Kulturális örökségvédelmi stratégia A Kulturális Örökségvédelmi Hivatal szakmai javaslata – Munkaanyag (2011. október) – MIÉRT VAN EGYÁLTALÁN SZÜKSÉG ÖRÖKSÉGVÉDELEMRE? A polgári fejlődésben nálunknál hosszabb és zavartalanabb utat maguk mögött hagyó államok, nemzetek már leszűrték azt a történelmi tapasztalatot, hogy a kulturális örökség elemei – meghatározó és mással nem helyettesíthető forrásai, dokumentumai egy-egy közösség azonosságtudatának, sarokkövei egy tradicionális nemzeti értékrendnek; – részei napjaink – még élhető (?) – emberi környezetének, amellyel összefüggésben a fenntartható fejlődés „parancsa”, racionalitása éppúgy érvényesítendő, mint a természeti környezet esetében; – fejlesztési potenciál hordozói, azaz lehetőséget kínálnak arra, hogy a múltunkból hozott tőkét a jövőre fordítsuk. Ennek tudatában a kulturális örökséget, illetve az örökségvédelmet az alábbi konkrét nemzeti célok szolgálatába lehet és kell állítani: – közösségépítés, a társadalmi kohézió erősítése – a nemzeti erőforrások bővítése – a fenntartható fejlődés, az élhető (művi) környezet biztosítása – a vidék lakosságmegtartó erejének növelése – a nemzeti azonosságtudat erősítése – a határon túli magyarság szülőföldön való megmaradásának és gyarapodásának elősegítése – országkép-formálás A kulturális örökség fenntartása tehát nem a jóléti államok opcionális lehetősége, hanem a forráshiánnyal és válságjelenségekkel küszködő kormányzatoknak is egyfelől kötelessége, másfelől érdeke. MIÉRT VAN SZÜKSÉGE AZ ÖRÖKSÉGVÉDELEMNEK JÖVŐKÉPRE? A stratégiai gondokodást és egy kívánatos jövőkép felrajzolását egyetlen szakterület sem mellőzheti, ezek nélkül tartósan jó helyzetbe hozni egyetlen ágazatot sem lehet. Ez még akkor is igaz, ha tudjuk, a kulturális örökségvédelem jelenlegi alulpozícionáltságának fő oka nem a stratégia, a jövőkép hiánya. A jövőkép megfogalmazásának célja azonban túlmutat az ágazati igényeken: arra irányul, hogy a kulturális örökségvédelem hasznossá tehesse magát más ágazati politikák számára, és eszközöket ajánljon fel a mindenkori kormányzatnak nemzetstratégiai céljaink megvalósításához. MI A KULTURÁLIS ÖRÖKSÉG? A 2001. évi LXIV. törvény definíciójával – a kulturális örökség elemei : a régészeti örökség, műemléki értékek, valamint a kulturális javak – aligha érhetjük be, hiszen a kulturális örökségi érték egyfelől nemcsak anyagi, hanem szellemi is lehet, másfelől független mind az azt hordozó kulturális örökségi elem feltalálási és/vagy őrzési helyétől, mind a vele kapcsolatos állami feladatellátás szervezeti megoldásaitól. Integrált örökségvédelemről addig nem beszélhetünk, amíg a kulturális örökség fogalmába bele nem értjük a tárgyi örökség (tangible heritage) közgyűjteményeinkben őrzött részét, valamint a tárgyi örökség által hordozott, ahhoz szervesen kapcsolódó szellemi-művelődéstörténeti tartalmakat (intangible heritage), amelyek azonban nem választhatók el a szellemi örökség egészétől sem. 1
Ugyanakkor be kell vallanunk, hogy épp a kulturális örökséggel kapcsolatos állami feladatellátás szervezeti széttagoltságából adódóan az alábbi jövőképet felrajzoló központi hivatal nem rendelkezik elegendő ismerettel ahhoz, hogy azt az integrált és egyre táguló örökség-fogalomnak megfelelően a tárgyi és szellemi kulturális örökség minden elemére kiterjessze. Ez is arra figyelmezteti a mindenkori kulturális kormányzatot, hogy a kulturális örökséget integráltan kezelje, és az azzal kapcsolatos állami feladatellátás jogszabályi, intézményi, finanszírozási stb. széttöredezettségét felszámolja. Ahogy a kulturális örökség nem azonos az épített (művi) környezettel – bár része annak –, úgy az örökségvédelem sem azonos a környezetvédelemmel – bár nagy tisztelője annak. Szervezettségét, érdekérvényesítő képességét tekintve példaként tekint a természet- és környezetvédelemre, egyszerre szeretne tanulni – és megkülönböztetni magát tőle. A kulturális örökség védelme ugyanis par excellence kulturális tevékenység, amely kezdetben tisztán ebben a minőségében jelent meg az európai kultúrában. Minden eszköze – köztük elsősorban a napjainkban (túl)hangsúlyossá vált hatósági munka is – csak utólag, fokozatosan társult az eredendően kulturális alaptevékenységhez, és vált jogállami viszonyok közt nélkülözhetetlen, megtartandó eszközzé. Ez azonban nem indokolja, és nem eredményezheti azt, hogy az alapfeladat bármikor, bármilyen körülmények között elhomályosuljon, és valamelyik eszköz váljon vezérelvvé. ÁLTALÁNOS ÁTTEKINTÉS, HELYZETÉRTÉKELÉS A kulturális örökségvédelem jelenlegi helyzetéről átfogó képet megrajzolni több okból is komoly kihívást jelent. Elsősorban azért, mert ugyan az örökségvédelmi szakmá(ko)n, intézményrendszeren belül van egy kialakultnak és általánosnak nevezhető vélemény, de az sokkal inkább alapul személyes (jobb esetben: intézményi) benyomásokon, tapasztalatokon, mint adekvát mérőpontokkal, professzionális módon elvégzett, statisztikai adatokkal is alátámasztott elemzéseken. Az örökségvédelemről a szorosabban vett szakterületen kívülállók által megfogalmazott vélemények esetében sincs ez másképpen, ráadásul azok szubjektivitását még csak fokozza, hogy a legtöbb esetben konkrét érdekek (esetleg: vélt vagy valós érdeksérelmek) fedezhetők el a véleményalkotás hátterében. Így tehát olyan alapvető kérdésekben sincs konszenzus a magyar társadalomban, hogy „sok vagy kevés a műemlék” Magyarországon. A legnagyobb fontossága azonban azon kérdés megítélésének van, hogy (még) megmaradt kulturális örökségi értékeink a jelen és a jövő számára mind szellemi, mind gazdasági szempontból lehetőségként, erőforrásként szolgálnak-e – vagy éppen ellenkezőleg: a fejlődést, fejlesztést megbénító akadályként jelentkeznek. Az 1998-2002 között hatalmon lévő polgári kormány – bő egy évtizeddel a politikai rendszerváltás után – az örökségvédelem területén is rendszerváltással felérő, az örökség és társadalom viszonyának strukturális, rendszerelvű átformálására irányuló változtatásokba fogott. Azonban alighogy kialakította az örökségvédelmi rendszerváltás szükséges, de nem elégséges feltételeit – ti. a jogszabályi környezetet és az állami intézményrendszert –, a kormányváltás derékba törte ezt a folyamatot. Azóta az örökségvédelem folyamatosan teret veszít, pozíciói egyre gyengülnek a gazdasági és társadalmi makro-környezetben, a politikai érdekérvényesítésben, a közgondolkodásban, a jogszabályi háttér és az állami intézményrendszer vonatkozásában, és végül, de nem utolsósorban – klasszikus válságtünet! – az önmagával szemben támasztott szakmai követelményrendszer tekintetében is. Ma a hatékony örökségvédelem eszközei nem állnak rendelkezésre. A kulturális örökség védelme, értékeinek integrált szemléletű megőrzése és kiaknázása széleskörű társadalmi 2
egyetértés és együttműködés nélkül nem lehetséges, de anélkül sem, hogy ebben az állam – a mindenkori kormányzat – meghatározó, vezető és semmi mással nem helyettesíthető szerepet ne vállalna. Áttekintve az állami szerepvállalás alakulását az örökségvédelmi tevékenységben – a törvényben megfogalmazott állami feladatok ellátásában és az intézményrendszer működtetésében – megállapítható, hogy miközben az elvárások köre bővült és bővül, ezt sem a rendelkezésre bocsátott források és eszközök, sem pedig az állami feladatellátás szervezeti és jogosultsági oldala nem követi. Ki kell mondani, hogy ma az állami örökségvédelem nem rendelkezik a feladatokkal arányos eszközrendszerrel, mert az állam sem tulajdonosként, sem szabályozóként, sem intézményfenntartóként, sem az egyéb közfeladatok ellátása terén nem úgy viselkedik, mint ahogy az tőle mint a közérdek és a közjó képviselőjétől elvárható volna. Fenti állítás igazolására álljon itt az ún. gyorsítás problémája. Ma a szakigazgatásnak a szakszerűség, a jogszerűség és a gyorsaság hármas követelményének kell megfelelnie. A hármas követelményrendszerből azonban az utóbbi években jobbára csak a gyorsaságnak kívántak a döntéshozók érvényt szerezni, s ennek jegyében viharos gyorsasággal követték egymást az örökségvédelmet érintő jogszabályi változások. A hatásvizsgálatok nélkül bevezetett dereguláció valójában az elérni kívánt célokkal ellentétes hatással jár. Hiába lesz ugyanis hamarabb meg egy engedély, ha a munkák végzése során derül ki mindaz a hátráltató tényező, amely gondos előkészítéssel előre megtudható és így költségkímélő, egyben időtakarékos módon elkerülhető lett volna. A gyorsításnak a másik két követelmény elé-fölé helyezése tehát kontraproduktívnak bizonyult: a beruházások gyorsítása érdekében alkotott