A Végtelen Labirintus Egy átlagos szerda reggel épp a sálamat tekertem a nyakamba otthon a tükör előtt. Megérkeztek az első fagyok, odakintre már igencsak elkélt a sapka, sál, kabát. Furcsa pillanat. Azt hiszem, beleestem a tükörbe. Olyan volt, mint mikor az ember a medence vizébe esik arccal előre, majd hirtelen leengednék a vizet. Mikor kinyitom a szemem, egy kőcsarnokba nyíló folyosón állok. A rideg, szürke kőfalakat fluoreszkáló kristályok fehér fénye világítja be, és a csarnok kapuin túl előttem áll a Fehér Boszorkány. - Nem néztél szembe vele – mondja. Hangja akár a testről lecsúszó szaténlepedő. Illik a tulajdonosához. Egyszerű bézs színű, egyrészes ruhában van, barna haja akár a hínár, körüllebegi arcát. Az egész látvány olyan, mint egy kifakult, régi fénykép. A színeket igazából csak sejteni lehet, még bőre is inkább hasonlít a porcelánbabák testére, mint élő emberekére. De a szeme más. Szemében az Eleven Tűz lángjai vetnek fényt. Mindent elemésztő, vad lángok. Semmit sem változott. Olyan, mint mikor legutóbb róla álmodtam. - Mivel kéne szembenéznem? - Amit már egy ideje a tudatod mélyén suttogok. Nem vettél tudomást róla, így kénytelen voltalak idehozni. - Nekem erre nincs időm. Iskolába kell mennem. - Nyugalom. Ez egy kimerevített pillanat. Zénón nyílvesszeje óta tudjuk, hogy az idő és a tér értelmét veszti, ha a dolgokat kimerevítjük. Mióta itt vagy, semmi sem történt sem az ember lakta világotokban, sem a többiben. - Hol az az itt? - Mindenhol. És sehol. Ez a hely a Végtelen Labirintus. A Valóság peremén, a Képzelettől távol, a hely, amit a te fajtád hozott létre, hogy megküzdhessenek kételyeikkel, félelmeikkel, távol az emberektől. - Szóval szerinted még csak ember sem vagyok? - Hasonlítasz rájuk. De más vagy. Ezért tudtalak idehozni. - És hogy mehetek haza? Ekkor felém lép, két ujjával államnál fogva felemeli tekintetemet. Az íriszében táncoló lángnyelvek szinte égetik az arcomat. - Nézz szembe a legnagyobb félelmeddel, és minden mással, ami a boldogságod útját állja, és akkor hazakerülsz – leheli. - És ha nem teszem? Elenged, megfordul, visszasétál a csarnokba. A kőkapuk szép lassan elkezdenek a helyükre csúszni. - És ha nem teszem?! – üvöltöm. A kapu résén át még látom megcsillanni szemében a sóvár reménykedés, a sajnálat és a lemondás egyvelegét: - Akkor sosem jutsz ki az útvesztőből. Nem marad más előttem, csak egy újabb hideg kőfal. Ha nem láttam volna a szememmel, el sem hiszem, hogy innét a kijárat nyílik. Megfordulok, és elindulok a szürke folyosón. Elágazások, kanyarok, zsákutcák állják az utamat. Akár egy klasszikus útvesztő. Nem értem mitől olyan végtelen, és különleges. Ahogy azt sem, mégis hogyan nézhetnék szembe a legnagyobb félelmeimmel, ha azok most tényleg olyan távolra kerültek tőlem. Ahogy ezen töröm a fejem, a következő kanyar után egy vasajtó zárja el az utat. Nem látok rajta zárat, vagy kilincset. Az egyetlen különlegessége a kard, ami látszólag pusztán lebeg az ajtó előtt. VÉREZZ MEG!
