Kráter Műhely Egyesület Wass Albert Életműve 30. kötet kemény kötésben 19. kötet MÁSODIK KIADÁS
Pomáz, 2004 Kiadásunk a szerző kézirata és folyóirat-közlései alapján készült. Felkutatásukért külön köszönettel tartozunk Guttman Mihály kolozsvári karnagyzenetanárnak és Beyer László könyvtárosnak. ©Szász Lóránt és örökösei, 2003 ©Kráter Műhely Egyesület, 2003 Felelős kiadó és sorozatszerkesztő Turcsány Péter Sorozat- és borítótervező Kováts Kristóf A borítókon Nagy Gy. György és Turcsány Péter fotója ISBN 963 9195 38 3 Wass Albert Életműve ISBN 963 9472 89 1 kartonkötés ISBN 963 9472 90 5 keménytáblás Kiadja a Kráter Műhely Egyesület 2013 Pomáz, Búzavirág u. 2. Tel./fax: 06-26-328-491 E-mail:
[email protected] www.krater.hu Szöveggondozó Néráth Mónika Műszaki szerkesztő Várvédy Zsuzsa Tipográfia Kotsis Sándor (Dertako Bt.) Nyomás Saluton Bt. Felelős vezető Szabóné Melkovics Ágnes
Wass Albert
Tavaszi szél
Tavaszi szél SZÍNPADI JÁTÉK 3 FELVONÁSBAN, 5 KÉPBEN (Történik Erdélyben a Monarchia utolsó éveiben és valamivel később) SZEMÉLYEK IMRE, Tomori Imre, ősi nemesi család sarja, később főispán VÉN IMRE, apó, az erdők vénje BEDŐ Péter, tiszttartó ANIKÓ, a lánya FŐISPÁN, erdélyi nemes úr IRMA, a lánya KEREKES, tanár KŐVÁRI, gazdag földbirtokos, virilista PONGRÁCZ, nemes úr, országgyűlési képviselő DRESSING, bankár JÓSKA, székely legény POPESCU, ügyvéd, majd prefektus TÁBORNOK, a francia békefenntartóktól LELKÉSZ, PARASZT, HAJDÚ, TITKÁR, RENDŐRFŐNÖK, ÖREG HIVATALNOK, FIATAL ÍRNOK, ROMÁN HIVATALNOK és két piszkos, borzas ember FIATAL IMRE, az utójátékban A darabot 1944 karácsonyára tűzte műsorára Budapesten a Nemzeti Színház, de az ősbemutató a bombázások miatt elmaradt.
– 4–
Wass Albert
Tavaszi szél
ELŐJÁTÉK (Erdei tisztás, valahol a havasok között. Kereken fenyők és bükkfák. Háttérben három fiatal nyírfa, mögöttük hegyek. Baloldalon roskadó kaliba, olyan, amilyent szénégetők, favágók és pásztornépek használnak nyári szállásul odafent. Tavasz van a hegyen, tehát június. Megáradt patakok zúgása hallatszik olykor, ahogy a szél fölhozza a hangot. A tisztáson át ilyenkor sárga barkaport kavar a szél, s mint könnyű selyemfátylat lebbenti tova az erdő fölött. Virágoznak a fenyők. A nyírek éppen lombjaikat bontják: szőkék és sejtelmesek, mint a fiatal leányok. Üde zöldek a bükkfák, a tisztás füvét néhány sárga virág díszíti már, s a levegő tele van gyantaszaggal, mézgaszaggal, pattanó rügyek és ébredő vágyak csodálatos illatával. Naplemente van. Rőt, puha pászmák hullanak végig a tájon. A hegyek sötétkékek már, s a játék alatt lassan párába vesznek. Messze, valahol kakukk szól, s havasi harkály csikorog. Játék közben egyre ritkábban szólnak, s a vége felé hallani lehet az öreg baglyot. Akkor már éjszaka van. Mikor a függöny szétnyílik, a búcsúzó délután barna fényében ott ül Imre, a havasi legény egy rönkön és tilinkót farag. A rönk, amelyiken ül olyan mint minden vén, kidöntött, odvas bükkfarönk. Csak éppen a színén látni kissé, hogy mesebeli rönkről van szó, mint ahogy a tisztás, az erdő s a hegyek színén is látni, hogy valahonnan a régi táltosok világából valók. Imre harisnyában van, bakancsban s egy szál, kissé elnyűtt ingben. Födetlen fővel ül, a kalap mellette van a földön. A kalap mellett sárga gólyahír, odébb, a rönk végiben balta. Néha belefúj a tilinkóba, próbálgatja. Közben dúdol.)
„Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom. Minden madár társat választ virágom, virágom. Hát én ugyan kit válasszak, virágom, virágom. Hogy magamra ne maradjak virágom, virágom.” (Közben belefúj néha a furulyába. A szél olykor felhozza a völgyből a tavaszi patakok zúgását.)
– 5–
Wass Albert
Tavaszi szél
„Hát én ugyan kit válasszak, virágom, virágom. Hogy magamra ne maradjak virágom, virágom.” (Jobbról, bozontos vén fenyő mögül fenyőtoboz röpül, s Imre hátán puffan. Imre fölriad. Fenyő mögül, ingerkedő hangon leányének:)
„Ha éngemet választanál virágom, virágom: esztendőre kopasz volnál virágom, virágom!” (Még egy fenyőtoboz puffan Imrén.) IMRE (fölugrik). Híjnye, te varasbéka! Most megeszlek! ANIKÓ (kiszalad a fenyő mögül ingerkedve). Ha a medve futni tudna, őzet enne! IMRE. Tán nem foglak meg? ANIKÓ. Nem hát! (Nyelvét ölti rá.) Be, vén medve, beee! IMRE (lecsapja a furulyát, nekirugaszkodik). Híjnye, a teremtésedet! (Kergetőznek. Imre hirtelen elkapja Anikót és magához szorítja.) ANIKÓ (vergődve). Imre! Imre! (Halkabban.) Imre… IMRE (részeg hangon, éppen olyan halkan). Anikó… virágom…, megcsókolja. Abban a pillanatban fejük fölött megszólal a kakukk. Hármat kiált, hangosat. ANIKÓ (ijedten elrebbenve). Jaj! Most megláttak! IMRE (nem engedi el). Csak egy madár. ANIKÓ. Hármat kiáltott. Három évet élek. IMRE. Fenét. Három gyermekünk lesz, azt akarja mondani. ANIKÓ. Eridj már, bolond… IMRE (újra meg akarja csókolni. Abban a pillanatban valahol az erdők között lövés dörren s végighangzik a völgyeken. Mindketten megriadnak, de még kapaszkodnak egymásba. A nap akkor vész el a fák között. Hirtelen sötétebb lesz egy árnyalattal.) ANIKÓ. Lőttek… – 6–
Wass Albert
Tavaszi szél
IMRE (elereszti a leányt, s az erdő felé figyel). Lőttek. ANIKÓ. És a kakukk hármat kiáltott… IMRE (nem figyel rá, az erdőt nézi). Valaki vadászik. ANIKÓ (lesimítja a ruháját, szelíden és kissé zavartan nézi Imrét). IMRE (sötéten). Biztosan az urak. ANIKÓ (kis szomorúsággal). Megyek… apám ezóta feji már a juhakot… IMRE. Vadásznak. Őzet vadásznak. Nekik szabad. Urak…! ANIKÓ (kis szünet után). Akkor szervusz, Imre. IMRE. Szervusz Anikó. (Hirtelen.) Várj… (elkapja a karját) ha följön a hold, lenézek hozzátok. Addigra a furulyám is meglesz! Az új! Akinek olyan hangjai lesznek, olyan hangjai, te…, hogy olyanok még Isten rigójának a torkában sincsenek, érted-é? ANIKÓ (lelkesen). Ja be szép lesz! Azon furulyázik nekem? IMRE (suttogva). Azon. Akarod? ANIKÓ (ugyanúgy). Akarom! Ha följön a hold… IMRE (hirtelen elkapja a derekát). Úgy fog szólani te, az a furulya, ha följön a hold, hogy olyant még sem te, sem a juhok, sem ezek a behemót hegyek itt kereken…, de még a csillagok sem, te… talán még… (egészen halkan) az Isten sem, aki pedig sok, rengeteg sok furulyaszót hallhatott, mióta ez a világ így van, ahogyan van… ANIKÓ. És nekem szól majd… IMRE. Neked! Egyedül csak neked! Nem szól az senki másnak, még a hegyeknek sem, az erdőknek sem…, a csillagoknak sem…, még… még az Istennek sem… csak neked, Anikó… (Lassan a leány fölé hajlik, már-már megcsókolja, amikor újra lövés dörren. Még hangosabb, mint az előbbi. Hirtelen egy árnyalattal újra sötétebb lesz. Hűvös szél indul zúgva a fák közt. Gyorsan elengedik egymást.) ANIKÓ (riadtan). Megint lőttek… IMRE (sötéten nézi az erdőt). Megint. ANIKÓ (kis csönd után). Késő van, sietnem kell Imre. Apám megfejte a juhakot ezóta s én nem segítettem neki. Megver az Isten. (Indul.) Várlak a holddal, Imre… (Bal hátra elszalad.) IMRE (sötéten és mozdulatlanul egyre az erdőt nézi). Jó. Eridj csak. (Egyedül magában.) Őzeket lőnek az urak… (Még áll egy ideig, aztán lassan megfordul, nehéz léptekkel visszamegy a rönkhöz. Leül. Nézi az erdőt. Lehajlik a furulya után, fölveszi, de nem néz rá.) Az urak! (Sóhajt, megkeresi a bicskáját, faragni kezd. Néha belefúj. Nem tetszik a hangja. Egyre bosszúsabb lesz. Végül földhöz vágja a furulyát.) – 7–
Wass Albert
Tavaszi szél
VÉN IMRE (Közben balról lassan bejött. Az erdők vénje ő. Puha vadbőr ruhában van. Fehér szakálla, válláig érő fehér haja. Vaddisznóbőr bocskoraiban olyan halkan jár, hogy hallani sem lehet. Puska van a vállán s nagy vadásztarisznya. Oldalán balta, hosszú vadászkés. Magos, szikár). Úgy bánsz vele, mintha ő lenne hibás. IMRE (fölriad). Maga az, apó? VÉN IMRE (közelebb jön, fölveszi az eldobott furulyát, nézi). Pedig a világ minden hangja benne van ebben a fában, amit ellöktél. A legszebbek is és a legrútabbak is. Te vagy hibás, ha csak a csúnyát tudod fölszabadítani benne. IMRE. Maga lőtt? VÉN IMRE (lassú mozdulatokkal lerakja a puskát, tarisznyát, baltát. A furulyát a rönkre teszi, Imre mellé). Én? Nem. Azt hittem, te lőttél. IMRE (bosszúsan). Én? Sze puskám sincsen. VÉN IMRE. Na-na. Csendőrök számára nincsen, azt tudom én. De az erdők között… Szóval nem te lőttél? IMRE. Nem. VÉN IMRE (letelepszik a rönk másik végére). Akkor az urak vadásznak. IMRE. Azok hát. Őzre. VÉN IMRE. Őzre. IMRE. Maholnap tele lesz velük a hegy. VÉN IMRE. Ez az ő idejük. Június, meg július, meg augusztus, meg a szeptember. Kijönnek a városokból, megszellőztetik magukat idefönt… hozzálőnek ehhez, meg ahhoz… De már október derekátul nem látni többet belőlük. Csak éppen egyetegyet. IMRE. Nagyokat esznek, bort, pálinkát, mindent összeisznak, még sátrat is vernek, hogy ne áztassa meg őket a harmat. Aztán akkora lármát csinálnak, hogy szétszalad az erdő! (Gúnyosan.) IMRE. Vadászok! Na sze. Úri vadászok. Zöld a kalapjuk, s azzal kész. (Újra kézbe veszi a furulyát, faragcsálja.) S maga él még, apó? VÉN IMRE. Élek. IMRE. Régen láttam. Talán, mikor is? Gyertyaszentelő tájban, ugye? VÉN IMRE. Olyanformán. Amikor medvebőrt vittem eladni s betértem hozzád. Ott lent voltál akkor a Bajkiáltó alatt, abban a kunyhóban. IMRE. Lehúzódtak oda a nyestek, s átvittem a csapdákat is mind. Szép volt a medvebőr, emlékszem már. Megfizették jól?
– 8–
Wass Albert
Tavaszi szél
VÉN IMRE. Sok úrféle szívesen fizet, s nagy pénzt olyan medvéért, kinek nyomát nem ő kell megmássza, s kit látnia sem kell, ameddig eleven. IMRE. Emlékszem, gyertyaszentelő volt éppen. Akkor pusztult el Daniéknál a kecske, s az öt gyermek tej nélkül maradt. (Furcsán.) De négy napra rá, hajnalon, egy fejős kecskét leltek Daniék pajtájukban, bekötve a szarván a járlat, Szücs Dani nevére. Tud erről, apó? VÉN IMRE. Én? Honnan tudnám. Most mondod. IMRE (vigyorogva). De a kecske mellett egy darab szíjat is találtak ám, szakasztott olyant, amilyent maga hasít vaddisznóbőrből a bocskoraihoz. He? VÉN IMRE (röstelkedve). Az ember, ahogy vénül, mind ügyetlenebb lesz. (Zsörtölve.) Nem kell mindent meglátni, ha hibázik az ember. Ti is megvénültök. IMRE (halk kiáltás jobbról: hopp-hopp! Hopp-hopp). Eszen a fene valakit. VÉN IMRE. Egye. (Kiáltás megismétlődik, kissé hangosabban.) IMRE. Ha, hogy ordibál. Összebőgi az erdőt. VÉN IMRE (morogva). Aki nem tud járni havason, az üljön otthon, akár paraszt, akár úr. IMRE (erősen figyel. A kiabálás mintha közeledne). Hallgasson csak… fehérnép kiabál, hallja? Fehérnép! VÉN IMRE. Hát osztán. Annak meg éppen otthon a helye. Biztosan valami afféle, aki az urakkal jár. Vérszagra. Elmaradt s most bőg, mint bornyú a vásárban. IMRE (hirtelen felszökik, tölcsért formál a szája elé s beleordítja a havasi hívó kiáltását). Huuu-hahuuu! Huuu-nya! VÉN IMRE (fejcsóválva). Bolond. Azt hiszed neked kiabál az? (Kiáltás sokkal közelebbről. Annyira utánozza az Imre kiáltását, mintha visszhang volna.) IMRE. Hallja? Nekem felelt. Huuu-hahuuu! Huuu-nya! Huuu-nya! (Jobboldalon, pontosan ott, ahol Anikó előugrott a fenyő mögül, megjelenik Irma. Férfi vadászruhában, puskával, zöld kalappal.) IRMA (utánozva). Huuu-nya! (Előbbre jön, meglátja őket.) Maguk kiáltottak? IMRE (csodálkozva nézi). Münk? VÉN IMRE. Maga kiabált. IRMA (közelebb jön, nagyot szusszan). Phű. Elvétettem az ösvényt. Nehéz, amíg megjegyzi sötétben is az ember. Messzi van ide a vadászház? – 9–
Wass Albert
Tavaszi szél
IMRE (egyre mustrálgatja). A jávorvölgyi? IRMA. Az. IMRE. Messzi. VÉN IMRE. Két óra járás. IRMA (körülnéz). Nagyon sötétedik. Fák között már sötét van egészen. Nem kísérne el valamelyikük? (Imrére néz.) IMRE (gondolkodás után). Nem. IRMA (az öregre néz). VÉN IMRE. Nem. IRMA. Megfizetem. VÉN IMRE. Öreg vagyok. IRMA (Imréhez). S maga? Pénzért? IMRE. Maga lőtt előbb? IRMA. Én. IMRE. Kétszer? IRMA. Kétszer. Előbb elhibáztam, azután meglőttem. IMRE. Őzet? IRMA (csodálkozva). Azt. IMRE (izgatottan). Hatos bakot. Az egyik ága hibás, kissé félre hajlik. IRMA (meglepetten). Honnan tudja? IMRE (egyre izgatottabban). A borkút fölött, ahol a tisztás van. IRMA. De hát honnan tudja? IMRE (keserű haraggal). Mert csak egy őzbak lehet a havason, amelyikre ha rálőnek nem ugrik el, hanem bevárja a második lövést is. Akit én neveltem két évvel ezelőtt. (Elfordul.) Kísérje maga, apó, ezt az úri nagyságát, mert én… én egy lépést se vele! (Fogja a baltát, jobbra el. Hallani lehet, ahogy vágja a fát.) VÉN IMRE. Én se. (Elfordul, rőzsét tördel.) IRMA. Na jó, hát nem tudhattam. (Hogy senki sem felel, bosszúsan.) Máskor tegyenek táblát a nyakába. (Haragosan.) Nem támaszthatom föl! (Kis szünet után, szelídebben.) Na, jön valamelyikük? Mondtam, hogy megfizetem. (Senki sem válaszol, hirtelen dacosan.) Hát akkor itt maradok! (Hogy erre sem felel senki, szinte fenyegetően.) Itt maradok éjszakára! (Megint nem felel senki.) Jó. (Lerakja a puskát a tönkre, letelepszik.) Megvárom a reggelt.
– 10–
Wass Albert
Tavaszi szél
VÉN IMRE (közben összetördelte s összerakta a tűzgyújtót). Azt lehet. Eljő. (Kovával, taplóval tüzet csihol, a rőzse alá tartja, fújja, míg lassan meggyúl.) Az őzzel mit csinált? IRMA (bosszúsan még mindig). Kizsigereltem s ott hagytam. IMRE (Ekkor jön vissza, kezében egy rakás felvágott fával. Lelöki. Mérgesen, fenyegetően.) Mit csinált vele? VÉN IMRE (csitítólag). Kibelezte, te, kibelezte. Csak ők úgy mondják. Szebb. IMRE. Az más. (Leguggol ő is a tűzhöz, fújja. A láng lassan felnő. Újra feláll, lassan bemegy a kalibába. Irmára rá se néz. Kendőben puliszkát és túrót hoz s egy tégelyben vizet. Mindezt szép rendben lerakja a fűre.) Lásson hozzá, apó. VÉN IMRE. Várj. (Kotorászni kezd a tarisnyában, kendőbe csavart kenyeret meg szalonnát vesz elő.) Vegyél ni, ebből. Szalonna s kenyér. Állj meg csak. Valahol hagyma is van. (Kotorász tovább.) IMRE. Hagyma? VÉN IMRE. Az hát. Tavalyi. Itt van ni. (Ketté vágja.) Megosszuk. (Hirtelen zavartan.) Várj csak… háromba vágjuk… A kisasszony, ha már itt van… IRMA (eddig dacosan, bosszús arccal ült, hirtelen fölnevet). Köszönöm. A hagymáról lemondok. VÉN IMRE. Ahogy gondolja. Akkor talán a szalonnából tessék vágni, meg a kenyérből. Egyebünk nem nagyon van. IRMA. Köszönöm. (Imréhez, ingerkedve.) Maga nem kínál meg? IMRE (kedvetlenül). Ott van, tessék. Mi idefönt nem kínálgatjuk egymást. Aki éhes, eszik. IRMA (átnyúl Imre arca előtt a kendőhöz). Mi ez? IMRE. Puliszka, meg orda. IRMA. Jaj, de érdekes… IMRE (hirtelen elkapja a kezét). Maga belezte az őzet? IRMA (meglepetten). Én. IMRE (tűz mellé tartja a kezét, nézi). Ezzel a kicsi kézzel? Nem lehet az… IRMA. Megmostam a patakban, hallja! IMRE (egyre a kezét nézi). De igen, a körmei véresek. Csillog rajtuk a vér. IRMA (elkapja a kezét, megnézi, fölnevet). Nem vér az! Ó! Csak körömfesték! IMRE. Mért kell azt fösteni? Hogy mindenki azt higgye, most jön a belezésből? IRMA (hangosan, jóízűen kacag).
– 11–
Wass Albert
Tavaszi szél
VÉN IMRE. Hadd el. Mit tudja az ilyen úri fehérnép, hogy mit miért cselekszik. Egyik bolondítja a másikat. IRMA (kacag). De furcsákat beszélnek maguk! Na, adjon abból az ordából. (Újra átnyúl Imre előtt, meztelen karjai szinte Imre arcát érik. Imre kissé hátrább húzódik, de szemét le nem veszi Irma karjairól. Irma észreveszi a nézést.) Mit lát rajtam? IMRE (kurtán). Semmit. (Elfordul, eszik.) (Sötét lett közben. Fönt rendre csillagok gyúltak, homályba vesztek a hegyek, s az erdők. Csak néhány hegycsúcs látszik még a csillagos sötétkék égre rajzolódva. Szél indul. Mélyen az erdők között megszólal az öregbagoly. Esznek, utána isznak a légelyből.) IMRE (Irmának nyújtja a légelyt). Iszik? IRMA (átveszi, idétlenül szájához emeli, nyakába csurog a víz). Juj, de hideg… (kacag, mintha csiklandoznák) leszaladt a bőrömön… jujj… IMRE (nézi, aztán átveszi tőle a légelyt és ő iszik). IRMA. Magának nem csurog a nyakába? IMRE. Nem. (Leteszi a légelyt, aztán leül, megpiszkálja a tüzet.) VÉN IMRE (az erdő felé hallgat). Megjött a szél. A Cserbükkön zúgatja már a fákat. Tavaszi szél. (Mély lélegzetet vesz.) Jószagú. IRMA (Imre mellé ül a rönkre. Kis ideig a tüzet nézi, aztán lassan Imre felé fordul. Halkan). Nem tehetek róla, hogy meglőttem… (Hogy Imre nem felel.) Nem tudhattam, hogy a maga őze… búsul miatta? IMRE (rekedten). Már nem. Valaki úgyis meglőtte volna egyszer. Szép bakocska volt. IRMA (elgondolkozva, halkan). Szép. (Megborzong.) Hűvös az este. S ez a bagoly… VÉN IMRE. Az öregbagoly. IMRE. Érzi a tavaszt, azért beszél annyit őkelme. IRMA (halkan). Hogy zúg valami… mintha az erdő beszélne… VÉN IMRE. Ezek a vizek. A tavaszi vizek. Az erdőké, meg a hegyeké. (Lassan.) A mi hegyeinké. IRMA. Szépek. VÉN IMRE. Ezek a mi hegyeink, lássa. Az ott a Medvekő, ott a Bajkiáltó, túl rajta a Cserbükk. Lentebb van egy kis kerek hegy, a Doboló… – 12–
Wass Albert
Tavaszi szél
IRMA. Ismerem. VÉN IMRE. Az csupa nyírfa. S ilyenkor olyan, mintha angyalok kertje volna. A vizek pedig innen, meg onnan összegyűlnek és innen is hoznak valamint, meg onnan is… hallja? Milyen nagyon szépen zúgnak… IRMA (suttogva szinte). Hallom… VÉN IMRE. Néha halkabban, néha hangosabban, ahogy a szél hintázza a hangot. IRMA. Szél, Vén Imre. Érzi? Ez a Medvekőről jön, mert fenyő-szaga van. Tavaszi fenyőszaga, a fenyő most virágzik. Máskor nyírfaszagú szél jön, s az embernek kedve volna fütyörészni tőle. S máskor megint a Bajkiáltó bükkösének zsönge rügyeit érezni benne… Érzi…? IMRE. Bolond kedvük támad az őzeknek ilyenkor… VÉN IMRE. S mindeneknek, akik itt élnek a mi hegyeink között… Hallja? (Közben az ég alján szelíd derengés támadt s egyre erősödik. Távol lappantyú szólt.) IMRE. Lappantyúmadár hívja a párját. A hold mindjárt fönt lesz… IRMA (megbabonázva, súgva). Maguk… kicsodák maguk…? VÉN IMRE. Emberek. (Kis szünet után.) Szegény emberek. IMRE. Jő már a hold. Telehold. IRMA. Maga kicsoda? IMRE. Favágó, szénégető… VÉN IMRE. Vadorzó. IMRE (dacosan). Hát aztán? Vadorzó! VÉN IMRE. Ember. Mint valamennyi. IRMA (súgva, Imréhez). És ő? IMRE. Ő? Vénember. Apó. A hegyek apja, meg az erdőké. Mi csak úgy hívjuk: Apó. IRMA. S maguk itt élnek mindég? IMRE. Itt, vagy másutt. Ahol lehet. Én télen a faluba is lemegyek. IRMA. És ő? IMRE. Ő mindenütt (bizonytalan mozdulattal kereken mutat) mindenütt, ahol erdő van, meg hegy van, meg… ahol szegény ember van… IRMA. Ő nem jár le a faluba? IMRE. Ő már öreg.
– 13–
Wass Albert
Tavaszi szél
(Közben a Hold fölszállt a fák közül. Varázslatos fényt vet a tisztásra. Hárman ülnek a tűz körül és nézik a holdat. Imre lassan, szinte álomszerűen a furulya után nyúl. Szájához emeli. Lágyan, szépen megszólal a „Tavaszi szél vizet áraszt” dallama.) IRMA (fölsóhajt). Milyen szép a hangja ennek a furulyának… IMRE (hirtelen eszmélve). Igen! Apó! Hallotta, Apó? Megjött a hangja a furulyának! Előbb még nem volt, emlékszik-e? Ez bűbájosság, hallja-e, Apó! VÉN IMRE. Az. Bűbájosság. Mondottam ugye, hogy benne van. A leghitványabb fában is benne lakozik a legszebb hang, csak ki kell csalni onnan. Te most kicsaltad, Imre. De nem. Nem te csaltad ki. Valaki más. IMRE. Kicsoda, apó, ha nem én? VÉN IMRE. Aki a holdat iderakta a fejünk fölé… meg aki ezt a szelet elindította… meg ezt a szagot adta… Érzed…? Rügyeznek a nyírfák. Illatot rügyeznek, mint hangot a furulyád… IMRE (nehány trillát belefúj, lelkesen). S micsoda hangot! Ilyen talán még Isten rigójának a torkában sincsen! Ilyen még nem is szólott ezek között a hegyek között senkinek! Sem a csillagoknak, sem a lányoknak… sem a… (Hirtelen fölugrik.) Jaj, fönt van a Hold…! Mennem kell! IRMA (kedvesen). Furulyázzék még… olyan szép… IMRE (idegesen). Mennem kell, mondtam. Valaki vár a Holddal. IRMA. Valaki? IMRE. Valaki. IRMA. S ha kérem, hogy maradjon itt és furulyázzék… Nekem? IMRE (lázasan). Mennem kell… mert fönt van a Hold és… rügyeznek a nyírfák… IRMA (közelebb húzódik hozzá, szinte érinti már). Csak egy kicsit furulyázzék még, csak egy keveset… (Megsimogatja a karját.) Csak egészen keveset… IMRE (megrázkódik az érintéstől). Mennem kell… hallja a vizeket…? Valaki vár a Holddal… IRMA (súgva). S maga elmenne valakiért? IMRE (idegesen). Nem érti, hogy futni kell ilyenkor?! IRMA. Hova? IMRE (rekedten, súgva). Valakit megkeresni, mint a lappantyúmadár… IRMA. Valakit…? S ha itt van…? IMRE (fölriadva). Hol? – 14–
Wass Albert
Tavaszi szél
IRMA (halkan). Itt. IMRE (egy pillanatig döbbenve nézi, aztán megrázkódik). Maga? (Végigsimít a homlokán, nagyon józanul.) Ne bolondozzék kisasszony. Ez nem játék. Ez nem… IRMA (egészen közel simul hozzá). Furulyázzék… Nézze a Holdat… milyen furcsa… IMRE. Vigyázzon… bűbája van a Holdnak… s akit megfog… IRMA. S akit megfog? IMRE (lázasan). Azt nem ereszti…! IRMA. Az szép… (A fák közt zúgás támad.) VÉN IMRE (halkan, magának). Tavaszi szél… IRMA. Milyen jó szaga van. IMRE (mélyet lélegzik). Ereje van! VÉN IMRE. Törvénye van. IMRE (mereven a Holdat nézi s lassan szájához emeli a furulyát. Halkan és nagyon szépen szállanak föl a hangok a furulyából). „Tavaszi szél vizet áraszt…” VÉN IMRE (halkan, bölcsen). Tavaszi szél vizet áraszt… IRMA (halkan, súgva, közben fejét Imre vállára hajtva). Virágom… virágom… Eljönne velem? IMRE (furulyázik tovább). IRMA. Imre… (Sürgetőn.) Imre! IMRE (furulyázik tovább). IRMA. Elvinném. Vadászom lenne. Úr. VÉN IMRE (dünnyögve). Az ma könnyen megyen. Ilyent csináljon egy úrifajtából, ha tud. Ilyent, mint ez az Imre. IRMA (lázasan). Vadászházat építtetek az erdők között, ahol akarja. Ahány puskát megkíván, mind a magáé. Ahol vadászni akar, jogot szerzek… Ha velem jön. IMRE (furulyázik, szemét le nem veszi a Holdról). IRMA (átöleli Imre nyakát). Imre, hívom… Olyan úr lesz mellettem, mert olyan… IMRE (Irmára néz, leereszti a furulyát). IRMA. Jönnöd kell… érzed a fák szagát, Imre? Rügyeznek a nyírfák! S a fenyők virágoznak! És… a Holdnak is illata van, érzed? (Lassan föláll, nyújtózik. Puha macskaléptekkel a kaliba felé indul. Az ajtóból még visszanéz Imrére, majd a Holdra, aztán eltűnik.)
