. Arra hivatkozott, hogy az adós fizetési kötelezettsége nem függött feltételtől vagy időpont bekövetkezésétől, erről sem a hitelszerződés, sem a tartozáselismerő nyilatkozat nem rendelkezett, így a jelen esetre nem vonatkozik a Vht. 21. §-ának (2) bekezdése. Az adós a tartozáselismerő nyilatkozatban vállalta, hogy felmondás esetén a fennálló tartozást egy összegben megfizeti. Felesleges, emellett indokolatlan költségeket jelentene a felmondás közokiratba foglalása, amely egyébként sem igazolja, hogy a felmondás alapjául szolgáló körülmények bekövetkeztek-e. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság végzését helybenhagyta. Utalt annak helyes indokaira, és rámutatott, hogy a törvényalkotó feltételezett szándékára figyelemmel nem lehet eltérni a jogszabály szövegétől, amelynek kiterjesztő értelmezésére sincs lehetőség. A jogerős végzés ellen a végrehajtást kérő nyújtott be felülvizsgálati kérelmet, amelyben mindkét végzés hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság újabb eljárásra, újabb határozat meghozatalára utasítását kérte. Megismételte az előbbiekben már ismertetett fellebbezésében foglaltakat, és hangsúlyozta, hogy az adósok fizetési kötelezettsége bekövetkezett. Érvelése szerint nem arról van szó, hogy feltételhez kötötték volna az adósok fizetési kötelezettségét, hanem arról, hogy szerződésszegésük miatt a végrehajtást kérő élt a felmondás jogkövetkezményével: a végrehajtási záradék kibocsátására irányuló jogával. A végrehajtási eljárás során nem lehet vizsgálni, hogy a felmondás jogszerű volt-e, ugyanezt azonban a felmondás közokiratba foglalása sem igazolja,


49 és az újabb közokirat beszerzése jelentős többletköltséget okoz. Az adós felülvizsgálati ellenkérelmet nem terjesztett elő. A Legfelsőbb Bíróság szerint a felülvizsgálati kérelem nem volt alapos, mert nem történt jogszabálysértés. Az indoklás szerint a Vht. 20. §-ának (1) bekezdése értelmében a Vht. 21-23. §-ai szerinti okiratokba foglalt kötelezettségek záradékolhatók, mégpedig csak az e rendelkezésekben megjelölt tartalmi és alaki feltételek fennállása esetén. A korábban eljárt bíróságokhoz hasonlóan a Legfelsőbb Bíróság is azt vizsgálta, hogy a közjegyzői okiratba foglalt tartozás-elismerő nyilatkozat – azon felül, hogy megfelel a Vht. 21. §-ának (1) bekezdésében felsorolt követelményeknek – tartalmaz-e „feltételt” és ha igen, teljesül-e a Vht. 21. §-a (2) bekezdésének előírása. A közjegyzői okirat előzőekben már idézett pontja szerint a végrehajtást kérő akkor kérheti a tartozás még fennálló teljes összegének a végrehajtását, „amennyiben” az adós és házastársa súlyosan megszegik kötelezettségüket, „ennek folytán” a végrehajtást kérő felmondja a hitelszerződést és a teljes követelés lejárttá válik. A szerződés e pontjának szövegezéséből is kitűnik, hogy a tartozás teljes összegével kapcsolatos záradék kibocsátáshoz két, magába a közokiratba is belefoglalt feltételnek kell teljesülnie: egyrészt annak, hogy az adós megszegje a szerződésbe foglalt kötelezettségeit, másrészt annak, hogy emiatt a végrehajtást kérő felmondja a hitelszerződést. Amennyiben mindezek nem következnek be, a végrehajtást kérő csupán a már lejárt egyes részletekre kérheti a közjegyzői okirat záradékolását, de nem a tartozás még fennálló teljes összegére. Annak vizsgálata, hogy az elsőként említett feltétel teljesült-e, azaz az adós valóban megszegte-e a szerződést, a végrehajtási eljárás kereteit meghaladja. A végrehajtást elrendelő bíróságnak nem feladata az adós magatartásának értékelése, illetve annak eldöntése, hogy a követelés alapos-e, erre végrehajtás megszüntetése (korlátozása) iránti perben van lehetőség (BH1997. 347. valamint BH1998. 200.). Így e ténnyel kapcsolatban elég és megfelelő a végrehajtást kérő egyoldalú előadása; a Vht. rendelkezéseiből nem vezethető le az a követelmény, hogy az adós a szerződésszegés tényét közokiratban ismerje el. A másik előfeltétel, azaz a felmondás teljesülését viszont a végrehajtást kérőnek igazolnia kell, mégpedig a Vht. 21. §-ának (2) bekezdése előírása szerint: közokiratba foglalt nyilatkozattal. E törvényi előírás folytán tehát a záradékolásra a felmondásnak (mint a fennálló teljes összeg végrehajtása feltételének) a közokiratba foglalása esetén kerülhet sor. Az ítélet szerint nem tévedtek tehát a korábban eljárt bíróságok, amikor a felmondást a végrehajtás elrendelése feltételeként értelmezték, és a Vht. 21. §-a (2) bekezdésének megfelelően a felmondáshoz is közokirati formát követeltek meg. Mindezek szerint tehát a jogerős határozat nem jogszabálysértő, azt a Legfelsőbb Bíróság hatályában fenntartotta. EBH2008. 1786 Az előző döntés szerint a végrehajtási záradékolásra a kölcsönszerződés felmondásának közokiratba foglalása esetén kerülhet sor. Felmerül a kérdés, hogy mi a jogi megítélése annak a helyzetnek, ha nem magát a felmondást, hanem a felmondás kézbesítésének tényét tartalmazza

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

50 közjegyzői okirat. A jelen ügyben – utalván a BH2002. 491 számú ítéletére – a Legfelsőbb Bíróság megállapította: Ha a végrehajtást kérő a kölcsönszerződés felmondása közlését tanúsító közokirat birtokában kérte a végrehajtás elrendelését, a közokirat végrehajtási záradékkal való eltátásához nem követelhető meg a felmondás közokiratba foglalása, illetőleg ez utóbbi hiánya az elrendelt végrehajtás megszüntetése okaként a végrehajtás megszüntetése iránti perben hivatalból nem vehető figyelembe. Az alperes az ügyben érintett „jelzálog kölcsönszerződés” elnevezésű szerződés alapján a felpereseknek adott összegű kölcsönt folyósított. A szerződés biztosítékaként a felperesek az alperes javára jelzálogjogot alapítottak a tulajdonukban lévő ingatlanokra, és készfizető kezességet is vállaltak egy másik felperessel együtt. Emellett a másik felperes az általa felépítendő vásárcsarnokban kialakítandó üzlethelyiségek bérleti jogának értékesítéséből, valamint az azok bérbeadásából származó bevételeit az alperesre engedményezte. A felperesek közjegyzői okiratban is elismerték a fenti szerződések megkötését és az azokból fakadó kötelezettségeiket, vállalva annak teljesítését. E közjegyzői okiratban rögzítették, hogy a kölcsönszerződés felmondását a kézbesítés második megkísérlésének napját követő ötödik munkanapon kézbesítettnek kell tekinteni, ha „a kézbesítés azért volt eredménytelen, mert az Adósok a küldeményt nem vették át vagy az átvételt megtagadták ...”. A szerződő felek a kölcsönszerződést és a biztosítására kötött szerződéseket a későbbiekben-ugyancsak közjegyzői okiratba foglaltan módosították. Az alperes – tekintettel a szerződő felek közötti elszámolási vitára – a felperesekhez írt levelében a kölcsönszerződést azonnali hatállyal felmondta. Az ezt követően kelt közjegyzői okiratban pedig arról nyilatkozott, hogy – „jelen közjegyző előtt eredetiben felmutatott, a közjegyzői okirathoz másolatban csatolt” – tértivevények tartalma szerint a felmondólevél az felperesektől „Nem kereste” jelzéssel érkezett vissza hozzá, a sikertelenül megkísérelt kézbesítéseket követően. A bíróság a közjegyzői okiratokat az alperes kérelmére végrehajtási záradékkal látta el, melyek alapján a felperesekkel szemben végrehajtási eljárás indult. A felperesek keresetükben a fentiek szerint ellenük megindított végrehajtás megszüntetését kérték. Keresetüket a per tárgyalásán véglegesített nyilatkozatuk szerint arra alapították, hogy az egyik felperes és az alperes között létrejött bérleti szerződés alapján a felperesnek járó bérleti díj és az alperes által megvásárolt bérleti jog ellenértéke beszámításával az alperes végrehajtandó követelése velük szemben megszűnt. Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Az elsőfokú bíróság a felperesekkel szemben elrendelt végrehajtást megszüntette és kötelezte az alperest, hogy az önálló bírósági végrehajtók részére megállapított díjat fizesse meg a végrehajtók részére. Határozata indokolása szerint a végrehajtás elrendelésének alapjául szolgáló közokiratok végrehajtási záradékkal való ellátása feltételeit – a 1994. évi LIII. törvény (a továbbiakban: Vht.) 21. §ának (2) bekezdésére utalással hivatalból vizsgálva azt állapította meg, hogy az alperes mint végrehajtást kérő a kölcsönszerződés közokiratba foglalt felmondását nem igazolta, s ez a hiány a Pp. 366. §-a értelmében alapot ad a végrehajtás megszüntetésére. Az alperes


51 fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletét – szerinte helyes indokai alapján – helybenhagyta. Nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy az alperes felmondását tartalmazó küldemény kézbesítése szabályszerű volt-e, mert az elsőfokú bírósággal megegyező jogi álláspontja értelmében az alperesi felmondás, mint ami „nem közokirati formában készült, a záradékolás alapját nem képezhette”. A jogerős ítélet ellen az alperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet, melyben – tartalma szerint – elsődlegesen annak hatályon kívül helyezését és az elsőfokú ítélet megváltoztatásával a kereset elutasítását, másodlagosan az elsőfokú ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság új eljárás lefolytatására és új határozat hozatalára utasítását kérte. Álláspontja szerint a jogerős ítélet jogszabálysértő, mivel az első- és a másodfokú bíróság egyaránt tévesen értelmezte a Vht. 21. §-ának (2) bekezdését. A felülvizsgálati kérelem indokolásának lényege: a közjegyzői okirat megfelel a Vht. 21. §-ának (2) bekezdésében foglalt feltételeknek, ugyanis ... „a felperesekkel szembeni felmondás tényét” közokirat tanúsítja. A felperesek felülvizsgálati ellenkérelmükben a jogerős ítélet hatályban tartását kérték. A Legfelsőbb Bíróság szerint az alperes felülvizsgálati kérelme az alábbiak szerint alapos volt. A közjegyzői okirat végrehajtási záradékkal való ellátásának törvényi feltételeit a Vht. 21. §-ának (1)-(2) bekezdései tételesen szabályozzák. Ha a feltételek bármelyikét a közokirat nem tartalmazza, a végrehajtás nem rendelhető el. Ha a kötelezettség feltételnek vagy időpontnak a bekövetkezésétől függ, a végrehajthatósághoz az is szükséges, hogy a feltétel vagy időpont bekövetkezését – az adott esetben az alperes részéről az 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) 321. §-ának (1) bekezdése szerint gyakorolt azonnali hatályú felmondás megtörténtét – közokirat tanúsítsa. A Legfelsőbb Bíróság szerint a jelen ügy tárgyát képező jogvita nem azonosítható a jogerős ítéletben hivatkozott bírói gyakorlat alapját képező eseti döntésben (BH2002. 491) foglaltakkal. Döntő jelentőséget kell ugyanis tulajdonítani annak a ténynek, hogy a felperesek sem a keresetlevelükben, sem a per folyamán módosított keresetükben nem vitatták annak jogszerűségét, illetőleg nem sérelmezték, hogy az alperes a végrehajtás elrendelése iránti kérelmében a kölcsönszerződés alapján szerinte még járó követelése egészének megfizetését, illetőleg végrehajtását igényelte. Ebből okszerűen következik: a felperesek maguk sem állították azt, hogy a kölcsönszerződés azonnali hatályú felmondása nem történt meg. A felpereseknek – adósi minőségükben – rendelkezésükre állt az a jogorvoslati lehetőség, hogy a végrehajtási nemperes eljárás keretében kérjék a végrehajtási záradék törlését. Ezt nem tették, ugyanakkor a kereseti kérelmük alapjaként előadottakból az a következtetés vonható le, hogy annak megállapítása áll érdekükben: van olyan összegű beszámítható ellenkövetelésük, amely alkalmas az alperes által végrehajtani kért követelés egészének kielégítésére, illetőleg arra, hogy a kötelezettségek kölcsönösen megszűnjenek. A felek megállapodása hiányában a felperesek beszámítási igénye eredménnyel csak a jelen végrehajtás megszüntetése iránti perben érvényesíthető.

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

52 Az indoklás szerint az előzőekből okszerűen következik, hogy mindkét fokú bíróság tévedett, amikor úgy ítélte, hogy hivatalból kell vizsgálnia azt: jogszerű volt-e a perbeli közokiratok végrehajtási záradékkal való ellátása. Eljárásuknak azért sem volt alapja, mert tévesen ítélték meg azt, hogy az adott esetben is meg kell kívánni az alperesi jogosult felmondása közokiratba foglalását. A Vht. 21. §-a (1) bekezdésének d) pontja értelmében a közokiratnak tartalmaznia kell a teljesítés határidejét. A felek közokiratba foglalták azt a szerződési kikötést, hogy a még le nem járt követelés is lejárttá tehető a szerződés megszüntetésével, ami a jogosult azonnali hatályú felmondási joga gyakorlásával következik be. A jogosult a felmondás jogát a másik félhez intézett nyilatkozatával gyakorolhatja (Ptk. 321. § (1) bekezdés); a felmondás akkor hatályosul, ha azt a másik fél megkapja. A perbeli kölcsönszerződésben azt is szabályozták – ugyancsak közokiratba foglaltan, a kölcsönszerződés vonatkozó pontjában –, hogy mi a következménye annak, ha a kötelezett felperesek nekik felróható okból nem veszik át a felmondást tartalmazó küldeményt. A felmondás hatályosulásának és ezen alapulóan a követelés lejárttá válásának igazolásához elégséges annak közokiratba foglalt tanúsítása, hogy az alperes szerződésszerűen közölte a felperesekkel a kölcsönszerződés felmondását. A későbbi közjegyzői okirat a Pp. 195. §-ának (1) bekezdése értelmében teljesen bizonyítja, hogy a felmondólevelek kézbesítése, ennek folytán a felmondás hatályos közlése – a közjegyzői okiratba foglalt kölcsönszerződésnek megfelelően – megtörtént. A Legfelsőbb Bíróság az alappal támadott első- és másodfokú ítéleteket hatályon kívül helyezte, és az elsőfokú bíróságot utasította új eljárásra és új határozat hozatalára.

A közjegyzői okiratokkal szembeni ellenbizonyítás és jogorvoslatok A közjegyzői okiratok bírósági végrehajtási záradékkal való ellátását követően is sor kerülhet a jogorvoslatok igénybe vételére. A jelen pontban tárgyalt ítéletek a közjegyzői okiratok „életének” utolsó szakaszához köthetők, vagyis a megindult végrehajtások során felmerülő kérdésekkel foglalkoznak. BH2006. 255 Az első és legfontosabb megállapításunk a Legfelsőbb Bíróság ítélete nyomán az lehet, hogy végrehajtás megszüntetési perben a záradékolt közokirattal szemben is helye van ellenbizonyításnak. Az adott ügyben az első fokú bíróság – az alperes kérelmére – végrehajtást rendelt el a felperessel szemben közjegyzői okirat záradékolásával, az abban foglalt kölcsönszerződés alapján. A felperes keresetében az ellene folyamatban lévő végrehajtás megszüntetését kérte arra hivatkozással, hogy – a közjegyzői okiratba foglaltaktól eltérően – nem kapta meg a kölcsönt az alperestől. Az alperes érdemi ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Állítása szerint a kölcsönszerződés teljesítéseként átadta a vitatott összeget a felperes részére. Előadta: a pénzátadásra nem a szerződéskötés napján került sor, hanem azt megelőzően. Kiegészített ítéletével az elsőfokú bíróság a felperessel szemben folya-


53 matban lévő végrehajtást megszüntette, a következő tényekre alapítottan. A felperes és az alperes között közjegyzői okiratba foglalt kölcsönszerződés jött létre, amely szerint az alperes kölcsönt nyújtott a felperesnek a szerződés aláírásának napján. A kölcsön visszafizetésének határidejét egy adott határnapban határozták meg azzal, hogy annak helye egy ügyvéd irodája. Az alperesi képviselő a tárgyaláson úgy nyilatkozott: a pénz átadására a közjegyzői okirat kiállítása előtt került sor; annak pontos időpontját az alperes ügyvezetője nem tudta megjelölni, de határozottan állította, hogy rajta és a felperesen kívül a pénzátadásnak más tanúja nem volt. Az elsőfokú bíróság döntése jogi indokaként kifejtette: az alperes perbeli előadására tekintettel megdőlt a közjegyzői okirathoz fűzött „teljes bizonyító erő a vonatkozásban, hogy a szerződés napján kapta volna meg a felperes a végrehajtásban követelt összeget”. Az alperes által előterjesztett okiratok alapján a bíróság nem tudott egyértelműen arra következtetni, hogy pénzátadásra a felek között sor került volna. Önmagában az a tény, hogy a kérdéses időszakban az alperesi cég rendelkezett az adott összeggel, nem bizonyítja, hogy ezt az összeget átadták a felperesnek. A cég könyvelésében fel kellett volna tüntesse ezt a kintlévőségét. Mindezekre tekintettel az alperes nem tudta kétséget kizáróan bizonyítani követelése fennállását, ezért adott helyt a bíróság a felperes keresetének. Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást annyiban egészítette ki, hogy a felperes – további négy taggal együtt – egy Kft. tagja volt. A felperes tagtársaival adásvételi szerződést kötött, „mellyel a felperes kívánta kivásárolni négy tagtársa üzletrészét meghatározott összegben. A kivásárláshoz szükséges vételár egy részét a felperes az alperes által nyújtott kölcsönből kívánta biztosítani. Ennek a vételárrész összegének a kölcsönkénti felvételét és visszafizetési kötelezettségét ismerte el a végrehajtás alapjául szolgáló közjegyzői okiratban a felperes”. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított – fentiekkel kiegészített – tényállást ítélkezése alapjául elfogadta, azonban az elsőfokú bíróság jogi következtetésétől eltérően úgy foglalt állást, hogy a közokiratban foglalt kölcsönszerződésben tett – a Ptk. 242. § (1) bekezdése szerint minősülő – a felperesi tartozást elismerő nyilatkozat folytán „mindenképp” a felperest terheli annak bizonyítása, hogy tartozása nem áll fenn; e bizonyítási kötelezettségének azonban a felperes nem tett eleget. Önmagában az a körülmény, hogy a pénz átadására nem a szerződéskötéskor került sor, annak ellenére, hogy az okirat ezt az időpontot tartalmazza, nem alkalmas a Pp. 195. § (1) bekezdése szerinti közokirat teljes bizonyító erejének a megdöntésére. A másodfokú bíróság ítélete ellen a felperes élt felülvizsgálati kérelemmel, amelyben annak hatályon kívül helyezését, és az elsőfokú ítélet helybenhagyását kérte. Érvelése szerint téves a másodfokú bíróság jogi álláspontja, miszerint önmagában az a körülmény, hogy a pénz átadására nem a szerződéskötés napján került sor, nem alkalmas a közokirat teljes bizonyító erejének megdöntésére. A Pp. 164. § (1) bekezdésében, valamint a Ptk. 242. § (1) bekezdésében foglaltak felhívásával tévedett a másodfokú bíróság akkor is, amikor „a bizonyítási kötelezettséget teljes egészében a felperes érdekkörébe utalta”, annak ellenére, hogy az eljárás során igazolást