Ez áll a kardon. Tény, hogy idegenkedek attól, hogy megvágjam, vagy megszúrjam magam, de azért mégsem ezt tekinteném a legijesztőbb dolognak az életemben. Erőt veszek magamon, jobb kezemmel megragadom a markolatot, majd bal tenyeremet végighúzom a pengéken. A kristályok hideg fényében kifolyt vérem piros színe szinte vidámnak hat a kardlapon. A vasajtó megindul. Kifelé nyílik. Én pedig elborzadok attól, amit látok. A terem, ahová vezet, lehet vagy negyven láb magas és nagyjából ugyanilyen hosszú. Ehhez képest meglepően keskeny, alig 15-20 láb széles. A falakon és a padlón rohangálva és a mennyezetről lógva pókok milliói töltik be a teret. Kisebbek, nagyobbak, a pókszabásúak minden képviselője jelen van itt. Engem mégis valahogy nem hatnak meg, ugyanis a terem túloldalából nyíló ajtó félelmetesen messze van, ha azt nézzük, hogy a terem közepén egy jól fejlett bernáthegyi méreteivel rendelkező madárpók trónol. - Gyere közelebb, álomhuszár. Ez beszél, gondolom. Az istenekre, ez beszél! Remegő lábakkal, de mégis erőt véve magamon beljebb sétálok. Hiba volt. Az ajtó döngve bezárult mögöttem. Vicces, de ebben a helyzetben az egyetlen épeszűnek nemigen nevezhető mondat, ami elhagyja a számat, az ez: - Ne nevezz álomhuszárnak! Lealacsonyító. Fogalmam sincs, miért mondom ezt ki hangosan. De egyszerűen bánt, hogy egy ősrégi sértéssel illeti a származásom. Amiről, így belegondolva nem is tudom, pontosan mi is. - Legyen. Mondd, miért félsz tőlünk? - Nem tudom. Mindig is féltem. - Kezedben a kard, miért nem ölsz meg? A legegyszerűbb módja, hogy tovább menj. Közelebb lépek. Hallom, érzem, ahogy a kisseb pókok teste összeroppan a cipőm talpa alatt. Iszonyodok ettől a zajtól. Rossz érzéssel tölt el. A bestia elé érek. És hezitálok. - Mire gondolsz, ifjú barátom? Miért nem döftél még halálra? - Amiért te sem támadtál meg. Rettegek tőled. Mindig is rettegni fogok. Nem tudom az okát, és talán sosem fogom ezt levetkőzni, de nem ártottál nekem, és a puszta kinézeted, vagy az, hogy póknak születtél, nekem nem elég indok a gyilkoláshoz. Kérlek, engedj át! Nem akarlak bántani. De haza akarok jutni. - Egyenrangúként kezelsz valakit, akit ösztönszerűen megölnél, az első pillanattól fogva félsz tőle és még csak nem is ismered? Pusztán azért, mert nem ártott neked? - Igen. Engedj utamra! - Legyen… Amint a hangja elhal, sok kis társával együtt szép lassan beleolvad a sötétségbe. Egy pillanattal később nyomuk sincs. Lélekszakadva rohanok ki a szemközti ajtón. Meg sem lepődök, mikor hallom a már ismert döndülést, ami az ajtó becsapódását jelzi. Jó néhány fordulóval odébb veszem észre, hogy görcsösen markolom a kardot. Lazítok a fogáson, kifújom magam egy kanyarban. Furcsa, de már órák óta itt vagyok, és még nem vagyok éhes. Egy pillanatra megfordul a fejemben, milyen lehet itt élni. De el is hessegetem a gondolatot. Otthon várnak a barátaim, a szüleim, az öcsém, és… Vajon vár? Ezért lennék itt? Nem, biztos nem. Más oka van. Mielőtt becsavarodnék a gondolataimba, tovább indulok. Kisvártatva egy újabb ajtó fogad. Ugyan olyan, mint a pókoknál, ám ez előtt egy pisztoly lebeg. Rosszat sejtek. Bal kézbe veszem a kardot, a jobbal megragadom a pisztolyt és várom, hogy az ajtó kinyíljon. Ami mögötte fogad, rosszabb, mint a legtöbb rémálmom. Egy osztályteremben ülnek a barátaim és a családom. Félholtra verve. Az asztalnál ülő alakot nem ismerem. Kopasz, harminc éves lehet. Egyik kezében mutatópálca, másikban bajonett. És vigyorog. Vigyorog a rohadék. - Egy kicsit késtél. Mivel nem voltál itt, őket kellett megbüntetnem. De ha jó fiúcska leszel, többet nem fog fájni nekik. Nagyon.
