Közjó és haszonles. A polgárosodás és a zsidók a XIX. századi Magyarországon

.KONRÁD MIKLÓS.

.Közjó és haszonles. A polgárosodás és a zsidók a XIX. századi Magyarországon Franciából fordította: Lángh Júlia és Konrád Miklós

„Vagyok, mint minden ember: fenség, Észak-fok, titok, idegenség, Lidérces messze fény. Lidérces messze fény.” Ady Endre (1909)

népének saját állama lenne, ebben az esetben mégiscsak azt szeretné, ha √ lehetne a budapesti konzul. A teológiai ihletés∫ antijudaizmus gyökerei Magyarországon nem voltak olyan mélyek, mint Lengyelországban, Oroszországban vagy akár Németországban. Itt azonban inkább fokozati különbségr√l van szó. Noha Magyarországon az antijudaizmust nem terhelte olyan véres múlt, mint egyes környez√ régiókban, a zsidókkal szembeni szokásos el√ítéletek ugyanolyan elterjedtek voltak: mélyen bevésték a köztudatba a zsidónak egy olyan elkülönít√ jellemzését, amely az emberi vétkek zömét √rá ruházta. A kollektív képzelet szerint a zsidók akarattal tartották magukat távol a keresztény társadalomtól, és szolidaritásukból kizárták a nem zsidókat. Nem csupán nem tartoztak tehát a nemzettesthez, de ellenséges érzelmeket tápláltak iránta, Palesztinát ismerve el egyetlen hazájuknak. Befolyásuk, akár kereskedelmi, akár erkölcsi, ártott az országnak. Elutasították a nehéz testi munkát, a földm∫velést, mert inkább, kielégíthetetlen nyereségvágytól hajtva, a kereskedelmet és az uzsorát választották, ami a parasztság nyomorát okozta és fenyegette a közerkölcsöket. A gazdasági értelemben vérszívó zsidó képe rátalált metaforájára a rituális gyilkosság vádjában. A mindig szorongást kelt√ idegenség a láthatatlan pénz okkult hatalmával párosult: a zsidók, noha elnyomottak, félelmetesek voltak. Egymást kizárólagosan támogatva, valójában uralomra törtek, a földi Jeruzsálem helyreállítására, ahol a keresztények lennének a rabszolgák. Igaz, akadtak, akik eltér√ nézeteket vallottak. A felvilágosodás hatása is hozzájárult, hogy egyesek

„…most a zsidó boltot nyit…” Deák Ferenc (1840)

A

századforduló els√ éveiben egy lyoni egyetemi tanár tanulmányuton járt Magyarországon. Tapasztalatait összegz√ könyvében a társadalmi ellentétek er√södése kapcsán megjegyzi: „A zsidókérdés az egyik legfontosabb ügy Magyarországon. Gazdasági vagy társadalmi kérdésekr√l folytatott beszélgetések során biztosak lehetünk benne, hogy fölmerül a téma, az esetekt√l függ√en vagy ellenszenvvel, vagy rokonszenvvel kísérve.” 1 Ennél is tömörebben fogalmaz a zsidó felekezeti hetilap, az Egyenl√ség, 1912ben: „Ebben az országban el√bb-utóbb minden aktualitás zsidókérdéssé válik.” 2 A diadalmas kapitalizmustól az új városi nyelvhasználatig – a „pesti” nyelvig –, csakugyan kevés olyan téma akadt a századfordulós Magyarországon, amelynek kapcsán a közvélemény egyre szélesebb rétegei ne vélték volna felfedezni – a „zsidó térfoglalás” általános formulájával elítélve – a magyar zsidók dönt√, és ártalmasnak tartott hatását. „A zsidókérdés Magyarországon olyan furcsa módon elkínosodott - írta Biró Lajos -, hogy a társadalomnak úgyszólván titkos betegségévé lett.” 3 Ugyanennek az id√szaknak az egyik legelterjedtebb budapesti vicce szerint Kohn azt mondja Grünnek, hogy bár el lenne ragadtatva, ha Izrael

83

Konrád Miklós

rögzült hagyomány súlyától. A zsidókról alkotott közös fantazmákat jól jelzik a kés√bbiek során a zsidók ügyének egyik leglelkesebb támogatójává vált Jókai Mór gyermekkori emlékei is: „Mi t∫rés-tagadás? Én bizony gyermekkoromban antiszemita voltam. […] A szolgálóink telemesemondázták a fejemet azzal, hogy a zsidók a pászka ünnepükhöz keresztény gyermekek vérét használják […] Valahányszor jöttem és mentem az iskolából hazáig vezet√ úton, rettegve pillanték azokra a nyitott ajtajú boltokra, a hol azok a hosszú szakállú zsidók ültek hosszú kabátokban. Hány gyereket megehettek már ezek?” 10 A városi polgárság sem volt kegyesebb a zsidókhoz. S√t, éppen ez volt az a társadalmi réteg, amelynek ellenséges érzelmei a legvirulensebb módon jutottak kifejezésre, a számára egyre veszélyesebb gazdasági konkurenciát képvisel√k elleni gy∫lölete csak fokozván teológiai antijudaizmusát. Hanák Péter tömör összefoglalása jelzi, milyen fokozatai voltak a feudális Magyarországon a „másikról” alkotott pejoratív képnek, amelynek a zsidók szenvedték el leginkább, de nem kizárólagosan, a hátrányait: „A vidéki magyar úr nem nagyon kedvelte a német városi polgárt, de együttesen lenézték a szlovák, a román, a szerb keresked√t, iparost, parasztot, és valamennyien egyetértettek egyben: gy∫lölték a zsidókat.” 11

fölismerték a zsidókkal szembeni igazságtalanságot, és a változtatás szükségességét. A jogtudós Hajnóczy Józseft√l írókig és költ√kig többen tanúskodtak a zsidók mellett. Csokonai Vitéz Mihály elítélte a keresztény társadalom „intoleráns bigottságát”.4 Kazinczy Ferenc („én nagy barátja vagyok a zsidóknak”), így írt: „Jók és nemjók minden felekezetben vannak, s a jók minden felekezetben tiszteletesek.” 5 A többség azonban messze volt attól, hogy efféle jóindulatot tanúsítson. Bessenyei György, miközben kijelentette, hogy „√rültnek” tekinti azt, aki valakit a vallásáért elítél, a zsidókat „ostoba és vakmer√, tehetetlen és vad, idétlen és utálatra való” népnek tartotta.6 Ezzel tisztes helyet szerzett magának azon magyar közéleti személyiségek hosszú sorában, akik elméletben helytelenítették a zsidókkal szembeni ellenérzést, ám attól √k maguk sem tudtak megszabadulni. Egy nemzedékkel kés√bb Berzsenyi Dániel szükségesnek tartotta, hogy még az útonállókat is óvják a zsidóktól, mert „napról-napra szorosabb szövetségbe keveredvén zsiványainkkal, azokat még olly rablásra is vezetik, millyenekr√l azok gondolkodni sem tudtak volna.” 7 Pulszky Ferenc tanúsága szerint a reformkor kezdetén az uralkodó osztály többségének érzelmei nemigen voltak emelkedettebbek. 1833-ban nagybátyja, Fejérváry Géza, lelkes liberális és amat√r numizmatikus, fél éves itáliai tanulmányútra hívta √t és egy zsidó fiatalembert, a szintén szenvedélyes numizmatikus Hollander Leót, egy gazdag keresked√ fiát. Egy ilyen gesztus, ha jelzi is egyesek növekv√ nyitottságát, eléggé kivételes lehetett, ha Pulszky szükségesnek ítélte, hogy beszámoljon róla emlékirataiban. Talán éppen azért, hogy kommentálja apja véleményét a közös utazásról: „Atyám ezt restellte, nem tudta elfojtani ellenszenvét a zsidók ellen, kiket nemtelenebb fajnak tartott, nem is tudta megfogni, miként társalkodik sógora Hollanderrel. Atyám fogalmai a társadalmi viszonyokról még nagyon emlékeztettek a középkorra, […] de azon id√ben általánosan el voltak terjedve a magyar nemesség közt.” 8 A diétán is elhangzottak olyan fölszólalások, amelyekb√l kiviláglik, hogy a nemesség körében még mindig éltek a legabszurdabb el√ítéletek. A f√rendek 1833. május 29-i ülésén Zichy Károly gróf új törvények megszavazását javasolta, „hogy a zsidók keresztény gyermekeket ne lopjanak.” 9 Ez a szellemi környezet szinte lehetetlenné tette, még a méltányosságra legfogékonyabb lelkek számára is, hogy mentesüljenek a sok évszázadon át

M

ár e rövid összefoglaló is jelzi a feladat horderejét: a társadalomban megrögzült el√ítéletekt√l a zsidó ellen – „kiben az utolsó nem vallaná hasonlóját”, hogy Eötvös József szavait idézzük12 –, és a zsidó árnyával szennyezett kereskedelem szégyenletességét√l eljutni a zsidók és a hozzájuk szorosan asszociált tulajdonságok pozitív képének kialakításáig. Bármelyik volt ugyanis a reformmozgalom célja, akár hosszú távon a polgárosodott zsidók integrációja az eljövend√ középosztályba, akár pedig a nemesség polgárosodása: a nemesek nélkülözhetetlennek vélt bevonása a kereskedelmi tevékenységbe (túl a szükséges, de éppen absztrakciója miatt elégtelen elméleti érvelésen a kereskedelem, illetve a nevesített jelz√k nélküli keresked√k érdekében) megkövetelte, más minta híján, a zsidó keresked√k pozitív képének kialakítását, vagy legalábbis az √ket érint√ el√ítéletek gyökeres felszámolását. A körülmények összejátszása a magyar történelemre sajátosan jellemz√, kényszerít√ kapcsolatot teremtett a társadalom modernizálása és a zsidók integrációja között.

84

Közjó és haszonles

ben ügyesebbek, mint a keresztény lakosság, a jogegyenl√ség nyújtotta lehet√ségeket a többi polgár elnyomására használnák föl. Ez utolsó érv, írja Eötvös, „még azoknál is nagy hatással van, kik a polgárosítást egyébként igazságosnak ismerik.” 18 Az érvelés két irányú. Egyfel√l a kereskedelemre vonatkozik, vagyis a haszonkeresésre. Vajon ez összeegyeztethet√-e az erkölccsel és a közjóval? Eötvös válasza igenl√, ámbár elgondolkodtató a min√sítése: „A fukar, kinek pénznél nagyobb érdeke nincs: nem lehet-e hasznos polgára az országnak? – f√képp az anyagi érdekek korában.” 19 Az érvelés másfel√l a zsidókra vonatkozik. A tétel tömör és lesújtó: „…e tisztán kereskedési irány […] sokak által a zsidók romlottsága f√ okának állíttatik.” 20 Itt is, Eötvös gondolatmenete szerint, az elnyomás kett√s hatásáról van szó. Mert, egyrészt, ebben keresend√ a forrása annak, hogy a zsidók tömegesen a kereskedést választották, lévén hogy a többi mesterség tilos volt számukra. Másrészt viszont az elnyomás, mint a zsidók romlottságának el√mozdítója, oka egyúttal kereskedelmi becstelenségüknek is, amelyet Eötvös maga sem cáfol, és amely, mint egy ördögi körben, tovább súlyosbítja a zsidók erkölcstelenségét. A tiszta logikát követve, a megoldás azonban magától kínálkozik. „Vajon ha a zsidók kereskedelmi iparja az országra nézve káros, a zsidók erkölcsiségére veszélyes, mit én tagadni nem akarok,” 21 írja Eötvös, mi más lenne hát a legmegfelel√bb válasz, mint az emancipáció? Ez megnyitná az utat a zsidók teljes megújhodása el√tt, ami magával vonná általános erkölcsi fölemelkedésüket, következésképpen kereskedelmi moráljuk javulását is. Azon országok példája, amelyekben a zsidók emancipációja már megvalósult, mondja Eötvös, azt mutatja, hogy sehol nem váltak elnyomottból elnyomóvá.22 A priori kívánatosnak t∫nhetne tehát, hogy a („regenerált”) zsidók teljes er√vel folytassák (az ország számára hasznos) kereskedelmi tevékenységüket. Eötvös végs√ érve mindazonáltal egészen más perspektívát nyújt: „…a polgárosítás által a zsidóknak új utak nyittatván, ezen tisztán kereskedelmi szellem az emancipáció után inkább gyengülni, mint er√sbödni fog.” 23 Egy ilyen perspektívának – tekintettel a szövegkörnyezetre – az az el√nye lehetett, hogy könnyebben elnyerte azoknak a tetszését, akiket Eötvös meg akart gy√zni. (Ugyanígy az érzékenységek tiszteletben tartásának taktikája magyarázhatja, hogy Eötvös nem akarta tagadni, hogy a zsidók kereskedése káros az országra – noha nem volt az.) Mégis, azzal,

