KRITIKA - 2007. május, 17. oldal Horváth Csaba Hasított fából labirintus A Pál utcai fiúk A Pál utcai fiúkat a magyar irodalomtörténet kizárólagosan a gyermekirodalom tartományába utalta. S bár erre okot adott a megjelenés - a szöveg először a Tanulók Lapjában, folytatásokban jelent meg -, talán ennél is meghatározóbb, hogy Molnár regénye az általános iskolai tananyag szerves részeként vált az egyik legolvasottabb magyar könyvvé. A Molnár recepciótörténetében nem ez az egyetlen aránytévesztés. A Pál utcai fiúkmellett a huszadik századi magyar dráma egyik legjelentősebb alkotása, a Liliom sem illik bele a szerzőről alkotott képbe. S ahogyan a Liliom is több apacsromantikával dúsított érzelgős külvárosi történetnél, A Pál utcai fiúksem egyszerű gyerekregény csupán. A megjelenés után száz évvel jól látható, hogy A Pál utcai fiúkonnem pusztán a klasszikus nevelődési regény, s azon belül is Dickens kiemelt hatása figyelhető meg, de illeszkedik a XIX-XX. század európai irodalmának a nevelődési regény hagyományát megújító áramlatába is, átértelmezve a regény műfajának a nevelődés ethoszával és a személyiség fejlődésével összekapcsolható kettős tradícióját. A világirodalomban olyan könyvek jellemzik ezt a hullámot, mint Musiltól a Törless iskolaévei, vagy Alain-Fournier-tól Az ismeretlen birtok. Ám a magyar irodalmat alapul véve is azt láthatjuk, hogy Kosztolányi Szegény kisgyermek panaszaival vagy az Aranysárkánnyal, Tóth Árpád verseivel, Szerb Antal Utas és holdvilágjával, esetleg Márai Zendülőkjével szemben A Pál utcai fiúkkizárólag gyermekirodalom maradt. Ennek oka véleményünk szerint az iskolai oktatás intézményrendszere által elvárt moralizáló olvasatban keresendő. Ez az olvasat elsősorban az áldozatvállalás erkölcsi parabolájaként értelmezi a könyvet, s mindent ennek rendel alá: a külváros - a szegénység megközelítésének Dickens-féle szociális irányultsága -, a kizárólagos főhősnek tekintett Nemecsek helyzete a gyerekközösségen belül kizárólag az áldozatiság transzcendenciája szempontjából válik értelmezhetővé. Ez az olvasat kizárólag Nemecsek Ernő figuráját állítja a középpontba, jóllehet a regény elején a jelentéktelenség a legmeghatározóbb tulajdonsága: A kis Nemecsek izgatott volt, mikor érezte, hogy egy fontos dolog középpontjává válik. Ez ritkán esett meg vele. Nemecsek mindenkinek levegő volt. Se nem osztott, se nem szorzott, mint az egy a számtanban. Senki se törődött vele. Jelentéktelen kis sovány fiú volt, gyönge gyerek. És talán éppen ez tette alkalmassá arra, hogy jó legyen áldozatnak. Ám a regény ezt az iskolás áldozatiságot a moralitás szintje fölé emeli. Egyrészt az idézet folytatásának iróniája is csökkenti az erkölcsi tanulság kizárólagosságát: És nem is szabad minket úgy számítani, hogy mi öten vagyunk, mert ha baj van, akkor a Kolnay is elszalad, és a Barabás is elszalad, hát csak hármat szabad számítani. Esetleg én is elszaladok, hát csak kettőt szabad számítani. Másrészt Nemecsek periferiális helyzetéből következően áldozatvolta eleinte nem szabad döntésének, inkább szerepének következménye: nem választás, hanem létállapot. Mind a regény anticipáló mondata - Most már a Pál utcai grundon is nagy, négyemeletes ház szomorkodik, tele lakóval, akik közül talán egy se tudja, hogy ez a darabka föld néhány szegény pesti kisdiáknak a