– 15–
Wass Albert
Tavaszi szél
IMRE (hirtelen átcsap furulyával heves, vad, lüktető ritmusba). „Ősszel érik babám a fekete szöllő” dallama csattog, cifrázva a fából. Majd hirtelen, egyetlen sivítással véget ér. VÉN IMRE (a beállott csöndben). Imre. Valaki várt a Holddal. IMRE (hetykén, fölényesen, fejével a kunyhó felé int). Vár! VÉN IMRE (figyelmeztetőn). Eridj innen, Imre. Valaki vár odalent. Eridj, amíg lehet. Féltelek Imre. IMRE. Engem, apó? VÉN IMRE. Ha hallottad volna, miket beszélt ez itt. IMRE (nagyon józanul). Hallottam. Mostanig gondolkoztam rajta. VÉN IMRE (felkönyököl). És itt hagynád, érette, a hegyet? IMRE. Hagynám. VÉN IMRE. S azt is… aki várt, a Holddal? IMRE (gondolkozva lassan). Azt is. Úr lennék. (föláll) Úr! (Kinyúlik, lép egyet a kaliba felé.) VÉN IMRE. Mi az, hogy úr? Másféle gúnyát hord, másféle szokásokat. Ennyi. IMRE. Puskái vannak! S joga! Úr! (Megint lép egyet a kaliba felé.) VÉN IMRE. Vigyázz, Imre! Ilyen úr nem leszel soha, mint mostan. Ekkora úr! IMRE. Ilyen? Rongyos-zsebű, koszos ingű, senki. Szénégető, favágó, erdőn bujdosó, nyestet csapázó. Ilyen? VÉN IMRE (meggyőződéssel). Ilyen. IMRE (gúnyosan fölkacag). Hát ilyen akár ne is legyek, soha többé. (Lép nehányat a kunyhó felé.) VÉN IMRE (hirtelen felül). Megállj. Gyere vissza. Valamit mondok neked. Ráérsz bemenni azután is. A tavasz nem fut el s a Hold még magosan jár. Na gyere. IMRE (lassan, kelletlenül visszajön). Na mit akar? Halljam! VÉN IMRE. Ülj le. Fúdd meg azt a tüzet. IMRE (leguggol a tűzhöz, megfújja, a tűz felizzik). VÉN IMRE. Úgy. Nem fut el a Hold, s egyéb se, míg egy-két szót elmondok. (Jelentősen.) Rólam, Imre. IMRE (csodálkozva). Magáról? VÉN IMRE. Rólam. Ülj le már. IMRE (leül a tűz mellé, a földre). VÉN IMRE. Ma elmondom. Ma olyan minden, hogy el kell mondanom. (Kis csönd.) Hallod a vizeket? Hogy megárasztotta őket is a tavasz… Érettük. S éretted, – 16–
Wass Albert
Tavaszi szél
Imre. Hallod az öregbaglyot? Nézi a Holdat és beszél hozzá. A tavaszról. Hát ide figyelj, Imre. Valamikor… én is úr voltam. IMRE (megdöbbenve, hitetlenül). Úr? VÉN IMRE. Úr. Na nem ilyen, mint mostan. Másféle. Nadrágos. Kastélyban lakó. Puskákkal és jogokkal, ahogyan mondottad az előbb. Csak olyan úr. (Fölemelkedik kissé.) Nem mint mostan. (Karjával a hegyek felé mutat.) Mert most ugye, amit itt kereken látok… s ahol csak vagyok, hegyen, meg erdőn… az most mind az enyém. A völgyek. Meg a gerincek. Meg a katlanok, ahol páfrány között délben a szarvasok pihennek. Meg ez a sok szag. Ez a sok szín… Hát igen, te tudod úgyis. Ez ma mind az enyém. (Sóhajt.) Akkor másféle voltam. Úgy ahogy te szoktad mondani: úr! (Kis szünet után.) Párját hívja a lappantyúmadár. Hallod Imre? Párját hívja a Holddal… IMRE (idegesen). Mondja tovább. VÉN IMRE. Mondom. Nagyon jól figyelj, mert fontos minden szó. Mi öregek nem szoktunk fölösleges dolgokat beszélni, csak éppen, amit kell. Hát azért. (Szünet után.) Úr voltam. Apám is az volt, nagyapám is. Úrnak születtem. Nem messze innét, a hegyek lábánál csak. Mégis nagyon messze. Azt hinnéd nem is ezen a világon éltem, mikor olyan fiatal voltam, mint te. Hány esztendős is vagy te, Imre? IMRE (gondolkodás után). Huszonöt. VÉN IMRE (sóhajt). Huszonöt. Én is voltam annyi. Nagy házban éltem, csupa úri nép között s a ház is enyém volt. És sok minden, amiről tudtam akkor: birtok, vagyon, tudomány… És sok minden, amiről nem tudtam: fiatalság… lelkesedés… szerelem. IMRE (csudálkozva). Szerelem? VÉN IMRE. Igen. Szerelem. S ezért hidd el nekem Imre, ha valaki vár a Holddal, nem szabad váratni sokáig. Mert Holdfényben könnyen elszédül az ember s elvéti az ösvényt. (Szélzúgás fut át a fák között.) Hallod a tavaszi szelet? Törvény, hogy zúgassa a fákat. Rügyeket bontson, vizeket árasszon, illatot kavarjon. Fákat is döntsön, korhadó fákat. Isten törvénye, egyetlen törvény. S ha ettől elszakad az ember, akkor elvéti az ösvényt s eltéved a világban… (Szín lassan elsötétedik, első képnek vége.)
– 17–
Wass Albert
Tavaszi szél
ELSŐ FELVONÁS (Udvarház, valahol a hegyek lábánál. Szemben oszlopos tornác, melyre kőlépcső vezet föl. A tornác közepén szárnyas tölgyfaajtó, tőle jobbra-balra egy-egy ablak zöld zsaluval. Az ablakok és ajtó között, valamint az ajtó fölött szarvasagancsok, fajdkakasok. A tornácon kerti bútor és sok virág. A lépcsőtől jobbra és balra vörösen virágzó verbéna-ágyások. Jobbra a kert kezdődik, arra van a felhajtó út is. Balra sárguló akácfák mögött sejteni lehet a gazdasági udvart. A lépcsőtől balra, a verbéna-ágyás előtt fehérre festett asztal és pad. Őszi délután, szeptember végén. A padon ül Bedő Péter tiszttartó, csizmában, házi szőtt vászonruhában, nyitott inggel, pipával. Levelet olvas. Anikó öntözővel a kezében jön balról.) ANIKÓ (énekel).
Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom. Minden madár társat választ, virágom, virágom… (Öntözni kezdi a verbénákat.) BEDŐ (fölpillant a levélből). Már megint itt vagy? ANIKÓ. Itt. BEDŐ. Itt. Aztán más nem öntözheti azokat a burjánokat? Mi? ANIKÓ. Nem. BEDŐ. Nem. Hát ide hallgass, te Anikó, fiam. Túlságosan sokat jársz te ide virágot öntözni, hallod-e? ANIKÓ. Édesapám is sokat jár ide. Most is itt van. BEDŐ. Az más, te. Én a gazdámat várom. Én, mint tiszttartó, jöhetek ide, amikor akarok. Ez az én kötelességem. Én ügyelek a jószágjára, a vagyonára, hát azért. ANIKÓ (közben folyton a virágokat öntözi). Én meg a virágjaira ügyelek. Valaki azokra is kell ügyeljen. BEDŐ. Arra való a kertész. Azért fizetjük a tekergőt, ezekért a vacak burjánokért. ANIKÓ (lekicsinylően). A kertész? Na, szép is volna, ha rája bíznám. Ahol nincs asszony a háznál, ott mind lehet kertész, senki sem ügyeli. (Énekel.) – 18–
Wass Albert
Tavaszi szél
BEDŐ. Te. Mi bajod van neked folyton azzal a tavaszi széllel? Most ősz van, nem látod? ANIKÓ. Énekelni se szabad? BEDŐ. Szabad, szabad… de nem szeretem ezeket a tavaszi szeleket, te. Hamar fagyat hoznak a vetésre, aztán megeszi a fene az egészet. (Eszébe jut a levél, amit a kezében tart.) Na, de állj csak meg, ez a levél Neked is szól. ANIKÓ. Levél? BEDŐ. Az. De még miféle levél. Hallgasd csak, mert rólad is szó van benne. Mégpedig sok. ANIKÓ. Csak nem Fekete Gerő írta? BEDŐ. De éppen hogy ő. ANIKÓ (elbiggyeszti a száját). Akkor már tudom is. (Elfordul és tovább öntözi az ágyást.) BEDŐ (silabizálja a levelet). Azért hallgassad csak. Hogy aszongya… hol is kezdődik… mocskos írása van ennek a Gerőnek s olyan bötűi, hogy Isten őrizzen tőle. Nálam a bihalbornyú szebben írna, ha megtanolna. Na itt van. Ide figyelj! (Olvassa.) Kelt levelem Marosfelfaluban, 1909-ös esztendő szeptember huszonnyolcadikán. Szeretve tisztelt Péter bátyom. A kant köszönettel visszaküldöm, mert már nincs többé szükség reá, mivel… szóval itt a kanról ír, ez téged nem érdekel. Na itt kezdi, aszongya: Felhasználom az alkalmat és tisztelettel, meg őszinte igaz nagyrabecsüléssel megkérdezem ismételten Péter bátyomat, nemé adná hozzám a leányát feleségül. (Fölnéz Anikóra.) Hallod? Ez már neked szól. (Tovább olvassa.) Megböcsülném, tenyeremen hordoznám. Olyan élete lenne mellettem, mint valami grófnénak. Hallod? Aszongya még itt: Életem minden ügyekezetje az volna, hogy Anikót boldoggá tegyem és hiszem is, hogy ez sikerülne. Úgy bánnék vele, mint a virággal, aki a boldogság illatával bétölti körülöttem az életet… Hogy miket tud ez a Gerő! Ezen legalább egy hétig gondolkozott szegény s ezért is küldte vissza olyan későre a kant. (Tovább olvassa.) Beléegyező válaszának vártában vagyok Péter bátyomnak tisztelő híve Fekete Gerő. Utóirat: A süldőket mikor indítjuk föl a makkra? (Összehajtja a levelet.) Na. Hát mit szólasz hozzá? Mi? ANIKÓ (halkan). Semmit. BEDŐ (megütközve). Semmit? Egy ilyen szép levélhez semmit? ANIKÓ (apjára néz). Semmit. BEDŐ. Hát az is felelet: a semmi. De meggondoltad-é jól, te Anikó? ANIKÓ. Apám… BEDŐ. Jó, jó. Ha szegény anyád élne, én nem is ártanám magamat ezekbe a dolgokba. Asszonyok dolga, ti tudjátok. De most erre is én kell gondoljak, – 19–
Wass Albert
Tavaszi szél
kislányom. Egyszer férjhez kell menned úgyis, nem? És ez a Fekete Gerő, ez már két esztendeje sündörög utánad. Eszi a fene. S ez nem volna rossz. ANIKÓ (türelmetlen mozdulatot tesz). BEDŐ. Lehet, hogy én nem értek hozzá, mert én csak Bedő Péter vagyok, egy buta ganészagú tiszttartó… ANIKÓ (bocsánatkérően). De édesapám, hogy beszélhet így… BEDŐ. Jó, jó. Én csak azt tudom, hogy jó ember, jó gazda, meg módja is van. S így szalmájában jóképű gyerek. ANIKÓ (halkan kezdi az előbbi dalt és öntözi a virágokat). BEDŐ. Én hozzá mennék a te helyedben. ANIKÓ (dúdol tovább). BEDŐ. Én nem akarlak kényszeríteni. De az élet… az mégis csak élet, ugye. És bé kell rendezni valahogyan. Nem maradsz te sem mindég fiatal. S nem öntözhetsz örökké virágokat… a Tomori úrfi kertjében… Jaj, csak azt a tavaszi szelet ne hallanám már, te! JÓSKA (beszalad jobbról, fiatal székely legény). Tiszttartó úr! Tiszttartó úr! BEDŐ. Na mi a fene lelt, Jóska fiam? JÓSKA (lelkendezve). Vendégek gyünnek! S a nemzetes úrfi még nincs itthon! BEDŐ. Azért ne törjön ki a frász, te Pityiri Jóska. Hogy nincs itthon a nemzetes úrfi, azt én is tudom. Aztán ha gyünnek a vendégek, hát itt lesznek. Majd adunk nekik enni, meg inni s megvárhassák. Én is megvárom. Na. Nem esik ki a világ feneke. JÓSKA (közben folyton jobb felé tekint). De a főispán úr hintója jön! Meg még egy hintó! Négy ló vagyon mind a kettő előtt! BEDŐ (fölugrik a padról). A teremtésit! (Észbe kap.) Hát aztán. Ha főispán, hát főispán. Attól nem jön le az úrfi hamarébb a hegyről. Majd vár a főispán is. Nem esik ki a világ feneke. JÓSKA. Most fordulnak bé a kertbe… Az első hintó… meg a második… ANIKÓ (odasiet, ő is nézi). A főispán négy fekete lova… Meg négy sárga… a répai báróé… JÓSKA. Csupa urak ülnek benne… ANIKÓ. Csupa urak… JÓSKA. És ide jönnek! BEDŐ (szintén odamegy, nézi). Hát hova az anyjuk keservibe mennének, persze, hogy ide jönnek. JÓSKA. Az első fogatot nőszemély hajtja! – 20–
Wass Albert
Tavaszi szél
BEDŐ. Abbiza nőszemély. Ejszen, az a főispán lánya. ANIKÓ (döbbenten). A főispán leánya… (Kocsizörgés hallatszik, azután csönd.) BEDŐ. Jóska fiam, szaladj, hogy csináljanak helyet a lovaknak. Anikó fiam, hozzatok egy kis bort, meg harapnivalót. Egy-kettő. (Jóskához.) Ne tátsd a szádat, te világ barma! JÓSKA (balra elszalad). (Főispán, Irma, Kerekes, Pongrácz, Kővári és Dreissig úr jobbról jönnek.) BEDŐ (meghajlással). Alázatos szolgája, méltóságos uram. FŐISPÁN (komoly, magos, idősebb úr). Itthon van a nagyságos úr? BEDŐ. Kint van az erdőn, jelentem. De minden percben meg kell érkezzék. FŐISPÁN. Az erdőn, persze. Szarvasbőgés ideje van. BEDŐ. Három napja ment föl a hegybe s tegnap üzente, hogy ma délutánra várjuk. Minden percben jöhet. Méltóztassanak addig befáradni. FŐISPÁN (jelentősen). Persze, vadászaton. PONGRÁCZ (bólogatva). Persze… KŐVÁRI (lenézéssel). Vadászaton… DREISSIG (gúnyosan). Hja, vadászaton… ANIKÓ (hirtelen, támadólag). Igen! Vadászaton! IRMA (Anikóra néz, kíváncsian és kissé gúnyosan). Érdekes… FŐISPÁN (egy pillanatig ő is Anikót nézi, aztán Bedőhöz). Jó. Akkor megvárjuk. (Indul a lépcső felé.) BEDŐ. Arra méltóztassanak egyenesen! (Anikóhoz.) Szaladj fiam, hogy vigyenek valami harapnivalót. S bort, te, bort! A pipázóba! Méltóztassanak! (Mutatja az utat.) ANIKÓ (egy-két másodpercig még ott áll, egyenes derékkal, harciasan és Irmát nézi. Aztán hirtelen megfordul és jobbra elmegy.). IRMA (hosszasan néz a lépcsőről Anikó után). Érdekes teremtés… (Nevet.) (Mind bemennek, csak Bedő marad kint és Kerekes.) – 21–
Wass Albert
Tavaszi szél
BEDŐ (megtörli a homlokát). Phű. Ennyi vendég egyszerre. KEREKES (sovány, idősebb tanár-típus). Hátha még tudnád, hogy miért vagyunk itt. BEDŐ (riadtan). Tán nem valami baj? KEREKES. Baj? Nem. Dehogyis. BEDŐ. Akkor jó. Szervusz. (Kezet nyújt, aztán a nádfonatú székre mutat.) Na üljünk le. Oda ülj ni, ott kényelmesebb. Hát hogy élünk, mi? Tanárkodunk az oskolában? Tanárkodunk? KEREKES (szerényen). Tanárkodunk. BEDŐ (zsebébe nyúl). Várj. Pipa van? KEREKES. Van. BEDŐ (dohányzacskót vesz elő). Akkor itt a szűzdohány. KEREKES (pipát vesz elő). Köszönöm. (Rátöm.) Hát aztán mondd csak, mit művel idehaza egymagában a fiatal gazda? BEDŐ (ugyancsak pipára töm). Hát… mit hogy műveljen? Járja a gazdaságot, meg az erdőket… KEREKES (rágyújt). Az erdőket, persze. BEDŐ (ő is rágyújt). Azt hát. Az erdőket. KEREKES. Aztán… nem házasodik? BEDŐ. Házasodik? Eszébe sincsen olyasmi. KEREKES. Pedig már ide s tova ideje volna. BEDŐ. Hát, ami azt illeti, ideje is, meg rá is ér. Harmincéves. Azt tesz, amit akar. KEREKES. Harmincéves. Bizony. Annyi. Ha eszembe jut, hogy nem is régen még itt szaladgált kurta nadrágban s magolta a deklinációt… BEDŐ. Te meg nádpálcáztad. KEREKES. Hát az is megesett. Mert akkor is az erdőn járt inkább az esze, mint a tanuláson. Te meg rontottad. BEDŐ. Nem mondom, túljártunk olykor az eszeden. He. (Nevetgél.) Bázártad délután a szobába, hogy tanuljon s én meg lajtorját támasztottam az ablakhoz s úgy vittem ki őzlesre. Te meg azt hitted, hogy vacsoráig tanolt! Fáin gyerek volt. Fáin gyerek volt. KEREKES. Nem mondom, esze volt elég. Intézetbe került, jelesen érettségizett, kitüntetéssel végezte az egyetemet… de én azért még mindég csak olyannak látom, amilyen volt, a kezem alatt. Rövidnadrágos kisfiúnak. – 22–
Wass Albert
Tavaszi szél
BEDŐ. Hát biza… eltelt. KEREKES. El. Akkor még élt az öreg nemzetes úr, meg a nemzetes asszony… BEDŐ. Isten nyugosztalja őket. Jó emberek voltak. KEREKES. Az igaz. Nyugodjanak békén. Korán elhunytak. BEDŐ. Korán. S itt hagyták az úrfit… meg engem. (Pipáznak, hosszú szünet.) Az idő eltelik rendre. Ősz jön, azután tavasz, azután megint csak ősz. És eltelik. (Kis szünet után.) Aztán most mivégből jöttetek? Olyan sokan? S a főispán? KEREKES. Szöktetjük az úrfit. BEDŐ (fölriad). Mit csináltok vele? KEREKES. Szöktetjük. BEDŐ. Sze nem léány az? KEREKES. Bécsaljuk a társadalomba. Képviselőt csinálunk belőle. BEDŐ (meggyőződéssel). Hát azt elég rosszul csináljátok. KEREKES (fölpattanva). Rosszul? Nagyon is jó! Engem is azért hoztak magukkal, hogy beszéljek vele. Mert reám hallgat. Már amennyire hallgat az ilyen vadember valakire is. (Szigorúan.) Fiatalember, eszes, ügyes, nem élhet örökké az erdők között. Másutt a helye. BEDŐ. Másutt? Hol a nyavalyába lenne másutt a helye, ha nem ott, ahol fölnőtt? Ahol született? Ahol az otthona van? KEREKES. A közéletben. A nemzet és a társadalom életében. Mert minden embernek a nemzet és a társadalom iránti kötelessége úgy aránylik a tehetségéhez, mint a … BEDŐ (bosszúsan). Jó, jó. Nem vagyok én deák, engem ne taníts. A vakondnak a földben a helye, a madárnak a levegőben. A gazdának meg a birtokán. Én ezt jobban tudom, mert én nem vagyok tanár. Na, de ezt az én gazdámat úgysem csaljátok el innen, még marcipánnyal sem! Hála legyen a Jóistennek érette. KEREKES. Márpedig azért jöttünk. A főispán úr jelöltetni akarja a régeni járásban. Súlyt helyez rá, hogy elvállalja. BEDŐ (bólogat). S téged azért hoztak. Na. Mondd csak: azt a női személyt nem ugyancsak avégből hoztátok? KEREKES. A főispán leányát? Irma baroneszt? BEDŐ. Azt, azt. A hosszúnyakút. Nem ő lesz itt a zacskó törökbúza, amit a malac orra előtt rázogatnak, hogy szívesebben menjen a vásárba? Mi? KEREKES. De bizony, lehet. BEDŐ (ingerülten). Lehet? Biztos! Ismerem én az urakat. Úri huncutságot. Na, de ebből nem lesz gálickó, te tanár. Én mondom: Bedő Péter. – 23–
Wass Albert
Tavaszi szél
JÓSKA (lelkendezve befut balról). Gyün a nemzetes úrfi! Ott ereszkedik le az istállók mögött! Hoz ám valamit! BEDŐ (fölugrik). Hol, te? (Néz balra.) Aha… hoz ám..! JÓSKA. Alig bírja a ló! ANIKÓ (beszalad). Édesapám! Megjött! (Integet balra.) (Mind balra nézve várják, míg végre megjelenik Imre. Vadászruhában, nyitott inggel, kalapja mellett fenyőág. Vállán puska, kezében hegymászóbot. Mögötte öreg erdőkerülő kis hegyi lovat vezet. A ló hátán málha, felkötözött szarvasagancs és összegöngyölt medvebőr.) BEDŐ (nézi az agancsot). Ez már igen! JÓSKA. Híjnye, a teremtésit! Mekkora dög! IMRE (leakasztja a lóról a medvebőrt, Anikó elé lép vele s leteszi elébe). Ezt neked hoztam, Anikó. ANIKÓ (szívére szorított kézzel áll, halkan). Imre… jaj, Imre… IMRE (mosolyogva). Na mi az? Csak nem félsz tőle? ANIKÓ. Magát féltem… IMRE (nevet). Engem? Két méteres a bőre, lemértem. De van egy nagyobb is, holnapután azt keresem meg! BEDŐ (a bőrt nézi). Nagy rusnya barom. (Hirtelen észbe kap.) Nemzetes úrfi! Vendégek vannak! IMRE (meglepetten). Kicsodák? BEDŐ. A főispán úr! Meg a jánya! Meg egyéb urak! Eridj, káruj innét azzal a lóval, eridj. Jóska, szedjétek le a holmit. Ne tátsd a szádat, na. Eridj, segíts te is nekik, Anikó fiam. (A lovat elvezetik, Jóska, erdőkerülő el. Anikó marad és egyre Imrét nézi néma aggodalommal.) IMRE (meglátja Kerekest a tornácon, örömmel indul feléje). Isten hozta, tanár úr. Ez kedves dolog. Régen nem láttam. KEREKES. Nem rajtam múlott. Engem mindig meg lehet találni.
– 24–
Wass Albert
Tavaszi szél
IMRE (kedélyesen vállon veregeti). Tudom, tudom. Én vagyok a haszontalan. De mentségemül szolgáljon, hogy már ide s tova fél esztendeje nem voltam városon. Péter bácsi! BEDŐ. Parancs? IMRE. Bort s ennivalót adatott a vendégeknek? BEDŐ (sértődötten). Már hogy a nyavalyába ne adtam volna! (Morogva halkabban.) Pedig nem érdemlik meg most az egyszer, nem. IMRE (felfigyel rá). Mit mond? BEDŐ. Semmit. Menjen csak, mert várják. Adja ide a puskát, majd kipucoljuk. Meg a botot. Tán nem megy bé közéjek így? (Átveszi a puskát és a botot.) Nesze, Anikó fiam, nesze. Rakd el. Add oda Jóskának, nesze. A tarisnyát is. Na eridj, ne bámulj! (Anikó rendre átveszi a puskát, botot, tarisnyát, de nem mozdul.) IMRE (a lányra mosolyog). Anikó! Hoztam neked egy kosár áfonyát, kérd el az öregtől. ANIKÓ (kicsit könnyesen). Imre… BEDŐ. Jó, jó. Majd elkéred. Eridj már. Tessék bemenni hozzájuk, na. Eszi már a fene őket a várakozástul. IMRE (sóhajt). Na menjünk. Tessék, tanár úr. (Imre, Kerekes bemennek. Anikó ott állt a lépcső tetején, egyik kezében a puska, másikban a bot és nézi a becsukódó ajtót.) BEDŐ (meglátja, hogy még mindig ott áll). Na. Ne állj már itt. ANIKÓ (nem mozdul, csak nézi az ajtót). BEDŐ (zavartan). Na… Mit akarsz? ANIKÓ. Édesapám… ugye nem megy el…? BEDŐ (megdöbbenve). Mi? Honnan tudod? Ki mondotta? ANIKÓ. Senki. De érzem, hogy azért jöttek… (A szívére mutat.) Itt. BEDŐ. Mi van veled te lány? Anikó…! ANIKÓ. Semmi sincsen… csak… (Hirtelen az apja vállára borul.) Jaj, édesapám… – 25–
Wass Albert
Tavaszi szél
BEDŐ (megijedve). Na. Na. Kislányom, na. (Simogatja.) Mi lelt, na. Tán nem sírsz, na. (Elveszi tőle a puskát és a botot.) Ejnye, na… ANIKÓ (sírva). Nem hagyjuk… ugye nem hagyjuk, hogy elvigyék? Ugye nem, édesapám…? BEDŐ (csitítólag). Nem hát, persze hogy nem… (Most érti meg.) Te Anikó? Te lány? Tán csak nem…? ANIKÓ (hirtelen leszalad a lépcsőn és el jobbra). BEDŐ (döbbenve áll, egyik kezében a puska, másikban a bot. Így áll néhány másodpercig. Aztán nagyot sóhajt). Dehogynem, dehogynem… (Lassan lemegy a lépcsőn, gondtelten. Balra fordul. Megáll. Megcsóválja a fejét, legyint s felnéz az égre.) Na Úristen, ezt megcsináltad…! (Balra el.) (A szín nehány másodpercig üres. Aztán jobbról lassan bejön Anikó. Körülnéz. Lopódzva fölmegy a lépcsőn. A tornácon újra körülnéz, majd az ajtóhoz oson. Fülét az ajtóhoz szorítja majd hirtelen elugrik, zavartan babrálni kezd egy virágcseréppel. Az ajtó kinyílik, megjelenik Irma.) IRMA (hátrafele beszél). Beszéljék csak meg gyorsan azokat a fontos ügyeket. Én addig megnézem a kertet. De sokáig ne tartson! (Becsukja az ajtót s meglátja Anikót.) Á… maga… jónapot. ANIKÓ (kiegyenesedik, hidegen, büszkén). Jónapot. IRMA. Maga az intéző lánya, ugye? ANIKÓ. Igen. IRMA (megszemléli, mint egy lovat). Kedves. Milyen fiatal. És csinos! Most már sok mindent megértek. ANIKÓ (ellenségesen). Mit ért meg a baronesz? IRMA (nevet). Azért ne sértődjék meg kedves… izé… Mi is a neve? ANIKÓ (keményen). Bedő Anikó. IRMA. Bedő Anikó. (gúnyosan) Tomori Imre és Bedő Anikó. (Nevet.) Nem rossz. ANIKÓ (elvörösödik, elébe pattan). Hogyan merészeli! Hogyan… IRMA (nevet). Drágám… ne legyen ilyen kis vadmacska. Mi lányok, magunk között sok mindenről beszélhetünk. ANIKÓ (dacosan). Mi nem vagyunk „magunk között”! A baronesz, meg én. IRMA (elkomolyodik, gondolkozva). Érdekes teremtés maga. (Nézi, hirtelen.) Nagyon szerelmes? – 26–
Wass Albert
Tavaszi szél
ANIKÓ (megrándul, elvörösödik, aztán halkan, keményen). Itt, ahol én élek, baronesz, nem szoktak a lányok ilyesmiről beszélni, még „magunk között” sem. (Megfordul, indulni akar.) IRMA. Megálljon! (Fölényesen.) Anikó… ugye? (Odamegy hozzá, megérinti a karját.) Nem akartam megbántani. ANIKÓ. Engem nem bánthat meg a baronesz, én csak tiszttartólány vagyok. IRMA. Milyen büszke! És milyen szerelmes! (Anikó megrándul, erre hirtelen megragadja a karját.) Megálljon. Ne legyen olyan érzékeny. Szégyen az, ha szeretünk valakit? ANIKÓ (bátran a szemébe néz). Nem! IRMA. Na, látja. Nagyon szereti Imrét? ANIKÓ. Nagyon! IRMA. S ha én is? (Nehány pillanatig farkasszemet néznek, aztán Anikó lehajtja a fejét.) ANIKÓ (csöndesen, szomorúan). Tudtam. Éreztem. IRMA (megfogja a kezét). Jöjjön. (Levezeti a lépcsőn.) Üljünk le ide és beszéljük meg a dolgot. (Leül a lépcső alatti padra.) Sok mindent meg kell beszéljünk mi ketten. Már hallottam magáról. ANIKÓ. Rólam? IRMA. Azt beszélik, hogy Imre azért nem jár sehova, mert szeretője van. Na, ne ugorjék föl, nem mondtak nevet. Azt mondták, hogy szép parasztlány. S miatta akar ő is paraszttá lenni. ANIKÓ (felszökik). Nem hallgatom tovább! IRMA (elkapja a kezét). Üljön le! Beszélnünk kell erről! Tudtam, hogy itt valami másról van szó. Valami holdvilágosabbról (Gúnyosan.) színesebbről… (Jól megnézi Anikót.) Igen. Olyan, amilyennek képzeltem. ANIKÓ (vörösen). Hát már annyira beszélnek? IRMA (vállat von). Az emberek hamar beszélnek, s ha nehány lépéssel a valóság előtt járnak is, rendre igazuk lesz. Addig beszélnek. ANIKÓ. Istenem… IRMA (hosszasan nézi). Maga hamar megért engem. Figyeljen ide. Szereti Imrét, igaz? ANIKÓ. Szeretem. – 27–
Wass Albert
Tavaszi szél
IRMA (ravaszul). Ha szereti, akkor javát akarja. Így van, ugye? ANIKÓ (szomorúan). Így van. IRMA. Hát most az a kérdés: mit tud adni neki maga? ANIKÓ. Adni? Én? IRMA. Várjon. Vegyük sorra. Ha Imre a magáé, itt marad: él, mint valami vadember. ANIKÓ. Istenem… én erre nem gondoltam soha… IRMA. Hát mire gondolt? ANIKÓ. Hát… hogy ő itt van… él… én meg nézem… IRMA. És? ANIKÓ. És semmi. Nem megyek férjhez soha. IRMA. És arra nem gondolt, hogy Imre úriember? Társadalmi köre van, érdekelhetik olyan dolgok is, amik kívül esnek ezeken a hegyeken. Amik, egy napon elvihetik innen. Mert máshova tartozik, más emberek közé, más társadalmi réteghez. Arra nem gondolt, hogy itt szerencsétlen lenne egyedül? ANIKÓ. Egyedül? Hiszen annyian vagyunk körülötte! IRMA (gúnyosan). Annyian! Egy gazdatiszt, nehány cseléd és egy szerelmes leány. ANIKÓ (bátran). És a szeretet? IRMA (gúnyosan). Szeretet? A szerelem, ha nem lel más utat, szeretetnek nevezi magát, amíg bele nem fullad a vágyakozásba. (Csönd.) Ő szerencsétlen lenne itt! ANIKÓ (hirtelen). És maga, maga szereti? IRMA (kihívóan). Lehet. ANIKÓ (hevesen). Maga mit tud adni neki, ha elviszi innen? Mit ad neki, cserébe mindazért, ami itt van? IRMA. Cserébe? Miért? ANIKÓ (szemrehányóan). A szeretetért és a hűségért, amit itt érez iránta minden ember. Meg az erdőkért… meg azért, hogy… (messze néz, halkabban) Ha maga látta volna őt… ott fönt… a hegyen… amikor a tárnics virágzott, nyár végén, és olyan kék volt tőle az irtás, mint az ég… és…a fenyvesek jó szaga érzett végig a hegyoldalon… s a nyíreké… és… nem tudom elmondani, de a patak zúgott, zölden és tisztán és a levegő olyan volt, mint a kristály és… a lepkék, meg a rágók… meg… (Lelkesen.) Ha akkor látta volna őt, ahogy ott állt a patak fölött egy sziklán és nézte… nézte azt a világot, ami ott fönt van és ami az övé… és ami olyan, amilyennek Isten a világot akarta…! A szikla oldalán egy gyönge nyírfa állott,
– 28–
Wass Albert
Tavaszi szél
félig a víz fölé hajolva… és fönt fenyők… s az irtás kék a tárnicstól s a levegő fenyőtől, víztől, málnától illatos… Ott állt és nevetett! És az arca olyan volt…! IRMA (gúnyosan). Milyen költői. ANIKÓ (megrándul, lehajtja a fejét). Maga nem látta. És ezért nem érti meg. Ő csak itt lehet: ő. Én tudom. IRMA. Maga fiatal. De az élet nem ilyen költői. Tomori Imrének nem itt a helye, hanem ott, ahova én viszem. Az ő helye a társadalomban van. Nem az erdőben. Ebben nincs osztozkodás! ANIKÓ (szomorúan). Nincs. Marad, vagy elmegy. Boldog lesz, vagy boldogtalan. IRMA (ajkát biggyesztve). Boldogság… (Kipattan a középső szárnyas ajtó, kilép Imre, mögötte a vendégek.) IMRE. Ezt nem lehet ilyen hirtelen elhatározni. Ez nem olyan egyszerű, mint ahogy gondoljátok. FŐISPÁN (nagyképűen). A nemzet sorsa soha sem egyszerű. KŐVÁRI. Nem bizony. DREISSIG ÚR. Nem, nem… az kérem, nagy dolog. Egy ország…! FŐISPÁN. Itt csak az a kérdés: ember vagy-e a talpadon, magyar vagy-e, számíthat-e reád az ország? Erre kell felelned. KEREKES (fontoskodva). A haza számon kéri a tálentumokat, mert proximus ardet iam Ucalegon…! PONGRÁCZ (idegesen). Hagyjuk ezeket tanár úr, jó? Nézd Imre. Ez a képviselőség olyan, mint a lakkcsizma. Legfeljebb szorít, s akkor majd lehúzod. De társadalmi helyzeted kötelez, hogy legalább felpróbáld. IMRE (nem figyelt rájuk). Hogy ember vagyok-é? (A hegyeknek mondja.) Magyar? Tőlem kérditek ezt? FŐISPÁN. Magyar! Ezt tisztázd magaddal legelsősorban. A magyarság… KEREKES. A Tomori név nyolcszáz esztendős. A címer itt fönt második Endre idejéből való. Ez a címer… kötelez! PONGRÁCZ. Ugyan hagyjátok már az ilyesmivel. (Belekarol Imrébe.) Ide figyelj. Megválasztásod biztos. Pénzedbe sem kerül. Az év nagy részét Budapesten töltöd, bálozol, lóversenyekre jársz, meghívnak vadászatokra… élsz, mint Marci Hevesen. A munka? (Legyint.) Nagyképűség.