A reformerek közül Eötvös József kötelezte el magát a legnagyobb odaadással a zsidók ügye mellett. A f√rendek el√tt 1840-ben elmondott beszédének érvelését átvéve és továbbfejlesztve, még abban az esztend√ben kiadta A zsidók emancipációja címmel a legnagyobb szabású m∫vet, amely e kérdésr√l a reformkorban megjelent. Ebben a zsidó emancipáció feltétel nélküli hívének vallotta magát, a szabadság nevében, amely mindenkinek elidegeníthetetlen joga, az ember természetes állapota: „Isten szabadságra teremté az embert.” 13 A zsidók iránti mély együttérzést√l áthatott vitairat formája – amelyet azután Eötvös nyomán számos szerz√ átvett – fölsorolás: a zsidók emancipációja ellen hangoztatott érvek ismertetését sorra követik a cáfolatok. Primo: azt mondják, a zsidó „romlott faj”. Eötvös e f√ vád cáfolatához átveszi azoknak a német, francia és angol szerz√knek a tételeit, akik a felvilágosodás hatása alatt visszautasították a zsidók szerves, tehát visszafordíthatatlan erkölcsi romlottságának gondolatát. E szerz√k nem tagadták ugyan a romlottság tényállását, de okát az elnyomásban látták, amelynek a zsidók az áldozatai voltak, s kifejezték hitüket a zsidók „regenerációjának” lehet√ségében.14 Eötvös sem mondott mást. Igen, a zsidók „romlottak”, de kinek a hibája ez? „Vagy azt gondoljuk-e, hogy évezredes elnyomás egy népet moralizálni fog? […] Hogy azt, kit lábbal letapodtunk, sárban nem fogjuk találni?” 15 Az elnyomás lealacsonyította a zsidókat, a szabadság majd fölemeli √ket. És vajha valóban romlott a zsidó? Van olyan jellegzetes tulajdonsága, amely „akaratlanul is tiszteletre kényszerít, s az: vallásossága.” Nem kiválóságuk bizonyítéka-e, hogy számtalan szenvedésen át is törhetetlenül köt√dtek vallásukhoz? „Nem oly nemtelen lehet azon érc, mely ezredeken át mindennek ellenálla.” 16 Secundo: azt állítják, hogy a zsidók, természetüknél fogva, nem hajlandók, nem képesek idomulni egy nemzethez sem, ergo nem válhatnak soha valódi és lojális magyarokká. Mindeddig csak azért nem váltak azzá, fordítja vissza a vádat Eötvös, mert megvonták t√lük ezt a lehet√séget. Nem lehet a zsidónak a szemére hányni, „hogy azon nemzettel, melynél csak megvetést talált, nem egyesült.” 17 A zsidóknak megadott szabadság magától adódóan integrálni fogja √ket a magyar nemzetbe, mert a jogegyenl√ség olyan érdekközösséget teremt, amely egyesíti a legkülönfélébb elemeket. Tertio: azt állítják, hogy a zsidók, akik most kizárólag kereskedelmi tevékenységet folytatnak, mely-

85

Konrád Miklós

sát elviselje s kétségbe ne essék, rendkívüli lelki er√vel kell bírnia.” 27 Másrészt, Kossuth gondolatmenetét folytatva, az emancipáció társadalmi kérdés is: a zsidó vallás el√írásai, kizárva a tényleges közeledés lehet√ségét zsidók és nem zsidók között, fönntartják a zsidók elszigeteltségét. Ekként „a zsidók socialiter emancipálva nem lesznek, ha mindjárt politikailag százszor emancipáltatnak is”.28 El√feltétel lenne tehát, hogy a zsidók reformálják meg a vallásukat. Kossuth azzal az állítással küszöbölte ki az ellentmondást e reform követelése és a vallásszabadság – liberális korban oly fontos – elismerése között, hogy a zsidó vallás, mivel meghaladja a tisztán spirituális kereteket és a polgári élet területeit is szabályozza, „politikai institúció, theokratikai alapokra fektetve”. Egy ilyen vallás akadályozza az emancipációt, mivel „a fennálló országlási rendszerrel politikai egybehangzásba nem hozható”, lévén maga is egy fennálló szabályozó rendszer. És ha így van, akkor a zsidók feladata, hogy elhárítsák ezt az akadályt. Így hát csak t√lük függ, hogy elhelyezzék „a szociális egybeforradás sziklasarkkövét”.29 Az ily módon feltételessé vált „politikai” emancipációt, ahhoz, hogy ténylegesen megvalósuljon, meg kell tehát el√znie a „társadalmi” emancipációnak. Ezzel az elgondolással Kossuth kétszeresen is szakított az addig uralkodó hivatalos állásponttal. Egyfel√l, noha a zsidó teokráciára vonatkozó érvet már emlegették néhányan az 1839-40-es országgy∫lésen, Pest vármegye utasításai erre a diétára kimondták, hogy „a Magyar Nemzet” készen áll arra, hogy megadja a zsidóknak a polgári jogokat „a nélkül, hogy az eddigi tapasztalás által Status czéljával legkevesebbé is ellenkez√nek nem bizonyított, s ennélfogva a Törvényhozási intézkedés körén kívül es√ vallások, s szertartásaik változtatását kívánná”.30 Másfel√l az alsótábla a f√rendekhez címzett üzenetében kijelentette, hogy a felvilágosodás szelleme, helyrehozva az ezredéves el√ítéletek okozta károkat, lassanként minden bizonnyal a zsidók és keresztények közeledése irányában fog hatni, „de ennek el√bb alapját megvetni, a kibékülés nagy szavát kimondani a’ törvényhozásnak kell, és az a’ polgárosítás”.31 Miért ez a fordulat Kossuthnál? Többféle okot is feltételezhetünk. A zsidók védelmében eddig fölhozott érvek sokkal eredményesebbnek t∫nhettek föl abban, hogy küzdjenek a zsidókat övez√ megvetés ellen, mint abban, hogy csökkentsék az idegenségük szülte félelmeket. Márpedig ezek a félelmek a zsidó identitás lényegi vektora: a vallás körül kristályo-

hogy érvelését annak a kimutatására próbálta alapozni, hogy a zsidóság és a kereskedelem egylényeg∫sége, amint az a köztudatban megrögzült, csak az elnyomás eredménye, tehát az elnyomás megsz∫ntével megsz∫nik (a zsidó történelem eredetéhez visszanyúlva hangsúlyozta azt is, hogy a kereskedés, mint kizárólagos foglalatosság, „e nemzetnek egykor tulajdona nem vala”),24 Eötvös inkább járult hozzá a zsidó általánosságában elfogadható képének kialakításához, mint ahhoz, hogy pozitív szemlélet szülessen a zsidó keresked√kr√l. Egy halvány törésvonal rajzolódik ki ilyen módon a zsidó keresked√kr√l szóló – paradoxontól és kétértelm∫ségt√l nem mentes – érvelés, és ama – jóval ellenállhatatlanabb – érvelés között, amely azt célozta, hogy meggy√zze a közönséget a zsidók emberiességér√l általánosságban, lehetséges és kívánatos integrációjukról a magyar nemzetbe. Kossuth Lajos a zsidók emancipációjáról szóló vitához dönt√ fontossággal 1844 májusában majd júliusában, a Pesti Hírlap-ban megjelent cikkeiben szólt hozzá. Az 1840-es országgy∫lésen támogatta a zsidók feltétel nélküli emancipációjának tervét, amelyet a liberális politika próbakövének tekintett. Asszimilációs elméletét, Eötvöshöz hasonlóan, a szabadságba vetett hitére alapozta: „A szabadság akkora olvasztóer√vel bír, hogy annak, aki a szabadságot ígéri, a többi népfajok a szabadságért nemzetiségüket fogják odaadni.” 25 De a zsidók vonatkozásában Kossuth véleménye jelent√s módosuláson ment át. A zsidók emancipációja, írta Kossuth 1844-ben, egyrészt politikai aktus, ez egyedül a törvényhozók feladata. Ezen a téren – hangsúlyozta – semmiféle kétség nem megengedhet√. Kizárni valakit a polgári jogokból csak azért, mert másik valláshoz tartozik, „isten törvényével, igazsággal, politikával ellenkezik”. A liberalizmus nem szenvedhet el ilyen igazságtalanságot. Tehát „a politikai emancipáció […] ideje elkövetkezett”. Ebben a tekintetben minden ellenvetés, amely a zsidók állítólagos erkölcstelenségén alapul, érvénytelen, „er√tlen, gyönge, szeretetlen”, hangsúlyozza Kossuth, „mert erkölcstanjuk épp oly tiszta, mint akárkié”.26 Ezzel Kossuth különleges szellemi szabadságról és bátorságról tett tanúbizonyságot, jelent√sen meghaladva azt a kortársai által szinte egyöntet∫en vallott nézetet, amely szívesen látta a Talmudban minden erkölcstelenség forrását. Szavai ugyanakkor csodálattal vegyes együttérzést is kifejeznek a zsidók iránt. 1844 márciusában így írt a Pesti Hírlapban: „…e szegény nép, melly a nemzetek gúnya alatt fekszik, […] hogy sor-

86

Közjó és haszonles

Ám azzal, hogy a kezdeményezés felel√sségét a zsidókra hárította, kijelentve, hogy az √ feladatuk a zsidók és nem zsidók közötti közeledés „sziklasarkkövét” elhelyezni, Kossuth akaratlanul is lehet√vé tette, hogy a nemesek felmentve érezzék magukat: fenntarthatták várakozó álláspontjukat. Ily módon nem is adódhatott kell√ motivációjuk arra, hogy felülvizsgálják el√ítéleteiket a zsidókkal szemben. Akadtak különben olyan hangok, amelyek szembeszálltak ezzel a már évek óta terjed√ gondolattal, amelyet azonban dominánssá Kossuth állásfoglalása tett. Bezerédi István Tolna megyei követ az alsótábla ülésén 1844 szeptemberében kijelentette: „Ezek el√bb azt kívánják, hogy hozzánk simuljanak, velünk egyesüljenek. Ugyan juthat-e eszébe a páriának a braminnal assimilálódni?” 34 Kossuth szavai eszményi fegyvert jelentettek mindazok számára, akik ellenezték a zsidók emancipációját: a szent nemzeti egység védelmének leplével takarhatták kevésbé bevallható érzelmeiket, az oktalan gy∫löletet, a konkurenciától való félelmet, stb. „Azt követ√knek polgári jogokat nem adhatunk, kiknek egyik hitágazata a más népekt√li elkülönzést parancsolja” – állította Zsoldos, Veszprém vármegye követe ugyancsak 1844 szeptemberében.35 Az 1843-as októberi és decemberi, majd az 1844 februári alsótábla ülésein az emancipáció ellenz√i még legtöbbször a nép körében túlontúl elterjedt zsidógy∫löletre hivatkoztak. Az 1844 szeptemberi ülésen a dönt√ érvek – Kossuth szavait hol pontosan idézve, hol kiforgatva eredeti jelentésükb√l – már mind akörül forogtak, hogy lehetetlenség polgárjogot adni egy közösségnek, amely államot alkot az államban.36 Kossuth intervenciója csírájában hordozta azt a lehet√séget, hogy az √ céljaival ellentétes célok érdekében használják föl. Ez az eltorzító felhasználás a zsidók gazdasági tevékenységének a kérdésére is kiterjedt. Magától kínálkozott ehhez – miután Kossuth nem foglalt állást a zsidó kereskedelem védelmében37 – az állam az államban elképzelés. Attól az állítástól, hogy a zsidó vallás teokratikus és kizárja a közeledést a nem zsidókhoz, a többszázados el√ítéletekben gyökerez√ félelemig a zsidók dominanciájától, a látszólag elnyomott de valójában alattomos módon elnyomó zsidó rémképéig és a szület√ „pénzarisztokráciával” szemben érzett ellenségességig csak egy lépés volt, kétségtelenül félrevezet√ lépés, amelyet azonban nem átallottak megtenni mindazok, akik ellenezték a zsidók emancipációját.38 A számos példa közül idézzük Pázmándy Dénes, Komárom vármegyei követ felszólalását

