Közjegyzők. közlönye. T a r t a l o m j e g y z é k. Az egyházi jogi személyek azonosító adatai dr. Schlosser Annamária 1

2 0 1 0.

1 4 . é v f o l y a m • LV I i . é v f o l y a m

4. szám

Közjegyzők

közlönye

T a r t a l o m j e g y z é k Az egyházi jogi személyek azonosító adatai dr. Schlosser Annamária 1 A közjegyző szerepe a bírósági végrehajtásban dr. Kapa Mátyás 21 Egy Osztrák-Magyar Egyezményeken alapuló „jogesetmegoldás” Mag. Dr. Simonfay Géza – Dr. Schmidt Beatrix 39 A közjegyzői gyakorlatot érintő jogi esetek 43 Nemzetközi sajtószemle 54 Szakmai sajtófigyelő 58 A MOKK Jogi hírlevele 63 Könyvismertetés 71 Közjegyzői régiség 75

Mokk A Magyar Országos Közjegyzői Kamara Szakmai Folyóirata

Közjegyzők közlönye

Az egyházi jogi személyek azonosító adatai Jelen dolgozat az egyházi jogi személy típusok azonosító adatainak megismerhetőségéről tárgyalja, különös tekintettel a nyilvántartás hiányosságaira, a belső egyházi jog alkalmazásának kérdéseire, a nyilvántartásban nem szereplő adatok hozzáférhetőségére. Jelen folyóirat hasábjain korábban már írtam az egyházi jogi személyek képviselőinek azonosítóiról, most az adatok szélesebb köréről, több konkrét egyházról lesz szó, valamint kitérek a tervezett új általános személyi jogi szabályokra is. Az első részben elemzem az általános, a lelkiismereti és vallásszabadságról, valamint az egyházakról szóló 1990. évi IV. törvényt (Lvt.), annak végrehajtási szabályait, és a vonatkozó általános polgári jogi szabályokat, míg a második részben néhány fontos „történelmi” egyház állami jogi szempontból releváns belső szabályait. A dolgozat a hatályos szabályozás bemutatása mellett teret enged a kritikai szempontnak is, de lege ferenda javaslatokat megfogalmazva. Napjaink állami egyházjogi diskurzusában a magánjogi szempontokat általában háttérbe szorulnak a közjogi-egyházpolitikai megközelítés mellett, jelen dolgozat e hiányosságot is pótolni igyekszik, figyelemmel arra, hogy az egyházi jogi személyek a magánjogi jogviszonyok fontos alanyai, és a jogi személyiségükkel kapcsolatos kérdésekkel és problémákkal jogalkalmazók sokasága találkozik.

Az egyházi jogi személyek nyilvántartása Az egyházi jogi személy fogalma Egyházi jogi személy alatt szűk értelemben az Lvt. fogalma szerinti jogi személyeket értem: az egyházakat, az egyház jogi személyiségű szervezetei egységeit (13.§ (2) bek.) és önálló szervezeteit (13. § (3) bek.), valamint az egyházak szövetségeit (14.§ bek.). Nem tartoznak ide az egyházak által alapított, más törvények alapján jogi személyiséget élvező szervezetek (egyesületek, alapítványok, közfeladatot ellátó intézmények, gazdasági társaságok stb.), mert a jogi személyiség-típusok sokfélesége

Csiziné Schlosser Annamária: Egyházak és egyházi szervezetek képviselete. In: Közjegyzők Közlönye. 2005/12. 28-31. A kézirat lezárva: 2010. június 7.

2 0 1 0.

4.

s z á m

miatt a fogalom parttalanná válna. Ebben szűkebb, pontosabb értelemben használja a kifejezést az LB is. Az egyházakat egyes szerzők a társadalmi szervezetek közé sorolják. Sem az egyesülési jogról szóló 1989. évi II. törvény (Etv.), amely a társadalmi szervezetek létrehozásának és működésének szabályait meghatározza, sem az annak végrehajtására született, a társadalmi szervezetek nyilvántartásának ügyviteli szabályairól szóló 6/1989. (VI. 8.) IM rendelet nem szól az egyházakról, sem a vallási célú szervezetekről. Az Lvt. egyetlenegyszer használja a fogalmat, amikor az egyházak gazdasági-vállalkozási tevékenységének folytatásával összefüggésben a társadalmi szervezetekre vonatkozó szabályokat (Ptk. 70-73. §) rendeli alkalmazni (18. § (2) bekezdés). A nyilvántartás tárgykörében egyébként az egyházakra külön jogszabály vonatkozik, az egyházak nyilvántartásának ügyviteli szabályairól szóló 11/1990. (VI. 13.) IM rendelet. Ez a jogszabály a 6/1989. IMr rendeletet rendeli mögöttes szabályként alkalmazni, a bíróságok gyakorlatában a két jogi személy típussal kapcsolatos eljárás összekapcsolódik. Az egyéb jogszabályokban a társadalmi szervezet és az egyház általában vagylagosan szerepel. Álláspontom szerint az egyházak mindezért nem tekinthetők a társadalmi szervezetek altípusának. A társadalmi szervezetek alapítása az egyesülési jog, az egyházaké a lelkiismereti- és vallásszabadsághoz fűződő jog részjogosítványa. Helytelen az a gyakorlat, miszerint a nem közhiteles, de nyilvános elektronikus bírósági nyilvántartás a társadalmi szervezetek között tünteti fel az egyházakat. (Természetesen az egyházak ettől még „társadalmi szervezetek” a szó köznapi – nem az Etv. szerinti – értelmében, amennyiben személyek, „civil”, vagyis önkéntes, az államtól elkülönült, nem profitorientált szerveződései. Sajnos a magyar jogban ezekre a szervezetekre összefoglaló fogalom nem létezik, amennyiben a civil szervezeteket ös�szefoglalóan kívánjuk megnevezni, leghelyesebb „a társadalmi szervezetek és egyházak” megjelölés alkalmazása.)

Ezzel ellentétesen: Pánczél, Ferenczy 1999.

Pl. KGD 1998.75. BH 2009.94.

Pl. Szathmáry 2000. 53., 2004. 75, 2006. 347.

2005. évi LXXXVIII. törvény a közérdekű önkéntes tevékenységről 2. § (1) c), 2003. évi XCII. törvény az adózás rendjéről. Költségvetési törvényeink használják egyébként az „egyházak és társadalmi önszerveződések” fogalompárt is, értve utóbbiak alatt az alapítványok mellett egyes közalapítványokat, kisebbségi önkormányzatokat, közhasznú társaságokat stb is.

Erre a következtetésre jut az állami szerv elismerő aktusának hiányának alapján Ferenczy Rita is. Ferenczy 1999. 519.

http://www.birosag.hu/engine.aspx?page=tarsszervsearch A keresőben csak a társadalmi szervezet és az alapítvány típusok között lehet választani, az egyházak előbbi csoportban jelennek meg. (De abszurd módon a „vallási” cél megjelölése mellett csak a céljaik között ezt megjelölő alapítványok, egyesületek jelennek meg, az egyházak nem!) Persze az is gyakran előfordul, hogy a politikai és érdekvédelmi célú szervezeteket, vagyis pártokat és a szakszervezeteket elhagyva csak a nonprofit szektor szervezeteit tárgyalják együtt. Ilyen esetben nincs más pontos jogi megoldás, mint a kategorikus felsorolás, esetleg a „nonprofit szervezet” kifejezés alkalmazása. Ezt a fogalmat használja pl. Besenyei Lajos és Bíró György, de ők a „jogi személyiségű non-profit szervezetek” közé besorolják a költségvetési szerveket, pártokat stb. is. Besenyei-Bíró 78f.


Az egyházi jogi személyek nyilvántartása Az egyházakat, önálló szervezeteiket és szövetségeiket a megyei bíróságok veszik nyilvántartásba. A bejegyzés kérelemre történik, illetve a törvény hatálybalépésekor „törvényesen elismert egyházként”, bejegyzett „szerzetesrendként” működő szervezeteknek a nyilvántartásba való bevezetéséről – a művelődési miniszter előterjesztése alapján – a bíróság 1990. június 30-ig gondoskodott (22. §). Gyakran felvetik, hogy a nyilvántartásból csak igen nehezen lehet megállapítani az országosan bejegyzett egyházak számát. (Bár megjegyzem, a nyilvántartás természetesen elsősorban nem statisztikai célokat szolgál.) A megyei nyilvántartások az egyházakat, azok Lvt. 13. § (3) szerinti önálló szervezeteit és az egyházak szövetségeit is azonos módon, külön sorszám alatt tartalmazzák. A Legfelsőbb Bíróság Közigazgatási Kollégiuma vezet egy országosan összesített jegyzéket, amely a megyei nyilvántartásokon alapul, és a három jogi személy típust szintén összesítve tartalmazza.10 Nyilvánvalóan csak hozzávetőleges lehet az a szám is, amit az Apológia Kutatóközpont az OKM 2007-es kiadványa és az APEH 1%-os felajánlások igénybevételéhez szükséges technikai számai alapján megállapít.11 Az on-line bírósági nyilvántartásban egyház vagy egyházi jogi személy típusra keresni nem lehet. Tehát hazánkban ma csupán a megyei nyilvántartások tételes áttekintésével lehetne az egyházak számát pontosan és hitelesen megállapítani (esetleg az LB jegyzékének áttekintéséből, amely azonban se nem közhiteles, se nem nyilvános, bár felvilágosítást adnak róla.) A jogbiztonságot nagyban szolgálná, ha a cégjegyzékhez hasonlóan a társadalmi szervezetek, valamint az egyházak nyilvántartásából is országosan központosított módon és elektronikusan is beszerezhető volna hiteles kivonat. Ezt egyébként a tervezett új Ptk.-nak a jogi személyek nyilvántartásáról általában szóló szabályai meg is követelné (2:45. § (2) „A nyilvántartásba – elektronikus úton is – bárki ingyenesen betekinthet, a nyilvántartott adatokról feljegyzést készíthet.”)12 A nyilvántartás az azonosító számok és határozatszám mellett az egyházak (egyházak önálló szervezet, illetve szövetsége) nevét, székhelyét, a képviselő nevét és címét, valamint a szervezet célját és tevékenységi körét tartalmazza. (11/1990. (VI. 13.) IM rendelet az egyházak nyilvántartásának ügyviteli szabályairól)

Ld. a szerzőtől még: Egyházak és egyházi szervezetek képviselete 2005. Az OKM Egyházi Ügyek Titkárságának nemrég leköszönt vezetője is elismerte egy konferencián: nincs pontos adatuk az egyházak számáról.

10 Tévedés ezért, amit a Hetek szerzője állít, hogy az LB jegyzékébe felvett szervezetek száma azonos lenne a Magyarországon nyilvántartásba vett egyházakéval. Ld: Szobota 11 www.apologia.hu A Kutatóközpont elemzésének hitelét nagyban rontják a honlap olyan állításai, mi szerint a bejegyeztetés „ a helyi önkormányzatoknál folyik”, illetve, hogy az egyházak „a hatóságok felé még az elérhetőségek megváltozását sem kötelesek jelezni” (ld. Lvt. 12. § (2) bekezdés). 12 Az alapítványok esetében a 2011. január 1-től hatályos, az alapítványok elektronikus nyilvántartásáról, valamint a nyilvántartásból történő adatszolgáltatásról szóló 2010. évi XVI. törvény már megfelel ennek a követelménynek.

2 0 1 0.

4.

s z á m

Szervezeti azonosító adatok általában Az Lvt. 9. § (2) bekezdése szerint az egyház alapszabályának vagy belső törvényének, szabályának tartalmaznia kell legalább a következőket: a) az egyház nevét, székhelyét, szervezeti felépítését, b) ha az egyház valamely szervezeti egysége jogi személy, ennek megnevezését. A 10. § (2) bekezdés második mondata szerint a bejelentéskor közölni kell az egyház képviseletére jogosult személyek nevét. Az Lvt. hiányosságának tekinthető, hogy nem tartalmaz arra nézve előírást, hogy több képviselő esetén az egyházi jogi személy képviselet módját – vagyis hogy a képviseleti jog együttes vagy önálló-e – az alapszabályban/belső szabályban meg kell határozni, illetve azt a nyilvántartásban nem kell feltüntetni. Ez a hiányosságot komoly jogalkalmazási gondokat okozhat, ezért azt egy jövőbeli törvénymódosítás során feltétlenül pótolni szükséges Sajátos különbséget tesz az Lvt. hatálybalépésekor hivatalból bejegyzett és az azt követően benyújtott kérelmek alapján nyilvántartásba vett egyházak között.13 Utóbbiaknak ugyanis alapszabályt kell elfogadniuk és csatolniuk a bejegyzési kérelemhez. Előbbiek esetében a jogalkalmazónak kell döntenie arról, hogy adott esetben pl. a 13. § (2) alkalmazása során mit tekint „alapszabálynak” (pontosabban a 9. § (2) bekezdés megfelelően „alapszabályának vagy belső törvényének, szabályának”). Erre vonatkozóan nyilvánvalóan csak az egyház önértelmezése lehet az irányadó, vagyis magának a közösségnek kell megjelölni, hogy saját belső szabályai, törvényei, joga stb. közül minek a figyelembevételét kéri. Sajátos problémát vethet fel, ha adott kérdésre az egyháznak nincs írott szabálya, esetleg szokásrendje vagy gyakorlata sem, az állami jogalkalmazó14 mindenesetre ilyenkor is csupán az egyházi képviselő nyilatkozatára támaszkodhat. Ami az egyházak szervezetalakítását illeti, az Lvt. csak néhány megkötést tartalmaz: az egyháznak alapszabályában rendelkeznie kell a „szervezeti felépítésről” (9. § (2) a) pont), alapításkor meg kell választani az „ügyintéző és képviseleti szerveket” (9. § (1) c) pont), illetve a nyilvántartásba vételhez be kell jelenteni a képviselők nevét (10. § (2) bekezdés). Az ügyintéző és képviseleti szervek megbízatásának szabályozásában az egyházak teljes szabadságot élveznek, az egyesületekkel szemben nem kell az alapszabályban meghatározni a megbízatás időtartamát (az szólhat akár élethosszig), nem kell részletezni hatás- és feladatköröket.15

13 Erre rámutat: Schanda 2003. 88f. 14 Ez nem csupán a nyilvántartásba vevő bíróság, hanem minden olyan jogalkalmazó is, amelynek a 13. § (2) szerinti belső jogalanyiság kérdésében állást kell foglalnia. 15 Újabb jogunk az egyházi ügyintéző és képviseleti szervben való részvételnek jelentőséget tulajdonít a közpénzek felhasználása körében (mint bizonyos eljárásokból való kizáró ok). Az ugyanitt használt egyházi „vezető tisztségviselő” kifejezés tartalma viszont teljesen bizonytalan. 2007. CLXXXI. 6. § (1) e), 8. § (1) e), 2009. CLXIII 10. § (8).


Az egyes egyházi jogi személy típusok és adataik Egyház önálló képviseleti szervvel rendelkező szervezeti egységei E jogi személy típus jogalanyiságával kapcsolatban van a gyakorlatban a legtöbb probléma, melyek az alapszabályban történő megnevezés, a képviselet, a névviselés kérdéseire, az adatok megismerhetőségére. Az itt tapasztalható jogbizonytalanság azért is adhat okot aggodalomra, mert jogi személyek igen nagy számát érinti. Amint arról már szó esett, a hivatalból nyilvántartásba vett egyházaknál az alapszabály helyett a belső szabályok (egyházi jog – kánonjog, szabályzatok stb.) rendelkezhetnek a szervezeti egységek jogi személyiségéről, azok nyilvántartásba vétele nem szükséges, de nem is lehetséges. Ennek következtében tehát az egyházak 13. § (2) bekezdés szerinti szervezeti egységei a jelenlegi szabályok szerint olyan speciális jogi személyek, melyek adatait közhiteles nyilvántartás nem tartalmazza. A 9. § (2) b) pont szerint a 13. § (2) bekezdéssel összhangban az alapszabályban fel kell tüntetni, ha „valamely szervezeti egysége jogi személy, ennek megnevezését.” Az Lvt. nem egyértelmű abból a szempontból, hogy ezeket a szervezeti egységeket tételesen fel kell-e sorolni, vagy elegendő típus szerint megnevezni. A törvény szó szerinti értelmezése előbbi irányba mutat („valamely … ennek”), a gyakorlatban mindkét megoldást alkalmazzák (Ld. II. rész 2.,3. pont),16 anélkül, hogy kialakult szempontrendszer volna arra, hogy mikor, melyiket. Egy esetleges törvénymódosítás esetén célszerű volna pontosítani ezt az előírást, figyelembe véve az egyházak nagy mértékben eltérő méretét és struktúráját. Jogi személynek mindazonáltal álláspontom szerint a szervezeti egység csak akkor tekinthető, ha ezt a bírósággal közölték, vagyis ha erre a nyilvántartásban (illetve a nyilvántartás okirati mellékleteiben) adat van. Formai megkötés nincs, a közlés történhet egy csatolt szabályzat, egyéb egyházi jogforrás formájában, külön nyilatkozattal, lényeg, hogy az tartalmazza az állami jog szerinti jogi személyiség elnyerésére irányuló szándékot, a jogi személy pontos adatait, és kiderüljön belőle az is, hogy az Lvt. 13. § (2) bekezdés szerinti szervezeti egységről (és pl. nem önálló szervezetről van szó). Ha a közlésből mindezek hiányoznak, a bíróságnak a hiánypótlásra kell(ene) felszólítani a bejelentőt. A jogi személyiség nem nyilvántartásba vétellel, hanem véleményem szerint magával a közléssel jön létre, ez mindaddig azonban nem állapítható meg, amíg a fenti minimális adatok hiányoznak. Az Lvt. sem a jogi személyiségű szervezeti egységek képviselőjéről, sem azok székhelyéről nem rendelkezik, valamint arról sem, hogy harmadik személyek hogyan ismerhetik meg ezeket az adatokat, illetve a bíróságnak csak típus szerint közölt szervezeti egységek nevét és egyéb adatait. A gyakorlat az egyházra bízza, hogy ezekről hogyan ad 16 Schanda 2003. 87.

2 0 1 0.

4.

s z á m

tájékoztatást, ami azt jelenti, hogy (a harmadik félnek, jogi képviselőnek, hatóságnak) általában minden jognyilatkozat tételnél, ügyletkötésnél be kell szerezni az egyház képviselőjének nyilatkozatát a szervezeti egység jogalanyiságáról és azonosító adatairól (az egyes egyházak megoldásait ld. II. rész). A Ptk. a jogi személyiségű belső szervezeti egységek nevének, képviselőjének és székhelyének megismerhetőségét nem szabályozza kellően pontosan. A Ptk. 29. § (4) bekezdése – „Ha jogszabály a jogi személy létrejöttét nyilvántartásba vételhez köti, a bejegyzett körülmények megváltoztatása harmadik személyek irányában csak akkor hatályos, ha a változást a nyilvántartásba bevezették.” – az Lvt. 13. § (2) szerinti jogi személyekre nyilván nem vonatkozik, hiszen azok létrejötte éppen hogy nincs nyilvántartásba vételhez kötve. A tervezett új Ptk. jogi személyekre vonatkozó szabályai a korábbiaknál lényegesen pontosabbak, különös tekintettel a belső szervezeti jogi személyiségének kérdéskörére, amely a tervezet körüli szakmai vitában is nagy figyelmet kapott. Az új szabályok szerint a jogi személy szervezeti egységének jogi személlyé nyilvánítása esetén a jogi személy létesítésének és működésének szabályait megfelelően kellene alkalmazni azzal, hogy a szervezeti egység létesítő okiratában meg kell határozni az annak törvényes képviseletére jogosultakat (2:47. § (2) bekezdés). Kérdés, hogy ez a szabály az Lvt. szerinti jogi személyekre közvetlenül alkalmazandó volna-e. Bizonyára nem, hiszen az a speciális szabály, melyet az új Ptk., mint egyszerű törvény nem is módosíthatna. A forgalom biztonságát azonban de lege ferenda nagyban szolgálná egy hasonló szabály, amennyiben az megfelelő megoldást tartalmaz a nagy egyházak számára. Véleményem szerint megoldás például annak előírása lehetne, hogy az egyházi alapszabály (a hivatalból bejegyzett egyházak esetében az egyházi belső szabály, amelyről a bíróságnak bejelentést kellene tenni) állapítsa meg a jogi személyiségű szervezeti egységek nevét és székhelyét, valamint kategória szerint képviseletre jogosult egyházi tisztségek, hivatalok megnevezését és a képviselet módját. (Pl: abc egyházközség, székhely: xy, az egyházközségek képviseletre jogosultak: az egyházközségi lelkész és gondnok együttesen). Ebben az esetben a képviselő személyére vonatkozó, legváltozékonyabb adatot nem volna szükséges bejelenteni. Ezekből az adatokból már akár elektronikus közhiteles nyilvántartás is felállítható volna. A belső szervezeti egység jogalanyisága ettől még továbbra is az egyházi szabályon alapulna, de védeni lehetne a jóhiszemű harmadik személynek a nyilvánosan hozzáférhető adatokon alapuló jogszerzését.17 17 A szervezeti egység és az egyház közötti jogviszonnyal kapcsolatban a tervezett új Ptk. még egy nagyon fontos újítást hozna: 2:47. § (3) bekezdés alapján a jogi személy önálló jogi személyiséggel rendelkező szervezeti egységének a szervezeti egység vagyonából ki nem elégíthető tartozásaiért a jogi személy kezesként felel. Az Lvt. nem tartalmaz felelősségi szabályt erre az esetre, ez tehát vonatkozik a 13. § (2) szerinti jogi személyek által vállalt kötelezettségek tekintetében, mely védi a velük szerződő harmadik személy hitelezők érdekeit. Mivel azonban az új szabály csak a szervezeti egységekről beszél, az az egyházak önálló szervezeteire nem alkalmazható. Célszerű volna ezért ezt a kérdést is az Lvt.-ben tisztázni.


Egyház önálló szervezetei Az egyházak önálló szervezeteinek és szövetségeinek jogi személyisége a jogi személyiségű szervezeti egységekkel ellentétben a nyilvántartásba vétellel keletkezik. Míg a szervezeti egységeknél a téves nyilvántartásba vétel, az önálló szervezeteknél a bejegyzés elmulasztása okozott problémát. A Komárom-Esztergom Megyei Bíróság pl. a szerzetesrendek hivatalból történő nyilvántartásba vételére irányuló rendelkezésnek azért nem tett eleget, mert tévesen a 13. § (2) szerinti szervezeti egységeknek tekintette a szerzetesrendeket18 (ld. KGD 1998.75), a változásbejegyzési bejelentések alapján úgy értesítette az egyházat, hogy a változásokat a nyilvántartáson átvezette, s csak a törlési kérelem kapcsán derült a hibára fény. A szerzetesrendeket az LB jogértelmezése alapján az a székhelyük szerint illetékes bíróságon kell(ett volna) nyilvántartásba venni. A 11/1990 IMr. szerint ugyanis „az egyházat, az egyház vallásos célra létesült önálló szervezetét, valamint az egyházak szövetségét (…) a székhelye szerint illetékes megyei bíróság, illetőleg a Fővárosi Bíróság (…) veszi nyilvántartásba” (1. § (1) bekezdés). Véleményem szerint – bár az IMr. idézett szabályából szó szerint valóban ez következik – logikusabb lett volna azt előírni, hogy valamennyi egyházi önálló szervezetét az érintett egyházzal azonos bíróságon kell nyilvántartásba venni. Az Lvt. nem szól arról, hogy az önálló szervezetek szervezeti egységei rendelkezhetnek-e a 13. § (2) bekezdés szerint jogi személyiséggel. A 13. § (3) bekezdés nem utal vissza az előző bekezdésre, viszont a 12. § bekezdésre igen, a contrario ebből esetleg következhetne, hogy a törvény szándékosan nem teszi ezt lehetővé. Kifejezett tiltó szabály hiányában azonban pl. a Magyar Katolikus Egyház egyes önálló szervezetei kánonjogi jogi személyiségű szervezeti egységei számára (pl. szerzetesházak) az állami jog szerint is jogi személyiséget vindikál.19 Egyházak szövetségei Az egyházak társulásainak sajátos formája az egyházak szövetsége.20 Az az Lvt. alapján egyértelmű, hogy csak nyilvántartásba vett egyház lehet a szövetség tagja, más egyházi jogi személy például nem. Ezt az LB KGD1999.210 számon közzétett döntése is megerősítette, a részben magyarországi református egyházkerületek, részben külföldön működő egyházkerületek és egyházak által létrehozott Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinata kapcsán (erre, illetve a Kárpát-medencei Magyar Református Generális

18 Ebben közrejátszhatott a 11/1990. (VI. 13.) IM rendelet kissé félreérhetően megfogalmazott 1. § (2), mely az önálló szervezetekről nem is szól: „Az egyházat az országos székhelye szerint illetékes bíróságon egy jogi személyként kell nyilvántartásba venni, a szervezeti egységek jogi személyiségéről [Ltv. 13. § (2) bek.] az egyház alapszabálya rendelkezik.” 19 Ld. „Az egyházi jogi személyek bírósági bejegyzésének és egyházi nyilvántartásának szabályzata” 20 Megjegyzendő, hogy az egyházi jogi személyek alapíthatnak egyesületet is.

2 0 1 0.

4.

s z á m

Konventre még az 5.3. pontban visszatérek). A bíróság leszögezte sem egyházi szervezeti egység, szervezet, sem külföldi egyház nem lehet alapító. Felmerülhet a kérdés, hogy az egyházak szövetségének szervezeti egységei, szervezetei szerezhetnek-e jogi személyiséget az egyházakra vonatkozó szabályok szerint. Az Lvt. nem zárja ki ennek lehetőséget. Véleményem szerint azonban ez indokolatlan, helyesebb volna a 13. § (2)-(3) bekezdéseket, amelyek az egyházak működését szolgálják, kivenni az egyházak szövetségére is alkalmazandó szabályok köréből.

Egyes egyházi jogi személyek azonosító adatai Bevezető megjegyzések A továbbiakban tekintsük át néhány fontos, „történelmi” egyház belső szabályozásának az egyházi jogi személyek jogalanyisága szempontjából lényeges rendelkezéseit, illetve azok összefüggéseit az állami szabályokkal, figyelemmel a problematikus kérdésekre. „Történelmi egyház” alatt értem – általános jogi definíció hiányában – az 1947. előtt bevett és elismert vallásfelekezeteket. Amint azt a I. részben láthattuk, az egyházi jogi szabályok közül relevanciával elsősorban a belső (szervezeti, származtatott) jogi személyiségre és a képviseletre vonatkozó előírások bírnak. Az itt bemutatott egyházak többségének belső szabályozása széles körben biztosít jogi személyiséget szervezeti egységeinek, szervezeteinek. Az egyházak kiválasztásának történelmi szempontja tárgyunk kapcsán azért is használható, hogy ezeknek az egyházaknak van történetileg kidolgozottabb belső normarendszere, történelmi eredetű (ingatlan-) vagyonuk révén a magánjogi jogviszonyokban is jelentősebb szerepet játszhatnak, és mivel a bírósági nyilvántartáshoz esetükben többnyire nem tartozik „alapszabály”, belső jogukat kell általában alkalmazni. Ugyanakkor ez a belső jog nem minden esetben ismerhető meg könnyen, részint a kodifikáltság, részint a nyilvánosságra hozatal hiánya miatt. Ami az egyházak szervezeti felépítését általában illeti, a katolikus és a keresztény ortodox egyházak alapvető szervezeti egysége a püspökség (ún. episzkopális rendszer), a protestáns és a zsidók felekezetek alapegysége a több-kevesebb autonómiával rendelkező gyülekezet, illetve hitközség. Az országos egyházi vezető személy (pl.: a katolikus prímás), illetve testület (pl. a református, evangélikus zsinati, ill. országos elnökség), joghatósága a részegyházak, gyülekezetek tekintetében korlátozott – az izraelita felekezet esetében pedig az ilyen vallási vezető nincs is. A katolikus és az ortodox egyházakban a tisztségviselők általában kinevezéssel, a többi itt tárgyalt egyházban többnyire választással nyerik el megbízatásukat. A katolikus és az ortodox egyházak és szervezeti egységeik esetében az önálló képviseleti mód, míg a református, evangélikus, baptista egyházban két képviselő együt-


tes képviseleti joga a jellemző, az izraelita egyházban az önálló és az együttes képviselet egyaránt előfordul. A megyei bírósági nyilvántartások tartalma az egyházjogi rendelkezésekkel, illetve a belső egyházi szabályozás az Lvt.-vel nincs mindig teljes mértékben összhangban, a kettő ellentmondásai gyakorlati problémákra is vezetnek. Ez a kérdés persze megközelíthető volna akár úgy is, hogy a jogalkotó, illetve annak végrehajtása során a jogalkalmazó bíróság nem volt maximálisan tekintettel az egyházi szervezetrendszerek sokféleségére. A törvény hatálybalépését követően csaknem fél év állt rendelkezésre, hogy a művelődési miniszter megtegye a korábban elismert egyházak és bejegyzett szerzetesrendek nyilvántartásba vételére vonatkozó előterjesztést, és ennek alapján a megyei bíróságok hivatalból nyilvántartásba vegyék azokat. Az érintett szervezetek száma nem volt nagy, így leginkább talán a belső egyházi szabályok megfelelő ismeretének hiányával, illetve részben az Lvt. rendelkezéseinek félreértésével magyarázhatók a bejegyzés hibái és hiányosságai.21 A pontatlanságokra jellemző példa, hogy az Lvt. hivatalbóli nyilvántartásba vételről rendelkező 22. §-a „az e törvény hatálybalépésekor törvényesen elismert egyházként” működő szervezetekről szól, amikor ilyen „egyházak” akkor nem is léteztek.