jogszabályok a hatósági munka örökségszakmai oldalát gyengítették, a jogi oldalát pedig bonyolították, s mindennek a legfőbb kárvallottja éppen az lett, akinek érdekeire a gyorsítók hivatkoztak: az állampolgár. Nem könnyíti meg a helyzetet az örökségvédelem állami intézményrendszerében a rendszerváltás óta egymást követő átszervezések sorozata sem, különösen azért nem, mert egyik új formációban sem sikerült az elindított változtatásokat ténylegesen és logikusan végigvinni. A 2001 óta kialakult örökségvédelmi komplexitás – a régészeti örökség, a műemlékek és az ingó kulturális javak (műtárgyak) integrált kezelése – az elmúlt évtizedben bizonyította a hatékony működés lehetőségét, annak ellenére, hogy ebben az esetben is elmaradt a rendszer teljes kiépítése. Megállapítható, hogy a félben maradt reformra ráépülő újabb átalakítások is nagyrészt befejezetlenek maradtak, részben a következő átalakítás miatt, de nem kevésbé amiatt, hogy a kulturális örökségvédelem területe lényegében állandósult módon, illetve egyre súlyosabb mértékben forráshiányos volt… és maradt. A törvényben rögzített (állami) szakmai feladatok ellátására eddig még soha nem állt rendelkezésre a szükséges költségvetési fedezet, mint ahogy jelenleg sem. Ehhez csatlakozik az örökségvédelmi terület átfogó finanszírozási rendszerének krónikus megoldatlansága is. A műemlék-tulajdonosokat, fejlesztőket stb. örökségvédelmi feladataik, kötelezettségeik teljesítésében – nem utolsó sorban a közérdekből fennálló védelem miatti korlátozások kompenzálására – világszerte kedvezmények és támogatások kiszámítható rendszere segíti. Ezek a ráfordítások nemhogy hiányt keletkeztetnének az állami költségvetésben, de közvetlen és még inkább közvetett hatások révén (turizmus bevételei, munkahelyteremtés- és fenntartás, vidékfejlesztési hatások) a mérleg kimondottan pozitív lehetne, mint ahogyan azt számos külföldi példa bizonyítja. A nem állami források bevonásának is ez lenne a leghatékonyabb módszere, egyebek között az állami forrásra ráépülő, bizonyítottan fellépő multiplikátor hatás révén. Az örökségvédelem részéről elkészített elemzések és javaslatok ellenére az elmúlt évtizedekben kormányzati szinten nem volt fogadókészség ennek a kérdésnek a megoldására. 3
Számos jel utal arra, hogy Magyarországon az örökségvédelem területén jelenleg jelentős szakadék húzódik az ellentmondásosságtól sem mentes társadalmi elvárások és az örökségvédelem számára biztosított (jogi, intézményi, finanszírozási) eszközök között, amin az örökségvédelemmel hivatásként foglalkozók terhelésének további fokozásával már biztosan nem lehet segíteni. Mi több: egyértelműen le kell szögezni, hogy ezek a kérdések jelentős mértékben túlmutatnak az örökségvédelem keretein, emiatt az örökségvédelem területén jelentkező problémák nagy többségének megoldásához nem lehet csupán a szorosan vett örökségvédelmi területen belül maradni. Mindeközben az örökséget érő kihívások domináns tendenciái riasztó jelenségeket tükröznek, különösen a műemlékvédelem területén: gyakori bontások, gyakran a tudományra hivatkozó, de méretükben-anyagukban megalapozatlan műemlék-rekonstrukciók és a felújítás eredményeként önmagukból kiforgatott műemlékek. Az örökségre vonatkozó ellentmondásos megítélésre jellemző, hogy az örökségvédelem címén, pontosabban legtöbbször annak ürügyén megszerzett pályázati források felhasználásával olyan beavatkozások folynak, amelyek semmilyen módon nincsenek tekintettel a történeti szubsztanciára. Ráadásul az örökségvédelmet még emellett is egyre gyakrabban éri az a kritika, hogy a fejlődés gátja, a beruházások legfőbb akadálya. Sajnos ez utóbbi kijelentések megfogalmazói között nemcsak a magánszféra fejlesztőivel, hanem állami, önkormányzati és egyházi szereplőkkel is gyakorta találkozni. A jogszabályban rögzített állami örökségvédelmi feladatok közül számos évek óta ellátatlan, mi több: már arra is ügyelnünk kell, hogy a kulturális örökség védelme mint közérdek érvényesüljön, és mint állami feladat ne vesszen el. Fentiekből következik, hogy a kulturális kormányzatnak – amely a nemzeti emlékezet őreként állami feladatnak ismeri el az örökségvédelmet – meg kell akadályoznia, hogy ennek az állami alapfeladatnak a fokozatos leépítése tovább folytatódjék, majd szinte valamennyi részterületen az alapoktól kell újrakezdenie az építkezést; egy strukturális léptékű átrendezés nem kerülhető el, és nem is halasztható sokáig. Az újjáépítés azonban nem korlátozódhat csak az örökségvédelem mint ágazat területére, hiszen az ellentmondásos helyzet fő okai nem az ágazaton belül, hanem nagyrészt azon kívül, a külső környezetben keresendők, és így a helyzet megoldásának a lehetősége is csak ebben a tágabb körben áll fenn. A VÉDELEM TÁRGYA A közhiedelemmel ellentétben a kulturális örökségi érték nem kizárólagosan, sőt nem elsődlegesen esztétikai, hanem történeti természetű. A tárgyi kulturális örökség elemei ugyanolyan történelmi források, mint az írásbeliség emlékei. Az örökségi érték hordozója maga a történeti anyag, így a védelemnek elsődlegesen – amennyiben ennek műszaki akadálya nincs – az emlékek anyagi valóságban történő megőrzésére kell irányulnia. A fizikai értelemben vett megőrzés során pedig kitüntetett figyelemmel kell lenni arra, hogy az örökségvédelmi szakterület nem viseli el a korrekciót: a nem megfelelő bánásmód a kulturális örökség elemeinek visszafordíthatatlan pusztulását eredményezi. Az értékek tényleges pusztulásának veszélyét nemegyszer a modernizáció köntösébe bújtatott törekvések hordozzák magukban. Az egyik ilyen felfogás túlzott jelentőséget tulajdonít az emlékanyag digitalizálásának, annak anyagi valóságában történő megőrzése helyett. A digitalizáció valójában két területen tudja eredményesen szolgálni a kulturális örökség megóvását: könnyen és nagy mennyiségben nyilvántarthatóvá, valamint széles körben 4
ismertté és hozzáférhetővé teheti az értékeket. Az örökségvédelem területén ugyanis nem az emlékeket, hanem a róluk szóló ismereteket kell modernizálni. A kulturális örökség elemeinek lehetőség szerint anyagi valóságban történő megőrzése mint általános irányelv mellett napjaink örökségvédelmében szükségszerűen kirajzolódik egy konkrét stratégiai irány is: a területi védelem. A védelemnek ez a fajtája a jellegzetes, történelmileg kialakult településszerkezetnek, a település összképének, tér- és utcaképeinek, valamint a tájjal való kapcsolatának megőrzését célozza. Ezért téves az a vélekedés, hogy a védett területen az egyedileg nem védett épület értéktelen és elbontható. Ellenkezőleg: minden védett területen elbontott történeti értékkel bíró épülettel vagy a hagyományos városképbe nem illő elem megjelenésével a védelem tárgya sérül, és a védelem igen hamar okafogyottá válik. Ebben az esetben sem egy-egy történeti vagy stíluskorszak emlékanyagának fókuszba helyezése a mérvadó tehát, hanem az emlékanyag értéke és veszélyeztetettsége. A kulturális örökséget „körülvevő” világban zajló folyamatok ugyanis az emlékek materiális értelemben vett megóvása mellett az eredeti környezeti összefüggésekben történő megőrzésért kiáltanak. Az erőltetett fejlesztéseknek mára már egész városszövetek estek/esnek áldozatul. Különösen veszélyeztetettek a műemléki területek egyedileg nem védett épületei és természetesen az egyéb, semmiféle védelmet nem élvező, de önmagukban és/vagy egy történelmi településszerkezet részeként értékes történeti épületek is. Velük kapcsolatban az örökségvédelem (ez esetben ideértve az önkormányzatok felelősségi körébe tartozó helyi értékvédelem szintjét is) pillanatnyilag csak fut az események után. A fejlesztők jobbára egyes ingatlanokban, telkekben vagy épületekben gondolkodnak, nem településszerkezeti egységekben. A település-rehabilitáció viszont csak akkor lehet örökségvédelmi szempontból sikeres, ha az egészet tartja szem előtt. Az egyedi ingatlanoknál nagyobb léptékben kell gondolkodni és cselekedni – legyen szó örökségvezérelt településfejlesztésről, történeti városközpontok megújításáról vagy történeti tájak rehabilitációjáról. Jelenleg a területi védelem kereteinek tartalommal való megtöltése és következetes alkalmazása tűnik az egyetlen olyan eszköznek, amellyel Budapest – már sérült – történeti városszövete még megmenthető. A KITÖRÉSI PONT Napjainkra – legalábbis a fejlett társadalmakban – egyre inkább túlhaladottá válik az a szemlélet, amely szerint a kulturális örökség – leegyszerűsített megfogalmazással – „csak viszi a pénzt”, ezért csak akkor lehet és kell áldozni rá, ha már minden más társadalmi igényt