sodtak. E félelmek fennmaradása arra késztethette Kossuthot, hogy olyan új érvelést találjon, amely alkalmas lehet a zsidó vallás elleni vádak megsz∫ntetésére. A vallási kérdés áthelyezése az absztrakt, irracionalitással terhelt, és a zsidó vallás – Kossuth által egyértelm∫en tagadott – erkölcstelenségét általánosító területr√l az „alkotmányosság” világába (a zsidó vallás el√írásai összeférhetetlenek a magyar állam törvényeivel), kett√s el√nyt jelenthetett. Lehet√vé tette egyrészt azt, hogy kielégítse mindazokat – elfogadva, hogy a zsidó vallás problémát jelent –, akiket nem lehetett csupán az el√ítéletek méltánytalanságának emlegetésével megnyerni az emancipáció ügyének, másrészt pedig azt, hogy a vita jobban körülírt keretek közé szoruljon: Kossuth, hangsúlyozva, hogy a zsidó vallás etikai alapjai feddhetetlenek, és hogy csak bizonyos el√írásokat kellene megreformálni, olyan megoldás útját vázolta föl, amely számára véglegesnek t∫nhetett, vagyis alkalmasnak arra – ha e reformok létrejönnek –, hogy a zsidó vallásról olyan képet nyújtson, amely többé nem adna lehet√séget kritikára. Másik ok: a nemzeti gondolat els√bbsége, a modern, tehát homogén nemzet megteremtésének igénye jóval követel√bb asszimilációs politikát eredményezett a zsidókkal szemben – mivel √ket kizárólag felekezetként határozták meg, és emancipációjuknak éppenséggel a magyar etnikum meger√sítését kellett szolgálnia –, mint az ország többi, különféle nemzetiségével szemben. Ebb√l következett – túl a nyelvi asszimiláció szükségességén – az a kívánság, hogy a zsidók, amennyire csak lehet, t∫ntessék el kultúrájukból és szokásaikból másságuk megkülönböztet√ jegyeit. A reformerek nemzetiségi koncepciója liberális volt, amennyiben azt vallották, hogy magyarrá lenni egyéni választás kérdése is, hogy társadalmi vagy etnikai eredet ennek nem képezheti akadályát. De kényszerít√ volt abban, hogy a zsidóktól azt kérte: legyenek annyira magyarok, amennyire csak lehetséges, vagyis oly kevéssé zsidók, amennyire csak lehetséges. Ez a gondolat, a gyakorlatba átültetve, a vallási reform követelését eredményezte.32 Végül is bizonyos, hogy a vallási el√írások tiszteletben tartása – amelyek valóban számos választófalat emeltek zsidók és nem zsidók közé33 – akadályt jelentett a zsidók integrációja el√tt, legalábbis ahogy a korszak liberális nacionalizmusa az integrációt meghatározta. Ebben az értelemben Kossuth fölszólítása a reformra semmiben sem haladta meg azt, amit a Haskalah, a zsidó felvilágosodás számos képvisel√je már régóta követelt.

87

Konrád Miklós

csak azon munkálkodott, hogy a szorgalom, a munka, a vállalkozó szellem, a szakképzettség fogalmát a köztudatba átvigye, de teljesen egyértelm∫en elfogadta és megvédte a haszonkeresésnek, ennek az erkölcstelenség gyanújával leginkább szennyezett aspektusnak a gondolatát. Amiként els√ jelent√s munkájában, az 1830-ban megjelent Hitel-ben hangsúlyozta: „Félre azért minden pompás és fényes ajánlattal, melly enthusiasmust gerjeszt ’s feneke nincs, […] ’s el√re inkább a’ hidegvér∫ ’s józan számlálással, mert gazdálkodásban, kereskedésben csak haszon vagy nyereség reménye mozdít.” 43 Továbbá: „Haszonkeresés nélkül nem történik semmi a’ világon.” 44 Ez a haszon különféle fogalmakra vonatkozhat: a gazdagság, a becsület, a halhatatlanság keresésére. Ami a magyarokat illeti: „…magyar vér Magyarország hasznáért bizonyosan legsebesebben dobog ’s legmelegebben is.” 45 Széchenyi számára a haszon – kívánatos, s√t nélkülözhetetlen – keresésének végs√ célja a nemzet érdeke kell, hogy legyen: annak van alárendelve, annak az eszköze. Ha a prioritások rendje felborul, ha az egyéni meggazdagodás öncéllá válik, azért a nemzet fizet meg, miként ezt Széchenyi szemében az amerikai társadalom fejl√dése bizonyítja, ahol a „kicsapongó nyereség” és a „haszonles” egyre nagyobb tért hódít.46 A lényeg a közjó, mondja Széchenyi, s elítélend√, aki ez alól kivonja magát. A hang ellentmondást nem t∫r√: „Az, ki a’ közjóra törekedésbül akármi szín vagy ürügy alatt kivonatkozik ’s hazája boldogítására legjobb tehetsége szerint nem tesz mindent, semmi ember ’s a’ haza gyalázatja.” 47 Márpedig, ahogy Széchenyinél kiviláglik, a zsidók kereskedelmi tevékenysége messze nem tesz eleget a megfogalmazott követelménynek: „…de tegyük fel: – írja a Világ-ban, egy képzeletbeli nemessel folytatott párbeszédben – az ország vagy a kormány megkérne: »állíts ki tíz ezer lovat nehéz ágyúba ’s társzekérbe, tíz ezret nehéz, ’s húsz ezret könny∫ lovasságnak« valyon ki mernéd-e állítani magok céljoknak tökéletesen megfelel√leg? Tudom erre azt válaszolod: »Nem az én dolgom, de kiállítja a’ zsidó.« A’ mire viszont azt mondom: kiállítja minden bizonnyal, ’s még többet is – ’s azon egy okbul olly könnyen, – mert nem bánja ha elakad is minden ágyú ’s társzekér, ha elcsípik is a’ nehéz lovast, elbomlik is a könny∫ ló, szóval: ha elvész is a’ csata, – csak »assentálják lovát, ’s pénzét nyereséggel együtt kapja ki« a’ mi nála f√ czél.” 48 Széchenyi a zsidó képéhez folyamodott, hogy ellenpontként szolgáljon a tudatlan, s a kereskedel-

ugyanezen az 1844 szeptemberi ülésen: „Ha mi √ket minden feltétel nélkül csak úgy könnyedén részesítjük polgári jogokban, minthogy a legtöbb pénz kezük közt van, rövid id√ alatt hatalmukat fölénk fogják emelni, mert igaz az, hogy kinek kezében a pénz, azé az ország.” 39 Ha Széchenyi István említette is id√nként a zsidókat els√ m∫veiben, néz√pontját err√l a témáról részletesen csak a f√rendek 1844-es, a zsidók emancipációjával foglalkozó vitája kapcsán fejtette ki, ezért is tárgyaljuk √t Kossuth után. Stadium cím∫, 1833-ban Lipcsében megjelent m∫vében egy 12 pontból álló programot adott el√, amelynek ötödik pontja kijelenti: „Hunnia minden lakosinak polgári létet adni.” 40 Csupán a nemesek és nem-nemesek közötti egyenl√ségre gondolt-e vajon, miként Venetianer Lajos, történész rabbi állította e század elején? 1844-es beszédében Széchenyi egyértelm∫en kifejtette álláspontját: „Felfogásom és vallásos érzelmeim szerint azt szeretném, hogy e hazában minden ember, ki az isten képére van alkotva, egyenl√ jogokkal bírjon és egyenl√ terheket viseljen; és bár mondhatná mindenki vallás különbség nélkül: nekem is van itt hazám! Ez az ultima tendentiám, ez a kiköt√m, mely felé vitorlázok.” 41 Ultima tendenciája: végs√, nem azonnali célja. Megítélése szerint a törvényhozóknak az adott körülmények között a zsidók életkörülményeinek javítását célzó részlet-intézkedésekre kell szorítkozniuk. Az emancipációt, bármily kívánatos is, véleménye szerint kés√bbre kell halasztani. Erre a visszautasításra a nemzet állapota késztette. A magyar nemzet, éppen csak magához térve „halálos ágyából”, még nem eléggé „szilárd”, hogy képes legyen „megemészteni” az idegen elemeket, amelyeket befogadna kebelébe. Márpedig „Kifejlett nemzetség nélkül nekem, megvallom, minden más progressio nem kell, erre állítok mindent; e nélkül mondhatom, egy zagyvalék nép leszünk, melynek talán több pénze lesz, a dögb√röket talán drágábban eladhatjuk stb., de ez engem nem mozdít.” 42 Ezzel benne vagyunk a zsidók és a kereskedelem kapcsolatának problémakörében, amelyr√l Széchenyi szavai meglehet√sen lever√ képet nyújtanak, ami paradoxonnak t∫nhet. Senki más nem bírálta akkora hévvel a nemesség archaizmusát, restségét, elbizakodottságát, üres hazafiaskodását, mint Széchenyi. Senki más nem hívta föl a figyelmet oly sürget√en a mentalitás megváltoztatásának szükségességére, mint √. Senki más nem folytatott olyan következetes kampányt az új gazdasági szellem, tehát a polgári gondolkodásmód kialakítása érdekében: nem-

88

Közjó és haszonles

méltányolom el√menetelöket” 53 –, ha néhány perccel korábban kijelentette, hogy „lehetetlenség” a zsidók számára „kedvezéseket” nyújtani anélkül, hogy az „a nemzetiség rovására” menne? A zsidó kereskedelem és a nemzet érdekeinek összeférhetetlensége, a nemesség gyengeségét kihasználó zsidó uzsora emlegetése, a „mi” és „√k” különválasztásának rendületlen fönntartása: Széchenyi szavai aligha mozdíthatták el√ – finoman szólva –, a zsidó keresked√ méltányosabb képének kialakítását, aligha késztethették önvizsgálatra mindazokat, akik a magyarságnak és zsidóságnak antagonisztikus meghatározást adtak. Figyelmünket a reformkor legjelent√sebb személyiségei közül azokra összpontosítottuk, akik – túl a szinte minden reformer által kifejezett óhajon, hogy a zsidók is részesedjenek a polgári jogokban –, kiemelt figyelmet szenteltek a kérdésnek. Szóljunk röviden a többiekr√l. Néhány liberális küldött még Eötvösnél is hangsúlyozottabb elismeréssel beszélt a zsidókról, kiemelve jellemz√nek vélt tulajdonságaikat. 1843 októberében Klauzál Gábor az alsótábla ülésén mondott beszédében, a zsidóságot más népekhez hasonlítva, kijelentette: „…a könyörület érzete egyiknél sincs úgy kifejl√dve, mint éppen a zsidóknál”. Ami pedig kulturális színvonalukat illeti, „sok helyt magasabban állnak √k a m∫veltségben, mint mi keresztyének”.54 Egy évvel kés√bb, szintén az alsótábla ülésén, Beöthy Ödön hasonló gondolatot fejtett ki: „Minek tanítsa a zsidó magzatát, ha minden képessége mellett sem talál erejéhez méltó pályát? Pedig van-e a zsidók közt sok, ki írni ne tudna? Magok költségén építenek iskolákat.” 55 Beöthy magasztalással emlegette a zsidó szolidaritás mások által elítélt, mert kirekeszt√nek tekintett motívumát: „Engem e néphez a pietásnak egy neme vonz, látván a szilárdságot, melylyel e nép magát fenntartja. Mert ha állhatatosság, jellem tiszteletet érdemel, úgy a zsidó népet tisztelni kell. Sok századok szenvedései egybef∫zték e népet, s összetartásra oktaták – erényre mi bennünk nincs, s mit ezért készek vagyunk b∫nül számítani be.” 56 Fényes Elek, a magyar statisztika megalapítója így írt 1847-ben: „A zsidónak egyik dicséretes tulajdonsága az, hogy gyermekét nagy költséggel és örömest taníttatja. Innen ritkán látunk olly zsidót, még ha szegény is, ki írni, olvasni, f√képpen pedig számolni ne tudna.” 57 E néhány lényeges vonás hangsúlyozása – a könyörületesség, a kultúra tisztelete, az apa odaadása családja, és gyermekei oktatása iránt – hallgatóla-