Magyar Katolikus Egyház 22 A katolikus egyházi jogi személyek tekintetében a kánonjog (ideértve a – görög-katolikus – keleti kánonjogot is) szabályai az irányadók. A hivatalbóli nyilvántartásba vételkor a művelődési miniszter a bíróságnak küldött átirata mellékleteként megküldte a Magyar Katolikus Egyház szervezetéről, intézményeiről készített összeállítást. A melléklet szerint az egyházon belül önálló jogi személy valamennyi érsekség, püspökség (székes és társas) káptalan, plébánia, lelkészség, templom-, illetőleg kápolnaigazgatóság. Itt – valamint a református és evangélikus egyházaknál is – alkalmazták azt a technikai megoldást, hogy az egyházmegyéket nevesítve, az egyházmegyei szint alatti szervezeti egységeket kategória szerint közölték. A melléklet a bejegyzett szerzetesrendeket tételesen felsorolta. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia által 1994-ben kiadott „Az egyházi jogi személyek bírósági bejegyzésének és egyházi nyilvántartásának szabályzata” (a továbbiakban: szabályzat) rendezett néhány bizonytalan kérdést és határozta meg a nyilvántartásba vétellel kapcsolatos belső eljárást. Ennek alapján: a) Az Ltv. 13. § (2) bekezdés szerinti szervezeti egységek közül nagy számuk és a képviselő személyében bekövetkező gyakori változás miatt a bírósággal csupán 21 Bár a bíróságok vonatkozásában a megfelelő idő hiánya is magyarázatot adhat: a miniszter pl. a Magyar Katolikus Egyház esetében csak 1990. június 15-én kelt átiratában kérte a nyilvántartásba vételt, amelynek a bíróság egyébként már négy napon belül eleget is tett. Ld. KGD 1998.75 22 Komárom-Esztergom Megyei Bíróság 60060/1990.160.

2 0 1 0.

4.

s z á m

10 kategória szerint közölték a plébániákat, lelkészségeket, szerzetesházakat és egyes további jogi személyeket. b) Az Ltv. 13. § (2) bekezdés szerinti szervezeti egységek közül a bíróságnak tájékoztatásul nevesítve is bejelentették az „önálló képviselettel rendelkezőket”23: a Magyar Katolikus Püspöki Konferenciát (a továbbiakban: MKPK), az érsekségeket és püspökségeket, az egyházmegyék önálló intézményeit, a Katonai Ordinariátust, az MKPK Püspökkari Titkárságát és annak önálló intézményeit. c) Az egyház a Ltv. 13. § (3) bekezdés szerinti szervezetei, melyeket az egyház a bíróságnak bejelentett: a Magyar Karitász és önálló intézményei, a férfi, illetve a női szerzetesi elöljárói konferencia, a szerzetesrendek és önálló intézményeik, a szerzetesi konferenciák, egyes további társulások, egyesületek. A Magyar Katolikus Egyház mint egységes jogi személy nyilvántartásba vételével – annak kánonjogi összefüggéseivel – kapcsolatos ellentmondásokra már többen rámutattak,24 ezt azonban az egyház a „technikai kezelhetőség kedvéért” tudomásul vette (ld. a szabályzatot). Jelen dolgozat tárgyán túlmutat a kánonjognak a jogi személyiséggel kapcsolatos részletes előírásai25, a nagy számú jogi személy típus és a hozzájuk kapcsoló belső szervezeti és működési (pl. jogképességi, hatásköri, képviseleti) szabályok elemzése. Állami egyházjogi szempontból elegendő csupán annyit kiemelni, hogy a katolikus egyházszervezet minden szintjén (érsekség, püspökség, plébánia/görög-katolikus parochia) egyházi jogi személy képviselőjének (érsek/metropolita, megyéspüspök, plébános/görög-katolikus parochus, stb.) képviseleti joga minden esetben önálló, és a képviselő megbízatását a hierarchikus szervezeti rendszerben csak nagyon kivételes esetben nyeri el választással (pl.: az MKPK elnöke). Az egyházi jogi személyek „létezéséről és az adott ügyletre való képességéről” a fölérendelt egyházi jogi személy ad ki igazolást (pl. az egyházmegye, szerzetesrend, az MKPK stb. – ld. szabályzat), országos nyilvántartást az MKPK Titkársága vezet. Az egyház szervezeti egységeit, önálló szervezeteit a Komárom-Esztergom Megyei Bíróságnak jelenti be, a szerzetesrendeket az LB eseti döntésének megfelelően (KGD 1998.75) – mely amúgy kifogásolható szabályozáson alapul – az annak hazai központja szerint illetékes bíróságon kell nyilvántartásba venni. A megszentelt életnek a „szerzetesrendeken” (a kánonjogi „szerzetesi intézményeken”) túlmenő egyéb kánoni formáit, azaz a világi intézményeket és az apostoli élet társaságait a szabályzat szerint a Komárom-Esztergom Megyei Bíróságon kell bejelenteni. Ez azonban ellentmond a 11/1990. IMr. 1.§ (1) bekezdésének, amely az egyház valamennyi önálló szervezetére vonatkozik, ennek alapján ezért valamennyit a „székhelye” szerinti megyében kellene nyilvántartásba venni. Az állami 23 Megjegyzem a fogalomnak a szabályzat szerinti értelme kétséges, „önálló képviselettel” valamennyi jogi személy típus bír, legyen az szervezeti egység vagy önálló szervezet. 24 Erdő-Schanda 56.f., Ferenczy 1999. 524f. 25 A jogi személy fogalma maga is kánonjogi eredetű, erről bővebben vö. Ferenczy 518-529.


11 jogszabályok által használt „szerzetesrend” fogalomnak a kánonjogi „szerzetesi intézményekkel” való azonosítása is megkérdőjelezhető, hiszen pl. az 1988-ban „szerzetesrendként” elismert (majd az Lvt. alapján hivatalból nyilvántartásba vett) Magyarok Nagyas�szonya Társaság egyházjogi státusa (egyházmegyei jogú női) apostoli élet társasága.

Magyarországi Református Egyház 26 Az egyház szervezeti felépítést az ún. zsinati-presbiteri elv határozza meg, amelyet számos szerző a protestáns egyházak egyik legfontosabb jellemzőjének tart, és amellyel a reformáció a polgári demokráciák kialakulásának meghatározó tényezőjévé vált.27 Az elv egyik leglényegesebb összetevője, hogy az egyház „kormányzatát a lelkészek és a világi egyháztagok közösen végzik”28 Az református egyház önkormányzati jogú testületeinek, valamint erre felhatalmazott intézményeinek önálló jogalanyisága van.29 Az egyház törvény az egyházi szervezetrendszer valamennyi szintjén együttes képviseleti módot ír elő. Az egyházi intézményekre ez már nem vonatkozik – így pl. a református közoktatási intézményt az intézményt vezetője képviseli.30 Az anya-, társ-, misszó egyházközség jogi személy, a leányegyházközség nem az.31 A lelkész az egyházközségi főgondnokkal vagy gondnokkal együtt képviseli az egyházközséget.32 Jogi személyiséggel bír az egyházmegye és az egyházkerület.33 Az egyházmegyét az esperes és az egyházmegyei gondnok együtt képviseli.34 Külön megbízás alapján az egyházmegyei jogtanácsos képviselheti az egyházközségeket és –megyéket bíróságok és más hatóságok előtt.35 Az egyházi szabály fogalmai szerinti „jogtanácsos” a világi jog szerint ügyvéd, és ügyvédként is látja el feladatát.36 Az egyházkerületet a püspök és az egyházkerületi főgondnok képviseli együttesen.37

26 Főv. B. 63367/1990.12 27 ld. pl.: A Confessio c. folyóirat „Demokrácia, presbiteri rendszer, testületi kormányzás a református egyházban” tematikus számának cikkeit, 2007/3. (elektronikus kiadás: http://www.reformatus.hu/confessio/?ev=2007&szam=3; az állam- illetve alkotmányelméleti és –történeti szakirodalomból pl: Samu Mihály: Államelmélet. Budapest, Püski, 1992. 40.; Kisteleki Károly, Lövétei István, Nagyné Szegvári Katalin, Pomogyi László, Rácz Lajos: Egyetemes állam- és jogtörténet. Polgári kor. Budapest, HVG-ORAC, 2002. 16. 28 Szathmáry, 2004. 113. 29 1994. évi II. törvény a Magyarországi Református Egyház alkotmányáról és kormányzatáról 30 2005. évi II. törvény a Magyarországi Református Egyház 1995. évi I. közoktatási törvényének módosításáról a módosítással és a végrehajtási utasítással egységes szerkezetben 56. § 31 1994. évi II. törvény a Magyarországi Református Egyház alkotmányáról és kormányzatáról 14-17. § 32 1994. évi II. törvény a Magyarországi Református Egyház alkotmányáról és kormányzatáról 45. § b) 33 1994. évi II. törvény a Magyarországi Református Egyház alkotmányáról és kormányzatáról 75. §, 103. § 34 1994. évi II. törvény a Magyarországi Református Egyház alkotmányáról és kormányzatáról 82. § (1), 86. § (1) 35 1994. évi II. törvény a Magyarországi Református Egyház alkotmányáról és kormányzatáról 88. § (2) b. 36 1994. évi II. törvény a Magyarországi Református Egyház alkotmányáról és kormányzatáról 150. §, 88. § (2) e. 37 1994. évi II. törvény a Magyarországi Református Egyház alkotmányáról és kormányzatáról 113. § (1)

2 0 1 0.

4.

s z á m

12 A Magyarországi Református Egyházat a zsinat elnöksége képviseli38, amely választott püspökökből és egyházkerületi főgondnokokból áll. Az egyházi törvény egyébként nem határozza meg kifejezetten a zsinati elnökség létszámát, és nem is mondja kifejezetten ki, hogy az azonos a zsinat ún. lelkészi és világi elnökével, a gyakorlatban azonban a zsinati elnökség a lelkészi és világi elnökből áll. A gyakorlatban azonban e szabályok alkalmazása körül zavar tapasztalható. A Fővárosi Bíróság nyilvántartásában csupán a zsinat lelkészi elnöke szerepel képviselőként az Lvt. hatályba lépése óta és jelenleg is. Alacsonyabb szinten, az egyházközségek, -megyék és -kerületek képviselete során sem egyértelmű a gyakorlat: a képviselők személyéről kérelemre ún. „egyházfőhatósági igazolást” ad ki a Zsinati Iroda Hivatala (egyházközségek esetében az esperesi hivatal közreműködésével)39. Ezeken az igazolásokon azonban igen gyakran csak a lelkész képviseleti jogát igazolják, a második (világi) képviselőt nem tüntetik fel, egyáltalán nem utalnak az együttes képviseletre. Az egyházzal jogviszonyba kerülő felek, illetve az állami jogalkalmazók ezekből az igazolásokból tájékozódhatnak az egyházi jogi személy képviseletéről. Az együttes képviseleti szabályok ilyen megsértése álképviseletet alapozhat meg (Ptk. 221. § (1)-(2) bekezdés). Az igazolások kiadásának gyakorlatát és a képviseleti jog gyakorlását ténylegesen is feltétlenül az egyházi szabályokhoz kellene igazítani. Ami az országos egyházat illeti, a bírósági nyilvántartásban a zsinat világi és lelkészi elnökét együtt kellene feltüntetni az egyház képviselőjeként. Ez úgy volna rendezhető, ha az egyház maga kezdeményezné a bíróságon a bejegyzés kijavítását. 2004-ben létrejött a Kárpát-medencei Magyar Református Generális Konvent keretei között a magyarországi és határontúli magyar református egyháztestek40, vagyis összességükben a „Magyar Református Egyház” számára közös alkotmánytervezetet dolgoztak ki, melyet közös zsinaton fogadtak el 2009-ben. A hatályos jogban nincsen megfelelő jogi kategória határon átnyúló egyházi szervezetek számára, a „Magyar Református Egyház” sem vehető nyilvántartásba ezért egyházként vagy egyházak szövetségeként, jogi személyiséggel nem rendelkezik. Ettől függetlenül az egyház közös alkotmánya, mint amelyet a Magyarországi Református Egyház is alaptörvényének tekint, véleményem szerint az egyház belső szabályának tekinthető, állami jogszabály egyházi szabályra történő utalása esetén alkalmazható.

38 1994. évi II. törvény a Magyarországi Református Egyház alkotmányáról és kormányzatáról 162. § (1) 39 Zs-133/2007. számú Zsinati Határozat az egyházfőhatósági igazolások kiadásának rendjéről – egyes számban szól a képviselőről. 40 Az anyaországin kívül a Romániai Református Egyház, a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház, a Kárpátaljai Református Egyház, a Szerbiai Református Keresztyén Egyház, a Horvátországi Református Egyház (csatlakozása folyamatban) és a Szlovéniai Református Keresztény Egyház.


13 Magyarországi Evangélikus Egyház41 Az egyház törvényei a zsinat-presbiteri elvet kifejezetten nem említik, Boleratzky Lóránd szerint azért, mert az evangélikus egyházban az nem tisztán, hanem képviseleti elvekkel keverten érvényesül.42 Rögzíti a törvény viszont a paritás elvét, mely szerint az egyházban az egyházi szervek összetételénél a lelkészi és nemlelkészi elem azonos mértékű befolyása érvényesül.43 Az egyház önkormányzattal rendelkező szervezeti egységei az egyház közgyűlésének határozata vagy törvény alapján nyerhetnek jogi személyiséget, melyekről az egyház Országos Irodája nyilvántartást vezet, és annak alapján igazolást ad ki.44 Az egyház törvénye alapján jogi személyiségű szervezeti egység az evangélikus egyházközség. Az egyházközség részei (anya- társ-, leány- fiókegyház és a szórvány) az országos presbitériumtól kérhetik önálló jogi személlyé nyilvánításukat.45 Az evangélikus egyházmegye is kérheti önálló jogi személlyé nyilvánítását.46 Az egyházkerület jogi személyiségéről az egyházi törvények hallgatnak, azok tehát nem rendelkeznek jogi személységgel. Az egyházközséget az egyházközségi elnökség tagjai, vagyis a lelkész és a felügyelő (együttesen) képviselik.47 Az egyházmegyét az egyházmegyei elnöksége, vagyis az esperes és az egyházmegyei felügyelő (együttesen) képviselik.48 (Az egyházkerületet az egyházkerületi elnökség tagjai, a püspök és az egyházkerületi felügyelő közösen képviselik.49) A Magyarországi Evangélikus Egyház (az „országos egyház”) „legszélesebb körű döntéshozó, legfőbb képviseleti és törvényhozó testülete” a zsinat. A zsinat elnöksége egy-egy lelkészi és nemlelkészi elnökből, egy-egy lelkészi és nemlelkészi alelnökből, valamint a zsinati bizottságok elnökeiből áll. A zsinat – vagyis azon keresztül az országos egyház – képviselete a zsinat „elnökeinek feladata” (és nem a „zsinat elnökségének” hatásköre), akik azt az alelnökökre átruházhatják.50 Megjegyzem, itt is alkalmazandó az az általános jogelv, hogy az szervezeti képviseleti jog egészében nem ruházható át, vagyis a bírósági nyilvántartásba is bejegyzett képviselők csak meghatározott ügyekre vonatkozóan ruházhatják át képviseleti jogukat. Az egyházi törvény a képviselet módjáról nem szól, nem egyértelmű, hogy a képviseleti jog önálló vagy együttes-e. (Amint arra már utaltam, a bírósági nyilvántartás nem tartalmaz adatot a képviselet módjáról, arról legalább az 41 Főv. B. 63366/1990.17. 42 Boleratzky 1998. 80. 43 1997. évi I. törvény a Magyarországi Evangélikus Egyházról 12.§ 44 1997. évi I. törvény. 10. § A jogi személyiségre vonatkozó szabályokat 2005-ben átfogóan újraszabályozták, hatályon kívül helyezve a korábbi 1997. évi II. törvényt az egyház szervezetéről és igazgatásáról. 45 2005. évi IV. törvény az egyház szervezetéről és igazgatásáról 5. § (4). 46 2005. évi IV. törvény az egyház szervezetéről és igazgatásáról 42. § 47 2005. évi IV. törvény. 25. § (2) 48 2005. évi IV. törvény. 56. § (1) 49 2005. évi IV. törvény. 85. § (2) 50 2005. évi IV. törvény az egyház szervezetéről és igazgatásáról 109. § (3) e).

2 0 1 0.

4.

s z á m

14 egyházi törvényekben kifejezetten és pontosan rendelkezni kellett volna). Az országos egyházzal kapcsolatban képviseleti hatásköre van számos más szervnek: az országos elnökségnek (az országos felügyelő és az elnökpüspök)51, az országos irodaigazgatónak, „jogi vonatkozású ügyekben” az egyházat az országos ügyész képviseli.52 Az evangélikus országos ügyész a világi jog szerint a református zsinati jogtanácsoshoz hasonlóan ügyvéd. A bírósági nyilvántartásba képviselőként jelenleg öt tisztviselő: mindhárom püspök, köztük az elnökpüspök, az országos felügyelő és az országos irodaigazgató is be van jegyezve. A nyilvántartásból nem derül ki, hogy közülük ki, milyen ügyben, kivel együtt és milyen módon járhat el képviselőként. Konkrét esetben ennek ellenőrzése nem egyszerű, csak az egyháztörvények elemzése alapján igazolható – a képviselet önálló vagy együttes jellege még annak alapján sem mindig –, illetve a gyakorlatban a jogalkalmazók itt is az országos iroda igazolására támaszkodhatnak.

A keresztény ortodox egyházak A hazai ortodox kereszténység szervezetileg rendkívül széttagolt, részint a nemzeti egyházak sokfélesége miatt, részben azért, mert az egyes nemzeti(ségi) egyházak sem minden esetben egységesen vannak nyilvántartásba véve. Az ortodox egyházszervezet önálló, „autokefál” helyi egyházakból tevődik össze, a hazai egyháztestek az illetékes külföldi patriarchátus joghatósága alá tartoznak.53 Az ortodox egyházmegyék élén megyéspüspök, esperességekén esperes, egyházközségekén parochus áll.54 Jelenleg a következő egyházak szerepelnek a nyilvántartásban: • szerb: Budai Szerb Ortodox Egyházmegye55, • román: Magyarországi Román Ortodox Püspökség /Gyula/56 • orosz (illetve görög eredetű, magyar): Orosz Orthodox Egyház Magyar Egyházmegyéje (Moszkvai Patriarchátus)57 • görög: Konstantinápolyi Egyetemes Patriarchátus – Magyarországi Orthodox Exarchátus58 • Budapesti Görög Alapítású Magyar Orthodox Egyházközség59 • bolgár: Magyarországi Bolgár Ortodox Egyház60 51 2005. évi IV. törvény az egyház szervezetéről és igazgatásáról 131-134. § 52 2005. évi IV. törvény az egyház szervezetéről és igazgatásáról 142. § 53 ld. Berki 2004. 103-138., Szathmáry 2004. 302. Egyikük sem tett még említést a görög patriarchátus joghatóságáról, illetve az azzal kapcsolatos vitás kérdésekről. 54 Berki 2004. 131. 55 Pest Megyei Bíróság 61148/1991.3s 56 Békés Megyei Bíróság 20543/1990. 8/I 57 Főv. B. 63354/1990.16 58 Főv. B. 61190/1995.15 59 Főv. B. 60280/2007.3 60 Főv. B. 67585/1991.53


15 Az Lvt. hatálybalépésekor a Magyarországi Ortodox Egyházat és a román ortodox egyházmegyét vették hivatalból nyilvántartásba, mint elismert felekezeteket. A 2. világháború után is működött azonban a szerb egyházmegye és két bolgár egyházközség is, ezeket az egyházakat azonban csak kérelemre jegyezték be 1991-ben.61 A román egyházmegye korábban vikariátus volt, 1999. óta van saját püspöke.62 A szerb egyházmegye püspöke 1990-ben tudta ténylegesen újra elfoglalni helyét.63 A Magyarországi Ortodox Egyházhoz, mint esperességhez (esperes-adminisztrátorral az élén) tartoztak a görög eredetű, illetve magyar egyházközségek az oroszokkal együtt, 1949. óta a Moszkvai Patriarchátus joghatósága alatt. Már a 2. világháború előtt is voltak ugyanakkor arra – sikertelen – törekvések, hogy a görög egyházközségek a Konstantinápolyi Patriarchátushoz csatlakozhassanak.64 Az egyház 1998as szabályzatában felsorolt, jogi személyiségű egyházközségek: a budapesti magyar (Nagyboldogasszony), budapesti orosz, a miskolci, nyíregyházi, szentesi és szegedi, az alapszabály felsorol továbbá gyöngyösi, kecskeméti, karcagi ingatlanokat. Az egyházközségeket a parochus és főgondnok együtt képviseli. Az egyházmegyei rangra emelt65, új nevet kapott egyház 2000-ben kelt alapszabálya a szentesi egyházközséget már nem említi, a gyöngyösit viszont igen, és utal a jogi személyiséggel nem rendelkező egyházközségekre is. Az egyházmegye kormányzásával jelenleg (a bécsi és ausztriai egyházmegyékkel együtt) a jegorjevszki érsek van megbízva, de a bírósági nyilvántartás még az immáron nyugdíjba vonult korábbi képviselő bécsi metropolita nevét tartalmazza. 1995-ben került bejegyzésre a Konstantinápolyi Patriarchátus hazai exarchátusa, élén az ausztriai metropolitával. Szabályzata nem szól kifejezetten az egyházközségek jogi személyiségéről, illetve nem sorolja fel azokat tételesen, annak melléklete példálózva említi a beloianniszi egyházközséget. 1999-ben a bíróság tudomásul vette az egyház tájékoztatását arról, hogy a karcagi, kecskeméti, szentesi ortodox egyházközösségek csatlakoztak hozzá. A bíróság nem vizsgálta meg, hogy ezek azonosak-e (legalább a Fővárosi Bíróságnál bejegyzett) más egyház szabályzata szerinti egyházközségekkel, és ha igen, van-e arra lehetőség, hogy ezek a görög egyházmegyéhez csatlakozzanak. Álláspontom szerint erről a bejelentést követően dönteni kellett volna. Az újabb orosz szabályzat már nem nevezi meg a három egyházközség közül egyiket sem, bár kánoni hovatartozásuk továbbra sem tisztázott.66 A jogutódlás kérdése – tekintettel a jelentős ingatlanvagyon-

61 A szocialista állam valójában csak a Magyar Ortodox Egyházat – illetve részben a román egyházmegyét – kezelte félként, az Egyházak Ökumenikus Tanácsának pl. egyedüli ortodox tagja volt. 62 Ld. Dujmov 343.; Szathmáry 2004. 302. szerint tévesen vikariátus, vikáriussal az élén. 63 Ld. Dujmov 343.; Szathmáry 2004. 302. szerint tévesen püspöki vikárius vezetése alatt. 64 Ld. Berki 2007. 51-66. 65 Berki 2007. 65.; Szathmáry 2004. 302. szerint tévesen még esperesség. 66 Moszkvától történő elszakadásuk és a görög patriarchátushoz történő csatlakozásuk kánoni érvényességét Berki Feriz és Dujmov Milán megkérdőjelezi.

2 0 1 0.

4.

s z á m

16 ra – vitatott, illetve jogviták forrása.67 2000-ben a három egyházközség „jogi személyiségének, történelmi vagyonjogi autonómiájának egyenkénti és teljes megőrzésével” közös parochiát alapított (a görög exarchátus Alföldi Görög Keleti Parochiája – képviseli a szentesi parochus), ennek alapszabályában van az egyház bíróságnak csatolt okiratai közül az egyedüli (közvetett) utalás az egyházközségek jogi személyiségére. 2007-ben a budapesti görög alapítású egyházközséget önálló egyházként is nyilvántartásba vették. A görög exarchátus korábban (tévesen) kérelmezte ennek szervezeti egységként történő nyilvántartásba vételét is, de szabályzata továbbra sem nevesíti az egyházközségek között. Amennyiben az mégis a görög exarchátus tagegyházközségének is tekinthető, hasonló problémákkal szembesülünk, mint a MAZSIHISZ önálló egyházként nyilvántartásba vett taghitközségei esetén (ld. alább 5. pont). Az egyházközséget annak elnöke képviseli, „ideiglenes székhelyen” működik. Ennek bejegyzésekor sem vizsgálta a bíróság az egyházközség viszonyát az orosz egyházmegyéhez. Az egyházközség a 2. világháború előtt létrejött Budapesti Görög-alapítású Görögkeleti Magyar Egyházközség jogutódának tartja magát. 1991-ben kérelemre vette nyilvántartásba a bíróság a Magyarországi Bolgár Ortodox egyházat. A kérelemben utaltak rá, hogy az egyház 1916-ra (a budapesti egyházközség megalapítása), illetve 1979-re (a budapesti székhelyű Nyugat-európai Bolgár Egyházmegye kánonjogi megalapítása) visszamenő jogelődökkel rendelkezik. Két, jogi személyiséggel nem rendelkező, budapesti és pécsi egyházközségből áll, korábbi önálló képviselője helyett ma a bejegyzett három tisztségviselőből ketten együttesen képviselik.68 A hazai keresztény ortodox egyházak és egyházközségeik jogalanyisága körül tehát jelenleg rendkívül sok a bizonytalanság. A viták ellenére az érintettek már többször kinyilvánították szándékukat a közeledésre. Az elképzelések között szerepel a szervezeti egységesülés is pl. egy autonóm magyarországi érsekség létrehozása útján,69 de ezek megvalósulása teljesen bizonytalan.

Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége70 A magyarországi zsidóság legnagyobb, állam részéről is partnernek tekintett szervezetének megnevezése némiképp félrevezető. A MAZSIHISZ ugyanis nem egyházak szövetségeként, hanem egyházként szerepel a Fővárosi Bíróság nyilvántartásában. Az egyházakra is alkalmazhatónak tűnik egyébként a társadalmi szervezetekre kidolgozott bírósági jogértelmezés, mi67 Dujmov 345. Évekig tartó pereskedés folyt Budapest, Petőfi téri ingatlanok (Nagyboldogasszony székesegyház és lelkészlakás) tulajdonjoga iránt, amely a felperes görög fél pervesztességével zárult: a bíróság nem tartotta megállapíthatónak az exarchátus jogutódlását. 68 2000 és 2006 között a felülvizsgálati szakaszt is többször megjárt jogviták zajlottak az egyházat vezető lelkész utódlása körül. 69 Dujmov 346. 70 Főv. B. 63365/1990.26


17 szerint a szervezet elnevezésében szereplő „szövetség” szó önmagában nem feltételezi, hogy alapítók szervezetek szövetségét kívánták volna létrehozni.71 A név bejegyzésére egyébként már az Lvt. alapján került sor a – korábbi három önálló, kongresszusi-neológ, ortodox és statusquo ante hitközségi szervezet állami gyámkodás alatt történő egyesítésével 1950-ben létrehozott – Magyar Izraeliták Országos Képviselete (MIOK) 1991-es átalakulása kapcsán.72 A MAZSIHISZ tagjai az önálló hitközségek és szórványok. A taghitközségei egyfelől az alapszabály alapján kaphatnak jogi személyiséget. Az alapszabály azonban kifejezetten megengedi azt is, hogy a taghitközségek – amennyiben az Lvt.-ben foglalt önálló egyházalapítási feltételeknek megfelelnek – saját hatáskörükben döntsenek arról, hogy kérik-e bírósági bejegyeztetésüket az illetékes bíróságtól (10. §). Az alapszabály melléklete felsorolja a taghitközségeket, jelezve, hogy ezek közül melyik van önállóan egyházként is nyilvántartásba véve (ezek a budapesti – a Budapesti Izraelita Hitközséget 1990-ben hivatalból vették nyilvántartásba, a debreceni, a kaposvári, – az időközben kivált – keszthelyi és a Magyarországi Autonóm Orthodox Hitközség). A MAZSIHISZ alapszabálya nem tartalmaz egyértelmű rendelkezést arra nézve, hogy a taghitközségek a jogi személyiséget csak egy-, vagy akár mindkétféleképpen megszerezhetik-e, de inkább utóbbi irányába mutat.73 A MAZSIHISZ így voltaképp részben egyházként, részben egyházak szövetségeként működik, ami a gyakorlatban számos problémához vezethet, illetve vezet, és elméleti alapon is kifogásolható. Véleményem szerint az egyházi szervezeti egységek „kettős” jogi személyisége nem kívánatos,74 és célszerű volna jogszabály-módosítás során ennek lehetőségét akár kifejezetten is kizárni. A Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségét a szövetség elnöke képviseli általában, kivéve a szövetségi adminisztrációval összefüggő ügyeket. Képviseleti jogát esetileg átruházhatja az általa meghatalmazott tisztségviselőre, vagy közgyűlési tagra. (72. §) A szövetséget az ügyvezető igazgató képviseli minden, a szövetség adminisztrációjával összefüggő kérdésben a (84. § (3) l) pont), meghatározott ügyekben az elnök és az ügyvezető igazgató pedig együttesen jár el. A taghitközségek alapszabályukban állapítják meg szervezetüket (21. § (1) bekezdés), legalább három fős elöljáróságot kötelesek választani. A vezetők közösség által történő megválasztása vallási előírás.75 A hitközség legfőbb döntéshozó szerve által választott, hitközséggel munkaviszonyban álló rabbi feladatkörébe a vallási kérdések tartoznak. A hitközségek ifjúsági csoportjai jogi személyek (37. § (1) bekezdés). A hitközségek kép71 LB Kny.VI.37.568/2001/3 Idézi: Lomnici 167-170. 72 Szathmáry 2003 110. 73 A melléklet az ott felsorolt egyházközségeknél azt jelzi, hogy önálló egyházként „is” szerepelnek a nyilvántartásban. A KGD 2008.149. számon közzétett jogesetben a MAZSIHISZ a külön is nyilvántartásba vett tagegyházközsége kilépését követően annak törlését kérte – az egyházközség jogi személyiségét az alapszabályból is levezetve. 74 Néhány példa a felmerülő kérdésekre: az „anyaegyház” megszűnése hogyan hat ki az önálló egyházként bejegyzett „tagegyházra”? A tagegyház megszűnése esetén annak jogutódja-e az anyaegyház? Az anyaegyház alapítója lehet-e a tagegyházé is? 75 Oláh 198., 213.

