Közjegyzők. közlönye. T a r t a l o m j e g y z é k. Párkapcsolati formák a hatályos magyar jogban Csűri Éva 1

2 0 1 0.

1 4 . é v f o l y a m • LV I i . é v f o l y a m

6. szám

Közjegyzők

közlönye

T a r t a l o m j e g y z é k Párkapcsolati formák a hatályos magyar jogban Csűri Éva 1 A közjegyzői gyakorlatot érintő jogi esetek 35 Nemzetközi sajtószemle 45 Szakmai sajtófigyelő 51 Könyvismertetés 58 Közjegyzői régiség 80

Mokk A Magyar Országos Közjegyzői Kamara Szakmai Folyóirata

Közjegyzők közlönye

Párkapcsolati formák a hatályos magyar jogban A házasság, a bejegyzett élettársi kapcsolat, az élettársi kapcsolat és az élettársi viszony igazolása A hatályos magyar jog a párkapcsolati formákat részben családjogi jellegű jogintézményként, és ezen belül a különböző neműek (monogám) házasságaként, valamint az azonos neműek bejegyzett élettársi kapcsolataként, részben pedig az együttélő akár különböző, akár azonos nemű élettársak vagyoni viszonyaira egyaránt irányadó polgári jogi jellegű formátlan kötelemként szabályozza, és módot ad az élettársaknak arra is, hogy – nemüktől függetlenül – kapcsolatuk nyilvántartásba vételét kérjék. Az említett partnerkapcsolati formákat a magyar jog – a keresztény kultúra hagyományaihoz kapcsolódó európai országok monogám házasságához hasonlóan – kivétel nélkül párkapcsolatként, tehát két személy: egy férfi és egy nő vagy két férfi és két nő együttéléseként szabályozza, és – bár hazánkban a „csoportos házasság” igénye nem merült fel, az emberi jogi nemzetközi egyezmények, valamint az Alkotmány szövegéből – az Alkotmánybíróság 14/1995. (III. 13.) AB számú határozatának indokolása szerint – az következik, hogy az ilyen irányú szándék nem lenne realizálható. Ennek a további következménye pedig az, hogy nincs lehetőség sem a különböző, sem az azonos neműek csoportos együttélésének a jogi elismerésére sem. Egyes vélemények szerint ugyanakkor „előbb-utóbb szembesülnie kell az egyedül a monogám házasságot törvényesnek tekintő Európának azzal a feloldhatatlan ellentéttel, amely a vallási tolerancia alkotmányos alapelve és az iszlám jog eltérő házasságfelfogása között kialakulhat. Elfogadva azt az alkotmányos kiinduló pontot, hogy az alapjogokból levezethető a homoszexuálisok olyan élettársi közösségének állami elismerése, amely lényegében a házassághoz közelít, valamint ugyanezekből a valláserkölcsi elvek állami védelme is kinyilvánításra kerül, de lege ferende új szabályozási kérdések is felmerülhetnek.” (Erőssné dr. Nacsa Olga: Gazdasági társaságbeli részesedések – Szakdolgozat – ELTE JTI – Családjogi szakjogászképző tanfolyam – 2010.). A bejegyzett élettársi kapcsolatról, az ezzel összefüggő, valamint az élettársi viszony igazolásának megkönnyítéséhez szükséges egyes törvények módosításáról szóló 2009. évi XXIX. számú törvény (a továbbiakban: Tv.) nem csupán az anyakönyvvezetőkre és a bíróságokra, hanem előreláthatóan a közjegyzőkre és az ügyvédekre is jelentős többlet-feladatokat ró.

2 0 1 0.

6.

s z á m

I. A párkapcsolat mint családjogi jogviszony A keresztény kultúrájú államokban a partnerkapcsolat jogilag elismert egyetlen formája évszázadokon át a különböző neműek: a férfi és nő (pontosabban: egy férfi és egy nő) közötti – előbb egyházi, majd polgári – monogám házasság családi jogi jellegű jogintézménye volt, és a polgári házasságot a magyar jogban már 1894. óta törvény szabályozta, a házasságkötés nélkül, élettársi kapcsolatban együttélő különböző neműek vagyoni viszonyairól azonban a Ptk. csak 1977. évtől kezdődően rendelkezett. Az azonos neműek együttélését ezzel szemben polgári jogi jellegű jogintézményként csak a Ptk. 1996. évi módosítása ismerte el, az azonos neműek személyi állapotát (statusat) is érintő és a házassággal lényegében azonos rangú, illetőleg – a később részletezetett kivételektől eltekintve – azonos tartalmú családjogi jogviszonyára: a bejegyzett élettársi kapcsolatra vonatkozó szabályozás pedig csak 115 évvel a polgári házasság szabályozását követően, 2009. július 1-jén lépett hatályba. A házasság és a bejegyzett élettársi kapcsolat megegyezik egymással abban, hogy mindkét párkapcsolati forma az állam és a jogrendszer által is egyaránt elismert és védett, olyan tartós családjogi jogintézménynek minősül, amelynek fogalmát jogszabály nem határozza ugyan meg, de amelynek megkötését, illetve bejegyzését, érvénytelenné nyilvánításának és felbontásának, illetve megszüntetésének feltételeit, joghatásait és megszűnését törvényi szintű szabályok rendezik. A létrejöttükhöz fűződő fontos egyéni, társadalmi, gazdasági és jogi (egyebek mellett személyállapoti, vagyonjogi és öröklésjogi jellegű) következmények folytán – azok quasi garanciájaként – mindkét párkapcsolati forma csak az állam által ellenőrízhető módon, jogilag szigorúan szabályozott eljárások keretei között jöhet létre, a létrejöttének és megszűnésének tényét az állam nyilvántartja (anyakönyvezi), és a felbontása, illetve a megszüntetése is csak az állam által ellenőrízhető módon, jogilag szabályozott eljárások keretei között történhet meg. Különbözik viszont a két jogintézmény egymástól abban, hogy a házasság hagyományosan a férfi és nő életközössége, és amely – amellett, hogy a házastársak kölcsönös támogatásban élésének kerete – tipikusan gyermekek születését és felnevelését célozza. A bejegyzett élettársi kapcsolat viszont kizárólag két azonos nemű személy tartós életközössége, amely olyan értékeket valósít meg, hogy az érintettek személyi méltóságának egyenlő figyelembevétele alapján – az együttélő személyek nemétől függetlenül – igényt tarthat jogi elismerésre.

A különböző neműek házassága A házasság fogalmát sem az egyházjog, sem a világi (állami) jog nem határozza ugyan meg, de azt lényegében minkét jogfelfogás a férfi és a nő közös gyermek születését és felnevelését célzó együttélésének fogja fel.


Az egyházjogban az 1055. kánon leírása szerint „a házasság az a szövetség, amelyben a férfi és a nő az egész élet olyan közösségét hozza létre egymással, amely természeténél fogva a házasfelek javára, gyermekek nemzésére és nevelésére irányul” (Erdős Péter: Egyházjog 398. old., – Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék Könyvkiadója – Budapest,). A római jogban Modestinus meghatározása szerint a házasság „a férfi és a nő kapcsolata, egész életre szóló sorsközösség, isteni és emberi jog szerinti közösség” (Dig. 3. 2. 1. – Brósz R. – Pólay E.: Római jog 153. old., – Budapest, 1974.). A hatályos nemzetközi egyezmények közül az ENSZ által 1948. évben elfogadott – a magyar jogrendszernek is részét képező – Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata 16. cikkének (1)-(3) bekezdése szerint „Mind a férfinak, mind a nőnek a házasságra érett kor elérésétől kezdve joga van fajon, nemzetiségen vagy valláson alapuló korlátozás nélkül házasságot kötni és családot alapítani. A házasság tekintetében a férfinak és a nőnek mind a házasság tartama alatt, mind a házasság felbontása tekintetében egyenlő jogai vannak. Házasságot csak a jövendő házastársak szabad és teljes beleegyezésével lehet kötni. A család a társadalom természetes és alapvető alkotó eleme, és joga van a társadalom, valamint az állam védelmére.” Az Alapokmány idézett tételeit a Gazdasági Szociális és Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 10. cikkének 1. pontja, valamint a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 23. cikkének 2-3. pontjai által lényegében megismételte. Az 1993. évi XXXI. számú törvénnyel kihirdetett, az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok Védelméről szóló 1950. évi Római Egyezmény 12. cikke értelmében „A házasságkötési korhatárt elért férfiaknak és nőknek joguk van a házasságkötésre és a családalapításra, az e jog gyakorlását szabályozó hazai törvények szerint.” Az 1991. évi LXIV. számú törvénnyel kihirdetett, a Gyermek Jogairól szóló, New Yorkban 1989. november 20-án kelt Egyezmény – egyebek mellett – kimondja, hogy „A két fél teljes és szabad beleegyezése nélkül törvényellenesen nem lehet házasságot kötni. Ezt a beleegyezést személyesen, kellő nyilvánosságra hozatal után, a házasságkötésre illetékes hatóság és tanúk jelenlétében a törvényben meghatározott módon kell megadni. Az Egyezményben részes államok törvényhozási úton megállapítják a házasságkötéshez szükséges legalsóbb korhatárt. Senki sem köthet törvényes házasságot ezen a koron alul, kivéve, ha az illetékes hatóság a korhatárt illetően fontos okokból a házasulók érdekében felmentést adott. Valamennyi házasságot az illetékes hatóságnak megfelelő hivatalos nyilvántartásba be kell jegyeznie.” A magyar jogrendszer az 1894. évi XXXI. tc. és az 1894. évi XXXIII. tc. 1895. október 1-jén történt hatályba lépése óta – a korábbi egyházi házasságkötéssel szemben – a kötelező polgári házasság és az állami hatóságok által megkötött házasságok kötelező állami anyakönyvezésének elvét követi. „A hatályos magyar jogi szabályozás mindenben megfelel a hivatkozott nemzetközi egyezményekben foglaltaknak. A házasság alkotmányos védelem alatt áll, a családjogi törvény és más jogszabályok biztosítják a házasságkötési jogot, valamint a házastársak

2 0 1 0.

6.

s z á m

jogegyenlőségét” (dr. Piros Zsuzsanna: A családjog kézikönyve I. kötet 19-20. old.,szerk.: dr. Kőrös András – hvg-orac Lap- és Könyvkiadó Kft., Budapest – 2007.). A Magyar Köztársaság Alkotmányáról szóló – többször módosított – 1949. évi XX. törvény (a továbbiakban: Alkotmány) 15. §-a – a magyar jogrendszer részét képező fentebb idézett nemzetközi egyezményekkel összhangban – úgy rendelkezik, hogy a Magyar Köztársaság védi a házasság és a család intézményét, a 67. §-ának (1) bekezdése értelmében pedig a Magyar Köztársaságban minden gyermeknek joga van a családja, az állam és a társadalom részéről arra a védelemre és gondoskodásra, amely a megfelelő testi, értelmi és erkölcsi fejlődéséhez szükséges. A házasságról, a családról és a gyámságról szóló 1952. évi IV. törvény (a továbbiakban: Csjt.) által szabályozott magyar családjogi rendszer hagyományosan a különneműek: a nő és a férfi partnerkapcsolatára, a házasság jogintézményére épül, amely mellett más együttélési formát a magyar jogrendszer hosszabb időn át sem családjogi, sem polgári jogi kapcsolatként nem ismert el. A Csjt. célja többek között az, hogy a Magyar Köztársaság Alkotmányának megfelelőn szabályozza és védje a házasság és a család intézményét (Csjt. 1. § (1) bek.), házasságot pedig kizárólag nagykorú férfi és nő, továbbá – a gyámhatóság előzetes engedélyével – az a kiskorú köthet, aki a tizenhatodik életévét betöltötte, az utóbbi esetben azonban a házasságkötés a Ptk. 12. § alapján – ide nem tartozó kivételtől eltekintve – a nagykorúság megszerzésével jár.

Az azonos neműek bejegyzett élettársi kapcsolata Sem a magyar jogrendszer részét képező nemzetközi egyezmények, sem az Alkotmány nem részesítette viszont jogi védelemben az azonos neműek együttélését, és e vonatkozásban a külföldi jogrendszerek „rendkívüli tarkaságot mutatnak mind az elismert élettársi kapcsolat létrejöttének formája, mind a jogviszony tartalma tekintetében. A több országban ismert és elismert élettársi kapcsolat szinte a házastársakéval egyenlő jogokban részesíti az élettársakat (van ahol a regisztráció lehetősége csak az azonos nemű élettársak részére van fenntartva, például Dániában, Németországban, másutt bejegyzett partnerkapcsolat azonos nemű és különnemű személyek között is létrejöhet, például Hollandiában, Franciaországban), ugyanakkor a bejegyzés nélküli, informális együttélésekhez szinte semmilyen jogkövetkezmény nem fűződik.” (A bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló – időközben már hatályon kívül helyezett – 2007. évi CLXXXIV. törvény Általános indokolása). Az Alkotmánybíróság a 14/1995. (III. 13.) AB számú határozatával az azonos neműek házasságkötésének a lehetővé tételére irányuló indítványt elutasította. A határozatának indokolása szerint az indítvány elbírálásakor abból indult ki, hogy „a házasság intézménye kultúránkban és jogunkban hagyományosan férfi és nő életközössége. Ez az életközösség tipikusan közös gyermek születését és családban való felnevelését célozza, amellett, hogy a házastársak kölcsönös gondoskodásban és támogatásban élésének is kerete.”


Rámutatott ugyanakkor arra is, hogy „Két személy tartós életközössége megvalósíthat olyan értékeket, hogy az érintettek személyi méltóságának egyenlő figyelembevétele alapján az együttélő személyek nemétől függetlenül igényt tarthat jogi elismerésre.” Nincs tehát alkotmányos alapja annak, hogy az élettársakkal kapcsolatos különböző szabályok (gazdasági közösségből adódó vagyoni helyzet és juttatások, a hivatali összeférhetetlenség, illetve a hozzátartozókat illető büntetőjogi könnyítések és szigorítások) az azonos nemű személyek tartós életközösségére ne terjedjenek ki. A hozzátartozók és élettársak nemének akkor lehet jelentősége, ha közös gyermekre vagy – ritkábban – egy másik személlyel kötött házasságra tekintettel történik a szabályozás. Az azonos neműek családjogi kapcsolatát a magyar jogban először a bejegyzett élettársi kapcsolatról szóló 2007. évi CLXXXIV. törvény (a továbbiakban: Béktv.) szabályozta, amely a bejegyzett élettársi kapcsolatot egyrészt a különneműek számára a házasság alternatívájaként, másrészt az azonos neműek számára – szűk körű kivételtől eltekintve – a házassággal lényegében azonos családjogi jogintézményként ismerte el úgy, hogy csak a házasságtól eltérő szabályokra utalt külön. Az Alkotmánybíróság a 2008. december 15-én kelt 21/B/2008. (XII. 17.) AB számú határozatával megállapította, hogy egyrészt az azonos nemű személyek számára a bejegyzett élettársi kapcsolat jogintézményének létrehozása nem alkotmányellenes, másrészt a Béktv. az indokolásban kifejtett okokból alkotmányellenes, ezért azt a határozat közzétételének napjával megsemmisítette, és ennek folytán a törvény nem lépett hatályba. A határozat indokolása – egyebek mellett – azt fejtette ki, hogy: „az azonos neműek számára, akik az Alkotmány alapján házasságot nem köthetnek, a jogalkotónak az Alkotmány korlátai között biztosítania kell, egymás irányában a házastársakéhoz hasonló olyan jogállást, amely az egyenlő méltóságú személyként kezelésüket biztosítja. Míg a különnemű párok esetében a „házasság vagy élettársi kapcsolat” szabad választás kérdése, addig az azonos neműek jogi lehetőség hiányában nem dönthetnek úgy, hogy a házasság kötelékébe lépnek az élettársi viszony helyett. Hangsúlyozva tehát, hogy bár a házasságon kívüli párkapcsolati formák védelmének kötelezettsége sem a különböző neműek, sem pedig az azonos neműek vonatkozásában nem vezethető le az államnak az Alkotmány 15. §-ában foglalt, a házasság és a család védelmét előíró „intézményvédelmi kötelezettségéből”, az azonos neműek tartós párkapcsolata számára azonban az elismerés és a védelem igénye – mivel ők házasságra nem léphetnek – az emberi méltósághoz való jogból [Alkotmány 54. § (l) bekezdés], és az abból származtatott önrendelkezési jogból, az általános cselekvési szabadságból, illetve a személyiség szabad kibontakoztatásához való jogból [8/1990. (IV. 23.) AB határozat, ABH 1990, 42, 45.] levezethető.” Ezt követően fogadta el az Országgyűlés a 2009. május 8-án kihirdetett, a bejegyzett élettársi kapcsolatról, az ezzel összefüggő, valamint az élettársi viszony igazolásának megkön�nyítéséhez szükséges egyes törvények módosításáról szóló 2009. évi XXIX. számú törvényt (a továbbiakban: Tv.), amely 2009. július 1-jén lépett hatályba. A megalkotását – a Tv. általános indokolása szerint – a házasságkötések számának csökkenése, az élettársi kapcsolatoknak

2 0 1 0.

6.

s z á m

az összes család százalékához viszonyított növekedő aránya, annak családalapítási formává válása és az élettársaknak a kapcsolatuk megszűnésével összefüggő jogi rendezésre, valamint az azonos neműeknek a különneműek házasságával egyenrangú partnerkapcsolati forma biztosítására irányuló igénye, továbbá a jogalkotónak az a szándéka indokolta, hogy az arra jogosult személy számára – nemétől és szexuális irányultságától függetlenül – lehetővé tegye, hogy az élettársi kapcsolatának nyilvántartásba vételét kérje és ehhez a tényhez további joghatás is kapcsolódjon. A nyilvántartásba vétellel a törvény arra kíván megoldást nyújtani, hogy egyrészt az élettársi életközösség fennállásának bizonyítását megkönnyítse, másrészt a különneműek nyilvántartásba vett élettársi kapcsolatából született gyermek apasági vélelmét rendezze. A Tv. a bejegyzett élettársi kapcsolatot – elnevezése ellenére – nem a polgári jogviszonynak (formátlan kötelemnek) minősülő és a Ptk. hatálya alá tartozó de facto élettársi kapcsolat egyik fajtájaként, hanem a különböző neműek házasságával lényegében azonos jellegű olyan új párkapcsolati formaként szabályozza, amely kizárólag az azonos neműek családjogi jogviszonyának minősül és a személyi állapotot (statust) is érinti. Az azonos nemű párok bejegyzett élettársi kapcsolatára vonatkozóan a Tv. – az Alkotmánybíróság hivatkozott határozataival összhangban – a házasságra irányadó szabályokat általános érvénnyel rendeli alkalmazni, és a két párkapcsolati forma jogkövetkezményei között csak annyiban enged eltérést, amennyiben ennek alkotmányos indoka van. A bejegyzett élettársi kapcsolatra – annak létrejöttére, joghatásaira és megszűnésére – a Tv. egyrészt általánosságban a Csjt. házasságra vonatkozó szabályokat rendeli alkalmazni, másrészt kifejezett rendelkezéseket tartalmaz azokra az eltérésekre, amelyek a különböző és az azonos neműek közötti párkapcsolatok természetéből következnek, végül pedig e szabályozási módnak megfelelően részben módosítja, részben pedig kiegészíti a Ptk., a Csjt., a Btk. az At., a Kjnp. és más jogszabályok rendelkezéseit is.

A bejegyzett élettársi kapcsolat létrejötte A bejegyzett (regisztrált) élettársi kapcsolat fogalma és létrejötte A bejegyzett élettársi kapcsolat fogalmát a Tv. – miként a házasság fogalmát a Csjt. – a jogviszony létrejöttére való utalással határozza meg, azzal a két lényeges eltéréssel, hogy bejegyzett élettársi kapcsolatot csak azonos nemű tizennyolcadik életévüket betöltött személyek létesíthetnek, és kiskorú részére bejegyzett élettársi kapcsolat létesítését – a házasságtól eltérően – a gyámhatóság sem engedélyezheti. A bejegyezett élettársi kapcsolat létrejöttére a házasságkötés garanciális szabályainak mintájára határoz meg a Tv. rendelkezéseket, és a jogalkalmazás megkönnyítése érdekében az At.-t „A bejegyzett élettársi kapcsolat létesítése” című II/A. fejezettel egészítette ki.


Ennek megfelelően bejegyzett élettársi kapcsolat akkor jön létre, ha az anyakönyvvezető előtt együttesen jelenlévő két, tizennyolcadik életévét betöltött, azonos nemű személy személyesen kijelenti, hogy egymással bejegyzett élettársi kapcsolatot kíván létesíteni, az anyakönyvvezető a kijelentés megtörténte után a bejegyzett élettársi kapcsolatot a bejegyzett élettársi kapcsolatok anyakönyvébe bejegyzi és a bejegyzett élettársi kapcsolat létesítése nyilvánosan, két tanú jelenlétében történik (Tv. 1. §).

A bejegyzett élettársi kapcsolat létesítését megelőző eljárás A házasságkötést megelőző eljáráshoz hasonlóan a bejegyzett élettársi kapcsolat létesítését megelőzően a leendő bejegyzett élettársaknak is nyilatkozniuk kell az anyakönyvvezető előtt arról, hogy bejegyzett élettársi kapcsolatuknak legjobb tudomásuk szerint nincs törvényes akadálya, valamint igazolniuk kell, hogy bejegyzett élettársi kapcsolatuk törvényes feltételei fennállnak, a felek valamelyikének közeli halállal fenyegető egészségi állapota esetében azonban a felek nyilatkozata a bejegyzett élettársi kapcsolat törvényes feltételeinek igazolását pótolja, és a bejegyzett élettársi kapcsolat a bejelentés után nyomban létesíthető (Tv. 2. §). A házasságkötést megelőző eljárástól eltérően viszont nincs jogi lehetőség egyrészt a Csjt. 39. § szerinti ún. utólagos házasságkötésen alapuló apasági vélelem szabályainak az alkalmazhatóságára, másrészt a feleknek a születendő gyermekük családi nevéről való megállapodására, harmadrészt pedig a névviselésre vonatkozó nyilatkozatok megtételére sem, mert a Tv. 3. § (2) és (3) bekezdése a hivatkozott szabályok alkalmazhatóságát értelemszerűen kizárja.

A bejegyzett élettársi kapcsolat alaki feltételei hiányának és a bejegyzési akadályok (érvénytelenségi okok) fennállásának jogkövetkezményei Az alaki feltételek hiányának és a bejegyzési akadályok (érvénytelenségi okok) fennállásának jogkövetkezményeire tekintettel a bejegyzett élettársi kapcsolat lehet létező és nemlétező, illetőleg érvényes vagy érvénytelen, míg a felek által szándékolt jogkövetkezményekre figyelemmel valós vagy színleges (névleges) is. E fogalmak egymástól való elhatárolásának nem csupán az anyakönyvvezetői és a bírói, hanem a közjegyzői jogalkalmazás körében is kiemelt jelentősége van, mert nincs helye a bejegyzett élettársi kapcsolat közjegyző általi megszüntetésének – többek között – akkor, ha a bejegyzett élettársi kapcsolat érvénytelenné nyilvánításának vagy nemlétezése megállapításának lenne helye (Kjnp. 36/A. § (3) bek.) – (lásd: A közjegyzői eljárás törvényes feltételei)

A nemlétező (non existens) bejegyzett élettársi kapcsolat A bejegyzett élettársi kapcsolat létrejöttének a fentebb részletezett ún. alaki kellékei a bejegyzett élettársi kapcsolat minimális feltételeinek minősülnek, ezért bármelyik alaki

2 0 1 0.

6.

s z á m

feltétel hiánya esetén (:a bejegyzett élettársi kapcsolat létesítésére irányuló szándékot nem anyakönyvvezető előtt jelentették ki, a felek nem voltak személyesen jelen, nem hangzott el a bejegyzett élettársi kapcsolat létesítésére irányuló egybehangzó nyilatkozatuk, a nyilatkozatot feltételhez vagy időhöz kötötték, vagy a bejegyzett élettársi kapcsolatot nem két azonos nemű személy létesítette:), a bejegyzett élettársi kapcsolat nemlétezőnek minősül. A nemlétező bejegyzett élettársi kapcsolathoz – az érvénytelen házassággal és az érvénytelen bejegyzett élettársi kapcsolattal ellentétben – semmiféle jogkövetkezmény nem fűződik, ezért fogalmilag kizárt ún. maradék joghatások érvényesülésének a lehetősége is, és a nemlétezésének megállapítása iránti per indításának van helye, a nemlétezésére – annak érvénytelenségével szemben – bárki, bármilyen eljárásban hivatkozhat és a nemlétező bejegyzett élettársi kapcsolatot tartalmazó bejegyzés közigazgatási eljárás keretében is törölhető a bejegyzett élettársak anyakönyvéből. A további, kisebb alaki hibák esetén a házasság és a bejegyzett élettársi kapcsolat létrejön és érvényes.

Az élettársi kapcsolat bejegyzésének akadályai és az érvénytelen bejegyzett élettársi kapcsolat A házasságkötésnek, és ebből következően a bejegyzett élettársi kapcsolat létesítésének törvényi feltételeit a Csjt. – az alaki feltételektől eltérően – olyan ún. érvénytelenségi okokként szabályozza, amelyek hiánya egyszersmind ún. házassági akadálynak és az élettársi kapcsolat bejegyzése akadályának is minősül. A Csjt. ugyanakkor a házasság és a bejegyzett élettársi kapcsolat létrejöttének az alakszerűségi feltételeit is meghatározza, és egyes alakszerűségi feltételeket érvénytelenségi oknak minősít.

A törvényes feltételek valamelyike hiányának az elsődleges jogkövetkezménye az, hogy ilyen esetben az anyakönyvvezető az élettársi kapcsolat bejegyzésénél való közreműködést – az anyakönyvekről, a házasságkötési eljárásról és a névviselésről szóló 1982. évi 17. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: At.) Tv. 8. §-sal kiegészített 26/B. §-a szerint – köteles megtagadni (:a közreműködésre nem illetékes, az eljárásból ki van zárva, a létrehozásának törvényes akadálya van, a felek a létrehozás törvényes feltételeit nem igazolták, a felek a létrehozáshoz a jogszabályban előírt felmentést, illetőleg engedélyt nem mutatták be, a bíróság bármelyik felet, akár nem jogerős határozattal is cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezte, vagy a fél a létrehozás időpontjában nyilvánvalóan cselekvőképtelen:).

A törvényes feltételek hiánya ellenére történő bejegyzés ugyanakkor másodlagosan a bejegyzett élettársi kapcsolat érvénytelenségének megállapítására ad alapot. A bejegyzési akadályok, illetve érvénytelenségi okok (:korábbi házasság, illetve bejegyzett élettársi kapcsolat fennállása, rokoni, illetve hozzátartozói kapcsolat, sógorság, alaki hibák, cselekvőképtelenség, 18. életéve betöltésének hiánya, stb.) lehetnek elháríthatók és elháríthatatlanok.


Az utóbbi körbe tartozik – többek között – a felek valamelyike korábbi házasságának vagy bejegyzett élettársi kapcsolatának fennállása, vagy a felek valamelyike 18. életéve betöltésének a hiánya. A Büntető Törvénykönyvről szóló 1978. évi IV. törvénynek (a továbbiakban: Btk.) a Tv. 13. §-ával módosított 192. § (2) bekezdése ugyanis – az (1) bekezdés által bűncselekménnyé nyilvánított kettős házasság bűntettének elkövetéséért kiszabható – három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetni rendelte a kettős bejegyzett élettársi kapcsolatot, tehát azt is, „aki bejegyzett élettársi kapcsolatának fennállása alatt házasságot köt, vagy újabb bejegyzett élettársi kapcsolatot létesít, továbbá aki bejegyzett élettársi kapcsolatban álló személlyel házasságot köt, vagy ilyen személlyel bejegyzett élettársi kapcsolatot létesít.” A tizennyolcadik életévét be nem töltött (nem pedig a Ptk. 12. § szerinti kiskorú!) személy – a 16. életévét betöltött kiskorú házasságkötésével ellentétben – a gyámhatóság előzetes engedélyével sem létesíthet bejegyzett élettársi kapcsolatot, ezért fogalmilag kizárt a nagykorúság bejegyzett élettársi kapcsolat létesítése útján történő megszerzése is. Hasonlóképpen kizárt azt is, hogy olyan 18. életévét be nem töltött nagykorú személy létesíthessen bejegyzett élettársi kapcsolatot, aki a Ptk. 12. § alapján a házasságkötése folytán vált nagykorúvá, a házassága azonban időközben a házastársának halála vagy annak a bíróság általi felbontása, illetőleg – a cselekvőképesség hiányán vagy a kiskorúság miatt szükséges gyámhatósági engedély hiányán kívüli okból történt – érvénytelenné nyilvánítása folytán megszűnt. A házasságot és – ebből következően – a bejegyzett élettársi kapcsolatot nem önmagában valamely érvénytelenségi ok puszta fennállása esetén, hanem csak akkor lehet érvénytelennek tekinteni, ha azt az arra – a Csjt. 14-16. §-ai által meghatározott – jogosultak valamelyike által a Pp. 281. § által meghatározott alperes ellen megindított érvénytelenítési perben hozott – mindenkivel szemben hatályos – bírósági ítélet érvénytelennek nyilvánította azért, mert azt valamely házassági, illetve bejegyzési akadály ellenére kötötték meg, illetve jegyezték be, vagy azt házassági, illetve bejegyzési akadály hiányában ugyan, de az érvényességhez szükséges alaki szabályok megsértésével kötötték meg, illetve jegyezték be (Csjt. 13. §). Az érvénytelenítés jogkövetkezményeként a bejegyzett élettársak a kapcsolat keletkezésére visszanyúló (ex tunc) hatállyal visszanyerik házasságkötési, illetve bejegyzett élettársi kapcsolat létesítési szabadságukat. Az érvénytelen bejegyzett élettársi kapcsolat vagyonjogi hatásait azonban – az érvénytelenség ún. maradék joghatásaként – a vélt házasságra, illetve vélt bejegyzett élettársi kapcsolatra irányadó Csjt. 33. § alapján kell elbírálni. E törvényhely szerint a vélt bejegyzett élettársi kapcsolat alatt olyan érvénytelen bejegyzett élettársi kapcsolatot, amelynek létrejöttekor vagy egyik fél sem, vagy legalább az egyik fél nem tudott az érvénytelenségi ok fennállásáról. Kétoldalú vélt bejegyzett élettársi kapcsolat esetén, tehát akkor, ha a bejegyzett élettársi kapcsolat létrejöttekor mindkét fél jóhiszemű volt, a bejegyzett élettársi kapcsolatból folyó vagyonjogi hatások ugyanazok, mint érvényes bejegyzett élettársi kapcsolat esetében. Az ilyen bejegyzett élettársi kapcsolat érvénytelenné nyilvánítása esetén a vagyonjogi követeléseket mindegyik fél akként érvényesítheti,

2 0 1 0.

6.

s z á m

10 mintha a bejegyzett élettársi kapcsolatot az érvénytelenné nyilvánításának időpontjában a bíróság felbontotta, illetve a közjegyző megszüntette volna. Egyoldalú vélt bejegyzett élettársi kapcsolat esetén, tehát akkor, ha a jogviszony létrejöttekor csak az egyik fél volt jóhiszemű, az előbbi rendelkezéseket csak az ő kívánságára kell alkalmazni (Csjt. 33. §).

A színleges („névleges”) és a valós bejegyzett élettársi kapcsolat Nem vélt, hanem színleges (névleges) bejegyzett élettársi kapcsolatról beszélünk viszont akkor, ha annak létrehozásával a felek nem valójában nem a bejegyzett élettársi kapcsolat jogi hatásait, hanem valamely más joghatást vagy célt kívánnak elérni – így például a felek valamelyikének más országba való áttelepülését kívánják akarják kieszközölni, a szándékuk azonban már eredetileg sem irányul arra, hogy egymással életközösségre lépjenek, illetőleg az egymás közötti jogviszonyukra a bejegyzett élettársi kapcsolat jogi hatásai legyenek irányadók. Nem színleges, hanem valós a bejegyzett élettársi kapcsolat akkor, ha a felek eredeti szándéka a bejegyzett élettársi kapcsolat jogi hatásaira irányul ugyan, az életközösség tényleges megkezdésére azonban a kapcsolat bejegyzését követően felmerült okok miatt nem került sor.