met megvet√ nemes figurájához. Az els√dleges cél annak kimutatása volt, hogy mivel a nemesek ilyetén magatartása az országot a katasztrófához vezeti, elodázhatatlan a reformok bevezetése. De szavai arról is árulkodnak, hogy véleménye szerint a kereskedelmi tevékenység kívánatos céljától, a nemzet szolgálatától jócskán eltér a zsidó keresked√t motiváló cél: a nyereség egoista csábítása. Ez az eltérés az érdekek ellentétéhez vezet. Fájlalva a hitel hiányát, amely a feudális struktúrák archaizmusából következik és a nemességet az uzsorakölcsön karmai közé veti, Széchenyi megjegyzi: „…ez is praerogativáink egyik szép következése, mellynek a’ zsidó annyira örül s nevet, mid√n mi felemelkedett büszke érzéssel függetlenségünkr√l álmodozunk, de magunkat egyszer’smind általa megköttetni engedjük – hogy azt valóban inkább az √ praerogativájának mondhatnók.” 49 Ebb√l az optikából a következtetés magától kínálkozott: a zsidók polgári rangra emelése ártana a nemzet érdekeinek. Annál is inkább, mert a zsidók demográfiai súlya – amelynek a bevándorlásból adódó villámgyors növekedése minden kortárs szemében nyugtalanító volt – Széchenyi szerint azzal fenyegetett, hogy ha az emancipáció megnyitja az utat integrációjuk el√tt, az a magyar nemzet még törékeny természetét módosíthatná.50 Amiként tehát beszédében hangsúlyozza: „…annak, ki a nemzetiséget √szintén pártolja, lehetetlenség, hogy most olly elemnek, mellynek több intelligentiája, több szorgalma van, a nemzetiség rovására kedvezéseket nyújtson.” 51 Széchenyi az Eötvösnél még éppen csak fellelhet√, másoknál, a kés√bbiekben, kisebb vagy nagyobb mértékben szintén felfedhet√ kett√sség frappáns példáját nyújtja: minden kétséget kizáróan √szinte liberális meggy√z√déséb√l ered√en kiáll a zsidók védelmében, de ez elméleti kiállás marad, amelyet, mihelyt kilép az elvi proklamációk keretéb√l, képtelennek mutatkozik következetesen átfordítani a zsidó kereskedelem konkrét védelmére. Mennyire hathatott Széchenyi érve – „Ha az ember tekinti, hogy Magyarországon ezen szerencsétlen népfaj egy id√ óta mennyi ipart fejt ki, lehetetlen, hogy az ember valami sympathiát iránta ne érezzen” 52 –, ha következ√ mondatában elvetette a zsidók emancipációját, amelynek egyetlen eredménye az lenne, hogy „a dögb√röket talán drágábban eladhatjuk”? Milyen súlya lehetett állításának – „Én részemr√l az istennek minden teremtményét tisztelem, és minden bizonnyal a zsidóságnak sem vagyok ellensége, s√t

89

Konrád Miklós

A kereskedelem erkölcse, a keresked√ erkölcsössége: Wesselényi a keresked√ figuráját, aki nemcsak a realitások, hanem a kultúra embere is, majdhogynem az »új ember« modelljének állítja, mivel, meghatározásánál fogva, „nem élhet az el√ítéletes álmodozások’ ’s üres theoriák körében”.61 A keresked√ figurája mindazonáltal immateriális figura maradt: sehol e szerz√knél nem találjuk nyomát a zsidó keresked√ dicséretének. Nyilvánvalóan azt a nézetet kellett el√bb elterjeszteni, hogy a „keresked√”, mint olyan, nem természetét√l fogva rossz, és csak azután lehetett (volna) védelembe venni és példának állítani azokat, akik Magyarországon a kortársak szemében ezt a foglalkozást megtestesítették: a zsidó keresked√ket. A reformerek nemzedéke, elsöpr√ többségében, megtorpant e második lépés el√tt. Ekképpen, noha a reformerek hangsúlyozták, hogy a kereskedelem önmagában véve erkölcsös, és hogy minden, „Isten képére teremtett” ember egyenl√, tehát egyenl√ érték∫, mégis fennmaradt a zsidó keresked√ negatív képe, a zsidók kereskedelméé, amelyet továbbra is övezett a gyanú, hogy ellentétes a nemzet érdekeivel (s ez szükségképpen visszahatott a kereskedelemr√l általánosságban, a zsidóktól függetlenül is kialakított képre, aminek kapcsán egyébként megjegyezhetjük, hogy a magyar lélekt√l idegen kereskedelem axiómája – noha végzetességét elismerték – cáfolatlan maradt). E pejoratív kép változatlan fennmaradása akadályozta, hogy a magyar nemesekben elegend√ lendület, kell√képpen er√s ösztönzés ébredjen arra, hogy el√ítéleteiket leküzdve kereskedelmi tevékenységre szánják magukat, vagy legalábbis elismer√en tekintsenek rá. Noha óvakodni kell attól, hogy egy kiemelt okot meghatározónak tekintsünk a társadalmi fejl√désben, amelyet különféle hatások elválaszthatatlan együttese és számtalan faktor állandó interakciója alakít, mégis úgy gondoljuk, itt kell keresnünk annak az eredetét, hogy a magyar nemesség – miként ez a továbbiakban egyre világosabban megmutatkozott – oly kevés hajlandóságot mutatott a kereskedelem iránt.

gosan arra irányult, hogy bizonyítsa a zsidók természetéhez szervesen tartozó – mert még az elnyomás súlya alatt sem módosult – erkölcsösséget. E téren a reformkori propaganda kétségkívül sikerrel járt. Megalapozta a „zsidó karakter” eme vonásainak pozitív képét, amelyet ezután nem is nagyon vont senki kétségbe, s amely, végigkísérve a századot, bevés√dött a közgondolkodásba (még a klerikális és nyíltan antiszemita napilap, az Alkotmány is többször követend√ példának állítja a zsidók jótékonyságát az 1900-as évek folyamán; a jó zsidó családapa motívuma irodalmi sablonná válik, amellyel mindenütt találkozhatunk a századfordulón, olyan szerz√knél is, mint Herczeg Ferenc). Egy kivétellel: a zsidók egymás közötti szolidaritásának témája mindig elítél√en és félelmet kelt√en bukkant föl újra és újra, olyannyira, hogy a századfordulón számos zsidó – az Egyenl√ség újságíróitól Vázsonyi Vilmosig – fontosnak tartotta, hogy hangoztassa: a zsidó összetartozás csupán antiszemita mítosz, a valóságban nem létezik.58 Mert noha Beöthy magasztalta a zsidó szolidaritást, de ez csak az √ szellemi nyitottságát bizonyította („E szavaknál – jegyzi meg egyébként Kovács zárójelben – a hallgatóság részér√l új pisszegés hallik”),59 ám önmagában nem lehetett elegend√ annak a vádnak az elhárítására, amelyben ez a szolidaritás szorosan összekapcsolódott a zsidók gazdasági dominanciájának rémképével, azzal az elképzeléssel, hogy a zsidó kereskedelem csak a zsidókat gazdagítja, a magyaroknak árt. Márpedig bármilyen hévvel védték is a zsidók emberiességét, kereskedelmi tevékenységüket a fent említett reformerek magasztaló szónoklatai sem érintették. Pontosabban: az 1840 és 1848 között a két Házban lezajlott, a zsidó emancipációt taglaló vitákban csak egyetlen olyan kijelentést olvashatunk, amely a zsidó keresked√r√l pozitív képet nyújt, anélkül, hogy – miként Széchenyinél – olyan vízióval társulna, amely azonnal le is von az értékéb√l. Csanád vármegye küldötte, Bánhidy Albert, az alsótábla 1844. február 10-i ülésén elmondott rövid beszédében megjegyzi: „A zsidó takarékosságát, fáradhatatlan szorgalmát, melylyel a szerzés új forrásait kikutatja és azonnal önhasznára fordítja, dicsérettel kell megismerni.” 60 Végül ismét egy paradoxon: a reformkor számos szerz√je (Széchenyi, Kossuth és Eötvös mellett) igyekezett meggy√zni kortársait arról, hogy a kereskedelem erkölcsös és a hazafiassággal összeegyeztethet√, így többek között Balásházy János, Wesselényi Miklós, Deák Ferenc, Gorove István, Horváth Mihály.

T

ermészetesen más tényez√k is közrejátszottak, amelyek azonban noha nem szabad √ket alábecsülni csupán meger√sítették a már meglév√ tendenciát. A forradalom leveréséb√l következ√ trauma, mély reménytelenség és apátia, a földjeikre visszavonult nemesek passzív rezisztenciája – amely egyúttal kényszer∫ is volt, hiszen az önkényuralom kizárta √ket a döntéshozó fórumokról, a politikai hatalom-

90

Közjó és haszonles

jogot, mint az 1832-ben meghozott angol Reform Bill (4,8 %). És noha az általános választójogot a dualizmus korában sem vezették be, letették a modern liberális társadalom alapjait: volt törvény el√tti egyenl√ség, sajtó- és gyülekezési szabadság. Ami a zsidókat illeti: a reformkori országgy∫lések végül is csak részleges felszabadító intézkedéseket hoztak.65 1849. július 28-án a Szegedre visszahúzódott törvényhozók megszavazták az emancipációt. Ennek a döntésnek, két héttel a világosi fegyverletétel el√tt, lényegében csak szimbolikus jelent√sége lehetett. 1867 azonban meghozta a zsidók emancipációját.66 Az egyének jogegyenl√ségét kés√bb kiegészítette a felekezeti egyenl√ség: a zsidó vallás recepciója 1895-ben lehet√vé tette a vegyes házasságokat, a keresztények áttérését a zsidó vallásra. Az állami vezet√k, Tisza Kálmántól Tisza Istvánig, határozottan elítélték az antiszemitizmust. A politikai hatalom óriási többsége elhatárolta magát az 1870-es évek derekán formálódó antiszemita mozgalomtól, amely az 1880-as évek elején a rituális gyilkosság tiszaeszlári vádjával tet√zött. Nem sokkal azután, hogy a perben fölmentették a zsidó vádlottakat, a politikai pártok kizárták soraik közül az antiszemita képvisel√ket, köztük vezet√jüket, Istóczy Gy√z√t.67 Míg 1895-t√l a monarchia széteséséig Bécs polgármesteri székét nyíltan antiszemita politikus, a keresztény-szocialista Karl Luegel foglalja el, 1913-ban Budapest f√polgármesterének zsidó férfit neveznek ki, a még csak nem is kikeresztelkedett Heltai Ferencet. A politikai polgárosodás nem értelmezhet√ tehát megszorító módon. A törvény magában er√tlen, ha érvényesítését, tiszteletben tartását nem biztosítja a törvényhozók elvi meggy√z√dése, s ha ez nem talál visszhangra a társadalomban. Ebb√l a szempontból a magyar liberalizmus hibátlan állandósággal büszkélkedhet a fehér terror és a numerus clausus bevezetéséig. De ami a polgárosodás társadalmi aspektusát illeti, a nemesség olyannyira áhított áttérése a gazdasági modernitásra, néhány kivételt√l eltekintve, nem történt meg. Pontosabban: még akkor is, amikor megtörtént, sajátos formát öltött: a nagy európai agrárkonjunktúra 1850 és 1870 között ismét kedvez√ körülményeket biztosított mindazoknak – lényegében a nagybirtokosoknak –, akik meg tudták ragadni az alkalmat. Sokan közülük valóban jelent√s er√feszítéseket tettek gazdálkodásuk korszer∫sítésére, „de eltér√en XVI-XVII. századi el√djeikt√l – írja Pach Zsigmond Pál – maguk továbbra sem bocsátkoztak kereskedelmi tevékenységbe, hanem termé-

