Közgazdasági alapismeretek (oktatási segédlet)

Közgazdasági alapismeretek (oktatási segédlet)

Gödöllő 2012.

Mikroökonómia .......................................................................................................................................... 5 1.1. Piacgazdasági alapfogalmak ............................................................................................................. 5 1.1.1. A piac elemei, piaci tényezők ....................................................................................................... 5 1.1.2. A kereslet és kínálat függvényszerű ábrázolása ............................................................................ 6 1.1.3. A piaci verseny jellege, piaci formák, a piac szerkezete ............................................................... 9 1.2. termékpiac keresleti oldala. A fogyasztói magatartás elemzése...................................................... 13 1.2.1. Hasznosság és kereslet ................................................................................................................ 13 1.2.2. A hasznosság mérhetősége ......................................................................................................... 14 1.2.3. Optimális fogyasztói döntés több termék esetén......................................................................... 16 1.3. A termékpiac kínálati oldala. A termelői magatartás elemzése ....................................................... 17 1.3.1. A vállalat és környezete .............................................................................................................. 18 1.3.2. A vállalat költségei ..................................................................................................................... 19 1.3.3. Bevétel és profit .......................................................................................................................... 19 1.3.4. Időtávok a mikroökonómiában ................................................................................................... 20 1.3.5. A rövid távú termelési függvény ................................................................................................ 20 1.3.6. Rövid távú költségfüggvények ................................................................................................... 23 1.3.7. A kínálat meghatározódása rövid távon ...................................................................................... 25 1.3.8. A monopólium létéből adódó jóléti veszteség ............................................................................ 28 1.4. A termelési tényezők piaca ............................................................................................................. 29 1.4.1. A termelési tényezők és jövedelmük .......................................................................................... 29 1.4.2. Az erőforrások keresletének és kínálatának főbb összefüggései ................................................ 30 1.5. Piaci elégtelenségek, közjavak és externáliák ................................................................................. 39 1.5.1. Az egyéni és társadalmi megítélés különbsége ........................................................................... 40 1.5.2. A közjavak .................................................................................................................................. 43 1.5.3. Az externális hatások .................................................................................................................. 46 2. Makroökonómia ....................................................................................................................................... 54 2.1. A makrogazdaság teljesítményét mérő mutatók, a gazdasági növekedés ....................................... 54 2.1.1. A makrogazdasági teljesítmény mérésének problémái ............................................................... 55 2.1.2. A makrogazdasági kibocsátás mutatói ........................................................................................ 57 2.1.3. Potenciális kibocsátás ................................................................................................................. 60 2.1.4. A gazdaság flow és stock jellegű változói .................................................................................. 60 2.1.5. A gazdasági növekedés alapösszefüggései ................................................................................. 61 2.1.6. A gazdasági növekedés határai ................................................................................................... 64 2.1.7. A gazdasági növekedés alapmodelljei ........................................................................................ 65 2.2. A pénzpiaci egyensúly, az infláció és annak gazdasági hatásai ...................................................... 66 2.2.1. A pénzpiac kínálati és keresleti oldala ........................................................................................ 66 2.2.2. A pénzpiaci egyensúly – az LM görbe ....................................................................................... 69 2.2.3. Az infláció .................................................................................................................................. 70 2.3. A munkapiac alapvető összefüggései, a munkanélküliség .............................................................. 76 2.3.1. A makroszintű munkapiac .......................................................................................................... 76 2.3.2. A munkapiaci egyensúly............................................................................................................. 79 2.3.3. A munkapiac klasszikus és keynesi elmélete .............................................................................. 81 2.3.4. A munkanélküliség fogalma, mérése .......................................................................................... 83 2.3.5. A munkanélküliség és az infláció ............................................................................................... 87 2.4. Az állam gazdasági szerepvállalása ................................................................................................ 89 2.4.1. A gazdaságpolitika ..................................................................................................................... 91 2.4.2. A fiskális politika ........................................................................................................................ 92 2.4.3. A monetáris politika ................................................................................................................... 99 3. Irodalomjegyzék ..................................................................................................................................... 104 1.

1

Bevezetés A gazdálkodás szükségessége A gazdaság jelenségei tehát át, meg átszövik az emberi élet minden mozzanatát. Ébredéstől elalvásig, születéstől a halálig, részét képezik mindennapjainknak. Az egyén, a kisebbnagyobb közösség, a társadalom, de akár az egész emberiség élettevékenységét tekintve sem találunk olyan elemeket, amelyeknek ne lennének gazdasági vonatkozásai. Az emberi élet választások és döntések sorozatából áll. Mindennapos ügyekre - mint bevásárlás, szórakozás - ez éppen úgy igaz, mint a hosszú távú, nem egyszer életre szóló elhatározásokra pl. lakásépítés, továbbtanulás, családalapítás stb. Választásaink és döntéseink nagy része gazdasági természetű, vagy ha nem, akkor is bizonyára van gazdasági vonatkozása is. Ön, aki korábbi tanulmányai során már tanult közgazdaságtant, tudja hogy az a döntések, a választások tudománya. Választási lehetőségeink nem korlátlanok, döntési szabadságunk is véges. A választás és döntés az esetek nagy részében kényszer, ami abból következik, hogy a szűkösség viszonyai vesznek körül minket. Az emberiség célja minden társadalomban a jólét maximalizálása. A jólét növelése magában foglalja a korlátlanul növekvő anyagi szükségleteink minél teljesebb kielégítését és olyan nem anyagi jellegű és nehezen mérhető javakkal való rendelkezést is, mint tiszta levegő, szép, kulturált környezet, biztonság stb. Az emberi szükségletek teljes mértékű kielégítése nem lehetséges részben azok állandó fejlődése, részben a termelt javak előállításához szükséges erőforrások, termelési tényezők szűkössége miatt. A társadalom és az emberiség gazdasági alapproblémája az erőforrások szűkössége és a szükségletek korlátlansága. A közgazdaságtan alapkérdései a MIT termeljünk? HOGYAN? és KINEK? éppen ezen alapvető probléma megoldására keresi választ. A “Mit termeljenek” kérdés arra keresi a választ, hogy a gazdaság szereplői milyen javakat és szolgáltatásokat, azok milyen mennyiségét, és minőségét állítsák elő. A “Hogyan termeljenek” kérdés a termelési technológiájára a “Kinek termeljenek” kérdés pedig arra keresi a választ, hogy a különféle javakat és szolgáltatásokat kik fogják elfogyasztani. A termelési tényezők, erőforrások szűkössége behatárolja a termelés lehetőségeit. Így állandó ellentmondás keletkezik a szükségletek (amelyek lényegében korlátlanok), és az anyagi javak szűkössége között. Ez az, ami az egyént, társadalmi csoportot és az egész társadalmat gazdálkodásra kényszeríti. Gazdálkodáson a termelési erőforrások és javak céltudatos felhasználását értjük, melynek eredményeként a szükségletek a lehető legmagasabb fokon elégíthetők ki. A gazdálkodás választások és döntések sorozatából áll. A választás kényszere a szűkösségből, lehetősége pedig a javak és gazdasági erőforrások alternatív felhasználhatóságából adódik. Hogy elérjünk valamilyen hasznot, fel kell áldoznunk egy másikat. Nincs ez másképpen a gazdasági erőforrások felhasználásánál sem. A munkát, földet, tőkét, de a vállalkozókészséget is sokféleképpen lehet hasznosítani. Ezek közül is választani kell, és ennek során is mérlegelni kell minden lehetőség előnyét és hátrányát. Az egyik alternatíva választása egy, vagy több másikról való lemondást, annak feláldozását

2

jelenti. Ezt a közgazdaságtanban haszonáldozatnak, vagy feláldozott haszonnak vagy alternatív költségnek nevezzük. A gazdaságban ezt ki lehet, és ki is kell számolni! A gazdasági koordináció alaptípusai Az alapkérdésekre adható válasz sok tényezőtől függ, de mindenekelőtt az adott gazdaság tulajdoni és szervezeti struktúrájától, a gazdaság működésének mechanizmusától, koordinációs rendszerétől. A gazdaság a gazdálkodó szervezetek intézmények kapcsolatrendszere, amelyet a gazdasági folyamatok alapegységei és azon intézmények alkotnak, amelyeket a kapcsolatrendszer és a vele összefüggő folyamatok szabályozására jöttek, illetve hoztak létre. A gazdaság szervezeti struktúráját alkotó alapegységek, alapintézmények a következők: háztartás, vállalat, állam. A modern gazdaságokban egyre nagyobb szerephez jutnak a civil szervezetek (érdekvédelmi szervezetek, környezetvédők stb.) Ezekben a társadalmakban a tulajdoni struktúra rendkívül színes, benne a magántulajdon dominanciája mellett, országonként és időről időre változva a közösségi tulajdon és a vegyes tulajdon legkülönbözőbb formáit találjuk. A hazai közgazdasági irodalom - Kornai János alapján - négy alapvető koordinációs formát különböztet meg: etikai koordináció, agresszív koordináció, piaci koordináció, bürokratikus koordináció. Gazdasági szempontból a történelmi fejlődés során az utóbbi kettő vált a meghatározóvá. Egyoldalúan csak gazdasági szempontokat figyelembe véve a piaci koordináció tekinthető a leghatékonyabbnak. A piac azonban nem képes olyan társadalmi kérdések megoldására, mint a szegénység, környezetszennyezés stb. Ezeket a problémákat a közgazdaságtan piaci tévedések, piaci elégtelenségek névvel illeti. Ezzel szemben állnak az állami tévedések elégtelenségek. A modern piacgazdaságokban a magántulajdon dominál, a gazdaság szereplői alapvetően a piaci információk alapján hozzák meg döntéseiket, de az állami szerepvállalás nem nélkülözhető. Az állami szerepvállalás mértékének és módjának meghatározása korunk egyik legvitatottabb kérdése. A termelési lehetőségek határa A gazdálkodásban megnyilvánuló választási és döntési kényszert jól szemlélteti a termelési lehetőségek határgörbéje. Ez a leegyszerűsített elméleti modell kiválóan alkalmas a szűkösség viszonyai közötti gazdálkodás érzékeltetésére. élelmiszer 160 140 120 100 80 60 40 20 0 0

1

2

3

4

5

gép

A termelési lehetőségek határgörbéje egy gazdaság maximális termelési képességét illusztrálja. Annak minden pontja az erőforrások lehető leghatékonyabb felhasználásával

3

elérhető legnagyobb termelési eredményeket jelzi. A görbe minden pontja hatékony (ún. Pareto féle hatékonyság), ami azt jelenti, hogy az egyik termék termelésének növelése csak a másik termelésének csökkentése árán valósítható meg. Fontos következtetések vonhatók le a görbe alakjáról is, amely lefelé hajló, az origóra konkáv. Ebből olvasható ki ugyanis a növekvő relatív költségek, illetve a csökkenő hozadék elve. A termelési lehetőségek határgörbéje tehát jól szemlélteti a szűkösséget, a választási lehetőségeket és a választással szükségszerűen együtt járó haszonáldozatot. A termelési lehetőségek határa növelhető a tudomány, a technika, a specializáció és a munkamegosztás fejlődése révén. A közgazdaságtan részei A közgazdaságtan a közgazdasági tudományokon belül a gazdaság egészét, annak alapvető viszonyait, összefüggéseit feltáró elméleti alaptudomány. A közgazdaságtan részei: a mikroökonómia, a makroökonómia, a nemzetközi közgazdaságtan, a gazdasági rendszerek összehasonlító elemzése. A mikroökonómia feltárja, megmagyarázza a piac, a piaci szereplők jellemzőit, a piaci folyamatokban megnyilvánuló törvényszerűségeket. A mikroökonómia elkülönült piaci szereplők (fogyasztók, háztartások, vállalatok) az egyes piaci jelenségek oldaláról, ábrázolja a gazdaságot. A mikroökonómia kulcsfogalmai: kereslet, kínálat, ár, költség, jövedelem (profit), hasznosság, preferencia, optimum, egyensúly. A makroökonómia a gazdaság egészét, annak törvényszerűségeit vizsgálja. A gazdasági szereplőket ágazatokká, szektorokká, foglalja össze, a termékeket pedig termékcsoportokká, vagy akár egyetlen egy termékhalmazzá összesíti. Tipikus makroökonómiai problémák a következők: infláció, foglalkoztatás, makrogazdasági egyensúly, gazdasági növekedés, stb. A nemzetközi közgazdaságtan a nemzetközi pénzügyek, cserefolyamatok, tőkemozgások, nemzetközi vállalatok, stb. közgazdasági sajátosságait elemzi. A nemzetközi közgazdaságtan bizonyos kérdésekben a mikroökonómia és a makroökonómia szerves folytatása. A gazdasági rendszerek összehasonlító elemzése a különböző társadalmi formák mellett történelmileg kialakult gazdasági rendszerek sajátosságait tárja fel. Összehasonlítja, elemzi pl. az alapvetően piaci típusú és az ettől eltérő központi tervezési rendszereket.

4

1. Mikroökonómia A mikroökonómiai jelenségek, események fő színtere a piac, ezért megértésük fontos feltétele a piacgazdasági alapfogalmak ismerete.

1.1. Piacgazdasági alapfogalmak A piac fogalmát a hétköznapi életben is sokféle értelemben használjuk. A piac lehet egy épület, egy vásárcsarnok, egy településen kijelölt kisebb terület, ahol a vásárlók és az eladók találkoznak, ahol árut pénzre, pénzt árura cserélnek. De piac a tőzsde és a bank is, piac a munkaközvetítő iroda, bizonyos értelemben egy földrajzi régió, akár az egész világ. A piac lényegéhez hozzátartoznak piaci szereplők, személyek, intézmények, áruk kereslete és kínálata, cserék, árak, szokások, szabályok, és még sok egyéb, ami együttesen jelenti a piacot. A gazdasági szereplők és gazdasági folyamatok alapvetően a piacon, piaci törvényszerűségekkel kapcsolódnak egymáshoz. Közgazdasági ismereteink felfrissítését ezért a piacgazdasági alapfogalmak tanulásával folytatjuk, mert ezeket a mikro- és makroökonómia egyaránt használja. 1.1.1.

A piac elemei, piaci tényezők

Bármilyen piacról is legyen szó, már a felületes szemlélő is meg tudja állapítani, hogy a cserék, vásárlások, eladások, mint eredmények mellett vannak a piacnak általános jelenségei, elemi, vagy más szóval kifejezve piaci tényezők, illetve piaci szereplők, akik az eladásokat és vásárlásokat lebonyolítják. A piac legfontosabb elemei, tényezői: a kereslet, kínálat, ár és jövedelem. A piaci szereplők mindazon személyek, szervezetek és csoportok, akik termelési, vagy fogyasztási tevékenységükkel közvetlenül befolyásolják a piaci folyamatokat, és a piaci események szempontjából egységnek tekinthetők. A piac szereplői sok tekintetben különböznek egymástól. Van, aki árut visz a piacra, van, aki vásárolni óhajt. Van ki, maga árulja az eladásra termelt áruját, és van, aki arra specializálja magát, hogy mások áruját adja el. A sokféle szempontból egymástól fontos jellemzőiket tekintve jelentősen különböző piaci szereplőknek vannak bizonyos általános sajátosságaik, amelyek valamilyen mértékben mindegyik szereplőre jellemzőek. A piaci szereplők közös jellemzői: racionális gazdasági cselekvés, önérdek, gazdasági hatékonyság. A gazdasági hatékonyság legáltalánosabban úgy fogalmazható meg, hogy az adott gazdasági eredményt a lehető legkisebb ráfordítással elérni, vagy az adott ráfordítással a lehető legnagyobb eredményt megvalósítani. Ez a vásárló és az eladó esetében természetesen ellentétes érdekeket jelent. A fogyasztó adott jövedelméből a lehető legtöbb hasznos dolgot szeretné megvásárolni, vagyis abban érdekelt, hogy az ár minél alacsonyabb legyen. A termelő ezzel szemben azt szeretné, ha 5

árbevétele minél nagyobb mértékben haladná meg ráfordításait (költségeit), ez pedig a lehető legmagasabb árak esetén remélhető. A piaci alku tárgya ezért mindig az ár. 1.1.2.

A kereslet és kínálat függvényszerű ábrázolása

A kereslet és kínálat alapösszefüggéseinek szemléltetésére a közgazdaságtan előszeretettel használja azok függvényszerű ábrázolását. Keresleti függvény A keresleti függvény megmutatja valamely áru azon mennyiségeit, amelyeket a vásárlók különböző árak mellett hajlandóak és képesek megvásárolni. Fontos, hogy a keresleti függvény nem a ténylegesen megtörtént vásárlásokat képviseli! Keresleti függvény

A keresleti függvény értelmezhető egy termék egyéni keresleteként, és sok egyéni kereslet összegzéseként, azaz piaci keresleteként egyaránt. A keresleti függvény - mindennapi tapasztalatainkkal is egyezően - negatív lejtésű, azaz csökkenő ár esetén nő, növekvő ár esetén csökken az adott termék keresett mennyisége. A különböző termékek keresett mennyisége azonban nem egyformán reagál az árváltozásra. Ezt a kereslet árrugalmasságával (elaszticitásával) tudjuk kifejezni. A termék kereszt-árrugalmassága ():

Q (%) P(%)

A kereslet árrugalmassága általában negatív szám, hiszen az ár és a keresett mennyiség ellentétes irányba mozog. Növekvő ár esetén csökken, csökkenő ár esetén nő a keresett mennyiség. A rugalmasság elemzése során el szoktunk tekinteni a negatív előjeltől, mert csak gondot okoz az értelmezése. Ezért a rugalmasság kifejezésekor a mutató abszolút értékét vesszük. Rugalmas keresletről beszélünk, ha “” abszolút értéke 1-nél nagyobb, vagyis, ha 1 %-os árváltozás 1 %-nál nagyobb keresetváltozást vált ki. Rugalmatlan a kereslet, ha “” abszolút értéke 1-nél kisebb, vagyis az 1 %-os árváltozás 1 %-nál kisebb keresetváltozást okoz. Egységnyi a kereslet rugalmassága, ha =1. Attól az általános szabálytól, hogy az ár és a kereslet ellentétes irányba mozog, vannak kivételek, ún. paradox árhatások. Ilyen kivétel például a presztízs-, vagy sznobhatás. Ez olyan esetben fordulhat elő, amikor egy divatos árucikk ára csökken, és a fogyasztók egy 6

része azért nem vásárolja, mert olcsóbban már bárki megveheti. Kivételes a spekulációs hatás is, amikor az áremelésre a fogyasztók többletvásárlással reagálnak, újabb további áremelésre számítva. A Veblen-hatás érvényesül, amikor a fogyasztó az árakhoz kapcsolja a minőséget. Többet vásárol magasabb áron, mert azt gondolja, hogy ami drágább, az jobb minőségű, és fordítva. Giffen-, vagy inferior (alacsonyabb rendű) javak vásárlóinál is lehet az árral egyező irányú keresletváltozás. Az ilyen termékek áremelkedése olyan méretű kiadásnövekedést okozhat egyes háztartásoknál, hogy kénytelenek csökkenteni egyéb, drágább termékek fogyasztását, és azok helyett is a megemelt áru terméket vásárolják. Az áremelkedésre tehát keresletnövekedéssel reagálnak. Ez az összefüggés abból adódik, hogy egy termék keresletét más termékek árváltozása is befolyásolja. Ezt az összefüggést a kereslet kereszt-árrugalmassága fejezi ki. A termék kereszt-árrugalmassága =

X termék keresett mennyiségének változása (%) Y termék árváltozása (%)

A kereszt-árrugalmasság előjele lehet pozitív és negatív is, attól függően, hogy a két termék fogyasztása milyen kapcsolatban van egymással, helyettesítik, vagy kiegészítik egymást. A keresleti függvény alakját és helyzetét a fogyasztók száma, jövedelme, igényei, és ízlése határozza meg. Ha mindez és minden egyéb feltétel változatlan, akkor az adott termék iránti kereslet nagysága, növekedése, vagy csökkenése az ár alakulásától függ. Ez a kereslet törvénye. De vajon megváltozhat-e maga a keresleti függvény? Elképzelhető-e, hogy ugyanazokhoz az árakhoz, a korábbiakhoz képest nagyobb, vagy kisebb keresett mennyiség tartozzon? Igen, elképzelhető. Amennyiben megnő (vagy csökken) a fogyasztók száma, jövedelme, megváltoznak a fogyasztási szokások (pl. reklám, vagy divatváltozás miatt), akkor eltolódhat maga a keresleti függvény. Különbséget kell tehát tennünk a keresleti függvény elmozdulása és a keresleti függvényen történő elmozdulás között! A függvényen történő elmozdulást az árváltozás váltja ki, hatására megváltozik a keresett mennyiség. A függvény elmozdulását a fogyasztó (k) jövedelme, száma, ízlése, szokásainak változása okozza. Hatására minden elképzelhető árhoz megváltozik a keresett mennyiség, tehát maga a kereslet változik meg. Hogy mennyivel vásárolnak többet, vagy kevesebbet egy termékből a jövedelem változásának hatására, azt a kereslet jövedelemrugalmassága mutatja. A kereslet jövedelemrugalmassága azt fejezi ki, hogy hány százalékkal változik meg egy áru kereslete a fogyasztó jövedelmének egy százalékos változásának hatására. A jövedelem növekedése általában növeli a keresletet, hiszen több pénzből többet vásárolnak a fogyasztók. A kereslet jövedelemrugalmassága ennél fogva általában pozitív. De, ez sem igaz általában és nem egyforma a mértéke sem. A jövedelemnövekedéssel együtt ugyanis nemcsak a kereslet terjedelme nő, de változik a fogyasztás szerkezete is. Magas jövedelemszinten új termékek lépnek be a fogyasztásba, míg esetleg mások kimaradnak. Ennek alapján beszélünk: normál jószágokról, luxuscikkekről, és ún. “alacsonyabb rendű” (inferior) jószágokról. A normáljószágok keresletének jövedelemrugalmassága pozitív, de viszonylag állandó. A luxus jószágok keresletének jövedelem rugalmassága ugyancsak pozitív, de a jövedelem emelkedésével növekvő. Az “alacsonyabb rendű” jószágok keresletének jövedelemrugalmassága negatív, vagyis a jövedelem növekedésével fogyasztásuk csökken. Ilyen árucikkek például a szalonna, a zsír, a liszt. A jövedelem és a kereslet összefüggéseit mutatja az Engel-görbe. Ennek alakja (iránya és meredeksége tükrözi a kereslet jövedelem-rugalmasságát.

7

Kínálati függvény A kínálati függvény azt az összefüggést fejezi ki, hogy a termelők különböző árak mellett milyen árumennyiségeket kínálnak eladásra a piacon (jelölése s: supply). A kínálati görbe alakja általában jobbra emelkedő irányú, azaz növekvő árhoz magasabb kínálat, csökkenő árhoz csökkenő kínálat tartozik. A kínálati függvény

A kínálati függvény helyzete és alakja a termelők számától, a termelés költségeitől függ alapvetően. Ha ezekben változás következik be, akkor a kínálati függvény elmozdul, és a korábbiakhoz képest azonos árak mellett nagyobb, vagy kisebb lehet a kínált mennyiség. Ha például nőnek a termelők költségei, akkor - egyébként változatlan feltételek mellett - a kínálati függvény balra tolódik el. A költségek növekedésével azonos hatású az állam által kivetett adó növekedése is. Az adó tehát a kínálatszabályozás egyik eszköze. A Marshall-kereszt Az ugyanazon termékre vonatkozó keresleti és kínálati függvényt egy koordinátarendszerben is felrajzolhatjuk. Ezt a függvény-együttest nevezzük Marshall-keresztnek. A Marshall-kereszt

A Marshall-kereszt lehetővé teszi számunkra néhány fontos piaci jelenség, és a hozzájuk kapcsolódó fogalom tisztázását. Piaci egyensúlyról, egyensúlyi helyzetről akkor beszélünk, ha a piacon olyan árak vannak, amelyek mellett az áru keresett és kínált mennyisége egyenlő (E pont). Egyensúlyi ár az az ár, amelynél a kereslet és kínálat egyenlő (pE). Egyensúlyi mennyiség az ehhez tartozó keresett, illetve kínált árutömeg (qE). Kínálati többlet túlkínálat van a piacon, ha a piaci ár az egyensúlyi ár fölött van (pT),

8

mert ilyenkor az eladók többet akarnak eladni (qT), mint amennyit a vevők hajlandók, illetve képesek megvásárolni (qTd). Túlkereslet, hiány akkor jellemzi a piacot, amikor a piaci ár az egyensúlyi ár alatt van, mert az áruból többet vásárolhatnánk, mint amennyit a termelők kínálnak. Mindkét egyensúlyitól eltérő helyzetre mind a vevők, mind az eladók reagálnak. Először csak az árak fognak változni, majd a megtermelt és piacra vitt mennyiségek is. Az egyensúlyi helyzet kialakulásának milyensége összefügg a termék jellegével, a kereslet és a kínálat árrugalmasságával. Az árak nagyon sokrétű és nem egyszer bonyolult mechanizmusokon keresztül fejtik ki hatásukat a piacgazdaság viszonyai között. Az árak funkciói: információ a döntésekhez, mérés, elszámolás, nyilvántartás, termelés és fogyasztás szabályozása, jövedelemelosztás, egyensúlyteremtés. 1.1.3.

A piaci verseny jellege, piaci formák, a piac szerkezete

A piaci szereplők magatartását jelentősen befolyásolja annak a piacnak a jellege, formája, amelyiken a vásárlási, vagy eladási szándékukkal megjelennek. A piaci egyensúly ritkán valósul meg, a piacokra hosszú távon a rendszeresen újra termelődő túlkereslet vagy túlkínálat jellemző. Ez alapján a piacok két nagy csoportját különböztetjük meg: Nyomásos, vagy vevői piac: Az ilyen típusú piacokon a kínálat rendszeresen meghaladja a keresletet. Ezeken a piacokon a vevő az úr, az eladónak minden lehetséges eszközt fel kell használnia, hogy vevőit megtartsa, illetve új vevőket szerezzen. Az eladók közötti verseny rendkívül erős. Szívásospiac, hiánypiac vagy eladók piaca: ezeken a piacokon a kereslet lényegesen és tartósan meghaladja a kínálatot. Ezeken a piacokon a vevők versenyeznek a termékekért. Ezeken a piacokon sokszor csak csúszópénzért lehet áruhoz jutni. Az eladók nem törődnek a minőséggel, a választékkal, nincsenek rákényszerítve a költségtakarékosságra sem, hiszen a költségnövekedést átháríthatják a vevőkre. A piac szívásos vagy nyomásos jellege alapvetően meghatározza a vállalatok és háztartások piaci magatartását. A fejlett országokra a vevők piaca a jellemző. A volt szocialista országokra a szívásos piac volt jellemző, ami hozzájárult az alacsonyabb termelékenységi szint és termék minőség konzerválódásához. Bármilyen piacról legyen is szó a termelők stratégiájuk, taktikai céljaik kialakításánál figyelemmel kell, hogy legyenek a piac szerkezetére. A piaci szerkezetet meghatározó tényezők: a piaci szereplők (vevők és eladók) száma és nagysága, a piacra lépés feltételei, a piaci szereplők befolyása az árra és egymás termelési döntéseire, a termék jellege, a piacon lévő termék homogén, vagy differenciált volta, az információhoz való hozzájutás lehetőségei. A piaci szerkezet alapján határozzuk meg a piacformákat. A piacformák két szélsőséges esetét a tökéletes verseny és az abszolút monopólium képezi. Tiszta formájában szinte egyik sem létezik, vagy csak nagyon rövid ideig áll fenn. A két elméleti típus között létezik a valóságos sokszínű piac, a maga átmeneti formáival. Az átmeneti formák jellemzőit az oligopolpiac és a monopolisztikus versenypiac elnevezés alatt foglaljuk össze.

9

A piacformák elkülönítésénél rendkívül fontos kategória a piaci erő. A piaci erő a vállalatnak az a képessége, hogy befolyásolni tudja az árakat és ezen keresztül a profitot. A piaci erő kifejezésére többféle mutató használatos. Ilyenek például a koncentrációs ráta vagy a Lerner index. A koncentrációs ráta kifejezi, hogy az adott ágazat össztermeléséből, vagy forgalmából milyen százalékban részesednek a legnagyobb cégek. Az Európai Közösség élelmiszeripari vállalataira vonatkozóan tartalmaz adatokat. A legnagyobb cégek között találja az olyan hazánkban is ismert cégeket, mint a Nestlé, Unilever. A legnagyobb élelmiszeripari cégek termelésből való részesedése az EK-ban 1987-ben Ország

UK NSZK Franciaország Olaszország Spanyolország

Összes termelés (milliárd USD)

85,4 84,0 87,0 97,3 38,2

Vállalatok száma

5 419 4 269 3 018 40 000 2 608

Az első 10 legnagyobb vállalat részesedése % 31 12 29 7 11

Az első 50 legnagyobb vállalat részesedése % 52 26 62 16 28

Forrás: Halmai Péter: Az Európai Unió agrárrendszere, Bp. Mezőgazda, 1995. 207. oldal

A Lerner index a piaci erőt a vállalat terméke keresletének rugalmasságával hozza összefüggésbe. A rugalmas keresletű termékeket előállító cégek kisebb piaci hatalommal rendelkeznek, mert, ha emelik az árat, elveszítik vevőiket. Ez is az oka annak, hogy például az olajpiacon a cégek nagyobb piaci hatalommal rendelkeznek, mint az üdítő piacon. Az olaj kereslete rövid távon elég rugalmatlan. Vizsgáljuk meg ezek után az egyes piacformákat részletesen! A tökéletes versenypiac jellemzői A tökéletes piaci verseny (kompetitív piac) körülményei között az adott terméket nagyon sok, esetenként több tízezer termelő termeli és kínálja a piacon, a vevők száma is nagy, elérheti akár a több milliót is. (Gondoljunk például a több százezer mezőgazdasági kistermelőre és a termékeket vásárló milliónyi háziasszonyra.) Az ilyen piacon minden eladó csak töredékét adja az adott termék összkínálatának és a vevők egyenként ugyancsak elhanyagolható kis hányadát az összkeresletnek. Így a piaci szereplők elhatározásai egyenként nem változtatják meg a piaci mozgásokat. Egy- egy vállalat számára nincs keresleti korlát, termelésének növelésében csak saját tőkeereje korlátozhatja. A tökéletes verseny fontos feltétele a szabad be- és kilépés. Az ilyen piacon semmi nem akadályozza újabb termelők be- vagy kilépését az adott termék piacán. Ennek legfőbb oka, hogy versenyképes vállalatok viszonylag kis tőkével alapíthatók. A szabad versenyes piacon általában homogén, egymástól nem, vagy legalábbis nem jelentősen különböző termékeket forgalmaznak. Ezek sajátossága az, hogy egymást helyettesíthetik, nincs jelentősége, hogy melyik termelőtől vásárolják őket. Néhány mezőgazdasági termék tipikusan szabad versenyes jellegű (pl. búza, kukorica). Az ár alakulása független a piaci szereplők egyéni elképzeléseitől, elhatározásától. Ahhoz túl sokan vannak, hogy mint eladók magasabb vagy mint vevők alacsonyabb árakban egyezzenek meg egymással, így az ár mindannyiuk számára tőlük független, külső adottság. Nem tehetnek mást, mint elfogadják azt. A termelők tehát árelfogadók. A vállalat árelfogadó, ebből következik, hogy a termelő döntésének központi kérdése, hogy mennyit termeljen ahhoz, hogy a 10

hasznát maximalizálja. A szabad versenyes piacon mind a piaci, mind a technológiai jellegű információk szabadok, mindenki számára korlátlanul hozzáférhetőek. A tökéletes versenypiac a valóságban tiszta formában nem létezik. Ennek többféle oka van - pl. az állami beavatkozás, még a példaként említett mezőgazdasági termékek sem teljesen azonos minőségűek, az információáramlás sem lehet tökéletes stb.- de mint modell jól érzékelteti a versenypiacok fontos sajátosságait. A monopolpiac jellemzői A monopolpiac olyan piactípus, amelyről minden szempontból elmondhatjuk, hogy a szabad verseny ellentéte. Monopolpiacon egyetlen vállalat van jelen: ezért a vevő nem választhat az eladók között: az adott terméket egyetlen vállalat állítja elő, s a termék a vevő számára semmi mással nem helyettesíthető. A monopolpiacra egyetlen más vállalat sem képes belépni, azaz a monopóliumoknak nincs versenytársuk. Így a termék áráról maga a vállalat dönt, a vállalat szabja meg a piaci árat, birtokolja az összes információt. A monopolvállalat keresleti függvénye megegyezik a piaci kereslettel A vállalati és a piaci kereslet

Jegyezze meg jól ezeket az ábrákat, mert később nagy szükségünk lesz rá, amikor az egyes piacokon működő vállalatok viselkedését vizsgáljuk. Abszolút monopolhelyzet is, és a tisztán kompetitív piac is szinte csak modellként fordul elő, de nagy segítséget jelent az elemzésük abban, hogy megértsük az átmeneti formákat és a valóságos piac jellemzőit. Az oligopolpiac A gyakorlatban sokkal inkább találkozunk olyan piacokkal, ahol az eladók (vagy vevők) száma rendkívül kevés. Ilyenkor azt mondjuk a vállalatok monopolhelyzetben vannak. A monopolhelyzet a vállalat piaci erejét mutatja meg. Az abszolút monopolhelyzet és a monopolverseny jegyeit egyidejűleg mutató piactípusnak oligopolpiac a neve. Az oligopólium olyan piactípus, ahol csak néhány vállalat működik, és adja az adott termék (ágazat) termelésének jelentős hányadát. A modern piacgazdaságokban oligopol piactípus, illetve szerkezet jellemző a személygépkocsi-iparon túlmenően a légitársaságok, az olajtársaságok, a műanyaggyártók, az elektronikai cikkeket forgalmazók tevékenységére. Lényeges különbség a többi piactípushoz képest, hogy oligopolpiacon a vállalatok kölcsönösen függnek egymástól. Ez annyit jelent, hogy amikor stratégiai kérdésekről dönt a vállalat (árpolitika, termékfejlesztés, marketing) mindig szem előtt tartja versenytársai reakcióit. Oligopolpiacon a vállalat árkövető. Ezen azt értjük, hogy a vállalat képes

11

befolyásolni a termék árát, de áralakító szerepe korlátozott abban az értelemben, hogy versenytársai várható reagálásait is számításba kell vennie. A monopol, illetve oligopolpiac sajátos formája, amikor a vásárló van uralkodó helyzetben. Ezt a piaci helyzetet monopszóniának vagy oligopszóniának nevezzük. A monopolisztikus versenypiac A monopolisztikus verseny piacon a tiszta szabadversenyhez hasonlóan számos vállalat van jelen. Ezek a vállalatok azonban rendeltetésében hasonló, de nem azonos terméket állítanak elő. Talán egy jó példa ezen piac szemléltetésére a mosószerek, vagy az üdítők piaca. Ezeken a piacokon elvileg bárki megjelenhet, a márkának azonban nagyon nagy szerepe van. Nagyon nehéz egy bevált márka mellett betörni a piacra. Amikor a piacon sok vállalat állít elő azonos rendeltetésű, de külső megjelenésében, minőségében eltérő termékeket a piacon monopolista verseny van. A különbség tehát a tiszta monopólium, vagy az oligopólium és a monopolista versenypiac között, hogy az előző esetekben a vállalat volt monopolhelyzetben, itt viszont a márka a terméknek biztosít monopolhelyzetet. Monopolista verseny esetén a vállalatoknak befolyása van az áralakulásra, a márkát meg kell fizetni, de ha túl nagy az árkülönbség a vevők elpártolnak, vagyis a vállalatok lehetősége az abszolút monopóliumhoz képest kisebb. A mai modern piaci struktúra legjellemzőbb formája a monopolisztikus verseny piac. Az Egyesült Államokban e piacforma részaránya 1980-ban 77%, a monopóliumok uralták a 2%-ot és az oligopol piac részesedése 21%. A szabadversenyes piacra szinte egyetlen példánk a gabonapiac, az összpiacból való részesedése szinte mérhetetlenül kicsi. (Forrás: W.G. Shepard: Causes of Increased Competition in the U.S.Economy 1939-1980. Review of Economics and Statistics, 1982.)

Az állam szerepe a piacon A mai piacgazdaságokban, amelyek lényegében vegyes gazdaságok, a piaci szereplők környezetének fontos tényezője az állam, illetve annak gazdasági tevékenysége. Az állam hat a gazdaság szereplőire: önálló gazdálkodói tevékenységével, amikor a piacon vevőként, vagy eladóként jelenik meg. piac szabályozó tevékenységével: jogi úton, amikor a piaci "KRESZ"-t előírja például a versenyjog keretében, előírja a vállalatok alapításának, egyesítésének feltételeit, monopólium ellenes törvényeket hoz, stb., gazdasági eszközökkel: pl. árszabályozással, adókkal, támogatásokkal befolyásolja a piaci szereplők magatartását. kidolgozza a gazdaságpolitika cél és eszközrendszerét. Az állam szerepére a későbbi fejezetekben és a makroökonómiai részben is visszatérünk. Fontos azonban tudnunk, hogy az állam gazdasági szerepvállalásának megítélése nem egyértelmű, országonként eltérő és egy-egy országon belül időről időre, elég gyakran változik. Összefoglalásként megállapíthatjuk, hogy mikroökonómiai szempontból a mai kialakult piacgazdaságokban két jelentős területen van kiemelt szerepe az államnak: az egyik a versenyszabályozás, a monopólium ellenes politika, a gazdasági esélyegyenlőség biztosítása a piacra lépésben és a piaci pozíciók fenntartásában, azon feltételek biztosítása és folyamatos munkamegosztásba való bekapcsolódást segíti. 12

karbantartása,

amely

a

nemzetközi

A piacok felosztása és a piaci szereplők célja:

1.2. termékpiac keresleti oldala. A fogyasztói magatartás elemzése A fogyasztás célja és értelme a szükségletek kielégítése. A szükséglet minden végső fogyasztás alapvető mozgatórugója, hiányérzet, amely cselekvést vált ki önmaga megszüntetésére. A szükséglet-kielégítés eszközei a javak és szolgáltatások. A javak és szolgáltatások szűkössége miatt a szükségletek soha nem elégíthetők ki teljesen. A fogyasztó ezért rendszeresen választásra kényszerül, el kell döntenie, hogy szűkös jövedelemforrásait figyelembe véve mely szükségleteit elégíti ki, hogy ezek kielégítése során milyen sorrendet választ, és melyek azok a szükségletei, amelyek kielégítéséről rövidebbhosszabb ideig lemond. A fogyasztó tudatosan, vagy ösztönösen, de rangsorolja szükségleteit. Ez természetesen egyéni rangsor, (van pl. aki inkább nem vacsorázik, de utolsó forintjait is cigarettára, egy másik inkább alkoholra költi), de mégis társadalmilag meghatározott ízlésvilágot tükröz, soha nem értelmezhető a mindenkori társadalmi környezetből kiszakítva. A fogyasztó döntését az ízlése mellett a jövedelme befolyásolja. A reáljövedelem alakulása két tényezőtől függ: a nomináljövedelemmel egyenes, az árváltozással pedig fordított arányban. Reáljövedelem=

nomináljövedelem változás árváltozás

A nomináljövedelem tehát egy pénzmennyiség, a reáljövedelem pedig a rajta megvásárolható áru- és szolgáltatásmennyiség. A jövedelemkorlát és az árak miatt nem minden szükséglet válik a piacon keresletté. Csak a fizetőképes szükséglet az, amelyet a fogyasztó meg akar és meg is tud vásárolni. Ezt nevezzük keresletnek. Fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a piacon jelentősen eltérőek a fogyasztó és az eladó szempontjai. A fogyasztó számára az áru hasznossága és az ára fontos. 1.2.1.