fiatalságát jelentette. A cselekmény csak erős megszorításokkal hatalmaz fel minket az áldozatiság felőli kizárólagos olvasatra. S ennek a hiánynak nem Nemecsek az oka: az ő alakja valóban jellemfejlődésen megy keresztül, sőt a nagyjelenet egy római hős sztoikus erkölcsiségét hordozza: Inkább újesztendeig a vízben ülök nyakig, mint hogy összeszűrjem a levet a barátaim ellenségeivel. Én nem bánom, hogy a vízbe nyomtatok. (.) Hiszen ha akartam volna, nem kellett volna a vízbe mennem. De én nem csaptam fel közétek. Ám a Nemecsek történetére koncentráló értelmezés figyelmen kívül hagyja, hogy a legyőzöttek áldozata felesleges. Jóllehet az addig háttérbe szorított fiú rövid időre az érdeklődés középpontjába kerül, a közlegényt tisztté nevezik ki, a megérdemelt dicsőség átmenetinek bizonyul. S nem kizárólag azért, mert a grundot elveszik a Pál utcaiaktól (ugyanúgy egyébként, ahogyan a vörösingeseket is elűzi a Füvészkert új igazgatója). Nemecsek áldozatát saját társai sem értékelik: a fiú a gittegylet küldöttségének bocsánatkérését sem éri meg.
Igaz, így Nemecseket halála megóvta a csalódástól: nem került ki az ártatlanság korából. Nemecsek halála és a grund elvesztése nem csupán együtt jár, de az ellenpont, a mindennapok győzelme által együttesen értelmeződik. Ezt mutatja osztálytársai kapcsán Boka elkeseredett megfigyelése is: Íme, ezeknek már a lecke jár a fejükben. Ezek hamar felejtettek. Amiért Nemecsek meghalt, azért Rácz tanár úr életben maradt, és a latinlecke is életben maradt, főképpen pedig életben maradtak ők is. Mindezek után úgy véljük, célravezetőbb és autentikusabb egy olyan olvasat, amely az erkölcsi tanulság helyett a regény műfaji sajátosságai mentén értelmezné A Pál utcai fiúkat, s a külvárosi gimnazisták történetét a nevelődési regényből kinövő kamaszregény problematikája, a felnövő személyiségnek a világba történő beilleszkedése mentén helyezné el. Molnár regényében ugyanis két személyiségfejlődéssel találkozunk. A Nemecsek szemszögéből olvasott történet csúcspontja a halál elfogadása, a Boka János-féle történetszál továbbmegy ennél: a gimnazistának az élet értelmetlenségével kell szembenéznie. Ennek megfelelően A Pál utcai fiúkelső olvasata a nevelődési regénnyel tart rokonságot, ám a Boka felőli olvasat azt a kamaszregény felé közelíti. Míg a fiatalembert a XIX. század, a kamaszt a XX. század elejének irodalma fedezi fel, s helyezi a lehetséges irodalmi hősök közé. A fiatalember s a romantika utáni korszak kamasza között alapvető különbség, hogy míg a fiatalember nevelődni vágyik - vagy kénytelen -, a kamasz már sem a világ megváltoztathatóságába vetett hittel, sem a próbálkozás esetleges eredményességének illúziójával nem rendelkezik. Ez az illúzióvesztés magyarázza, hogy a tét már nem a beilleszkedés lesz, hanem a személyiség autonómiájának megtartása. Míg Nemecsek halálában a kiüresedett értékrend követésének fontos szerepe van, a regény végén Boka felnövését éppen az bizonyítja, hogy ráébred az iskolában tanult és a világ értékrendje közötti különbségre. Nemecsek halála hősi halál: ám a fiú halálában sem lesz inkább önazonos, mint az életben maradó Boka. Nemecsek a követett példákra épült erkölcs jegyében hal meg, Bokának pedig a világnak a fenti erkölcsök iránti közönyét kell tudomásul vennie, így egymás komplementerei