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

54 nyert: a pénz átadása a szerződéskötéskor nem történt meg, továbbá az alperes írásban nyilatkozott arról: a kölcsön összege a könyvelésében meglévő készletként szerepel. Nem lett volna akadálya a közjegyzői okirat lekönyvelésének, ha ahhoz tényleges pénzmozgás kapcsolódik. Az alperes a saját könyvvitelében meghatározott adatokkal ellentétes tényeket bizonyítani köteles, mivel azokat ellenkező bizonyításig valónak kell elfogadni. Ebből következően az alperesnek kell bizonyítania, hogy „... a kölcsön összege a házipénztárból felvételre...” felperes részére kifizetésre került. Ezt az alperes nem bizonyította, viszont a felperes eleget tett a bizonyítási kötelezettségének, mert bizonyította: a közjegyzői okirat keltének időpontjában nem kapott pénzt. Igazolta azt is, hogy az alperes részére kölcsönt nem fizetett, mivel annak összege szerepel az számviteli nyilvántartásában. A Legfelsőbb Bíróság szerint a felülvizsgálati kérelem az alábbiak szerint alapos volt. A felperes felülvizsgálati kérelme folytán a felülvizsgálati eljárás tárgya annak elbírálása, van-e az alperesnek végrehajtható követelése, avagy ennek hiányában a felperes keresete alapján a végrehajtás megszüntetésének van helye. Az alperes hitelezőként a végrehajtható követelése fennálltát a felperessel, mint kötelezettel kötött közjegyzői okiratba foglalt kölcsönszerződésre alapította. A Pp. 195. § (1) bekezdésében foglaltak megfelelő értelmezése szerint a felek szerződését tartalmazó okirat olyan közokirat, amely teljesen bizonyítja a benne foglalt nyilatkozat megtételét, valamint annak idejét és módját. Egyben alkalmas arra, – megfelelve a Vht.-ban írt követelményeknek is – hogy annak végrehajtási záradékolását kérve a hitelező követelése végrehajtását igényelje. A Pp. 369. § a) pontjára alapítottan a végrehajtási záradékkal ellátott okirattal elrendelt végrehatás megszüntetése iránt a kötelezett, illetőleg az adós pert indíthat, ha állítása szerint a végrehajtani kért követelés érvényesen nem jött létre, illetőleg létre sem jött. A Pp. 195. § (3) bekezdése szerint ellenbizonyításnak a közokirattal szemben is helye van. Mindezekből okszerűen következik az, hogy a felperes, mint adós vitathatja annak a nyilatkozatának valóságát, miszerint a kölcsön összegét átvette az alperestől; figyelemmel arra is: a felperes – az adott per sajátossága, illetőleg rendeltetése folytán – mindazokra a tényekre és körülményekre hivatkozhat, amelyekkel védekezhetne abban a perben, amit a végrehajtást kérő záradékolási kérelem helyett ellene indítana. Az indoklás szerint a másodfokú bíróság azt helyesen állapította meg: az a körülmény, hogy a kölcsön átadására – az alperes beismerő nyilatkozatára is tekintettel – nem az okiratban foglalt időpontban került sor, csupán a pénzátadás időpontja tekintetében alkalmas a közokirat bizonyító erejének megdöntésére. Helyesen rögzítette a másodfokú bíróság az ítélete indokolásában – a rendelkezésre álló peradatok alapján – a kölcsönszerződés megkötésének körülményeire vonatkozó tényeket is. Tévedett viszont, amikor figyelmen kívül hagyta a következő peradatokat. A felperes a keresetlevelében előadta: a kölcsönszerződésben foglaltakkal ellentétben a pénzt nem kapta kézhez, mert abban állapodott meg az alperes képviselőjével, hogy a társaság bankszámlájáról, a szerződés szerinti határidőben, az adott összeg átutalásra kerül a Kft.


55 bankszámlájára. Ugyanakkor a perben a felek egybehangzóan úgy nyilatkoztak: az alperes részéről a Kft. bankszámlájára átutalt összeg nem az üzletrész átruházás ellenértékeként lett felhasználva, hanem egy ingatlan vételáraként fizette ki az alperesi cég mint vevő, annak ellenére, hogy az átutalási megbízáson a megjegyzés rovatban feltüntetésre került a perbeli közjegyzői okirat ügyszáma, a közjegyző neve, a „váltóteljesítés” megjelölés mellett. Peradat az is, hogy a Kft. tagjai által a felperes ellen indított választottbírósági eljárásban hozott ítéletből kitűnően az összeg nem az üzletrészek vételáraként került kifizetésre, hanem az alperesi cég mint vevő által a Kft.-től megvásárolt ingatlan vételáraként nyert elszámolást. A váltó letétbe helyezése ugyancsak az említett ingatlan vételárának fedezeteként került kiállításra. Mindezeknek a maguk összességében való értékelése eredményeként a felperes alappal tette kétségessé azt, hogy az alperes a kölcsönszerződés szerinti összeget a felperes rendelkezésére bocsátotta. Azt a tényt, hogy a kölcsönszerződést az alperes – kölcsönadói minőségében – megfelelően teljesítette, kétség esetében az alperesnek kell bizonyítania (Pp. 164. § (1) bekezdés). Az ítélet szerint a másodfokú bíróság eltérő jogi álláspontja folytán megalapozatlanul hozta meg megváltoztató döntését, mert nem derítette fel – módot adva az alperesnek esetleges további bizonyítékai megjelölésére – valós-e az alperesnek az az állítása, hogy a kölcsönt – a kölcsönszerződés aláírását megelőzően – a cég házipénztárából fizették ki. Az alperes úgy nyilatkozott, hogy a pénz átadásakor más nem volt jelen, emiatt elsődleges bizonyítási eszköz a kölcsön szolgáltatásának okirati bizonyítása. A Legfelsőbb Bíróság az előzőekben kifejtettekre alapítottan a másodfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, egyben a másodfokú bíróságot utasította – a fenti iránymutatásnak megfelelő – új eljárásra és új határozat hozatalára. A bíróság egyúttal akként is rendelkezett, hogy amennyiben a megismételt eljárásban nem nyer bizonyítást, hogy a bankszámlára átutalt összegen felül a kölcsönszerződés megkötését megelőzően – alperesi állításnak megfelelően – további összeget a felperes részére az alperes átadott, a felperes állítását kell valónak elfogadni, így azt: nem jött létre a záradékolt okiratba foglalt követelés, ezért a felperes keresete alapos. BDT2007. 1541 Sajnos gyakran előfordulnak olyan esetek is, hogy a közjegyzői okirat záradékolása alapján elrendelt végrehajtás nem vezet eredményre, mert az adósnak nincs megfelelő vagyona. Ilyen esetekben az adós vitathatja a – sikertelen végrehajtását követően – ellene indult felszámolási eljárásban a közjegyzői okiratba foglalt követelés jogosságát? Az Ítélőtábla megállapította: Amennyiben a bíróság az adós fizetésképtelenségét közjegyzői okiratba foglalt követelés eredménytelen végrehajtása miatt állapítja meg, nem vizsgálhatja azt, hogy az adós a követelést vitatta vagy sem. A tényállás szerint a hitelező kérelmével az adós fizetésképtelenségének megállapítását arra hivatkozással kérte, hogy az adós és a hitelező közjegyző előtti tartozás elismerést és fizetési megállapodást kötött egymással. A hitelező a közjegyzői okirat alapján

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

56 beszedési megbízást kísérelt meg, amelynek eredményeként a követelés összege csökkent, az adós a követelésből egy részt megfizetett, az adós fennálló tartozása vonatkozásában az azonnali beszedési megbízás – fedezethiány miatt – eredményre nem vezetett. Adós a közjegyző előtt aláírt tartozást elismerő nyilatkozat megtörténtét nem vitatta, a részteljesítés tekintetében arra hivatkozott, hogy a követelést a tartozás elismerést követően, szóban vezérigazgatója és igazgatósági tagja útján vitatta. Erre tekintettel az eljárás soron kívüli megszüntetését kérte. Az elsőfokú bíróság az 1991. évi XLIX. törvény (a továbbiakban: Csődtv.) 27. § (2) bekezdésének b) pontja szerinti fizetésképtelenségi ok vizsgálatánál megállapította, hogy nincs jelentősége annak, mely szerint a felszámolás iránti kérelem kézhezvételét megelőzően az adós a követelését vitatta. Ez alapján a bíróság az adós által felajánlott bizonyítást mellőzte, illetve az adós védekezését elfogadni nem tudta, mivel ennek a ténynek csak a Csődtv. 27. § (2) bekezdése a) pontján alapuló fizetésképtelenségi ok fennállása esetén van jelentősége, és megállapítva az adós fizetésképtelenségét, elrendelte a cég felszámolását. Az első fokú határozattal szemben adós gazdálkodó szervezet nyújtott be fellebbezést, amelyben kérte, hogy a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság végzését változtassa meg akként, hogy a hitelező felszámolás iránti kérelmét utasítsa el, és az eljárási költségekben a hitelezőt marasztalja. Fellebbezésének indokolásában előadta, hogy az ügyvédnő (azaz a hitelező) azzal az ígérettel keresete meg adóst, hogy a cég számára befektetőket talál, amely megállapodás értelmében a hitelező által megfizetni kért ügyvédi díjat adós fizeti ki, ha a megígért befektetőt a társaságnak közvetíti. A hitelező az adós számára egyetlen egy befektetőt sem közvetített. Ezt követően hitelező felszámolást kezdeményezett adós gazdálkodó szervezet ellen az illetékes bíróság előtt. A hitelező kérelmét visszavonta, ezért a bíróság az eljárást megszüntette. Ezt követően a felek megbízási szerződést kötöttek, amely alapján újabb írásbeli megállapodás született a felek között. Később a hitelező újabb felszámolási eljárást indított adós gazdálkodó szervezet ellen, amely eljárásban az illetékes bíróság, mint elsőfokú bíróság megállapította adós fizetésképtelenségét arra hivatkozással, hogy a felszámolási kérelem kézhezvételét megelőzően az adós részéről nem került sor a követelés vitatására. Adós gazdálkodó szervezet a fentieket követően tartozáselismerő nyilatkozatot tett közjegyző előtt. Adós álláspontja szerint ezen tartozáselismerő nyilatkozatot az ügyvédnő előzetes „rábírása” következtében tette meg, „mivel az ügyvédnő azt nyilatkozta, hogy az általa benyújtott felszámolási kérelmet csak így hajlandó visszavonni.” Adós a hitelező jogi képviselőjének megküldött levelében kifejtette, hogy a közjegyzői okirat kiállítása előtt kifizetett összegek álláspontja szerint meghaladják a hitelező által nyújtott szolgáltatások ellenértékét, ezért adós hitelező követelését nem tartja jogosnak és nem ismeri el. A hitelező eddig hat darab „mínuszos”, ún. helyesbítő számlát küldött adósnak, amelyeket az visszaküldött, nem fogadott be, és a követelést nem ismerte el. A hitelező által kiállított ún. helyesbítő számlák a számviteli törvény előírásainak sem felelnek meg, ilyen számlát korábbi teljesítésre nem is állíthatott volna ki, illetve a számlák alapján adós gazdálkodó szervezet hitelezőnek nem tartozik. Adós az ún. helyesbítő számlákat az első fokú eljárás


57 során csatolta, azokat a hitelező nem vitatta, sérelmezi azonban, hogy ezen bizonyítékokat az elsőfokú bíróság nem értékelte a határozata meghozatala során. Adós jogi álláspontja szerint a becsatolt mínuszos, ún. helyesbítő számlákat az elsőfokú bíróságnak beszámítási kifogásként kellett volna elbírálnia még a fizetésképtelenség megállapítása előtt. Adós fellebbezésében kifejtette, hogy az elsőfokú bíróság a tényállás felderítéséhez szükséges körülményeket nem derítette fel, nem vizsgálta, hogy az adós addig teljesített kifizetései milyen összeget tesznek ki, ezek nélkül pedig nem állapítható meg az adós gazdálkodó szervezet tartozásának fennállása a hitelezővel szemben. Adós tehát fellebbezésében kérte, hogy a másodfokú bíróság az ügyben tárgyalást tartson. A Hitelező észrevételében kifejtette, hogy Adós tartozása öt év óta fennáll, a megbízási szerződésből eredő díjfizetési kötelezettségének adós csak részben tett eleget, ezért hitelező korábban már két ízben is felszámolási eljárást kezdeményezett adós ellen. A benyújtott kérelmekre indult nemperes eljárásokban a hitelező az eljárás megszüntetését kérte arra hivatkozással, hogy adós ígéretet tett – szóban, írásban, végül közokiratban – tartozása rendezésére, ennek ellenére azonban tartozását a mai napig nem rendezte. Adós azon hivatkozása, hogy a hitelező hat darab „mínuszos”, ún. helyesbítő számlát küldött adósnak, amely a követelés vitatását jelentette volna, teljes mértékben téves és alaptalan. Ezen számlák kiállítására hitelező részéről nem azért került sor, mert követelése nem állt fenn adóssal szemben vagy a követelés összegszerűségét vagy jogalapját vitatta volna. A helyesbítő számlák kiállítására azért került sor, mert az Áfa-törvény értelmében a hitelezőnek az általa kiállított számlák alapján annak áfatartalmát meg kellett volna fizetnie. A kiállított számlák teljesítésének hiányában a hitelezőnek indokolatlan befizetése keletkezett volna, ezért a nem teljesített számlákat az Áfa-törvény alapján stornírozta, ami azonban nem érinti fennálló követelésének sem jogalapját, sem pedig összegszerűségét. Az Ítélőtábla ítélete szerint a fellebbezés nem volt alapos. Az elsőfokú bíróság a jogvita elbírálásához szükséges tényeket helyesen állapította meg és abból helyes jogi következtetést vont le a döntés meghozatala során. Ezért a másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság végzését annak helyes indokaira utalással helybenhagyta. A fellebbezéssel összefüggésben a másodfokú bíróság a következőkre utal: Az elsőfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a becsatolt közjegyzői tartozáselismerő okirat alapján a fizetésképtelenség megállapításának a Csődtv. 27. § (2) bekezdés b) pontja alapján helye van. E jogszabályi rendelkezést figyelembe véve nincs jelentősége annak, hogy a felszámolás iránti kérelem kézhezvételét megelőzően az adós vitatta-e a követelését vagy sem (EBH2001. 547.). Az ítélet szerint ugyanis a közjegyző által az ügykörén belül, a törvényben előírt alakszerűségek megtartásával készített okirat közokiratnak minősül. A közokirat bizonyító erejét a Pp. szabályozza. A közokirat az ellenkező bizonyításig teljes bizonyító erővel bizonyítja a benne foglalt intézkedést vagy határozatot, az okirattal tanúsított adatok és tények valóságát, az okiratban foglalt nyilatkozat megtételét, annak idejét és módját. A közjegyzői okirat alapján bírósági végrehajtásnak van helye, ha a közokirat tartalmazza a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény 112. § (1) bekezdésében

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

58 foglaltakat. A közjegyző felel azért, hogy a közjegyzői okirat a valóságnak megfelelően tartalmazza a közjegyző jelenlétében történt tényeket. A törvény nemcsak a közjegyzői okirat tartalmát és formáját írja elő, hanem az elkészítésének a módját is szabályozza. Az okirat elkészítésekor a közjegyző kötelességévé teszi azt, hogy meggyőződjék a fél ügyleti képességéről és jogosultságáról, továbbá valódi szándékáról; tájékoztassa a felet a jogügylet lényegéről és jogi következményeiről; világosan és egyértelműen írásba foglalja a fél nyilatkozatait; felolvassa a közjegyzői okiratot a fél előtt; meggyőződjék arról, hogy a közjegyzői okiratban foglaltak megfelelnek a fél akaratának. A közjegyző előtt tett tartozáselismerő okirat elkészítésére vonatkozó közjegyzői gyakorlat szerint az okirat elkészítésénél a tartozást elismerő fél és a közjegyző van jelen, az egyéb érdekeltek részvételét, jelenlétét a közjegyző nem engedélyezi. Adós képviselőjének lehetősége lett volna közjegyző előtt a hitelező részéről történt „előzetes rábírásra” vonatkozó tényeket feltárni, melyre hivatkozással a közjegyző megtagadhatja az okirat elkészítését. Az adós – utólag tett – arra történő hivatkozása, hogy kényszer hatására írta alá a tartozást elismerő okiratot, az okiratot magát nem teszi megtámadhatóvá. Az ítélet szerint az adós fellebbezésében foglalt beszámítási kifogásra vonatkozó megállapítása nem helytálló, mivel a bíróságnak a Csődtv. 27. § (2) bekezdése alapján csak az ott felsorolt három fizetésképtelenségi ok valamelyikének fennállását kell vizsgálnia, amennyiben valamelyiket valósnak találja, a bíróságnak meg kell állapítani a fizetésképtelenség tényét. A közjegyzői okirat kiállítása előtti kifizetések vizsgálata nem tartozik a felszámolási eljárás keretébe. Az elsőfokú bíróság a felszámolás elrendelését nem a kibocsátott számlák, a Csődtv. 27. § (2) bekezdésének a) pontjára hivatkozással állapította meg, hanem a b) pont alapján a végrehajtás eredménytelenségére hivatkozással. Ezt figyelembe véve a közjegyző előtt tett tartozáselismerő nyilatkozat tartalma és az alapján folytatott végrehajtás eredménytelensége volt a döntő tényező. A másodfokú bíróság a jelen ügyben nem tartotta szükségesnek az adós, illetve a hitelező további írásbeli nyilatkozatra történő felszólítását: az adós a fellebbezésében, a hitelező az észrevételében részletesen kitért az elsőfokú határozattal szemben támasztott érvei, illetve a hitelező esetében az azt alátámasztó érvei felsorolására. A másodfokú bíróságnak az első fokú határozat felülbírálatához bizonyítási eljárást lefolytatni nem kell. Az ítélet szerint tehát az elsőfokú bíróság végzése nem jogszabálysértő, a végzés meghozatalakor a Csődtv. 27. § (2) bekezdés b) pontjában foglalt minden törvényi feltétel megvalósult, és e feltételek jelenleg is fennállnak, így megalapozottan állapította meg az elsőfokú bíróság azt, hogy az adós fizetésképtelen. BH1999. 315 A jelen ügyben a Legfelsőbb Bíróság kimondta a végrehajtási záradék kiállításával kapcsolatos jogorvoslatok vonatkozásában: Végrehajtási záradék törlése iránti kérelmet elutasító végzés felülvizsgálati kérelemmel nem támadható meg. A másodfokú bíróság végzésével – helyes indokai alapján – helybenhagyta az elsőfokú bíróság végzését, amelyben az adós végrehajtási záradék törlése iránti kérelmét elutasította. A másodfokú bíróság végzése ellen az adós felülvizsgálati kérelmet nyújtott be.