– 29–
Wass Albert
Tavaszi szél
IMRE (kivonja a karját. Nem néz senkire, csak a hegyekre). Hagyjatok. Nem értem, mit akartok tőlem. Egyiktek így mondja, másiktok úgy. S ezért hagyjam itt.. a hegyeimet? KŐVÁRI (hirtelen elébe áll). Imre. Az én nagyapámat von Steinfeldnek hívták. Porosz volt. Azt sem tudta talán, hogy vannak magyarok a világon. S én mégis odaállottam a te fajtád mellé! DREISSIG ÚR. Na és én? Mit szóljak én? IMRE (lehajtja a fejét). Értem. KŐVÁRI. Én feláldoztam az életem a te fajtádnak s ő is az övét. És te, Tomori Imre, kinek ősei az Árpád-házi királyok alatt vezérkedtek, te gondolkodol? IMRE (végigsimít a homlokán). Lehet, hogy igazatok van. Röstellem is. De nem olyan egyszerű… FŐISPÁN. Nagyon egyszerű. (Páthosszal.) Az ember a közért él és a közért dolgozik. A hazának szüksége van minden magyar úrra. Ki intézze az ország sorsát, ha nem mi?! Nézd, mi mind ezért élünk! DREISSIG ÚR (sietve bizonyítja). A hazáért élünk! FŐISPÁN. Nem akarlak rábeszélni, Imre, de gondolj a hazára. Gondold meg, hogy kötelességeid vannak. Közénk tartozol. PONGRÁCZ. Ideje, hogy mutatkozz a kaszinóban, lóversenyen… KŐVÁRI. A kötelesség terhes. De olyan kevesen vagyunk magyarok, hogy valamennyiünknek vállalnunk kell, még erőn fölül is. PONGRÁCZ. Hallod? Még ő is, akinek a nagyapja von Steinfeld volt. FŐISPÁN. Ma Kővári is jobb magyar, mint sok más. DREISSIG ÚR. Hát én, nem vállalok kérem, amennyit csak lehet? Gyár, bank, egyházmegye… FŐISPÁN (Dreissig úrhoz). Tudod te, hogy mi a kötelességed. IMRE (messzire nézve). És a saját életem… azzal mi lesz? KEREKES. Az emberek százezrei kénytelenek megalkudni a sors igájával és nem élhetik a saját életüket. A magyar népnek nincsen saját élete. Nekem sem volt. IMRE. De ha én lemondok a magaméról… szebb élete lesz ettől másnak…? KEREKES. Igen! A képviselő segíthet emberek százain, ha akar! FŐISPÁN. Vezetőnek lenni nehéz és lemondással jár. KŐVÁRI. De kötelesség. FŐISPÁN. Az úri jogok kötelessége. DREISSIG ÚR. Hát nekem, van, kérem saját életem? Van? – 30–
Wass Albert
Tavaszi szél
PONGRÁCZ. Azért marad az embernek ideje a passziókhoz, ne ijedj meg. Nem csuhás barátot akarunk csinálni belőled. IMRE. De használok-e valakinek, ha közétek megyek? Ha itt hagyom az életemet? Tudok-e majd én is használni úgy, mint ti? PONGRÁCZ. Na, hát az biztos. FŐISPÁN. Használni mindenki tud, aki akar s aki dolgozik. KŐVÁRI. Aki érzi a kötelességeit. KEREKES. Akiben szív van és igazságos szándék. (Bedő, fiatal lelkész és öreg paraszt izgatottan jönnek balról. Meglátják a társaságot, zavartan megállnak.) IMRE (észreveszi őket). Mi az? BEDŐ. A tiszteletes úr a nemzetes úrral szeretne beszélni. Baj van megint azzal a mocsok Ráduval. IMRE (összeráncolja a homlokát). A libánfalvi pópával? BEDŐ. Azzal hát, hogy esne bele a keserűség a csontjaiba. IMRE (lemegy a lépcsőn, kezet nyújt a papnak). BEDŐ. Na, mondjad csak el. Az embernek megáll az esze! LELKÉSZ (meghajlással fog kezet, szerényen). Engedelmet kérek, nem akarom zavarni. Látom vendégek vannak. IMRE. Mondja csak, tiszteletes úr. LELKÉSZ. Méltóztatik tudni, hogy a libánfalvi román pap az elmúlt években már öt családot térített át az egyházközségemből. IMRE (sötéten). Tudom. KEREKES (sóhajtva). Országszerte folyik. KŐVÁRI. Szomorú. PONGRÁCZ. Piszkos munka. FŐISPÁN (diplomatikusan). Hja… LELKÉSZ (fölbátorodva). Most itt van újra egy eset. (Az öreg parasztra mutat.) Az András bá családja. Na, mondja csak el, hogy volt! PARASZT (öreg, elnyűtt ember. Kalapját kezében forgatja. Topog. Megtörli a bajuszát. Esetten). Hát instálom… az igen egyszerűen vót. Feri fiam, amikor megházasodott, vett az asszony pénzin egy kis fődet, arra házat épített… de már a – 31–
Wass Albert
Tavaszi szél
nádnak csak a felit tudták kifizetni, a másik fele úgy maradt, adósságba. Kifizették vóna ők, de a koca megdöglött s a gabonát azon a nyáron elverte a jég… DREISSIG ÚR. Mért nem biztosítottak? Könnyelműség. PARASZT. Vettek pénzt a bankból. Aztán, hogy könnyebb legyen, béállott vót a fiam béresnek Pongrácz nagyságos úrhoz… PONGRÁCZ. Hozzám? PARASZT. Igen instálom. De csak egy félévig vót ott maradása… Az ispán úr… nem nézhette. Mert… a többi család is mind román vót, aztán összetartottak na, ez már így szokás. Neki menni kellett. (Bocsánatkérőleg.) Nem azért mondom. Így vagyon ez másutt is. BEDŐ (észreveszi az urak zavarát, gyorsan). Na, mondjad csak tovább. PARASZT. Aztán instálom… ahogy a szegényember. Próbált ezt, próbált azt.. a sok kamatot fizetni kellett a pénzért a bank nem várt… DREISSIG ÚR. A banknak is élni kell! PARASZT. Sze tudom én azt. Mindenki él, ahogyan tud. Elég az hozzá, hogy jött a per s vele a költség… meg árverést is tűztek a házra… IMRE (magában). Disznóság… KEREKES. Így van ez mindig. PONGRÁCZ. Na jó, de mért nem fizettek? PARASZT. Sze ha lett volna mibül! De hát éppen ez az… DREISSIG ÚR. Akkor ne vettek volna kölcsönt. Ilyenben úszik a legtöbb pénze a banknak…! IMRE (türelmetlenül). Mondd tovább! PARASZT. Klárinak, a menyemnek, vagyon egy testvére, az román ember után ment férjhez. Az kezdte rágni a fejüket. Hogy így a rományok, úgy a rományok, azoknak adnak pénzt, azokat nem verik agyon a kamatért, meg minden… már ahogy beszélnek instálom az emberek ilyenkor. Elég az hozzá, hogy egyszer csak aszongya Klári a fiamnak: Te Feri. Bolondok vagyunk münk, hogy annyit vesződünk azokkal a bankos zsidókkal. Há mér? – kérdi a fiam. Mer né, mondja, itt vót Libánfalváról a romány pap, s mit mondott. Aztán elkezdett az asszony beszélni, hogy így, meg hogy úgy… az árverés is ott vót már a nyakukon… hát az én fiam csak fogja magát s el a romány paphoz… következő hétfün vitte a pénzt a baknak. Hát így vót. LELKÉSZ. Átállott a három gyermekével együtt. PARASZT. Mit tehetett volna egyebet, instálom? KEREKES. Régi recept. – 32–
Wass Albert
Tavaszi szél
BEDŐ. Aztán te mért nem szólottál neki, hogy né, ne tegyen ilyet, mert gyalázatosság! PARASZT. Én? Én tiszttartó úr, instálom, mit szólhattam volna? Aki nem ád kalácsot, ne is adjon tanácsot! Ezt felelik erre. LELKÉSZ. Szólni kellett volna András bácsi, mihelyt észre vette, hogy mit akarnak. PARASZT. Szólni? De kinek? A tiszteletes úrnak? Sze a tiszteletes úrnak sincs miből. A szegénység ellen pedig a jó szó nem elég. IMRE. Mért nem jöttél hozzám? PARASZT. A nemzetes úrfihoz? Instálom, zokon ne essék, a nemzetes úrfi mit tehetett volna? A romány pópa mögött ott áll valami nagy bank, meg egy rakás ügyvéd, meg mit tudom én mi. Úgyis az történik, amit ő akar. Meginstálom a nemzetes úrfit, még ha valami hivatala lenne, ahonnan parancsolhat a bankoknak is, meg a rományoknak is. De így… LELKÉSZ (kitörve). Nemzetes uram! Itt nem ezt az egy kérdést kell megoldani! Itt gyökerében kell elfojtani a bajt! A románok azt tesznek velünk, amit akarnak! Náluk van a pénz, náluk van a hatalom, náluk van minden! Nálunk pedig senki sem törődik ezzel a kérdéssel! A népünk szegényedik, pusztul és nincs senki, aki melléje állana! Egy emberöltő kell csak és nincs több magyar ezen a vidéken! FŐISPÁN (paraszthoz). Megvizsgáljuk az ügyet és igyekszünk rajta segíteni. (Lelkészhez.) Nem kell túlságosan sötéten látni a dolgokat, egy-két szomorú eset még nem országos tragédia… DREISSIG ÚR. Mi kérem mindenkinek egyformán méltányoljuk a helyzetét, és ha megvan rá a fedezet, azonnal folyósítjuk a kölcsönöket… csak aztán fizetni kell pontosan a kamatot, persze! PARASZT. Sze éppen ez a baj, hogy nem mindig lehet. DREISSIG ÚR. Na jó: ingyen nem adhatjuk mi sem? Miből? Kevesebbet korcsmázzanak, s pontosabban fizessenek, akkor nem lesz baj. LELKÉSZ (kitörve). S a románok mért tehetik? Csak nekik ér többet az ember, mint kamat? DREISSIG ÚR. Az más dolog kérem. FŐISPÁN. Mindenesetre a kormány tervbe vette már egy olyan hitelszövetkezet létrehozását, mely a kisembereket olcsóbb kölcsönökhöz juttathatná. Ezt magam is szükségesnek láttam és aszerint nyújtottam be a javaslatomat is. PONGRÁCZ. Persze, ez nem megy máról holnapra. KŐVÁRI. Egy nagy forgótőkével induló hitelszövetkezet sokat könnyítene a dolgokon. – 33–
Wass Albert
Tavaszi szél
FŐISPÁN. Éppen erről beszéltem a múltkor. De hallottad, hogy az ellenzéknek mi volt a véleménye? Amíg a költségvetési vitát le nem zárják, addig mintha falnak beszélne az ember… IMRE (a paraszt vállára teszi a kezét). Eridj haza András és küldd be a fiadat. Majd én beszélek vele. Visszafizetjük a pénzt. PARASZT. Értettem instálom. De nem hiszem, hogy ezen már segíteni lehet. Úgy van ez instálom, hogy vagy van hivatala az úrnak, s nem érti meg a szegényt, vagy megérti, de nincs hivatala hozzá… LELKÉSZ. Én is megköszönöm, ha valamit érettük tenni tud. Szegények és nyomorultak vagyunk, se segítőnk, se pártfogónk, igazán mintha csak megtűrt jövevények volnánk ebben az országban, melyről azt mondják, hogy Magyarország… IMRE (bólint, elfordul). BEDŐ (megrángatja a pap kabátját). Gyere már, ne beszélj annyit. (súgva) Nem látod, hogy rosszkedvűek az urak…? (Bedő, lelkész, paraszt balra el.) IMRE (magában). Szégyen. Az ember szeretne elsüllyedni a föld alá…! Hogy ilyesmi megtörténhessen…! (Lehajtja a fejét.) Igazatok van. Az embernek nincsen joga saját életét élni… amíg ennyi gyalázatosság történik körülötte… (Vendégek egymásra néznek.) FŐISPÁN (az órájára néz). Mennünk kell. (Imréhez.) Ezek után azt hiszem, magad is úgy határozol, hogy kiveszed részed az ország gondjaiból. Ezekből a súlyos és cseppet sem kellemes terhekből. Tehát holnap délben elvárlak Vásárhelyt. Szervusz. (Kezet nyújt.) IMRE (kezet fog, csöndesen). Azt hiszem, ott leszek. FŐISPÁN. Rendben van. (Indul.) KEREKES (elkapja Imre kezét, szorongatja). Árva népünk nevében kérem: ne feledkezzék meg rólunk. Most, mikor annyi a vezérünk, hogy azt sem tudjuk, melyiket kövessük: éppen egy Tomori ne akarjon zászlót bontani? PONGRÁCZ. Ugyan, tanár úr. KŐVÁRI. Hagyd csak. Ez nekem szólt. DREISSIG ÚR. Nekem talán nem? S miért? Nem lehetek én jó magyar? Én talán nem jót akarok a tanár úr népének? (Kicsit gúnyosan.) A népünknek? – 34–
Wass Albert
Tavaszi szél
PONGRÁCZ. Ugyan ne veszekedjetek már. (Belekarol Imrébe.) Ne hallgass ezekre. Betegek, ha nem rághatják egymást. Ha valami tanácsra lesz szükséged, fordulj csak bizalommal hozzám. Nagyon ismerem a pesti életet… (Csettint.) Aztán nők dolgában, öregem… (Közben valamennyien lemennek a lépcsőn és jobbra térnek. Főispán elől.) KEREKES (Kővárihoz). Engedelmet kérek, én nem bírálatot mondottam. Csak azt mondottam, hogy elsősorban magyar vezéreknek kell a magyar nép élére állaniok, mert mindenki csak a maga családjában lehet jó családfő. Ha őt (Imrére mutat) ott tudnám az országházban, nyugodtabban néznék a jövendő elé. Én is és még sok szegény magyar… (Jobbra el.) (Irma előlép a pad mellől, ahol eddig Anikóval némán figyelt.) IRMA. Imre… IMRE (megáll). PONGRÁCZ (tapintatos mosollyal elsiet jobbra a többi után). IRMA (kedvesen). Nehéz elhagynia ezt a… (kis gonoszsággal) magányt? IMRE (komolyan bólint). Nehéz. IRMA (belekarol). Akkor is… ha ezentúl többet láthat engem? IMRE. Akkor is. (Elmosolyodik, zavartan.) Bár ez a gondolat barátságosabbá teszi… IRMA (kedvesen). Akkor gondoljon erre sokat. (kacéran) Táncolni tud? IMRE. Tudok. IRMA. Milyen jó lesz! Sokat táncolunk, ugye? Jövő héten kezdődnek a zsuki versenyek, én lovagolom a Hollót, a tavalyi nyertest. És maga? IMRE. Én Fecskét. Holló lemarad! IRMA (diadalmasan nevet, egy szemvillanással hátranéz Anikóra). Azt nem! Legfeljebb ketten leszünk az élen! IMRE (már udvarol). Ketten? Magával talán meg tudnám osztani a győzelmet is… (Közben lassan jobbra el a többiek után.)
– 35–
Wass Albert
Tavaszi szél
BEDŐ (balról bejön, utánuk néz fejcsóválva). Már rázzák a törökbúzát az orra előtt. Cuga, cuga, cuga… jaj, hogy a fene… (Anikóra néz, megvakarja a fejét, legyint és balra el.) (Közben balról becammog egy öreg vizsla s megáll Anikó mellett.) ANIKÓ (magában). Táncolni fognak… vele meg tudná osztani a győzelmet is… ketten lesznek az élen… ketten…! És hol lesz a szíve…? (Felnéz az égre, könnyesen.) Isten, ha egy kicsit szeretsz… (hirtelen leguggol a kutyához, átöleli a nyakát) imádkozz te is, Hektor, hátha jobban meghall kettőnket… (Alkonyodik már. Megbarnulnak a színek és távol a hegyekből halk szarvasbőgés hallik.) IMRE (lassan elgondolkozva jön jobbról). Itt vagy még, Anikó? ANIKÓ (úgy marad). Itt. IMRE. Mit csinálsz? ANIKÓ (nem felel, félre fordul és megtörli a szemét). IMRE (a hegyek felé néz). A bikák… hallod? ANIKÓ (lassan fölemelkedik). Hallom. IMRE. Milyen szép. Mintha a hegyek sóhajtanának. A hegyek… ANIKÓ. Sóhajtanak. Nyögnek. IMRE. Hallod ezt? A dobolói öreg. Ott áll a gerincen és belebőg a völgybe. Hullámzik a hang. Közelről szinte megtaszítja az embert. (Kis csönd.) Ott áll és szőrén hanyattesnek a napsugarak. És fenyőszag van. És lent a bükkfák barnák, vörösek… és a völgyből mohaszagú hűvös szél indul, nyirkos szél… mely éjfélre deret hoz a tisztás füvére… recseg a lábad alatt, ha reggel a kalibából kilépsz. Tiszta levegő ott fönt, mint az üveg és egész éjszaka bőgnek a bikák, mint a bolondok… kereken… ANIKÓ (lelkesen). Szép! IMRE (szomorúan). Nagyon szép. ANIKÓ (halkan, kérve). Vigyen magával… odaföl… hallgatni akarom… maga mellett…! IMRE (csodálkozva, szinte döbbenve ránéz, aztán lehajtja a fejét). Nem lehet. Holnap elmegyek. – 36–
Wass Albert
Tavaszi szél
ANIKÓ. Elmegy? IMRE. Igazuk van. Nagyon magamnak éltem. ANIKÓ. Az embernek jussa van… úgy élni, ahogy szép…! IMRE. Ameddig ilyen a világ és vannak benne bajok… és vannak, akik csúnyán kell éljenek, mert nem jutnak a széphez… addig nincsen. ANIKÓ (magához húzza a kutyát). És itthagy… bennünket? IMRE (ránéz, aztán a kutyára). Hektor velem jön. (Pattint az ujjával.) Hektor. (A kutya ott hagyja Anikót és Imréhez megy.) ANIKÓ. És… (zavartan a szívére teszi a kezét) mi lesz? IMRE (hosszasan nézi Anikót, majd a hegyeket). Te… és a hegyek… ti itt maradtok. És… valami még… belőlem is… ANIKÓ (lehajtja a fejét és könnyet töröl ki a szeméből). IMRE. Visszajövök majd sűrűn hozzátok… ANIKÓ (halkan). Hozzánk…? Soha. JÓSKA (jön balról, lelkesen). Megjött instálom, Pista bá s aszongya, hogy a borkut völgyében újra bőg a huszas, az amelyik a tavaly! IMRE (ránéz, sötéten). Jóska. JÓSKA. Parancs. IMRE. Csomagolj össze mindent. Holnap indulunk. JÓSKA. Igenis. A sátrat is visszük? IMRE (komoran). Nem a borkúthoz megyünk. BEDŐ (közben balról bejött, megáll, döbbenve). Nem a borkúthoz? IMRE. Vásárhelyre. Hosszú időre. Érted? JÓSKA (leverten). Igenis. BEDŐ. Hosszú időre? IMRE. Igen. (Csönd.) Puskát azért viszünk. És a kutyát is visszük. Érted? JÓSKA. Értem. IMRE. Csomagolj be mindent. ANIKÓ (halkan). Mindent…? Nem lehet… IMRE (fölfigyel a hegyekre, ahonnan újra erősebben hallatszik a bőgés). Borkútnál a huszas… (Sóhajt, legyint, hirtelen megfordul s elindul föl a lépcsőn. A felső lépcsőfokon megáll, újra az erdők felé néz.) Majd… ha visszajöttem… még ott lelem talán… JÓSKA (elkeseredetten). Nem vár az, instálom! – 37–
Wass Albert
Tavaszi szél
BEDŐ (szomorúan). Ami szép, az nem vár. Elhalad. IMRE (hirtelen megfordul s indul az ajtó felé. Az ajtóban megáll, vissza). Jóska! A kutyára nyakravalót kell tenni! Érted? (Be a házba.) JÓSKA (döbbenve). Nyakravalót? A kutyára is? BEDŐ (keserűen). Ahova mentek, anélkül nincsen élet. Még a kutyának sem. Ez a törvény! ANIKÓ (hirtelen kitörve). Ha én kutya volnék! Elszakítanám. (Sírva.) Ha én kutya lehetnék… édesapám… BEDŐ (megöleli). Dehogyis szakítanád, dehogyis szakítanád… (Jóskához.) Mit állsz itt?! Nem hallottad a parancsot?! Bévonultok a társadalomba! Eridj! (Függöny.)
MÁSODIK FELVONÁS (Főispáni lakás pipázója. Hátul, középen széles szárnyasajtó nyílik az ebédlőbe. Az ajtó félszárnya nyitva van. Baloldalon széles ablak, előtte nehány karosszék, asztalka. Jobbra ajtó a kártyaszoba felé. Jobb hátsó sarokban kandalló, mellette két karosszék. A színpad előterének közepén bőrgarnitúra és dohányzóasztal.) (Történik négy év múlva.) (A szín első pillanatban üres. Az ebédlőből beszéd, pohárcsengés hallatszik.) VALAKI SZÓNOKOL. S mint ahogy a magyar dicsőség örök időkig élni fog ebben a szép magyar hazában, Kárpátoktól az Adriáig: úgy éljen a mi szeretett új főispánunk is vármegyénk élén, mint annak dísze és virága, büszkesége és lánglelkű vezére, az emberi kor legvégső határáig! Éljen! HANGOK. Éljen! Éljen! Pohárcsengés, nevetés. (Egy hang.) Éljen az új magyar Matuzsálem! (Nevetés.) BEDŐ (Kerekessel együtt kijön az ebédlőből. Mindketten ünnepélyes feketében, ami inkább gyászosokká, mint ünneplőkké teszi őket. Kezükben borospohár). Gyere, gyere. Ez már nem nekünk való. (Behajtja az ajtószárnyakat, annyira, hogy azért látni lehet, ha valaki elhalad az ajtó előtt.) KEREKES. Nagy nap ez a mai. – 38–
Wass Albert
Tavaszi szél
BEDŐ. Nagy hát, nagy. (Leül az egyik kandalló melletti karosszékbe.) Azért ez a bor se kutya, mi? (Iszik.) KEREKES (megkóstolja szintén). Jó bor. Hányas? BEDŐ. Ez? Kilencszáznégyes. Tíz év előtti. De van jobb is. (Észreveszi, hogy valaki elmegy az ajtónál.) Te Jóska! Jóska fiam! JÓSKA (inaslibériában). Parancs, tekintetes úr? BEDŐ. Hozzál csak egy üveggel, te, abból a kilencszázasból. Ami a hosszúnyakú üvegekben van, te. (Kerekeshez.) Azt kóstold csak meg! JÓSKA (kimegy). KEREKES (leül a másik karosszékbe). Nagy nap ez a mai. BEDŐ. Nagy hát. Persze, hogy nagy. KEREKES. Főispán lett a mi Imre úrfink. BEDŐ (rosszkedvűen). Az na. Főispán. KEREKES. Telik az idő. BEDŐ (sóhajtva). Hát, ez az egy igaz. KEREKES. Még ezelőtt nehány évvel ott futkozott az erdőn… BEDŐ (sóhajtva). Bizony. Az erdőn. KEREKES. És most itt van. BEDŐ (jelentősen). Itt. JÓSKA (bejön a borral). Parancsoljon, tekintetes úr… BEDŐ (keserűen). Nem parancsolok én, fiam, csak kérek. Amióta ilyen úri mundérban szaladgálsz, nem merek én neked parancsolni. Egyszerű falusi ember vagyok én ahhoz. JÓSKA (ijedten). Tekintetes úr! Megbántottam tán valamivel, hogy haraguszik? BEDŐ (legyint). Nem haragszom én édes fiam, dehogy bántottál. Csak ahogy az ember megöregszik rendre, s látja ezt, meg azt… a kedve is megöregszik. Na, tölts ide abból a borból. JÓSKA (előbb tölt). Tekintetes úr… meginstálnám szépen… BEDŐ. Tölts a tanár úrnak is. JÓSKA (előbb oda is tölt). Tekintetes úr… BEDŐ. Na mi-a? JÓSKA. Szeretnék haza menni. BEDŐ (megütközve). Haza? JÓSKA. Haza. Még béresnek is, akárminek. De haza. Nem vagyok én idevaló, tekintetes úr. Tessék beszélni a nemzetes úrral… – 39–
Wass Albert
Tavaszi szél
BEDŐ. Méltóságos urat mondj, te vigyázz! Nem tanított ki eléggé az asszonyod? JÓSKA (elkeseredetten). Úgy is jó, csak én haza mehessek…! IRMA (megjelenik az ajtóban. Estélyi ruha). Jóska! Töltsön bort az uraknak! JÓSKA (ijedten). Parancs! Igenis! (Beszalad az ebédlőbe.) IRMA (kedvesen). Maguk megszöktek? Két összeesküvő! Szép! BEDŐ (felugrik). Mi már öregek vagyunk, méltóságos asszony, kezit csókolom s bocsánatot kérünk, ha így öregesen félrehúzódtunk… IRMA. Na, csak beszélgessenek nyugodtan. Ha szükségük van valamire, szóljanak Jóskának. (El az ebédlőbe.) BEDŐ (visszaül, kotorász a zsebében). Van pipa? KEREKES. Van. BEDŐ (kihúzza zsebéből a dohányzacskót). Akkor itt a szűzdohány. Még mindég nem látott fináncot, pedig most azok is tolvajabbak, mint hajdan. Gyújts rá. KEREKES (megtömi a pipáját, aztán átnyújtja a zacskót Bedőnek). BEDŐ (mialatt pipára töm). Na, te okos ember. Tanár. Hát mit szólsz ehhez? KEREKES (meggyújtja a pipát, pöfékelve). Mihez? BEDŐ (szintén tüzet csihol, rágyújt). Jóskához. (Pöfékelve.) Jó dolga van, fizetése akár egy fiskálisnak, s mégis haza akar jönni. Ehhez szólj, te okos. KEREKES. Honvágy. BEDŐ. Honvágy, honvágy. Sze tán nem szerecsenországba került, hanem Vásárhelyre. Itt csak a vásári bornyú, meg a kollégyista bajlódik a honvággyal. KEREKES. Mégis olyanforma. BEDŐ. Olyanforma? Hát én nem vagyok tanár, de megmondom neked, hogy milyenforma ez. Mint mikor a fát… a csemetefát, érted? Kiveszik a fődből, aztán átültetik. Olyan helyre, ahol nem neki való. Érted ezt? Előbb csak egy-egy levele kezd sárgulni. Aztán egy-egy ága. Végül egy tavaszon nem akar kizöldülni többé az Istennek se! Hát ilyen ez. KEREKES. Lehet. Habár az ember… az nem fa! BEDŐ. Hát nem fa. Ez bizonyos. Mert a fa, tudod, az olyan, hogy annak semmi sem árt. Ameddig a maga földjében áll. De eszébe se jut a fának, hogy elmenjen onnan, ahova Isten állította. Érted? Na azért mondom. (Fölemeli a poharát.) Isten adjon erőt, egészséget! KEREKES (koccint, iszik). Tudom, mit akarsz mondani. BEDŐ. Akkor jó. KEREKES. Imre, a főispán úr. – 40–
Wass Albert
Tavaszi szél
BEDŐ (bólint). KEREKES (hevesen). Hát most se látod még be, hogy ennek ez volt a rendje? Mi lett volna belőle ott? Földtúró paraszt? Vagy erdész? Olyan zöldkalapos mokány? S most? A megye első embere! Az ország egyik legtisztább koponyája, biztos kezű vezető! Nem, barátom, ennek az embernek itt van a helye. Pontosan itt, ahol áll. Vagy még feljebb. Még feljebb! BEDŐ (csöndesen). Én csak azt tudom, hogy az én gazdámnál vidámabb ember, boldogabb ember nem volt ebben a megyében. Nem volt ebben az országban, ameddig ott élt, kint, a földön, ahova tartozik. És most… (Kézmozdulat.) KEREKES (elgondolkodva). Igen. Szerencsétlen dolog az is, hogy nincs gyermek. BEDŐ. Gyermek? Én már öregember vagyok. Öreg, földtúró, ganajszagú paraszt. De azt tudom, hogy ahol nincs otthon az ember, ott nincs kedv. És ahol nincs kedv, ott nincs élet és nincs gyermek. És ahol, ezek nincsenek, ott nincs semmi a világon. Ott az Isten szemire húzza a kalapot, oszt hátat fordít az embernek. Ez így van. KEREKES (hosszú hallgatás után). Pedig úgy hallom, kijár néha vadászni mostanában is? BEDŐ. Hásze kijár. Amikor elszaladhat. De ez csak olyan, tudod: mint mikor a kalitkába zárt rigónak megmutatják a tavaszt. Aztán újra letakarják a pokróccal. Hát olyan. KEREKES (lehajtja a fejét, hallgat). BEDŐ. Az ilyen rigótól ne kívánja senki, hogy énekeljen. Ejh… (Legyint.) Mit értitek ti! KEREKES (hosszabb szünet után). Leányod, Anikó, hogy van? BEDŐ (fölenged). Jól, hála Istennek. Most várja a harmadikat. Kapálásra. KEREKES. Mondd… milyen érzés nagyapának lenni? BEDŐ. Hogy az milyen érzés? Hát… jóféle. Jó. Tudod, olyan az, mint amikor a fa… KEREKES. Ajjaj, már megint a fáknál vagyunk! BEDŐ (meg se hallja). Mint amikor a fa kiterebélyesedett, oszt már egy kicsit meg is odvasodott… és látja, hogy abból a sok magból, amit őszönként elhullatott a földbe… Itt is… meg ott is egy-egy csemete kezd nőni. Fejlődik, nyurgul, éppen olyan a levele, éppen olyan a kérge, éppen úgy formálja már a kicsi koronáját… és akkor a fa elkezd vénülni. Akarattal, érted, akarattal. Hogy ritkuljon a lombja, korhadjanak le rendre az ágai. Mert napfény kell a csemetéknek, hely kell nekik, hely, minél több hely! Hogy érhesse a nap és verhesse az eső. Hát így van ez, látod. KEREKES (szomorúan). Ez az, amit én soha sem ismerek meg.