A bejegyzett élettársi kapcsolat joghatásai A bejegyzett élettársi kapcsolat joghatásait a Tv. 3. § (1) bekezdésének utaló szabálya akként határozza meg, hogy „ha e törvény eltérően nem rendelkezik, vagy e törvény a rendelkezés alkalmazását nem zárja ki, megfelelően alkalmazni kell a házasságra, a házastársra vagy házastársakra, az özvegyre, az elvált személyre, a hajadonra, nőtlenre, valamint a házaspárra vonatkozó szabályokat a bejegyzett élettársi kapcsolatra, a bejegyzett élettársra vagy bejegyzett élettársakra, az elhunyt bejegyzett élettárs túlélő bejegyzett élettársára, arra a személyre, akinek bejegyzett élettársi kapcsolatát megszüntették, aki még nem volt házas, és bejegyzett élettársi kapcsolatot még nem létesített és a bejegyzett élettársakra.”

A házassághoz kapcsolódó, de a bejegyzett élettársi kapcsolatra nem alkalmazható speciális jellegű jogkövetkezmények Másként rendelkeznek, és ezáltal kizárják a házasságra vonatkozó szabályok alkalmazhatóságát a Tv. 3. § (2)-(4) bekezdéseinek kivételes szabályai a a) a közös gyermekké fogadás lehetőségére (tehát egyrészt ugyanazon gyermek akár együttesen, akár külön-külön történő, másrészt az egyik bejegyzett élettárs gyermeke másik bejegyzett élettárs általi örökbefogadása),


11 b) az apasági vélelem keletkezésére, c) a házastársak névviselésére, valamint d) az emberi reprodukcióra irányuló, külön törvény szerinti eljárások házastársakra vonatkozó rendelkezési vonatkozásában. A Tv. kifejezett kizáró rendelkezése folytán a közös gyermekké fogadás joga a bejegyzett élettársakat nem illeti meg, a túlélő özvegy bejegyzett élettárs azonban az elhalt bejegyzett élettársának akár vérszerinti, akár örökbefogadott gyermekét örökbefogadhatja. A házastársakat és volt házastársakat a Csjt. által meghatározott formában megillető névviselési jog (: a névviselési forma megválasztása, megváltoztatása és megváltozása:) a bejegyzett élettársakra nem alkalmazható ugyan, annak viszont nincs jogi akadálya, hogy az akár bejegyzett, akár be nem jegyzett élettársak bármelyikének a családi és/vagy utónevét – az élettársi kapcsolat létrejöttének tényére tekintettel előterjesztett kérelme alapján – az egyéb törvényes feltételek meglétében – az igazságügyi és rendészeti miniszter változtassa meg. A névviselés vonatkozásában külön is kitér a Tv. 3. § (3) bekezdése arra, hogy bejegyzett élettársi kapcsolat létesítése esetén a bejegyzett élettárs volt férje nevét a házasságra utaló toldással nem viselheti tovább, és ez a joga akkor sem éled fel, ha a bejegyzett élettársi kapcsolata megszűnt. Ha a leendő bejegyzett élettárs a bejegyzett élettársi kapcsolat létesítését megelőzően házassági névként volt férje nevét vagy családi nevét viseli a házasságra utaló toldással, és házassági nevét nem módosítja másik házassági névviselési formára, a születési családi nevének viselésére jogosult. Nincs akadálya viszont annak, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolat létesítése után is tovább viselje a volt feleség a volt férjének családi nevét a házasságra utaló („-né”) toldás nélkül, a volt férj tovább viselje volt feleségének családi nevét, továbbá mindkét volt házastárs tovább viselje az általuk közösen választott – a kötőjellel összekapcsolt családi nevükből és az ahhoz hozzáfűzött saját utónevükből álló – ún. házassági nevet (2002. évi XLIV. törvénnyel módosított 25-26. §).

A házasság és a bejegyzett élettársi kapcsolat egymással azonos joghatásai A családi állapotra vonatkozó nyilatkozat formája vonatkozásában kiemeli a Tv. 3. § (5) és (6) bekezdése, valamint a Csjt. – Tv. 5. § (2) bekezdésével kiegészített – 26/A. § (1) és (2) bekezdése azt, hogy ha e törvény a házasság vagy a bejegyzett élettársi kapcsolat fennállásához, illetve a házasság vagy a bejegyzett élettársi kapcsolat megszűnéséhez nem állapít meg eltérő jogkövetkezményt, továbbá ha a jogosultság vagy a kötelezettség az özvegyet és az özvegy bejegyzett élettársat megkülönböztetés nélkül megilleti vagy terheli, a családi állapotra vonatkozó nyilatkozat csak olyan formában követelhető meg, hogy a „házas” és „bejegyzett élettárs”, az „özvegy” és az „özvegy bejegyzett élettárs”, illetve az „elvált” és az „elvált bejegyzett élettárs” megjelölés együtt szerepeljen. A családi állapotra

2 0 1 0.

6.

s z á m

12 vonatkozó adatot tartalmazó nyilvántartásban – az anyakönyvi nyilvántartás, valamint a személyi adat- és lakcímnyilvántartás kivételével – a családi állapotot úgy kell feltüntetni, hogy a „házas” és a „bejegyzett élettárs”, az „özvegy” és az „özvegy bejegyzett élettárs”, illetve az „elvált” és az „elvált bejegyzett élettárs” megjelölés együtt szerepeljen. A Tv. eltérő rendelkezése hiányában tehát – a fentebb részletezett kivételektől eltekintve – a bejegyzett élettársi kapcsolat a házassággal azonos joghatásokkal jár. E jogkövetkezmények a legkülönbözőbb jogágak területét érintik, ehelyütt azonban – terjedelmi okok miatt – csak a családjogi és polgári jogi joghatásokra térünk ki.

A családjogi joghatások A bejegyzett élettársi kapcsolat vagyonjogi joghatásai értelmezhetők szűkebben és tágabban is – tágabb értelemben véve ide tartoznak a bejegyzett élettársi tartás és a bejegyzett élettársi lakáshasználat rendezésének kérdései is.

Szűkebb értelemben a bejegyzett élettársi kapcsolat törvényes vagyonjogi joghatása az, hogy a bejegyzéssel a bejegyzett élettársi kapcsolatban élők között az életközösség idejére bejegyzett élettársi vagyonközösség keletkezik, és ennek megfelelően a bejegyzett élettársak osztatlan közös tulajdona mindaz, amit a bejegyzett élettársi életközösség ideje alatt akár együttesen, akár külön-külön szereztek, kivéve azt, ami – a Csjt. 28. § szerint – valamelyik bejegyzett élettárs különvagyonához tartozik (Csjt. 27. § (1) bek.). Az élettársi kapcsolat bejegyzésének ténye tehát a szükséges, de nem elégséges feltétele a bejegyzett élettársi vagyonközösség létrejöttének, mert az utóbbi joghatás érvényesüléséhez az életközösség tényleges létrejötte és folyamatos fennállása is szükséges, az életközösség megszűnésével pedig az ilyen jogi hatások megszűnése a bejegyzett élettársi kapcsolat további fennállása ellenére is bekövetkezik. Törvényes vélelem szól azonban amellett, hogy a bejegyzés tényével az életközösség is létrejött (BH 1992/6/398.), a bejegyzett élettársi kapcsolat létesítését közvetlenül megelőző, – Ptk. 685/A. § által meghatározott – de facto élettársi kapcsolat vagyonjogi hatásaira pedig – a Legfelsőbb Bíróság már hatályon kívül helyezett 10. számú irányelvének 3. pontján alapuló bírói gyakorlat szerint – nem a Ptk. 578/G. § (1) bekezdése, hanem a Csjt. 27-31. §-ai az irányadók. Ilyen esetben tehát a bejegyzett élettársi kapcsolat – házasságéval azonos vagyonjogi hatásait az életközösség tényleges kezdetének az időpontjától kell számítani (LB – már hatályon kívül helyezett – 10. számú irányelvnek 3. pontja, Pfv.II.22.531/1994. és CDT 44.). Nem irányadó a vélelem akkor, ha a bejegyzett élettársak a kapcsolatuk bíróság általi felbontása vagy közjegyző általi megszüntetése után az életközösséget tovább folytatják, vagy a megszakadt életközösséget a bejegyzett élettársi kapcsolatuk felbontását vagy megszüntetését követően visszaállítják anélkül, hogy újabb bejegyzett élettársi kapcsolatot létesítenének. A bejegyzett élettársi kapcsolat felbontása vagy megszüntetése ugyanis a bejegyzett élettársi vagyonközösséget minden esetben megszakítja és azt az életkö-


13 zösség ezt követő esetleges visszaállítása sem támaszthatja fel. Azt ezt követően folytatott vagy létesített de facto élettársi kapcsolatra a Csjt. házassági vagyonjogi szabályai már nem alkalmazhatók, ezért annak fennállása alatt a volt bejegyzett élettársak a Ptk. 578/G. § (1) bekezdése alapján a szerzésben való közreműködés arányában szereznek közös tulajdont akkor is, ha a bejegyzett élettársi közös vagyonuk megosztására nem a bejegyzett élettársi kapcsolat felbontásával vagy megszüntetésével egyidejűleg, hanem csak azt ezt követő de facto élettársi kapcsolatuk megszakadása után kerül sor (házastársakra BH 1993/8/502.). Az életközösség átmeneti jellegű megszakadása ezzel szemben – ha vagyonmegosztás nem történt – a vagyonközösséget nem szünteti meg, ezért azt a bejegyzett élettársi vagyonjogi igények rendezésénél egységesnek és folyamatosnak kell tekinteni. A Csjt. reálszerzés elvén alapuló vagyonközösségi rendszere szerint a bejegyzett élettársak összes vagyonán belül tehát három – dologi jogilag is különálló – vagyontömeget, azaz három alvagyont kell megkülönböztetni: a két fél különvagyonát és a közös vagyont. A két különvagyon mindegyik bejegyzett élettársnak a másiktól független rendelkezése alatt áll, a közös vagyonról viszont csak közös egyetértésben rendelkezhetnek, ezért főszabály szerint bármelyikük visszterhes ügyletéért a másik bejegyzett élettárs felelőssége is fennáll a közös vagyon reá eső része erejéig, és közös a kezelés, a birtoklás joga is. A három alvagyon különállásából következik az is, hogy mindegyik alvagyont külön terhelik a saját körén belül felmerülő terhek és kötelezettségek, és közöttük megtérítésnek annyiban van helye, amennyiben az egyik alvagyonból a másik javára költekezés (beruházás) történt, és így az egyik alvagyon a másik alvagyon terhére gazdagodott (Csjt. 30. § (1)-(3) bek.). A bejegyzett élettársak „osztatlan közös „tulajdonszerzése” és – ebből következően – a közös és különvagyonának fogalma, tárgya és köre szélesebb fogalom a Ptk. szerinti közös tulajdonnál, mert a Csjt. „mindaz” szóhasználatából az következik, hogy a házastársak reálszerzés elvén alapuló – családjogi értelemben vett – osztatlan közös tulajdonszerzése kiterjed mindarra, ami polgári jogi értelemben a (aktív és passzív) vagyon fogalmi körébe tartozik, tehát: a.) ami a Ptk. 94. § (1) bekezdése szerint polgári jogi értelemben tulajdonjog tárgya, tehát ingó vagy ingatlan dolog, b.) amelyre a Ptk. 94. § (2) bekezdése szerint a tulajdonjog szabályait megfelelően alkalmazni kell, tehát: pénz, értékpapír, dolog módjára hasznosítható természeti erő, c.) amely polgári jogi értelemben kötelmi jellegű igénynek minősül, tehát - vagyoni értékű jog, illetve követelés, - vagyoni tárgyú kötelezettség, illetve tartozás (Csűri: Értékpapírok és társasági részesedések a házassági vagyonjogban 39 – 59. o., és LB Pfv.II.20.029/1997., Pfv.II.21.130/1998., Pfv.II.23.064/1998.). A vagyonközösséget a bejegyzett élettársi kapcsolat fennállása alatt a bíróság fontos okból bármelyik bejegyzett élettárs kérelmére nemperes eljárásban – végzéssel – megszüntet-

2 0 1 0.

6.

s z á m

14 heti, a bejegyzett élettársi életközösség megszűnésekor pedig a vagyonközösség véget ér, és bármelyik bejegyzett élettárs követelheti a közös vagyon megosztását azzal, hogy ennek során igényelni lehet a közös vagyonból a különvagyonba, illetőleg a különvagyonból a közös vagyonba történt beruházások, továbbá a kezelési és fenntartási költségek megtérítését (Csjt. 31. § (1)-(2) bek.). A közös vagyon megosztása történhet a bejegyzett élettársak megállapodásával, tehát peren kívüli szerződésével vagy perbeli egyezségével vagy a bíróság polgári perben hozott ítéletével.

A házassági és – ebből következően – a bejegyzett élettársi vagyonjogi szabályok diszpozitív (szerződést pótló) jellege folytán a törvényes vagyonjogi rendszer csak eltérő tartalmú bejegyzett élettársi vagyonjogi szerződés létrejöttének a hiányában, vagy akkor érvényesülhet, ha a létrejött szerződés érvénytelen. A bejegyzett élettársi kapcsolatra lépni szándékozók ugyanis a bejegyzés előtt, valamint a bejegyzett élettársak az egymás közötti vagyoni viszonyaikat – a házastársakhoz hasonlóan – a bejegyzett élettársi életközösség tartamára szerződéssel rendezhetik, és a szerződésben a Csjt. rendelkezéseitől eltérően határozhatják meg, hogy mely vagyon kerül a közös-, illetőleg a különvagyonba (Csjt. 27. § (2)-(4) bek.). Az ítélkezési gyakorlat szerint az ún. szűkebb értelemben vett házassági vagyonjogi szerződésben a házasulók, illetve a házasfelek – a Ptk. 200. §-ának (1) bekezdésében megfogalmazott szerződéses szabadságukkal élve – szabadon dönthetnek abban, hogy: • egyrészt az életközösség tartamára az egymás közötti vagyoni viszonyaikat szerződéssel szabályozzák és a közös, illetve a különvagyon körét a reálszerzés elvén alapuló vagyonközösség helyett belátásuk szerint határozzák meg akként, hogy: • a reálszerzés elvén alapuló részleges vagyonközösség, • az értéktöbbleti elven alapuló teljes vagy részleges vagyonközösség, vagy • a teljes vagyonelkülönítés rendszerében állapodnak meg, • másrészt a házastársaknak a vagyonközösséghez tartozó tárgyakkal való közös rendelkezési jogát, • harmadrészt az ügyletkötésben részt nem vett házastársnak a házastársa által kötött ügyletért az ügyletkötő harmadik személlyel szemben fennálló felelősségét a Csjt. rendelkezéseitől eltérő módon szabályozzák, • végül pedig szerződéskötés hiányában – a vagyoni viszonyaikra a Csjt. vagyonközösségen alapuló vagyonjogi rendszerének szabályai lesznek irányadók” Külön ki kell emelni ugyanakkor azt, hogy a Csjt. 27. § (3) bekezdése szerint a házastársak a harmadik személlyel kötött ügyleteik során kötelesek tájékoztatást adni arról, ha a szerződéssel érintett vagyontárgy valamelyikük különvagyonához tartozik, a házassági, illetve bejegyzett élettársi vagyonjogi szerződés Csjt. szabályaitól eltérő ügyleti felelősségre vonatkozó rendelkezéseinek „érvényessége, illetve a harmadik személ�lyel vagy a másik házastárssal szembeni hatályossága pedig természetesen feltételezi azt, hogy a házastársak valamelyikével szerződő harmadik személy, illetve a másik házas-


15 társ a reá nézve kedvezőtlenebb, illetve terhesebb felelősségi feltételek alkalmazásához kifejezetten hozzájárult.” (Csűri: A házassági vagyonjog gyakorlati kérdései 239-240. old., CompLex Kiadó – Budapest, 2006.). A szerződés érvényességéhez annak közokiratba vagy jogi képviselő által ellenjegyzett magánokiratba foglalása szükséges. Ez a rendelkezés nem vonatkozik ingó dolog ajándékozására, ha az ajándék átadása megtörtént, valamint az életközösség megszakadása után a házastársi közös vagyon megosztása tárgyában létrejött megállapodásra (Csjt. 27. § (3) bek.). A szerződést kizárólag – a 2001. évi XXXV. számú törvény 3. § (2) bekezdése szerinti – elektronikus aláírást felhasználva, illetve elektronikusan aláírt elektronikus dokumentumba foglalva nem lehet elkészíteni A közjegyző által készített közokiratba foglalt szerződések alakiságait a közjegyzőkről szóló 1991. évi XLI. törvény tartalmazza, míg jogi képviselőként a szerződést az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény értelmében ügyvéd vagy ügyvédi iroda ellenjegyezheti. Magánokiratba foglalt szerződés megkötésénél – az ügyvédi munkaközösség, jogi oktatói munkaközösség, valamint a szakszervezeti és szövetkezeti jogsegélyszolgálat jogintézményének a megszűnése folytán – jogi képviselőként – az ügyvédekről szóló 1998. évi XI. törvény értelmében – csak ügyvéd vagy ügyvédi iroda járhat el. A 2003. évi LXXX. törvény 1. § (3) bekezdésének a./ pontja szerint elvileg nem kizárt a szerződésnek az állami jog segítségnyújtás keretében jogi segítő által történő elkészítése sem. A fentebb részletezett alakiságok nem csupán a szűkebb értelemben vett házassági vagyonjogi szerződésre, hanem • a házastársaknak az életközösség fennállása alatt egymással kötött adásvételi, csere-, ajándékozási és kölcsönszerződésére (Csjtr. II. 3. § (2) bek.), • a közös lakás használatát szabályozó szerződésre (Csjt. 31/A. § (1) bek.), valamint • az életközösség fennállása alatt a házastársi közös vagyon tárgyában létrejött megállapodásra is kiterjednek. Nem érintik viszont a Csjt. rendelkezései a más jogszabályok által előírt alaki érvényességi követelményeket (pl. ingatlan közös tulajdonának megszüntetése esetén a Ptk. 365. § (3) bekezdése szerinti írásbeli forma).– (Csűri Éva: A házassági vagyonjog – OITH – Vázlat bírósági fogalmazók részére – Budapest, 2007.)

A bejegyzett élettársak lakáshasználatának rendezésére – a házastársakhoz hasonlóan – elsődlegesen a közöttük létrejött szerződés tartalma, ennek hiányában pedig a Csjt. – házastársi közös lakás használatának rendezésére vonatkozó – 31/A-31/E. §-ai az irányadók. E szabályok szerint a bejegyzett élettársi kapcsolat megszűnése esetén a lakás használata tárgyában a bíróság akkor dönt, ha a lakásban a bejegyzett élettársak egyikőjük vagy mindkettőjük tulajdonjoga vagy bérleti joga alapján laknak. A házastársi közös lakás használatának rendezésére vonatkozó Csj.-beli szabályok alkalmazhatóságát az ítélkezési gyakorlat a más önálló jogcímen használt, vagyoni értéket jelentő – így például az egyik vagy mindkét fél haszonélvezetében vagy – ha a haszná-

2 0 1 0.

6.

s z á m

16 lat lakásigény kielégítését is szolgálja – haszonbérletében lévő lakásokra is kiterjesztette (LB PK 299. számú állásfoglalás indokolása, BH 1988/8/275., Pfv.II.21.841/1998.). Nem ismeri el viszont a az egymással szembeni perindítás lehetőségét akkor, ha a házastársak a lakásban ún. járulékos jogcímen (mint családtagok, szívességi lakáshasználók, albérlőtársak) vagy jogcím nélkül laknak. Ilyen esetben a lakással rendelkezni jogosult tulajdonos, bérlő, haszonélvező jogosult egyik vagy mindkét házastárssal szemben a lakás elhagyása érdekében pert indítani és a távozásra köteles házastársat a lakáshasználati jogának ellenértéke sem illeti meg (BH 1989/10/403., CDT 239., és BH 1997/2/75., CDT 203.).

A házasság vagy a bejegyzett élettársi kapcsolat felbontása esetén volt házastársától vagy volt bejegyzett élettársától tartást igényelhet az, aki arra hibáján kívül rászorul, kivéve, ha arra a házasság vagy a bejegyzett élettársi kapcsolat fennállása alatt tanúsított magatartása miatt érdemtelenné vált (Csjt. 21-22. §), a különélő és önhibáján kívül rászoruló házastársát vagy bejegyzett élettársát pedig – ha arra nem érdemtelen – a bejegyzett élettárs a különvagyonából is köteles eltartani, amennyiben házastársa vagy bejegyzett élettársa megélhetésének költségeit a közös vagyonból nem lehet fedezni, és a tartás nem veszélyezteti a kötelezett saját, valamint annak a megélhetését, akinek eltartására házastársával vagy bejegyzett élettársával egysorban köteles (Csjt. 32. § (3) bek.). A tartási kötelezettség sorrendjében első a házastárs, illetve a bejegyzett élettárs, a tartásra jogosultság sorrendjében pedig a házastárs, illetve a bejegyzett élettárs és az elvált házastárs, illetve az elvált bejegyzett élettárs – a gyermek kivételével – a többi rokont megelőzi, és a különélő házastárssal, illetve különélő bejegyzett élettárssal egy sorban követelhet tartást a volt házastárs, illetve a volt bejegyzett élettárs is (Csjt. 60. § (1) és 64. § (2) bek.). A bejegyzett élettárs köteles háztartásában eltartani a vele együtt élő házastársának vagy bejegyzett élettársának olyan tartásra szoruló kiskorú gyermekét (mostohagyermek), akit házastársa vagy bejegyzett élettársa az ő beleegyezésével hozott a közös háztartásba, és a tartási kötelezettség mindkét házastársat, illetve mindkét bejegyzett élettársat egysorban terheli (Csjt. – Tv. 5. § (5) bekezdésével módosított – 62. § (1) bekezdése). A mostohaszülő (másodlagos) tartási kötelezettsége ugyanakkor egyrészt nem érinti a gyermekétől különélő vérszerinti szülőnek a gyermekével szemben változatlanul fennálló (elsődleges) tartási kötelezettségét, másrészt az főszabály szerint csak a természetbeni tartásra korlátozódik és a pénzbeli tartásra csak akkor terjed ki, ha a vérszerinti szülők a gyermekük tartását nem képesek biztosítani, a mostohaszülő pedig a tartásához a közös háztartás keretén belül nem járul hozzá, harmadrészt a mostohaszülő tartási kötelezettségét nemcsak a mostohagyermek tartásra való rászorultságának a megszűnése, hanem a szülővel fennálló életközösségének a megszűnése és a mostohagyermek nagykorúságának elérése is megszünteti.


17 A polgári jogi (öröklési jogi) joghatások A bejegyzett élettársak törvényes öröklési státusza is a házastársakéval azonos. Míg a Ptk. hatálya alá tartozó élettárs öröklési joga kizárólag végintézkedésen alapulhat, addig a túlélő házastárs és a túlélő bejegyzett élettárs törvény vagy végintézkedés jogcímén egyaránt örökölhet, és a házastárs, illetve a bejegyzett élettárs mindkét esetben lehet állagörökös vagy haszonélvezeti jog örökös is, törvényes öröklés jogcímén azonban nem holtig tartó haszonélvezeti jogot, hanem csak ún. özvegyi haszonélvezeti jogot örökölhet. Bár a túlélő házastárs vagy a túlélő bejegyzett élettárs az örökhagyó egyik legközelebbi hozzátartozója, a törvényes öröklés rendje szerint a hagyatéki vagyon állagát (tulajdonjogát) csak akkor örökölheti meg, ha az örökhagyónak – bármilyen távoli – leszármazója nem maradt (Ptk. 607. § (4) bek.). Ezt az ellentmondásos helyzetet kompenzálja a Ptk. azzal, hogy az örökhagyó túlélő házastársának vagy a túlélő bejegyzett élettársnak elvben korlátlan haszonélvezeti jogot, ún. özvegyi jogot biztosít egyrészt a leszármazók állagöröklése mellett, másrészt az ági öröklés alá eső vagyontárgyakon. Az örökhagyó házastársa, bejegyzett élettársa örökli ugyanis mindannak a vagyonnak a haszonélvezetét, amelyet egyébként nem ő örökölt (özvegyi jog). Ha a házastárs vagy a bejegyzett élettárs új házasságot köt vagy bejegyzett élettársi kapcsolatot létesít, haszonélvezeti joga megszűnik (Ptk. 615. § (1)-(2) bek.).

Adójogi, társadalombiztosítási jogi és egyéb joghatások Értelemszerűen megilletik a bejegyzett élettársakat azok a jogok és kötelezettségek, amelyek többségében a házastársakkal már ma is azonos módon járnak az élettársak számára (egészségügyi információhoz jutási és döntési jogok, tanúvallomás megtagadásának joga, összeférhetetlenségi szabályok). Továbbá a bejegyzett élettársakat mindazok az adójogi, munkajogi, szociális, bevándorlási, honosítási stb. kedvezmények megilletik, mint a házasságban élőket, illetve ugyanazok az eljárási szabályok is vonatkoznak rájuk, mint a házastársakra (pl.: tanúvallomás megtagadásának joga, összeférhetetlenségi szabályok) – (Tv. indokolása). Az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény – Tv. 17. § (6) bekezdésével módosított – 171. § (4) bekezdésének a) pont ac) és ae) alpontjai szerint reprodukciós eljárás céljából történő ivarsejt-adományozás esetén a (2) bekezdése szerinti felajánlás történhet meghatározott recipiens számára történő felhasználásra is – az egyéb törvényes feltételek együttes fennállása esetén – akkor, ha a) az adományozó recipiens • közeli hozzátartozója vagy • oldalági rokona, vagy • testvérének házastársa (bejegyzett élettársa, élettársa) vagy • házastársa (élettársa) közeli hozzátartozója az egyenesági rokon és a testvér kivételével, vagy • házastársa (élettársa) testvérének házastársa (bejegyzett élettársa, élettársa), • aki megfelel a 171. § (1) bekezdésében foglaltaknak.

2 0 1 0.

6.

s z á m

18 A bejegyzett élettársi kapcsolat megszűnése A házasság és a bejegyzett élettársi kapcsolat, mint az állam által nyilvántartott és a jog által védett, személyállapoti és családjogi jogviszonyt létrehozó párkapcsolati forma – a Ptk. hatálya alá tartozó de facto élettársi kapcsolattal ellentétben – nem szűnik meg önmagában azáltal, hogy a felek között az együttélés megszakad, ezért a megszűnésének eseteit a Csjt., illetve a Tv. taxatíve határozza meg. A házasság, és a bejegyzett élettársi kapcsolat megszűnése és érvénytelenné nyilvánítása megegyezik egymással abban, hogy az ún. „maradékhatások” kivételével feloldja a házasságkötéssel, illetve az élettársi kapcsolat bejegyzésével keletkezett jogi hatásokat. Lényegesen különbözik viszont egymástól az említett két jogintézmény abban, hogy míg az érvénytelenné nyilvánítás – a maradékhatások ellenére – mindig a keletkezésére visszaható (ex tunc) hatályú, addig a megszűnése csak a megszűnés napjától a jövőre vonatkozó (ex nunc) hatályú. Más kérdés az, hogy egyes jogi hatások – mint például a házassági, illetve bejegyzett élettársi vagyonjogi hatások – keletkezéséhez nem elegendő a házasság megkötésének, illetve az élettársi kapcsolat bejegyzésének puszta ténye, hanem ahhoz az életközösség létrejötte és fennállása is szükséges, az életközösség megszűnésével pedig az ilyen jogi hatások megszűnése a házasság, illetve a bejegyzett élettársi kapcsolat további fennállása ellenére is bekövetkezik. A bejegyzett élettársi kapcsolat megszűnik a) az egyik bejegyzett élettárs halálával, b) bírósági felbontással vagy c) közjegyző általi megszüntetéssel (Tv. 4. § (1) bek.). A bejegyzett élettársi kapcsolat megszűnésére a házasság megszűnésére vonatkozó rendelkezéseket alkalmazni kell. A bejegyzett élettársi kapcsolatot a felek közös megegyezése alapján a közjegyző nemperes eljárásban szünteti meg (Tv. 4. § (2)-(3) bek.).

Az egyik bejegyzett élettárs halála A bejegyzett élettársi kapcsolat – természeténél fogva, egyezően a házasság megszűnésével – a bejegyzett élettársak bármelyikének a halálával megszűnik. Arra, hogy a házasság, illetve a bejegyzett élettársi kapcsolat a házastárs, illetve a bejegyzett élettárs halála folytán megszűnt, hivatkozni lehet: • halotti anyakönyvi bejegyzés vagy • a bíróságnak • a halál tényét megállapító, illetőleg • holtnak nyilvánító jogerős határozata alapján. Ha az említett anyakönyvi bejegyzés, illetőleg bírósági határozat hatálya megdől, tehát kiderül, hogy a halottnak vélt házastárs, illetve bejegyzett élettárs mégis életben van, és a másik házastárs újabb házasságot nem kötött vagy bejegyzett élettársi kapcsolatot nem létesí-


19 tett, illetve a másik bejegyzett élettárs házasságot nem kötött, vagy újabb bejegyzett élettársi kapcsolatot nem létesített, úgy a házassági kötelék, illetve a bejegyzett élettársi kapcsolat változatlanul fennmarad, és azt a házastársak, illetve bejegyzett élettársak tovább folytathatják, de megnyílik a jogi lehetőség a házasság felbontására, illetőleg a bejegyzett élettársi kapcsolat megszüntetésére is. Ha azonban a másik házastárs újabb házasságot kötött vagy bejegyzett élettársi kapcsolatot létesített vagy a másik bejegyzett élettárs időközben házasságot kötött vagy újabb bejegyzett élettársi kapcsolatot létesített, úgy a korábbi házasságot vagy a korábbi bejegyzett élettársi kapcsolatot akkor is megszűntnek kell tekinteni, ha említett anyakönyvi bejegyzés, illetőleg bírósági határozat hatálya az újabb házasságkötést vagy újabb élettársi kapcsolat létesítését követően megdől. Nem alkalmazható viszont ez a rendelkezés akkor, ha az újabb házasságkötéskor, illetve újabb bejegyzett élettársi kapcsolat létesítésekor bármelyik házasuló, illetve bejegyzett élettársi kapcsolatra lépő tudta, hogy a halál nem következett be (Csjt. 17. § (2) bekezdés). Mindkét házastárs, illetve bejegyzett élettárs jóhiszeműsége esetén tehát a jogalkotó – főszabályként – kiküszöböli a Csjt. 7. § (1) bekezdésének tilalmába ütköző, és a Btk. által büntetni rendelt kettős házasság, illetve kettős bejegyzett élettársi kapcsolat létrejöttének a lehetőségét, azáltal, hogy a korábbi házasságot, illetve korábbi bejegyzett élettársi kapcsolatot megszűntnek nyilvánítja, mert a közokiratokba (anyakönyvi kivonat, jogerős bírósági végzés) vetett bizalomhoz fontos társadalmi és egyéni érdekek fűződnek. Bármelyik házastárs, illetve bármelyik bejegyzett élettárs rosszhiszeműsége esetén viszont – kivételesen – nem akadályozza meg a kettős házasság, illetve kettős bejegyzett élettársi kapcsolat létrejöttét, mert a rosszhiszemű fél a jogvédelemre nem érdemes, és ilyen esetben a rosszhiszeműség bizonyítására az újabb házasság, illetve újabb bejegyzett élettársi kapcsolat érvénytelenné nyilvánítása iránt indított perben kerülhet sor. Erre tekintettel viszont megszűntnek kell tekinteni a korábbi házasságot, illetve korábbi bejegyzett élettársi kapcsolatot akkor is, ha a jóhiszeműen megkötött újabb házasság, illetve jóhiszeműen létesített újabb bejegyzett élettársi kapcsolat időközben megszűnt vagy érvénytelenné vált (Csiky Ottó: A családjog kézikönyve 60-61. old., HVG-ORAC – Budapest, 2007., Petrik: Csjt. Kommentár II. 137. old.).

A bejegyzett élettársi kapcsolat hatóság általi megszüntetése Megszünteti a bejegyzett élettársi kapcsolatot – a házassághoz hasonlóan – az erre hatáskörrel rendelkező hatóság határozata is. A megszüntetéssel egyidejűleg rendezendő kérdések kapcsán figyelemmel kell lenni a feleket terhelő kötelezettségek tejesítésére, a jogok és kötelezettségek érvényesítésére, szükség esetén azok kikényszeríthetőségére. Oly módon kell ezért a megszüntetésről rendelkezni, hogy az azzal egyidejűleg megállapított kötelezettségek hatósági úton kikényszeríthetőek legyenek mind belföldön, mind

2 0 1 0.

6.

s z á m

20 pedig külföldön. Erre pedig egyértelműen a polgári kapcsolatokat elbíráló hatóságok döntései alkalmasak, ezért a törvény a megszüntetést bírói polgári peres és közjegyzői nemperes eljárás útján teszi lehetővé (Tv. Részletes indokolása a 4. §-hoz).