lesznek. A halál tudatos elfogadásával Nemecsek fölébe nő környezetének: Ti hazudtok nekem, mert én jól tudom, hogy meghalok, és én ott halok meg, ahol nekem tetszik. Én ki akarok menni a grundra. S bár a grund emlegetése a delíriumot előlegezi, a józsefvárosi telek itt egyben annak az életlehetőségnek is a helyszíne, ahol a világ az ember számára megteremthető és értékkel telített: A pesti gyereknek ez az alföldje, a rónája, a síksága. Ez jelenti számára a végtelenséget és a szabadságot. Egy darabka föld, melyet egyik oldalról düledező palánk határol, s melynek többi oldalain nagy házfalak merednek az ég felé. Nemecsek, amikor a grundra indulna, saját hiteles halálának a helyszínét keresi, amely életének igazolása lenne. S ez a saját halál a romantika örökségének tekinthető, hiszen a saját halál megkérdőjelezésével a sajátnak érzett élet válságának lehetünk tanúi. Nemecsek halála hősi gesztusnak tekinthető: tettei az iskolában tanult példák valódi értéke felől tekintve hősinek, a külvilág devalválódott értékrendje miatt csupán gesztusnak tekinthetőek. Nemecseknek még megadatik az az ártatlanság, ami Bokának már nem. A halott áldozatának feleslegességére a regény utolsó mondatai a gyász külsőségeinek kiemelésével is rámutatnak. (Rácz tanár úr komoly léptekkel, lassan, ünnepélyesen ment föl a katedrára, hogy onnan a nagy csöndben halk szóval emlékezzék meg Nemecsek Ernőről, és felszólítsa az egész osztályt, hogy holnap délután három órakor valamennyien fekete vagy legalábbis sötét ruhában gyülekezzenek a Rákos utcában.) Ez a jelenet a Karamazovok utolsó színét profanizálja. Azonban míg ott Aljosa beszédében a gyerekkor a tökéletesség emlékeként bibliai parabolának tekinthető, s egyszerre idézi az engedjétek hozzám a kisdedeket és a legyetek tökéletesek, miként a ti mennyei atyátok tökéletes versét, addig A Pál utcai fiúkvégén a temetéssel kapcsolatban csupán formai elvárásokat fogalmaz meg az a Rácz tanár úr, aki korábban mindenféle közösséget károsnak és felszámolandónak ítélt az iskola tanulói között. Nemecsek az emberi kapcsolatok, Boka pedig a világ működése felől szembesül az élet abszurditásával. Amikor az életnél is fontosabb grund beépül, Boka számára az addig kizárólagosnak tartott paradigmarendszer érvényét veszti: Menekült innen, erről a hűtlen darab földről, amelyet ők annyi szenvedéssel, annyi hősiességgel védtek meg, s amely most hűtlenül
elhagyja őket, hogy egy nagy bérkaszárnyát vegyen a hátára örök időkre. Még az ember és a föld kapcsolatára épülő szókép, a kettő közötti egyenlőtlen viszony is az abszurd híres camus-i definícióját idézi: "[Az ember] Érzi magában boldogság- és igazságvágyát. Hívó szavára a világ esztelen csöndje a válasz: ebből az ellentétből születik meg az abszurd". Az egzisztenciális kiszolgáltatottságból következően a halál - mint az ember időbe vetettségének esszenciája - nem egyedül Nemecsek alakja miatt a regény egyik legfontosabb motívuma. A második oldalon már rejtélyes és feledni vágyott titokként tűnik fel: (.) A Bunsen-lámpát eloltotta, a leckét kijelölte, és visszament a természetrajzi szertárba, a gyűjtemények közé, honnan minden ajtónyitáskor kitömött állatok, polcon tollászkodó kitömött madarak kandikáltak ki buta üvegszemükkel, s ahol a sarokban csöndesen, de méltósággal állongott a titkok titka, a