– 41–
Wass Albert
Tavaszi szél
BEDŐ. És ez az, amit ő sem ismer meg soha. Ez az. Ezt csináltátok ti! Ti! (Előbb Kerekesre, majd az ebédlő felé mutat a hüvelykujjával.) (Ebben a pillanatban kinyílik az ajtó, vitatkozva bejön a társaság, közöttük Imre, Főispán, Pongrácz, Kővári, Dreissig és más vendégek. Elhelyezkednek.) JÓSKA (tálcán feketét hoz be és kínálja). IMRE (beszélve jön be, keményen). Nincs ezen mit szépíteni. Tiszta a kép. Az urak boroztak az ezeréves dicsőség árnyékában és nem vették észre, hogy a dicsőség egyre apadt. A románok fölvásárolták a földeket, a zsidók ellepték a kereskedelmet… DREISSIG (közbeszól, sértődötten). De kérem, kérem…! IMRE. Mindenféle idegenek vették kezükbe a magyar ipart. Első Magyar ez meg az! És nincs benne egyetlen magyar sem! A ti kezetekben rendre csak a borospohár maradt. FŐISPÁN (élesen). Ez nekem szólt? IMRE (hevesen). Neked és mindenkinek. Az egész országnak. Mert úgy él itt mindenki, mintha az ország csupa báltermekből, meg íróasztalokból állna. És nem veszik észre, hogy ha kifogy a föld a lábunk alól, kihull a kezünkből az ipar és a kereskedelem: kihajíthatjuk íróasztalainkat az ablakon! Nem elég egy országot kormányozni. Élni is kell tudni benne! BEDŐ (Kerekeshez, akivel együtt, a vendégek bejöttekor felálltak helyükből). Hű, a teremtésit, de a szájamból vette! PONGRÁCZ. De kérlek. Eltúlzod a dolgokat. A föld, az itt van. Nem megy el. KŐVÁRI. Legfeljebb gazdát cserél. Azért éppen úgy meghozza az adót és élteti az országot. IMRE. Élteti. De kit? Nekem ne az országot éltesse, hanem a magyart! FŐISPÁN. (türelmetlenül). Ugyan kérlek. Ország és magyarság, az egy. A szentkorona, az első nagy király államalkotó lángesze összetartják azokat. Am’ért egyik-másik más nyelven beszél. KEREKES (Bedőhöz). Az más nyelven is gondolkodik! IMRE. Az vendég. DREISSIG ÚR. És a vendég, az ne éljen? Na és a magyar vendégszeretet? IMRE. Éljen. De illedelmesen. S ne feledje, hogy udvariassággal tartozik a házigazdának. Ami pedig a vendégszeretetet illeti, Dreissig úr, azzal túlzásba megyünk. – 42–
Wass Albert
Tavaszi szél
KŐVÁRI (támadólag). Hogy érted ezt, kérlek? Nem egészen világos. IMRE. Ma már nem vendég a vendég. Majdhogynem övé a ház. S még mindég úgy bánunk vele, mintha vendég volna. Nagyon is udvariasan. KŐVÁRI (ellenségesen). Nem egészen világos. IMRE. A te nagyapád ugye Steinfeld volt? KŐVÁRI (büszkén) Von Steinfeld. Igen. Porosz nemesi család. IMRE. Szóval vendég. S ma kétezer holdas birtokod van. Első virilista vagy a megyében. És az Országházban magyarok nevében beszélsz. FŐISPÁN (türelmetlenül). Hagyd ezt, Imre. Eltértél a tárgytól. KŐVÁRI. Talán kifogásod van ellenem? IMRE. Nem. Dehogy. Félre ne értsetek. Csak a helyzet furcsaságára akarok rámutatni. Megyénkben egy porosz nemes képviseli a népet. (Dreissigre mutat.) Itt egy másik úr képviseli a bankot, a pénzt. DREISSIG ÚR (sértődötten). Szóval egy zsidó. IMRE. Igen. És tudjátok-e, ki képviseli a földet? PONGRÁCZ. A paraszt. IMRE. De miféle paraszt? FŐISPÁN. Paraszt, paraszt. IMRE. A román paraszt! Akinek tíz gyermeke van, míg a magyarnak egy, vagy kettő. KŐVÁRI (jelentősen). Vagy egy sem. IMRE (ránéz, lehalkul). Köszönöm. Úgy van. Vagy egy sem. FŐISPÁN. Na és? Mit akarsz kihozni mindebből? IMRE. Csak azt szeretném tudni: van-e még egy ilyen ország a földön? Ahol mindez lehetséges? KEREKES (hátul). Más országok nem ilyen vendégszeretők. Okosabbak. KŐVÁRI. Ugyan. PONGRÁCZ. Á, kicsavarod a dolgok logikáját. FŐISPÁN. Hagyjuk ezeket a szamárságokat. DREISSIG ÚR. Szabad verseny! Kiválasztódás! IMRE (Dreissig úrra mutat, gúnyosan). Igen. Olyan verseny, ahol a vendégló száz méter udvariassági előnyt kap. A választóvizet pedig földalatti boszorkánykonyhákon gyártják (hangsúlyozva) a kiválasztódáshoz. FŐISPÁN. Első ember vagy, aki ezt mondod. – 43–
Wass Albert
Tavaszi szél
IMRE. De nem első, aki észrevette! (Erősen a főispánra néz.) Bátorság dolga és lelkiismereté: ki is mondani. FŐISPÁN. Tizenkét évig voltam főispánja ennek a megyének és jó voltam. Ti aztán jöttetek. Én csak apósod vagyok, nem politikai híved. IMRE (gúnyosan). Tudom. Én vagyok az a bizonyos keserű csalódás, ami megfekszi a császári és királyi gyomrokat. FŐISPÁN. Csak gúnyolódj! Ti fiatalok hülyének néztek minket. (Dölyfösen.) De tizenkét évig rend volt alattam a megyében! DREISSIG ÚR (sietve). Ez igaz, nagyon igaz! KŐVÁRI. Igaz, igaz. Aki dolgozott, boldogult. JÓSKA (likőröket kínál). PONGRÁCZ. Hát rend. Igen. (Leemel a tálcáról egy poharat, más hangon.) És szép megyebálok! Ne feledjük! Szervusz! IMRE (keserűen). És az Albina bank beköltözött Marosvásárhelyre. Titokzatos eredetű pénzeit kamatmentes kölcsönök formájában széthordták a pópák. S a román paraszt lassan összevásárolta az eladósodott magyar földeket! (Gúnyosan.) Mert hiszen ő jó hazafi: ha kell elszavaltatja fiával a Talpra magyart. KEREKES (eddig a kandalló mellett állt Bedővel és kinyúlva hallgatta Imrét. Most közelebb lép. Lelkesen). Ez a szomorú igazság! És ezalatt a magyar paraszt… IMRE. A magyar paraszttal senki sem törődött! A földdel még kevésbé! Se bank, se főispán, se állam! Senki. (Iróniával.) Kárpátoktól az Adriáig. IRMA (megjelenik az ajtóban). Milyen rossz háziúr maga, Imre? Állni hagyja a vendégeit. Uraim, nem volna kedvük kártyázni? Egy tarokkparti és egy ötös bridzs is telik belőlünk. (Átszól a baloldalon beszélgetők felé.) Fricskey, jöjjenek. BESZÉLGETŐ URAK. Remek ötlet! Örömmel méltóságos asszonyom! Én inkább tarokkozom, nekem a bridzs… Szellemes játék az, barátom… PONGRÁCZ (Jobbra Irmának). Befejezzük ezt az eszmecserét és repülök, asszonyom. Osszanak be addig ötödiknek. (Szellemesen.) No, nem ötödik keréknek! Habár a méltóságos asszony mellett… (Meghajlás.) IRMA. Maga csak a régi lovag mindig, Pongrácz… (El jobbra.) URAK (Irmával el jobbra). IMRE. Igen, mi mindig lovagok vagyunk. Mi mindent eltűrünk, mindent elnézünk, hagyjuk, hogy a nyakunkra üljenek. Vajda és Maniu legutóbbi beszédei már nyíltan célozzák a román törekvéseket. KŐVÁRI. A politikai helyzet ma nem alkalmas ezeknek a kérdéseknek a bolygatására. Még nincs egy éve, hogy befejeződött a boszniai okkupáció. Még csak ezerkilencszáztizennégyet írunk s máris nagyobb dolgok forrnak a világban. – 44–
Wass Albert
Tavaszi szél
IMRE (legyint). A világban? Itt forr valami, közöttünk! És ezt senki sem látja! KEREKES (dörmögve). Pedig régóta forr már. BEDŐ (halkan helyesel neki). Úgy igaz. Már szinte repeszti a dongát. FŐISPÁN. Ma messzebbre kell nézni. A monarchia… Majd azután ráértek az apróságokra. IMRE (felhevülve, szinte haragosan). Nem hallottátok Vajdát és Maniut? Ha valóban kirobban egy háború és Románia előáll, és jogokat követel Erdélyben: ki felel ezért?! FŐISPÁN (sértődötten). Tőlem kérded? Talán én választattam meg Vajdát és Maniut? IMRE. Nem! De mit tettél tizenkét év alatt a magyarságért? Ki adott engedélyt az Albina banknak? FŐISPÁN (Kővárira néz). KŐVÁRI (visszanéz, mentegetőzve). Én nem presszionáltalak. Nekem semmi hasznom belőle. Csak annyi, hogy Muntyán intézőm fia az igazgató. IMRE (haragosan). A román intéződ fia?! Látod, ez az: román cseléd, román intéző, román bank…! Miért nem adtak a mi bankjaink pénzt a magyar parasztnak földvásárlásra? DREISSIG ÚR (tiltakozva). Adtunk mi kérem, adtunk. Akinek fedezete volt, az kapott. PONGRÁCZ. Éppen ez a baj. A paraszt fölvette a pénzt, de kamatot az Istennek se fizetett! El kellett árverezni. Én tudom, mennyi baj van velük. IMRE. Az Albina tud kamatmentesen adni. Miért nem tudtok ti? PONGRÁCZ. Kérlek! A magaméból? (Dreissigre mutat.) A bank nem ad. A banknak nyereség kell. DREISSIG ÚR (védekezve). Ha adna az állam a banknak… Nekünk élnünk kell. Én javasoltam nehány éve… (Főispánra néz.) FŐISPÁN (vállat von). Fölterjesztettem. IMRE. De milyen véleményezéssel? (Kővárira mutat.) A Te szavaiddal. Te mondtad a parlamentben: nem szabad a paraszt alá lovat adni! KŐVÁRI (felveti a fejét). Én mondtam! Igaz is, mert nem szabad. Mert szemtelen lesz! PONGRÁCZ. De még milyen! Ezért kell a román cseléd. Abban még van tisztelet. IMRE. Amíg a nyakadra nem nő, amíg kapni akar tőled! Mit tiszteljen bennetek a magyar? Miben segítettétek? Mit adtatok neki? FŐISPÁN (ünnepélyesen). Tizenkét évi munkámat a közéletben. Érettük. – 45–
Wass Albert
Tavaszi szél
PONGRÁCZ (legyint). Munkát? Én egy életen át vesződtem velük. DREISSIG ÚR. Na és én? Az a sok halasztás… árverés… ajaj… KŐVÁRI (gúnyosan meghajlik Imre felé). Adsz te, helyettünk is. IMRE. Én adtam! A hegyeimet, a szabadságomat, az életem értelmét! És nem tudtam használni vele! Mert megakadályoztok! Mert minden lépésnél megbotlom a szemétben, amit körülöttetek találok! A közönyötökben, az önzésetekben, a frázisaitokban! Igen, a frázisaitokban és a kényelmetekben! Megcsaltatok, félrevezettetek, mint egy rossz cselédet, akinek év végén visszatartják a bérét! FŐISPÁN (sértődötten). De kérlek! KŐVÁRI (lovagiasan). Ez sok! IMRE (nem is hallja őket). Mivel csaltatok ide? Mivel hitegettetek? (Idézi.) A közért élni, a közért dolgozni… a hazának szüksége van minden magyar úrra… Ki intézze az ország dolgait, ha egy Tomori visszahúzódik…! Ezeket mondtátok! Hát ki teljesít magyar úri kötelességet?! Ki dolgozik a közért?! (Kővárira mutat.) Te? Aki csak a birtokaidat növeled? (Pongráczra mutat.) Te? Akinek csak mulatságon, könnyű jövedelmeken jár az eszed? (Dreissig úrra mutat.) Vagy ő…? FŐISPÁN Imre! Elment az eszed?! PONGRÁCZ. De kérlek, hogy értsem ezt?! KŐVÁRI. Nincs jogod az én magatartásomat bírálni! IMRE (keserű haraggal). Igen. Aki meg meri mondani az igazat, annak elment az esze. Annak nincs joga bírálni, az lovagias elégtétellel tartozik, azt el kell tüntetni, meg kell némítani! (Belelovalja magát.) Mert sértődni, azt tudtok! És én, én mit szóljak?! Akit maszlaggal és hazugsággal csaltatok magatok közé?! Aki ezért a hazugságért az életemet hagytam el! Én mit szóljak? Én kitől kérjek elégtételt?! Aki ebben a piszokban már gyakran magam is piszkosnak érzem magamat! És én hallgassak?! FŐISPÁN. Jobb volna! IMRE (kitör). Hát nem hallgatok! Szétverem ezt a mocskos kalodát, ha másképp nem lehet! KŐVÁRI (fenyegetően). Vigyázz, mert beverheted rajta a fejed! IRMA (jobbról belép, nevetve). Kinek a fejét akarják beverni? Uraim, csak nem politikai vita? Úgy állnak itt egymással szemben, mintha birkózni akarnának! Pongrácz, a vita hevében elfelejtette, hogy várjuk. A robber kész, magán a sor. PONGRÁCZ. Jaj, ezer bocsánat, úgy belemelegedtünk… Már megyek is, méltóságos asszony! IRMA (évődve Kővárihoz). Olyan komor, mintha máris vesztett volna. Pedig csak most invitálják az urak a pókerhez. – 46–
Wass Albert
Tavaszi szél
KŐVÁRI. A férje nagyon ideges az utóbbi időben. Jobb is, ha magára hagyjuk. FŐISPÁN (Irmába karol). Az urad heves programot adott beiktatása napján. Na, de majd megnyugszik. IRMA. Szegény, agyondolgozza magát. (Imréhez.) Elviszem a hallgatóit. Nem jön maga is velünk? Szorítunk helyet. IMRE (fáradtan sóhajtva). Játszanak csak. Én majd kibicelek. (Mind jobbra el, csak Bedő és Kerekes maradt.) BEDŐ. Na, ezeknek jól megmondta a gazdánk. Hijj, ha még oda is ütött volna! Már markoltam a széket! KEREKES. Tudod, megvallom őszintén, én néha már félek, ha így beszélni hallom. Amilyen hóbortos volt gyermekkorában is: addig tülekszik velük, amíg letiporják a végén. BEDŐ. Hogy mit? (Kihúzza magát, mellére ver.) De akkorra már mi is ott leszünk! S hát a furkósbot?! IMRE (lassan és fáradtan bejön jobbról. Nehányszor végigsimít a homlokán). Péter bácsi. BEDŐ. Parancs. IMRE. Mondjon valamit. Mi újság otthon? BEDŐ. Hát… semmi, semmi, ami új… szántással elkészültünk, a vetés halad… IMRE. Milyen az erdő? Zöld már? BEDŐ. Az erdő, az zöldül. Most zöldül éppen. A bükkök, meg a nyírfák… IMRE (sóhajtva). Bükkök, nyírfák… Ilyenkor olyan jó szaguk van a nyírfáknak… BEDŐ. Jó szaguk, tavaszi szaguk… IMRE. A szalonkák megjöttek már? BEDŐ. Megjöttek azok régen. Már nem is nagyon húznak. Eltelt. IMRE (szomorúan). Eltelt. BEDŐ. El. Már kakukk is szólott tegnapelőtt. IMRE. Kakukk…! BEDŐ. Az. Kakukk. Kis unokám, a hároméves, Anikónak hívják… ő hallotta elsőnek. IMRE. Anikó… BEDŐ. Az a neve. Mint az anyjának. – 47–
Wass Albert
Tavaszi szél
IMRE (lassan az ablakhoz megy, áll egy pillanatig, aztán visszajön). Hát Marci mit csinál? BEDŐ. Az erdőpásztor, ott a borkút alatt? Megvan az is. IMRE. Most is annyit nótázik? Csak úgy zengett tőle az erdő, valahányszor arra járt az ember. BEDŐ. Hát… most már nem nótázik az sem. IMRE. Mért? Valami baj érte? BEDŐ. Baj? Hát érte az is. Az úgy vót, hogy Marci elvette feleségül Cseke Dani lányát, azt a soványat. A szőkét. Igazában nem azt akarta elvenni, hanem a Buzás Antalét, a Rózsit. Hanem annyit beszéltek neki a vénasszonyok, de annyit, hogy… isten bocsássa meg, de ahány vénasszony, mind be kellene varrni a száját…! Szóval, a végin mégse azt vette el, hanem a Cseke Daniét, Esztert. IMRE. Aztán nem járt jól vele? BEDŐ. Nem. Pedig dógos asszony, meg minden… de nincs gyerek. Nincs. És ez nagy baj. IMRE (elsötétül). Bizony nagy baj. BEDŐ. Nagy. Falusi embernél, a hozzá még, aki erdőn lakik, annál nagyon nagy baj. Ezért nem nótázik Marci se többet. Mert szégyen is ez, meg baj is. Baj. IMRE (keserűen). Bizony baj, Péter bácsi. BEDŐ (most döbben rá). Hát én… instálom, én nem úgy… Jaj, a fene egye meg azt a marha fejedet, te Bedő Péter, te Bedő Péter! IRMA (jobbról bejön). Mit búsulnak itt hármasban? Tiszttartó úr, mit csinálnak az unokák? És Anikó? (Ennél a névnél szeme sarkából lopva Imrére néz.) BEDŐ. Jól vannak, kezit csókolom, mind. IRMA. Hallom, jön már a harmadik? BEDŐ. Igen instálom, kapálásra. IRMA. Éppen most dicsérték ott bent a vejét, hogy ilyen jó gazda. Fekete Gerő, ugye úgy hívják? (Tovább beszélgetnek a kandallónál.) KEREKES ÚR (Imréhez lép). Méltóságos uram. Amit az előbb itt bent az uraknak mondani méltóztatott, azt én már rég látom. De kimondani… IMRE (közbevág). Tanár úr. KEREKES. Méltóztassék parancsolni. IMRE. Négy és fél évvel ezelőtt, egy őszi napon, maga mondott nekem valamit. Emlékszik még rá? KEREKES. Bocsánat, nem tudom mire méltóztatik gondolni. – 48–
Wass Albert
Tavaszi szél
IMRE. Így mondta: a közügyek élén minden ember a nemzetet és a hazát szolgálja. Emlékszik? Így mondta éppen. KEREKES (zavartan). Igen. IMRE. Ez volt az első és az utolsó hazugság, amit a maga szájából hallottam. De ez legalább nagy! KEREKES (megdöbbenve). Engedelmet… IMRE (öklével az asztalra üt, kitörve). Hazugság! Mindenki hazudott! Hazugságok láncolatával csaltak engem ide, s amikor kinyílott a szemem, egyszerre magamra maradtam! (A kártyaszoba felé mutat.) Senki azok közül az urak közül nem áll mellettem, senki nem áll mellettem ezen a világon! Attól a perctől kezdve, hogy a hazugság kiderült! És én itt állok most (kétségbeesett haraggal) egyedül! Vissza nem mehetek már a régi világomba és előre menni nem hagynak. Lekötnek, megbéklyóznak újabb és újabb hazugságokkal! Ahova markolok: minden szemét és mocsok…! IRMA (riadtan). Imre, az Istenért…! IMRE. Nem az Istenért! A fajtámért! Önmagamért! Ki ad engem vissza önmagamnak?! Kinyitották a szememet, és csak mocskot láthatok vele magam körül! Ki felel ezért?! Összetörném…! KEREKES (ijedten). Méltóságos uram…! BEDŐ (ijedten). Drága nemzetes uram… IRMA (felugrik). Imre! IMRE (végigsimít a homlokán, magába roskad). Jó, jó. Nem vagyok őrült. Most nem. Őrült voltam akkor, négy és fél évvel ezelőtt. Bolond, aki minden csillogást drágakőnek gondol. Ma már nem vagyok az. (Jelentősen.) Nagyon okos lettem. (Kerekeshez.) Maga mondta s milyen igaza volt. (Sóhajtva.) Megismertem az embereket és közben elveszítettem saját magamat. IRMA (odamegy Imréhez, megsimogatja). Ideges mostanában. Sokat dolgozik. Pihennie kellene már egyszer. IMRE. Pihenni? Mikor az ember tele van aggodalommal, bosszúsággal, amikor senki sincsen, aki megértené, hogy… (Legyint.) Eh, minek kezdeni újra… (Elfordul, az ablakhoz megy, kihajol.) IRMA (megcsóválja a fejét, majd kis feszült csönd után Bedőhöz). Mi újság ott kint tiszttartó úr? BEDŐ. Hát, instálom… telik az idő. A gyermekek nőnek, az öregek meghalnak s az élők megöregszenek. Mint teszem azt, én is. IRMA. Na, magán még nem látszik!