kielégítettünk. (Az állami szerepvállalást illetően e szemléletből eredt a maradékelven való finanszírozás több évtizedes hagyománya, amellyel valóban nem lehetett hozzáférni az örökségben rejlő fejlesztési potenciálhoz – és ezzel az ördögi kör bezárult.) Idehaza azonban még azt sem tudjuk kimutatni, hogy nemzeti léptékben mennyit költünk kulturális örökségünkre, mint ahogy azt sem, hogy a kulturális örökségből mennyi hasznot húz a nemzetgazdaság. Nem mértük fel, hogy hány más ágazat profitál a kulturális örökségből, hány más ágazatban indított fejlesztési program épül a kulturális örökségre. Társadalmi léptékben nem tudatosult, hogy mindezek a fejlesztések lehetetlenné válnának, ha a nemzet, az ország nem rendelkezne kulturális örökségi értékekkel. Nem vizsgáltuk továbbá, hogy a kulturális örökségre alapozott fejlesztéseknek, befektetéseknek mekkora a megtérülési rátája, milyen hatással vannak a munkaerőpiacra, húzóágazatnak számítanak-e vagy sem. Hiányzik tehát egy összesített költség-haszonelemzés, ezért gazdasági-pénzügyi mutatókkal jelenleg nem bizonyítható, hogy érdemes-e a kulturális örökséggel foglalkozni, abba befektetni. Az első feladat tehát – legyen szó akár a közvetlen állami támogatásokról, akár a kulturális örökségi értékek fejlesztési forrásként való felhasználásáról – a költségek és hasznok pontos 5
kimutatása. Arról nem is beszélve, hogy az örökségvédelmi célú állami ráfordítások felhasználótól független, teljes körű regisztrációjának megszervezése minden támogatási rendszer kiépítésének alapja. Ezzel párhuzamosan ki kell alakítani egy olyan monitoringrendszert is, amely azt követi nyomon, hogy a kulturális örökség milyen mértékben járul hozzá az egyes makrogazdasági mutatók (nemzeti össztermék, munkaerő-piaci helyzet, forgalmi adók stb.) alakulásához. Érdemes volna például egyszer egy helyreállított műemlékünk esetében kiszámolni, hogy a helyreállítás és a fenntartás, üzemeltetés során foglalkoztatottak munkabére után fizetett adó és járulékok mekkora bevételt jelentenek a központi költségvetésnek. Összegezve: nem tudjuk, hogy a kulturális örökség számszerűsítve milyen mértékben járul hozzá a nemzeti össztermék előállításához, a nemzeti vagyon gyarapodásához. Nem ismert, hogy a GDP hány százalékát fordítjuk örökségvédelemre, ill. hogy a kulturális örökség a GDP mekkora hányadát „termeli meg” közvetlenül vagy közvetve. Mindebből szinte már természetszerűleg következik, hogy nincs rendszerelvű visszacsatolás: a kulturális örökségből profitáló ágazatok nem (még a hagyományosan erre épülő idegenforgalom sem!) járulnak hozzá intézményesen az örökség megőrzéséhez. A kultúrpolitika most egy olyan kihívás előtt áll, hogy számszerűsítse az örökségvédelem értékeit: bizonyítsa a kulturális örökség fejlesztő hatását, kiszámolja jövedelemtermelő képességét, majd kiépítse azokat a csatornákat, amelyeken a megtermelt jövedelem visszaforgatható lesz abba a szektorba, amely a forrásául szolgált. ÖRÖKSÉGVÉDELEM ÉS POLITIKA A hatékony állami örökségvédelem megteremtéséhez a kulturális örökséget kívánatossá, a védelmét hasznossá kell tennünk a politika számára. Miközben azonban e célokat akarjuk elérni, azt is egyértelműsíteni kell, hogy mit is kínálunk. Csak a történeti értékhez hű bánásmód révén válhat a kulturális örökség értékálló, mindig megújulni képes és számos szempontból jövedelmező gazdasági forrássá és közösségépítő erővé. Egy valódi paradigmaváltás első lépéseként a kormányzati akarat hangsúlyos kinyilvánítására van szükség, azaz nagyon erős központi iránymutatásra, kiállásra az örökségvédelem mint kormányzati prioritás mellett. Az ilyen értelmű folytonos és következetes kormányzati megnyilatkozások minden bizonnyal a szemléletalakításnak is kiemelt eszközei lesznek. E vonatkozásban bátran és büszkén továbbvihető az ezredforduló hagyománya: egy olyan kormányzati filozófia, amely a kultúra egészét, s ezen belül az örökségvédelmet stratégiai tényezőként és a nemzetpolitika egyik fontos elemeként kezelte. Továbbra is hasznos volna egy olyan nemzeti program, amelynek a szolgálatába lehet állítani az örökségvédelmet, s ekként pozícionálni – ahogy az a Magyar Millennium idején történt. ÖRÖKSÉGVÉDELEM ÉS MÉDIA Esett már szó arról, hogy a közelmúltban nagy teret nyert – mert nemcsak beruházói, de kormányzati oldalról is erőteljes hátszelet kapott – az a szemléletet, amely az örökségvédelmet mint a gazdaság fellendülését, a fejlesztéseket gátló korlátozást jeleníti meg. Sajnos a legmagasabb döntéshozói szinteken is nagymértékű a tájékozatlanság. Ezt az igazságtalanul egyoldalú szemléletet intenzív „örökségbarát” médiakampánnyal kell ellensúlyozni – a megváltozott kormányzati magatartást demonstrálandó, a társadalom szemléletét alakítandó. Az örökségvédelemmel kapcsolatos kormányzati kommunikációt mindvégig a kezdeményező jellegnek, a proaktivitásnak kell uralnia. A kulturális örökségre épített nemzeti célokat „le kell tudni fordítani” az egyes polgárok nyelvére, azaz foglalkozni kell egyfelől az 6
örökségvédelem mindennapi kihívásaival (hasznosítási lehetőségek, örökségi értékek mindennapi használatának előnyei, a jó karban tartás lehetőségei és az ehhez nyújtott állami segítség) és partnereivel (műemléki ingatlanok lakói, családi házak építtetői, kisbefektetők), másfelől az örökségvédelemhez kapcsolódóan gondolkodásbeli, magatartásbeli eszményeket, emberi mintákat kell tudni felmutatni. A javasolt kommunikációs stratégia lényeges eleme „az örökségvédelem arca”, megszemélyesítője. Meg kell találni, ill. fel kell építeni azt a társadalmilag elfogadott személyt, aki a döntéshozatalban és a közvélemény előtt is képviselni tudja az örökségvédelem ügyét. Meg kell mutatni az emberi arcát is: olyan személyiségként jelenjen meg, akinek magának is fontos – családi, identitásbeli stb. okból – az örökség és annak védelme. Folyamatos megszólalást kell biztosítani neki a médiában, folyamatos szereplést a releváns hazai és nemzetközi eseményeken. A kulturális örökség jelentőségét a kommunikációban elsősorban nem ideologikus (nemzeti identitás), hanem pragmatikus szemszögből kell bemutatni, a fő hangsúlyt annak gazdaságitársadalmi hasznára, a benne rejlő fejlesztési potenciálra és munkahely-teremtési lehetőségre helyezve. ÚJ GONDOLKODÁS- ÉS BESZÉDMÓD Mi indokolja az ilyen típusú argumentációt, a mai társadalmi köznyelvhez, érdekviszonyokhoz és törekvésekhez illeszkedő beszédmódot? A mai közbeszéd hangsúlyos elemeihez (GDP-növekedés, munkahelyteremtés, a foglalkoztatottság növelése, a vállalkozási kedv fokozása, versenyképesség, a hátrányos helyzetű térségek felzárkóztatása és – jó esetben – a környezettudatos, fenntartható fejlődés) illeszkedően azt kell tudni bemutatni, hogy a kulturális örökségbe való anyagi-gazdasági és társadalmi befektetés meghozza a fenti szempontok szerinti „hasznot”, és eléri azokat a célokat, amelyeket a mai közgondolkodás elvár. Természetesen másfajta „hasznot” és másfajta célt is szolgál a kulturális örökség megőrzése és fejlesztése, azonban amíg kizárólag az ilyen típusú szimbolikus érveket használjuk az örökségre fordítandó források és támogatás megszerzése érdekében, addig óhatatlanul a „maradékelvi” pénzügyi logika érvényesülését éltetjük tovább ezzel a területtel kapcsolatban. A szimbolikus, nemzeti és morális kötelességtudatra apelláló érveket sem szeretnénk teljesen félretolni, azonban az örökségvédelem stratégiai céljainak elérése érdekében a bevett gazdasági haszonelvű érvrendszert is hangoztatnunk kell idehaza is – úgy, ahogy ezt a világ számos országában már megtették. Ez a gondolkodás- és beszédmód egyfelől elvi, mert nem adja fel azt az álláspontot, hogy a kulturális örökség és egy közösségnek a kulturális örökséghez fűződő viszonya önmagában is olyan érték, amely méltó a közhatalmi támogatásra, másfelől pragmatikus, mert a gazdasági és politikai döntéshozók számára számszerűsíti a kulturális örökségben rejlő fejlesztési potenciált, lehetőségeket. Ezáltal pozícionálhatjuk úgy ezt az ágazatot, mint a gazdasági-társadalmi fejlődés egyik lehetséges húzóerejét. JOGSZABÁLYI KÖRNYEZET, JOGALKOTÁS Az örökségvédelem állami irányítói az elmúlt másfél évtizedben rendre beleestek abba a hibába, hogy „saját” jogszabályaik, az örökségvédelmet szabályozó törvény(ek) korrekciójától várták a „csodát”, az örökségvédelem pozícióinak érzékelhető javulását az egyes ágazatok között. Ezt a hibát nem szabad többé elkövetni; az örökségvédelmi törvény módosítgatásánál összehasonlíthatatlanul fontosabb egy örökségbarát nemzeti jogrendszer megteremtése.