59 Ebben – a másodfokú bíróság végzésének megváltoztatásával – közjegyzői okirat alapján kiállított végrehajtási záradék törlése iránti kérelmének való helytadást kért, jogszabály megsértését állítva. Másodlagosan a végzés hatályon kívül helyezésével az elsőfokú bíróság új eljárás lefolytatására történő utasítását kérte. A Legfelsőbb Bíróság kimondta, hogy a Pp. 271. §-a (1) bekezdésének e) pontja értelmében nincs helye felülvizsgálatnak, ha azt törvény kizárja. A Pp. 270. §-ának (2) bekezdése – egyebek mellett – úgy rendelkezik, hogy a Pp. 270. §-ának (1) bekezdésében foglaltak megfelelő alkalmazásával van helye felülvizsgálatnak – külön jogszabály rendelkezése alapján – más, az ügy érdemében hozott jogerős végzés ellen. A bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény tételesen határozza meg, hogy melyek azok a másodfokon jogerőre emelkedett, a végrehajtás elrendelésével és foganatosításával kapcsolatban hozott végzések, amelyek felülvizsgálati kérelemmel támadhatók. Az adósnak a végrehajtási záradék törlése iránti kérelmét elutasító végzés nem tartozik a felsoroltak közé. A felülvizsgálati kérelem érdemi elbírálására ezért nincs jogi lehetőség, így azt a Legfelsőbb Bíróság hivatalból elutasította. Dr. Mikó Ádám közjegyzőhelyettes

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

60

A konzuli tisztviselő és a tiszteletbeli konzuli tisztviselő konzuli okirat készítési és konzuli tanúsítvány kiállítási tevékenységéről Előtörténet A konzuli intézmény története hosszú múltra tekint vissza, és kialakulása időben megelőzte az állandó diplomáciai képviseletek létesítését. Az ókorban a külföldi kereskedelmi kapcsolatok létesítésének elengedhetetlen feltétele volt, hogy a kereskedők az általuk kiválasztott kereskedelmi székhelyen, az ország polgárai közül egy megbízható partnert keressenek, akire rábízhattak érdekeik képviseletét. Ennek az igénynek a kielégítésére fejlődött ki az ókori Görögországban az ún. proxenia és a proxenos intézménye. A proxenia jelentése vendégjog, ennek gondolatából alakult ki a proxenos, mint jogintézmény. A külföldi kereskedő által meglátogatott városállam befolyásos polgára volt, aki a vendégkereskedőket a különféle – elsősorban bírósági – ügyekben képviselte. A külföldi kereskedő halála esetén a proxenos vehette át az elhunytnak a proxenos működési területén lévő hagyatékát és jogosult volt az általa képviselt állam pecsétjének használatára is. A mai hivatásos konzulok szerepéhez a görög városállamok gyakorlatában a spártai rendszer állt legközelebb. Spárta ugyanis az idegen államokba saját állampolgárait küldte proxenosként. Magyarországon önálló magyar konzuli szolgálatról a monarchia felbomlása utáni időszak óta beszélhetünk. Az önálló magyar konzuli szolgálat a Károlyi-kormány alatt jött létre, amikor kihirdetésre került az 1918. évi V. néptörvény az „önálló magyar külügyi igazgatásról”. A mindössze 11 paragrafusból álló törvény többek között a külügyi igazgatás szervezeti felépítését, ezen belül a konzuli hivatalokat szabályozta, amelyek valóságosak vagy tiszteletbeliek lehettek. A valóságos konzuli hivatalokat hivatásos kon-


61 zuli tisztviselő vezette, a tiszteletbelieket pedig a tiszteletbeli konzul. Ez utóbbiak a két világháború között kiemelt szerepet játszottak a külügyi közigazgatásban. Nagy számuk alapvetően az ország szűkös pénzügyi helyzetével volt magyarázható. 1933-ban Magyarország 22 követséggel, 16 konzulátussal és 73 tiszteletbeli konzulátussal rendelkezett. A második világháborút követően a konzuli feladatok a perifériára kerületek olyannyira, hogy – Moszkva diktátumát elfogadva az adott intézményt burzsoá produktumnak titulálva – 1950-ben a tiszteletbeli konzuli intézményt megszüntették. A tiszteletbeli konzuli tisztviselők intézményének újbóli bevezetésére 1988-ban került sor.

A konzuli kapcsolatok jogának forrásai A konzuli kapcsolatok joga fogalom jelenti azoknak a két- és többoldalú nemzetközi szerződésekben és a szokásjogban meghatározott nemzetközi jogi normák összességét, amelyek a konzulátusok létesítése, működése, illetve a konzuli tevékenység területén az államok közötti kapcsolatokat szabályozzák, ideértve a konzuli funkciókat, valamint a konzulátusok személyzetének kinevezését, kiváltságait és mentességeit. A konzuli kapcsolatok joga megteremti azokat a nemzetközi jogi keretfeltételeket, amelyek alapján a konzuli tisztviselő a fogadó államban meghatározott feladatokat végezhet. A nemzetközi jogi normákat a konzult küldő állam belső jogszabályai töltik meg tényleges tartalommal, konkrét feladatokkal, amelyeket a nemzetközi jogi alapoktól – a konzuli kapcsolatok jogától – megkülönböztetve konzuli jognak nevezünk. Tehát a konzuli jog fogalma alatt azokat a nemzetközi jogi és belső állami jogi szabályokat értik, amelyek a konzulok küldésével, fogadásával, valamint a konzulok jogaival és feladataival foglalkoznak. A konzuli jog kezdetben kétoldalú konzuli szerződéseken alapult. Az ENSZ Nemzetközi Jogi Bizottsága 1955-ben megkezdte a konzuli kapcsolatok jogáról szóló egyezmény (a továbbiakban: Bécsi Egyezmény) kidolgozását, amelyet az ENSZ közgyűlése Bécsben 1963. április 24-én elfogadott. A közgyűlésen 92 állam vett részt, 1995-ig 150 állam csatlakozott az Bécsi Egyezményhez. Magyarország 1987-ben csatlakozott (1987. évi 13 tvr.). A Bécsi Egyezmény 5. Cikke fogalmazza meg a) – tól m) pontig a konzuli feladatokat. A felsorolásban az f) pont szerint feladata: „eljárás közjegyzői és anyakönyvvezetői minőségben és ezekhez hasonló, valamint egyéb közigazgatási feladatok elvégzése, amennyiben ezt a fogadó állam törvényei és más jogszabályok nem tiltják”; a g) pont szerint pedig további feladata ”a küldő állam honosai, természetes és jogi személyek érdekeinek védelme a fogadó állam területén folyó hagyatéki ügyekben, a fogadó állam törvényeinek és más jogszabályainak megfelelően”; végül az m) pont szerint feladata a „a küldő állam általa konzuli képviseletre bízott bármely más feladat elvégzése, amelyet a fogadó állam törvényei és más jogszabályai nem tiltanak,

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

62 illetve amelyeket a fogadó állam nem ellenez vagy amelyeket a küldő állam és a fogadó állam között hatályban lévő nemzetközi megállapodások tartalmaznak.”; A konzul f.) pont szerinti feladata, vagyis a konzul közjegyzői tevékenységéhez hasonló tevékenysége azért fejlődött ki, mert egyes államok nem ismerik a közjegyző intézményét vagy annak igénybevétele a fogadó államban a küldő állam ott tartózkodó állampolgárai részére nehézségeket okoz. A konzulok közjegyzői tevékenységéhez hasonló tevékenysége tekintetében három területet lehet egymástól elkülöníteni. Az okirat hitelesítési funkciót, amelyek általában majd minden esetben a konzuli feladatok közé tartoznak. A hitelesítések vagy – más néven – tanúsítványok kiállítása a közjegyzői funkcióhoz hasonlítható. A második feladatkör az ún. bizonyítványok vagy más hiteles közokiratok kiállítása, amelyek közös jellemzője, hogy közokirati bizonyító erővel bírnak. Kiállításuk is általános konzuli feladatnak tekinthető. Az iratok körében kétféle típust különböztethetünk meg: az első csoport a hivatalos vagy hatósági bizonyítványok, mint az életbenléti igazolás, halottszállítási engedély, állampolgárságot igazoló okiratról szóló tanúsítvány, eredetbizonyítvány, vámigazolások, amelyek kiállítására a magyar hatóságok vagy a konzul a belső jogrendszerben meghatározott elvek szerint egy közigazgatási norma alapján jogosultak. Ezektől meg kell különböztetni a tanúsítványokat, amelyek kiállítása a közjegyzői feladatokhoz sorolható. A bizonyítványoknál vagy a tanúsítványoknál mindig a belső jogrendszer minősítő elvei alapján kell eldönteni, hogy azt a konzul közigazgatási feladatkörében vagy közjegyzőként eljárva állítja-e ki. A harmadik terület nyilatkozatok vagy kétoldalú jogügyletek közokiratba foglalása, amely már átvezet a klaszszikus értelemben felfogott közjegyzői feladatokhoz, az okirat készítési és szerkesztési feladatokhoz. E területen a francia és az olasz gyakorlat számít kivételnek, ahol a konzulok ex lege közjegyzőknek is tekintendők és felhatalmazásuk, illetve jogállásuk a hazai közjegyzőkkel minden tekintetben azonos. A konzulok okirat-szerkesztési feladatainak területén meglévő szabályozási dilemma két alapvető területre koncentrálódik. Az első maga a fogadó ország belső jogrendjére a másik a konzulok ilyen irányú felkészültségére vezethető vissza. Ez utóbbi okirat-szerkesztési tevékenység olyan szakmai ismereteket követel meg, amelyek a konzuli szolgálat teljes személyi állományára nézve – különösen a diplomáciai szolgálattal szorosan öszszefonódott modern konzuli szolgálatot alapul véve – általános érvénnyel nem biztosítható. E feladat elvégzésének szakmai színvonalát úgy biztosítják, hogy nem minden konzult jogosítnak fel okirat-szerkesztési tevékenységre. Ezt a konzuli védelemről szóló 2001. évi XLVI. törvény 14.§-a részletesen szabályozza, amelynek tárgyalására a későbbiekben térek ki. Németországban a német konzuli törvény szerint bírói vizsgával rendelkező konzuli tisztviselők jogosultak minden konzuli tevékenység végzésére. Más konzuli tisztviselők a végrendeletek készítésére, az esküpótnyilatkozatok (Eidestattliche Erklärung) felvételére és hasonló ügyek intézésére csak akkor jogosultak, ha erre a német Külügyi Hivataltól külön felhatalmazással rendelkeznek. Az első akadály tekintetében megoldá-


63 saként általában elmondható általánosnak, hogy a fogadó állam belső szabályainak korlátozó jellegét e területen a belső jogban is általános megfogalmazásban megismétlik. Az összehasonlító jogi vizsgálódásokat az nehezíti, hogy a kontinentális jogok latin típusú közjegyzői felfogása és az angolszász „common law” és a „notary public” között jelentős eltérések vannak. Mint ismeretes az Amerikai Egyesült Államok legtöbb államában a notary public feladatköre egyáltalán nem hasonlítható az európai közjegyzőkéhez, akik esetében az állás betöltéséhez még jogi végzettség sem szükséges. A legtöbb notary public fedhetetlen személy, aki felhatalmazással rendelkezik különféle eskü alatti vagy anélküli nyilatkozatok felvételére, esetleg házasságkötésre, okmányok és aláírások hitelesítésére, aki mindezt többnyire mellékállásban végzi. A jogosultságok tartalma államonként változik, de alapvetően nem jelenti az okiratok szerkesztéséhez való jogosultságot, ami a latin típusú közjegyzők egyik fő feladata. A konzul anyakönyvvezetői feladatait a kétoldalú egyezmények szabályozzák részletesebben. Nem általános, hogy az egyes államok feljogosítják konzuljaikat konkrét anyakönyvvezetői feladatok végzésére. A legelterjedtebb forma, hogy a konzuloknak nincs kifejezetten anyakönyvvezetői jogosultsága, de egyes részfeladatokat a hatáskörükbe utalnak. A legáltalánosabbnak az mondható, hogy a konzul általában az anyakönyvi eljárásokban való közreműködésre, illetve a hazai anyakönyvezés támogatására és az anyakönyvi iratok beszerzésére kötelezett illetve jogosult. A konzul g.) pont szerinti feladata a legrégebbi konzuli feladatok közé tartozik, vagyis a hagyatéki ügyek intézésében való részvétel. Az egyik leggyakoribb nemzetközi magánjogi tényállás, hogy az örökhagyó vagyona és a törvényes vagy a végrendeleti örökösök nem ugyanabban az államban találhatók. A Bécsi Egyezmény feltehetően ezért is kiemelten említi a konzuli feladatok között a küldő állam honosai, természetes és jogi személyei érdekeinek védelmét a fogadó állam törvényeinek megfelelően, a fogadó állam területén folyó hagyatéki ügyekben. Kétoldalú konzuli egyezményeink szabályozzák részletesen a hagyatéki ügyekkel kapcsolatos konzuli feladatokat. A Bécsi Egyezmény külön nem rendelkezik egy tradicionálisan konzuli feladatról, a konzuli letétről. Ezért e feladatra az 5. Cikk m.) pontja vonatkozik, amely generálklauzulaként teszi lehetővé e tevékenységet is. A kétoldalú konzuli szerződések a konzuli letét szabályait általában a közjegyzői feladatokhoz kapcsolódva tárgyalják. A belső jog minősítése dönti el, hogy a konzuli letétet közjegyzői feladatok közé soroljuk vagy önálló letéti fajtának tekintjük. A küldő állam polgárai meglehetősen gyakran fordulnak azzal a kéréssel a konzuli képviselethez, hogy elsősorban értéktárgyaikat, okirataikat vagy értékpapírokat részükre őrizze meg. A nemzetközi gyakorlat alapján ennek általában nincsen akadálya. Az eljáró konzulok e tevékenységért konzuli díjat szednek. A konzuli letétbe vételnek általában előfeltétele az, hogy a kérelmező az ahhoz fűződő különleges érdekét valószínűsítse és a külképviseletnek legyen tárgyi lehetősége a letét őrzésére – amely az ún. tárgyi letét esetében nem minden esetben valószínű – továbbá az eljáró konzuli tisztviselő meggyő-

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

64 ződhessen a letét tényleges tartalmáról. Magyarországon a konzuli letét kezelésére vonatkozó szabályokat a konzuli védelemről szóló 2001. évi XLVI. törvény 14.§-a, valamint az 1/2002. (I.23.) KüM-IM együttes rendelet 6.§-a szabályozza, amelyre bővebben még a későbbiekben kitérek.