– 49–
Wass Albert
Tavaszi szél
BEDŐ. Látszik az, bizony látszik. Az öregség, az csak úgy jön. Lassan. Mint teszem azt, mikor a fa… KEREKES. Na hála Istennek, megint a fáknál vagyunk! BEDŐ. Jó na. Csak te ne szólj belé. Tanár vagy s nem tudhatod az élet dolgait. Szóval lassan jő az, instálom, már mint az öregség. Az ember csak észreveszi, hogy nőnek a hegyek, egyre magosabbak lesznek, egyre hosszabb rajtuk az út, fölfele… aztán kislányok, akik kezet csókoltak az embernek, azok egyszerre csak komoly asszonyságok lesznek, s már a maguk kislányaikat hordozzák sétálni és azok csókolnak kezet… Aztán már azok se… Hanem az ember köszön nekik úgy, hogy kezit csókolom. Hát így. Ez az öregség. A méltóságos asszony is megtanulja. Meg. Ezt meg, minden ember. IRMA (hirtelen bosszúsan Kerekeshez fordul). S maga tanár úr? Dolgozik valami tudományos munkán? Nehogy maga is azt mondja, hogy az öregséget kutatja, mert tüstént itt hagyom! BEDŐ. Hiába azt! Aminek el kell jönni, az eljön. Pontosan a maga idején. KEREKES (Irmának felel). Népességszaporodási statisztikát készítek. Meg a kivándorlásról. IMRE (az ablakból). Kivándorlás… KEREKES. 1902-ben húszezer székely hagyta el az országot… IMRE (hirtelen megfordul és belevág). Egy mázsa búza volt a hajójegy ára Galacig. S magyar hajók vitték őket kifele az országból! BEDŐ. Hát elég gyalázat. Attól is, aki ment, attól is, aki vitte! KEREKES. Húszezer székely család, ez harminc év múlva 150000 ember. Hatvan év múlva félmillió! IMRE. Félmillió magyar, akinek a helye üresen marad s megtelik idegennel. IRMA (türelmetlenül). Már megint politizálnak. IMRE (legyint, sóhajt és visszafordul az ablakhoz). IRMA (idegesen dobol az asztalon). BEDŐ (rövid, kellemetlen csönd után). Nemzetes uram… IRMA (ránéz). BEDŐ (megriadva). Jaj, engedelmet instálom… méltóságos uram…! IMRE (hirtelen visszafordul az ablakból és sötéten ránéz). BEDŐ (még riadtabban). Azaz… nemzetes… azaz (kitörve) ej, tudja a fene, vén szamár vagyok én már ehhez! IMRE (haragosan). Nem fogadok el új titulusokat. Nos? BEDŐ. Hát, arról van szó, hogy Jóskának lenne egy kérése. – 50–
Wass Albert
Tavaszi szél
IMRE. Miféle Jóskának? BEDŐ (az ebédlő felé bök az ujjával). Ennek a… ennek a kivasalt izének… ennek a Pityiri Jóskának, na. IRMA. Az inasnak? IMRE. Jóskának? Aztán mért nem szól egyenesen nekem? Mért kerülő úton? (Irmára néz, csípősen.) Vagy talán az is a méltóságos titulussal jár, hogy az emberhez bizalmatlanok lesznek a cselédei? IRMA (bosszús, lenéző mozdulat). BEDŐ. Ez ugyanis nem olyan egyszerű kérés. Nagyon is lényeges, hogy úgy mondjam, életbevágó. IRMA. Na! Melyik szobalányomat akarja elvenni? Vagy csak nem a szakácsnét, már megint? IMRE (türelmetlenül). Miről van szó? BEDŐ. Jóska haza szeretne menni. IMRE (döbbenve). Haza? IRMA (meglepetten). Hova? BEDŐ. Haza. Akár béresnek is, akár bivalyosnak is. De haza. Haza. IMRE (szomorúan). Haza… IRMA (felpattanva). De miért? Talán kevesli a fizetést? BEDŐ. Ötször akkora fizetése van, mint otthon egy béresnek. Mégis haza szeretne jönni. Béresnek. IRMA (felháborodva). Hát ezt nem értem. Ez az örökös elégedetlenség…! IMRE. Haza… (Lassan visszafordul az ablakhoz, kikönyököl rajta.) BEDŐ. Az elégedetlenség, instálom, olyan nyavalyája az embernek, mint teszem azt, mikor a gyümölcsfa minden látható ok nélkül egyszerre csak sárgulni kezd, aztán sárgul, sárgul, nem terem többet… s végül is elszárad. Bent, a föld alatt, a gyökerénél van a hiba. Legtöbbször rossz földbe ültették. KEREKES. Persze, a fák. BEDŐ. Igen, a fák. Sok mindent megért, aki érti a fákat. IRMA. Hát szó sincs róla, hogy elengedjem. Éppen most! KEREKES. A rusztikus ember ösztönös irtózása a civilizációtól. Ez a magyarázata az egésznek. Méltóztassék csak elhagyni, majd megszokja. BEDŐ. Megszokja? Vagy igen, vagy nem. A gyökerétől függ. Mármint a fánál. Elég erős-e, hogy áttörje azt a réteget, amelyik útját állta, vagy nem. S ha áttörte, vajjon talál-e lentebb, az új környezetben, megfelelő termőtalajt? – 51–
Wass Albert
Tavaszi szél
IRMA. Hát nem engedem el. Szó sincs róla! JÓSKA (hátsó ajtón jön, ezüst tálcán névjegyet hoz). Egy úr szeretne a nemzetes… (megijed) méltóságos úrral beszélni. IMRE (eljön az ablaktól, átveszi a névjegyet, nézi). Popescu Traján ügyvéd, magyar királyi közjegyző. (Gúnyosan.) Magyar. Királyi. Na, vezesd be azt az urat. JÓSKA (hátra el). BEDŐ. Instálom, én mennék is már… KEREKES. Méltóságos uram. Ma sokan szólottak méltóságodhoz. Mindenki beszélt, csak én nem. BEDŐ (közbeszól). Még csak az hiányzott volna, hogy te is elkezdd. Gyere. KEREKES. Én most is csak annyit mondok: adja Isten, hogy mindég igaz lelkiösmerete szerint cselekedhessék méltóságod… BEDŐ. Hát akkor hamarosan vissza is kerül közénk, mert elcsapják a főispánságból. Amit adjon meg az Isten minél előbb. Mert engedelmet instálok (elfogódottan), mi nagyon várjuk már… haza… IMRE (meghatottan átöleli). Péter bácsi. BEDŐ (elfogódottságát leplezve). Vén szamár vagyok már én is, na. Gyere tanár. Kezeit csókolom, méltóságos asszony. Ami a majorság dolgát illeti, meg a hízókat, azt mi majd eligazítjuk Anikóval. A sonkákat is éppen úgy fogja pácolni, ahogyan kell. Nem lesz abban semmi hiba. Na gyere tanár, gyere. (Ebédlő felé Kerekessel együtt el.) IRMA. Szegény öreg. Egyre bogarasabb lesz. IMRE. Bogaras? Dehogy. Csak bölcs és őszinte. Igaz, hogy ez itt már bogarasságnak tűnik. IRMA (fejcsóválva). Milyen keserű ma, Imre. Ahelyett, hogy örvendene ennek a napnak. A kitüntetésnek, hogy főispán lett. Én büszke vagyok! IMRE. Kitüntetés? (Legyint.) Bár én is csak annak látnám. JÓSKA (ebédlőajtón át beengedi Popescut, újra ki). POPESCU (nagyon sima, kinyalt, sötétbarna fiatalember). Méltóságos uram (meghajol), dr. Popescu Traján, magyar királyi közjegyző vagyok. Kezit csókolom, méltóságos asszony. IRMA (bólint). Jónapot. (Kezet nyújt.) IMRE (hidegen). Mivel szolgálhatok, közjegyző úr? Hivatalos, vagy nem hivatalos? POPESCU (mosolyogva hajlong). Mondjuk: félhivatalos. IMRE (Irmára néz). – 52–
Wass Albert
Tavaszi szél
IRMA (sóhajt, felkel). Akkor én a kártyázókhoz megyek. (Jobbra el.) IMRE (egy karosszékre mutat). Foglaljon helyet. POPESCU. Köszönöm. (Leül.) Rádu Demeter libánfalvi lelkész ügyében jöttem. IMRE (fölkapja a fejét, egyszerre zord és kemény). POPESCU. Akit ma reggel letartóztattak. IMRE. Én adtam ki a parancsot. POPESCU (udvarias mosollyal). Tudom. Ez volt méltóságod első főispáni parancsa. IMRE. Ez. POPESCU. És nem gondolt arra méltóságod, hogy nagyon népszerűtlen parancs ez, indulásnak? IMRE (keményen). Hogy értsem ezt? POPESCU (nagyon simán). Nem gondolt arra méltóságod, hogy esetleg úgy a magas kormány, mint Őfelsége, a császár, szintén népszerűtlennek látják majd Rádu pap letartóztatását? IMRE. Nem tartozik önre, de megmondom: Rádu pap hazaárulást követett el. POPESCU. Miáltal, ha szabad tudnom? IMRE. Milyen minőségben kérdi ezt? POPESCU. Mondjuk, mint Rádu pap híve. Vagy rokona… vagy… IMRE (gúnyosan). Vagy magyar királyi közjegyző? POPESCU (mosolyog). Magyar királyi, igen. Értem. De nem tehetek róla. Nem én adományoztam magamnak ezt a címet. Szóval, mondjuk, mint Rádu pap családjának és híveinek megbízottja. IMRE (hátradől a székén). A libánfalvi pap idegen érdekek szolgálatában a magyar államrend ellen izgatott. Idegen tőke támogatásával aknamunkát végzett a magyarság érdekeinek rovására. POPESCU. Szóval ezek a vádak. IMRE. Ezek. POPESCU. Méltóságos uram. Tisztázzuk a kérdést: az államhatalom ellen vétett Rádu pap, vagy csupán az ország egyik népe ellen? IMRE (megütközve). Hogy érti ezt, közjegyző úr? POPESCU. Úgy kérem, hogy tisztázni szeretném: Őfelsége, a császár, vagy a magas kormány, vagy valamelyik hivatali testület ellen izgatott-e a pap? Vagy talán éppen a Monarchia ellen? IMRE. Nem. Ennél több. A magyar nemzet ellen izgatott. – 53–
Wass Albert
Tavaszi szél
POPESCU. Szóval nem államellenes cselekedetről van szó, csupán egy népfaj ellen elkövetett cselekedetről? IMRE. Nem egy népfaj ellen! A magyarság ellen, Magyarországon! POPESCU. Igen, így értettem én is. A magyar nép ellen, amelyik éppen olyan népcsoportja ennek az országnak, mint tegyük föl: a román nép. Amelyiket Rádu pap igyekezett fölvilágosítani és megsegíteni. IMRE. Vagyis izgatni és idegen pénzeken megszervezni. POPESCU. Az Albinára gondol méltóságod? IMRE. Igen. POPESCU. A magyar kormány legfelsőbb engedélyével működik. IMRE (keserűen). Tudom. POPESCU. Segíti a gazdákat olcsó hitellel. IMRE. Sőt. Kamatmentes hitellel, ha arról van szó, hogy valaki a nevét és vallását eladja érte. FŐISPÁN (belép a kártyaszoba ajtaján, megáll az ajtó közelében és a további beszélgetést szó nélkül hallgatja végig, észrevétlenül). POPESCU (mosolyogva). Igen, hát valóban nem a legelőkelőbb eljárás. De még nem államellenes! Az egyik felekezetű állampolgárból másik felekezethez tartozó állampolgárt csinál. Elvégre elismert vallásról van szó… IMRE (keményen, visszautasítóan). A magyar államban minden izgatás és minden merénylet, ami a magyarság ellen történik: államellenes! POPESCU (kicsit gúnyosan). Kérdés, méltóságos uram, hogy vajon a magosabb körök osztják-e ebben méltóságod elgondolását? IMRE (feláll). Ez nem tartozik sem Önre, sem reám. POPESCU (szintén feláll). Méltóságos uram. Szeretnék egy tanácsot adni. Mint jó barát. (Szemtelenül.) Méltóztassék elrendelni Rádu pap azonnali szabadlábra helyezését! IMRE (felhorkan). Hogy meri…?! POPESCU (halkan, ellenségesen). Méltóságos uram. Játsszunk nyitott lappal. Holnap három román miniszter utazik az országon keresztül. Francz-Ferdinand trónörökös úr őfenségéhez mennek. Biztos vagyok abban, hogy Rádu pap ügye is szóba kerül. És ez méltóságodnak nagyon kellemetlen lehet… IMRE (az ajtóhoz lép, kinyitja, kiszól). Jóska! JÓSKA (beugrik). Parancs! IMRE. A közjegyző úr távozni akar. Vezesd ki!
– 54–
Wass Albert
Tavaszi szél
POPESCU (meghajol, fagyosan, fenyegetőn). Rendben van. Találkozunk még, méltóságos uram. (Jóskával együtt ebédlő felé el.) FŐISPÁN. (előlép, dühösen). Ezt megcsináltad. Te szerencsétlen! IMRE (kiegyenesedve, keményen nézi). FŐISPÁN (egyre dühösebben). Te hazafi! Te nemzeti hős! Lecsukatod a trónörökös bizalmas hívét! Te őrült! Holnap az egész vármegye erről beszél! A hír azóta már Budapesten is túl van, talán már Bécsbe is eljutott! Életed legnagyobb baklövését követted el, érted?! Mi lesz most?! Ez a te szerencsétlen vakságod eredménye! A túlzásaid! Így akarsz te vezetni egy megyét?! Te Don Quijote! (Izgatottan jár föl és alá.) Most mit csinálsz? Mehetsz majd bocsánatot kérni a pópához! Te, a főispán! (Gúnyosan.) Főispán…! Na… IMRE (eddig elfordulva hallgatta, most hirtelen, keményen). Elég! FŐISPÁN (felhorkanva). Mi? IMRE (nyugodtan, de nagyon keményen). Elég. Ha a feleségem dolgaiba beleszólasz, az rendben van. Apja vagy. Ha a lakásügyeimbe, szórakozásaimba, vagyoni ügyeimbe beleszólasz, még az is rendben van. Apósom vagy. De a főispán, az most én vagyok egyedül! És abba nincs beleszólása, csak az Úristennek! FŐISPÁN (haragosan áll szemközt Imrével, egy másodpercig nem szól). Úgy. Hát majd meglátod. Lesz még másnak is. Majd megeheted, amit főztél! IMRE (keserűen). Igen. Amit ti főztetek, azt majd a nemzet eszi meg. Úgy kényelmesebb volt főispánnak lenni! FŐISPÁN (sértődött haraggal). Ez már sok! Ha mást nem, a koromat tisztelhetnéd! IMRE (gúnyosan). Így szoktátok. A bírálat elől elmenekültök a sértett önérzetbe és a kornak kijáró tiszteletre apelláltok, ha nem akarjátok hallani az igazságokat. Hogy járt-e tisztelet nektek, vagy nem, azt majd évtizedek múlva döntik el. Azok, akiknek a sorsával előre gazdálkodtatok. IRMA (vendégekkel belép a kártyaszobából. Összecsapja a kezét). Már megint politizálnak! Na nézzék csak! Egy percre hagyja őket magukra az ember! FŐISPÁN. A férjed megőrült. Na de én megyek is. Belefájdult a fejem ebbe a mai napba. (Imréhez.) Most aztán csináld magad egyedül! Engem ne keverj bele a dologba! (Irmához, megcsókolja.) Szervusz kislányom, aludj jól. Szervusztok urak. (Kifelé menet.) Őrült! (El.) (Vendégek búcsúzkodnak, rendre kimennek hátra.)
– 55–
Wass Albert
Tavaszi szél
PONGRÁCZ (Irmához). Hát kezit csókolom, köszönöm, hogy veszthettem… IRMA (nevet). Na-na. Elég sokat vesztett! PONGRÁCZ. Ilyen szép asszonnyal szemben nem lehet eleget veszteni! (Imréhez.) Szervusz öregem, pihend ki a nagy nap megpróbáltatásait s meglátod holnap: nem is olyan fekete az ördög. Na szervusz. (Meghajlás.) Szervusztok urak. KŐVÁRI. Várj, megyek én is. (Irmához.) Kezeit csókolom. (Imréhez, hidegen.) Szervusz. Máskor gondold meg azért jobban, hogy miket beszélsz. (Meghajlás.) IMRE (mindenkivel kezet fog rendre és meghajlik). IRMA (kinyitja az ebédlősajtót). Jóska! Jóska! Hol a csudába van? (Kimegy, Kővári, Pongrácz, Dreissig után el.) IMRE (egyedül marad. Nehányszor végigjárja a szobát, aztán az ablakhoz megy, kinéz. Beszívja mélyen a kinti levegőt). Szél… tavaszi szél… csak port kavar és szemetet a városi utcán… odakint más voltál, te is… JÓSKA (bejön az ebédlőből, üres tálcát hoz, szedi össze az asztalról a kávéscsészéket, likőröspoharakat.). IMRE (megfordul az ablakban és nézi Jóskát). JÓSKA (megérzi a nézést, abbahagyja a munkát, fölegyenesedik, figyel). IMRE (halkan, csöndesen). Jóska. JÓSKA. Parancs. IMRE (csöndesen, szomorúan). Hát itt hagynál? Haza mennél? JÓSKA (lehajtja a fejét). IMRE. Rossz sorod van? JÓSKA (halkan). Nincsen. IMRE. Kevés a fizetésed? JÓSKA. Sok is. IMRE. Mégis haza mennél? JÓSKA (felnéz a gazdájára, nagyon halkan). Haza. IMRE (kis szünet után, nehezen). Hárman jöttünk el. Te, a kutya, meg én. A kutya két évvel ezelőtt megdöglött. JÓSKA. Nem bírta, instálom. Ezt itt: a várost. A kőházokat, mindig csak a kőházokat, mindig csak a kőutcákot. Soha sem fődet, füvet, erdőt. Soha sem falut. Nem bírta. A kutya. IMRE. És te sem bírod, Jóska. JÓSKA (lehajtja a fejét). Én sem.
– 56–
Wass Albert
Tavaszi szél
IMRE (hirtelen kitörve). Hát csak én bírom?! Hát csak én nem döglöm belé?! Csak én?! Hát mi vagyok én?! Csak nekem nem szabad…? (Végigsimít a homlokán nehányszor, aztán az ablak felé fordul, halkan.) Pedig odakint tavasz van. Kakukk szól az erdőn. Érted Jóska? Kakukk. Milyen régen nem hallottam kakukkot szólani! S a földeket szántják, lépnek az ökrök, lassan, lassan… fordul a barázda, omlik a föld… jó nyirkos földszag… s a szél megérinti a homlokodat és érzed benne a fákat, a virágokat, a vetéseket, a tavaszt, a világot… az életet, az igazit. (Szünet.) Hát akkor eridj haza, Jóska. JÓSKA (áll, mozdulatlanul, lehajtott fejjel). IMRE (sóhajtva). Legalább te eridj. IRMA (bejön az ebédlőből). Na, csakhogy elmentek. Olyan fáradt vagyok, hogy alig állok a lábamon. (Jóskához.) A kártyaszobából is szedje össze a poharakat. De vigyázzon, nehogy eltörjön valamit. (Eszébe jut.) Jóska. Igaz, hogy el akar menni? Hát arról egyelőre szó sem lehet. Szó sem lehet! IMRE (eljön az ablaktól, csöndesen, komolyan). Hagyjad. Hadd menjen. Igaza van. IRMA (megdöbbenve, csodálkozva néz rá). De miért? JÓSKA (megmozdul, fölveszi a tálcát, rekedten, meghatottan). Nem megyek én, instálom sehova, dehogy megyek. Itt döglöm én már meg, tudom azt. Itt én, mint a kutya. (Hátra kimegy.) IRMA. Hát ezzel mi van? IMRE (sóhajt). Semmi. (Lassan az egyik karosszékhez megy, a kandalló mellé és leül.) Semmi. Csak odahaza most tavasz van. Kakukk szól az erdőn és szántanak. Ennyi az egész. IRMA (nézi, csóválja a fejét). Pihenni kellene magának is. Fölmehetnénk Pestre. IMRE (legyint, fáradtan). IRMA. Vagy Bécsbe inkább! Nehány jó hangverseny után vágyom. (Kedvesen.) Magának is jót tenne, Imre. Bécsben szép a tavasz! IMRE. Tavasz! Mit tudnak arról Bécsben… IRMA (durcásan). Ne legyen már olyan rosszkedvű, mint egy morcos vén medve. Apropó: igazában mi baja volt papának? Csak nem vesztek össze (gúnyosan) politikán? IMRE Lecsukattam a libánfalvi papot. IRMA (ajkbiggyesztve). Ezért? Ugyan, hát engedje szabadon, nem olyan nagy dolog! IMRE (sóhajt). Hagyjuk ezt. Úgysem érti.
– 57–
Wass Albert
Tavaszi szél
IRMA (odahúzza a másik karosszéket, melléje ül, kedvesen megsimogatja a kezét). Nagyon fáradt, Imre. Látom az arcán. Ne gondoljon többet a kellemetlenségekre. Nézzen rám. (Kedvesen, szinte csábítóan mosolyog.) IMRE (ránéz, szomorúan). Akárhova nézek, csak azt látom, ami itt bent van. (A szívére mutat.) IRMA (kacéran). S ott bent mi van? Nem én? IMRE (megveregeti Irmának a karosszék karfáján nyugvó kezét, kis mosollyal). IRMA (hálásan visszamosolyog). Milyen kár, Imre, hogy olyan keveset vagyunk magunkra. Néha olyan messzire érzem magamtól, annyi minden került közénk… ez az egész politika… (hevesen) gyűlölöm már…! IMRE (csodálkozva néz rá). Hiszen maga kívánta! A képviselőséget, azután ezt… IRMA. Igen, de nem így. IMRE. Hát hogy? IRMA. Nem tudom. Ahogy a többiek csinálják. Más is képviselő, más is főispán. Mégsincs úgy tele gonddal, mint maga. Budapest, Bécs, utazások, tánc, lóverseny, vadászat… mindig együtt… így képzeltem el. IMRE (hátradől, sóhajt). Ez az. Hogy mind így képzelik el. (Kitörve.) Ez az, látja, amit megutáltam bennük! Mindent csinálnak, csak azt nem, ami a kötelességük! Munka, felelősség ismeretlen fogalmak előttük! IRMA. Hogy mondhat ilyent! Hiszen mind dolgoznak! Néha még a színházban is eszükbe jut valami, és szaladnak el. IMRE. Dolgoznak. De mit? A maguk hasznát. Az egyik bankelnök, a másik igazgatósági tag, a harmadik valamelyik iparvállalat ügyeit intézi, a negyedik trafikengedélyeket jár ki, az ötödik… IRMA. Hiszen ez hozzá tartozik! IMRE (gúnyosan). Hozzá tartozik, igen. Ez a baj. Minden hozzá tartozik a hivatalhoz, ami az egyéni érdeket szolgálja, de semmi, ami a közét. Ha a magyarság dolgáról van szó: mindegyik lerázza magáról, mint valami kellemetlen bojtorjánt. Nem rám tartozik, nem az én ügyköröm, menjenek vele máshoz. Torkig vagyok ezzel a csürhével! IRMA. Ugyan, ne legyen olyan szigorú. Természetes, hogy mindenki igyekszik úgy élni, ahogy könnyebb! És ehhez csak joga van? IMRE (feláll, a kandallónak támasztja a hátát, nagyon komolyan). Négy és fél évvel ezelőtt, egy őszi napon, ott, a házunk előtt – maga is ott volt –, azt vágták a szemembe, hogy nincsen joga ehhez az embernek. Az úrnak! Így mondták. IRMA. Na jó, bizonyos tekintetben…
– 58–
Wass Albert
Tavaszi szél
IMRE (közbevág). Ne magyarázza, most már tudom, mit értettek ezalatt. Úri kötelesség: matinékat adni, vacsorákra járni, lovat futtatni, beleszagolni a közügyekbe, nehány ellesett frázist tovább durrantani havonta egyszer a Parlamentben, vitatkozni a politikáról… ez az úri kötelesség ezeknek a szemében. Képviselőséget vállalni, vagy szeretőt tartani… IRMA. Azért ne legyen ízléstelen. Igazában nem is értem, mi kifogása van folytonosan a barátaink ellen. Mind nagyon rendes emberek! IMRE (kitörve). Hát nem látja? Ezek megtagadják a fajtájukat! A magyarságukat! Mintha nem is magyarok volnának, hanem valami rosszul összeszedett ripacsok, akik országosdit játszanak! IRMA. Miért? Ne legyen már ilyen elfogult, Imre. A mi köreinkben először európai legyen az ember. Papa szerint legfeljebb monarchista. (Nagyon kedvesen, mosolygó kacérsággal.) Ha egészen őszinték vagyunk: a tulipános magyarkodás csupán székfoglalói és programbeszédi frázis. IMRE (egy pillanatig döbbenten és idegenül nézi). Frázis? (Kitör.) Hát ez az! Ez is az oka, hogy meddő maradt kettőnk élete! Egy világ van közöttünk! A maga divatból magyartalanított európai világa! Frázis! (Fájdalmasan.) Tulipános magyarkodás. Ez magának ennyi? IRMA (sértődötten). De Imre! IMRE. Maga nem érzi, hogy ez az ember legszentebb titka és törvénye: a nemzet? A faji, vérségi összetartozás? Hogy csak ezen belül, csak ezzel együtt, csak ezért, érti: csak ezért élhet az ember és töltheti be hivatását? (Halkan.) Ez kárpótol egyedül a hegyekért, a fákért. Ez vigasztal azért, hogy a falakon át már nem jut el hozzám a szél és az erdő szaga… IRMA. Nem értem, miért leckéztet, mint egy gyereket, s miért ilyen keserűen mindjárt. IMRE (csöndesen). Szeretném, ha megértene. Maga, aki együtt él velem. Hogy az ember számára ez a faji kötöttség olyan, mint nőnek az asszonyisága, ami által anya kell legyen, hogy betölthesse hivatását a földön. IRMA (mereven). Nem lovagias, hogy minden második mondatával az anyaságra céloz. Talán hibámon kívül nem ismerem. IMRE (hozzálép, engesztelőn). Bocsásson meg, magamnak fáj legjobban. IRMA (keserű kitöréssel, szinte durván). Tenyész célra valóban alkalmasabb egy parasztleány, aki évente új ivadékot szállít. IMRE (leül melléje, megfogja a kezét). Bocsásson meg. Ha maga ilyeneket mond, abból tudom, hogy nagyon megbántottam. (Magyarázólag.) De maga mondta előbb, hogy úgy érzi, mintha valami került volna közénk és messze taszít egymástól. Hát ez az, látja. Ez került közénk. – 59–
Wass Albert
Tavaszi szél
IRMA (szomorúan, de kicsit sértődötten még). Én nem tehetek erről. IMRE. Tudom. A nevelése, a környezet, amelyikben felnőtt… IRMA (csalódottan). Miről beszél? IMRE (csodálkozva). Hogy? (Megérti.) Vagy úgy. Nem arról, amit maga gondolt. Az sokkal lényegtelenebb, higgye el, mint ez a másik. IRMA (csalódottan). De az Istenért, micsoda? IMRE. Hát még mindig nem érti? IRMA (fájdalmas panasszal). Mindig azt reméltem, hogy az emelkedése, a sikerei rendre közelebb hoznak egymáshoz… IMRE (legyintve közbeszól). Sikereim..! Mit tudtam tenni? IRMA (nem is hallja). Azt hittem, idővel enged zárkózottságából, magányosságából. Közelebb enged, mert belátja, mit jelent egy olyan feleség, mint én… IMRE (szelíden, vigasztalón). Én tudom… IRMA (nem hallja). Egy olyan feleség, aki méltón képviseli a maga állását, otthonát. (Csaknem sírva.) Meg kellett volna látnia! De van egy pont a lelkében, ahova nem juthatok el. Amit bezár előlem. IMRE (kedvesen). Lehetek egészen őszinte? Maga semmit sem tett, hogy odajusson. Oda nem társadalmi szabályokon, udvarias formákon keresztül visz az út. Oda… (az ablak felé mutat) a tavaszi széllel törhetett volna be, például. De azt maga soha nem kísérelte meg. Mert a szél, meg az ilyesmi, nem elég (hangsúlyozva) európai. IRMA (hevesen). Mindig, most is, csak bennem látja a hibát! Engem okol a világért, amely, maga szerint, közöttünk van. Ha van, maga ékelte oda. Én soha észre se vettem! IMRE (szomorúan). Valahol eltévesztettük, Irma. IRMA. Maga! Nézzen a lelkébe, bírálja a viselkedését! A magatartása ezerszer megakadályozott, hogy közeledjem, megalázkodás nélkül… IMRE (fejcsóválva). A szerető számára nem megalázkodás odasimulni, feladni önmagát. A természetben a gyengébb… IRMA (sértődötten közbevág). Nem vagyok szeretőtípus. A hasonlatai bántók! IMRE (türelmetlenül). Ne értsen félre szándékosan. Tudja, hogy nem úgy gondoltam. Hogyan is juthatna eszembe magával kapcsolatban… IRMA. Talán ezt is fogyatékosságomnak rója fel? IMRE (bosszúsan). Látja, nem szólhatok, hogy ne sebezzem. A legártatlanabb szavaimban is szúrást érez. Pedig a tüskék magában vannak. – 60–
Wass Albert
Tavaszi szél
IRMA. Az se volna csoda. És ha már ragaszkodik a jelképekhez, tudja meg, hogy évek óta gyűlnek bennem ezek a tüskék! A szabadságvágy a tekintetében: tüske lett bennem. Azt hiszi, vak vagyok? Ha elnéz a hegyei felé, tüskét szúr belém! (megtörve) Mert érzem, hogy elvágyódik és nem velem! (Más hangon.) A hiúságom, a büszkeségem… IMRE (legyint). Hiúság, büszkeség… nem éppen szerelmes szavak! IRMA. Szerelmes szavak? Nem azokra tanított. Hívott egyszer is? IMRE. Maga soha sem érezte volna jól magát, messze a várostól, a társaságtól. IRMA. Ha hosszú időre nem is, nehány napra érdekelt volna. IMRE (szomorúan). Nehány nap alatt nem száll el az emberből a város szaga. Azzal pedig nehezen fogadja be az erdő. IRMA (gúnyosan). Mintha a jó öreg Bedőt hallanám. Még csak az hiányzik, hogy átültetett fákról értekezzék. IMRE. Szeretnék. De látásom meghomályosult már a fák dolgában. IRMA (szemrehányón). És maga még sajnálkozik ezen? IMRE. Igen. Nagyon. Boldogtalanul. Ezért a veszteségért csak az kárpótolt volna, ha itt valóban hasznosnak érezhetném magam. Ha maga megértené, hogy igazi világomtól távol csak az eredmények tehetnének elégedetté, akkor nem gúnyolódnék ezen. Ha megértené bennem a tehetetlenség kínját, akkor sírna velem és megtagadná európai nevelését. (Hevesedve.) Ha az én szememmel látná a körülöttünk élőket, az ország felett szaporodó bajokat, a fajtám lassú sorvadását, ha mindezt az én szememmel látná, ha igazán társam, igazán asszonyom lenne, akkor segítene, tisztogatni, láttatni, akkor velem szárnyalna, mint a szél, amelyik vizeket áraszt, új életeket serkent, és… IRMA (gúnyosan közbevág). Igen, ezt már ismerem: mint a tavaszi szél… Hát látja, mindezt nem tehetem, mert nem vagyok költő, még csak parasztleány sem. Az én apám házában úrnak, civilizáltnak neveltek… IMRE (messze nézőn). És közben megölték a képességét, hogy élettárs lehessen. IRMA (bántódottan, gúnyosan bólint). Talán azt is, hogy anya lehessek. Ezt kifelejtette a szemrehányások közül. IMRE (feljajdulva). A mindenségit, ne legyen olyan csípős! Simogatás kell most nekem. IRMA. Tőlem? Nem hihetem. (Karjához nyúl, udvarias, megjátszott kedvességgel.) Nekünk már nem szabad egymáshoz őszintén beszélnünk. Maga akkor goromba lesz. IMRE (szinte lerázza magáról Irma kezét, felugrik, az ablakhoz megy, kifelé beszél). Kiforgat önmagamból! Miért bántjuk egymást? Nem tud belém látni… – 61–
Wass Albert
Tavaszi szél
(szomorúan) és talán én se magába. Eltévesztettük egymást. Csalódtunk. (Visszafojtott indulattal.) Csalódtam! Mindenben, amit itt találtam! A munkatársaim tisztességében, a barátaim kötelességtudatában, a sokat hangoztatott magyar úri kötelességben… és… a magam segítő erejében… Mindenben, amivel ide csaltak! A feleségemben, aki élettársnak ígérkezett… IRMA (kezébe temeti az arcát, kínlódva). Ó Istenem, ne bántson! Ne így… IMRE (nem hallja, szinte magának folytatja). És folytatnom kell ezt az üressé vált életet, hogy ne bélyegezhessenek gyávának (öngúnnyal), hogy méltónak mondjanak a nevemhez, a nép és a kormányzat belém helyezett bizalmához! (Keserűen.) Naponta meg kell alkudnom azzal, ami körülöttem van, és azzal, amit elvesztettem. Naponta le kell győznöm a vágyakozásomat, összeszorítanom a fogam és az öklöm, hogy beléjük ne marjak, szét ne csapjak! És közben vérzik bennem az én világom, az enyém, amit a hamuért cseréltem el… Hát élet ez? Hát bírhatom ezt? Egyedül…? IRMA (fájdalmas döbbenettel). Hát ez van magában? Ennyire idegen hozzám? A lelke… IMRE (megfordul, szinte kiáltva, keserűen). A lelkem? Mit érdekelte magukat, ki ismerheti azt itt, még önmagamtól is távol, ezek között a falak között?! Még az Isten sem! IRMA (felkel, meghatottan, kicsit alázatosan Imre felé indul). Imre… ha tudtam volna, hogy ennyire szenved… JÓSKA (benyit, tálcán egy levelet hoz). IMRE. Na mi az? JÓSKA. Levél, instálom, a csendőrszázados úrtól. IMRE (átveszi, felbontja, olvassa. Arca elsötétül, megkeményedik. Markában összegyűri a levelet, elfordul). JÓSKA. Lesz válasz, instálom? IMRE. Nem. Elmehetsz. JÓSKA (el). IRMA (Imréhez megy, szelíden). Valami kellemetlenség megint? IMRE (kínlódva, keserű haraggal). Kellemetlenség? Nem. Több. Sokkal több, csatavesztés. IRMA (riadtan). Az Istenért Imre…! IMRE (öklével az ablakpárkányt veri). Csatát vesztettem. Megint. Egyiket a másik után. De ez most, mindennél nagyobb. Ez… (felnyög) ez olyan, hogy… IRMA. De az ég szerelmére, mi történt?