ból – kétségtelenül nehézzé tette, hogy hajlandóságot találjanak magukban bármilyen jelleg∫ aktivitáshoz. Az elnyomás azonban késztethet ugyan passzivitásra, bezárkózásra a hagyományos életformába, de ösztönözhet éppenséggel ellenkez√ reagálásra is: ezt választotta a lengyel nemesség, miután 1864-es felkelését az orosz hatalom letörte. A lengyel nemesi mozgalom egyik irányzata, a varsói pozitivizmus a gazdasági tevékenység felé fordult, újfajta „h√siességet”: racionális életmenetet hirdetve.62 Kétségtelen, hogy az id√beli egybeesés – az önkényuralom, és az éppenséggel az elnyomó hatalom által irányított gazdasági modernizáció er√teljes beindulása – sem segítette el√, hogy az újfajta gazdasági magatartásról megnyer√ kép alakuljon ki. De csak súlyosbította a már meglév√ jelenséget: a magyar nemességnek a kereskedelmi mentalitással szembeni idegenkedése már a forradalom el√tt is magában hordozta az a kapitalista szellem elutasításának kockázatát. S√t, talán már a forradalom el√estéjére részben megérlel√dött ez az elutasítás? 1847-ben Rónay Jácint, a darwinizmus tanainak terjeszt√je Magyarországon, megjelenteti az els√ magyar karakterológiai m∫vet. Rónay, a reformok elkötelezett híve, majd 1849-ben a honvédsereg tábori papja, így írt: „A fösvénység […] leginkább ott mutatkozik, hol kereskedés a jelszó, hol nyerészkedési szellem lengi által a nemzet minden törekvéseit. Itt mindig találkoznak ollyanok, kik féregként zsugorodnak össze aranyaik felett. A magyar nem fösvény. […] A magyar adakozó, s ha adakozik b√kez∫.” 63 Végül pedig, noha nyilvánvaló, hogy az 1850–70-es évek gazdasági konjunktúrája ellenére az ingyen munkaer√nek – a jobbágyság eltörléséb√l következ√ – elvesztése, a mozgót√ke és a hitel hiánya, valamint az úrbéri állami kárpótlás elhúzódása nem könnyítette meg a nemességnek, különösképpen a középés kisnemesség nagy tömegének, hogy átálljon a modern gazdálkodásra, de nem is igen igyekezett.64 Ez nem jelenti azt, hogy a nemesség nem polgárosodott. A reformereket mind a hatalmi viszonyok (szembenállás Ausztriával), mind a nemzeti gondolat els√bbsége arra késztették, hogy alapvet√en inkább politikai, mint gazdasági kérdésekre helyezzék a hangsúlyt. Ezen a politikai szinten meg is tudták nyerni a nemesség egyre növekv√ rétegeit a polgárosodás ügyének. Az 1848 áprilisi törvények lefektették a modern Magyarország alapjait. Valóban polgári parlamenti rendszer született, amely, bár fenntartva a cenzus általi korlátozást, a magyar lakosság magasabb százalékának (7-9 %) biztosított választó-

91

Konrád Miklós

viselték.69 Hatáskelt√ számok. De ott vannak a többiek is. Márpedig, a nem zsidó tisztvisel√k között nem mindenki volt paraszti vagy polgári származású. A dzsentri réteg tagjait is megtalálhatjuk közöttük. Jelenlétük a magánszektorban – akár azért, mert a rossz gazdálkodás következtében elveszítették birtokaikat és a városokba húzódtak, akár, mert nem tudtak állást találni a már amúgy is túlzsúfolt közigazgatásban –, azt jelzi, hogy néhányan közülük, akarvaakaratlan, a szó minden értelmében elpolgárosodtak. Lengyel Menyhért önéletírásában találunk ehhez illusztrációt. A szerény zsidó családból származó, kés√bbi sikeres drámaíró 1900 körül az Els√ Magyar Általános Biztosító Társaság kassai leányvállalatánál vállalt állást. Így emlékezik: „A dzsentrik kénytelenek voltak magánvállalatoknál is elhelyezkedni, ahol azonban a fizetésért dolgozniok is kellett. Így kezdett akkor keveredni a dzsentri a kispolgári osztállyal, amelynek egy része zsidó volt. Ez a vegyes társaság az intézménynél, ahová én kerültem, kit∫n√en dolgozott.” 70 Ez is a század eleji Magyarország. A tabló másik végén azt a tönkrement dzsentrit látjuk, aki identitását a polgári értékek elutasításából kovácsolta, azaz, pontosabban: annak az elutasításából, amire képtelen volt: adaptálódni a kapitalizmushoz. „Az az úr, aki veszít, nem az, aki nyer!” 71 jelenti ki G√zsy Pepi, Babits Mihály regényének, a Halálfiainak dzsentri h√se. A vállalkozó szellem, a kereskedelmi szellem, tehát a zsidó elutasítása: „…az antiszemitizmus lett a dzsentri – talán legf√bb – jegecesedési pontja”,72 írja sajnálkozással Lippay Zoltán, politikus, maga is dzsentri, ami már önmagában jelzi, hogy ezt a gondolkodásmódot nem osztotta egyöntet∫en mindenki ebben a társadalmi rétegben. Jelent√ségét mégsem szabad lebecsülni: az id√k jele, hogy a hagyományos politikai és értelmiségi elitnek a dzsentrik maradi gondolkodásmódja miatti szemrehányásai után az 1880-as évekt√l egyre inkább tért nyert az a nézet, hogy a dzsentri mentalitás képviseli a „magyarság” szellemiségének kvintesszenciáját. Fenyegetett magyarság: a dzsentri réteg tönkrejutásának témája – a gy√zelmes polgárság kezére került birtokaik elvesztésére kiélezve – a századfordulón az egyik legsúlyosabbnak ítélt társadalmi problémának számított. A dzsentri megmentését a politikai osztály egésze els√rend∫ nemzeti feladatnak tekintette. Ugyanakkor a dzsentri rétegnek (amelyet egyre inkább a „dzsentroid” elemek, azok a polgári származású köztisztvisel√k alkottak, akik magukénak vallották a dzsentri ideálokat) a radikális szárnya létrehozta egy olyan ideológiának az alapjait, amely megha-

nyeik értékesítését – mint rangon alulinak tekintett foglalkozást – továbbra is (túlnyomórészt zsidó) keresked√t√késekre bízták.” 68 Igaz, az arisztokraták szép számmal jelen voltak a nagyvállalatok és bankok igazgatótanácsában, de egyedüli szerepük mindössze az volt, hogy nevük fényével növeljék a presztízsét ezeknek a cégeknek, amelyek b√kez∫en díjazták √ket a pusztán névleges állásért. A gazdasági tönkrejutás alapvet√en a – nemsokára majd dzsentrinek nevezett – középbirtokos nemesség nagy tömegeit érintette, akiknek a lecsúszása meghatározó jelensége volt a dualizmus kori magyar társadalomnak. A dzsentri, elutasítva a gazdasági és kereskedelmi tevékenységet, 1867 után a közhivatalokba tódult, amelyeknek a szolgálata, meg√rizvén valamiféle úri nimbuszt, lehet√vé tette mindazok számára, akik ezt a pályát választották – akár nemesek voltak, akár a régi városi polgárság leszármazottai –, hogy el√nyösen megkülönböztessék magukat a keresked√ polgárságtól. De vajon a dzsentrir√l akkoriban oly elterjedt kép – amint sírva vigad a saját, dics√ségnek tekintett lecsúszásán, húzatja a nótáját, utolsó bankóját a prímás homlokára tapasztja, két dínom-dánom között id√nként párbajozik (és többé-kevésbé fokozott ellenségességet táplál a zsidók iránt, akiket felel√snek tart a bajaiért) – teljes mértékben megfelelt a valóságnak? Ez túlságosan is egyszer∫sít√ extrapoláció lenne. Mert noha a távolság egyre növekedett a fennálló liberális politika és a nemesség többségének a gazdasági modernitást elutasító magatartása között, a nemzet er√it a középosztály kebelén egyesíteni akaró, ismételten kifejezett vágy és a valóság között, amely egyre inkább felfedte annak délibábos jellegét, teljes kettéhasadás mégsem következhetett be. Ekképpen a hagyományos vezet√ réteg magatartásának fejl√dését talán jobban fölvázolhatjuk, ha megkülönböztetünk – noha minden kategorizálás valamennyire szükségképpen sematizál – három f√ tendenciát. A zsidók az 1800-as évekt√l kezdve, majd az emancipáció után fokozott er√vel vetették bele magukat a pénzügyi és gazdasági struktúrák modernizálásába: ebb√l következett valóban meglep√ – és egyúttal a nemesség polgárosodásának a „deficitjét” is tükröz√ – túlreprezentáltságuk az ipari és kereskedelmi mesterségekben. De ennek a jelenségnek a túlzott hangsúlyozása ahhoz vezet, hogy figyelmen kívül hagyunk egy nagyon is egyszer∫ tényt. 1910-ben a zsidók – az ország összlakosságának 5 %-a – az ipari alkalmazottak 43,9, a kereskedelmi alkalmazottak 53,3 %-át kép-

92

Közjó és haszonles

s jó hazafi legyen!” 74 De még Miskánál is tapasztalható az elkötelezett, ám teoretikus liberalizmus ambivalenciája, amennyiben szabadelv∫sége igen tökéletlenül társul az „új ember”, a gazdasági értelemben vett polgár modelljének elfogadásával. „Miska és a hozzá hasonlók úgy vélték, hogy a Pénz az Állam szolgája; s bár becsüléssel, mert becsülni kell a legkisebb kereket is, de lefelé tekintettek rá. Úri ösztönei megvetették a pénzt; alacsonynak látták; s a pénzemberben most is a boltost érezték, aki messzir√l fut elibük a pulthoz, és kiáltja, hogy: »Alászolgája!« és: »Méltóztatik parancsolni!«” 75 Ez a gondolkodásmód megszabta a hétköznapi kapcsolatok határait a zsidók és a Miska-féle köznemesek között. „Bizalmas tónusban […] Miska sohse beszélt volna Schapringer-fajtákkal [a regényben a Schapringer nev∫ zsidó család tagjai egy nemzedék alatt szerény keresked√kb√l vagyonos üzletemberekké váltak], noha mindig megbecsülte √ket, mert »a zsidó is csak olyan ember, mint más, s gyakran még derekabb s szorgalmasabb«.” 76 Meggy√z√dés és „úri ösztön” ellentmondása: a polgár képe – absztrakt, amikor pozitív, de pejoratív, ha konkrét személyhez köt√dik, végül is mindkét esetben fantazmagórikus – nem tudott versenyre kelni a továbbra is az értékhierarchia csúcsán álló nemesével és a rá jellemz√nek vélt vonásokkal, amelyek meg√rizték jóval jelent√sebb csáberejüket: a vezet√ réteg liberalizmusának és az általános képzeteknek az ambivalenciája egy és ugyanaz. A reformkori nemesség vezet√inél érzékelhet√ kett√sség megtalálható tehát az Osztrák-Magyar Monarchia korszakában is, és nem csak a regényh√sök figuráiban. Frappáns példa erre Eötvös Károly személye. Az újságíró, író, ügyvéd Eötvös a Függetlenségi Párt meghatározó személyisége, a tiszaeszlári per zsidó vádlottainak az ügyvédje volt, ami Magyarország határain túl is hírnevet szerzett neki, a magyar zsidó felekezeti sajtóban pedig valóságos kultusz övezte. Mégis, miközben intellektuálisan elfogadta a polgári és kapitalista társadalom létrehozásának szükségességét, érzelmeiben, ösztönszer∫en, romantikusan köt√dött a hajdani Magyarországhoz. Leghíresebb könyvében (Utazás a Balaton körül, 1901), leírva az embereket, akikkel vándorlásai során találkozott, a polgárság képvisel√i közül azokat méltányolja igazán, akik a dzsentrire jellemz√ viselkedést mutatnak. Mint keresked√ket, alapjában véve nem tekinti √ket magával egyenrangúnak.77 Az ideológiai igazolás egy ellentétb√l, az ingó és ingatlan t√ke, a pénz és föld antagonizmusából fa-

ladta saját eredetét, az 1880-as években született agrármozgalom és az 1895-ben alapított Néppárt köreiben megfogalmazott újkonzervatív gondolatot. Ezek a mozgalmak, különösképpen a Néppárté, kezdett√l fogva többé-kevésbé látens antiszemitizmusról tanúskodtak, de megmaradtak a gazdasági liberalizmus bírálatánál. A dzsentri radikális szárnya bevégzi a modern politikai antiszemitizmus megteremtését – amelynek csírái már megvoltak az Istóczy-féle antiszemita mozgalomban –, minden baj forrását a magyar nemzett√l idegen polgárosodásban véli fölfedezni, amelyet a zsidók azért kényszerítettek a hazára, hogy tönkretegyék. E radikálisok szemében – akiknek a gondolatmenete ilyen módon a politikai liberalizmus elvetéséhez is elvezetett – a megoldás, egyebek között, a jogegyenl√ség szükségszer∫ felülvizsgálatában rejlett, vagyis a zsidóknak megadott jogi egyenl√ség visszavonásában. Ezzel letették a két világháború közötti rendszer ideológiai alapjait.73 A magánszférában tisztvisel√vé vált és a valódi polgárosodás útján elindult dzsentri jelent√s kisebbséget képviselt, de az indulatosan antiszemita dzsentri sem alkotott többséget. A homályosan meghatározható, nemeseket és közrend∫eket egyaránt magában foglaló többség valahol e két tendencia között lehetett. Nem vitatta a polgárosodást, amely a rendszer hivatalos ideológiája maradt. A hatalom, elvetve a szabad versenynek az újkonzervatívok által követelt korlátozását, nem nyújtott más perspektívát a cs√dbe jutott dzsentrinek, mint a liberális gazdaság alapértékeit: a munkát, a gazdasági racionalitást, a takarékosságot. A hagyományos vezet√ réteget az a szándéka, hogy fenntartsa szövetségét a zsidó nagypolgársággal (amely egyébként h∫ségesen kiszolgálta), arra késztette, hogy meg√rizze hivatalos ideológiának a reformkorban született polgárosodási eszméket, de ez nem csupán felszín volt, nem csak érdekb√l eredt, hanem √szinte hiten is alapult, amelyet az állami alkalmazottak széles tömegei is osztottak. Találó példa erre Sátordy Miska, a Halálfiai egyik f√h√sének figurája. Miska, birtokait elveszített köznemesi család sarja, az 1880-as években bíró lesz szül√városában. Lelkiismeretes, szorgalmas, derék tisztvisel√, és meggy√z√déses liberális. „Miska pártatlan bíróként tisztelt minden emberi álláspontot, mint ahogy tisztelt minden embert és minden emberit, míg a büntet√ törvénykönyvvel nem ütközött; mint ahogy tisztelt minden vallást, fajt és hitet, fiát is rászoktatván, hogy mindegy az, keresztény vagy zsidó, pogány vagy eretnek, csak becsületes ember