A magyar konzuli jog A konzuli jog forrásainál szó volt arról, hogy mit értünk a konzuli jog fogalma alatt, vagyis azokat a nemzetközi jogi és belső állami jogi szabályokat, amelyek a konzulok küldésével, fogadásával, valamint a konzulok jogaival és feladataival foglalkoznak. A konzuli védelemről szóló 2001. évi XLVI. törvény (továbbiakban: Kotv.), valamint a végrehajtásáról szóló 17/2001. (XI.15.) KüM rendelet definiálja a konzuli szolgálatot ( mint intézményrendszert) és rendelkezéseiben meghatározza a konzul alapvető feladatait, a feladatok ellátására vonatkozó eljárási szabályokat. A konzuli szolgálat és a konzuli tisztviselő a magyar közigazgatás szervezetéhez tartozik, így kézenfekvő, hogy a konzuli szolgálat eljárására általában a közigazgatási hatósági eljárás és szolgáltatás általános szabályairól szóló törvény 2004. évi CXL. törvény (Ket.) rendelkezéseit kell alkalmazni. Nem vonatkoznak azonban a közigazgatási eljárás szabályai a konzuli tisztviselők okirat-készítési és- kiállítási, valamint a diplomáciai felülhitelesítési tevékenységére, mivel ezek nem közigazgatási tevékenységek. A Kotv. 2§-a defi niálja a konzuli tisztviselő fogalmát. Eszerint a Magyar Köztársaság diplomáciai vagy konzuli képviseletén a miniszter megbízása alapján konzuli feladatot ellátó személy, ideértve a tiszteletbeli konzuli tisztviselőt is. Hatósági jogkört a konzuli tisztviselő és a Külügyminisztérium gyakorol. A miniszter tiszteletbeli konzuli tisztviselőnek a fogadó vagy harmadik állam azon állampolgárát vagy a fogadó államban élő azt a magyar állampolgárt nevezheti ki, aki a magyar jog és a fogadó állam joga szerint is büntetlen előéletű, közmegbecsülést élvez és társadalmi állása,vagyoni helyzete büntetlen előélete és képzettsége alapján alkalmas a tisztséggel járó feladatok ellátására. külön rendeletben meghatározott feltételek szerint alkalmas az e tisztséggel járó feladatok teljesítésére, és írásban vállalja azok ellátását. A tiszteletbeli konzuli tisztviselőt a miniszter – a konzuli tisztviselőhöz képest – jogszabályban meghatározott korlátozásokkal és terjedelemben bízhatja meg konzuli feladatok ellátásával. A miniszter a diplomáciai vagy konzuli képviselet egyes konzuli feladatait az adott feladat ellátására jogosult másik diplomáciai vagy konzuli képviselet egyidejű megjelölésével korlátozhatja. A miniszter a diplomáciai és konzuli képviseletek címjegyzékét és a konzuli tisztviselők konzuli jogosítványait tartalmazó tájékoztatót évente teszi közzé a Külügyminisztérium honlapján. Nem minden konzuli tisztviselő jogosult konzuli okirat készítésére, ugyanis felhatalmazásának előfeltétele, hogy a Külügyminisztériummal közszolgálati jogviszonyban álló magyar állampolgár legyen, jogi egyetemi végzettséggel, jogi szakvizsgával, valamint legalább hároméves bírói, ügyészi, ügyvédi, jogtanácsosi,


65 közjegyzői vagy közjegyző-helyettesi gyakorlattal vagy a Külügyminisztériumban jogi előadói vagy más jogi munkakörben legalább három éves gyakorlattal rendelkezzen és eredményes konzuli szakmai vizsgát tegyen. Amennyiben a konzuli tisztviselő konzuli okirat készítésére nem kapott felhatalmazást, tevékenysége a konzuli tanúsítvány kiállítására korlátozódik. Ennek előfeltétele, hogy a Külügyminisztériummal közszolgálati jogviszonyban álló magyar állampolgár közigazgatási alapvizsgával és legalább kétévi közigazgatási gyakorlattal, valamint konzuli szakmai vizsgával rendelkezzen. A Kotv. 14. § (1) bekezdése szerint a miniszter által egyes közjegyzői feladatok végzésére felhatalmazott konzuli tisztviselő a magyar állampolgárok érdekeihez közvetlenül kapcsolódó jognyilatkozatokról vagy jogügyletekről – beleértve a végintézkedést is – konzuli okiratot állíthat ki és a jogilag jelentős tényekről és körülményekről konzuli tanúsítványt készíthet, okiratról hiteles fordítást készíthet, vagy a fordítás helyességét tanúsíthatja, továbbá okiratot, pénzt és egyéb értéket vehet át megőrzésre. A konzuli tisztviselő e jogkörében eljárva a közjegyzőkről szóló törvény rendelkezései szerint jár el. Az általa készített okirat közokirat A tiszteletbeli konzuli tisztviselő az alábbi konzuli tanúsítványok kiállítására jogosult: • a magyar állampolgár és jogi személy jognyilatkozatairól vagy jogügyleteiről külföldön készült, továbbá a Magyarországon felhasználásra kerülő magánokiraton lévő névaláírás vagy kézjegy valódiságáról, amennyiben azt a tiszteletbeli konzul előtt személyesen megjelent fél vagy a jogi személy felhatalmazott képviselője a tiszteletbeli konzuli tisztviselő jelenlétében írja alá, vagy az okiraton szereplő aláírását a sajátjának ismeri el; • arról, hogy a másolat az előtte felmutatott okirattal megegyező, valamint • magyar állampolgár életben létéről. Hiteles fordítás készítésére vagy fordítás helyességének tanúsítására és konzuli okirat készítésére nem jogosult a tiszteletbeli konzul. A konzuli tisztviselő a konzuli okirat készítésével és konzuli tanúsítvány kiállításával kapcsolatos eljárása során a tiszteletbeli konzuli tisztviselő a konzuli tanúsítvány kiállításával kapcsolatos eljárása során csak a törvénynek és az eljárásra vonatkozó nemzetközi jogi szabályoknak van alávetve és nem utasítható. Tevékenysége során – hasonlóan a közjegyzői tevékenységhez – pártalan, független jogszolgáltató tevékenységet végez, az általa kiállított okirat közhiteles. Közreműködését a közjegyzőkről szóló törvényben foglalt esetekben köteles megtagadni,1 továbbá akkor, ha az eljárás nemzetközi jogszabályba vagy a fogadó állam jogszabályába ütközne, vagy az eljárás nem kapcsolódik magyar állampolgár érdekeihez. 1

Ktv. 3. § (1) A közjegyző köteles megtagadni a közreműködését, ha az kötelességeivel nem egyeztethető össze, így különösen ha közreműködését olyan jogügylethez kérik, amely jogszabályba ütközik, vagy jogszabály megkerülésére irányul, illetőleg amelynek célja tiltott vagy tisztességtelen. (2) Ha a közjegyző az eljárása során aggályos körülményt észlel, de a közreműködés megtagadására nincs ok, köteles e körülményre a fél figyelmét felhívni és ezt az iratban feltüntetni. Ha a fél ez ellen tiltakozik, a közjegyző a közreműködését megtagadja.

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

66 E konzuli okirat készítésével és konzuli tanúsítvány kiállításával kapcsolatos tevékenysége során tudomására jutott adatok tények vonatkozásában titoktartási kötelezettség terheli. Felvilágosítást az érintett okiratokról és tanúsítványokról, valamint az érintett magyar állampolgár jogi képviselőjétől származó, ügyvédi titoknak minősülő adatról kizárólag az érintett egyetértésével adhat. A konzuli tisztviselő tevékenysége átfogja a különféle egyoldalú jognyilatkozatok és szerződések írásba foglalását, illetve közvégrendelet készítését is. Konzuli okirat-szerkesztési eljárása során a közjegyzőkről szóló törvény rendelkezései szerint kell eljárnia (azaz konzuli okiratot rövidítések nélkül kell szövegezni; az üresen maradó sorokat vízszintes vonallal kell kitölteni; a határidőt, határnapot, a pénzkötelezettség végösszegét, az okirat keltét és más fontos számadatot számmal és betűvel is ki kell írni; törölni, átütni vagy a sorok közé írni nem szabad. Ha a szó törlése szükséges, a javítást úgy kell elvégezni, hogy az áthúzott szó olvasható maradjon. A törölt szavak számát a lapszélen vagy az okirat végén fel kell tüntetni és a konzuli tisztviselő és a felek aláírásával kell ellátni. Ha a konzuli okiratban más változtatás vagy kiegészítés szükséges, ezt az okirat megfelelő sorában utaló jellel kell jelölni. A változtatást vagy kiegészítést- az érintett szavak feltüntetésével – a lapszélen vagy az okirat végén kell elhelyezni). Az okiratot ügyszámmal és oldalait folyamatos sorszámozással kell ellátni. A konzuli tisztviselő a konzuli okiratot a végén aláírásával és konzuli tisztviselői minőségének feltüntetésével és a külképviselet bélyegzőjével látja el. A fél és más érdekelt a konzuli okiratot a végén aláírja vagy kézjegyével látja el. Ha erre nem képes, az aláírását a konzuli tisztviselő aláírása pótolja. Amennyiben a konzuli okirat több oldalból áll, úgy azokat zsinórral fűzi össze és a külképviselet bélyegzőjével erősíti meg. A konzuli okiratokon használt bélyegző nem számozott – általában egy darab van belőle – amelynek bélyegzőlenyomatán a Magyar Köztársaság Nagykövetségének konzulátusa és a város neve olvasható. Vannak olyan bélyegzők, ahol a konzuli bélyegző kétnyelvű (magyar és a fogadó állam nyelve) Egyes állomáshelyeken olyan gyakorlat is létezik, hogy két bélyegzőt használnak: az egyik bélyegzőlenyomat magyar nyelvű, a másik bélyegzőlenyomat a fogadó állam nyelvén készül. Ha a konzuli okirat mind Magyarországon mind a fogadó államban felhasználásra kerül – pl. egy apai elismerő nyilatkozat –, a konzuli okirat magyar nyelven a fogadó állam nyelvére hiteles fordítással készül. A magyar nyelvű konzuli okiratot a magyar nyelvű bélyegzőlenyomattal, míg a hiteles fordítást az idegen nyelvű bélyegzőlenyomattal látja el a konzuli tisztviselő. Amennyiben a konzuli okirat mellékletet tartalmaz, azt szintén az okirathoz kel fűzi. Ha a melléklet terjedelme ezt nem teszi lehetővé a konzuli okirat számával ellátva az okirathoz csatolva kell őrizni. A konzuli okiratot az a diplomáciai vagy konzuli képviselet őrzi, ahol azt készítették. Amennyiben a külképviselet megszűnik, úgy a konzuli okiratokat a fogadó államban működő másik diplomáciai vagy hivatásos konzuli képviseletnek – azaz tiszteletbeli konzuli képviseletnek nem – kell átadni. Ha a fogadó államban másik külképviselet nincs, akkor a legközelebbi szomszédos államban működő külképviselet veszi át a konzuli okiratokat és a konzuli letétet. Amennyiben váratlanul a külképviselet evakuálására kerül sor, a konzu-


67 li okiratokat és a konzuli letétbe helyezett okiratot, pénzt és értéket haladéktalanul el kell juttatni a Külügyminisztériumba az egyéb iratokat pedig meg kell semmisíteni. A KüM–IM együttes rendelet 12.§- a szerint ha a konzuli tisztviselő konzuli okiratba foglalt végrendeletet készít vagy nála végrendeletet helyeznek letétbe, arról azok nyilvántartásba vétel céljából értesíteni köteles a Végintézkedések Országos Nyilvántartását (továbbiakban: VONY). (A 2011. június közepén történt betekintésem alapján megállapítottam, hogy ezideig konzuli tisztviselő részéről ilyen kérelem alapján bejegyzés a VONY-ba nem történt.) Az ellátott konzuli ügyek mennyiségéről és típusáról a Külügyminisztérium és külképviseletei – 2005, 2006, 2007 és 2008 éveket vizsgálva – összeállított egy statisztikai kimutatást, amelyek jelen cikk 1. számú mellékletét képezik Eszerint a konzuli okiratok közül gyakrabban az apai elismerő nyilatkozat fordul elő, de azt a statisztika a konzuli közigazgatási ügyek közé sorolja, amely véleményem szerint konzuli okiratnak tekintendő. A statisztikai összeállítás a közjegyzői cselekmények között utolsóként említi a „más közjegyzői ügyeket”, amelyek száma magas, de sajnos nincs arra rálátás, hogy milyen jellegű konzuli okiratok vagy konzuli tanúsítványok tartoznak ide. A magyar jogban a konzuli letétről – nemzetközi szerződések kivételével – nincsenek közvetlen szabályok. Kétoldalú konzuli szerződések általában tartalmazzák a konzuli letét szabályait. Kiemelendő, hogy a letétbe helyezendő tárgyak köre a különböző konzuli egyezményekben különböző terjedelemben került meghatározásra. Például Ausztriával kötött egyezményben „ingóságok és iratok”átvételéről találunk rendelkezéseket, míg a magyar –fi nn konzuli egyezmény „pénz, értékek és okiratok” letétbe vételének lehetőségét rögzíti . Egyesek szerint a konzuli letét a magyar jog szerint a közjegyzői letét különleges esete így levonható az a következtetés is, hogy az eljáró konzuli tisztviselő eljárás során nem hagyhatja figyelmen kívül a vonatkozó kétoldalú egyezményben foglalt rendelkezéseket, mikor a letét átvétele vagy annak megtagadása mellett dönt. A konzuli tisztviselő konzuli okirat készítése és konzuli tanúsítvány kiállítási tevékenységének részletes szabályairól szóló 1/2002. (I.23.)KüM-IM együttes rendelet 6.§ (3) bekezdése szerint okirat, pénz és érték megőrzésére történő átvételét a konzuli tisztviselő akkor tagadhatja meg, ha a biztonságos őrzés feltételei a diplomáciai vagy konzuli képviseleten nem biztosíthatók. Különbség a konzuli letét és a közjegyzői letét között, hogy a konzuli letétnek nem feltétele, hogy a letéti megbízás okirat készítésével összefüggésben keletkezzen. Az okirat, pénz és érték megőrzésre történő átvétele esetén az átvételről kiállított jegyzőkönyvet a konzuli okirattal azonos módon kell kezelni, nyilvántartására a konzuli okiratokra vonatkozó rendelkezések az irányadók. A konzuli letét kiadásához kapcsolódik az a kényes kérdés, hogy a letét tárgyát – a letevő kérésére – a konzuli (diplomáciai) futár igénybevételével továbbíthatja-e a küldő államba. Elvileg diplomáciai futárral csak a külképviselet hivatalos iratait és tárgyait lehet a küldő államba továbbítani. A nemzetközi gyakorlatban azonban az államok a diplomáciai kapcsolatokról Bécsben 1961. április 18-án aláírt nemzetközi szerződés (1956.évi 22. törvényerejű rendelet) 27. Cikkében fog-

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

68 laltakat kölcsönösen nagyvonalúan kezelik és azt pozitív irányba túllépik. Léteznek olyan kétoldalú konzuli egyezmények amelyek rögzítik, hogy a konzuli tisztviselő a pénzt, okiratot és vagyontárgyat a fogadó államból csak a fogadó állam és a küldő állam között megkötött ilyen kétoldalú konzuli egyezményben foglaltakat betartva továbbíthatja. A konzuli tisztviselő köteles nyilvántartást vezetni az általa készített konzuli okiratokról konzuli tanúsítványokról. A nyilvántartás tartalmazza az ügy számát, az érkezés időpontját, a fél/felek nevét, állampolgárságát, a személyazonosság megállapításának módját, az ügy tárgyát, a konzuli díjat, a konzuli tisztviselő megjegyzéseit. Itt a megjegyzés rovatban kell feltüntetnie a konzuli tisztviselőnek a közreműködés megtagadását, annak okát, ha aggályos körülményt észlel, ha díjkedvezményt alkalmaz. A tanúsítvánnyal ellátott okiratról, valamint a fél által bemutatott, személyazonosításra szolgáló okirat adatoldaláról másolatot készít, amelyet külön kell tárolnia. A konzuli okirat eredeti példányát a konzuli tisztviselő köteles őrizni, a felek a konzuli okirat hiteles kiadmányát kapják meg. Az eredeti konzuli okirat csak a bíróságnak adható ki. Ilyenkor az eredeti konzuli okirat helyére az erre a célra készített hiteles kiadmányt kell elhelyezni. Ha a bíróságtól az eredeti konzuli okirat visszaérkezik, a hiteles kiadmányt továbbra is a konzuli okirat mellett kell őrizni. A konzuli okirat készítés mellett lényegesen nagyobb mennyiségben fordul elő különféle tanúsítványok kiállítása, amelyeket a magyar konzuli gyakorlatban régebben hitelesítésnek neveztek. A tanúsítvány a konzuli tisztviselő jelenlétében megtett tényeket, esetleg szóbeli nyilatkozatokat tanúsítja jegyzőkönyvi vagy záradéki formában. A törvényben felsorolt tanúsítványok közül a másolat eredetiségét, a fordítás helyességét, az aláírás valódiságát igazoló tanúsítványok fordulnak elő leggyakrabban. A konzuli gyakorlatban is fontos, hogy az okiratokkal végzett különféle konzuli cselekmények egymás után a megfelelő logikai láncolat betartásával történjenek. Ha egy okiratmásolatról fordítást kell készíteni, először az okiratmásolat eredetiségét kell tanúsítani, majd ezt követően történik a fordítás hitelesítése. A konzuli tisztviselő az aláírás és a bélyegző valódiságának tanúsításával segítheti a közjegyző munkáját hagyatéki ügyekben is. Például az örökhagyó külföldön halt meg és olyan a külföldi hatóság által kiállított okiratot csatoltak Magyarországon folyamatban lévő hagyatéki ügyhöz, amely okiraton szereplő aláírás és pecsét hiteles voltáról kell meggyőződnie a közjegyzőnek. Ilyen esetben a közjegyző igénybe veheti a külföldi hatóság által kiállított országban eljáró illetékes konzuli tisztviselő közreműködését atekintetben, hogy tanúsítsa a külföldi hatóság által kiállított okiraton szereplő aláírás és pecsét eredeti, hiteles voltát. A konzuli tisztviselő rendelkezik a fogadó államban működő különböző hatóságok pecsétlenyomatával és a hatóság nevében eljáró személy aláírás mintájával, amelynek ellenőrzését követően konzuli tanúsítványt állíthat ki. Amennyiben a szükséges pecsétlenyomattal és aláírás mintával a konzuli tisztviselő nem rendelkezik, jogában áll beszerezni azokat az érintett hatóságtól. Ennek konzuli díját azonban meg kell előlegezni. Ehhez pedig az kell, hogy a hagyatéki eljárásban érdekelt ennek díját megelőlegezze a közjegyző részére. Az egyes konzuli díjakra vonatkozó részletes szabályokat a konzuli


69 költségekről szóló 5/2010. (XII.31.) KüM rendelet szabályozza, amelynek 1. számú melléklete tételesen felsorolja a konzuli díjakat az egyes konzuli cselekmények vonatkozásában. Így például 12. pont alatt „Egyéb konzuli tanúsítvány kiállítása (tanúsítványonként)” 30 EUR. A konzuli díjak tipikusan valamely ország hivatalos valutanemében kerültek megállapításra. Az Európai Unió tagjaként konzuli díjaink euro pénznemben kerültek rögzítésre. A hagyatéki ügyekben nehézséget a konzuli díj megelőlegezésének kérdése okozhatja. Az okiratmásolat hitelességének tanúsítása a konzuli tisztviselő részéről akkor történhet meg, ha mind az eredeti okirat, mind a másolat jól olvasható. Az eredeti okirat és a másolat összehasonlítása után a két irat megegyezését a hitelesítési záradék okiratmásolatra történő rávezetésével kell tanúsítani. Ez formáját tekintve eltér a közjegyzői gyakorlattól. A hitelesítési záradék – mindössze – egy bélyegzőlenyomat, amit az iratmásolatra kell rányomni és értelemszerűen kitölteni. A hitelesítési záradékot a konzuli tisztviselő aláírásával és a külképviselet konzuli pecsétlenyomatával látja el. A fordítás helyességének tanúsítása formálisan a fenti eljárással egyezik meg, amely akkor tanúsítható az eljáró konzuli tisztviselő által, ha ő a fordítást ellenőrizte és annak helyességéről meggyőződött. Mivel a fordítás és az eredeti (vagy hiteles másolatban lévő) okirat általában külön lapra készül, ezért a két okiratot össze kell fűzni vagy csatolni. Lehetséges az is, hogy a fordítást az eredeti okiratra vezették rá. A hitelesítési záradékot a konzuli tisztviselőnek alá kell írnia és a külképviselet bélyegzőlenyomatával kell ellátni. A hiteles fordítás készítése abban különbözik a fordítás helyességének tanúsításától, hogy a fordítást maga a konzuli tisztviselő készíti el. Ebben az esetben a hitelesítési záradék is ennek megfelelően módosul. Gyakran fordulnak a fogadó állam polgárai a konzuli tisztviselőhöz azzal a kéréssel, hogy a magyar nyelvű okirataikról készítsen idegen nyelvre fordítást. Ennek jogi akadálya nincs, de a fordítás elvégzése előtt a kérelmezőnek meg kell győződnie arról, hogy a fogadó állam hatóságai a konzuli fordítást elfogadják-e. A konzuli tisztviselő a hiteles fordítást megtagadhatja akkor, ha a konzuli tevékenységhez nem kapcsolódó, s a hiteles fordítás elvégzéséhez speciális szaknyelvi ismereteket megléte szükséges. A közjegyzőkről szóló törvény 138. § (1) úgy fogalmaz, hogy a közjegyző, aki idegen nyelven okirat készítésére jogosult, ezen a nyelven a közjegyzői hatáskörbe tartozó ügyekben keletkezett okiratról hiteles fordítást készíthet, vagy a fordítás helyességét tanúsíthatja. Hiteles fordítás készítésére és fordítás helyességének tanúsítására a tiszteletbeli konzuli tisztviselő nem jogosult. Jogosult azonban a konzuli tisztviselőhöz hasonlóan az aláírás helyességét igazoló tanúsítvány kiállítására a magyar állampolgár és jogi személy jognyilatkozatairól vagy jogügyleteiről külföldön készült, továbbá Magyarországon felhasználásra kerülő magánokiraton lévő névaláírás vagy kézjegy valódiságáról, amennyiben azt a konzuli tisztviselő előtt személyesen megjelent fél vagy a jogi személy felhatalmazott képviselője a (tiszteletbeli) konzuli tisztviselő jelenlétében írja alá, vagy az okiraton szereplő aláírást a sajátjának ismeri el. Az aláírás hitelesítését megelőzően a konzulnak meg kell győződnie a fél személyazonosságáról. Az aláírás hitelesítésekor a konzuli tisztviselő az aláírt okirat tartalmát vagy tartalmi helyességét nem vizsgálja.