– 62–
Wass Albert
Tavaszi szél
IMRE. A belügyminiszter telefonon elrendelte a libánfalvi pap azonnali szabadon bocsátását… IRMA (megkönnyebbülve). Csak ez! Igazán egészen megijesztett. Látja, mégis papának lett igaza! Máskor hallgasson rá. IMRE (hirtelen visszafordul, haragtól tüzesen, vadul): Még most sem érti, hogy mi történik itt?! Megölik a magyart! És én nézzem?! Nézzem és tátsam a számat, mint a többi?! (Fölemelkedve, fenyegetően!) Hát nem! Nem magamtól jöttem ide, de itt vagyok! És harcolni fogok, mint a farkasok! Mint a medvék! Engem nem lehet elnémítani! (Heves mozdulattal félretépi a függönyt.) Hallod a szelet odakint?! Tavaszi szél, a hegyek küldik, az én hegyeim! Nézd, hogy söpör végig a városon! Ostorral hajtja maga előtt a port, a szemetet, a mocskot! Eljön az idő, amikor így söprünk mi is az országon végig! Én, vagy azok, akik utánam jönnek: lelkesek, tiszták, magyarok! Belevágunk ököllel a világba! (Az összegyűrt levelet hatalmas lendülettel kihajítja az ablakon.) (Függöny.)
HARMADIK FELVONÁS (Öt évvel később. Főispáni hivatal dolgozószobája. Háttérben ablakok a város házaira nyílnak. Baloldalt ajtó. Ablak melletti jobb hátsó sarokban sötét íróasztal. Bal sarokban bőrgarnitúra. Jobboldalon iratszekrények, kályha. Falakon a király és a miniszterelnök képe, az ország és a vármegye térképe. Íróasztal fölötti falon óra.) IMRE (az íróasztalnál ül, zord arccal, mozdulatlanul, két öklére támaszkodva). JÓSKA (a nyitott szekrényből iratokat vesz elő és kötegenként hordja a kályhába). IMRE (hirtelen kihúzza az íróasztal oldalfiókját, egy köteg írást vesz elő). Ezeket is. JÓSKA (odamegy, átveszi). Haj, instálom, mit kellett megérjünk…! (viszi a kályhához) IMRE (zordul). Ne nyöszörögj! JÓSKA (mialatt a kályhába löki az iratokat, morogva). Az Úristen sem tudom, mit csinál… TITKÁR (benyit). A rendőrkapitány úr. IMRE. Kéretem. TITKÁR (ki). – 63–
Wass Albert
Tavaszi szél
RENDŐRKAPITÁNY (bejön, megáll, megtörli a homlokát. Sápadt). Átvették. IMRE (mozdulatlanul ül, csak az ökle dobol az asztalon). RENDŐRKAPITÁNY. A volt répai tanító, valami Muntyán került a helyembe. IMRE (némán bólint). JÓSKA (elképedve egyenesedik föl). Az? Hogy a jóságos Isten…! IMRE (keményen). Végezd a dolgodat! JÓSKA (riadtan). Igenis. (égeti tovább a papírokat) RENDŐRKAPITÁNY (sóhajt). Hát én… most már mehetek. IMRE. Hova? RENDŐRKAPITÁNY. Hova? (Vállat von, keserűen.) Katona vagyok, csak nem tudom kié. Budapesten proletárdiktatúra, itt ezek… isten veled, méltóságos uram… IMRE (föláll, előrelép, kezet nyújt). Isten áldjon. (Keményen markolják egymás kezét. Úgy állnak nehány másodpercig, akkor hirtelen megölelik egymást.) RENDŐRKAPITÁNY (hirtelen megfordul, kimegy). IMRE (visszalép az asztalhoz, végigsimít a homlokán, meghatottan). Legjobb munkatársam volt… (Gyors mozdulattal leül megint.) EGY HAJDÚ (bejön). IMRE. Mit akarsz? HAJDÚ (zavartan). A képekért… a titkár úr parancsolta… IMRE (szótlanul int). HAJDÚ (előbb leveszi a király, aztán a miniszterelnök képét. Kimegy velük). JÓSKA (elvégezte az égetést, feláll, nézi a tüzet, sóhajt). Hajjaj… IMRE. Mi dolgod még? JÓSKA. Semmi, instálom. IMRE. Eridj akkor. JÓSKA. Megyek, instálom. (Sóhajt, kimegy.) IMRE (egy pillanatig még mozdulatlanul ül és nézi a falat, ahol a képek helye tisztán látszik, hiszen sokáig csüngtek ott. Lassan feláll, a falhoz megy. Megáll a képek helye előtt. Hosszasan áll, és nézi a falat). TITKÁR (jelenti) Az alispán úr. IMRE (odafordul, bólint). TITKÁR (ki).
– 64–
Wass Albert
Tavaszi szél
PONGRÁCZ (bejön, megtörve). Leváltottak. Nem is volt átadás, csak egyszerűen leváltottak. Mint egy rossz cselédet…! (A szélső karosszékig megy, beleroskad. Fejét a tenyerébe hajtja.) IMRE (visszafordul a falhoz, a képek üres helyét nézi. Egy idő múlva a falra mutat). Két embernek a képe volt itt. Évekig lázadtam ellenük. Verekedtem a nézésükkel. Most… (bólogat) mégis hiányoznak… (Jelentősen.) Most meghallgatnák a panaszaimat! Most meg. (Lassan visszamegy az íróasztalhoz, leül, lezökkenti két öklét az asztalra.) Most már meg. Mások is. PONGRÁCZ (lassan feláll). Megyek. Szervusz. Még találkozunk valahol. IMRE (mozdulatlan). PONGRÁCZ (áll, csüggedten). Ha leverik Budapesten a kommunistákat, oda megyek. IMRE (hallgat). PONGRÁCZ. Nyíregyháza mellett birtoka van a feleségemnek… IMRE (keményen). Szervusz! PONGRÁCZ (egy pillanatig riadtan nézi, aztán félszegen meghajol és lassan ki). IMRE (egy darabig mozdulatlan. Aztán kihúzza az asztalfiókot, kivesz egy levelet, elolvassa, visszateszi. Feláll. Végigmegy nehányszor a szobán, hátratett kezekkel. Az ablakoknál egy-egy pillanatra megáll, kinéz. Megáll a fal előtt is, ahonnan elvitték a képeket. Megáll a térkép előtt is. Ilyenkor sóhajt). TITKÁR (benyit, ijedten). Méltóságos uram! IMRE. Na? TITKÁR. A francia tábornok… meg… az új… IMRE (egy pillanatra döbbenve áll, aztán sóhajt). Hamar. Jöjjenek. TITKÁR (kinyitja az ajtót). TÁBORNOK (francia egyenruhában, nagyon sima, előkelő). Bonjour Monsieur, remélem nem zavarjuk nagyon… (kezet fog Imrével) Engedjék meg az urak, hogy bemutassam Önöket egymásnak: monsieur Popescu… monsieur Tomori… IMRE (komoran, de udvariasan meghajlik, kezet fog Popescuval is). POPESCU (sima mosollyal). Már volt szerencsénk találkozni, többször…! TÁBORNOK. Uraim, bocsássanak meg nekem, de én katona vagyok. Tudom, hogy ez a pillanat mind a két fél részére egyformán nehéz. De át kell esni rajta. Igyekezzünk európai emberek és urak módjára túltenni magunkat az ellenséges helyzet nehézségein. (Hivatalosan.) Felszólítom önt monsieur Tomori, hogy hivatalát monsieur Popescunak ma déli tizenkét óráig adja át.
– 65–
Wass Albert
Tavaszi szél
IMRE (komoran, egészen kis meghajlással). Értettem tábornok úr. Parancsoljanak helyet foglalni. (A karosszékekre mutat.) (Leülnek, Imre cigarettát kínál.) TÁBORNOK (mialatt rágyújt). Szép vidék ez, monsieur Tomori, nekem nagyon tetszik. És érdekes kis ország. IMRE. Szomorú kis ország, tábornok úr. TÁBORNOK (fölényesen, de jóindulatúan). Á, dehogy. Szomorú ország nincsen. Csak ügyetlen politikusok. De reméljük, most minden baj megoldódik. A hatalmak egyszer s mindenkorra végezni akarnak a bajokkal, s olyan megoldásra törekednek, mely valamennyi kis nép boldogulását egyformán szolgálja. IMRE. Ahhoz elébb ismerni kellene ezeket a kis népeket, tábornok úr. POPESCU (simán, de ellenségesen). A tábornok úr tökéletesen ismeri a kérdést. Módunk volt már évekkel ezelőtt ismertetni a nagyhatalmakkal az egész helyzetet. IMRE (bólogat, keserű éllel). Módjuk volt, igen. TÁBORNOK. Úgy van, ismerem a helyzetet, monsieur Tomori. És engedje meg nekem, a katonának, hogy őszintén szóljak. Nekem a magyarok is nagyon rokonszenvesek. Urak, igazi urak. De… (jóindulattal) be kell lássák önök is, hogy igen sok más nemzet fölött is uralkodtak… és hogy túlságosan (hangsúllyal) uralkodtak! POPESCU (gúnyos mosollyal bólogat). IMRE (komoran, halkan). Uralkodtunk? Nem, tábornok úr, éppen az volt a baj, hogy nem uralkodtunk. Mindig csak az emberi jogok, az európai jogok, a humanizmus… ostobák voltunk, tábornok úr, és jóhiszeműek! (Lassan tűzbe jön.) Vagy talán el tudja képzelni tábornok úr, hogy bárhol Franciaország területén letelepedhetett volna és gyökeret verhetett volna bármiféle beszivárgó idegen nép úgy, hogy az még évszázadok múltán se váljon franciává? POPESCU (idegesen). De kérem, ez nem jó hasonlat! IMRE (nem figyel rá). És lehetett volna joga… (legyint) joga: bátorsága! Annak a telepes-népnek egyszerre kijelenteni, hogy ő mától fogva egy másik országhoz csatlakozik és viszi magával Franciaországnak azt a részét is, melyben letelepedett? POPESCU (harciasan). Ez kérem nem felel meg a történelmi valóságnak! Ez ferdítés! Az önök régi uralkodási módszere, ismerjük már. IMRE (nem is figyel rá). Nem, tábornok úr. Ha uralkodtunk volna, úgy ahogy uralkodni kell egy ország fölött, akkor most ez az úr (Popescura mutat) éppen olyan magyar lenne, mint én! Mint ahogy én is éppen olyan francia lennék, mint a tábornok úr, ha őseim egy-két évszázaddal előtt Franciaországban telepedtek volna le. – 66–
Wass Albert
Tavaszi szél
POPESCU (gúnyosan). Szerencsére az ilyen ferdítésekkel ma már nem lehet elszédíteni a nagyhatalmakat. Tisztában vannak a valósággal! IMRE. A valósággal? A propagandával talán. Amit azzal csináltak, hogy végigsajnáltatták magukat a világgal. Ha valóban elnyomtuk volna önöket, ma nem lennének itt. TÁBORNOK (eloltja a cigarettáját, feláll). Hagyjuk ezt, uraim! POPESCU (élesen közbeszól). A történelem igazságot szolgáltatott! TÁBORNOK (türelmetlenül). A politika nem az én dolgom. Én katona vagyok. Az önök igazságait majd úgyis részletesen megvitatják mások, akik arra illetékesebbek lesznek. Én csak annyit szeretnék tanácsolni az uraknak, barátilag és jóindulattal, mert igazán rokonszenves nekem mind a két fél: igyekezzenek egymással jó viszonyban élni, ahogy közös földön és közös országban élő emberekhez illik. Most pedig még egyszer, hivatalosan felkérem, monsieur Tomori, hogy hivatalát monsieur Popescunak ma déli tizenkét óráig adja át. (Meghajol.) IMRE (röviden meghajol). Tábornok úr, felszólítását tudomásul vettem. Ma délben tizenkét óra egy perckor Popescu úr bejöhet ebbe az… irodába. Én már nem leszek itt. (Meghajlások, tábornok elől ki, Popescu mögötte.) POPESCU (az ajtóban megáll, nehány lépést visszajön, gyűlölködve, de simán). Domnule Tomori… saját érdekében azt ajánlom, hogy sürgősen hagyja el a román területet. (Jelentősen.) Sokan vannak, akik nem feledtek. A libánfalvi pap és mások. Menlevelet állítok ki Önnek, mellyel kijuthat a román zónából. (Fölényes gúnnyal.) Mi lovagiasak vagyunk az ellenséggel szemben, láthatja. (Biccent, el.) IMRE (egyenesen, keményen állt Popescuval szemben. Hogy az ajtó becsukódott, mozdulatot tesz, mintha utána akarna rohanni. Aztán összeszedi magát, nagyot sóhajt, mely már inkább fájdalmas nyögés és fogcsikorgatás). TITKÁR (félénken benyit). IMRE (összeszedi magát). Na mi az megint? TITKÁR (zavartan). Méltóságos uram.. a hivatalnoki kar… IMRE (meglepetten néz). TITKÁR. Búcsúzni… IMRE (lehajtja a fejét, elfordul). Úgy. Jöjjenek be. TITKÁR (kinyitja az ajtót, bent marad).
– 67–
Wass Albert
Tavaszi szél
(Bejönnek a megyei hivatalnokok, öregek, fiatalok vegyesen. Nehány nő is van köztük, kisírt szemmel, zsebkendőt szorongatva a kezükben.) IMRE (kiegyenesedve áll mozdulatlanul és nézi őket). ÖREG HIVATALNOK (előlép, sápadt, remeg a hangja). Méltóságos uram… engedje meg nekem, hogy a vármegye hivatalnokai nevében… EGY NŐ (hátul felzokog). ÖREG HIVATALNOK (a hangja elcsuklik). Most, amikor… (Elhallgat, kezét a szeme elé emeli, elfordul.) IMRE (áll, mozdulatlanul, sötéten). Tudom. (Hosszasan nézi őket, aztán közelebb lép.) Köszönöm. Isten áldja meg magukat. Mindnyájukat. (Sorra kezet fog valamennyivel, utolsónak az öreggel.) S maga Vékony bácsi hova megyen? ÖREG HIVATALNOK. Én könyörgöm? Csak ide, a szőlőbe. Van egy kis házacskám ott, a fiam géplakatos… aztán várok. Várok. Hátha még egyszer… S ha nem… a szőlőn túl ott van mindjárt a temető is… IMRE (meghatottan megveregeti a vállát, aztán a többiekre néz. Szeme megakad egy fiatal írnokon). S maga fiam? FIATAL ÍRNOK (kihúzza magát, dacosan). Nem tudom, főispán úr. Talán utcát seprek. Talán… követ török az utak szélén! De nem futok el, mint az urak! IMRE (egy pillanatig meghatottan, felragyogva nézi, aztán odalép hozzá és hirtelen mozdulattal megöleli). KŐVÁRI (beront az ajtón, mögötte Pongrácz és Dreissig). Hát kérlek, ez hallatlan! Ez már sok! Hol van az a francia generális?! (Körülnéz.) Elment már? Egyenesen hozzá megyek a panaszommal! DREISSIG. Természetesen, kérem, természetesen. Nem mondottam már előbb. PONGRÁCZ (kétségbeesetten). Én is hozzá kell forduljak. Képzeld, internálni akarnak! Nekem utaznom kell! Eresszenek ki Budapestre! (Hivatalnokok lassan elvonulnak.) IMRE (hosszasan néz utánuk, aztán megfordul, visszamegy az íróasztalhoz, leül. Újra zord és kemény). DREISSIG (Pongráczhoz). Azt én elintézem, csak legyen elő a pénz. Én pénzzel mindent elintézek. Ezek is emberek… KŐVÁRI (leveti magát az egyik karosszékbe, Imréhez). Képzeld, ezek a disznók elvitték a vadászpuskámat! Mind az összeset! Hallatlan szemtelenség! Egyszerűen – 68–
Wass Albert
Tavaszi szél
bejönnek a házamba, nehány katona, vagy csendőr, vagy mi a fene, feltúrják az egész házat, még a szekrényeket is kinyitják és a végin elviszik a puskáimat! Hát mit szólsz ehhez?! DREISSIG. Elintézzük azt is, elintézzük. Én már ismerem az új csendőrparancsnokot. Lehet vele okosan beszélni… KŐVÁRI. Mégis disznóság! Mindennek van határa! Végeredményben Európában vagyunk! IMRE (eddig sötéten hallgatott, most két öklével ráüt az asztalra). Hát ott is vagytok! Európában! Ez kellett nektek! Európa! KŐVÁRI (idegesen legyint). Ugyan, ne kezdd már megint… PONGRÁCZ (Dreissighez). És gondolja, hogy pénzzel sikerül? DREISSIG. Hát persze! Nyugodtan bízza rám. Majd én… (Jelentős mozdulat.) IRMA (sietve bejön, nagyon elegáns). KŐVÁRI (felugrik, kezet csókol). Kezit csókolom, méltóságos aszszony! Képzelje mi történt nálam! Házkutatást tartottak és elvitték a vadászpuskámat! Felháborító! IRMA. Mért nem jelenti fel őket? KŐVÁRI. Éppen azt akarom. Azt hittem még itt találom a generálist. IRMA (közben csókra nyújtja a kezét Pongrácznak és Dreissignek. Imréhez). Itt volt? (Meglátja Imre sötét arcát, hirtelen átváltozva, felsóhajt.) Persze. (Kővárihoz.) Nagyon kedves ember a generális, forduljon csak egészen nyugodtan hozzá. Majd én is megemlítem neki. KŐVÁRI (hálásan). Igazán nagyon kedves, kezit csókolom. PONGRÁCZ. Engem meg internálni akarnak! Hogy még el se mehessek ebből a… DREISSIG (türelmetlenül). Mondtam már, hogy elintézem, csak pénz legyen. Én mindent elintézek. (Imréhez.) Azért is jöttem, hogy megmondjam: ha valamit el kell intézni, én itt vagyok… IMRE (zordul). Köszönöm. Magam intézem a dolgaimat. DREISSIG (sértődötten). Na jó, na jó. Én csak mondom. Azért ha valami mégis volna, én szívesen… HAJDÚ (bejön, a térképhez megy, kezdi leakasztani és összegöngyölni). IRMA. Imre… Imre, kérem! IMRE (a Hajdú mozdulatait nézi mereven). Nos? IRMA. Mikor jön haza? IMRE (nem veszi le szemét a térképről). Nem tudom. IRMA. Ebédre várjam? – 69–
Wass Albert
Tavaszi szél
IMRE (kissé haragosan már). Nem tudom. IRMA (sóhajt. A többiekhez). Borzasztó, milyen ideges… hát én megyek is. KŐVÁRI. Megyek én is, megkeresem a generálist. IRMA. A Transilvániában lakik. (Imréhez.) Imre kérem, ne feledkezzék meg a teáról! A generális ötre nálunk lesz. Utána hangversenyre megyünk! Remélem, a páholyról gondoskodott? IMRE (feláll, a Hajdú mögé megy, aki éppen csavarja össze Magyarország térképét). IRMA (megcsóválja a fejét, újra sóhajt). Jó, majd betelefonálok én a páholyért. De fél ötre feltétlenül jöjjön haza, még át kell öltöznie! (indul) Kővári, jön? IMRE (fölnéz a fali órára). Háromnegyed tizenkettő… (A magáét nézi meg.) KŐVÁRI. Megyek, kezit csókolom. Szervusz Imre. DREISSIG. Megyünk mi is. (Pongráczhoz.) Mennyi idő alatt tudja összeszedni a pénzt? (Mennek az ajtó felé.) IMRE (a hajdúhoz). Igazítsd meg fiam azt az órát. Megint siet három percet. HAJDÚ (kezében az összegöngyölt térképpel az órára, majd Imrére néz). Nem mindegy az már, instálom? IMRE (keményen). Nem! Most még én vagyok a főispán! HAJDÚ (szó nélkül az órához megy, megigazítja). BEDŐ (belép az ajtón, éppen, amikor a többiek kimennek. Keményen, egyenes tartással haragosan. Végignéz a kifelé menőkön). Na, ezt jól megcsinálták az urak! IRMA, KŐVÁRI, PONGRÁCZ, DREISSIG (kimennek). BEDŐ (megfordul és utánuk néz). Ezt meg. (Beljebb jön, Imréhez.) A franc enné meg ezt a világot, de csúfjára fordult! (Megbotránkozva, elképedve.) Még hogy a Nyikulicából főszolgabíró legyen! Főszolgabíró! Sze tanítónak is rossz volt! (Imrére néz, aki az órát igazító hajdúra figyel.) Na, ez megesett velünk. Ez meg. HAJDÚ (leszáll a székről, fogja a térképeket, kiviszi). IMRE (vissza, megy az íróasztalhoz, nehézkesen leül). Üljön le, Péter bácsi. BEDŐ (leül egy bőr karosszékbe, köhint nehányat, lopva Imrére néz). Hát igen. Egyébként… a disznók esznek jól, három hét és készen vannak. A Zsófi bihajat eladtuk, vettünk négy bornyút, abban legalább nő a pénz. A takarmány fogy ugyan, de azért nem lesz baj. Kitelelünk. IMRE. Kitelelünk? BEDŐ. Ki. Kitelelünk. (Jelentősen.) Még mindig kiteleltünk, pedig, hajjaj… az én nagyapám negyvennyolcban… na de hiszen mit beszéljünk, ott vagyunk ma is! A régeni főszolgabírót nem agyonverték? Hogy a nyavalya… s még mi hizlaltuk – 70–
Wass Albert
Tavaszi szél
őket! (dühösen veri a mellét) Mi magunk! Ahelyett hogy tekertük volna ki a nyakukat csirke korukban! KEREKES (benéz az ajtón, aztán bejön félszegen, kopottan). Itt volnék méltóságos uram, ha megbocsát… IMRE (feláll, kezet nyújt). Üljön le tanár úr. (Az órára néz.) Még tizenkét perc van. KEREKES. Méltóságos uram. Azért jöttem, hogy megkérjem méltóságodat: utazzék el. IMRE (döbbenve ránéz). KEREKES. Itthon baj érhetné méltóságodat… IMRE. És ezt maga mondja? Maga is? KEREKES. Sok ellensége van méltóságodnak ezek között. Baj érné… IMRE (sötéten). Hadd érjen! Nincs gyermekem, aki árván maradna! KEREKES. De van. Mindenütt. A magyarok. IMRE (két öklét az asztalra ejti). Magyarok! Hol vannak itt a magyarok? Azok talán, akik részegen ordibálva eldobálják a fegyvert? Vagy akik beállanak csaholó kutyának a zsidók közé? Egy Károlyi gróffal az élükön? Magyarok? (Megvetéssel.) Magyarok…! KEREKES (csöndesen). Mégis magyarok. És, akik hallgatnak, azok… IMRE (gyilkos megvetéssel). Hallgatnak. És nézik ezt az ocsmányság parádéját… ejh… (Indulatosan feláll az asztal mellől.) Hát nem megyek! (Megszólal az asztalon a telefon, gépiesen fölveszi.) Itt a főispán. (Halkabban.) Úgy, maga az Irma. Mi kell? (Megdöbbenve.) Vacsorát adni? Most? (Rekedten.) Tegyen, amit akar. (Lassan leteszi a kagylót, nyögve felsóhajt, végigsimít a homlokán, aztán az órára néz.) KEREKES. Popescu is ellensége méltóságodnak… talán most még el lehetne menni… IMRE (kiegyenesedik, megkeményedik). Elmenni? Igen, azt akarják. Menlevelet is ígértek. Csak menjek. (Öklével az asztalra üt.) Hát nem! Nem megyek el! Itt maradok! (Az ablakhoz lép, kinyitja.) Ott vannak az én hegyeim, látja? Már várnak engem! És ha kell, bujkálni fogok, mint a vadállat! De vadállat leszek! Ott kezdek el mindent elölről, érti? Nem ezekkel, akiknek hiába beszéltem, akiket most úgy korbácsol szét a vihar, mint a szemetet! Nézze, hogy futnak, hogy bújna mindegyik, még az egérlyukba is! Korcs szemét! (A hegyekre mutat, letompított hangon.) Majd ott. Ott elkezdem úgy, ahogy kellett volna kezdeni már régen. Lent. Az apróknál, a nyomorultaknál, a magyaroknál. (Vadul.) Mindenhol ott leszek, mint a garabonciás! Név nélkül, vagyon nélkül, egymagamban! Mint a vérmedve! De ott leszek minden magyar mellett… – 71–
Wass Albert
Tavaszi szél
BEDŐ (egyre ijedtebben figyeli). Nemzetes uram! Mit akar tenni! IMRE (kiegyenesedve, megnőve). Tavaszi szél leszek, mely zúg a völgyeken végig! Fákat dönt és vizeket áraszt! S egy napon kibontja az alvó rügyeket, ha kell erővel is! KEREKES (zokogva a tenyerébe temeti az arcát). IMRE (magához tér, halkabban, de keményen). Engem nem lehet félretenni az útból. Sokan fognak még megbotlani bennem. JÓSKA (benyit). IMRE. Mit akarsz? JÓSKA (zavartan). Úgy gondoltam… csomagolhatok? IMRE (az órára néz, lehajtja a fejét, halkan). Csomagolhatsz. JÓSKA (megfordul, indul). IMRE. Megállj. Csak azt, amit mondok. JÓSKA (megáll). Parancs. IMRE. Bőrruhámat, vadászcsizmámat. A hátizsákba beteszed a csergepokrócot, vadászingeket, s mindent, amit a vadászathoz szoktam. Érted? JÓSKA. Értettem, instálom. IMRE. Kikészíted a bundabekecset. Előszeded a puskát, tarisnyát, vadászkést, kisbaltát. Várj. Azt a rongyos zöld kalapot, azt a régit. Tudod melyiket? JÓSKA. Tudom, instálom. IMRE. Minden töltényt, amit találsz a fiókban. JÓSKA. Értettem. IMRE. Eridj. JÓSKA (zavartan). Egyéb nem kell, instálom? IMRE. Nem. Végezd, ahogy mondtam. JÓSKA. Értettem. (Indul.) IMRE (hirtelen utána szól). Jóska! JÓSKA. Parancs. IMRE (kihúzza az íróasztal fiókját, kivesz belőle egy köteg bankót). Gyere ide. JÓSKA (oda megy). IMRE (nyújtja neki a pénzt). Fogjad. JÓSKA (csodálkozva). Mit tegyek vele, instálom? IMRE (nézi, aztán melléje lép, vállára teszi a kezét). Eridj haza Jóska, Haza a faluba. Érted? – 72–
Wass Albert
Tavaszi szél
JÓSKA. Értettem, instálom. IMRE. Ezen a pénzen vedd meg azt a földet. Tudod melyiket? Azt a negyven holdat. A domb alatt. JÓSKA (riadtan és elképedve). Azt, a domb alatt? IMRE. Azt. Vedd meg, írasd a nevedre. Vagy a fiaid nevire. Neked adom. JÓSKA (áll, nézi a pénzt, nézi Imrét, aztán lassan elfordul, kezét a szeméhez emeli). IMRE. Most eridj, csomagolj. Telik az idő. JÓSKA (könnyes szemekkel Imrére néz, hirtelen a keze után kap, hogy megcsókolja). IMRE (elrántja a kezét, keményen). Végezd, amit mondtam! JÓSKA (visszazökkenve). Igenis! (Indul, a szoba közepén megáll, visszafordul.) De instálom, mivel érdemeltem…? IMRE (keményen). Nem a te dolgod! Eridj! JÓSKA (csöndesen). Értem, instálom. És ha nem is szabad megköszönni, azért itt bent… IMRE (szigorúan ránéz). JÓSKA (gyorsan megfordul, sóhajt, kimegy). IMRE (fölnéz az órára). Sietsz, de nagyon sietsz. (Kihúzza a fiókot, kivesz egy levelet.) Még van valami, amit el akarok intézni. Helyrehozni, pótolni egy mulasztást, amennyire lehet. (Kerekeshez) Tanár úr, magának mi a terve? KEREKES. Hogy értsem ezt, méltóságos uram? IMRE. Úgy értem: hova megy? A többi menő között? Hogy a maga kis sültjét menteni tudja ebben a nagy tűzben? Budapestre talán? Vagy Pécsre? Debrecenbe? KEREKES (sóhajtva). Sehova méltóságos uram. Itt maradok. IMRE. Itt? Hol? KEREKES Nyugdíjas tanárember vagyok, öreg is, meg fáradt is. De a régi kollégiumot, ahol esztendőkön át tanítottam, s ahol egykor magam is tanultam, annyian hagyták el ezekben a napokban, fiatalok, erősek, egészségesek… hogy én újra visszatértem és ma ismét tanítok. Talán, akik ma a padokban előttem ülnek, kis buksi fejek, megélik még egyszer azt, amit én elvesztettem. S rajtuk keresztül én is… IMRE (lassan feláll, Kerekeshez megy, megöleli). Köszönöm tanár úr. (Egy pillanatig úgy állanak, aztán Imre visszatér az asztalhoz, Kerekes elfordul és szemüvegét törli).