rémek réme: egy megsárgult emberi csontváz. A grund bemutatásának ürügyén az emberi élet mulandósága mellett a közösség értékeinek a pusztulását is előrevetíti az általunk már idézett szövegrész: Most már a Pál utcai grundon is nagy, négyemeletes ház szomorkodik, tele lakóval, akik közül talán egy se tudja, hogy ez a darabka föld néhány szegény pesti kisdiáknak a fiatalságát jelentette. Nem véletlen, hogy a regény végén egybeesik Nemecsek temetése és Boka keserű tapasztalata az emberek természetéről és a világ működéséről. A grund beépítéséhez szükséges mérőműszerek felfedezésének másnapján búcsúztatják Nemecseket. Az elbeszélés retrospektivitása egyébként elmúlástörténetet is magában foglal, s ezek közül csak egy a grund elvesztése. Ugyanennyire elégikusnak tekinthető az a változás, amely Boka ábrázolását, s azon keresztül magát a figurát jellemzi. A szöveg elején Boka mind az iskola, mind az iskolán kívüli gyermektársadalom igényeinek eleget tesz: Boka ment, és magyarázott valamit csöndesen, komolyan, ahogy szokta. Tizennégy esztendős volt, s arcán kevés nyoma volt még a férfiasságnak. De ha kinyitotta a száját, nyert néhány évet. A hangja mély volt, szelíd és komoly. S amit mondott, az is olyanforma volt, mint a hangja. Ritkán beszélt ostobaságot, és nem mutatott semmi kedvet az úgynevezett csirkefogótempókhoz. (.) Szóval okos fiúnak látszott Boka, és úgy indult, mint aki az életben ha sokra nem is viszi, de becsületes férfi gyanánt fogja a helyét megállani. A regény végére az élet e féltett gyermeke azzal szembesül, hogy az iskola és a grund értékei nem segítenek megérteni az alapvetően indifferens világot: (.) Boka János komolyan nézett maga elé a padra, és most először kezdett derengeni egyszerű gyereklelkében a sejtés arról, hogy tulajdonképpen mi is az élet, amelynek mindnyájan küzdő, hol bánatos, hol vidám szolgái vagyunk. Mindkét idézet legfontosabb szava talán a komoly, ám míg az első esetben ez a világ szabályainak megértését, a második esetben a megértés lehetetlenségét mutatja. Boka felnövésének lényege abban áll, hogy a világ szabályait saját erkölcsiségének feladása nélkül fogadja el, és tudomásul vegye, hogy a kettő nincsen hatással egymásra. Saját magát akkor találhatja meg, ha nem pusztán elfogadja, de részben vissza is utasítja mindazt, amit tanítottak neki. És ez egyben a világ kimondhatatlanságának kérdését is felveti. Míg Boka az első megjelenésekor magyarázott valamit csöndesen, addig a grund elvesztésekor sír, a temetésen pedig hallgat. A világ megváltoztathatóságától a világ szemlélése felé halad. Mint Ottlik hasonló korú hősei, valahol talán tudja a dolgokat, szavak nélkül, s ezért nem szeret magyarázkodni. Minél jobban ritkulnak a szavak, annál jobban sűrűsödik az igazság: s a végső lényeg a hallgatás táján van. Csak abba fér bele. (Iskola a határon) Nemecsek viszont nem veszíti el a szavak iránti bizalmát. Füvészkerti szónoklatával többek között saját félelme legyőzésére alkotja meg azt a nyelvi helyzetet, melyben a vörösingesek, de főleg az áruló Geréb fölé emelkedhet: (.) És ha még egyszer a vízbe nyomtok, és ha még százszor és ezerszer a vízbe nyomtok, akkor is eljövök ide holnap is meg holnapután is! Majd csak megbújok valahol, ahol nem vesztek észre. Nem félek én egyikőtöktől sem. És ha eljöttök hozzánk a Pál