7
Az örökségbarát nemzeti jogrendszer felépítése során hivatkozási alapul szolgálhat Magyarország új Alaptörvénye, amely az állam és az állampolgárok kötelességévé teszi a kulturális értékeknek mint a nemzet közös örökségének védelmét, fenntartását és a jövő nemzedékek számára történő átörökítését. Az örökségvédelem konkrét nemzeti céljait egy Nemzeti Örökségvédelmi Program keretében kell kidolgozni és – a Nemzeti Környezetvédelmi Programhoz (83/1997. (IX.26.) sz. OGY határozat) és/vagy a Szlovák Nemzeti Tanácsnak a kulturális örökség megőrzése érdekében kiadott nyilatkozatához hasonlóan – országgyűlési határozatba foglalni. A határozat megfogalmazná az örökségvédelem távlatos céljait, megnevezné megvalósításuk kereteit és eszközrendszerét, kijelölné helyét Magyarország fejlesztési politikájának egészében. Az uniós lehetőségekkel összefüggésben meghatározná kapcsolatát a terület- és vidékfejlesztéssel, a munkaerő-gazdálkodással, az idegenforgalommal stb. – a fenntartható fejlődés és az integrált védelem jegyében. Egy középtávú tervrendszert fogalmazna meg arra vonatkozóan, hogy az örökségvédelem hogyan épüljön be a különböző ágazati politikákba. Az országgyűlési határozat alapot teremthet ahhoz is, hogy a döntéshozók és a közvélemény orientálása révén az örökségvédelem a politikai stratégiai tervezésnek és a közgondolkodásnak egyaránt tárgyává váljon. Mivel jelenleg sokkal nagyobb veszélyt jelentenek az örökségvédelemre az egyéb ágazati jogszabályok, mint az örökségvédelmi törvény gyenge pontjai, a jogrendszer örökségbarát jellege mindenekelőtt olyan (egyeztetési) mechanizmusok kialakításával garantálható, amelyek a központi (egyéb ágazati) és a helyi (önkormányzati) jogszabályok és közjogi szervezetszabályozó eszközök megalkotásakor megkerülhetetlenné teszik az örökségvédelmi szempontokat. Ez az örökségvédelmi célú „belső jogharmonizáció” – az egyéb területek szaktörvényeinek összhangba hozása az örökségvédelmi jogszabályokkal és még inkább az örökségvédelmi érdekekkel – jobban pozícionálná a szakterületet bármely szaktörvénynél. Ez azonban sajnos nem jelenti azt, hogy az örökségvédelmi szakterület alapvető jogszabályához ne kellene hozzányúlni. Az elmúlt néhány évben a különböző lobbyérdekeket szolgáló módosítások olyan súlyos sebeket ejtettek a 2001. évi LXIV. törvényen, hogy az ma már számos lényeges ponton változtatás után kiált (listás elővédelem, örökségvédelmi hatástanulmány alkalmazhatósága, az állami örökségvédelmi intézmények feltárási jogosultsága, régészeti védettség fokozatai, fémkereső műszer használata, műtárgykivitel, a „kellő gondosság” jogintézménye, műtárgyak eredetének műkereskedői nyilvántartása stb.). E változtatások stratégiai léptékűek, és tulajdonképpen egy teljesen új jogszabály megalkotását indokolják – amely új törvény egyben az örökségvédelmi kódexet is megalapozná. Az örökségvédelem jogi lehetőségeinek beszűkülését az elmúlt években mindenekelőtt az építésügyi szabályozás állandó és – értékvédelmi szempontból kedvezőtlen, egyre megengedőbb – változása eredményezte. Ennek kiküszöböléséhez elengedhetetlen az építésügyi és az örökségvédelmi szabályozás teljes szétválasztása, azaz egy örökségvédelmi kódex megalkotása. Ez azt jelenti, hogy az örökségi értékekkel kapcsolatos hatósági eljárások alapjául kizárólag az örökségvédelmi jogszabályok szolgálnának, szemben a jelenlegi helyzettel, amelyben a műemlékvédelem elsődlegesen az építésügyi szabályozás eszközeivel kénytelen élni. Az örökségvédelmi hatóságnak nem az általános építési előírások alkalmazhatóságát vagy az attól való eltérést kellene megvizsgálnia, hanem csak egyetlen az örökségi értékekre vonatkozó joganyagot alkalmaznia. A szétválasztást elvi megközelítésben messzemenően indokolja, hogy az örökségvédelem nem új objektumok létrehozását célozza, hanem a múltban keletkezett értékek megőrzését. A gyakorlatban pedig egyfelől ez a 8
megoldás szolgálná leghatékonyabban az alapfeladatot, a kulturális örökség elemeinek megőrzését, másfelől – az ügyfelek oldaláról nézve – kiszámíthatóságot vinne a jogrendszerbe, erősítené a jogbiztonságot, áttekinthetővé és ügyfélbaráttá tenné az örökségvédelmi igazgatást. FINANSZÍROZÁS, TÁMOGATÁSOK, ÁLLAMI SZEREPVÁLLALÁS A kulturális örökség elemeinek megőrzése, fenntartása alapvetően (és szektorsemlegesen) a mindenkori tulajdonos, kezelő, használó kötelezettsége. Ugyanakkor minden esetben (tehát nem csak az állami tulajdonban lévő javaknál) fennáll a közösség, az állam részvételének indokoltsága és kötelezettsége. Ezt a kötelezettséget egyrészt az örökségi értékek megőrzésének követelményéből eredeztethető, a tulajdonosi jogot érintő korlátozások ellentételezése, másrészt a közösségnek a védelem tényével kifejezésre juttatott „virtuális társtulajdonosi” felelőssége alapozza meg. Az örökségvédelem tehát hosszú távon sem nélkülözheti az állami szerepvállalást, miközben közfeladatainak ellátása során fokozottan törekednie kell a nem állami szféra bevonására. Az állami szerepvállalást ugyanakkor jól körül kell határolni és kiszámíthatóvá kell tenni – mintegy annak előfeltételeként is, hogy az örökségvédelemhez „terelt” egyéb források nagyságrendekkel nagyobbak legyenek a közvetlen költségvetési támogatásoknál. A jelenlegi helyzet jelentős értékvesztés nélkül nem tartható fenn tovább, hiszen az egyre csökkenő költségvetési támogatás már évek óta veszélyezteti, sőt lehetetlenné teszi a törvényben előírt örökségvédelmi szakfeladatok ellátását. A Kötv.-ben tételesen felsorolt állami örökségvédelmi feladatok (örökségvédelmi többletköltség, kényszer-helyreállítások, kártalanítás, védetté nyilvánított műtárgyak állami elővásárlása stb.) forráshiány miatt szinte kivétel nélkül ellátatlanok. A rendszer tekintetében az optimális megoldást a „nem odaadni, hanem nem elvenni” elve érvényesítésében, jól megválasztott fiskális kedvezmények bevezetésében látjuk. A nemzetközi gyakorlatban is a közvetett finanszírozási formák vannak túlsúlyban (ingatlan- és vagyonadó-kedvezmények, restaurálási-karbantartási-vagyonvédelmi költségek levonása az SZJA-ból, adásvételi, ajándékozási és örökösödési illeték-kedvezmények műemlékek és védett kulturális javak vonatkozásában). A közelmúltban Magyarországon is készültek számítások arról, hogy a műemlék-helyreállítások ÁFA-tartalmának 20 %-ról 5%-ra történő csökkentése esetén az államháztartás vesztesége olyan csekély lenne, hogy azt az egyéb növekvő adóbevételek pótolnák, így államháztartási szempontból összességében gyakorlatilag nullszaldós lehetne a változás. Ennek a kedvezményrendszernek a hiányával magyarázható, hogy hazánkban az ingatlanberuházásokat finanszírozó magánbefektetőket minden arra ösztönzi, hogy bontsanak, majd a lebontott épület helyén újat emeljenek az engedélyezett beépítési paraméterek maximális kihasználásával. Holott az állami támogatás különböző formáinak éppen azt kellene megcélozniuk, hogy az örökségi értékek helyreállításának feltételei kedvezőbbek legyenek, mint az új építkezéseké. Az állami támogatás egy további alapelve kell legyen, hogy az örökségvédelemre fordított forrásokat szakszerűen kell elkölteni. A jelenlegi rendszer fő hiányossága e vonatkozásban az, hogy az állami költségvetési támogatások jellemzően nem a szakintézményeken keresztül jutnak el az egyes örökségi elemekhez, hanem többnyire közvetlenül kerülnek azok tulajdonosához, kezelőjéhez. A műemlék-helyreállítások szakszerűsége érdekében törekedni kell arra, hogy a támogatásokat minél nagyobb arányban a „szakmai szűrőként” működő 9
állami örökségvédelmi intézmények közvetítésével folyósítsák az építtetőknek. De már az is nagyban növelné a támogatott helyreállítások szakszerűségét, ha az állam „megcímkézné”, azaz konkrét célokhoz rendelné, feltételekhez kötné a támogatásokat. Ilyen feltétel lehet egy meghatározott örökségvédelmi feladat (pl. a történeti épületszerkezetek megtartása) mellett az is, hogy a támogatottnak a szakfeladatot színvonalasan ellátni képes állami örökségvédelmi intézményekkel kell szerződnie a támogatás elköltésére. Mivel közösségi érdekből folytatott, közösségi finanszírozású, a piac által megfelelően ki nem váltható, központi feladatellátásról van szó, ez az eljárásrend nem ütközik az uniós versenyszabályokba. Állami intézmények vagyonkezelésében lévő műemlékeket érintő örökségvédelmi szakfeladatokat szintén az arra szakosodott állami intézményekkel szabadna csak végeztetni. Az értékmentés céljából történő azonnali állami közbelépést tenné lehetővé egy Örökségvédelmi Intervenciós Alap/Célelőirányzat, amely a – nemcsak régészeti értelemben vett – leletmentés eszközéül szolgálhatna a tárgyi örökség védelmében. Létrehozását sürgeti, hogy az ingatlan örökséget veszélyeztető tényezők sora napjainkra a klímaváltozással, valamint a természeti és ipari katasztrófákkal bővült. Az állami beavatkozást kívánó vészhelyzetet azonban nemcsak szűken, materiálisan – bajként, katasztrófaként – kellene értelmeznünk, hanem demonstratív jelleggel, elvi alapon – minden olyan ügyre vonatkoztatva, amely direkt és gyors állami beavatkozás nélkül nem mozdulna előbbre. Ennyiben az „alap” nemcsak a reakció, az utólagos intervenció, hanem a prevenció eszközeként is funkcionálna. Forrásbázisául az „örökségi nyugdíjjárulék” szolgálhat – amely minden új építmény beruházási költségének ezrelékes nagyságrendű részéből képezendő, és amelyet meglévő épület felhasználásával megvalósuló fejlesztés esetén nem kellene leróni. VAGYONGAZDÁLKODÁS A kulturális örökségi értékek anyagi valóságban történő megőrzése éppúgy, mint a források gazdaságos felhasználása iránti elvárás valamennyi örökségi értéket hordozó vagyonelem esetében új szemléletű megközelítést igényel, amelynek a lényege a proaktivitás. Nemzetgazdasági szinten a vagyongazdálkodás költségei ugyanis akkor optimalizálhatók, ha a nagyszabású és költséges helyreállításokat – azok időszakonkénti megismétlésének elkerülése érdekében – a már helyreállított értékek nagyságrendekkel kisebb forrásigényű folyamatos karbantartásával kíséreljük meg kiváltani. Ebben a vonatkozásban is kiemelkedő szerepe van, illetve kellene legyen az állami örökségvagyonnal kapcsolatos feladatellátásnak, úgy is, mint a leginkább kiemelkedő értékű vagy a legnagyobb mértékben veszélyeztetett örökségi értékeket kezelő, és úgy is, mint példát mutató, követendő modellt létrehozó tudásközpontnak. Ezzel szemben megállapítható, hogy az állami tulajdonban lévő műemlékek megőrzésének ma nincs stratégiája. A tartósan állami tulajdonban tartandó műemlékek védelmének és hasznosításának programját ki kell dolgozni (szervezet, finanszírozás, humán erőforrások). Azokat az emlékeket, amelyet építészeti, történeti értékük erre méltóvá tesz, kulturális közfunkcióval kell ellátni, és a nagyközönség számára meg kell nyitni („ingatlanokban megtestesülő, épületekből, parkokból álló közgyűjtemények” – értelemszerűen elsősorban a kastélyállomány egy része). Ebben a körben nemcsak az örökség materiális részének, hanem a hozzá kapcsolódó szellemiségnek (intangible heritage) a megőrzése is követelmény kell legyen. Ezek az emlékek a Minőségi Országbemutatás Programja pilléreivé válhatnak. Hasznosításuk során – épp az államháztartáson kívüli források biztosításának érdekében – nem mondhatunk le a piaci jellegű megoldásokról sem; ennek az állami ingatlanportfoliónak alkalmasnak kell lennie a csoportos termékkialakításra, azaz bevételt termelő elemekkel is kell rendelkeznie. A tartósan állami tulajdonban tartandó, kulturális közfunkcióval ellátott emlékekről történő 10
gondoskodást a kulturális tárca feladatává kell tenni, a feladatellátáshoz pedig egy speciálisan örökségvédelmi profilú kezelő szervezetet szükséges működtetni. Az államnak e kezelő szervezet útján fel kell vállalnia a „műemléki árvaházi” funkciót is tartósan – üzleti alapon nem működtethető emlékek (pl. romok) gondozása – vagy átmeneti jelleggel (hatósági kisajátítást követően az új gazda megtalálásáig, tartalékképzés más állami funkciók elhelyezésére). INTÉZMÉNYRENDSZER Az intézményi politikának mindenkori minimális célja az, hogy az állami örökségvédelmi intézményeket teljes mértékben alkalmassá tegye a jogszabályok által államinak meghatározott feladatok ellátására. Ennél azonban tovább kell lépni: az intézményrendszert egy örökségalapú nemzeti fejlesztési terv és egy országos örökségnevelési program megvalósításából rá háruló szakmai feladatok végrehajtására is alkalmassá kell tenni. A kulturális örökségvédelem állami intézményrendszere az ezredfordulóra épült ki teljes körűen. Az ágazati irányítást végző – akkor önálló – kulturális tárca három örökségvédelmi intézményt (még a költségvetésben is így szerepeltek külön soron!) működtetett összehangoltan: – a hatósági és felügyeleti feladatok, az ahhoz szükséges műemlékvédelmi tudományos háttérmunka és egyéb feladatok ellátására egy – már akkor ún. egyablakos ügyfélszolgálatot biztosító – központi hivatalt, – az állami műemlékvagyon meghatározott hányadának kezelésére egy speciális vagyonkezelő szervet, – az operatív örökségvédelem feladatok ellátására egy szolgáltató szakmai szervezetet. A három „pillér”-ből álló rendszer koordinált működését a központi hivatalhoz telepített középirányítói jogkör biztosította. A kulturális örökségvédelem állami intézményrendszerének újrastrukturálása során az integrált intézményrendszer megtartandó, illetve helyreállítandó, kiteljesítendő. Az örökségvédelmi igazgatás jelenlegi struktúrája tisztán igazgatásszervezési megfontolások alapján került kialakításra. Az átalakítás – „átugorva” (és azóta sem pótolva) a jogszabályi környezet letisztítását – rögtön a szervezettel kezdődött, a szervezeti integráció felülírta a szakmai feladatellátás igényeit, és nem volt tekintettel a korlátozottan rendelkezésre álló kapacitásokra sem. Az átalakulás egyértelmű tapasztalata, hogy az örökségvédelmi szakigazgatási feladatok az erőforrások nagyságrendi bővítése nélkül már megyei rendszerben sem láthatók el, a szervezeti széttagoltság pedig eleve nem felel meg az örökségvédelmi szakigazgatás azon speciális követelményének, hogy az igazgatási feladat saját tudományos háttérbázis nélkül érdemben nem végezhető. Ezek a tapasztalatok indokolják, hogy az államszervezési folyamat következő ütemében az általános igazgatásszervezési szempontokkal szemben a szakfeladat-ellátás oldaláról jelentkező integrációs igények kapjanak prioritást. A kulturális örökségvédelmi hatósági feladatok közül a közgyűjteményi intézményrendszerrel kapcsolatosak a kultúráért felelős tárca hatáskörébe tartoznak, míg a központi hivatal jellemzően (de nem kizárólagosan) a közgyűjteményeken kívüli örökségi elemekkel kapcsolatos hatósági feladatokat látja el, aminek következtében előfordul, hogy egy ügyben a kulturális ágazaton belül két hatóságtól kell engedélyt beszerezni. Még erőteljesebb az intézményi széttagoltság a kulturális örökségvédelmi tárgyú nyilvántartások, valamint a műtárgy-restitúció területén, ami megnehezíti, sőt el is lehetetleníti az állami szervek számára az összehangolt eljárást. A kulturális örökség védelmével kapcsolatos valamennyi hatósági 11
jogkör egy helyre telepítésére, a – hatósági és nem hatósági jellegű – örökségvédelmi nyilvántartások összekapcsolására és a restitúció egységes hivatali hátterének megteremtésére nagyobb lélegzetű intézményi átalakítások nélkül kizárólag az ország egyetlen kulturális hivatala, az örökségvédelem központi hivatala keretében nyílik lehetőség. Az örökségvédelmi hatósági jogkörök ilyen integrációja illeszkedik mind a feladatellátás belső szakmai követelményeihez, mind a közigazgatás átalakítására irányuló kormányzati törekvésekhez. Bármilyen szervezeti felállás esetén meg kell őrizni annak lehetőségét, hogy a tudományos munka eredményei beépüljenek az örökségvédelmi szakigazgatásba, ezért a műemlékvédelem tudományos háttérbázisa a hatósági-felügyeleti munka szervezeti-intézményi keretei között tartandó. A szakigazgatás rendszerén belül olyan feltételek kialakítása szükséges, amelyek lehetővé teszik azt, hogy a természetéből adódóan az eseményeket „lekövető” hatósági munkával (ném.: Denkmalschutz) egyenrangú tevékenységként működhessen a proaktív természetű műemlékgondozás (Denkmalpflege), azaz az örökségi értékek szakmai felügyelete. Az állami műemlékgondnokságot azzal a céllal alapították, hogy az állam tulajdonában lévő és elsődlegesen örökségi értékük alapján hasznosított vagy hasznosítandó műemlékek teljes körű és örökségszakmai elvek alapján működő vagyonkezelő szervezete legyen. A szóba jöhető örökségi helyszínek teljes körű átadására azonban soha nem került sor. Ezért az állami tulajdonú műemlékek és régészeti emlékek vagyonkezeléséért felelős állami szervezetekben végre kell hajtani a feladatok szétválasztását, az intézményenként egységesített portfóliókba rendezését. A felülvizsgálat során az örökségvédelmi szempontoknak kell prioritást biztosítani azon tartósan állami tulajdonban tartandó műemlékek esetében, amelyek jelenleg nem vagy nem megfelelően hasznosítottak. Ezen tartósan állami tulajdonban tartandó, közülük különösen az országbemutatás célját szolgáló emlékek kezelésével megbízott örökségvédelmi intézménynél egyértelművé kell tenni az alapítói szándékot: örökségi értékek nemzeti gondnoksága. A portfólió-egységesítéshez szükséges vagyonátadás valamennyi emlék esetében egyszerre, egyszeri jogi aktussal hajtandó végre. A költségvetési forrásokat ezzel párhuzamosan feladatarányosan kell az állami intézményekhez telepíteni, azaz a már meglévő – és növelendő – állami támogatásokat meg kell szerezni a kultúráért felelős tárca számára. Az örökségvédelmi intézményrendszerben a legnagyobb hiányosság ma az operatív feladatok (helyszíni kutatás, tervezés, restaurálás, laborok) ellátásában mutatkozik. A hiány akkor számolható fel, ha a kulturális kormányzat ezeket a feladatokat legalább részlegesen állami feladatként ismeri el, és ellátásukra egy önálló szolgáltató intézményt hoz létre. A létrehozandó komplex állami örökségvédelmi központ térítésmentesen rendelkezésre bocsátott szakmai kapacitásaival – szolgálná a nagy állami beruházásokat, kiegészítené az önkormányzati fenntartású intézmények erőforrásait, – végezné a műemlék-helyreállításokat megelőző tudományos kutatást, építészeti tervezést, restaurálást az állami tulajdonú műemlékek és a részben vagy egészben államilag finanszírozott műemlék-helyreállítások esetében, – értékvédelmi céllal, tulajdonképpen az állami támogatás egy formájaként biztosítaná ugyanezen tevékenységeket olyan magántulajdonosok számára, akik önerőből finanszírozni nem képesek, s ezért kényszerűen „megspórolják” azokat, – módszertani központként működne, – szaklaborokat működtetne,
12