– 73–
Wass Albert
Tavaszi szél
(Nyílik az ajtó, két piszkos, borzas ember belép, behoznak egy összegöngyölt papírt. Nem is köszönnek, semmit sem szólnak, csak körülnéznek a szobában, aztán a falra fölakasztják Nagyrománia új térképét, amelyiken Erdély kékkel behúzva jelzi, hogy Romániához tartozik. A két ember az ablakokhoz megy, megvizsgálja, hogy rendben vannak-e, megnézik a kályhát, a szekrényt, aztán szó nélkül újra kimennek.) IMRE (sötéten, döbbenve nézi őket). KEREKES (halkan). Gyalázat… meg se várják… BEDŐ (a térkép elé áll, haragos-vörösen). Há ez mi? Hogy a nyavalya… na nézz te ide! IMRE (két öklével az asztalra csap, keményen). Péter bácsi! BEDŐ. Parancs! IMRE (fölemeli a levelet). Ez a levél itt, az én utolsó akaratom. BEDŐ ÉS KEREKES (ijedt mozdulatot tesznek). IMRE. Na nem. Ne ijedjenek meg. És főleg ne pazaroljuk az időt fölösleges beszédre, mert (az órára mutat) drágán mérik. Tudom, hogy mit akarok. Ez itt közjegyző előtt aláírt ajándékozási okmány. Az áll benne, hogy Tomori Imre a birtokát, szántóföldjeit és erdőit, házát és mindenét, amije van: Bedő Péter unokáinak ajándékozza, hat egyenlő részben. BEDŐ (elképedve). Nemzetes uram! Az Istenért, mi ezt?! IMRE (fölemeli a kezét). Mondottam, hogy rövid az idő. Nehány perc mindössze. Bedő Anikó gyermekei egyenlő arányban osztoznak a birtokon. Ez az utolsó kívánsága Tomori Imrének. BEDŐ. De…! IMRE. És még egy: tanulják meg szeretni az erdőt és a földet. A madarakat, az állatokat és majd így rendre… az embereket. El ne vigyék őket a föld mellől és az erdő mellől, mert csak az ad erőt az ember lába alá, a föld. Tanulják meg, hogy az élet csak a földdel együtt élet és hogy mindennek a világon gyökere van. Az embernek is, a családnak is, a nemzetnek is. Orvosolni nem az ágak hegyét kell, hanem a gyökeret. JÓSKA (be). Becsomagoltam, instálom, parancs szerint. IMRE. Jó. A hátizsákot vidd a kocsira. A többit hozd be. A kutyát is. JÓSKA (tétován). Instálom… IMRE. Eridj. JÓSKA (szomorúan el). – 74–
Wass Albert
Tavaszi szél
KEREKES. De méltóságos uram! BEDŐ. Mi lesz ebből?! IMRE. A kocsit, Péter bácsit, meglelik holnap a Donka patak torkánál, fölborulva, ott ahol az út Istenszékre föltér. Akkor már nem lesz többé Tomori Imre. (Fölegyenesedve, kis mosollyal.) Csak én! KEREKES (kínlódva). Kell ez? IMRE. Kell. BEDŐ (bólogatva, bölcs szomorúsággal). Kell. Így van jól, tudom. S én ügyelek majd a földre, úgy továbbra is, mintha gazdámat szolgálnám benne. S ha én nem leszek, unokáim is úgy. IMRE. Gazdájukat is szolgálják, igen. Mind gazdát szolgálunk: a nemzetet! JÓSKA (bejön, hozza a puskát, bekecset, botot, vadásztarisnyát. Mellette a kutya). IMRE (ránéz, aztán Kerekeshez). Búcsúzunk tanár úr. Neveljen kis magyarokat nagy magyarokká. (Megöleli.) ROMÁN HIVATALNOK (bejön, szemtelen arccal, írást nyújt át). A domnu Prefect küldi domnu Tomorinak. Ezzel ma még elhagyhatja Romániát. (Jelentősen.) Holnap már nem! IMRE (átveszi az írás, az órára néz, gúnyosan). Milyen pontosak vagytok. ROMÁN HIVATALNOK (az íróasztalhoz megy, kihuzigálja a fiókokat). IMRE (nézi az írást). Menlevél Tomori Imre számára, egyszeri utazásra, Romániából Magyarországba… (Kitörve, dölyfösen.) Fütyöl reátok Tomori Imre! (Az írást négyfelé tépi és a földre dobja.) ROMÁN HIVATALNOK (elképedve). Uram! Újat nem ad a prefectus úr! IMRE (Bedőhöz lép, megöleli). Találkozunk még, Péter bácsi! (Átveszi Jóskától a bekecset, magára kapja, tarisnyát, puskát, botot.) JÓSKA. Nemzetes uram… hadd menjek én is…! IMRE. Mit mondtam neked?! A föld! Ez a parancs! (Kezet nyújt Jóskának.) JÓSKA (kihúzza magát, keményen, katonásan és keményen kezet ad). Értettem, instálom! IMRE (kiegyenesedve áll, szeme körülfut a szobán). Úgy búcsúzom ettől a szobától, mint laktanyájától a katona, aki harctérre indul. Sokat tanultam itt! (Románhoz, fenyegetően.) Jól vigyázzon, aki a helyemre jön, mert kísértetekkel találkozik! (Nehány lépést tesz az ajtó felé, hirtelen megáll, megfordul. Bedőhöz és Jóskához, vadul.) A láncos kutyákat eresszék szabadon! Hadd marjanak kedvükre ezután! (Abban a pillanatban ütni kezdi az óra a tizenkettőt. Mind döbbenve az órára néznek. Úgy állnak egy pillanatig. Akkor Imre hirtelen lehajol, letépi a kutya – 75–
Wass Albert
Tavaszi szél
nyakáról a nyakravalót és odadobja a román hivatalnok elé. Gyorsan megfordul, döngő léptekkel kimegy, bevágja az ajtót.) (Mind döbbenve néznek utána. Az óra üt tovább.) BEDŐ (halkan, súlyosan). Na Isten, most megmutathatod! (Szín elsötétül, csak az óra üt tovább.)
UTÓJÁTÉK (Az első kép színhelye: havasi tisztás. Sötét van még, de már a hegyek fölött dereng a hajnal. A tűz kialudott. Vén Imre elnyújtózva fekszik, felkönyökölve. Fiatal Imre a fatönkön ül és a szürkületbe bámul.) VÉN IMRE. Így volt. És még sok minden, ezután. De azt már tudod, te is. Éltünk. Ahogyan lehetett. De megmaradtunk, szépen. Nem fönt. Nem! Lent maradtunk meg. Egészen lent, mert ez a fontos. A gyökér. FIATAL IMRE. Nehéz vót. VÉN IMRE. Nehéz. De az unokák, látod, azok igen. Azok már sok mindent másképpen csinálnak! Tudják a törvényt és bírják a sorsot. Pedig most se könnyű, amért fölvirrad! FIATAL IMRE. Hát nem. Nem könnyű. VÉN IMRE. És a bajok megvannak mostan is. Csak többen látják! S ez nagy dolog! FIATAL IMRE (elgondolkodva). S maga Apó, miért nem ment vissza, mikor lehetett? VÉN IMRE. Miért? Hát tudod… ezt nem olyan egyszerű megmondani. Vagy megérted, vagy nem. Az ember: ember. És az erdő… FIATAL IMRE (bólint). Az erdő. Tudom. VÉN IMRE. Te itt hagynád? FIATAL IMRE. Itt! Na nem örökre… csak úgy…
– 76–
Wass Albert
Tavaszi szél
VÉN IMRE. Csak úgy… azt nem lehet. Csak annak lehet, aki félember. Az oszthatja magát. Abból jut ide is, oda is. Az egész ember, az csak egy. Vagy itt, vagy ott. FIATAL IMRE (kis szünet után). De ha mindezt így elmondaná, ahogy nekem elmondotta, ott lent, az uraknak… VÉN IMRE. Fiatalok, nem értenék meg. Te sem érted egészen. FIATAL IMRE. Én azt hiszem, hogy értem. Csak azt nem értem, hogy miért nem ment vissza, amikor lehetett? VÉN IMRE. Szóval nem érted. FIATAL IMRE. Eltartanák ott lent, úr lenne, talán nagy úr! VÉN IMRE. Nagy úr? Ennél nagyobb? Csak úgy lehettem volna, ha régen-régen nem vétem el az ösvényt. Ha ott maradtam volna Anikónál. FIATAL IMRE. Anikó…? VÉN IMRE. Anikónál. Akkor is lehettem volna az, ami voltam. Még jobban! Még több erővel! Még tisztább szemmel! Mert nem lettem volna egyedül. Rossz egyedül lenni. FIATAL IMRE. Rossz. Amikor tavasz van és áradnak a vizek és a levegőt frissíti valami, akkor rossz nagyon. VÉN IMRE. Akkor könnyű segíteni rajta. Csak egy másik ember kell hozzá. De később. Amikor sárgulnak a fák és hull a levél! Akkor nem elég akárki! Akkor az kell, aki társ! Mert különben nagyon suta az élet. Mint az enyém volt, látod. FIATAL IMRE (sóhajt, aztán hirtelen felüti a fejét). Úr akarok lenni! VÉN IMRE. Úr? Sok van olyan. Ember akarj lenni! FIATAL IMRE. Úr és ember! VÉN IMRE. Ez igen. De ez csak úgy lehetsz, ha a szíveddel kezded az életet. És csak később, később a fejjel! Mert a fej tévedhet, ameddig fiatal. (Kis szünet után.) Keresd meg Imre, Anikót! S vidd magaddal, ha menni akarsz. FIATAL IMRE. Vele nem lehetek úr soha! VÉN IMRE. Csak az úr, akinek tiszta a szíve. A ruha… (legyint) ruhát két nyestbőrért vehetsz a piacon. FIATAL IMRE. Ha elmegyek: úr leszek. S még visszajöhetek, nem? VÉN IMRE. Késő lesz már akkor. (Felül.) Hallod a vizeket? Csak tavasszal zúgnak így. Később soha. FIATAL IMRE (némán a virradatba bámul). VÉN IMRE. Lappantyú szól már, hajnalodik. Érzed a szelet? Onnan jön, túlról. Nyírfa szaga van. Most rügyeznek. – 77–
Wass Albert
Tavaszi szél
(Közben lassan virrad, rózsaszínű fény önti el az erdőt.) VÉN IMRE. Talán eső lesz, fölfele száll a köd s a szél alulról jön. (Feláll.) Megyek. (Szedi össze a holmiját: puskát, tarisnyát.) Aztán… ha nem látnálak többet… Isten megáldjon. FIATAL IMRE. Hova megyen, Apó? VÉN IMRE. Hova? (Kereken mutat a hegyekre.) Hát ide. Hova mehet az ember, ha eltelt fölötte az idő? Ide… meg oda… A földbe. A földből füvekbe, fákba, virágokba… szerte. Mindenbe. (Mélyet lélegzik.) Érzed, milyen jó szaga van a szélnek? Valahol ibolya van, sok-sok ibolya. Ott túl, a nyírfák alatt. S mikor az ibolya a nyírfarügy szagával összekeveredik… (Nagyot lélegzik újra.) Na, Isten áldjon. S aztán… amiket mondtam, ne feledd. (indul jobbra) FIATAL IMRE (hirtelen utána szól). Apó! VÉN IMRE (Megáll). Na mi-a? FIATAL IMRE. Csak azt kérdezem: ha újra elkezdhetné, hogyan csinálná? VÉN IMRE (lehajtja a fejét, halkan, szinte magának). Hogyan csinálnám? Kit tudja azt. Az ember, ha fiatal, másképpen látja a dolgokat. (Kolompszó hallatszik, ahogy egy nyáj legelni megindul, s utána mindjárt Anikó énekel.)
„Tavaszi szél vizet áraszt virágom, virágom… Minden madár társat választ, virágom, virágom…” (Az ének alatt hirtelen világosabb lesz a reggel.) VÉN IMRE. Hallod? FIATAL IMRE (lassan a furulyája után nyúl, szájához emeli és kísérni kezdi az éneket). VÉN IMRE (nehány pillanatig még áll, mosolyogva nézi fiatal Imrét, bólogat, aztán halkan mondja a dal szövegét): „Minden madár társat választ, / virágom, – 78–
Wass Albert
Tavaszi szél
virágom” (az erdőben megszólal a kakukk) lám, még a kakukk is…! (Mosolyog és halkan, lábujjhegyen jobbra elmegy.) (A kolomp és a dal lassan halkulni kezd, majd egészen elhalkul, ahogy a nyáj lassan odébb haladt. Már csak Fiatal Imre furulyázik egyedül.) FIATAL IMRE (hirtelen észreveszi, hogy egymaga van s az ének sem hallatszik. Abbahagyja a furulyázást. Körülnéz). Apó? Na mi-a? Elment? (Bámul kereken a tisztáson, hirtelen feláll a rönkről. Szeme megakad a kalibán. Mereven nézi, sokáig. Lassan megindul feléje. Megint megáll. Szájához emeli a furulyát, halkan belefúj, de hamis a hang. Elkapja szájától. Nézi a furulyát, aztán a kalibát. Kereken néz, figyeli a tisztást. A kakukk újra megszólal, hevesen, gyorsan, mint tavaszkor szokott. Hirtelen mozdulattal eldobja a furulyát és lábujjhegyen, gyors kis ugrásokkal megindul a kaliba felé. Az ajtó előtt megtorpan, visszanéz. Áll nehány másodpercig, aztán megfordul, megkeresi a fű közt az eldobott furulyát. Felveszi, megnézi. Gyors mozdulattal zsebre vágja. Aztán öntudatos, nyugodt léptekkel a kalibához megy és felrántja az ajtót.) Jó reggelt kisasszony! Kél már a nap! (Senki sem felel, eggyel beljebb lép) Ébredjen, hallja-e! Itt van a tavasz! (Abban a pillanatban szél zúg végig az erdőn és becsapja mögötte a kaliba ajtaját. A szín üres. A hegyek gerincén abban vérvörösen megjelenik a nap és beragyogja fénnyel a tisztást. A kakukk felrepül a kaliba tetejére és tavaszi lázzal kakukkolni kezd.) Kukuku, kukuku, kukuku… (Függöny.) Wass Albert gépelt kézirata alapján
– 79–
Wass Albert
Tavaszi szél
[A föld és a haza] – RÉSZLET EGY SZÍNDARABBÓL – ELŐJÁTÉK (Erdős hegygerinc. Országhatár. Leeresztett sorompó. A sorompó mellett határoszlop. Egy oldalán fölírás: Magyarország, másik oldalán: Románia. Mögötte útjelző pózna két keskenyebb táblával. A Magyarország felé mutató táblán ez áll: Felsőerdélyfalva 2 km. A másikon: Alsóerdélyfalva 2 km. Holdvilágos, hideg téli éjszaka. A hólepte fák között csak a sorompó, a határoszlop s a sorompó alatt áthúzódó behavazott út jelent valami életet. Két határőr katona, egy öreg és egy fiatal, a sorompó előtt tüzet szít.) ÖREG KATONA. Na így, na. Egy kis meleg csak kerekedik ebből. (Fújja a nyers fát, hogy lángra lobbanjon.) FIATAL KATONA. Ennek a télnek sem lesz vége soha. ÖREG KATONA. Nem a nyavalyát. Hozd csak ide azt a másik ágat is, hadd legyen kéznél. (Fújja a tüzet, mire lángolni kezd.) Úgy na. Mindennek vége vagyon egyszer. A télnek is. Mindennek. FIATAL KATONA (odahúzza a heverő ágat). Na talán mindennek mégsem. Például a világnak soha sincsen vége. ÖREG KATONA. Nem tudom. (Melengeti a kezeit, piszkálja a tüzet.) Tudom fiam. Mikor olyan gyermek voltam, mint te, még én sem tudtam. De most már tudom. FIATAL KATONA (hosszabb hallgatás után). Maga hova valósi? ÖREG KATONA (a táblára mutat). Én éppeg ide ni. Felsőerdély-falvára. FIATAL KATONA. Sze akkor maga nemcsak a hazáját őrzi itten, hanem az otthonát is! ÖREG KATONA (komolyan lassan). Úgy van, ahogy mondod. Éppeg úgy. A hazámat s az otthonomat. Ezt őriztem mindig, amióta vagyonk. (Szünet.) Mert ez a kettő… tudod… ugyanegy. FIATAL KATONA. Ugyanegy? ÖREG KATONA. Az hát. Ugyanegy. Régen is éreztem vót, hogy ez a kettő erősen közel esik egymáshoz… de aztán… mikor a nagy nyomorúságok jöttek… akkor – 80–
Wass Albert
Tavaszi szél
egészen világosan megéreztem, hogy ez a kettő nem lehet kettő. Ez a kettő egy kell, hogy legyen. Az otthon, meg a haza. S úgy is vagyon. FIATAL KATONA (elgondolkozva). Akkor… azt mondja meg… hogy van az annak, aki odaát van. (A táblára mutat.) Az egyik tábla szerint otthona s a másik szerint mégsem a hazája?… ÖREG KATONA. Hát ez az éppen. Mert az otthona is és a hazája is egy helyben vagyon. Azon a táblán, látod. A másik tábla ott, az semmi. Az nem számít. Azt emberek csinálják. Az olyan csak, mint a felhő. Jön, nyomja a földet, keseríti, nyomorgatja, aztán elfújja a szél s kész. De a főd, az megmarad. S az az otthon és az a haza. FIATAL KATONA. A főd? ÖREG KATONA. Az. FIATAL KATONA. S hát… az olyannak, akinek nincsen fődje… annak hazája sincsen?… ÖREG KATONA. A főd… az nem olyan, mint egyéb. Az nem attól függ… hogy kié… hogy kinek a nevire írták a telekkönyvben… FIATAL KATONA. Hát? Mitül? ÖREG KATONA. Mitül? (Szünet.) Te hunnan vagy? FIATAL KATONA. Alföldrül. Nyíregyháza mellül. ÖREG KATONA. S mi vagy odahaza? FIATAL KATONA (kicsit szégyenkezve). Hát… éppen sok nem vagyok… csak … cseléd… cseléd vagyok… az uradalomnál… ÖREG KATONA. Főded, az nincsen? FIATAL KATONA. Az nincsen… nincsen… ÖREG KATONA. Házad se? FIATAL KATONA. Az se. ÖREG KATONA. Hát azért… azért érted meg olyan nehezen… akinek fődje van, az hamarabb megérti… akinek nincsen, az lassabban… de azért az is megérti. FIATAL KATONA (búsan). Én nem értem. ÖREG KATONA. Várj. Hadd mondom el… úgy, ahogy gondolom. Ahogy érzem, hogy kell legyen ez a dolog. Várj… (Hosszú szünet. A tüzet nézik, mely senyvedve sistereg. Szél zúg a fák között, valahol messze vonyít egy farkas.)
– 81–
Wass Albert
Tavaszi szél
FIATAL KATONA. Ha! Megint szól a beste… ÖREG KATONA. Szól. Nagy a hideg, azért. (Szünet, csak a szél zúg s apró pelyhekben havazni kezd.) ÖREG KATONA (lassabban). Mikor… úgy jártál a földeken… odahaza… a gazdád földjein… mint családember… s úgy tavasz felé volt… mondjuk… törökbúzavetés ideje… s úgy mentél a borona megett… csak mentél… s eszedbe jutott… hogy egyszer gyermek vótál… s ott valahol, a közelben, ez meg az történt… s úgy elnézted a helyet, ahol történt… nem éreztél valami… valami olyan érzést… valami olyan melegítő érzést… mintha mondjuk édesanyádot látnád, aki meghótt…? FIATAL KATONA. De… ÖREG KATONA. S mikor úgy… mondjuk a borona után haladtál szépen s a nap sütött, langyosan, jó melegen… és azok az apró küsded madarak csüvikeltek és vickándoztak… azok a billegetők, meg pacsirták, meg egyebek… nem érezted-e… hogy valahonnan belülről… mintha úgy elindulna valami… és úgy szeretne kifokadni.. mint a forrás… mint a … a virág a fődbül… és egyszerre csak nótázni, vagy fütyörészni köllött? FIATAL KATONA (csodálkozva). De… de…! ÖREG KATONA. És… ahogy a főd… a főd úgy omlott a borona megett… puhán… és alig… alig göröngyösen… csak úgy… nem hajoltál le vajegyszer… nem vetted a kezedbe… nem morzsolgattad az ujjaid között… a fődet…? A langyos, puha fődet…? FIATAL KATONA. Igen… igen… úgy volt az éppen… ÖREG KATONA. És mikor… ott volt a kezedben… a főd… a súlyos, zsíros, fekete vagy barna főd… olyan puhán… olyan… olyan szépen volt ott… a kezedben…nem jött soha… hogy a szádba vegyed… hogy a nyelveddel forgassad… hogy az ízét… a drága jó főd-ízét magadba szíjjad…? FIATAL KATONA (lelkesen). De…! Éppen ahogyan mondja! ÖREG KATONA. Látod. Pedig nem is a te főded vót. FIATAL KATONA (hosszabb szünet után, szomorúan). Hát… bizony nem az enyém vót. ÖREG KATONA. Látod. A falu sem a tiéd. Egy ház sem a tiéd benne… s mégis… ha most haza mehetnél… abba a faluba… a falutokba… éppen úgy örvendenél neki te is… mint az, akié a főd…meg a ház…meg minden… telekkönyv szerint…
– 82–
Wass Albert
Tavaszi szél
(Új ágakat rak a tűzre, a láng fellobog, megvilágítja az arcokat.) ÖREG KATONA. Így van ez. Mert az a falu neked otthonod s az a főd… az a hazád. Azért. FIATAL KATONA. Maga… maga… milyen szépen tudja mondani ezeket… az ember ríni szeretne… ÖREG KATONA. Az embör megtanulja. Megtanulja lassan. Ezt s azt. Ami az élet. Az emböri élet. Én sem tudtam mindig. Mögtanultam. FIATAL KATONA. Megtanulta…? ÖREG KATONA. Meg. Lassan. FIATAL KATONA. Maga sokat tanult, ugye? ÖREG KATONA. Tanultam. Ezt s azt. Amit kölletett. FIATAL KATONA. Jó oskolájuk lehetett. Itt, ebben a faluban. Felsőerdélyfalván. Jó mesterük. ÖREG KATONA. Jó oskolánk vót. A nyomorúság. Jó mesterünk is. Az atyaisten. FIATAL KATONA. Az atyaisten? ÖREG KATONA. Az. Az atyaisten. Aki a világot s a münk dolgainkat kormányozza. FIATAL KATONA (hitetlenül). S attól tanult maga? ÖREGKATONA. Attul. Nehéz tanulás vót. FIATAL KATONA. Nehéz? ÖREG KATONA. Nehéz. Nyomorúságos. FIATAL KATONA. S miket tanult tülle? ÖREG KATONA. Sokat. Nagyon sokat. (Piszkálja a tüzet, majd előveszi a pipát s tömni kezdi.) Mögtanultam, hogy mi a haza. Aztán mögtanultam, hogy mi az igazság. Meg hogy mi a böcsület. Meg hogy mi a hűség. S hogy miképpen lehet szolgálni mindezeket együtt. FIATAL KATONA. Miképpen lehetne ennyi mindent egyszerre szolgálni? ÖREG KATONA. Munkával. FIATAL KATONA. Munkával? ÖREG KATONA. Azzal. Böcsületes munkával. FIATAL KATONA (hitetlenül). Egyszerre szolgálni Istent, hazát, böcsületet, igazságot, hűséget s csak így, egyszerűen, munkával? Hiszen akkor ez így könnyű volna!
– 83–
Wass Albert
Tavaszi szél
ÖREG KATONA. Ez? Bizony, ez nagyon nehéz. Nagyon nehéz. Amíg az ember megtanulja. FIATAL KATONA. Miért? Sze dolgozni mindenki tud? Mindenki dolgozik… ÖREG KATONA. De hogyan dolgozik. S mért dolgozik. Ezt köll megtanulni. FIATAL KATONA (rövid idő után). S maga hogyan tanulta meg? ÖREG KATONA (gyújtja a pipát, parazsat kapar, pöfékel). Annak hosszú a meséje. Hosszú. S keserves. FIATAL KATONA. Elmondhatná… ÖREG KATONA (eligazítja magát, fújja a füstöt). Hosszú történet ez… FIATAL KATONA (biztatva). Az éjszaka is hosszú… ÖREG KATONA. Hát… elmondhatom… FIATAL KATONA (tesz a tűzre, majd várakozással). Mondja… ÖREG KATONA. Hát… ez úgy vót… itt születtem, ahogy már mondottam, ebben a faluban… Felsőerdélyfalván… apám gazdaember vót, háza, telke, belsősége a harminc hold fődje… jó fődje… mezőségi… Kemény, nyakas ember vót szegény apám… büszke, rátarti asszony az édösanyám… jó módban vótunk… magunk dógoztuk a fődet, egy cseléddel s ha meggyűlt a munka, jöttek segíteni a szomszédok…néha napszámosok, részesők… Ott nőttem föl. Előbb libákat őrizgettem, majd a malacokat… később segítgettem apámnok a mezőn… azután elvittek katonának, három esztendőre… Apám már akkor öregedni kezdött… a jómód is megártott néki, meg… meg az öregség is… aztán jött a baj… Míg én katona vótam, román cselédet vett apám a házhoz. (Függöny lassan össze, nézőtér sötét marad. Aztán a függöny újra szétmegy, s kezdődik az első felvonás.) Erdélyi Helikon, 1942
– 84–
Wass Albert
Tavaszi szél
Csillag az éjszakában KARÁCSONYI JÁTÉK SZEMÉLYEK I. BÚJDOSÓ, János, fiatal II. BÚJDOSÓ, Kuvasz Péter, középkorú III. BÚJDOSÓ, Marci bácsi, fehérszakállú öregember BOLOND LÁNY WEINER, WEINERNÉ és a GYERMEK Leányének, Férfikórus (SZÍN: HAVAS HEGYGERINC, FENYVESERDŐK KÖZÖTT. FEKETE ÉJSZAKA. KICSIKE RŐZSETŰZ MELLETT HÁROM RONGYOS MAGYAR. FATÖNKÖKÖN ÜLNEK.) I. BÚJDOSÓ (fiatal). Ha láttátok volna, hogyan ugrándozott Andriska az örömtől, amikor meglátta a karácsonyfát! A réztrombitát, a kicsi csizmát, föstött falovat…! Aztán együtt énekeltük mind az egész család, hogy „Mennyből az angyal…” II. BÚJDOSÓ (középkorú, marcona. Haragosan felpattan a fatönkről, amin űl és a kezében levő baltát belevágja a fagyott földbe). Hallgass már, az Isten is megáldjon! Megbolondítod az embert az örökös beszéddel! (Haragosan el hátra.) I. BÚJDOSÓ (zavartan néz utána). Ennyije se legyen az embernek karácsony estéjén? Hogy bár emlékezzék? III. BÚJDOSÓ (fehérszakállú öregember). Négy fiát ölték meg neki is a muszkák, azért sajog úgy minden szó, ami rájok emlékezteti. Folytasd fiam. Beszéld ki magadból. Egyiknek így kívánja a természete, másiknak úgy. I. BÚJDOSÓ (sóhajt). Talán neki van igaza, Marci bácsi. Bolond dolog arról beszélni, ami eltelt és nem jő vissza soha. Pedig be szépen kacagott az én kicsi Andriskám, amikor meglátta azt a buta föstött falovat! Ha maga hallotta volna azt a kacagást! III. BÚJDOSÓ. Milyen színűre volt föstve? I. BÚJDOSÓ. Pirosra! Ez volt a kedves színe a gyereknek! Égő piros, mint a feslő rózsa! (Hirtelen elkomorodik.) Vagy mint a kiontott vér…
– 85–
Wass Albert
Tavaszi szél
III. BÚJDOSÓ. Isten nyúgosztalja őket, János! Feleségednek, kicsi fiadnak talán jobb így, hogy nincsenek közöttünk. Nehéz lett a világ, János. Nem való asszonynak, gyereknek… (Sóhajt.) MESSZIRŐL LEÁNYÉNEK.
„Anyám, anyám… édesanyám… hol van az én édösapám…? Kiment fiam a mezőre, vadvirágos temetőbe…” (Kalotaszegi ballada.) II. BÚJDOSÓ (visszatér egy öl gallyal, amit lelök a tűz mellé. Morcosan). Már megint itt kísért ez a bolond leány. Csak éppen ő hiányzott! (Leül az előbbi rönkre.) KÖZELEDŐ LEÁNYÉNEK.
„Anyám, anyám… édesanyám… hol van az én édesbátyám? Kiment fiam a mezőre, vérvirágos harcmezőre…” III. BÚJDOSÓ. Mért nem mondod meg Péter, úgy, ahogy van? Hogy szakad meg a te szíved is, mert eszedbe jutott, hogy karácsony van? Haragba zárkózol, ahelyett, hogy könnyítenél magadon egy kis visszaemlékezéssel. II. BÚJDOSÓ. Könnyítsek magamon? Annak csak egy módja lenne, Marci bá’! Ha ezt a baltát itt beleverhetném mindazoknak a fejébe, akik ránk hozták ezt a pogány veszekedett világot! BOLOND LEÁNY (kezében kis csupasz fenyőfát hozva, lassan jön. Énekel).
„Anyám, anyám… édesanyám… felleg borong a hegy ormán…! Kicsi fiam, ne félj tőle, bújdosóink szemfödője…” II. BÚJDOSÓ (ráordít). Hallgass! BOLOND LEÁNY (csodálkozva). Békességes jó estét pásztorok! Megszületett–e már a kicsi Jézus? II. BÚJDOSÓ. Meg is hótt már azóta. El is feledte a világ. III. BÚJDOSÓ (helyet csinál maga mellett). Ülj ide, Veron, a tűzhöz.