2 0 1 0.

4.

s z á m

18 viseletéről a MAZSIHISZ alapszabálya nem tartalmaz rendelkezést, önálló és együttes képviselet egyaránt előfordul. (Tradicionálisabb a hitközségi elnök önálló képviseleti joga, de a Statusquo Ante hitközséget a vezető rabbi képviseli). A hitközségek alapszabályait a bírósági nyilvántartásba benyújtani nem kellett, azokat nyilvánosságra sem minden esetben hozták, ezért azokról harmadik személyek nem tudnak tájékozódni. Az elmúlt években egyre nagyobb számban kerültek bejegyzésre a MAZSIHISZ-tól független zsidó hitközségek és egy hitközségi szövetség is: 2004-ben az EMIH Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség (Statusqou Ante)76, mely a nevében jelzett irányzat folytatójának tekinti magát és a Szim Salom Progresszív Zsidó Hitközség77, 2006-ban a Debreceni és Dunamenti Zsidó Hitközségek Szövetsége78, 2007-ben a Bét Orim Reform Zsidó Hitközség79.

Magyarországi Baptista Egyház80 Az első hazai elismert vallásfelekezet hatályos alapító okirata (alapszabálya) értelmében jogi személyiséggel az a belső szervezeti egység rendelkezik, amelyet az egyház legfőbb határozathozó szerve annak nyilvánít, és amelyeket az alapító okirat melléklete ilyenként feltüntet. A gyülekezetek mellett a Baptista Teológiai Akadémia és a Baptista Szeretetszolgálat is az egyház jogi személyiségű szervezeti egysége. A belső szabályok részletesen rendezik a gyülekezetek jogi személlyé válásának rendjét, valamint a jogi személyiségű gyülekezetek tulajdonosi és egyéb jogait. A gyülekezet és az országos egyház közötti szervezeti szintek (egyházkerület, tagszövetség stb.) nem rendelkeznek jogi személyiséggel. Az alapszabály nem ruház fel jogi személyiséggel önálló szervezetet. A gyülekezeteket a lelkipásztor és a gyülekezetvezető együttesen képviseli (egyes ügyekre a gyülekezet önálló képviseletre is meghatalmazást adhat) (4. § (9) b) pont). Az országos egyházat az egyházelnök és az egyház főtitkára együttesen képviselik (13. §), ők ketten szerepelnek a bírósági nyilvántartásban. Gazdasági ügyekben a gazdasági igazgató az egyház „megbízott képviselője” (SzMSz 21. § 4) b) pont), illetve a főtitkárral együtt utalványoz. 21. § 2) a). pont). Megjegyzem, ez a szabály ellentmondásos, hiszen a gazdasági igazgató képviseleti jogáról a szabályzat rendelkezik, a megbízásra utalás azonban mégis külön jogügyletet feltételez, annál is inkább, mivel az igazgató a bírósági nyilvántartásba képviselőként bejegyezve nincs.

76 Pest Megyei Bíróság 60298/2004. 12/I 77 Főv. B. 60975/2004.11 78 Hajdú-Bihar Megyei Bíróság 60175/2006.9 79 Főv. B. 60953/2007.2 80 Főv. B. 63364/1990.17


19 Magyarországi Unitárius Egyház81 Az egyház alaptörvénye szerint az egyház intézményei a zsinat döntése alapján válhatnak jogi személyekké (5. §). A gyülekezetek nem rendelkeznek jogi személyiséggel. Az egyház képviselője a püspök és a főgondnok „együttesen vagy külön-külön.” (Az „Egyházi Képviselő Tanács” nem képviseleti szerv, hanem az egyház végrehajtó-felügyeleti-irányítási hatáskörű főhatóságának neve.) Az alaptörvény a képviseleti jog terjedelmét mindkét egyházi vezető tekintetében szó szerint azonos módon, általános jelleggel állapítja meg (161. § 1., 164. § 1.)82 Ebből a – meglehetősen pontatlan – szabályozásból arra lehet következtetni, hogy a két legfőbb tisztviselő általában egyaránt önállóan, azonos módon képviseli az egyházat. A jogtanácsos képviseli az egyházat „a püspök és a főgondnok által reá bízott ügyekben”. (178. §f)

További megjegyzések de lege ferenda Az Lvt. rendelkezései, illetve a bírósági nyilvántartások tartalma és a belső egyházi szabályok közötti ellentmondások kiküszöbölésére a jövőben módot kellene találni. A nyilvántartásba az Lvt. szabályainak téves alkalmazása folytán került hibás vagy hiányos, hivatalból tett bejegyzéseket a bíróság hivatalból kijavíthatná, illetve kiegészíthetné83, miközben az időközben bekövetkezett változásokra is tekintettel kell lennie, ahogy arra az LB a KGD 1998.75. számon közzétett határozatban rámutatott. Ezért az érintett egyházzal történő egyeztetés ilyen esetben nem mellőzhető. Különösen fontos ez akkor, amikor egyházi belső szabály alkalmazására kerül sor, az állami jog és az egyházi önértelmezés szerinti fogalmakat kell összhangba hozni (pl. a szerzetesrendek kapcsán). A jogszabálysértően nyilvántartásba vett egyházi jogi személyek törlésére azonban csak ügyészi kereset alapján kerülhet sor (ld. KGD 2008. 149. határozat). Láthattuk, hogy több egyház esetében a belső, származtatott jogi személyiségre vonatkozó egyházi előírások nincsenek teljesen összhangban az Lvt.-vel, illetve a jogi személyekre általában vonatkozó joggal. Amikor az egyház állami jogi értelemben vett jogi személyiséggel ruház fel szervezeti egységeket, akkor az Lvt.-re és a polgári személyi jogra általában tekintettel kell(ene) lenni. Ennek hiányában az egyházi szabály nem lesz „működőképes”, adott esetben például állami jogi eszközzel nem jutható érvényre. Az Lvt. tárgyalt szabályait több ponton szükséges kisebb-nagyobb mértékben módosítani, pontosítani, elsősorban az egyházi jogi személyek és képviselőik azonosításához

81 Főv. B. 63355/1990.17 82 „Képviseli az Egyházat az állami hatóságok és bíróságok előtt, továbbá más egyházakkal, önkormányzatokkal, jogi és magánszemélyekkel szemben minden, az Egyházat érintő kérdésben.” 83 Pp. 224-226. §

2 0 1 0.

4.

s z á m

20 szükséges adatok megismerhetősége, valamint a megszűnésük körüli jogbizonytalanságok kiküszöbölése érdekében – amint arra fentebb már utaltam. Már esett szó a tervezett új Polgári Törvénykönyv kapcsán felmerült kérdésekről is. A jogi személyekre vonatkozó általános szabályok reformja során tekintettel kell lenni az egyházi jogi személyekre is, ha a Ptk. jogi személyek fő típusait megnevezi, ezekre is utalni szükséges. Fontos tisztázni az általános szabályok és az Lvt. viszonyát, az általános szabályok módosítása esetén meg kell vizsgálni, hogy az Lvt. szabályai közül melyeken kell változtatni. A társadalmi szervezetekre vonatkozó joganyag (az egyesülési törvény és a Ptk.) reformja kapcsán (mely egyébként is, de az új Ptk.-ra tekintettel is szükséges lesz) pedig tekintettel kell lenni arra, hogy az Etv. és az Lvt. szabályai (illetve azok gyakorlati alkalmazása) összekapcsolódik. Emiatt érdemes lenne a társadalmi szervezetek és az egyházak szabályozásának átfogó módosítását együttesen, és a végleges, új általános polgári jogi szabályok ismeretében megalkotni. dr. Schlosser Annamária közjegyző-helyettes

Felhasznált irodalom Balogh Margit – Gergely Jenő: Állam, egyházak, vallásgyakorlás Magyarországon, 1944-2005. Dokumentumok. Budapest, MTA. 2005 Berki Feriz: Az ortodox kánonjog. In: Antaloczy Péter és sokan mások: Felekezeti egyházjog. Budapest, HvgOrac, 2004. (átdolg., bőv. kiad.) 103-138. Berki Feriz: Magyar ortodoxok. In: Doncsev Toso, Szőke Lajos (szerk.) A keleti kereszténység Magyarországon. Budapest, 2007. 51-66. Besenyei Lajos – Bíró György: Személyek joga. Miskolc, Novotni, 2006. Boleratzky Lóránd: A magyar evangélikus egyházjog alapjai és jogforrásai. Budapest, 1. rész 1991., 2. rész 1998. Csiziné Schlosser Annamária: Egyházak és egyházi szervezetek képviselete. In: Közjegyzők Közlönye. 2005/12. 28-31. Dujmov Milan: A magyarországi ortodoxia 1945 után. In: Balogh Margit (szerk.): Felekezetek, egyházpolitika, identitás Magyarországon és Szlovákiában 1945 után. Budapest, Kossuth, 2008. 341-346. Erdő Péter: Egyházjog. Szent István Társulat. Budapest, 2005. 4. jav. kiad. Erdő Péter – Schanda Balázs: Egyház és vallás a mai magyar jogban. Budapest, 1993. Ferenczy Rita: Kérdések az egyházak és szervezeteik jogi személyiségének köréből. In: Magyar Jog 1999/9. 518-529. Lomniczi Zoltán: Egyesületek. Budapest, HVGOrac. 2006. 2. hatályosított, bőv. kiad. Oláh János: Judaisztika. Budapest, Gabbiano Print Kft. 2009. 2. átdolg. kiad. Pánczél Áron: Az egyházak magánjogi jogalanyisága. Az egyházi jogi személyek és tevékenységük a magyar társadalomban. In: Polgári jogi tudományos diákköri évkönyv 2001, 201-222. Schanda Balázs: Magyar állami egyházjog. Szent István Társulat, Budapest, 2003. 2. átdolg. kiad. Szathmáry Béla: A zsidó jog alapjai. Budapest, Századvég – LUX, 2003. Szathmáry Béla: Magyar egyházjog. Századvég, Budapest, 2004. Szobota Zoltán: Régi lemez: Előkerült az egyházi kártya. In: HETEK 2010. február 12. www.hetek.hu


21

A közjegyző szerepe a bírósági végrehajtásban Alapvetés A bírósági végrehajtás fogalma Magánjogi oldalról megközelítve a bírósági végrehajtás olyan önálló, törvényileg szabályozott eljárás, amelyben állami, vagy meghatározott szempontból azzal azonosnak minősülő szerv, elsősorban vagyoni kényszer alkalmazása révén juttatja érvényre az állam által, a konkrét egyedi ügyben fennállónak elismert és kikényszeríthető alanyi jogot, vagy előzetesen biztosítja a konkrét egyedi ügyben történő elismerés vagy a kikényszeríthetőség előtt védelemben részesített alanyi jog későbbi érvényre juttatását. A magánjogi igények érvényesítése mellett a vagyoni jellegű pönális szankciók (pl. pénzbüntetés, pénzbírság, rendbírság) realizálása során is – az adott szankciók vagyoni természete miatt – a bírósági végrehajtás intézményeit kell alkalmazni.

A bírósági végrehajtás szakaszai Mindenekelőtt fontos rögzíteni, hogy a bírósági végrehajtás rendszerint nem előzmény nélküli. A végrehajtási eljárás magát általában valamely más eljárás előzi meg (polgári per, polgári nemperes eljárás, büntetőeljárás, választottbírósági eljárás, stb.). Ezen korábbi eljárás eredményeként születik meg a követelés fennállását igazoló, a végrehajtás alapjául szolgáló okirat. Ez utóbbit számos jogrendszerben végrehajtási jogcímnek nevezik. Maga a végrehajtási eljárás alapvetően két fő szakaszra oszlik. Az első lépcső a végrehajtás elrendelése, a második a végrehajtás foganatosítása. A végrehajtás elrendelése végrehajtható okirat kibocsátása révén történik, ennek során arról születik döntés, hogy helye van-e a végrehajtásnak, működésbe léphet-e a legális állami kényszer a követelés realizálása érdekében. A végrehajtás foganatosítása során – ha pénzkövetelést érvényesítenek ezen az úton – az adós pénzügyi intézménynél kezelt vagyonát, munkabérét, egyéb járandóságát, majd ingóságait, végül ingatlanát vonják végrehajtás alá. Ezeket a vagyontárgyakat először lefoglalják, majd – ha szükséges – értékesítik. Értékesítésre értelemszerűen csak az ingóságok és ingatlanok esetében kerülhet sor. Végül a lefoglalt vagyontárgyak értékét – a végrehajtás költségeinek levonását követően – a fennálló követelés erejéig a jogosult részére kifizetik.

2 0 1 0.

4.

s z á m

22 A bírósági végrehajtásban közreműködő szervek A bírósági végrehajtás elrendelése illetve foganatosítása során jelenleg alapvetően a bíróság, a közjegyző, a bírósági végrehajtó és egyéb szervek járnak el. A bíróság mind a végrehajtás elrendelése, mind a végrehajtás foganatosítása során jelentős szerepet tölt be. A végrehajtást elrendelő bíróság az a bíróság, amely a Vht. előírásai alapján a végrehajtható okirat kiállítására jogosult (ld. pl. Vht. 15. §, 16. §, 20. §). A végrehajtást foganatosító bíróság az adós lakóhelye, illetőleg székhelye szerinti, illetve az adós végrehajtás alá vonható vagyontárgyának helye szerinti bíróság. A végrehajtás elrendelése során a végrehajtást elrendelő bíróság dönt arról, hogy a végrehajtási eljárás megindulhat-e, amennyiben a végrehajtás elrendelésre kerül a bíróság végrehajtható okiratot állít ki. A bíróságnak a végrehajtás foganatosítása során is számos feladata van (Pl. döntés a jogutódlás kérdésében, rendbírság kiszabása, végrehajtás felfüggesztése, végrehajtás megszüntetése, a zálogjogosult bekapcsolódásának engedélyezése, végrehajtási kifogás elbírálása, stb.) A végrehajtási eljárásban eljáró szervek köre 2010. június 1-től bővült ki a közjegyzőkkel. Ettől az időponttól kezdve a bíróság mellett a közjegyző is szerepet kap a végrehajtás elrendelése körében: némi leegyszerűsítéssel azt mondhatjuk, hogy meghatározott okiratok alapján induló végrehajtási eljárásokban a közjegyző megkapta a végrehajtást elrendelő bíróság feladatait. Ezek az okiratok a következők: • a közjegyző által hozott, marasztalást tartalmazó határozat, ideértve a fizetési meghagyást is, • a közjegyző által jóváhagyott egyezség, • a közjegyzőnek a közjegyzői nemperes eljárás lefolytatásáért felszámított díjról és költségről kiállított költségjegyzéke, • az európai fizetési meghagyás, ha az európai fizetési meghagyást a magyar közjegyző bocsátotta ki, • olyan közjegyzői okirat, amely az tartalmazza a szolgáltatásra és ellenszolgáltatásra irányuló vagy egyoldalú kötelezettségvállalást, a jogosult és a kötelezett nevét, a kötelezettség tárgyát, mennyiségét (összegét) és jogcímét, a teljesítés módját és határidejét, • a zálogszerződésről szóló közokirat, ha a követelés teljesítési határideje letelt, • olyan közokirat, amely az ingatlan közös tulajdonának árveréssel történő megszüntetésére irányuló szerződésről szól, ha az okirat tartalmazza az ingatlan becsértékét, az árverési feltételeket, továbbá az eljárási költség viselésének és a befolyt vételár felosztásának a módját. A végrehajtás foganatosítása körében a legtöbb feladat a bírósági végrehajtókra hárul. A bírósági végrehajtókon belül különbséget kell tenni az önálló és a megyei (fővárosi) bírósági végrehajtók között, ezeknek hatásköre, jogállása, díjazása és fe-


23 lelőssége is alapvetően eltér egymástól. Bármely típusú végrehajtóról is legyen szó, magának a végrehajtónak a munkáját végrehajtó-helyettes, illetve a végrehajtójelölt segítheti. A végrehajtási eljárás lefolytatása körében közreműködő egyéb szervek között említést érdemel a rendőrség (pl. a kényszerintézkedések foganatosítása során jut szerephez) illetve a földhivatal (pl. ingatlan-végrehajtás esetén a végrehajtási jognak az ingatlan-nyilvántartásba történő bejegyzésekor közreműködik).

A bírósági végrehajtás fajtái A magyar jog a bírósági végrehajtás szabályozásán belül különbséget tesz az általános végrehajtási eljárás, valamint a különleges végrehajtási eljárások között. Az általános szabályok szerinti végrehajtási eljárás a belföldi végrehajtható határozaton (okiraton) alapuló pénzkövetelés kielégítésére irányul. Ezzel szemben a különleges végrehajtási eljárások vagy meghatározott cselekmény végrehajtására, vagy kielégítés helyett csak követelés biztosítására, vagy külföldi határozat végrehajtására irányulnak. A különleges végrehajtások köre 2009. január 1-jétől kiegészült a zálogtárgy egyszerűsített végrehajtási értékesítésére irányuló eljárással.

A bírósági végrehajtás jogforrásai A végrehajtási eljárást számos nemzeti és közösségi jogforrás szabályozza. A nemzeti jogszabályok között a legjelentősebb a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény, azaz a Vht. A bírósági végrehajtás jogforrásai körében a törvényi szintű szabályok között kell említeni a Vht. mellett a Pp-t is, amelynek szabályait másodlagosan, szubszidiárius jelleggel kell alkalmazni a végrehajtási eljárásokban. (Felmerülhet például az anyanyelv használatának biztosítására, a kérelmek tartalom szerinti elbírálására, a perképességre, a képviseletre, beadványokra, a hiánypótlásra, a mulasztásra és az igazolásra, a határozatok kiegészítésére, kijavítására vonatkozó előírások alkalmazása.) A fizetési meghagyás alapján induló végrehajtási eljárások speciális szabályait a 2009. évi. L. törvény tartalmazza. Emellett a bírósági végrehajtás jogszabályai között számos alacsonyabb szintű jogforrást, kormányrendeleteket és igazságügy-miniszteri rendeleteket is találunk. Fontos ehelyütt megemlíteni továbbá, hogy az Európai Unió több jogforrása is érinti a bírósági végrehajtás szabályait, ezek elsősorban a határokon átívelő végrehajtási ügyekre tartalmaznak sajátos rendelkezéseket. (pl. az Európai Parlament és a Tanács 2004. április 21. napján kelt 805/2004/EK rendelete a nem vitatott követelésekre vonatkozó európai végrehajtható okiratról).

2 0 1 0.

4.

s z á m

24 A közjegyzői végrehajtás szabályozásának rendszere Azokban az eljárásokban, ahol a végrehajtás elrendelését a jogalkotó közjegyzői hatáskörbe utalta alapvetően kétféle eljárási rezsim érvényesül, attól függően, hogy milyen határozat illetve okirat (végrehajtási jogcím) szolgál a végrehajtás alapjául. Amennyiben a végrehajtás alapjául közjegyző által hozott, marasztalást tartalmazó határozat, (ide nem értve itt a fizetési meghagyást), közjegyző által jóváhagyott egyezség, közjegyzői költségjegyzék, kötelezettségvállalást tartalmazó közjegyzői okirat, zálogszerződésről szóló közokirat, az ingatlan közös tulajdonának árveréssel történő megszüntetésére irányuló szerződésről szóló közokirat szolgál, akkor az eljárásra a Vht. és – szubszidiárius jelleggel – a Pp. szabályai irányadóak. Ha viszont a végrehajtás alapjául fizetési meghagyás szolgál, úgy a végrehajtás elrendelésére elsődlegesen a 2009. évi L. törvény speciális szabályait kell alkalmazni, és csak az ott található eltérések figyelembevételével irányadó a Vht. és a Pp. Az alábbiakban kifejezetten azokkal a végrehajtási eljárásokkal foglalkozunk, amelyekben a végrehajtás elrendelését a jogalkotó közjegyzői hatáskörbe utalta. Ebben körben figyelemmel leszünk arra a körülményre, hogy a végrehajtás alapjául szolgáló határozat/okirat (végrehajtási jogcím) jellegétől függően kétféle eljárási rezsim érvényesül: először a végrehajtási eljárásra általánosan irányadó szabályokat tekintjük át (amelyek teljes körűen szabályozzák a fizetési meghagyáson kívüli összes végrehajtási jogcím alapján induló eljárást), majd külön pontban térünk ki a fizetési meghagyás alapján induló végrehajtás speciális szabályaira. Később önálló alcímben tárgyaljuk a különleges végrehajtási eljárásokat. Végül néhány gondolat erejéig kitérünk a határokon átnyúló végrehajtással kapcsolatban felmerülő közjegyzői feladatokra.

A végrehajtás elrendelése Az alábbiakban tehát azokkal az eljárásokkal foglalkozunk, ahol a végrehajtás elrendelését a jogalkotó közjegyzői hatáskörbe utalta. A végrehajtási eljárás első lépcsője a végrehajtás elrendelése. A végrehajtás elrendelése végrehajtható okirat kibocsátása révén történik, ennek során a közjegyző arról dönt, hogy helye van-e a végrehajtásnak, működésbe léphet-e a legális állami kényszer a követelés biztosítása vagy realizálása érdekében. A végrehajtás elrendelésére oly módon kerül sor, hogy • valamely végrehajtandó követelés okirati igazolása alapján, • az okiratban foglalt követelés biztosítása vagy realizálása érdekében, • a bírósági végrehajtás megindításához szükséges törvényes előfeltételek fennállása esetén,


25 • a hatáskörrel rendelkező, illetékes közjegyző, • végrehajtható okiratot állít ki, • ezzel utat nyitva a végrehajtás foganatosításának. A különböző végrehajtás alapjául szolgáló okiratok (más néven végrehajtási jogcímek) nyomán különféle végrehajtást elrendelő végrehajtható okiratok (pl. végrehajtási lap, végrehajtási záradék) kerülhetnek kiállításra. Az, hogy a különböző végrehajtható okiratok közül melyiket kell alkalmazni nagyban attól függ, hogy végrehajtási eljárást milyen másik eljárás előzte meg, illetve annak eredményeként milyen végrehajtás alapjául szolgáló okirat (végrehajtási jogcím) keletkezett.

A végrehajtás általános feltételei A végrehajtás általános feltételeiről alapvetően a Vht. 13 §-a rendelkezik. Kizárólag három feltétel együttes teljesülése esetén van lehetőség arra, hogy a közjegyző a végrehajtási eljárást elrendelje, majd pedig a végrehajtó a foganatosítást megkezdhesse. a) A végrehajtandó határozatnak kötelezést (marasztalást) kell tartalmaznia valamelyik féllel szemben. A jogalakító (pl. házasság felbontása) valamint a kizárólag megállapítást tartalmazó (pl. tulajdonjog megállapítása) határozatok nem szolgálhatnak végrehajtás alapjául. b) A végrehajtandó határozatnak jogerősnek vagy előzetesen végrehajthatónak kell lennie. Megjegyzendő, hogy a bíróság illetve a közjegyző által jóváhagyott egyezség alapján akkor is végrehajtható okiratot lehet kiállítani, ha a jóváhagyó végzést megfellebbezték. Nem lehet viszont végrehajtható okiratot kiállítani a jogerős fizetési meghagyás alapján, ha a jogerősítési záradék akként került kiállításra, hogy a követelés tárgyában nincs helye végrehajtásnak (ld. 2009. évi L. törvény 31. § (2) bek.). c) A végrehajthatóság további feltétele a teljesítési határidő letelte. A teljesítési határidő leteltével kapcsolatban speciális problémaként merülhet fel, hogy amennyiben az adós a kötelezettséget részletekben teljesítheti, akkor főszabály szerint csak a lejárt részletekre rendelhető el végrehajtás. Ugyanakkor, ha a végrehajtás alapjául szolgáló határozat vagy okirat úgy rendelkezik, hogy valamely részlet megfizetésének elmulasztása esetén az egész tartozás esedékessé válik, akkor – a teljesítés elmaradásának megfelelő igazolása esetén – az egész összeg esedékessé válhat és az egész összegre elrendelhető a végrehajtás. Érdemes ehelyütt röviden megemlíteni, hogy a végrehajthatóság utóbb meg is szűnhet. Erre példa a végrehajtási jog elévülése. A Vht. szerint a végrehajtási jog a végrehajtandó követeléssel együtt évül el. A végrehajtási jog elévülését általában csak kérelemre kell figyelembe venni, hivatalból csak akkor, ha a követelés elévülését is hivatalból kell

2 0 1 0.

4.

s z á m

26 figyelembe venni. Utóbbira példa a tartásdíj, életjáradék, baleseti járadék igény, vagy a munkaviszonnyal kapcsolatos követelések elévülése.

A végrehajtási kérelem A közjegyző a végrehajtható okiratot kizárólag a végrehajtást kérő kérelmére állíthatja ki. Előfordulhat, hogy a végrehajtást kérő személyében még a végrehajtási eljárás elrendelése előtt változás következik be, ekkor a Vht. 39. § (1) bekezdése értelmében a végrehajtható okirat kiállítására jogosult közjegyző határoz a jogutódlásról végzéssel. Ennek érdekében határozott kérelmet kell előterjeszteni a jogutódlás megállapítására. A végrehajtási kérelmet a közjegyző által használt, megfelelően kitöltött végrehajtható okirat nyomtatványon kell előterjeszteni. Minden nyomtatványon van rovat a végrehajtás elrendelésével kapcsolatos költségek kitöltésére, amelyet a végrehajtást kérő tölt ki, de a közjegyző hagy jóvá. A végrehajtás elrendelése iránti kérelem előterjesztésekor a végrehajtást kérő köteles az eljárási díjat megfizetni. A fizetési meghagyás alapján induló eljárások kivételével valamennyi más végrehajtási jogcímen alapuló kérelemnél a fél a közjegyzői díjat a közjegyző részére fizeti meg készpénzzel, fizetési számlára történő készpénzbefizetéssel, átutalással, vagy bankkártyával kezdeményezett átutalással. Fizetési számlára történő készpénzbefizetés esetén a befizetés tényét igazoló szelvényt, átutalás esetén a bankszámla terhelését tartalmazó napi bankkivonatot vagy annak másolatát mellékelni kell a kérelemhez. Az önálló bírósági végrehajtó hatáskörébe tartozó ügyekben lehetőség van arra is, hogy a végrehajtás elrendelése iránti kérelmet a végrehajtást kérő az eljárásra illetékes végrehajtónál terjessze elő. A végrehajtóval közölni kell azokat a minimális adatokat, amelyek a végrehajtás elrendeléséhez szükségesek továbbá ingatlan-végrehajtás kérése esetén az ingatlan-nyilvántartási adatokat. Ekkor a nyomtatványt – díjazás ellenében – a végrehajtó tölti ki és továbbítja a végrehajtás elrendelésére jogosult közjegyzőhöz is. A végrehajtónak 15 napja van (onnantól kezdve, hogy minden szükséges adatot megkapott a végrehajtást kérőtől) a végrehajtási kérelem elkészítésére és a közjegyző felé történő továbbítására.