utcába, elvenni a földünket, hát majd mi is ott leszünk! És meg fogom nektek mutatni, hogy ahol mi is tízen vagyunk, ott másképpen fognak veletek beszélni, mint ahogy én most itt beszélek. (.) Hiszen ha akartam volna, nem kellett volna a vízbe mennem. De én nem csaptam fel közétek. Inkább fojtsatok vízbe, és verjetek agyon, de én ugyan nem leszek áruló, mint valaki, aki ott áll, ni... ott... Kinyújtotta a karját, és Gerébre mutatott, akinek most a torkán akadt a nevetés. A jelenet tanúsága szerint a szó erejével még megvalósítható világ erkölcsi integritásának a
helyreállítása. A retorikai alakzatok, mint a fokozás: (És ha még egyszer a vízbe nyomtok, és ha még százszor és ezerszer a vízbe nyomtok, [.] holnap is meg holnapután is), a beszélő szabad akaratának hangsúlyozása (Hiszen ha akartam volna, nem kellett volna a vízbe mennem.), illetve a beszéd tárgyának elhallgatása (de én ugyan nem leszek áruló, mint valaki, aki ott áll) olyan szónoklattá emelik a kinevetett Nemecsek beszédét, amely tettként is eredményes. Hatására a vörösingesek vezére tisztelgésre szólítja fel csapatát, Gerébet megszégyeníti, a Pásztorokat megbünteti. Ez a regényben az igazság pillanata. A halála előtti pillanatban azonban Nemecsek öntudatlanul azzal a Boka Jánossal azonosítja magát: (- Én... Boka... János... vagyok...), aki a regény folyamán csalódni látszik abban, hogy a szavak és a világ lefedhetik egymást. Csakúgy, mint a többi hasonlóan tematizált műben, APál utcai fiúkban is az iskola falain kívül zajlik minden, ami az élethez tartozik. A tananyagból a szöveget indító természetrajz mellett a mindenki által rettegett latint említi a regény: a természetrajz a világ morálisan értelmezhetetlen részét írja le, a latin pedig nem csupán holt nyelvként, de holt erkölcsként van jelen. Ez utóbbira utal Nemecsek halála után a gittegylet két tagjának leírása: Amiért Nemecsek meghalt, azért Rácz tanár úr életben maradt, és a latinlecke is életben maradt, főképpen pedig életben maradtak ők is. A szöveg elején nehezen felgyulladó Bunsen-lámpa a legyen világosság! teremtő gesztusának a fény és a lámpa szembeállításán túl is a paródiája, hiszen a tanteremben felvillanó égő éppen az iskolán kívüli életet indítja el: Háromnegyed egykor, (.) a Bunsen-lámpa színtelen lángjában fellobbant egy gyönyörű, smaragdzöld csík, (.), mondom: pont háromnegyed egykor, épp abban a diadalmas minutumban megpendült a szomszéd ház udvarán egy zongoraverkli, s ezzel minden komolyságnak vége szakadt. A regényben az iskola mellett a felnőttek világa is teljesen indifferens a gyerekek számára. A felnőttek léte nem autentikus, hitelüket a kiüresedett autoritás váltja fel: Rácz tanár úr az iskola személytelenségét mutatja, Geréb apja ugyanolyan gyáva, mint a fia, akinek jellemtelenségével képtelen szembenézni. A ruhapróbára érkező Csetneky tudomást sem vesz a haldoklóról, Nemecsek apja pedig a munkába menekülve fia halálának perceiben is dolgozik. Amikor Nemecsek az ágya mellett ülő Bokát nézi apjának, akkor ebben nemcsak a delíriumot, hanem a hiteles apakép hiányát is látnunk kell: Ránézett Bokára, de látszott a tekintetén, hogy nem látja. Csodálkozó arcot vágott. Azt mondta neki: - Apa... - Nem, nem - szólt fojtott hangon a tábornok -, én nem vagyok az apa... nem ismersz? Én Boka János vagyok. A felnőttek