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

70 Az életbenléti tanúsítvány kiállítása ritkábban fordul elő, amelyre a tiszteletbeli konzuli tisztviselő és a konzuli tisztviselő előtt csak akkor kerülhet sor, ha az állampolgár a konzuli tisztviselő vagy a tiszteletbeli konzuli tisztviselő előtt személyesen megjelenik és személyazonosságát hitelt érdemlően igazolja. Az egyes konzuli díjakra vonatkozó részletes szabályokat a konzuli költségekről 5/2010. (XII.31.) KüM rendelet 1. számú melléklete szerint a Konzulnál felvett apai elismerő nyilatkozat és más hatósági jegyzőkönyv (okiratonként) díja 35 euro; Hiteles másolat készítése 20 euro; Névaláírás valódiságának tanúsítása magánszemély esetében (aláírásonként/kézjegyenként) 30 euro, cégjegyzés esetében ( cégjegyzésenként) 40 euro; Hiteles fordítás készítése idegen nyelvről magyar nyelvre (oldalanként) 20 euro, magyar nyelvről idegen nyelvre 30 euro; Konzuli okirat készítése a) ha az ügyérték nem állapítható meg (oldalanként) 60 euro, ha b) megállapítható akkor az ügyérték 3%-a, de legalább az a) pontban meghatározott díj és legfeljebb 1000 euro; Letét őrzése és kiszolgáltatása a) ha az okirat, tárgy értéke a letéti megbízásban nem szerepel vagy abból nem állapítható meg 60 euro, b) pénz, értékpapír és egyéb értékkel bíró okirat vagy tárgy után a letéti megbízásban meghatározott érték 3%-a, de legalább az a) pontban meghatározott díj és legfeljebb 200 euro.

Távlati célok az Európai Unió tagjaként Az Európai Unió tagállamai már a külképviseleteik által nyújtott konzuli szolgáltatások területén is megkezdték egy közelítési, távlatilag pedig részleges egységesítési folyamat kidolgozását. Miközben a konzuli védelem nyújtása a Lisszaboni Szerződés hatályba lépését követően is tagállami hatáskörben megtartott kötelezettségük maradt, bizonyos konzuli szolgáltatások esetében célszerűnek, sőt lehetségesnek látszik a közös munkateher csökkentése, az azonos célú és joghatású párhuzamos tagállami eljárások redukálása. Az EU Tanácsának konzuli együttműködésért felelős munkacsoportja (COCON), a 2010. második félévi belga elnökség alatt kezdeményezte egy olyan projekt megvalósítását, amely a tagállamok diplomáciai hitelesítési folyamatának jelenlegi gyakorlatát és jogi hátterét térképezi fel. A projekt olyan harmadik országbeli okiratok hitelesítésére koncentrál, amelyek kibocsátói nem tagjai az Európai Uniónak, a bilaterális és multilaterális egyezmények azonban rájuk is vonatkoznak. Ehhez elsősorban a tagállamok külföldi okiratokkal kapcsolatos aktuális hitelesítési folyamatát kellett felmérni, majd összehasonlítóan elemezni, s végül a közös nevezőket azonosítani. E célból a most véget érő magyar elnökségi félévben összeállításra és minden tagállam részéről megválaszolásra került egy 20 kérdésből álló agenda, amelynek eredményét Brüsszelben, 2011. június 17-én mutatatta be a magyar konzuli projekt-felelős. A kérdéskör összeállításánál kiinduló pont volt, hogy a harmadik országokból származó okiratok eredetiségének ellenőrzésénél mit kell tételesen megvizsgálni ahhoz, hogy az adott okirat a tagállamokban, vagy legalább azok többségében egyaránt elfogadható


71 legyen. Ehhez azonban, többek között, tisztázni kellett a tagállamok jelenlegi hitelesítési eljárását, s azt is, hogy milyen típusú okiraton fogadnak el hitelesítést. Így például a tagállamok többsége csak a közokiraton való hitelesítést fogadja el, amely közokirat lehet eredeti vagy hiteles másolat. Továbbá a tagállamok többsége nem fogadja el a harmadik államok okiratát a hazai eljárásban, ha azon hiányzik az adott külképviselet vagy az illetékes külügyminisztérium hitelesítési záradéka. A hitelesítés során vizsgálni kell továbbá a bélyegző vagy pecsét és a kiállító személy aláírásának valódiságát is. Az összesítésen túl a szóban forgó projekt magyar hozzáadott értéke egy olyan új javaslat megtétele volt, amely szerint az uniós tagállami képviseletek minden harmadik országban fokozatosan létrehozzák a helyi hitelesítési gyakorlat adatbázisát, regiszterbe foglalják a fogadó állam hitelesítő hivatalait, erre feljogosított tisztviselőit, azok bélyegző- és aláírás-mintáit, sőt, kicserélik a hitelesítési gyakorlattal kapcsolatos legjobb és legrosszabb (pl. visszaélés-szerű) tapasztalataikat is. Ez a közös erőfeszítés a továbbiakban új típusú és hatékony hozzájárulás lehet a külföldi okiratokkal kapcsolatos jogbiztonság jelenlegi szintjének emeléséhez, következésképpen elősegítheti az uniós polgárok jogainak még teljesebb bel- és külföldi érvényesülését.

Konzuli statisztika, 2005. I.félév

III. n. év

IV. n. év

összesen

I.

Konzuli ügyek

1

Állampolgársági ügyek

3 660

1769

1546

6 975

2

Útlevél ügyek

7 234

3099

2825

13 158

3

Hazai anyakönyvezés

3 597

1592

1825

7 014

4

Névváltoztatás és névviselés

421

200

218

839

5

Örökbefogadási kérelem benyújtása

30

27

29

86

6

Bevándorlási kérelem

1

1

7

Okirat beszerzése M.o.-ról

II.

Közjegyzői cselekmények

8

119

138

130

387

Hiteles másolat készítése

3 201

943

1 077

5 221

9

Másolat felülhitelesítése

4 095

973

897

5 965

10

Hiteles fordítás és nyersfordítás készítése

1 481

789

962

3 232

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

72 11

Fordítás felülhitelesítése

3663

1803

2 137

7 603

12

Felülhitelesítés

3474

1489

1 474

6 437

13

Aláíráshitelesítés

7463

3604

4 101

15 168

14

Életbenlét igazolása

555

52

46

653

15

Más közjegyzői ügyek

1003

227

481

1 711

16

Letét

2

6

1

9

III.

Konzuli közigazgatási ügyek

17

Hazatérési igazolvány

844

669

465

1 978

18

Kézi útlevél kiállítása

72

28

39

139

19

Vámigazolások kiállítása

251

165

144

560

20

Halottszállítási engedély

286

134

96

516

21

Házassági tanúsítvány

351

177

173

701

22

Apai elismerő nyilatkozat

107

64

90

261

23

Konzuli kölcsön

58

26

21

105

24

Okiratbeszerzés külföldről

1 250

306

447

2 003

IV.

Érdekvédelmi ügyek

25

Hagyatéki ügy

262

151

150

563

26

Baleseti ügy

151

91

53

295

27

Letartóztatott látogatása

121

34

42

197

28

Őrizetbevétel és letartóztatás

649

270

241

1160

29

Büntető ügy

977

402

314

1693

30

Határon visszafordítás

912

445

329

1 686

31

Gyámsági és gondnoksági ügyek

83

61

54

198

V.

Jogsegélyforgalom

32

Bírósági kézbesítés

681

438

281

1 400

33

Kézbesítés közigazgatási ügyben

4 016

3320

2173

9 509

34

Irattovábbítás

9 679

4401

4299

18 379


73 VI.

Egyéb ügyek

35

Panasz a konzuli tevékenység ellen

25

21

12

58

36

Panaszok a magyar hatóságok ellen

175

89

51

315

37

Panaszok a fogadó állam hatóságai ellen

95

57

42

194

38

Jogi és más tájékoztatás

22 204

11643

7570

41 417

39

Egyéb

3 313

2507

2622

8 442

40

Igazolás és konzuli nyilatkozat

23

65

66

154

86 583

42275

37524

166 382

I. félév

II. félév

összesen

Összesen:

Konzuli statisztika, 2006.

I.

Konzuli ügyek

1.


1 830

1461

3 291

2.

Útlevél ügyek

5 666

4495

10 161

3.


2 488

2329

4 817

4.


217

209

426

5.


3

7

10

6.


0

0

0

II.


7.


1 290

1073

2 363

8.


1 732

1659

3 391

9.


1448

986

2 434

10.


2 541

2649

5 190

11.

Felülhitelesítés

11 265

12232

23 497

12.


6 108

5186

11 294

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

74 13.


14.


15.

Letét

III.


16.

318

25

343

18

11

29

1

1

2


802

1025

1 827

17.


76

78

154

18.


158

71

229

19.


186

146

332

20.


333

254

587

21.


144

111

255

22.

Konzuli kölcsön

3

11

14

23.


69

170

239

IV.


24.

Hagyatéki ügy

79

132

211

25.

Baleseti ügy

60

108

168

26.


48

34

82

27.


279

306

585

28.

Büntető ügy

186

184

370

29.


37

33

70

30.


30

26

56

V.

5. Jogsegélyforgalom

31.


37

19

56

32.


127

106

233

33.

Irattovábbítás

2 508

1750

4 258

VI.

6. Egyéb ügyek

34.


8

12

20

35.


49

93

142

36.


39

52

91


75 37.

Jogi és más tájékoztatás Összesen:

VII.

Kiadott vízumok száma

961

680

1641

41 144

37 724

78 868

311 382

307 272

618 654

Konzuli statisztika, 2007. I. félév

II. félév

összesen

I.

Konzuli ügyek

1


1 710

1485

3 195

2

Útlevél ügyek

6 166

5379

11 545

3


2 813

2293

5 106

4


264

169

433

5


4

1

5

6


0

0

0

II.


7


1 164

1021

2 185

8


2 371

2883

5 254

9


1242

1153

2 395

10


4 505

4259

8 764

11

Felülhitelesítés

13 349

12366

25 715

12


8 676

8986

17 662

13


316

28

344

14


18

11

29

15

Letét

4

2

6

III.


16


217

0

217

17


28

0

28

18


12

0

12

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

76 19


125

143

268

20


306

228

534

21


127

133

260

22

Konzuli kölcsön

38

39

77

23


216

153

369

IV.


24

Hagyatéki ügy

170

107

277

25

Baleseti ügy

92

160

252

26


65

38

103

27


357

392

749

28

Büntető ügy

186

126

312

29


8

13

21

30


45

54

99

V.

Jogsegélyforgalom

31


34

30

64

32


184

199

383

33

Irattovábbítás

2 410

1414

3 824

VI.

6. Egyéb ügyek

34


17

12

29

35


69

90

159

36


120

79

199

37


1 113

789

1902

48 541

44 235

92 776

227 473

258 802

486 275

Összesen: VII.

Kiadott vízumok száma


77 Konzuli statisztika, 2008. I. félév

II. félév

összesen

I.

Konzuli ügyek

1


1 710

1485

3 195

2

Útlevél ügyek

6 166

5379

11 545

3


2 813

2293

5 106

4


264

169

433

5


4

1

5

6


0

0

0

II.


7


1 164

1021

2 185

8


2 371

2883

5 254

9


1242

1153

2 395

10


4 505

4259

8 764

11

Felülhitelesítés

13 349

12366

25 715

12


8 676

8986

17 662

13


316

28

344

14


18

11

29

15

Letét

4

2

6

III.


16


217

0

217

17


28

0

28

18


12

0

12

19


125

143

268

20


306

228

534

21


127

133

260

22

Konzuli kölcsön

38

39

77

23


216

153

369

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

78 IV.


24

Hagyatéki ügy

25

170

107

277

Baleseti ügy

92

160

252

26


65

38

103

27


357

392

749

28

Büntető ügy

186

126

312

29


8

13

21

30


45

54

99

V.

Jogsegélyforgalom

31


34

30

64

32


184

199

383

33

Irattovábbítás

2 410

1414

3 824

VI.

Egyéb ügyek

34


17

12

29

35


69

90

159

36


120

79

199

37


1 113

789

1902

48 541

44 235

92 776

227 473

258 802

486 275

Összesen: VII. Kiadott vízumok száma

Dr. Horváth Szováti Kinga közjegyzőhelyettes Irodalomjegyzék: Hargitai József: A diplomáciai és a konzuli kapcsolatok joga, Aula Kiadó, Budapest, 2005. 696 p. Kincses László: Diplomáciatörténet, Hvgorac Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest, 2005. 226 p.


79

A közjegyzői gyakorlatot érintő jogi esetek A hagyatéki eljárásban tett nyilatkozatok értékelése az öröklési perben A hagyatéki eljárásban tett ajándékozási nyilatkozat joghatása A felperes keresetében annak megállapítását kérte, hogy néhai H. J. örökhagyó hagyatékának 1/2 részét törvényes öröklés jogcímén megszerezte. Kérte a hagyaték átadását, az alperes kötelezését a birtokbaadásra, továbbá a 2004-2008. gazdasági évekre 1.338.560 forint többlethasználati díj megfizetésére. Az alperes a kereset elutasítását kérte. Védekezése szerint a hagyatéki eljárás során a felperes ajándékozási nyilatkozatot tett, amelyet az alperes a hagyatékátadó végzés értelmében szóban elfogadott. A felperes szerződési ajánlatához kötve van, írásbeli elfogadó nyilatkozatát az alperes az elsőfokú peres eljárásban megtette, ezzel az ajándékozási szerződés közöttük érvényesen létrejött. Az elsőfokú bíróság közbenső ítéletével a felperes keresetének – a jogalapot illetően – helytadott. Indokolásának jogi okfejtése szerint a felperes a hagyatéki tárgyaláson tett – hagyatéki jegyzőkönyvben foglalt – nyilatkozata az öröklésre vonatkozó ajándékozási ajánlat volt. A közjegyzőnek a felperes ajándékozásra irányuló ajánlatát és az alperes erre vonatkozó elfogadó nyilatkozatát egyezségbe kellett volna foglalnia és döntenie kellett volna annak jóváhagyásáról. A közjegyző ettől eltérően a felperes nyilatkozatát örökség visszautasításának minősítve a hagyaték egészét átadta az alperesnek. Végzésének indokolása szerint az alperes kérte a hagyaték részére történő átadását. Az elsőfokú bíróság álláspontja szerint ez a körülmény, valamint az, hogy a hagyatékátadó végzést az alperes nem fellebbezte meg, arra utal, hogy az alperes a felperes ajándékát elfogadta, e ráutaló magatartással közöttük az ajándékozási szerződés létrejött. A Ptk. 579. § (1) bekezdése, valamint a Ptk. 217. § (1) bekezdése értelmében azonban a szerződés semmis, mert a peres felek nem a jogszabály által meghatározott írásbeli formában tették meg szerződési nyilatkozatukat. A szerződéskötés előtt fennálló helyzet visszaállítására azonban nem látott lehetőséget, mert az érvénytelenség orvoslása csak az egyik fél akaratának felelne meg. Az elsőfokú bíróság közbenső ítélete ellen az alperes élt fellebbezéssel, amelyben annak megváltoztatását, a kereset elutasítását kérte. Hivatkozása szerint a hagyatékátadó