Hasznosság és kereslet

A hasznosságnak kitüntetett szerepe van a mai közgazdasági felfogásokban, és a gazdasági szereplők mindennapi döntéseiben egyaránt. A fogyasztó a megszerzett, vagy

13

megszerezhető javaknak tulajdonított hasznosság alapján dönt, hogy adott pillanatban kelle neki az adott jószág, vagy nem. Hasznosság fogalmán valamely jószág hasznos tulajdonságainak összességét értjük, illetve azt a kielégülést, élvezetet, amelyet a fogyasztó az adott jószág, vagy szolgáltatás elfogyasztása révén nyer. A fogyasztó oldaláról nézve pedig a jószág elfogyasztásával nyert haszonérzés, élvezet, szükségletkielégítettség szubjektív érzete. Az egyik fogyasztó számára hasznos, számára élvezetet okoz, míg a másik számára közömbös, esetleg negatív érzést, undort vált ki (pl. cigaretta, éti csiga, osztriga). 1.2.2.

A hasznosság mérhetősége

A hasznosság mérésével, mérhetőségével kapcsolatban kétféle felfogás létezik. Az egyik a hasznosság ún. kardinális megközelítése, amely szerint a fogyasztó az egyes jószágok elfogyasztása révén szerezhető hasznosságok abszolút nagyságát tőszámokkal képes jellemezni. Tehát a jószághalmazból kiválasztott bármely két termék, vagy szolgáltatás között arányaiban is különbséget tud tenni (pl. A termék 10, B pedig 20 egység hasznosságú). Nemcsak azt tudja megítélni, hogy melyik a számára hasznosabb, hanem azt is, hogy mennyivel, és ezt a számításba vehető minden jószágra nézve el tudja végezni. A hasznosság másik megközelítése az ún. ordinális megközelítés. Ez nem állítja a fogyasztót olyan szigorú feladat elé, hogy a különböző jószágoknak tulajdonított hasznosságot mennyiségileg is érzékelje. Megelégszik azzal, hogy a fogyasztó képes a jószágokat hasznossági sorrendbe állítani, képes eldönteni, melyik jószág, vagy szolgáltatás jelent számára nagyobb, kisebb, vagy valamely más jószággal azonos élvezetet. A jószágok közötti sorrendiség megállapítása, a preferencia-rendezés azért lényeges a közgazdasági elemzések szempontjából, mert a jószágok sohasem önmagukban, más jószágoktól függetlenül kerülnek elfogyasztásra. A fogyasztó jószághalmazt alakít ki, ún. “jószágkosarat” választ. A hasznosság kardinális megközelítése. A határhaszon elmélet. A fogyasztói magatartást vizsgáló első elméletek abból a feltevésből indultak ki, hogy a jószág elfogyasztásával nyert haszon, élvezet tőszámokkal kifejezhető haszonegységekben mérhető. Egy-egy termék fogyasztását vizsgálva azt tapasztaljuk, hogy az adott időszak alatt elfogyasztott mennyiség növelésével nő a fogyasztó haszonérzete, megelégedettsége, összhaszna (csökken a termék iránti hiányérzete), de ez az élvezetnövekedés általában nem fokozódik a végtelenségig. Nagyon sok termék esetében a fogyasztás során előáll egy pont, amely után a fogyasztás további folytatása során már nem nő a fogyasztó összhaszna, megelégedettsége. Ezt a pontot nevezzük telítettségi pontnak. Ha valaki éhes, és sorban egymás után eszi kedvenc ételének újabb egységeit - egyéni kapacitásától függően - a harmadik, vagy a tizenkettedik után az újabb egységek, falatok már nem okoznak kellemes megelégedettséget, sőt, ha kényszerből folytatja az evést, ez akár fokozódó kellemetlenséghez is vezet (gondoljunk csak arra, hogy egy mennyiségen túl akár kínozni is lehet valakit kedvenc ételével, vagy italával). Az eddigiekből látjuk, hogy egy adott termék egységeinek elfogyasztása során a telítettségi pontig nő a fogyasztó összhaszna (hasznosságérzete). Kérdés az, hogy az egyes termékenységek elfogyasztása azonos mértékben járul-e hozzá a haszonnövekedéshez? Ha

14

nagyon éhesek vagyunk, az első és pl. az ötödik ételegység egyforma, vagy eltérő élvezetet okoz-e elfogyasztása során. Erre a kérdésre csak a határelemzés segítségével adhatunk választ, amikor is azt vizsgáljuk, hogy mennyivel nő a termék összhaszna, ha egy újabb egységgel növeljük a fogyasztását. Ezt nevezzük az adott termék határhasznának. A határhaszon az a szám, amely megmutatja, hogy hogyan változik a fogyasztó összhaszna, ha egy egységgel növeli valamely termék fogyasztását. Az összefüggést képletben is kifejezhetjük: Határhaszon (MU)=

összhaszon változása ( TU ) TU ; MU  elfogyasztott termék változása ( Q) Q

(MU: határhaszon; Marginal Utility, TU: összhaszon; Total Utility) Szoros kapcsolat van a fogyasztás során elérhető összhaszon és a határhaszon értékei között. Az első termék elfogyasztása során az összhaszon egyenlő a határhaszonnal. A második termék esetében az összhaszon egyenlő az első termék haszna plusz a második elfogyasztásából származó haszonnövekmény, vagyis a második termék határhaszna. És így tovább. Az összhaszon tehát nem más, mint a határhasznok összege. A táblázatban és az ábrán is jól látható, hogy a fogyasztó valamely termék elfogyasztásából származó határhaszna csökkenő tendenciát mutat. Ezt a gyakorlati tapasztalataink is igazolják a legtöbb fogyasztási cikk esetében. Az egyénnek nagy megelégedettséget okoz pl. az első étel egység elfogyasztása, a belőle származó hasznot nagyra értékeli. Ahogy növeli fogyasztását, étvágya csökken, minden újabb egység elfogyasztása egyre csökkenő élvezetet jelent számára. Ezt az általánosan tapasztalható összefüggést a csökkenő határhaszon elvének, törvényének nevezzük.

15

Összhaszon és határhaszon függvények a) Összhaszon TU 14

TU

12

12

10

10

8

6

4

4

2

2 0

0 1

2

3

4

5

1

Q

MU 7 6 5 4 3 2 1 0 -1 -2 -3

TU

8

6

2

3

4

5

Q

Elfogyasztott Összhaszon jószágegység (TU) (Q) b) Határhaszon 1 6 2 10 3 12 4 12 5 10

MU 6

Határhaszon (MU) 6 4 2 0 -2

4 2 0 1

2

3

4

5

Q

-2

1

2

3

4

5

Q MU

-4

Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy bár ez az elv az áruk és a fogyasztók igen széles körére igaz, mégsem tekinthetjük minden esetre általánosan igaz törvénynek (gondoljunk csak pl. a gyűjtőkre, vagy a különféle szenvedélyekre, ott nincs telítettségi pont). A vásárlási döntésben mindenképpen van szerepe az egyéni haszon megítélésnek, az áru határhasznának. Ebből az következik, hogy a fogyasztók általában többre értékelik a szűkösen rendelkezésre álló javakat, mint azokat, amelyekhez különösebb nehézség nélkül hozzá lehet jutni. Vegyük észre a keresleti függvény és a határhaszon függvény közötti nagy hasonlóságot. Aminek magas az ára azt kevesen vásárolják meg (mert a többieknek nincs rá elég pénzük), illetve amiből kevés van a piacon, annak magas az ára, ezért sok pénzt is hajlandóak fizetni érte (persze csak kevesen). 1.2.3.

Optimális fogyasztói döntés több termék esetén

A fogyasztó vásárlásai során általában többféle termék közül választ. Eközben arra törekszik, hogy a rendelkezésére álló általában korlátozott pénzjövedelméből a lehető legnagyobb összhasznot szerezze meg. E cél megközelítése során elvileg számtalan módon oszthatja fel pénzét a megvásárolni szánt dolgok között, sokféle fogyasztói szerkezetet, fogyasztói kosarat alakíthat ki. Hogyan lehetséges a sok közül a számára leginkább kedvező fogyasztási szerkezet kiválasztása? Mivel jövedelme korlátozott, ha valamely cikkből többet kíván fogyasztani, vagy 16

fogyasztását el szeretné kezdeni, valamiről le kell mondania. A fogyasztás ilyen átrendezésénél mindig a feláldozott és az átrendezés révén nyert haszon kerül összevetésre. A feláldozott haszon azon termék utolsó egységének határhaszna, amelyről lemondani kényszerülünk, a nyert haszon pedig az így fogyaszthatóvá vált másik termék határhaszna. Meddig érdemes csereberélni a termékek között? Addig, amíg az összhaszon a csere segítségével növelhető, azaz amíg a lemondással feláldozott haszon kisebb, mint a nyert haszon. Az előnykiegyenlítődés elve azt mondja ki, hogy a fogyasztását optimalizálni kívánó fogyasztó összhasznát mindaddig növelheti, ameddig fogyasztási szerkezetének átrendezésével nyert haszna nagyobb a feláldozott hasznánál. Optimális esetben a nyert és a feláldozott hasznok kiegyenlítődnek. Az előnyök kiegyenlítődésében különleges szerepe van a pénznek. Ez egyrészt fontos, mint a jószágkosárban szereplő termékek ára, másrészt mint a rendelkezésre álló jövedelem nagysága. A különböző javak határhasznának összehasonlításánál ugyanis azt kell mérlegelnünk, hogy egységnyi pénzért mekkora határhasznot tudunk megszerezni. A költekezés során egy pénzegység (pl. 1 forint) elköltésével a különböző árucikkekből különböző határhasznok szerezhetők meg. Ha a két termék vásárlása során az egyik határhaszna nagyobb mint a másik esetében, vagyis például:

MU a MU b  p Pb érdemes lemondani egy egységnyi “b”-ről, helyette vásárolni “a”-t. A helyettesítést mindaddig érdemes folytatni, amíg MU a MU b egyenlőség előáll.  pa pb Ezt az összevetést és helyettesítést több termék esetében is érdemes végig csinálni mindaddig, amíg az így elköltött utolsó egységen megszerzett határhaszon egyenlővé válik a többi termékre fordított pénzegység határhasznával. Ezzel az eljárással lehet a fogyasztói döntést optimalizálni, vagyis az adott jövedelemből megvásárolni a maximális összhasznot. Ez a Gossen II. Törvénye.

Az egyéni fogyasztói döntések alakítják az egyéni keresleti függvényt, amelyek összegzéseként megkapjuk a piaci keresleti függvényt.

1.3. A termékpiac kínálati oldala. A termelői magatartás elemzése A termékpiac kínálati oldalán az eladók, az üzleti szervezetek helyezkednek el. Ők döntik el, hogy mit és mennyit termelnek, mennyit kínálnak fel eladásra a piacon. Ebben a döntésben meghatározó szerepet játszanak a termelők belső motivációi, a termelés során jelentkező költségek, az elérhető árbevétel és a kettő egymáshoz való viszonya. Üzleti szervezeten az üzleti vállalkozás céljából létrejövő struktúrákat, az emberek között hosszabb-rövidebb időre létrejövő azon kapcsolatokat és együttműködési formákat értjük, amely valamilyen gazdasági cél elérését szolgálják. A továbbiakban az üzleti szervezetek csak a vállalatokkal foglalkozunk. Megállapításaink azonban általánosíthatók.

17

1.3.1.

A vállalat és környezete

A vállalat a gazdasági élet olyan elkülönült, önálló egysége, amely sok szállal kapcsolódik az őt körülvevő környezethez. A környezet jelentős mértékben befolyásolja lehetőségeit, elősegíti vagy korlátozza céljainak elérésében. A VÁLLALATI KÖRNYEZET LEGFONTOSABB ELEMEI

A természeti környezet több szempontból is befolyásolja a vállalat tevékenységét. Részben erőforrás, a tevékenységet meghatározó tényező, és mint ilyen korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre. A természet korlátokat állít a vállalatok elé, ami azt jelenti, hogy a ráfordításokból csak meghatározott módokon lehetséges termékeket előállítani: csak bizonyos technológiákat választhatunk. A technológiailag megvalósítható input-output kombinációk halmazát termelési halmaznak nevezzük. A termelési ráfordítások költséggel járnak, így a vállalat számára a ráfordítások egy adott szintjén maximálisan elérhető kibocsátások vizsgálata válik központi kérdéssé. A természet részben korlát, azért is, mert mértéktelen kihasználása, rombolása, elpusztítása az ember biológiai létét is veszélyezteti (pl. környezetszennyezés). A társadalmi-politikai környezet kulturális, jogi, erkölcsi hátteret és intézményrendszert jelent a vállalat számára. A társadalmi környezet fontos alakítói a hagyományok, a szokások. Ezek fontos meghatározói az emberek gazdasági gondolkodásának is. Napjainkban is nagy jelentősége van a gazdaságot befolyásoló politikai-jogi szabályozásnak. A társadalmi-politikai környezetben kiemelkedő szerepe van az államnak, az állam különböző intézményeinek. A globalizáció fokozódásával a nemzetközi szervezetek, egyezmények a vállalati környezet egyre jelentősebb alakítóivá válnak. A jóléti társadalmakban a vállalati versenyképesség fontos elemévé vált a társadalmi elvárásoknak való megfelelés. Ez nem a jogi előírások betartását jelenti, hanem olyan igényeket, mint a környezet szépítés, megóvás, bizonyos szociális érzékenység stb.

18

A gazdasági, piaci környezet befolyásolja legközvetlenebb módon a tevékenységét. Ezért a modern vállalat legfontosabb gazdasági környezete a piac. 1.3.2.

vállalat

A vállalat költségei

Minden vállalat típusától, méretétől, tevékenységének jellegétől függetlenül termelési tényezőket használ fel kibocsátása érdekében. A termelésben felhasznált termelési tényezőket (munkát, tőkét, gépet, energiát, földet stb.) ráfordításoknak, a ráfordítások pénzben kifejezett értékét pedig költségnek nevezzük. A vállalat jövedelmezősége ugyanis attól függ, hogy az árbevétel és a költségek hogyan viszonyulnak egymáshoz. Ha az árbevétel nagyobb, mint a költségek, akkor a gazdálkodás eredményes, van profit. Ellenkező esetben, ha a költségek meghaladják az árbevételt, veszteség keletkezik. Lényeges megkülönböztetni a számviteli költségeket a gazdasági költségek fogmától. Számviteli költségnek nevezzük a vizsgált évben felmerült és a számviteli rendszerben nyilvántartott költségeket. A gazdasági költség ennél tágabb fogalom, mert ezen kívül magába foglal alternatív költségeket is. Az alternatív költség egy haszonáldozat, elvesztett hozam, amelyről a vállalkozás érdekében le kellett mondani. Ilyen például a kamat és a saját vállalkozói munkabér. Ha valaki kiveszi a pénzét a bankból (vagy nem teszi azt be), és ezt vállalkozásba fekteti, a vállalkozás érdekében lemond a pénz biztos kamatáról. Hasonló a helyzet a saját munkával is. Esetleg biztos fizetést jelentő munkahelyét adja fel valaki, hogy vállalkozóvá váljon. Saját bérével, mint költséggel számolnia kell tehát, mert ezt, ha nem vállalkozik, megkapta volna. Az alternatív költségek általában megtérülnek, és az a vállalkozóé lesz. De ha csak ennyit hozott a vállalkozás, bizony meg kell gondolni, hogy érdemes volt e vállalkozni. Ennyit ugyanis különösebb kockázat és fáradság nélkül egyébként is megszerezhetett volna a vállalkozó kamat és munkabére formájában. A számviteli költségeket és az alternatív költségeket együtt nevezzük gazdasági költségeknek. A költségek másik csoportosítása szerint beszélünk állandó és változó költségekről. Állandó költségek (fix költségek) azok a költségek, amelyeket akkor is fizetni kell, ha nincs kibocsátás (tehát üzemszünet, leállás esetén is). Ilyen költségek például az amortizáció, a bérleti díj, a kölcsönök kamata. Ezek a költségek a termelés volumenének változásaival nem, vagy csak bizonyos határok átlépésekor változnak. A változó költségek a kibocsátás mennyiségével együtt változnak, de nem mindig azonos mértékben. Változó költségek például az anyagköltség, az energiaköltség, a munkabér. Az állandó és a változó költségek együtt alkotják a termelés összes költségét. 1.3.3.

Bevétel és profit

A bevétel és a profit szorosan összekapcsolódó fogalmak. Ha a bevételből levonjuk a költségeket, a profitot kapjuk. De, mint ahogy a költségek számbavételénél láttuk, azok különböző szempontúak és értelmezésűek lehetnek, a levonás után megmaradó profit is különböző tartalmú jövedelmeket, többleteket takar. Ha az árbevételből levonjuk a folyó, explicit költségeket (anyag-, munkabér, energia stb.), akkor a bruttó profitot kapjuk.

19

Árbevétel – Folyó költségek = Bruttó profit Az árbevételből a folyó költségeken kívül le kell vonni az amortizációs költségeket is. Az árbevételből ezt is levonva kapjuk a számviteli profitot. A folyó költségek és az amortizáció együtt adják a számviteli költségeket. Folyó költség + Amortizáció = Számviteli költség Árbevétel - Számviteli költség = Számviteli profit A számviteli költségeken kívül figyelembe kell venni a felmerült alternatív költségeket is (kamat, saját munka). Számviteli költség + Alternatív költség = Gazdasági költség Árbevétel

-

Gazdasági költség

= Gazdasági profit

Az alternatív költségek, amennyiben megtérülnek, egyben a normálprofitot is jelentik. Ez az a jövedelem, amit a vállalkozó a gazdaság más területén, akár a vállalkozáson kívül is megszerezhetett volna. 1.3.4.

Időtávok a mikroökonómiában

A mikroökonómiai idő az inputok megváltoztathatóságától függ. Ennek alapján három időtávot különböztetünk meg:  piaci időtávot,  rövid távot,  hosszú távot. A piaci időtáv az az idő, amely alatt a termelő nem képes egyetlen inputját sem megváltoztatni. Ebben az esetben a piaci kereslet megváltoztatása a piaci ár megváltozásához vezet, a termelő nem tudja megváltoztatni a kínált áru mennyiségét. A rövid táv az az idő, amely alatt a termelő legalább egy (de nem minden) inputját meg tudja változtatni, aminek eredményeként a piaci kereslet megváltozására már valamelyest a kínálat is változhat, tehát a termelő a termelt mennyiséggel is képes reagálni. A legrugalmasabban változtatható input általában a munka. A hosszú táv az az időtáv, amely alatt a termelő minden inputját képes megváltoztatni. Ki tudja cserélni az összes berendezését, gépét, épületét, teljes mértékben meg tudja változtatni a termelés technológiáját. 1.3.5.

A rövid távú termelési függvény

A rövid távon megváltoztatható termelési tényezők közül legfontosabb a munka. Ezzel kapcsolatban a termelőnek azt kell megvizsgálnia, hogy a felhasznált munkamennyiség eredményeként milyen mértékben növelhető a kibocsátás. Hasonló kérdés természetesen feltehető például a mezőgazdaságban a felhasznált műtrágya, takarmány, öntözővíz stb. és a termelés növekedésére vonatkozóan is. Az összefüggés a rövid távú termelési függvény segítségével írható le és elemezhető. A termelési függvény a felhasznált termelési tényező és az általa termelhető termékmennyiség közötti összefüggést mutatja meg. Fontos, hogy minden egyéb 20

feltétel változatlan maradjon (ceteris paribus), mert csak ebben az esetben lehetséges az összefüggés egyértelmű kimutatása. Tekintsük át a következő példát! "Seholsincs" vállalat termelési adatai: A munka mennyisége L

0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10

A tőke mennyisége K

Az összes kibocsátás Q

A munka átlagterméke APL=Q/L

A munka határterméke MPL=Q/L

10 10 10 10 10 10 10 10 10 10 10

0 100 300 600 800 950 1080 1120 1120 1080 1000

0 100 150 200 200 190 180 160 140 120 100

0 100 200 300 200 150 130 40 0 -40 -80

A táblázatból az is látszik, hogy az újabb és újabb munkaerő-felhasználás nem azonos mértékben növeli a kibocsátást. Ezt mutatja a határtermék (MP = marginal product) oszlopa. A határtermék - példánkban a munka határterméke (MPL) - azt az összefüggést fejezi ki, hogy milyen mértékben változik az össztermelés az újabb és újabb munkafelhasználás eredményeként. MPL 

TP L

A munka határtermékét, határtermelékenységét meg kell különböztetni a munka átlagtermékétől, átlagtermelékenységétől. Az átlagtermék (AP: average product) az össztermék és az összmunka hányadosa, vagyis azt mutatja, hogy egységnyi munkára átlagosan mennyi termék jut. AP 

TP L

A táblázat adatai alapján megrajzoltuk a rövid távú termelési függvényeket, ezeket az alábbi ábrán találja.

21

A rövid távú termelési függvények a / Az össztermelés:

Termelés (TP)

1200 1000 800 TP

600 400 200 0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 10 Munka (L)

AP, MP

b. / Az átlagtermék, AP és a határtermék, MP 350 300 250 200 150 100 50 0 -50 -100

AP MP

Munka (L)

Az ábra "a" része magát a termelési függvényt ábrázolja, míg az ábra "b" része a hozzákapcsolódó átlagtermék és határtermék függvényeket tartalmazza. Az ábrák összevetése sok hasznos következtetés levonására alkalmas. A vállalatnak a termelést technikai értelemben addig érdemes növelni, amíg a határtermék nullává nem válik. Ezután a határtermék már negatív értéket vesz fel, vagyis az össztermelés a munkamennyiségének növelésével nem nő, hanem csökken. A termelés eleinte gyorsulva nő, de egy idő után növekedése egyre lassuló ütemű, majd a termelés csökkenni kezd. Az átlagtermék ott a maximális, ahol egyenlő a határtermékkel, azután, hogy a határtermék kisebb lesz, mint az átlagtermék, az átlagtermék is csökkenni kezd. Külön célszerű kiemelni azt az általános jelenséget, hogy a határtermék eleinte növekszik, de egy idő után szükségszerűen csökkenő tendenciát mutat. Ezt nevezzük a csökkenő hozadék elvének. A csökkenő hozadék törvényénél nagyon fontos megjegyezni, hogy ez esetben egy fix termelési tényezőnk van a tőke, ahogy azt táblázatunk adatai is mutatják. Ehhez "adagoljuk" a változó termelési tényező, a munka növekvő mennyiségét. A csökkenő hozadék elvével tehát, a rövid távú elemzéseknél találkozik, hiszen kikötés, hogy legalább egy termelési tényező fix.

22

A csökkenő hozadék elvének megértésére gondoljon a mezőgazdaságra, ahol adott mennyiségű, fix a föld mennyisége. Adott mennyiségű föld mellett, ha növelem a munkamennyiséget, egy ideig növekedhet a termelés, például gyakoribb kapálás eredményeként. Egy idő után azonban a sok munkás letapossa a termést. Ha nem lenne a csökkenő hozadék törvény, azon abszurd dologgal találkozhatnánk, hogy egészen kis földterület is eltarthatná a föld lakosságát.

A táblázat és a grafikus ábrázolás is alkalmat ad néhány fontos következtetés levonására: A termelést technikai értelemben addig érdemes növelni, amíg a határtermék nullává nem válik. A termelés eleinte gyorsulva nő, majd átcsap lassuló növekedésbe, sőt csökkenhet is. Az átlagtermék ott maximális, ahol egyenlő a határtermékkel. Külön célszerű kiemelni azt az általános jelenséget, hogy a határtermék eleinte növekszik, de egy idő után szükségszerűen csökkenő tendenciát mutat. Ezt nevezzük a csökkenő hozadék elvének. A termelési függvény által leírható technikai összefüggések jól jellemzik egy adott vállalkozás belső technikai adottságait, technikai fejlettségét, a tényezők technikai értelemben vett hatékonysági viszonyait. Ilyen szempontból az egyik vállalkozásban felhasznált valamely ráfordítás lehet termelékenyebb, mint egy másikban. Mindebből viszont még nem állapítható meg a tevékenység közgazdasági értelemben vett eredményessége, és az sem, hogy a termelést mekkora kibocsátásig célszerű folytatni. Ehhez szükség van a költségek elemzésére. 1.3.6.

Rövid távú költségfüggvények

A már korábban megismert költségek közül a költségfüggvényeknél a kibocsátással való kapcsolat szerinti csoportosítást használjuk. Ennek alapján beszélünk a termelés fix költségeiről (FC = Fixed costs), változó költségeiről (VC: variable costs) és a kettő összegeként értelmezhető teljes vagy összköltségről (TC: total costs). A költségeknek nagy szerepük van a gazdasági döntésekben, hiszen nem elégséges azt tudni csupán, hogy egy adott vállalkozás termelési kapacitásai mennyi termék előállítását teszik lehetővé, hanem azt is tudni kell, hogy ezek a ráfordítások mennyibe kerülnek. Teljes költségen (TC) az adott termékmennyiség előállítása során felmerülő fix és változó költségek összegét értjük. TC = FC + VC Átlagköltségen az egységnyi termékre jutó költséget értjük (AC). Beszélünk az átlagos fix (AFC), az átlagos változó (AVC) és az átlagos teljes (ATC) költségekről. Kiszámításuk: AFC 

FC Q

AVC 

VC Q

ahol a Q a kibocsátást, az előállított termékmennyiséget jelenti. A határköltség az egységnyi kibocsátásnövekményre jutó költségnövekményt jelenti, vagyis azt a költségváltozást, amelyet egy egységnyi pótlólagos termékkibocsátás okoz. MC 

TC Q

Térjünk vissza "Seholsincs" vállalatunk adataihoz, és az új ismeretek felhasználásával, határozzuk meg az átlagköltségeket és a határköltséget!

23

"Seholsincs" vállalat költségadatai Q

FC

VC

TC

0 100 300 600 800 950

500 500 500 500 500 500

0 300 600 900 1200 1500

500 800 1100 1400 1700 2000

AFC FC/Q

AVC VC/Q

ATC TC/Q

MC TC/Q

5,00 1,66 0,83 0,625 0,526

3,00 2,00 1,50 1,50 1,58

8,00 3,66 2,33 2,12 2,10

3,0 1,5 1,0 0 2,0

Az előző példáinkban, az egyszerűség kedvéért, változó költségként csak a munkabért vettük figyelembe, ne feledkezzen azonban meg arról, hogy ide tartozik például az anyagköltség és az energiaköltség is. A vállalati költségfüggvények grafikus megjelenítései a költség görbék. Térjünk vissza Seholsincs vállalatunk adataihoz. A fenti táblázat adatait felhasználva ábrázoljuk a vállalat összköltség függvényét! A vállalat rövid távú költségfüggvényei a/ A teljes költség, a változó költség és a fix költség

VC FC

0 20 0 40 0 60 0 80 0 10 00 12 00

Költség (C)

TC 4000 3000 2000 1000 0

Termelés (Q)

Költség (C)

b/ Az átlagos összköltség, az átlagos változó költség, az átlagos fix költség és a határköltség ATC

8 7 6 5 4 3 2 1 0

AVC AFC MC

0

200

400

600

800 1000 1200

Termelés (Q)

A költségfüggvényekről is leolvasható néhány általános sajátosságuk:

24

- Ha a cég semmit nem termel, az is költségbe kerül, hiszen a fix költségek nagysága független a kibocsátástól. Ezek akkor is felmerülnek, ha semmit nem termelnek. - Kevés termék előállítása általában nagy induló költséget jelent, a kibocsátás fokozásával a költségnövekedés lassul. - Egy technikailag optimális kibocsátáson túl a költségek meredeken emelkednek. - Ha mindezeket a határ- és átlagköltségek grafikus függvényeinél nézzük, láthatjuk, hogy a költségfüggvények jellegzetesen U alakúak. Azt is érdemes észrevenni, hogy a termelési függvény és a költségfüggvények szoros kapcsolatban vannak egymással. Ami az előzőeknél gyorsult, az itt lassul, ami ott lassult, az itt gyorsul, és ami a termelési függvénynél a csökkenő határtermelékenység (csökkenő hozadék), az a költségfüggvénynél egy növekvő határköltség formájában jelenik meg. Ez nem véletlen, hiszen ami ott a tényező által kiváltott kibocsátás, az itt a kibocsátásra jutó tényezőár, vagyis költség. Ezek után már nemcsak azt tudjuk, hogy egy termelő termelési tényezői mire képesek, mennnyi terméket lehet velük előállítani, hanem azt is, hogy mindez mennyibe kerül, mi a költsége. Azt viszont még mindig nem tudjuk, hogy ezekkel a feltételekkel mennyit érdemes termelni vagy mennyi lesz az adott termelő kínálata. Ehhez ismerni kell a piaci értékesítés lehetőségeit, az árat és az elérhető bevételt. 1.3.7.

A kínálat meghatározódása rövid távon

Tudjuk, hogy a vállalat célja a profitszerzés, a profitmaximalizálás. A profit pedig nem más, mint a bevételek és a költségek különbsége. Profit (π) = Bevétel (R: revenue) - Költségek (C: cost) π=R-C A bevétel pedig nem más, mint a kibocsátott, értékesített termék mennyiségének és árának a szorzata. R=p*Q A határbevétel, MR (Marginal Revenue), megmutatja, hogyan változik az összes bevétel, ha eggyel több terméket adunk el. Az átlagbevétel, AR (Average Revenue), az árbevétel és az eladott mennyiség hányadosa. Az ár és a bevétel alakulásában, tágabb értelemben a piaci értékesítés feltételeiben, jellegében különbséget kell tennünk a kompetitív (szabadon versenyző) és a monopolhelyzetben lévő vállalat között. A kompetitív vállalat kínálatának alakulása A kompetitív vállalatról tudjuk, hogy a piacon nagyszámú, hasonló adottságokkal rendelkező versenytárssal versenyez, termelése csak igen kis hányadát adja a termék összkínálatának, ezért számára az ár külső adottság, nem tudja azt megváltoztatni. Ebből az következik, hogy a tőle függetlenül kialakult áron a termékét el tudja adni, és ha növeli vagy csökkenti a kínálatát, az az összkínálatot észrevehetően nem változtatja. A szabadon versengő vállalat számára a piaci keresleti függvény egy vízszintes egyenes az adott piaci áron. Ilyen feltételek mellett kell egy cégnek megkeresnie azt az optimális

25

kibocsátást, amely mellett a profitja maximális lesz. Ha adottnak vesszük a költségeit, melyeket az előző pontban elemeztünk, akkor a profitmaximalizálás egyetlen eszköze a bevételek növelése. A bevételeket újabb és újabb kibocsátással lehet növelni, hiszen minden kibocsátás az adott piaci árral szorozva újabb bevételnövekményt eredményez. Fix árak esetén az egységnyi kibocsátásnövekményre jutó bevételnövekmény - vagyis a határbevétel (MR: marginal revenue) - az árral lesz egyenlő, vagyis MR = p. Nem nehéz belátni, hogy ebben az esetben az átlagbevétel (AR: average revenue) is az árral egyenlő. Fix árak esetén az egységnyi kibocsátás-növekményre jutó, bevételnövekmény - vagyis a határbevétel - egyenlő lesz az árral. Nem kell nagy matematikai tudás felfedezni, hogy az átlagbevétel ugyancsak egyenlő lesz ezekkel. Bármilyen triviális is ez az összefüggés, számunkra nagyon fontos feltétel. Írjuk ezért fel képletszerűen is: MR = p = AR A kibocsátás növelése ugyanakkor nemcsak a bevételt növeli, hanem a költségeket is. Az egységnyi kibocsátásnövekmény tehát bevételnövekményt és költségnövekményt egyaránt okoz. A kibocsátást addig érdemes növelni, amíg a bevételnövekmény nagyobb, mint a költségnövekmény, és az utolsó termék, amit még érdemes előállítani és a piacra vinni az, amelynél a kettő éppen egyenlő, vagyis MR=P=MC.

Költség (C)

A kompetitív vállalat maximális profitja

ATC

8 7 6 5 4 3 2 1 0

AVC

Ha az ár, p1= 4,5, vállalatunk akkor ér el legnagyobb profitot, ha 1100 terméket állít elő. Ennél a termelési szintnél:

MR = p = MC.

MC p1

A gazdasági profit nagysága: n

 ( MR i  MC i )  

i 1

0

Vagyis az MC görbe és az ár egyenese által határolt terület.

200 400 600 800 1000 1200 Termelés (Q)

A határköltség- és az átlagköltséggörbék metszéspontjai igen fontos döntési helyzeteket mutatnak. - Ha az ár a határköltségfüggvényt ott metszi, ahol az átlagos összköltség minimuma van (p = MC = ATC), ezt a pontot fedezeti pontnak nevezzük. Ebben az esetben minden költség (benne az alternatív költségek is) megtérül, a cég normálprofitot realizál. - Ha az ár e felett metszi a határköltséget, vagyis ennél magasabb ár esetén, a vállalat extrajövedelmet, gazdasági profitot szerez. - Ha az ár a határköltséget abban a pontban metszi, ahol az átlag változó költség minimuma van (p = MC = AVC), vagy esetleg e pont alatt, akkor a tevékenységet abba kell hagyni. Ezt a pontot nevezzük üzembezárási pontnak.

26

Most már pontosan meghatározhatjuk a kompetitív vállalat kínálati függvényét. A szabadon versenyző vállalat kínálati függvénye azonos a határköltség (MC)függvényével az üzembezárási pont feletti árak esetén, egyébként pedig nulla. A monopolvállalat kínálata A monopólium helyzete némileg eltér a szabadon versenyző vállalatétól. A monopólium esetén a vállalat egyedül kínálja az adott terméket. Kínálata tehát azonos a piaci kínálattal. Termelésének növelése vagy csökkentése növeli vagy csökkenti az összkínálatot. Számára az ár nem külső adottság, azt ő maga képes alakítani. Az ár meghatározása mégsem korlátlan. Abban nem a versenytársak, hanem a piaci kereslet korlátozza a vállalatot, vagyis, ha magas az ár, csökken a kereslet, alacsony ár esetén pedig nő. A monopóliumnak ilyen feltételek mellett kell maximalizálnia profitját. A profitmaximalizálás az ő esetében is akkor valósul meg, amikor: MR = MC. De míg a szabadon versenyző vállalat esetében a határbevétel egyenlő volt az árral, addig a monopóliumnál ez a keresleti függvényt felező egyenes lesz. Természetesen a monopóliumnak is vannak költségei, így határköltsége is, és az MR = MC metszéspont az ő esetében is kijelöli azt az optimális mennyiséget, amit érdemes előállítani. Az adott mennyiséghez a keresleti függvény által meghatározott ár tartozik, amelyen ezt el is lehet adni. A monopólium profitcéljának elérése, tehát egyrészt éppúgy, mint a versenyző vállalat részéről, költségeinek vizsgálatát igényli. A monopolvállalat költségfüggvényei megegyeznek a versenyző vállalatéval. A monopólium azonban arról is dönt, milyen áron adja el a termékeit, vagyis a költségek mellett a bevételi oldalt is vizsgálnia kell. A monopólium bevétele és határbevétele A termelés mennyisége (Q) 1 2 3 4 5 6 7 8

p p=AR=R/Q 180 160 140 120 100 80 60 40

Összbevétel R=p*Q 180 320 420 480 500 480 420 320

Határbevétel MR=R/Q 180 160 100 60 20 -20 -60 -100

Fogalmazzuk meg az általánosítható tapasztalatokat! Monopólium esetén a határbevétel kisebb, mint az ár. MR  p Monopólium esetén a határbevételi függvény mindig a keresleti görbe alatt helyezkedik el. Matematikailag a határbevételi függvény a bevételi függvény első deriváltja.

27

Az egyszerűség kedvéért mi is lineáris keresleti függvénnyel fogunk dolgozni. A fenti összefüggések ismeretében rajzoljuk fel, ugyanabba a koordináta rendszerbe a keresleti, a határbevételi és a határköltség függvényeket! Ez az ábra segíteni fog bennünket az optimális, a maximális profitot biztosító kibocsátás meghatározásában. Az optimális kibocsátás meghatározása monopólium esetében

Ahol:

dd - a monopólium keresleti függvénye, MR - a monopólium határbevételi függvénye, MC - a határköltségfüggvény, p*és Q* - a maximális profitot biztosító ár, illetve kibocsátás nagysága.

Az ábra tanulmányozása révén megállapítható, hogy: A maximális profitot biztosító kibocsátás a monopólium számára is a határbevétel és a határköltség által meghatározott mennyiség. Az így meghatározott mennyiséghez tartozó ár magasabb, mint a határköltség. A monopólium bevétele, határbevétele és határköltsége A termelés mennyisége (Q) 1 2 3 4 5 6 7 8

1.3.8.

p p=AR=R/Q 180 160 140 120 100 80 60 40

Összbevétel R=p*Q 180 320 420 480 500 480 420 320

Határbevétel MR=R/Q 180 160 100 60 20 -20 -60 -100

Határköltség MC 70 60 50 60 100 110 120 140

A monopólium létéből adódó jóléti veszteség

A következő ábrán grafikusan is bemutatjuk a monopólium és a versenyző vállalat kibocsátásra vonatkozó döntésének a különbségét. A monopólium holtteher-vesztesége

28

Ahol: pv és Q v pm és Qm

- a maximális profitot biztosító ár, illetve kibocsátás nagysága a kompetitív piacon. - a monopólium kibocsátása és a monopolár, - a monopólium holtteher-vesztesége.