Végrehajtható okiratok A bírósági végrehajtást végrehajtható okirat kiállításával kell elrendelni. A végrehajtható okiratok a Vht. 10. §-a alapján a következők: a) végrehajtási lap, b) végrehajtási záradékkal ellátott okirat, c) a végrehajtást elrendelő, letiltó, illetőleg átutalási végzés, továbbá közvetlen bírósági felhívást tartalmazó határozat,


27 d) a pönális követelésekről szóló értesítés, e) a bűnügyi zárlatot elrendelő határozat, f) az Európai Unió által elrendelt pénzügyi és vagyoni korlátozó intézkedés végrehajtására zárlatot elrendelő végzés. Ezek közül a végrehajtható okiratok közül a közjegyző – a jogszabályban meghatározott végrehajtási jogcímek alapján – végrehajtási lapot, végrehajtási záradékot és biztosítási intézkedést elrendelő végzést bocsáthat ki Jogszabályszerkesztési hiba miatt a Vht. 10. §-a olyan utalást tartalmaz, amely szerint a közjegyző letiltó illetve átutalási végzést is kibocsáthat. A jogalkotó eredeti elképzelései között valóban szerepelt ez a lehetőség, azonban még a végrehajtás közjegyzői elrendelését bevezető szabályok hatálybalépése előtt módosították a vonatkozó rendelkezéseket és így nem kerültek bevezetésre a közjegyző által kiadott letiltó- illetve átutalási végzések szabályai. Bizonyos végrehajtás alapjául szolgáló okiratok alapján tehát a jogosultnak immár a közjegyzőhöz kell fordulnia a végrehajtás elrendelése végett. Az általános szabályok szerinti végrehajtást (belföldi okiraton alapuló pénzkövetelés kielégítésére irányuló végrehajtást) a közjegyző végrehajtási lappal vagy végrehajtási záradékkal rendeli el. Az alábbiakban röviden áttekintjük, hogy mely végrehajtási jogcím alapján miként kerülhet elrendelésre e végrehajtás. a) A közjegyző által hozott, marasztalást tartalmazó határozat alapján végrehajtási lapot kell kiállítani, ennek kibocsátására bármelyik közjegyző illetékes. b) A közjegyző által jóváhagyott egyezség alapján végrehajtási lapot kell kiállítani, ennek kibocsátására bármelyik közjegyző illetékes. c) a közjegyzőnek a közjegyzői nemperes eljárás lefolytatásáért felszámított díjról és költségről kiállított költségjegyzéke alapján végrehajtási lapot kell kiállítani, ennek kibocsátására a költségjegyzéket kiállító közjegyzőn kívül bármelyik közjegyző illetékes. d) az európai fizetési meghagyás alapján végrehajtási lapot kell kiállítani, ennek kibocsátására bármelyik közjegyző illetékes – feltéve ha az európai fizetési meghagyást a magyar közjegyző bocsátotta ki. e) Az olyan közjegyzői okirat alapján, amely az tartalmazza a szolgáltatásra és ellenszolgáltatásra irányuló vagy egyoldalú kötelezettségvállalást, a jogosult és a kötelezett nevét, a kötelezettség tárgyát, mennyiségét (összegét) és jogcímét, a teljesítés módját és határidejét végrehajtási záradékot kell kibocsátani. A záradék kiállítására az okiratot készítő közjegyző jogosult. A gyakorlatban jogértelmezési problémát jelenthet annak eldöntése, hogy mely közjegyző minősül az okiratot készítő közjegyzőnek (pl. abban az esetben, ha a közjegyzői okiratba foglalt szerződést utóbb újabb közjegyzői okiratban módosították, ha az okiratot készítő közjegyző időközben más székhelyen folytatja tevékenységét, ha az okiratot készítő közjegyző elhunyt, stb.). Ezen jogalkalmazási dilemmák feloldására a Magyar Országos Közjegyzői Kamara (MOKK) 2010. május 21-én elfogadta a 29. sz. iránymutatását amely a közjegyzői

2 0 1 0.

4.

s z á m

28 okiratok végrehajtásának elrendelése iránti eljárásban a közjegyző illetékességéről szól. Eszerint az okiratot készítő közjegyzőn azt a közjegyzőt kell érteni, aki azon az álláshelyen működik, amelyen az alapokiratot készítő közjegyző működött. Az okirat módosításai, a szerződés felmondása, valamint a végrehajtás egyes feltételeinek a bizonyítására szolgáló ténytanúsítványok az illetékesség megalapozása szempontjából figyelmen kívül maradnak, ugyanis a végrehajtandó okirat az alapokirat. A közjegyzői székhelyek (állások) számának, vagy illetékességi területének módosulása a fentieket nem érinti. Ha az ügyleti ajánlat és annak elfogadása elválik egymástól, akkor az okiratot készítő közjegyzőn az ajánlatot közokiratba foglaló közjegyzőt kell érteni. f) A zálogszerződésről szóló közokirat alapján – a követelés teljesítési határidejének letelte után – végrehajtási záradékot kell kibocsátani. A záradék kiállítására az okiratot készítő közjegyző jogosult. Az okiratot készítő közjegyző fogalmának értelmezésére itt is irányadóak a fenti e) pontban leírtak. g) Az olyan – a jogszabályban rögzített tartalmi követelményeknek megfelelő – közokirat alapján, amely az ingatlan közös tulajdonának árveréssel történő megszüntetésére irányuló szerződésről szól szintén végrehajtási záradékot kell kibocsátani. A záradék kiállítására itt is az okiratot készítő közjegyző jogosult, amely értelmezésére itt is irányadóak a fenti e) pontban leírtak. Fontos még egy rövid gondolat erejéig kitérni az új szabályok hatályba lépésére. A végrehajtás elrendelésének új, a közjegyzői hatáskörre vonatkozó szabályait általában a 2010. június 1. után indult eljárásokban kell alkalmazni. Ez azt is jelenti, hogy általában nincs jelentősége annak, hogy a végrehajtás alapjául szolgáló okirat (pl. egyezség, költségjegyzék, közjegyzői okirat, zálogszerződés) mikor született, hiszen maga a végrehajtási eljárás a végrehajtási kérelem előterjesztésével indul meg. Így tehát a korábban keletkezett végrehajtási jogcímek alapján is a közjegyzőnél kell kezdeményezni a végrehajtás elrendelését 2010. június 1. után. Ez alól kivételt képez, ha a végrehajtás alapjául fizetési meghagyás szolgál. Ott ugyanis az a szabály érvényesül, hogy a fizetési meghagyás végrehajtásának közjegyzői elrendelésére vonatkozó rendelkezéseket csak a 2010. május 31-ét követően indult fizetési meghagyásos eljárásokban (európai fizetési meghagyásos eljárásokban) kell alkalmazni. A korábban keletkezett fizetési meghagyások alapján változatlanul a bíróságnál kell kezdeményezni a végrehajtás elrendelését.

Döntés a végrehajtás elrendeléséről A végrehajtási kérelem alapján a közjegyző dönt a végrehajtás elrendeléséről. Ebben a körben többféle döntés is születhet. a) Amennyiben a közjegyző olyan eljárási akadályt észlel, amely miatt az eljárás meg sem indulhat, úgy a közjegyző a végrehajtási kérelmet elutasítja.


29 b) Amennyiben a közjegyző azt észleli, hogy a végrehajtási kérelem teljességgel alaptalan (pl. a végrehajtás elrendelésének valamely törvényi előfeltétele hiányzik) a közjegyző a végrehajtható okirat kiállítását megtagadja. c) Amennyiben a közjegyző azt észleli, hogy a hogy a végrehajtási kérelem részben alaptalan, úgy a közjegyző a végrehajtható okiratot a kérelemtől eltérően állítja ki, erről külön végzést hoz. d) Amennyiben a végrehajtási kérelemmel kapcsolatban semmilyen aggály nem merül fel, úgy a közjegyző kibocsátja a végrehajtható okiratot.

A végrehajtás elrendelésével kapcsolatos jogorvoslatok A közjegyző által elrendelt végrehajtási eljárásban illetve ahhoz kapcsolódóan számos olyan jogi eszköz létezik, amely az esetleges jogsérelmek elhárítását szolgálja (pl. fellebbezés, végrehajtás korlátozása illetve megszüntetése iránti per). Ezen jogintézményeken belül többféle jogorvoslati lehetőség is adott. A Vht. jogorvoslati rendszerén belül ehelyütt a végrehajtás elrendelésével kapcsolatos egyes jogorvoslatokat érdemes megvizsgálni, mert ebben a körben merülhetnek fel a közjegyzőt érintő feladatok. A végrehajtás elrendelésével kapcsolatosan az egyik jogorvoslati lehetőség a végrehajtási lap visszavonása illetve a végrehajtási záradék törlése. Erre sor kerülhet akár a fél kérelmére, akár a végrehajtó jelzése alapján, akár a közjegyző saját kezdeményezésére – méghozzá határidő nélkül bármikor. Az ilyen döntés alapja kizárólag jogszabálysértés lehet, e jogintézmény elsősorban annak orvoslására szolgál, ha a jogszabályi előfeltételek hiányában rendelték el a végrehajtást. Így például vissza kell vonni a készfizető kezes ellen kibocsátott végrehajtási lapot, ha a végrehajtás alapjául szolgáló okiratban csak az egyenesadóst kötelezték teljesítésre. Törölni kell a végrehajtási záradékot, ha a követelés lejártának igazolása nélkül rendelték el a végrehajtást. Nincs helye viszont a visszavonásnak vagy a törlésnek, ha az adós arra hivatkozva terjeszt elő ilyen tárgyú kérelmet, hogy a követelt összeget már teljesítette. Ilyenkor ugyanis a végrehajtás megszüntetésére kerülhet sor – az eset egyéb körülményeitől függően vagy a végrehajtási eljárás keretében vagy külön perben. A végrehajtási lap visszavonása illetve a végrehajtási záradék törlése tárgyában a közjegyző végzéssel határoz, a végzést mindkét félnek kézbesíteni kell. A végzés ellen fellebbezésnek van helye, amelyről a közjegyző székhelye szerinti megyei bíróság dönt. A másik megemlítendő jogorvoslati lehetőség a végrehajtás elrendelésével kapcsolatos fellebbezés. Erre a közjegyző által elrendelt végrehajtás esetében akkor kerülhet sor, ha a) a közjegyző a végrehajtható okirat kiállítását végzéssel megtagadta b) a közjegyző a végrehajtható okiratot a kérelemtől eltérően bocsátotta ki (erről is végzést kell hozni)

2 0 1 0.

4.

s z á m

30 c) ha a közjegyző biztosítási intézkedést rendelt el (ilyenkor a végrehajtás elrendelésére végzéssel kerül sor). Ezeket a fellebbezéseket a közjegyző székhelye szerinti megyei bíróság bírálja el.

Egyéb közjegyzői feladatok A végrehajtás elrendeléséről szóló döntés meghozatalán túl a közjegyzőnek egyéb feladatokat is el kell látnia a bírósági végrehajtási eljárásban. A Vht. 31/E. §-a a végrehajtás elrendelésére vonatkozó szabályokon kívül további szakaszokat is alkalmazni rendel a közjegyző által elrendelt végrehajtásban. Ezek közül ismertetjük a fontosabbakat az alábbiakban.

A végrehajtható okirat megküldése A végrehajtás elrendelése után a közjegyző feladata, hogy a kibocsátott végrehajtható okiratot küldje meg a hatáskörrel rendelkező illetékes végrehajtónak. A fizetési meghagyás alapján induló végrehajtások esetében ez elektronikus úton, a MOKK rendszerén keresztül történik, míg minden más esetben a közjegyző maga köteles a végrehajtónak és a végrehajtást kérőnek megküldeni a végrehajtható okiratot. Az eljárásra elsősorban az adós lakóhelye, illetőleg székhelye szerinti végrehajtó illetékes. A végrehajtható okiratot az adós végrehajtás alá vonható vagyontárgyának helye szerinti végrehajtóhoz kell eljuttatni, ha az előbbi illetékességi szabály az adós lakóhelye, illetőleg székhelye hiányában nem alkalmazható, illetve ha kifejezetten ezt kívánta a végrehajtást kérő. Amennyiben ugyanazon helyi bíróság mellett több végrehajtó is működik, akkor az ügymegosztás szabályainak felderítésére, ennek nyomán az eljárásra illetékes végrehajtó megtalálására a Magyar Bírósági Végrehajtói Kamara honlapján kell meglehetősen kilátástalan kutatásokat folytatni.

A jogutódlás megállapítása A végrehajtási eljárásban speciális problémákat vet fel, ha változás áll be a felek személyében. Erre sor kerülhet akár a végrehajtás elrendelése előtt, akár a már megindult végrehajtási eljárás során. A közjegyzőnek e körben akkor van feladata, ha még a végrehajtható okirat kiállítása előtt következik be változás a végrehajtandó követelés jogosultjának vagy kötelezettjének személyében. A felek személyében bekövetkező változás alapvető oka a jogviszonyban bekövetkező jogutódlás, ez előállhat bármelyik fél oldalán, és akár élők között (engedményezés, tartozásátvállalás), akár halál, vagy szervezet megszűnése esetén.


31 Amennyiben a jogutódlás kérdésében a végrehajtható okirat kiállítása előtt kell dönteni, akkor a jogutódlás megállapításáról a végrehajtható okirat kiállítására jogosult közjegyző határoz. Ha a jogutódlás megállapításának szükségessége már a végrehajtható okirat kiállítása előtt felmerül (pl. a jogerős marasztaló fizetési meghagyásban szereplő alperesi kötelezett a jogerős határozat megszületése után, de a végrehajtás elrendelése előtt meghal), akkor már végrehajtható okirat kibocsátása iránti kérelemmel egyidejűleg előterjesztésre kell kerülnie a jogutódlás megállapítása iránti kérelemnek. A végrehajtási eljárásban a jogutódlás jogkövetkezményei csak akkor állnak be, ha azt a közjegyző végzéssel megállapítja. A jogutódlás körében nem vizsgálható sem a követelés tényleges fennállása, sem a jogutód felelősségének esetleges korlátozottsága (pl. a pro viribus felelősség), az e tárgyban hozott végzés kizárólag a jogutódlás tényét állapítja meg. A természetes személy adós halála miatt bekövetkező jogutódlás esetén a végzésben jogutódként kell megjelölni az állagörökösön kívül az özvegyi jog jogosultját is, ellenkező esetben az özvegyi jog jogosultja később eredményes igénypert indíthatna a haszonélvezeti jogával terhelt vagyontárgy lefoglalása miatt.

A végrehajtás felfüggesztése A végrehajtás felfüggesztése a végrehajtási eljárás nyugvásának egyik esete, ennek nyomán az eljárás időlegesen megakad. A felfüggesztés oka lehet • a végrehajtást kérő ilyen irányú kérelme, • az adós – méltányolható körülményre alapított – kérelme, • a zálogjogosult bekapcsolódás iránti kérelmének elbírálása, • a végrehajtással vagy az annak alapjául szolgáló határozattal, okirattal kapcsolatban felmerülő valamely jogi aggály. A felfüggesztést alapvetően a bíróság rendeli el. Amennyiben a végrehajtás felfüggesztésre kerül, a felfüggesztés időtartama alatt csak kivételesen lehet további eljárási cselekményeket végezni. A felfüggesztett eljárás ügyviteli szempontból befejezettnek minősül. A közjegyző által elrendelt végrehajtási eljárásokban is általában a bíróság dönt a felfüggesztésről. A törvény csupán néhány esetben írja elő, hogy a végrehajtás felfüggesztését a közjegyző rendeli el (ld. Vht. 49. §). Ezekben az esetekben sem kötelező a felfüggesztés, a közjegyző mérlegelésétől függ, hogy a végrehajtás felfüggesztésre kerül-e. A felfüggesztés esetei a következők lehetnek:

Köszönet illeti Dr. Anka Tibort, aki erre az összefüggésre felhívta a szerző figyelmét.

2 0 1 0.

4.

s z á m

32 a) Ha a végrehajtási lap visszavonása vagy a végrehajtási záradék törlése iránt terjesztettek elő kérelmet, akkor a jogorvoslatot elbíráló közjegyző a végrehajtást felfüggesztheti. Ezen felfüggesztési ok alkalmazása életszerűtlen, hiszen a közjegyző azonnal dönthet a jogorvoslati kérelem tárgyában, felesleges a saját döntéséig külön határozatot hoznia a végrehajtás felfüggesztéséről. b) A közjegyző a végrehajtást azokban az esetekben is felfüggesztheti, amelyekben ezt a Pp. vagy más törvény (különösen a 2009. évi L. törvény) lehetővé teszi. Erre sor kerülhet például igazolási kérelem előterjesztése, vagy a kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelem előterjesztése nyomán. A közjegyző a végrehajtás felfüggesztése tárgyában 15 napon belül dönt és a felfüggesztést azonnal közli a végrehajtóval. A végrehajtás felfüggesztésének hatálya a felfüggesztést elrendelő határozat meghozatalának időpontjában áll be. A felfüggesztést elrendelő határozat elleni jogorvoslatnak a felfüggesztésre nézve nincs halasztó hatálya. A felfüggesztés fenntartásának indokoltságát a felfüggesztést elrendelő közjegyző bármely fél indokolt kérelmére felülvizsgálja.

A végrehajtás megszüntetése, korlátozása A végrehajtás megszüntetésre, korlátozására különböző okok alapján kerülhet sor. A megszüntetés illetve korlátozás kérdésben egyszerűbb esetekben a végrehajtási eljárás keretében, jogvita esetén külön perben születik döntés. A végrehajtás megszüntetésről illetve korlátozásáról általában a bíróság dönt, még akkor is, ha a végrehajtást közjegyző rendelete el. van azonban egy olyan eset, amikor a megszüntetésről, korlátozásról a határozatot a közjegyző hozza meg. Ha ugyanis a végrehajtást közjegyző rendelete el, később azonban közokirat alapján megállapította, hogy a végrehajtandó határozatot jogerős határozat hatályon kívül helyezte, illetőleg megváltoztatta, akkor a közjegyző végzéssel megszünteti, illetőleg korlátozza a végrehajtást. Ilyen eset állhat elő például, ha a jogerős fizetési meghagyás alapján megindult végrehajtási eljárás során perújítás eredményeként a fizetési meghagyást hatályon kívül helyezik. A közjegyző a végrehajtást megszüntető végzésében arról is rendelkezik, hogy ki viseli a végrehajtási költséget A végrehajtás ilyen irányú megszüntetése nyomán a közjegyző szükség esetén az adós kérelmére végzéssel arra kötelezheti a végrehajtást kérőt, hogy - teljesen, illetőleg részben - térítse vissza az adósnak a végrehajtás során kapott összeget (vagyontárgyat) és a végrehajtási költséget, illetőleg megfelelő részét. Ez akkor is irányadó, ha az adós a végrehajtás megelőzése végett önként teljesítette a kötelezettségét, és ezt igazolta. Tartásdíj címén kifizetett összeg (átadott vagyontárgy) ilyen visszatérítésének nincs helye.


33 Mentes ingóság lefoglalásának elrendelése A végrehajtás alól mentes vagyontárgyak csak akkor foglalhatók le, ha a végrehajtást az illető dolog vételárának, a vételéhez adott kölcsön összegének, továbbá elkészítési vagy javítási díjának a behajtása végett indították, és a foglalást így rendelték el. Azokban az eljárásokban, ahol a végrehajtás elrendelése a közjegyző hatáskörébe tartozik, a mentes vagyontárgyak lefoglalhatóságáról szóló fenti döntést a közjegyző hozza meg – a végrehajtható okirat megfelelő rovatának kitöltésével.

A fizetési meghagyás alapján induló végrehajtás speciális szabályai Amint arra fentebb, az 1.6. pontban utaltunk, eltérő eljárási rend érvényesül abban az esetben, ha a közjegyző által elrendelt végrehajtás alapjául fizetési meghagyás szolgál. Ilyenkor végrehajtás elrendelésére elsődlegesen a 2009. évi L. törvény speciális szabályait kell alkalmazni, és csak az ott található eltérések figyelembevételével irányadó a Vht. és a Pp. Az alábbiakban az eljárás dinamikáját követve röviden áttekintjük az eltéréseket.

A kérelem előterjesztése A végrehajtási eljárás természetesen itt is kérelemre indul. Ugyanakkor speciális szabály, hogy a fizetési meghagyás jogerőre emelkedését követő 10 év után nem terjeszthető elő végrehajtási kérelem; e határidő elmulasztása jogvesztéssel jár. Természetesen itt is alkalmazandók az elévülés szabályai, tehát bekövetkezhet a végrehajthatóság elévülése. A különbség abban áll, hogy míg az egyéb okiratok alapján indult végrehajtási eljárásokban az elévülés jogkövetkezményei elvileg korlátlan ideig elháríthatók az elévülés megszakításával, a fizetési meghagyás alapján induló eljárásokban a 10 év után semmiképpen nem indítható végrehajtási eljárás. Mindezt úgy kell értelmezzük, hogy a fizetési meghagyáshoz, mint határozathoz fűződő joghatások közül a végrehajthatóság (és csak ez) a törvény erejénél fogva elenyészik. Ugyanakkor azt a következtetést is levonhatjuk, hogy a res iudicata hatás fennmarad, ami viszont megakadályozza a jogosultat abban, hogy az adott ügyben újabb végrehajtási jogcímhez jusson. A végrehajtási kérelmet, valamint a biztosítási intézkedés iránti kérelmet az erre rendszeresített űrlapon, papír alapon vagy elektronikus úton kell benyújtani. A jogi képviselő által képviselt fél és a jogi személy végrehajtást kérő kérelmét köteles elektronikus úton előterjeszteni. A beadványokhoz általában nem lehet mellékleteket csatolni, erre csak akkor van mód, ha jogszabály kifejezetten lehetővé teszi. Ilyen lehetőséget tartalmaz

2 0 1 0.

4.

s z á m

34 a 2009. évi L. törvény 10. § (3) bekezdése (költségkedvezmény iránti kérelem, az igazolási kérelem, a kézbesítési vélelem megdöntése iránti kérelem, részletfizetés és fizetésre halasztás engedélyezése iránti kérelem, valamint a félbeszakadással összefüggő beadványok), illetve a 22/2010. (V.7.) IRM rendelet 13. § (2) bekezdése (jogutódlás megállapítása iránti kérelem alapjául szolgáló okiratok, biztosítási intézkedés iránti kérelem esetében a követelés későbbi kielégítésének veszélyeztetettségét valószínűsítő okiratok). A végrehajtás elrendeléséért járó díjat nem az eljáró közjegyzőnek, hanem a MOKK részére kell megfizetni.

Ügyelosztás Az elektronikus úton előterjesztett végrehajtási kérelmek elosztása a MOKK rendszerének alkalmazásával automatikusan, a mentesítés esetét kivéve a közjegyzői székhelyek között egyenlő arányban történik. A papír alapon benyújtott kérelem folytán indult eljárásban az a közjegyző jár el, akinél a kérelmet benyújtották, előterjesztették. A kérelmet a fél - a mentesített közjegyzőt kivéve - bármelyik közjegyzőnél benyújthatja vagy előterjesztheti.

A végrehajtás elrendelése, végrehajtható okirat megküldése A végrehajtás elrendelésére végrehajtási lappal vagy biztosítási intézkedést elrendelő végzéssel kerül sor. A végrehajtási lap az önálló bírósági végrehajtó hatáskörébe tartozó ügyben a MOKK rendszerén keresztül elektronikus közokiratként kerül kiállításra, és egy példányban, elektronikus úton, a MOKK és a Magyar Bírósági Végrehajtói Kamara elektronikus rendszerén keresztül kerül megküldésre a végrehajtónak. A végrehajtó az elektronikus közokiratról papír alapú közokirati másolatot készít.

Jogorvoslatok A végrehajtási lap visszavonása iránti kérelem előterjesztésére a végrehajtási kérelem előterjesztésére, a visszavonásról rendelkező végzés megküldésére pedig a végrehajtási lap megküldésére vonatkozó szabályokat kell alkalmazni. A jogi személy fél és a jogi képviselővel rendelkező fél a fellebbezését kizárólag elektronikus úton terjesztheti elő, kivéve, ha a fellebbezéshez mellékletet csatol. A végrehajtási eljárás során előterjesztett fellebbezés esetén a közjegyző az iratok felterjesztése helyett a MOKK számítógépes rendszerén keresztül előállított aktanyomatot küldhet a bíróságnak a fellebbezés elbírálása szempontjából szükséges iratokról.


35

Különleges végrehajtási eljárások A különleges végrehajtási eljárások közül háromban kaphat szerepet a közjegyző: a meghatározott cselekmény végrehajtása, a biztosítási intézkedés végrehajtása, valamint a zálogtárgy egyszerűsített végrehajtási értékesítése körében.

Meghatározott cselekmény végrehajtása Akár a közjegyző által jóváhagyott egyezség, akár a közjegyzői okirat tartalmazhat olyan, meghatározott cselekményben megtestesülő kötelezettséget (ingó dolog kiadása ingatlan kiürítése, gyermek átadása), amelynek szükségessé válhat a kikényszerítése. Ilyen esetekben a végrehajtás elrendelésére és egyes ahhoz kapcsolódó döntések meghozatalára a közjegyző jogosult. A meghatározott cselekmény végrehajtását – a végrehajtás alapjául szolgáló okirat jellegétől függően – végrehajtási lappal vagy végrehajtási záradékkal kell elrendelni. Míg a végrehajtási lap esetében külön formanyomtatvány is rendszeresítésre került a meghatározott cselekmény végrehajtásának elrendelésére, addig a végrehajtási záradékolásánál ugyanaz a nyomtatvány alkalmazandó a pénzkövetelések és a meghatározott cselekmények végrehajtásának elrendelése során. Az ingó dolog kiadására irányuló végrehajtási eljárásokban további feladat is terhelheti a közjegyzőt. Ha ugyanis a végrehajtást kérő a meghatározott ingóságot nem tudta megjelölni, vagy az ingóság bármely okból nem lelhető fel, a végrehajtó az ingóság valószínű értéke erejéig a kötelezett egyéb vagyontárgyait lefoglalja. Ilyenkor a végrehajtó a foglalási jegyzőkönyvet beterjeszti a végrehajtást elrendelő közjegyzőhöz, amely a felek meghallgatása után megállapítja az ingóság értékét. A meghallgatás mellőzhető, ha a végrehajtás alapjául szolgáló határozat az értéket már megállapította. A további végrehajtás az ingóság értékének megfelelő összeg behajtása iránt folyik.

Biztosítási intézkedés végrehajtása A követelés érvényesítését célzó eljárás megindításától a kielégítési végrehajtás elrendeléséig terjedő, gyakran igen hosszú időtartam alatt szükségessé válhat a később kikényszeríthetővé váló követelés fedezetének megóvása. Erre szolgál a biztosítási intézkedés. A biztosítási intézkedés elrendelésének általános feltételei a következők: a) A követelés kielégítésére még nincs lehetőség, azaz a kielégítési végrehajtás valamely jogszabályi feltétele még nincs meg (pl. a marasztaló határozat még nem jogerős, a teljesítési határidő még nem telt le). b) Fennáll a kielégítés meghiúsulásának veszélye.

2 0 1 0.

4.

s z á m

36 Az általános feltételek fennállása esetén is csak akkor rendelhető el biztosítási intézkedés, ha azok mellett a törvényben szabályozott különös feltételek valamelyike is teljesül. A különös feltételek rendszerint azon elvárást állítják a jogosult elé, hogy az igénye érvényesítésére irányuló eljárás legalább egy bizonyos stádiumig eljusson. A különös feltételek közül kettő olyat találunk, amely a közjegyző eljárásában is megvalósulhat (Vht. 186. §, 189. §), ezek a következők: a) Biztosítási intézkedés akkor rendelhető el, ha a követelés olyan magyar, vagy a 44/2001/EK tanácsi rendelet alapján Magyarországon elismerendő határozaton alapul, amelynek alapján egyébként végrehajtási lapot lehetne kiállítani (pl. fizetési meghagyás, közjegyző által jóváhagyott egyezség), de erre azért nincs lehetőség, mert a határozat még nem jogerős, vagy nem előzetesen végrehajtható, illetőleg a határozat jogerős ugyan, de a teljesítési határidő még nem telt le. b) Ha a közkereseti és a betéti társasággal szemben a követelés teljesítése érdekében végrehajtható okiratot állítottak ki, a közkereseti társaság tagjával és a betéti társaság beltagjával szemben az említett követelés érdekében. (Utóbbi esetben természetesen csak akkor rendelhető el a biztosítási intézkedés a tag ellen, ha kifejezetten vele szemben is rendelkezésre áll valamely, a jogszabályi feltételeknek megfelelő végrehajtás alapjául szolgáló okirat. Ilyen végrehajtás alapjául szolgáló okirat lehet elvileg marasztaló fizetési meghagyás vagy közjegyzői okirat is.) Sajátos jogalkalmazási problémát vethet fel, hogy biztosítási intézkedést csak akkor ehet elrendelni, ha a végrehajtást kérő valószínűsítette, hogy a követelés későbbi kielégítése veszélyben van. Ennek nyilván elsősorban okiratoknak a kérelemhez történő csatolásával tehet eleget. A fizetési meghagyásos eljáráshoz kapcsolódó biztosítási intézkedés elrendelése iránti kérelmet viszont a jogi képviselővel eljáró fél és a jogi személy jogosult csak elektronikusan terjeszthet elő. Ilyen esetre a 22/2010. (V.7.) IRM rendelet 13. § úgy rendelkezik, hogy felhatalmazza a kérelmezőt a követelés későbbi kielégítésének veszélyeztetettségét valószínűsítő okiratok csatolására oly módon, hogy a félnek az ilyen mellékletet a kérelem elektronikus előterjesztésétől számított 3 munkanapon belül kell az eljáró közjegyző részére ajánlott küldeményként postára adni. A közjegyző a biztosítási intézkedésről soron kívül, de legfeljebb 8 napon belül végzéssel dönt, és a biztosítási intézkedést elrendelő végzést haladéktalanul megküldi a végrehajtónak. A biztosítási intézkedéseknek két típusát különböztethetjük meg: a pénzkövetelés biztosítását, illetőleg a meghatározott dolog zárlatát. A biztosítási intézkedés hatálya addig tart, amíg a biztosítandó követelés teljesítése érdekében a kielégítési végrehajtást nem rendelték el, illetőleg amíg a közjegyző a biztosítási intézkedést nem szüntette meg. (A foglalás hatálya kiterjed a követelés teljesítése érdekében elrendelt kielégítési végrehajtásra is). A közjegyző a biztosítási intézkedést megszünteti, ha a végrehajtást kérő követelése iránti eljárás az adós marasztalása nélkül


37 ért véget. Ilyenkor a végrehajtást kérő viseli a biztosítási intézkedéssel felmerült költséget. Ha a végrehajtást kérő követelése iránti eljárás csak részben vezetett eredményre, az adós csak a marasztalással arányos, kisebb végrehajtási költséget köteles viselni.