A bejegyzett élettársi kapcsolat bíróság általi felbontása A Tv. 4. § (2) bekezdése szerint a bejegyzett élettársi kapcsolat megszűnésére a házasság megszűnésére vonatkozó rendelkezéseket alkalmazni kell. A magyar házassági bontójog alapszerkezetét a Csjt. 18. § anyagi jogi és a Pp. eljárásjogi szabályai együttesen határozzák meg, a Pp. szabályainak ismertetésére azonban terjedelmi okok miatt nincs módunk. A Csjt. anyagi jogi szabályai a házasság és – ebből következően – a bejegyzett élettársi kapcsolat bíróság általi felbontásának két formáját ismerik: az ún. okfeltáráson és az egyező akaratnyilvánításon (ún. közös megegyezésen) alapuló bontást, amely utóbbi peres eljárás helyett a felek – az egyéb törvényes feltételek meglétében – a bejegyzett élettársi kapcsolat közjegyzői nemperes eljárás keretében történő megszüntetését is választhatják.

Az okfeltáráson alapuló (tényállásos) bontás A Csjt. 18. § (1) bekezdése alapján a bíróság a házasságot, illetve a bejegyzett élettársi kapcsolatot bármelyik házastárs vagy bejegyzett élettárs – illetőleg a házastársak vagy a bejegyzett élettársak közös kérelmére felbontja, ha a házaséletük, illetve a bejegyzett élettársi kapcsolatuk teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott. Az idézett törvényhelyből következően a hatályos bontójog nem a szubjektív jellegű ún. vétkességi elven, hanem az objektív jellegű ún. feldúltsági elven alapul, ezért a Csjt. – sem kimerítő, sem példálózó jelleggel – nem tartalmazza az ún. bontó okok felsorolását, hanem ún. kerettényállást fogalmaz meg, amelynek alapján a bíróság feladata annak eldöntése, hogy a házasság, és ebből következően a bejegyzett élettársi kapcsolat valóban teljesen és helyrehozhatatlanul megromlott-e. A teljes körű bizonyítást igénylő, ún. okfeltáráson alapuló vagy tényállásos perekben a bíróságnak fel kell tárnia a házasélet, illetve a bejegyzett élettársi kapcsolat megromlásához vezető okokat és körülményeket, a vétkességi elv hiánya folytán azonban az ítéletének rendelkező része nem tartalmazhat arra vonatkozó utalást, hogy melyik fél felróható magatartása vezetett a kapcsolat felbomlásához. Más kérdés viszont az, hogy ha bármelyik fél oldalán bizonyítást nyer magatartásának a családjogi szempontú súlyos felróhatósága, úgy ez a tény a házasság, illetve a bejegyzett élettársi kapcsolat felbontásához kapcsolódó ún. járulékos kérdések (bejegyzett élettársi tartásra való érdemtelenség, bejegyzett élettársi közös lakás szubjektív oszthatatlansága, stb.) elbírálása során értékelést nyerhet.


21 Az egyező akaratnyilvánításon (egyezségen vagy különélésen) alapuló bontás Az egyező akaratnyilvánításon alapuló bontásnak a Csjt. két formáját ismeri: az egyezségen és a különélésen alapuló bontást. A Csjt. 18. § (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a házasélet teljes és helyrehozhatatlan megromlására utal a házastársaknak a házasság felbontására irányuló végleges elhatározáson alapuló, befolyásmentes, egyező akaratnyilvánítása. Véglegesnek lehet tekinteni az elhatározást akkor, ha a) a házastársak a közös gyermek elhelyezése és tartása, a szülő és a gyermek közötti kapcsolattartás, a házastársi tartás, a közös lakás használata, valamint – az ingatlanon fennálló közös tulajdon megszüntetése kivételével – a házastársi közös vagyon megosztása kérdésében megegyeztek és egyezségüket a bíróság jóváhagyta, vagy b) a házastársak között legalább 3 éve megszakadt az életközösség úgy, hogy külön lakásban élnek és igazolják azt is, hogy a közös gyermek elhelyezését, valamint tartását a gyermek érdekeinek megfelelően rendezték.

Egyező akaratnyilvánításon alapuló bontás megegyezés (egyezség) alapján A házasság és – ebből következően – a bejegyzett élettársi kapcsolat ún. egyező akaratnyilvánításon alapuló felbontásának a Csjt. által külön szabályozott esete azonban – az idézett törvényhely nyelvtani értelmezéséből következően – nem minősül önálló bontó, illetve megszüntetési oknak, hanem az egyező akaratnyilvánítás ténye csupán a házasélet, illetve az élettársi kapcsolat helyrehozhatatlan megromlásának, a járulékos kérdésekben való megállapodás létrejöttének ténye pedig az elhatározás végleges jellegének bizonyítéka. A megegyezésen alapuló bontáshoz nem szükséges a kapcsolat megromlásához vezető okfolyamat feltárása. A kapcsolat feldúltságának ugyanis maga a megegyezés a teljes értékű bizonyítéka, a véglegesség megállapítása körében a bíróság csak szűk körben mérlegelhet, a befolyásmentesség fennállását viszont a bíróságnak kell megállapítania, ezért a Pp. 284. § (3) bekezdése szerint a felek személyes meghallgatása elengedhetetlen része az eljárásnak. A házasság, illetve a bejegyzett élettársi kapcsolat felbontására irányuló egyező akaratnyilvánítást a törvény alakszerűséghez nem köti, a nyilatkozatnak azonban kifejezettnek és egyértelműnek kell lennie. Az alperesnek az a nyilatkozata, hogy a házasság felbontásához „hozzájárul”, ilyennek nem tekinthető. A perben a felek személyes meghallgatásának nemcsak a békítés megkísérlése végett van jelentősége, hanem azért is, mert az egyező akaratnyilvánítás őszinteségéről, véglegességéről, megfontoltságáról és befolyásmentességéről a bíróság elsősorban a házastársak személyes nyilatkozata alapján győződhet meg (BH 1985/63.). Ha a felek a házasság, illetve a bejegyzett élettársi kapcsolat felbontását a járulékos kérdések tárgyában létrejött egyezségükre alapítottan egyező akaratnyilvánítással kérték, a bíróság nem dönthet a kötelék felbontása felől, amíg a Csjt. 18. § (1) bekezdésében emlí-

2 0 1 0.

6.

s z á m

22 tett valamennyi kérdésben nem jött létre egyezség, és azt a bíróság nem hagyta jóvá, illetőleg, amíg ezek a kérdések döntésre nem váltak alkalmassá. Az utóbbi esetben a házasság felbontásával együtt kell dönteni az említett kérdésekben (BH 1978/30-II.), a házassági kötelék, illetve a bejegyzett élettársi kapcsolat tárgyában tehát részítélet hozatalának nincs helye. A járulékos kérdések tárgyában létrejött egyezség jogi következményeiről a bíróságnak a feleket tájékoztatnia kell, a joglemondást tartalmazó vagy értékaránytalanságot eredményező vagyonmegosztást tartalmazó egyezség indokait pedig célszerű rögzíteni. A bejegyzett élettársi kapcsolat megegyezésen alapuló felbontásához szükséges egyezségnek értelemszerűen ki kell terjednie a bejegyzett élettársi tartására, a közös lakás használatára, valamint – az ingatlanon fennálló közös tulajdon megszüntetése kivételével – a bejegyzett élettársi közös vagyon megosztására. Nem minősül járulékos kérdéseknek a gyermek tartásában való megállapodás – véleményem szerint – akkor, ha akár az egyik, akár mindkét házastársnak olyan gyermeke van, akinek tartására a bejegyzett élettársak közösen kötelezettek ugyan, de az egyik bejegyzett élettársnak ez a kötelezettsége nem a rokoni kapcsolatán vagy az örökbefogadó szülői minőségén, hanem a bejegyzett élettársi kapcsolattal összefüggő mostohaszülői minőségén alapul. A Csjt. – Tv. 5. § (5) bekezdésével módosított – 62. § (1) bekezdése alapján ugyanis a házastárs és a bejegyzett élettárs – mint mostohaszülő – csak a vele együtt élő házastársának vagy bejegyzett élettársának olyan tartásra szoruló kiskorú gyermekét (mostohagyermek) köteles eltartani, akit házastársa vagy bejegyzett élettársa az ő beleegyezésével hozott a közös háztartásba, és a tartási kötelezettség mindkét házastársat, illetve bejegyzett élettársat egysorban terheli. Ez a tartási kötelezettség pedig értelemszerűen megszűnik akkor, ha a bejegyzett élettársi kapcsolatot a bíróság felbontja vagy a közjegyző megszünteti.

Egyező akaratnyilvánításon alapuló bontás különélés alapján A különélésre alapított bontás esetében ezzel szemben a járulékos kérdések tárgyában a feleknek lehetséges ugyan, de nem szükséges a bíróság által jóváhagyott egyezséget kötniük, hanem elegendő az is, ha az említett kérdések rendezésének megtörténtét jogerős bírósági határozattal, más okirattal vagy a tartásra jogosultnak az önkéntes teljesítésre vonatkozó személyes előadásával „igazolják.” A bejegyzett élettársi kapcsolat polgári per útján, egyező akaratnyilvánításon alapuló bíróság általi felbontásának akkor is helye van, ha a közjegyző által nemperes eljárásban való megszüntetés törvényes feltételei egyébként fennállnak. Az elsőfokú bíróságnak a házasság és a bejegyzett élettársi kapcsolat felbontása tárgyában hozott ítélete ellen a Pp. általános szabályai szerint fellebbezésnek van helye, a Pp. 291. § (1) bekezdése – a házassági perekre vonatkozó különleges eljárási szabálya – szerint azonban a házasságot érvénytelenítő vagy felbontó ítélet ellen az érvénytelenítés vagy felbontás kérdésében perújításnak helye nincs, a Pp. – felülvizsgálatra vonatkozó – 271. §


23 c) és e) pontja értelmében pedig nincs helye felülvizsgálatnak a házasságot érvénytelenítő vagy felbontó ítélet ellen az érvénytelenítés vagy felbontás kérdésében és az egyezséget jóváhagyó végzés ellen sem.

A bejegyzett élettársi kapcsolat közjegyző általi megszüntetése A bejegyzett élettársi kapcsolat megszüntetésére a Tv. a felek egyező akaratnyilvánítása (közös megegyezés) esetén és kiskorú vagy tartásra szoruló gyermek hiányában a bírósági eljárásnál rugalmasabb és gyorsabb – új jogintézményként létrehozott – közjegyzői eljárásban is lehetőséget ad. A bejegyzett élettársi kapcsolat közjegyző általi megszüntetésének szabályait az egyes közjegyzői nem peres eljárásokról szóló – 2008. évi XLV. törvény (a továbbiakban: Kjnp.) 36. §-ának a Tv. 9. § (1) bekezdésével kiegészített 36/A-36/D. §-ai külön alcím alatt tartalmazzák. Ennek a speciális eljárásnak az alapjait a Kjnp. már – a Pp. mint háttérjogszabály megjelölésével, valamint kifejezetten közjegyzői eljárásokra vonatkozó rendelkezésekkel megteremtette. A Tv. ezt egészíti ki az új – de az Országgyűlés által egyszer már megszavazott és az AB döntésében külön nem kifogásolt – jogintézmény sajátosságainak megfelelően az elérő illetékességi szabályokkal, a rövidebb határidőkkel és egyéb eljárást gyorsító előírásokkal úgy, hogy a garanciális elemeket továbbra is fenntartja (Tv. Részletes indokolás 9. §).

A közjegyzői eljárás törvényes feltételei A bejegyzett élettársi kapcsolat közjegyző általi megszüntetésének a lehetőségét a Kjnp. öt konjunktív (együttes) feltétel megvalósulásához, és ezen belül három pozitív feltétel fennállásához, valamint két negatív feltétel (ún. kizáró ok) hiányához köti. E feltételek bármelyike hiányának a jogkövetkezménye az, hogy a közjegyző a kérelmet – az eljárás szakaszától függően – végzéssel elutasítja • a kérelem alaki és tartalmi megvizsgálását követően a hiányok pótlására való felhívás kibocsátása nélkül (Kjnp. 10. § a) pont) • a kérelem hiányainak pótlását követően érdemi vizsgálat nélkül, • a kérelem érdemi vizsgálatát követően pedig az együttes feltételek valamelyikének a hiánya miatt érdemben (Kjnp. 36/C. § (2) bek.). A hiányok pótlására való felhívás kibocsátása nélkül utasítja el a közjegyző a kérelmet – többek között – akkor, ha a bejegyzett élettársi kapcsolat megszüntetése iránti kérelmet csak az egyik élettárs terjeszti elő, vagy magából a kérelemből megállapítható, hogy a járulékos kérdésekben a felek között megállapodás nem jött létre, vagy az nem felel meg a kötelező alakiságoknak.

2 0 1 0.

6.

s z á m

24 Hiánypótlásra való felhívást követően utasíthatja viszont el a közös kérelmet például akkor, ha magából a kérelemből kitűnik ugyan, hogy a felek között a járulékos kérdésekben való megállapodás létrejött, de azt a felek a közös kérelmükhöz nem mellékelték. (dr. Anka Tibor: Élettársi viszonyok megszüntetése – MOKK Műhelykonferenciáján Budapesten, 2008. június 6. és 7. napján a Radison Szállodában elhangzott előadás)

A közjegyzői eljárás pozitív feltételei A bejegyzett élettársi kapcsolat közjegyző általi megszüntetésének akkor van helye, ha: a) azt a bejegyzett élettársak befolyásmentesen, közösen kérik, b) egyik bejegyzett élettársnak sincs olyan gyermeke, akinek tartására a bejegyzett élettársak közösen kötelezettek, és c) a bejegyzett élettársak az őket egymással szemben terhelő, jogszabályon alapuló tartás, a közös lakás használata, valamint – az ingatlanon fennálló közös tulajdon megszüntetése kivételével – a bejegyzett élettársi közös vagyon megosztása kérdésében közjegyzői okiratba vagy ügyvéd által ellenjegyzett magánokiratba foglaltan megegyeztek. Az (1) bekezdés c) pont szerinti közokirat elkészítésére az a közjegyző is jogosult, aki a bejegyzett élettársi kapcsolatot nemperes eljárásban megszünteti (Kjnp. 36/A. § (1)-(2) bek.). A közjegyzői eljárás – fentebb részletezett – pozitív feltételei közül a bejegyzett élettársaknak a megszüntetésre irányuló közös kérelme, amely – a bíróság általi felbontáshoz szükséges Pp. 121. § szerinti keresetlevéllel ellentétben – ugyanazon okiratba foglalt és mindkét fél által aláírt, tehát együttesen benyújtott olyan kérelmet jelent, amelynek befolyásmentességéről a közjegyző a felek személyes meghallgatása útján győződik meg. Kötelező alakiságot a közös kérelemre nézve a Tv. – a kérelem mellékletét képező megegyezéssel ellentétben (!) – nem ír elő, ezért arra a Pp. általános szabályai az irányadók. A bejegyzett élettársi kapcsolat megszüntetésére irányuló, ugyanazon okiratba foglalt közös kérelemben a feleknek nyilatkozniuk kell a 36/A. § (1) bekezdésben meghatározott kérdésekről, a közjegyző illetékességét megalapozó okról, és csatolni kell a kérelemhez a 36/A. § (1) bekezdés c) pontjában foglalt kérdésekről szóló megállapodásukat. Ha a bejegyzett élettársi közös vagyont képező ingóságok megosztása a kérelem előterjesztésének időpontjában már megtörtént, a kérelemben elegendő ennek tényéről nyilatkozni (Kjnp. 36/B. § (3)(4) bek.). Az utóbbi esetben a melléklet hiányát a feleknek a megosztás megtörténtére vonatkozó egyező nyilatkozata „pótolja”. A feleknek – a közös kérelem főszabály szerinti mellékletét képező – megegyezése – a közös kérelemmel szemben – minősített alakisághoz kötött. Nem minősül tehát a jogszabály által előírt kötelező alakiságnak az, ha a felek a megegyezésüket nem közjegyzői, hanem a Pp. 195. § szerint bíróság vagy más hatóság, illetve közigazgatási szerv által kiállított közokiratba foglalták. A közjegyzői eljárásra pedig nincs jogi lehetőség akkor, ha az említett járulékos kérdések valamelyikében a közös kérelem benyújtását megelőzően a felek


25 között egyezség még nem jött létre, vagy létrejött ugyan, de az a Tv. által meghatározott alaki kellékeknek nem felel meg. A bejegyzett élettársi kapcsolat bíróság általi felbontására irányadó Csjt. 18. § rendelkezései ezzel szemben módot adnak arra, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolat megromlásához vezető okok és körülmények vizsgálatát a bíróság a feleknek a kérelem benyújtását követően, a per tartama alatt létrejött és a bíróság által jóváhagyott egyezségére tekintettel mellőzze. A Kjnp. kiegészített szövegének a nyelvtani értelmezéséből, valamint abból, hogy a fentebb említett alakiságoknak megfelelő okiratba foglalt megegyezés a közjegyzői eljárásra irányuló kérelem kötelező mellékletét képezi, az következik, hogy a megegyezésnek a közös kérelem benyújtását megelőző időpontban kell létrejönnie. Nem tulajdonít viszont jelentőséget a Tv. annak, hogy a megegyezés létrejöttének időpontja a közös kérelem benyújtását mennyi idővel előzi meg, nem követeli meg, hogy a megegyezésre kifejezetten a kötelék megszüntetésének szándékával, illetve célzatával, az esetleg létező bejegyzett élettársi vagyonjogi szerződéstől elkülönülő okiratban kerüljön sor. Nincs jogi akadálya ezért – véleményem szerint – annak, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolatot létesíteni szándékozók, illetőleg a bejegyezett élettársak a kapcsolatuk esetleges jövőbeni közjegyző általi megszüntetéséhez szükséges megegyezésüket már a kapcsolatuk fennállásának tartamára irányadó bejegyzett élettársi vagyonjogi szerződésükbe belefoglalják. Ilyen esetben viszont a bejegyzett élettársi vagyonjogi szerződésük alaki érvényességéhez nem a házassági vagyonjogi szerződés Csjt. 27. § (3) bekezdése szerinti közokirat vagy ügyvéd által ellenjegyzett magánokirat, hanem a Kjnp. 36/A. § (1) bekezdés c) pontja szerinti közjegyzői okirat vagy ügyvéd által ellenjegyzett magánokirat szükséges, a szerződésből kétséget kizáróan ki kell tűnnie annak, hogy a megállapodásuknak ez a része nem az együttélésük tartamára, hanem a kapcsolatuk közjegyzői megszüntetése esetére irányadó, és célszerű rendelkezni arról is, hogy az milyen feltételek mellett lép hatályba.

A közjegyzői eljárás negatív feltételei (kizáró okok) Nincs helye a bejegyzett élettársi kapcsolat közjegyző általi megszüntetésének, ha a) a bejegyzett élettársak bármelyike cselekvőképtelen, korlátozottan cselekvőképes, vagy b) a bejegyzett élettársi kapcsolat érvénytelenné nyilvánításának vagy nemlétezése megállapításának lenne helye (Kjnp. 36/A. § (3) bek.) – (lásd: 2.1.c) A bejegyzett élettársi kapcsolat alaki feltételei hiányának és a bejegyzési akadályok (érvénytelenségi okok) fennállásának jogkövetkezményei) A bejegyzett élettársi kapcsolat létesítésére jogosult 18. életévét betöltött, tehát nagykorú személy cselekvőképtelensége, mint a közjegyzői eljárás lehetőségét kizáró ok megvalósul akkor is, ha a bíróság a Ptk. 15. § (1) bekezdése alapján az élettársak bármelyikét a cselekvőképességet kizáró gondnokság alá helyezte, és akkor is, ha az élettársak bármelyike a Ptk. 17. § (1) bekezdése szerint gondnokság alá helyezés nélkül is cselekvőképtelen

2 0 1 0.

6.

s z á m

26 azért, mert olyan állapotban van, hogy ügyei viteléhez szükséges belátási képessége – tartósan vagy a jognyilatkozata megtételekor átmenetileg – teljesen hiányzik. Korlátozott cselekvőképesnek – ezzel szemben – a Ptk. 14. § (1) bekezdése szerint csak az a nagykorú személy minősül, akit a bíróság ilyen hatállyal gondnokság alá helyezett. Nem minősül ezért a közjegyzői eljárás lehetőségét kizáró oknak az, ha az élettársak bármelyikének az ügyei viteléhez szükséges belátási képessége a pszichés állapota, szellemei fogyatkozása vagy szenvedélybetegsége miatt – általános jelleggel, illetve egyes ügycsoportok vonatkozásában – tartósan vagy időszakonként visszatérően nagymértékben csökkent ugyan, a cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezésére azonban nem került sor. A Ptk. 12. § szerint kiskorú az, aki tizennyolcadik életévét még nem töltötte be, kivéve, ha házasságot kötött, azzal, hogy a házasságkötés csak akkor nem jár a nagykorúság megszerzésével, ha a házasságot a bíróság a cselekvőképesség hiánya vagy a kiskorúság miatt szükséges gyámhatósági engedély hiánya miatt nyilvánította érvénytelennek, a Cstr. 1. § értelmében pedig a házasságkötéssel megszerzett nagykorúságot a házasság megszűnése nem érinti. A Tv. 1. § (1) bekezdése ugyanakkor a bejegyzett élettársi kapcsolat érvényes létrejöttéhez nem a „nagykorúságot”, hanem a „tizennyolcadik életéve betöltését” kívánja meg, a (2) bekezdése viszont ennek ellenére úgy rendelkezik, hogy kiskorú gyámhatóság előzetes engedélyével sem léphet bejegyzett élettársi kapcsolatra. A bejegyzett élettársi kapcsolat érvénytelenné nyilvánításának van helye tehát akkor, ha annak létesítésekor a felek valamelyike a korábbi házasságának a megkötésével nagykorúságot szerzett, és az ilyen módon megszerzett nagykorúságát a házasság felbontása sem érintette ugyan, az ezt követő bejegyzett élettársi kapcsolatának a létesítésekor azonban a tizennyolcadik életévét még nem töltötte be. Ilyen esetben a tizennyolcadik életévét be nem töltött bejegyzett élettárs nagykorúnak, és – ebből következően – cselekvőképesnek minősül ugyan, ezért a közjegyzői eljárás lehetőségét Tv.4. § (3) bekezdésének a./ pontja szerinti korlátozott cselekvőképessége nem zárja ki. A Tv. 1. § (1) és (2) bekezdésében és 2. § (1)-(2) bekezdésében, valamint a Csjt. 10. § (1) és (5) bekezdésében foglaltakból viszont az következik, hogy a tizennyolcadik életéve bejegyzett élettársi kapcsolat létesítésekori betöltésének a hiánya folytán a bejegyzett élettársi kapcsolata érvénytelenné nyilvánításának lenne helye, ezért a közjegyzői eljárás lehetősége a Tv. 4. § (3) bekezdés b./ pontja szerint ezen az alapon kizárt. A Csjt. 15. § (1) bekezdése úgy rendelkezik ugyan, hogy a nagykorúság elérése után – házasságkötési engedély hiányában – a kiskorúság miatt, illetőleg a gondnokság megszüntetése után a gondnokság alatt állás miatt kizárólag az a házastárs jogosult érvénytelenítési per indítására, akinek a személyében az érvénytelenség oka fennállott, és ezt a pert csak a nagykorúság eléréstől, illetőleg a gondokság megszűnésétől számított hat hónap alatt indíthatja meg. A Tv. 4. §-ának az alkalmazási körében viszont nem annak van jogi jelentősége, hogy érvénytelenítési pernek ténylegesen még „helye van-e”, hanem annak, hogy az érvénytelenség megállapításának „helye lenne-e.” Nincs jogi lehetősége


27 ezért a közjegyzőnek arra, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolat érvénytelenné nyilvánítása vagy a nemlétezésének megállapítása iránti per megindítására az arra jogosult élettársat felhívja, hiszen ebben az esetben a saját eljárását a Pp. 153. § (2) bekezdése alapján fel kellene függesztenie, ennek a lehetőségét azonban a Tv. 5. § (2) bekezdése kifejezetten kizárja. Nem jogosult a közjegyző a Tv. nyelvtani értelmezése szerint annak a vizsgálatára sem, hogy a per megindítására a Csjt. által meghatározott határidő a közös kérelem benyújtását megelőzően lejárt-e vagy sem. Az említett tény megállapítása ugyanis olyan érdemi vizsgálódást igényel, amelyre a közjegyző nemperes eljárása nem, hanem csupán a bíróság peres eljárása alkalmas, és amely – a fentebb kifejtettek szerint – nem is vonható a Tv. 4. § alkalmazási körébe, ezért az nem a közjegyző, hanem a bíróság hatáskörébe tartozik. (Dr. Anka Tibor: Élettársi viszonyok megszüntetése – MOKK Műhelykonferenciáján Budapesten, 2008. június 6. és 7. napján a Radisson Sas Béke Hotelben elhangzott előadás) A közjegyzői eljárás törvényes feltételeinek fennállása és a nemperes eljárás lehetőségét kizáró okok hiánya nem akadálya annak, hogy a felek a bejegyzett élettársi kapcsolat megszüntetését polgári per útján, a bíróságtól kérjék.

A közjegyzői nemperes eljárás lefolyása A bejegyzett élettársi kapcsolat megszüntetésére a házasság felbontására vonatkozó szabályokat – az e törvényben meghatározott eltérésekkel – megfelelően alkalmazni kell (Kjnp. 36/A. § (4) bek.). Ennek a speciális eljárásnak az alapjait a Kjnp. már – a Pp. mint háttérjogszabály megjelölésével, valamint kifejezetten közjegyzői eljárásokra vonatkozó rendelkezésekkel megteremtette. A Tv. ezt egészíti ki az új – de az Országgyűlés által egyszer már megszavazott és az AB döntésében külön nem kifogásolt – jogintézmény sajátosságainak megfelelően az elérő illetékességi szabályokkal, a rövidebb határidőkkel és egyéb eljárást gyorsító előírásokkal úgy, hogy a garanciális elemeket továbbra is fenntartja (Tv. Részletes indokolás 9. §). A bejegyzett élettársi kapcsolat megszüntetésére irányuló eljárásban bizonyításnak és igazolásnak nincs helye. A bejegyzett élettársi kapcsolat megszüntetésére irányuló eljárás lefolytatására – a felek választása szerint – az a közjegyző illetékes, akinek az illetékességi területén a kérelmezők utolsó közös lakóhelye volt, vagy akinek az illetékességi területén a felek valamelyikének lakóhelye van. Ha a kérelem előterjesztésekor a feleknek nincs belföldi lakóhelye, az eljárást a bejegyzett élettársi kapcsolatot az anyakönyvi nyilvántartásba bejegyző anyakönyvvezető illetékességi területe szerint illetékes közjegyző folytatja le (Kjnp. 36/ A. § (4)-(6) bek.). A közjegyző a feleket a kérelem beérkezésétől vagy a hiányok pótlásától számított 30 napon belül személyesen meghallgatja, kivéve, ha a kérelem érdemi vizsgálat nélküli elutasításának van helye.

2 0 1 0.

6.

s z á m

28 A közjegyző a személyesen megjelent feleket a kérelmükről, megállapodásukról és a bejegyzett élettársi kapcsolat megszüntetése feltételeinek fennállásáról meghallgatja. A meghallgatás egy alkalommal legfeljebb 60 napra elhalasztható, ha bármelyik fél azt legkésőbb a meghallgatáson kéri. Ha a meghallgatáson – a halasztás esetét kivéve – bármelyik fél személyesen nem jelenik meg, a közjegyző az eljárást megszünteti (36/B. § (1)-(2) és (5)-(6) bek.).

A közjegyző határozatai A kérelem alaki megvizsgálásának és a felek személyes meghallgatásának az eredményeként a közjegyző minden esetben végzéssel rendelkezik a felek között létrejött egyezség jóváhagyásáról vagy a jóváhagyás megtagadásáról, és a bejegyzett élettársi kapcsolat megszüntetéséről vagy az erre irányuló kérelem elutasításáról.

Az egyezséget jóváhagyó és a bejegyzett élettársi kapcsolatot megszüntető végzés Ha a közjegyző a feleknek az őket egymással szemben terhelő, jogszabályon alapuló tartásról, a közös lakás használatáról, valamint – az ingatlanon fennálló közös tulajdon megszüntetése kivételével – az élettársi közös vagyon megosztásáról szóló egyezségét jóváhagyta, a felek bejegyzett élettársi kapcsolatát végzéssel megszünteti A felek egyezségét jóváhagyó végzés a bíróság által jóváhagyott egyezséggel, a bejegyzett élettársi kapcsolatot megszüntető végzés pedig a bíróság ítéletével azonos hatályú. A végzések ellen nincs helye felülvizsgálati kérelemnek. (Kjnp. 36/C. § (1) és (3) bek.). A közjegyző a bejegyzett élettársi kapcsolatot megszüntető végzést öt munkanapon belül megküldi az illetékes anyakönyvvezetőnek (Kjnp. 36/D. § (4) bek.).

Az egyezség jóváhagyását megtagadó és a kérelmet elutasító végzés Ha az egyezség nem hagyható jóvá, a közjegyző az egyezség jóváhagyását megtagadja, és a kérelmet elutasítja. A kérelmet akkor is el kell utasítani, ha megállapítható, hogy a bejegyzett élettársi kapcsolat közjegyző által történő megszüntetésének feltételei nem állnak fenn (Kjnp. 36/C. § (2) bek.).

A közjegyzői eljárás költségeinek viselése A felek – eltérő megállapodás hiányában – egyenlő arányban viselik az eljárás költségeit, a jogi képviselettel kapcsolatos költségeket pedig mindegyik fél maga viseli. A közjegyző a felek kérelmére az eljárást befejező végzésében rendelkezik az eljárásért fizetendő – a közjegyzői díjon és költségtérítésen kívüli egyéb – eljárási költségekről (Kjnp. 36/D. § (1)-(2) bek.).


29 A közjegyző határozata elleni jogorvoslat A Kjnp. 13. § (1) bekezdése szerint a közjegyzőnek az eljárás során hozott határozata (a továbbiakban: határozat) a jogorvoslat szempontjából a helyi bíróság végzésével azonos hatályú, a (2) bekezdése értelmében pedig a határozat elleni fellebbezést a határozatot hozó közjegyzőnél kell előterjeszteni és a megyei bírósághoz kell címezni. A másodfokon eljáró megyei bíróság bejegyzett élettársi kapcsolatot megszüntető jogerős határozata ellen – a Pp. 291. § (1) bekezdésének és 271. § c) pontjának megfelelő alkalmazásával – a bejegyzett élettársi kapcsolat megszüntetése kérdésében perújításnak és felülvizsgálatnak nincs helye.

II. A párkapcsolat mint polgári jogi jogviszony A házasságkötés nélküli, élettársi kapcsolatban történő együttélést sem a nemzetközi egyezmények, sem az Alkotmány nem részesíti jogi védelemben. Védi ugyan az Alkotmány és a Csjt. – a házasság mellett – a „család” jogintézményét, valamint a kiskorú gyermek jogait is, anélkül azonban, hogy a család fogalmát meghatározná, az élettársi jogviszonyt pedig családjogi kapcsolatként szabályozná. Ettől független kérdés az, hogy a magyar jogrendszernek is részét képező multilaterális nemzetközi egyezmények értelmében – az értelemszerűen különböző nemű – élettársakat, mint szülőket a közös gyermekeik vonatkozásában a házastársakkal azonos jogok és kötelezettségek illetik, illetve terhelik. Az azonos szülői jogok és kötelezettségek deklarálása ugyanis nyilvánvalóan nem magának az élettársi kapcsolatnak, hanem a gyermek jogainak, illetőleg a gyermek-szülő kapcsolatnak a védelmét szolgálja, függetlenül attól, hogy a gyermek házasságból vagy házasságon kívül született-e.

A különböző és az azonos neműek de facto élettársi kapcsolata Az élettársi együttélés az 1960-as években még tisztán házasság utáni életformaként nyert teret, de már az 1980-as évek végére a házasságot megelőző, majd egyre inkább annak alternatíváját jelentő együttéléssé vált, és az együttélés, valamint családalapítás formájává válik. A Magyar Köztársaság Polgári Törvénykönyvéről szóló – többször módosított – 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: Ptk.) eredeti szövege a házasságkötés nélkül, de házastársak módjára együttélő személyek vagyoni viszonyaira vonatkozó rendelkezést sem tartalmazott, ezért az ennek alapjául szolgáló elveket a bírói gyakorlat alakította ki. A Legfelsőbb Bíróság – már hatályon kívül helyezett – 369. és 94. számú állásfoglalással

2 0 1 0.