93

Konrád Miklós

magát, ügyes és sikeres vállalkozó, csodált feltaláló, közben tökéletes úriember is, aki el√nyeit soha ki nem használja a konkurencia rovására, akit magától értet√d√en mindenekel√tt a haza szolgálata motivál és nem a nagyobb haszon keresése, könyörületes szív∫ f√nök, kiváló táncos, tökéletes lovag, páratlan párbajvívó és csillogó társasági lény, egyszóval, a modern id√k valódi h√se – személyében a nemesi magatartás és a polgári értékek olyan szintézisét nyújtja, amely, mint Hanák Péter megjegyezte,81 nemhogy soha nem létezett, de nem is létezhetett: álmodozásra alkalmas, de követhetetlen minta volt. Az egyetlen követhet√, mert a valóságnak megfelel√ modell viszont: a nagyon is prózai, polgári keresked√é, nem talált kegyelmet Jókai szemében sem. Az „ösztönök”, úgy t∫nik, Jókainál is közbeléptek: „Keresked√ szeretnék lenni – írta visszaemlékezéseiben –, csak az az átkozott rossz szokásom ne volna, hogy nem t∫rhetem, mikor pénz melegíti az oldalamat. Aztán meg magyarázzam eddigi kollégáimnak, hogy melyik sajtnak hogy a fontja? Ily botrányra még a múmiák is megfordulnának pamlagaikon a kaszinóban.” 82 Jókai m∫veinek olvasása kétségkívül nem járt azzal a kockázattal, hogy megbotránkoztassa a nevezett múmiákat. Abban a 29 regényben, amely a XIX. századi Magyarországon játszódik, egyetlen kivételt√l eltekintve minden mérnök vagy nagyiparos pozitív h√s, amiként a nemesi származású szerepl√k kétharmada is. Ezzel szemben a üzletember szerepl√k elsöpr√ többsége meglehet√sen sötét színekkel festett. Noha felekezeti hovatartozásuk a legtöbb esetben meghatározatlan marad, Jókai gondot fordított arra, hogy az egyetlen, valóban rokonszenves bankár, Walter Leó kapcsán megjegyeztesse az egyik szerepl√vel, hogy nem zsidó.83 Hogyan lehet polgárosodásra törekedni, s ennek az áhítását hangsúlyozni, miközben, az egyre üresebb deklarációkon túl, a hagyományos vezet√ réteg nem tudta megfékezni növekv√ – noha részben rejtett – ellenérzését a polgárosodás egyik alapvet√, tényleges megvalósításától elválaszthatatlan aspektusával szemben? Az ellentmondásnak megvolt az ára: a polgárosodás hivatalos ideológiája fokozatosan kiürült, elveszítette szubsztanciáját, frazeológiává vált. Az id√k változását mutatja, hogy az idealizált mérnökök figurái a századfordulón átadták helyüket a polgármegvetéssel büszkélked√ dzsentriknek. Meghalt Jókai, jött Herczeg Ferenc. A nevezetes huszártiszt figurák megjelenítésénél is árulkodóbb azonban, ahogyan Herczeg a polgárosodást ábrázolja, vagyis inkább az az olvasat árulko-

kad; igazolását Eötvös Károly a legf√bb értékre, a magyarságra alapozza. „»Gyökeres nemzetség.« Mit tesz az? […] ◊si család az, mely egy birtokon több nemzedéken át megmarad. A birtok az √si, s nem a család. […] Van a magyarok közt √si család, noha csak ezer év van mögöttünk. De nincs a zsidók között √si család, noha háromezer év van mögöttük. Mert Magyarországon nincs olyan zsidó birtok, mely a harmadik nemzedéken át volna egy család kezén.” Ennek oka Eötvös Károly szerint az, hogy a zsidókat jobban vonzza az ingó vagyon. Márpedig: „Ha azt akarjuk, hogy utódaink ragaszkodjanak az √si birtokhoz: úgy kell nevelni a gyermeket, hogy ne a vagyont szeresse meg, hanem a birtokot. […] A vagyon holttest, a birtok él√ alak. A vagyon csak szám. Ezer, tízezer, százezer, millió. A birtok vagyon is, de azontúl családi emlék, hagyomány, költészet is. A vagyon csak a gyomornak, hiúságnak és ledérségnek ad élvet, a birtok a léleknek és a szív ábrándjainak is.” 78 Egyszóval: a magyarság, az a föld. Más szóval: a pénz nem magyar dolog. Vagyis: a zsidók mindaddig nem válnak igazán magyarokká, amíg a vagyont el√nyben részesítik a földdel szemben. A pénzt√ke és a földbirtok között húzódó ellentét, amelyr√l Eötvös Károly el√tt már Kemény Zsigmond is írt („…a nagypolgár önzésének gyakran lesz kozmopolita színezete, míg a földbirtokos önzése a szigorúbb hazafiság köntösében jelenik meg”),79 a századfordulón, jóval radikálisabb megfogalmazásban, az újkonzervatívok egyik kedvelt refrénje lett. Megjegyzend√, hogy 1848 után számos más szerz√nél is, Mocsáry Lajostól Bobula Jánosig, megtalálható a kétértelm∫ség: a nemességet polgárosodásra, a kereskedelmi mesterségek gyakorlására szólítják föl, ugyanakkor elítélik a „pénzarisztokráciát”, vádolják a „keresked√k” egoizmusát és kapzsiságát.80 Leginkább árulkodó módon azonban ez a kétértelm∫ség Jókai Mór m∫veiben mutatkozik meg. Nem azért is vált-e Jókai a XIX. század második felének legtöbbet olvasott és legünnepeltebb szerz√jévé, mert olvasóit a polgárosodás olyan víziójával tudta elringatni, amely összebékítette azt, ami a valóságban teljesen összebékíthetetlen volt? Jókai egész életében, teljes szívvel kiállt a nemesség polgárosodása mellett, mindig odaadó híve volt a zsidók emancipációjának, és nem kevésbé heves ellenz√je az antiszemitizmusnak, társadalmi eszményképe mindvégig a középosztályosodás maradt. De miféle középosztályosodás? Talán leghíresebb h√se, Berend Iván – nemesi származású bányamérnök, aki szerény életmódot folytat és a munkának szenteli

94

Közjó és haszonles

nyújtott képben. Annak ellenére, hogy a hatalom óvakodott befogadni a zsidókat a közhivatalokba, jó néhány - s nem feltétlenül kikeresztelkedett - zsidó került felel√sségteljes politikai pozícióba (1867 és 1918 között mintegy száz zsidó képvisel√ volt, 17 zsidót neveztek ki a Fels√házba, volt továbbá egy tucatnyi zsidó államtitkár és több miniszter): mindez könnyen elfedhette a lappangó feszültségek növekv√ jeleit és úgy t∫ntethette föl a zsidók szemében a századel√ Magyarországát, mint egy békés kiköt√t, amelyet, még ha létrejönne is Izrael fiainak állama, egy Kohn és Grün sem szívesen hagyna el… Más oldalról viszont bizonyos jelenségek konvergenciája arra is magyarázatot nyújt, miért látszott ez a „zsidókérdés” olyan mindenütt jelenvalónak, miként válhatott a századforduló magyar társadalmának annyira neuralgikus pontjává. A dzsentri hanyatlásának problémáját, amelynek a politikai osztály egésze dönt√ jelent√séget tulajdonított, sokan nem tudták elválasztani a zsidók fölemelkedésének oly könnyen kínálkozó párhuzamától. E fölemelkedés nem csupán a dzsentri kisebbségi szárnyának és az antiszemitizmus közös alapján hozzá idomuló polgári elemeknek a gy∫löletét váltotta ki, az establishment egészében is egyre növekv√ bizalmatlanságot keltett. Miként Szabó Miklós fölhívja rá a figyelmet: míg az antiszemita nézeteket valló képvisel√ket az 1880-as években még kizárták a pártjukból, húsz évvel kés√bb Bartha Miklós függetlenségi képvisel√ széls√séges antiszemita nézetei „semmi nehézséget nem jelentettek neki pártján belüli tevékenysége számára”.87 Ugyanis „keresked√” és „zsidó” továbbra is él√ pejoratív szinonímiájához a századfordulón a hagyományos elit széles rétegeinek szemében a zsidók és az új ideológiák rokonértelm∫sége társult: a polgári radikalizmus, a szocializmus, de az új, „budapesti”, tehát a nemzeti szellemt√l „idegen”, annak hagyományos értékeit leromboló irodalom is azt a félelmet keltette a vezet√ rétegben, hogy aláaknázza politikai dominanciájának legitimitását. A zsidók látványos túlreprezentáltsága a bankokban, a pénzügyi és kereskedelmi szférában egyfel√l, egy olyan értékrend fönntartása másfel√l, amely a magyarság jellemrajzát részben e praktikák nemes megvetésére alapozta, és ekként ideális alibit nyújtott a zsidókkal szembeni ellenérzéshez mindazok számára, akik maguk nem tudtak a gazdasági modernizáció útjára lépni, miként azoknak is, akiket elkeserített a zsidó polgárság konkurenciája; a zsidók kétségtelen túlreprezentáltsága az új, „urbánus” értelmiség, az igazi demokrácia eljövetelét áhító hala-

dó, amelyet ez az ábrázolás, a szerz√ akarata ellenére, a rendszer ideológiai zsákutcájáról nyújt. Csakugyan, mibe is lehet kapaszkodni, ha az elveken túl, a valóságban megtagadjuk a kereskedelmet? Maradt egy lényeges elem: a munka. A munka dicséretét zengi hát Herczeg A kivándorló cím∫, 1909-ben bemutatott drámájában.84 De a Jókai-h√sökre jellemz√ irrealitás Herczegnél apoteózisához érkezik, már az abszurddal határos. A dráma h√se, Pálfalvy, kiábrándult, dekadens nemes, minden vagyonát elveszti a kártyán és váltóhamisításért börtönbe kerül (hibáját jóváteend√, természetesen öngyilkos akar lenni, ebben csak a kell√ id√ben betoppanó csend√rök akadályozzák meg). Zárkatársa, egy ártatlanul lecsukott szegény kovács, visszaadja életkedvét, felébreszti benne a vágyat egy új életre, amelynek kerete az egészséges, szerény, vidéki életmód, és értelme a munka. Ily módon megtérve, Pálfalvy a szabadulása után elmegy hozzá dolgozni, √ maga is kovács lesz! Herczeg darabjának lélektani abszurditása nemcsak egy évszázad távolából szembeszök√, már Karinthy Frigyes figyelmét sem kerülte el, aki A munka diadala vagy a megtért f√úr címmel parodizálta az 1912-ben megjelent Így írtok ti-ben. A m∫faj kötelez: Karinthynál a kovácsból sintér lesz. Új életének eljövend√ örömeit összegezve, a f√h√s ekként kiált: „Itt hagyom e léha világot. A komoly munka leend a jöv√m. […] Sintér leszek, rétmester, ha úgy tetszik. A kutyákat fogandom össze, melyek játszi kedvvel andalognak a szabad mez√k virányain. Végre megtaláltam önmagam!” 85 A Monarchia hagyományos vezet√ rétegének bonyolult, ellentmondásos, és állandó vitákat kavaró politikai és gazdasági magatartása, a polgárosodásról és abban a zsidók szerepér√l alkotott véleményeinek sokfélesége alapozta meg – éppen e diverzitás által – a zsidók helyzetének paradox voltát a századfordulós Magyarországon. Tovább er√sítette a paradoxont, hogy – társadalmi helyzetükt√l függetlenül – az egyének szíve mélyén is nehezen összebékíthet√ átfedésekkel keresztezték egymást ezek az ellentétes érzelmek. Az állam feltétel nélkül védelmezte a zsidók szabadságát, magántulajdonát, és tette ezt, miközben visszhangzott a sajtó az oroszországi pogromok és a romániai zsidók elleni újabb és újabb megszorító intézkedések híreit√l. A zsidók kispolgári szinten maradt többsége az asszimiláció sikerének bizonyítékát, megtestesülését láthatta a nemesi rangra emelt zsidó családok (1824 és 1918 között 346)86 és a hivatalosan körüludvarolt ipar- és pénzmágnások által