– szakmai kapacitásaival támogatná a kulturális örökségvédelmi hatósági, illetve felügyeleti munkát. Az erőforrások jobb kihasználása, az egységes szakmai színvonal és gyakorlat kialakítása, a gyors és megbízható állami feladatellátás céljából elengedhetetlen az örökségvédelmi intézmények működésének koordinációja. Ennek egyetlen már a gyakorlatban is bevált módja a központi hivatal középirányító szerepének biztosítása a két másik intézmény irányában. Az állami örökségvédelmi intézményrendszer a koordináció ismertetett formájának megvalósulása esetén – de attól függetlenül is – a valós igények kielégítésére további elemekkel egészíthető ki, amennyiben erre forrás biztosítható: – A nem a kultúráért felelős tárca által irányított állami intézményeknél, amelyek feladat- és hatásköre örökségvédelmi érdeket érint, folyamatosan biztosítani kell a kulturális örökségi szempontok érvényesülését – az ilyen feladatokkal foglalkozó, örökségvédelmi szakmai ismeretekkel rendelkező munkatárs(ak), esetleg önálló szervezeti egység keretében. – A műemlékek szakszerű és folyamatos gondozását egy holland minta nyomán, az állam szakmai és pénzügyi segítségével létrehozandó, de vegyes finanszírozásban működő, az örökségi értékek műszaki állapotát rendszeresen ellenőrző és karbantartó Magyar Monumentenwacht-ra, műemlék-karbantartó gyorsszolgálatra lehetne bízni, amely az örökségvédelmi központon keresztül kapcsolódhatna az állami örökségvédelmi intézményrendszerhez. Ez a konstrukció biztosíthatná továbbá a rendkívüli helyzetekben az azonnali beavatkozás jelenleg teljesen hiányzó szervezeti hátterét is (örökségvédelmi katasztrófa-elhárítás). – Végül, de nem utolsósorban az állami örökségvédelmi intézményrendszer kiegészítendő, megerősítendő egy eddig előzmény nélküli elemmel: az örökségi menedzserek hálózatával. A menedzserek tanácsadók. Feladatuk az örökségalapú fejlesztések inspirálása, koordinálása, szakmai tanácsokkal való segítése és monitorozása, az illetékességi területükön található örökségi elemek értékükhöz méltó és gazdasági-társadalmi hasznot hozó hasznosításának elősegítése. Hálózatuk célszerűen a kulturális örökségvédelmi igazgatás rendszerére telepítendő. Képzésük középtávon a megteremtendő felsőfokú örökségvédelmi képzés keretében oldható meg. A kulturális örökségi menedzserhálózat az örökségalapú fejlesztési politikák nélkülözhetetlen humán előfeltétele. FEJLESZTÉSPOLITIKA ÉS ÖRÖKSÉGVÉDELEM Természetesen nem állítható, hogy a kulturális örökség minden egyes eleme direkt gazdasági fejlesztés célpontja lehetne, és hogy minden egyes örökségi értékbe történő gazdasági befektetés szükségszerűen és közvetlenül anyagi haszonnal járna. Azt azonban a nemzetközi gyakorlat már bizonyította, hogy az örökségbe való befektetés, másképpen: az örökségalapú fejlesztés makroszinten jelentős gazdasági előnyökkel jár, és ezek a hasznok adatolhatók, mérhetők. Gazdaság és örökség viszonyában olyan egyensúlyi állapot elérése kívánatos, amelyben a gazdaság elismeri a kulturális örökség jövedelemtermelő képességét, a kulturális örökség pedig helyet kínál a fejlesztéseknek. A történeti helyszínek azonban a fejlesztések befogadása során csak addig mehetnek el, amíg nem teszik ki veszélynek saját immanens értékeiket. Hiszen épp az emlékeknek az anyagi valóságban való fennmaradása biztosítja azt az egyedi tőkét, amelyet csak a kulturális örökség tud apportálni a nemzeti, regionális vagy éppen települési léptékű fejlesztési tervekbe. A kulturális ágazat ezért abban az esetben üdvözli a fejlesztéseket, ha azok nem járnak a történeti anyag pusztulásával. Az örökségbarát (vö.: környezetbarát) fejlesztéspolitika ismérvei: – örökségi értékalapú: a történeti érték feltétlen tisztelete jellemzi, 13
– integrált szemléletű: a múlt értékeit szervesen beilleszti a jelenben és a jövőnek készülő fejlesztésekbe, – hosszútávon fenntartható, – új értéket teremt. A kulturális örökségvédelemnek a fejlesztéspolitikába integrálása idehaza sem teljesen ismeretlen már, de a lehetőségek teljes kihasználásától még messze járunk. A jelenlegi NFTben az örökségvédelem sokszínű, de diffúz pozíciót kapott, amelynek eredményeként több területen manifesztálódhat ugyan, mint korábban, de rendszerelvű fejlesztésére továbbra sincs lehetőség. Sok helyen ott van, de nem koncentráltan. Az (országos és a regionális) operatív programok közül többnek a keretében nyílik lehetőség kulturális örökségi célok támogatására. Ennél azonban tovább kell lépni. Minimális célként olyan fejlesztéspolitikai rendszer felépítése tűzhető ki, amelyben minden terület preferálja a meglévő művi környezet értékeinek felhasználását. A célok hierarchiájában a következő fokozat az örökségvédelemnek a nemzeti fejlesztési tervekben való megjelenítése, végső soron pedig a kulturális örökségre alapozott fejlesztési terveket kell kidolgozni – különös figyelemmel az EU-társfinanszírozás lehetőségeire. Az eddigi egyenetlen fejlesztési gyakorlatot egy átfogó nemzeti fejlesztési terv keretén belül kidolgozott programokkal kell felváltani – tekintettel arra is, hogy az átgondolt, hosszútávra szóló stratégiai fejlesztésekbe illesztett kulturális örökségvédelem épp e fejlesztések fenntarthatóságának egyik mérőeszköze, egyben garanciája. Egy örökségalapú nemzeti fejlesztési terv csírájaként az Új Széchenyi Tervhez kapcsolódóan készítettük el a Széchényi Ferenc Programot. Az örökségalapú fejlesztések során nem csupán a kulturális örökség megőrzése és fenntartható használata valósulhat meg, hanem nemzetgazdasági szinten jelentős megtakarításokat is el lehet érni: − a meglévő használatával a „megtestesült energia” megőrzése (beleértve azt is, hogy az indokolatlan bontások elkerülésével nem keletkezik nagy mennyiségű és energiaigényes szállítást, kezelést igénylő veszélyes építőanyag-hulladék) és − a meglévő épületállomány (újra)hasznosításával beépítetlen területek, a terület és a táj mint tőke megtakarítása is lehetővé válik. A kulturális örökségvédelem előtt Magyarország uniós csatlakozásával új – bár többségében nem közvetlenül örökségvédelmi célú – támogatási lehetőségek nyíltak meg. Ezek minél teljesebb kihasználása érdekében növelni kell a kulturális örökség európai források iránti „adszorpciós képességét”. Bővíteni kell az örökségvédelmi projektek nevesített és közvetlen támogatásának lehetőségeit. Az örökségalapú fejlesztéseket „saját jogon” kell beépíteni a Nemzeti Fejlesztési Tervbe és a régiófejlesztési tervekbe is. A 2014-gyel kezdődő uniós költségvetési periódusra szóló tervezésben meg kell kísérelni egy a kulturális örökségre szervezett önálló operatív program elindítását. Milyen kiemelt területek jöhetnek szóba az örökségalapú fejlesztéseknél? Mivel az örökségi értékek elsősorban materiális természetűek és helyhez kötöttek, és mivel a térségi versenyképességnek, más néven területi tőkének a kulturális örökség az egyik legfontosabb komponense, az örökségvédelmi szempontokat elsősorban a területfejlesztésbe, a területi tervezésbe lehet és kell integrálni. Egy további kitörési pontot – mégpedig szintén „EU-kompatibilis” kitörési pontot – kínál a kulturális örökségi értékekre alapozott vidékfejlesztés. A vidék műemlékei – kastélyok, 14
kúriák, történeti kertek – valamikor közösségformáló, kulturális és gazdasági tényezőt jelentettek saját térségükben. A cél ennek a potenciálnak a visszaállítása vagy az eredeti funkció felélesztésével, vagy – mivel erre az esetek többségében nincs mód – funkcióváltással és új hasznosítási stratégiával. Be kell mutatni, hogy a kulturális örökség meghatározott elemeire szerveződő terület- és vidékfejlesztési, turisztikai, munkahelyteremtő stb. programok az életminőség javítását, egy adott terület népességmegtartó erejének növelését szolgálják. A leghátrányosabb helyzetű térségekben különös veszélyt jelent az épített örökség fizikai pusztulása, az épületállomány fokozatos romlása, ill. a megélhetési okokból elkövetett környezetrombolás, az értékek felélése. Az örökségalapú vidékfejlesztés részeként ez a folyamat megállítandó, majd megfordítandó. A hazai idegenforgalom jelenlegi strukturális hiányosságai – a turisztikai vonzerők kihasználatlansága – és az ebből levezethető célkitűzések – a természeti és a kulturális örökségre építő kínálatbővítés, elmozdulás a minőségi turizmus irányába, a belföldi turizmus fejlesztése – egyaránt a kulturális örökségben rejlő potenciál kiaknázása mellett szólnak a turisztikai iparágban is. Ennek előfeltétele a kulturális örökségi értékek idegenforgalmi termékké formálása. Ilyen turisztikai termék lehet a Minőségi Országbemutatás Programja, amely a kiemelkedő jelentőségű és összművészeti alkotásként bemutatott műemlékek meghatározott csoportjainak egy – a tulajdoni viszonyoktól független – turisztikai célpontláncba fűzését jelenti, amelyen a látogató végighalad, belépőjegyet vált, és az egyéb turisztikai szolgáltatásokat is igénybe veszi. A turisztikai terméknek a művelődéstörténetiszellemi tartalmaknak az eredeti helyszíneken való megjelenítése is szerves része kell legyen, így a program elsősorban a kastélyállományra szervezhető. Célja az ország turisztikai vendégmarasztaló képességének növelése, az itt töltött idő megnyújtása. Hasonló eszközökkel hasonló eredmény érhető el a vallási turizmus területén (zarándokutak, az azok részét képező egyházi műemlékek megőrzésével). Ugyanakkor a kulturális turizmus fejlesztését minden esetben a fenntartható fejlődés (használat) követelményéhez kell igazítani. Mivel az örökségi célú befektetések megtérülése elsősorban a turizmus révén várható, továbbra is megkerülhetetlennek látszik az idegenforgalmi bevételek egy részének az örökségvédelembe történő visszaforgatása. Az idegenforgalomnak – és egyéb, az örökségvédelemből profitáló ágazatoknak – rendszeresen hozzá kell járulniuk az örökségi helyszínek fenntartásához és bemutathatóságának biztosításához. Értékvédelem és fejlesztés igényeit akkor lehet a legmegbízhatóbban összehangolni, ha az örökségvédelemért felelős állami intézményeket is bevonják a fejlesztési tervek kidolgozásába, különös tekintettel a 2014-től várható III. Nemzeti Fejlesztési Tervre. Ez egyfelől a kulturális örökség fenntartható(!) fejlesztése-használata irányába terelhetné az elképzeléseket, másfelől lehetőséget biztosítana garanciális elemek beépítésére a projektek kulturális örökségvédelmi szempontú előkészítését illetően – ami viszont azt tenné lehetővé, hogy kulturális örökség védelme érdekében foganatosított intézkedések, feladatok pénz- és időbeli vonzatával kalkulálni lehessen. VÁLSÁGKEZELÉS AZ ÖRÖKSÉGVÉDELEM SEGÍTSÉGÉVEL A világot megrázó és fel is rázó 2008-2009-es pénzügyi és gazdasági válság irányította rá a figyelmet a kulturális örökségvédelem munkahelyteremtő potenciáljára. Az örökségvédelem e potenciál révén különösen alkalmas a válságkezelésre, hiszen a műemlékhelyreállítások kb. háromszor annyi ember foglalkoztatását teszik lehetővé, mint az új építkezések; a gazdasági tevékenységek többségénél erősebb a munkahely-sokszorozó hatásuk is, azaz egy létrehozott munkahely itt generálja a legtöbb közvetett foglalkoztatást; és mivel nagyobb infrastrukturális beruházásokat nem igényelnek, a befektetett tőke jelentős 15