A monopolista kibocsátástól a versenyzői kibocsátás felé haladva összeadjuk a keresleti és a határbevételi görbe közötti különbségeket, megkapjuk azt a veszteséget, amely a monopólium létéből származik. Ez a monopólium holtteher-vesztesége. Ábránkon ezt a besötétített terület mutatja. A holtteherveszteség megadja azt a mértékszámot, amennyivel az emberek rosszabbul járnak. A monopólium létéből származó holtteher-veszteség az elmaradt kibocsátást méri, azon az áron, amelyet az emberek hajlandók lettek volna fizetni ennek a kieső outputnak a megtermeléséért. A monopóliumok létének azonban előnye is lehet a méretből származóan, a kutatási, fejlesztési lehetőségek terén.

1.4. A termelési tényezők piaca Az eddigi fejezetekben megvizsgáltuk a keresleti görbét meghatározó fogyasztói viselkedést, majd hogy miként dönt a termelő kínálatának meghatározásakor. Ez utóbbi magába foglalta a kibocsátók döntését az outputra vonatkozóan, de az előállítást szolgáló technológiára, tényezőkombinációra vonatkozóan is. E döntések azonban már átvezetnek bennünket a termékpiacról a tényezőpiacra, ahol a háztartások, a termelési tényezők tulajdonosai jelennek meg a maguk kínálatával, hogy jövedelemre tegyenek szert fogyasztásuk imanszírozásához, és az üzleti szervezetek a termelési tényezők iránti keresletükkel. A tényezőpiacon a keresleti és a kínálati oldalon lévők kölcsönösen egymásra ható döntéseinek eredményeként alakul az emberek jövedelme, vagyis e piac vizsgálata egyben a jövedelemelosztás alapkérdéseire is választ ad. 1.4.1.

A termelési tényezők és jövedelmük

A vállalatok termékeik előállításához különböző termelési erőforrásokat, inputokat használnak fel, ezek a termelési tényezők. A termelésben bctöltött funkciójuk alapján a fő csoportot különböztetünk meg, amelyek különböző jövedelemformák forrásául szolgálnak: 1. Természeti erőforrások, ezek tulajdonosainak jövedelme a járadék. 2. Munka, az ezért kapott jövedelem a munkabér. 3. Tőke, jövedelme a kamat vagy bérleti díj. 4. Vállalkozói készség: sajátos jövedelme a gazdasági profit.

29

Közgazdaságilag fontos, hogy milyen okok határozzák meg az egyes tényezőfajtákból a társadalom rendelkezésére álló mennyiségeket. Eredetük, keletkezésük szerint a termelési tényezők a következők szerint osztályozhatók. Elsődleges tényezők - Munka - Természeti erőforrások Tőketényezők -Termelt tőkejavak (reáltőke, humán tőke) - Kölcsöntőke (pénz és értékpapírtőke) Az elsődleges termelési tényezők alapvetően nem gazdasági okokból keletkeztek, a tényleges felhasználásuk mértéke azonban a gazdasági folyamatokban határozódik meg. Kínálatuk felső határa ilyen módon gazdaságon kívüli korlátba ütközik, rugalmatlan. (A népesség száma, korösszetétele nemigen változtatható, vagy például a rendelkezésre álló termőföld mennyisége, minősége alapvető adottság egy ország gazdasága számára.) A tőketényezők korábbi termelési folyamat eredményei, hosszabb távon felhalmozhatók, így kínálatuk mennyiségben és összetételben egyaránt igazodhat a gazdaság igényéhez. 1.4.2.

Az erőforrások keresletének és kínálatának főbb összefüggései

A termelési tényezők kereslete A termelési tényezők keresletének vizsgálatakor arra a kérdésre keresünk választ, miért van egy cégnek szüksége egy adott erőforrásra, milyen meggondolások alapján dönt szolgáltatásainak igénybevételéről, hogyan határozható meg annak mértéke. Ehhez kiindulásként a vállalat alapvető célját, a profitmaximalizálást kell figyelembe venni. A profit a termékpiacról szánnazik. Ismeretes, hogy a vállalat kínálatának nagyságát a határbevétel és a határköltség viszonya alapján határozza meg. A termékpiacról kapott keresleti és árimpulzusok alapján dönt termelésének növeléséről vagy csökkentéséről. Ha a termékpiaci információk a termelés növelésére ösztönzik, ehhez több inputtényezőre van szüksége, tehát nő a termelési tényezők iránti kereslet. A termelési tényezők kereslete tehát származékos kereslet, ami azt jelenti, hogy a vállalat azért és annyiban keres egy adott erőforrást, amiért és amennyiben a vásárlók meg kívánják venni a közreműködésével előállított terméket, olyan árat kínálva érte, ami hosszú távon legalább normálprofitot biztosít. A vállalat profitmaximalizálási kritériumából kiindulva megállapíthatjuk, hogy addig érdemes egy-egy inputtényező felhasználását növelni, amíg az inputnövekmény költségvonzata kisebb, mint a felhasználásból származó bevételnövekmény (Árbevételnövekmény > Költségnövekmény). Ennek általános formulája: MFC = VMPF MFC = a tényező határköltsége, az inputtényező mennyiségének változása szorozva az input egységárával. VMPF = az adott termelési tényező (munka vagy tőke) határtermékének piaci értéke, vagyis a terméknövekmény és a termékár szorzata. A termelési tényezők értékelése attól függ tehát, hogy milyen hasznot hoznak azok a javak, amelyek előállítására felhasználták őket. Az erőforrások keresletét a határtermék piaci értéke (vagy a határtermék bevétele) határozza meg. Egy-egy tényező keresleti függvénye egyenlő e tényező határtermék-bevételi függvényével.

30

A termelési tényezők kereslete együttes kereslet. A vállalat a termelési tényezőket együtt alkalmazza, valamennyi tőkét valamennyi munkával kombinálva. A vállalat hosszú távon nemcsak kínálatának nagyságáról dönt, hanem arról is, hogy a termelési tényezők milyen kombinációjával állítja elő az adott termékmennyiséget, vagyis technológiát választ. A technológiaválasztás mikéntjét az határozza meg, hogy az egyes termelési tényezők határtermelékenysége és ára hogyan viszonyul egymáshoz. A gyakorlatban gyakran ellentmondásba kerül egymással a technikai és a gazdasági hatékonyság. Technikailag minden technológia (termelésitényező-kombináció) hatékony, amelyik nem alkalmaz fölösleges kapacitást. Gazdaságilag viszont csak az hatékony, amelyik ugyanazt a kibocsátást a legkisebb költséggel képes előállítani. Az optimális tényezőkombináció kritériuma az, hogy a tényezők határtermékének aránya egyezzen meg a tényezők árarányával, például: MPK PK  MPL PL ahol MPk,, MPk, = az adott tényező határterméke, PK , PL = az adott tényező ára. Nem véletlen, hogy azokban az országokban, ahol alacsony a munkabér, inkább a munkaigényesebb technológiákra esik a választás, míg ha a gépek, berendezések relatíve olcsóbbak, tőkeigényes technológiát alkalmaznak. Kompetitív termék- és tényezőpiac esetén a vállalat számára egy-egy termék és termelési tényező ára piaci adottság. Ezen az áron elvileg korlátlan mennyiségű terméket adhat el, erőforrást vásárolhat. A termelési tényezők piaca ugyanakkor sohasem lehet tisztán kompetitív, mivel ezek szűkösen állnak rendelkezésre. Ez azonban már a kínálat oldaláról támaszt hatékonysági követelményeket. A szűkös erőforrásokból az a cég szerezhet be többet, amelyiknél az adott termelési tényező határtermelékenysége magasabb. A piaci ár a termelési tényezők altematív felhasználási lehetőségét is determinálja. Ennek fontos szerepe van a társadalom szempontjából optimális tényezőallokáció megvalósulásában. A termelési tényezők allokációján az erőforrások különböző termelési területek közötti eloszlását értjük. A termelési tényezők kínálata Az erőforrások kínálói részben a háztartások - főleg a munka tekintetében igaz ez, de részben a pénzmegtakarítások és a természeti erőforrások tekintetében is -, részben az üzleti szervezetek, amelyek a termelt tőketényezők eladói, de jelentős pénztőkekölcsönzők is. A termelési tényezők kínálata általában pozitív korrelációban van az árral. A tényezők tulajdonosai az árak emelkedésére kínálatuk növelésével reagálnak. Az egyes tényezőcsoportok között azonban lényeges különbségek vannak a tekintetben, hogy a piaci ár változására milyen időintervallumon belül képesek reagálni, vagy képesek-e egyáltalán reagálni a kínálat változásával (pl. a föld kínálatának maximuma az ország területe). Ezért helyesebb a termelési tényezők piacát külön-külön megvizsgálni. Tananyagunk keretében csak a munka és a föld piacát vizsgáljuk. A munkapiac kérdéseivel kezdjük, tekintettel arra, hogy a jövedelmek mintegy háromnegyede innen származik, így leginkább érinti a családok helyzetét.

31

Munkapiac A munkapiac sok azonosságot, de több sajátosságot is mutat a többi termelésitényezőpiachoz képest. Ez abból adódik, hogy a munka a társadalom legfontosabb erőforrása, a jövedelmek legnagyobb hányadának birtokosa, és hogy a munka végzője, az ember nem tárgya, hanem alanya a társadalmi gazdasági folyamatoknak. A mikroökonómiában a munkapiac vizsgálatánál a következő kérdésekre keresünk választ. Miért vállal valaki egy üzleti szervezetnél munkát, vagy éppen miért dönt úgy, hogy egyelőre például a háztartásban hasznosítja idejét, vagy annak a korábbinál nagyobb hányadát fordítja pihenésre, szórakozásra. Ezek a munkakínálat oldaláról jelentkező kérdések. A munkát az üzleti szervezetek, vállalatok, vállalkozók alkalmazzák. A munkakereslet oldaláról felmerülő kérdés, milyen tényezők figyelembevételével döntenek az általuk foglalkoztatott munkamennyiség meghatározásakor rövid, illetve hosszú távon. A munkakínálat Az egyéni munkakínálat mikroökonómiai magyarázatának kiindulópontja az, hogy az egyén célja egyrészről a széles értelemben vett fogyasztási javak megszerzése, ami bizonyos nagyságú jövedelmet tételez fel. A jövedelem megszerzésének feltétele a munkavégzés. (Különösen igaz ez, ha nincs más, nem munka jellegű jövedelme.) Ezzel szemben áll a munkavállaló szabadidőigénye, ami ebben a megközelítésben magában foglalja a szórakozáson, a pihenésen, regenerálódáson kívül a háztartási munkát, gyereknevelést, saját kertben végzett munkát, együttesen a nem piaci jellegű aktivitásokat. A munkaidő versus szabadidő választással a munkavállaló maximalizálni akarja jólétét, életének minőségét. Kompetitív termék és tényezőpiacot feltételezve, sem a munkavállaló, sem a munkáltató nem diktálhatja a béreket, az számukra külső adottság. A munkakínálat elemzése során az egyik legfontosabb kérdés, miként reagál a munka a magasabb bérekre. Erre nem adható közgazdaságilag egyértclmű válasz, felsorakoztathatunk azonban egy sor, a döntést befolyásoló helyzetet. Különböző bérszintekhez az egyes egyéneknél különböző munkakínálat tartozhat, aszerint, hogy milyen a többletjövedelem, illetve a szabadidőnek tulajdonított hasznosság. Az alacsonyabb jövedelemtartományban a munkavállaló általában nagyobb munkakínálattal, azaz csökkentett szabadidővel reagál a bér emelkedésére. A munkakínálati görbe emelkedő. Igen magas jövedelem esetén a munkavállaló fokozódó szabadidőigénnyel lép fel, így munkakínálata csökkenő. (Megengedhetem magamnak, egyszer élünk jelszóval.)

32

Az egyéni munkakínálati görbe

Ahol:

W

= munkabér és

LS = munkakínálat

Az alacsonyabb jövedelemtartományban a munkavállaló általában nagyobb munkakínálattal, azaz csökkentett szabadidővel reagál a bér emelkedésére. A munkakínálati görbe emelkedő. Helyettesítési hatás: a magasabb bér csábítása a szabadidő munkával való helyettesítésére. Igen magas jövedelem esetén a munkavállaló fokozódó szabadidő igénnyel lép fel, így munkakínálata csökkenő. (Megengedhetem magamnak, egyszer élünk jelszóval). Ebben a tartományban az egyéni munkakínálati görbe visszahajlik. Jövedelemhatás: a magasabb jövedelem fokozott igényt támaszt a szabadidőre, az élet élvezetére. A magas jövedelemre a munkakínálat csökkentése a reakció. Meg kell említeni azt a - fejlett piacgazdasági országokban inkább kivételként jelentkező helyzetet, amikor a reálbérek tartósan csökkennek. Ilyenkor korábbi életnívójuk vagy megélhetésük biztosítása érdekében az emberek csökkenő bérek mellett növelik a munkakínálatukat, kénytelenek többet dolgozni. Bár a munkaerő-kínálat kialakításában kétségkívül legerősebb hatása a béreknek van, ezen kívül még számos bonyolult társadalmi, politikai és természetesen gazdasági tényező játszik közre. Ezek közül csak néhányat említünk. Az utóbbi évtizedekben világszerte a leglátványosabb változást a nők munkaerő-állományban való részvételének növekedése jelentette. Itt az előzőektől eltérő motívumokkal is találkozhatunk. A családi jövedelem másfél-kétszer akkora ott, ahol a feleség is dolgozik. Vannak országok, így hazánk is, ahol a kétkeresős modell a normális állapot. Az eddigiekben általánosságban beszéltünk a munkaerő-kínálatról. A munkapiac azonban nem egységes, a kínálat oldaláról is több részre oszlik. Elég csak a szakképzett és szakképzetlen munkára gondolni. A szakképzetlen munkánál sokkal erőteljesebb a munkakínálat és a bérek nagysága közötti összefüggés, mint a szakképzetteknél. Ha a munkakínálat differenciáltságát vizsgáljuk, nem az általános bérszínvonallal, hanem a relatív bérekkel kell összefüggést keresni. Mielőtt azonban a bérkülönbségek okait és ennek összefüggését vizsgálnánk, a bérszínvonalat alakító másik oldalt, a munkaerő-keresletet befolyásoló tényezőket tanulmányozzuk.

33

A munkakereslet A munka (munkaerő) kereslete származékos kereslet, vagyis nagysága a végső fogyasztási cikkek piaci helyzetének alakulásától függ. Jó üzleti kilátások idején gyakoriak a vállalatalapítások, nő a munkakereslet, míg gyenge üzletmenet esetén kicsi a vállalkozási hajlandóság, így a termelési tényezők iránti kereslet is csökken. A termelési tényezők kereslete tehát közvetlenül összefügg a gazdasági élet hullámzásaival és a végső fogyasztási cikkek árának alakulásával. Emellett a termelési tényezők kereslete együttes kereslet. A tényezők egymással kölcsönhatásban állítják elő a végterméket, bizonyos korlátok között egymással helyettesíthetők. Ha például a hitelfelvételek kedvezően alakulnak, ez kettős hatással lehet a munkaerő-keresletre. Egyrészt növeli a vállalkozó kedvet; ami fokozhatja a munkaerőkeresletet, másrészt a munkaerő tőkével való helyettesítésére is ösztönözhet. Egy-egy vállalkozó munka iránti keresletében a munka eredménye, a munkának a végső javak előállításában megvalósuló határterméke tükröződik vissza. A munka határterméke (határtermelékenysége) azt jelenti, hogy az adott gazdálkodóegységben, minden egyéb feltételt változatlannak tekintve, a pótlólagosan felhasznált egységnyi munka mekkora termelésnövekedést produkál. Ez függ egyrészt az együttműködő tényezők - a tőke és a természeti erőforrások mennyiségétől, a technológia színvonalától, másrészt a munka minőségétől, a szakismerettől, a képzcttségtől a műveltségtől és általában az oktatás szintjétől. Ha a határterméket megszorozzuk a termék árával (MP * p), megkapjuk a bevételnövekményt (a határtermék piaci értékét). Ezt kell viszonyítani ahhoz a költségnövekményhez, amit a pótlólagosan felhasznált munka díjaként, munkabérként kell kifizetni. Addig érdemes növelni a foglalkoztatást, amíg a határbevétel nagyobb, mint a költségnövekmény. Az utolsó munkás foglalkoztatásából nagyobb haszon keletkezik, mint amennyit az bérkiadásként felemészt. A vállalkozók egyéni munkakeresletének összegzéseként adódik a munka összkereslete. A munkabér alakulása Eddig a munkaerőkínálat, kereslet és az általános bérszínvonal problémájával foglalkoztunk. A gyakorlatból ismert, hogy a bérek egy adott országban is különbözőek. Foglalkozási áganként, területenként, nemenként stb. is eltérőek, és ezek a különbségek tartósak. A következőkben ezek okaira keresünk választ: Bérkülönbséget okoz a különböző foglalkozási ágakban a munka termelékenységében meglévő különbség. Ez visszatükröződik a munka határtermékében. A foglalkozási ágak azonban más szempontból is különböznek egymástól. Az egyes szakmák különböző mértékben kellemetlenek. Ennél fogva a béreket esetleg emelni kell, hogy a kevésbé vonzó szakmákba is lehessen embereket csábítani. Ezzel szemben a kellemes, divatos szakmák munkaerő-ellátása alacsonyabb bérek mellett is biztosítható. Jelentősége van a társadalmi értékítéletnek. A társadalom által elitnek ítélt munkahelyeken gyakran alacsonyabb bér mellett is biztosítható a megfelelő kínálat. Azokat a bérkülönbségeket, amelyek nem a munka termelékenységének különbségéhez, hanem a munka jellegéhez kapcsolódó alacsony vagy magas munkakínálathoz kötődnek, kompenzációs bérkülönbségnek nevezzük. Kompenzációs bérkülönbséget találhatunk a

34

magasabb szakképzettségnél is. A magasabb képzettség magasabb termelékenységet is eredményezhet. A bérkülönbségeknek azonban itt azt az áldozatot is kompenzálniuk kell, amelyet a magasabb iskolai végzettség követel (iskoláztatás költsége, a tanulmányok idejére kieső jövedelem stb.). A tanulmányokba való idő- és pénzbefektetést nevezik humántőke-befektetésnek. A bérkülönbségek vonatkozásában, ha viszonylag kevesen vannak is, szólnunk kell a kivételes tehetségek munkabérében jelentkező járadékelemről, amely a rendkívül kiemelkedő (csillagászati összegeket elérő) jövedelmüket okozza. A közgazdászok az ilyen béreknek a más foglalkozási ágakban megszerezhető legjobb jövedelem feletti többletét tiszta gazdasági járadéknak nevezik. A tiszta gazdasági járadék azzal van összefüggésben, hogy a nagyon tehetséges, kivételes képességű emberek munkakínálata teljesen rugalmatlan. Eddig a bérkülönbségek magyarázatánál a munkatermelékenység és kompenzáció hatására helyeztük a hangsúlyt. A bérkülönbségek legfontosabb okai azonban magában a munkapiac sajátosságában keresendők. A munka kínálata nem egyetlen termelési ténvező, hanem különhöző minőségű munkafajták kínálata, és ez igaz a keresletre is. A különböző minőségű munkafajták között a verseny csak részleges, hiszen rövid távon nem vagy nem tökéletes helyettesítői egymásnak. A matematikus és az orvos például nem versenyző csoport, mert az egyik szakma tagjainak nehéz és költséges átlépniük a másik piacra. A bérkülönbségek létezésének a piac egymással nem versenyző csoportokra tagolódása az egyik legfőbb oka. Természetesen hosszú távon jelentős bérkülönbség esetén a munkavállalók átmehetnek egyik kategóriából a másikba, és bár ezek az erők lassan lépnek működésbe, hatásukra a bér bizonyos növekedést mutat. A munkapiac egyensúlyáról akkor beszélhetünk, ha nem mutatkozik tendencia a bérkülönbségek bővülésére vagy szűkülésére. Ilyenkor feltételezhető, hogy az egyes munkakategóriák összkereslete megegyezik kínálatukkal. Hasonló bérkülönbségeket okoz a munkaerő területi immobilitása is. Ekkor a lakóhelyhez kötöttség a korlátozó tényező. A bérkülönbségeknek az eddigi jórészt közgazdasági okai mellett vannak a társadalmi felfogás fejlődésében, a politikai rendszerben gyökerező okai is. Ilyenekre vezethetők vissza például a fehérek, feketék vagy a nők és férfiak között máig meglévő különbségek. Ha a jövedelemkülönbség pusztán egy lényegtelen személyes tulajdonságból - például a faji, a nemi vagy a vallási hovatartozásból ered -, akkor ezt diszkriminációnak nevezzük. A bérek alakulása kompetitív viszonyok között A munkabér a munka ára, a modern gazdaságokban pénzbeni jövedelemként jelenik meg. Ez a pénzbér vagy nominálbér. Általában 1 órára jutó nagyságával szoktuk kifejezni, de beszélünk heti vagy havi bérről is. Amikor a béralakulást vizsgáljuk, elsősorban a reálbér - vagyis, amit a bérért vásárolni lehet - érdekel bennünket. A reálbérek változását a reálbérindex mutatja. Korábbi tanulmányainkból ismert, hogy bármely termék egyensúlyi árát a termék keresleti és kínálati görbéjének metszéspontja adja. Igy van ez a munkabémél is. Az üzleti szervezetek munkaerő-keresletének összegzéseként kapjuk az ágazati, illetve összpiaci keresletet, a sok-sok egyéni munkavállaló munkakínálatának összevonása pedig az összpiaci munkakínálatot. A keresleti-kínálati görbe metszéspontjának megfelelő bér az egyensúlyi bér. Az eddig tanultak alapján választ kaphatunk arra, hogy a kereslet-kínálat miért határoz meg magasabb béreket például Észak-Amerikában, mint Dél-Amerikában. A válasz kulcsa a 35

munka határtermelékenységében rejlik. A magas észak-amerikai béreket előidéző fő tényezők az iskolázottabb, szakképzettebb munkaerő-állomány, a vezetés, az egy munkásra jutó nagyobb tőkeállomány, a korszerűbb technológia és a kedvezőbb természeti erőforrások. A bérek és a munkakereslet alakulása nem kompetitív viszonyok között A mai modern gazdaságokban a munkapiacon a kompetitív viszonyokba való beavatkozás legtipikusabb példája, amikor az állam, esetleg a szakszervezettel vagy más munkavállalói érdekvédelmi szervezettel együtt minimumbért határoz meg. Ennek akkor van értelme, ha ez magasabb, mint az egyensúlyi bér. Ha a minimális munkabérszint adminisztratív beavatkozások hatására emelkedik, az üzleti szervezetek csökkentik a foglalkoztatottak számát. A másik tipikus beavatkozási mód a munkakínálat korlátozása. Példa erre a külföldiek munkavállalásának korlátozása, a bevándorlás akadályozása. A munkapiacon találkozhatunk természetes monopolhelyzetekkel, amelyek ugyancsak hatással vannak a bérre. Ilyen például, ha egy-egy egyébként népes földrajzi térségben csak egyetlen ipari üzem van. Ebben az esetben ez a cég az egyensúlyi bérnél alacsonyabb bér mellett is kielégítheti munkaerő-szükségletét. A munkapiac sajátosságaiból adódóan a munkabérek alakulására ható tényezőket nehéz egzakt módon meghatározni. Az ismert összefüggések alapján csak a munkabérek felső és alsó határát állapíthatjuk meg. A munkabérek felső határát a vállalatok jövedelmezőségi viszonyai befolyásolják. Normális piaci körülmények között egy vállalkozó csak annyi bért fizet, amennyi nem sérti profitmaximalizálási törekvését. A munkabér alsó korlátja a létminimum, a dolgozó rövid és hosszú távú megélhetési, képzési és családfenntartási ráfordításai. A gyakorlatban azonban az is előfordul, hogy ezek valamelyikének fedezetét az állam vállalja át. Ilyen volt például a kelet-európai országok gyakorlata, de ez esetben a bérek nem piaciak, hanem adminisztratív úton meghatározottak voltak. A föld piac, földjáradék A föld más természeti erőforrásokkal együtt sajátos termelési tényező, mivel korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre, és nem szaporítható és az emberiség lakóhelye és létfontosságú a szerepe van élelmiszerellátásban. Az előzőekben elemeztük, miként határozza meg a tényezőárakat a kereslet és a kínálat. Láttuk, hogy a költségeiket minimalizáló cégek ráfordításkombinációik meghatározásakor az egyes tényezők árának és határtermék-bevételüknek összevetése alapján döntenek. Mint minden termelési tényező, a föld keresletét is határtermékgörbéje határozza meg. A föld kereslete is származékos kereslet, tehát végső soron a mezőgazdasági termékek iránti kereslet függvénye. A különbség a kínálati oldalon jelentkezik. A föld kínálatának jellemző vonása, hogy természeténél fogva összkínálata állandó, vagyis teljesen rugalmatlan. Ugyanilyen az olajmezők, bányák és más természeti erőforrások kínálata is. A földterületnek, mivel az állandó, annyiért kell hasznosulnia, amennyit az iránta keresletet támasztók ajánlanak. Az ilyen tényezők jövedelmét nevezzük a múlt századi klasszikus közgazdászok nyomán járadéknak vagy néha tiszta gazdasági járadéknak.

36

A földjáradék típusai Ha földjáradékról van szó, a föld tiszta hozamára, vagyis a termelési költségek levonása után a tulajdonosnak maradó többletre gondolunk. Piacgazdasági viszonyok között a földjáradék pénzben jelenik meg, és mint járadékjövedelem a földnek a termelésbe való bekapcsolásáért, illetve bérleti viszonyok esetén használatának átengedéséért fizetett díj. A földjáradékra először a fiziokraták hívták fel a figyelmet, mint ismeretes, az egyedüli olyan tényezőnek tartották, amely tiszta jövedelmet eredményez. A földjáradék első tudományos elmélete Ricardo nevéhez fűződik, aki a földjáradéknak, mint különbözeti járadéknak ma is elfogadott magyarázatát építette ki. A különbözeti járadék a földek minőségi különbségén alapul. A szükségletek kielégítéséhez a gyengébb minőségű földet is művelésbe kell vonni. A gabona árát a legdrágábban termelő, még a szükséglet ellátásához nélkülözhetetlen földön (a határföldön) felmerülő költségek határozzák meg, hiszen ez feltétele ezek művelésbe vonásának. A jobb minőségű földek birtokosai ugyanazt az árat kapják, de kisebb költséggel termelnek, így többletjövedelemhez jutnak. A föld minőségének többféle összetevője van, ez alapján a különbözeti járadéknak is különböző formái léteznek. A legkézenfekvőbb forma a föld talaj- és éghajlati adottságokból származó nagyobb termőképességéből adódik. Ez minőségi hozadék vagy I. számú különbözeti járadék néven ismert. - A második forma a föld belterjesebb műveléséhez, a jobb technika, technológia alkalmazásához kötődik. A jobb minőségű földön eszközölt befektetés, a pótlólagos ráfordítás többlethozadékot eredményez a határföldhöz képest, ez az ún. belterjességi vagy intenzitási járadék, amellyel a szakirodalomban II. számú különbözeti járadék elnevezéssel is találkozhatunk. (Például az átlagosnál jobb technika, jobb vetőmag, több műtrágya stb. a jobb földön nagyobb többletet hoz.) - A különbözeti járadék harmadik formája a helyzeti járadék. Forrása az, hogy az illető terület különösen előnyös fekvésű, például közel van nagy felvevőpiachoz, városhoz, de esetleg más tekintetben is előnyöket élvez. Igen nagy szerephez jut a helyzeti járadék az olyan telkeknél, amelyeknél valamely villanegyedben, üdülőkörzetben való fekvés különösen értékessé teheti az illető telket. Ricardo elgondolása szerint a földjáradék, bár szorosan összefügg a föld termőképességével, mégsem közvetlenül ennek, hanem az áralakulásnak a következménye. Ezért a földjáradék nem oka, hanem következménye az áralakulásnak. Vagyis a gabonaár nem azért magas, mert egyes földbirtokosok járadékot kapnak, hanem azért, mert kedvezőtlenebb körülmények között termő földeket is meg kell művelni, és a gabonaáraknak ezek költségei szerint kell alakulniuk. A különbözeti földjáradék tehát nem alkotórésze az árnak, hanem annak következménye, hogy az árat a még megművelt legrosszabb minőségű föld termelési költségei határozzák meg. Ricardo még Malthus népesedési elmélete alapján úgy gondolta, hogy a különbözeti járadék növekvő irányzatú, mivel a lakosság növekedése egyre rosszabb minőségű földek művelésbe vonását kényszeríti ki. A gyakorlat ezen elgondolás ellenkezőjét igazolta. A különbözeti járadék a belterjesség fokozásával a technika, technológia, a közlekedés fejlődésével lassan csökkenő tendenciát mutat.

37

Ricardo nem adta meg a földjáradék teljes magyarázatát annak ellenére, hogy a különbözeti járadékra vonatkozó elmélete megdönthetetlen. Say nevéhez fűződik az a felismerés, hogy a különbözeti járadék csak egyik formája a földjáradéknak. Van abszolút járadék is, melyet minden gazdaságilag használható föld tulajdonosa élvez, ha földjét másnak engedi át használatra. Ennek oka az, hogy a föld korlátozott mennyiségben áll rendelkezésre, és nem szaporítható, ami sajátos monopolhelyzetbe hozza tulajdonosát. Mint csak korlátolt mennyiségben rendelkezésre álló termelőeszközzel, a földdel is gazdálkodnunk kell. Annak, aki másnak a földjét bérbe veszi, a föld használatáért (határföldért is) árat kell fizetnie. Ezzel a földtulajdonos olyan jövedelemhez jut, ami egyszerűen a földtulajdon következménye. Ennek a jövedelemnek már nem a termelésben élvezett előny a forrása, mint a járadéknak, hanem a földtulajdon. Ezért ezt a jövedelmet, mely igazi, tiszta tulajdoni járadék, abszolút földjáradéknak nevezzük. Az abszolút földjáradék léte megkérdőjelezi a mezőgazdasági termékek ára és a földjáradék kapcsolatára vonatkozó ricardói elképzeléseket. A haszonbért ugyanis a bérlőnek éppen úgy be kell számítania a költségeibe, mint ahogy beszámítja azt, amit a munkásainak fizet, vagy amit egyéb termelőeszközökre költ. Bérleti rendszer esetén tehát az ármeghatározó határföldön is növekszik a költség, amit az árban szükségszerűen érvényesíteni kell. Ez alól csak ott lehet kivétel, ahol a tulajdonos maga műveli a földet, de ez sem az igazi, mert bár magának nem fizet haszonbért (mint, ahogy nem fizet munkabért sem), árának megállapításánál mégis figyelemmel kell lennie ezekre. Ez nem pénzkiadás, de mint értékes jószág felhasználása, valódi költség. A földjáradék mint költségtényezó nemcsak a földtulajdonosok jövedelmének meghatározója, hanem az élelmiszerárakkal való kapcsolata révén a reáljövedelem alakító tényezője is. A föld ára Eddig a föld bérleti piacáról beszéltünk, a földet azonban tulajdonosa nemcsak bérbe adhatja, hanem véglegesen el is idegenítheti, eladhatja. A klasszikus járadékfelfogás szerint ilyenkor a tulajdonos lemond a földjéről, de nem kíván lemondani jövedelméről. Így legalább annyiért kívánja eladni a földjét, amennyi kamatot pénze, ha bankban van elhelyezve, az eddig kapott földjáradéknak megfelelően hoz évente. (Például, ha eddig 10000 Ft földjáradékot kapott évente hektáronként, a kamatláb 25%, akkor 10000:0.25= 40000 Ft-ot kell kérnie hektáronként). A termőföld árát a földjáradék tőkésített értéke határozza meg, de nagyon jelentős az egyéb piaci tényezők hatása is, mindenekelőtt a föld iránti kereslet. Napjainkban a fejlett tőkés országokban (USA, Nyugat-Európa) viszonylag kicsi a földek bérleti díja. Ez azzal kapcsolatos, hogy a mezőgazdasági termelés általában alacsony jövedelmezőségű tcvékenység. Ezzel szemben igen jelentős a földek áremelkedése. Ennek oka, hogy a földterület nagysága korlátozott, hogy a föld a mezőgazdasági művelésen kívül egyéb célokra is hasznosítható, hogy nem egyszerűen termelési tényező, hanem az élet színtere is egyben. Mindezek alapján a földjáradék és a föld ára is új megvilágításba kerül napjainkban. A földjáradék csak kisebb mértékben a föld használatba adásáért kapott jövedelem. Az többnyire a föld áremelkedéséből származó értéknövekedésként, vagyonnövekedésként jelentkezik. Ez a járadék pedig csak akkor realizálódik, ha a földet eladják. A föld tehát hosszú távon az egyik legjobb értéknövekedésű vagyontárgy, vagyontartási forma. Ez az oka annak, hogy a fejlett országokban viszonylag elenyésző a földforgalom, hiszen csak az a tulajdonos adja el, aki erre valamilyen oknál fogva rákényszerül. A föld 38

árát sem határozhatjuk meg napjainkban úgy, mint tőkésített járadék, hiszen a valóságos földár ennek általában a többszöröse. Az áralakulásban a kereslet-kínálatnak, tehát a működő földpiacnak van meghatározó szerepe.

1.5. Piaci elégtelenségek, közjavak és externáliák Eddig a piaci szereplőkkel és azok haszon maximalizáló magatartásával foglalkoztunk. A piaci résztvevők jóléte azonban nem azonos a társadalom egészének jólétével. A piacgazdaságok olyan problémákkal kerülnek szembe, mint környezetszennyezés, egészség károsodás, egyfelől a természeti erőforrások garázda használata, másfelől az ezekkel való pazarlás stb. Figyelnünk kell arra is, hogy a piaci szemlélet mindig rövid távú, nem gondol pl. a jövő generációjára. Ezért az erőforrások "Pareto hatékony" elosztása sokszor nem felel meg a társadalom igényeinek, értékítéletének, a társadalom nem tekinti optimálisnak. A társadalmilag optimális erőforrás allokáció a leginkább kívánatosnak tartott inputkombináció megfogalmazásában közösségi, szociális, erkölcsi elvek és szempontok is szerepet játszanak. Ezek érvényre jutásához szükség van a piaci viszonyok korrigálására, állami beavatkozásra. A piaci elemzés kiegészítése a piacon kívüli és hosszú távú hatások vizsgálatával segít meghatározni a piac elégtelen működésének legjobb korrekcióját. Ha a tisztán piaci mechanizmusok által eredményezett "Pareto-hatékony" allokáció nem felel meg a társadalmilag optimálisnak tekintett erőforrás felhasználásának, akkor beszélünk piaci elégtelenségről (tökéletlenségről, túlcsordulásról), piaci kudarcokról. A fejezetben ízelítőt kap ezek két egymással is összefüggő legfontosabb formája, a közjavak és az externáliák kérdéskörének problémájából, kezelésük lehetőségeiből. A fogyasztók és a termelők viselkedését mindenekelőtt két tényező, a ráfordítások és eredmények alakulása határozza meg. Amikor e tényezőket összehasonlítják, azt a pontot keresik, ahol az utolsó termékegységre jutó ráfordítás (a határráfordítás) éppen egyenlő az erre az egységre jutó eredménnyel (a határeredménnyel). Az összevetés eszköze a piaci ár. Amikor azt mérlegelik, hogy érdemes-e újabb egységet vásárolni egy fogyasztási cikkből vagy a termeléshez szükséges inputból, a piacon megfizetendő árat állítják szembe az áru elfogyasztásából vagy felhasználásából nyerhető plusz haszonnal, többletbevétellel. "... minden egyén ... általában nem a közösség érdekét akarja előmozdítani... csak saját nyereségét keresi ...és ebben is mint sok más esetben láthatatlan kéz vezeti őt egy cél felé, melyet ő nem is keresett." (A. Smith: A nemzetek gazdaságtana)

A "láthatatlan kéz" vezérelt tökéletesen kompetitív piacon feltételezett, hogy: Kínálatával,

vagy keresletével egyetlen piaci szereplő sem képes befolyásolni a piaci árat,

Az információáramlás tökéletes, A termelők és fogyasztók között a közvetlen gazdasági kapcsolatok kizárólag piaci tranzakciók (piaci adásvétel) formájában történnek. Ezzel az állítással kimondatlanul feltételezzük, hogy a gazdasági szereplők párhuzamosan folytatott tevékenységei az árucserén kívül nincsenek hatással egymásra. Ebből következik, hogy a piaci tevékenységhez kapcsolódó minden hasznot mérhetőnek, pénzben kifejezhetőnek, és a fogyasztó (felhasználó) személyéhez egyértelműen hozzárendelhetőnek tekintünk. Ez annyit jelent, hogy a termelő és fogyasztó tevékenységének valamennyi hatását viseli, döntésénél annak minden költségvonzatával és előnyével számol.

39

Ezek a feltételezések azonban csak az idealizált modellben léteznek. Ebben az ideális állapotban, bár valamennyi résztvevő csak saját önérdekeit követi, a piac működése biztosítja az allokatív hatékonysági állapotot, a termelési tényezők és a javak Pareto hatékony elosztását. Pareto optimumról akkor beszélhetünk, ha az összes érintett szereplő helyzete egyidejűleg nem javítható, nincs lehetőség valamelyik piaci résztvevő helyzetének javítására anélkül, hogy más valakié ne romlana, a piacon nincs további kölcsönösen előnyös cserelehetőség, a cseréből minden lehetséges hasznot, nyereséget kihoztunk. Ez a tapasztalat elgondolkodtató, hiszen ezek alapján arra a megállapításra juthatunk, hogy a piaci mechanizmus működése a piacon kívüli szereplőkre nem gondol, azok érdekeit nem érvényesíti, tehát nem biztosíthatja az egész társadalom számára a maximális jólétet és kiegyensúlyozott fejlődést. Ha a tisztán piaci mechanizmusok által eredményezett "Pareto-hatékony" allokáció nem felel meg a társadalmilag optimálisnak tekintett erőforrás felhasználásának, akkor beszélünk piaci elégtelenségről (tökéletlenségről, túlcsordulásról), piaci kudarcokról. A történelem a sorozatosan előforduló gazdasági válságok, az ipari fejlődéssel együtt járó környezetszennyezés tragikussá válásával bizonyította, az idealizált piaci modell és a valóság súlyos eltérését. A piaci kudarcok ma is mindennapos jelenségek. Alapvetően fontosnak tartott javakból, szolgáltatásokból sok helyen elégtelen a kínálat. A városok a közlekedés túlzsúfoltságával és már-már elviselhetetlen mértékű levegőszennyezéssel küszködnek, oktatási és egészségügyi intézményeknek időről időre súlyos pénzügyi nehézségei vannak, és a példákat vég nélkül sorolhatnánk. Ilyen és más hasonló piaci kudarcok akkor is léteznek, ha a piaci mechanizmus úgymond tökéletesen működik. A társadalmi optimum eltér a piaci optimumtól. Ez a helyzet a piaci mechanizmusok kiterjeszthetőségének korlátaira utal. A neoklasszikus közgazdászok már a század elején rámutattak arra, hogy amennyiben eltekintenek a piac működésekor annak külső, a piacon túlcsorduló hatásaitól nem érthetik meg a gazdaság működését. Alfred Marshall a századfordulón a "Gazdaság alapelvei" című művében foglalkozott e kérdéskörrel és megalkotta a külső költségek és hasznok fogalmát. Ezekkel a fogalmakkal azokat a hatásokat kívánta leírni, amikor egy vállalat közvetlenül befolyásolja egy másik vállalat, vagy fogyasztó hasznát anélkül, hogy a piacon bármilyen kapcsolatba kerülnének.