Zálogtárgy egyszerűsített végrehajtási értékesítése A közjegyző a zálogjogosult kérelmére a zálogszerződésről szóló közokiratot akként látja el végrehajtási záradékkal, hogy a zálogtárgy egyszerűsített végrehajtási értékesítésével rendeli el a zálogjoggal biztosított pénzkövetelés végrehajtását, ha a) a zálogjogosult a zálogkötelezettel a Ptk. 257. §-ának (4) bekezdése szerint megállapodott a zálogtárgy egyszerűsített végrehajtási értékesítésében; b) a zálogjogosult a zálogkötelezettel a Ptk. 257. §-ának (2)-(3) bekezdése szerinti értékesítésben állapodott meg, és a zálogtárgynak a zálogjogosult vagy megbízottja általi értékesítésére meghatározott határidő még nem telt le. Erre a fajta különleges végrehajtási eljárásra sajátos végrehajtási záradék formanyomtatvány áll rendelkezésre.

Határokon átnyúló végrehajtás az Európai Unióban A bírósági végrehajtási eljárás alapvetően két esetben lehet határokon átívelő jellegű: egyrészt ha külföldön kiállított határozat, okirat alapján kívánnak végrehajtási eljárást indítani belföldön, másrészt ha belföldi határozatot, okiratot kell külföldön végrehajtani. Amint az a fentiekből látható volt, a külföldi határozatok belföldön történő végrehajtása körében a közjegyzőnek nincsenek feladatai, a külföldi határozatokon, okiratokon alapuló végrehajtás elrendelése ugyani a bíróságok hatáskörébe tartozik. Ezzel szemben a belföldi határozat, okirat külföldön történő végrehajtása körében, illetve ahhoz kapcsolódóan a közjegyzőnek is lehetnek teendői. A határokon átnyúló végrehajtási eljárásokat az Európai Unió is szabályozási körébe vonta. A közösségi szabályozás fontos célkitűzése a közokiratok határokon átívelő végrehajtásának egyszerűsítése. Ezen célkitűzés megvalósításában a magyar közjegyzők is jelentős szerepet kaptak- a belföldi határozatok külföldön történő végrehajtása körében. A kapcsolódó közösségi szabályok szerint, ha a végrehajtást kérő a 44/2001/EK tanácsi rendelet alapján kíván a közokiratra alapított igényének érvényt szerezni, akkor a végrehajtási eljárást megelőzően a végrehajtás szerinti tagállamban át kell esnie a végrehajthatóvá nyilvánítási eljáráson, azaz az ún. exequatur-eljáráson. A közokiratba foglalt követelések érvényesítésére nézve 2005. október 21. óta a végrehajtást kérő élhet azzal a

2 0 1 0.

4.

s z á m

38 lehetőséggel is, hogy a 805/2004/EK rendelet alapján a származási államban kérje az okirat európai végrehajtási jogcímmé minősítését, ennek nyomán pedig exequatur-eljárás nélkül kezdeményezhet végrehajtást a rendelet hatálya alá tartozó más tagállamokban. A fent leírtakhoz kapcsolódóan a közjegyzőnek a következő feladatai merülhetnek fel a belföldi okirat külföldön történő végrehajtásához kapcsolódóan: a) Ha a közokiratot közjegyző állította ki, továbbá a közjegyző által hozott, marasztalást tartalmazó végzés és a közjegyző által jóváhagyott egyezség esetén a közjegyző kérelemre kiállítja a 44/2001/EK tanácsi rendelet VI. melléklete szerinti tanúsítványt, amely a külföldi tagállamban kezdeményezett exequatur-eljárást egyszerűsíti. b) A közjegyző által kiállított közokirat, a közjegyző marasztaló végzése és a közjegyző által jóváhagyott egyezség esetén a közjegyző kérelemre kiállítja a 805/2004/EK rendelet I-V. melléklete szerinti tanúsítványt, ami az európai végrehajtási jogcímmé minősítéssel függ össze és megalapozza, hogy a magyar közokirat alapján külföldi tagállamban exequatur-eljárás nélkül végrehajtási eljárást lehessen kezdeményezni. c) Az európai fizetési meghagyást kibocsátó magyar közjegyző kiállítja a 1896/2006/ EK rendelet VII. melléklete szerinti formanyomtatványt.

Zárszó A fentiekben rövid áttekintést adtunk a közjegyző szerepéről a bírósági végrehajtásban. Már az új szabályok hatálybalépése előtt látszott, hogy e körben lesznek jogalkalmazási dilemmák. Meglátásom szerint az elkövetkező néhány hónap újabb problémás kérdéseket hozhat felszínre, amelyek megoldása zömmel jogalkalmazói feladat lesz, de szilárd meggyőződésem, hogy az új szabályok alkalmazásának folyamatos nyomon követésével megfelelő válaszok születhetnek a kihívásokra. dr. Kapa Mátyás ügyvéd


39

Egy Osztrák-Magyar Egyezményeken alapuló „jogesetmegoldás” aliter in theoria, aliter in praxi Ausztria és Magyarország szoros kapcsolata különösebb történelmi fejtegetés és igazolás nélkül is mindenki számára nyilvánvaló tény. Azon államközi kapcsolatok egyike ez, mely nem pusztán a földrajzi közelség alapján vált az idők alatt mind szorosabbá, hanem amelynek emberek, sőt talán lelkek adta „szomszédság“ is alapját képezi. A közbeszédben használt „sógorok“ elnevezés is mutatja, hogy ha nem is vérségi, de egy távolabbi, közvetettebb, és mégis „családi“ kapcsolat illuzióját táplálják a két nemzet fiai egymás vonatkozásában. Az illuzió mindennapi valódiságát pedig azok az emberi életek biztosítják, melyek különösen az elmúlt század során a közös, majd ketté – illetve sok részre – szakadt Monarchia államaiban folytak – és folynak ma is. Ezen emberi sorsok és jogi – elsősorban családi és öröklési jogi – vonatkozásaik érintik mind Ausztria, mind Magyarország jogát és joghatóságát, és bizonyos szempontból speciális rendezést kívánnak. Nagy valószínűséggel eme igényt ismerték fel a két érintett ország politikusai és jogalkotói, amikor 1965. áprilisában bilaterális államközi egyezményt írtak alá a kölcsönös polgári jogsegélyforgalomról és az okiratokról, valamint a hagyatéki ügyek szabályozásáról. Meg kell természetesen jegyeznünk, hogy az államok közötti polgári jogsegélyforgalom kétoldalú egyezmény révén számos más állam vonatkozásában is szabályozásra került, azonban az okiratokra, továbbá a hagyatéki ügyekre vonatkozó ilyen jellegű szabályozás egyedülálló – éppen emiatt, ezen szabályokra tekintettel kívánjuk tanulmányozni az egyezményeket és azok gyakorlati megvalósulását. A különös szabályozás oka feltételezhetően a fentiekben említett személyi összefonódásokban és a jogi ügyek, illetve eljárások határokon átnyúló jellegében, valamint azok gyakoriságában keresendő – noha erről a szerződések preambuluma egy szót sem ejt...

1967. évi 24. törvényerejű rendelet a Magyar Népköztársaság és az Osztrák Köztársaság között a kölcsönös polgári jogsegélyforgalomról és az okiratokról Bécsben, az 1965. évi április hónap 9. napján aláírt szerződés kihirdetéséről; valamint az 1967. évi 25. törvényerejű rendelet a Magyar Köztársaság és az Osztrák Köztársaság között a hagyatéki ügyek szabályozásáról Bécsben, az 1965. évi április hó 9. napján aláírt szerződés kihirdetéséről.

2 0 1 0.

4.

s z á m

40 Az egyezmények aláírásának és hatálybalépésének időszakáról talán annyit érdemes tudnunk, hogy a II. Világháború – és az 1956-os forradalom menekültjeinek „befogadása” után – az 1960-as évekre álltak helyre nagyjából az államközi kapcsolatok Ausztria és Magyarország között, 1962-ben hosszú távra szóló kereskedelmi megállapodást írtak alá a két állam képviselői, és 1965-ben emelték a diplomácia kapcsolatokat nagyköveti szintre. Mielőtt górcső alá vennénk a praxisunkban felmerülő egy esetet avégett, hogy megvizsgáljuk, vajon a fenti egyezmények valójában megkönnyítik-e az eljárást és az ügyintézést a szabályozott esetkörökben, érdemes az egyezmények számunkra leglényegesebb rendelkezéseivel megismerkednünk. A jogsegélyforgalomról és az okiratokról szóló 1967. évi 24. tvr. (Ausztriában kihirdetve: BGBl. Nr. 305/1967) – a továbbiakban: Okiratokról szóló Egyezmény – okiratokról rendelkező II. részének 22. cikk (1) bekezdése és 23. cikke szerint, az egyik Szerződő Állam bírósága, közjegyzője, vagy államigazgatási hatósága által kiállított közokirat, mely hivatalos aláírással és pecséttel rendelkezik, a másik Szerződő Államban is a közokiratok bizonyító erejével bír, és a felhasználás során további hitelesítésre nem szorul. Az Okiratokról szóló Egyezmény 24. és 25. cikke értelmében, a Szerződő Államok kölcsönösen, haladéktalanul, illeték- és díjmentesen megküldik egymásnak a másik Állam polgárainak születésére, házasságkötésére, és elhalálozására vonatkozó anyakönyvi iratokat, illetékes hatóság kérelmére pedig kiállítják és megküldik az anyakönyvi okiratokat, és személyállapoti ügyekben hozott bírósági határozatok kiadmányait is, illeték- és díjmentesen. A két érintett ország hagyatéki ügyeket szabályozó szerződésének kihirdetéséről szóló 1967. évi 25. tvr. (Ausztriában kihirdetve: BGBl. Nr. 306/1967) – a továbbiakban: Hagyatéki ügyekről szóló Egyezmény – hatálya szerint, kiterjed azon osztrák állampolgárok hagyatéki ügyeire, akiknek Magyarországon volt az utolsó lakóhelyük vagy ott vagyont hagytak hátra; illetve azon magyar állampolgárok hagyatéki ügyeire, akiknek utolsó lakóhelyük Ausztriában volt vagy ott vagyont hagytak hátra (1. Cikk). A Hagyatéki ügyekről szóló Egyezmény 3. cikke azonos jogállást bíztosít a két ország állampolgárainak öröklési ügyekben, vagyis nem kerülhetnek hátrányosabb helyzetbe az öröklés jogcímén vagyonszerzési jogaikat érvényesítő külföldi állampolgárok, mint az adott állam állampolgárai. Az öröklési, illetve hagyatéki ügyet elbíráló hatóság joghatóságának kérdését, a Hagyatéki ügyekről szóló Egyezmény vonatkozó rendelkezései szerint, az alábbiaknak megfelelően kell eldönteni: • ingatlan esetén, az ingatlan fekvése szerint (5. cikk); • ingó dolgok esetén, főszabályszerűen, az örökhagyó állampolgársága szerint (6. cikk). Amennyiben pedig a fenti rendelkezések értelmében, a hagyatéki eljárást az egyik állam polgára esetében a másik államban folytatják le, az öröklési anyagi jogi kérdéseket az


41 örökhagyó személyes joga szerint, vagyis azon állam joga szerint kell elbírálni, amelynek halálakor állampolgára volt. A fent kivonatolt rendelkezések számos magyar állampolgárban ébresztik – és joggal ébreszthetik – azt az igényt, hogy magyar hatóság, különösen közjegyző által kiállított okirataikat Ausztriában, illetve osztrák hatóságok előtt folyó eljárásokban is ugyanolyan érvényű közokiratként alkalmazhassák; hogy anyakönyvi kivonataikat ne kelljen díjköteles eljárásban személyesen beszerezniük; hogy hagyatéki ügyekben az osztrák állampolgárokéval megegyező jogok illessék meg őket, a magyar közjegyző által lefolytatott hagyatéki eljárással kapcsolatosan kiállított dokumentumok elismerése mellett. Az érintett osztrák intézmények jogalkalmazói gyakorlata azonban a fent jelzett igényeknek általában gátat szab, és még ügyvéd, illetve jogász közreműködése sem elegendő, hogy ezen igényeknek, az Egyezmények értelmében és tartalma szerint, érvényt szerezzen. Az alábbiakban egyetlen, de több vonatkozású eset kapcsán kívánjuk megvilágítani elsőre talán sommásnak tűnő kijelentésünket. Magyar állampolgár örökhagyó esetén, aki Magyarországon hunyt el és vagyonának nagyobb – a hagyatéki eljárásban érintettek által eredetileg ismert – része Magyarországon található, természetesen Magyarországon, a magyar anyagi és eljárási jogi szabályoknak megfelelően folytatják le a hagyatéki eljárást, magyar közjegyző előtt. A jogerős hagyatékátadó végzést követően, a megállapított és birtokba helyezett örökösöknek tudomására jut, hogy az örökhagyó hagyatékába tartozhatott olyan bankbetét, mely osztrák pénzintézet kezelésében állt. Hivatalos szervek megkeresésére, annyi információ jutott az örökösök birtokába, hogy a bankbetét valóban elhelyezésre került az örökhagyó nevén egy adott osztrák pénzintézetnél. Ennek tudatában és ezen ismeretek birtokában, – a vonatkozó Egyezmény rendelkezéseivel is összhangban – magyar jog szerint lefolytatták a hagyatéki póteljárást, majd a közjegyzői határozat mint közokirat, és minden egyéb lényeges dokumentum hiteles németnyelvű fordításával megkeresték levélben az illetékes osztrák pénzintézetet, a bankbetét felszabadítása és részükre mint igazolt örökösök részére történő rendelkezésre bocsátása céljából. Pozitív válasz híján, utóbb ugyanez történt meg ismételten, immáron jogi képviselő közreműködésével és az Egyezmények vonatkozó rendelkezéseinek pontos ismertetése mellett. Ezek szerint a pénzintézet köteles lett volna elfogadni és egyenértékűnek elismerni a magyar jog alapján lefolytatott hagyatéki eljárásban meghozott közjegyzői végzést mint közokiratot, csakúgy mint egy osztrák közokiratot – kvázi osztrák hagyatéki eljárásban hozott határozatot. Ennek megfelelően pedig, az alkalmazandó magyar jog alapján örökösnek nyilvánított személyek részére kiadni a hagyatékba tartozó vagyont.

NB. A hatályos osztrák törvények – mindenekelőtt az állampolgárságról szóló Bundesgesetz über die österreichische Staatsbürgerschaft (Staatsbürgerschaftsgesetz 1985 – StbG.) – szerint, az az eset kizárt, hogy az örökhagyó egyszerre mindkét államnak állampolgára legyen, ugyanis az osztrák jogszabályok nem ismerik el osztrák állampolgárok számára a kettős (vagy többes) állampolgárságot.

2 0 1 0.

4.

s z á m

42 A fenti megoldás helyett azonban, és minden jogi érvelésünk és indokolásunk ellenére, az osztrák pénzintézet hivatkozott a peren kívüli eljárásokról szóló osztrák törvényre. E törvény a hagyatéki eljárásokkal kapcsolatban szabályozza azt az esetet, miszerint a belföldön (i.e. Ausztriában) található ingó vagyonról Bíróság, az elhunyt személy állampolgársága szerinti állam hatósága által kiállított nyilatkozat alapján átvételre jogosult személy kérelmére, határozattal dönt. Tehát a két fent hivatkozott Egyezmény egyértelmű és világos megoldása ellenére, a magyar állampolgár örökhagyó után maradt Ausztriában fellelhető hagyaték esetében, osztrák jogszabály kötelezi a magyar jogosultat, hogy Ausztriában német nyelven, az osztrák eljárási szabályoknak megfelelően, illetékes bíróság előtt kezdeményezze peren kívüli eljárás lefolytatását és határozat meghozatalát arra nézve, amit a vonatkozó Egyezmény alapján kötelező magyar jog szerint, a joghatósággal rendelkező magyar közjegyző, Ausztriában is egyenértékűnek elfogadandó közokiratban megállapított, tudnillik, hogy a jogosult az örökös, aki rendelkezhet az örökhagyó hagyatékába tartozó vagyontárgyakkal. Már csak egyetlen kérdés maradt hátra: vajon milyen hosszú időt vesz majd igénybe és milyen költségekkel jár az érintett hagyatéki vagyontárgy feletti rendelkezési jog megállapítására irányuló azon eljárás, amelynek az alapjául szolgáló értékről, vagyis a vagyontárgy valós értékéről eleddig semmilyen adatot nem tudhattunk meg? Bizonyára más volt a szándék és a cél a 60-as évek Magyarországán, amikor az Egyezmények megszülettek, és valós öröm, hogy „országaink” mára sokféle értelemben közelebb kerültek egymáshoz – sajnálatra méltó módon mégis úgy tűnik, hogy az Egyezmények szintjén megmaradt a theoria, és mára sem került hozzá közelebb a praxis. Mag. Dr. Simonfay Géza Dr. Schmidt Beatrix Simonfay & Salburg Ügyvédek Irodája, Bécs

Außerstreitgesetz 2003

§ 150 AußStrG


43

A közjegyzői gyakorlatot érintő jogi esetek Tartási- és életjáradéki szerződésekből eredő jogviták Közjegyzői okiratba foglalt tartással vegyes életjáradéki szerződés jóerkölcsbe ütközésének kérdése Idős Cs. I.-nak és Cs. I.-nénak az unokája, utóbbinak perbeli jogutódja is a felperes. A felperes édesapja 1991-ben hunyt el. A perbeli házas ingatlan korábban az idősebb Cs. házaspár tulajdonában állt. Gyermekük: a felperes apja és felesége házasságkötésüket követően az ingatlanon építkeztek és az idős szülők a földszinti, a fiatalok az emeleti lakrészben laktak. 1994-ben a felperes édesanyjával – a hozzátartozóik ellátása és betegsége miatt – az ingatlanból elköltözött. 1995-ben állapították meg id. Cs. I. daganatos betegségét, ezt követően kemoterápiás és sugárkezelést kapott. Állapota 1997. áprilisáig stagnált. 1997. áprilisától betegsége, állapot-rosszabbodása folytán több ízben kórházi gyógykezelésére került sor. Felesége, maga is rossz pszichés állapotban volt, és egyéb megbetegedései is voltak. Férje ápolását és gondozását nem tudta ellátni. Az idős házaspárnak jó kapcsolata volt id. Cs. I. testvéreivel. Korábban is rendszeresen találkoztak. Cs. I. tisztában volt súlyos betegségével, aggasztotta, hogy feleségével ki fog törődni és mindketten szerették volna, ha valaki őket gondozza, eltartja, így került sor arra, hogy Cs. I. testvérét, Cs. S.-t és feleségét kérték meg erre. Az alperes kereste fel a közjegyzőt, aki miután Cs. I. kórházban volt, orvosi igazolást kért egészségi állapotáról, tudati állapotáról. 1997. július 7-én a kórházban írták alá az elkészített, közjegyzői okiratba foglalt életjáradéki szerződést. A szerződésben Cs. I. és Cs. I.-né hozzájárultak ahhoz, hogy a perbeli ingatlan 2/8 illetőségének tulajdonjogát az alperes a jogosultak holtig tartó haszonélvezeti jogával terhelten megszerezze. Az alperes vállalta, hogy 1997. július 1. napjától összesen 5.000 forint életjáradékot fizet a járadékra jogosultaknak életük végéig, előre esedékesen. A szerződés 7. pontjában rögzítették, hogy a kötelezett már hosszabb ideje

2 0 1 0.

4.

s z á m

44 ápolja és gondozza a jogosultakat, továbbra is vállalta, hogy amennyiben rászorulnának a természetbeni tartásra, úgy a járadékra jogosultak ellátásáról halálukig gondoskodik, napi háromszori, egy esetben meleg ételt biztosít részükre, takarítja lakásukat, bevásárol és ellátja a háztartás körüli teendőket, a jogosultakat betegségük esetén ápolja, gondozza, haláluk után illő módon eltemetteti. Rögzítették, hogy a jogosultak nyugdíjukkal szabadon rendelkeznek. Cs. I. a halálát megelőzően ápolási otthonba került, 1998. január 4-én elhunyt, hagyatékát a felperes örökölte. Cs. I.-né 1999. február 22-én egy alapítványi idősek otthonába került. Egyösszegű befizetésként 900.000 forintot kellett teljesíteni, amelyet az alperes fizetett be, ehhez Cs. I.-né 200.000 forintot adott az alperes részére, amelyet később visszakért. Elszámolás eredményeként az alperes 161.000 forintot fizetett részére vissza. Az alperes a szerződéssel érintett lakásban közmű-leválasztási munkákat végzett. Cs. I.-né az otthonban nem érezte jól magát, haza szeretett volna menni. A probléma súlyosbodott, amikor kiderült, hogy az egyösszegű befizetés csupán félszoba használatára szólt, emiatt több vita alakult ki és nevezett az alperesnek ezt szóvá tette. 2000. februárjában a felperes és Cs. I.-né keresetet terjesztettek elő. Kérték az alperessel 1997. július 7-én kötött tartási elemekkel vegyes életjáradéki szerződés érvénytelenségének megállapítását. Cs. I. vonatkozásában arra hivatkoztak, hogy az alperes a szerződéskötéskor tisztában volt az ő súlyos, gyógyíthatatlan betegségével, és azzal, hogy halála rövid időn belül bekövetkezik, ezért a szerződés semmis. Az eltartott a folyamatos fájdalomcsillapítás miatt belátási képességgel nem rendelkezett. Azzal a szándékkal kötötte a szerződést, hogy otthon ápolják és gondozzák, de az alperes ennek a kötelezettségének nem tett eleget, elfekvő osztályra helyezte. A szerződés szerinti 5.000 forint életjáradék a jogosultak létfenntartását nem biztosította. Cs. I.-né arra hivatkozott, hogy róla az alperes nem gondoskodott, ellátást csak időszakonként nyújtott. Szándéka a szerződéskötéskor is másra irányult, mint ami a szerződésben van. A szerződésben foglaltakat az alperes megszegte azzal, hogy az idősek otthonában helyezte el, a szerződés célját betölteni nem tudja, ezért a szerződés megszüntetését is kérte. Cs. I.-né 2003. október 9-én elhunyt, törvényes örököse a felperes, aki jogelődje keresetét fenntartva a Ptk. 200., 202. § és 589. § (2) bekezdésre alapította a keresetet. Az alperes a kereset elutasítását kérte. Az elsőfokú bíróság ítéletével a keresetet elutasította. A szerződés semmisségére vonatkozó kereset elutasítását azzal indokolta, hogy az orvosszakértői véleményből és a kórház adjunktusának, továbbá más tanúknak vallomásából megállapítható, hogy bár 1997. második felétől nevezett a fájdalomcsillapításra


45 morfin származékot kapott, belátási képessége azonban nem változott, az ügyei viteléhez szükséges belátási képességgel a szerződéskötéskor rendelkezett. A bíróság szerint nem állt fenn a szerződés jóerkölcsbe ütközése sem. Ezt azzal indokolta, hogy fiúk halála után az ingatlan tulajdoni helyzetét a szülők rendezték, pontosan meghatározták, hogy melyik fél milyen illetőséggel bír. A szerződés szerencse-jellegére figyelemmel a szolgáltatás és ellenszolgáltatás feltűnő aránytalansága nem vizsgálható, ezért a szerződés amiatt, hogy súlyosan beteg személlyel kötötte az alperes és ténylegesen rövid ideig volt szükség a tartásra, a jóerkölcsbe ütközés megállapítását nem alapozza meg. A tanúvallomások alátámasztották, hogy az alperes az ellátást és gondozást – amikor a jogosult otthon tartózkodott – elvégezte. Cs. I. nem hivatkozott arra, hogy az alperes a szerződést nem teljesítette. Amikor nem kívánt kórházba menni, az alperes otthon látta el, egy idő után az otthoni ellátás nem volt megoldható, így került sor az otthonban való elhelyezésre, ahol részére megfelelő ellátást nyújtottak. Cs. I.-nét illetően a bíróság azt állapította meg, hogy a tanúk vallomása alátámasztotta, hogy férje halála után nem akart otthon maradni, félt az egyedülléttől, kereste a társaságot. Attól félt, hogy elesik, nem lesz segítsége, nem törődnek vele, megbetegszik. Ezért olyan ellátást keresett, ahol van orvos és ápoló személyzet. Miután kiválasztotta az otthont, így került sor arra, hogy az alapítvánnyal megállapodott. A tanúk vallomása és az alperes személyes előadása azt támasztotta alá, hogy álláspontját, véleményét viszonylag rövid időben belül megváltoztatta. Maga akarta az otthonba való elhelyezést, ennek megtörténte után pedig haza akart menni. A perben nem nyert bizonyítást, hogy visszaköltözését az alperes akadályozta volta. Tudott a fűtésleválasztásról, amikor felajánlották, hogy hazaköltözhet, továbbra is az otthonban maradt. A tartás minősége, színvonala, nem megfelelősége miatt a szerződés jogosultja léphet fel a kötelezettel szemben. A szerződés megkötésének időpontjában nem lehetett tudni, hogy milyen idejű további tartásra van szükség, ezért nem állapítható meg, hogy a szerződés a jóerkölcsbe ütközött volna. A perben bizonyítást nyert, hogy az alperestől a felperesi jogelőd az életjáradék összegét és a felemelt járadék összegeket nem vette át. A szerződés megszüntetését a szolgáltatások egyoldalú megtagadásával nem lehet kikényszeríteni. A bíróság szerint a perben az volt megállapítható, hogy Cs. I.-né az alperessel és családjával a kapcsolatot ok nélkül megszakította, egy időponttól kezdődően az életjáradékot és az egyéb segítséget nem fogadta el. A közjegyző vallomása alátámasztotta azt is, hogy a szerződést megfelelő tájékoztatást követően írták alá, azt meg akarták kötni, az aláíráskor a szerződéskötéshez szükséges belátási képességgel Cs. I.-né is rendelkezett. A fellebbezés alapján a másodfokú bíróság ítéletével az elsőfokú ítéletet helybenhagyta.

2 0 1 0.