6.

s z á m

30 módosított 827. számú PK állásfoglalása (a továbbiakban: PK 94. sz. áf.) kimondta, hogy az élettársak között vagyoni közösség jön létre, amelynek rendezésénél – ellenkező megállapodás hiányában – a polgári jog szabályait kell megfelelően alkalmazni. Az 1977. évi IV. törvény – az időközben már hatályon kívül helyezett – PK állásfoglalás szövegét jogszabályi rangra emelte azáltal, hogy a Ptk. kötelmi jogi különös részének a szabályai körébe beiktatta a Ptk. 578. §-át (később 578/G. §), és külön szabályozta a közös háztartásban élők vagyoni viszonyait. E szabályozás az élettársak fogalmi meghatározását is megadta, amikor akként rendelkezett: ”az élettársak – házasságkötés nélkül, közös háztartásban érzelmi és gazdasági közösségben élő nő és férfi – együttélésük alatt a szerzésben való közreműködés arányában szereznek közös tulajdont. Ha a közreműködés aránya nem állapítható meg, azt azonos mértékűnek kell tekinteni. A háztartásban végzett munka a szerzésben való közreműködésnek számít.” Az élettársi kapcsolat tehát a jogi szabályozás megtörténte után is változatlanul csak a különneműek (nő és férfi) „házastársak módjára” történő együttélésének minősült, és az továbbra sem családjogi, hanem polgári jogi jogviszonyként került meghatározásra. Ennek megfelelően az élettársi kapcsolat jogkövetkezményeire vagyonjogi vonatkozásban főszabály szerint a Ptk. – polgári jogi társaságéhoz hasonló – szabályai voltak irányadók, a Csjt. rendelkezései pedig csak kivételesen, kizárólag akkor váltak alkalmazhatóvá, ha az élettársi kapcsolatot házasságkötés követte. Ilyen esetben ugyanis a Legfelsőbb Bíróság – már hatályon kívül helyezett – 10. számú Irányelvének 3. pontja alapján kialakult bírói gyakorlat vélelmet állított fel arra vonatkozóan, hogy „abból a ráutaló magatartásból, hogy a házastársak a házasságkötés előtti élettársi együttélésük során a közösen szerzett vagyontárgyakat továbbra is közösen használják és kezelik – ellenkező megállapodás hiányában – arra kell következtetni, hogy azokat a házastársi közös vagyonuk részévé kívánták tenni” (10. sz. irányelv 3. p., Pfv.II.22.531/1994. és CDT 44.). Az Alkotmánybíróság a 14/1995.(III. 13.) AB számú határozatával a Ptk. 578/G. §-a alkotmányellenességének a vizsgálatára irányuló indítvány tárgyában az eljárást 1996. március 1-jéig felfüggesztette és megállapította: „ellentétes az Alkotmánnyal, hogy azok a jogszabályi rendelkezések, amelyek az érzelmi, szexuális és gazdasági közösségben házasságon kívül együttélő, és kapcsolatukat nyilvánosan vállaló személyekre nézve jogokat és kötelességeket állapítanak meg, csakis a Polgári Törvénykönyv fogalom-meghatározása szerinti” (tehát a nő és férfi közötti) „élettársi viszonyhoz fűznek jogkövetkezményeket.” Ezt követően az 1996. június hó 4. napján kihirdetett és a közzétételét követő 15. napon hatályba lépett 1996. évi XLII. törvény a Ptk. 578/G. §-a (1) bekezdésének első mondatát akként módosította, hogy annak helyébe a következő rendelkezést hozta: „az élettársak együttélésük alatt a szerzésben való közreműködésük arányában szereznek közös tulajdont”, a hivatkozott törvény 2. §-a a Ptk.-t pedig azzal a 685/A. §-szal egészítette ki, mely szerint az élettársak – ha jogszabály másként nem rendelkezik – két, házasságkötés nélkül közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben együtt élő személy.” E jogszabályváltozás folytán tehát az élettársi kapcsolat a különböző és az azonos nemű személyek házas-


31 ságkötés nélküli együttélésének a polgári jog által egyaránt elismert formájává vált, ez az együttélési forma azonban továbbra sem minősült családjogi jogviszonynak, és a Ptk. 685. § b) pontja szerint nem közeli hozzátartozói, hanem csupán hozzátartozói kapcsolat létrejöttét eredményezte. A jelen Tv. változatlanul hagyta ugyan a Ptk. 578/G. § (1) bekezdése szerinti polgári jogviszonynak (formátlan kötelemnek) minősülő élettársi kapcsolat jogintézményét, bevezette viszont egyrészt – a mind a különböző, mind az azonos neműek által egyaránt igénybe vehető, de újabb együttélési formának nem minősülő – élettársi nyilatkozatok nyilvántartásának jogintézményét, másrészt – a változatlanul csak különböző neműek által választható házasság jogintézménye mellett – a kizárólag az azonos neműek által választható, és nem csupán újabb együttélési formának, hanem – a házassághoz hasonlóan – családjogi jogviszonynak is minősülő bejegyzett élettársi kapcsolat jogintézményét. Erre tekintettel módosította a Tv. 6. §-a a Ptk. 685/A. §-át akként, hogy: „Élettársi kapcsolat áll fenn két olyan házasságkötés vagy bejegyzett élettársi kapcsolat létesítése nélkül közös háztartásban érzelmi és gazdasági közösségben (életközösségben) együtt élő személy között, akik közül egyiknek sem áll fenn mással házassági életközössége, bejegyzett élettársi kapcsolata vagy élettársi kapcsolata, és akik nem állnak egymással egyenesági rokonságban vagy testvéri, féltestvéri kapcsolatban”, a Tv. és 17. § (1) bekezdésének 10. pontja pedig a Ptk. 685. § b) pontját úgy, hogy a házastárs mellett a bejegyzett élettársat is „közeli hozzátartozónak” minősítette, míg az élettársat változatlanul a „hozzátartozók” körében hagyta. A Tv. hatályba lépése folytán tehát fogalmilag kizárt a Ptk. élettársi kapcsolatra vonatkozó szabályainak alkalmazhatósága azokra az egymással tényleges életközösségben élő személyekre vonatkozóan, akiknek mással házassági életközössége, bejegyzett élettársi kapcsolata vagy élettársi kapcsolata áll fenn, illetőleg akik egymással egyenesági rokonságban, testvéri vagy féltestvéri kapcsolatban állnak. Ebből következik, hogy a kettős (de facto) élettársi kapcsolat létrejöttének a jogi lehetőségét – bár azt a Btk. a kettős házassággal, illetve kettős bejegyzett élettársi kapcsolattal szemben büntetni nem rendeli – a Ptk. nem ismeri el, ezért annak tényleges megvalósulásához a Ptk. 578/G. § szerinti vagyonjogi hatások sem fűződnek. Más kérdés ugyanakkor az, hogy ilyen esetben az élettársi közös vagyon megosztására irányuló perben a kereseti kérelemhez való kötöttség elve az ítélkezési gyakorlat szerint nem zárja ki az egyes vagyontárgyakra, illetve követelésekre nézve a felek közti, más jogcímen alapuló elszámolás lehetőségét (LB Pfv. II.21.375/1999/4., Pf.II.25.710/2002. – BH 2004/12/504. sz.) Nem érinti viszont a Tv. a Ptk. élettársakra vonatkozó rendelkezéseinek az alkalmazhatóságát az, hogy az egymással életközösségben élő – akár különböző, akár azonos nemű – személyek az élettársi kapcsolatuk fennállásának tényét az Élettársi Nyilatkozatok Nyilvántartásába bejegyeztették, mert a nyilvántartásba vétel ténye kizárólag az élettársi kapcsolat fennállása bizonyításának a megkönnyítését és az apasági vélelem rendezését szolgálja (Tv. 36/E. § (1) bek.), az együttélési formát azonban nem befolyásolja, és nem változtat a (de facto) élettársi kapcsolat polgári jogi jellegén sem.

2 0 1 0.

6.

s z á m

32 A különböző és az azonos neműek közjegyzői nyilvántartásba vett élettársi kapcsolata A bejegyzett élettársi kapcsolat szabályozását az azonos neműeknek a párkapcsolatuk jogi rendezettség iránti igénye, az élettársi kapcsolat nyilvántartásba vételének a lehetővé tételét pedig az indokolta, hogy a különneműek a kapcsolatuk kezdetén vagy fennállása alatt sok esetben nem törekszenek arra, hogy együttélésüket az állam elismerje, ez az igényük inkább a kapcsolatuk megszűnésének idejére (egyikük halála vagy a kapcsolat egyikük akaratából való megszűnése) vagy közös gyermek születése esetére korlátozódik. Az élettársi kapcsolatoknak és az azon alapuló személyi és vagyoni viszonyok rendezésének szükségessége az utóbbi évtizedekben – a családjogi intézmény mind általánosabbá válásával – egyre gyakrabban fordul elő. Tekintettel azonban arra, hogy az élettársi kapcsolat keletkezése és megszűnése – ellentétben a házassággal és a bejegyzett élettársi kapcsolattal – nem kötődik hatósági aktushoz, annak bizonyítása a különféle jogviszonyokban (öröklés, társadalombiztosítás, stb.) az érdekeltet terheli, a különféle bizonyítási eszközök megítélése pedig a hatósági, bírói gyakorlat által alakult. Az élettársi nyilvántartással a jogalkotó biztosítja az élettársi kapcsolatban élőknek nagykorú, nem cselekvőképtelen személyeknek azt a lehetőséget, hogy az állam igazságszolgáltató tevékenysége részeként jogszolgáltató hatósági tevékenységet végző közjegyző előtt kapcsolatuk fennállásáról, illetve arról, hogy az már nem áll fenn (az előbbit csak közösen, az utóbbit akár egyénileg is) nyilatkozatot tehetnek. E tényt a közjegyző bejegyzi egy, a Magyar Országos Közjegyzői Kamara – amely jelenleg is több ilyen nyilvántartást is vezet (zálogjog, végrendelet) – által működtetett számítógépes adatbázisba, amely létrehoz egy megdönthető vélelmet. Akik a nyilvántartásában az élettársi kapcsolat fenn nem állásáról szóló nyilatkozat bejegyzéséig együtt szerepelnek, azokról – amíg mindkettőjük él vagy bármelyikük utóbb házasságot köt – vélelmezni kell, hogy egymással élettársi kapcsolatban állnak (Tv. Részletes indokolás 9. §).

Az Élettársi Nyilatkozatok Nyilvántartásának tartalma Az egyes közjegyzői nemperes eljárásokról szóló 2008. évi XLV. törvénynek (a továbbiakban: Kjnp.) a Tv. 36/D. §-ával kiegészített 36/E-36/G. §-a a – fenti 2.1. pontban ismertetett – Ptk. hatálya alá tartozó élettársi kapcsolatban élők számára bevezette az Élettársi Nyilatkozatok Nyilvántartásának (a továbbiakban: élettársi nyilvántartás) jogintézményét. Az élettársi nyilvántartás az élettársi kapcsolat fennállása bizonyításának megkönnyítése céljából tartalmazza: a) két, nem cselekvőképtelen nagykorú kérelmező által közjegyző előtt közösen tett azon nyilatkozatot, hogy egymással a Polgári Törvénykönyv szerinti élettársi kapcsolatban (a továbbiakban: élettársi kapcsolat) élnek, és


33 b) legalább az egyik kérelmezőnek a közjegyző előtt tett azon nyilatkozatát, hogy már nem áll fenn élettársi kapcsolata a vele együtt korábban nyilvántartásba vett személlyel (Kjnp. 36/E. § (1)-(2) bek.). Az élettársi nyilvántartás igazolja, hogy egymással élettársi kapcsolata áll fenn azoknak, akiknek az élettársi kapcsolat fennállásáról szóló közösen tett nyilatkozata az élettársi nyilvántartásban szerepel. Az élettársi nyilvántartás nem igazolja az élettársi kapcsolat fennállását, ha a) az élettárs utóbb tett, az élettársi kapcsolat fenn nem állásáról szóló nyilatkozatát az élettársi nyilvántartásba bejegyezték, b) az élettársak egyike meghalt vagy c) az élettársak bármelyike utóbb házasságot köt vagy bejegyzett élettársi kapcsolatot létesít (Kjnp. 36/E. § (2) bek.). Az élettársi nyilvántartásba újabb, az (1) bekezdés a) pontja szerinti nyilatkozat nem jegyezhető be, amíg a korábban nyilvántartásba vett élettársi kapcsolat fennállását az élettársi nyilvántartás igazolja (Kjnp. 36/E. § (3) bek.).

Az élettársi nyilatkozat bejegyzésének feltételei és a nyilatkozat felvételére irányuló eljárás Az Élettársi Nyilatkozatok Nyilvántartását a Magyar Országos Közjegyzői Kamara számítógépes adatbázison vezeti, és a nyilvántartás az adatokat az élettársi kapcsolat fennállásáról szóló nyilatkozat bejegyzésének időpontjától számított 100 évig tartalmazza. Az élettársi nyilatkozat felvételére irányuló eljárás az élettársak közös kérelmére, az élettársi kapcsolat fenn nem állásáról szóló nyilatkozat esetén pedig bármelyik élettárs kérelmére indul és a közjegyző illetékességét az előbbi esetben az élettársak közös, az utóbbi esetben pedig a nyilatkozó élettárs lakóhelye vagy tartózkodási helye alapítja meg. A közjegyző a nyilatkozat megtétele előtt – az általános kioktatási kötelezettsége keretében – tájékoztatja a feleket arról, hogy mi tekintendő élettársi kapcsolatnak, az hogyan keletkezik, hogyan szűnik meg és milyen családjogi, vagyonjogi és öröklési jogi következményekkel jár. Élettársi kapcsolatra vonatkozó nyilatkozatot csak személyesen lehet tenni. A közjegyző a kérelmező személyazonosságáról a közjegyzői okirat elkészítése szabályainak alkalmazásával győződik meg. Az eljárásban bizonyítás felvételének nincs helye (Kjnp. 36/F. § (3) és (7) bek.).

Az élettársi nyilvántartásba való bejegyzése és az élettársi kapcsolat fenn nem állása tárgyában hozott közjegyzői végzés tartalma Az élettársi nyilvántartásba történő bejegyzésről, illetőleg az egyik élettárs nyilatkozata alapján az élettársi kapcsolat fenn nem állásának bejegyzéséről végzéssel határoz, amely-

2 0 1 0.

6.

s z á m

34 nek alapján az adatokat a végzés meghozatalával egyidejűleg, fellebbezésre tekintet nélkül jegyzi be a nyilvántartásba, az egyik élettárs nyilatkozata tárgyában hozott végzést kézbesíti a másik élettársnak is, és a közjegyző jogerős végzésének ugyanaz a hatálya, mint a bíróság jogerős ítéletének (Kjnp. 36/E. § (7)-(8) bek., 36/F. § (1)-(5) bek.).

Az élettársi kapcsolat nyilvántartásba vételének joghatásai A különböző és az azonos nemű élettársak nyilvántartásba vételének a közös joghatása Az élettársi kapcsolat nyilvántartásba vételének a joghatása az, hogy akár különböző, akár azonos nemű élettársak esetében törvényes vélelmet létesít az élettársi kapcsolat fennállása mellett, és ezáltal lényegesen megkönnyíti annak bizonyíthatóságát, hiszen a vélelem megdöntésének terhét a másik félre rója. Akik a nyilvántartásában az élettársi kapcsolat fenn nem állásáról szóló nyilatkozat bejegyzéséig együtt szerepelnek, azokról – amíg mindkettőjük él vagy bármelyikük utóbb házasságot köt – vélelmezni kell, hogy egymással élettársi kapcsolatban állnak.

A különböző nemű élettársak nyilvántartásba vételének a speciális joghatása Különböző nemű élettársak esetében pedig ezen felül apasági vélelmet is keletkeztet. A Tv. 5. § (4) és (5) bekezdése ugyanis úgy rendelkezik, hogy „Ha az anya a fogamzási idő kezdetétől a gyermek születéséig eltelt idő vagy annak egy része alatt nem állt házassági kötelékben, a gyermek apjának kell tekinteni azt a férfit, aki az anyával a fogamzási idő kezdetétől a gyermek születéséig eltelt idő vagy annak egy része alatt a közjegyző által vezetett Élettársi Nyilatkozatok Nyilvántartása által igazolt élettársi kapcsolatban élt. A (4) bekezdésben foglaltakat nem lehet alkalmazni, ha az anya a fogamzási idő kezdetétől a gyermek születéséig eltelt idő alatt több férfival élt az Élettársi Nyilatkozatok Nyilvántartása által igazolt élettársi kapcsolatban.” Csűri Éva legfelsőbb bírósági bíró


35

A közjegyzői gyakorlatot érintő jogi esetek Végrendelet érvénytelensége a legfelsőbb bíróság gyakorlatában Az örökhagyó meghiúsult várakozása mint érvénytelenségi ok Az 1928. augusztus 9-én született, majd Gy.-n 2008. május 30-án elhunyt örökhagyó a felperesek édesapja, míg az alperes édesanyjának testvére volt. Az örökhagyónak a válását követően az I. rendű felperessel a kapcsolata feszültté vált, a jó viszony azonban a későbbiek során helyreállt; az örökhagyó a II. rendű felperessel mindvégig szoros kapcsolatot ápolt. Az alperes már ekkor is Ausztráliában élt, évente néhány alkalommal jött Magyarországra, nagybátyjával, az örökhagyóval kifejezetten jó kapcsolatban állt: a lakodalmakban zenélő örökhagyó fellépéseit szervezte, látogatásai alkalmával műszaki cikkekkel (mikrohullámú sütő, parabola antenna) is megajándékozta. Az örökhagyó az 1995. augusztus 9-én kelt írásbeli magánvégrendeletével örökösévé az alperest tette meg. Az örökhagyó 2002. december 2-án a közjegyzői okiratba foglalt végrendeletében kizárólagos örököséül ugyancsak az alperest nevezte meg, a kötelesrészre vonatkozó kioktatást megértve úgy nyilatkozott, hogy gyermekei kötelesrésze kielégítésre került. Kifejezte azt a várakozását, hogy ezt a végakaratát a gyermekei tiszteletben fogják tartani, mivel tudnak arról, hogy a válása miatt megromlott anyagi helyzetében a nevezett örökös támogatja anyagilag, ezzel a segítséggel tulajdonképpen a végrendelettel juttatott örökséget már eddig kifizette. A végrendelet tartalmazza: a nevezett örökössel történő megállapodásuk szerint elvárja, hogy amennyiben fizikai segítségre szorul egészségi állapota miatt, a nevezett örökös akadályoztatása esetén fia fogja őt helyettesíteni, de a segítséget természetesen elsősorban az örökösétől várja el. Az örökhagyó 2005. októberében csípőprotézis műtéten esett át, a műtétet az alperes intézte és állta annak költségeit. Ezt követően az örökhagyót otthonában elsősorban az I. rendű felperes házastársa ápolta, főtt étellel, tiszta ruhával ellátta, fürdésben a felperesek segítettek. Az örökhagyó egészségi állapota a műtét után rosszabbodott, otthonában azonban ellátta magát járókerettel, az utcára is kijárt. A bevásárlásokban, takarításban az I. rendű felperes házastársa és fia segítségére szorult, az orvoshoz és egyéb helyekre szállítás során a II. rendű alperes volt segítségére; a tűzifát ugyancsak a felperesek vágták fel és készítették be.

2 0 1 0.

6.

s z á m

36 Az alperes ebben az időszakban felváltva hol Ausztráliában, hol Magyarországon: Sz.-n élt. Itthoni tartózkodásai alkalmával meglátogatta nagybátyját, egyébként levélben és telefonon tartották a kapcsolatot. Az örökhagyó hagyatéki eljárása során a közjegyző a hagyatékot ideiglenes hatályú hagyatékátadó végzésével végrendeleti öröklés címén az alperesnek adta át azzal, hogy a törvényes öröklésre jogosultak 30 napon belül igényeiket a törvény rendes útján érvényesíthetik. A közjegyző határozatában megállapította, hogy az örökhagyó végintézkedésében kifejezte, hogy gyermekeit kötelesrészük mértékéig kielégítette, ezt a jogosultak nem ismerték el, támadták a végintézkedés érvényességét. A felperesek keresetükben elsődlegesen annak megállapítását kérték, hogy a végrendelet a Ptk. 649. § (1) bekezdés b) pontjának második fordulata alapján érvénytelen, mert az örökhagyónak a végrendeletben megfogalmazott és kifejezett várakozása az alperes teljesítésének elmaradása miatt meghiúsult. Másodlagosan – amennyiben a végrendelet érvényes – kötelesrész kiadását, továbbá hagyatéki teher (ápolási költség, temetési költség, örökhagyó nyugdíja) megfizetésére kérték az alperes kötelezését. Az alperes ellenkérelme a kereset elutasítására irányult. Vitatta, hogy az örökhagyót egy utóbb meghiúsult feltevés, várakozás indította a végintézkedés tételére, állította, hogy az örökhagyó tényleges tartásra, ápolásra, gondozásra nem szorult. Utalt a Ptk. 590. § (1) bekezdésében foglaltakra. Az elsőfokú bíróság a per adatait értékelve megállapította, hogy az örökhagyót a végrendelet megtételére az a várakozás indította, hogy betegsége, állapotának rosszabbodása esetén, amennyiben fizikai segítségre szorul, ezt az alperes fogja teljesíteni. Az örökhagyó várakozását alátámasztotta az alperes testvérének – Farkas Józsefné – tanúvallomása is, aki elmondta, hogy az örökhagyó őt is meg kívánta nevezni örököséül, azonban azt nem fogadhatta el, mivel nem állt módjában a nagybátyját anyagilag támogatni és rendszeresen látogatni. Az elsőfokú bíróság úgy foglalt állást, hogy a felperesek és családtagjaik részéről az örökhagyónak a műtétet követően folyamatosan nyújtott segítsége és gondoskodása – bevásárlások, tűzifa bekészítés, takarítás, mosás, főzés – nem haladta meg azt a mértéket, amely a közeli hozzátartozóktól általában elvárható [Ptk. 590. § (1) bekezdés]. Az örökhagyó nem volt ágyban fekvő, magatehetetlen beteg. A rendelkezésre álló adatokból nem vonható le olyan következtetés, hogy az örökhagyó életében tartásra, gondozásra, folyamatos ápolásra szorult volna, ezért nem állapítható meg, hogy a nevezett örökössel szembeni várakozása a Ptk. 649. § (1) bekezdés b) pontja szerint meghiúsult. A felperesek állították, de bizonyítani nem tudták, hogy az örökhagyó örökség ígérete ellenében várta el tőlük a szolgáltatásokat. Amennyiben az örökhagyó felismerte volna a várakozása téves voltát, úgy módjában állt volna végrendeletét visszavonni, újabb végrendeletet alkotni, vagy tartási szerződést köthetett volna. A felperesek fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú bíróság részítéletét megváltoztatta és megállapította, hogy az örökhagyó 2002. december 2-án közjegyzői okiratba foglalt végrendelete érvénytelen. A megállapított tényállásból az


37 elsőfokú bíróságtól eltérő jogi következtetést vont le. Álláspontja szerint a végrendeletből egyértelműen megállapítható az örökhagyó azon feltevése, hogy betegségében majd az alperesre, illetve annak fiára támaszkodhat „tényleges rászorultsága idején”; ez a feltevése nem teljesült, ugyanis az eljárás során „a perben nem merült fel adat arra vonatkozóan, hogy az alperes alkalmankénti látogatásain túlmenően az örökhagyó tényleges gondozását bármilyen formában megpróbálta megoldani”. Ilyen körülmények között az örökhagyó várakozása utóbb meghiúsult, ezért a Ptk. 649. § (1) bekezdés b) pontja alapján a végrendelet érvénytelenségét megállapította, s a felperes elsődleges kereseti kérelmének helytadott. A jogerős ítélet ellen az alperes élt felülvizsgálati kérelemmel, elsődlegesen annak hatályon kívül helyezését és – tartalma szerint – az elsőfokú bíróság részítéletének helybenhagyását, másodlagosan az elsőfokú bíróság új eljárásra és új határozat lefolytatására utasítását kérte. A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaposnak találta. Álláspontját a következőkkel indokolta. Az eljáró bíróságoknak abban a kérdésben kellett állást foglalniuk, hogy az örökhagyó végrendelete a Ptk. 649. § (1) bekezdés b) pontjában foglalt feltételeknek megfelel-e. A felpereseket terhelte annak bizonyítása, hogy az örökhagyót a végintézkedés megtételére a felperesek által hivatkozott, de utóbb meghiúsult várakozás indította, és enélkül az örökhagyó a végrendeletet nem tette volna meg. Az elsőfokú bíróság az adott ügyben helyesen állapította meg a jogvita elbírálása szempontjából jelentős tényeket, körülményeket: döntését kellően megindokolta [Pp. 206. § (1) bekezdés, Pp. 221. § (1) bekezdés]. Helytállóan értékelte, hogy a végrendeleti juttatás okát az örökhagyó végakarata egyértelműen tartalmazza, kifejezésre juttatva azt az elvárást, hogy amennyiben fizikai segítségre szorul, az alperes, illetőleg fia ápolja, gondozza. A per egyéb adataiból is következik ez a várakozás: maga az alperes testvére erősítette azt meg tanúvallomásával, mely szerint az örökösnevezést azért nem fogadta el, mert nem állt módjában az örökhagyó anyagi és természetbeni támogatása. A másodfokú bíróság azonban a mérlegelés körébe vont adatok értékelésénél nyilvánvalóan helytelen következtetésre jutott annak kimondásával, hogy az örökhagyó várakozása utóbb meghiúsult. A per adatai ugyanis nem igazolták a felperesek állítását, amely szerint az örökhagyó olyan mértékben szorult tényleges tartásra, ápolásra és gondozásra, amely meghaladta volna a közeli hozzátartozóktól elvárható mértéket. A Ptk. 590. § (1) bekezdése értelmében a közeli hozzátartozók tartási szolgáltatásaiért ellenszolgáltatás nem jár. A végintézkedés megtételétől az örökhagyó haláláig eltelt hosszabb időre tekintettel nem életszerű, hogy az örökhagyó – amennyiben várakozása téves voltát időközben felismerte – a végrendeletet nem vonta vissza és nem tett újabb végintézkedést vagy nem kötött tartási szerződést. A közjegyzői okiratba foglalt végintézkedését megelőzően, már az 1995. augusztus 9-ei írásbeli magánvégrendeletében is az alperest nevezte meg örököséül, a közöttük fennálló igen jó személyes kapcsolatra, valamint arra figyelemmel, hogy az alperes jelentős mértékű anyagi támogatásban is részesítette. Ilyen körülmények között –

2 0 1 0.

6.

s z á m

38 különös tekintettel arra, hogy az eljárás adatai kétségtelenül nem bizonyították, hogy az örökhagyó tartásra, ápolásra, gondozásra szorult volna – a másodfokú bíróság nem juthatott arra a következtetésre, hogy az alperes az örökhagyó elvárását nem teljesítette. Mindezekre figyelemmel a jogerős ítélet megalapozatlan jogszabálysértő és az elsőfokú bíróság ítélete felel meg az anyagi jog szabályainak. A Legfelsőbb Bíróság ezért a jogerős ítéletet hatályon kívül helyezte és a jogszabálynak megfelelő elsőfokú részítéletet helybenhagyta. (Legf. Bír. Pfv.I.20.013/2010. szám)

Az örökös közreműködésének bizonyítása A 2007. május 26-án elhunyt örökhagyónak a peres felek a törvényes öröklésre jogosult gyermekei. Rajtuk kívül az örökhagyónak további perben nem álló törvényes öröklésre jogosult gyermeke is van. Az örökhagyót az 1980-as évek végétől 2005. december 20-ig az alperes ápolta, gondozta, mosott, főzött, takarított rá. Az örökhagyó a 2002. február 5-én kelt végrendeletében örökösévé az alperest nevezte. A hagyatéki eljárásban eljárt közjegyző a hagyatékot 8/12 részben teljes hatállyal, 4/12 részben ideiglenes hatállyal adta át az alperes részére, mert az örökösök közül egyesek a végrendeletet érvényesnek ismerték el, míg a többiek vitatták az érvényességét. A felperes – elsődleges – keresetében a végrendelet érvénytelenségének megállapítását kérte [Ptk. 632. § (1) bekezdés] az alperes közreműködése okából. Ezt arra alapította, hogy az alperes a személyes meghallgatása során „elszólta magát”. Elmondta, hogy dr. B. ügyvéddel közösen a végrendeletet ő fogalmazta meg, azt leírta, majd legépeltette. Az alperes a kereset elutasítását kérte: tagadta, hogy közreműködött volna a végrendelet elkészítésében. Védekezése szerint a tárgyaláson az ügyvéd közreműködésével készült perbeli beadványról beszélt, amit a bíróság a végrendelet készítésére vonatkozó nyilatkozatnak vélt. Az elsőfokú bíróság részítélettel határozott és a felperes végrendelet érvénytelenségének megállapítására irányuló keresetét elutasította. A részítélet indokolásában az alperes ellentmondó nyilatkozatait, a meghallgatott tanúk vallomását idézte és azoknak a Pp. 206. § (1) bekezdése szerinti mérlegelése eredményeként nem látta bizonyítottnak azt, hogy az alperes a végrendelet tételében közreműködött volna. Mivel a Pp. 164. § (1) bekezdése szerint az érvénytelenség bizonyítása a felperest terhelte, viseli a bizonyítatlanság következményét: keresetét, mint megalapozatlant el kellett utasítani. A felperes fellebbezése alapján a másodfokú bíróság részítéletében az elsőfokú bíróság részítéletét helybenhagyta. A felperes fellebbezésében a mérlegeléssel megállapított tényállást támadta: az események láncolatára és arra hivatkozott, hogy dr. B. ügyvéd írógépének betűtípusa eltér a végrendelet és az ugyanazon a napon készült engedményezésről és ajándékozásról szóló megállapodás készítésénél felhasználttól. Ez szerinte arra utal, hogy nem az ügyvéd készítette a végrendeletet, ezáltal az alperes közreműködése bizonyított.


39 A másodfokú bíróság ítélete indokolásában kiemelte: a fél előadása bizonyítékként figyelembe vehető, az ellentmondásosság azonban önmagában legfeljebb a szavahihetőséget kérdőjelezi meg, de nem jelenti azt, hogy az ellenérdekű fél bizonyítása sikeres és megalapozott. A perbeli nyilatkozat visszavonására, módosítására vagy pontosítására lehetőség van a tárgyalási jegyzőkönyv kijavítása nélkül is, ezt a bíróságnak kell mérlegelni, ami az adott esetben megtörtént. Ugyanakkor a másodfokú eljárásban csatolt beadványt nem találta alkalmasnak az alperes közreműködésének megállapítására. Ezt a kihallgatott ügyvéd tanúvallomása sem támasztotta alá. Úgy ítélte meg, hogy a további bizonyítástól, az eljáró bíró tanúkénti kihallgatásától sem várható eltérő tényállás megállapítása, ezért a további bizonyítást mellőzte és a részítéletet ezen indokbeli kiegészítéssel helybenhagyta. Rámutatott arra is, hogy a Ptk. 632. § (1) bekezdése szerint nem a végrendelet, hanem a közreműködő javára szóló juttatás az érvénytelen. A jogerős részítélet hatályon kívül helyezése és keresete szerinti ítélet meghozatala iránt a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Arra hivatkozott, hogy a jogerős részítélettel megállapított tényállás a Pp. 206. § (1) bekezdését, az érdemi döntés a Ptk. 632. §-ában foglaltakat sérti, az örökhagyó akarati fogyatékossága érvénytelenséget eredményez. A felülvizsgálati kérelem részletesen kifejtett indokai szerint – idézve az alperes jegyzőkönyvben rögzített nyilatkozatát – az eljárt bíróságok megállapítása iratellenes, mert az első tárgyaláson az alperes kijavította a félreértést: először a perbeli beadványról, utóbb a végrendelet elkészítésének körülményeiről beszélt, ezért nyilatkozata visszavonásának indoka nem fogadható el. Az eljárt bíróságok elmulasztották az alperes nyilatkozatának dr. B. ügyvéd tanúvallomása összevetésével történő értékelését. Álláspontja szerint abból az a következtetés vonható le, hogy a végrendelet szövegét az ügyvéd elmondta, az alperes azt kézzel leírta, ismerősével legépeltette, az örökhagyónak adta, áthívta a szomszédait végrendeleti tanúknak, akik a végrendeletet másik két okirattal együtt aláírták. Az örökhagyó ugyanis a külvilággal kapcsolatot kizárólag az alperesen keresztül tartott, jogi képviselője a nevezett ügyvéd volt 2002-ben. Mindezek alapján kizártnak ítélte azt, hogy új jogi képviselő segédkezett volna a végrendelet megszerkesztésében. A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság az alábbi indokok alapján alaptalannak találta. A felperes eljárási szabálysértésként a Pp. 206. § (1) bekezdés megsértésére, a bizonyítékok téves mérlegelésével megállapított tényállásra hivatkozott és arra, hogy az érdemi döntés az örökhagyói akarat fogyatékossága miatt az anyagi jog – a Ptk. 632. § – rendelkezésével ellentétes. Az elsőfokú bíróság a tényállást a felek meghallgatása, a kihallgatott tanúk vallomásának és az okirati bizonyítékok adatainak az egymással való egybevetése, azok okszerű, logikai ellentmondásoktól mentes és a Pp. 206. § (1) bekezdésében foglalt elveknek egyébként is megfelelően történő értékelése alapján állapította

2 0 1 0.