Az a gusztustalan vigyor. Láttam már valahol. Az árulók mézédes vigyora, amit oly könnyen össze lehet keverni a baráti mosollyal. Nem kell gondolkoznom. A csöndet szilánkokra szaggatja a robbanás hangja. Ahogy a lövedék áthasítja a pszichopata légcsövét, ripityára töri a 4. nyakcsigolyát és szétroncsolja a gerincvelőt. A vér és húsdarabok eláztatják mögötte a táblát, amibe a testből távozó golyó mogyorónyi lyukat ütött. A test eldől. És… röhög. Rajtam röhög. Saját vérében fuldokolva is viccesnek látja a helyzetet. - Mintha… azt… mondtad… volna, hogy… nem elég… indok… a gyilkosságra… hogy én… más vagyok… mint te… - szörcsögi. - Tényleg nem. Idegen vagy számomra, más, mint én, és nem értelek meg. De nem is akarlak. Bántottad azokat, akikért tűzbe tenném a kezem. És amilyen vagy, a törvény téged ugyan vissza nem tartan, hogy újra megtedd. Ha meg kell halnod azért, hogy a szeretteimet biztonságban tudjam, hát megöllek én magam. Ha kell, a két kezemmel, de megteszem. - Az emberek… ezért… utálnak… titeket… önkény… uralkodó… nyavalyás… álomhuszárok… - Tűnj el, és ne kerülj még egyszer az utamba! Se a Valóságban, se a Képzeletben! Nézem, ahogy a testek megfeketednek, árnyékokká olvadnak, majd eloszlanak a kristályok fényében. Mögöttem az ajtó zárva, az egyetlen lehetséges út a szertár ajtaja. Amint átlépek rajta ismét a megszokott szürke folyosók fogadnak. Tovább megyek. Órákig bolyongok a Labirintusban, míg elérkezem egy újabb ajtóhoz. Ez más, mint az előzőek. Ez rózsafából van, díszesre faragva, közepébe egy kézitükör ágyazva. A pisztoly és kard még oké, de mi lehet az, amihez tükör kell? Mindenesetre magamhoz veszem, és belépek a kitáruló ajtón. A látvánnyal nem tudok mit kezdeni. A szoba nem lehet nagyobb, mint az én szobám otthon. Sőt, kísértetiesen hasonlít. Az egyetlen lényeges különbség, hogy az ágyamon épp a legjobb barátom zokog. - Nem szeretsz… - szipogja. Villámcsapásként ér a felismerés. Belenézek a kézitükörbe. Saját szemeim vádlón és szomorúan tekintenek vissza rám. Engem vádolnak egy talán elhibázott döntésért. - De igen – válaszolom. - Nem úgy, ahogy én téged! - Barátként. - Barátként?! Sosem gondoltad, hogy több is lehetnék? Vagy sosem mertél gondolni erre, mert féltél, hogy akkor mi lesz a barátságunkkal? – ekkor már üvölt. - Féltem, hogy talán mindent elrontanék vele. A kezemben összetörik a tükör, a szoba sötétbe borul. Épp csak egy kis fény szűrődik be az ablakokon, az ezüstös holdfény. Látom, amint feláll, hozzám lép. Mikor homlokát az enyémhez támasztja, elejtem a pisztolyt, a kardot pedig a földbe szúrom. - Akkor szeress most. Csak most az egyszer. Sötét van, és honlapra minden a régi lehet. Kérlek – suttogja. - Nem lehet. Te is tudod. Csak mindent összekuszálnánk. Mi lenne a barátoddal? Mi lenne a barátnőmmel? Mi lenne a barátságunkkal? - Hm. Elkéstem, igaz? Azt a lányt jobban szereted. - Igen. - Remélem, – szipogja – méltó lesz rá. A sötétben még látom, ahogy könnyes arcát törölgetve mosolyog, miközben eltűnik az árnyak közt, majd ismét világos lesz. Kinyílik az erkélyajtó. Elegem lett. Elég volt a Labirintusból, elég volt a meghurcolásból. Nem akarok több kísértettel megküzdeni. - Elég! Haza akarok menni! Nézz szembe vele!