95

Konrád Miklós

lánczolatán végig ment s magának számot adott volna, vajjon képes leend-e nevelése hiányain, szokásain, körülményein annyira er√t venni, hogy mindent akarjon, mit következetesen akarnia kell?” 89 Miként Raymond Aron írja: „A történelem az emberiség tragédiája: maga csinálja történelmét, de nem tudja, hogy milyen történelmet csinál”.90 – A politikai kényszerek. Még akkor is, ha a reformnemesség képes lett volna arra, „hogy mindent akarjon, mit következetesen akarnia kell”, túlléphetett-e a politikai kényszereken? Feltétlenül szükséges volt számára, hogy megnyerje ügyének mindazokat, akiknek a polgárosodás bázisát kellett képezniük, de akiknek a támogatása nem volt adott. Vajon kijelenthette-e világosan, a nemesek elriasztásának veszélye nélkül, hogy a többé-kevésbé egységesen megvetett zsidó keresked√k becsületesek és dicséretre méltók, s√t, ténykedésük követend√ példa a nemesség számára? Védelmébe vehette-e a zsidó keresked√ket, dics√íthette-e érdemeiket anélkül, hogy magára vonja a városi polgárság haragját, amely virulens ellenségességet mutatott a gazdasági pozícióját fenyeget√ zsidókkal szemben, tehette-e ezt annak kockázata nélkül, hogy ez a többségében német származású városi polgárság inkább a Habsburgok pártjára álljon? Ezek a kényszerít√ körülmények felvetik egy indulásakor (nyugati értelemben vett) polgárság nélküli, nem a polgárság által irányított polgárosodás lehet√ségének a kérdését. – A nemzet primátusa. „Miben áll létünk feltétele? – kérdezi Kossuth. – Egy pillanatnyi habozás nélkül feleljük: nemzetiségünkben. […] Ez érdek el√tt háttérbe kell vonulni minden érdeknek.” 91 Ám a nacionalizmus és a másság elfogadása ritkán jár együtt. Hogyan lehet befogadni „a másikat”, amikor éppen alakulóban van egy közösség, par definitionem kizárva a t√le különböz√t? A gy√zelmes nacionalizmus korszakában a másság: b∫nösség. Márpedig Magyarországon akkor ébredezett a modern nacionalizmus, amikor éppenséggel nagy szükség lett volna arra, hogy – magyar származású, valódi polgárság és keresked√k hiányában – az ország vezet√ rétegei nyitottak legyenek a „másik”-ra, átvegyék jellemz√ tulajdonságait, vagy legalábbis azokat jó szemmel nézzék. De az egyik ember képessége arra, hogy elfogadja a másikat, függ a kettejüket elválasztó távolságtól is. Egy 1836-ban megjelent regény szembeállítja Pazardit, a költekez√ nemest és Izsákot, a zsidó keresked√t, aki dolgos, takarékos, szakmájában ügyes, hozzá még mintaszer∫en becsületes, példaadóan humanista is. A m∫ leckék sorozata, Izsák leckézteti

dó irányzatok és a szocialista mozgalom köreiben egyfel√l, másfel√l az establishment tömör vádja, miszerint ezek az új eszmék „nem magyarok”: a századforduló Magyarországán nagyon is termékeny talajra lelt a „zsidó térfoglalásnak”, a nemzet leigázására törekv√, polipkarú zsidó ellenségnek a fantazmája, a zsidó kapitalizmus és zsidó szocializmus okkult szövetsége mítoszának sajátos magyar változata. Minden kétséget kizáróan az 1900-as évek Magyarországa békés kiköt√ volt a zsidók számára. Nem sokáig.

M

egpróbáltunk rávilágítani ebben a tanulmányban a reformerek álláspontjának ellentmondásaira. Befejezés gyanánt néhány hipotézis ezek lehetséges okairól. – Az el√ítéletek ereje. „A zsidóügynek - írta Einhorn Ignácz az 1848-ban megjelent Els√ Magyar Zsidó Évkönyvben - úgy látszik, különös balsorsa van, hogy néha még a legszabadelvüebb s legfelvilágosodottabb Statusférfiak sem szabadulhatnak itt a közönséges el√ítéletekt√l, vagy azt nem is akarják.” 88 Bármennyire is tudatában volt a reformnemesség annak, hogy a polgárosodás el√feltétele az idejétmúlt közeszmék meghaladása, maga sem tudott mindig túllépni azokon az el√ítéleteken, amelyeket egyébként oly határozottan elítélt. Nem fér kétség ahhoz, hogy az akarata és igyekezete megvolt, a kérdés inkább az: megszabadulhatott-e (és, a fortiori, elvárhatta-e a nemesség tömegeit√l, hogy megszabaduljon) ennyire rövid id√ alatt az ezeréves hagyományban meggyökeresedett el√ítéletekt√l? A racionális tudatosítástól az ösztönök „újrakondicionálásáig” hosszú az út: a magyar nemességnek, hogy ezt megjárja, az 1849-es cezúra nélkül több esélye lett volna. – Az el√relátás nehézsége. Mennyire lehet a jelenbe zárva cselekedeteink következményeit felmérni? Mennyire lehetett az el√ítéletekt√l homályosan látva mégis fölismerni, hogy a zsidó kereskedelem pozitív képének kialakítása nélkül maga a kereskedelem is a becstelenség ódiumát fogja továbbra is viselni, igazolva a nemesek szemében, hogy távol tartják magukat t√le? A nehézséget, hogy miként lehet, új útra térve, látni annak végét s a köztes akadályokat, Kossuth egyébként teljes mértékben fölmérte. Az átalakulásnak egy ilyen korszakában az ember, írta, „csak kés√n barátkozhatik meg minden corolláriumával azon eszméknek, melyeket h√ kebellel felfogott anélkül, hogy akkor, mid√n felfogá, azok

96

Közjó és haszonles

Pazardit: „Ha nagyságod nem hiszi, hogy csalás nélkül meggazdagodhatni, próbálja meg nagyságod azon életmódot kezdeni, s aztán folytatni, melyet én követek, fogadom, nagyságod is meggazdagszik. Hiszen munkára van az ember teremtve, mint a szentírás is mondja, miért nem munkálkodik tehát nagyságod?” Noha az intelmek Pazardit hidegen hagyják, meggy√zik viszont fiát, aki jó útra tér: Izsák útjára. Ifjabb Pazardi a nevét Munkásira magyarosítja, feleségül veszi a szolgálólányát, és boldogan él munkájából mentora és immáron legjobb barátja, Izsák mellett. Véletlen-e? Az irányregény szerz√je, Táncsics Mihály, jobbágynak született.92 Amikor a magyarság meger√síteni kívánt definíciója a magyar nemes tulajdonságaiban és szemé-

lyében kristályosodott ki, nehézzé vált – túl a nemesi szellem szükséges megújításának a fölismerésén – elismerni, és még nehezebb elfogadtatni, hogy e magyarságot olyan tulajdonságokra is kell alapozni, amelyeket a nemzeti identitás vélt letéteményesei nem csupán maguktól szervesen idegennek, de éppenséggel a par excellence „nemzetietlen”, az idegenség szimbólumát megtestesít√ közösség jellemz√inek tekintettek. A reformmozgalom jellegét, természetét meghatározó kereteken belül, a reformnemesség, bármilyen √szintén liberális volt, nem tudott, nem tudhatott megoldást találni e körök négyszögesítésére. A pokol, az a többiek.

Jegyzetek 31. 1839-dik Esztend√i Magyarország Közgy∫lésének Irásai. Pozsony, 1840, III.köt. 144. 32. Voltak, akik fölemelték a hangjukat az ellen, ami Magyarországon és másutt is a zsidók asszimilációjának lehetetlen paradigmáját alkotta. Vukovics (Szabbas) Seb√, Temes vármegye követe, majd 1849-ben igazságügyminiszter a Szemere kormányban, 1844 szeptemberében az alsótábla ülésén megjegyezte: „Azon kívánat, hogy miel√tt a zsidókat polgári jogokban részesíten√k, el√zményül […] vallásukban tegyünk némely változtatásokat, annyit tesz, hogy ha a polgárosítást akarják, sz∫njenek meg zsidók lenni, hagyják el a vallást, mely üldöztetésük közben egyetlen vigasztalásuk vala.” Kovács Ferenc: Az 1843/44-ik évi magyar országgy∫lési alsó tábla kerületi üléseinek naplója. Budapest, 1854, VI. köt. 11. 33. Vámbéry Ármin leírása az 1840-es évek elején Dunaszerdahelyen töltött gyerekkoráról – a helység zsidó közössége kétségtelenül az egyik leghagyományosabb volt – jelzi e választófalak jelent√ségét: „Inkább elpusztúltam volna éhen, mintsem hogy egy falatot is vegyek a számba, mely nem rituális módon készült […] Kárhozatosnak véltem a kereszténységgel való mindennem∫ érintkezést.” Ez nem akadályozta meg abban – mint ahogy másutt megjegyzi –, hogy részt vegyen a keresztény gyerekek játékaiban. L. Vámbéry Ármin: Küzdelmeim. Budapest, 1905, 21–22. 34. Kovács Ferenc, i.m. VI.köt., 13. 35. Uo. 20. 36. L. Kovács Ferenc, i.m. II. köt., 545–558; III. köt., 356–362; IV. köt., 184–209; VI. köt., 6–23, 120–127, 326–331. Valamint: 1843–44-ki Országgy∫lési F√rendi Napló. Pozsony-Pest, 1843–1844, III. köt., 367–370; VI. köt., 303–312. 37. Noha Kossuth b√ségesen írt kereskedelmi kérdésekr√l, a zsidó keresked√kr√l nem tett említést. 38. A zsidó vállalkozók dinamizmusa csak er√sítette ezeket a félelmeket. Kecskeméti Károly okkal hozza kapcsolatba az 1840 és 1848 között folyamatosan er√söd√ ellenállást a zsidók emancipációjával szemben, azzal a félelemmel, amelyet az a – láthatóan mindennél elviselhetetlenebb – perspektíva váltott ki, hogy a zsidók, mihelyt az emancipáció megnyitja el√ttük a törvényes utat, felvásárolják az eladósodott nemesség földtulajdonát. A nemesi kiváltságok eltörlését célzó, már meghozott intézkedések (az 1840-es váltótörvény) és az √siség várható eltörlése hozzájárult ahhoz, hogy ez a perspektíva közelinek és elkerülhetetlennek t∫njék. L. Kecskeméti Károly: A liberalizmus és a zsidók emancipációja. In: Történelmi Szemle, 1982, 201–202. 39. Kovács Ferenc, i.m.VI. Köt., 15. 40. Széchenyi István: Stadium., Lipcse, 1833, 29. 41. Széchenyi István: Beszédei. Össszegy∫jtötte s jegyzetekkel kísérte Zichy Antal. Budapest, 1887, 355. 42. Uo. 352; 355. 43. Széchenyi István: Hitel. (1830) Szerkesztette és a bevezet√ tanulmányt írta