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

80 végzés egyben írásbeli ajándékozási szerződésnek is minősül, tekintettel arra, hogy az eredeti példányt mindkét fél sajátkezűleg aláírta, ezzel az írásbafoglalás megtörtént, következésképpen tévesen minősítette az elsőfokú bíróság a szerződést az alakiság megsértése miatt semmisnek. A másodfokú bíróság közbenső ítéletével az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét – annak helyes indokai alapján – helybenhagyta. A fellebbezés kapcsán rámutatott, hogy a hagyatékátadó végzés eredeti példányán „a végzést átvettem” feljegyzést követő aláírások nem minősíthetők joghatást kiváltó, az ajánlatot elfogadó szerződési akaratot kifejező írásbeli nyilatkozatnak, az aláírások pusztán az okirat átvételét igazolják. Következésképpen nincs olyan okirat, amely az alperes írásbafoglalt szerződési nyilatkozatát tartalmazná. Abból azonban, hogy a felek a fellebbezési jogukról lemondtak, alappal következtetett az elsőfokú bíróság arra, hogy a végzés tartalma a felek akaratának megfelelt, az alperes ráutaló magatartással az ajándékot elfogadta. Ebből pedig az is következik, hogy nincs olyan függő ajánlat, amelyet az alperes a jelen perben tett írásbeli nyilatkozatával elfogadhatna. A létrejött szerződés a Ptk. 579. § (2) bekezdése és a 217. § (1) bekezdése értelmében semmis. A semmis szerződés pedig joghatás kiváltására nem alkalmas, a felek arra jogot nem alapíthatnak és abból kötelezettségek sem keletkeznek. A jogerős közbenső ítélet ellen az alperes élt felülvizsgálati kérelemmel, amelyben annak hatályon kívül helyezését, és – tartalma szerint – az elsőfokú bíróság közbenső ítéletének megváltoztatását, a kereset elutasítását kérte. Álláspontja szerint az eljáró bíróságok az irányadó jogszabályokból téves jogi következtetést vontak le, tévesen állapították meg, hogy az alperes írásbeli elfogadó nyilatkozatot nem tett. Megismételte továbbá jogi érvelését: a felperes az ajánlatához mindaddig kötve van, amíg az ajándékozási szerződés írásbafoglalása meg nem történik; abban az esetben tehát, amennyiben a részéről írásbeli elfogadásra nem került volna sor, azt az előkészítő iratában, a jelen eljárás során pótolta. Az ajánlati kötöttség fennállásának alátámasztására hivatkozott a Legfelsőbb Bíróság PK 261. számú állásfoglalásában kifejtettekre, valamint a BH 2002.59. számú eseti döntésre. A felülvizsgálati kérelem alapján a Legfelsőbb Bíróságnak abban a jogkérdésben kellett állást foglalnia, hogy a másodfokú bíróság az irányadó jogszabályok értelmezésével helyesen jutott-e arra a következtetésre: a peres felek között néhai H. J. örökhagyó hagyatékának 1/2 részére vonatkozóan érvényes ajándékozási szerződés nem jött létre. A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelemben írtak kapcsán a jogerős közbenső ítélet érdemben helyes döntésének indokait csak részben találta helytállónak. Azt helyesen állapították meg az első- és másodfokon eljárt bíróságok, hogy a hagyatéki eljárásról szóló 6/1958. (VII.4.) IM rendelet (He.) 58. § (3) bekezdése értelmében a felperes mint örökös a hagyatéki tárgyaláson az örökségét örököstársára kívánta átruházni, azonban a közjegyző elmulasztotta a jognyilatkozatokat egyezségbe foglalni. Tartalmilag ez a nyilatkozat az örökségre vonatkozó ajándékozási ajánlatnak minősül, amelynek feltétele az örökség elfogadása (BH 1982.94. eseti döntés).


81 A Ptk. 205. § (1) bekezdése szerint a szerződés a felek akaratának kölcsönös és egybehangzó kifejezésével jön létre. Jogszabályban előírt formakényszer hiányában a szerződési akarat kifejezésének módja közömbös. Amennyiben a jogszabály formakényszert nem ír elő, úgy a Ptk. 216. § (1) bekezdése értelmében – eltérő jogszabályi rendelkezés hiányában – szerződést akár szóban, akár írásban lehet kötni és a szerződési akaratot ráutaló magatartással is kifejezésre lehet juttatni. A Ptk. 217. § (1) bekezdése azonban megengedi, hogy jogszabály a szerződésre meghatározott alakot szabjon. Az alakiság megsértésével kötött szerződés – ha jogszabály másként nem rendelkezik – semmis. A Ptk. 579. § (2) bekezdésének rendelkezése szerint ingatlan ajándékozásának érvényességéhez a szerződés írásbafoglalása szükséges. Ingatlan ajándékozása esetében ugyanis ingatlan tulajdonjogának átruházásáról van szó, ezért mindazok a szabályok, amelyek a szerződés alakszerűsége szempontjából irányadók ingatlan tulajdonjogának átruházására, megfelelően figyelembe jönnek ingatlan ajándékozása esetében is. Alkalmazni kell tehát az ingatlan-átruházási szerződés érvényességéről szóló XXV. számú Polgári Elvi Döntésben írtakat. Erre figyelemmel az eljáró bíróságok tévesen jutottak arra a következtetésre: az alperes azzal, hogy a hagyatékátadó végzés elleni fellebbezési jogáról lemondott, lényegében szóban elfogadta a felperes ajánlatát, s ezzel a ráutaló magatartással közöttük az ajándékozási szerződés létrejött. Ingatlan tulajdonjogának ajándékozására vonatkozó szerződés ráutaló magatartással érvényesen nem jöhet létre, ugyanis az ingatlan tulajdonjogának átruházását célzó szerződés megkötésére csak írásban lehet ajánlatot tenni. Ugyanígy csak írásban lehet ilyen értelmű ajánlatot elfogadni azzal a joghatállyal, hogy az a szerződés létrejöttét eredményezze. Továbbá a szerződés akkor tekinthető írásbafoglaltnak, ha a szerződési nyilatkozatot mindegyik szerződő fél aláírta. A hagyatékátadó végzés eredeti példányán „a végzést átvettem” feljegyzést követő aláírások nem minősíthetők a szerződési akaratot kifejező írásbeli nyilatkozatnak, joghatás kiváltására nem alkalmasak. Következésképpen nincs olyan okirat, amely az alperes írásbafoglalt szerződési nyilatkozatát tartalmazná. A Legfelsőbb Bíróság PK 261. számú állásfoglalása arra mutat rá, hogy a hagyatéki eljárás során tett nyilatkozatok rendszerint a hagyatéki vagyon átruházására, bizonyos feltételek kikötésére és más anyagi joghatás elérésére irányulnak, azokra a Ptk. 211-215. §-ai az irányadók. A Ptk. 211. § (2) bekezdése szerint azonban jelenlévők között tett ajánlat esetében az ajánlati kötöttség megszűnik, ha a másik fél az ajánlatot nyomban el nem fogadja. Az adott esetben – a He. 58. § (3) bekezdése alapján – az örökös az örökségét a hagyatéki eljárás során, a hagyatéki tárgyaláson ruházhatja át az örököstársára az ajándékozás szabályai szerint. Tekintettel arra, hogy az alperes örökséget elfogadó írásbeli nyilatkozatot a hagyatéki eljárás során nem tett, a felperes ajánlati kötöttsége megszűnt. Minden alapot nélkülöz az alperesnek az az érvelése, hogy a felperes a szerződési ajánlatához kötve van és elegendő, hogy arra a jelen eljárásban írásbeli elfogadó nyilatkozatot tett. Az alperes védekezésében hivatkozott eseti döntés más tényálláson alapul, amelyben

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

82 a fél a végrendeletet érvényesnek ismerte el, ezért anyagi jogi nyilatkozata az általános ügyleti megtámadási alapon támadható meg. Mindezekre figyelemmel megalapozottan jutott a másodfokú bíróság arra a következtetésre, hogy a hagyatéki eljárás során az alperes írásbeli ajánlatot elfogadó jognyilatkozatot nem tett, s ennek hiányában a hagyaték átruházására – ajándékozására – nem került sor. A Legfelsőbb Bíróság – a fenti indokolásbeli módosítással – a másodfokú bíróság jogszabálysértés nélkül meghozott jogerős közbenső ítéletét hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv.I.21.186/2009.)

A végrendelet megtámadására vonatkozó jog az osztályos egyezség jóváhagyásának megtagadása esetén Az örökhagyó – akinek oldalági törvényes örökösei a felperesek – a B.-n 2000. augusztus 27-én tett írásbeli magánvégrendeletében a tulajdonában volt ingatlan és az abban fellelhető ingóságok végrendeleti örököséül az alperes egyesületet nevezte meg. Az írásbeli magánvégrendelet két különálló lapja közül csak a második tartalmaz számozást; az öt tanú e minősége feltüntetésével a második oldalt írta alá, az első oldalt – egy tanú kivételével – kézjegyükkel, szignóval láttak el. A hagyatéki eljárás során a felperesek nem ismerték el érvényesnek a végrendeletet, emiatt az érdekeltek között öröklési jogvita keletkezett. A végrendelettel nem érintett hagyatékot a közjegyző a jogerős részhagyatékátadó végzésével teljes hatállyal a törvényes örökösök részére adta át. A végrendeleti és a törvényes örökösök között 2001. május 25-én „osztályos egyezség” elnevezésű megállapodás jött létre a hagyaték megosztására vonatkozóan. Ebben rögzítették, hogy az örökhagyó hagyatékára a törvényes és a végrendeleti örökösök is igényt támasztanak. A megállapodás szerint az örökösök a hagyatéki eljárásban biztosított lehetőséggel élve – egyébként jogi álláspontjuk fenntartásával – a hagyatéki vagyon tárgyaira vonatkozóan osztályos egyezséget kötnek, mely szerint törvényes öröklés jogcímén a törvényes örökösök tulajdonába kerül az örökhagyó tulajdonát képező ingatlan, végrendeleti öröklés jogcímén a végrendeleti örökös tulajdonába kerülnek a hagyatéki leltárba felvett ingóságok. A törvényes örökösök vállalták, hogy az alperest 3.500.000 forinttal támogatják, amennyiben a hagyaték tárgyát képező ingatlant kiürítve, a jogerős hagyatékátadó végzést követő 30 napon belül birtokba adja. Kijelentették, hogy ezzel a hagyatékkal kapcsolatos igényeiket véglegesen és visszavonhatatlanul rendezettnek tekintik, közöttük a hagyatékra nézve vitás kérdés nem áll fenn. Az osztályos egyezséget az alperes egyesület tagjai nem fogadták el, köztük és a törvényes képviselő – az egyesület elnöke – között vita keletkezett: az egyesület elnökének nem volt felhatalmazása az egyezségkötésre. A bíróság az egyesület 2001. április 25-ei és szeptember 28-ai határozatait jogerős ítéletével megsemmisítette. Az eljáró közjegyző az osztályos egyez-


83 ség jóváhagyását megtagadta, a végrendelettel szemben támasztott alaki kifogásokat nem találta megalapozottnak, ideiglenes hatályú részhagyatékátadó végzésével a hagyatékot az alperesnek mint végrendeleti örökösnek adta át. A bíróság jogerős ítéletével a felperesek által az osztályos egyezség érvényességének megállapítása iránt indított perben a keresetet elutasította. Indokolása szerint a megállapodás nem minősül osztályos egyezségnek, mivel az nemcsak a hagyatéki vagyontárgyak öröklését rendezi, hanem ajándékozással vegyes visszterhes vagyonátruházási szerződés elemeit is tartalmazza, a hagyaték e megállapodás alapján nem adható át. A közjegyző 2006. június 26-án kelt jogerős végzésével az ideiglenes hatályú részhagyatékátadó végzés teljes hatályúvá vált. A felperesek keresetükben az örökhagyó 2000. augusztus 27-ei írásbeli magánvégrendelete érvénytelenségének megállapítását kérték, mert az – egyebek között — alakilag hibás, a Ptk. 629. § (1) és (2) bekezdésébe ütközik. E kérelmük elutasítása esetére, másodlagosan, az alperest a hagyatéki vagyon átruházására vonatkozó ajándékkal vegyes visszterhes szerződés teljesítésére kérték kötelezni. Az alperes a kereset elutasítását kérte. Állította, hogy a hagyatéki eljárás során a felperesek a végrendeletet az osztályos egyezség megkötésével érvényesnek ismerték el, ezzel lemondtak annak megtámadási jogáról. Az elismerő nyilatkozatokat törvényes határidőn belül a Ptk. 236. § (1) bekezdése szerint – egy éven belül – megtámadhatták volna, ennek hiányában a végrendelet érvénytelensége iránt keresettel utóbb nem élhetnek, a bíróság érdemben a végrendelet érvénytelenségét nem vizsgálhatja. A másodlagos kereseti kérelem kapcsán hivatkozott arra, hogy az osztályos egyezség érvénytelensége tárgyában jogerős bírósági ítélet született, amely szerint e megállapodás alapján a hagyaték nem adható át. Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az örökhagyó 2000. augusztus 27-én kelt írásbeli magánvégrendelete a peres felek viszonyában érvénytelen, ennek folytán a felperesek törvényes öröklés jogcímén megszerezték a b.-i ingatlan tulajdonjogát, továbbá a végrendeletben megjelölt, az ingatlanban az örökhagyó halálakor megtalálható ingóságokat személyenként 1/4 arányban. Nem fogadta el az alperes érvelését, mely szerint a felperesek a végrendeletet érvényesnek elismerve annak megtámadási jogáról lemondtak volna. Az elsőfokú ítéletben kifejtettek szerint a felperesek a végrendeletet érvényesnek nem ismerték el, részükről ilyen kifejezett elismerő nyilatkozatra maga az alperes sem hivatkozott. Önmagában az a körülmény pedig, hogy az alperest a megállapodásban végrendeleti örökösként jelölik meg, nem tekinthető elismerésnek. A felek által kötött osztályos egyezség megtámadása független a végrendelet megtámadási jogától, ez utóbbi megtámadási jog érvényesítésének nem akadálya az sem, hogy a hagyatéki eljárásban hozott hagyatékátadó végzés jogerőre emelkedett, ugyanis annak a Ptk. 601. §-a valamint a 6/1958.(VII.4.) IM rendelet 60. §-a értelmében nincs anyagi jogereje. A jogosult ezért a Ptk. 654. §-a alapján bármikor hivatkozhat a végrendelet érvénytelenségére. A keresetben megjelölt érvénytelenségi okok közül kizárólag az alaki okokra – Ptk. 629. § (1) bekezdés b) pont és (2) bekezdés – alapított megtámadást tekintette alaposnak. A Ptk.

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

84 629. § (1) bekezdésében írt érvénytelenségi okkal összefüggésben kifejtette, hogy a tanúk részéről az érvényességhez teljes névaláírás szükséges, az aláírás szokásos módja a családi és utónév együttes használata, a szignó vagy kézjegy az érvényességi kellékeknek nem felel meg. Az elsődleges kereseti kérelem megalapozottságára tekintettel a másodlagos kereseti kérelem elbírálását mellőzte. Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást ítélkezése alapjául elfogadta és érdemben egyetértett az arra alapított jogi következtetéseivel is, ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Helytállónak tekintette az elsőfokú bíróságnak azon megállapítását, hogy az írásbeli magánvégrendeletet a felperesek érvényesnek nem ismerték el, annak megtámadási jogáról nem mondtak le. A megállapodás tartalma szerint a felek jogi álláspontjuk fenntartásával kötöttek egyezséget a hagyatékból való részesedés tekintetében. A felperesek annak ellenére, hogy az alperessel egyezséget kötöttek, a javára szóló végrendelet érvényességét továbbra is vitatták. Az öröklési jogvita kapcsán a hagyatéki eljárásban a felperesek törvényes örökösként, míg az alperes végrendeleti örökösként tartott igényt a hagyatékra, a szóhasználat – a felek megnevezése – önmagában nem jelenti a végrendelet érvényességének elismerését. Következésképpen a felperesek a végrendelet megtámadására a Ptk. 654. §-a alapján jogosultak voltak. Az érvénytelenséget érdemben vizsgálva – az elsőfokú bíróság álláspontjától eltérően – az írásbeli magánvégrendeletet kizárólag azon az alaki érvényességi kellékhiányon alapulóan tartotta megállapíthatónak, hogy az első lap nincs sorszámozással ellátva. A jogerős ítélet ellen az alperes élt felülvizsgálati kérelemmel, amelyben – annak tartalma szerint – a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását, a kereset teljes elutasítását kérte. Álláspontja szerint tévedtek az eljáró bíróságok, amikor arra az álláspontra helyezkedtek: kizárólag formai megoldás az alperes végrendeleti örökösként történt megjelölése, mert az alperes is elismerte a hagyatékra a felperesek törvényes örökösi minőségét. Hivatkozott arra, hogy törvényes örökös elnevezés azonban nem jelentette annak általa történt elismerését, hogy a felperesek jogosultak a teljes hagyaték megszerzésére, hiszen a részhagyatékátadó végzés értelmében a végrendelettel nem érintett vagyon tekintetében a felperesek ténylegesen törvényes örökösök. A törvényes örökösnek a hagyatéki eljárás során tett az a nyilatkozata, amely szerint a más által alkotott végrendeletet érvényesnek fogadja el, a végrendelet megtámadásának jogáról való lemondásnak minősül. E nyilatkozat visszavonására a Ptk. 211-215. §-ai, a megtámadására pedig az általános ügyleti megtámadásra vonatkozó rendelkezések az irányadók. Az előzőekre alapított álláspontja szerint a végrendelet érvénytelenségének megállapítása iránti kereset csak akkor vizsgálható, ha ezt megelőzően a nyilatkozatot tevő fél a végrendelet érvényességének elismerésére vonatkozó jognyilatkozatát eredményesen megtámadta és a végrendelet érvényességének elismerésére vonatkozó jognyilatkozat érvényességét a bíróság megállapította. A felülvizsgálati kérelem alapján a Legfelsőbb Bíróságnak abban a jogkérdésben kellett állástfoglalnia, hogy a másodfokú bíróság a jogszabályok értelmezésével helyesen jutott-e arra a következtetésre: a felperesek a Ptk. 654. §-a alapján jogosultak a végrendelet