Már megint ez a nő. Nem tudom honnan jött a suttogása. De felidegesített. Csak azért is végigcsinálom ezt a nevetséges játékot. Végtelen Labirintus, állok elébe! Bebizonyítom a Fehér Boszorkánynak, hogy téved, nincs a szívemben semmi, amivel meg kéne birkóznom. Már nincs. Ez után nincs. Elhatározástól fűtötten, mélyet sóhajtva lépek ki az erkélyajtón. Szilárd meggyőződésem, hogy rosszabb nem lehet. Hogy én mekkorákat tudok tévedni! Egy újabb ajtó. És egyre ijesztőbb. Gyerekszoba ajtaja, egyetlen egyszerű felirattal: Wallace. A hozzá tartozó kulcs hófehér, csupán tollaira van húzva két párhuzamos rózsaszín csík. Elfordítom a zárban, kitárom az ajtót. Gyerekszoba. Középen rácsos kiságyban egy csecsemő gőgicsél. Odalépek hozzá. Az ajtó mögöttem hangtalanul bezárul. Nézem, ő pedig visszanéz énrám. Vajon…? Csörög egy telefon. Eddig észre sem vettem, hogy a mobilom az asztalon hever. Felveszem. - Aranyos fiúcska, nemde? – kérdezi a Boszorkány a vonalon túlról. - Mi ez már megint? Egy csecsemőtől nem félek. - Az a gyerek a barátnőd kisfia. De vajon mit takar a génlánc túloldala? – kacag bele a kagylóba. - Elhiszem, hogy élvezed, ahogy az idegeimen táncolsz, de ezt nem veszem be. Most biztosan hazudsz. - Talán. De tedd fel magadnak a kérdést: Ugyan miért tenném? A vonal megszakad. Ahogy a gondolatok egymást kergetik a fejemben, újból megszólal a telefon. - Szia, szívem, késni fogok, fektesd le Wallace-t nélkülem – barátnőm hangja cseng idegenül a készülékből. - Mi ez az egész? – Nem is vettem észre, hogy hirtelen milyen ideges lettem. - Tettem egy kis kitérőt anyádékhoz, hátha végre kibékülnek a nagyiékkal. Tudom, hogy ez így karácsonykor elég gyenge indok, de tudom, hogy azt szeretnéd, ha újra együtt lenne a családod. És Wallace-nak is jót tenne, ha a nem folyton azt hallgatná a sárkánygyík nagyijától, hogy a dédnagyi még nagyobb sárkány. - Siess haza. - Szeretlek. - Én is. Bizarr. Az egész olyan bizarr. Hogy lett hirtelen gyerek a dologból? Miért viszálykodik még a család? Hogy siklott így félre minden? Nézem a fiamat. Ő pedig néz vissza rám azokkal az okos kis erdei zöld szemeivel. - Nem készültem fel. Még nem. Még félek a felelősségtől – suttogom. Mintha értené. Kinyújtja felém kis kezét. Megfogja egyik ujjamat, nagyot ásít, majd álomba merül. Szétnyíló kis markából kihúzom az ujjam, és figyelem, ahogy a szoba délibábja a fiam képével együtt lassan elenyész. Az egyetlen, ami marad, a hálószoba ajtaja. Folytatódik a játék. Irány újra a Labirintus. Furcsa. Az átélt rémképek után az útvesztő szürke magánya, unalmas egyhangúsága szinte megnyugtatja háborgó lelkemet. Vagyis, talán csak háborgó gondolataimat. Bárhogy is nézem, ez a nőszemély jót tett azzal, hogy bezárt ide. Elcsitultak bennem a rég megoldatlan kérdések. Nem maradt semmi, amivel számot kéne még vetnem. Beérek egy oszlopcsarnokba. Az egyetlen továbbvezető ajtókeretnek a Fehér Boszorkány támaszkodik. - Le a kalappal. Sok démonoddal leszámoltál – a hangjától még most is kilel a hideg. - Hát nem volt kellemes. Igazán vége lehetne. - Miért? Nem érzed magad könnyebbnek. - De igen. Utálom beismerni, de talán jót tettél velem ezzel a bugyuta játékkal.