Nota bene: a zárójeles dátumok a m∫ els√ megjelenését jelzik. 1. Gonnard, René: La Hongrie au XX siècle. Etude économique et sociale. Paris, 1908, 72. 2. Egyenl√ség, 1912. március 24, 1. 3. A zsidókérdés Magyarországon. A Huszadik Század körkérdése. Budapest, 1917, 54. 4. Idézi Zsoldos Jen√: A romantikus zsidószemlélet irodalmunkban. In: Izraelita Magyar Irodalmi Társulat. Évkönyv. Budapest, 1935, 270. 5. Idézi Zsoldos Jen√: Bessenyei és Kazinczy zsidószemlélete, i.m. 218–219. 6. Uo. 209. 7. Idézi Zsoldos Jen√: Kazinczy Ferenc és a zsidóság. Budapest, 1934, 23. 8. Pulszky Ferenc: Életem és korom. (1880-82) Budapest, 1958, I.köt., 73. 9. Kossuth Lajos: Országgy∫lési Tudósítások. Budapest, 1948, I.köt., 427. 10. Jókai Mór: Életemb√l. Budapest, 1904, I.köt., 258–259; 295. 11. Hanák Péter: A másokról alkotott kép. In: A kert és a m∫hely. Budapest, 1988, 97. 12. Eötvös József: A zsidók emancipációja. (1840) Budapest, 1981, 12. 13. Uo. 21. 14. L.Christian Wilhelm Dohm: Über die bürgerliche Emanzipation der Juden. 1781. L’abbé Grégoire: Essai sur la régénération physique, morale et politique des Juifs. 1787. Mirabeau: Sur Moses Mendelssohn ou de la réforme politique des Juifs. 1787. Magyar zsidó szerz√k is magukévá tették ezt a gondolatmenetet, lásd: Bloch Móric: A zsidókról. Pest, 1848. 15. Eötvös József: A zsidók polgárosításáról. (1840) In: Magyar liberalizmus. Szerk. T√kéczki László. Budapest, 1993, 42. Ez a szöveg Eötvös országgy∫lési beszéde. 16. Eötvös József: A zsidók emancipációja, i.m. 29–3o. 17. Eötvös József: A zsidók polgárosításáról, i.m. 42. 18. Uo. 19. Eötvös József: A zsidók emancipációja, i.m. 24. 20. Uo. 27. 21. Uo. 22. Eötvös József: A zsidók polgárosításáról, i.m. 42. 23. Uo. 24. Uo. 25. Idézi Szabó István: A magyarság életrajza. (1941) Budapest, Reprint kiadás, 1990, 222. 26. Kossuth cikkét egészében közli Venetianer Lajos: A Magyar zsidóság története. (1922) Budapest, Reprint kiadás, 1986, 151–152. 27. Pesti Hírlap, 1844. március 14, 1. 28. Venetianer Lajos, i.m. 153. 29. Uo. 151–152. 30. Idézi Büchler Sándor: A zsidók története Budapesten a legrégibb id√kt√l 1867-ig. Budapest, 1901, 429.

97

Konrád Miklós Iványi-Grünwald Béla. Budapest, 1930, 328. 44. Uo. 388. 45. Uo. 46. Uo. 404. Kossuth véleménye, noha hasonló Széchenyiéhez, mégis kevésbé éles ítéletet mutat. 1843-ban így ír a Pesti Hírlapban: „Minden jólelk∫ magyarról föltehetni, s√t a közjólét érdekében megkívánhatni, hogy oly úton szeressen pénzéb√l jövedelmet húzni, melyen saját haszna mellett, s√t saját haszna által a szeretett hon fölvirágzását is el√mozdítja.” Kossuth Lajos iratai. Sajtó alá rendezte Kossuth Ferenc. Budapest, 1911, XIII. köt., 9–10. 47. Széchenyi István: Hitel, i.m. 462–463. 48. Széchenyi István: Világ. Pest, 1831, 489. 49. Széchenyi István: Hitel, i.m. 303. 50. Idéznünk kell itt azt a híressé vált képet, amellyel Széchenyi ezt a fenyegetést illusztrálta. „…mert ha például én egy palaczk tintát öntök egy nagy tóba, azért annak a vize nem romlik el, […] de ha a magyar levesbe az ember egy palaczk tintát önt, megromlik a leves.” Széchenyi István: Beszédei, i.m. 353. 51. Uo. 52. Uo. 352. 53. Uo. 354. 54. Kovács Ferenc, II. köt., i.m. 555. 55. Kovács Ferenc, VI. köt., i.m. 18. 56. Uo. 16. 57. Fényes Elek: Magyarország leírása. Pest, 1847, 180. 58. Ahogy Vázsonyi Vilmos 1919-ben kijelentette: „Az úgynevezett zsidószolidaritás oly találmány, mely csak a reakció urainak szolidáris gy∫löletében válik valósággá. Ezenkívül azonban egész életemben sohasem volt szerencsém ahhoz, hogy ezzel a szolidaritással találkozzam.” Vázsonyi Vilmos: Beszédei és írásai. Össszegy∫jtötte és sajtó alá rendezte Balassa József és Cserg√ Hugo. Budapest, 1927, II.köt., 265. 59. Kovács Ferenc, VI. köt., i.m. 16. 60. Kovács Ferenc, IV.köt., i.m. 196. 61. Wesselényi Miklós: Balítéletekr√l. (1833) Budapest, Reprint kiadás, 1986, 75. 62. L. Hanák Péter: Nemesi virtus – polgárerény. In: Kortárs, 1983, 10, 1595. 63. Rónay Jácint: Jellemisme, vagy az angol, francia, magyar, német, olasz, orosz, spanyol nemzet, n√, férfiú és életkorok jellemzése lélektani szempontból. Gy√r, 1847, 75–87. 64. Hozzáf∫zhetjük, hogy ebb√l a szempontból az 1849-es cezúra, bármily drámai is volt, korántsem jelentett strukturális fordulatot. Kétségtelen, hogy néhány nagybirtokos már 1848 el√tt hozzálátott a modern gazdálkodáshoz, néhány arisztokrata iparvállalatot alapított, mint például a Forgách család posztógyárat. De ezek kivételes esetek voltak, amilyeneket mindvégig találhatunk a XIX. században. Ami a birtokos nemesség nagy többségét illeti, azok az óvatos reformok, amelyekbe 1848 el√tt belefogtak – ha egyáltalán –, még nagyon távol álltak a racionális t√kés gazdálkodástól. L. Hanák Péter: Nemesi virtus – polgárerény, i.m. 1593–1594. 65. Az alsótáblán 1840-ben megszavazott emancipációs törvényt a f√rendek elutasították. 1844-ben az alsótábla többsége elutasította a zsidók emancipációját, amely 1847–48-ban már nem is szerepelt a viták napirendjén. 66. Összehasonlításul: Németországban a zsidók emancipációját végérvényesen 1871-ben ismerték el, az egyesült német birodalom megalakulásakor. Néhány adat a XVIII–XIX. századból: Egyesült Államok: 1787; Franciaország: 1791 (majd 1831); Hollandia: 1796; Dánia: 1849; Anglia: 1858; Olaszország: 1861 (majd 1870); Svédország: 1870; Norvégia: 1891. Emancipációs törvényt sem Oroszországban, sem Romániában nem hoztak. 67. Ezek a képvisel√k ezután az általuk alapított Antiszemita Párt színeiben indultak a következ√ választásokon. Az Antiszemita Párt szerzett néhány képvisel√i mandátumot az 1884-es és az 1887-es választásokon, majd elt∫nt a politikai színtérr√l. 68. Pach Zsigmond Pál: Üzleti szellem és magyar nemzeti jellem. In: Történel-

mi Szemle, 1982, 3, 395. 69. Kovács Alajos: A zsidóság térfoglalása Magyarországon. Budapest, 1922, 73. 70. Lengyel Menyhért: Életem könyve. Budapest, 1987, 43. 71. Babits Mihály: Halálfiai. (1927) Budapest, 1984, 72. A gondolatból meglep√ következtetés származik: „Az a baj, hogy a zsidó nem tud bánni a pénzzel! Láttál te már zsidót rendesen, tisztességesen, magyar ember módjára mulatni? Igyunk, pajtás!” kiált föl G√zsy Pepy. Uo. 69. 72. Lippay Zoltán: A magyar birtokos középosztály és a közélet. Budapest, 1919, 33. 73. Az újkonzervatív mozgalomnak, a dzsentri-dzsentroid réteg radikális szárnyának az általános bemutatásáról lásd Szabó Miklós tanulmányát: Új vonások a századfordulói magyar konzervatív politikai gondolkodásban. In: Századok, 1974, 1, 3–65. 74. Babits Mihály, i.m. 259. 75. Uo. 60. 76. Uo. 145. 77. L. Németh G. Béla elemzését: Egy vidékies „aetas aurea” múzeumának √re: Eötvös Károly. In: Századutóról – századel√r√l. Budapest, 1985, 203–219. 78. Eötvös Károly: Utazás a Balaton körül. I–II. (1901) Budapest, 1957, 53–56. 79. Idézi: Németh G.Béla: Értelmiség és redukált polgárosodás a 19. század második felében. In: Gazdaság, társadalom, értékrend. A MTA Filozófiai és Történettudományok Osztályának tudományos ülése. Budapest, 1984, 35–36. 80. Sem Mocsáry, sem Bobula nem beszél nyíltan a zsidókról, de kortársaiknak aligha lehetett kételyük egyes célzások jelentésér√l. Mocsáry Lajos átveszi Széchenyi érvelését: „Azon magyar, ki esztelen pazarlása által magát, nemzetségét tönkre teszi, meglopja a haza közvagyonát, s maga nyit tárt kaput sok meggazdagodni vágyó külföldinek, ki jószágát megveszi, s lesz minden, lesz iparos, lesz jó polgár, csak magyar nem.” Mocsáry egyébként azt ajánlja a nemeseknek, ha már nem tudnak lemondani a pazarlásról, hogy pénzüket „hazafiui áldozatokra, alapítványokra” költsék, aminek az az el√nye is lenne, hogy megkülönböztetnék magukat az új pénzarisztokráciától, „hiszen czifra salonja, dús asztala, drága maitresse éppen úgy lehet a legpiszkosabb lelk∫ üzérnek is.” Bobula János így ír: „A külföldi származású keresked√k […] a nemzet hasznára nem váltak és rossz szellemüket a legújabb id√kig lehetett tapasztalni. Ezeket pusztán a haszonvágy és alacsony fukarság vezette ide.” Mocsáry Lajos: A magyar társasélet. Pest, 1855, 89; 95. Bobula János: Magyarország iparügye. Budapest, 1888, 320. 81. Hanák Péter: Nemesi virtus – polgárerény, i.m. 1596. 82. Jókai Mór: Negyven év visszhangja. Budapest, 1884, 345. 83. L. Fábri Anna: Jókai-Magyarország. A modernizálódó 19. századi magyar társadalom képe Jókai Mór regényeiben. Budapest, 1991, 94; 165; 178; 192. 84. Egy évvel kés√bb Tisza István, akinek Herczeg közeli barátja volt, Nemzeti Munkapárt néven alapította újra az 1906-ban föloszlatott Szabadelv∫ Pártot. 85. Karinthy Frigyes: Így írtok ti. (1912) Budapest, 1979, I.köt., 219. 86. 1824 és 1859 között 8 zsidó család kapott nemesi címet, 1860 és 1899 között 118, végül 1900 és 1918 között 220. L. McCagg, JR. William: Jewish Nobles and Geniuses in Modern Hungary. Boulder-New York, 1972, 25. 87. Szabó Miklós, i.m. 56. 88. Einhorn Ignácz: A zsidó-ügy és a sajtó honunkban. In: Els√ Magyar Zsidó Naptár és Évkönyv. Szerkesztette Diósy Márton. Pest, 1848, 220. Einhorn Ignácz – alias Horn Ede – az Izraelita Magyarító Egylet egyik alapító tagja,1869 után képvisel√ volt, 1875-ben, néhány hónappal a halála el√tt, kereskedelmi államtitkárhelyettesnek nevezték ki. 89. Idézi: Kosáry Domokos: Kossuth Lajos a reformkorban. Budapest, 1946, 243. 90. Max Weber: Le savant et le politique. Introduction par Raymond Aron. Paris, 1990, 24. 91. Idézi: Kosáry Domokos: Kossuth Lajos a reformkorban, i.m. 235. 92. Táncsics Mihály: Pazardi. (Kolozsvár, 1836) Budapest, 1873, 59–60.

98