világával szemben ugyanis Boka János képviseli a felelős létet. A gyerekek nyelvi és morális szinten utánozzák is a felnőtt világot. Erre a gittegylet közhelyeit tekinthetjük a legjobb példának, de ide sorolható Boka háborús plakátja is. A Pál utcaiak saját történetüket folyamatosan a nemzeti narráció fényében látják és láttatják. A gittegylet győzelmes csata után a magyar történelem nagy pillanataihoz hasonlítja a történteket, ám a zászló elrontott helyesírásának iróniája nyilvánvalóvá teszi, hogy a fiúk számára a nemzeti múlt az olvasmányélmények szintjén áll. Miként a hasonló regényekben, úgy A Pál utcai fiúkban is átmeneti helyzetben van a szerző. A nevelődési regényekben mindentudó és mindenható elbeszélővel, nem pedig a visszaemlékező vagy a szemtanú pozíciójából megszólaló narrátorral találkozunk. A Bildungsroman nevelődést egyenes vonalú folyamatként feltételezve a regényidő linearitását használta ki. Ám Molnár nem kizárólag ebből a pozícióból beszél, hanem a regény narrációját meghatározó linearitással szemben a retrospektív nézőpontot is felmutatja, sőt a mindentudó elbeszélő szerepéből kilépve egyszer többes szám első személyre vált: - Hát kellett ennél gyönyörűbb hely a mulatozásra? Nekünk, városi fiúknak bizony nem kellett. Ennél szebbet, ennél indiánosabbat mi el se tudtunk képzelni. Ráadásul a gittegylet zászlóján olvasható dátum (1889) kimondottan személyessé teszi a narrációt. Molnár ebben az évben 12 éves volt. Molnár egy gyerek nézőpontjából, de egy felnőtt szemével nézi hőseit. A gyerekkor ugyanúgy szerep a számára, mint a Szegény kisgyermek panaszait író Kosztolányinak. Szerepnek tekinthetjük a külvárost is. Jóllehet pontos leírást kapunk a cselekmény színhelyéről Soroksári utca, Köztelek utca - nem elsősorban a negyed szociális rajza a meghatározó.
Molnár eleget tesz annak a toposznak, amely a nagyvárost a szabadság és a személyiség kiteljesedésének az ellentéteként jeleníti meg: Ti szép, egészséges alföldi diákok, akiknek csak egyet kell lépnetek, hogy künn legyetek a végtelen rónán, a csodálatos nagy, kék bura alatt, melynek égbolt a neve, akiknek a szemetek hozzászokott a nagy távolságokhoz, a messzenézéshez, akik nem éltek magas házak közé ékelve, ti nem is tudjátok, mi a pesti gyereknek egy üres telek. A pesti gyereknek ez az alföldje, a rónája, a síksága. Ez jelenti számára a végtelenséget és a szabadságot. Szociológiailag A Pál utcai fiúkcsaládjainak leírásakor a külváros értelmiségét és kispolgári-iparos rétegét látjuk megjelenni. A vörösingesek azok, akik nem járnak gimnáziumba: A vörösingesek a józsefvárosi reáliskolába jártak, s így a gimnázium a Pál utcaiaknak kívánta a győzelmet. S így Nemecsek alakjában sem csupán a dickensi szegénységábrázolás folytatódik, Molnár már léthelyzetté is teszi a külvárost. Jóllehet a nagyváros külső kerülete nem bír olyan erős referenciális utalással, mint a Liliom esetében, Nemecsek esetében is többről van szó szociális egzotikumnál. A grund nem a nagyváros zárt tereként, sokkal inkább a zárt térben kinyíló, majd a regény végére összezáruló s eltűnő szabadság létállapotaként jelenik meg. Nemecsek esetében a külváros az anyagin túl egzisztenciális szegénységet jelent. Ez a helyzet ugyanannyira létállapot, mint szociális probléma. Nemecsek alakja a léttel szemben felvett szegénység - pozíciót képviseli. A gyerekkor és a léthelyzet összekapcsolása miatt Molnár Ferenc és József Attila külvárosképe olykor meglepően analóg. Az Eszmélet több viszszaemlékező pozícióból megszólaló sora párhuzamba állítható A Pál utcai fiúkmeghatározó részeivel. Ilyen például a kicsengetés leírása és az első versszak összecsengése: (Mintha kiszabadult kis rabok lettek volna, úgy támolyogtak a sok levegőn és a sok napfényben, úgy kószáltak bele ebbe a lármás, friss, mozgalmas városba / Pál utcai fiúk / - a bogarak, a gyerekek / kipörögnek a napvilágra; / a levegőben semmi pára, / a csilló könnyűség lebeg! (Eszmélet); de a gyerekkort felidéző hamis elégia visszautasítása is (Egy darabka föld, melyet egyik oldalról düledező palánk határol, s melynek többi oldalain nagy házfalak merednek az ég felé. Most már a Pál utcai grundon is nagy, négyemeletes ház szomorkodik, tele lakóval, akik közül talán egy se tudja, hogy ez a darabka föld néhány szegény pesti kisdiáknak a fiatalságát jelentette. / Pál utcai fiúk / - Fülelt a csend - egyet ütött. / Fölkereshetnéd ifjúságod; / nyirkos cementfalak között / képzelhetsz egy kis szabadságot / - gondoltam. S hát amint fölállok, / a csillagok, a Göncölök / úgy fénylenek fönt, mint a rácsok / a hallgatag cella fölött. (Eszmélet) Ha pedig a farakások leírását nem kizárólagosan referenciálisan értjük, újabb találkozási pontot találunk: Ezt a másik nagy telket egy gőzfűrészelő cég bérelte, s a telek telis-tele volt farakásokkal. Szabályos kockákba rakva állott itt az ölfa, s a hatalmas kockák közt kis utcák voltak. Valóságos labirintus. Ötven-hatvan kis szűk utca keresztezte egymást a néma, sötét farakások közt, s nem volt könnyű dolog ebben a labirintusban eligazodni. / Pál utcai fiúk / - Akár egy halom hasított fa, / hever egymáson a világ, szorítja, nyomja, összefogja / egyik dolog a másikát. (Eszmélet) A léthelyzet tárgyalásánál nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az ellenfél vörösingesek értékrendje alapvetően megegyezik a Pál utcaikéval. A regény végén ők is elveszítik területüket, mint a Pál utcaiak a grundot. Ács Feri sok mindenben analógnak tekinthető Bokával. Geréb árulásának, a Pásztorok einstandjának megítélése mellett ezt mutatja a két vezér találkozásának tükörképre emlékeztető leírása Nemecsek háza előtt: És most farkasszemet nézett egymással a két vezér. Életükben először álltak egymással szemtől szembe, négyszemközt. Itt találkoztak, ez előtt a szomorú ház előtt. Az egyiket a szíve hozta ide, a másikat a lelkiismerete. Nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Csak nézték egymást. Bár a cselekmény középpontjában a vörösingesekkel vívott harc áll, a regény értelmezésében a léthelyzet reprezentálása fontosabb. Egy olyan léthelyzeté, mely akár az Iskola a határonéval is analógnak tekinthető. Hiszen Boka arra ébred rá, hogy harcolni legfeljebb a világ belső szerkezete és emberi mivoltunk végső természete ellen lehetne. S ez az értelmezés túllép a moralizáláson. Nemecsek áldozatisága azonban jobban illeszkedik a magyar irodalom hagyományos tematikájába és beszédmódjába, mint Boka megszenvedett kiábrándultsága. Ám a két olvasat feltételezi egymást. Nemecsek önfeláldozása nélkül Boka reflexivitása nem értelmezhető, s Boka reakciói nélkül Nemecsek áldozata fölöslegesnek tekinthető.