- Játék? Szerinted ez egy játék? - Minden csak játék. Az élet is. Csak néha átírják a szabályokat. - Érdekes szemlélet. Mindenesetre most hazamehetsz. - Hol a trükk? Félig behunyja a szemeit. Ilyenkor olyan csinos. És olyan ismerős. Ilyenkor, mikor sajnál. Talán ha nem így találkozunk, ha nem ránt bele ebbe az egészbe, ami már ki tudja mióta tart… Talán barátok is lehetnénk. Gondolataimat felzavarja, mikor megszólal: - Remélem, beveszed az utolsó akadályt. Utálnám, ha miattam állna az idő évezredekig, csak mert rákényszerítettelek valamire, amivel nem tudsz megbirkózni. - Mi az utolsó akadály? - Légy őszinte! Ne velem. Ne mással. Magaddal. Magadnak valld be, amit nem mersz elhinni! Ha ez nem megy, minden kezdődik elölről. - Nem maradt félelmem, vagy kételyem. Minddel megbirkóztam…valahogy. - Nem. Az utolsó még kísért. És ez elég ahhoz, hogy a Végtelen Labirintus újból és újból magával rántson. Ettől végtelen. - Tehát akkor mehetek haza, ha nyerek, addig nem? - Valahogy úgy. Félreáll. Kíváncsian várom, mi az, amit nem merek bevallani magamnak. Belépek az ajtón. A terem, ahova érek, nem lehet nagyobb, mint egy árnyékszék. A szemközti falat egy hatalmas tükör borítja. Már megint ezek a tükrök. De ez más. Ebből a saját tükörképemen kívül a barátnőm arca néz vissza rám. A tükörben mögöttem áll, és kérdez: - Mi a baj? Látom, hogy bánt valami. Mond el! Mi történt? Nekem elmondhatod. Már nyitom a számat, de nem jön ki rajta hang. Még hezitálok. - Tudod, hogy bízhatsz bennem – mosolyog. Becsukom a számat, lehunyom a szemem. Igaza volt. Az a nőszemély tudta, hogy mitől félek. Még úgy is, hogy én nem tudtam. Vagy nem mertem bevallani. De tévedett. Nem tudok szembe nézni vele. Még nem. Még fáj. Barátnőm jajkiáltásaival mit sem törődve belelépek a tükörbe. Mielőtt érezném a vízbe csapódást, elmosolyodom, és érzem, ahogy egy eltévedt könnycsepp végigfolyik az arcomon. Mikor kinyitom a szemem, egy kőcsarnokba nyíló folyosón állok. A rideg, szürke kőfalakat fluoreszkáló kristályok fehér fénye világítja be, és a csarnok kapuin túl előttem áll a Fehér Boszorkány. - Nem néztél szembe vele – mondja.