4.

s z á m

46 A jogerős ítélet hatályon kívül helyezése, a szükséges tények megállapításával a kereseti kérelemnek való helytadás iránt a felperes terjesztett elő felülvizsgálati kérelmet. Álláspontja szerint a jogerős ítélet alapját képező tényállás iratellenes, okszerűtlen és logikai ellentmondást tartalmaz, ezért jogszabálysértő és az indokolás sem felel meg a Pp. 221. § (1) bekezdésében írtaknak. A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság alaposnak találta, az alábbi indokok szerint. A felperes – jogutódként – a nagyszülei által az alperessel 1997. július 7-én kelt, tartási elemeket is tartalmazó, életjáradéki szerződés érvénytelenségének megállapítását több okból kérte. Keresete kiterjedt a nagyanyja által előterjesztett kereset alapján az öröklési szerződés megszüntetésére is. Az elsőfokú bíróság, bár terjedelmes bizonyítási eljárást foganatosított, azonban valamennyi kereseti kérelem megalapozott elbírálásához szükséges releváns tényállást sem állapította meg, valamennyi kereseti kérelemmel kapcsolatban az alperest meg sem hallgatta, a bizonyítékok mérlegeléséből a felperes által bejelentett tanúk vallomását kirekesztette és ítéletében ennek okát sem adta, annak ellenére, hogy a ténybeli bizonyítás tekintetében a bíróságnak az indokolási kötelezettsége kiterjed az eltérő, ellentmondó bizonyítékok közötti mérlegelés okainak a feltárására is. A másodfokú bíróság az indokolási kötelezettségének nem tett megfelelően eleget. Az eljárási szabályok lehetővé teszik ugyan a rövidített indokolással ellátott ítélet hozatalát (Pp. 254. § (3) bek.), azonban az indokolási kötelezettség ilyen esetben is kiterjed a fellebbezés lényegét jelentő jogszabálysértéssel kapcsolatos álláspont kifejtetésére. A rövidített indokolás sem mentesíti tehát a bíróságot azon kötelezettsége alól, hogy a fellebbezés lényegére vonatkozó saját álláspontját kifejtse (BH 2003/240. sz. jogeset). Ennek a követelménynek a jogerős ítélet nem felel meg. A fentiekre figyelemmel az eljárt bíróságok ítéletei jogszabálysértőek, a Pp. 163. § (1) bekezdés, Pp. 206. § (1) bekezdése és 221. § (1) bekezdését sértik. A döntéshez szükséges tények nem állapíthatók meg, ezért a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet a Pp. 275. §-ának (4) bekezdése alkalmazásával az elsőfokú ítéletre is kiterjedően hatályon kívül helyezte és az elsőfokú bíróságot új eljárásra és új határozat hozatalára utasította. A további eljárásra vonatkozóan az alábbiakat hagyja meg az elsőfokú bíróságnak. A felperes néhai Cs. I.-val kapcsolatos kereseti kérelmét a Ptk. 200. §-ának (2) bekezdésére, a szerződés jóerkölcsbe ütközése miatti semmisségére is alapította. A bírói gyakorlat szerint (BH 1995/3/158. sz. jogeset, hasonló elvi alapot foglal el a BH 2002/8/310. sz. jogeset) nyilvánvalóan sérti a jóerkölcsöt a tartási szerződés, ha az eltartó a szerződéskötéskor tudta, hogy közeli hozzátartozója, az eltartott gyógyíthatatlan


47 beteg és így tartási kötelezettségét rövid ideig kell teljesítenie. Az általános társadalmi közfelfogással sem volna összeegyeztethető, hogy a családtagok egymás öröklési igényeinek megrövidítése érdekében ilyen módon illetéktelen vagyoni előnyökhöz jussanak, kivéve, ha az eltartás másként nem volt biztosítható, vagy már a szerződés megkötése előtt is jelentős értékű szolgáltatások nyújtására került sor. A felperes kereseti tényállítása szerint az alperes a fentiek ismeretében szerződött, az eltartottat a saját otthonában való tartás helyett (ami csak rövid időszak volt és más módon is biztosítható lett volna) ápolási otthonba helyezte el, noha mindkét eltartott azt kívánta biztosítani a szerződéssel, hogy életük utolsó szakaszában a saját otthonukban való tartásuk, gondozásuk, ápolásuk biztosított legyen. Az elsőfokú bíróság ebben a körben a tényállást nem tárta fel, az alperest meg sem hallgatta, és a szükségesnek látszó bizonyítást sem foganatosította, ezért a megismételt eljárásban mindenekelőtt az alperes személyes meghallgatása nem mellőzhető. Vizsgálandó, hogy a súlyosan beteg, ápolásra szoruló eltartott gondozása más módon nem volt-e biztosítható, a szerződéskötés előtt az alperes nyújtott-e és ha igen, mikortól és miben álló, milyen értékű szolgáltatásokat saját vagyona terhére. Az ekként lefolytatott bizonyítás eredményéhez képest – a bizonyítékok együttes a Pp. 206. § (1) bekezdése szerinti mérlegelésével – kell állást foglalni abban, hogy az érvénytelenséget eredményező, a kereseti kérelemben megjelölt jogcím fennáll-e. Néhai Cs. I.-né vonatkozásában a perben eddig feltártak alapján az érvénytelenség nem áll fenn, de a szerződés megszüntetése iránti kérelem elutasítása a rendelkezésre álló peradatok alapján megalapozatlannak tűnik. Az alperes maga sem állította, hogy a szerződési kötelezettségét a szerződésben foglaltaknak megfelelően teljesítette volna, téves ezért annak megállapítása is, hogy az eltartott a szolgáltatások visszautasításával kívánta a szerződés megszüntetését kikényszeríteni. A további eljárás során az írásbafoglalt szerződést tartalmához képest kell vizsgálni azt, hogy az alperes szerződési kötelezettségét teljesítette-e. Vizsgálandó, hogy volt-e a felek között valami elképzelés az idősek otthonába történő elhelyezéssel összefüggően a szerződéssel kapcsolatban. Az egyszeri térítési díj fizetése és az otthonba való elhelyezés mellett a szerződés fenntartását hogyan képzelték. Ebben a körben figyelembe kell venni azt is, hogy a külön szoba biztosításához szükséges, az eltartóénál jelentősebb összeget a felperes édesanyja biztosította, és az eltartott fedezte a betegségéhez szükséges gyógyszer és havi térítési díjak összegét, aminek az alperes által felajánlott és az eltartott által el nem fogadott havi térítési díj csak a töredéke volt, eltartása, gyógykezelése és ápolása költségeit a szerződésben rögzítettekkel szemben az eltartott saját vagyona terhére biztosította.

2 0 1 0.

4.

s z á m

48 Csak a fentiek szerint lefolytatott bizonyítási eljárás az annak során feltárt és a rendelkezésre álló bizonyítékok együttes mérlegelésének eredményeként lesz az elsőfokú bíróság abban a helyzetben, hogy a perben előterjesztett valamennyi kereseti kérelem tárgyában az eljárási és anyagi jog szabályainak megfelelő döntést hozhasson. (Legf. Bír. Pfv.II.21.933/2007. szám)

Tartási szerződés megszüntetésének indokoltsága életjáradéki szerződéssé alakítás helyett A jogerős ítélet alapjául szolgáló tényállás szerint a felperes és az I. rendű alperes jelen perbeli jogelődje: néhai P. G.-né (a továbbiakban: I. rendű alperesi jogelőd) 2002. december elején ismerkedett meg úgy, hogy az I. rendű alperesi jogelőd albérlőt, a felperes pedig albérletet keresett, majd 2002. december 27-én az I. rendű alperesi jogelőd az előző tartási szerződését felbontotta és a felperessel kötött újabb tartási-gondozási szerződést. A szerződésben a felperes mint eltartó vállalta, hogy az I. rendű alperesi jogelődöt mint eltartottat a saját költségén eltartja, ennek keretében a részére napi négyszeri étkeztetést biztosít – amelyből a déli és az esti meleg étel –, gondoskodik az eltartott tisztán tartásáról, ápolásáról, gyógyíttatásáról, gyógyszerekkel ellátásáról, a lakás takarításáról, fűtéséről, a háztartási teendők ellátásáról, viseli az eltartott által lakott lakás fenntartási és felújítási költségeit, a lakás használatával kapcsolatos közüzemi díjjak és egyéb költségeket. A szerződő felek a tartás ellenértékét havi 20 000 forintban határozták meg, azzal, hogy annak összege az infláció mértékével emelkedik. Mindezen szolgáltatások ellenében az I. rendű alperesi jogelőd a perbeli lakóingatlannak az ő tulajdonában álló 46/208 részilletőségét a felperesre ruházta át. A szerződés tartalmazza, hogy az I. r. alperesi jogelőd által a korábbi eltartójának kifizetett 486.000 forintot és a tartási szerződésük megszüntetésével felmerült ügyvédi munkadíjat a felperes biztosította. 2003. első hónapjaiban a tartási-gondozási szerződés a peres felek megelégedésével teljesedésbe ment. Ekkor azonban a felperes – aki a szerződéskötéskor rokkantsági nyugdíjas volt – egy vállalkozásba szállt be, és az ezzel összefüggésben egyre hosszabb időre nyúló távollétében az I. rendű alperesi jogelődről való gondoskodás megoldatlan volt. A szerződés tárgyát képező ingatlan társtulajdonosai, valamint az azzal szomszédos ingatlan tulajdonosai ugyanakkor az említett ingatlanok eladása mellett döntöttek, amelyről az I. rendű alperesi jogelőd rokonai is tudomást szereztek és értesültek a tartási szerződés létrejöttéről is, amely utóbbi miatt a szerződő felek, de elsősorban az eltartott ellen fordultak, a perbeli ingatlan társtulajdonosainak pedig a felperesnek az ingatlanban tanúsított magatartását kifogásolták.


49 Az I. rendű alperesi jogelőd szellemi állapota már a tartási szerződés megkötésekor is korlátozottnak volt mondható, ez azonban a belátási képességét még nem korlátozta, 2003-ban viszont jelentős romlásnak indult. A felperes a szerződéses kötelezettségeinek maradéktalanul nem tett eleget, és egyre kevesebb időt töltött az eltartottal, aki az udvarbeli szomszédait és a hétközben számára ebédet hordó személyeket is kenyér és tej hozatalára kérte meg arra hivatkozással, hogy nincs mit ennie. Mindezek miatt a szerződő felek viszonya teljes mértékben megromlott és az I. rendű alperesi jogelőd a jelen perben megtartott első tárgyaláson már úgy nyilatkozott, hogy a szükséges gondozását az idősek otthonában való elhelyezése útján látja megoldhatónak. A felperesnek a kétágyas, emelt szintű ellátással járó idősek otthoni elhelyezésére, valamint az ezzel kapcsolatos bekerülési költség megfizetésére és kisebb összegű havi járadék megfizetésére irányuló egyezségi ajánlatait ennek ellenére nem fogadta el, mert ekkorra már teljes mértékben a felperes ellen fordult, a vele kapcsolatot tartó távolabbi rokonai és elhalt férjének menye pedig kizárólag a szerződés megszüntetését tartották elképzelhetőnek. Ilyen előzmények után az I. rendű alperesi jogelődnek – a fizikai és szellemi állapota miatt szükségessé vált – gondozását az őt időközönként meglátogató hozzátartozói az új építésű idősek otthonában két ágyas szobában való elhelyezése útján biztosították, amely 2006. január végétől vehető igénybe. A felperes a keresetében a tartási szerződés életjáradéki szerződéssé való átalakítását, az I. rendű alperesi jogelőd pedig viszontkeresetében a tartási szerződés megszüntetését kérte. Az elsőfokú bíróság az ítéletével a felperes és az I. rendű alperesi jogelőd között létrejött tartási szerződést megszüntette, kötelezte az I. rendű alperest, hogy fizessen meg a felperesnek 820.034 forintot, a felperest pedig arra, hogy a perbeli lakást adja az I. rendű alperesi jogelőd birtokába, ezt meghaladóan a keresetet és a viszontkeresetet elutasította. Az ítélet ellen a felperes fellebbezést terjesztett elő annak megváltoztatása és elsődlegesen – a keresetének helyt adva – a tartási szerződés életjáradéki szerződéssé történő átváltoztatása, másodlagosan – a tartási szerződés megszüntetése esetére – pedig az I. rendű alperesi jogelőd korábbi tartási szerződésének megszüntetésével összefüggésben általa kifizetett 40.000 forint, valamint a jelen tartási szerződés megkötésével összefüggésben ugyancsak általa viselt további 40.000 forint ügyvédi munkadíjnak, az elsőfokú bíróság által a javára el nem számolt további tartási szolgáltatások ellenértékének, valamint a marasztalási összeg évi 6%-os késedelmi kamatának a javára való elszámolása iránt. Az I. rendű alperesi jogelőd a fellebbezési ellenkérelmében az elsőfokú bíróság ítéletének a helybenhagyását, valamint az elsőfokú ítélet meghozatala után általa viselt 66.642 forint lakásfenntartási költség fele részének a felperes terhére való elszámolását kérte.

2 0 1 0.

4.

s z á m

50 A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság ítéletének nem fellebbezett részét nem érintette, a fellebbezett részét pedig részben megváltoztatta, és az I. rendű alperesi jogelőd által a felperesnek fizetendő marasztalási összeget 846.713 forintra felemelte, míg egyebekben az elsőfokú ítéletet helybenhagyta. A másodfokú bíróság az elsőfokú bíróság által megállapított tényállást kiegészítette azzal, hogy az I. rendű alperesi jogelődöt a bíróság ítéletével cselekvőképességet korlátozó gondnokság alá helyezte, mely érinti – többek között – az ingatlan és ingó vagyonnal kapcsolatos rendelkezési jogát, és a tartási kötelezettséggel kapcsolatos vagyoni döntés meghozatalát is. Az I. rendű alperesi jogelőd gondnoka a meghatalmazott nyilatkozataival egyetértett. A jogerős ítélet indokolása szerint az elsőfokú bíróság által lefolytatott bizonyítás anyagából megállapítható, hogy a felperes az általa a tartási szerződésben vállaltakat kezdettől fogva nem teljesítette teljes körűen. A felperes a per első tárgyalásán tartott személyes meghallgatásakor elismerte, hogy az I. rendű alperesi jogelődnek az ebédet a szerződés megkötése után – ugyanúgy, mint 1995-től kezdődően korábban – gondozó hordta, ennek költségét az I. rendű alperesi jogelőd fizette és fizeti jelenleg, miként a gyógyszerei vételárát is. Az I. rendű alperesi jogelőd a személyes meghallgatásakor úgy nyilatkozott, hogy hétköznap nem kapott sem reggelit, sem vacsorát a felperestől, a felperes pedig az ezzel ellentétes tényállításait nem bizonyította, ezért a perben eljárt bíróságok az e vonatkozásban fennálló bizonyítatlanság tényét a Pp. 164. § (1) bekezdése alapján a felperes terhére értékelték. Az I. rendű alperesi jogelőd által bejelentett M. L.-né tanú vallomása ugyanakkor alátámasztotta azt, hogy az eltartott a szociális gondozó által hordott ebédet ette vacsorára is, 2003. márciusától szeptemberéig a számlákat a saját nyugdíjából fizette ki, J. I.-né vallomása szerint pedig hétköznapokon az ebédet évek óta ő hordja az I. rendű alperesi jogelődnek, aki ezért napi 100 forintot fizet neki. A felperes által tanúként kihallgatni kért D. K. tanú azt vallotta, hogy a felperes és az I. rendű alperesi jogelőd viszonya a szerződéskötés után mintegy egy évvel romlott meg, és az I. rendű alperes az említett időponttól kezdődően nem fogadta el a felperes szolgáltatásait. E vallomásnak a már kifejtettekkel való egybevetése alapján megnyugtatóan megállapítható, hogy a felperes a jelen per általa 2003. augusztus 4. napján történt megindítása előtt sem tartotta be a szerződésben foglaltakat, vagyis kezdettől fogva részben megszegte a szerződést. Amikor tehát az I. r. alperesi jogelőd megtagadta a felperestől a további szolgáltatások elfogadását, nem a szerződésszerűen felajánlott szolgáltatásokat utasította vissza egyoldalúan. A bírói gyakorlat szerint a tartási szerződés megszüntetését általában nem lehet kikényszeríteni úgy, hogy a jogosult a szerződésszerű szolgáltatások elfogadását egyoldalúan megtagadja (BH 1995/12/712.). A felperes által kezdettől fogva elkövetett szerződésszegés után azonban az I. rendű alperesi jogelőd terhére nem róható


51 fel az, ha a felperes további szolgáltatásainak igénybevételétől elzárkózott. A felperes a keresetlevelében maga is arra hivatkozott, hogy az I. rendű alperessel a kapcsolata megromlott. Mindezekből pedig az a következtetés vonható le, hogy a tartási szerződés nem képes betölteni azt a célját, hogy általa az I. r. alperesi jogelőd tartása, gondozása, ellátása a jövőben biztosítva lesz, ezért az I. rendű alperesi jogelődnek a tartási szerződés felek megfelelő kielégítésével történő megszüntetésére irányuló viszontkeresetét mindkét fokú bíróság alaposnak találta. A szerződés megszüntetése folytán az elsőfokú bíróság a felek megfelelő kielégítése körében elszámolt és ennek alapján a felperesnek járó összeget 846.713 forintra felemelte. A felperes ezt meghaladó elszámolási igényét a másodfokú bíróság alaptalannak találta, mert a szerződő felek közötti viszony perbeli szerződés megszüntetését eredményező megromlásában mindkét fél magtartása közrehatott, a tartási szerződés megszüntetésének pedig nem az eredeti állapot helyreállítása, hanem a felek megfelelő kielégítése mellett történő elszámolás a jogkövetkezménye, ezért ezzel összefüggésben késedelmi kamat jogszerűen nem igényelhető, mert a bíróság által megállapított pénzbeli ellenérték csak az ítélet jogerőre emelkedése után válik esedékessé (BH 2000/11/491.). A jogerős ítélet ellen a felperes felülvizsgálati kérelemmel élt annak megváltoztatása és a tartási szerződés életjáradéki szerződéssé történő átváltoztatása iránt. Az I. rendű alperesi jogelőd a jogerős ítélet meghozatala után meghalt, jogutóda az I. rendű alperes, akit a felperes perbevont. A felülvizsgálati kérelmet a Legfelsőbb Bíróság a következő indokokkal találta alaptalannak. 1. A Ptk. 277. § (2) bekezdése szerint a felek a szerződés teljesítésében együttműködésre kötelesek. A kötelezettnek a szerződés teljesítése érdekében úgy kell eljárnia, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, a jogosultnak pedig ugyanilyen módon elő kell segítenie a teljesítést. Ebből pedig – a felperes helyes felülvizsgálati érvelése szerint – az következik, hogy a tartási szerződés megszüntetését általában nem lehet kikényszeríteni oly módon, hogy a jogosult a szerződésszerű szolgáltatások elfogadását egyoldalúan megtagadja. Ilyen esetben – a jogosult magasabb életkorától függetlenül – mód nyílik a tartási szerződés életjáradéki szerződéssé történő átalakítására (BH 1995/712.). Helyesen hivatkozik a felperes arra is, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint önmagában a felek közötti viszony megromlása nem ad alapot a – felek közötti bizalmi viszonyt feltételező – gondozási szerződés megszüntetésére sem. Ilyen esetben a gondozott nem köteles ugyan a teljesítés elfogadására, a teljesítés lehetetlenné válása esetén azonban a gondozási kötelezettség járadékká

2 0 1 0.

4.

s z á m

52 változtatható, ha a kötelezett arra nem adott okot, de a felek közötti viszony megromlása folytán a jogosult nem fogadja el a gondozást (BH 2002/399.). Mindezek ellenére is alaptalanul sérelmezi a felperes a keresetének elutasítását. A Legfelsőbb Bíróság fentebb idézett eseti döntései szerint ugyanis a törvény a tartási szerződés életjáradéki szerződéssé történő átalakítására csak akkor ad módot, ha az eltartott a szerződésszerű szolgáltatások elfogadását tagadja meg egyoldalúan, vagy ha a felek közötti bizalmi viszony megromlására a kötelezett magatartása nem adott okot. A per adatai azonban nem hagynak kétséget afelől, hogy a felperes a szerződést kezdettől fogva nem a „tartalmának megfelelően” teljesítette, a Ptk. 277. § (1) bekezdésében foglalt követelményektől eltérő teljesítés viszont „szerződésszerűnek” nem tekinthető, a nem szerződésszerű teljesítés elfogadását pedig az eltartott okkal tagadhatja meg. A szerződésnek az erre visszavezethető lehetetlenülése ugyanakkor – a másodfokú bíróság helyes indokai szerint – nem adhat alapot arra, hogy a bíróság a szerződést – az eltartott életkorára és egészségi állapotára való tekintet nélkül – életjáradéki szerződéssé alakítsa át. A tartási szerződést valóban nem teszi érvénytelenné önmagában az, ha a felek attól – jogszabály által nem tiltott körben – egyező akarattal eltérnek (BH 200/14.). A jelen per tárgyát viszont egyrészt nem a szerződés érvényessége, hanem annak az átalakítása vagy megszüntetése képezte, másrészt a felek kapcsolatának megromlása és a szerződés tartalmától eltérő szolgáltatások I. rendű alperesi jogelőd általi elfogadásának megtagadása már önmagában is megkérdőjelezi azt, hogy a szerződés tartalmától való eltérésre nem a felperes szerződésszegése miatt, hanem a felek „egyező akarata” alapján került sor. Az eltartott magára hagyottságának, valamint a személye és környezete gondozatlanságának, elhanyagoltságának tényét nem csupán a perben kihallgatott érdektelen tanúk vallomása, hanem a gyámhivatali ellenőrzések során felvett jegyzőkönyvek adatai is alátámasztották. Ilyen körülmények mellett a felperes akkor sem hivatkozhatna alappal a feleknek a szerződéstől „egyező akarattal való eltérésére”, ha ahhoz a jelen per megindításakor már 79 éves életkorú, megromlott egészségi és szellemi állapotú eltartott – a saját nyilvánvaló érdekeivel merőben ellentétes módon – bizonyítottan hozzájárult volna, annak pedig nincs jelentősége, hogy az I. r. alperesi jogelődöt a rokonai a felperes ellen hangolták, mert a felperes a szerződést kétséget kizáróan megszegte. 2. A Ptk. 589. § (1) bekezdése értelmében a bíróság a tartási szerződést – mindkét fél érdekeinek figyelembevételével módosíthatja, míg a (2) bekezdése úgy rendelkezik, hogy ha valamelyik fél magatartása vagy körülményei folytán a természetben való tartás lehetetlenné vált, bármelyik fél kérheti a bíróságtól a szerződés végleges vagy az említett körülmények megszűntéig tartó átváltoztatását életjáradéki szerződéssé, ha pedig a szerződés célja ilyen módon sem valósítható meg, a szerződés megszüntetését.


53 Az I. rendű alperesi jogelőd a természetbeni tartásra, gondozásra és ápolásra bizonyítottan rászorult, annak a felperes általi teljesítése azonban – a felperes szerződésszegése és a felek közötti kapcsolat megromlása folytán – lehetetlenné vált, és a szerződésnek ez a célja a szerződés életjáradéki szerződéssé történő átváltoztatása útján sem lett volna megvalósítható. Nem sértett tehát jogszabályt az első- és a másodfokú bíróság azzal, hogy a viszontkeresetnek helyt adott, a felek megfelelő kielégítése körében pedig a felperest megillető ellenérték összegét a perben kirendelt szakértők véleménye alapján megalapozottan, és összegszerűségét tekintve is helyesen állapította meg. A kifejtettek miatt a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítéletet hatályában fenntartotta. (Legf. Bír. Pfv.II.21.021/2009. szám) Dr. Kőrös András legfelsőbb bírósági tanácselnök

2 0 1 0.

4.

s z á m

54

Nemzetközi sajtószemle Végrendeleti végrehajtó bérezése a német Közjegyzői Egyesület javaslatai szerint (Notar 1/2010)

A végrendeleti végrehajtó megfelelő díjazása – ha nem is minden esetben – az ún. Új Rajnai Táblázatból - ami támpontként használható,meghatározható. Ez az átlagosnál magasabb értéket tartalmazó hagyatékokra is vonatkozik. Az új Rajnai Táblázat figyelembe vételével a végrendeleti végrehajtó szabály szerinti díjszabásának alapja a bruttó hagyatéki érték, ha a végrehajtási tevékenység a kárrendezést is tartalmazza. „A végrendeleti végrehajtó megfelelő díjazásra jogosult, ami a Német Egyesület által ajánlott „Új Rajnai Táblázat” (a lehetséges jövőbeli bővítésekkel együtt) szerint meghatározható. A végrendeleti végrehajtó jogosult arra, hogy díjazását méltányos mérlegelés alapján állapítsák meg.” A díjazásra vonatkozó jogosultság elvesztése csak a végrendeleti végrehajtó hivatali kötelezettségének szándékos illetve súlyosan gondatlan megsértése esetén jön szóba. A jogirodalomban képviselt nézettel szemben az örökség korábbi megszerzése nem számítható a hagyaték értékéhez akkor sem, ha ezt a hagyaték elosztásánál figyelembe veszik. A végrendeleti végrehajtó részéről ez a kiegészítő ráfordítás, többletmunka érvényesítése csak a Táblázat szerinti felárak mérlegelésével lehetséges. Ugyanígy egy külső tanácsadó együttműködése (pl. adótanácsadó, ügyvéd, közjegyző, szakértő) csak a felár megállapítására van kihatással, nem pedig a díjazási alapértékre. A Táblázatban ajánlott felárak is az egységes díjazási igény részei és így a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság igazságszolgáltatása keretében alkalmasak az egyes esetek figyelembevételére is. A magas bruttójú hagyatéki értékek relatíve magas alapdíjazása tekintetében ezek azonban a Bíróság nézete szerint inkább visszafogottan alkalmazandók. A gyakorlatban a Bíróság jóváhagyta és alkalmazza a Német Közjegyzői Egyesület díjazásra vonatkozó javaslatait abban a tekintetben is, hogy az adót ehhez a díjazáshoz mérten kell megtéríteni. A végrendeleti végrehajtás tárgyában hozott felsőbb bírósági ítélet nagyon ritka. Az „Új Rajnai Táblázat” felépítése általában alkalmas egy megfelelő díjazás kiszabására, akkor is, ha a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság értelmében minden egyes esetet egyedilag kell vizsgálni. A Táblázat széles körű elismerése miatt a jogszolgáltatásban különösen alkalmas a végrendeleteknél való alkalmazásra is.


55

60 éves a Közjegyzőségek Nemzetközi Uniója (uinl) (Összefoglaló az UINL kiadványból)

Az 1948. október 2. napján, Buenos Airesben megrendezett első konferencián, 19 európai és amerikai ország küldöttjeinek részvételével alakult meg a Latin Típusú Közjegyzőségek Nemzetközi Uniója (Union International du Notariat Latin), melynek eredeti Alapszabályát karta formájában, az 1950. október 21. napján Madridban megtartott II. Nemzetközi Közjegyzői Konferencia alkalmával fogadták el a tagok hivatalosan is. Az Unió céljaként tűzte ki a latin típusú közjegyzőség alapelveinek és etikájának hirdetését, a közjegyzőségek képviseletét a nemzetközi szervezetekkel szemben, a nemzeti közjegyzőségek együttműködésének kialakítását, és a latin típusú közjegyzőségek jogrendszerének, jogi szabályozási mintáinak tanulmányozását és összehasonlítását. Napjainkban a világ népességének több mint fele latin típusú közjegyzőséggel rendelkező államokban él, ide értve a legnagyobb népsűrűségű országokat is, mint Japán és Kína, mely országok szintén a római-germán alapokon nyugvó közjegyzői rendszer felállítása mellett döntöttek. Az Unió székhelye Buenos Airesben (Argentína) található, adminisztratív székhelye pedig Rómában (Olaszország) van, és jelenleg öt kontinensről 76 ország közjegyzősége képviselteti magát tagként a szervezetben. Az Alapszabály 2007. évi madridi reformjával az Unió neve a Közjegyzőségek Nemzetközi Uniója névre rövidült, azonban az Unió a rövidített nevét továbbra is az eredeti formájában kívánta megőrizni (UINL). Az 1948-as első konferencia ötlete 1946-ban vetődött fel, amikor is az Unió alapítójaként tisztelt José Adrián Negri, argentin közjegyző a spanyol nyelvű közjegyzőségek együttműködésének megerősítése céljából egy konferencia megrendezését javasolta a Buenos Aires-i közjegyzői kamarának. A konferencia megrendezésében támogatóra és komoly segítőre lelt don Rafael Núñez Lagos, a nagy tiszteletben álló madridi közjegyző személyében, akit második alapítóként tart számon az Unió története. Az első nemzetközi közjegyzői Konferencia szellemisége és szakmai programja végül 19 ország küldötteit ihlette meg: Argentína, Belgium, Bolívia, Brazília, Kanada, Kolumbia, Costa Rica, Kuba, Chile, Ecuador, Spanyolország, Franciaország, Olaszország, Mexikó, Paraguay, Peru, Puerto Rico, Svájc, és Uruguay közjegyzői képviseltették magukat a rendezvényen. A konferenciát rendkívül ünnepélyes keretek között, 1948. október 2. napján maga Juan Domingo Perón argentin elnök nyitotta meg, mellette az emelvényen felesége, Maria Eva Duarte de Perón foglalt helyet, Argentína igazságügy-miniszterének és a Legfelsőbb Bíróság elnökének társaságában. A konferencia programja hét plenáris ülésre tagolódott, melyek közül az első – a nyitóünnepség - és az utolsó, a záróülés között komoly szervezeti és szakmai munka vette

2 0 1 0.