része bérezésre fordítható. A kérdésnek ma már tetemes nemzetközi elméleti szakirodalma van, a gyakorlatban pedig Franciaország és Norvégia kínál követendő példákat. Az amerikai örökség-közgazdaságtani irodalomban pedig az az állítás is megfogalmazódott, hogy az örökségalapú fejlesztések a stabil gazdasági növekedés zálogai lehetnek, s ezért el kell foglalniuk az őket megillető helyet a kontraciklikus gazdaságfejlesztés, a válságciklusokkal szembemenő kormányzati intézkedések sorában. Amennyiben mód nyílna a külföldi tapasztalatok hazai gyakorlatba történő átültetésére, az segítene eldönteni a ’segélyezés alanyi jogon’ versus ’segélyezés közmunka ellenében’ témában újra meg újra fellángoló társadalmi vitát is – az egyén számára értelmes, társadalmilag pedig hasznos munkavégzés javára. PÁLYÁZATOK A kulturális örökségben rejlő fenti fejlesztési lehetőségek kiaknázásának előfeltétele egy „örökségbarát” pályázati rendszer – legyen szó EU-s (ide értve az EGK és Norvég Finanszírozási Mechanizmust és a Svájci Bővítési Hozzájárulást is) vagy tisztán nemzeti forrásból finanszírozott pályázatokról. Melyek egy örökségbarát pályázati rendszer ismérvei? – Az örökségvédelemre (is) fordítható pályázati pénzek felhasználása szakszerű. A támogatás valóban oda irányul, ahol az új érték létrehozása mellett a meglévő értékek megóvását is szolgálja – még akkor is, ha a pályázat nem kifejezetten örökségvédelmi célú. – Ennek előfeltétele, hogy a más tárcák gondozásában lévő pályázatok kiírása előtt kerüljön sor egyeztetésre az örökség védelméért felelős állami intézményekkel. Az állami örökségvédelmi intézmények szakemberei vehessenek részt a kiírások elkészítésében, a döntés-előkészítésben és a bírálatban is minden olyan pályázat esetében, amely örökségi értékeket érint(het). – A pályázás feltétele kell legyen a jogerős (!) építési vagy örökségvédelmi hatósági engedély – a rendszerint a hatósági engedélyezési fázisban keletkező konfliktusok elkerülése érdekében (is). – Műemlékek és régészeti lelőhelyek esetében pályázati forrásokat kell biztosítani címzetten a projektek tudományos előkészítésére és a csak a kivitelezés közben elvégezhető kutatásra, valamint a tervezői művezetésre. Növelni kell a kiírásokban az előkészítésre felhasználható összeg arányát és a rendelkezésre álló időt. Az örökségi értékeken történő beavatkozások során azok természetéből következően mindig előkerülhetnek újabb és újabb megóvandó értékek, az örökségvédelmi kutatások eredménye lényegesen módosíthatja a projekt megvalósításának lehetőségeit, a pályázati rendszer sajátosságaiból következően azonban „menet közbeni” módosításra rendszerint nincs lehetőség. Az előzetes kutatásnak szintén konfliktusmegelőző szerepe van tehát: kiszámíthatóbbá teszi a beruházás további szakaszait, a tervezést, az engedélyezést és a kivitelezést. – Ugyanezen okokból kívánatos volna, hogy az örökségalapú fejlesztések esetében legalább a nagyobb összegű, több év alatt megvalósítható pályázatok két lépcsőben kerüljenek kiírásra. Az első lépcsőben legyen támogatható az előkészítés-kutatás-tervezés, a másodikban kivitelezés-restaurálás. A rendszer az előkészítetlen és a nem megfelelő célra irányuló pályázatok kiszűrésére is alkalmas volna. – Amikor a kétlépcsős rendszer nem valósítható meg, az elbírálás során deklaráltan előnyben részesítendő az a pályázat, amely tartalmazza az elvégzett kutatás dokumentációját és az ezen alapuló, engedélyezett tervet. ÖRÖKSÉGVÉDELEM ÉS EURÓPAI UNIÓ Magyarország uniós csatlakozásának értékelése örökségvédelmi szempontból ambivalens. Egyfelől a forrástérkép, a finanszírozási szerkezet átrendeződése és a források bizonyos szempontú bővülése révén pozitív hatások érték elsősorban az ingatlan örökség védelmét. A 16
strukturális alapokból ugyanis jelentékeny források hívhatók le az örökségvédelem számára abban az esetben, ha azt valamilyen fejlesztési céllal sikerül összekapcsolni. A probléma azonban éppen itt kezdődik. A forrásfelhasználás rendszere ugyanis megkívánja, hogy ne arra pályázzunk, amire kell, hanem amire lehet, és az örökségvédelmet egyfajta fejlesztési „kényszerzubbonyba” bújtassuk. Ezért a magyar uniós tagsággal megnyílt, korábban soha nem látott nagyságú, elvben kulturális örökségi célra (is) fordítható források felhasználása gyakran épp az örökségvédelmi célok ellenében hat. A forráskihelyezés struktúrája jellemzően az örökségvédelmi szempontok mellőzésével vagy csak látszólagos figyelembevételével került kialakításra. Az örökségvédelem csonka, szervezetileg széttagolt, nem összehangoltan működő állami intézményrendszere pedig erőtlen ahhoz, hogy örökségszakmailag megfelelő mederbe terelje a forrásfelhasználást. Ezért sajnos ki kell mondani, nem ritka, hogy az örökségvédelem leple alatt végeznek örökségromboló beruházásokat; a „legjobb” példákat erre sajnos épp az ún. kiemelt beruházások között találni. Az EU azonban nemcsak a kulturális javak forgalmának szabályozása és a fejlesztések finanszírozása révén bír növekvő befolyással a kulturális örökségvédelem területén, hanem az egyre szaporodó nem örökségvédelmi tárgyú, de közvetetten örökségvédelmi vonatkozású irányelvek révén is. Ez utóbbiak viszont gyakran kedvezőtlen hatással vannak – bár vélhetően nem szándékoltan – az örökségvédelemre (pl. a hagyományos építő- és konzerválóanyagok, festékek használatának korlátozása, építésügyi szabványok – középületek ajtajának tűzvédelmi okokból kifelé kell nyílnia – révén). Jelenleg 25 ilyen (vagy ilyen gyanúba keveredett) EGK vagy EK irányelvről van tudomásunk. A konfliktusok ténylegesen a direktíváknak a nemzeti jogrendszerekbe történő beépítésekor merülnek fel. A tagállamok nem – így Magyarország sem – élnek azzal a lehetőséggel, hogy a kulturális örökségi értékek vonatkozásában – hivatkozással az alapszerződések azon pontjaira, amelyek szerint a kultúra nemzeti hatáskör – derogációkat fogalmazzanak meg. Az örökségvédelemnek az Európai Unión belüli érdekérvényesítő képességét hátrányosan befolyásolja az a tény, hogy nincs sem összeurópai szerveződése, intézménye, sem brüsszeli lobbi-csoportja. Az Európa Tanács dokumentumai és intézményei ezt nem pótolják. A magyar kulturális diplomácia e vonatkozásban szép feladatot találhat magának: az EU kulturális dimenziójának erősítését, ezen belül az „örökségvédelmi lobbista” szerepét. Az intenzívebb szerepvállalás célja az örökségvédelmi szempontú „előzetes normakontroll” bevezetése az uniós jogszabály-tervezetek felett, jogszabály-módosítások és új jogszabályok kezdeményezése, a direktívák hazai joganyagba történő átültetésében való örökségvédelmi szempontú közreműködés. OKTATÁS, KÉPZÉS Az oktatási területen alapfeladat az örökségvédelmi feladatok elvégzéséhez szükséges szakmai tudásbázis továbbfejlesztése és fenntartása, ám nem érhetjük be ennyivel. A kulturális örökséggel való mindennapi kapcsolat kialakítását egy átfogó örökségpedagógiai koncepció megalkotásával és gyakorlatba ültetésével, másfelől a tudatformálás egyéb, az oktatási rendszeren kívüli eszközeivel érhetjük el. A középfokú szakképzésben a műemlék-helyreállításokhoz szakember-utánpótlást biztosító képzések rendje a szakképzés rendszerének többszöri átalakítása miatt felborult, újraindításához és bővítéséhez kormányzati segítség szükséges. A felsőoktatásban elmozdulás érzékelhető az integrált képzés felé, bár jellemzően még mindig építészek, régészek, művészettörténészek, kulturális menedzserek, nem pedig örökségkutatók, örökségkezelők, örökségi menedzserek képzése folyik. Többlépcsős örökségvédelmi képzés 17
javasolt, amelyben a különféle szintek különféle feladatok ellátására jogosítanak. A felsőfokú képzés alsó szintjéről (BA) érkező bölcsész- és építészhallgatók közös MA képzésben kapnának örökségvédelmi diplomát, amely mindenfajta, az örökségi elemek fizikai vizsgálatát nem érintő tevékenyégre (hatósági ügyintézés, építészettörténeti kutatás, inventarizáció, topográfia, épület-értékleltár készítése stb.) jogosítana fel. A szakmagyakorlás feltételeinek szabályozása a felsőfokú képzés előzetes rendezése nélkül nem képzelhető el. Az örökségvédelemnek a közigazgatás örökségvédelmi szakigazgatáson kívüli területein is számos segítője van, ill. lehet akkor, ha ezeket a potenciális szövetségeseinket „helyzetbe hozzuk”. Ezért a kulturális örökséget érintő ügyek kezelésére módszertani irányelveket kell kidolgozni az állami és önkormányzati szervek számára. Meg kell szervezni a társhatóságok, a területi és települési önkormányzatok, a fejlesztési tanácsok és -ügynökségek örökségvédelemért felelős munkatársainak képzését és továbbképzését. Egy átfogó örökségpedagógiai program azonban nem pusztán örökségi szakemberek képzését kell hogy magában foglalja, hanem az örökségtudatosság megjelenítését az oktatás-nevelés minden területén és szintjén, a környezettudatos nevelés rendszeréhez hasonlóan. Az oktatás teljes spektrumában folyamatosan biztosítani kell az örökségi értékekkel kapcsolatos ismeretek átadását, a velük kapcsolatos szemlélet pozitív alakítását, különös tekintettel azoknak a nemzeti és a helyi azonosságtudatot erősítő hatására. A program kiemelt célcsoportja tehát az ifjúság, a 10-18 évesek, az ő oktatásuk pedig nem képzelhető el a pedagógusok örökségvédelmi továbbképzése nélkül. TÁRSADALMI KAPCSOLATOK Az örökségvédelmi szakma tisztában van azzal, hogy nem önmagát kell meggyőznie az örökség gazdasági és társadalmi hasznáról, hanem a szakterületen dolgozók és az örökségvédelem ügye iránt elkötelezett nem szakmabelieken túl meg kell szólítania és mobilizálnia kell a társadalom legkülönbözőbb szereplőit, tagolt, árnyalt, specifikus diskurzusok és kapcsolódási felületek kialakításával. Ezért nyitottan fogadja az örökségvédelemmel foglalkozó civil szférában a közelmúltban megindult örvendetes változásokat. A számos örökségvédelemmel (is) foglalkozó civil szerveződés ugyanis arról tanúskodik, hogy a kulturális örökséghez fűződő viszony társadalomszervező erőként is működhet, azaz lehetőséget kínál arra, hogy – a napjainkra már társadalmi tényezővé vált zöldmozgalmak analógiájára – társadalmi mozgalom szerveződjék rá. A kormányzat egy „örökségvédelmi zöldmozgalom” támogatásával újabb szövetségesre tenne szert Magyarország újjáépítésében, erősíthetné a szétesőben lévő magyar társadalom belső kohézióját. Elsőként „civil térkép” készítendő. A kapcsolatépítésnek az állami örökségvédelmi intézmények felől kell indulnia. Eszköze a szakmai és anyagi támogatás jól strukturált és ellenőrzött rendszere, célja – az örökségvédelmi célokon keresztül – a polgári jellegű társadalmi szervezetek erősítése. Az örökségvédelmi tudatformálás kiemelt célcsoportjának az iskolán kívül is az ifjúságot kell tekinteni, fogékonysága okán, valamint a fiatalokat érő negatív hatásokat ellensúlyozandó. Ennek egyik eszköze lehet egy ifjúsági mozgalom generálása, szakmai és anyagi támogatása az állami örökségvédelmi intézmények részéről. A mozgalom tevékenysége a lakókörnyezet örökségi értékeinek felkutatására, megóvására, hagyományos építéstechnológiák elsajátítására stb. terjedhetne ki. 18