6.

s z á m

40 meg azt, hogy a felperes kétséget kizáróan nem tudta bizonyítani: az alperes a végrendelet tételénél közreműködött volna. Ezzel a megállapítással a másodfokú bíróság is egyetértett. A felperes felülvizsgálati kérelmében e mérlegelés eredményét támadta, kérelme az általa állított következtetés levonására, a bizonyítékok felülmérlegelésére irányult. Egységes az ítélkezési gyakorlat abban, hogy a felülvizsgálati eljárás keretében a bíróság mérlegelése körébe tartozó kérdés általában nem vizsgálható és nincs lehetőség a bizonyítás adatainak újabb egybevetésére és értékelésére. A felülvizsgálat csak arra szorítkozhat, hogy a mérlegelés körébe vont adatok, tények értékelésénél van-e nyilvánvalóan helytelen következtetés (BH 1994.195.). A bíróság az egyes bizonyítékok kellően indokolt elfogadásával – mérlegeléssel – olyan tényállást is megállapíthat, amely a fél előadásával vagy az általa hivatkozott bizonyíték tartalmával nem áll ugyan összhangban, a per egyéb adataira figyelemmel azonban nem okszerűtlen (BH 2001.301.). A Legfelsőbb Bíróság egyetért a másodfokú bírósággal abban, hogy a fél egymással ellentétes előadása legfeljebb szavahihetőségét kérdőjelezi meg, de önmagában nem jelenti az ellenérdekű fél kereseti tényállításának kétséget kizáró bizonyítottságát. A perben feltárt egyéb adatok értékelése pedig az elsőfokú bíróság részéről részletesen megtörtént és annak során a bíróság nem jutott nyilvánvalóan helytelen következtetésre sem. A felperes ezért a tényállás megállapításának módját eredménnyel nem támadhatja, az ügy érdemi elbírálására kiható lényeges eljárási szabálysértés nem áll fenn és az azon alapuló – kizárólag a felperes részére szóló juttatást tartalmazó végrendelet érvénytelenségének megállapítására irányuló – keresetet elutasító érdemi döntés a Ptk. 632. § rendelkezésével nem ellentétes. Mivel a jogerős részítélet a felülvizsgálati kérelemben hivatkozott eljárási és anyagi jogi szabályokat nem sérti, azt a Legfelsőbb Bíróság hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv.I.20.259/2010. szám)

A megtámadás jogáról való lemondás feltételei a hagyatéki eljárásban Az örökhagyó B.-n 2000. augusztus 28-án végintézkedés hátrahagyása mellett hunyt el, oldalági törvényes örökösei a felperesek. Az örökhagyó a B.-n 2000. augusztus 27-én tett írásbeli magánvégrendeletében a tulajdonában volt ingatlan és az abban fellelhető ingóságok végrendeleti örököséül az alperest nevezte meg. Az írásbeli magánvégrendelet két különálló lapja közül csak a második tartalmaz számozást; az öt tanú e minősége feltüntetésével a második oldalt írta alá, az első oldalt – egy tanú kivételével – kézjegyükkel, szignóval láttak el. A hagyatéki eljárás során a felperesek nem ismerték el érvényesnek a végrendeletet, emiatt az érdekeltek között öröklési jogvita keletkezett. A végrendelettel nem érintett hagyatékot a közjegyző jogerős részhagyatékátadó végzésével teljes hatállyal a törvényes örökösök részére adta át.


41 A végrendeleti és a törvényes örökösök között – a IV. rendű felperes kivételével – B.-n, 2001. május 25-én „osztályos egyezség” elnevezésű megállapodás jött létre a hagyaték megosztására vonatkozóan. Ebben rögzítették, hogy az örökhagyó hagyatékára a törvényes és a végrendeleti örökösök is igényt támasztanak. A megállapodás szerint az örökösök a hagyatéki eljárásban biztosított lehetőséggel élve – egyébként jogi álláspontjuk fenntartásával – a hagyatéki vagyon tárgyaira vonatkozóan osztályos egyezséget kötnek, mely szerint törvényes öröklés jogcímén a törvényes örökösök tulajdonába kerül az örökhagyó tulajdonát képező ingatlan, végrendeleti öröklés jogcímén a végrendeleti örökös tulajdonába kerülnek a hagyatéki leltárba felvett ingóságok. A törvényes örökösök vállalták, hogy az alperest 3.500.000 forinttal támogatják, amennyiben a hagyaték tárgyát képező ingatlant kiürítve, a jogerős hagyatékátadó végzést követő 30 napon belül birtokba adja. Kijelentették, hogy ezzel a hagyatékkal kapcsolatos igényeiket véglegesen és visszavonhatatlanul rendezettnek tekintik, közöttük a hagyatékra nézve vitás kérdés nem áll fenn. Az osztályos egyezséget az alperes egyesület tagjai nem fogadták el, köztük és a törvényes képviselő – az egyesület elnöke – között vita keletkezett: az egyesület elnökének nem volt felhatalmazása az egyezségkötésre. A bíróság az egyesület 2001. április 25-ei és szeptember 28-ai határozatait jogerős ítéletével megsemmisítette. Az eljáró közjegyző az osztályos egyezség jóváhagyását megtagadta, a végrendelettel szemben támasztott alaki kifogásokat nem találta megalapozottnak, ideiglenes hatályú részhagyatékátadó végzésével a hagyatékot az alperesnek mint végrendeleti örökösnek adta át. A Fővárosi Bíróság jogerős ítéletével a felperesek által az osztályos egyezség érvényességének megállapítása iránt indított perben a keresetet elutasította. Indokolása szerint a megállapodás nem minősül osztályos egyezségnek, mivel az nemcsak a hagyatéki vagyontárgyak öröklését rendezi, hanem ajándékozással vegyes visszterhes vagyonátruházási szerződés elemeit is tartalmazza, a hagyaték e megállapodás alapján nem adható át. A közjegyző a 2006. június 26-án kelt jogerős végzésével az ideiglenes hatályú részhagyatékátadó végzés teljes hatályúvá vált. A felperesek keresetükben az örökhagyó 2000. augusztus 27-ei írásbeli magánvégrendelete érvénytelenségének megállapítását kérték, mert az – egyebek között — alakilag hibás, a Ptk. 629. § (1) és (2) bekezdésébe ütközik. E kérelmük elutasítása esetére, másodlagosan, az alperest a hagyatéki vagyon átruházására vonatkozó ajándékkal vegyes visszterhes szerződés teljesítésére kérték kötelezni. Az alperes a kereset elutasítását kérte. Állította, hogy a hagyatéki eljárás során a felperesek a végrendeletet az osztályos egyezség megkötésével érvényesnek ismerték el, ezzel lemondtak annak megtámadási jogáról. Az elismerő nyilatkozatokat törvényes határidőn belül a Ptk. 236. § (1) bekezdése szerint – egy éven belül – megtámadhatták volna, ennek hiányában a végrendelet érvénytelensége iránt keresettel utóbb nem élhetnek, a bíróság érdemben a végrendelet érvénytelenségét nem vizsgálhatja. A másodlagos kereseti kérelem kapcsán hivatkozott arra, hogy az osztályos egyezség érvénytelensége

2 0 1 0.

6.

s z á m

42 tárgyában jogerős bírósági ítélet született, amely szerint e megállapodás alapján a hagyaték nem adható át. Az elsőfokú bíróság ítéletével megállapította, hogy az örökhagyó 2000. augusztus 27én kelt írásbeli magánvégrendelete a peres felek viszonyában érvénytelen, ennek folytán a felperesek törvényes öröklés jogcímén megszerezték a b.-i lakásingatlan tulajdonjogát, továbbá a végrendeletben megjelölt, az ingatlanban az örökhagyó halálakor megtalálható ingóságokat személyenként 1/4 arányban. Nem fogadta el az alperes érvelését, mely szerint a felperesek a végrendeletet érvényesnek elismerve annak megtámadási jogáról lemondtak volna. Az elsőfokú ítéletben kifejtettek szerint a felperesek a végrendeletet érvényesnek nem ismerték el, részükről ilyen kifejezett elismerő nyilatkozatra maga az alperes sem hivatkozott. Önmagában az a körülmény pedig, hogy az alperest a megállapodásban végrendeleti örökösként jelölik meg, nem tekinthető elismerésnek. A felek által kötött osztályos egyezség megtámadása független a végrendelet megtámadási jogától, ez utóbbi megtámadási jog érvényesítésének nem akadálya az sem, hogy a hagyatéki eljárásban hozott hagyatékátadó végzés jogerőre emelkedett, ugyanis annak a Ptk. 601. §-a valamint a 6/1958. (VII.4.) IM rendelet 60. §-a értelmében nincs anyagi jogereje. A jogosult ezért a Ptk. 654. §-a alapján bármikor hivatkozhat a végrendelet érvénytelenségére. A keresetben megjelölt érvénytelenségi okok közül kizárólag az alaki okokra – Ptk. 629. § (1) bekezdés b) pont és (2) bekezdés – alapított megtámadást tekintette alaposnak. A Ptk. 629. § (1) bekezdésében írt érvénytelenségi okkal összefüggésben kifejtette, hogy a tanúk részéről az érvényességhez teljes névaláírás szükséges, az aláírás szokásos módja a családi és utónév együttes használata, a szignó vagy kézjegy az érvényességi kellékeknek nem felel meg. Az elsődleges kereseti kérelem megalapozottságára tekintettel a másodlagos kereseti kérelem elbírálását mellőzte. Az alperes fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást ítélkezése alapjául elfogadta és érdemben egyetértett az arra alapított jogi következtetéseivel is, ítéletével az elsőfokú bíróság ítéletét helybenhagyta. Helytállónak tekintette az elsőfokú bíróságnak azon megállapítását, hogy az írásbeli magánvégrendeletet a felperesek érvényesnek nem ismerték el, annak megtámadási jogáról nem mondtak le. A megállapodás tartalma szerint a felek jogi álláspontjuk fenntartásával kötöttek egyezséget a hagyatékból való részesedés tekintetében. A felperesek annak ellenére, hogy az alperessel egyezséget kötöttek, a javára szóló végrendelet érvényességét továbbra is vitatták. Az öröklési jogvita kapcsán a hagyatéki eljárásban a felperesek törvényes örökösként, míg az alperes végrendeleti örökösként tartott igényt a hagyatékra, a szóhasználat – a felek megnevezése – önmagában nem jelenti a végrendelet érvényességének elismerését. Következésképpen a felperesek a végrendelet megtámadására a Ptk. 654. §-a alapján jogosultak voltak. Az érvénytelenséget érdemben vizsgálva – az elsőfokú bíróság álláspontjától eltérően – az írásbeli magánvégrendeletet kizárólag azon az alaki érvényességi kellékhiányon alapulóan tartotta megállapíthatónak, hogy az első lap nincs sorszámozással ellátva.


43 A jogerős ítélet ellen az alperes élt felülvizsgálati kérelemmel, amelyben – annak tartalma szerint – a jogerős ítélet hatályon kívül helyezését és az elsőfokú bíróság ítéletének megváltoztatását, a kereset teljes elutasítását kérte. Az alperes felülvizsgálati kérelmét a Legfelsőbb Bíróság alaptalannak találta, a következők miatt. A Legfelsőbb Bíróságnak abban a jogkérdésben kellett állástfoglalnia, hogy a másodfokú bíróság a jogszabályok értelmezésével helyesen jutott-e arra a következtetésre: a felperesek a Ptk. 654. §-a alapján jogosultak a végrendelet érvénytelenségének megállapítására irányuló igény érvényesítésére, mert a végrendelet megtámadásának jogáról nem mondtak le. Az alperes felülvizsgálati kérelmében kizárólag a felperesek kereshetőségi jogát vitatta, érvelése szerint a végrendelet érvényes elfogadásának minősül az osztályos egyezség megkötése, az elfogadást a végrendelet megtámadási jogáról való lemondásnak kell tekinteni. Az adott ügyben eljáró első- és másodfokú bíróság helyesen állapította meg a felülvizsgálati kérelem elbírálása szempontjából jelentős tényeket, körülményeket; a bíróságok döntésüket kellően megindokolták [Pp. 206. § (1) bekezdés, Pp. 221. § (1) bekezdés]. Megalapozottan állapították meg, hogy a felperesek a hagyatéki eljárás során mindvégig következetesen a végrendelet érvénytelenségére hivatkoztak, az ún. osztályos egyezséget is korábbi álláspontjuk fenntartása mellett kötötték, kifejezetten az örökhagyó akaratának szem előtt tartásával. Nem hagyható figyelmen kívül továbbá az a tény sem, hogy a törvényes örökös felperesek a részhagyatékátadó végzés ellen 2003. április 16-án fellebbezéssel éltek, kifejezetten a végrendelet alaki érvénytelenségére hivatkozással. A 2001. május 29-ei hagyatéki tárgyalási jegyzőkönyv tartalma szerint, „ha az egyezséggel kapcsolatban kifogás merülne fel, a törvényes öröklés rendje szerint kérik a hagyaték átadását, ideiglenes hatállyal, a korábbi kifogásaik alapján.” A hagyatéki eljárás során a törvényes örökösök több alkalommal határozottan kijelentették, hogy a végrendeletet alaki hiba miatt érvénytelennek tekintik. A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelemben írtak kapcsán a jogerős ítélet helyes indokain túlmenően az alábbiaknak tulajdonít még jelentőséget: Az eljáró bíróságoknak abból a nem vitás jogi helyzetből kellett kiindulniuk, hogy a törvényes örökösök és a végrendeleti örökös között megkötött osztályos egyezség érvényességének megállapítása iránti keresetet a Fővárosi Bíróság 2006. június 26-ai jogerős ítéletével elutasította. Következésképpen az osztályos egyezség érvényesen nem jött létre, a hagyaték ez alapján nem adható át: az abban foglalt nyilatkozatok, elnevezések, jogkövetkezményekkel nem járnak. Amennyiben a hagyatéki eljárásban a törvényes örökösök a végrendeletet érvényesnek elismerő kifejezett nyilatkozatot tettek volna, ez lett volna anyagi jogi jogkövetkezményekkel járó jognyilatkozat, amely a Legfelsőbb Bíróság által irányított egységes bírói gyakorlat szerint valóban a végrendelet megtámadásának jogáról való lemondásnak minősülne. A kifejezett elismerésre vonatkozó jognyilatkozatot

2 0 1 0.

6.

s z á m

44 lehet eredményesen megtámadni – Ptk. 210. §, PK 350. állásfoglalás –, az adott esetben azonban a felperesek a végrendelet érvényességének elismerésére vonatkozó jognyilatkozatot a hagyatéki eljárás során nem tettek. A hagyatéki eljárásról szóló 6/1958(VII.4.) IM rendelet ( a továbbiakban: He.) az eljárásban részvevő feleket érdekelteknek nevezi, akik – mások mellett – egyrészt a végrendeleti, másrészt a törvényes örökösök. Addig ugyanis, amíg a végrendelet érvénytelenségét a bíróság jogerős ítéletével nem állapítja meg, az öröklés rendjét a Ptk. 599. § (2) bekezdése szerint a végintézkedés határozza meg, ennek hiányában pedig az öröklés rendjére a törvény az irányadó. Az öröklési jogvitában érdekeltek ezen megnevezései a jogi nyelvben elfogadottak, ezért a másodfokú bíróság által e körben kifejtettek mindenben helytállóak. A fentiek alapján a jogerős ítélet a felülvizsgálati kérelemben megjelölt jogszabályokat nem sérti, ezért azt a Legfelsőbb Bíróság hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv. I.20.054/2010. szám) Dr. Körös András legfelsőbb bírtósági tanácselnök


45

Nemzetközi sajtószemle Összefoglaló Alain Moreau: „A közjegyző, mint az emlékezet őrzője” című írásából (Revue Internationale du Notariat 115. szám)

A kultúra egy nép szelleme – a levéltár pedig az emlékezete! (A.M.) II. Fülöp Ágost francia király uralkodása alatt sorozatos konfrontációkra került sor Franciaország és Anglia, az ősi ellenség között. A csaták váltakozó sikerrel folytak, a francia seregek visszafoglalták többek között Berry-t, Auvergne-t, és számos más erődítményt, míg Oroszlánszívű Richárd a mai Vendôme körzetben található (Loir-et-Cher) Fréteval mellett győzedelmeskedett, amit 1214-ben Bouvines mellett bosszultak meg végül a francia seregek. A francia kormányzatra ez a háborúskodás azonban súlyos csapást mért: Fréteval mellett nemcsak a királyi kincstár egy része veszett oda, de a királyi pecsét és a teljes királyi levéltár is, amit ez időkben mindig oda szállítottak, ahol az uralkodó éppen tartózkodott. A leckéből tanulva II. Fülöp Ágost úgy döntött, hogy a kormányzással kapcsolatos anyagoknak a jövőben a Louvre-ban kell maradniuk. Ezen események tükrében természetes a kérdés: miért van szükségünk levéltárra, mi is az a levéltár? A levéltár egy nép, illetve minden nép, nemzet emlékezete; elsősorban írásbeli dokumentumokra épülve, másodsorban – ott, ahol a kultúra írásbeli nyomai sérültek, nehezen megfejthetők vagy részben eltűntek – a szóbeli emlékekre és képi forrásokra hagyatkozva. A levéltár az emlékezet őrzője, legyen szó akár a kollektív, akár az egyéni emlékezetről, és ennek szerves részét képezik a közjegyzői okiratok is. A levéltár fogalma egyidős a civilizációval, akár Mezopotámiára, akár az egyiptomi papirusztekercsekre gondolunk. Athénban, később Rómában is állami levéltárak működtek, azonban a középkor – az egyházi gyűjtemények kivételével – az írásbeliség visszaszorulását hozta nyugaton: háborúk és inváziók, a szóbeliség és a tanúskodás térnyerése. Ezzel szemben például Bizáncban, Justinianus (527–565) a levéltárak védelmére adott ki parancsot mind a fővárosban, mind a provinciákon. Franciaországban, 1258-ban Szent Lajos a tanúvallomás elsőbbségét adta parancsba – a próbákkal (pl. vízpróba) szemben már ez is előrelépésnek számított. Azonban egészen 1566-ig, a Moulins-féle rendeletig kellett várni arra, hogy a kontinensen az írásbeliség visszanyerje elsőbbségét a tanúvallomásokkal szemben, mely rendelkezések aztán változatlan tartalommal a Code Civil-be is bekerültek. (Az angolszász jogrendszerekben a szóbeliség, az eskü, a mai napig nagy jelentőséggel bír annak ellenére, hogy a modern társadalmak igényeit már nehezen elégíti ki.) Ezzel párhuzamosan, Villiers Cotterets 1539. évi rendelete minőségi változást

2 0 1 0.

6.

s z á m

46 hozott a francia levéltári állományok történetében: a rendelet az igazságszolgáltatási – és többek között a közjegyzői – okiratok kapcsán kötelezővé tette a francia nyelv használatát. A francia miniszterek és hivatalnokok azonban saját maguk kezelték levéltári anyagaikat, azok központi megőrzése nem volt biztosított. Mazarin például Colbert-re hagyományozta irattárát, ahogy írta: „az Állam érdekében”. A miniszterek végül 1669-től kötelesek voltak irataikat a király rendelkezésére bocsátani, így a forradalomig jelentősebb mennyiségű, de rendezetlen levéltári anyag gyűlt össze. A francia forradalom kitörésével, 1789. július-augusztusában több közjegyző közreműködésével fogalmazódott meg az Emberi és polgári jogok nyilatkozata, míg Armand Gaston Camus (1740–1804) képviselő vezetése alatt létrejött a Nemzetgyűlés iratait kezelő levéltár. Camus a Konzulátus idején a „Garde des archives générales” -ként folytatta szakmai tevékenységét, és haláláig irányította az 1790. szeptember 7. napján megalakult francia Nemzeti Levéltárat; 1795-től itt őrizték az „egy méter” és az „egy kilogramm” etalonokat is. 1796-ban Camus létrehozta a megyei levéltárak hálózatát, melyek működtetéséhez volt nemesek és volt bencés szerzetesek közül toborzott hozzáértő vezetőket. Camus életrajzából érdekességként kiemelhető az 1793 és 1795 között osztrák fogságban töltött időszak, amit Beurnonville hadügyminiszterrel és két, szintén fogságba esett francia közjegyzővel, Quinett-el és Bancal des Issarts-al szenvedett el. A szabadon bocsátásukat megelőző Basel-i békéhez vezető tárgyalásokat szintén egy közjegyző, Goupilleau folytatta le. Camus méltó utódjaként 1804-től Pierre Claude François Daunou került a Nemzeti Levéltár élére. Napóleon, kinek figyelmét kevés dolog kerülte el, a Nemzeti Levéltár iránt is nagy érdeklődést tanúsított. 1810-es látogatását követően egy Levéltári Palotát terveztetett, melynek alapkövét 1812-ben helyezték el a mai Trocadéro-val szemben. A Palota azonban – a dátum alapján sejthetjük – sohasem készült el. A szakemberképzés az 1829-ben alapított Francia Nemzeti Levéltáros Iskolával indult meg, majd a XIX. század második felében a francia levéltári intézményrendszer jelentős fejlődésen ment keresztül. Az épületvásárlásokon és építkezéseken túl egy 1855-ös rendelet újraszervezte a közigazgatást, 1867-ben létrehozták a múzeumot, 1871-től pedig megkezdődött a levéltári fondok szisztematikus leltározása. 1887-ben rendelettel szabályozták a dokumentumok kutathatóságát, a francia levéltárakban olvasótermek és kutatószobák létesültek. Az 1928. március 14-i törvény alapján a 125 évesnél régebbi keltezésű közjegyzői okiratok eredeti példányai levéltárba kerülhettek, és a közjegyző engedélyével kutathatóvá váltak. Ez az intézkedés sok bizonytalanságot törölt el a tekintetben is, hogy ezek a közokiratok kinek a tulajdonát képezik. A korábbi – és sajnos napjainkban is gyakori – téves elképzelésekkel ellentétben a közjegyzői okiratok nem a közjegyző tulajdonát képezik. Franciaországban már a XIV. század elejétől megfogalmazódott a közjegyzői okiratok gondos megőrzésének és királyi/állami tulajdonba tartozásának gondolata. IV. (Szép) Fülöp 1303-ban adta parancsba a közjegyzői okiratok őrzésének és átadásának szabályait, V. Károly 1370-ben írt levelével tisztázta, hogy a királyi közjegyzők nyilvántartásai és okiratai haláluk után a királyt illetik.


47 A több, mint 200 éves, 1803. évi francia közjegyzői törvény (Loi du 25 Ventôse an XI) is legfontosabb rendelkezései között tartja számon a közjegyzői okiratok kezelésére vonatkozó szabályokat, miszerint a közjegyzői okiratok eredeti példányát a közjegyző köteles megőrizni. Végül, az 1979. évi „Favier-törvény” mondja ki egyértelműen, hogy a közjegyzői okiratok a maradandó értékű közlevéltári anyagokhoz tartoznak, kutathatóságukat a keletkezéstől számított 100 éves kortól engedélyezi, és egy újabb törvény ezen 100 évesnél régebbi okiratok levéltárba helyezését írja elő. A Jean Favier igazgató által 1975-ben megkezdett intézményfejlesztés napjainkban is töretlenül folytatódik, a párizsi és vidéki levéltárak kulturális eseményeket szerveznek és tudományos tevékenységeket támogatnak, páratlan gyűjteményeik megismertetéséhez, emlékük megőrzése céljából számos módon fordulnak a nyilvánosság felé. Néhány példa a jelentősebb, megőrzött okiratok, levéltári anyagok közül: • Jeanne d’Arc egyetlen, kortárs portréja, melyet egy közjegyzői okirat margójára rajzoltak, • számtalan törvényhozói okirat, karták, szerződések és határozatok, • a középkortól kezdődően sok ismert intézmény és személyiség különféle okiratai: LaFayette és Bonaparte házassági szerződése, Suger, Napóleon és Victor Hugo végrendelete, ajánlatok és kereskedelmi szerződések, • egyéb levéltári anyagok: érmék és váltópénzek, melyek a fémművességről tanúskodnak, térképek és rajzok, portrék és metszetek, olajfestmények, fotográfiák, napilapok és folyóiratok, • nemzetközi szerződések és különféle diplomáciai dokumentumok, • régi és újabb közigazgatási dokumentumok, • egyházi okiratok és nyilvántartások, • magánszemélyek és jogi személyek gyűjteményei, • igazságszolgáltatási és közjegyzői levéltári anyagok, stb. Sok szál fűzi tehát a közjegyzőket a levéltárakhoz; az okiratot szerkesztő, tanácsadó, a felek megállapodását segítő és egyetértésüket megfogalmazó közjegyzők az emlékezet leírói, akik a létrehozott okiratokat kötelességük szerint kezelik és védik, majd átadják azokat a levéltáraknak. Így válik a közjegyző a kollektív emlékezet rögzítőjévé és őrzőjévé. V.K.

Escritura Públicia (2010. márciusi-áprilisi szám)

„2010. május 4.: Egy új kezdet a spanyol igazságügyi rendszerben” címmel megjelent cikkében Juan Martínez Moya, a Murcia Régió Bíróságának elnöke részletesen kifejtette, hogy Spanyolországban elkerülhetetlenné vált a lényeges változtatás a Közigazgatási szolgáltatá-

2 0 1 0.

6.

s z á m

48 son belül, mint a Jogi Hatalom eszközében, hogy annak realitásai megfeleljenek a XXI. század szükségleteinek. Ennek érdekében a fő politikai erők aláírták az Állami Igazságügyi Reform Paktumot (2001), amelyben konszenzusra jutottak egy egész sor olyan elvben, célban és eljárásban, amelyeken az új spanyol igazságügyi modellnek alapulnia kellett. Az említett Paktum az Igazságszolgáltatási Állampolgári Jogok Chartájából (2002) ered, amelynek tekintetbe kellett vennie a megfelelő átláthatóság, az információ és az ügyfélszolgálat elvét és le kellett szögeznie az Igazságszolgáltatással élők jogait, s ezt az okmányt az „ilyen legyen” az igazságszolgáltatás autentikus pragmatikus eszmei tárává kellett tennie. Ezt követi az úgy nevezett Igazságügyi Átláthatósági Terv (2005), és végül a Bírósági Hatalom Főtanácsának, az Igazságügy Modernizációs Tervében feltűnnek a kikristályosodott testületi és koordinációs erőfeszítések, majd pedig az Igazságügyi Minisztériumnak az Igazságügyi Rendszer Modernizációjának Stratégiai Terve (2009–2012). Innentől kezd kiterebélyesedni a spanyol Igazságügy új szervezetének sokoldalú struktúráját felölelő széles hálózata. Ezt a struktúrát több összetevő alkotja: a szervezeti aspektus (azok a fázisok, amelyeken átmegy az Új Bírósági Hivatal; az eljárási reformok, az eljárási reformok a közszolgáltatások új elrendezésével, a bírósági instanciák kialakítása integrált bírósági hivatalokkal), a felépítési elem (a pontos elrendezés a bírósági hivatal felfejlesztéséhez), a technológiai eszköz (Átjárhatósági Bírósági Séma), hogy biztosítsa az eljárás ügyintézési rendszerek összeegyeztethetőségét, valamint az eljárási összetevő (amely két ige elhatárolására irányul: intézni és dönteni, a felelősségek elhatárolásának a következményeivel az eljárás során). Mindezek az arculatok illeszkednek az új időkhöz, amikor a képzéssel egyesített új magatartású emberi tényező irányítja a bírósági rendszer együttműködését valamennyi belső cselekvő (bírák, titkárok, ügyészek és funkcionáriusok) és külső cselekvő (ügyvédek, közjegyzők, iktatók, ügyészek, társadalmi beosztottak, stb.) tekintetében, akiknek új kihívásokkal kell szembenézniük. Mindennek a reformhangulatnak a nélkülözhetetlen záradékaként tették közzé a 13/2009-i Törvényt a Pereljárási Törvényhozás Reformjáról az Új Bírósági Hivatal Meghonosítása céljából. A cikk szerzőjének világos elképzeléseken alapuló lényegi célja, indokainak a kifejtése: az illetékességek felosztásának a szabályozása egyrészt a bírók és a bíróságok, másrészt a bírósági titkárok között. Azzal a céllal, hogy a bírók és a magiszteri bírók a bíráskodásra és az ítéletek végrehajtására összpontosítsák az idejüket és az erőfeszítéseiket; a bírósági titkárok pedig az igazságügyi-eljárásügyi minősítési funkciójukat kizárólagos módon és a bírók, magiszteri bírók kizárása mellett, a kikötött bírósági funkciót támogatva, az eljárás előmozdítására fordítsák. Az indokok kifejtésének az elolvasása jól magyarázza a hivatkozott törvénynek a céljait. A reform értelmének és céljának szabatos értelmezése céljából kiemeli a szerző, egy elismert szaktekintély, Luis Diez-Picazo szavait (Beszélgetések az Igazságügyről, a Jogról és az Egyetemességről, Marcial Pons – 2009). Arra a kérdésre válaszolva, hogy meg tudna-e nevezni néhány arra irányuló orvoslatot, hogy egyenesbe hozza az igazságügy és a normatív zavar problémáit, kijelentette, hogy „magától értetődően, létezik egy probléma az


49 igazságügyi hivatal szervezetében, amely az idő haladásával veszített a professzionalizmusából és a ritmusából”. „Ma nagyon nehéz, hogy ez a meglévő struktúrákon alapuljon” – jelentette ki Luis Diez-Picazo. Ezzel némi nosztalgiával utalt a régi igazságügyi hivatalnokokra. És egy kívánsággal fejezte be: „egy ilyen pillanatban az is örömömre szolgál, hogy rámutathatok, az ember nem kívánja, hogy egy bíró Winchaid, vagy Savigny, de még azt sem, hogy a Jog tudományos szakértője legyen. Az ember csak azt akarja, hogy figyelmesen olvassa az iratokat, s ha egyszer figyelemmel olvassák az iratokat, a bírósági döntések az esetek nagyobb részében, amikor nem nehéz ügyekről van szó, önmaguktól adódnak. Sem több, sem kevesebb, ez az a javulás, amire az Igazságszolgáltatásban törekszünk.” A spanyol igazságügyi reform lényegi célja tehát, hogy az illetékességeket megfelelően szabályozza egyrészt a bírók és a bíróságok, másrészt a bírósági titkárok között. A bírák között megkülönböztetve azokat a bírákat és magiszteri bírákat, akik a bíráskodásra és az ítéletek végrehajtására összpontosítják majd az idejüket és az erőfeszítéseiket; valamint azokat a bírósági titkárokat, akik igazságügyi-eljárásügyi minősítési funkciójukat kizárólagos módon, a bírók és magiszteri bírók kizárása mellett, a kikötött bírósági funkciót támogatva, az eljárás előmozdítására fordítják. S.G.

Jogszolgáltatás – fontos döntések a joggyakorlatnak (Notar 2010/5)

A cikk a német jog gyakorlati alkalmazásához két fontos eseti döntésre hívta fel a figyelmet. A München Legfelsőbb Bíróságának – 31 Wx 20/10 határozata kimondta, hogy egy örökség visszautasításának érvényességéhez nem kérhető a bíróságtól megállapítási határozat. A hagyatéki bíróság alapvetően nem jogosult arra, hogy egy örökség visszautasításának érvényességéről formális szempontok alapján döntsön. Egy ilyen döntés a tartományok jogai szerint lefolytatott örökségi eljárás vizsgálatának keretében hivatalból sem megengedett. A döntés alapjául szolgáló jogeset a következő volt: az örökhagyó özvegye és gyereke a törvényes örökrészt visszautasították, amikor is a visszautasítást annak határidejének elmulasztására hivatkozva megtámadták. Az első fokú hagyatéki bíróság ezt a visszautasítást elkésettnek tekintette és annak érvénytelenségre hivatkozva nem ismerte el a visszautasítást. Ezt a tartományi bíróság által hozott határozatot a müncheni Legfelsőbb Bíróság érvénytelenítette, mivel a hagyatéki bíróság a visszautasítás érvényességéről nem dönthet. A müncheni Legfelsőbb Bíróság ezzel a bajor legfelsőbb bíróság igazságszolgáltatási gyakorlatát is igazolta, vagyis hogy a hagyatéki bíróságok csakis örökösödési eljárás keretében dönthetnek erről a kérdésről is, tehát általában egy visszautasítás érvényességéről önmagában nem. Azonban ugyannak a bíróságnak egy korábbi döntésében, 1968-ban

2 0 1 0.