A piac elégtelen működése mögött különféle okok húzódnak meg. Ezeket általában nem könnyű felismerni. A piaci elégtelenség vagy tökéletlenség eredménye, hogy tisztán piaci mechanizmusok által eredményezett tényező allokáció eltér a társadalmilag optimálisnak tekintett erőforrás felhasználástól. A továbbiakban két olyan, egymással szorosan összefüggő problémakört fogunk tanulmányozni: a közjavakat és az externális hatásokat, amelyek kezelésére a korábbiakban megismert hagyományos piacelméleti modellek nem alkalmasak. Más eszközökkel kell tehát a problémákat megoldani. 1.5.1.

Az egyéni és társadalmi megítélés különbsége

A gazdaság számos területén találunk példát arra, hogy egy gazdasági tevékenység közvetlen pénzformában nem fejezhető ki, így hasznossága sem mérhető. Vagyis a különböző egységek, miközben hasznuk maximalizálására törekszenek, akaratlanul 40

előnyösen vagy hátrányosan befolyásolják mások gazdasági működési feltételeit. Ezek a tények indokolják, hogy a továbbiakban különbséget tegyünk a gazdasági tevékenységhez kapcsolódó költség és haszon kategóriák egyéni és társadalmi értelmezése között. Az eddig határköltségként, illetve határhaszonként használt fogalmakat mostantól kezdve kiegészítjük: az egyéni határköltség MPC (Marginal Private Cost), az egyéni határhaszon MPB (Marginal Private Benefit) kifejezést használjuk. Emellett valamely tranzakció teljes társadalmi hatásának kifejezésére bevezetjük: a társadalmi határköltség, MSC (Marginal Social Cost) és a a társadalmi határhaszon, MSB (Marginal Social Benefit) fogalmakat. A társadalmi határköltség egy termék vagy szolgáltatás pótlólagos egységének előállítása miatt felmerülő összes többlet költséget jelenti. A társadalmi határhaszon elnevezés egy termék vagy szolgáltatás pótlólagos egységének előállításával és elfogyasztásával járó összes hasznosságváltozásra utal. A társadalmi határköltség tehát egyenlő: az egyéni határköltség megnövelve azokkal a költségekkel, amelyeket valamely, a termeléstől független, kívülálló személy visel. Ilyenkor valamilyen externális hatásról van szó. A kérdéskörrel a közgazdászok egész sora foglalkozik. Egzakt módszerek persze elképzelhetetlenek, mert nem lehet számszerűsíteni például az erőműhöz közeli nyaralóban töltött idő élvezetromlását, de sok számszerűsíthető tényezőnk is van. A Pace University által 1990-ben készített számítások szerint a szén és olajtüzelésű erőművek esetén az elektromos áram externális költségei 2.5-7.6 cent/kWh, nukleáris erőmű esetén 2.9, napenergia-hasznosításkor 0,4 cent/kWh. Angliában készült tanulmányok az energia árak akár 3.5szeres növekedését is indokoltnak tartják a külső gazdasági károk érvényesítésekor.

Negatív externália esetén:

MPC  MSC Ezek után megfogalmazhatjuk a társadalmilag hatékony erőforrás-felhasználás kritériumát, amely logikáját tekintve megegyezik a piaci hatékonyság ismert feltételeivel, csak tartalmában tér el attól. Egy termelési tényező felhasználása társadalmilag akkor optimális, ha utolsó egységének felhasználásával nyert termék előállításából/elfogyasztásából nyerhető társadalmi határhaszon megegyezik a tényező társadalmi határköltségével. Képletben:

MSB = MSC Most ábrázoljuk grafikusan, milyen hatással van ezen a társadalom szintjén jelentkező költségeknek a társadalom szempontjából kívánatos termelési szintre, és vizsgáljuk meg mennyiben tér ez el a piaci tényezők alapján hozott döntéstől.

41

Piaci és társadalmi egyensúly negatív külső hatás esetén

Ahol: Qs és Ps = a társadalom szempontjából kívánatos termelési- és árszinttel, Qp és Pp = az egyéni döntések eredményeként kialakult termelési szint és piaci ár.

Az ábrán egy olyan helyzet látható, amikor valamely jószág termelésében a társadalmi határköltség meghaladja az egyéni határköltséget. A példában feltételeztük, hogy a társadalmi és az egyéni haszon jelenleg megegyezik. Ebben az esetben az optimális termelés (Qs) kisebb, a társadalmilag optimális ár (Ps) pedig magasabb a piaci mechanizmusok által kialakított egyensúlyi értékeknél (Qp,Pp). Képletben:

Qs  Qp és Ps  Pp Példánkhoz visszatérve az energiatermelés mennyisége kisebb lenne, ha érvényesítenénk a termelés összes költségét, az ár pedig magasabb lenne. Ez utóbbi megállapítás biztosan nem népszerű az Ön számára, mint fogyasztó (mint piaci szereplő) számára, hiszen ez energia számláinak növekedését jelenti. Mi ennek a társadalmi haszna? A magasabb ár kevesebb, takarékosabb energia felhasználásra ösztönözne. Köztudott, hogy Magyarországon a hetvenes, nyolcvanas években, de az erőteljes áremelkedés ellenére még napjainkban is az energia olcsóbb, mint Nyugat- Európában. Egységnyi GDP előállításához a kilencvenes évek elején négyszer annyi energiát használtunk, mint az akkori EU átlag. Hasonló eredményre jutunk az USA és Nyugat -Európa vonatkozásában is. Az USA-ban, ahol olcsóbb az energia az egységnyi GDP-re jutó felhasználás lényegesen magasabb. A kisebb energiatermelés kisebb szennyezést okoz. Hasonló magatartásformának lehetünk tanúi a szabad természeti javak vonatkozásában, közjavak, vagy kvázi közjavak esetében is, ami nem kerül pénzbe, vagy olcsó, azzal kapcsolatban nagyon gyakran pazarló fogyasztói magatartás alakul ki.

A valóság ellenkező előjelű hatást is produkál, a piaci tranzakciók nemcsak negatív, hanem pozitív hatással is lehetnek a kívülálló, harmadik személyre. A pozitív külső hatás az egyéni és a társadalmi haszon viszonyában okoz eltérést:

MPB  MSC Pozitív külső hatás esetén a társadalmi haszon nagyobb, mint az egyéni. A piaci mechanizmus olyan esetekben, amikor a tevékenység egyéni és társadalmi megítélése megegyezik, biztosítja az egyensúlyt. Tudjuk azonban, hogy az esetek többségében ez nem így van. Azokban az esetekben, amikor a társadalmi és a piaci megítélés eltér egymástól

42

közösségi (állami) választás, döntés szükséges ahhoz, hogy a pótlólagos kereslet kielégíthető és a magasabb ár realizálható legyen. Az eddigiekben külön-külön vizsgáltuk a pozitív és negatív eltérés hatását. A gyakorlatban a pozitív és negatív hatások egyidejűleg is jelentkezhetnek, példa erre az autópálya. A közelben lakók számára egyaránt jelent jobb közlekedést, szennyezettebb levegőt és zajt. Ilyenkor a végső hatás ezek eredőjétől függ, vagyis attól, melyik a nagyobb az okozott kár, vagy a haszon. Ennek megítélése rendkívül bonyolult, hiszen az emberek, ember csoportok ítélete - érdekeik különbözősége miatt - nagyon eltérő. A társadalmi és a piaci megítélés eltérésének két tipikus esete a közjavak és az externális hatások problémája. Ezekkel ismerkedünk meg részletesebben a továbbiakban. 1.5.2.

A közjavak

A bevezető fejezetekben már megtanulta, hogy az emberi szükségletek kielégítésére alkalmas javakat különböző módon csoportosíthatjuk. Az alábbi séma segítségével foglaljuk össze az ismereteket, kiemelve a témánk szempontjából legfontosabb ismérveket.

JAVAK -

-

-

MAGÁNJAVAK Elosztása a piaci mechanizmuson keresztül történik. Készletük korlátolt. Fennáll a fogyasztásból való kizárás lehetősége. Fogyasztásukban megfigyelhető a rivalizálás.

KÖZJAVAK Elosztása közös szolgáltatás formájában. Készletük nem korlátolt. Senki nem zárható ki fogyasztásukból. Fogyasztásukban nincs rivalizálás.

VEGYES JAVAK 1. csoport: - nincs kizárás - készletük korlátolt, - rivalizálás. 2. csoport - készlet minimálisan korlátolt, - kizárhatóság, - rivalizálás nem szükségszerű.

A társadalom által fogyasztott javakat, szolgáltatásokat itt aszerint csoportosítottuk, hogy a fogyasztásból való kizárás lehetősége fennáll-e és a fogyasztásukban van vagy nincs rivalizálás/versengés. E csoportosítás két szélső kategóriája, a tiszta magánjavak és tiszta közjavak között átmeneti, vegyes javak találhatók. A határvonal meghúzása nem könnyű és nem egyértelmű, koronként és országonként is eltéréseket tapasztalunk. A közjavakból származó előnyök - a tisztán magánjavakból származó előnyökkel ellentétben - egynél több egyént érintő oszthatatlan fogyasztási hatásokkal járnak. Noha a közjószág (többes száma: közjavak) fogalma igen régen jelen van a közgazdasági irodalomban, a közjavak elméletét csak 1954-ben fejtette ki P. Samuelson, amerikai közgazdász.

A tiszta közjavak egy kisebb-nagyobb csoport tagjainak egyéni igényeit egyidejűleg, illetve közös szolgáltatás formájában elégítik ki. A közjavakra a kollektív fogyasztás jellemző, azaz párhuzamosan többen is fogyasztják ugyanazt a közjószágot, illetve annak szolgáltatásait. Ezzel a szükséglet-kielégítés a hagyományos mikroközösségi színtérről makroközösségi területre tevődik át. A közjavak elfogyasztásának társadalmi haszna van, növeli a jólétet, előállításának megnevezése azonban egyéni jövedelmezőségi kritériumok figyelembevételével nem valósítható meg.

43

A tiszta közjavak fogyasztásából nem zárható ki senki és ha egy személy fogyaszt belőle, ez nem csökkenti a többiek rendelkezésére álló készletet, azaz nincs rivalizálás a fogyasztók között. Tiszta közjószág valójában nem sok van a gazdaságban. Hiszen alig vannak olyan javak, amelyek korlátlanul állnak rendelkezésre és amelyek a fogyasztásából nem zárható ki senki. Klasszikus közjószág példájaként a honvédelmet, a kikötői világítótornyot, esetleg a folyammenti gátakat említhetjük. A közjavak tárgyalásánál eddig olyan példákat hoztunk, amelyek egyben termelt javak, az ember által előállítottak. A közjavak közé tartozik azonban számos olyan természeti tényező is, amelyeket ma még szabad javakként kezelünk, bár már csak részben mondhatók szabadnak, mert többségük szűkössé, a gazdaság által kizsákmányolttá, veszélyeztetetté válik. Magyarországon a víz egészen a kilencvenes évek elejéig ingyenes vagy nagyon olcsó volt. A mélyművelésű szénbányászat, bauxitbányászat pl. rengeteg vizet pazarolt el úgy, hogy ez a nyereségességét nem érintette. Veszélybe került azonban az egész Dunántúl karszt-víz és hévízvagyona.

Míg tiszta közjó nagyon kevés van, a "kvázi közjavak" köre sokkal tágabb. Ilyen például az utcai közvilágítás, az egészségügyi hálózat, a középületek, hidak, játszóterek, általános iskolai oktatás, a szúnyogirtás, stb. Ez azonban már átvezet a "vegyes javak" körébe, amelyekre az jellemző, hogy bizonyos jegyeik alapján a magánjavakhoz, más jellemzőik szerint a közjavakhoz hasonlítanak inkább. A vegyes javak egyik csoportjánál a fogyasztásból való kizárás nem valósítható meg vagy nem célszerű. A rendelkezésre álló készlet azonban nem korlátlan, emiatt rivalizálás van a fogyasztásukban. Ilyenek a túlzsúfoltságra hajlamos és a térbelileg korlátozott haszonhatású közjavak. Példaként említhető a nyári Balaton part, vagy a felsőoktatás. A vegyes javak másik csoportjánál a jószág fogyasztásakor az utolsó/határfogyasztó nem csökkenti ugyan számottevően a készletet, azaz nem szükségszerű a rivalizálás a fogyasztásban, bizonyos személyek kizárása viszont megvalósulhat a fogyasztásért fizetett díjak formájában. Ide tartoznak az ún. díjköteles javak: például a kábeltévé hálózat, a metró, áram- és ivóvíz szolgáltatás, autópálya, stb. A közjavak kereslete és kínálata A közjavak gazdasági, társadalmi szerepe, jelentősége vitathatatlan. A piaci mechanizmus azonban akkor sem képes megfelelő mennyiségben előállítani őket, ha a verseny hibátlanul működik. A közjavaknak ugyanis nem alakult ki a piaca, nincs piaci keresletük és kínálatuk. A közjavak iránti keresletet az jellemzi, hogy a fogyasztók, a szolgáltatást igénybevevők gyakran nem, vagy csak nagyon nehezen azonosíthatók, a szolgáltatás nagysága nem mérhető. Így a díj kivetése és beszedése igen problematikus. A díjköteles közjavak esetében sem lehet olyan magas díjakat megállapítani, ami a megtérülést biztosítaná, mert ez az emberek túl nagy részét zárhatná ki a fogyasztásból. A fogyasztó viselkedését - közjavak esetében - az jellemzi, hogy egyéni érdekeit szem előtt tartva arra törekszik, hogy a közös költségekből rá háruló részt csökkentse, a közös eredményből pedig egyénileg minél nagyobb hasznot érjen el. A gyakorlatban ez úgy nyilvánul meg, hogy az emberek, amíg tudják, megpróbálják magukat kivonni az előállítási költségek fedezéséből, viszont élvezik a szolgáltatás előnyeit. A közgazdaságtan ezt a viselkedést - a köznyelvhez hasonlóan - "potyautas magatartásnak" nevezi.

44

A közjavak esetében mindenki lehet potyautas, így bekövetkezik a közjavak "tragédiája". Emiatt a piac nem biztosítja a hatékony kereslet létrejöttét, így bekövetkezik a túlfogyasztás, túlszennyezés. "Nézzük csak hogyan fest egy mindenki számára szabadon használható legelő. Minden pásztor a lehető legtöbb marhát akarja tartani a legelőn. Ez a megoldás évszázadokon át jól működik, mert a háborúk, az orvvadászok, a betegségek a marhák számát jóval a föld eltartó képességének a keretein belül tartják. De végül elérkezik az elszámolás napja. Mindegyik pásztor a személyes hasznának a maximalizálására törekszik; arra a következtetésre jut, hogy számára az egyedüli értelmes megoldás az, hogy még egy állattal növeli a csordáját. Aztán még eggyel...De erre a következtetésre jut a közösségi legelőt használó többi, ésszerűen gazdálkodó pásztor is. A csorda nagysága vég nélkül nő egy olyan világban, amely véges. Ebben rejlik a tragédia: A közösségi legelő "szabadsága" mindenkire pusztulást hoz." / G. Hardin: The tragedy of Commons. Sciences, 1968. /

A piac a nagy és általában növekvő keresletet nem tudja kielégíteni, jellemző a közjavak elégtelen piaci kínálata, vagy az erőforrás természeténél fogva korlátozott kínálata miatt. Ki biztosítsa hát a közjavakat, vagy ki döntsön azok felhasználási mértékéről? A korábban jelzett oszthatatlanságból és az ebből fakadó potyautas jelenségből adódóan igen nehéz a döntést csupán a magánszektorra, az egyénekre bízni. Az ilyen döntések magatartás modelljének leírására a közgazdaságtan a játékelmélet eszközeit használja. Ez a játék a "fogoly dilemma" néven ismert. Ismerkedjünk meg ezzel részletesebben, mivel a közgazdasági és politikai döntések széles körére alkalmazható. A játék kiinduló helyzete az, hogy a börtönben két rabot - akik társak voltak a bűntényben, egymástól elszigetelten hallgatnak ki. A foglyok választási lehetőségei: mindkét fogoly választhatja, hogy bevallja a bűntényt - ezzel társát is vádolva -, vagy választja a bűntényben való részvétel tagadását. A bíró a következő ajánlatot teszi: Ha mindketten tagadnak, akkor mindketten egy hónap büntetést kapnak, mert ennyi, ezen eseten kívül is van a rovásukon. Ha csak egyik fogoly vall akkor szabadon engedik, és társát 6 hónapra elítélik. Ha mindketten vallanak, akkor 3-3 hónapot kapnak. Rajzoljuk fel a játék kifizetési mátrixát! Az egyes elemek a büntetésekhez tartozó "hasznosságokat" jelzik. A FOGOLY DILEMMÁJA "B" játékos

"A" játékos

Vall

Tagad

Vall

-3, -3

0, -6

Tagad

-6, 0

-1, -1

Most képzeljük magunkat "A" játékos helyébe! Ha "B" játékos tagadja a bűntényt, akkor jobban járunk a vallomással, mert akkor szabadon engednek. Ha társunk vall, akkor is a legjobb megoldás a vallomás, mert így 3 hónappal megússzuk és ez jobb, mint 6 hónap. Tehát bármit tesz a társunk, legjobb alternatíva a vallomás. Másik játékosunk ugyanerre a döntésre jut.

Játékunk eredményének ismeretében tegyük fel még egyszer a kérdést!: Ki biztosítsa a közjavak esetén a közösség szempontjából legjobb eredményt adó összehangolt cselekvést? A tiszta közjavak esetében a válasz elég egyértelműnek tűnik: az állam. A kvázi közjavak biztosítására vegyes megoldások születtek. Valamilyen szintű közösségi koordináció itt is szükséges, de a piaci mechanizmus eszközeit (pl. díjfizetés) is alkalmaznia kell. A közjavak egyre nagyobb részénél jelennek meg kormányzati megoldások a társadalmi jólét növelése

45

érdekében. A túlzott állami beavatkozás azonban a gazdasági rendszer hatékony működését veszélyezteti. Magyarországon: A közvilágítást 1.092500 lámpa és 9508 km hosszú közvilágítási hálózat szolgálja. A városok belterületén a rendszeresen tisztított, burkolt útfelület 30.686 ezer m2, a kiépített járdafelület 24.509m2.

Fontos figyelmeztetnünk arra, hogy a közjavak mellett "közrosszakkal" is találkozunk, amelyek legtöbbször éppen a közjavak túlzott felhasználásának eredményei. 1.5.3.

Az externális hatások

Externáliákról vagy külső gazdasági hatásról akkor beszélünk, ha egy gazdasági szereplő tevékenysége piaci ellentételezés nélkül befolyásolja egy másik szereplő helyzetét. Az externáliák léte a piaci kudarcok egyik, egyes megítélések szerint a legsúlyosabb formája. "Az összes piaci közül a legsúlyosabb valószínűleg akkor következik be, ha egy árucikk külső gazdasági hatásoknak van kitéve." Samuelson-Nordhaus: Közgazdaságtan, KJK. 1988.

Általános következménye, hogy a tevékenység egyéni határköltsége vagy egyéni határhaszna eltér a tevékenység társadalmi határköltségétől vagy határhasznától. A külső gazdasági hatások döntő vonása, hogy vannak olyan javak, amelyek hatnak az emberek jólétére, gazdasági helyzetére, de nem piaci adásvétel tárgyai. Ezekben a helyzetekben a szereplők nem saját szándékuk és elhatározásuk alapján vesznek részt. Részvételük nem szándékolt. A jobb megértés érdekében az alábbi táblázatban példák segítségével tekintjük át az externáliák lehetséges formáit! EXTERNÁLIÁK

TERMELÉSI

FOGYASZTÓI

POZITÍV

méhész és almásgazda

szomszéd virágos kertje

NEGATÍV

vegyi üzem és halászok

a szomszéd hangos rádiózása

Termelési externáliák Termelési külső gazdasági hatás akkor jelentkezik, ha egy vállalat termelési lehetőségeire befolyást gyakorolnak egy másik termelő vagy fogyasztó döntései. Pozitív termelési externália Ennek klasszikus példája, amely a méhész és az almatermelő tevékenysége közötti érdekes kapcsolatot mutatja be.

46

Egy almáskert közvetlen közelében méhészkedés folyik. A méhek közreműködése következtében az almáskert termelési eredményei jobbak, mint egy olyan almáskertben, ahol nincs a közelben méhészet. (A méhészkedés is sikeresebb, vagyis kölcsönös pozitív externália lép fel, de ettől most eltekintünk). Az almáskert tulajdonosának a méhészet miatt nincsenek plusz költségei, hiszen a méhészkedés ráfordításait a méztermelő viseli. Az almatermelő termelési eredményei, bevételei nagyobbak lehetnek, egy, az ő szempontjából externális hatás, a méhek tartása miatt. Ez a méhész akaratától független. A méhész ráfordításainak eredménye két helyen realizálódik: saját mézhozamában és az almáskert nagyobb termésében. Az utóbbit, a méhészet kedvező externhatását azonban a méhész az árbevételében nem érzékeli, hiszen ez az almatermelő árbevételében jelentkezik. Mint említettük a hatás kölcsönös. Az almáskert közelségéből adódó kedvező externhatás a méztermelés nagyobb árbevételének forrása is lehet.

Pozitív externhatás esetén az externália forrásaként tekintett szolgáltatás megvalósulása pótlólagos hasznosságot juttat az externhatás kedvezményezett szereplőjének. Negatív termelési externália Világítsuk meg ezt az esetet egy folyó mellé épült vegyi üzem és a halászat kapcsolatán! Tegyük fel, hogy az egyik nagy folyónk mellett egy vegyi üzem létesült. A folyón lefelé menet - nem messze tőle - egy régi kedvelt horgász társulat tanyázik. A vegyi üzem a szennyvizet a folyóba engedi. (Nincs jogszabály, ami ezt tiltaná, vagy mert a büntetés kisebb lehet, mint a víz tisztítása. Az ok számunkra most közömbös.) Kárt okoz ezzel a horgász társaságnak, annak csökken a halhozama és így a bevétele, vagy a vizet neki kell megtisztítani, ami többletköltség. Amikor a vegyi üzem dönt termelési méretéről, ez a tény őt egyáltalán nem zavarja, vagyis úgy okoz többlet költséget a társadalom számára, hogy az nincs hatással saját költségviszonyaira.

Negatív externhatás esetén az externália forrásaként tekintett tevékenység pótlólagos költségeket ró az externhatás kárvallottjára. Ez a pótlólagos költség természetesen alternatív jellegű, azaz nemcsak a tényleges költségnövekedésben, hanem az elmaradt hasznokban is jelentkezhet, valamint a fogyasztó által elérhető hasznosság nagyságát is csökkentheti. Azt gondolhatjuk, hogy a negatív termelői externáliák gyakoribbak, hiszen ezekről sokat hallunk. A környezetszennyezés például korunk legégetőbb problémái közé tartozik. Sok pozitív externhatás is létezik természetesen, de mert ez kevésbé vitatéma, sokszor nyilvánosságra sem kerül. Fogyasztói externáliák Fogyasztói externáliáról akkor beszélünk, ha fogyasztási tevékenység következtében alakul ki külső gazdasági hatás. Pozitív fogyasztói externália Ha virágos kertjébe gyönyörű nárciszokat, rózsabokrokat ültet, szép kilátást teremt szomszédjának. A jó közérzeten kívül azonban ez gazdasági haszonnal is járhat szomszédja számára. Ezt már nehezebb elgondolni, pedig teljesen egyértelmű. Ha szomszédja úgy dönt, hogy lakását eladja, a következőképpen hirdeti: lakás eladó gyönyörű kilátással, vagyis eladja az Ön kertjének látványát!

Negatív fogyasztói externália Újdonsült szomszédja éjjel nappal hangosan magnózik. Ez zavarhatja az Ön nyugalmát, vagyis negatív fogyasztói externáliával van dolga. A véletlen azonban sok mindent produkálhat! Lehet, hogy Önnek pontosan ilyen szomszédja van és mégsem ért velünk egyet. Ön ugyanis egy zenerajongó, szegény egyetemista, akinek ösztöndíjából nem futja megvásárolni kedvenceinek darabjait. Ízlése pontosan megegyezik szomszédjáéval. Így az általunk negatív externáliaként emlegetett eset Ön számára pozitív externáliaként jelentkezik. Példánk rámutat arra, hogy a fogyasztói tevékenységek és a hozzájuk kapcsolódó hatások megítélésében sok a szubjektív elem.

47

A fogyasztói externáliák minősítése gyakran szubjektív. Gyakran találkozhatunk olyan esetekkel, amikor az adott tevékenység pozitív és negatív hatással is jár. Sajátos példaként említhetők az infrastrukturális fejlesztések. Például egy autópálya építése hozzájárulhat a környék gazdasági fejlődéséhez, ugyanakkor leértékeli a közeli lakóépületeket a zaj és légszennyezés miatt.

A különböző közgazdasági irányzatok eltérő módon értelmezik a külső gazdasági hatásokat, s kezelésükre, megszüntetésükre más-más eljárásokat ajánlanak. Az alábbiakban két közgazdasági iskola értékelését mutatjuk be. Közgazdasági iskolák nézetei az externáliákról: A jóléti közgazdasági iskola és a jogiközgazdasági iskola felfogása A jóléti közgazdaságtan megközelítésének lényege, hogy az externáliák a társadalmi hatékonyságot rontják, jóléti veszteséget okoznak: hiszen létükből adódóan az egyéni és társadalmi hasznok és költségek között különbség keletkezik. Az eltérés okait A.C. Pigou, angol közgazdász tárta fel, részletesen javaslatot téve a kezelésük módjára is. Pigou alábbi gondolatai mindmáig alapul szolgálnak a jóléti iskola externália fogalmának meghatározásához: "egy személy, nevezzük "A"-nak bizonyos szolgáltatást nyújt "B"-nek, amiért "A" megkapja a fizetséget. Ennek során azonban akaratlanul hasznos vagy káros szolgáltatást nyújt egy harmadik személynek is ("C"-nek) oly módon, hogy a haszon az azt élvezővel nem fizettethető meg, míg a kártérítés a károsult számára nem kényszeríthető ki. " (Pigou: The Economics of Welfare, McGraw-Hill Book Company, New York 1920.)

Pigou klasszikus megfogalmazásából az externália lényegére vonatkozóan az alábbi következtetések vonhatók le: A piaci tranzakció két szereplője "A" és "B" között kialakuló adásvételi kapcsolat kétirányú, a szolgáltatást ellentételezés kíséri. A folyamat a piacon zajlik, önálló piaci tranzakciót képvisel. A tranzakción kívülálló "C" szereplőre is hat az ügylet, az externális hatás kedvező vagy kedvezőtlen jellegétől függően többletköltségek vagy többlethaszon formájában. "C" szereplő ugyanakkor nem kerül pénzügyi kapcsolatba a tranzakció résztvevőivel, kapcsolódása egyirányú. A tranzakció szereplői kizárólag az adásvételben rejlő hasznosságok és költségek realizálásában érdekeltek, az externhatás szándékaitól független, akaratlan jelenség. Az externhatások jóléti veszteséget okoznak a társadalomnak. A negatív externáliák esetében ezt a következő példa szemlélteti. Képzeljünk el egy vegyi üzemet, amely a termelés során keletkező szennyezőanyag egy részét az üzem melletti folyóvízbe engedi! Közel hozzá, folyásirányban működik egy élelmiszeripari üzem, amely a folyóvizet inputként használja. A környéken mezőgazdasági termelés folyik, ahol a folyóvízzel öntöznek. A vegyi üzem termelésének növekedésével fokozódik a víz szennyezettsége. Emiatt a konzervgyár nagy teljesítményű és költséges víztisztító berendezés alkalmazására kényszerül. Egyidejűleg a mezőgazdasági termelésben locsolásra felhasznált víz rontja a talajminőséget, de károsíthatja a növények minőségét is. Ha az 1. modulban ismertetettek szerint felrajzolnánk az egyéni és az externális hatásokat is figyelembevevő társadalmi határhasznokat és költségeket, láthatnánk, hogy azok eltérnek egymástól. A piaci optimum nem egyenlő a társadalmi optimummal. Ez azt jelenti, hogy ha egy gazdaságban externhatás létezik, a kompetitív piaci optimum nem lehet Pareto-hatékony.

48

A jóléti közgazdaságtan a hatékonyságveszteséget (jóléti veszteséget) az externáliák internalizálásával (a külső hatások belsővé tételével, piacosításával) kívánja megszüntetni. Ennek lényege, hogy az externális hasznokat és költségeket úgymond "megcímkézik", azaz megjelölik az externhatás forrását és mértékét. Így elérhető, hogy minden haszon a finanszírozójánál realizálódjon, illetve minden költséget az okozója térítsen. Az elméletileg egyszerűnek tűnő tétel gyakorlati megvalósítása azonban, legtöbbször komoly nehézségekbe ütközik, ezek közül kiemelünk néhányat: rendkívül sok eset internalizálását kellene megoldani; a résztvevők gyakran vitatják az externália tényét és irányát: gondot okoz az externhatás értékelése, számszerűsítése; problémás az érintettek körének meghatározása. Pigou elképzelése szerint az externális hatások internalizálását (a "címkézést") az állam gazdasági beavatkozásával kell megoldani a következők szerint: a negatív externális hatások forrástevékenységének megadóztatásával; a pozitív externális hatásokat okozó tevékenységek támogatásával. Fontos tudnunk, hogy a jóléti iskola nem megszüntetni, hanem optimális szintre akarta csökkenteni az externhatásokat. Az externhatások optimális szintjének meghatározására csakúgy, mint a közjavak optimális nagyságának meghatározására - széleskörben alkalmazott az un. költség-haszon elemzés. A jogi iskola felfogása szerint az externális hatások létezésének oka a gazdálkodásba bevont javak egy részénél (pl. a víz, levegő, stb.) a tulajdonjogok tisztázatlansága. A jogi iskola felfogásának alapját jól ismert képviselőjük, R. Coase elmélete adja. Nézete szerint a tulajdonjogok egyértelmű tisztázásával, kiterjesztésével és társadalmi elfogadtatásával az externáliák és az ebből adódó problémák a kormányzat beavatkozása nélkül megszüntethetők. Álláspontjuk szerint az externhatással működő piacok résztvevői hosszabb időszak alatt szerzett tapasztalataik alapján felismerik, kifejezik és a szerződésekbe bevonják az externális hatásokat. Ennek feltétele a tulajdonjogok mindenre kiterjedő, világos és tartósan érvényben maradó meghatározása. Így a kormányzat beavatkozása nélkül, tárgyalásos, szerződéses formában, az érintett felek maguk szüntetnék meg az externáliák miatt keletkező jóléti veszteséget. Coase tétele szerint a társadalmi optimum elérése -bizonyos körülmények között - független attól, hogy ki rendelkezik a tulajdonosi jogokkal. Coase állításának bizonyítására nézzünk egy példát! (Kerekes S.-Szlávik J.: A környezeti menedzsment közgazdasági eszközei, 83. oldal alapján.) Egy folyó mellé egy fafeldolgozó üzem települt, amelyik a fát a folyón úsztatva kapja a közeli erdőgazdaságtól. A fát a gombafertőzések ellen egy higanyvegyülettel történő impregnálással védik, az impregnálószer egy része úsztatás közben beleoldódik a folyóba. A folyó később egy tóba torkollik, aminek a partján egy szálloda üzemel, amelynek vendégeit elsősorban a folyó és a tó kedvező horgászati adottságai vonzzák. Természetesen a horgászokat aggasztja a dolog és már több törzsvendég elpártolt. Mi a Coase féle megoldás?

49

Először tételezzük fel, hogy a fafeldolgozó csupán a rendelkezési jogot bérli és a fafeldolgozó éppen a szállodás tulajdona. Ekkor a szállodás megakadályozhatja a szennyezést, hiszen ő a tulajdonos. Mivel azonban a fafeldolgozó üzem haszna egy bizonyos termelési mennyiségig és az ezzel együtt járó szennyezési szintig meghaladja a szállodabevétel kiesését a fafeldolgozó megtérítheti a kiesést és folytathatja a tevékenységet. Ez a helyzet mindaddig fennállhat, amíg a fafeldolgozó tiszta határhaszna nagyobb, mint a szálloda externális határköltsége. Mi a helyzet, ha a szállodás nem tulajdonosa a fafeldolgozó üzemnek, és a szennyező egyúttal tulajdonos is? Ekkor a szálloda nem tilthatja meg a szennyezést és mivel kikötés, hogy az állam nem avatkozik be, a fafeldolgozónak úgymond joga van szennyezni. Ez esetben a fafeldolgozó a maximális profit megszerzésére törekszik, ami a szállodának igen nagy kárt okozna. A szállodás kára messze meghaladja a fafeldolgozónak a termelés növekedéséből származó hasznát! Ez esetben logikus, hogy a károsult fizet azért, hogy a kára csökkenjen.

A Coase tételből levonható tanulságok: Az externáliák kezelése bizonyos esetekben állami beavatkozás nélkül is megoldható. A szennyeződés ugyanolyan mértékű csökkentése érdekében nem mindig a szennyezőre kell kivetni az adót, esetenként a károsultnak kell fizetni a szennyezőnek azért, hogy csökkentse emisszióját. Ha valamely dolog tulajdonjoga nem tisztázott, az olyanná válik, mint a "Csáki szalmája". Mindenki viszi, hordja, senki sem törődik vele igazán. Első pillantásra nagyon szimpatikusnak tűnik ez a megoldás, ha azonban megpróbáljuk a gyakorlatban megvalósítani, nehézségekbe ütközünk. Ennek okai között szerepel például, hogy a piac nem teljesen kompetitív. Az esetek többsége sok szereplőt érint, így az alku kivitelezése szinte lehetetlen, vita tárgyát képezheti az is, hogy ki viseli az alku költségeit. Az alábbiakban a gyakorlati megvalósítás nehézségeire és lehetőségére mutatunk be egy-egy gyakorlati példát. Az egyik ilyen probléma az externália reciprocitásának kérdése. Igen gyakran nehéz eldönteni, melyik az a szereplő, aki korlátozza a másik jogait, megváltoztatja a másik körülményeit. Példaként említhetjük a lakosság tiszta levegőhöz való jogát, amelyet korlátoz a helyi vegyipari üzem levegőszennyezése. A légszűrő berendezések beépítése, tiszta technológia bevezetése sok költséggel jár az ipari üzem számára. Ki fizesse meg a többletköltségeket? A lakosság válasza: fizessen a szennyező. Az ipari üzem válasza: fizessen a lakosság a tiszta levegőért. A felek közötti tárgyalások, ha a tulajdonjogok tisztázottak, néha sikeresek lehetnek, kompromisszum születhet.