85 érvénytelenségének megállapítására irányuló igény érvényesítésére, mert a végrendelet megtámadásának jogáról nem mondtak le. Az alperes felülvizsgálati kérelmében kizárólag a felperesek kereshetőségi jogát vitatta, érvelése szerint a végrendelet érvényes elfogadásának minősül az osztályos egyezség megkötése, az elfogadást a végrendelet megtámadási jogáról való lemondásnak kell tekinteni. Az adott ügyben eljáró első- és másodfokú bíróság helyesen állapította meg, hogy a felperesek a hagyatéki eljárás során mindvégig következetesen a végrendelet érvénytelenségére hivatkoztak, az ún. osztályos egyezséget is korábbi álláspontjuk fenntartása mellett kötötték, kifejezetten az örökhagyó akaratának szem előtt tartásával. Nem hagyható figyelmen kívül továbbá az a tény sem, hogy a törvényes örökös felperesek a részhagyatékátadó végzés ellen 2003. április 16-án fellebbezéssel éltek, kifejezetten a végrendelet alaki érvénytelenségére hivatkozással. A 2001. május 29-ei hagyatéki tárgyalási jegyzőkönyv tartalma szerint, „ha az egyezséggel kapcsolatban kifogás merülne fel, a törvényes öröklés rendje szerint kérik a hagyaték átadását, ideiglenes hatállyal, a korábbi kifogásaik alapján.” A hagyatéki eljárás során a törvényes örökösök több alkalommal határozottan kijelentették, hogy a végrendeletet alaki hiba miatt érvénytelennek tekintik. Az eljáró bíróságoknak abból a nem vitás jogi helyzetből kellett kiindulniuk, hogy a törvényes örökösök és a végrendeleti örökös között megkötött osztályos egyezség érvényességének megállapítása iránti keresetet a bíróság 2006. június 26-ai jogerős ítéletével elutasította. Következésképpen az osztályos egyezség érvényesen nem jött létre, a hagyaték ez alapján nem adható át: az abban foglalt nyilatkozatok, elnevezések, jogkövetkezményekkel nem járnak. Amennyiben a hagyatéki eljárásban a törvényes örökösök a végrendeletet érvényesnek elismerő kifejezett nyilatkozatot tettek volna, ez lett volna anyagi jogi jogkövetkezményekkel járó jognyilatkozat, amely a Legfelsőbb Bíróság által irányított egységes bírói gyakorlat szerint valóban a végrendelet megtámadásának jogáról való lemondásnak minősülne. A kifejezett elismerésre vonatkozó jognyilatkozatot lehet eredményesen megtámadni – Ptk. 210. §, PK 350. állásfoglalás –, az adott esetben azonban a felperesek a végrendelet érvényességének elismerésére vonatkozó jognyilatkozatot a hagyatéki eljárás során nem tettek. A hagyatéki eljárásról szóló 6/1958(VII.4.) IM rendelet (a továbbiakban: He.) az eljárásban részvevő feleket érdekelteknek nevezi, akik – mások mellett – egyrészt a végrendeleti, másrészt a törvényes örökösök. Addig ugyanis, amíg a végrendelet érvénytelenségét a bíróság jogerős ítéletével nem állapítja meg, az öröklés rendjét a Ptk. 599. § (2) bekezdése szerint a végintézkedés határozza meg, ennek hiányában pedig az öröklés rendjére a törvény az irányadó. Az öröklési jogvitában érdekeltek ezen megnevezései a jogi nyelvben elfogadottak, ezért a másodfokú bíróság által e körben kifejtettek mindenben helytállóak. A fentiek alapján a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályokat nem sérti, ezért azt a Legfelsőbb Bíróság hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. I.20.054/2010. szám) Dr. Kőrös András legfelsőbb bírósági tanácselnök

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

86

Nemzetközi sajtószemle Beszélgetés Mme Viviane Reding-gel, az Európai Bizottság alelnökével Stephan Matyk, CNUE News 12; 2011 április

Egy, a polgáraihoz közel álló Európai Unió számára milyen jelentőséggel bír a politika az igazságügyi témákban? Legelőször a Lisszaboni Szerződés hozott európai szemléletet az igazságügy területére. Számomra prioritást élvez egy olyan valódi, határokon átnyúló európai igazságügyi terület létrehozása, ahol a polgárok biztonságban, és jól érzik magukat. A polgároknak tudniuk kell bízni az Európai Unióban. Ha például Önt egy közlekedési balesetet követően egy másik tagállamban letartóztatják, vagy bűncselekmény áldozatává válik, megbízható jogokkal kellene rendelkeznie. Ez az, amiért 2010-ben a büntető eljárás keretében biztosított tolmácsoláshoz való polgári jogért, és a felhozott vádaknak a vádlott által érthető nyelvre történő lefordításához való jog érdekében dolgoztam. Ezt követi majd idén a büntetőeljárás során a védőhöz való jogról, és a családdal való kapcsolattartás jogáról szóló rendelet. Az EU tavalyi kezdeményezéseinek hála, a polgárok a más tagállamból származó személlyel történő házasságkötésük esetén szabadon megválaszthatják a válásukra alkalmazandó jogot is. Ennek eredményeképpen, a nemzetközi pároknak nem kell többé idejüket és pénzüket pazarolni arra, hogy megtalálják a vagyonfelosztáskor eljáró igazságszolgáltató hatóságot, vagy az alkalmazandó jogot. Az elkövetkező hónapokban kezdeményezni fogom továbbá az EU adatvédelmi jogszabályainak modernizálását. Ezzel összefüggésben, szeretném nagy mértékben megerősíteni az adatvédelmet, amit 1995-ben, egy olyan korban szabályoztak legutoljára, amikor az internetet még kevéssé használták, és az olyan jelenségek, mint a közösségi háló vagy a „Cloud Computing” (felhő alapú szolgáltatások) még ismeretlenek voltak. A személyes adatok felelősségteljes kezelése az átláthatóságon és az információn alapul. Elengedhetetlen, hogy azt a polgárt, aki személyes adatait felhasználni vagy korlátozni szeretné, mind a közjogi-, mind a magánjogi szervezetek megfelelőbben tájékoztassák. A legtöbben nincsenek tudatában annak, hogy a személyes adataik nyilvánossá tételét követően azok törlése az internetről nem könnyű feladat. Híve vagyok annak a jognak, hogy bármelyikünk bármikor hozzáférhessen és törölhesse a közzétett személyes adatait. A magánszférához való jog magában kell foglalja azt a jogot is, hogy az interneten ne jelenjünk meg. Mindezen példák mutatják, hogy a „polgár-centrikus Európai Unió” nem csak egy jelszó. Az igazságügy területén olyan konkrét problémákra szeretne megoldásokat


87 találni, melyekkel az európaiak örökösként, házastársként, vállalkozóként vagy elítéltként naponta találkoznak. E cél érdekében a strukturális reformok mely területeket fogják érinteni? A tagállamok jogrendszereinek milyen mértékben kell európaibb színeket ölteniük? Az európai határokon átnyúló jogi és igazságügyi terület létrehozásához szükséges reformok számtalan területet érintenek, kezdve a magán- és büntetőjoggal, az alapvető jogok védelmén keresztül az európai állampolgárság megerősítéséig. Nem véletlen, hogy a Stockholm-programot elindító, a Bizottság által 2009 áprilisában bemutatott akcióterv több, mint 300 olyan egyedi intézkedést tartalmaz, amit 2013 végéig szeretnénk megvalósítani. A Lisszaboni Szerződés a büntetőjog területén új hatáskörökkel ruházta fel az Uniót. A Bizottság úgy döntött, hogy erre a lehetőségre alapozva ér el haladást a polgárok eljárási jogainak körében, mind a vádlottak, mind az áldozatok tekintetében. És ahogy mér említettem, számos figyelemre méltó javaslat született a magánjog területére vonatkozóan is. Az uniós állampolgárságról szóló, 2010 októberében kelt jelentésünkben 25 olyan, konkrét kezdeményezést sorolunk fel, ami segítheti az állampolgárokat a belső piacon nap mint nap eléjük kerülő akadályok lebontásában. Részét képezi ennek a kettős adóztatás és a bürokrácia visszaszorítása arra az esetre, ha egy uniós állampolgár a gépjárművét másik tagállamban szeretné regisztráltatni. Ugyanez a helyzet a közokiratok kölcsönös elismerését korlátozó adminisztratív és pénzügyi akadályok lebontásával is. Ugyancsak ide tartozik annak a fogyasztónak az esete is, aki azért nem tud elutazni az általa befizetett útra, mert az utaztató csődbe ment, vagy mert a járatát törölték. Ezek az utazók azon egyszerű oknál fogva nem élveznek védelmet, hogy az utazást saját maguk foglalták le, az interneten keresztül. Meg fogom oldani ezeket a problémákat, egytől egyig. A reformok legtöbbje, főként az olyan területeken, mint a családjog is, nem törekszik a nemzeti jogok harmonizálására. Hidakat építünk a különböző nemzeti jogrendszerek között. Példája ennek a büntetőjog, ahol európai minimum-szabályokat fektetünk le, és megerősítjük a kölcsönös bizalmat az európai jogrendszerek között. Beszéljünk az „európai állampolgárságról”. Mi a jelentősége az uniós polgári jogok határokon átnyúló gyakorlásának, például a magánjogban? Európai biztosi minőségemben arra törekszem, hogy a polgárok hétköznapi problémáira megoldást találjak. Az elmúlt évben több mint 100.000 kérelmet kaptunk az állampolgároktól, konkrét jogi problémákkal kapcsolatban. Határokon átnyúló akadályokról van szó ezekben az esetekben, melyek a polgárok szabad mozgásakor kerülnek előtérbe. Elemeztük ezeket a problémákat, és 2010 októberében egy, az európai állampolgárságnak szentelt jelentésben összegeztük őket. Most az a feladatunk, hogy az európai uniós polgári jogokat kézzelfoghatóvá tegyük. A jelentésünk azonosítja

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

88 azokat a főbb akadályokat, amivel az európai polgárok a hétköznapokban szembesülnek, és megjelöli azokat az intézkedéseket is, amik ezeket megszüntetik. Nap mint nap ezen dolgozunk. A polgárok jogainak határokon átnyúló gyakorlásával kapcsolatos akadályok lebontása a magánjog területén számunkra elsőbbséget élvez. Példaként említhető a nemzetközi párok vagyonára vonatkozó jogbiztonság helyreállítása, és a magánjogi szerződések szabad áramlásának megkönnyítése. Az eJustice európai honlappal nemcsak a polgárokat, de a jogi szakembereket is segíteni szeretnénk abban, hogy a jogi információkat könnyebben, több nyelven is megtalálják. Gratulálok a jogi szakmáknak – különösen a közjegyzőknek – ahhoz a jelentős erőfeszítéshez, amivel ennek a portálnak a fejlesztését támogatták. A „jogi szakmák tagjainak alapszintű és folyamatos képzése” témájú program vajon háttérbe szorult? Hogyan hívhatnánk fel az európai jogalkalmazók figyelmét erre? A bírák, ügyészek és más jogászok alapszintű és folyamatos képzése főként a tagállamoktól függ, míg más jogi szakemberek továbbképzése a nemzeti szakmai szervezetek hatáskörébe tartozik. Ezekből Európában nagyon sokfajta létezik. Azonban sok közjegyzői szervezet sem kötelezi tagjait a folyamatos továbbképzésen történő részvételre. Mind az Európai Bizottság, mind az Európai Parlament évek óta határozottabb fellépést kér a bírák és más jogászok továbbképzésével kapcsolatban. Az utóbbi tíz évben az Európai Bizottság társfinanszírozza a jogászok továbbképzését, mint ahogy azt a CNUE 2003-as FormaNote programja során is tette. Szeretném bátorítani a közjegyzői szervezeteket, hogy a „justice civile” program keretében vegyenek részt magas színvonalú továbbképzéseken és szervezzenek ilyeneket. 2011-ben a Bizottság egyeztetést fog kezdeményezni az európai jogászképzésről. A résztvevők és a tevékenységek számának növelése, minőségének javítása érdekében ajánlásokat fogunk kiadni. Gondoltam arra is, hogy a bírák továbbképzése céljából lehetséges lenne egy új Erasmus program elindítása. Ez előnyt jelentene számunkra a tagállamok joganyagával kapcsolatos kölcsönös bizalom erősítése terén is. Mit vár el az európai közjegyzőségtől az európai jogi és igazságügyi térség fejlesztésével kapcsolatban? Remélem, hogy az európai közjegyzőség ugyanolyan aktív szerepet fog játszani továbbra is, mint a múltban. A jövőre nézve, remélem, hogy az európai közjegyzőség aktívan, kritikusan és konstruktívan követni fogja azokat a fontos reformokat, melyek ránk várnak úgy a magánjog, a házassági vagyonjog, mint a határokon átnyúló követelések témájában. Szeretném továbbá, ha az európai közjegyzők áttekintenének a tagállamuk határain túlra, és elfogadnák az egységes belső piacot annak, ami: egyetlen lehetőség minden egyes európai polgár és vállalkozás számára!


89

150 éves a spanyol közjegyzői törvény – 1862-2012 11. spanyol közjegyzői Konferencia – a spanyol magánjog megújulása A spanyol közjegyzőség Általános Tanácsa közleménye, CNUE News 12; 2011 április

„Idén, március 6. napján a spanyol közjegyzőség nagy fába vágta a fejszéjét: együttgondolkodni a jogtudománnyal a spanyol magánjogról és annak megújításáról. A 11. spanyol közjegyzői Konferencia első ülésére Sevillában került sor, mely esemény indítóülése volt hat további, önálló alkalomnak, melyek során vizsgálat alá kerül a szabad akarat és autonómia, mint a spanyol jogi normákat megalapozó épület homlokzata, és amelyek során mi, spanyol közjegyzők megemlékezünk törvényünk 150. évfordulójáról. A utolsó megemlékező ülésre Madridban, 2012. május 28. napján, a közjegyzői törvény 1862-es évfordulónapján kerül majd sor, amikor is az ugyanekkor Madridban megrendezésre kerülő 15. Ibériai-amerikai Közjegyzői Nap alkalmával a spanyol közjegyzők együtt ünnepelhetnek a külföldi kollégáikkal. A 11. spanyol közjegyzői Konferenciát alkotó hat ülés alkalmat fog adni országunk magánjogának elmélyült tanulmányozására. Míg Sevillában az előadások és szekcióülések a szabad akarat (szerződési szabadság) és a piac közötti viszony vizsgálatát, és ezek megjelenését taglalták az Alkotmányban, addig idén júniusban, La Toja-ban (Pontevedra), a hangsúly az emberi jogokkal, a családjoggal és az öröklési kérdésekkel kapcsolatos viszonyára helyeződik át. Szeptemberben, Sitges-ben (Barcelona) a szabad akarat (szerződési szabadság) és a spanyol kereskedelmi jog közötti viszonyt fogjuk elemezni; novemberben Benidorm-ban (Alicante) a spanyol tulajdonjog szabályozása lesz terítéken, majd 2012 januárjában Carthagénában (Murcie) az egyéb jogterületekkel való viszonya kerül górcső alá; míg jövő márciusban Bilbao-ban (Baszkföld) a munka tengelyét a spanyol magánjog, valamint a nemzetközi és régióközi jogrendszerek – vagyis a spanyol autonóm közösségek jogrendszerei, kiknek saját magánjogi szabályaik és saját polgári törvénykönyvük is van - közötti konfliktusok elemzése fogja adni. Ezen fórumok révén mi, spanyol közjegyzők örökséget szeretnénk hagyni a társadalomra. Jövőbeni perspektívánk: ahogyan mindig is tettük, alkalmazkodás a minket folyamatosan érintő jogalkotás, szabályozás, valamint a megújuló technológiák és a társadalmi változások kihívásaihoz. Mint eddig is, létjogosultságunk alapja: a permegelőzés és a jogbiztonság védelme. A mindennapi közjegyzői munka során felhalmozódott tapasztalataink és joggyakorlatunk széles skálájának átadása a jogalkalmazó közönség számára olyan kihívást jelent, ami mutatja, hogy a spanyol magánjog folyamatos fejlődésen megy keresztül, és ez időközönként – az örvénylő társadalmi-gazdasági változások miatti elidegenedés elkerülése végett - reformok bevezetését teszi szükségessé. A Konferencia célja tehát, hogy a szabad akarat (szerződési szabadság) alapelv tükrében olyan megoldásokat adjon, amelyekkel mi, a 3000 spanyol közjegyző mindennapi te-

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

90 vékenységeinket el tudjuk látni. Ahogyan a múltban is tettük. Nem véletlen, hogy a horizontális tulajdonjogra és a korlátolt felelősségű társaságra vonatkozó spanyol törvényeket a spanyol közjegyzőség kezdeményezése alapján hozták meg. Ez mindkét esetben a jövőbeni perspektíváinkkal összhangban történt. Összhangban azzal, hogy a tudáshiány és az anakronizmus elkerülése érdekében gyors válaszokat szeretnénk adni mindannyiunk számára, így a Konferencia vizsgálni fogja a multikulturális társadalom, az együttélés, az élettársi kapcsolatok sokszínűségét, a családi vagyonra, a kapcsolatok megszakadására, továbbá az örökbefogadásra és a leszármazói kapcsolatokra vonatkozó szerződések sokféleségét, a technológiai és biogenetika fejlődést, vagy a vállalkozói szerződéses kapcsolatok hosszú sorát, és – egyebek között – a spanyol magánjog specialitásait. A jogbiztonságra irányuló, és a napjainkban megélt válságperiódusban megerősödött társadalmi elvárások igazolják, hogy a spanyol közjegyzőségnek fel kell vállalnia az országunk magánjogának modernizálására vonatkozó kihívást.” Szerkesztette: Dr. Varga Krisztina MOKK ügyvezető


91

Szakmai Sajtófigyelő Magyar Jog 2011/5. szám

„Tényszerűen itt az ún. «lakáshitelesek» csődjogi kezelésével kapcsolatban értekezünk, de ezzel a randa újmagyar szótákolmánnyal mégsem terhelhettem a címet”-szól az első lábjegyzete dr. Lőrinczi Gyula egyetemi docensnek Az adós lakásának csődjogi védelme az amerikai és a francia jogrendszerben című írásában, ami a Magyar Jog 2011. évi 5. számában jelent meg. Bevezetőjében a szerző rövid történeti áttekintést nyújt a címbeli két jogrendszer szabályozásáról. Amerikában évszázados hagyománya van az adósok csődjogi eszközökkel történő megsegítésének, már a koloniális időszakban jelentős adósvédő jogi eszköztárat alakítottak ki; így megemlíthető a követelések érvényesítésének befagyasztása, az árveréseken minimálár érvényesítése, áruban való törlesztés, egyes vagyontárgyak végrehajtás alóli mentesítése, ki nem fizetett adósságok eltörlése. 1800-ban az alkotmány felhatalmazása alapján megszületett az első csődtörvény, amit még további törvények követtek. A XIX. század közepén hozott jogszabálynak kiemelkedő szerepe volt a déli államok északkal szemben felhalmozott adósságának eltörlésében (ami, mint a szerző megjegyzi, a polgárháború legfőbb – igazi – gazdasági oka volt). Az ilyen előzmények után 1898-ban megszületett Bankruptcy Act a mai napig a csődjogi törvényalkotás kimagasló eredménye. 1938-ban módosították, majd megszületett az 1978-as Bankruptcy Code. A fizetési nehézségekkel küzdő kereskedők számára a franciák is elég korán kialakítottak könnyítéseket. Előbb a vállalatok, majd a magánszemélyek tekintetében jött létre csődjogi szabályozás, ez utóbbi a híressé vált Neiertz-törvény (1985). Az utóbbi húsz évben tovább finomodott a szabályozás, elsősorban a jogi eszköztár tekintetében.1 A társadalmi-gazdasági környezet jelentős átalakulása áll a szükségessé vált szabályozás hátterében. A múlt század hatvanas-hetvenes éveiben az addig jelentős mértékben korlátok közé szorított lakossági hitelezést fokozatosan felszabadították a jogi kötöttségek alól. Új típusú hitelek jelentek meg, amelyeket kombináltak korszerű fizetési eszközökkel. Fellazították a kamatplafont, csökkent az ö nerő hányada, bonyolulttá váltak a hitelkonstrukciók, elterjedtek a hitelkártyák. Megdöbbentő, hogy a kilencvenes években ha valaki a rendelkezésre álló kártyák mindegyikét birtokolta, több mint egymillió dollár automatikus folyószámlahitelt érhetett el. Mindehhez hozzájárult a 1

Joggal merül fel bennünk a kérdés, hogy a magyar jogi tradíciókhoz közelebb álló német jog megoldásait miért nem ismerteti a szerző. Egy lábjegyzet adja meg a választ, miszerint erre a jogi problémára a német jog nem tartalmaz megoldást. Vagy talán az ismert sztereotípia szerint fegyelmezettebb, rendszeretőbb németeknél a felelőtlen hitelezés gyakorlata kevéssé vált általánossá s nem okozott megoldásra váró társadalmi krízishelyzetet?