6.

s z á m

50 még nem ezt a döntést hozták, mikor egy formális örökösödési vizsgálat keretében a visszautasítás érvényességéről határoztak. Hogy vajon ezen mostani „kivétel” megállja-e a helyét, a müncheni Legfelsőbb Bíróság egy obiter dictumban kifejezetten megkérdőjelezi, mivel az öröklési vizsgálat törvényi célja időközben megváltozott. Az említett konkrét esetben e jogi kérdés egyébként sem volt döntés szempontjából lényeges, mivel a hagyaték túladósodott volt, így bírósági eljárásban történő vizsgálat nem is jött szóba. A másik bírósági döntés a házastársak között a köteles részt kiegészítő igényt érintette. Egy konkrétan nem nevesített, házassághoz kötött ráfordítást az öröklési jogban a kötelesrészre jogosultak, valamint a szerződéses- és utóörökösök védelme érdekében ajándékozásként kezelik, amennyiben ez, objektíve ingyenesen történik. Ilyenkor a túlélő házastárs életviszonyát össze kell hasonlítani az öröklés előttivel és meg kell vizsgálni, hogy a korábbi életszínvonal megtartásának költségei ne csökkenjenek (jelen ügyben feleződjenek) abban az esetben, ha az egyik fél meghal. A bíróság határozatnál a kiindulási pont az volt, hogy az örökhagyó még életében a lányára hagyta az ingatlanát, magának és a feleségének azonban megtartotta a haszonélvezeti jogot. A másik leszármazó keresetét, amivel a haszonélvezeti jog értékét az özvegynek (legalább a kisebb kiadott lakásra vonatkozóan) a köteles részt kiegészítő igényébe be akarta számítani, a bíróság visszautasította. A schleswig-i másodfokú (tartományi) bíróság ítéletében abból indult ki, hogy a haszonélvezet engedélyezésével nem ajándékozásról, hanem annak jellegéből adódóan egy ún. házasságra vonatkozó nem nevesített ráfordításról van szó. Emiatt a Legfelsőbb Bíróság bíráskodása releváns, hogy ugyan házassági ráfordításnál az objektív ingyenes karaktert kell felállítani, ez azonban nem érvényes, ha az egy a házastársak részére megfelelő öregkori ellátás. Azt, hogy vajon ez a ráfordítás a házassági életviszony szerint megfelelő-e öregkori ellátásra, az összes bevételi- és vagyoni viszony vizsgálatával lehet bizonyítani. Esetünkben az özvegynek alig volt vagyona, 836 euro a nyugdíja, a bérleti díja rezsi nélkül 350 euró valamint egy kiadható lakás a haszonélvezettel terhelt házban. Összehasonlításképpen, a házastársak korábban 1200 euro nyugdíjat kaptak. A bíróság abból indult ki, hogy ezen vagyoni- és bevételi viszonynál a haszonélvezet kiutalása egy megfelelő öregkori ellátás keretében az asszony számára megtörtént. A haszonélvezet nélkül az özvegy bevétele majdnem a korábbi közös bevétel felére csökkent volna. De mivel az egyik házastárs halála esetén nem indulhatunk ki az életmód fenntartásához szükséges költségek felezéséből, a haszonélvezet az élettárs szubjektív szemszögéből nézve egy megfelelő öregkori ellátás. H.Gy. Összeállította: dr. Horváth Gyöngyi dr. Schindler Gábor dr. Varga Krisztina


51

Szakmai Sajtófigyelő Jogi Fórum A magyarországi boszorkányperek története – A magyar néphit boszorkányai címmel jelent meg Polonkai Éva írása a Jogi Fórum – ahogy impresszumában olvasható, az Első Magyar Jogi Portál – internetes oldalon, a Publikációk rovatban. A boszorkányperek egyházi világi és vegyes hatóságok előtt a XV. század végétől a XVIII. század utolsó évtizedéig a legtöbb európai országban és Észak-Amerika európai telepes városaiban a „boszorkányok” ellen lefolytatott peres eljárások. A Szerző célja bemutatni a magyar boszorkányperek történetét a magyar néphit tükrében és ismertetni a boszorkányperek három nagy történeti korszakát, amelyek időrend szerint jól elkülönülnek egymástól. Boszorkány szavunk az ótörök eredetű „basirqan” szóból származik, amelynek jelentése: „nyomó”, „megnyomó”. A magyar közvélemény által boszorkánynak tartott személyeket a történészek három csoportba sorolják: egyrészt ide tartoznak, akik a kereszténység felvétele után az ősi hit rítusait gyakorolták (ezek az emberek saját magunkat egyébként táltosoknak hívták), másrészt, akik a nyugati világkép és a katolikus vallás szempontjából eretneknek számítottak, harmadrészt a valódi méregkeverők. A Magyar Néprajzi Lexikon a fogalom kialakulását a történelem során rárakódott különböző jelentéstartalmak felől írja körül: „[A] boszorkány élő személy, akinek részint a paraszti gyakorlatban előforduló gyógyító és rontó tevékenység bizonyos vonásait, részint bizonyos természetfeletti képességeket tulajdonítanak. (…) Az idők folyamán a boszorkány más emberfeletti lények bizonyos vonásait is magába olvasztotta”, mégpedig a magyarsággal történeti kapcsolatba került népek hitvilágából ismert alakok vonásait. Minderre rárakódott a boszorkányperekkel együtt Nyugat-Európából „importált” boszorkányfogalom. A fogalmak szintjén ismeretes továbbá a középkori latin nyelv több kifejezése is: striga, azaz az éjjeli boszorkány, aki éjszaka seprűn röpdös, vérszívó „ama daemoni alak, amely természetfölötti hatalmat nyert más emberek megkárosítására, az ördöggel kötött szerződés és cimboraság révén” – idézi a szerző a Magyar Jogi Lexikon 1899-es kiadását), maleficia, azaz a bűvölő, rontó, igéző, varázsló jövendölő asszonyok, és a veneficia, azaz a méregkeverők. A néphit közösségi jelenség, olyan hiedelemrendszer, amit a falun élők generációról generációra adnak tovább. Kezdetben a vallás befogadó volt a nép hiedelemvilágával szemben, igyekezett a lehető legtöbb jelenséget a saját képére formálva megtartani. A virágzó középkorban az egyház már eléggé megerősödött ahhoz, hogy a népi rítusokat fokozatosan kivesse hivatalos tanai közül (először bírálja, majd tiltsa, végül üldözze).

2 0 1 0.

6.

s z á m

52 Ebben a folyamatban természetesen döntő szerepe volt a nyugatról beérkező dogmáknak és az egyházi kánonoknak. A boszorkányok egyik különös fajtájaként említi Polonkai a bábaboszorkányokat. Kelet-Magyarországon annyira egybeforrt a bába és a boszorkány alakja, hogy minden bábát boszorkánynak tartottak, és a bábán kívül más boszorkányt nem ismertek el. Ezzel párhuzamosan a népmesékben való megjelenése a boszorkánynak a vasorrú bába. A szerző ezt követően a boszorkányok egyes mágiáit veszi sorra; elsőként a rontást, amely a középkori falusi ember értelmezésében minden olyan váratlan szerencsétlenség, baleset, betegség, aminek az okát nem tudta megmagyarázni. A rontást nemcsak ember (főleg kisgyermek), hanem állat is elszenvedhette; elsősorban tehén, mivel a tehén volt az egyszerű falusiak egyik legnagyobb kincse, ezért a tehenet ért kár jelentősnek számított. A megrontó olyan boszorkány, aki valamilyen okból megharagudott a későbbi áldozatra. Ez számított az egyik leggyakrabban előforduló mágikus eseménynek, ezért módszerei igen változatosak voltak, tarthatott egyetlen esemény bekövetkezéséig, de a megrontás tartós állapotot is előidézhetett. A gyógyfüvek, vegyületek ismerői valós bajokat okozhattak, de sokszor elég volt a rontásba vetett hit ahhoz, hogy megbetegítse a szervezetet. A rontás esetére példa egy 1727-es peranyag, Kraszna vármegyében, Somlyón Molnár József azzal vádolta meg Antal Jánosnét, hogy elapasztotta tehenének tejét. A vádat nem sikerült bizonyítani, így a károsult a kárát maga kellett viselje. Igézés: más szóval megnézés vagy rábámulás, a rontás egyik fajtája, attól annyiban különbözik, hogy nem feltétlenül szándékosan történik. Áldozata lehet általában kisgyerek, szép lány, elkövetője „szúrós tekintetű idős ember”. Tünetek: a néphit szerint a szemmel vert embernek fáj a feje, hányingere van, gyomorfájás kínozza, levertséget érez. A falusi emberek kidolgozták a megelőzés módszereit: piros ruhadarabot adtak a gyermekre, tabunévvel látták el, bekormozták az arcát. Ha pedig bekövetkezett a baj, azaz a szemmel verés, a leggyakoribb gyógymódnak a szenes vízzel való gyógyítás számított: varázserejű mondókák és imádságok mormolása közepette megmosdatták a megigézettet hideg vízben, amelybe előzőleg páratlan számú, izzásban lévő széndarabot dobtak, végül ezzel a vízzel meg is itatták. A többi mágiától megkülönböztető jegy, hogy az igézés nem minősült rendkívüli vagy kétségbeejtő jelenségnek, mert nem ártó szándék okozta, és mivel köztudott volt a gyógymódja, családon belül meg tudták gyógyítani. További speciális formája a rontásnak a kötés és oldás, amely a boszorkányperek állandóan visszatérő vádja volt, ugyanakkor a boszorkányok általános jelzőjeként is szolgált: „oldó-kötő”. A boszorkány képes megkötni a férfierőt, a szoptatós anya tejét, de akár az esőt is, ezáltal aszályt okozván. Képes magához láncolni embereket, akik annak ellenére járnak hozzá, hogy azt valójában nem szeretnék. Tárgyi megjelenése a csomóra kötött madzag, amely régi párnatollak között vagy házak küszöbe, kemencéje alól kerülhetett elő. A megnyomás az alvó és védtelen ember megrontásának egy módja. A megnyomó – boszorkány – állat képében rátelepszik az alvó ember mellkasára és ezzel hosszú távú


53 betegséget idéz elő a megnyomottnál. A megnyomott ember általában rossz közérzettel ébred és a legkülönfélébb betegségek mutatkoznak rajta. Egyes boszorkányperekben arról vallanak, hogy fizikailag komolyan bántalmazták őket e rontás képében. Meglovagolás: a néphit szerint a boszorkányok rendszerint pénteken éjszaka valamely helyen – a Gellért-hegyen, Tokaj hegyén – gyűltek össze titkos varázslásaik elvégzésére és az odajutáshoz a haragosaikat használták fel. A boszorkány az éj leple alatt a meglovagolandó személy házához osont, azt lóvá változtatta, azaz – fedi fel az ismert szólás eredetét a szerző –„lóvá tette”, és a hátán ellovagolt, elrepült. A meglovagolt személy reggel felébredve nem emlékszik a történtekre, csak arra lesz figyelmes, hogy izzadtan, fáradtan, kimerülten ébredt. Ha állatokon mutatkoztak a betegség jelei, azokat tekintették meglovagoltaknak. A szerző az egyik leghátborzongatóbb népi hiedelemnek tartja a váltott gyermek képzetét. Eszerint a kisgyermeket megkeresztelése előtt elcserélhetik a „rosszak”, ördögök, tündérek, lidércek. A rendellenességgel, genetikai hibával vagy betegséggel született gyermek másságát a falu nem tudta elfogadni, és kikiáltotta ezeket a gyermekeket „elcseréltnek”. De itt még nem volt vége: az „elcserélt” gyermeket a néphit szerint fortéllyal „szóra kellett bírni”, meg kellett szólaltatni. „Ezek után következik a visszaváltás: a gyermeket lapátra kell tenni, és úgy tenni vele, mintha a forró kemencébe akarnánk lökni. Erre az igazi anya megérkezik, visszahozza az embergyermeket és elviszi a saját utódját.” Ez a népi hiedelemvilágban mélyen gyökerező babona mutatja, hogy milyen kevéssé képes az ember elfogadni az idegent, az átlagostól eltérőt. Polonkai felidéz egy pert, amely 1803-ban Torda vármegyében zajlott, s amelynek vádlottja, Beán Ilia egy csecsemőt próbálván „meggyógyítani” annak halálát okozta. Terjedelmi okokból nincs lehetőség a per részletesebb ismertetésére, de a vádlott lány – akit az angolkórosnak született gyermek szülei kerestek fel, s aki a környéken mint „tudós olá” volt ismert – azzal védekezett, hogy csak próbára akarta tenni, vajon tényleg váltott-e a gyermek, és feltételezése szerint azért nem sikerült a próba, mert nem napfelkelte előtt érkezett meg, ahogyan más betegekhez szokott, s a napfelkelte után elvégzett próba hibásnak bizonyult. A fiatal román lány vádlott egyebekben arról is nyilatkozik, gyógyítói hatalmát Istentől kapta, és egy angyal jelentette neki álmában, hogy feladata van. Az eljárásban a gyanúsítottat kihallgatták, majd a szülők és a lány egybehangzó vallomása alapján a két szülőt szabadon engedték. Elmeorvos szakértői vizsgálat ezt követően megállapította, hogy a vádlott beszámítható, és tisztában van tette következményeivel. A halálos ítélet indokolása szerint nemcsak azért kell halállal bűnhődnie a vádlottnak, mert rettenetes dolgot cselekedett, hanem azért is, hogy „ebben a keresztyén világban ezután több efféle csalárd impostorról még csak ne is hallattassanak”. A fentiekből kitűnik, hogy – a halálbüntetést leszámítva – az eljárás többé-kevésbé megfelelt a modern büntető eljárásjog szabályainak. A jogi szabályozás oldaláról közelítve megállapítható, hogy a bűvös-bájos tevékenység, varázslás a magyar jogban az egyház elleni bűncselekmények kategóriájába tartozott.

2 0 1 0.

6.

s z á m

54 Bár egyes néphiedelmeket az egyház eltűrt, a magyar jogtörténet már Szent István törvényeitől kezdve a büntetendő cselekmények közé sorolta a boszorkányságot, és ún. tükröző büntetéssel sújtotta: egyes esetekben a templom kulcsát égették a magát boszorkánynak valló személy testére, máskor máglyahalálra ítélték jelezve ezzel a párhuzamot az ördöggel való cimborálás és a pokolbeli kárhozat között. „Ha valami boszorkány találkozik, vigyék a bírák törvénye szerint az egyház eleibe és bízzák a papra, hogy böjtöltesse és oktassa hitben; böjtölés után menjen haza. 1. § Ha másodízben találtatik azon vétekben, alázza meg magát ismét böjtöléssel; annakutána a templom kulcsával keresztforma bélyeg süttetvén mellére, homlokára és a válla közé, menjen haza. 2. § Ha pedig harmadízben, adják a bírák kezébe.” – Szent István törvényei, Decr. II. 31., De strigibus. Szent István a Decr. II. 32.-ben (De maleficis, de veneficis et sortilegis – A bűbájosokról, ördöngösökről és jövendőmondókról) szintén tiltást fogalmaz meg, a jövendőmondók esetében „kik hamuban s más effélékben mesterkednek, igazítsa meg őket a püspök ostorral”büntetéssel. Első királyunk törvényei magukban foglalják a régi hit követőinek megtörésére irányuló szándékot, valamint – nyugati minták hatására – a szigorú büntetést is a katolikus hit terjedésére ártalmas tanokkal szemben. Sokan idézik Könyves Kálmán király boszorkányokkal kapcsolatos híres törvényi tételét: „De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat” – azaz: „A boszorkányokról pedig, mivel hogy nincsenek, semmi emlékezet ne legyen.” (Decr. I. 57.). Mint a szerző rámutat, félreértés ezt a mondatot kiragadva a törvények közül úgy értelmezni, mintha Kálmán felvilágosult uralkodóként, saját korát megelőzve végleg leszámolt volna a boszorkánysággal, mint tévhittel, hiszen a Decr. I. 60.-ban kimondja: „A bűbájosokat [malefici] a főesperes meg az ispán emberei keressék fel és vigyék törvény eleibe”. Kálmán híres törvényének helyes értelmezése szerint csak a strigákat, a nyugati néphit részét képező, nálunk a társadalom hitvilágában jelen nem lévő lényeket nyilvánítja nem létezőnek. A maleficák tekintetében azonban csak ezt követően kezdődött meg az igazi boszorkányüldözés. A szerző ezután rátér arra, a fenti törvényeken túl mely jogforrások alapján születtek meg az ítéletek ezekben a perekben. A középkori európai források legjelentősebbike a Malleus Maleficarum („Boszorkánypöröly”) volt, Jacob Sprenger kölni és Heinrich Kramer tiroli dominikánus szerzetesek tollából 1486-ból. A németországi eretnek- és boszorkányüldözéssel megbízott két inkvizítor a teológiai tanítást kiegészítette a korabeli folklórral, a fekete mágiával és az eretnekségről megfogalmazott egyházi dogmákkal. Egészen a XVII. századig kimutathatók ennek a forrásnak a nyomai a boszorkányperek peres irataiban. A XVIII. (!) században kezdődik csak meg a boszorkányperek fokozatos visszaszorítása; megemlíthető adat III. Károly 1728-as rendelete, amelyben felhívta Szeged városát a boszorkányperek számának radikális csökkentésére. Az igazán jelentős lépés Mária Terézia nevéhez fűződik, aki először azt rendelte el, hogy az esetlegesen előforduló boszorkányperek esetén az eljárás megindítása előtt jelentést kell tenni „legfelső helyre”, majd a meghozott ítéletet is jóváhagyásra fel kell terjeszteni. 1768-tól életbe lépett szabályozása


55 értelmében „csak a legkétségtelenebb bizonyítékok alapján, de ekkor is csak más, kapcsolatos bűntettek esetében kezdhető meg a vizsgálat”. A magyar boszorkányperek időbeli, személyi és térbeli körülményei között a szerző kiemeli, hogy a perek korszakának kezdete a XVI. század első felére tehető, míg vége a fentebb már említettek szerint Mária Terézia 1768-as rendelete. 1529-ből, Sopronból maradt fenn az első halálbüntetéssel végződő per anyaga, egy Bernát nevű tehénpásztor estéről. Schram Ferenc: Magyarországi boszorkányperek 1529–1768 című munkájából tudhatjuk, hogy a személyi kör változatos volt: számos arisztokrata család sarja is vádlottak padjára került, például Jósikáné Báthory Anna, Béldi Pálné vagy Esterházy Zsófia. Báthory Anna ellen 1614-ben folytattak eljárást, s vérfertőző paráznaság vádjával el is ítélték. A felsőbb osztályok tagjai elleni perek sok esetben csak eszközül szolgáltak arra, hogy a női kézbe került tetemes birtoktömegeket elkobozzák. Nagy László (Erdélyi boszorkányperek című művében) ismerteti a Bethlen Gábor fejedelemsége alatt lezajlott három boszorkánypert Báthory Anna, Török Kata és Iffjú Kata ellen; e perekben a még a korabeli perjog szabályait is áthágva jutottak el ítélethez és a nemesasszonyok kivégzéséhez. Legnagyobb számban azonban szegénysorban élő asszonyok voltak a perek vádlottjai, szolgálók, napszámosok, pásztorok, koldusok, kóborlók. Foglalkozásukat tekintve az asszonyok többnyire bábák, akik ismerik a gyógyfüveket, gyógyítanak, segítenek a szülésnél. Vékony a határvonal és az elhatárolás, amely egy javasasszonyból „boszorkányt” kreált, sőt, akár egy jól sikerült gyógyítás is boszorkányságnak minősülhetett, ha ráfogták, hogy „természetfeletti gyógyulás” következett be; adott esetben tehát a haragosok könnyen szabadulhattak így meg az ártatlan áldozattól, a perbe fogott bábától. Térbelileg Bihar, Sopron, Csongrád, Hajdú és Kolozs vármegyékben zajlottak nagyobb számban boszorkányperek, míg a török hódoltság és az erdélyi vármegyék területéről az átlagosnál kevesebb anyag maradt fenn. Összességében tekintve a magyarországi boszorkányperek számban alulmaradnak a nyugat-európaiak mögött. Időbelileg három nagy csoportba oszthatók a perek. Első csoportjuk a kezdetektől a XVII. század utolsó évtizedéig tart, ebben a szakaszban jellegzetesen magyar sajátosságai vannak a pereknek. „A vád alapjául szolgáló konfliktusok többnyire hasonló módon zajlottak le: egy rossz hírben álló személy későbbi vádlójától valamit kölcsönkér, ezt rendszerint megtagadják tőle, majd pedig váratlanul balszerencse, baleset, betegség, ritkán haláleset következik be a kölcsönt megtagadónál, családtagjánál, jószágai között. Ezekben a perekben a vád jellemzően rontás, igézés, megnyomás, meglovaglás, megkötés – vagyis ezek a perek tisztán kivehetően magukon viselik a néphit elemeit. A vádlott rendszerint tagadta a rontást, igen ritka a beismerő vallomás. Az ítéletekről általában elmondható, hogy valamilyen kötelességet róttak a vádlottra: többnyire arra kötelezték, hogy hagyjon fel addigi életmódjával, tegyen tisztítóesküt, vagy pedig hagyja el a vármegyét.”

2 0 1 0.

6.

s z á m

56 A perek második szakasza az úgynevezett nyugat-európai típusú perek, a XVII. század végétől 1768-ig. Elharapóznak az eljárások egyidőben azzal, hogy eltűnnek a néphit elemei és a nemzeti sajátosságok. A vádak a magyar köztudatból hiányzó, csak nyugaton ismert démonhit elemeit tükrözik; boszorkányhadsereget feltételeznek, ördöggel való szövetkezés és boszorkányszombatok tartása a vádpontok. Ekkor jelenik meg nálunk is a tortúra, ami természetesen a démonikus elemek erősödését eredményezte, hiszen a kínzások következtében a vádlottak bármilyen, a szájukba adott vallomást megismételtek. Egyre gyakrabban születnek halálos ítéletek jelentős publicitás kíséretében, továbbá jellemző erre a szakaszra, hogy a vádlottak kikényszerített vallomásai egyre újabb személyeket idéznek a vádlottak padjára, ami öngerjesztő folyamattá válik. Szerencsére kiadja Mária Terézia a már említett rendeletét, amelyet minden vármegyéhez megküldenek, s ezzel a boszorkányüldözés hivatalosan véget ér. A szerző felidézi a nyugat-európai típusú boszorkányperek legjellegzetesebbikét Csongrád megyéből. 1758-ban Kozma Istvánné Oláh Mária ellen folytattak boszorkánypert, aki – mielőtt tortúrának vetnék alá – mind az öt boszorkányságát firtató kérdésre nemleges választ ad. A kérdések a következők voltak: „Kitül tanultad a boszorkányságot?, Micsoda szövecséged van az Ördöggel?, Nem vagy-e haragossa Katonánénak és eő te reád nem haragszik-e?, Micsoda boszorkányságát tudod Katonánénak?, Való-e, hogy te tanítottad Katonánét a boszorkányságra?” A tortúrát követően a vádlott megdöbbentő részletességgel vázolja fel egy katonai hierarchia szerint felépülő boszorkányhadsereg képét, akik csapatban járva, egymást tanítva tartanak boszorkányszombatokat Szent Gellért hegyén, Budán. Polonkai felhívja a figyelmet, hogy az asszony vallomásában nyomokban sem jelennek meg a néphit elemei, kizárólag a nyugat-európai boszorkányhitből vett motívumok jelentkeznek, ezeket nyilvánvalóan vallatói adták szájába. Végül a magyarországi boszorkányperek harmadik csoportja a XVIII. század második felében zajló becsületsértési pereket foglalja magában. Ez a „rágalmazások korszaka”, amikor felcserélődik a vádló és vádlott szerepe: egy-egy falusi perpatvar során akit boszorkány jelzővel illettek, az fordul a hatóságokhoz a becsületét ért csorba kiköszörüléséért. A rágalmazó nem tudja állítását alátámasztani, és a hatóságok általában el is marasztalják a sérelmet okozó személyt. Írása végén a szerző szó szerint idéz egy ilyen perben született beadványt, amelyet érdekessége miatt mi is közlünk: „Privilegiált Városi Tanács! Kénteleníttetem szívem fájdalmával jelenteni a nemes tanács előtt, hogy egy néhány hetek elmúlásával Karantsi András maga szérüs kertyében többeknek is jelen létekben bassza teremtette mondásokkal boszorkánynak kiáltott ’s megholt édesanyámat is azzal nevezte, ’s vőmnek, B. Kiss Mihálynak hallatára így szóllott: – no Mihály (absit blasphemia) baszom a teremtésit a napadnak, megrontotta a leányomat, de ha meghal, a te feleséged is megtanulván tülle a mesterséget, boszorkány lesz! Minden mondásai után káromítván. Melyet ha szükség úgy hozza magával, tanukkal is bebizonyítok. Melly rajtam elkövetett becstelenítéséért ’s boszorkánynak lett kiáltásá-


57 ért alázatosan instállom a nemes tanácsot, ártatlanságomat ’s tisztaságomat tekintvén, Karantsi Andrást megfenyíttetni méltóztasson, hogy megsértett ügyemben fellyebb ne kéntelenítessem folyamodni. Signatum Turkevi, 14. Julii, 1812. A privilegiált nemes tanácsnak alázatos szegény szolgálója Kállai Nagy András megholt férjem özvegye Körösi Ersébeth” Így jutottunk el a szerző kíséretében a boszorkányperek szabályozásának, történetének megismerésében Szent István törvényeitől a XIX. századig. S ha meglepődtünk a fenti levél keletkezési dátumán, vegyük tekintetbe, hogy Afrika több államában a mai napig ismert a boszorkányság fogalma, sőt, a boszorkányüldözés is úzusban van, de ennek bővebb kifejtése már meghaladja jelen Sajtószemle kereteit. dr. Székely Erika közjegyzőhelyettes

A névazonosság miatt jelezzük, dr. Kőrösi Erzsébet budapesti közjegyző szíves közlése szerint nem áll rokonságban a levélben jelzett sérelmet elszenvedett személlyel

2 0 1 0.

6.

s z á m

58

Könyvismertetés Bukodi Erzsébet: Ki, mikor, kivel (nem) házasodik? Párválasztás Magyarországon A párkapcsolati sémák alakulása az elmúlt évtizedekben Magyarországon

A házasodási hajlandóság alakulása, történeti háttér A könyv címében feltűnő és az egész művön végigvonuló „(nem)” kiváló utalás arra, hogy a házasodási szokásokat vizsgáló tanulmányoknak ma már nem csak a házasságok (párkapcsolatok) létrejöttének körülményeit, hanem a házasságok elmaradásának, tehát a házasságok számának visszaesésének okát is feltétlenül vizsgálniuk kell. A közvélekedés szerint még mindig igaz az az idealisztikus megállapítás, ami szerint a magyar társadalom tagjai (köztük elsősorban a nők) jórészt még mindig a családot és a házasságot tekintik életük elsődleges céljának, a statisztikai adatok viszont éppen ennek ellenkezőjéről tanúskodnak. 1995 és 2007 között a házasságkötések száma 53.463-ról 40.842-re csökkent. Némi fellendülés ezen időszakon belül csupán a 2000-ben mutatkozott, amikor a korábbi alacsonyabb szám 48.810-re kúszott fel. Még látványosabb a visszaesés, ha vizsgálódásainkkal 1970-ig nyúlunk vissza, akkor ugyanis a házasságkötések száma még 96.612 volt. A 2009. évi január-július hónapok közötti adatok további csökkenést jeleznek, ugyanis ebben az évben az első nyolc hónapban 27.046 házasságot kötöttek 2.253-al kevesebbet, mint az előző év azonos időszakában (ez az adat még aggasztóbb, ha figyelembe vesszük azt is, hogy ezek a számok magukba foglalják a köztudottan legkedveltebb házasságkötési időszak, tehát a nyári hónapok statisztikáit is). A statisztikai adatok ismeretében meg kell jegyezni azt is, hogy a házasságkötések számát befolyásolja a lakosság száma és életkora is, az, hogy 20-25 évvel korábban hányan születtek. A házasságkötések 15 éves és idősebb nőkre és férfiakra vetített hányada az 1960-as években volt a legmagasabb (1960-ban a férfiaknál 88,6, a nőknél 63,5) azóta folyamatosan csökken. A hosszútávon csökkenő születésszám mellett természetszerűleg csökken a házasodási korba lépők száma, így még az azonos házasodási hajlandóság mellett is kevesebb házasságot kötnek a társadalom tagjai.

Forrás: statinfo.ksh.hu Forrás: www.ksh.hu Gyorstájékoztató: Népmozgalom, 2009. január-augusztus közzététel:2009. Október 27. Forrás: A demográfiai folyamatok regionális különbségei, 1980-2007. KSH, 2008. 68. old.


59 A házasságok csökkenése mellett folyamatosan kitolódni látszik az első házasságok megkötésének időpontja, a válások száma magas, az élettársi kapcsolatok elfogadottá, egyre gyakoribbá válnak. Bukodi Erzsébet ezen demográfiai jelenségek mögé néz, a háttérben álló házasodási viszonyokat, házasodási hajlandóságot, a párválasztás és a párkapcsolat-formálódás jellemzőit, partnerszelekciós mechanizmusokat, a házassági homogámia/heterogámia kérdését vizsgálva. A szerző saját művét a párkapcsolat-formálódással foglalkozó elemzések azon körébe sorolja, amely a párkapcsolatok létrejöttét az egyének szükségleteivel és alapvető jellegzetességeivel, a társadalmi rétegződés szempontjából magyarázza. Ebből következően a könyv nem foglalkozik a partnerkapcsolatok érzelmi oldalával, melynek jelentősége a párkapcsolatok kialakulásában a XX. század második felétől megnőtt. Korábban a házasságok inkább gazdasági alapon köttettek, és így azok számát is elsősorban ez a tényező határozta meg. Itt kell megemlíteni John Hajnal, magyar származású angol demográfus elméletét, amely területi alapon kétféle háztartási modellt különböztet meg a XIX. századi Európában, amely kettéosztottság a XX. század közepéig fennállt. A Szentpétervár-Trieszt vonaltól (ezt később Hajnal-vonalnak nevezték el) Nyugatra eső területek vonatkozásában az ún. „európai modell” érvényesült, melyet általánosságban, területenkénti eltérésekkel a házasságok alacsony száma, késői házasságkötések (nők esetében 24, férfiaknál 26 éves kor) jellemeztek. Hajnal megállapítása szerint a felnőtt lakosság mintegy 10%-a soha nem házasodott meg. A vonaltól keletre eső területeken, így Magyarországon is – szintén helyi sajátosságokkal –, a „nem európai” modell volt megfigyelhető, magas házasságszámmal és korai házasságkötésekkel. A két terület közötti különbséget Hajnal a gazdasági különbségekkel magyarázta.

Tematikus áttekintés Elméleti megközelítés Bukodi elsőként a műve későbbi fejezeteiben megválaszolni kívánt kérdéseket teszi fel. A házasodási hajlandóság, a házasság kontra élettársi kapcsolat, és a partnerszelekció témakörökben felmerülő kérdések megfogalmazása előtt, nagy vonalakban képet kapunk a magyarországi (illetve nyugat-európai, észak-amerikai) házassági mozgalom által a XIX. század óta mutatott tendenciákról, illetve az azokhoz kapcsolódó magyarázatokról. A szerző röviden vázolja a nemi aránnyal kalkuláló és a ciklikus elméleteket, a később még részletesebben vizsgált közgazdasági alapokon nyugvó téziseket (Becker, Oppenheimer), a második demográfiai átmenet elméletet, és még néhány kutatást. A felmerülő kérdések 2008. évben 25.155 házasságot bontottak fel hazánkban csoportosításukat ld.: Cseh-Szombathy: Családszociológiai problémák és módszerek Budapest, Gondolot 1979. Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába 14. fejezet 14.5.6. Budapesti Közgazdasági Egyetem, Aula Kiadó 1995. Two Kinds of Preindustrial Household Formation System 1982.

2 0 1 0.