Az externális hatások internalizálásának szintjei Az externáliák internalizálása a külső gazdasági hatások belsővé tételét jelenti. Összegezve és rendszerezve az eddigieket az externáliák internalizálásának különböző szintjeit határozhatjuk meg: Az internalizálási folyamat legalsó szintje az érintett felek között önkéntes megállapodás. Az externhatások okozója és az érintett fél, saját érdekeinek figyelembe vételével egy kompromisszumos megoldást keres. Ha találnak ilyen megoldást, az a problémát gyorsan orvosolja. Gondot okozhat, ha a szereplők valamelyike nem hajlandó a kompromisszumra, vagy ha túl nagy az érintettek száma. Az internalizálási folyamat termelési externália esetén megoldódhat a vállalatok egyesülésével, vagy azok tulajdonjogának egyesítésével. Ez esetben a külső hatás belsővé válik. Ha a résztvevőknek nem sikerül önkéntes megállapodásra jutniuk, a felek valamelyike megkísérelheti jogi eszközökkel kényszeríteni a másikat az externhatások ellentételezésére. Ennek első lépcsője az elismertetés. A felek közösen felkérnek egy döntőbírót, szakértőt, akinek a véleményalkotásában megbízhatnak. A felmerülő vitatott 50

kérdéseket az érvényes jogi szabályozás szellemében oldják meg, de a bírósági eljárást és költségeket megtakarítják. Az internalizálás következő szintjét a kényszerű kártalanítás jelenti, amely bírósági közreműködést igényel. Ez akkor válhat aktuálissá, ha a résztvevő felek önkéntes megállapodása nem valósul meg. A bírósági eljárás azonban hosszadalmas, költséges megoldás és nem is biztos, hogy a felek a döntést igazságosnak tartják. Ez a megoldás akkor sikeres, ha a tulajdonviszonyok egyértelműen meghatározottak, a jogszabályok kidolgozottak, végrehajtásuk biztosított. Az externáliák kezelésére igen gyakran alkalmaznak adminisztratív intézkedéseket. Ez esetben hatósági előírásokkal próbálják korlátozni, megelőzni a negatív külső hatásokat eredményező tevékenységeket. Az előírásokkkal nem az externális hatás internalizálását, hanem az externália megelőzését kívánják elérni. Adminisztratív eszközökkel nemcsak a negatív externáliák keletkezése gátolható meg, hanem a pozitív externáliát eredményező tevékenység is ösztönözhető (pl. környezetkímélő technológiák importjának előnyben részesítése importengedélyezéskor). A nagy mértékű, sok embert érintő és mérhető externális hatással járó tevékenységek esetében legtöbbször az adók és támogatások eszközét érdemes alkalmazni. Adót kell kivetni a visszaszorítani kívánt negatív externáliák forrástevékenységére, az ösztönözni kívánt pozitív externáliák forrástevékenységét pedig támogatni (szubvencionálni) kell. A fizetendő adó és támogatás összegét a termelés nagyságának függvényében szokták meghatározni. Az adók növelik a termelők (fogyasztók) költségeit, a támogatások növelik a bevételeket. Ezeket az eszközöket piaci szabályozóknak is nevezik, hiszen a termelők (és fogyasztók) önállóan, saját egyéni érdekeiket szem előtt tartva döntik el, hogy az adók és támogatások által módosított költségviszonyok mellett meddig éri meg termelni vagy fogyasztani az adott terméket. Az externáliák kezelésére irányuló, fentiekben ismertetett eszközöket a gyakorlatban általában együtt alkalmazzák. Az externhatások minősített esete a környezetszennyezés A negatív externális hatások tipikus, a mikroökonómiában is gyakran hivatkozott esete a környezetszennyezés. Termelői- és fogyasztói externáliaként egyaránt megjelenik. A probléma jelentőségét, súlyát jelzi, hogy a környezetvédelem közgazdasági összefüggéseinek kutatására egy új tudomány, a környezetgazdaságtan jött létre. A környezetszennyezés okainak, főbb területeinek tanulmányozása mellett, a károk mérésének problémáival, valamint a leginkább alkalmas környezetpolitikai eszközrendszer kidolgozásával megkísérli e negatív externális hatások megelőzését, illetve internalizálását. Tapasztalatok szerint az eredményes környezetvédelem nem nélkülözheti az állam aktív szerepvállalását. Az állami beavatkozás először a közvetlen (jogi) eszközrendszert építette ki és kísérelte meg eredményesen alkalmazni. Ezek az eszközök (törvények, jogszabályok, normák, tiltások) nem hagynak választási lehetőséget az érintettek számára: ha nem tartják be a pontos előírásokat, biztosan számíthatnak a jogi, adminisztratív szankciókra. A hetvenes évek közepétől kezdve mindinkább közvetett (gazdasági) eszközökkel kombinálják a jogi eszközrendszert, annak hiányosságai, kudarcai miatt. A közgazdasági eszközök (környezetpolitikai díjak, adók, pénzügyi támogatások, letéti rendszerek, stb.) az érintettek magatartását gazdasági érdekeiken keresztül környezetbarát irányban 51

befolyásolják, meghagyván az előnyök és hátrányok, költségek és hasznok mérlegelésének, majd az önálló döntésnek a lehetőségét. Vannak olyan eszközök is, amelyek a fenti két csoport egyikébe sem sorolhatók, ide tartoznak például a tárgyalásos módszerek és bizonyos intézményi feltételek, de komoly jelentőséget kap az erkölcsi ráhatás is. A nagyvállalatok életében a környezetbarát termékek előállítása a marketing egyik eszközévé is vált. Egy ország gazdasági-társadalmi feltételei szabják meg, hogy az eszközök színes választékából melyek szolgálják leginkább egy koherens gazdaság-, és környezetvédelmi politika céljait. A környezetszennyezés globális probléma, ma számos nemzetközi szervezet, kormányszintű megállapodások és un. NGOs (Non Government Organizations, nem állami szervezetek) foglalkoznak a kérdéssel. A környezetszennyezés szoros korrelációt mutat a gazdasági növekedéssel, fejlődéssel. Megfogalmazásra került a fenntartható fejlődés koncepciója, amelyet először az ENSZ Közgyűlés felkérésére a norvég Brudtland Bizottság fogalmazott meg, mint a jövő fejlődésével kapcsolatos követelményeket. A jól ismert Brundtland Bizottság (1987) a következő definíciót fogalmazta meg: “a fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely a jelen igényeit úgy elégíti ki, hogy a jövő generáció igényeinek teljesíthetőségét nem csökkenti. Röviden a fenntartható fejlődés a változásnak olyan folyamata, ahol az erőforrások kihasználása, a beruházások iránya, a technológiai fejlődés iránya és az intézményi változások mind-mind harmóniában állnak egymással.” Ez a típusú fejlődési alternatíva napirendre került a Riói Konferencián, és az ENSZ számos más szervezetének rendezvényén. Leggyorsabban a FAO reagált a fenntartható fejlődés kihívására, alkalmazva annak alapelveit a mezőgazdaságban. Magyarországon a szemlélet hivatalosan az 1995. május 30-án, a Parlament által elfogadott, "A környezet védelméről" szóló törvényben testesült meg.

Fejezzük be modulunkat Konrad Lorenz: "A civilizált emberiség nyolc halálos bűne" (Budapest Ikva-Számalk, 1988.) című művének idézetével, hogy ez termelési tevekénységünk és fogyasztásunk során is figyelmeztessen bennünket a környezet megóvására. " Amikor a civilizált emberiség az őt körülvevő és éltető élőtermészetet elvakult s vandál módon pusztítja, ökológiai összeomlással fenyegeti önmagát. Amikor ezt majd gazdaságilag is megérzi, valószínűleg felismeri hibáját, de megeshet, hogy akkor már késő lesz." Az alábbi táblázat a legnagyobb részarányt kitevő, CO2 kibocsátás nagyságát mutatja. CO2 kibocsátás régiónként 1990-ben (millió tonna). Észak Amerika Európai OECD országok Afrika Ázsia és Távol Kelet Kína Szovjetunió Latin Amerika

5.400 3.580 699 2.491 2.415 3.604 1.025

Világ összesen

22.300

Forrás: Dave Toke: The Low Cost Planet, Pluto Press, 1995.

52

MAKROÖKONÓMIA

„Lehetetlen a részeket az egész nélkül megismerni, és nem ismerjük az egészet addig, amíg minden részt egyenként meg nem ismertünk.” Pascal

53

2. Makroökonómia A modern közgazdaságtan két alapvető ága a mikroökonómia és a makroökonómia egymást kiegészítő ismereteket közöl az egységes egészként működő gazdaságról. A mikroökonómia a gazdaság működését az egyes gazdasági szereplők nézőpontjából kiindulva vizsgálja, ezzel szemben a makroökonómia a gazdaság összműködésének problémáit helyezi a vizsgálatok középpontjába. Az elemzés: a gazdaság egyes területeinek jellemzésére használt összevont mutatók segítségével történik (aggregálás), a bonyolult gazdasági jelenségek leegyszerűsített összefüggéseit ragadja meg (modellek felállítása), az egyes időszakokat jellemző gazdasági mutatószámok változását követi nyomon (indexálás), a nemzetgazdasági folyamatokat - adott időpontra vonatkozóan - értéki adatokkal kifejezve eszköz és forrás oldalról bemutatja (mérlegkészítés). A közgazdasági szakirodalom megkülönbözteti: a pozitív közgazdaságtant és a normatív közgazdaságtant. A pozitív közgazdaságtan a gazdasági jelenségek tényleges bemutatásával foglalkozik, azaz megmutatja, hogy milyen a gazdaság valódi állapota. Ezzel szemben a normatív közgazdaságtan azzal foglalkozik, hogy milyennek kellene lennie a gazdaságnak. A makroökonómia, mint gazdasági elmélet alapvetően két célt szolgál: az általános összefüggések, törvényszerűségek leírásával megmagyarázza a gazdaság makrofolyamatainak a működését, formálja, alakítja a gazdaságpolitikát. A továbbiakban – a teljesség igénye nélkül – a makrogazdaság néhány alapvető területének, a gazdaságban végbemenő folyamatoknak a bemutatásával szeretnénk betekintést nyújtani a makroökonómia világába, ezzel megvilágítva a makroökonómia alapvető céljait és eszközrendszerét.

2.1. A makrogazdaság teljesítményét mérő mutatók, a gazdasági növekedés A makrogazdaság teljesítménye a gazdaság szereplői által kerül előállításra. A makrogazdaság szereplőit szféráknak, vagy szektoroknak hívjuk. E szférákat a mikroökonómiában megismert gazdasági szereplők (háztartás, vállalat stb.) összevonásával (aggregálásával) határozhatjuk meg. Egy-egy gazdasági jelenség vizsgálatába vont szférák számát az dönti el, hogy a vizsgálati modell feltételei mit fogalmaznak meg. Ennek megfelelően beszélhetünk kettő, három illetve négy szereplős modellről. Elemzéseink a négy szereplős modell feltételein alapulnak, azaz a háztartás, a vállalat, az állam és a külföld szféráit tartalmazzák. A gazdasági tranzakciók a gazdaság szereplői között, azok eszközeinek, jövedelmeiknek, vagyonuknak a mozgásával mennek végbe. A gazdasági tranzakciók egyik eredménye a

54

makrogazdaság teljesítményének az előállítása. A piaci viszonyoknak megfelelő teljesítmény-mérési rendszer az SNA rendszer. SNA (System of National Accounts = Nemzeti Számlák Rendszere). Simon Kuznets (19011985) és az ENSZ szakemberei dolgozták ki a rendszert. Simon Kuznets a Harvard egyetem tanára volt, a GNP számítása terén végzett úttörő munkájáért, a huszadik század e nagy találmányáért Nobel díjat kapott. „ Bár a GNP felfedezését nem védi szabadalom, és nincs kiállítva a Tudomány és technika múzeumában, nélküle a makroökonómia az összefüggéstelen adatok tengerében sodródna.”( 7.) Az SNA összefüggő intézményes rendszerként való bevezetése 1953-ra tehető. Kisebb módosításokon kívül két alkalommal 1968-ban és 1993-ban jelentősebb változtatásokkal korszerűsítették. Ebben a formában ma az ENSZ egyedüli számlarendszere. Az Európai Közösség alapelveiben és fő vonásaiban elfogadja az SNA-t, de saját tagországai számára e rendszer felülvizsgált változatát, az Integrált Gazdasági Számlák Európai Rendszerét (European System of Accounts) röviden ESA-t vezette be. Az ESA mélyebb tagolását adja a gazdasági folyamatoknak, mint az SNA. 2.1.1.

A makrogazdasági teljesítmény mérésének problémái

A gazdasági szereplők által végzett tevékenységek eredménye a kibocsátás. A kibocsátás mérésekor az alábbi problémákra kell megoldást találni. Az össztermelés értelmezése Az SNA számláin szereplő adatok kiinduló pontja a megtermelt javak (kibocsátás) összegzése. A mérés során kérdésként merülhet fel, hogy mit összegezzünk, azaz a gazdasági szereplők saját fogyasztását és a társadalmilag nem szervezett keretek közötti termelést figyelembe vegyük-e. (Pl.: A hétvégére a család számára készített étel beszámításra kerüljön-e?) Az SNA rendszer minden létrehozott termék, szolgáltatás számításba vételére törekszik. A nemzeti számlákon meg nem jelenő teljesítmény eredményét becsléssel állapítják meg. A külföldön végzett teljesítmény beszámítása A kérdés az, hogy a gazdaság mely szereplőinek a teljesítményét adjuk össze, amikor a makrokibocsátást számítjuk. A makrogazdaság egy adott ország gazdaságát jelenti. Ezen ország kibocsátásán az ország területén belül előállított outputot, illetve annak realizálását (jövedelmét) értjük. Egy ország területén keletkezett jövedelem nem azonos az ország állampolgárainak a jövedelmével. A tőke és a munkaerő szabad áramlásának köszönhetően egy adott országban dolgoznak külföldi állampolgárok, megjelenik a külföldi tőke, míg az ország állampolgárai pedig külföldről is szerezhetnek jövedelmet. (Pl.: egy magyar egyetemi tanár vendégprofesszorként előadásokat tart a Harvard egyetemen, a Sony cég magyarországi leányvállalatainál nyereséget realizál). A külföldön végzett gazdasági teljesítmények számbavétele érdekében megkülönböztetjük a hazai kibocsátást a nemzeti kibocsátástól. Az adott ország területén (földrajzi határai között) keletkezett teljesítményt hazai outputnak vagy jövedelemnek nevezzük függetlenül attól, hogy az hazai vagy külföldi szereplőtől származik. Az adott ország állampolgárainak teljesítményét pedig nemzeti outputnak vagy jövedelemnek nevezzük, függetlenül attól, hogy az állampolgár hol tartózkodik a jövedelem keletkezésekor. 55

A kibocsátás számításakor bekövetkező halmozódás A makrogazdaság kibocsátásának mérésekor sokféle terméket, szolgáltatást kell összesíteni. Az összesítés a kibocsátás pénzértékén történik. Az összesített outputok értéke két részből tevődik össze: egy korábbi fázisban megtermelt értékből, az adott termelő egység saját értéktermeléséből. A termelés során korábban megtermelt javak felhasználásra kerülnek (pl.: a liszt búzából készül, a kenyeret a lisztből állítják elő), e javakra jutó értékrészt termelő fogyasztásnak vagy folyó termelő felhasználásnak nevezzük. A termelő egységek kibocsátásának összegzésekor az egyes értékek többszörösen számbavételre kerülnek, azaz térbeli halmozódás következik be. Ezen halmozódás eredményeként kapott kibocsátási adatunk igen nagy értéket mutat. Annak érdekében, hogy a térbeli halmozódást kiszűrjük, a kibocsátás értékéből ki kell vonni a termelőfogyasztást. Így jutunk el a félnettó típusú kibocsátási mutatókhoz. A halmozódásnak van egy másik formája is, ez az időbeli halmozódás. A termeléshez szükség van olyan javakra, amelyeket nem az adott évben hoztak létre. Ezek a javak ( a termelés állótőkéje pl.: gépek) hosszabb időszakon át részt vesznek a termelés folyamatában, értékük fokozatosan kerül át az új javak értékébe. Ezt az értékelemet hívjuk amortizációnak. A félnettó mutatókból levonva az amortizációt kapjuk meg a nettó típusú mutatókat. A nettó típusú mutatók a növekedési problémák vizsgálatára használatosak. A nominál és a reálkibocsátás meghatározása A makrokibocsátás számításakor az előállított termékek és szolgáltatások halmazát kell összegezni (aggregálni). Az aggregálás pénzmennyiségben kifejezve, az árak segítségével történik. Az összegzésnél nem mindegy, hogy milyen árakat alkalmazunk. Amennyiben az adott évi kibocsátás mennyiségeket az adott év folyó árain vesszük számításba nominál kibocsátásról beszélhetünk. A kibocsátás két okból változhat: a termelés mennyisége változik, vagy a piaci árak változnak. A kibocsátás változásának méréséhez szükségünk van olyan számításra, mely a tényleges kibocsátás változását méri, kiszűrve az árváltozásból eredő hatást. Ezt a számítást változatlan árak (bázisévi árak) felhasználásával tudjuk elvégezni. A változatlan áron számított érték adja a reálkibocsátást. A nominál- vagy reálértéken való számbavételt az dönti el, hogy mire kívánjuk felhasználni a mérés eredményét. Amikor azt vizsgáljuk, hogy a kibocsátás milyen jövedelmekre vezet, akkor a mindenkori piaci árakkal (folyóáras elszámolás) végezzük el a számítást. Ha azt akarjuk kimutatni, hogy miként változott a gazdaság teljesítménye, akkor változatlan áron számolunk. Valamennyi SNA mutatónak kiszámítható a nominál- és a reálértéke. A kibocsátási mutatók speciális felhasználása az, amikor különböző országok teljesítményét kívánjuk összehasonlítani. Ebben az esetben a számítást azonos valutában kell elvégezni. A kibocsátás tényezőköltségen vagy piaci áron történő számbavétele A termékekhez szolgáltatásokhoz forgalmi adók valamint támogatások kapcsolódnak. Az adók növelik a piaci árat, az ártámogatás pedig csökkenti. Ennek megfelelően a makrokibocsátás mérése történhet: 56

piaci vagy fogyasztói áron (a forgalmi adót tartalmazza, de az ártámogatást nem) vagy tényezőköltségen (nem tartalmazza a forgalmi adót, de tartalmazza az ártámogatást). Nem kapunk azonos eredményt ha piaci áron vagy tényezőköltségen értékeljük a gazdaság kibocsátását. A makroökonómia a gazdasági tevékenység színvonalának meghatározására törekszik, ezért a tényezőköltségen való számbavételt preferálja, míg a gyakorlatban a forgalmi adók és ártámogatások hatását kívánjuk bemutatni, ezért a piaci áron való számbavétel a jellemző. 2.1.2.

A makrogazdasági kibocsátás mutatói

A makrogazdaság kibocsátását az SNA rendszer halmozottság foka alapján és hazai és nemzeti szempontok alapján rendszerezi. Az SNA mutatók rendszerezését a következő táblázat foglalja össze. Az SNA rendszer mutatói Halmozódás Mértéke

Hazai jellegű mutatók

Nemzeti jellegű mutatók Eredeti jövedelmek

Bruttó Félnettó

GO (bruttó kibocsátás) GDP (bruttó hazai termék) NDP (nettó hazai termék)

GNI (bruttó nemzeti GNDI (rendelkezésre álló jövedelem) bruttó nemzeti jövedelem) NNI (nettó nemzeti NNDI (rendelkezésre álló jövedelem) nettó nemzeti jövedelem)

Nettó

Rendelkezésre álló jövedelmek

Az ország területén előállított kibocsátás (előállított jövedelmek) A bruttó kibocsátás (GO = Gross Output) adott időszak alatt az ország területén előállított teljes kibocsátás értéke. Ez a mutató korábban alapmutató volt. A nagymértékű halmozódás miatt (a halmozódás mértéke függ a termelési folyamat szervezeti tagolásától) ma már az SNA rendszer csak a számítások kiinduló adatának tekinti a bruttó kibocsátást. Bruttó hazai termék (GDP = Gross Domestic Product) adott időszak alatt az ország területén előállított végső fogyasztásra szánt termékek és szolgáltatások összessége (végtermék). Jövedelem oldalról a GDP nem más, mint az országban adott időszakban realizált bruttó jövedelem (elsődleges elosztással nyert jövedelem). A kibocsátás legátfogóbb mércéje a gazdaságban a GDP. A reál GDP értékének mozgása fejezi ki legjobban a kibocsátás szintjét és növekedési ütemét; olyan, mintha egy nemzetgazdaság pulzusán tartanánk a kezünket. Nettó hazai termék (NDP = Net Domestic Product) adott időszak alatt keletkezett nettó jövedelmek összege. Jövedelem oldalról az NDP az adott időszak új, elsődleges jövedelmeinek az összege. Elsődleges jövedelem mindaz, amit a termelési tényezők tulajdonosai kapnak (munkabér, profit, kamat, osztalék, járadék). A gyakorlatban sokkal ritkábban használják az NDP-t, mint a GDP-t aminek nem elvi hanem számítási oka van, azaz az amortizáció a többi adathoz képest jóval bizonytalanabbul becsülhető meg. Az ország állampolgárai által előállított jövedelmek Bruttó nemzeti jövedelem (GNI = Gross National Income) az ország állampolgárai által az adott évben realizált elsődleges jövedelem.

57

Nettó nemzeti jövedelem (NNI = Net National Income) az ország állampolgárai által az adott évben realizált nettó jövedelmek összessége. Az ország állampolgárainak rendelkezésre álló jövedelme Megváltozik a nemzeti jövedelem, ha a másodlagos jövedelemáramlás eredményeként a jövedelmek külföldre kerülnek, illetve onnan kapnak jövedelmet az állampolgárok. Rendelkezésre álló bruttó nemzeti jövedelem (GNDI = Gross National Disposable Income) az ország állampolgárai által az adott évben felhasználható bruttó jövedelem összege. Rendelkezésre álló nettó nemzeti jövedelem (GNDI = Net Natinal Disposable Income) az ország állampolgárai által az adott évben felhasználható nettó jövedelem összege. Az SNA mutatók számításának alapösszefüggései Hazai mutatók GO - termelő fogyasztás GDP

Elsődleges Jövedelem áramlás

+ belföldiek külföldről kapott jövedelme - külföldiek belföldön kapott jövedelme

- amortizáció + belföldiek külföldről NDP kapott jövedelme - külföldiek belföldön kapott jövedelme

Nemzeti mutatók

Származékos jövedelem áramlás

Felhasználható jövedelem

+ külföldről kapott GNDI transzferek - külföldre utalt transzferek - amortizáció - amortizáció + külföldről kapott NNDI NNI transzferek - külföldre utalt transzferek GNI

A rendelkezésre álló jövedelmet a gazdaságban elfogyasztják vagy felhalmozzák. A felhalmozás mást jelent a bruttó és mást a nettó mutatók esetében. A bruttó mutatók esetében a felhalmozás a bruttó beruházást jelenti, mely a pótló és a bővítő beruházásokat foglalja magába. Pótlónak nevezzük az elhasznált tőkejavak pótlására szolgáló beruházást. A bővítő (nettó) beruházás kapacitásnövelő hatású.

58

A GDP nagysága (folyó áron, milliárd euróban) Ország Európai Unió Ausztria Franciaország Nagy- Britannia Németország Olaszország Magyarország

1991 5779,2 136,6 987,2 836,1 1432,7 939,6 17,6

1995 6594,8 179,8 1188,1 867,7 1880,2 839,0 34,1

2000 8561,9 207,0 1416,9 1559,4 2030,0 1164,8 50,6

Forrás: KSH Magyarországon 2003. első félévében a GDP növekedésében a keresleti oldalról meghatározó szerepe volt a lakosság fogyasztásának. A lakossági fogyasztás jóval gyorsabb ütemben emelkedett, mint a GDP. Az állóeszköz felhasználás igen alacsony volt. Az állóeszköz- felhalmozás alakulásában jelentősen érződik a világgazdasági recesszió elhúzódásának hatása. A magyar gazdaság üzleti szférájában a kockázatkerülő beruházási magatartás érvényesült. Alkalmas-e a bruttó hazai termék a jólét mérésére? A GDP mutató a gazdasági teljesítmény mutatója: nem veszi figyelembe a háztartások saját maga számára végzett szolgáltatásait, a rejtett és illegális gazdaság számbavétele nehéz, a jólét nemcsak az elfogyasztott termékek összege pl. szabadidő mint érték, a természeti katasztrófák után nő a GDP (csak az elpusztult termékek pótlását tekinti, a veszteséget nem), a jólét nemcsak a jövedelem nagyságától, hanem annak a társadalom tagjai közötti megoszlásától is függ, további mutatók is szükségesek a jólét bemutatására. Új típusú mutatók A jelenlegi gazdaságstatisztikai mutatószámok rendszere egyre élesebb viták középpontjába került. A hazai és a nemzeti termék- és jövedelem mutatók (GDP, GNI) ma már egyre jobban eltérnek a jólét jelzőszámától. A kibocsátást mérő mutatók növekményeinek számításakor figyelmen kívül hagyják az okozott környezeti kárt, viszont a környezetvédelemre fordított munkát a kibocsátás növekményeként elszámolják. A gazdasági tevékenységek elszámolására szolgáló makro mutatók több szempontból is kifogásolhatóak: A nemzeti, hazai elszámolások nem tükrözik a környezeti minőségben és a természeti erőforrás készleteiben bekövetkezett változásokat. A GDP-t alkotó jövedelmek között nem szerepelnek azok a szolgáltatások, amelyeket a természet nyújt. Még akkor sem, ha azok hatással vannak az életminőségre. Rejtve maradnak azok a szolgáltatások is, amelyek a gazdálkodás szennyezés költségeit csökkentik. (Pl.: a természeti közegek öntisztító képessége). Ez azért is félrevezető, mert ezek a természeti szolgáltatások egyrészt közvetlenül hatnak a piacon értékesített áruk termelésére és ily módon hatnak a GDP-re. A természeti tőke nemcsak piaci szolgáltatásokat nyújt, hanem azok értéknagyságát meghaladóan nem piaci jellegű szolgáltatásokat is.

59

Számos környezetvédelmi kiadás GDP növelő tételként jelenik meg. Ily módon a környezetszennyező tevékenység környezetvédelemmel párosulva kettősen is növeli a GDP-t. Egyrészt amikor számba veszik a szennyező tevékenység GDP hozadékát, másrészt amikor beszámítják a szennyezést csökkentő tevékenységet. Ugyanakkor a megelőző környezetbarát anyag- és energiatakarékos gazdálkodás negatívan hat a GDP-re. Ez esetben elképzelhető, hogy a GDP csökkentésével következik be jóléti növekedés. A fenti okok felvetik azt az igényt, hogy szükség van a nemzetgazdasági elszámolásoknak egy környezetbarát szempontból pontosított változatára. W. Nordhaus és J Tobin az általuk konstruált Nettó Gazdasági Jólét (Net Economic Welfare, NEW) mutatóval igyekeztek a felmerült problémákon enyhíteni azzal, hogy a NEW mutató kiszámításakor az alapmutatóhoz bizonyos tételeket hozzáadtak (pl.: a szabadidő, a háziasszonyok által végzett munka), illetve levontak (pl.: a környezetszennyezés ki nem fizetett költségei). Az eredmény egy lassú növekedést eredményező mutató. Herman Daly, John Cobbal összefogva megkonstruálta a Fenntartható Gazdasági Jólét Indexét (Index of Sustainable Economic Welfare, ISEW mutató). Az ISEW mutató is flow típusú mutató, reálisabb képet ad a valóságos jólétről, a gazdaságságról. Két lényeges ponton továbblép az eddigi mutatókon. A mutatóba beépítésre került a fogyasztási egyenlőtlenségek változásának a jólétre gyakorolt hatása, valamint a hosszú távú környezeti károsodások jelenértéke. 2.1.3.

Potenciális kibocsátás

A potenciális kibocsátás azt a maximális kibocsátást jelenti, amelyet a gazdaság előállíthat az árstabilitás ésszerű fenntartása és a rendelkezésre álló erőforrások optimális felhasználása mellett. A potenciális kibocsátást olykor magas foglalkoztatás melletti kibocsátásnak is nevezik. Ha a gazdaság eléri a potenciális kibocsátását, akkor a munkanélküliség alacsony, a termelés pedig magas szintű. A potenciális kibocsátást a gazdaság termelőkapacitása határozza meg, ami a rendelkezésre álló inputtényezők (tőke, munka, föld stb.) mennyiségétől, valamint a gazdaság technológiai hatékonyságától függ. A potenciális kibocsátás általában lassan és egyenletesen növekszik, hiszen az olyan termelési tényezők, mint a munka vagy a tőke állománya, illetve a technológia színvonala igen lassan változik az időben. Ezzel szemben a tényleges kibocsátás erőteljes ciklikus kilengéseket mutat, ha a kiadások hirtelen megváltoznak. 2.1.4.

A gazdaság flow és stock jellegű változói

A makrogazdaság vizsgálatának középpontjában álló makro folyamatok úgynevezett folyam – jellegű (flow) változókkal írhatóak le. A folyamváltozók egy időszak (általában egy év) eredményeit rögzítik. (Az SNA rendszer mutatói flow változóknak tekinthetőek.) A folyam jellegű változók eredményeként a gazdaság állományi jellegű paraméterei módosulnak. Az állományi mutatókat stock mutatóknak nevezzük. A makrogazdaság teljesítményének eredményeként a felhalmozás révén a gazdaság vagyona évről évre növekedik. A makrogazdaság vagyona a nemzeti vagyon, mely a stock mutatók közé tartozik.

60

A nemzeti vagyon és az éves teljesítmények között kölcsönös összefüggés áll fenn. Minél nagyobb a nemzeti vagyon, annál nagyobb lehet a flow jellegű teljesítmény. Ugyanakkor igaz az is, hogy a növekvő teljesítmény a nemzeti vagyon felhalmozódásához vezet. A nemzeti vagyon főbb részei: A termelő és nem termelő állóalapok, A háztartások tartós fogyasztási cikkei, A feltárt és használatba vett természeti erőforrások, Kiművelt emberfő, Egyebek (arany, deviza, műkincs készletek, külföldi követelések). 2.1.5.

A gazdasági növekedés alapösszefüggései

A gazdasági növekedés fogalma A gazdaság az állandó változások közepette rendszeresen bővül. Hosszú távon általában nő a kibocsátás és a kibocsátás minőségi paraméterei is változnak. Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mi lehet az oka annak, hogy a gazdaság hosszú távon egy folyamatosan emelkedő pályán (trenden) mozog, és mi jellemzi ezt a változást. A gazdasági növekedés egy olyan gazdasági folyamat, amely elsősorban a gazdaság mennyiségi gyarapodását jelöli. A gazdaság fejlődése tágabb fogalom, mint a gazdasági növekedés. A gazdasági fejlődés egy magasabb szint (kibocsátás minőségi változása, életszínvonal, iskolázottság, egészségi állapot, technikai színvonal változása stb.) felé való haladásra utal. A gazdasági fejlődés tartalmazza mindazokat a minőségi – többnyire mennyiségileg nem is mérhető – változásokat, amelyek a termelésben, a fogyasztásban, a környezetben végbemennek, ezzel javítják az emberek munka- és életkörülményeit. A gazdasági növekedés számbavétele folyó (flow) vagy állapot (stock) mutatók igénybevételével történik. Ha valaki történetesen arra kíváncsi, hogy milyen nagyságú a nemzeti vagyon, a foglalkoztatottak száma, a tőkeállomány és a pénzállomány, természetesen stock mutatót használ. A különböző időszakok stock mutatóinak eltéréseiből következtethetünk a növekedés természetére. A gazdasági növekedés mérése A gazdasági növekedés mérésére az anyagmentes (hozzáadott érték típusú társadalmi végtermék, GDP) vagy a nettó termelés (NDP és NNI) mutatói alkalmasak. Ismeretes, hogy a teljesítmény számbavétele folyó, illetve összehasonlító áron történhet. A kétféle áron számba vehető gazdasági teljesítmény közül az összehasonlító áron vett – reál teljesítmény - az elfogadott. Egyszerűen annál a praktikus oknál fogva, hogy a folyó áron számba vett kibocsátás az infláció miatt torzít. A gazdasági növekedést általában flow, de minden esetben reál (reál GDP, reál GNI) mutatóval jellemzik. A gazdasági növekedés kifejezésére használják ezek összvolumenének százalékos növekedését (növekedési ráta) és az egy főre jutó nagyságukat (növekedés színvonala) egyaránt.

61

Gazdasági növekedés ütemének alakulása, A GDP változása az előző évhez képest (%) Ország Európai Unió Ausztria Franciaország Nagy- Britannia Németország Olaszország Magyarország Forrás: KSH

1990 2,5 4,7 2,6 0,8 5,7 2,0 - 3,5

1997 2,5 1,6 1,9 3,4 1,4 2,0 4,6

1998 2,9 3,9 3,4 2,9 2,0 1,8 4,9

1999 2,9 2,7 3,2 2,4 2,1 1,6 4,2

2000 3,4 3,5 3,8 3,1 2,9 2,9 5,2

2001 1,4 0,7 1,8 2,0 0,6 1,8 3,8

A gazdasági növekedés színvonala Az 1 főre jutó GDP alakulása Magyarországon Év $-ban kifejezve PPS* euróban kifejezve 1990 3 189 6 030 1997 4 504 9 080 1998 4 651 9 710 1999 4 769 10 390 2000 4 649 11 230 * PPS: Purchasing Power Standards (vásárlóerő) Forrás: KSH A gazdasági növekedés tényezői A gazdasági növekedés tényezői (forrásai) azok a ráfordítási lehetőségek (makrogazdasági inputok), amelyek nélkül az össztársadalmi szintű termelés és annak növekedése nem lehetséges. Ezek a következők: a rendelkezésre álló munkaerő-állomány, a tőke, a földterület és egyéb természeti erőforrások, a technikai haladás. A rendelkezésre álló munkaerő-állomány egyrészt a kifejthető munka mennyiségével, másrészt annak minőségével (a munka termelékenységével) hat a növekedésre. Külön ki kell hangsúlyozni a munkaerő-állomány általános és szakmai képzettségének, műveltségének, szerkezetének szerepét. A tőkeállomány növekedése elsősorban a beruházási tevékenység következménye. A beruházások tehát maguk is növekedési tényezők, egyrészt tömegükkel, másrészt hatékonyságukkal. Beruházások révén valósul meg, tárgyiasul a technikai haladás. A földterület és egyéb természeti erőforrások hatása egyrészt a mezőgazdasági termelés növekedésén, másrészt a többi termelési ágazat ráfordítási viszonyain keresztül hat a növekedésre. A technikai haladás az a növekedési tényező, amely hatására a kibocsátás állandó ráfordítások mellett is nő. Hatására nő a többi tényező hatékonysága. A technikai haladás különböző szempontok szerint csoportosítható.

62

Megnyilvánulás szempontjából: megtestesült technikai haladás (új gépekben, berendezésekben jelenik meg), meg nem testesült technikai haladás (a munkafolyamatok jobb megszervezésében, hatékonyabb irányításban jut kifejezésre). Motivációja szerint lehet: autonom technikai haladás (a saját törvényszerűségei szerint alakuló műszaki és tudományos fejlődés határozza meg), indukált technikai haladás (a gazdasági, társadalmi vagy politikai körülmények által megkövetelt). Napjainkban a felfedezések 70%-a a véletlen műve. Ez azt jelenti, hogy a felfedezések nem tervezhetőek. A technikai haladásnak önmozgása van. Számos kutatás és ennek révén elért kutatási eredmény származtatható a kor, valamint a gazdaság szükségleteiből. Például ilyen jellegű kutatás indult el a II. világháború idején az amerikai és a szovjet laboratóriumokban, hogy a német atombomba kifejlesztését célzó kutatásokat ellensúlyozzák. Napjainkban az AIDS elleni gyógyszer kifejlesztése érdekében végeznek ilyen kutatásokat. A növekedési elméletek szerint lehet: exogén technikai haladás, endogén technikai haladás. A technikai haladásnak exogén illetve endogén megosztása annak figyelembevételével történik, hogy az egyes növekedési elméletek modelljeikben miként kezelik a technikai haladást. Exogén a technikai haladás, ha a növekedési modellben külső adottságként szerepel a technikai haladás, azaz a termelési függvény külső változója. Vannak olyan növekedési elméletek, amelyek szerint a technikai haladás nem külön változó, hanem az erőforrások hatékonyságának emelkedésében jelenik meg. Ezt a formát hívjuk endogén technikai haladásnak. A gazdasági növekedés feltételei A termelésben létrehozott reálérték növekedés nem elég a növekedéshez. Ez feltételezi a létrehozott termék realizálását is, azaz a megtermelt termékeket el kell juttatni a fizetőképes kereslethez. A termeléshez a növekedés tényezőit be kell szerezni a makro piacokról. Ehhez szükség van a piacok ismeretére. Folytathatnánk a példák felsorolását. A lényeg az, hogy a növekedéshez nem elegendők a tényezők, hanem egyéb feltételek is szükségesek. A növekedés feltételei azok a körülmények (katalizátorok), amelyek önmagukban nem vezetnek kibocsátáshoz, de nélkülük nem lehet termelni. Növekedési feltételek: Megfelelő természeti- földrajzi környezet, Felvevőpiac, társadalmi-politikai feltételek, nemzetközi társadalmi- politikai feltételek, információ.

63

A gazdasági növekedés típusai A gazdasági növekedés két alaptípusát különböztetjük meg: extenzív gazdasági növekedést, intenzív gazdasági növekedést. Az extenzív gazdasági növekedés a növekedés olyan módja, amikor a kibocsátás a termelési tényezők mennyiségi növekedésének eredménye. Az intenzív gazdasági növekedést az jellemzi, hogy a kibocsátás növekedése a termelési tényezők változatlan mennyisége mellett következik be, vagyis a tényezők hatékonysága nő. A két növekedési típus egyértelmű elválasztása sok nehézséget okoz. Teljes egészében nem is lehetséges, mert a kettő – ha különböző súllyal is –, de egymás mellett létezik. Könnyebb talán bizonyos gazdaságfejlődési periódusokhoz kötni, amikor egyértelműen látszik egyik vagy másik típus túlsúlya. Az 1950-es, 1960-as években Magyarországon egyértelműen extenzív típusú növekedés folyt.

2.1.6.

A gazdasági növekedés határai

1970-es években a Római Klub tanulmányában megfogalmazta aggodalmát a jövőért. Legfőbb problémaként az alábbi jelenségeket tekintették: a fejlődő országok népességének növekedése túl gyors, az olajárrobbanás bekövetkezése, a lassuló termelékenység-növekedés. A 80-as évekre a fejlődő országok népesség-növekedési üteme lelassult. A 90-es évek: újabb pesszimista várakozásokat hoztak magukkal: a globális felmelegedést, a savas esők hatását, az ózonréteg elvékonyodását, a trópusi esőerdők kiirtását. A felmerült problémák jelzik, hogy a kibocsátás növekedése a környezet rovására valósul meg. A gazdasági növekedés és a környezeti minőség kapcsolata Napjainkban alapvető követelményként kell hogy megfogalmazódjék az az elv, mely szerint a fejlődés meghatározó elemévé kell válnia a környezet védelmének, azaz a fenntartható fejlődésnek. A fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely biztosítja a jelen szükségleteinek a kielégítését, anélkül, hogy lehetetlenné tenné a jövő generációk szükségleteinek kielégítését. A környezet védelme nélkül lehetetlen a fejlődés, és a fejlődés nélkül nem biztosíthatóak a környezet védelméhez szükséges beruházások. Becslések szerint 1990- 2030 között a világ lakosságának száma 3,7 milliárddal nő, az élelmiszerigény megduplázódik, az ipari termelés és az energia- felhasználás megháromszorozódik, és ezen belül a fejlődő országokban az ötszöröződése várható. Ez a növekedés magában hordozza: a környezeti katasztrófák kockázatát, de magában hordozhatja a jobb környezet megteremtésének a lehetőségét is. Az, hogy melyik alternatíva fog bekövetkezni, alapvetően politikai döntéseken múlik. A fejlett országok 1970 utáni fejlődésének tapasztalatai azt mutatják, hogy a szennyezés egy bizonyos fejlettségi szintig nő, még akkor is, ha a társadalom megkezdi az

64

erőfeszítéseket a környezet védelme érdekében. Később – egy bizonyos fejlettségi szint után - a GDP növekedésével nem jár együtt a szennyezési szint növekedése, sőt a szennyezési szint radikálisan csökkenhet. A Világ Bank 1993. évi jelentése szerint a világ nagyobbik része 2030-ra sem éri el azt az egy főre jutó GDP –t amelynél a környezetminőség javulni kezd. A világ legfejlettebb országaiban 2030-ra meghaladják a 40 000 $/fő értéket, miközben Kelet Európa 8 000 dollárra Ázsia pedig 1 000 dollár körülire növelheti az 1 főre jutó GDP-t. A kibocsátás növelés és a környezet minősége közti kapcsolat

Az ábrából kitűnik, hogy technológiai váltás nélkül a kibocsátás növekedésével a környezet minőségének romlása következik be. Amennyiben azt akarjuk elérni, hogy a GDP úgy növekedjen, hogy a környezet minősége is javuljon, elengedhetetlenül szükség van a termelésben végbemenő technológiai váltásra. A csökkenő hozadék érvényesülése technológiai váltással megvalósítható. 2.1.7.