4.

s z á m

56 kezdetét. A konferencia elnökéül José Adrián Negri-t választották, aki három alelnök segítségével látta el feladatait. A szakmai kérdések a közjegyzőségek nagy problémáit vették sorra: a közjegyzők képzése és a közjegyzői tanulmányok, közjegyzői könyvtárak felállítása, szakmai folyóiratok alapítása, a közjegyzői okiratok határokon átnyúló elfogadása, a közokirat kérdése, a közjegyzői működés és hatáskör jellemzői, a közjegyzői alapelvek, továbbá kamarák, közjegyzői intézmények és akadémiák alapítása. Összesen 26 határozatot fogadtak el a résztvevők, ezek közül az egyik legjelentősebb a Közjegyzőség Világnapjának minden év Október 2. napján történő megünneplésére vonatkozó határozat volt. A II. Nemzetközi Közjegyzői Konferencia alkalmával Madridban, 1950. október 14. napján már 27 közjegyzőség képviseltette magát, amikor is Henri Maigret kezdeményezésére megalakult az UINL, és ekkor kerültek kialakításra az Unió főbb szervei is, mint pl. az Állandó Tanács. Megválasztották az Unió első tisztségviselőit: az elnöki tisztségben a leköszönő José Adrián Negri-t don Rafael Núñez Lagos váltotta, mellette négy alelnök került megválasztásra. Az Unió elnökének teendőit 1948-tól napjainkig összesen 14 országból származó, 21 elnök látta el, közülük 11-et az amerikai kontinensről, 10 elnököt pedig európai közjegyzőséget képviselve választottak meg. Az első konferenciát eddig 24 további követte, az Unió szinte a világ minden táján hirdette már a közjegyzőség szerepét és fontosságát. A 2010-es év jeles UINL-eseménye az októberben, Marrakech-ben (Marokkó) megrendezésre kerülő konferencia lesz, melyre a 60. évforduló alkalmából közjegyzőség-történeti kiállítással is készülnek a szervezők. A magyar közjegyzőség 1992-ben, a Cartagena-ban (Kolumbia) tartott XX. Nemzetközi Közjegyzői Konferencián nyert felvételt az UINL tagjai közé, ettől kezdve képviseltetjük magunkat az Unió bizottságaiban és rendezvényein. Sok magyar közjegyző vett részt a későbbi konferenciákon is. Végül az UINL jelmondatával zárjuk e sorokat: „Lex est quodcumque notamus” – Amit lejegyzünk, az törvény. Összeállította: Dr. Horváth Gyöngyi


57 Az UINL eddig megtartott konferenciái Sorrend

Konferencia helyszín

Ország

Év

I.

Buenos Aires

Argentína

1948

II.

Madrid

Spanyolország

1950

III.

Párizs

Franciaország

1954

IV.

Rió de Janeiro

Brazília

1956

V.

Róma

Olaszország

1958

VI.

Montreál

Kanada

1961

VII.

Brüsszel

Belgium

1963

VIII.

Mexico

Mexikó

1965

IX.

München

Németország

1967

X.

Montevideo

Uruguay

1969

XI.

Athén

Görögország

1971

XII.

Buenos Aires

Argentína

1973

XIII.

Barcelóna

Spanyolország

1975

XIV.

Guatemala

Guatemala

1977

XV.

Párizs

Franciaország

1979

XVI.

Lima

Peru

1982

XVII.

Firenze

Olaszország

1984

XVIII.

Montreál

Kanada

1986

XIX.

Amsterdam

Hollandia

1989

XX.

Cartagena

Kolumbia

1992

XXI.

Berlin

Németország

1995

XXII.

Buenos Aires

Argentína

1998

XXIII.

Athén

Görögország

2001

XXIV.

Mexico

Mexikó

2004

XXV.

Madrid

Spanyolország

2007

XXVI.

Marrakech

Marokkó

2010

2 0 1 0.

4.

s z á m

58

Szakmai sajtófigyelő Jogesetek Magyarázata új szakfolyóirat, kiadja az Opten Informatikai Kft.

Jakab András alkotmányjogász (akit az Alkotmánykommentár kapcsán ismerhettünk meg) a főszerkesztője ennek az új szakmai periodikának, amely ezentúl negyedévente jelenik meg egy időben papír alapon és elektronikusan (www.jema.hu). Szerkesztőtársak Menyhárd Attila, Osztovits András és Tóth Mihály. A szerkesztőségi köszöntőből kiderül, hogy a folyóirat küldetése kettős: a jogi kultúra fejlesztéseként a joggyakorlók érvelési színvonalának emelése a Nyugat-Európában már elterjedt esetelemzések (Fallbesprechung, case note, commentaire d’arręt) magyarországi népszerűsítésével, továbbá a bíróságokkal szembeni szakmai kontroll erősítése azáltal, hogy az ítéleteket rendszeresen jogtudományi kritikának veti alá. A szerkesztők hite szerint a joggyakorlatnak és a jogtudománynak szimbiózisban kell élnie. Nem titkolt céljuk, hogy a jogi oktatásra is hatással legyenek. Az ismertetésre és elemzésre kerülő jogeseteket az érvelés színvonala, az esetek joggyakorlatbeli jelentősége, társadalmi-gazdasági súlya és a közbeszédben betöltött szerepe alapján válogatják ki, s a „merítés” egyaránt kiterjed magánjogi, munkajogi, büntetőjogi, közigazgatási jogi ítéletekre, valamint alkotmánybírósági határozatokra, továbbá az Európai Unió Bírósága és az Európai Jogok Európai Bírósága döntéseire – csak a hágai Nemzetközi Bíróság esetei maradnak figyelmen kívül, mivel azok a magyar gyakorló jogászok számára közvetlenül nem irányadók. Figyelemre méltó, hogy a szaklap elindítói nem kisebb személy támogatását érték el, mint a Legfelsőbb Bíróság elnöke; dr. Baka András ajánlásával indul az első évfolyam első száma, aki úgy fogalmaz: „[a] sok érdemtelen – politikai vagy publicisztikai – kritika után üdítő a szándék, hogy a szakma elemezzen. Nem a szobatudós, hanem a gyakorlatban is jártas, a joggyakorlat követelményeit és szabályait is ismerő szakember szóljon színvonalasan hozzá az ítélkezéshez az ítéleteken át. Nem az öncélú bírálatért, hanem jó szándékúan, a javítás érdekében. Mert csak az a kritika nyerhet meghallgatást bírói, szakmai körökben, csak az ilyen kritikai elemzés igényelheti, hogy a jogállam egyfajta garanciája legyen.” Az első szám tartalomjegyzéke impozáns: az elmúlt időszak több, széles nyilvánosságot is elért és sokat vitatott esete terítékre kerül. Csak szemezgetve ezekből: a büntetőjogi témából Molnár Csaba ügye (nyomozóként elkövetett vesztegetés, hivatali visszaélés vádja), az Erzsébet hídi tüntetés értékelése, a közigazgatási jog köréből az autópálya-kartell-ügy, a regisztrációs adóról született LB-ítélet, az alkotmányjog területéről a fedett nyomozók büntetlensége kapcsán meghozott határozat, a magánjog köréből a termék-


59 felelősségről szóló legfelsőbb bírósági elvi határozat, míg a strasbourgi joggyakorlat köréből a Vajnai-ügy (az Európai Jogok Európai Bíróságának ítélete a vörös csillag viseléséről). A szerzők közt találjuk a szerkesztőségi tagokon kívül – a teljesség igénye nélkül említve – Tóth Tihamért, Gál István Lászlót, Karsai Krisztinát, Wopera Zsuzsát. Az egyes esetek elemzése során követett módszer egységesen a következő: a szerző és a cím után megadják a hivatkozást, amelynek segítségével utánakereshető az ügy, majd tárgyszavak segítik az olvasó eligazodását, végül az értelmezett jogszabályhelyeket rövid tartalomjegyzék követi. Alkotmánybírósági határozat esetén először (1. pont) az indítványt ismertetik röviden, kitérve annak esetleges formai hibáira is, majd (2. pont) a döntés érvelése – többségi álláspont, különvélemény – összefoglalása olvasható, ezután (3. pont) a rendelkező rész és a ratio decidendi következik, majd (4. pont) az érvelés kritikája teszi ki az elemző írás legnagyobb részét, végül pedig (5. pont) a határozat jelentősége zárja az esetismertetést. Ítéletek esetén ugyanezen pontok így alakulnak: 1. tények, 2. pertörténet, 3. az ítélet jogi érvelése, 4. a rendelkezés és a ratio decidendi, 5. az érvelés kritikája, 6. az ítélet jelentősége. Az egyes szerzők minden esetben tartják magukat ehhez a szerkezeti modellhez, ezáltal jól áttekinthető és jól kezelhető a lap. Az egyes írásokról elmondható, hogy azok magas színvonalúak és rendkívül igényesek. A lap azonban – vállalt „nevelő” célkitűzésével összhangban nemcsak esetkritikai részt tartalmaz. Utolsó oldalain tanulmányt, szakcikket is olvashatunk. Az első számban rendkívül izgalmas írás jelent meg Jakab András tollából Ki a jó jogász, avagy tényleg jó bíró volt-e Magnaud? címmel. A szerző a jogászi tevékenység „szívét”, a jogalkalmazó jogászi tevékenységet vizsgálja meg közelebbről, s cikke alapvetéseként rögzíti, hogy a jó jogászt három tulajdonsággal lehet leírni, ezek: a jogászi beszűkülés, a jogászi gyakorlatiasság és a kétszintű gondolkodásmód. Az első tulajdonság részletesebb kifejtése szerint a jogászi gondolkodásmódot a hétköznapi ember számára idegen és logikátlan érvelésmód jellemzi. A jogászoknak olyan mesterséges gondolkodási stílusuk van, amely a többségi társadalomtól karakterisztikusan megkülönbözteti őket. A jogi érvelésekben ugyanis nem használhatók a hétköznapi élet érvei, mint például „hatékony”, „erkölcstelen”, az ilyen jellegű érveket jogi jellegű érvekké kell lefordítani („jogtalan”, „bűncselekmény”, „szerződésszegés”). Hatékonysági érv esetén külön meg kell indokolni, milyen jogi kapun keresztül vezettük be őket (pl. generálklauzulák, alkotmányos jogelvek). A jogalkalmazás kiindulópontja mindig egy szöveg, s ez a szöveg a jogalkalmazó számára megkérdőjelezhetetlen; a jogvita a normában szereplő fogalmakra koncentrálódik. A laikus vagy dogmatikailag kevésbé felkészült jogász tanácstalanul széttárja a karját a kedvezőtlen szabályozás láttán. Egy jó jogász azonban a normákban szereplő fogalmakról próbálja megmutatni, hogy azokat újszerűen is lehet értelmezni az általa kívánatosnak tartott eredmény eléréséhez. A józan paraszti ész azt mondaná, ha van egy szabály, ami nem jó, akkor azt meg kell változtatni. A jogász

2 0 1 0.

4.

s z á m

60 viszont úgy gondolkodik, hogy amennyiben az alkalmazandó szabály nem jó, akkor át kell értelmezni az adott szabályt. A sajátos, a hétköznapi ember számára idegen érvelésmódnak több oka is van, ezek egyike az ún. monopóliumvédelem, azaz tény, hogy minden társadalmi csoport igyekszik saját tevékenységét úgy feltüntetni, mint valamely igen fontos, speciális szakértelmet igénylő és titokzatos tevékenységet. A második tulajdonság a jogászi gyakorlatiasság, ami közelebbről a konfliktusmegoldás sok évszázados tapasztalataként kialakult sajátos eljárási szemléletet jelent. Míg a hétköznapi ember első, és számára legfontosabbnak tűnő kérdése, hogy egy vitában jogilag kinek van igaza (anyagi jogi kérdés), addig a jogász tudja, hogy van egy legalább ugyanilyen fontos kérdés: miként lehet érvényesíteni az igazunkat (eljárásjogi kérdés). Ide tartoznak a bizonyítási kérdések, a döntésre jogosult testület felmérése, és végül az is, hogy valamely döntés végrehajtása miként kényszeríthető ki – mindezekben a jogászi tapasztalat szerepe komoly jelentőséggel bír. Ennek a szerző által eljárásinak nevezett szemléletnek a kialakulása annak köszönhető, hogy a jogász elsősorban nem megfigyelő, hanem résztvevő perspektívájú, ezért a gyakorlatiasság, a hatékonyság és a megvalósíthatóság (kikényszeríthetőség) kulcsfontosságú számára. A jogászi gondolkodás tehát nem leíró, azaz nem magyarázatokra törekszik, hanem probléma-megoldásra. A harmadikként említett pozitív tulajdonság a kétszintű gondolkodás. Eszerint a józan paraszti észnek ellentmondó érvelés nem jelenti azt, hogy a jogászok valóban (csak) így gondolkodnak. A jogászi gondolkodás sajátossága, hogy állandóan két sínen vezet a gondolatmenet: egy „hivatalosan elfogadható” (és a józan paraszti észnek ellentmondó) jogászias érvelésen, és egy valóban követett, „értelmes hétköznapi emberek számára is elfogadható” (a jogi érvelés következményére koncentráló) logikán. E felfogásban a jogászi érvelés képezi az ún. belső szintet, és a kívánt konklúzió kihozása az ún. külső szintet. A belső szint olyan általános érvelési szabályok betartását igényli, mint az ellentmondás-mentesség és a következetesség. A fogalmi következetesség a már fentebb említett okból fontos, hiszen a jogász folyamatosan adott fogalmakkal dolgozik (ezért szükséges a jogászi precizitás is). A következetesség mellett hangsúlyos továbbá a jogászi érvelési munkában az érvelési irányok lezárása, azaz az, hogy minden lehetséges megkérdőjelezhető ponton meg kell tudni mutatni, hogy az adott érvelési út az egyedüli helyes. Ennek jelentősége abban áll, hogy a másik oldal – ellenérdekeltségéből adódóan – az előadott érveket meg fogja támadni. (A bíró esetében nincs „másik oldal”, a vesztes félnek viszont meg kell magyarázni a döntés indokait, így a lehetséges ellenérvekre is ki kell térni.) Természetesen a jogászi érvelésnek mindenkor igazodnia kell a konkrét jogrendszer nyújtotta kontextushoz, amelyben elhangzik. A jogászi érvelés ún. külső szintje akkor valósul meg hibátlanul, ha az érvelés végeredményeként az következik be, ami a jogász célja volt. A belső szint csupán „eladhatóvá”


61 teszi, szépen becsomagolja a kívánt eredményt, de a jó jogász számára nem az a kérdés, hogy „mi jön ki” a jogból, hanem, hogy „mit kell kihozni” a jogból. Erre a kívánt célra – különösen ügyvédek esetében – általában nem hivatkozunk nyíltan, csupán a háttérben van jelen. De a jogászi tevékenység színvonalát mégis ezzel mérjük igazán. A cikk a jó jogászi gondolkodás általános ismérveinek fenti taglalása után áttér a jó jogász egy speciális esetére, a jó bíróra. A jó bíró a szerző értelmezésében arra törekszik, hogy ítélete a törvény keretei közt megfeleljen a társadalom általános erkölcsi elvárásának is. A társadalom erkölcsi elvárásainak figyelembevétele, mint a szerző levezeti, alkotmányos követelményű ítélkezési elv is, a demokrácia és a jogállamiság alkotmányban foglalt értékei írják ezt elő a bíró számára. A demokrácia kapcsán Jakab rögzíti: egy olyan jogrendben, amelyben minden közhatalmat a néptől eredeztetnek, mindig tudatában kell lenni a közhatalom ilyen eredetének is. A közhatalmat tehát – így a bíróságok ítélkezési hatalmát is – a nép érdekében kell gyakorolni, és a népet felháborító döntéseket el kell kerülni. Az Alkotmány „csak a törvényeknek vannak alárendelve” kitétele nem befolyásolhatja a közérdekre és a közvéleményre figyelemmel levő törvényértelmezést. A társadalom általános erkölcsi elvárásaitól való függetlenségről tehát nincs szó. A jogállamiság kapcsán pedig arra mutat rá a szerző, hogy vannak országok, ahol az alapvető anyagi igazságosság (minimális erkölcsösség) maga is a jogállamiság részét képezi, ilyen például Németország, míg nálunk ez nem így van, fel kell azonban ismernie a bírónak, hogy ha a társadalom általános erkölcsi elvárásainak fényében alkalmazza a jogot, akkor az önkéntes jogkövetés elérése jóval könnyebb. Vannak természetesen szkeptikus ellenérvek a társadalom általános erkölcsi elvárásainak bírói ítéletekbeni érvényesítésével szemben, így például óvakodni kell a szöveg szó szerinti jelentésétől eltávolodó törvényértelmezési technikáktól olyan témákban, amelyek világnézetileg vagy erkölcsileg megosztják a társadalmat, úgyszintén, amelyek a gazdasági vagy technikai fejlődés egy adott pontján a közvélemény által még nem általánosan elfogadottak (pl. etikailag érzékeny technológia – klónozás). Ezekben az esetekben nincs általános erkölcsi elvárás a társadalom részéről. A bírói kreativitás és aktivitás egyébként kívánatos attitűdje a szerző szerint ilyenkor kerülendő, hiszen a rendes bíróságoknak tartózkodniuk kell a megosztó szereptől. További esetkörök, amikor a bírói aktivitás nem javasolható: olyan jogviták, amelyeknek nincs erkölcsi kifejezett vetületük, olyan jogviták, amelyeknél az adott esetben az erkölcsi elvárás szerinti döntés hosszabb távon káros hatásokkal járhat (a szerző konkrét példákat is említ ezekre az esetekre), míg végül a jogbiztonság általános elve is kizárhatja a bírói aktivitás érvényesülését (bírói önkény elkerülése). A társadalom általános erkölcsi elvárásainak figyelembevételét konkrét törvényi támpontok is segítik, ilyen a polgári jogalkalmazásban a jó erkölcsbe ütköző szerződés semmisségének deklarálása, a büntető jogalkalmazásban pedig a generálprevenciónak, mint büntetési célnak a Btk.-ban való szerepeltetése.

2 0 1 0.

4.

s z á m

62 A jog a római jog óta az igazságos és méltányos művészete (ius est ars boni et aequi), tehát lényegében eszköz az erkölcsös döntések elérésére. Ez Werbőczy nyomán a magyar jogban is elterjedt, és általánosan figyelembe vett érv volt egészen a szocializmus korszakáig, amikor az ún. „szocialista normativizmus” elutasította a kreatív bírót, és ehelyett a szöveghű értelmezést helyezte előtérbe. Ekkor terjedtek el a „paragrafusautomaták”, és a bírákból igyekeztek kiölni minden kreativitást. Ugyanez a jelenség jogalkalmazói oldalról azt takarta, hogy a külső politikai befolyással szemben a bírói függetlenség csak egyetlen hatásos érvet tudott felvonultatni: a jogszabály szövegét. Mint Jakab megállapítja, a szocialista jog világa véget ért, azonban a rá jellemző mentalitás megmaradt, és a bíróságokra bekerülő fiatalokat is erre nevelik. „A második világháborút megelőzően – részben a kodifikáció hiánya miatt is – a magyar bírák sokkal kreatívabbak és intellektuálisan bátrabbak voltak. A magyar jogtörténetben sokszor felmerülő probléma épp ellenkező volt, ti., hogy a bírók túl autonómak voltak, és törvényrontó szokásjogra hivatkozva nem alkalmaztak jogszabályokat. Jelenleg a másik szélsőség helyzetében vagyunk: a magyar bírák túlságosan sokszor ragaszkodnak a törvény betűjéhez, és elfelejtik annak átfogó célját”. A szerző szerint az volna a kívánatos, ha a bírói ítéletek egyszerre két elvárásnak is megfelelnének: egyrészt a társadalom általános erkölcsi elvárásainak (külső szint), másrészt pedig a szakma – a jogászság, a jogtudomány – jogdogmatikai elvárásainak (belső szint). Ez a kettős igény azt jelenti, hogy nem elég a törvényt ráolvasni az esetre, jogászi-érveléstechnikai fogásokkal társadalmilag is elfogadható ítéletet kell alkotni. A dogmatikailag megfelelő felkészültségű, erkölcsileg igényes bírák megszületéséhez mentalitás-váltásra van szükség, arra, hogy a magyar bíróságok merjenek vállalni a jogszabályok szó szerinti szövegétől eltávolodó döntéseket. Ez bátorság és érveléstechnikai felkészültség nélkül nem megy. „Ha ezt a paradigmaváltást sikerül elérni, akkor a magyar jogrend a jelenleginél hatékonyabban fog működni, és a lakosság nem fogja a jogászokat, köztük a bírókat cinikus embereknek látni, akik csak jogot szolgáltatnak, de nem igazságot” – summáz a szerző, aki lábjegyzetben hozzáteszi: Magyarországon a „jogot szolgáltatunk és nem igazságot”-mondat nem szégyellősen bevallott kudarcélmény, hanem büszkén felvállalt hitvallás, ami nemcsak cinizmus, de a bírói hivatás elfogadott ethoszától is nagyon távol esik; azaz egy súlyos szakmai félreértésről is szó van. A cikk záró fejezetében Magnaud-nak, a XIX-XX. század fordulóján ismert bírónak egy konkrét ítéletét idézi fel, amely ítélet Jakab szerint kiváló példáját mutatja a kétszintű gondolkodásnak: mind a – fentebb ismertetett – külső, mind a belső szempont egyenlő súllyal jelenik meg benne. A Jogesetek Magyarázata első száma teljes terjedelemben megtalálható a www.jema.hu honlapon, és az alkotók ígérete szerint ezen a helyen a későbbi számokból is elérhetővé fognak tenni egy-egy írást. dr. Székely Erika közjegyzőhelyettes


63

A MOKK 2010. évi 3-4. számú jogi hírlevelei (kivonatos közlés) Jogszabály ismertető A fizetési meghagyás végrehajtói kézbesítése A fizetési meghagyásos eljárásról szóló 2009. évi L. törvény (a továbbiakban: Fmhtv.) érdemi rendelkezéseinek 2010. június 1-jei hatálybalépéséhez igazodóan a 142/2010. (IV. 28.) Korm. rendelettel módosításra került a végrehajtói kézbesítés részletes eljárási szabályairól szóló 250/2004. (VIII. 27.) Korm. rendelet (a továbbiakban: kormányrendelet). A módosítás az Fmhtv. 16. §-ának (3) bekezdéséhez kapcsolódóan a végrehajtói kézbesítés szabályait állapítja meg a fizetési meghagyásos eljárásban. Az Fmhtv. 16. §-ának (3) bekezdése alapján a jogosultnak lehetősége van arra, hogy a fizetési meghagyás végrehajtói kézbesítését kérje. Az erre vonatkozó kérelmet a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelembe kell foglalni. A kérelemben – a bírósági határozatok végrehajtói kézbesítésére vonatkozó kérelemtől eltérően – csak annak tényét kell feltüntetni, ha a címzett 14 év alatti személy (ez esetben a törvényes képviselő nevét és címét is meg kell jelölni), gondnokság alá helyezett személy (ez esetben a gondnok nevét és címét is meg kell jelölni), írástudatlan, vak vagy súlyosan látássérült, illetve a latin betűket nem ismeri, a magyar nyelvet nem beszéli (ebben az esetben azt is meg kell jelölni, hogy milyen nyelven ért), vagy külföldi állampolgár. A kérelemhez iratokat nem kell mellékelni. A kézbesítési cím a kötelezett fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelemben megjelölt idézési címe, amelyre a kézbesítés egyszerű kézbesítéssel történik. Itt kell megjegyezni, hogy fizetési meghagyás esetén a jogosult nem választhat az egyszerű és a különleges kézbesítés között, hanem a kézbesítés mindig egyszerű kézbesítéssel történik. A kézbesítés díját (mely kötelezettenként 7500 Ft) a fizetési meghagyásos eljárásért a Magyar Országos Közjegyzői Kamara részére járó díj megfizetésével azonos módon kell megfizetni. A kézbesítési ügy a Magyar Bírósági Végrehajtói Kamarának a végrehajtható okiratok és a kézbesítendő iratok elosztására szolgáló informatikai alkalmazása útján, a címzett címe szerint illetékes és a külön jogszabály szerinti ügyelosztási szabályok alapján eljárásra köteles végrehajtó részére kerül kiosztásra. A kézbesítendő irat a fizetési meghagyásról a végrehajtó által a kézbesítés céljára kiállított papír alapú másolat. Fontos eltérés az általános szabályokhoz képest, hogy a fizetési meghagyás a címzett vele együtt lakó 14. éven felüli közeli hozzátartozóin kívüli egyéb hozzátartozójának, a

2 0 1 0.

4.

s z á m

64 címzett természetes személy bérbeadójának vagy szállásadójának, mint helyettes átvevőnek nem adható át. Ha a végrehajtó a helyszíni eljárás során azt állapítja meg, hogy a címzett a kézbesítési helyen ismeretlen, onnan elköltözött vagy ott-tartózkodására utaló jel nem található, megkeresi a postai szolgáltatót a címzett utánküldés szolgáltatás igénylése érdekében bejelentett új címének közlése érdekében. Az ennek eredményeként beszerzett új címet úgy kell tekinteni, mintha eredetileg is ezt jelölték volna meg kézbesítési címként. A kézbesítés foganatosítására a helyszíni eljárást a kézbesítendő irat végrehajtóhoz érkezésétől – utánküldés szolgáltatás igénylése esetén bejelentett új címről való tudomásszerzéstől – számított 8 napon belül, a második helyszíni eljárást pedig az irat átvételére adott határidő eredménytelen elteltét követő 8 napon belül meg kell tartani. Ha a kézbesítési cím a végrehajtó székhelye szerinti megyén (fővároson) kívül található, a Vht. 33. § szerinti megkeresésnek van helye. Erről a végrehajtónak tájékoztatni kell a kézbesítést kérőt, és fel kell hívnia a megkeresett végrehajtót megillető munkadíj megfizetésére. A díj megfizetését követően a megkeresést haladéktalanul foganatosítani kell. A címzett részére a kézbesítés megkísérléséről és a fizetési meghagyás átvételének lehetőségéről szóló értesítést a kormányrendelet 3. számú melléklete szerinti nyomtatvány kitöltésével kell elkészíteni, és a fizetési meghagyás átvételére az értesítés kiállításának napjától számítva 5 munkanapot kell biztosítani. A kézbesítés céljára tartott második helyszíni eljárás eredménytelensége esetén a címzettnek az előzőek szerint kell értesítést hagyni, és az értesítésen fel kell tüntetni azt is, hogy az a fizetési meghagyás kézbesítésének második megkísérléséről készült. A fizetési meghagyás kézbesítését eredményesnek kell tekinteni, ha a címzett vagy helyettes átvevő a fizetési meghagyást átvette, illetve ha a címzett a fizetési meghagyás átvételét a helyszíni eljárás során megtagadta, kivéve, ha a helyettes átvevő maga a kézbesítést kérő. A kézbesítést emellett eredményesnek kell tekinteni a második helyszíni eljárás napjától számított 5. munkanapon, ha a végrehajtó megállapította, hogy a címzett a kézbesítési helyen tartózkodik, de részére vagy helyettes átvevő részére a fizetési meghagyást sem a helyszíni eljárás során, sem pedig végrehajtói irodában nem sikerült átadni, kivéve, ha a címzett a fizetési meghagyás átvételét megtagadta. Ha a végrehajtó megállapította, hogy a címzett nem tartózkodik a kézbesítési helyen (ismeretlen, elköltözött, ott-tartózkodására utaló jel nem található stb.), a kézbesítés csak akkor eredménytelen, ha a címzett utánküldés szolgáltatás igénylése érdekében bejelentett címének felkutatása nem járt eredménnyel. A kézbesítés eredménytelen, ha a végrehajtó megállapította, hogy a kézbesítési hely nem létezik (nincs ilyen megjelölésű ingatlan), a címzett meghalt vagy szervezet esetében megszűnt, illetve ha a végrehajtó a kérelem előterjesztésétől számított 60 napon belül azért nem tudott helyszíni eljárást lefolytatni, mert a kézbesítés helye időjárási, földrajzi, biztonsági stb. okból megközelíthetetlen. A kézbesítés eredményéről a fizetési meghagyást kibocsátó közjegyzőt értesíteni kell. A kézbesítés eredményéről szóló jegyzőkönyvhöz az átvételi igazolás másolatát csatolni kell. A 142/2010. (IV. 28.) Korm. rendelet rendelkezései 2010. június 1-jén léptek hatályba. R. V.


65

Végrehajtás 1. Hány példányban kell benyújtani a VH záradék nyomtatványt (végrehajtható okiratot), illetve hány eredeti és hány másolati példány szükséges a végrehajtandó okiratból? A MOKK álláspontja szerint: • 1 záradék + 1 hiteles okirati kiadmány marad a közjegyzőnél • 2 záradék + 2 hiteles okirati kiadmány + kísérőjegyzék megy a végrehajtónak, ebből ő tovább kézbesít az adósnak 1 záradékot és 1 okiratot • 1 záradék + 1 hiteles okirati kiadmány + kísérőjegyzék a végrehajtói kamaránál Megjegyzendő, hogy a KÜSZ 42 § (6) bekezdése alapján alkalmazandó a bírósági végrehajtási ügyvitelről szóló 1/2002. (I.17.) IM rendelet 14. § (3) bekezdése a Végrehjatói Kamara részére kizárólag végrehajtható okiratot (ami a záradékkal ellátott közjegyzői okirat) és kísérőjegyzéket köteles küldeni a közjegyző. A kiadmányok az eljárás megindításához kellenek, tehát nincsenek benne az 1%-os díjban, így azt a VH kérőnek külön előre kell beszereznie a közjegyzőtől. 2. Ha kell, működik-e az, hogy a VH záradék nyomtatvány mellé még egy kérelmet ír a végrehajtást kérő, hogy „nincs már meg az eredeti kiadmányom, de mivel úgy is Ön készítette eredetileg az okiratot, legyen kedves egy kiadmányt a végrehajtási iratok közé tenni, a kiadmány költségét az eljárási díjjal együtt utalom/utaltam”? Működhet úgy, mint a Ktv. 150 § alapján előterjesztett önálló, a VH-záradékolástól független kérelem. Természetesen nincs akadálya annak, hogy a közjegyző postai úton előterjesztett kérelemre adjon ki hiteles kiadmányokat, annak azonban tudatában kell lennie, hogy ha a kiadmányok díját azok elkészítése után részére nem fizetik meg, az önmagában még nem szolgálhat a VH-kérelem elutasítására. Vht. 31/E § (5) bek. alapján a Vht. szerinti 1%-os eljárási díjon felül a közjegyző a vh elrendelésére irányuló eljárásban egyéb díjat nem számíthat fel. 3. Ha feltételhez kötött a kötelezettségvállalás, akkor a feltétel bekövetkeztét tanúsító közokirat kiadmányát hány példányban kell csatolni? 1 eredeti hiteles kiadmányt, amely az iratoknál marad. 4. Magára az eredeti, a közjegyző őrizetében lévő okiratra rá kell-e vezetni a végrehajtás elrendelésének tényét, vagy mellé kell tenni a végrehajtási záradék egy kiadmányát? A VH záradék külön nemperes ügy, tehát az eredeti okiratra a végrehajtás elrendelésének tényét nem kell felvezetni, záradékot sem kell mellé helyezni. 5. Az 1/2002 IM r. 12.§ (1) iratborítóval történő megküldést ír, ez mit jelent: hogy az egész aktát megküldjük és nálunk az eredeti VH záradék nyomtatvány és az átvételi elismervény marad? Vagy a saját iratborítón felül kell valami plusz iratborítót nyitni a végrehajtó részére?