6.

s z á m

60 a házasságnak az egyén életútjában való időzítésére, a házasodási hajlandóságot befolyásoló tényezők szerepére és azok életútbeli változására, a házasodási viselkedésnek a történelmi időben való változására és annak nemek szerinti esetleges eltérésére irányulnak. Élettársi kapcsolat vagy „próbaházasság”? Az elfogadottságát tekintve viszonylag új élettársi kapcsolatok esetében megismerhetjük azokat az elméleti megközelítéseket, amelyek az élettársi kapcsolatok funkcióját igyekeznek feltárni. Egyes megközelítések ezt a fajta kapcsolatot egyedülálló státusnak tekintik, olyanok között, akik számára elsődleges a függetlenség. Ők az együtt töltött idő hos�szából adódóan együtt élnek ugyan, de nem éreznek motivációt a házasság megkötésére. Más elmélet szerint az élettársi kapcsolat „próbaházasság”, a házasságkötést megelőző szakasz. Egy következő nézet szerint ez a fajta kapcsolat a későbbi házassághoz vezető szelekció, illetve összecsiszolódás folyamatát jelenti. Van olyan elmélet, ami a házasság és az élettársi kapcsolat különbségét a kötődés eltérő mértékében látja, és az utóbbit a házasság alternatívájának tekinti. Megint mások a jelenség elterjedését a megnövekedett karrierbizonytalansággal, a napjainkra egyre jellemzőbb elhúzódó felnőtté válás következményeként magyarázzák. Az „élettársi kapcsolat vagy házasság” kérdéskör vizsgálata során a fenti elméletek és az élettársi kapcsolatok kialakulását is figyelembe véve a szerző a későbbiekben azt kutatja majd, hogy mi befolyásolja a két intézmény közötti választást, a két intézmény között van-e különbség azok életútbeli időzítésében, mely élettársi kapcsolatok alakulnak át legnagyobb valószínűséggel házassággá, és hogy a két kapcsolati forma a nemek szerint hogyan alakul. Partnerszelekciós folyamatok A tanulmány harmadik kérdésköre a partnerszelekciós folyamatokat vizsgálja, tehát azt, hogy ki, kit, milyen preferenciákkal választ a házassági piacon. Ennek során központi szerepet kap a házassági homogámia és heterogámia, az azonos és különböző társadalmi csoportok tagjai közötti házasságok vizsgálata. Az egyik korai statisztikai felmérés ezzel kapcsolatban 1896-ból, Budapestről származik, amikor is a házaspárok foglalkozási helyzetének szempontjából magas házassági homogámiát figyeltek meg. A házassági homogámia/heterogámia kérdését elsősorban vallási, származási, iskolázottsági, foglalkozási szempontok szerint mérik. A későbbiekben látni fogjuk, hogy ezek a tényezők hogyan befolyásolják a párválasztást. A partnerszelekció vizsgálatakor arra keres majd választ a szerző, hogy a különböző származású, iskolázottságú egyének hajlamosak-e hasonló tulajdonsággal rendelkező párt választani, a végzettségen alapuló partnerszelekciót hogyan befolyásolja a származás, hogyan befolyásolja a házassági piac a partnerszelekciót, a partnerszelekció mechanizmusa változik-e a történelmi időben, van-e különbség a nők és férfiak preferenciái között.


61 Elméleti háttér A klasszikus „szereposztás” Az alapvető kutatási kérdések megfogalmazása után a párkapcsolat-teremtés, a párválasztás, tehát a partnerszelekció elméleti hátterével ismerkedhetünk meg a szerző tolmácsolásában. A hagyományos modellek a nemek közötti klasszikus szereposztásból indulnak ki. Itt a férfi mint családfenntartó, kenyérkereső, a nő pedig a családi fészek melegét adó, a háztartást vezető fél személyében jelenik meg. Az elmélet képviselői szerint ideális családmodell akkor jön létre, ha a házastársak a munkaerő-piaci szerepüket tekintve lényegesen különböznek egymástól a férj javára, viszont származásukat és iskolázottságukat tekintve homogámok. A családot eltartó „uralkodó”, ámde gondoskodást, kiszolgálást igénylő férj mögött így jelenik meg a támogató, gondoskodó nő. Közgazdasági megközelítés Szintén a klasszikus családmodellt veszik alapul azok, akik a házasság intézményét közgazdasági alapon közelítik meg. Ennél az elméletnél a humán tőke fogalmából kell kiindulni, ami az iskolai végzettségből, a szakképzettségből és a munkavégzés során szerzett tapasztalatokból tevődik össze. Ez az, ami az egyén foglalkozási réteghelyzetét meghatározza. Az elmélet szerint a nők és a férfiak ambíciói a munkaerőpiacon eltérőek. A férjezett nők pályaíve három részre bontható. A gyermekszülés előtti időszakra az iskolai végzettségen alapuló munkába állás jellemző, ezt követi a gyermekszülés, majd a munkába való visszatérés időszaka. Ez utóbbi időszak az, amikor a nők karrierjüket kibontakoztathatják, bár erre még ilyenkor is kisebb lehetőségük van, mint a férfiaknak, mivel a háztartás vezetése és a gyermekekről való gondoskodás tradicionálisan a nőkre hárul. Így tehát ennél az elméletnél is végül visszatérünk a tradicionális családi munkamegosztás modelljéhez. Ebből indult ki Becker, amikor megállapította azt, hogy házasság csak akkor jön létre, ha a kapcsolat mindkét fél számára anyagi és emberi „nyereséggel” jár, így a párválasztás során a házasulandók azt mérlegelik, hogy számukra milyen tulajdonságokkal rendelkező társ lenne ideális. Becker szerint a hatékony feladatmegosztás (kenyérkereset és háztartás vezetés) azt kívánja meg, hogy a munkaerő-piaci jellemzőiket tekintve eltérő helyzetű felek (foglalkozási heterogámia), származásukat, vallásukat, iskolázottságukat tekintve viszont homogám párok kössenek házasságot. A nők gazdasági szerepvállalásának növekedésekor Becker a család intézményének hanyatlását vetíti előre. Feltételezi, hogy a nők jelentősebb munkaerő-piaci jelenléte, emelkedő iskolai végzettsége, tehát nagyobb anyagi függetlensége a házassági hajlandóság csökkenéséhez, a válások számának és az akaratlagos gyermektelenség nö Bukodi id.: Parsons (1942, 1949), Winch (1955) Bukodi id.: Schultz, Becker, Polachek, Mincer

2 0 1 0.

6.

s z á m

62 vekedéséhez vezet. Ezeknek a megállapításoknak a statisztikai adatok ismeretében akár igazat is adhatnánk, Bukodi könyve viszont hivatkozik olyan nemzetközi felmérésekre, amelyek szerint egyedül az akaratlagos gyermektelenség növekedése vezethető vissza tisztán a női karrierépítésre. A felmérések szerint a házassági hajlandóság csökkenését nem a nők magasabb kvalifikáltságának kell tulajdonítani, hanem annak, hogy az oktatási rendszerben tovább és magasabb szinten résztvevő nők (és természetesen férfiak is) az elhúzódó felnőtté válás következtében elhalasztják, későbbi életkorukra tolják ki a házasságkötést. A felmérés a válások számának növekedését sem elsősorban a nők gazdasági szerepvállalásának tulajdonítja, sokkal inkább az adott ország tradícióitól teszi függővé. Véleményem szerint ez a jelenség nagyban függ attól, hogy az adott ország jogszabályai milyen keretek között rendezik a házasság felbontását. A könyvnek nem témája, de érdekes megvizsgálni azt, hogy Magyarországon 1945 után hogyan alakultak a válási statisztikák. Míg 1941-ben az akkori Magyarország területén 6.858 válást mondtak ki (ezer lakosra 0,5 válás jutott), addig 1949-ben ez a szám már 12.556 volt (ezer lakosonként 1,4 válás). 1945-ben enyhítették a hazai bontójog szabályait. Ekkortól már nem csak vétkességi alapon volt lehetőség a válás kimondására, a véglegesen és helyrehozhatatlanul megromlott életközösségre ekkortól már közösen is hivatkozhattak a felek. Ez az érzelemnek a házasságokban megnövekedett szerepét támasztja alá, amiről korábban már említést tettem. 1946-ban módosultak a házassági vagyonjog szabályai is (a korábbi jogszabály a nemesek és a magas szellemi foglalkozásúak esetében a vagyonelkülönítő rendszert, míg az ezen a körön kívül eső személyek esetében a közszerzeményi jelleget mondta ki) és ekkor jelent meg a magyar családjogban a házassági vagyonjogi szerződés jogintézménye is (ezt azután az 1952. évi. IV. törvény (Csjt.) megszüntette és bevezette a házassági vagyonközösség intézményét. A házassági vagyonjogi szerződés 1986-ban tért vissza a családjogi törvényünkbe.) A magyar jog a válás során a közös tulajdonban álló ingatlanon lévő lakáshasználati jogot a saját érdekeinek képviseletére kevésbé képes, gazdasági és társadalmi értelemben gyengébb fél javára engedi, ami szintén egy ösztönző erő lehet a nem működő házasságok megszüntetésénél.

A tradicionális családmodell kritikája, a szerepkombinációs modell Visszatérve Bukodi Erzsébet könyvéhez: megállapítható, hogy napjainkban a tradicionális családmodellek nem tükrözik reálisan a párválasztás mechanizmusát. A nők gazdasági szerepvállalásával, a kétkeresős családok megjelenésével ez a folyamat átrendeződik, és létrejön az un. szerepkombinációs családmodell, amit Oppenheimer neve fémjelez. Ő a családon belüli munkamegosztásról kialakult kép újragondolását javasolja. Úgy véli, hogy egy kétkeresős családnak mindenképpen nagyobb az anyagi biztonsága, könnyebben eléri a kívánt magasabb (mindkét fél számára kedvezőbb) életszínvonalat. Elismeri ugyan, hogy a fiatalok körében a házassági hajlandóság visszaesett, de ő ezt a családalapítási


63 életkor kitolódásának tulajdonítja, ami abból adódik, hogy a házasulandók mind a saját, mind a partner jellemzőit illetően a lehető legideálisabb házasságot kívánják megkötni. A közgazdaságtanban ismert keresési elméletek elve alapján, minél jobban elhúzódik ez a partner-keresési időszak, annál valószínűbb az ideális házaspár megtalálása. Ez a modell, szemben a korábbiakkal, éppen a legiskolázottabb, legjobb munkaerő-piaci helyzetben lévő nők (és férfiak) házasságát valószínűsíti leginkább, mivel ők segítik elő legnagyobb mértékében az egyéni hasznok optimalizálását, ők minősülnek „jó partinak” mind a saját, mind pedig az alsóbb társadalmi csoportokba tartozó házasulandók számára. Ők maguk a saját rétegüket preferálják, így elősegítik a házassági homogámia növekedését.

A „kockázati-társadalom” modell Az elmúlt évtized modernizációs folyamataira tekintettel új partnerszelekciós modell jelent meg a közgazdasági alapú megközelítések körében, ez a „kockázati-társadalom”10 modell. E szerint a jelenkori társadalmi jelenségeket a globalizáció (informatikai robbanás, oktatási expanzió, munkapiaci átrendeződés, a szolgáltató ipar és a fogyasztói társadalom térhódítása), a kockázat (globális fenyegetettség, egyéni élet kiüresedése, életcélok elvesztése) és a bizalom, illetve bizalom vesztés határozzák meg. Az egyén élete valamennyi döntését, így a házasodás eldöntését is a megnövekedett információhalmazból leszűrtek alapján hozza meg. Erősen jelen van tehát a kalkulatív magatartás. A döntések meghozatala során a lehető legoptimálisabb eredmény érdekében az emberek megpróbálnak valamennyi kockázattal számolni. A mai modern társadalmakban az egyén számtalan alternatíva közül választhat, aminek következtében nő a bizonytalanság, mind a megfelelő opció kiválasztásában, mind annak életútbeli időzítésében, de bizonytalan az egyén a döntéseinek kimenetelével, sőt még a döntéshozatalhoz szükséges információkkal kapcsolatosan is.11 Éppen ezért a társadalom tagjai elkezdenek flexibilisen gondolkodni/viselkedni, ami a családformálódás szempontjából az élettársi kapcsolatok elterjedését, a párkapcsolat-teremtés elhúzódását, a házasságokat megelőző alternatív együttélési formák elterjedését, a kapcsolatok könnyebb felbomlását és a házassági homogámia erősödését eredményezi. Bukodi idézi Giddenst, aki az ezredfordulón a család-fogalom tartalmi változásáról, kiüresedéséről, beszél és a család elnevezés helyett a párkapcsolat kifejezést használja. Itt felmerül a kérdés, hogy a család a társadalom mai felfogása szerint mikortól számít családnak? A házasság megkötésétől, vagy onnantól, amikor gyermek is születik a kapcsolatból? Család-e az, ahol a szülők élettársi kapcsolatban élnek, de közös, vagy akár más kapcsolatukból származó gyermeküket, gyermekeiket nevelik? 10 Bukodi id.: Beck (2003) 11 Bukodi id.: Blossfeld

2 0 1 0.

6.

s z á m

64 A család fogalmát megtaláljuk a 2001 évi népszámlálást előkészítő nemzetközi ajánlások között12, mely szerint: „A családmagot szűk értelemben kell meghatározni, azaz egy magán- vagy intézeti háztartáson belüli személyek csoportjaként, akik férj-feleség, élettárs, vagy szülő-gyermek kapcsolatban állnak egymással. Ily módon egy családmag (szűk család) magában foglalhat egy párt gyermekek nélkül, vagy egy párt egy vagy több gyermekkel, vagy egy szülőt egy vagy több gyermekkel.”13 A közvélemény családról általában a gyermek megjelenésétől14 beszél. Ebben a kontextusban viszont inkább a házasság fogalom az, amire mai viszonyaink szerint Giddens „kiüresedett párkapcsolat” kifejezését lehet használni, mivel napjainkban ez az az intézmény, ami leginkább veszített minőségéből, amiből az emberek kiábrándulni látszanak.

Újabb elméletek Elhúzódó felnőtté válás Fontos megemlíteni, hogy Nyugat-Európában, de Magyarországon is, a házasodási, párválasztási szokásokat az elmúlt években nagyban befolyásolta a modernizáció következményeként fellépő, elhúzódó felnőtté válás jelensége. Az iskolai életszakasz kitolódása, az iskolából a munkába vezető út meghosszabbodása, esetleg ezek párhuzamos futtatása, a karrierkezdés nehézségei, a karrier kibontakoztatása, a stabil anyagi háttér megteremtésének nehézségei (megfelelő jövedelmi viszonyok elérése, saját lakáshoz jutás kérdése), illetve sok esetben a biztos szülői háttérről való leválás problémája a jövőben tovább növelheti az első házasságkötési, illetve a gyermekvállalási kort. Ami viszont ösztönözheti a házasodási, illetve a családalapítási kedvet, az a jóléti társadalmak családpolitikája. Jól mutatják ezt a magyarországi népesedési adatok. A hazai népességszámban és a házasságkötések számában viszonylagos emelkedés akkor mutatkozott, amikor a hetvenes években új családtámogatási rendszerrel ösztönözték gyermekvállalásra a társadalom tagjait, és megfigyelhető, hogy minden, a családtámogatási rendszerben bevezetett megszorítás után visszaesés mutatkozott a gyermekvállalás (elsősorban a jól kereső nők körében), de még a házasságok terén is. Itt térnék ki arra a társadalmi vitára, ami jelenleg is folyik a legutóbbi családtámogatási rendszerben tervezett átalakítások kapcsán. Az egyik nézet szerint a gyermekvállalásra az hat ösztönzőleg, ha az állam szociális juttatásokon keresztül biztosítja azt, hogy a szülő minél tovább (általában az óvodai érettség eléréséig) saját maga otthon gondozhassa, nevelhesse gyermekét. A má12 „Ajánlás a 2000 körüli nép- és lakásszámlálásokhoz az EGB-régióban” Készült: az Európai Statisztikusok Értekezlete, az EGB Emberi Települések Bizottsága, az Európai Unió Statisztikai Szervezete és az EUROSTAT közös munkaprogramja keretében az ENSZ Gazdasági és Társadalmi Tanácsának 1995. július 19-i elfogadott 1995/7. számú határozatának megfelelő Nép- és Lakásszámlálási Világprogram keretében. 13 Forrás: A háztartás és a család fogalma, Statisztikai Módszertani Füzetek 47.; KSH Budapest, 2006 56. oldal 14 Ideértve természetesen a jogi szempontból örökbefogadott gyermeket is.


65 sik, leginkább a Skandináv országok kapcsán emlegetett nézet szerint akkor vállalnak nagyobb biztonsággal gyermeket a párok, ha a részmunkaidő, távmunka támogatásával, magas számú gyermekintézménnyel (a szülő munkahelyéhez közel lévő bölcsőde), a kisgyermekes családok speciális védelmével, más jóléti intézkedéssel biztosítja az állam az anya munkába való visszavezetését. Második demográfiai átmenet A párkapcsolat-formálódás elméleti megközelítéseinek ismertetése körében átfogó képet kapunk Van De Kaa második demográfiai átmenet elméletéről. Az elmélet a jóléti állam kialakulásának, a technológiai forradalomnak és a kulturális változásoknak a demográfiai magatartás átalakulására gyakorolt hatásait vizsgálja. Az említett folyamatok következtében az egyéni autonómia, az önmegvalósítás, individuális értékek kiemelt szerepet kapnak, az életcélok sokszínűvé válnak, a munkahelyi és a munkához való viszony átalakul, az egyén életében a lakóhelyi közösséggel szemben nagyobb teret kapnak a munkahelyi csoportok, a nők egyre nagyobb számban vannak jelen a magas iskolázottságot igénylő vezetői, értelmiségi foglalkozásokban, a nők a férfiakkal minden téren – a családon belüli szerepmegosztást is ideértve – egyenjogúvá válnak, a családjogban megjelenik a házasfelek egyenjogúságának elve. Ezek a jelenségek jelentősen befolyásolják a demográfiai magatartást: a házasságok száma csökken, az első házasságkötési kor emelkedik, elterjedté válik az élettársi kapcsolat, növekszik a szinglik, illetve az egyszemélyes háztartások száma, emelkedik a válások száma, a kapcsolatok korábban bomlanak fel, csökken az újraházasodások száma. A gyermekvállalás terén szintén csökken a gyermekvállalási kedv, növekszik az első gyermekvállalási életkor, nő az abortuszok, az akaratlagos gyermektelenség száma, ugyanígy a házasságon kívül, illetve az élettársi kapcsolatban született gyermekek száma. A párkapcsolat-formálódást befolyásoló tényezők vizsgálatánál nem lehet figyelmen kívül hagyni a szülői háttér szerepét. Az otthonról hozott minta befolyásolhatja az egyén preferenciáit a párválasztás során, a korai vagy késői házasságkötést, egy esetleges élettársi kapcsolat választását. Kimutatható, hogy a fiatalabb korban házasodó szülők korai kapcsolat-teremtésre ösztönzik gyermekeiket és a fiatalon szült nők gyermekei korábban elhagyják a szülői házat, mint azok a gyerekek, akik a szülők későbbi életkorában születtek. A szülők anyagi helyzete is hatással van a gyermek házassági esélyeire, de nagyon fontos szerepe van a vallási környezetnek is, ugyanis a vallási környezetben nevelkedettek korábban házasodnak, és az ő esetükben alacsonyabb a válások száma. Az elmúlt évtizedekben a modernizációval párhuzamosan csökkent ugyan a származási alapon kötött házasságok száma és a hangsúly fokozatosan az iskolázottság, majd a munkaerő-piaci alapon nyugvó házasságok irányába tolódott el, de a fiatal korban kötött házasságok esetében még mindig nagy szerep jut a származási homogámiának.

2 0 1 0.

6.

s z á m

66 A házassági piac A partnerszelekciót befolyásoló tényezők körében szót kell még ejteni a házassági piacról. Közgazdasági szempontból különválik a makro- (a társadalmi csoportok egymáshoz viszonyított méretét és földrajzi elhelyezkedését jelenti) és mikroszintű (az a helyi környezet, ahol az egyén él és amely közösségnek a tagja) házassági piac. A szociológia az iskolát, a szomszédságot és a munkahelyet tekinti a legfontosabb házassági piacnak. Ezek közül is az iskola, főleg az egyetem és a főiskola a leghatékonyabb, mivel itt a leginkább homogén az összetétel az életkor, a karrierkilátások, a származás és a kulturális tőke vonatkozásában. A munkahelyi piac a foglalkozási, míg a szomszédság a származási homogámiát erősíti. További házassági piac még a szülők kapcsolathálója és a különböző közösségek, klubok.15

A szerző elemző, kutató munkája Bukodi elméleti megközelítése Az elméleti alapok ismertetését követően, a könyv további fejezeteiben Bukodi Erzsébet az első fejezetben feltett kutatási kérdések megválaszolása céljából bemutatja saját elemző, kutató munkáját. Hangsúlyozza, hogy minden esetben az első házasságot, illetve az első párkapcsolatot vonja be a vizsgálatba16. Elsőként a házasodási hajlandóság alakulását, a tartós partnerkapcsolatra való érettséget, tehát a „Ki, mikor (nem) házasodik?” kérdést vizsgálja, dinamikus élettörténeti elemzéssel, különböző történeti periódusokban, olyan magyarázó tényezőkkel, mint a származás, az iskolázottság és a munkaerő-piaci státusz. A statisztikai adatokból megállapítható, hogy a férfiak minden történelmi időben általában később kötik meg első házasságukat, mint a nők. A házasság időzítésében nagyon fontos szerepe van az iskolázottságnak, mindkét nemnél a (már) nem tanulók körében magasabb a házasságban élők aránya, mint a tanulók között. Minél magasabb iskolai végzettséggel rendelkezik valaki, annál később köti meg első házasságát. A statisztikai adatok nem támasztják alá azt az elméletet, hogy nők esetében a magas iskolai végzettség a házasodási kedvet csökkenti, itt valóban arról van szó, hogy a diplomás nők csupán elhalasztják házasságukat (átlagosan 26 éves korukig), de 40 éves korukig 90%-uk mindenképpen megköti azt. A férfiaknál pedig éppen a diplomások körében a legmagasabb a 40 éves korig megkötött házasságok részaránya, tehát ők azok, akik a „legnépszerűbbek” a házassági piacon. A fiatalok esetében egyértelműen a dolgozók körében nagyobb a házasodás esélye, ez a különbség azonban a harmincas életévekben már alig mutatkozik.

15 Bukodi id.: Kalmijn-Flap (2001) 16 A vizsgálat a KSH 1983. és 1992. évi társadalmi mobilitásfelvételén, a 2000. évi életmód időmérleg felvételén alapszik, az egyéneket 14 éves kortól házasságkötésig, de legfeljebb 40 éves korig vizsgálva


67 A vallási tényező fontosságát mutatja, hogy a vallási felekezethez nem tartozó fiatalok között a legalacsonyabb a házasok aránya. Az egyszerű adatokból Bukodi speciális statisztikai módszer segítségével négy modellt alakít ki és ezeken keresztül vizsgálja a házasságkötési hajlandóság életpályán belüli alakulását. A cél az adott történeti periódus, a házassági piac, a származás, iskolázottság, a munkaerő-piaci beágyazottság és a foglalkozási helyzet hatásának vizsgálata. A házasodási szándék a házasodási piacon valósul meg. Minél több ellenkező nemű nem házas személy jelenik meg a házassági piacon, annál nagyobb az adott korban a házasságkötés valószínűsége. Érdekes az az eredmény, mely szerint a férfiak házasodási hajlandóságát erősebben befolyásolja a házassági piac, tehát nagyobb valószínűséggel kötnek házasságot, ha több megfelelő nő közül választhatnak. Az iskolába járás mindkét nemnél a házasságkötés akadályát jelenti, a nők a tanulmányok befejezését követően hamarább kötnek házasságot, mint a férfiak. A házasság esélye a nők esetében az érettségizettek körében a legalacsonyabb, de a diplomás nők körében is alacsonyabb, mint az általános iskolát végzetteknél. A férfiak esetében azonban igaz az, hogy minél magasabb iskolai végzettséggel rendelkezik valaki, annál nagyobb esélye nyílik házasságkötésre. A férfiak esetében a stabil munkaerő-piaci helyzet fontosabb szerepet játszik, mint a nőknél, sőt, az ő esetükben ez a tartós párkapcsolat kialakulásának feltétele lehet. Foglalkozásokat tekintve 1985-től mindkét nemnél az önálló vállalkozóknak, a vezető beosztásúaknak és a felső szintű értelmiségieknek van a legtöbb esélyük házasságkötésre, korábban ez csak a férfiak esetében volt ilyen egyértelmű. A nőknél az ezen a téren beállt változás a kétkeresős, szerepkombinációs családmodell irányába mutat, azzal, hogy ennek a modellnek az elterjedése hazánkban a bizonytalan gazdasági körülményeknek is köszönhető, amikor is elkerülhetetlenné válik a nők munkaerő-piaci szerepvállalása. Megállapítható tehát, hogy a magyarországi adatok nem támasztják alá azt a beckeri hipotézist, amely szerint a kvalifikáltabb, kedvező munkaerő-piaci helyzettel rendelkező nők házasodási hajlandósága csökken, éppen ellenkezőleg, a nem tanuló, nem dolgozó csoporthoz képest ők jóval nagyobb eséllyel vannak jelen a házassági piacon. A származás ebben a kérdéskörben elsősorban a nők házasodási hajlandóságát befolyásolja, ami abban mutatkozik meg, hogy jobb családi háttér mellett a nők nagyobb valószínűséggel tolják ki házasságkötéseiket.

A jogszabályi háttér elemzésének hiánya A vizsgált mű nem tér ki rá, de a „Ki mikor házasodik?” kérdés vizsgálatakor jogászként fontosnak tartanám a házasságkötési kor jogszabályi alakulásának rövid áttekintését. A családjogi törvényben az az életkor, amelytől a házasulandók szabad akaratelhatározásukból köthetnek házasságot, többször került módosításra. Az 1952. évi IV. törvény megalkotása idején korlátozottan cselekvőképes volt az a kiskorú, aki 12. életévét betöltötte, de még

2 0 1 0.

6.

s z á m

68 nem vált nagykorúvá, tehát még nem érte el 18. életévét. A korlátozottan cselekvőképes számára a házasságkötés a nagykorúság megszerzésével járt. Tehát ekkor, a 12. életévüket betöltöttek, gyámhatósági engedéllyel már házasodhattak. Az 1970-es évek elején a 18 éven aluliak házasságkötései kezdtek ritkulni, kezdett elterjedni az a nézet, hogy a korai házasságkötések nagyobb aránya miatt is megnövekedhetett a válások száma. 1974-ben a nők esetében a házasságkötési kor törvényi minimumát 14, férfiak esetében 16 évre emelték, a nők pedig 16 éves koruktól már gyámhatósági engedély nélkül, szabadon házasodhattak. 1986-ban mindkét nem esetében a házasságkötési kort a 18., gyámhatósági engedéllyel pedig 16. életévben állapították meg.

Házasság vagy élettársi kapcsolat? Az élettársi kapcsolatok statisztikája A következő kérdés, amire a könyv választ keres a „Ki, mikor, mit (nem) választ?”, a házasság és az élettársi kapcsolat közötti választásra irányul. A legutóbbi, 2001-es népszámlálás adatai szerint a párkapcsolatok 11%-a élettársi kapcsolat volt és a statisztikai adatok szerint 1984 és 2000 között minden korcsoportban nőtt az élettársi kapcsolatban élők aránya. Az egyszerű statisztikai adatok alapján Bukodi három megállapítást tesz. Az életkor előrehaladásával minden születési csoportnál növekszik azok aránya, akik első párkapcsolatul az élettársi együttélést választják; minél fiatalabb születési csoportot vizsgált, annál magasabb minden korban az élettársi kapcsolatban élők aránya; és minden korosztály esetében az élettársi kapcsolatok jelentős felfutása 1990 után figyelhető meg. A következőkben azt vizsgálja a szerző, hogy az egyéni jellemzők hogyan befolyásolják a fenti demográfiai jelenségeket. Abból a kérdésből indul ki, hogy a karrierbizonytalanság, a gazdasági helyzet hogyan befolyásolja az egyén házasság, illetve élettársi kapcsolat közötti választását. A vizsgálat a fiatalok első párkapcsolatára terjed ki,17 nem tartalmazza tehát az idősebbek, illetve az elváltak élettársi kapcsolatainak vizsgálatát. Az élettársi kapcsolatok preferáltságának okai Általánosan megállapítható, hogy az elhúzódó felnőtté válással, a fiataloknak az oktatási rendszerben való hosszabb jelenléte Európa szerte az élettársi kapcsolatok számának növekedését vonta maga után. Az iskola minden esetben késlelteti a párkapcsolat-teremtést, de ha az iskolába járók tartós kapcsolatot alakítanak ki, akkor nagyobb valószínűséggel választják az élettársi kapcsolatot. Szintén megállapítható, hogy ha az iskolába járás munkavégzéssel is párosul, akkor nagyobb a párkapcsolat-teremtési hajlandóság, ami nyilván magyarázható azzal a ténnyel, hogy ez a szerepkombináció már „idősebb” fiatal korban 17 A KSH „Ifjúság 2000.” felmérése alapján


69 jöhet létre. A magyarországi adatok szerint a legfeljebb általános iskolát végzettek között a legmagasabb azok aránya, akik első párkapcsolatul az élettársi kapcsolatot választják. Sajátos szerepet tölt be a házasságon kívüli kapcsolat a diplomások körében. Az ő esetükben az elhúzódó tanulmányok idején, illetve a diploma megszerzését követően, a stabil karrierhez vezető néhány évben jelentősen megnő az élettársi kapcsolat alapításának esélye, amely élettársi kapcsolatok a későbbiekben, a karrier megfelelő beindítását követően az esetek nagy részében házassággá alakul át. A statisztikák szerint a legképzetlenebbeknél a legmagasabb az élettársi kapcsolat választásának gyakorisága. Bukodi azt is megfigyelte, hogy az egyéni életút előrehaladtával az iskolázottság, az iskolából a munka világába való átmenet egyre kevésbé befolyásolja a fiatalok párválasztási szokásait. Ha gazdasági szempontok szerint vizsgáljuk a különböző társadalmi csoportokat, általánosságban megállapítható, hogy a jobb anyagi helyzetben lévők könnyebben és nagyobb arányban alakítanak ki párkapcsolatot, mint egy bizonyos jövedelmi szint alatt élők. Feltételezhető – és a hazai adatok is azt támasztják alá, – hogy az élettársi kapcsolat elsősorban a képzetlenebbek, gyengébb anyagi potenciájú rétegek által preferált párkapcsolati forma, hiszen ez kevesebb anyagi befektetést igénylő, bizonytalanabb együttélést eredményez, mint a házasság. Ennek némileg ellentmond az a nyugat-európai megfigyelés, ami szerint az élettársi kapcsolat egyre népszerűbb a képzett, karrierjét építő nők körében. Az elméletek feltételezik, hogy ha az élettársi kapcsolatot a házasság alternatívájának tekintjük, akkor az egyéni jellemzők, így az anyagi státus hasonló módon befolyásolják a párválasztást, mint a házasság esetében. Ha ez a fajta kapcsolat a szingli életmód megjelenési formája, akkor ennek választása független az anyagi helyzettől, viszont ha a házassághoz vezető út egyik állomásaként tekintünk az élettársi kapcsolatokra, akkor általánosságban azok választják ezt az együttélési formát, akik anyagi helyzetük javulásával tervezik a házasság megkötését. A nemzetközi vizsgálatok azt mutatják, hogy a párok anyagi helyzetük – elsősorban a férfi keresete növekedésének köszönhető – javulásával könnyebben alakítják át élettársi kapcsolatukat házassággá, míg a rosszabb anyagi helyzetűek „beleragadnak” a házasságon kívüli párkapcsolati formába. Ezt támasztotta alá Bukodi vizsgálata is, amikor arra az eredményre jutott, hogy hazánkban a magas kereseti potenciál csökkenti az élettársi kapcsolat választásának esélyét. A kedvezőtlen keresettel rendelkezők pedig, ha húszas éveik elejéig nem tudnak házasságot kötni, akkor a megfelelő anyagi háttér hiányában kénytelenek az élettársi kapcsolatot választani első párkapcsolati formaként. Az élettársi kapcsolat terjedésének vizsgálatakor ki kell térni a szülői háttér hatásaira is. A párkapcsolat-formálódást a szülői háttér vonatkozásában, elsősorban a nők esetében, a válás befolyásolja leginkább. Az elvált szülők gyermekei korábban hagyják el a szülői házat, korábban alakítanak párkapcsolatot, és a felmérés szerint az így felnőtt nők nagyobb gyakorisággal választják a házasságon kívüli együttélési formát. Megfigyelhető

2 0 1 0.