A gazdasági növekedés alapmodelljei

A gazdasági növekedés, fejlődés kérdései a második világháborút követő időszakban kerültek előtérbe a közgazdaságtanban. Az állam növekvő gazdasági beavatkozása szükségessé tette a növekedés, fejlődés főbb tényezőinek, a fejlődő gazdaságok egyensúlyi feltételeinek a meghatározását. A modern növekedési elméletek választ kívánnak adni arra az egyszerű kérdésre, hogy mit kell tenni annak érdekében, hogy a gazdaság ciklikus mozgása mérséklődjék, hogy a gazdaság kiegyensúlyozott növekedése valósuljon meg. Az absztrakt modelleken alapuló, fejlett tőkés gazdaságot feltételező növekedési elméleteknek elméleti alapjuk szerint két alaptípusuk van: Keynes elméleti rendszerére épülő modellek, Neoklasszikus növekedési modellek. Mindkét növekedési elmélet típus az egyensúlyi növekedés bizonyos felfogásán alapul. A keynesi típusú modellek kiindulópontja a makroökonómia alap egyenletrendszere. A vizsgálatok középpontjában a makrogazdasági összkereslet áll. Az egyensúlyi növekedést biztosító legfontosabb feltétel az összkereslet növekedése. Az összkeresleten belül kiemelt szerep jut a beruházásoknak. A beruházások a multiplikátor hatáson keresztül növelik a makrogazdaság jövedelmét. A makrogazdasági jövedelem (termelés) az 65

akcelerátor hatáson keresztül meghatározza a beruházások keresletét. Az akcelerátor hatás lényegesen nagyobb, mint a multiplikátor hatás. A keynesi típusú növekedési modellek megjelenésével azonnal megindult azok neoklasszikus bírálata és a bírálatok nyomán alakultak ki a neoklasszikus növekedési elméletek. E modellekben a termelés növekedésének nagysága a termelési tényezők mennyiségének és a műszaki haladásnak a függvénye. A vizsgálat középpontjában a kínálat elemzése található, a kereslet meg sem jelenik a modellekben. A növekedési elméletek aggregált termelési függvényre épülnek.

2.2. A pénzpiaci egyensúly, az infláció és annak gazdasági hatásai 2.2.1.

A pénzpiac kínálati és keresleti oldala

A pénz lényege és szerepe a gazdaságban A pénz az árutermelő gazdaság kategóriája. A nemzetgazdaságban általános elszámolás egységként, általános fizetési eszközként és az értékmegőrzés eszközeként szolgál. Elszámolási egység funkcióját akkor tölti be a pénz, amikor más áruk mértékegységéül szolgál, és lehetővé teszi az áruk összehasonlítását. Az áruk cseréjének lebonyolításakor a pénz forgalmi funkcióját tölti be. A fizetési eszköz funkció ellátásakor az áru és a pénz mozgása elválik egymástól. (pl.: adófizetés, transzferfizetés, egyoldalú jövedelemátengedés). A pénz a vagyontartási eszköz szerepét akkor tölti be, ha valamely időpontban a forgalomból kilép. A mai modern pénzről elmondható, hogy hitelpénz, mivel hitelnyújtással keletkezik és a hitel visszafizetésével szűnik meg, nemesfémre be nem váltható. A modern piacgazdaságban kulcsszerepet játszik a pénz. Modern pénzt csak olyan intézmény teremthet, mely erre törvényes felhatalmazással rendelkezik. A hitelpénz megjelenési formáját tekintve lehet készpénz és bankszámlapénz. Készpénz a tárgyi alakban megjelenő pénz: a bankjegy és az érme. Bankszámlapénz alatt a bankkal szemben fennálló követelést értjük. A modern pénzrendszerben a fizetések túlnyomó részét bankszámlapénzben bonyolítják le. A pénzkínálat Pénzkínálaton egy gazdaságban forgalomban lévő pénzmennyiséget értjük. A pénzkínálatot – a likviditási fok - alapján különböző csoportokba sorolhatjuk: Monetáris bázisnak (M0) nevezzük a jegybankpénz azon részét, mely magába foglalja a forgalomban lévő készpénzt és a kereskedelmi bankok jegybankpénz tartalékát. Szűkebb értelemben vett pénz (M1) a bankszférán kívüli magánszektor teljesen likvid pénzeszközei. Ide sorolható a forgalomban lévő készpénz és a kereskedelmi bankoknál lévő látra szóló betétállomány. Tágabb értelemben vett pénz (M2) az M1 összegén kívül magába fogalja a magánszféra (háztartás, vállalat) lekötött betéteit (kvázi pénz) is. A pénzpiacon a szűkebb értelemben vett pénz keresletének és kínálatának kapcsolatrendszerét értjük. A pénzkínálatot a bankrendszer (jegybank és a kereskedelmi bankok összessége) határozza meg, mivel a pénzt a bankok teremtik jegybankpénz és kereskedelmi bankpénz formájában. Kétszintű bankrendszer esetén a felső szinten a jegybank áll, mely az alábbi funkciókat végzi: pénzjegy kibocsátási monopólium,

66

a pénz stabilitásának biztosítása, lebonyolítja a kormány pénzügyeit, kezeli az ország monetáris tartalékait. A bankrendszer második szintjét a kereskedelmi bankok alkotják. A gazdaság szereplőivel ők tartják a kapcsolatot. A kereskedelmi bankok alapvető funkciói: idegen tőke gyűjtése (passzív ügylet), hitelnyújtás (aktív ügylet), bankszámlák vezetése (fizetési forgalom lebonyolítása). A forgalomban lévő pénz mennyiségének alapja a jegybankpénz állomány, mely a pénzmultiplikátor hatáson keresztül határozódik meg. A pénzmultiplikátor kifejezi, hogy egységnyi jegybankpénz hány szoros pénzteremtést tesz lehetővé.

Pénzmultip likátor 

M1 M0

A készpénzhányad megmutatja, hogy a forgalomban lévő pénzmennyiség mekkora hányada a készpénz

Készpénzhányad 

Készpénz Készpénz  kereskedelmibankpénz

A forgalomban lévő pénzmennyiség,(a pénzkínálat) a jegybankpénz mennyiségétől, a készpénzhányadtól és a tartalékrátától függ A készpénzhányad nagyságát a gazdasági szereplők fizetési szokásai és a bankrendszer technikai fejlettsége határozza meg. A tartalékolás alsó határát (kötelező tartalékráta) a jegybank kötelezően előírja. A kötelező tartalékráta a jegybanki tartalék és a betétállomány hányadosa. A pénzmultiplikátor egyik fontos elemét a központi bank meghatározza, ezen keresztül hatást gyakorol a forgalomban lévő pénz mennyiségére azaz a pénzkínálatra. Ez a hatás annál erősebb, minél kisebb a készpénzhányad és minél magasabb a kötelező tartalékráta. (A központi bank a tartalékrátán kívül egyéb eszközökkel is képes a pénzkínálatot befolyásolni. E témának a részletesebb kifejtésére a monetáris politika részben kerül sor.) A pénzkínálat a nominális pénzmennyiséget jelenti, melynek reálértéke – vásárlóereje – az árszínvonaltól függ. Pénzkereslet A pénzkereslet alatt a gazdaság szereplőinek pénztartási igényét értjük. A pénzkeresletnek három alapvető indítéka van: tranzakciós pénzkereslet (a vásárlások lebonyolításához szükséges pénzmennyiség iránti igény), óvatossági pénzkereslet (előre nem tervezett vásárlások fedezésére szükséges pénzmennyiség), spekulációs pénzkereslet (vagyontartási céllal igényelt pénzmennyiség). A pénzkeresletet is reál pénzmennyiségként értelmezhetjük. A gazdasági szereplők meghatározott nagyságú vásárlóerőt jelentő pénzmennyiség tartási igénnyel rendelkeznek. 67

Mi határozza meg a tranzakciós pénzkereslet nagyságát? A tranzakciós pénzkereslet a rendszeresen vásárolt áruk reálértékével arányosan változik. A lebonyolított tranzakciók értékösszegét a reáljövedelem befolyásolja. A tranzakciós pénzkereslet egyenesen arányos a makrojövedelemmel. Óvatossági pénzkereslet nagysága A gazdaság szereplői minden kiadásaikat előre nem képesek megtervezni. A váratlanul bekövetkező eseményekre (háztartási eszköz meghibásodik, meg kell javíttatni, betegség esetén gyógyszer vásárlás stb.) pénzt kell tartalékolni. Az óvatossági okból történő tartalékolás nagysága elsősorban a reáljövedelem függvénye. Nagyobb reáljövedelem esetén nagyobb az óvatossági célból tartalékolt pénz mennyisége. Az óvatossági pénzkereslet és az egyéb befektetések összehasonlítása Óvatossági pénzkereslet

Egyéb befektetés (értékpapír, reáltőke) Előny A pénz azonnal felhasználható az esemény A pénz tulajdonosának kamatot bekövetkezésekor (nincs időveszteség, hoz. nincsenek költségek). Hátrány A gazdaság szereplői nem realizálnak A rendkívüli esemény kárát azonnal kamatjövedelmet nem lehet elhárítani. Az óvatossági pénzkereslet alternatív költséggel rendelkezik. Az óvatossági pénzkereslet alternatívája a pénznek egyéb vagyontárgyba (lekötött betét, értékpapír) történő elhelyezése, ebből kifolyólag a kamatláb nagyságának alakulásától függően fordított arányban változik az óvatossági pénzkereslet nagysága. Spekulációs (vagyontartási) pénzkereslet A vagyontartási célra keresett pénz a kamatláb nagyságának a függvényében változik. A kamatláb változásából kikövetkeztethető, hogy a gazdaság szereplőinek spekulációs pénzkereslete miként változik. Az egyének kialakítanak magukban egy elképzelést az átlagos kamatlábra vonatkozóan. Az érvényes piaci kamatlábat az általuk elképzelt átlagos kamatlábhoz viszonyítják, és az eltérésből következtetnek a kamatláb várható alakulására. (magas kamatláb esetén a kamatláb csökkenésére, alacsony kamatláb esetén annak növekedésére számítanak.) Minél alacsonyabb a kamatláb annál többen számítanak annak növekedésére, ezért csökkenteni akarják értékpapír állományukat, ezáltal a spekulációs pénzkereslet nő. Minél magasabb a piaci kamatláb annál kisebb a vagyontartási célú pénzkereslet. A vagyontartási célú pénzkereslet a piaci kamatlábtól függ, azzal ellentétesen változik. (A spekulációs pénzkereslet alakulását a gazdaság szereplőinek várakozásai is befolyásolják.) Az összesített pénzkereslet nagyságát megkapjuk, ha mindhárom keresleti elemet összegezzük. A reál pénzkereslet ennek megfelelően a reáljövedelemtől és a kamatlábtól függ. Összesített pénzkeresleti függvény

68

2.2.2.

A pénzpiaci egyensúly – az LM görbe

Miután ismerjük a pénzkeresletet és pénzkínálatot, meghatározhatjuk a pénzpiac egyensúlyi állapotának feltételeit. Az egyensúly akkor teljesül, ha a pénzkereslet megegyezik a tényleges pénzkínálattal. reál pénzkereslet = reál pénzkínálat Kiinduló feltételként megfogalmazzuk, hogy a reál pénzkínálat nem változik, azaz meghatározott nominál pénzmennyiség és árszínvonal mellett alakul ki. A makrojövedelem változásával (pl.: növelésével) a pénzkeresleti függvény párhuzamosan eltolódik (növekszik), a pénzkínálat változatlansága mellett magasabb kamatláb mellett jön létre a pénzpiac keresleti és kínálati oldalának az egyensúlya. A pénzpiac egyensúlyát egy olyan függvénnyel írhatjuk le, mely összekapcsolja a kamatláb és a reáljövedelem összetartozó értékeit adott reálpénzkínálat mellett. Ezt a pénzkeresletipénzkínálati görbét hívjuk LM (Liquidity-Money) görbének. LM görbe származtatása

Az LM görbe jellemzése: Az LM görbén lévő pontok (makrojövedelem és kamatláb kombinációk a pénzpiac egyensúlyát reprezentálják, Az LM görbén kívüli pontok esetében nincs egyensúly a pénzpiacon,

69

Az LM görbe alatti pontok túlkeresletes pénzpiaci állapotot tükröznek (alacsony a kamatláb az adott jövedelemszintek mellett, kötvények eladásával kívánnak pénzhez jutni a gazdaság szereplői, a kötvények árfolyama csökken, ennek következtében a kamatláb nő), Az LM görbe feletti pontok túlkínálatos pénzpiaci állapotot tükröznek (magas a kamatláb az adott jövedelemszintek mellett, kötvények vásárlásával kívánnak a pénztől megszabadulni a gazdaság szereplői, a kötvények árfolyama nő, ennek következtében a kamatláb csökken), Az LM görbe meredeksége pozitív, azaz ha nő a jövedelem, a pénzkereslet nő, az értékpapírok árfolyama csökken, ezáltal a kamatláb nő. Az LM görbe elmozdulása Az LM görbe jobbra tolódik , ha: a nominál pénzkínálat nő vagy az árszínvonal csökken. Az LM görbe balra tolódik, ha: a nominál pénzkínálat csökken vagy az árszínvonal nő, Az LM görbe elmozdulása

A pénzkínálat változásának hatására ugyanazon egyensúlyi jövedelemhez magasabb vagy alacsonyabb kamatláb tartozik. 2.2.3.

Az infláció

Inflációról beszélünk, ha emelkedik az általános árszínvonal. Az árszínvonal a termékek árainak súlyozott számtani átlaga Árindexek segítségével mérjük az inflációt. Fogyasztói árindex (CPI): azt mutatja meg, mennyivel többe kerül a t-ik évben ugyanannyi hasznosság elfogyasztása, mint a (t-1)-ik évben. Szokták megélhetési költségindexnek is nevezni. Egy tipikus fogyasztói kosár árváltozását mutatja A GDP-deflátor index a GDP a nominál és a reál GDP hányadosának értéke. A fogyasztói árindex és a GDP deflátor index összehasonlítása  pit  qibázisév  pit  qitárgyév

CPI =



pit 1  qibázisév

GDP deflátor =

70



pit 1  qitárgyév

- A fogyasztói kosár termékeire vonatkozik. - Gyorsan számítható. - Bázis súlyozású. - Nem tükrözi a helyettesítési hatást. - Felülbecsüli az inflációt.

Teljeskörű. Lassabban számítható. Tárgyidőszaki súlyokkal. Helyettesítési hatást tükröz, de életszínvonalromlást nem. - Az infláció tényleges mutatószáma. -

Az inflációs ráta az árszínvonal százalékos változása. Az inflációs ráta kiszámítása:

Inflációs ráta 

Ársz int a t. évben  ársz int a (t  1). évben *100 ársz int a (t  1). évben

Amennyiben az inflációs ráta negatív értékű deflációról beszélünk. A fogyasztói árak százalékos alakulása az előző évhez képest Ország Európai Unió Ausztria Franciaország Nagy- Britannia Németország Olaszország Magyarország Forrás: KSH

1990 5,3 2,8 5,8 7,0 2,7 6,2 28,9

1997 1,7 1,2 1,2 1,8 1,5 1,9 18,3

1998 1,3 0,8 1,4 1,6 0,6 2,0 14,3

1999 1,2 0,5 1,3 1,3 0,6 1,7 10,0

2000 2,1 2,0 3,0 0,8 2,1 2,6 9,8

2001 2,3 2,3 2,7 1,2 2,4 2,3 9,2

A statisztikai számításoknál találkozhatunk a maginflációval (alapinfláció) melynek az a célja, hogy a fogyasztói árindex különböző egyszeri hatásoktól (pl. időjárás, világpiaci ármozgás) való megtisztításával feltárja az infláció un. kemény magjának, az alapinflációnak az alakulását. A maginfláció számításakor a fogyasztói kosárból kivett tételek a következők: nem feldolgozott élelmiszerek, háztartási energia, járműüzemanyag, egyéb idényáras termékek, a társadalombiztosítás által támogatott gyógyszerek, hatósági áras szolgáltatások, saját tulajdonú lakásszolgáltatás. Az infláció fajtái A betegségekhez hasonlóan, az infláció súlyossága is különböző lehet. Ennek alapján háromféle inflációt különböztetünk meg: kúszó, vágtató és hiperinflációt.

71

Kúszó infláció Ha az árak lassan és előre látható módon emelkednek, kúszó inflációról beszélünk. Szokás egyszámjegyű éves inflációs rátaként is meghatározni. Ha az árak viszonylag stabilak, az emberek bíznak a pénzben. Hajlandóak pénzt tartani, hiszen a pénz csaknem ugyanannyit ér egy hónap vagy egy esztendő múlva is, mint ma. Nem riadnak vissza attól, hogy pénzben rögzítsék a hosszú távú szerződések feltételeit, biztosak ugyanis abban, hogy nem következnek majd be túl nagy változások az adásvételi ügyletekben szereplő termékek relatív áraiban. A legtöbb iparilag fejlett országban kúszó inflációt regisztráltak az elmúlt évtizedben. Vágtató infláció Az évente két- vagy három számjegyű – 20, 100, 200 százalékos – inflációt vágtató inflációnak nevezzük. A fejlett ipari államok közül egyesek, például Olaszország vagy Japán időről időre megtapasztalták ezt a jelenséget. Sok latin-amerikai országban, például Argentínában vagy Brazíliában, az infláció elérte az évi 50-700 százalékot a hetvenes és nyolcvanas évek folyamán. Ha gyökeret ver a vágtató infláció a gazdaságban, súlyos torzulásokat okozhat. A gazdasági szereplők védekezésképp egy árindexhez vagy külföldi valutához, például dollárhoz kötik a legtöbb szerződés értékét. E feltételek között a pénz igen gyorsan veszít értékéből, ezért az emberek csak a napi tranzakciókhoz minimálisan szükséges pénzmennyiséget tartják likvid formában. A pénzügyi piacok elsorvadnak, a tőke ugyanis külföldre menekül. Az emberek árut halmoznak fel, házakat vásárolnak, és még kivételesen sem adnak kölcsön pénzt alacsony nominális kamatlábra. Meglepő tapasztalat, hogy néhány gazdaság még vágtató infláció mellett is képes a gyors növekedésre, annak ellenére, hogy az árrendszer ilyen rosszul működik. Hiperinfláció A gazdaságok szemmel láthatóan túlélik a vágtató inflációt, a harmadik és legszörnyűbb betegség, a hiperinfláció azonban torkon ragadja őket. Semmi jóra sincs kilátása a piacgazdaságnak, ha az árak évente egymillió vagy egybillió százalékkal növekednek. A hiperinfláció különösen érdekes az áremelkedéseket tanulmányozó kutató számára, hiszen nyilvánvalóvá teszi az infláció romboló hatásait. Az amerikai polgárháború idején kialakult hiperinflációt jellemzik az alábbi sorok: Korábban pénzzel a zsebben szoktunk menni az üzletbe, majd élelmiszerrel teli kosárral tértünk haza. Most azonban megfordult a helyzet, a pénz van odafelé menet a kosárban, a vásárolt élelmiszer pedig elfér a zsebünkben. Mindennek szűkében vagyunk, a pénzt leszámítva. Az árak kaotikusak, a termelés szétesett. Az az étel, amely korábban egy operaelőadás árába került, ma hússzor annyiért kapható meg. Mindenki „dolgokat” igyekszik felhalmozni, szabadulni próbál a „rossz” papírpénztől, ami kiszorítja a forgalomból a jó fémpénzt. Az emberek részben visszatérnek a nehézkes cserekereskedelemhez.

Az elméleti közgazdaságtanban az inflációt kiváltó okai szerint is osztályozzák. Ha az összkeresleti függvény bármilyen okból jobbra felfelé tolódik, akkor változatlan kínálati feltételek mellett az egyensúly magasabb árszinten fog kialakulni. Keresleti infláció Azt az inflációt, melyet az összkereslet növekedése idéz elő kereslet „húzta” inflációnak, vagy röviden keresleti inflációnak nevezünk. Keresleti inflációt mindazok a jelenségek 72

előidézhetik, amelyek a keresleti függvény eltolódását eredményezik. Mivel az összkeresleti függvény egyaránt tükrözi a pénzpiac és az árupiac változásait, így az infláció mindkét piacról elindulhat. Keresleti inflációt kiváltó okok: Árinfláció (az árupiac oldaláról) az autonóm (jövedelemtől független) fogyasztás megnövekedése, a nominálbérek emelkedése, ár-bér spirál (a nominálbérek és az árszínvonal növekedésének egymásutánisága), beruházási kereslet növekedése, a kormányzat túlköltekezése, anticipált (előre látott, várt) infláció. hazai valuta leértékelése (az export oldalról). Pénzinfláció (a pénzpiac oldaláról) - a nominális pénzmennyiség (pénzkínálat) megnövekedése, Kínálati (költség) infláció Az árszínvonal növekedése akkor is bekövetkezik, ha a kínálati függvény balra eltolódik, azaz meghatározott árszínvonal mellett csökken a kínálat nagysága. Kínálati inflációt kiváltó okok: nyersanyagok, alapanyagok árának emelkedése, importtermékek árának emelkedése, bér-ár spirál (költségek növekedése), növekvő adók, anticipált infláció , hazai valuta leértékelése (az import oldalról). Anticipált versus nem anticipált infláció Az infláció elemzésében fontos megkülönböztetni, hogy előre látják-e vagy sem a gazdasági szereplők az árak emelkedését. Tegyük fel, hogy évente 3 százalékkal emelkedik az összes ár, és mindenki arra számít, hogy ez a trend folytatódik. Kihoz-e bárkit is a sodrából ez az infláció? Számít-e valamit, hogy az infláció tényleges és várt rátája egyaránt 1, 3 vagy 5 százalék évente? A közgazdászok többnyire úgy vélik, hogy a mérsékelt ütemű anticipált infláció csekély hatást gyakorol a gazdasági hatékonyságra, a jövedelem és a vagyon elosztására. Az árak egyszerűen csak változó mércévé válnak, az emberek pedig ehhez igazítják viselkedésüket. A valóságban azonban az infláció rendszerint nem anticipált. Az orosz emberek például hosszú évtizedeken keresztül hozzászoktak a stabil árakhoz. Amikor az árakat 1992-ben felszabadították, senki sem számított arra, még a közgazdász szakértők sem, hogy 5 év leforgása alatt az árak mintegy ezerszeresükre emelkednek. Azok az emberek, akik szerencsétlen módon rubelben tartották vagyonukat – akár készpénzben, akár takarékbetétben -, egy idő múlva arra ébredtek, hogy megtakarításuk elveszítette értékét.

73

Az infláció társadalmi költségei Az egyik költség az emberek által tartott pénz értékét csökkentő inflációs adó. A magasabb inflációs ráta magasabb nominálkamatlábhoz vezet, ami alacsonyabb reálpénzállományt eredményez. Ha az emberek alacsonyabb reálpénzállományt tartanak maguknál, akkor gyakrabban kell a bankba menniük, hogy pénzeiket fölvegyék. A pénztartás csökkenéséből származó kellemetlenséget metaforikusan cipőtalpköltségnek nevezzük. A másik költség az, hogy a vállalatoknak gyakrabban kell változtatniuk az infláció miatt áraikat. Az árak változtatása költséges (árjegyzéket kell módosítani, terjeszteni). Az ilyen típusú költségeket étlapköltségeknek nevezzük. Az infláció harmadik költsége, hogy az étlapköltségekkel szembesülő vállalatok rendszertelenül változtatják áraikat. Ezért minél nagyobb az inflációs ráta, annál nagyobb a relatív árak változása. Az infláció a relatív árak instabilitását eredményezi. Mivel a piacgazdaságokban az erőforrások hatékony elosztása a relatív áraktól függ, az infláció mikroökonómiai szinten csökkenti a hatékonyságot. Ha egy termék piaci ára emelkedik, csekély mértékű általános infláció mellett, akkor a vásárlók és eladók egyaránt tudják, hogy valamilyen változás következett be a szóban forgó termék kínálati és/vagy keresleti feltételeiben, és ennek megfelelően módosítják viselkedésüket. Ha a környék minden élelmiszer-áruháza 50 százalékkal emeli például a marhahús árát, a figyelmes fogyasztók rögtön rájönnek, hogy elérkezett a csirkehús ideje. Az is megvilágító erejű, ha 90 százalékkal csökken az új számítógépek ára, mert mindenki kapcsol, hogy időszerű a régit lecserélni

Az infláció negyedik féle költsége, hogy megváltoztatja az adóterheket, az adózás mértékét. Az infláció eltorzítja a pénz értékét is. A készpénz formában lévő pénznek zérus a nominális kamatlába. Ha az éves inflációs ráta 0-ról 10 százalékra emelkedik, a készpénz éves reálkamatlába 0-ról mínusz 10 százalékra esik. E torzulást semmilyen módon sem lehet helyesbíteni. Az infláció hatása váratlan módon is érvényesülhet. A kormányok gyakran hagyják például, hogy programjaik reálértéke csökken az árak emelkedésével

A folyamatosan változó árszínvonal megnehezíti az emberek pénzügyi tervezését. Végbemegy a jövedelmek és vagyonok újraelosztása a különböző csoportok között. A magas infláció ingadozó infláció. Ha egy ország amellett dönt, hogy magas inflációt fenntartó gazdaságpolitikát folytat, akkor nagy a valószínűsége, hogy a változó inflációval is számolnia kell. Mekkora az optimális inflációs ráta? A közgazdászok némileg eltérő álláspontot képviselnek, hogy pontosan mekkora az infláció legelőnyösebb mértéke, úgy tűnik azonban, az előre jelezhető és enyhén emelkedő árszint teremti meg a legjobb környezetet az egészséges gazdasági növekedéshez. Az adatok gondos értékelése azt a benyomást kelti, hogy az alacsony infláció nem különösebben káros a termelékenységre és a reálkibocsátásra. Ezzel szemben a vágtató infláció, főleg pedig a hiperinfláció súlyos károkat okozhat a termelékenységben, illetve az egyéneknek, hiszen átrendezi a jövedelmi és vagyoni helyzetet. Végül, még ha szerénynek tűnnek is az infláció költségei, a központi bankok akkor sem tűrik hosszabban a magas inflációt, intézkedéseikkel az infláció visszafogására törekednek, lassítják a kibocsátás növekedését, ami a munkanélküliség emelkedéséhez vezet.

74

Küzdelem az inflációval Az infláció visszafogása összetett feladat. A gazdaság szerves része a pénzpiac és a termékpiac, melyekről kiindulhatnak az inflációs folyamatok. Ezeket a piacokat nem lehet kiiktatni, egyik napról a másikra „megjavítani”. Ebből következik, hogy az infláció elleni küzdelemben olyan eszközöket szabad alkalmazni, melyek gazdasági és politikai szempontból egyaránt elfogadhatóak, azaz hatékonynak számítanak. Az állami költségvetés kiegyensúlyozása Az infláció megszüntetésének, visszafogásának egyik leggyakrabban ajánlott módja a költségvetési deficit megszüntetése, ezen túlmenően bevételi többlet elérése. A deficit megszüntetésének lehetséges megoldása a kiadási oldal fenntartása, de e mellett az adóbevételek növelése. Ez a megoldás igen népszerűtlen, ámbár hatékony módja az infláció csökkentésének. Népszerűtlensége miatt ezt a lépést általában nem meri felvállalni a kormányzat. Másik lehetséges megoldás az adók csökkentése és a kiadásoknak is e csökkent szintre történő leszállítása. A költségvetési egyensúly így megteremthető, de kérdés, hogy a be nem fizetett adókkal mit tesznek a gazdasági szereplők. Bankba teszik vagy elköltik. A pénz elköltésével a kereslet megnövekedik, ami az árszínvonal növekedéséhez vezet. Pénzszűkítés A pénzszűkítés valószínűleg a legjobban elterjedt inflációellenes fegyver. Pénzszűkítés esetén: a pénzkibocsátás teljes befagyasztását, a bankok hitelnyújtó képességének visszafogását értjük A pénzszűke lelassítja a fogyasztás és a termelés ütemét. Kisebb mértékben lassítja az inflációt is. A pénzszűkének az egyik eredménye, hogy fokozza a versengést az ellanyhult vállalkozói szektorban, s ez lenyomhatja az árakat. Azzal együtt, hogy a pénzszűke csökkentheti az inflációt, komoly nehézségeket is okoz a gazdaságnak (a kisvállalkozásokat igen hátrányosan érinti). A fejlett országok gyakorlata azt mutatja, hogy a pénzszűkítések és a pénz kibocsátás növekedések egymásutánisága jellemző. A pénzszűkítések némi infláció csökkenéshez vezetnek. A kereslet visszaesése ellen megindulnak a tiltakozások Ennek köszönhetően a megszorítások enyhülnek, A tiltakozás is enyhül, de ismét elkezdenek az árak növekedni és újra indul ez a ciklikus folyamat. Mélyebb recesszió Amennyiben a pénzszűkítés következetesen és hosszabb időszak során megmarad, az árak nagymértékű csökkenésbe kezdenek, és az infláció is megáll. A recesszió választása az infláció leküzdését segíti, de a munkanélküliség növekedését pedig serkenti. Svájc vagy Németország alkalmazta a pénzszűkítés drasztikus formáját a 70-es években, hogy leállítsa a gazdasági növekedést. 1978-ban az NSZK-ban az ipari foglalkoztatottság 12 százalékkal alacsonyabb lett az 1972-es évhez képest. Ez a mutató Svájcban 10 százalékos volt. A recessziónak köszönhetően a két ország a világ legalacsonyabb inflációs rátájával működött. A folyamat negatív következménye a munkanélküliség növekedésében jelentkezett. A munkanélküliség terhét a vendégmunkásokra terhelték, azaz hazaküldték őket.

75

Önkéntes ellenőrzések Az ellenőrzés egyik legkönnyebb és legkevésbé durva módja a bér és az áremelkedések korlátozásának ajánlása. Az ilyen elveket valló politika eszméje helyes és világos. Ha mindenki egyetértene abban, hogy jövedelmét 5 százalékkal csökkentik, akkor az inflációs ráta azonnal leesne, és senki sem járna rosszabbul. Az ilyen közösségi döntés lelassítaná az emelkedő árszínvonalat, de senkinek sem változna meg a viszonylagos helyzete. Az önkéntes ellenőrzés azért bukik meg, mert a rendesek járnak a legrosszabbul. Azok akik az ajánlásokat elfogadnák és betartanák. Az önkéntes ellenőrzések megvalósítása nagyfokú ellenőrzést és beavatkozást igényel, ami gerjeszti a bürokráciát, és konfliktusokat okoz. Kötelező ellenőrzés Ezeknek az ellenőrzéseknek két tulajdonsággal kell rendelkezniük, hogy hatékonyak legyenek: állandónak kell lenniük, szükségszerű, hogy súlyos adópolitika támogassa ezt a rendszert. Békeidőben nagyon nehéz a kötelező ellenőrzést bevezetni és annak szükségességéről az embereket meggyőzni. Ennek két oka van, ingerli a lakosságot, és a döntéshozatalhoz igen súlyos kérdések kapcsolódnak. Összességében elmondható, hogy az infláció megállításának és megszüntetésének nincs egyedüli üdvözítő gyógyszere. A megoldás olyan politikai program kidolgozása, amely kedvező az országnak, tisztességes és méltányos és ezzel együtt elég szigorú korlátokat alkalmaz ahhoz, hogy az infláció jelensége elviselhető és kezelhető legyen.

2.3. A munkapiac alapvető összefüggései, a munkanélküliség 2.3.1.

A makroszintű munkapiac

A munkapiac a nemzetgazdaságban az adott időszak alatt jelentkező összes munkakereslet és munkakínálat valamint azok kölcsönhatásának rendszere. A munkapiacon érvényesülő munkakereslet és munkakínálat mikroökonómiai megközelítésével a már találkoztunk. Ennek során vizsgáltuk az egyén munkakínálatát meghatározó tényezőket, illetve a vállalat munkakeresleti szempontjait. A piac egyes szereplői szempontjából a kompetitív piacon kialakuló egyensúlyi helyzet a makropiacon más dimenziókba kerül, amelyek korábbi megállapításainkat módosítani fogják. Ez nemcsak azért lesz így, mert itt aggregátumokkal van dolgunk, hanem mert a munkapiac egyben tényezőpiac is, ahol e tényező kereslete-kínálata más tényezők keresleti-kínálati viszonyaitól is függ. Sajátos a munkapiac abban is, hogy itt élő és érző emberek a piac tárgyai és egyben alanyai, akiknek munkapiaci viszonyai sok más társadalmi reakciót és relációt is meghatároznak. Minél modernebb és fejlettebb egy társadalom, a munka (humán tőke) mint termelési tényező annál fontosabb szerepet játszik a nemzetgazdaság jövedelemtermelésében. Ezért sem a munka kereslete, sem a kínálata nem csökkenhet egy bizonyos szint alá, mert különben a társadalom működésképtelen lesz, mikroszereplői pedig éhen halnak. Fentiek miatt (is) a makroszintű munkapiac sohasem volt, ma pedig különösen nem „tökéletes versenypiac", ahol a „láthatatlan kéz" létrehoz, megteremt egy ideális egyensúlyi állapotot.

76

A munka kínálata A gazdaságban az egyes munkavállalók kínálják munkaszolgáltatásaikat. Az egyén a hasznosságot igyekszik maximalizálni. A hasznosság szintje egyenes arányban áll mind a reáljövedelemmel, mind a szabadidővel. Az aggregált munkakínálati görbét az összes egyéni munkakínálati görbe vízszintes összegzésével kaphatjuk meg, amely megadja a teljes munkakínálatot az egyes reálbérszinteken. A makrogazdasági munkakínálati függvény tehát megmutatja, hogy különböző reálbérszinteken a háztartások mennyi munkát szándékoznak a vállalatoknak felajánlani. A reálbér a pénzbér (nominálbér) vásárló ereje, amit azzal a jószágmennyiséggel fejezhetünk ki, amit a fogyasztó adott árak mellett a nominálbérből vásárolhat. A nominálbér a munka abszolút árának, a reálbér pedig a relatív árának tekinthető. A reálbért is, akárcsak a nominálbért pénzben fejezzük ki, azaz a nominálbéreket osztjuk az árszínvonallal. A nemzetgazdasági munkakínálat nagysága a reálbér növekvő függvénye, megmutatja, hogy különböző reálbérszintek mellett hányan kívánnak munkát vállalni. Reálbérek, reálkeresetek változása az előző évhez képest százalékban Ország Európai Unió Ausztria Franciaország Nagy- Britannia Németország Olaszország Magyarország Forrás: KSH

1990 .. 0,8 1,9 2,3 1,3 1,3 -3,7

1997 1,2 0,6 0,9 3,3 0,0 2,5 4,9

1998 1,4 1,4 1,1 2,7 1,4 0,4 3,6

1999 1,7 2,0 1,0 3,8 2,0 0,2 2,5

2000 0,9 0,1 0,0 4,6 0,4 -0,60,1 1,5

2001 1,2 0,4 0,7 4,6 0,2 0,2 6,4

Az összgazdasági munkakínálat alapvetően az alábbiakban függ egy munkafajta piaci kínálatától: A munka kínálati függvénye nem indulhat ki az origóból, mivel minden munkavállalónak egy bizonyos minimálbért meg kell kapnia. Az összes munkakínálatnak létezik egy felső határa, mely elvileg az adott országban élők száma. Ha a munkakínálat elérte ezt az értéket, akkor a reálbér hiába növekszik tovább, a kínálatra nem lesz hatással. Az aggregált munkakínálati függvény rugalmatlanabb, mint egy munkafajta kínálati függvénye, mert a népesség nagy hányada már a minimális reálbérnél kínálja munkáját. A reálbér növekedése a későbbiekben kisebb hatást gyakorol a munka kínálatára. Az egyén nemcsak anyagi jóléte növelését tartja szem előtt, hanem számos egyéb tényezőt is, amikor munkakínálatáról dönt. Ez is jelzi, hogy a munkakínálat meghatározása jóval bonyolultabb, mint a munkakeresleté. Az ország lakossága csak elméletileg jelenti a munkakínálat maximális nagyságát, hiszen a lakosság jelentős része kora, egészségügyi állapota miatt nem képes munkát vállalni. A munkakínálat forrása a munkaképes népesség. A munkaképes népességet a munkaképes korúval azonosítjuk. A munkaképes korú népesség csoportjába azok tartoznak, akik a képzési és tanulási fázison túl vannak és a nyugdíjkorhatárt még nem érték el.

77

A munkaképes korú népesség egésze nem jelenti a munkakínálatot, ugyanakkor vannak olyan személyek is, akik a munkaképes koron túlmenően is dolgoznak. Aktív népesség a népesség azon része, akik a munkapiacon munkakínálatukkal megjelennek. Az inaktívak nem hajlandók munkát vállalni, mert megélhetésüket más forrásból fedezik (eltartottak) vagy külső tényezők akadályozzák meg őket a munkavállalásban (pl. katonák). Ezen kategóriák aránya, nagysága és változása, továbbá: - az egy foglalkoztatott által ledolgozott évi munkaórák száma és - a foglalkoztatottak munkaintenzitása, szakképzettségének mennyisége és minósége mind meghatározó tényezője lesz a makropiaci munkakínálatnak. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a teljes népesség számának változását meghatározó születési és halálozási folyamatok és okai, a belföldi és külföldi vándorlási (migrációs) folyamatok hatásai is a kínálati oldalra hatnak, nem lehetnek kétségeink ezen piaci oldal meghatározásának bonyolultságáról. E sokféle tényező bonyolult, együttes hatásának eredőjeként megállapíthatjuk, hogy a makrogazdasági munkakínálati függvény rövid távon függőleges.