A civil eredetű európai kezdeményezésekhez történő kapcsolódás sikeres példája a Kulturális Örökség Napjai, amelynek során épített örökségünk máskor nem látogatható emlékei (is) feltárulnak a látogatók előtt. A kulturális örökség népszerűsítésében kulcsszerepet betöltő rendezvénysorozat folytatandó és újabb helyszínekkel bővítendő. NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK, KULTURÁLIS (ÖRÖKSÉGVÉDELMI) DIPLOMÁCIA Az örökségvédelmi tárgyú nemzetközi kapcsolatok célja kettős: egyfelől a tudástranszfer, a külföldi „jó gyakorlatok” hazai adaptációja révén a hazai kulturális örökség megőrzésének elősegítése, másfelől a magyar örökségvédelem nemzetközi szerepvállalása révén Magyarország nemzetközi súlyának, presztízsének növelése. A rendelkezésre álló együttműködési keretek közül az Európai Unió, az Európa Tanács, a V4 országcsoport és az UNESCO bír stratégiai jelentőséggel. A regionális együttműködés egyik kitüntetett terepe az Európai Unió Duna Stratégiája, amelynek célja a (többek között kulturális) kohézió erősítése a Duna térségének országai között; három pillére közül az egyik az érték- és örökségvédelem. A fejlesztési célok lehetővé tették, hogy örökségvédelmi projekteket is beemeljünk a stratégiába, így biztosítva forrásokat az EU Kohéziós Alapjából örökségvédelmi célra. Keretei között a kulturális örökség „apropóján” érvényesíthetjük nemzetpolitikai érdekeinket a régióban, exportálhatjuk szaktudásunkat és szemléletünket olyan külpolitikai szempontból is kitüntetett helyszínekre, mint a Nyugat-Balkán, így a regionális stabilitás és fejlődés katalizátoraivá válhatunk, és végül – de nem utolsósorban – idehaza is javulást érhetünk el a kulturális örökség fizikai állapotában. A visegrádi országok kulturális minisztereinek kerekasztala által létrehozott kulturális örökségi munkacsoporton belül meghatározóvá vált lengyel-magyar tengely – szinkronban az általános külpolitikai törekvésekkel – kedvező kontextust teremt a többi partnerrel való érdemi együttműködéshez, amely alapján már közös regionális fellépés is körvonalazódik az Európai Unió döntéshozói felé a közelmúltban létrejött Közép-Európai Örökség Fórum keretében. Kulturális diplomáciánk mintha még nem ismerte volna fel az Európa Tanácsnak a kulturális örökség társadalmi értékéről szóló keretegyezményében (Faro, 2005) rejlő nemzetpolitikai lehetőséget. Az egyezmény ugyanis megalkotja az örökség-közösség fogalmát, amely olyan emberek összességét jelenti, akik valamilyen szempont alapján kötődnek a kulturális örökség bizonyos elemeihez, és azokat közösségi fellépés formájában próbálják meg fenntartani és átörökíteni a jövő nemzedékei számára. Az örökség-közösség független a múlt örökségének tulajdonlásától, vagyis Európa polgárainak megvan a lehetőségük akár a más országok területén lévő örökségelemekhez való érzelmi kötődés kimutatásához is. Az egyezményt mintha egyenesen Magyarországnak a határon túli magyar vonatkozású kulturális örökséghez való viszonyulására találták volna ki. Hosszabb ideje gazdátlan terület a magyar kulturális diplomáciában a műtárgy-restitúció: nemhogy rá irányuló kormányzati stratégia, de akarat sem igen látszik. Így időről időre elmegyünk a lehetőségek mellett, holott Magyarország maga is igénylőként léphetne fel. Megismételjük, hogy jelenleg még olyan intézmény sem létezik, amely szakmailag és jogilag megalapozottan tudná képviselni a magyar államot restitúciós ügyekben.
19
Van továbbá a kulturális diplomáciának egy olyan területe, amelyen Magyarország Trianon óta veszteséget veszteségre halmozott: a jelenlegi, de főleg a majdani döntéshozók indirekt befolyásolása. A magyar jelenlét Európa és a világ vezető könyvtáraiban például olyan mértékben elmarad a szomszédos kelet-közép-európai államokéi mögött, hogy ez már stratégiai hátrányt jelent az országnak és a magyarságnak a nemzetek, államok közötti versenyben. A magyar történelem és kultúra színvonalas és tárgyilagos bemutatásában az örökségvédelemnek komoly részfeladatokat kell vállalnia. Az ilyen tárgyú, az adott ország nyelvén írott kézikönyvek, CD-k, DVD-k célirányos elhelyezése a világ nagy könyvtáraiban, egyetemi központjaiban – kibővülve a világháló adta lehetőségekkel – annak az esélyét adja meg, hogy a gazdaságban, a társadalmi életben és a politikában majdan kulcspozíciókat betöltő személyek ismereteit gazdagítsuk, nézeteit befolyásoljuk. VILÁGÖRÖKSÉG Külön pontban történő tárgyalását – jelentőségén túl – az indokolja, hogy legalább annyira külső – kultúrdiplomáciai –, mint belső – kultúrpolitikai – kérdés. Bár a Világörökségi Egyezmény végrehajtásában a Világörökségi Listára történő felvétel a leglátványosabb, komoly nemzetközi presztízzsel bíró elem, a Részes Államok számára az igazi kihívást az abból következő kötelezettségek teljesítése jelenti: mindenekelőtt a helyszínek értékmegőrző kezelése és bemutatása, fenntartható integrált szemléletű fejlesztése az értékeknek a jövő generációk számára történő átadása érdekében. A Világörökség cím egyre inkább felértékelődik; nemzetközi vonatkozásban ez, hazai viszonylatban pedig az új világörökségi törvény megteremtette kedvező kultúrpolitikai környezet a jelen és a közeljövő egyik súlyponti kérdésévé emeli a világörökségi ügyeket (a törvény végrehajtási rendeleteinek megalkotásának kötelezettségéről nem is beszélve). A helyzet ezzel együtt ambivalens: az egyre erőteljesebb nemzetközi figyelemnek köszönhetően a nyolc magyarországi helyszín az ország „kirakatában” van, éppenséggel nem mindig pozitív példaként. A megnyugtató értékvédelmi garanciákat tartalmazó világörökségi törvény jelentősen növelni fogja hazánk presztízsét a Részes Államok között, lehetőséget adva a magyar szerepvállalás növelésére az Egyezmény végrehajtásában és Magyarország újbóli VÖB tagsági jelölésére 2013-ban. Ugyanezt az esztendőt célozzuk meg a római limes pannóniai szakaszának felterjesztésével is. A sikerre esélyes nemzetközi fellépés azonban csak akkor hozhat tartós eredményt, ha a törvénynek köszönhetően megnövekedett állami szerepvállalási kötelezettségnek a kormányzat a szakmai és pénzügyi támogatások rendszerével tesz eleget. Magyarországi világörökségi helyszínen nem fordulhat még egyszer elő az, ami Belső-Erzsébetvárosban történt, ti. hogy az épített örökség csak a beruházási kedv gazdasági válság miatti lankadásának köszönhetően menekült meg – legalábbis átmenetileg – a bontástól. A HATÁRON TÚLI MAGYAR ÖRÖKSÉG VÉDELME Ma is helytálló az első polgári kormány azon felismerése, hogy kulturális (elsősorban épített) örökségünk emlékei megóvásának támogatása esetén az egyes örökségvédelmi célok elérése jótékony (sok esetben mással nem helyettesíthető) hatással lehet a határon túli magyar közösségek identitástudatának megőrzésére, erősítésére, életminőségük javítására, valamint hozzájárul az ottani magyar értelmiség megizmosodásához. A határon túli magyar kulturális örökség megmentése és fenntartható fejlesztése tehát nemzeti érdek, a nemzetpolitika egyik eszköze, az abban való részvétel – az időközben részben megváltozott körülmények (pl. az érintett országok nagy részének uniós csatlakozása) ellenére is – magyar állami feladat.
20
A határon túli magyar kulturális örökség helyreállításának támogatása 1999-től vált elkötelezett szakemberek magánkezdeményezéseiből a központi költségvetésből finanszírozott kormányzati feladattá. A polgári kormány által indított program – bár egyre apadó forrásokkal, de – túlélte a 2002-2006-os kormányzati ciklust, mígnem 2006-tól az erre szolgáló előirányzat törlésre került a költségvetésből. Így elmondható, hogy jelenleg a határon túli magyar örökség anyaországi támogatásának törvényben is rögzített kötelezettsége mint állami feladat ellátatlan. Ezért a rendszeres költségvetési támogatás a határon túli magyar vonatkozású örökségi értékek megóvására a szomszédos államok kormánytényezőinek hozzáállásától és az esetleges EU támogatásoktól függetlenül visszaállítandó. A program újraindítása során azonban nem tanácsos szem elől téveszteni, hogy a tulajdonosok közvetlen támogatása értékvédelmi szempontból nem tűnik célravezetőnek, jelen pillanatban csak a magyar állami örökségvédelmi intézményrendszer által folyamatában végzett ellenőrzés garantálhatja a megfelelő szakmai kontrollt a támogatások felhasználásához. Az újraindítandó támogatási programnak az alábbi szakmai feladatokra kell fókuszálnia: − a határon túli területek örökségi értékeinek számbavétele − tudományos kutatásokon alapuló épület-helyreállítások, műtárgy-restaurálások − az eredményeinek rendszeres és hangsúlyos bemutatása
21