6.

s z á m

70 még az is, hogy inkább választanak a saját csoportjukból párt, mint a teljes családban felnőttek közül. Ők nehezebben szánják rá magukat a házasságra és ezek a kapcsolatok sérülékenyebbek, mint a stabil családi háttérrel rendelkezőké. A másik, származáshoz kapcsolódó tényező, ami még napjainkban is – bár a felmérés szerint hazánkban egyre kevésbé – hatást gyakorol a párkapcsolat-forma választásra, az a vallási neveltetés. Az ilyen háttérrel rendelkezők tradicionálisan korábban és nagyobb arányban kötnek házasságot, az ő esetükben ritkább az élettársi kapcsolat megjelenése. Az élettársi kapcsolatok kimenetele körében a szerző azt vizsgálta, hogy mely kapcsolatok alakulnak át házassággá. A megfigyelés szerint az iskola befejezése után, a karrier beindítását követően a férfiak korábban választják a házasságot, mint az ugyanilyen pozícióban lévő nők. A nők – ha csak az iskola befejezéséhez viszonyítunk – korábban alakítják át kapcsolatukat házassággá, azonban ha a tanulmányok után karrierépítésbe is kezdenek, akkor a korábbi megállapítás igaz rájuk. Az elvált szülők lányainál azt is megfigyelte Bukodi, hogy ők kisebb arányban váltják át élettársi kapcsolataikat házasságra. Az élettársi kapcsolatok kimenetele körében végzett felmérésből hiányolom az arra vonatkozó vizsgálatot, hogy milyen arányban járul hozzá a gyermek születése az élettársi kapcsolat házassággá történő átalakításához. Az élettársi kapcsolatokkal kapcsolatban Bukodi arra a végkövetkeztetésre jut, hogy ez a típusú kapcsolat hazánkban a fiatalok egy része számára a házassághoz vezető út, melyet egy jobb anyagi helyzet megvalósulását követően átalakítanak házassággá, mások számára viszont a házasság alternatívájaként jelentkezik, annyiban, amennyiben ők szűkösebb anyagi lehetőségeik miatt „beleragadnak” ebbe a kapcsolati formába. A jogszabályi háttér elemzésének hiánya Úgy gondolom, hogy az élettársi kapcsolatok vizsgálatakor ki kell térni ennek a fajta kapcsolatnak a jogszabályi hátterére, annál is inkább, mert a jogszabályok adta keretek véleményem szerint erősen befolyásolhatják a házasság és az élettársi kapcsolat közötti választást. Bukodi szerint az élettárs fogalma nem alakult ki, meghatározásának többféle megközelítése van. Ezzel ellentétben nem lehet figyelmen kívül hagyni a tényt, hogy a magyar Polgári Törvénykönyv 1977 óta, ha szűken is, de konkrétan meghatározza azt, hogy kiket kell élettársaknak tekintenünk, a bírói gyakorlat pedig ennek az elméleti hátterét folyamatosan fejleszti tovább. Érdekességként említem meg, hogy a bírói gyakorlat már 1977 előtt is számolt az élettársi kapcsolattal és a Polgári Törvénykönyv végrehajtásáról szóló jogszabály18 már 1960-ban hozzátartozói körbe sorolta az élettársakat. Az ítélkezés tradicionálisan azokat tekinti élettársaknak, akiknek együttélése „házasságszerű”, a tartós együttélés szándékával jött létre, amit erősít az együtt töltött évek száma, a közös gyermek, a harmadik személyek felé való megjelenés. 18 1960. évi 11. Tvr.


71 Annak ellenére, hogy a jogalkotó a házasság intézményét védi és azt elsődlegesnek tekinti felismerte, hogy ez az együttélési forma a jövőben nem hagyható figyelmen kívül, egyrészt az azonos nemű élettársak alapjogainak biztosítása miatt, másrészt azért, mert az általános demográfiai jelenség, mely szerint az élettársi kapcsolatok egyre nagyobb számban vannak jelen, hazánkra is igaz. Ennek a tendenciának köszönhetően került elfogadásra az a törvény19, amely a jövőre nézve speciálisan az azonos neműek anyakönyvvezető által bejegyzett élettársi kapcsolatát szabályozza (ennek a szabályozásnak a részleteire jelen keretek között nem fogok kitérni), illetve a különneműek esetében is lehetővé teszi20 a kapcsolat közjegyzői nyilvántartásba vételét, ami elsősorban a kapcsolat fennállását és annak kezdő időpontját bizonyítja. Polgári jogi értelemben az élettársak két, házasságkötés, (vagy bejegyzett élettársi kapcsolat) létesítése nélkül közös háztartásban, érzelmi és gazdasági közösségben együtt élő személy. A fogalom tehát megköveteli azt, hogy az élettársi kapcsolatban élők ne éljenek más, harmadik személlyel házassági, bejegyzett élettársi vagy élettársi életközösségben, ne legyenek egymásnak egyenesági rokonai, testvérei, sem féltestvérei. Ahhoz, hogy élettársi kapcsolatról beszéljünk, szükséges a felek közötti érzelmi és gazdasági közösség, a közös háztartás vitele. Ezeken kívül az élettársi kapcsolatot a közös célok érdekében történő együttműködés, a közös döntéshozatal kell, hogy jellemezze. A Ptk-ban rögzített fogalom korábban csak a férfiak és nők közötti együttélésre volt alkalmazható, ezt a megszorítást azonban 1996-ban törölték a Polgári Törvénykönyvből, mivel az Alkotmánybíróság ennek a fajta élet- és vagyonközösségnek, illetve az ebből eredő jogoknak és kötelezettségeknek a férfi és nő kapcsolatra való szűkítését alkotmányellenesnek ítélte21. Az indítványozó azt kérte az Alkotmánybíróságtól, hogy állapítsa meg azt, hogy a Családjogi Törvény azon rendelkezése, mely szerint házasságot csak férfi és nő köthet és a Ptk. azon szabálya, ami szerint élettársi kapcsolat csak nő és férfi között jöhet létre, sérti a nemek közötti egyenjogúság elvét. Kérte továbbá annak megállapítását, hogy ezek a rendelkezések hátrányos megkülönböztetést tartalmaznak. A házasságot védi az Alkotmány és az Alkotmánybíróság következetes annak megállapításában, hogy a házasság intézménye a magyar alkotmányjogi szabályok szerint nem nyitott az azonos neműek számára. A határozat tehát a házasság esetében nem állapított meg alkotmányellenességet, az élettársakat illetően viszont kimondja, hogy „két személy tartós életközössége megvalósíthat olyan értéket, hogy az az érintettek személyi méltóságának egyenlő figyelembevétele alapján az együtt élő személyek nemétől függetlenül igényt tarthat jogi elismerésére”. A nemi hovatartozásnak akkor van jelentősége, ha ez a kapcsolat gyermeket is érint. A házasság védelmének a vonalát viszi tovább az Alkotmánybíróság a 154/2008 (XII.17.) számú határozatában is. Ez

19 2009. évi XXIX. törvény 20 2008. évi XLV. törvény 21 14/1995. (III.13.) AB határozat

2 0 1 0.

6.

s z á m

72 a határozat hangsúlyozza, hogy a párválasztás szabadsága, a házasságkötés, valamint a családalapítás joga, és a házasság mint társadalmi intézmény védelmére vonatkozó alkotmányi kötelezettség szoros összefüggésben állnak. Megállapítja, hogy az azonos nemű személyek számára létrehozott bejegyzett élettársi kapcsolat jogintézménye nem alkotmányellenes, ugyanakkor megállapítja azt is, hogy az élettársi viszonyra nem lehet automatikusan ugyanazokat a szabályokat alkalmazni, mint a házasság intézményére és nem lehet az élettársi kapcsolatban élőknek ugyanolyan erős jogokat és kötelezettségek biztosítani, mint házasságban élőknek 22. A határozat indoklása szerint nem lehet azonosan értékelni a különneműek és az azonos neműek élettársi kapcsolatait, mivel a különnemű párok esetében a „házasság vagy élettársi kapcsolat” szabad választás kérdése, az azonos neműek viszont jogi lehetőség hiányában nem dönthetnek úgy, hogy a házasság kötelékébe lépnek, így számukra csak az élettársi viszony marad lehetőségként. „Hangsúlyozva tehát, hogy bár a házasságon kívüli párkapcsolati formák védelmének kötelezettsége sem a különböző neműek, sem pedig az azonos neműek vonatkozásában nem vezethető le az államnak az Alkotmányban foglalt, a házasság és család védelmét előíró „intézményvédelmi kötelezettségéből”, az azonos neműek tartós párkapcsolata számára azonban az elismerés és a védelem igénye – mivel ők házasságra nem léphetnek – az emberi méltósághoz való jogból, és az abból származtatott önrendelkezési jogból, az általános cselekvési szabadságból, illetve a személyiség szabad kibontakoztatásához való jogból levezethető”. Az Alkotmánybíróság határozatában a házasság intézményének védelmét, szemben az élettársi kapcsolattal ismételten megerősítette. Visszatérve azonban a szabályozás szükségességére: a változó világ napjainkban megköveteli a jogalkotótól az élettársi kapcsolatban élők jogainak rögzítését. A Ptk. jelenlegi szabályai rendezik az élettársak vagyoni viszonyait. Az együttélés időszaka alatt az élettársak a közös gazdálkodásuk eredményeként szerzett vagyontárgyakon a szerzésben való közreműködésük arányában közös tulajdont szereznek, ez azonban eltér a házassági vagyonközösségtől. A jogszabály a felek számára dologi jogi tulajdonjogi igényt keletkeztet. Az élettársak hozzátartozóknak minősülnek. Nincs azonban a házasságra jellemző névviselési joguk, közösen nem fogadhatnak örökbe gyermeket, az élettársak nem kötelezhetőek tartásra az életközösség megszűnése után, lakáshasználati joguk szintén nincs szabályozva és jelenleg nem törvényes örököseik egymásnak. Amennyiben a kapcsolatból gyermek születik, úgy ott már családról kell beszélnünk és a gyermek érdeke minden fajta kapcsolatban elsődleges. A családjogi törvény jelenleg ugyan nem szabályozza az élettársi kapcsolatot, azonban a szülő-gyermek kapcsolatában annak szabályai az élettársi viszonyból származó gyermekek esetében is irányadóak. 22 Az Alkotmánybíróság határozata a 2008. évi CLXXXIV. törvény kapcsán született, mely törvényt az Alkotmánybíróság hatályon kívül helyezett, tekintettel arra, hogy az, hogy a jogszabály homogén csoportként kezeli a különböző és az azonos nemű személyek párkapcsolatait, továbbá generális utaló szabálya, amely a bejegyzett élettársi közösség jogintézményét a lényeges tartalom (joghatások) tekintetében azonossá teszi a házassággal, sértik az Alkotmányt.


73 A jelenleg hatályos jogszabályok semmilyen módon nem védik az élettársi kapcsolatban élő gyengébb felet, ezért ez, illetve a részletesebb szabályozás a jövőbeni Polgári Törvénykönyv megalkotásakor jogos igényként merülhet fel. Szükséges lenne szabályozni az élettársak lakáshasználati jogát, hiszen jelenleg a lakás helyéül szolgáló ingatlanban a saját joggal nem rendelkező élettárs csupán szívességi lakáshasználó, amely jogot a lakástulajdonos, illetve annak örökösei bármikor, minden további nélkül megvonhatják. Szintén várat magára az élettársak öröklésjogi viszonyainak is a szabályozása. Visszatérve Bukodi Erzsébet kutatásához: egyre inkább tükröződik a jogszabályokon keresztül az a statisztikai tény, mely szerint az élettársi kapcsolatok egyre nagyobb arányban és elfogadottsággal vannak jelen a magyar társadalom keretei között. Bukodi könyve legfeljebb 49. éves korig követi a fiatalok életútját első párkapcsolatukig, de meg kell azért említeni, hogy az idősebb korosztály körében is erősen jelen van az élettársi kapcsolat (itt utalnék arra a szabályozásra, mely szerint az özvegy elesik özvegyi nyugdíjától, ha új házasságot köt). Azt azonban látnunk kell, hogy a magyar társadalom, így a jogunk is tradicionálisan még mindig erősen házasság párti és láthattuk, hogy a jogalkotó mereven elzárkózik a két intézményrendszer azonos szintre emelésétől éppen ezért tartom fontosnak, hogy a „Ki, mit választ? Házasságot, vagy élettársi kapcsolatot?” kérdés vizsgálatakor számoljunk a jogszabályi keretek befolyásoló hatásával is.

A partnerszelekció vizsgálata Történeti modellek A könyv további fejezeteiben a szerző nem tesz különbséget házasság és élettársi kapcsolat között, általánosságban vizsgálja a partnerszelekciót, tehát a párválasztást, az azt befolyásoló tényezőket, illetve a házassági homogámiát, heterogámiát, amik a társadalmi struktúrák nyitottságát, az egyes társadalmi rétegek közötti átjárhatóságot, mobilitást határozzák meg. Az alapkérdésünk itt az, hogy az egyes tulajdonságokkal rendelkező egyének milyen tulajdonságokkal rendelkező párt választanak maguknak és hogy választásukat mennyiben befolyásolják saját jellemzőik. Elsőként megismerjük azt a két lehetséges kutatási keretet, melyen keresztül a párválasztás folyamatát vizsgálhatjuk. Az első, kétlépcsős modell, amelyben az egyén elsőként arról dönt egyéni és a házassági piac jellemzői alapján, hogy egyáltalán teremt-e párkapcsolatot. Ha úgy dönt, hogy igen, akkor következik a házastárs kiválasztása, az ő egyéni jellemzői és preferenciái, valamint a házassági piac jellemzői alapján. A választása egy keresési folyamat eredménye, amely folyamat során a hajadon/nőtlen kialakítja saját ismeretségi, baráti körét, amely a közös értékek, közös gondolkodásmód, különböző gazdasági szempontok mentén szerveződik, majd e körből kiválasztásra kerül a partner, de itt már a tudomány által nem mérhető érzelmek és a fizikai vonzerő kapnak főszerepet. A kritikusok szerint a módszer azért nem hatékony, mert nem számol az egyéni életút egyéb eseményeivel, sem a házasságon

2 0 1 0.

6.

s z á m

74 kívüli más partnerkapcsolatokkal, sem pedig a házassági heterogámiával. Az sem nyert bizonyítást, hogy az egyén előbb azt a döntését hozza meg, hogy házasodik-e vagy sem és csak azután keres magának párt. Éppen fordítva a jellemző, előbb megtalálja az egyén a párt és utána dönti el, hogy házasságot köt, vagy sem. A másik modell arra épít, hogy a nőtlen, hajadon, konkrét elképzeléssel rendelkezik a jövőbeni partner tulajdonságait illetően és addig keres, amíg meg nem találja az „Igazit”. A partnerszelekciós vizsgálatok, a házassági homogámia/heterogámia körében végzett kutatások nemzetközi szinten az 1950-es évektől folyamatosak. Állandó kérdés az, hogy a társadalom egyes csoportjaiban elhelyezkedő egyének milyen arányban választanak saját csoportjukból párt, illetve milyen esetekben házasodnak „lefelé”, vagy „felfelé”. Az első felméréseket a Nemzetközi Szociológiai Társaság kezdeményezésére23 végezték. Az ekkori elemzések a vizsgált országok legtöbbjében az iskolázottságon alapuló házassági homogámiát mutatták ki. Később, az 1960-as években megállapítást nyert, hogy a párválasztást elsősorban az iskolázottság befolyásolja a származás, a családi háttér csak másodlagos szerepet tölt be24. A ’70-es években a kutatások a társadalmi mobilitást állították középpontba és legfőbb kérdésük az volt, hogy egy bizonyos társadalmi csoportba tartozó egyénnek más rétegbe tartozóhoz viszonyítva milyen esélye van arra, hogy egy adott társadalmi csoportba tartozó személlyel házasságot kössön. Bukodi ennek a vizsgálatnak részletes leírását adja (un. log-lineáris elemzés). A vizsgálatok a származási és az iskolázottság alapú párválasztás egymáshoz viszonyított szerepének alakulását, és azok időbeli alakulását kutatták. Az eredmények azt mutatták, hogy az iskolázottságnak országonként és történeti időszakonként eltérő szerepe van. A II. világháború után ennek a jelentősége visszaesett, viszont az idő előrehaladtával mindenhol egyre nagyobb szerepet nyert és a származási homogámia egyre inkább a háttérbe szorult az iskolázottságon alapuló homogámiával szemben. Érdekes adat, hogy a ’90-es években ezt a vizsgálatot Magyarországra is kiterjesztették 25. Megállapítást nyert, hogy hazánkban a származási homogámia jelentősége a vizsgált időszakban fokozatos visszaesést mutatott, míg az iskolázottsági homogámia aránya a ’60-as évekig csökkent, majd ezt követően fokozatosan növekedni kezdett. A diszkrét választások modellje A legújabb vizsgálatok az ún. diszkrét választások modelljére építenek, amelynek lényege, hogy a házassági piacon megjelenik az egyéneknek egy bizonyos tulajdonságokkal rendelkező csoportja, akiknek a piac különböző iskolázottságú társakat kínál fel alterna23 A módszer leíró jellegű volt, a férjek és feleségek iskolázottságának és származásának egymástól független vizsgálatát jelentette, ahol a jellemzőket egy kereszttáblára vezették fel, ahol a főátló a homogám házasságok arányát mutatta. 24 Blau és Duncan 1967-es Egyesült-Államokbeli felmérése, amely az amerikai foglalkozási struktúrát vizsgálta 25 ld.: Uunk-Ganzeboom-Róbert 1996-os tanulmánya, mely 1930–1979 közötti időszakban vizsgálta a magyarországi származási és iskolázottsági homogámiát


75 tívaként. Ebben az esetben a döntést nem csak a döntést hozó saját tulajdonságai befolyásolják, hanem az egyes választási „alternatívák” jellemzői (szülői háttár, foglalkozási paraméterek) is. Itt tehát az alapkérdés, ahogy azt Bukodi megfogalmazza, az, hogy „Ki, kivel, miért (nem) házasodik?”. Általánosságban megállapítható, hogy az egyén és aztán a családok jólétét egyre inkább a képzettség, illetve a többnyire ezen alapuló anyagi erőforrások határozzák meg. A házasságkötési kor kitolódásával ezeknek az elsősorban gazdasági jellemzőknek egyre nagyobb szerep jut, szemben a származási háttérrel. A kutatók szerint, amikor a gazdaság elér egy bizonyos fejlettségi szintet, akkor az anyagi tényezőknek megint egyre kevesebb szerep jut, és ismét előtérbe kerülnek a származási, kulturális, illetve az érzelmeken alapuló értékek. A hazai vizsgálat eredménye Bukodi a magyarországi házassági homogámia/heterogámia kérdését szintén elsősorban az iskolázottság és a származás körében vizsgálja, mégpedig a teljes homogámia index 26 segítségével. A származás kérdésében a módszer a szülő iskolázottságából indul ki. Homogámnak csak azt a házasságot tekinti, ahol mind a szülő, mind pedig a házasulandók végzettségi foka megegyezik. A vizsgálat során Bukodi megállapította, hogy hazánkban 1972–1983 közötti időszakban mind a származási, mind az iskolázottsági homogámia visszaesett, a ’80-as években azonban újra emelkedni kezdett a homogám párok aránya, és 2000-ben már a partnerkapcsolatok 52%-a olyan volt, amelyben a házastársak azonos iskolázottságúak voltak és ez az arány folyamatosan nőni látszik. A származás tekintetében a vizsgált időszakban a legképzetlenebb szülők gyermekeinél jelentősen visszaesett a homogám házasságok aránya, a jobb iskolázottságúak gyermekei viszont növekvő arányban házasodnak a saját csoportjukon belül. A saját iskolai végzettség vonatkozásában ugyanez az eredmény született. A legfeljebb általános iskolát végzettek körébe tartozó nők hasonlóval házasodnak, a férfiak viszont továbbra is jórészt más csoportból választanak, jóllehet még így is inkább házasodnak iskolázatlannal, mint a nők. A magasabb iskolázottságúaknál továbbra is folyamatosan növekszik az azonos végzettségűek közötti házasságok aránya, ez a növekedés statisztikailag is jelentősnek mutatkozik. Az iskolázottsági homogámia bizonyos mértékig a szülői háttérrel is mutat összefüggést. A partnerszelekciót elsődlegesen az iskolai végzettség befolyásolja, a származásnak másodlagos szerep jut a párválasztásban. Ezt mutatja az, hogy a származáson alapuló házasságok aránya stagnál. A statisztikai adatok és felmérések alapján megállapítható, hogy az utóbbi évtizedekben mindkettő jellemző fokozottan van jelen a párválasztás folyamatában. 26 A módszer leírását ld. a könyv 191. oldalán

2 0 1 0.

6.

s z á m

76 A kvalifikáltságon alapuló homogámia aránya leginkább az iskolai hierarchia két szélén, az általános iskolát végzettek, és a diplomások körében növekszik a legnagyobb mértékben. Ennek egyik oka az, hogy a társadalom iskolázottság szerinti összetétele az elmúlt évtizedekben jelentősen megváltozott. Az egyre növekvő számú diplomások számára egyre inkább a saját csoportjuk tagjai jöhetnek számításba, mint partnerek. A képzetlenek viszont megfelelő anyagi biztonság híján kénytelenek vagy egy szintén képzetlen társat választani, vagy elhalasztani házasságkötéseiket, ezek híján kiszorulnak a házassági piacról. Elemzései során Bukodi megállapította, hogy minél magasabb egy pár férfi tagjának az iskolai végzettsége, annál később házasodnak meg a nők. Legkorábban, 20 éves kor környékén azok alakítanak párkapcsolatot, akiknek párja általános iskolát, vagy szakmunkásképzőt végzett. Az érettségizettek és főiskolát végzettek átlagosan 23 éves koruk környékén mennek férjhez, az egyetemi diplomások körében pedig 24-25 éves kor az átlagos házasodási kor. A férfiak esetében minden iskolai végzettség szerinti csoportnál a házasságkötési életkor későbbre tehető azzal, hogy közülük mind a főiskolai, mind az egyetemi diplomások körében a családalapítás általában 27 éves korra tehető, míg az alacsonyabb végzettségűeknél a házasodási hajlandóság 24-25 éves kor körül következik be. Bukodi arra is kitér, hogy megvizsgálja az egyes végzettségi típusoknál a tanulmányok befejezése és az első házasságkötések között eltelt időt. Eszerint minél magasabb az iskolai végzettség, annál kevesebb idő telik el a tanulmányok befejezése és a családalapítás között. Ez azonban nyilván azzal magyarázható, hogy a magasabb végzettségűek későbbi életkorban fejezik be a tanulmányaikat, egyre közelebb ahhoz a korhoz, amikor a családalapítás igénye már egyrészt az ember természetéből adódóan magától értetődően, másrészt a fokozódó társadalmi nyomásra egyre erőteljesebben fogalmazódik meg az egyénben. A statisztikai adatokból az is kiderült, hogy a nők a sajátjuknál alacsonyabb iskolai végzettségű férfival korábban, magasabb iskolai végzettségűvel pedig későbbi életkorban kötnek házasságot, mivel a magasabb életkorban már maguk is többet várnak a potenciális partnertől. Az iskolai végzettség szerinti csoportokat vizsgálva Bukodi megfigyelte, hogy a házasulandók leginkább a saját csoportjukon belül keresnek párt maguknak. Minél távolabbi kategóriába tartozik két személy, annál kevésbé valószínű, hogy közöttük házasság jön létre, a szomszédos képzettségi csoportokba tartozók között viszont nagy eséllyel jön létre párkapcsolat. A magyarországi kutatások szerint a felfelé házasodást legnagyobb arányban az általános iskolai végzettségűeknél figyelhetjük meg, míg a lefelé házasodás a főiskolai végzettségűeknél a leggyakoribb. Az iskolázottságon alapuló házassági homogámia aránya az egyetemet végzett nők esetében a legmagasabb. Ennek oka az, hogy az egyetemeken nagy számban vannak jelen az azonos társadalmi háttérrel, kulturális jellemzőkkel rendelkező fiatalok, akiknek jövőbeni karrierkilátásaik is hasonlóak. Az egyetemek tehát, ahogy azt már korábban is láttuk, nagyon erős házassági-piac funkciót töltenek be.


77 Az iskolázottság azonban a családi háttér szerinti rétegződéssel is kapcsolatot mutat. Bukodi megfigyelései szerint minél iskolázottabb a leendő partner, annál jobb családi háttérrel kell rendelkeznie házasulandónak. A családi háttér és a saját jellemzők összeadódnak és ez a két szélső társadalmi csoportnál a házassági homogámia erősödését eredményezi. Így tehát a rossz családi háttérrel rendelkező képzetlenek esetében a felfelé való házasodás esélye tovább csökken, ami azt jelenti, hogy ők csoporton belül egymáshoz ragadnak, vagy a másik lehetőségük, az, hogy nem házasodnak meg. A származásnak azonban lehet kompenzáló hatása is. Egy kedvezőtlen saját tulajdonságokkal rendelkező személy számára jobb párkapcsolatot hozhat az, ha ez a személy jó családi háttérrel rendelkezik. Bukodi ezt a megállapítást elsősorban a korán házasodó nők esetében látta igazoltnak. Szintén érdekes összefüggés mutatkozik az apa és a házasulandó iskolázottsága között. Az apjukkal azonos végzettségű fiatal nők és férfiak leginkább saját csoportjukból választanak párt. Az apjuknál iskolázottabb férfiak szintén a saját csoportjukat részesítik előnyben, a nőknél viszont ebben az esetben megnő a lefelé házasodás esélye. A szüleiknél alacsonyabb iskolázottságú nők esetében viszont kisebb házasodási hajlandóság figyelhető meg, vagy ha megházasodnak, akkor a szüleik társadalmi helyzetével azonos párt preferálnak. Általánosságban megállapítható, hogy a nőket jobban befolyásolja a családi háttér mind a tanulmányok, mind pedig a párválasztási szokások tekintetében. A szerző részletesen is megvizsgálta az egyes iskolai végzettségű csoportok párválasztási szokásait az életkor és a partner iskolázottságának figyelembevétele mellett 27. Az általános iskolai végzettségűeknél általánosságban leszögezhető, hogy ők szintén hasonlóan alacsony végzettségű párt választanak, mivel az ő felfelé való házasodási esélyeik igen csekélyek. Ha mégis sikerül felfelé házasodniuk, akkor a szóba jöhető partner általában szakmunkás végzettségű. Az ő esetükben előfordulhat, hogy kitolják a családalapítás idejét addig, amíg munkapiaci helyzetük stabilizálódik, ezáltal megteremtik a szükséges anyagi feltételeket, de az is előfordulhat, hogy nem találnak megfelelő párt, így függetlenek maradnak. A következő vizsgált csoport a szakmunkás végzettségűeké. A korábbi időkben ők az általános iskolai végzettségűekkel házasodtak a legnagyobb arányban, később azonban a nőknél megfigyelhető, hogy egyre inkább saját csoportjuk tagjait preferálják. A férfiak esetében a vizsgált időszakban a kvalifikálatlan nőkkel való házasságkötés jelentősen visszaesett. A harmadik csoport az érettségizetteké. Az ebbe a rétegbe tartozó nők az első vizsgált időszakban, ha nem saját csoportjukon belül házasodtak, akkor egyetemet végzett férfihoz mentek feleségül. Ez a tendencia a későbbi időszakban nem figyelhető meg, viszont nőtt a szakmunkás végzettségűekkel kötött házasságok száma. Ennek egyik oka lehet az, hogy mára az érettségi értéke csökkent, tekintettel arra, hogy jelentősen megnőtt a diplomások aránya. A főiskolai diplomások csoportjába tartozó nő korábban legnagyobb eséllyel egy egyetemi diplomás férfi felesége lett, de az utóbbi időben ez is megváltozott. Most nagyobb arányban mennek férjhez ők is a saját csoportju27 Vizsgált időszak: 1950-es évek második fele és 1985–1992. közötti időszak.

2 0 1 0.

6.

s z á m

78 kon belül. A férfiakra is ez utóbbi állítás igaz, azzal, hogy lefelé házasodás esetén ők az érettségizetteket választják legnagyobb valószínűséggel. Az utolsó csoportot az egyetemi diplomások képezik. A nők esetében korábban is és most is a házassági homogámia a legjellemzőbb, különbség abban mutatkozik a két vizsgált korszak között, hogy most csökkent a diplomás nők házasodási hajlandósága. A férfiak esetében az első időszakban szintén a homogám, vagy az érettségizettel való házasodás volt jellemző, ahogy azonban ezt már az érettségizetteknél láttuk, ennek aránya mára lecsökkent és inkább a főiskolai diplomával rendelkezők kerültek előtérbe. Látható tehát, hogy a képzettebbek egyre kevésbé mennek bele házasságba egy kvalifikálatlanabb személlyel, egyre inkább a sajátjukkal megegyező végzettségű partnert keresnek. Ha ilyet nem találnak, akkor inkább elhalasztják a családalapítást. Az utóbbi évtizedekben a házassági homogámia erősödése elsősorban a legalacsonyabb és a legmagasabb végzettségűek körében figyelhető meg. Ugyanakkor erre a két csoportra a legjellemzőbb a házasulási hajlandóság csökkenése is, nyilván más-más okból. Míg a legfeljebb általános iskolát végzettek nem rendelkeznek megfelelő munkaerő-piaci, ezáltal megfelelő anyagi helyzettel, így nem elég „versenyképesek” a házassági piacon, addig az egyetemen diplomát szerzettek a karrierjük kibontakoztatása érdekében, későbbre halasztják a családalapítást.

Összegzés A könyv utolsó fejezetében a szerző összefoglalja a magyarországi kutatási eredményeket és megállapítja, hogy Magyarországon a tradicionális családmodell, a nemek szerinti munkamegosztás nem érvényesül, hanem a szerepkombinációs modell valósul meg. Látható, hogy a párválasztási szokásainkban az iskolázottság és a munkaerő-piacon megvalósuló teljesítmény egyre nagyobb szerepet kap. Bukodi Erzsébet könyvében részletesen ismerteti a párválasztás nemzetközi és hazai befolyásoló tényezőit. A munka, ahogy azt láttuk, elsősorban gazdasági, illetve közgazdasági alapon közelíti meg a partnerszelekciót és ez a megközelítés helyenként már „túl soknak” is tűnhet. A szerző több helyen hangsúlyozza, hogy ezek azok a mérhető adatok, amik a demográfus számára értékelhető eredményeket adnak, összességében azonban a tanulmány olvasásakor felmerül a kérdés, hogy valóban ilyen hangsúlyos szerepet játszanak ezek a mutatók az életünk egyik legnagyobb döntésének meghozatalában? Az érzelmeknek kétségkívül elsődleges szerepük van a párválasztásban, azonban, ahogy erre Bukodi könyve utolsó oldalain rávilágít, a gazdasági és származási szempontból homogám házasságokról – ezen belül is azokról, amelyek kvalifikált, kedvező gazdasági helyzettel rendelkező férfiak és nők között jönnek létre – általánosságban elmondható, hogy tartósabbak, ritkábban vezetnek váláshoz, mint azok, melyek különböző társadalmi helyzetű egyének között köttetnek meg. Bukodi a tanulmánya során tehát vállaltan nem


79 számol az érzelmekkel, és nem számol a családjogi és öröklésjogi jogszabályok egyént befolyásoló hatásával sem, pedig érdekes lenne a jogi szabályozás és a fenti demográfiai jelenségek egymásra való kölcsönhatásának vizsgálata is. Nem kapunk választ továbbá arra, hogy egy gyermek megszületése mennyire befolyásolja egy házasság létrejöttének esélyét, és nekem személy szerint hiányzott a tanulmányból az újraházasodás magyarországi előfordulásának vizsgálata. Jóllehet, Bukodi több helyen hangsúlyozza, hogy minden elemzésnél az első házasságokat és élettársi kapcsolatokat vonja be a vizsgálatba, azonban a kötet címe alapján ebben a tekintetben szélesebb körű vizsgálatra számítottam. A tanulmányban az egyes demográfiai jelenségeket elemző irányzatok, a feltételezett kutatási eredmények és a szerző végső megállapításai váltakozva jelennek meg, mely véleményem szerint helyenként kissé nehezíti a megértést. A statisztikai számítási módszereket Bukodi rendkívüli alapossággal ismerteti és a kön�nyebb megértést számtalan ábra, diagramm, táblázat, táblafüggelék segíti. A könyv nagyon jó kiindulási alapul szolgál azok számára, akik a fenti jelenségek vizsgálatát a mű 2004. évi megjelenése óta eltelt időszakra vonatkozóan továbbfolytatnák, esetleg azt kibővítenék az azóta bekövetkezett, és a várható jogszabályi változások tükrében. Szintén érdekes lesz visszanyúlni ehhez a kutatási anyaghoz 2011 után, a legközelebbi magyarországi népszámlálást követően, teljesebb népesedési és népmozgalmi adatok tükrében. dr. Kőfalusi Eszter közjegyző helyettes

2 0 1 0.

80

6.

s z á m

Közjegyzők. közlönye. T a r t a l o m j e g y z é k. Párkapcsolati formák a hatályos magyar jogban Csűri Éva 1

Recommend Documents