2 0 1 0.

4.

s z á m

66 A vh iratokat az iratborítóval és kísérőjegyzékkel kell megküldeni a végrehajtónak a 1/2002. (I.17.) IM rendelet 12. (1) bek. alapján, nálunk pótboríték marad (benne 1 pld. vh záradékkal/lappal és 1 pld. végrehajtandó okirattal, az eljárás során keletkezett egyéb iratokkal, pl: hiánypótló végzés stb…). 6. A jogutódlás megállapítása: a.) A vh kérőnek kell-e kérnie a jogutódlás megállapítását, vagy arra a közjegyző a jogszabály szerint köteles? Elvileg a polgári eljárásban mindent kérni kell, amire a törvény nem mondja kifejezetten, hogy hivatalból, de egy kitöltött VH záradék formanyomtatvány és a hozzá mellékletben csatolt engedményezési szerződés, hagyatékátadó végzés, örökléis bizonyítvány, az átalakulás tényét igazoló cégkivonat, stb... Már ilyen értelemben – ha a VH kérőként a jogutód van feltüntetve – alakszerű kérelemnek tekinthető. A jogutódlás megállapításáról a közjegyző végzéssel dönt. b.) Fellebbezhető-e a jogutódlás tárgyában hozott végzés? Igen, azt az adósnak és a VH-kérőnek egyaránt ki kell adni, a végzés jogerőre emelkedése után van helye a VH elrendelésének. c.) Kell-e igazolnia a VH kérőnek a közjegyző felé az adós engedményezésről való tájékoztatásának megtörténtét, lehet-e erre hiánypótoltatni? Az engedményezés alapján a jogutódlás a Vht. 39. § (1) bek. alapján megállapítható. Más kérdés, hogy a Ptk. 328. § (4) bek. alapján a kötelezettől nem várható el, hogy úgy teljesítsen a jogutód VH kérőnek, hogy az engedményezés tényéről értesítést nem kapott, hiszen a 328. § (3) bek. is kimondja, hogy az engedményezésről a kötelezettet értesíteni kell. Ezen intézmény jogi természetéből adódik, hogy ezen értesítés elmaradása esetén az engedményezés a kötelezettel szemben hatálytalan. Felvetődik az a kérdés, hogy amikor a közjegyző a jogutódlás beálltát végzésével megállapítja, és azt az adósnak megküldi, úgy ezáltal beállnak-e a Ptk. 328. § (4) bek.-ben foglalt jogkövetkezmények, jelesül, hogy az adós innentől már csak az engedményesnek teljesíthet. Tény, hogy a Ptk. nem mondja ki, hogy az értesítés csak az engedményestől, vagy az engedményezőtől származhat. Álláspontom szerint azonban a közjegyzőnek egyfelől nem feladata az engedményezésnek a kötelezett felé történő joghatályossá tétele, másfelől ezzel feleslegesen teheti ki magát előre nem látható anyagi és eljárás jogi konzekvenciáknak. (pl. a közjegyzőnek a jogutódlást megállapító végzése, valamint az azzal együtt megküldött engedményezési szerződés az adós címéről elköltözött, nem kereste, ismeretlen stb… jelzéssel érkezik vissza. A felek ugyan szerződéseikben kiköthetnek különböző kézbesítési vélelmeket éppen e probléma kiküszöbölésére, joggal vethető fel azonban a kérdés, hogy ez a közjegyző eljárására mennyiben vonatkozik, illetve, hogy oldható fel az az ellentmondás, ha a felek Pp. szerinti kézbesítési vélelemtől eltérő szabályokban állapodtak meg.)


67 d.) az engedményezési szerződést közokirati formában kell-e csatolnia VH kérőnek? A Vht. 23/C. § (1) bek. b.) pontja a végrehajtandó okiratra és nem pedig az engedményezési szerződésre vonatkozik, ezért a közokirati forma az engedményezési szerződés tekintetében felesleges. (A közjegyző jogutódlást megállapító végzése egyébként is közokirat.) 7. Ha a vh kérő kéri a záradékot az adós ellen minden vagyonára, és egy másik záradékot a dologi kötelezett ellen a záloggal terhelt ingatlanára, az okirat így záradékolható? Igen, ez két külön ügy, két záradék készeres díjfizetéssel, ahány adós, annyi VH ügy. 8. VH ügyek, VH díjak: a.) egy adósnak több hitele van Hitelenként külön, külön végrehajtás (záradékolás) keretében kerül elrendelésre, a díjakat is külön, eljárásonként kell megfizetni. b.) Adósként kell fizetni a díjat – nem jogalaponként? Igen, ugyanis egy végrehajtási ügyben csak egy adós lehet. És ahány adós, annyi záradék. Annyi ügy, Annyi díj. Az adós itt eljárásjogi értelemben adós. Így ha a zálogjogot hajtom végre, akkor a zálogkötelezett az adós. Már csak azért is így van, mert ha különböző helyen laknak az adósok, akkor különböző végrehajtó az illetékes a foganatosításra, így nyilván nem lehet egy ügy. Az, hogy több egyetemleges adós van, egy előny a félnek, bármelyiktől az egészet behajthatja (ezért figyelnek a külön-külön ügynek minősülő ügyekben a végrehajtók egymásra, nehogy 2-szer hajtsanak végre). Nem köteles a VH kérő mindenkivel szemben VH-t kérni. De megteheti, ennek pedig ára van. A végrehajtó is több díjat számít fel két adóssal szembeni vh-nál, mint egynél. A Vht. 18. §-a (2) bekezdésének b) pontja értelmében annyi végrehajtási lapot (illetve végrehajtási záradékot) kell kiállítani, amennyi eljárásjog értelemben vett adóssal (mindegy, hogy egyetemleges, vagy együttes, vagy osztott, az is mindegy, hogy mindkettő személyes kötelezett, vagy valamelyik csak készfizető kezes, értve ez alatt a zálogkötelezettet is) szemben kéri a végrehajtást a fél. Nem kötelező minden adóssal szemben végrehajtást kérni. Mivel a Vht. 31/E. § (2) bekezdése szerint a végrehajtás „elrendeléséért” kell díjat fizetni a közjegyzőnek, a Vht. 10. §-ának (1) bekezdése szerint pedig az elrendelés végrehajtható okirat kiállításával történik, ezért amennyi végrehajtható okiratot állít ki a közjegyző, annyiszor illeti meg a díj. Végrehajtást kizárólag adósonként lehet elrendelni, a magyar jog a csoportos végrehajtást nem ismeri. Megjegyzendő, hogy mind a VÜSZ, mind a KÜSZ külön ügynek tekinti az ugyanazon követelés alapján különböző adósok ellen indított végrehajtási eljárásokat, és a végrehatónak is különkülön kell díjat fizetni.

2 0 1 0.

4.

s z á m

68 A bíróságok korábbi, korántsem egységes gyakorlata már csak azért is irreleváns a kérdés szempontjából, mert az eljárási illeték és a közjegyzői díj mind jogi természetét, mind gazdasági funkcióját tekintve teljesen eltérő intézmény, analógia közöttük semmilyen alapon nem teremthető. 9. Szükséges-e a kölcsön, hitel stb… szerződések felmondásáról készült ténytanúsítvány csatolása a VH elrendeléshez, illetve szükséges-e a fennálló tartozás összegének ilyen módon történő rögzítése, tanúsítása? A Ktv. 112 § (2) bek., Vht. 23/C. § (2) bek. és a Ktv. 142. § (1)- (2) bek. alapján szükséges a fent írt tanúsítvány csatolása 1 eredeti példányban a korábban írtak szerint. A hitelező (jogosult) a felmondással teszi lejárttá a fennálló tartozást, amelyre nézve azt követően végrehajtás elrendelését kérheti. Az egységes bírói gyakorlat alapján, amen�nyiben a fizetési kötelezettség meghatározott időpont beálltától függ, úgy az időpont beálltának tényét külön tanúsítani nem kell. (BH 1997. 348) 10. A végrehajtani kért követelés összegét milyen keretek között vizsgálhatja a közjegyző? Amennyiben a VH –kérő magasabb összegre kér végrehajtást, mint amennyi őt a végrehajtandó okirat alapján megilletné, illetve mint amekkora összeget felmondásával lejárttá, esedékessé tett, úgy a közjegyző a többletre a végrehajtás elrendelését megtagadja. (Vht. 19. § (1)) E végzést a VH-kérőnek kell csak kiadni, ellene fellebbezésnek van helye. (Vht. 213. § (3) bek.) E végzés jogerőre emelkedése után a közjegyző a végrehajtási záradékot végzéssel a kérelemtől eltérően állítja ki, a végzés ellen a felek fellebbezhetnek, de a végrehajtás foganatosítására a fellebbezésnek halasztó hatálya nincs. (Vht. 19. § (2), 20. § (2), 213. § (2)) Ha a VH-kérő a szerződésben vagy a felmondásban foglaltnál alacsonyabb összegben kéri a vh-t, az a vh elrendelését nem akadályozza, a közjegyző e kérelem keretein nem terjeszkedhet túl. 11. Megfizetett végrehajtási díj visszafizetésére semmi esetben sincs mód ? – elutasítás, vis�szavonás. Nincs, mert nincs jogszabályi rendelkezés erre. Munka és költség egy eredménytelenül befejezett üggyel is felmerül. 12. VH ügyérték megállapításának módja? A vh ügyérték a Vht. 31/E § (4) alapján a követelésnek az eljárás megindításakor fennálló, járulékok nélkül számított mértéke. Azonban ha a VH-kérő a szerződés felmondása esetén a teljes hátralékos tartozást (tőke + járulékok) lejárttá teszi, ily módon a felmondás időpontjáig fennálló járulék-tartozásokat is tőkésíti. A felmondás időpontjától számítottan egészen a kifizetésig a késedelmi kamat megilleti a VH-kérőt, az azonban már nem képezi a VH-ügyérték alapját, míg a felmondás időpontjával lejárttá tett járulékok még igen.


69 13. Végrehajtható okirat eredeti példány és kiadmány kérdése? Amennyiben a benyújtott vh lap/ vh záradék alapján a vh elrendelhető, úgy a közjegyző 1 példányt aláírásával és bélyagző-lenyomattal lát el, a többi példányon irodája a közjegyző nevét s.k. jelzéssel tünteti fel és ily módon megfelelő számban kiadmányokat készít („kiadmány hiteléül”) 14. Pénzintézeti kölcsön esetében, ahol a szerződéskötéskori állapothoz képest változhatott egy csomó járulék mértéke, a végrehajtó honnan fogja tudni, hogy mettől meddig milyen mértékű kamat, kezelési költség és késedelmi kamat ketyeg(ett) a tőketartozásra, illetve mi van azokkal a járulékokkal, amire a közjegyzői okirat az üzletszabályzatra/ászf-re hivatkozva csak utal? A vh kérő eljárásjogi feladata/felelőssége, hogy határozott kérelmet terjesszen elő. Ehhez az is hozzátartozik, hogy a járulékok mértékét pontosan határozza meg. Álláspontom szerint nem tekinthető határozott kérelemnek, ha a vh kérő pusztán utal a mindenkori üzletszabályzatra, és a végrehajtótól (ill. tőlünk) sem várható el, hogy ismerje a bankok, pénzintézetek, cégek általános szerződési feltételeit, üzletszabályzatát. Amit a vh-kérő végrehajtani kér, azt pontosan (pl. százalékosítva) jelölje meg, és legalább utaljon arra, vagy csatolja azt, amire a kérelmét alapítja. 15. A végrehajtást kérő „xy” bank, de a közjegyzői okiratban a hitelező még az „q” bank volt. Itt több átalakulás volt az évek alatt, amelyek alátámasztására becsatolták a szükséges okiratokat. a.) Itt nem engedményezés volt, hanem a hitelező alakult át többször, de ennek ellenére itt is meg kell állapítani a jogutódlást? Igen, minden egyes ügyben meg kell állapítani a jogutódlást b.) A jogutódlást alátámasztó okiratokat minden egyes végrehajtási ügyben kérni kell a Vhkérőtől eredetiben, vagy elegendő ha hivatkoznak az első végrehajtási ügyük számára, hogy ott becsatolták már a jogutódlást alátámasztó okiratokat? Elegendő a hivatkozás. 16. A végrehajtást kérőnek kell becsatolni a kérelméhez eredeti cégkivonatot? Az előző példánál maradva a jogutódlás megállapításánál, amennyiben az Gt. szerint történt, úgy mindenképp. 17. Van-e valamilyen konkrét vagy ajánlott határidő ameddig az első intézkedést meg kell tennem a kérelem beérkezése után? Pp. szerinti 30 napos általános ügyintézési határidő. 18. A végrehatási törvény 31/F. §-a ezt írja: A 6. § (3) bekezdésében és a 7. § (5) bekezdésében meghatározott megkereséseket a közjegyző elektronikus úton küldi meg a megkeresett szervnek, amely azt elektronikus adatközléssel teljesíti. A 6. § (3) bekezdése nincs, a 7. § (5) bekezdése adó-

2 0 1 0.

4.

s z á m

70 hatóság és pénzforgalmi szolgáltatók szükség szerinti megkereséséről ír. Ez mit takar pontosan? Kit kell megkeresnem, mikor és hogyan? A Vht. 7. § (5) bek. szerinti megkeresés alapvetően egy lehetőség, amennyiben a vh eredményességéhez a bíróság, közjegyző azt szükségesnek tartja. Elviekben fennáll annak a lehetősége, hogy a vh-kérő e megkeresést kérelmezze. 19. Mi van akkor, ha hibásan töltötte ki a végrehajtást kérő végrehajtási záradék nyomtatványt, hogyan javítom ki, vagy hiánypótlásra kell felhívni, hogy javítsa ki és adja be újra? A közjegyző a kisebb elírásokat külön végzés meghozatala nélkül, közvetlenül a VHűrlapon javíthatja (hasonlóan az okiratok nem végzéssel történő kijavításához), amen�nyiben az elírás a vh elrendelését érdemben befolyásolja (követelés összege, kamat kezdő időpontja stb…), úgy a VH-lapot/záradékot a kérelemtől eltérően állítja ki. 20. Ha a közjegyző által kézbesített felmondás az adóstól nem kereste jelzéssel jött vissza, az még nem akadálya a záradékolásnak? Attól függ, hogy a felek milyen kézbesítési szabályokat határoztak meg a jogviszonyukban. B. Zs. Összeállították: Dr. Balogh Zsigmond Dr. Rák Viktor Szerkesztette: Dr. Szécsényi Nagy Kristóf


71

Könyvismertetés Dr. Lugosi József: Kézikönyv a fizetési meghagyásos eljárásról (HVG-Orac, Budapest, 2010.)

Alig lépett hatályba a 2009. évi L. törvény (Fmhtv.), amely a fizetési meghagyásokat bírósági hatáskörből a világon egyedülálló megoldással közjegyzői hatáskörbe helyezte át, megjelent a róla szóló kézikönyv a HVG-Orac Kiadó gondozásában. Az ilyen áttekintő munkáktól megszokott módon a szerző – aki az Esztergomi Városi Bíróság polgári ügyszakos bírája – történeti áttekintéssel kezdi munkáját ismertetve először az 1893: XIX. tc.-t, mint kezdetet, aztán folytatva az 1911. évi I. tc.-vel, amikoris bekerült a szabályozásba az a máig élő garanciális elv, hogy a fizetési meghagyás az adós részére hirdetmény útján nem kézbesíthető. Az ekkor hatályos magyar jog ismerte a fizetési meghagyás hatályának és végrehajthatóságának megszűnését, például ha az a keltétől számított egy év alatt nem kézbesíttetett az adósnak. További érdekesség, hogy ekkoriban az ellentmondás előterjeszthető volt a tizenöt napos határidő lejártát követően is mindaddig, amíg a fizetési meghagyás alapján kielégítési végrehajtást rendelő végzésnek az adós részére történt kézbesítésétől számított tizenöt nap nem telt el. A jelenlegi Pp. hatálybalépésekor 1000 Ft-hoz kötötte a jogalkotó a fizetési meghagyás értékhatárát (ismeretes, jelenleg 1.000.000 Ft alatti pénzkövetelésekre vehető – pontosabban veendő – igénybe ez az eljárás; a különbség ezerszeres, a két szabályozás közt eltelt idő fél évszázad). Ekkor került be a szabályok közé az az elem, hogy a fél kérelmét, nyilatkozatát a bíróság előtt jegyzőkönyvbe is mondhatja. Az egyes Pp.-novellák fizetési meghagyásos eljárást érintő változásait is sorra veszi a szerző. Eszerint a következő lényeges változások 1958-ban léptek életbe, többek között ekkor rögzült az ügyintéző bíróságok illetékessége, ekkor vezették be a kifejezetten e célra rendszeresített űrlapokat. 1972-ben, 1995-ben, 1999ben (harminc napos ügyintézési határidő bevezetése a bíróságok számára – jelenleg e határidő három munkanapra rövidült) és 2006-ban léptek életbe további jelentős változások a jogintézmény alkalmazásában; amelynek közvetlen előzménye, előkészítője a 2008. évi XXX. törvény volt. A fentiekből is kitűnően teljességre törekvő, mindazonáltal nem öncélúan terjengős történeti összefoglaló részt – meglepő módon – nem az új szabályozás részletes ismertetése, hanem, mintegy kitérőként az európai fizetési meghagyásos eljárás taglalása követi a kézikönyvben. E fejezeten belül a szerző teret ad az európai uniós tagállamok szabályozási megoldásai ismertetésének, rámutatva, hogy az angol jogban a jogintézménynek nincs

2 0 1 0.

4.

s z á m

72 megfelelője. Az európai fizetési meghagyásos eljárást (határokon átívelő igényérvényesítést) az 1896/2006/EK Rendelet vezette be, s hozzá szorosan kapcsolódik a 861/2007 EK Rendelet is az ún. „kis értékű perek” bevezetéséről (amely szabályok a Pp. XXVI. fejezetében nyertek elhelyezést); a kettős szabályozás célja, hogy a bíróság már az új, speciálisan a fizetési meghagyásos eljáráshoz igazított Pp.-szabályok szerint tárgyalhassa le a perré alakult eljárásokat. Maga az európai fizetési meghagyásos eljárás a nem vitatott, határokon átívelő pénzkövetelések tekintetében valósít meg egyszerűbb, gyorsabb és költségkímélőbb megoldást a követelések érvényesítésére. Határokon átívelő az az ügy, amelynél legalább az egyik fél állandó lakóhelye (szokásos tartózkodási helye) eltérő tagállamban van a fizetési meghagyásos kérelem benyújtásának időpontjában. A kézikönyv III. fejezete még mindig nem a 2009. évi L. törvény részletes ismertetéséről szól, a szerző itt – gyakorló bíró mivoltából fakadóan érthetően – a bíróságoknak a fizetési meghagyások közjegyzői hatáskörbe kerülése kapcsán felmerülő feladatait veszi górcső alá. Ezek közül a perré alakulást megelőző fázisban leginkább kiemelendő, hogy a bíróság a fizetési meghagyás útján érvényesíthető követelést tartalmazó kérelmet (keresetlevelet) a Pp. 130. §-ának (1) bekezdés c) pontja alapján ezentúl el kell utasítsa idézés kibocsátása nélkül, és egyben tájékoztatnia kell a felet a fizetési meghagyásos eljárás megindításának lehetőségéről és módjáról, ahelyett, hogy az áttétel intézményét alkalmazná. Lugosi kitér arra, hogy a fizetési meghagyásos eljárás perré alakulását követően a törvény nem tesz utalást arra, melyik típusú peres eljárássá alakul az eljárás. Könnyen megválaszolható azonban a kérdés, mivel az egymillió forintot meghaladó ügyekre a Pp. általános szabályait kell alkalmazni, míg az egymillió forintot el nem érő követelések esetében a kis értékű perek szabályai irányadóak. A fizetési meghagyásos eljárásból ellentmondás folytán perré alakuló eljárás és a fizetési meghagyás kibocsátása nélküli peres eljárás polgári eljárásjogi összehasonlítása, egymáshoz való viszonya is tárgya a kötetnek, amely ráirányítja a figyelmet néhány fontos részletszabályra is; például a perbíróságnak hivatalból kell ügyelnie arra, hogy az ügyben korábban eljárt közjegyző (közjegyzőhelyettes), hozzátartozója és volt házastársa mint bíró az ügy elintézésében ne vehessen részt. A IV. fejezet tartalmazza a 2009. évi L. törvény szabályainak elemző ismertetését. A szerző először sorra veszi a fizetési meghagyás új szabályozása jogpolitikai indokait, majd a fizetési meghagyásos eljárásban felmerülő kérdések részletes vizsgálatát végzi el. A jogpolitikai indokok körében hangsúlyozza az informatikai forradalom és az automatizált (számítógépes) ügyintézés tendenciáját, a bíróságok leterheltségét, és részletesen kitér a közjegyző mint hatósági jogszolgáltató személy jogállására is, amely szempontok – kiegészülve az Alkotmánybíróság ismert értelmezésével is – együttesen indokolják az eljárástípus közjegyzői hatáskörbe kerülését. Lugosi ugyanakkor – bár csak lábjegyzet szintjén jegyzi meg – nem tekinti meggyőzőnek az Fmhtv. általános indokolásának levezetését a tekintetben, hogy a fizetési meghagyásos eljárás alkotmányosan áttelepíthető a közjegyzőség hatáskörébe. Ezt három momentummal támasztja alá: 1. az ellentmondással meg nem támadott fizetési meghagyás ügyet érdemben lezáró


73 jogerős ítélet hatállyal bír, amely ellen csak perújításnak van helye, 2. nézete szerint nem egyértelmű, hogy a közjegyzői tevékenység állami hatósági tevékenységnek tekinthető-e, mivel a közjegyző úgy gyakorol hatósági tevékenységet, hogy őt ügyenként részesítik díjazásban és nem jogszabályban meghatározott havi illetményben részesül, 3. az Alkotmány 45. §-ának (1) bekezdése és a bírósági szervezeti törvény szerint az igazságszolgáltatást a bíróságok gyakorolják, így a közjegyzői szervezet nem lehet az igazságszolgáltatási szervezet része. A közjegyzői intézmény az igazságszolgáltatás alkotmányjogi fogalmába (az ügyészség és a rendőrség mellett) beletartozhat, de nem alkothatja az igazságszolgáltatási szervezet részét. Az Fmhtv. rendelkezéseinek ismertetése során a szerző a kommentárokban megszokott elvet követi, azaz – a törvény §-ainak sorrendjében haladva – beidéz egy részt a törvényszövegből, majd azt magyarázattal, elemzéssel látja el. A magyarázatok alátámasztásaként nemcsak konkrét ügyben született bírósági határozatokat említ fel, de több helyütt kitér a hivatalos iratok elektronikus kézbesítéséről és az elektronikus tértivevényről szóló 2009. évi LVII. törvény releváns rendelkezéseire is, felhívja a figyelmet a fizetési meghagyás végrehajtása iránti eljárásnak a csődeljárással és a felszámolási eljárással fennálló kapcsolatára, továbbá kiemeli azokat a szabályozási újdonságokat, ahol a jogalkotó a régi szabályozástól eltért. Számos helyen utal idézettel az Fmhtv.-hez fűzött általános és részletes indokolásra is. Végül Lugosi József az V. fejezetben néhány táblázatban hasonlítja össze a fizetési meghagyásos eljárásokat: az európai fizetési meghagyásos eljárás, a bíróság által kibocsátott fizetési meghagyás [a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. tv. 313-323. §-ai] és a közjegyző által kibocsátott fizetési meghagyás (Fmhtv. 1-75. §) hasonlóságait, azonosságait, különbözőségeit. Kritikaként említhető, hogy a kötet sok olyan kérdésre meg sem próbál megoldást nyújtani, amelyek pedig a gyakorlati alkalmazás során várhatóan felmerülnek, és amelyekre a jogalkalmazók elsősorban választ várnának egy ilyen munkától. Például a szerző megismétli a jogi norma szövegét arra nézve, hogy a közjegyzőnek a fizetési meghagyás iránti kérelmet meg kell vizsgálnia és annak alapján a szükséges intézkedéseket meg kell tennie, de nem tér ki bővebben arra, hogy milyen mélységig kell terjednie a vizsgálatnak. Rögzíti, amit a jogszabályból is tudunk, nevezetesen, hogy e kvázi „megfelelőségi” vizsgálódás körében a közjegyző betekinthet a jogképességgel rendelkező szervezetek nyilvántartásába, de nem igazít el abban a kérdésben, kötelező-e megtennie ezt az eljáró közjegyzőnek. Márpedig e kérdés tisztázása azért is fontos, hiszen a jogalkotó más helyütt kógens módon deklarálja, hogy a kérelemben szereplő adatok helyességéért a kérelmező felel, ami adott esetben indokolatlanná teheti a közjegyzői kutakodást. (A szerző később amúgyis megjegyzi, hogy a közjegyző szerepe az eljárásban adminisztratív jellegű, mivel érdemben nem vizsgálhatja a kérelem alapjául szolgáló tényeket és a kérelem megalapozottságát.) Van ugyanakkor olyan terület is, ahol a szerző – ha szűkszavúan is, de azért – rámutat a jogalkotó vitatható szabályozására, ilyen például a tör-

2 0 1 0.

4.

s z á m

74 vény 37. §-ához fűzött magyarázat („[k]ülönösnek tűnhet az a megoldás, amely szerint a közjegyző hívja fel jogkövetkezményre történő figyelmeztetés mellett a jogosultat, de a hiánypótlás határidőn belüli nem teljesítése esetén a jogkövetkezményt már a bíróság állapítja meg a jogosulttal szemben”). A gyakorlatban jelentkező alkalmazási nehézségekre tehát a kötet úgy tűnik, minden esetben világos útmutatással nem tud szolgálni, s e hiányosságát azért kell hangsúlyosan felemlítenünk, mert a közjegyzőséget 2010. júniusától a jogalkotó e területen kvázi-bírósággá nyilvánította. Igen speciális helyzet az, amikor a közjegyzőség egy olyan területen lép a bíróság örökébe, amely területen „jogelődjének” évszázados, mára minden részletkérdésben kijegecesedett gyakorlata van, azonban e gyakorlat ismerete a közjegyzők számára a törvény hatálybalépése idején nem adott. Nincs rá adatunk, hogy az Fmhtv.vel – és itt megemlíthető a szintén 2010. június 1. napjától hatályos, meghatározott körben végrehajtást elrendelő szerep is – jelentős jogalakító szerephez jutott közjegyzők és közjegyző-helyettesek között hányan vannak olyanok, akiknek bírósági fogalmazói, titkári vagy bírói jogterületen eltöltött szakmai előéletük (is) van, annyi mindenesetre rögzíthető, hogy vannak közöttük számosan olyanok is, akik pályájukat eleve közjegyzői területen kezdték vagy a jogalkalmazói munka más területein, így a bíróság életét „belülről” nem volt módjuk megismerni. Számukra mindenképpen nehézséget fog okozni ezen „bennfentes” ismeretek, jogszabály által nem rendezett, de a bíróságok által szokásjogi úton kidolgozott és érvényesített elvek, megoldások hiánya a törvény gyakorlati alkalmazása során. Hasznos lett volna tehát egy olyan szakmunka – ha már gyakorló polgári bíró a kézikönyv szerzője –, amely nem túlnyomórészt a jogi norma szövegét ismétli meg más szavakkal, sokkal inkább eligazít a norma mögöttes részeiben, a gyakorlat által kitaposott útnak a közjegyzők számára is járhatóvá tételében. Dr. Székely Erika közjegyzőhelyettes


75

2 0 1 0.

76

4.

s z á m


77

2 0 1 0.

78

4.

s z á m


79

2 0 1 0.

80

4.

s z á m

Közjegyzők. közlönye. T a r t a l o m j e g y z é k. Az egyházi jogi személyek azonosító adatai dr. Schlosser Annamária 1

Recommend Documents