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

92 pénzügyi szektor promóciós tevékenysége, amely a tömegtájékoztatás frissen kifejlődött lehetőségeit kihasználva olyan gazdaság-lélektani szituációt teremtett, amelyben egyszerűen nem lehetett hitelt nem felvenni. A világszerte bekövetkezett, tömeges méretű eladósodást erősítették további tényezők is. Itt említhető a kamatlábak lazább kezelése, ami évezredes hagyományt tört meg. A vallási normákkal is védett uzsoratilalom már a középkor emberének gondolkodását és spirituális életét is átjárta, ezért „ha erősen megroggyanva is, de tartotta hadállásait. A teljes összeomlás csak a kilencvenes években következik be”. Az előtakarékosság szintjének erőteljes, gyakran nullára való csökkentése további tényező. A befolyó jövedelmek egy részének lakás-előtakarékossági számlán történő gyűjtése azért volt jó korábban, mert rászoktatta a lakásra vágyókat egy adott fogyasztási szintre, vagyis a jövedelmüknél alacsonyabb szintű fogyasztásra. Ebből következően számukra a lakás megvásárlása után a törlesztő részletek kigazdálkodása sokkal egyszerűbb feladat volt, mint azok számára, akik korábban takarékosságra nem lévén kényszerítve megszokták a standard jövedelmükhöz pontosan igazodó kiadásokat és életszínvonalat. A hitelkonstrukciók bonyolulttá válása következtében a potenciális adósokat megfosztották attól, hogy megfelelően felmérhessék a ténylegesen rájuk váró pénzügyi kötelezettségeket. Nem szabad kifelejteni a sajátos érdekeltségi rendszerrel ösztönzött ügynököket, akiket nem rázott meg, ha kedvezőtlen blankettát sóztak az ügyfélre.2 A túlzott eladósodottság kialakulásához vezetett az urbanizációs központokban kialakuló gettósodás, szlömösödés is, ez ugyanis a középosztályt az elitebb külső negyedek felé terelte, s ekkor már szemponttá vált a megfelelő minőségű iskola biztosítása is a gyermekek számára. Ez a törekvés végzetes pénzügyi versenyfutást indított el a jobb negyedekben lévő lakások iránt, ami soha nem látott mértékben növelte e lakások árait. Bár a hetvenes-nyolcvanas években bekövetkezett a kétkeresős családmodellre történő átállás, az eladósodás folyamata a fentiek miatt tovább folytatódott.3 Mint Lőrinczi leszögezi, a „helyzet súlyosságát fokozta a pénzügyi szektor semmiféle erkölcsi normával alá nem támasztható üzletpolitikája”. Több pénzintézet a jelzáloghitelt már eleve az ingatlan megszerzésének szándékával nyújtotta („loan to own”). A professzionális hitelnyújtók kifejezetten a nehéz helyzetbe került adósok „megpumpolásából” élnek kihasználva, hogy a hiteljogviszonyban egy összetett jogi-gazdasági területen a profi áll szemben az amatőrrel. A késedelem miatt felszámított büntető jellegű kamatok, a legkülönfélébb jogcímen igényelt költségek, díjak, térítések hatalmas méretűvé duzzaszthatnak egy akár csekélyebb mértékű tartozást is. Kijelenthető, hogy a pénzügyi szektor intézményei a szorult helyzetbe került adósok megizzasztásából nyerik profitjuk jelentős részét. Ebből következik, hogy az ilyen hiteleket nyújtó pénzintézetek késhegyig menő harcot folytatnak a mentesítés lehetőségének szűkítéséért (a mentesítés nálunk ismeret2

A szerző irodalmi példát is idéz ezen a ponton: Balzacot, aki César Birotteau c. művében már részletesen elemzi a pénzintézeti praktikákat és metsző szavakkal ítéli el a szándékos, adósellenes banki fondorlatokat.

3

Megjegyezhető az is, hogy ezzel párhuzamosan a felsőoktatásban való részvétel általánossá vált, amivel a tágan értelmezett oktatási költségek növekedése is együtt járt.


93 len jogintézményét a későbbiekben tárgyalja a szerző4). A ki nem fizetett adósságok utáni mentesítés után az amerikai csődjog szerint nyolc évig nem kérhető újabb mentesítés, ezért a frissen mentesítettek az Államokban kifejezetten jó adósnak számítanak, hiszen a legjelentősebb menekülési útvonaluk le van zárva. Ők a szokásosnál is több ajánlatot kapnak nem biztosított, automatikus folyószámla-hitelkeret igénybevételére. A francia fogyasztói csődjog megszületésében is a lakáshiteleknek volt alapvető szerepe. A könnyű hitelhez jutás itt is megszédítette az embereket, 1990-ben másfél millió ember volt a csőd szélén. A fentiekben ismertetett társadalmi-gazdasági környezeti átalakulás következtében a hitelek törlesztése mára teljesen leköti a családok korlátozott erőforrásait, és a tartalékképzés helyett az eladósodottság lesz a követendő minta, a társadalmi szokás, az erkölcsi norma. Ezt követően tér át a szerző a helyzet megoldását célzó, elsőként az amerikai szabályozás ismertetésére (kifejezetten a lakáshitelekre koncentrálva). Az amerikai felfogásban éles különbség van az in rem és az in personam követelések között. Több szabállyal igyekeznek az adós helyzetét javítani a biztosított hitelezők jelentősebb sérelme nélkül. Az adós maga dönthet, hogy melyik végrehajtási mentességi csomagot alkalmazza két jelentős korláttal. Az egyik korlát, hogy a Bankruptcy Code (BC) megadja az államoknak azt a jogot, hogy rezidenseik számára a választást az állami kivételekre korlátozzák, a másik, hogy az adós nem szemezgethet az egyes mentességi szabályok között (ami kapcsán tudni kell, hogy az egyes államok nagyon eltérő szabályokat alkalmaznak). Az adós annyiban előnyben van, hogy előbb érzi a pénzügyi vég közeledtét, ezért a megfelelő államba költözéssel válogathat a végrehajtás-mentességi csomagok között, és meglévő vagyona végrehajtás alól mentes vagyontárgyakra csökkentésével elvonhatja a hitelezői kielégítésre alkalmas pénzeszközöket. Ezért a szövetségi csődtörvény megpróbálja korlátozni az egyes államok szabályozásainak eltérésére építő adósi „turpisságokat”. Nem érvényesítheti az adós az állami vagy helyi jogban foglalt végrehajtás alóli kivételt, amennyiben a csődnyitás iránti kérelem benyújtása előtti 1215 napban szerzett lakásingatlana(i)nak összértéke a 125.000 dollárt meghaladja. Egy adott helyi (állami) mentesség csak akkor igényelhető az adós által, ha legalább 730 napig5 a csődnyitás iránti kérelme benyújtását közvetlenül megelőzően az adott helyen volt lakos. Mindez csak akkor jelent könnyebbséget az adósnak, ha a lakást nem terheli jelzálog. A jelzáloghitellel terhelt adós számára rendelkezésre álló csődjogi eszközöket a szerző két csoportra bontva ismerteti. Az egyik csoport azokat az adósokat képezi, akiknek nincs hátraléka. Ezek az adósok megtehetik, hogy a csődeljárás alatt is fizetik tovább a részleteket elkerülve a végrehajtást. 4

Mindezt olvasva azt hihetnénk, hogy a mai Magyarországról szól a leírás, pedig a cikk a nyolcvanas-kilencvenes évekbeli nyugat-európai helyzetet ismerteti ebben a részében…

5

E határidők lejárati napjának meghatározására a magunk részéről soha nem mernénk vállalkozni, s ezúton fejezzük ki részvétünket a tengerentúli jogalkalmazók felé; egyben hálát is adva a számunkra követendő magyar polgári perrendtartásbeli, lényegesen könnyebben kiszámolható eljárási határidőkért…

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

94 Ez a hitelezőnek is kedvezőbb, hiszen jobb egy bizonytalan, de folyamatos pénzáram, mint a gyakran jelentős veszteséggel járó birtokbavétel és értékesítés. A helyi bíróságok sem hajlanak arra, hogy egy törlesztő részleteket pontosan fizető adóst, amennyiben egyéb kötelezettségei okán csődöt jelent, kirakjanak a lakásából. Ha az adós hátralékban van, az alábbiakat teheti az amerikai csődkódex alapján. • Rövid távon megakadályozhatja a végrehajtást a csődnyitás iránti kérelem benyújtásával. Ezt a kérelmet bármikor benyújthatja, ameddig a lakás értékesítése nem történt meg, és kérheti a birtokba való visszahelyezését is. • A hiteltörlesztés elmaradása által kiváltott jogkövetkezmény, a teljes tartozás lejárttá válása is visszafordítható. • A törvény 13. fejezete lehetőséget nyújt arra, hogy az adós adósságrendezési terv keretében ledolgozza korábbi hátralékait és fizesse az esedékessé váló részleteket. Amennyiben a ház értéke meghaladja a tartozást, a törvény által a biztosított hitelező számára megkövetelt megfelelő védelem megvan. • Ebben az esetben az adóstársak (pl. kezesek) elleni végrehajtás sem lesz lehetséges. • Amennyiben az adós bármely más vagyontárgya is a lakásra felvett hitel fedezetéül szolgál, lehetséges a hitelező biztosított követelésének a biztosíték értékére való leszorítása. • Ha az adós a lakására további jelzáloghiteleket is felvett, és ezek közt van olyan, amelyikre az ingatlan értéke már egyáltalán nem biztosít fedezetet, ezen hitelek a bírói gyakorlatban nem biztosított követelésnek minősülnek, és az adósságrendezési tervben módosíthatók, bizonyos esetekben az adós mentesíthető is e hitelek visszafizetése alól. • Ha a hiteltörlesztés szerződés szerinti utolsó részletének fizetési dátuma az elfogadott adósságrendezési terv időszakának vége előtt esedékes, az adós kérheti a fizetési feltételek módosítását. Ez a gyakorlatban hosszabb időre széthúzott, kisebb részletekben történő visszafizetést jelent. • Az adós a jóhiszemű vevő jogállásával a törvény által felruházva hatálytalaníthatja a nem megfelelően bejegyzett jelzálogot. Ha eljárása eredményes, a hitelező a biztosítatlan hitelezők csoportjába kerül. A szerző az amerikai rendszer kapcsán idéz egy kimutatást, amely szerint azokban az államokban, ahol a lakóhely értékétől függetlenül mentes a végrehajtás alól, 35%-kal nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy lakástulajdonos vállalkozásba kezd. Az adósvédő szabályoknak általánosságban is nagy hatása van a vállalkozói kedvre. A biztosított lakáshitelek kezelésének szükségessége a francia csődjogban a lakáshitelek folytán nehéz gazdasági helyzetbe került adósok problémái kapcsán merült fel. A megoldások egyszerűbbek és korlátozottabbak, mint az amerikai csődtörvényben, de a szerző szerint a francia szabályozás épp ezért lehet alkalmas minta egy olyan jogrend-


95 szer (Magyarország) számára, amely a fogyasztói csőd szabályozása területén tapasztalatokkal nem rendelkezik. A szerző rámutat, hogy a francia csődjog is átesett az adósvédelem gyermekbetegségein. Pl. jelentős mértékben támaszkodott eleinte a felek baráti megegyezésére, holott egyezkedni csak olyan felek tudnak, ahol mindkét oldal jelentős jogi nyomásgyakorlást képes kifejteni. Mivel az adós oldalán ilyen eszközök nincsenek, a megegyezésre való hajlandóság a hitelezői oldalon valójában nem jelentkezett. A már említett Neiertz-törvény korszakos jelentőségű az adósvédelemben. A következő könnyítéseket tette lehetővé az adós számára. • Az adós kérhette a bíróságtól polgári adósságrendezési eljárás keretében az ellene folyó valamennyi végrehajtási eljárás legfeljebb két hónapra történő felfüggesztését, ez egy alkalommal megújítható volt. E moratórium együtt járt az adós pénzügyi cselekvőképességének korlátozásával. • Amennyiben az adós ingatlanát már értékesítették, az értékesítést követő egy éven belül kérhette az értékesítés után fennmaradó lakáshitel-törlesztési összegének csökkentését. A bíróság előírhatta a törlesztési összegnek elsődlegesen a tőkére történő fordítását és a kamatláb csökkentését akár a törvényes kamatláb alá. A törlesztőrészlet megállapításánál figyelemmel kellett lenni az adós forrásaira és kötelezettségeire. Az adós egyúttal kötelezhető volt minden olyan magatartástól való tartózkodásra, amely pénzügyi helyzete súlyosbodásához vezetne. 1993-ban a törvényt módosították, jelentősen megnövelték az adósságrendezési eljárásban eljáró bizottság szerepét, amely ezáltal az eljárás főszereplőjévé lépett elő. Ekkor rögzítették, hogy csak az adós kérheti az eljárás megindítását és csak a bizottság előtt. Így alakult a fogyasztói csőd intézménye igazi adósvédő eljárássá. A bíróság szerepe ugyanakkor sokrétűvé vált. A bizottság javaslatára immár elrendeli a végrehajtási moratóriumot, eljár a bizottság határozataival szembeni fellebbezések ügyében, végrehajthatóvá nyilváníthatja a bizottság ajánlásait, felülvizsgálhatja a hitelezői követelések érvényességét és összegét, valamint minden olyan döntést meghozhat, amit hasznosnak ítél meg. A korábbi kétszer két hónap helyett legfeljebb egy évre lehet felfüggeszteni az adós ellen megindított végrehajtási eljárásokat. 1998-ban újra átdolgozták, kiegészítették a jogszabályt, többek között tovább növelték a lehetséges moratórium időtartamát: a bizottság a korábbi egy év helyett már három évre kérheti az adóssal szembeni végrehajtási eljárások felfüggesztését a bíróságtól, amennyiben az adós fizetésképtelensége forráshiány, vagy lefoglalható vagyontárgyak hiánya miatt nem teszi lehetővé az adósságok visszafizetését. A felfüggesztés immár a kamatfizetésre is vonatkozik. A moratórium ideje alatt csak a tőke kamatozhat, és a kamat nem lehet magasabb, mint a törvényes kamat. További újdonság, hogy az eddigi ötről nyolc évre nőtt a részletfizetés lehetséges tartama. A lakás értékesítése esetén a befolyt vételárat kizárólag a tőke törlesztésére lehet fordítani – eddig ez a bizottsági javaslat része

2 0 1 1.

4.

S Z Á M

96 lehetett, de nem volt kötelező. Lehetővé vált az is, hogy a bizottság indítványa alapján a bíró elhalassza a már elrendelt foglalást követő árverést. 2003-ban új eljárásként megjelent a magánszemélyek helyzetének rendezésére irányuló eljárás, amely egyszerűsített keretek között lehetővé tette a magánszemélyek csődeljárással nem rendezhető adósságainak eltörlését. Az adósságok visszafizetésére rendelkezésre álló időszak tíz évre nőtt, és a törvény lehetővé tette, hogy az adós lakhelyéül szolgáló ingatlanra felvett hitel visszafizetésére engedélyezett periódus túlnyúljon ezen az időtartamon, amennyiben ez szükséges ahhoz, hogy elkerülhető legyen az adós lakásának lefoglalása. 2007 óta ha a bizottság az adós helyzetének rendezésére irányuló eljárást kezdeményez, a kilakoltatást automatikusan felfüggesztik, 2010-től pedig a bizottság már maga rendelhette el azokat az intézkedéseket, amelyeket eddig csak a bíróságnak javasolhatott. Kivételt képeznek ez alól azok az esetek, amelyek a tartozások eltörlésével járnak. 2010. decemberében jelentős szemléletváltás következett be a francia szabályozásban: a fogyasztói csődeljárást a végrehajtási bírótól az általános hatáskörű bíróságokhoz helyezték át – ezáltal a csődeljárás kilép a végrehajtási jellegű eljárások köréből, és „átlagos” eljárássá válik. Lőrinczi Gyula tanulmányát az időközben Magyarországra is „begyűrűző” hasonló gazdasági-társadalmi körülmények, és a jelenleg nagyon aktuális, sürgős kezelést igénylő problémák miatt, de lege ferenda éreztük e rovatban ismertetendőnek, s ezáltal is kihangsúlyozandónak. dr. Székely Erika közjegyzőhelyettes

KÖZLÖNYE TARTALOMJEGYZÉK ÉVFOLYAM LVIII. ÉVFOLYAM 4. SZÁM KÖZJEGYZŐK

Recommend Documents