Gazdaságilag aktív népesség Magyarországon (ezer főben) Megnevezés Foglalkoztatottak (gyeden, gyesen és sorkatonák nélkül) Ebből alkalmazottak Munkanélküliek Gazdaságilag aktív népesség (15-74 éves)

2000 3 856 3 276 264 4 120

2001 3 868 3 314 234 4 102

2002 3 871 3 337 239 4 110

A makro munkakínálat nagysága nem csupán a reálbér nagyságától függ. Számos egyéb tényező hatással van rá. Ezen tényezők közé soroljuk többek között: a munkakínálatot befolyásoló társadalmi tényezőket, a piaci kamatláb alakulását, a munka határtermékének nagyságát. A társadalmi tényezők ösztönzőleg, illetve korlátozólag is befolyásolhatják a munkakínálatot. Ilyen elemek pl.: a demográfiai folyamatok, a nők munkába állását ösztönző tényezők, a külföldiek hazai munkavállalását szabályozó rendelkezések stb. A piaci kamatláb növekedése ösztönzőleg hat a munkakínálatra, azaz a munkavállalók a szabadidejük rovására több időben hajlandók munkát vállalni (helyettesítési hatás). Ennek célja a nagyobb jövedelem elérése. A magasabb jövedelemből a magtakarításuk növekedését szeretnék fedezni. A munka kereslete A munkakereslet a vállalati szektor által foglalkoztatni kívánt munkás létszám. A piac keresleti oldalán - mint tudjuk - a munkaszolgáltatások vásárlói, a vállalatok állnak. A munka iránti kereslet meghatározásánál célszerű kiindulni az egyéni vállalat munkakeresletéből. Rövid távon a kibocsátás csak a munka változtatásával lehetséges, így a kibocsátás szintjének és a munka keresletének megváltoztatása lényegében egy döntést jelent. A tökéletesen versenyző vállalat addig fogja növelni a kibocsátást, amíg a termelés határköltsége egyenlő lesz az eladás révén kapott határbevétellel. Miután a munka az 78

egyetlen változtatható tényező, minden további egységnyi kibocsátás egyben a munka határköltsége is. A munka határköltsége pedig egyenlő azzal a pénzbérrel, amelyet minden további munka egységért fizetni szükséges. Az ennek tulajdonítható kibocsátásnövekményt definiáltuk a munka határtermékeként (MPL). A profitmaximalizáló vállalat munkakereslete minden reálbér mellett akkora kell legyen, ahol a reálbérrel megegyezik a munka határterméke. A határtermékgörbe egyben a vállalat munkakeresleti függvénye is. A munka aggregált keresleti görbéje az egyes vállalatok munkakeresleti görbéinek vízszintes összesítése. Aggregálva is igaz tehát, hogy ha emelkedik a reálbér, csökken a munka kereslete, és fordítva. Ha minden egyéb tényezőt változatlannak veszünk és csak a reálbér változik, az kétféle hatást eredményez a munkaerő keresletében: mérethatást, helyettesítési hatást. Tegyük fel, hogy nőnek a reálbérek. A reálbér növekedés következtében megnőnek a vállalkozók költségei. A növekvő költségek átháríthatóak a fogyasztói árakon keresztül a vásárlókra, ami a fogyasztói kereslet csökkenéséhez vezet. Az alacsonyabb kereslet visszafogja a kínálatot is, ezáltal pedig csökken a foglalkoztatás szintje. Ezt a hatást nevezzük mérethatásnak. Ugyanerre a végeredményre jutunk, ha a termelő a magasabb bérköltségeket nem hárítja tovább a fogyasztóra, hanem a profit terhére számolja el. A végső hatás itt is a termelés csökkenése lesz. Amennyiben a munkaerő árán kívül más termelési tényező költsége nem nő, a tőke relatíve olcsóbbá válik. A nyereség növelésében érdekelt vállalkozók megváltoztatják technológiájukat és a munkaerőt tőkével kiváltják. A munka tőkével történő helyettesítése a helyettesítési hatást jelenti.

A reálbér nagyságán valamint a munka határtermékének nagyságán túlmenően más tényezők is befolyásolják a munka iránti keresletet. Változatlan reálbér mellett nő a munka iránti kereslet, ha nő a termékpiaci kereslet (mérethatás) vagy nő a tőkepiaci kínálat (mérethatás). A tőkepiaci kínálat nemcsak ösztönzőleg, de korlátozóan is hat a munkakeresletre. Abban az esetben, ha a munkaerőt tőkével helyettesítjük a helyettesítési hatással találkozhatunk. A munkakereslet változását okozó hatások és tényezők A munkakeresletet befolyásoló A hatás megnevezése Az elmozdulás jellege tényezők Reálbér változás Mérethatás, A munka keresleti helyettesítési hatás függvényen történő elmozdulás Termékpiaci kereslet változása Mérethatás A munkakeresleti függvény elmozdulása Tőkepiaci kínálat változása mérethatás, A munkakeresleti függvény helyettesítési hatás elmozdulása Munka határtermékének Mérethatás A munkakeresleti függvény változása elmozdulása 2.3.2.

A munkapiaci egyensúly

A munkapiaci egyensúlyt a munkakeresleti és munkakínálati függvények metszéspontjával definiáljuk. Ebben a helyzetben a metszéspont által meghatározódik az egyensúlyi reálbér (W/P)* és az egyensúlyi foglalkoztatási szint is (L*). Egyensúlyi reálbér az a W/P arány,

79

mely mellett a munkakereslet és munkakínálat egyenlő egymással. Az egyensúlyi reálbér számszerű meghatározása igen egyszerű, ha ismerjük a munkakeresleti és munkakínálati függvényeket. A munkapiaci egyensúly és az egyensúlytalanság esetei

Mint látható, az LS görbe nem csökken egy bizonyos minimális reálbér alá (W/P)0 hiszen a háztartások csak a létminimumot biztosító reálbér fölött hajlandók munkát kínálni. Ha ez alatti reálbér állna fönn, a munkakeresleti függvény nem metszi az adott munkakínálati függvényt. Ez azt jelenti, hogy egyensúlyi reálbér sem létezne. Ilyen helyzet makrogazdaságban tarthatatlan, hiszen a létminimum alatti reálbér nemcsak súlyos szociális problémákat okoz, hanem a vállalkozói szféra létét is veszélyezteti. Az emiatt megnövekvő reálbér az LD függvényt felfelé tolja LD0- ból LD1-n keresztül LD-be. Itt már nemcsak metszeni fogják egymást az LD és LS görbék, hanem mindez a létminimum feletti egyensúlyi reálbéren történik. Természetesen az egyensúlyi reálbértől a tényleges reálbér felfelé (W/P)1 és lefelé (W/P)0 is eltérhet. Az előző esetben alulfoglalkoztatottságról (munkanélküliségről) beszélünk, az utóbbinál túlfoglalkoztatottságról (munkahiány). Munkanélküliség esetén a munkakínálat meghaladja a munkakeresletet, vagyis a tényleges reálbér magasabb, mint az egyensúlyi. Túlfoglalkoztatottság esetén a munkakereslet nagyobb a munkakínálatnál, azaz a reálbér az egyensúlyi reálbér alatt van. A tényleges foglalkoztatottság a rövidebb oldal elve alapján túlkereslet esetén a tényleges kínálattal, túlkínálat esetén pedig a tényleges kereslettel lesz egyenlő. A rövidebb oldal elve értelmében az egyensúlyi bérnél magasabb reálbér esetében a foglalkoztatottak számát a munkakeresleti függvény értékei jelentik. Az egyensúlyi bér alatti eseteknél pedig a foglalkoztatottság szintje a munkakínálat értékeivel egyezik meg. A magyarországi gazdasági aktivitás nemzetközi összehasonlításban alacsony. A foglalkoztatottság bővülésének üteme hasonló vagy kissé gyorsabb, mint az Európai Unióban. 2003-ban a foglalkoztatási színvonal emelkedésének sajátos vonása a nők fokozódó munkavállalása, és a nagyobb munka tapasztalattal rendelkező idősebb generációk szélesebb körű foglalkoztatása. Az Unióban a nők 56%-a és az 55-64 évesek 40%-a foglalkoztatott, míg Magyarországon ezek az arányok 50% illetve 26%. Az idős generációk foglalkoztatottsága az Unión belül is jelentősen eltérő, az arány Ausztriában 28%, Svédországban 68%.

80

Mit értünk teljes foglalkoztatottság alatt? A teljes foglalkoztatásnak többféle értelmezése ismert. Társadalmi értelemben akkor beszélünk teljes foglalkoztatásról, ha az aktív népesség teljes létszáma foglalkoztatott, azaz nincsen munkanélküliség. Gazdasági értelemben akkor teljes a foglalkoztatás, ha kialakul a munkapiac egyensúlya, azaz adott reálbér mellett éppen annyi munkát keresnek a vállalatok, amennyi munkát a háztartások kínálnak. Ezen értelmezés mellett megtalálható a munkanélküliség léte. 2.3.3.

A munkapiac klasszikus és keynesi elmélete

Hosszú időn keresztül a klasszikus közgazdaságtan felfogása volt elfogadott a munkapiaci egyensúly alakulását illetően. Eszerint a piacon abszolút rugalmas bér- és áralakulás van, illetve ezek hatására olyan piaci automatizmus, amely biztosítja a munkapiaci egyensúlyt a teljes foglalkoztatás mellett. Munkanélküliség csak átmenetileg vagy önkéntesen fordulhat elő. Az első világháborút követően a gazdaság egyre több pontján tapasztalati ténnyé vált, hogy már a „tökéletes piac" klasszikus modelljének tökéletlenségei sem a régiek. Az egyre növekvő munkanélküli tömegek, a helyenként megjelenő hiperinfláció világszerte kérdésessé tették a piaci önszabályozás sikerességét. Korábban már említettük, hogy a munkapiac egyébként is sajátos, a dologi javak piacától különböző, tökéletlen piac. Még inkább így volt ez a két világháború között, amikor is a reálbérnek a munkát allokáló, már úgyis korlátozott szerepe lényeges, új momentumokkal egészült ki. A fejlett munkapiacokon a munkáltatók és a munkavállalók egyre hatalmasabb szervezetei állnak szemben egymással. Ezek konszenzusra igyekeznek jutni mind a bérek nagyságában, a szakmai és szakképzettségi bérdifferenciákban, a reálbérek struktúrájában és változási ütemében, mind a foglalkoztatás mindenki által elfogadható szintjében. A munkapiac szakszervezetek által „megerősített" területein különösen jellemzővé vált, hogy a pénzbérek munkaszerződésekben kerülnek megállapításra. Az ilyen szerződések tipikusan fix béreket tartalmaznak a szerződés 1-3 éves időtartamára, ami még akkor is lényeges változás a klasszikus modell bérrugalmassági feltételéhez képest, ha a pénzbérek gyakori indexálása (árszínvonalhoz igazítása) biztosít némi mozgást. Ez azonban csak felfelé jelent rugalmasságot, mint ahogy az árak mozgása is tipikusan emelkedő. A munkapiacnak komoly intézményi háttere épült ki. Ezek az intézmények részben közvetve, részben közvetlenül hatnak a munkapiacra. Például a minimálbérek törvényi előírásával, állami bérarány-meghatározással, vagy az állami alkalmazottak (köztisztviselők és közalkalmazottak) közvetlen bérmegállapításával és foglalkoztatásával. A modern gazdaságokban előfordul az is, hogy a munkaerőmozgást adminisztratív eszközökkel drasztikusan korlátozzák (bevándorlás, munkahelyváltoztatás), vagy a munka és foglalkozások közti megoszlást az iskolarendszeren keresztüli képzési struktúra determinálja. Mindez igen messze esik a klasszikus allokációs mechanizmustól. A mindennapi tapasztalatok nyilvánvalóvá tették, hogy a makroszintű munkapiac funkcionálása a mai viszonyok között nem egyszerűen a kereslet-kínálat játékán alapul, hanem abban intézményi tényezőknek is meghatározó szerep jut. Fentiek részben okai, részben következményei annak a ténynek, hogy az 1920-as években a klasszikus modell válságba került. Mivel alapvetően axiómarendszere vált tarthatatlanná,

81

gyökeresen új megközelítéseket kellett találni, amelyek egyben egy új közgazdaságtan kiindulópontjává is váltak. Keynes volt az első, aki nem fogadta el a klasszikus feltételek érvényességét. A gyakorlat azt mutatta, hogy sem az árak, sem a bérek nem korlátlanul rugalmasak, sőt alakulásuk jó részben nem is gazdasági tényezőkkel magyarázható. Az árakat a monopolista erőpozíció mozgatja, míg a béreket a béralku. A munkapiac tartós jelensége lett a munkanélküliség. Mindezek alapján Keynes tagadta az árak és bérek piactisztító hatását, és azt igyekezett kimutatni, hogy a tartós egyensúlytalansági helyzetek az elégtelen keresletre (illetve túlkínálatos állapotra) vezethetők vissza, amelynek megoldásához gazdaságon kívüli erők is szükségesek. Miként jelenik meg mindez a makroszintű munkapiacon? Munkapiaci kereslet felfelé rugalmas árak és állandó pénzbérek mellett Miután Keynes csak azt vetette el, hogy az árak és bérek tökéletesen rugalmasak, minden más kombináció a munkapiaci modellben vizsgálható lenne. Ettől azonban el kell tekintenünk és csak néhány esetet emelhetünk ki. Minthogy a modell egyik lényege a munkapiaci megállapodások figyelembe vétele, így feltételezhetjük, hogy bár az árak (felfelé) szabadon mozoghatnak, a pénzbér állandó (legalábbis a megállapodások idejére). Meg kell említeni ugyanakkor, hogy a keynesi kitétel csak a lefelé merev bérekről szólt. Ez a variáció akkor okoz problémát, ha a munkakereslet kisebb, mint a munkakínálat (ami az akkori viszonyok között reális helyzet volt), hiszen ekkor a pénzbéreknek lefelé kellene mozogniuk, hogy helyreállítsák a teljes foglalkoztatást. Fix pénzbérnél a helyzet ugyanaz: ha a munkakínálat nagyobb, mint a munkakereslet, a mindenkori foglalkoztatást a makrokereslet határozza meg (rövidebb oldal elve). A vállalatok annyi munkavállalót foglalkoztatnak, mint amennyi az állandó bér(ek) mellett a keresletük, és önszántukból nem is alkalmaznak többet. Ez pedig azt jelenti, hogy (munkakereslet – munkakínálat) nagyságú munkanélküliség lesz. Keynes végül is nem ellenezte a klasszikus munkakeresleti modellt. Ennek megfelelően nála is addig a pontig nő a profitmaximalizáló vállalatok makroszintű munkakereslete, ahol (W/P) = MPL vagy W= MPL *P, és W a fix pénzbér; MPL *P pedig a határbevétel. Miután viszont a bérek állandóak, a munkanélküliség is állandó; hacsak a munkakeresletet mesterséges (állami) eszközökkel nem növeljük meg. A munkakeresleti görbe minden foglalkoztatási szinten egyben a munka határtermékének piaci értékét is adja (LD = MPL*P), azaz a határbevételt. E két tényező növelésével nő a foglalkoztatás, és mint ennek következménye, a kibocsátás nagysága is. Ha ez elég nagy mértékű, ott létrejön a makroszintű munkapiaci egyensúly. Gondolkodjunk el azon, hogy mi történik, ha megengedjük a pénzbérek felfelé mozgását! Hiszen várható, hogy a munkakereslet növekedésének piaci hatása valamilyen szintű béremelkedést von maga után. Munkapiaci kínálat mint az elvárások függvénye A klasszikus modellben a munkát kínálóról feltételezték, hogy ismerik a reálbért, a teljesen rugalmas pénzbérről pedig azt, hogy helyreállítja a munkakínálat és munkakereslet egyensúlyát. A reálbér növekedése tehát feltétele volt a munkakínálat növekedésének.

82

A munkakínálat keynesi elemzése abból indul ki, hogy a bérmegállapodások pénzben köttetnek, nem reálbérben. Feltételezhetjük ezért, hogy a munkavállalók ismerik a pénzbéreket, de az árszintet nem. Legyen szó akár explicit, akár implicit megállapodásokról, az aláíró felek alávetik magukat a rendelkezéseknek az egész időszakra, mondjuk egy évre. Azt azonban nincs lehetőségük megismerni, hogy az aggregált árszint hogyan változik majd a következő év során. Pedig ez lesz az az árszint, amely vásárlóerejüket a szerződés lejártáig meghatározza. Logikusnak tűnik ezért, hogy a munkakínálatra vonatkozó döntésüket a jelenlegi pénzbérektől és az aggregált árszintre vonatkozó elvárásaiktól teszik függővé. Az árszintre vonatkozó elvárásaikat pedig döntően az árak múltbeli viselkedése határozza meg. A lényegi különbség a klasszikus és a keynesi munkakínálati függvény között tehát az, hogy a keynesi verzióban a munkások elvárásokat alakítanak ki az árakkal szemben, ezért munkakínálatuk is egy elvárt reálbértől függ. A klasszikus modellben ismerik a reálbért, a munkakínálat így a tényleges reálbértől függ. A modern piacgazdaságok egyik legsúlyosabb problémája a munkanélküliség. Ez és különösen az inflációval történő együttes megjelenése igen sok fejtörést okoz a munkavállalóknak és a politikusoknak egyaránt. 2.3.4.

A munkanélküliség fogalma, mérése

A munkanélküliség a makrogazdaság egyensúlytalansági problémája. Egyensúlytalanság, mégpedig a munkapiacon megjelenő egyensúlytalanság, amikor is a munkakínálat meghaladja a munkakeresletet. Munkanélkülinek tekintjük nemzetgazdasági szinten a felkínált munkaerő állomány ki nem használt részét. A munkanélküliség legáltalánosabb meghatározása szerint munkanélküli az a személy, akinek az adott időszakban nincs munkahelye, de aki munkát keres. Szándékolt vagy önkéntes munkanélküliségről beszélünk akkor, ha a munka nélkül maradt dolgozók nem kívánnak változtatni a helyzetükön, azaz nem is keresnek munkát. A kényszerű munkanélküliség olyan állapot, amikor a munka nélkül maradtak munkát keresnek, de nem találnak. Ezek szerint nem munkanélküli az egyéni vállalkozó, a tulajdonából, jövedelméből munkavállalás nélkül élő egyén, a „fekete" munkát végző, mert egyik sem keres munkát. Ugyancsak nem számít munkanélkülinek a háztartásbeli szerepvállalásra kényszerített sok tízezer nő, aki a reménytelen munkapiaci helyzet miatt nem is próbálkozik. A munkanélküliség statisztikáit tehát kellő körültekintéssel lehet csak elfogadni. Az önkéntes munkanélküliek nagysága

83

Az önkéntes munkanélküliek két csoportba sorolhatóak. Egy részük adott reálbér mellett nem hajlandó munkát vállalni, de magasabb reálbér mellett igen (U1) Az önkéntes munkanélküliek egy másik csoportjába soroljuk azokat, akik a munkapiac sajátossága miatt válnak munkanélkülivé. A munkahely változtatás rendszerint hosszabb időt igényel, ezért a munkapiacon újonnan megjelenőknek vagy a munkapiacra visszatérőknek, valamint az állásukkal elégedetlen személyeknek időre van szükségük ahhoz, hogy a megfelelő munkahelyet megtalálják. A munkanélküliek ezen csoportját frikcionális munkanélkülinek hívjuk. A frikcionális (súrlódásos) munkanélküliség az önkéntes munkahely változtatással járó állástalanság. Átmenetileg munkanélküliek, akik idényjellegű munkát végeznek. Bizonyos munkákra csak bizonyos időszakokban lehet szert tenni (építőipari munkák, mezőgazdasági munkák, karácsonyi vásár stb.). Az átmenetileg munkát keresők közé tartoznak a szakképzetleneken kívül az első munkavállalók (frissen végzettek), sőt a többdiplomások is. Az átmeneti munkanélküliség végeredményben azt fejezi ki, hogy a munkapiac állandó mozgásban van. A frikcionális munkanélküliség minden gazdaságban létezik. Ezen munkanélküliség jelenléte nem tekinthető negatív jelenségnek. A munkák (lakóhelyek) közötti folyamatos mozgás adja azt a mechanizmust, mely révén a munkavállalók igazodnak a folyamatosan változó igényekhez, illetve a keresleti oldal igazodik az emberek preferenciáihoz. Az önkéntes munkanélküliség a munkavállaló szubjektív döntésén alapul, ezzel szemben a kényszerű munkanélküliség a munkapiac működéséből vezethető le, azaz túlkínálatot jelent. A munkanélküliség Magyarországon 2002-ben Munkanélküliek száma 238,8 ezer fő - a nők aránya 42,2 % - a 25 éven aluliak aránya 23,7 % Tartós (1 év vagy annál hosszabb 44,7% ideje) munkanélküliek aránya Munkanélküliségi ráta 5,8% Forrás: KSH A munkapiaci túlkínálat lehet abszolút vagy relatív. Ha a munkát keresők száma megegyezik az üres álláshelyek számával, akkor a munkaerő túlkínálat viszonylagos, mert a kereslet és a kínálat szerkezete tér el egymástól. Ha a munkát keresők száma nagyobb, mint az üres állások száma, akkor beszélünk abszolút túlkínálatról Konjunkturális munkanélküliség Amennyiben a gazdaságban a munkakereslet kisebb, mint a munkakínálat, akkor általában a termelés, az aggregált kereslet alacsony szintje a jellemző. Az ilyen helyzetben kialakuló munkanélküliséget konjunkturális munkanélküliségnek hívjuk. A konjunkturális munkanélküliség a makrogazdasági kibocsátás ingadozásából fakadó munkanélküliség. Ha a makrogazdasági kibocsátás nő, akkor nő a munkakereslet, ez munkalehetőséget teremt a munkanélküliek kisebb-nagyobb hányadának. Ha viszont romlik a gazdasági helyzet, csökken a kibocsátás, akkor csökken a munkakereslet, nő a munkanélküliség.

84

A ciklikus munkanélküliség ellen a kibocsátás, illetve a makrogazdasági kereslet növelésével lehet harcolni. Az összkereslet növeléséhez gazdaságpolitikai eszközök használhatók, de ezek eredményessége korlátozott. A munkanélküliség elleni gazdaságpolitikai eszközök általában inflációt gerjesztenek, az infláció elleniek pedig növelik a munkanélküliséget. Strukturális munkanélküliség Strukturális munkanélküliségről akkor van szó, ha van elég munkaalkalom, csak éppen a munkát keresők szakképzettsége nem felel meg a munkakereslet követelményeinek. A technika fejlődése és a szakképzettséggel szemben támasztott igények korunkban különösen gyorsan változnak. A technikai fejlődés azonban nemcsak a régi szakmák iránti keresletet csökkenti, hanem új szakmáknak ill. képzettségnek megfelelő munkalehetőséget is teremt. A strukturális munkanélküliség elsősorban a szakképzetlenebb munkaerőt hozza nehéz helyzetbe, de nem kizárólag. Strukturális munkanélküliségről van szó akkor is, ha a munkakínálat és az üres állások telephelye regionálisan nem felel meg egymásnak. A munkanélküliek más körzetben élnek, mint ahol reájuk állások várnak. A konjunkturális munkanélküliség általában strukturális munkanélküliséggel együtt jár, de ez fordítva nem mindig igaz. A strukturális munkanélküliség időtartama elsősorban nem attól függ, hogy mennyi idő múlva jelentkezik az új munkaerő iránti igény, hanem az új igények és a munkakínálat közötti távolságtól. A régi struktúra annál lassabban tud az új igényekhez igazodni: minél jelentősebb helyváltoztatásra van szükség, minél kisebb mértékben tud a munkakínálat az új igényekhez alkalmazkodni, az információáramlás lassú (kevésbé fejlett a munkaközvetítési rendszer). A kormányzatok számára a kényszerű munkanélküliség minősül igazi munkanélküliségnek, ezért a statisztikák zöme ennek alakulását mutatja ki. A munkanélküliség mérése A munkanélküliség mérésére általában két módszer használatos: - a kényszerű munkanélküliek száma, - a munkanélküliségi ráta. A munkanélküliség rátája azt mutatja, hogy mekkora a kényszerű munkanélküliek aránya a gazdaságilag aktív népességhez viszonyítva.

munkanélküliségi ráta 

kényszerű munkanélkü liek száma *100 aktív népesség

Munkanélküliek száma és a munkanélküliségi ráta alakulása Ország Európai Unió Ausztria

Ezer fő 2001 12 722 154

1990 8,4 3,2

Munkanélküliségi ráta %-ban 1998 1999 2000 10,2 9,4 8,4 4,2 3,8 3,6

85

2001 7,3 3,6

Franciaország 2 231 Nagy- Britannia 1 381 Németország 3 079 Olaszország 2 268 Magyarország 233 * A korábbi NSZK adata Forrás: KSH

9,4 7,0 4,9* 9,8 1,7

12,1 6,2 9,8 12,1 7,8

12,0 6,1 8,9 11,7 7,0

10,2 5,6 7,9 10,8 6,4

8,6 4,7 7,8 9,6 5,7

A munkanélküliségi rátán túlmenően a statisztikákban találkozhatunk a nemzetgazdaság aktivitási rátájával, mely az aktív népesség és a munkaképes népesség százalékos arányát fejezi ki.

aktivitási ráta 

gazdaságilag aktív népesség *100 munkaképes korú népesség Gazdasági aktivitási ráta alakulása

Ország

Ezer fő 2001 Európai Unió 174 389 Ausztria 3 851 Franciaország 25 909 Nagy- Britannia 29 538 Németország 39 606 Olaszország 23 642 Magyarország 4 092 * A korábbi NSZK adata Forrás: KSH

1990 55,5 55,4 55,9 63,0 58,0 49,7 58,2

Munkanélküliségi ráta %-ban 1998 1999 2000 55,8 56,1 56,3 58,8 59,0 58,7 55,5 55,7 55,7 61,8 62,1 62,4 57,7 57,9 57,5 47,8 48,1 48,1 47,3 48,2 48,4

2001 56,1 58,2 55,5 62,1 57,5 48,3 48,1

A gazdasági aktivitás és a munkanélküliség A munkanélküliségi ráta a foglalkoztatottság alakulásán kívül az aktív népesség alakulásától is függ. Az aktív népesség növekedését okozhatja a teljes népesség növekedése (demográfiai okok, bevándorlás). Mindenképpen meg kell említeni az aktív és az inaktív népesség közötti átjárást, melynek egyik meghatározó eleme a női munkavállalás alakulása. Az átjárás másik fontos tényezője a tanulással eltöltött idő. A tanulásban töltött idő növekedésével a munkanélküliségi ráta csökken. A munkanélküliek és az inaktívak között is van áramlás. Ebből következik, hogy a potenciális munkaerő-tartalékot nemcsak a munkanélküliek adják, hanem az inaktív népesség is. A népesség egyes csoportjai közötti mozgás

86

Meg kell említeni a foglalkoztatási mobilitás fogalmát, mely az azonos foglalkozású munkahelyek változtatásának gyakoriságát jelenti. A foglalkoztatási mobilitás a frikcionális munkanélküliséghez kapcsolódik. A mobilitás növelés is növelheti a munkanélküliséget. 2.3.5.

A munkanélküliség és az infláció

A munkanélküliség természetes rátája A nemzetközi szakirodalom a munkanélküliség természetes rátájának azt a munkanélküliségi szintet tekinti, amely mellett a bérekre és az árakra ható erők egyensúlyban vannak. Úgy is megfogalmazható a természetes munkanélküliségi ráta fogalma, hogy a gazdaságban hosszú távon tapasztalható munkanélküliség. A természetes ráta szorosan összefügg az inflációval. Úgy tartják, hogy a természetes rátánál alacsonyabb szintű munkanélküliség az infláció emelkedő spiráljának veszélyeit idézi elő. A természetes ráta az utóbbi években a legtöbb országban emelkedő irányzatú. A közgazdászok a 60-as években még körülbelül 4 százalékra becsülték, a 80-as évek közepén a legtöbb becslés már 6 százalékra teszi az értékét. A Phillips-görbe Hosszú ideje foglalkoztatja a közgazdászokat, de a gyakorló gazdaságpolitikusokat is az a kérdés, hogy milyen összefüggés van hosszú távon a munkanélküliség és az infláció között. Lehet-e választani közöttük, netán egyiket megoldani a másik rovására. A gondolat eredete egy brit közgazdász (A. W. Phillips) tanulmányából vezethető le, aki közel százéves időszakra tényadatok alapján keresett összefüggést a nominális bérindex és a munkanélküliségi ráta között. Arra a megállapításra jutott, hogy közöttük fordított összefüggés van. Vagyis növekvő nominál bérindex esetében csökken a munkanélküliségi ráta, és fordítva. A 6%-os munkanélküliségi ráta esetén stabilizálódtak a nominálbérek. A nominálbérek és az infláció közötti szoros kapcsolat vezetett oda, hogy ezt az eredeti Phillips-összefüggést Solow és Samuleson (amerikai Nóbel-díjas közgazdászok) módosították az inflációs ráta és a munkanélküliségi ráta közötti összefüggésként. Az eredmény az eredetihez hasonló lejtésű görbe lett. Ezt nevezik Phillips tiszteletére Phillips-görbének. A belőle levonható makrogazdasági következtetés hosszú időn keresztül befolyásolta a közgazdászok és a politikus felfogását egyaránt. Ennek alapján

87

feltételezték, hogy a két kedvezőtlen jelenséget csak egymás rovására lehet javítani. A minél magasabb szintű foglalkoztatás ára növekvő infláció, míg az infláció elleni eredményes küzdelem ára növekvő munkanélküliség. A módosított Phillips görbe

A módosított Pillips görbe nem 6 %-nál, hanem 5,5 %-nál metszi a vízszintes tengelyt. Ennek oka elsősorban abból fakad, hogy nem a nominálbérek növekedését vizsgáltak, hanem az inflációs rátát. A munkanélküliségi ráta és az inflációs ráta között feltárt összefüggés a gazdaságpolitikusok számára igen fontos információt jelent. Amennyiben a gazdaságban a munkanélküliség csökkentését tűzik ki a gazdaságpolitikai célok egyikeként, akkor az infláció felgyorsulására, növekedésére lehet számítani. Ugyanez igaz fordítva is. Az infláció csökkentő gazdaságpolitika a munkanélküliség növekedéséhez vezethet. Ez a felfogás hosszú ideig tartotta magát, de a 70-es évek jelenségei fokozatosan kihúzták alóla a talajt. A gazdaságokban egy új jelenség tűnt fel. Ezt hívjuk stagflációnak. Jelentése: a gazdasági növekedés stagnálása melletti infláció. A gazdaság makrojövedelme nem növekszik, a foglalkoztatottság állandósul (a munkanélküliségi ráta nem változik), miközben az infláció mértéke bármilyen nagyságrendet felvehet.) Felvetődött a Phillipsgörbe rövid és hosszú távon való értelmezésének szükségessége. Ennek alapján megállapítható, hogy rövid távon változatlanul kimutatható az ellentétes irányú viszony az árszínvonal és a munkanélküliségi ráta között, de hosszú távon a Phillips-görbe függőlegessé válik a munkanélküliség természetes rátájának megfelelő munkanélküliségi szinten. Ennek az az oka, hogy hosszú távon az árszínvonal-emelkedést követik a nominálbérek, majd a reálbérek, ez pedig csökkenti a foglalkoztatást, hatására a foglalkoztatottság újra a kiindulási szintre csökken. Hosszú távú Phillips görbe

88

2.4. Az állam gazdasági szerepvállalása A gazdaságban zajló folyamatokra három tényező fejti ki hatását: a tradíció, a piac és az állam. A három tényezőt nem lehet elválasztani egymástól, mert szoros egységet alkotnak. Mind a három tényező külön-külön is hat, és hat a másik kettőre is. Az állam gazdasági beavatkozása Amióta létezik állam, mindig is ellátott gazdasági funkciókat. A modern gazdaságokban viszont az állam fokozódó szerepet vállal. Az állami szerepvállalásnak ez a növekvő tendenciája megjelenik a költségvetési kiadások és az adók növelésében, a nemzeti jövedelemből finanszírozott transzferkifizetések és jövedelemtámogatások emelkedő hányadában, és nem utolsósorban a gazdaság szabályozásában vállalt fokozódó szerepében. Az állam gazdasági szerepvállalása sokrétű, és nemzetgazdaságonként eltérő lehet. Nem létezik egy általános, minden nemzetgazdaságra ugyanolyan hatással bíró, és minden gazdaságban ugyanolyan eszközöket alkalmazó állami szerepvállalás. Ennek elsősorban az az oka, hogy a nemzetgazdaságokban - esetenként jelentősen - eltér a tradíció, a nemzeti kultúra, a hagyomány, ami végső soron az életfelfogásban jelenik meg. Az állam gazdasági szerepvállalásának jól elkülöníthető területei általában a következők: a nemzetgazdaságok közötti kapcsolat kiépítése és a kapcsolat ápolása; a gazdasági működés törvényes kereteinek kialakítása; az állam gazdaságba történő beavatkozása. Mindhárom területen kialakított állami magatartás befolyásolja a másik kettőt. Nem nehéz belátni, hogy a gazdaságra vonatkozó törvények kialakítása és betartatása meghatározza az állam gazdaságba történő beavatkozásának a minőségét és formáját, de kihat a nemzetközi gazdasági kapcsolatok alakulásara is. A bármely területen felvállalt állami szerepvállalás nem hagyhatja figyelmen kívül annak a többi területre gyakorolt hatását. A nemzetgazdaságok közötti kapcsolat kiépítése és a kapcsolat ápolása vonatkozásában az állami magatartás alapvetően kétféle lehet: protekcionista és liberális. A protekcionista állami magatartás annyit jelent, hogy az állam a rendelkezésére álló eszközök (pl. vámok) igénybevételével védi a nemzetgazdaságot a külső gazdaságok hátrányos hatásaitól. A nemzetgazdaság érdekét szem előtt tartó állami magatartás ebben az esetben viszonylagos távolságtartásra kényszeríti a nemzetgazdaságokat. Az állam liberális magatartása azt jelenti, hogy az állam abban az irányban mozdul el a kapcsolatok kialakításában, hogy fokozatosan lebontja a protekcionista állami intézkedéseket, és törekszik a 89

nemzetgazdaságok közötti együttműködés kölcsönösen előnyös formáinak fejlesztésére. A liberális állami magatartás már nemcsak a gazdasági, hanem a kulturális, a sport, a turisztikai és az egyéb együttműködést is elősegíti. A gazdasági működés törvényes kereteinek kialakítása kapcsán elsősorban azokra a törvényhozó, végrehajtó, valamint gazdaságszabályozási tevékenységekre kell gondolni, amelyek alapvetően befolyásolják a gazdaság szereplőinek (a háztartásoknak, az üzleti élet szervezeteinek és az államnak) a magatartását. A gazdaság törvényes kereteinek és a gazdasági szabályozás módjainak kialakítása eszköz az állam számára, amely a megfogalmazott gazdaságpolitika segítségével kijelöli a gazdaság mozgásának az irányát. A gazdaság számára az a kedvező, ha a törvényes keretek változása folyamatosan követi a gazdaságban és a társadalomban bekövetkezett változásokat. Az állam gazdasági beavatkozásának altalános céljai a következők: - gazdasági hatékonyság, - a társadalmi igazságosság és - a makrogazdasági stabilitás elősegítése. Ezek előmozdítása érdekében a modern állam bekapcsolódik: - az erőforrások allokációjába, - a jövedelmek elosztásába, - és a makrogazdasági egyensúly alakításába, a gazdaság stabilizálásába. Az allokációs funkció minden olyan kormányzati tevékenységet összefog, amely az előállított termékek és szolgáltatások mennyiségét és minőségét befolyásolja. Hat a termékek és szolgáltatások termelésére, forgalmazására és felhasználására. Az államnak olyan feladatokat kell ellátnia, melyeket a piac nem lát el, illetve nem megfelelő hatékonysággal Ezt hívjuk a piaci elégtelenségeknek azaz a piac kudarcának. A piaci elégtelenségek: a közjavak termelését, az externáliák kezelését, az érvényesülő monopolhatások egy rézének mérséklését követeli az államtól. A jövedelmek újraelosztása a megtermelt eredeti jövedelmeknek az adózás és a transzferfizetés mechanizmusán keresztül történő megvalósítását jelenti. A közjavak fogyasztása is jövedelemhez juttatja a gazdaság szereplőit, de nem pénzben, hanem a szükségletek magasabb szintű kielégítésében. A kormányok a közösségi fogyasztás biztosításával indirekt módon járulnak hozzá a jövedelmek újraelosztásához. Az indirekt jövedelem újraelosztás révén gyakran azok is részesednek a transzferekből, akik képesek lennének megfizetni a szolgáltatás árát. Ugyanakkor a közjavakat nem mindenki veszi igénybe. A stabilizáció általános célja, hogy megakadályozza a kibocsátás és a foglalkoztatás ingadozását. A stabilizációs beavatkozás általában a makroökonómia valamennyi céljára irányul: a teljes foglalkoztatás elérése, az infláció visszafogása, a költségvetés egyensúlyának megteremtése, a külgazdasági egyensúly befolyásolása.

90

A gazdaság stabilizálása – piacgazdasági viszonyok mellett – elsősorban a kereslet és a kínálat szabályozásán keresztül történik. Az állami beavatkozásnak a történelmi fejlődés során többféle módszere alakult ki, és nem lényegtelenek azok a különbségek sem, amelyek napjainkban is fellelhetők. Ezek közül az állami beavatkozás három alaptípusa: - tervgazdálkodáson alapuló, - fiskális és - monetáris eszközökre támaszkodó. 2.4.1.

A gazdaságpolitika

A modern gazdaságokban az állam szerepe sokrétű, és a gazdasági stabilizálás szempontjából elengedhetetlen. Az állam az általa kiépített intézményi rendszeren keresztül egyrészt közszolgálati funkciókat lát el, másrészt aktív szerepet vállal a gazdaság stabilitásában. Az állam a felvállalt funkciókat csak abban az esetben képes ellátni, ha megfelelő eszközökkel, forrásokkal rendelkezik. Az állami feladatok ellátásához - a szükséges források biztosítása végett - adókat szed és kiadásokat eszközöl. Más szóval jövedelmet von ki a gazdaságból és költi el azt felvállalt feladatainak az ellátására a redisztribúció működtetése révén. Az állam azonban nemcsak jövedelmet csoportosít át, hanem egyéb erőforrásokat is, vagyis allokációt folytat. Annak eldöntése, hogy az állam milyen funkciók ellátására vállalkozik és hogy ezeket miképpen látja el, továbbá, hogy milyen eszközöket alkalmaz a megvalósítás érdekében, a kormányzat feladata. A nemzetgazdaságok kormányzatai hozzák meg azokat a törvényeket, a gazdaságra vonatkozó döntéseket, amelyeket az állami feladatok felvállalásának körébe utalnak. A kormányzatok által felvállalt feladatok köre és az ellátás minősége változik, finomodik a társadalmi erőviszonyok tükrében. Nincs egységes recept és ajánlás a kormányzatok által felvállalt állami feladatok vonatkozásában. A kormányzatok a gazdaságra vonatkozó elképzeléseiket, gazdasági stratégiájukat gazdaságpolitikájukban foglalják össze. A gazdaságpolitika azoknak a gazdasági céloknak, módszereknek, eszközöknek és intézkedéseknek az összessége, amelyeket a kormányzat irányoz elő és valósít meg a gazdaság és a társadalom kiegyensúlyozott fejlődése érdekében. A gazdaságpolitika: része a kormányzat általános politikájának, hatással van mindazokra a gazdaságot érintő intézkedésekre, amelyek befolyásolják a gazdaság működését és feltételrendszerét, érinti a nemzetgazdaságok közötti kapcsolatok állapotát, megfogalmazza a gazdaságra vonatkozó szabályozási eljárások irányát, valamint tartalmazza azokat az eszközöket és módszereket, amelyekkel az állam beavatkozik a gazdaság működésébe. A gazdaságpolitika céljait a makroökonómia céljaiból meríti, azoknak a gyakorlatba való átültetésével. Tipikus gazdaságpolitikai célok: A nemzeti kibocsátás (vagyis a reál GDP) elősegítése.

91

A gazdasági struktúraváltás ösztönzése. Magas foglalkoztatás, alacsony kényszerű munkanélküliséggel. Stabil vagy enyhén emelkedő árszínvonal. A jövedelemelosztás befolyásolása. Az export-import egyensúlya. Árfolyam-stabilitás. A gazdaságpolitikai célok megvalósításához megfelelő eszközrendszer szükséges. A gazdaságpolitika legjellemzőbb eszközei: institucionális rendelkezések (jog, intézmények) a gazdálkodókra vonatkozó törvényes korlátozások (tilalmak, engedélyezési eljárások), költségvetési politika, monetáris politika, árfolyam-politika, jövedelempolitika, foglalkoztatáspolitika, külkereskedelem-politika. A gazdaságpolitikai eszközök alkalmazhatók diszkrecionálisan, szabályokhoz kötötten vagy automatikusan, A diszkrecionális alkalmazás egyedi beavatkozást jelent pl.: utasítások, megállapodások formájában. A szabályokhoz kötött eszközöknél adott feltételek teljesülése esetén történik a beavatkozás. Az automatikus eszközök a folyamatok feltételeinek változása révén, mindennemű beavatkozás nélkül segítik a gazdaságpolitikai célok megvalósítását. A gazdaságpolitika gyakorlati megvalósítása a kormányzatokat az adók liberalizált, a kiadások nagyvonalú kezelése irányában mozdítja el. A kormányzati magatartást semmi sem kényszeríti arra, hogy következetesen számoljon el kiadásaival, és közben kellő precizitással adjon számot bevételeinek alakulásáról. Emiatt a kormányzati túlköltekezés rendre megjelenik a modern gazdaságokban. Nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a napjainkban még pozitívnak értékelt tényt, hogy a kormányzati túlköltekezés az aggregált keresletet növeli, emiatt a nagyvonalú kormányzati magatartás serkentőleg hathat a gazdaságra. Ez rövidtávon nyilván igaz is. 2.4.2.

A fiskális politika

A fiskális politika azoknak az állami kiadásoknak és tervezett bevételeknek az együttes hatása, amelyek képesek a makrogazdasági folyamatokat befolyásolni. A fiskális politika lényege: a megtakarítás és a beruházás egyenlőtlenségének megszüntetése az aggregált kereslet növelésével. Az aggregált keresletet befolyásoló tényezők két nagy csoportba sorolhatók. Az állam által alkalmazott eszközök egy része nem kíván folyamatos állami beavatkozást, mert hatásuk a gazdaság folyamataira állandó. Ezeket az eszközöket automatikus stabilizátoroknak nevezi a szakirodalom. Ide tartozik: az adózási rendszer, a jóléti transzferek (munkanélküli-segély, a nyugdíj, a különböző eseti állami támogatások) és a társadalombiztosítás, dotáció stb. Az alkalmazott - ún. diszkrecionális - költségvetési eszközök másik része időleges. Recesszió idején az állam különböző költségvetésből finanszírozott beruházásokat indít, főleg új munkahelyek teremtése céljából. Másrészt

92

az állam diszkrecionális transzferkifizetéseket harmadsorban pedig megváltoztatja az adókulcsokat.

(eseti

kifizetéseket)

folyósít,

Az állami költségvetésen keresztül megvalósuló beruházások finanszírozása történhet az adók emelésével, állami kötvények kibocsátásával és egyéb módon. Az eddigi tapasztalatok azt bizonyítják, hogy bármelyik finanszírozást is választja az állam, a költségvetési beruházások megvalósításakor az alapvető cél általában megvalósul, vagyis csökken a munkanélküliségi ráta. A foglalkoztatottság növelését viszont rendszerint az infláció emelkedése kíséri. A kormányzatok kiadásaik és bevételeik tervét az állami (központi) költségvetésben rögzítik, amelyet a törvényhozással fogadtatnak el. Az állami költségvetés parlamentben történő elfogadtátása lehetőséget biztosít a kormányzati bevételek és kiadások társadalmi kontrollálására. A társadalmi kontroll léte hosszú távon megfosztja a kormányzatot a kiadások és a bevételek tetszőleges változtatásától. A költségvetés Az állami költségvetés egy olyan pénzügyi terv, amely egyrészt tartalmazza az állami szervek pénzalapját, másrészt szembeállítja az állami bevételeket és az állami kiadásokat egy bizonyos időszakra (általában egy évre) vonatkozóan. A költségvetés valójában egy pénzügyi mérlegterv, ahol tételesen számba veszik a bevételeket - a kormányzatok adópolitikájának tervezett megvalósulását -, valamint a kiadásokat - vagyis a kormányzat stabilizációs és egyéb (foglalkoztatás, szociális, biztonsági stb.) politikájának a gyakorlatát. Az állami költségvetés tehát az állam központi pénzalapja, az államháztartás része. Az államháztartás magába foglalja: a központi költségvetést, az önkormányzatok költségvetését (8 regionális testület, 20 megyei rangú és 3 100 helyi önkormányzat), az elkülönített központi pénzalapokat (1999-től: Munkaerőpiaci Alap, Központi Nukleáris Alap) és a társadalombiztosítás (egészségbiztosítás, nyugdíjbiztosítás) költségvetését. A következő ábra az államháztartás alrendszerinek bevétel megoszlását tartalmazza. Az államháztartás bevételeinek megoszlása

Helyi önkormányzatok

100% 90% 80% 70% 60% 50% 40% 30% 20% 10% 0%

Társadalombiztosítás

Központi költségvetés

93

A központi költségvetés mérlege BEVÉTELEK Gazdálkodó szervezetek befizetései Fogyasztáshoz kapcsolt adók Lakossági befizetések Szervezetek befizetései Adósságszolgálattal kapcsolatos befizetések Egyéb bevételek

KIADÁSOK Gazdálkodó szervezetek támogatása Fogyasztói árkiegészítés Társadalombiztosítási ellátások Költségvetési szervek támogatása Önkormányzatok támogatása Elkülönített pénzalapok Adósságszolgálat Egyéb kiadások KIADÁSOK FŐÖSSZEGE Szufficit

BEVÉTELEK FŐÖSSZEGE Deficit

A költségvetés mérlegének két oldala mindig egyensúlyban van. Ezt az egyensúlyt az állam megtakarítása biztosítják. Amennyiben az állam kiadásai meghaladják bevételeit, azaz deficites a költségvetés, ekkor negatív állami megtakarításról beszélünk Az állam hitelt vesz fel a tőkepiacról. Pozitív megtakarítás esetén szufficites a költségvetés. A modern gazdaságok költségvetése tartalmaz ún. beépített automatikus stabilizátorokat, amelyek valójában arra szolgálnak, hogy a jövedelemváltozással együtt változzanak az adóbevételek is. Az automatikus stabilizátorok sohasem hozhatják egyensúlyi helyzetbe a gazdaságot a költségvetésen keresztül. A közgazdasági elmélet és gazdasági gyakorlat talán egyik legvitatottabb kérdése a központi költségvetési egyensúly megítélése. Általánosságban elfogadott, hogy a költségvetés egyenlege nem kifogástalan jelzője a gazdaság egyensúlyának és a pénzügyi helyzet stabilitásának. A nemzetgazdaság állapotát jellemző pénzügyi helyzet komplexitásából következik, hogy a gazdasági egyensúly nem azonosítható a költségvetés aktív vagy nulla - esetenként passzív - szaldójával. A pénzügyi egyensúly kialakulhat a reálfolyamatoktól elszakadva is. Az így kialakított egyensúly azonban fölöttébb csalóka és hosszú távon igencsak ingatag. Közgazdaságilag elfogadott, hogy a költségvetési hiány akkor tekinthető racionálisnak, ha a pénztulajdonosok elhalasztott kereslete (az el nem költött M1 pénz) miatt vannak felhalmozódó megtakarítások. A gazdaság hosszú távú folyamatai szempontjából azonban nem közömbös, hogy a kormányzatok a megtakarításokkal szemben álló költségvetési kiadásokat mire költik. A kormányzati túlköltekezés irányulhat árut, szolgáltatást biztosító munkahelyteremtő beruházásokra, de irányulhat a társadalom számára kompenzálatlan bérkiáramlásra is. Az állandósult költségvetési hiány - függetlenül a finanszírozás módjától államadósságként halmozódik fel. Az államadósság kritikus méretűvé duzzadhat fel akkor, ha például a költségvetési bevételek tartósan nem nyújtanak fedezetet a törlesztések és a kamatok fizetésére, vagy ha a pénzkibocsátás és a pénzvisszaáramlás függetlenedik a gazdasági és pénzügyi folyamatoktól.

94

Az adóztatás alapkérdései Az adó a közösségi funkciók ellátásához nélkülözhetetlen pénzügyi forrás, amelyet az állam egyoldalúan állapít meg, és kényszer útján szed be az adóalanyoktól. Az adó alanya lehet természetes vagy jogi személy. Az adóztatással kapcsolatosan az alábbi elveket különböztetjük meg: - fizetőképesség elve (az adó hozzájárulás mértékét a jövedelmi vagy a vagyoni helyzet befolyásolja) - haszonelv (az állam bevételeihez a gazdasági szereplők olyan mértékben járuljanak hozzá, amilyen mértékben részesednek a közjavakból) - fejadó elv (a gazdasági szereplők nem a teherviselő képességük alapján adóznak), - igazságosság elve ( az azonos teljesítőképességgel rendelkezők azonos kezelése). Az adóztatás alapja az adókötelezett jövedelme vagy vagyona. Az adók csoportosítása Csoportosítási szempont Adóviselés alapján Jövedelemhez való viszony alapján

Adófajta Egyenes adó Közvetett adó Jövedelemtől független adó Jövedelemtől függő adó (lineáris, progresszív, degresszív)

A közvetlen vagy egyenes adó közvetlenül annak a gazdasági alanynak a jövedelmét terheli, aki az adó alanya. Egyenes adó például a vállalati és személyi jövedelemadó, a vagyonadó. A közvetett (indirekt) adók termékekhez, szolgáltatásokhoz kötődnek. Ezek a forgalmat és a fogyasztást terhelik, figyelmen kívül hagyva az adózás egyéni körülményeit. A közvetett adóknál az adóalanya és annak viselője nem ugyanaz a személy. Az adó viselője az, aki az árut, illetve szolgáltatást megvásárolja. Tipikusan közvetett adó a forgalmi adó, a fogyasztási adó, az import után fizetett vám. Az egyenes adók közvetlenül a jövedelmeket célozzák meg, a közvetett adók az árakon keresztül fejtik ki hatásukat. Az adókulcs az adóalap meghatározott százaléka. További csoportosítás szerint az adó lehet jövedelemtől függő és jövedelemtől független (ún. autonóm) adó. Jövedelemtől függő adó például a személyi jövedelemadó, a vállalati nyereségadó. Ezek lehetnek progresszívek, degresszívek és lineárisak. A jövedelemtől független adók általában egyösszegű adók, amelyek a termeléstől és a jövedelemtől függetlenek. Akkor is fizetni kell őket, ha semmilyen jövedelem nem keletkezik. Ilyen például a vagyonadó, az örökösödési adó, a gépjárműadó stb. Az adók hatása a makrogazdasági keresletre Az adók - jellegüktől függetlenül – csökkentik a magánszektor rendelkezésre álló jövedelemét. Ennek következtében csökken a fogyasztói kereslet, ami végső soron az összkereslet csökkenéséhez vezet. A kétfajta adó (egy összegű és a jövedelemtől függő) – eltérő módon hat a rendelkezésre álló jövedelemre, és így az összkeresletre.

95

Az egyösszegű adók csökkentik a háztartások elkölthető jövedelmét, ezáltal csökken a fogyasztási cikkek iránti kereslet, ami a makrojövedelem csökkenéséhez vezet. Számszakilag is meghatározható, hogy egy egységnyi adó változtatás (adó csökkentés, vagy növekedés) mekkora mértékű hatást gyakorol a makrogazdaság egyensúlyi jövedelmére. Az adó változás hatásának nagyságát a fogyasztók fogyasztási határhajlandósága (egységnyi jövedelemnövekmény mekkora fogyasztás növekményt idéz elő) befolyásolja. A fogyasztási határhajlandóság segítségével kiszámítható az adómultiplikátor, mely választ ad arra, hogy egységnyi adónövekedés hány egységnyi jövedelemcsökkenést okoz. A jövedelemtől függő adók szintén hatnak a rendelkezésre álló jövedelemre, ezen keresztül a fogyasztási keresletre és az árupiac egyensúlyát biztosító keresletre. Hatásuk azonban más módon érvényesül, mint az egyösszegű adóké, mivel a jövedelem változásával az adó nagysága is változik. A jövedelemtől függő adók az adókulcsnak megfelelően csökkentik a rendelkezésre álló jövedelmet. Az adókulcsok növelése kezdetben növeli a költségvetés bevételét. Az adókulcsok további növelésével a bevételhányad lassabb ütemben nő, majd egy idő után tényleges csökkenést tapasztalhatunk. Ezt az összefüggést mutatja be az úgynevezett Laffer görbe. 12. ábra: Laffer görbe

A Laffer görbén látható, hogy %-os illetve 100%-os adókulcsnál az állam bevétele zérus. Az állam szempontjából az adókulcs akkor optimális, ha számára maximális bevételt biztosít. Ha ennél magasabb adókulcsot állapítanak meg, a bevételek csökkenni kezdenek. A kományzati kiadások hatása a makrokeresletre A kormányzati kiadások két nagy csoportra bonthatók: - kormányzati vásárlások, - transzferek. Az állam költekezése legyen az kormányzati áruvásárlás vagy transzfer kiadás valamilyen mértékben növeli a keresletet, ezzel együtt az egyensúlyi jövedelmet és a kibocsátást. A háztartási transzferek, melyek lehetnek autonom jellegűek (pl. az alanyi jogon járó családi pótlék) vagy jövedelemtől függőek (pl a munkanélküli segély), növelik a lakosság rendelkezésre álló jövedelmét és a fogyasztási keresletet.Az autonom transzferek megsokszorozódó hatása azonos mértékű, mint az egyösszegű adóké (a fogyasztási határhajlandóság nagyságának függvényében fejtik ki hatásukat), csak ellenkező előjellel.

96

A jövedelemtől függő transzferek esetében a transzfer hatás hasonló a jövedelemfüggő adókéhoz. A kormányzati áruvásárlások növekedése ugyancsak ösztönző hatással bír a makrogazdaság összkeresletére. E hatás a fogyasztási határhajlandóság nagyságának függvényében alakul. A kormányzati kiadások a kiadási multiplikátoron keresztül megsokszorozódó hatást fejtenek ki a makrogazdaság jövedelmére. Növekedésük ösztönzi, csökkenésük visszafogja a makrogazdaság jövedelmét. A kormányzati kiadások hatása a makrojövedelemre

A fenti ábrán a makrogazdaság összkereslete és az egyensúlyi makrojövedelem szintje látható. A keresleti elemek összetevőinek növelésével (C = fogyasztás, I =beruházás, G = kormányzati vásárlások) az összkeresleti függvény növekszik, mely a makrojövedelem növekedéséhez vezet. Az ábrából az is leolvasható, hogy az egyes keresleti elemek növekedésének hatása megsokszorozódva jelentkezik a makrogazdaság egyensúlyi jövedelemszintjénél. Amennyiben az adók és a kiadások makrogazdaságra gyakorolt együttes hatását nézzük, az adók csökkentőleg hatnak a makrokeresletre, míg a kormányzati kiadások növelik azt. Egységnyi adó és kormányzati kiadás növelés esetén az adó hatása kisebb mértékű. Egyensúlyban lévő költségvetés esetén a makrojövedelem nagysága a kiadások nagyságával növeli a makrojövedelem nagyságát, azaz a termelés szintje a kiadás növekedésével azonos mértékben nő, ha azt teljesen adóelvonással finanszírozzák. (Haavelmo-tétel). A fiskális politika eszközei (az állam bevételei, kiadásai) a stabilizációs folyamatban betöltött szerepük szerint restriktív (visszafogó) vagy expanzív (ösztönző) jellegűek lehetnek. Expanzív költségvetési politikáról akkor beszélünk, ha az állam az aggregált kereslet élénkítésével hat a gazdaságra. Ha az állam az aggregált kereslet csökkentésével akarja befolyásolni a gazdaságot, akkor restriktív költségvetési politikát folytat.

97

A költségvetési politika főbb jellemzői Költségvetési politika Eszközei Alkalmazásának Alkalmazásának feltételei hatása Kiadások növelése Makrokereslet nő Erőteljes Bevételek csökkentése kapacitáskihasználatlanság rugalmas kínálat Kiadások csökkentése Makrokereslet Teljes Bevételek növelése csökken kapacitáskihasználtság, rugalmatlan kereslet

Jellege Expanzív Restriktív

Az Államháztartás egyenlege a GDP százalékában Ország Európai Unió Ausztria Franciaország Nagy- Britannia Németország Olaszország Magyarország Forrás: KSH

1990 ... -2,4 -2,1 -1,6 ... -11,8 0,0

1997 - 2,5 -2,0 -3,0 -2,2 -2,7 -2,7 -4,8

1998 -1,6 -2,4 -2,7 0,2 -2,8 -2,8 -6,6

1999 - 0,7 -2,3 -1,6 1,1 -1,8 -1,8 -3,7

2000 1,0 -1,5 -1,3 4,0 -0,5 -0,5 -3,6

2001 -0,8 0,2 -1,4 0,7 -2,2 -2,2 -3,0

Az államháztartás bruttó adóssága a GDP százalékában Ország Európai Unió Ausztria Franciaország Nagy- Britannia Németország Olaszország Magyarország Forrás: KSH

1990 54,9 57,5 36,3 35,1 43,5 97,3 67,6

1997 57,3 64,7 59,3 50,8 61,0 120,2 64,2

1998 55,7 63,9 59,5 47,6 60,9 116,4 61,9

1999 56,9 64,9 58,7 45,2 61,3 114,5 61,0

2000 54,8 63,6 57,8 42,4 60,3 110,6 55,4

2001 54,6 61,7 57,6 39,0 59,8 109,4 53,2

Infláció és a kormányzati kiadások kapcsolata A gazdasági szakemberek egyetértenek abban, hogy a kormányzati kiadások bizonyos feltételek közepette infláció gerjesztőek. Ilyen helyzet áll elő a teljes foglalkoztatottság esetén. (Az adott bérekért nagyon kicsi az elérhető munkásállomány egy bizonyos munkahelyi kínálatra.) A legtöbb üzemben a kapacitáskihasználtság megfelelő. Ilyen helyzet esetén a pótlólagos kormányzati vásárlások megemelik az árakat. Ennek oka lehet, hogy a megnőtt munkaerő kereslet növeli a béreket. Ekkor nemcsak az állami költekezések okoznak inflációt, hanem a gazdaság többi szférájának megnövekedett kereslete. A megnőtt vásárlási igény okozza a problémát, függetlenül attól, hogy melyik szektor növeli a keresletét. Ilyen állapotban akkor növelhető csak a kormányzati kiadások nagysága, ha egy másik szektor kereslete visszafogásra kerül. Az infláció elkerülésének ez az egyedüli módja. 98

Mi a helyzet akkor, ha a gazdaságban magas a munkanélküliség szintje és alacsony az eszközfelhasználás? A világgazdasági válság idejében és az azt követő években a gyakorlat azt mutatta, hogy az állami kiadások növekedése nem vezetett inflációhoz. Ma már nem ilyen egyértelmű a helyzet. Az erősebb szakszervezetek és társulások eredményeként a magas munkanélküliség ellenére a kormányzati kereslet növekedése megemeli az árakat és a béreket. Napjainkban a gazdaság sokkal inkább hajlamos az inflációra, mint a 20. század első felében. A kormányzati kiadások inflációgerjesztő hatásának vizsgálatakor nem szabad figyelmen kívül hagyni a költekezés finanszírozásának konkrét módját sem. A deficitnek állampapírok értékesítésével történő finanszírozása valójában a gazdaságba kerülő pénzmennyiség növelését idézi elő, amely az inflációt gerjesztheti. 2.4.3.

A monetáris politika

A monetáris politika a pénznek a makrogazdaságra gyakorolt hatását próbálja megfelelő célok elérése érdekében eredményesen kihasználni. Az állam megbízásából és „felügyelete” alatt a központi bank (jegybank) a kétszintű bankrendszeren keresztül a pénz mennyiségének és a kamatlábnak a szabályozásával szándékozik befolyásolni az aggregált keresletet, hogy eredményeként: stabil növekedési ütemet, stabil árakat, magas foglalkoztatottságot, egyensúlyban lévő, ficites mérleget érjen el. Kétszintű a bankrendszer, ha a bakrendszer felső szintjén a jegybank helyezkedik el és alatta a kereskedelmi bankok. A gazdaság szereplői (háztartások, vállaltok) pénzügyeikkel a bankrendszer alsó szintjén lévő kereskedelmi bankokhoz fordulhatnak. A kereskedelmi bankok a betétgyűjtést, hitelkihelyezést, számlavezetést végzik alapfeladatként a gazdaság szereplői számra. E tevékenységeken keresztül képesek a kereskedelmi bankok bankszámlapénzt teremteni. A monetáris viszonyok vizsgálatával foglalkozó közgazdaságtan alapvetően két kérdéskört boncolgat: Az egyik az, miként történik a pénzteremtés, milyen banki mechanizmus révén lesz több, illetve kevesebb pénz a forgalomban. Ez elsősorban a pénzkínálattal függ össze. A másik kérdés megválaszolása felfedi, hogy a pénz milyen csatornákon és milyen mennyiségben és milyen módon hat a gazdaság reálszférájára. Ezeket a folyamatokat hívjuk transzmissziós mechanizmusnak. A téma ekkor a pénzkereslet oldaláról kerül vizsgálat alá. A monetáris politika szerepe az első kérdéssel kapcsolatos. A monetáris politika magába foglalja azoknak az eszközöknek az együttesét, amelyek alkalmasak a forgalomban lévő pénz mennyiségének tervszerű befolyásolására. A monetáris politika pénzmennyiséget szabályzó szerepe a forgalomban lévő pénzmennyiségre, vagyis az M1-gyel jelölt pénzállományra (érmék, bankjegyek és bankszámlapénz), szabályozására vonatkozik. A monetáris politika irányulhat a gazdasági élet pezsdítésére, ekkor expanzív, ellenkező esetben restriktív gazdaságpolitikának nevezik.

99

A monetáris politika szabályozási folyamatában a kereskedelmi bankokra kiemelkedő szerep hárul. A meghatározó szerep abból a szempontból fontos, hogy a központi bank elindít egy pénzügyi folyamatot, amely vagy restriktív, vagy expanzív. A folyamat tényleges megvalósulása a kereskedelmi bankszférában dől el. A monetáris politika sikere elsődlegesen attól függ, hogy a központi bank helyesen választja-e ki azt az eszközt, amelynek alkalmazásával el kívánja érni a kereskedelmi bankok tevékenységének korrekcióját. A monetáris politika eszközei arra szolgálnak, hogy beindítsák és a kívánt irányba mozdítsák el a forgó pénzt, az M1 állományt. Ezt a célt a különböző eszközök más-más módon érik el. A központi bank monetáris politikájának eszközei: - a nyílt piaci műveletek, - refinanszírozás, - kötelező jegybanki tartalék, - kamatszabályozás, - rendkívüli hitelnyújtás szükséghelyzetben lévő hitelintézeteknek, - kötelező likviditási tartalék, - árfolyampolitika. A monetáris politika eszközei azok működési mechanizmusa a monetáris politikára gyakorolt hatásuk alapján két csoportba sorolhatóak. Az egyik csoportba tartoznak azok az eszközök, amelyek a szabályozni kívánt változók nagyságrendjére közvetlenül hatnak. Ezeket az eszközöket a monetáris politika direkt eszközeinek hívjuk. Ide tartozik a jegybak kamatpolitikája (a betéti és a hitelkamat konkrét nagyságának meghatározása, a hitelek teljes összegének meghatározása, hitelkontingensek előírása) és az árfolyampolitikája. A monetáris eszközök másik csoportjába az indirekt eszközök tartoznak. Ebbe a körbe tartoznak: - refinanszírozási hitelnyújtás - a kötelező jegybanki tartalék, - értékpapírok leszámítolása, és viszontleszámítolása, - nyíltpiaci műveletek. Refinanszírozási hitelek A refinanszírozás a finanszírozás megfinanszírozását jelenti, vagyis a kereskedelmi bankok által kihelyezett hitelek forrásául a központi bank által nyújtott hitel szolgál. Ezzel a kereskedelmi bankok pótlólagos forráshoz jutnak, melynek révén hitelnyújtási lehetőségeik nőnek. Amennyiben a refinanszírozási hitelkeretet csökkenti a központi bank, akkor a kereskedelmi bankok forrása is csökken. A kereskedelmi bankok a jegybank által előre meghatározott kamatláb mellett – ami a piaci kamatlábnál alacsonyabb – jutnak a jegybank által nyújtott hitelhez. A központi bank az hitelnyújtás feltételeit (a hitel nagysága, kamatlába stb) előre és hosszabb távon meghatározza. Visszahívni a már kihelyezett hitelt nem lehet. A refinanszírozásnak sokféle formája lehetséges a monetáris szabályozásban: - refinanszírozási kamatláb-sávok alkalmazása, - rögzített kamatlábú refinanszírozási keretek normatív szétosztása, - refinanszírozási keretek árverése, - kincstári és kereskedelmi váltók meghatározott volumenének deklarált kamatlábon való leszámítolása, - rögzített kamatlábú záloghitelek. 100

Azokban a gazdaságokban, ahol a pénzpiac monopolista viszonyok által korlátozott, ott a refinanszírozási hitelek alapján meghatározott kamatláb lesz a piaci kamatláb meghatározója. Így a pénzpiaci kondíciókat a jegybank a saját kamatlábán keresztül alakíthatja. A refinanszírozási politika nemcsak a hitelkeret nagyságát határozza meg, hanem annak árát is azaz a kamatlábat. A központi bank a refinanszírozási kamatláb változtatásán keresztül hat a pénzintézetek hitelkamatainak a nagyságára Az emelkedő refinanszírozási kamatlábat követi a hitelkamatláb és így a gazdaság szereplői drágábban jutnak pénzhez. Ez a folyamat restriktív hatással lehet a gazdaságra. Értékpapírok leszámítolása és viszontleszámítolása Azokban az országokban ahol elterjedt a vállalatok egymásközti hitelkapcsolataiban a váltó (fizetési ígérvény) alkalmazása, a banki hitelezés jellegzetes formája a váltók leszámítolása, diszkontálása. Ilyenkor a kereskedelmi bank átvállalja a váltó behajtását és a váltó kamatát időarányosan megosztja saját maga és a váltót leszámítoltató között. Ehhez a művelethez a kereskedelmi bank saját kamatlábat határoz meg, mely eltér a hitelkamatlábtól és biztosítja a bank hasznát a leszámítoláskor. A refinanszírozás sajátos formája a kereskedelmi bankoknál felgyülemlett váltók viszontleszámítoltatása, rediszkontálása a jegybank által. A rediszkontálásnál érvényes kamatláb a rediszkontláb, melynek változtatása a refinanszírozási kamatláb változtatásához hasonló hatást eredményez. Mivel a váltó használata a fejlett piacgazdaságokban igen elterjedt, ezért a szakirodalom gyakran nem a refinanszírozási kamatláb politikát emlegeti, hanem annak valójában a részét képező rediszkontláb politikát. A kamatláb-politika Ha bármelyik monetáris eszközt megnézzük, azt látjuk, hogy mindegyik eszközhöz kapcsolódik a kamatláb (pl.: értékpapír leszámítolásnál a rediszkontláb, refinanszírozási hitelnél a refinanszírozási kamatláb). A jegybank a kamatlábak nagyságának a változtatásával jelentős hatást gyakorolhat a pénzpiacra, ezáltal befolyásolva a pénzkínálatot. A bankrendszer jelenlétével bizonyos monopolisztikus elemeket visz a hitelpiac területére. A jegybank által meghatározott kamatláb- a többi kamatlábformán keresztül fejti ki hatását. A kamatlábak között meghatározott hierarchia teljesül. A hierarchia szintje: - jegybanki alapkamatláb, (viszontleszámítolási kamatláb), - kereskedelmi leszámítolási kamatláb, - kereskedelmi banki hitelkamatláb = piaci kamatláb, - kereskedelmi banki betéti kamatláb. Tételezzük fel, hogy a jegybank megemeli a viszontleszámítolási kamatlábat. A kereskedelmi bankok nem tudják továbbra is tartani a leszámítolási kamatlábuk szintjét, azt is meg kell emelniük. A hitelkamatláb nagyon nem szakadhat el a leszámítolási kamatláb nagyságától, mert akkor sokkal vonzóbbá válik ez a forrásszerzési lehetőség. Ebből kifolyólag a hitelkamatlábak is nőnek. A bankok annak érdekében, hogy betéteseiket ne veszítsék el, kénytelenek a betéti kamatlábakat is megemelni. A vázolt folyamat világosan mutatja, hogy a jegybank a saját kamatlábának megemelésével általános kamatláb emelkedést gerjesztett, annak összes következményével. Természetesen a különböző kamatlábak nem feltétlenül azonos mértékben emelkednek. A kamatlábak megemelése

101

végső soron a pénzkínálat csökkenéséhez vezet, mert a drágábbá válik a hitel kihelyezése, ezáltal csökken a gazdasági szférák hitel iránti igénye. Nyílt piaci műveletek A monetáris politika egyik igen fontos eleme a kincstárjegyek, s egyéb állami kibocsátású értékpapírok adása és vétele. Az állampapírok kínálatának és keresletének mennyiségével befolyásolható a pénzpiac. Ezt az eszközt hívjuk nyílt piaci műveleteknek. Az állampapírok nyílt piacon történő vételével és eladásával befolyásolhatóak a banktartalékok. Nézzük meg ennek a folyamatát! A jegybank restriktív gazdaságpolitikát folytat, aminek keretében a pénzkínálatot úgy akarja csökkenteni, hogy a bankok forrásszerzési lehetőségét csökkenti. A jegybank értékpapírokat (pl.: kormányzati kötvényt) ad el a piacon. A kereskedelmi bankok megvásárolják ezeket a papírokat, aminek következtében csökken a banki tartalék nagysága. A nyíltpiaci eladás végső soron a bankok likviditásának csökkenésén keresztül csökkenti a forrásszerzési lehetőséget, vagyis a pénzkínálatot. Az értékpapírok visszavásárlása esetén ellenkező hatás következik be, azaz a tartalékok emelkednek, a banki likviditás nő és ez lehetővé teszi a pénzkínálat növelését. A nyíltpiaci műveletek kielégítő működésének feltétele: megfelelő mennyiségű állampapír, valamint ennek megfelelően likvid másodlagos piaca. Ezek hiányában nincs garancia arra, hogy megfelelő árfolyam és kamatláb mellett lesz felvevő piaca az állampapíroknak. Abban az esetben, ha a kincstárjegyek piaca meghatározó piaci formája a gazdaságnak, akkor az ezen a piacon kialakuló kamatláb lesz az irányadó pénzpiaci kamatláb. Egy adott gazdaság pénzpiaca az ott meghatározó jelleggel bíró eszközzel jellemezhető. Így az amerikai pénzpiacon leginkább a kincstárjegyek piaca dominál, míg a Benelux gazdaságban az államadósság finanszírozására kibocsátott államkötvények piaca dominál. A kötelező tartalékráta A pénzügyi világban gyakran előfordulhatnak esetek, amikor sem a nyílt piaci műveletek, sem a rediszkontláb változtatása nem hozza meg a kereskedelmi bankok elvárt magatartását. A kereskedelmi bankok nem várt magatartása a pénzkínálat elégtelenségében mutatkozik meg. Emiatt a központi banknak rendelkeznie kell azzal a jogkörrel, hogy megváltoztathatja a kereskedelmi bankokra vonatkozó törvényes tartalékrátát. A kereskedelmi bankok számára kötelezően előírt tartalékráta azt mutatja, hogy a kereskedelmi bankok milyen nagyságú pénztartalékot kötelesek képezni a látra szóló betétek után. Megfigyelhető, hogy általában a központi bank a kötelező tartalékrátát a forgalom minimális pénzszükségletéhez képest jóval magasabban állapítja meg. Ezen a biztonsági tartalékon alapszik a kötelező tartalékráták megváltoztatásának a hatásmechanizmusa. Abban az esetben, ha a kereskedelmi bankok likvid illetve kevésbé likvid tartalékai már kimerültek, és a központi bank még mindig szükségesnek tartja a hitelkínálat visszafogását, akkor még ezek után is adott a lehetőség a központi bank számára, hogy a tartalékráta emelésével a hitelkínálatot csökkentse. A kötelező tartalékráta-emelésre a kereskedelmi bankok az összes bankszámlapénz csökkentésével válaszolnak. A bankszámlapénz csökkenése a következőképpen zajlik. A kötelező tartalékráta emelése után a kereskedelmi bankok azt észlelik, hogy a készpénztartalékaikban hiány keletkezett.

102

Emiatt a korábban nyújtott kölcsönök egy részét kénytelenek visszavenni. A kölcsönt felvevők viszont kénytelek - természetesen banki nyomásra - látra szóló betétjeik terhére visszafizetni tartozásaikat. A folyamat mindaddig tart, míg a bankszámlapénz-állomány és a tartalékok aránya az előírt szintnek megfelel. A kötelező tartalékráta emelésének végeredménye pedig az, hogy csökken a forgalomban lévő pénz mennyisége. Ha a pénzkínálat növelését akarják elérni, akkor csökkentik a kötelező tartalékráta mértékét. Ennek következtében a banki tartalékoknál többlet keletkezik, ami újabb hitel kihelyezési lehetőséget biztosít a bankoknak. A monetáris szabályozásra vonatkozó döntések hatásukban túlmutatnak a monetáris szférán, hiszen a bankok likviditása csökkenésének következtében megdrágult hitel csökkenti a beruházásokat, ennek következményeként a foglalkoztatást és az összjövedelmet, míg a likviditás növekedése ellenkező hatást vált ki. Expanzív és restriktív monetáris politika Kövessük , hogy a monetáris politika miként szabályozza a gazdaságot expanzív illetve restriktív gazdaságpolitika esetén. Induljunk ki abból a feltételezésből, hogy - a gazdaság recesszióban van, - a GDP szintje alacsony, - nagy a munkanélküliség, - jelentősek a kihasználatlan kapacitások. Az élénkítő monetáris politika kezdő lépését a jegybank teszi meg. Ő határozza meg a feltételeket, a kereskedelmi bankok a feltételek megváltozásának függvényében reagálnak a jegybanki folyamatokra. Ebben a helyzetben a jegybank csökkentheti a kötelező tartalékot, visszavásárolhatja a kormány értékpapírjait, csökkentheti a refinanszírozási kamatlábat stb. A tartalékráta csökkentése növelheti a pénzforrásokat, az állampapírok felvásárlása ugyanehhez az eredményhez vezethet. A források növekedése megsokszorozódva jelentkezik a gazdaság pénzkínálatánál. Az olcsóbb forrásszerzés élénkíti a beruházási kedvet, mely növeli a foglalkoztatottságot, ezzel együtt a vásárlóerőt. A fentiekben leírt folyamatok ellenkező előjellel zajlanak le, amennyiben a gazdaság visszafogását célozzuk meg. Tételezzük fel, hogy a gazdaság inflációs állapotában a kibocsátás viszonylag magasabb növekedése esetén a növekedés ütemének visszafogását valamint az infláció visszaszorítását szeretnénk monetáris eszközökkel elősegíteni. A restrikció a pénz mennyiségének csökkenését a banki likviditás csökkentésével indítja el. Eszközként használható pl. a kötelező tartalékráta növelése. A tartalékráta növekedésének eredményeként a banki források csökkennek, mely a pénzkínálat nagyobb mértékű csökkenéséhez vezet. A banki kamatlábak növekednek, a hitelek drágábbá válnak. A drágább hitelek a vásárlásokat visszafogja, ezáltal a makrogazdaság kereslete csökkenni fog. A kereslet csökkenése a kibocsátás visszafogásához valamint az árszínvonal csökkenéséhez vezet. Természetesen a szabályozás eredménye nem mindig egyértelmű. A drágább hitel minden esetben nem jelenti a termelés visszafogását. A gazdálkodók egyéb feltételeket is vizsgálnak (pl.: adók, piaci kilátások, profitlehetőségek) döntéseik meghozatala előtt.

103

3. Irodalomjegyzék Bevezetés a közgazdaságtanba II. Szerk.: Nagy András PSZF Budapest 1997 Kerekes Sándor – Szlávik János: A környezeti menedzsment közgazdasági eszközei KJK, Budapest 1996. Közgazdaságtan II. Szerk.: Tömpe Ferenc GATE GTK, Gödöllő 1998. Közgazdaságtan Szerk.: Molnár József Mezőgazdasági Szaktudás Kiadó, Budapest 1993 Mayer Dietmar – Solt Katlin: Makroökonómia Aula Kiadó, Budapest 1999 N.Gregory Mankiw: Makroökonómia Osiris Kiadó, Budapest 2002 Paul A. Samuelson – William D.Nordhaus – Közgazdaságtan I., II., III. KJK Budapest, 1987 Robert Heilbroner – Lester Thurow: Közgazdaságról közérthetően Város FM Kft – Windsor Kiadó, Budapest 1996 Solt Katalin: Makroökonómia TRI-MESTER Kiadó, Tatabánya 2001 www. KSH.hu

104