– 86–
Wass Albert
Tavaszi szél
BOLOND LEÁNY (maga elé tartja a szomorú kicsi fenyőfácskát). Láttátok a karácsonyfámat, pásztorok? Csupa fényes gyertya! Aranyalma, ezüstdió, kicsi réztrombita…! I. BÚJDOSÓ (vad epekedéssel). Hol a kicsi réztrombita?! Mutasd?! BOLOND LEÁNY. Nem látod? I. BÚJDOSÓ (hosszú szünet után lassan magába roskad). Látom. Bocsáss meg, Veronka. BOLOND LEÁNY. Mi bajod van, szegény pásztor? Fáj valami? I. BÚJDOSÓ. Ne mond többet, hogy kicsi réztrombita… (Lehajtja a fejét.) BOLOND LEÁNY. (Egyikről a másikra néz, majd kérdőleg a homlokára mutat az ujjával, mintha azt kérdezné: bolond szegény?) III. BÚJDOSÓ (bólint, hogy igen). (Messziről tompa kongatás hallatszik, mint amikor odvas fát vernek baltafokkal. Egyszerre mind fölfigyelnek.) II. BÚJDOSÓ (fölpattan a rönkről). A pósta! BOLOND LEÁNY (pánikszerűen). Valami baj van? Ég a falu?! II. BÚJDOSÓ. Hallgass! III. BÚJDOSÓ. Légy csöndben, Veron. Ez a bújdosó-pósta. Űlj ide a tűzhöz… HANG AZ ÉJSZAKÁBAN (egy messzi hegygerincről). Hóóó-hahóó! Bújdosópósta jött a havasba! Népek figyeljetek! Hóóóó-hahóóó! (Kongatás megint.) BOLOND LEÁNY. Valaki kiáltott…! III. BÚJDOSÓ. Űlj le, Veron. BOLOND LEÁNY (lassan leűl, a fácskát mereven tartja a kezében). BÚJDOSÓK (mereven figyelnek az éjszakába). HANG. Hóóóó-hahóóó! Madéfalváról üzeni a pósta Albert Istvánnak: édesapja, Albert Dénes, meghalt a fogságban! III. BÚJDOSÓ. Isten nyúgosztalja. HANG. Köbteleki Dávid Mózes tudja meg, hogy Elek fia megszökött a bányamunkából s szerencsésen átjutott a határon! I. BÚJDOSÓ. Segítse az Isten, akárki fia is! HANG. Terebes Jánost Csíkszentlélekről kényszermunkába vitték, Bükkösi Ferencet feleségestől félholtra verték s börtönbe hurcolták, mert törökbúzát rejtegettek a széna között. Kormos Ignác egy esztendőt kapott, Ártó Lajos – 87–
Wass Albert
Tavaszi szél
másfélévet, Bús János másfél évet, Sánta Szabó Béni két esztendőt, Balog Ábris két esztendőt, Fileki Samu két esztendőt, Gergő Mózsi két esztendőt, mert nem szolgáltatták be minden termésüket. Kicsi Dombi Annát halálra kínozták, mert igazságért imádkozott az iskolában s apját-anyját elhúrcolták oroszföldre, örökös rabmunkára…! II. BÚJDOSÓ (csikorgó fogakkal). Meddig tűröd, Isten? HANG. Weiner elvtárs urat, ki pártmegbízott volt Maroshévizen, állásából elmozdították, mert megtagadta az asszonynépre vonatkozó kényszermunkaparancs végrehajtását. Családjával együtt megszökött s népellenes bűnösség miatt halálra keresik! II. BÚJDOSÓ. Úgy kell a disznónak! Cimborált velük, hogy mentse a magáét s lám csak sorra került! III. BÚJDOSÓ. Isten nem ver bottal. (I. és II. Bújdosó visszaülnek előbbi helyeikre.) I. BÚJDOSÓ. Újra fogságba vittek egy rakást. S még mindég nem történik semmi. II. BÚJDOSÓ. Mi hogy történjék? Sorra megdöglünk s vége! I. BÚJDOSÓ. S azok, akiknek sikerült kiszökni? Akik kijuthattak a szabad világba? Nem lármázzák föl a népeket? II. BÚJDOSÓ. Kit érdekel, akinek tömve a hasa, hogy mi történik máshol? Amíg nem az ő házuk ég, nem látják meg a tüzet! BOLOND LEÁNY (mereven néz és előre mutat, föl az éjszakába). Pásztorok! Látjátok az angyalokat? Ott fönt, ott fönt! Meleg szobában puha kalácsot szegnek nagyapóék! Fönt az égben! Oda vitte őket kicsi Jézus azon az estén, amikor égett a falu! Mondtam én, nem megmondtam, hogy oda mentek föl, meleg szobába, kicsi Jézus búbos kemencéje mellé, pityókát sütni forró hamuban! I. BÚJDOSÓ (sóhajt). Pityókát sütni búbos kemence mellett… mikor volt az…! II. BÚJDOSÓ. Hallgass, áldjon meg az Isten, el ne kezd megint! BOLOND LEÁNY. Nagyapó! Nagyapó! Gyűjjön ki a tűzből! Visznek a muszkák! Nagyapó! III. BÚJDOSÓ (szelíden megérinti a leány vállát). Csillapulj lelkecském. BOLOND LEÁNY (összeteszi a kezeit). Édes kicsi Jézus, születésed napján ments meg a gonosztól… küldd el csillagodat örömet hirdetni… s nyújts le egy kalácsot nagyanyó süttéből, egészen kicsikét csak, ekkorácskát… Veronka éhes, nagyapó… III. BÚJDOSÓ. Láza vagyon esment. – 88–
Wass Albert
Tavaszi szél
II. BÚJDOSÓ (keserűen kitörve). Átok essék ebbe a világba, mely arra se jó már, hogy egy ártatlan leányka békésen élhessen benne! I. BÚJDOSÓ (felszökik a rönkről, mereven előre néz). Csönd! Emberek jönnek! II. BÚJDOSÓ (felugrik, fának támasztott puskáját kapja a kezébe). Kommunista kopók jobbkor nem jöhetnek! Kuvasz Péter ma nem fut senki elől! Ma harap! III. BÚJDOSÓ (bundája alól nyugodtan, lassan előhúz egy ócska rozsdás flintát). Tőlem béfejezhessük ezt a világot. I. BÚJDOSÓ (rongyos tarisznyájából kézigránátot vesz elő). Őrizgetek még két kézigránátot az utolsó napra én is. II. BÚJDOSÓ. Hárman vannak. III. BÚJDOSÓ. Csapda is lehet. BOLOND LEÁNY (feláll, kezében a kis fenyőcskével). Három királyok! Jézuskát keresik! II. BÚJDOSÓ. Állj! Ki vagy? WEINER (feleségével és kisfiával jobbról belép). Menekülők! I. BÚJDOSÓ. Weiner elvtárs! BOLOND LEÁNY (az érkezők elé megy). Ti vagytok a három királyok? Kicsi Jézust keresitek? II. BÚJDOSÓ. Kommunistáknak nincsen Jézusuk! Állj félre az útból, leány! WEINER. Jól mondod leányom, Jézust keressük mindannyian, mert bűnösök vagyunk. BOLOND LEÁNY. Bűnös királyok? Bűnös vagy te is, asszony király? S te is, kicsi király? WEINER. Ő nem. Csak én egyedül. II. BÚJDOSÓ (vállon ragadja a bolond leányt). Félre, ha mondom! Ezzel a fickóval számadásom van! III. BÚJDOSÓ. Péter! Tedd le a fegyvert. GYEREK. Anyuka! Fázom! BOLOND LEÁNY (megfogja a gyermek kezét). Kicsi király fázik. Gyere a tűzhöz, jó meleg a tűz, jó puha a tűz. Fölvitte nagyapót az égbe, ahol mazsolás kalácsot sütnek kicsi angyalok! (Tűzhöz vezeti.) III. BÚJDOSÓ. Péter! II. BÚJDOSÓ. Mi-a? III. BÚJDOSÓ. Tedd le a fegyvert, Péter. Asszonnyal van s gyerekkel, ez az ember. – 89–
Wass Albert
Tavaszi szél
II. BÚJDOSÓ. S én?! Én nem voltam asszonnyal s gyerekkel?! (I. Bújdosóra mutat.) S ő?! Meg százan s ezren?! BOLOND LEÁNY. Ülj le, kicsi király, melegedj. Látod a karácsonyfámat? Látod rajta a sok kicsi gyertyát? Aranyalmát, ezüstdiót? GYEREK. Látom! Milyen szép! III. BÚJDOSÓ. Gyűjjenek a tűzhöz, Weiner úr. WEINER. Ha meg akarnak ölni, öljenek meg most. WEINERNÉ (sír). BOLOND LEÁNY. Miért sírsz, asszonykirály? Gyere a tűzhöz, meg kell várjuk, amíg följő a csillag s megmutatja, merre van a Jézus! III. BÚJDOSÓ. Felelj neki, Péter. II. BÚJDOSÓ. Nem vagyunk mink gyílkosok. Ha fegyverrel jött volna s egy tucat pribékkel, az tán jobb lett volna. De így… (Elfordul, a puskát visszatámasztja a fához. Morogva.) Ha itt van, itt van. BOLOND LEÁNY (megfogja az asszony kezét s a tűz mellé húzza). Ide, a tűzhöz… BÚJDOSÓK (visszatelepednek a tűz mellé, Weinerné és a gyerek az öreg bundájára ül a bolond leány mellé, Weiner egyedül marad állva). BOLOND LEÁNY. Miért hallgattok mind? Pásztorok? Királyok? Mért nem énekeltek, amíg feljő a csillag? Nem tudtok énekelni? Mennyből az angyal… GYEREK. Eljött hozzátok… BOLOND LEÁNY ÉS GYEREK.
Pásztorok… pásztorok… Hogy Betlehembe, sietve menve lássátok, lássátok! (Ének megy tovább halk távoli zenekísérettel. Csak a leány s a gyerek énekel, a többi némán mered a tűzbe.) III. BÚJDOSÓ. Hát itt vagyunk, Weiner úr. WEINER. Nagy az én bűnöm, emberek. III. BÚJDOSÓ. Nagy. WEINER. Hamis tanokkal sokunkat megtévesztettek. Hittünk nekik. Hatalmat is adtak. Aztán jöttek a parancsok, rendeletek. Eleinte vakon követtük őket. Tudtuk, hogy szörnyű és aljas, amit kívánnak, de azt mondták, hogy egy szebb és békésebb – 90–
Wass Albert
Tavaszi szél
jövendő miatt van szükség ezekre. Késsel kell fölvágni a kelést is, hogy meggyógyuljon, mondták, fájdalmas a kés, de nincs gyógyulás anélkül. De aztán… rendre láttuk, hogy nem javul semmi. Egyre rosszabb lesz, egyre nehezebb. Egyre több gyílkosság, egyre több pusztítás, egyre több nyomorúság. Kételkedni kezdtünk. Hogy talán csak a vezetőkben van a hiba. Igyekeztünk nem engedelmeskedni mindég. Aztán rájöttünk, hogy a tanokban is hiba van, nemcsak a vezetőkben. Valami hiányzik a tanokból. Valami, ami különbséget tesz ember és állat között. III. BÚJDOSÓ. Isten. WEINER. Isten. (Távoli halk férfikórus a hegyekben.)
Született néktek idvezítőtek jászolban! Jászolban…! WEINER. Hogy az ember nem vadállat. Hogy van valami, ami több mint a parancs. Valami, amit nem lehet megölni, börtönbe zárni, elnémítani. Valami, ami itt van, bent. Mélyen. És hogy az ember vágyik arra, hogy ne úgy nézzenek rá, mint egy vadállatra! Hogy ne féljenek tőle! Hogy… hogy szeressék! Ma már mindenki tudja, hogy a tanok hamisak voltak. Még engedelmeskednek, mert félnek. Mindenki fél. Az is, aki a parancsot adja, s az is, aki engedelmeskedik a parancsnak. Egymástól félnek. Még nem tudják, hogy a tanok már erejüket vesztették s hogy titokban mindenki szívében ott él a vágy egy békés és vidám világ után… ahol nincsenek üldözők és nincsenek üldözöttek. Ahol nincsenek rabok és hóhérok. Nincsenek magyarok, románok, zsidók… csak emberek vannak. Új Magyar Út, 1953. november–december
– 91–
Wass Albert
Tavaszi szél
A lélek útja MISZTIKUS SZÍNMŰ 3 FELVONÁSBAN, 5 KÉPBEN (TÖREDÉK) A Kolozsvári Állami Magyar Színház levéltárában megőrzött példányon a szerző áthúzta A halott ember lelke tervezett címet. (A szerk.) SZEMÉLYEK: FEHÉR fehér csuklyás alak FEKETE fekete csuklyás alak HALOTT Bálint Károly MANÓ Jobboldali szín: („Élő” kávéház) SZŐKE ASSZONY Klári PISTA LULU VIRÁGÁRUSLÁNY KASSZÍRNŐ Manci ÖREG PINCÉR FIATAL PINCÉR FŐÚR IDEGEN ÚR I. FIATALEMBER II. FIATALEMBER Baloldali szín: („Halott” kávéház) BOHÉM PINCÉRFIÚ FŐÚR – 92–
Wass Albert
Tavaszi szél
12 FIATALEMBER ÉS EGY SÁPADT NŐ
ELSŐ FELVONÁS 1. KÉP Fekete drapériával bevont terem – megoldható a függöny előterében is – közbül ravatal, négy magas kandeláberben négy szál egyenes, fehér gyertya ég. Más világítás nincs. Ravatalon a Halott: sápadt, feketeruhás fiatalember. Fejénél áll FEHÉR (fehér csuklyás alak), lábánál FEKETE (fekete csuklyás alak). FEKETE. Leállt a gép. Pihen az üzem. Egy ember meghalt. FEHÉR. Az ember halhatatlan. FEKETE. Artériák és vénák beszüntették a működésüket. A pitvarok s a kamarák pihennek, nyugosznak a billentyűk is: a szív nem él. FEHÉR. Az ember halhatatlan. FEKETE. Az idegszálakon több áram nem hullámzik át: meghalt az érzés. FEHÉR. Az ember halhatatlan. FEKETE. Az agysejtek mozdulatlanok: meghalt a gondolat. FEHÉR. Az ember örökéletű! FEKETE. Lám, lám. Egyszerű gépezet volt és milyen kevés kellett neki, hogy elromoljon: negyedköbcentiméternyi ólomdarab. Lám, lám, milyen nevetséges: elromlott és nem lehet felhúzni többet. Hol itt az örökélet? FEHÉR. A test meghalt, de él a lélek! FEKETE. Lélek? Ez a szó bővebb magyarázatra szorul. Talán ha felvilágosítanál. FEHÉR. Hogy mi a lélek? FEKETE. Úgy van. Hogy mi a lélek. Az a bizonyos nagyszerű valami, amire olyan szörnyen büszke az ember. Mert ne haragudj, ha megvallom, hogy nem látom sehol, se nem az égben, se nem a pokolban, hanem itt, a földön és úgy látszik, valami nevetséges kis baleset történt vele: a tüdeje egyszerűen sztrájkol és önállósította magát a vérkeringése, az agya pedig elaludt, mint valami álmos, öreg szivacs… hát most már igazán kíváncsi vagyok, micsoda szerv az a lélek, ami annyi renitenskedő alkatrész között is nyugodtan tovább él… hol van hát? FEHÉR (kicsit zavartan). Az most nincsen itt. FEKETE. Nincsen itt? Hát hol van? Talán bizony… – 93–
Wass Albert
Tavaszi szél
FEHÉR. Nem. Nem a kék egekben. Nem a mennyországban és nem is a pokolban, mivel ilyenek nincsenek. Atomjaira bontva lebeg a térben. FEKETE. Hogy értsem ezt? FEHÉR. Néhány ház falára rátapadva. Néhány fa törzsére, nehány virág illatára, nehány útmenti kavicsra rátapadva. Néhány ember emlékezetére rátapadva. FEKETE. Ugyan. Talán kapcsoljuk ki mára a romantikát. (Kenetesen.) Néhány ember emlékezetére rátapadva… Ismerjük ezt. Poéták szoktak hivatkozni az ilyen emlékezésre, amikor már rájöttek, hogy nincsen. De mégis: micsoda valami lehet az, ami láthatatlanul így szétbomolhat és mégis él tovább? FEHÉR. Testtelen valami. Cselekedetekben és érzésekben élő valami. A tudatalattiság mélységeiben rejtőző valami, tettek és érzések nyomán, tettek és érzések következményeiben tovább élő és soha meg nem semmisülő valami. FEKETE (hitetlenül). Lélek? FEHÉR. Lélek. FEKETE. A világ anyagból áll és csodák nincsenek. FEHÉR. A lélek is anyag. FEKETE. Anyag? FEHÉR. Akár a villamosság. FEKETE. A villamosság van. Mozog. Dolgozik. Él. FEHÉR. A lélek is van. Érez. Cselekvésre késztet. Érzésből érzésbe, cselekvésből cselekvésbe vándorol. FEKETE (gondolkodva). Na jó… és ha tegyük fel, úgy is lenne: neki, neki mi haszna van belőle? FEHÉR (megdöbbenve). Neki? Hiszen ő az, aki életben maradt. FEKETE. És ez itt akkor kicsoda? FEHÉR. Ez már senki. FEKETE. De hiszen övé az arc vonásai. A homlokán az a keskeny forradás is ott van: gyerekkorában kapta. És az a nyugodt mosoly a szája körül… FEHÉR. Már nem az övé többet. Rá sem ismerne saját magára. FEKETE. Nem. Ezt nem hiszem. FEHÉR. Hát jöjj velem, te mindig kétkedő emberi sötétség, én, a világosság, ma elvezetlek és megmutatom neked egy halott ember lelkét!
– 94–
Wass Albert
Tavaszi szél
2. KÉP (A színpad két egyenlő részre van osztva. Mindkét rész ugyanazt a kávéházrészletet mutatja: egyik oldalon pult, másik oldalon folytatódik a kávéház, onnan hallatszik a zene is. Asztalok, mindkét részben teljesen egyformán elrendezve, elől kis sarokasztal „foglalt” táblával. Jobboldali az „Élő”, baloldali a „Halott” kávéház. Bejárat mindkét részen hátulról, üvegajtó. Először csak a jobboldali rész világos, a baloldali sötét, még nem is látszik, hogy mi. A pultnak támaszkodva két fiatalember beszélget a kasszírnővel. Kevés vendég van, pincérek unottan lézengenek az asztalok között. A pult mellett egy széken álmos virágáruslány. Idő: késő este.) PISTA (belép az üvegajtón, kabátban, kalappal a kezében, egyenesen a pulthoz megy). Szervusztok fiúk… szervusz… hallottátok már?! I. FIATALEMBER. Micsodát? PISTA. Hogy a Karcsi meglőtte magát! II. FIATALEMBER. Bálint Karcsi?! KASSZÍRNŐ. Jesszus! De borzasztó! ÖREG PINCÉR. Tizenharmadik. FŐÚR (jön jobbról, ideges). Micsoda tizenharmadikról beszél maga itt? ÖREG PINCÉR. Tizenharmadik halottunk, amióta itt vagyok. FŐÚR. Kicsoda? ÖREG PINCÉR. Bálint nagyságos úr. FŐÚR. Ejnye… vigyen csak egy feketét annak a kopasznak ott… Ez a Halmi megint nem fizetett. Írjam föl, írjam föl… nem mehet ez így örökre. FIATAL PINCÉR. Ki halt meg? FŐÚR. Nem volt még szerencsénk. VIRÁGÁRUSLÁNY (eddig némán és riadtan figyelt). Első sarokasztal… első sarokasztal… meghalt… és csak ennyi az egész… hát… ennyiből áll… ha egy ember meghal… és aztán vége…? (Jobboldali szín elsötétül, baloldali kigyúl. Ugyanaz a kép, csak a személyek mások. A pultnál divatjamúlt ruhában ül egy feltűnően sápadt nő, vele együtt tizenketten vannak, legtöbbje régiesen öltözve, köztük egy roskadt hátú főpincér és – 95–
Wass Albert
Tavaszi szél
egy tüdőbajos képű pincérgyerek. Mozdulataik fáradtak és vontatottak, valószínűtlenek.) A HALOTT (ugyanaz a ruha, ugyanaz az arckifejezés, ahogy a ravatalon feküdt. A melle közepén nagy piros folt. Hátul belép, szögletes mozdulatokkal. Megáll. Csodálkozva körülnéz, nem is figyelnek rá. Kicsit zavartan). Engedelmet kérek… Bálint Károly vagyok… éltem harminckét évet… igen… ennyit éltem… olyan sokat… és most itt vagyok… MIND (egyszerre). Jó csendet. HALOTT (csodálkozva). Jó csendet? Ez szép köszönés… soha sem hallottam eddig… jó csendet… hát jó csendet akkor… nektek is… (Néhány lépést tesz előre, a sarokasztal felé.) BOHÉM (régi bohémesen öltözött öreg fiú, mindig vígat játszó arc. Felkel valamelyik asztal mellől és hozzá lép). Persze, te még csodálkozol… nem baj pajtás, van már asztalod? HALOTT (a sarokasztalra mutat). Ez itt. BOHÉM. Egyedül ülsz? HALOTT. Én mindig egyedül voltam. BOHÉM (csodálkozva). Annyi között? Hiszen ti annyian vagytok mindig! HALOTT. Az élőket gondolod? BOHÉM. Persze. Azok soha sincsenek egyedül! HALOTT. Nem tudom. Lehet hogy igazad van… tényleg sokan voltunk… és talán azért voltam egyedül… BOHÉM. Üljünk le. Ne félj, itt nem kell rendelni semmit, ha az ember néhány percre le akar ülni… itt nincsen pénz és talán ezért unjuk magunkat néha. PINCÉRFIÚ. Alászolgája Bálint úr, tetszik még emlékezni rám? HALOTT. Persze, hiszen te vagy a kis Gyuszi, aki tüdőbajban… PINCÉRFIÚ. Igen, ezelőtt négy évvel. HALOTT. Emlékszem rád, te hoztad mindig az újságokat. PINCÉRFIÚ. Én azóta is láttam gyakran Bálint urat, de nem tetszett engem észre venni. HALOTT. Nem vettelek észre…? Ne haragudj. PINCÉRFIÚ. Szót sem érdemel kérem, mi megszokjuk az ilyent, meg tetszik látni majd… (El.) BOHÉM (kártyát vesz elő). Akarsz játszani? – 96–
Wass Albert
Tavaszi szél
HALOTT. Nem. BOHÉM. Nem? Hm. Szomorú vagy. Valami fáj? HALOTT. Nem tudom… lehet. BOHÉM. Sirattak? HALOTT. Igen. BOHÉM. Sokan? HALOTT. Na, sokan nem… de mégis. BOHÉM. Volt, aki nem siratott? HALOTT. Hogy érted ezt? BOHÉM. Hát… hogy volt-e olyan, aki nem siratott, pedig kellett volna az illemszabály szerint. HALOTT (hosszú szünet után). Volt. BOHÉM. Az fáj? HALOTT. Az. BOHÉM. Ne gondolj rá… az ilyesmit nem szabad meglátni… hiszen úgyis egyre többen lesznek, akik majd nem siratnak, ha eszükbe jutsz. (Hosszú csend.) HALOTT. Mondd csak! BOHÉM. Mit? HALOTT. Valamit szeretnék kérdezni tőled. BOHÉM. Na mondjad. HALOTT. Azt szeretném csak tudni… hogy most aztán hogy is lesz csak velem… BOHÉM. Micsoda? HALOTT. Hát… az igazságszolgáltatás. BOHÉM. Micsoda igazságszolgáltatás? HALOTT. Hát… hogy is mondjam… én nem úgy jöttem ide, mint más… hanem… BOHÉM. Hanem? HALOTT. Hanem… hogy mondjam csak… úgy… (Szégyenkezve.) öngyilkos lettem. BOHÉM (kacag). Na ne mondd… hát azt hiszed, hogy az különbség, hogy ki milyen úton jut ide? Olyan mindegy az drágám, itt senkitől sem kérdezik meg, hogy hogyan jött és miért jött és mit keres itt… csak egyszerűen itt vagyunk… hm… szóval nem kártyázol? HALOTT (tagadólag int). BOHÉM (vállat von). – 97–
Wass Albert
Tavaszi szél
(Baloldali szín elsötétül, jobboldali kigyúl.) PISTA. Rengeteg adóssága volt szegénynek. KASSZÍRNŐ. Vajon azért? FŐÚR. Ugyan mi egyébért? Talán a maga két szeméért, mi? (El.) KASSZÍRNŐ. Azért nem kell mindjárt gorombáskodni! (Mikor már nem hallhatja.) Vén majom! VIRÁGÁRUSLÁNY. Istenem… hát szabad ilyesmit…? KASSZÍRNŐ. Mit fiam? VIRÁGÁRUSLÁNY. Így… csak egy kettőre… megölni… egy embert… magát… FIATAL PINCÉR. Na, és ha nem szabad? Ezt büntesse meg valaki, ha tudja! (Jobboldal elsötétül, baloldal kigyúl.) HALOTT (kicsit szomorúan). És látod… mégis van büntetése ennek is… büntetés, ami fáj. BOHÉM. Mire gondolsz? HALOTT. Hogy amikor ott állunk a revolverrel a kezünkben, azt hisszük, hogy ezzel minden elintéződik… és nem intéződik el semmi sem. Azt hisszük, hogy mindentől megszabadulunk, hogy megszabadulunk magunktól elsősorban… hogy azzal az egy kis mozdulattal minden megszűnik… de tévedünk és ez a nagy büntetés… itt vagyok mostan is, ha nem is éppen úgy… valami történt ugyan velem, de még nem elég ahhoz, hogy pihenni tudjak… minden rossz között a legrosszabb! ÉN még megmaradtam! ÖREG FŐÚR (melléjük lép, előveszi zsebéből a noteszt). Jó estét! HALOTT (zavartan). Jó estét… (Nézi a noteszt.) jó estét… nem volt semmi. FŐÚR (mosolyog). Nem fizetni kell… itt soha sem kell fizetni, uram. Minden fizetni valónkat elfizetjük az életben. Csak az adatokért jöttem. HALOTT Adatokért? FŐÚR. Mennyit élt? HALOTT. Harminckét évet. FŐÚR. Mi oka volt ennyit élni? HALOTT. Tessék? – 98–
Wass Albert
Tavaszi szél
FŐÚR. Azt kérdeztem, hogy mi oka volt ennyit élni? HALOTT. Értem már! Hogy ilyen keveset. Vagyis hogy miért? FŐÚR. Nem ilyen keveset. Ilyen sokat. Harminckét évet. Mi oka volt rá? HALOTT. Okom? Élni? FŐÚR. Igen. Mi oka volt rá? Mi volt az értelme ennek a harminckét évnek? HALOTT. Értelme? Hát ezt igazán nem tudom… azt hiszem, hogy nem valami sok értelme volt… de miért kérdezi ezt? FŐÚR. Én a kávéház történelmét jegyzem. Én vagyok itt a főpincér. HALOTT. Furcsa… hogy magát eddig soha nem láttam… mindig csak azt a másikat. FŐÚR. Az csak az utódom. (Legyint.) Kölyök még. BOHÉM. Ó, az élők olyan vakok. Itt élünk köztük és meg se látnak. FŐÚR. Ha nem vigyázok, a lábamra rálépnek ezek az új pincérek. BOHÉM. Az élők nem is látnak. Csak sejtenek valamit, és ezt a sejtést felrajzolják az agyukba és azt hiszik, hogy olyan a világ, amilyennek a pupillájukon átszűrődő fénysugarak vetítik. HALOTT. Olyan furcsa minden … és olyan furcsák, hogy akik élnek, nem is látnak… hiszen akkor én se láttam? FŐÚR. Szóval semmi oka sem volt élni? HALOTT. Azt hiszem… semmi különösebb okom nem volt. (Baloldal elsötétül, jobboldal kigyúl.) VIRÁGÁRUSLÁNY. Én nem hiszem, hogy csak a pénz lett volna az oka. FŐÚR (jön jobbról, sietve. Középen megtorpan, gyors léptekkel az üres sarokasztalhoz megy és leveszi róla a foglalt táblácskát. Majd újra megtorpan, gondolkozik, aztán lassan visszateszi. Gyors léptekkel a pulthoz). KASSZÍRNŐ. Mindig annál az asztalnál ült szegény. VIRÁGÁRUSLÁNY (szipogva). Soha sem fog többet ott ülni. FŐÚR. Ne bőgjön fiam. Ez nem siratóház. VIRÁGÁRUSLÁNY. De mikor olyan finom ember volt. KASSZÍRNŐ. Azért búcsúzott hát tegnap este olyan szomorúan. Isten vele… mondta és hosszasan megszorította a kezemet.
– 99–
Wass Albert
Tavaszi szél
FŐÚR. Ugyan. Magára sem nézett. Volt annak más baja, mint hogy a maga kezét szorongassa, fiam. (Hátsó üvegajtón nagyobb társaság érkezik. Köztük a Szőke Asszony.) FŐÚR (elébük siet). Tessék parancsolni. Kezeit csókolom nagyságos asszonyom, a kedves férje már várja. (Mind jobbra el.) (Egy darabig csend, jobbról zene, hangos beszéd, nevetés, pohárcsengés. A világítás kissé letompul, baloldal világítása kissé fokozódik, annyira, hogy ott is tisztán kivehető a sarokasztalnál ülő HALOTT alakja.) LULU (idegesen jön jobbról. Fiatal, kicsit kifestett, a bárhölgyek lomposodó mozdulataival. Egyenesen a pulthoz siet). Manci… Manci… igaz amit…? KASSZÍRNŐ (nagyon szelíden). Igaz, Lulu. LULU. Úgy. (Hosszú szünet. Lulu félre fordítja a fejét, erősen a pultnak támaszkodik.) KASSZÍRNŐ. Ne sírj, Lulu! LULU. Nem sírok. (Szünet. Csendesen, komolyan, mintha csak magának mondaná.) Igen. Szóval elmentél. Elmentél messze… elutaztál… és itt hagytad a Lulut. Igen, ezt így szokták. HALOTT (halkan). Nem lát meg ő sem… BOHÉM (ugyanúgy). Az élők nem látnak. HALOTT (szomorúan). Nem érzi, hogy nem hagytam el… nem lát… nem lát meg ő sem. LULU (sír). Uram Isten, ha élsz odafent valahol, azt mondd meg nekem: miért kellett elvenni szegény Lulutól azt az egyetlent is, ami az övé volt ezen a földön? Uram Isten… hiszen Te nem lettél gazdagabb tőle, csak én lettem szegényebb… hát akkor miért kellett… miért…? HALOTT. Szegénykém. BOHÉM. Az élők mindig önmagukat szánják, és milyen igazuk van! KASSZÍRNŐ. Lulu drága… Lulu drága ne bőgj… csúnyák lesznek a szemeid. LULU. Csúnyák lesznek a szemeim… nem baj már…. úgy sem sikerül… soha… szebbnek látni velük … az életet…
– 100–
Wass Albert
Tavaszi szél
ÖREG PINCÉR (jobbról jön). Kisasszony… kisasszony kérem… (Meghatódva nézi.) Lulu kisasszony kérem, átüzentek, hogy tessék visszamenni… egy úr várja… LULU (tompán). Jó. Megyek már. (Letörli a könnyeit, púdert és rúzst vesz elő.) ÖREG PINCÉR. Kérem, kisasszony drága… én tudom…hogy mi ez… amikor… és aztán jön a kötelesség és durván ránk szól… és ilyenkor érezzük, hogy nincs is életünk… de azért nem érdemes sírni, mert attól nem lesz jobban semmi. KASSZÍRNŐ. Ne bőgj, Lulu… hiszen nekünk nincsen is szívünk, azt mondják. LULU. Szívünk? Bizony lehet, hogy már nincsen. (El jobbra.) ÖREG PINCÉR. Nagyon a lelkére vette. KASSZÍRNŐ. Elmúlik. HALOTT. Nem igaz! Nem múlik el semmi! BOHÉM (vállára vereget, gúnyosan). De. Elmúlik. Nyugodj meg, hogy elmúlik. HALOTT. Hát akkor én miért nem múltam el? Miért kell mindezt végignézzem? BOHÉM. Az más. Ezt úgy hívjuk, hogy igazságszolgáltatás. ÖREG PINCÉR. Nem szabad az ilyesmit úgy tüdőre szívni. KASSZÍRNŐ. Nem hát. (Szünet.) Mondja, mit csinál a Rózsi? ÖREG PINCÉR. Jobban van már. KASSZÍRNŐ (diadalmasan). Na ugye, hogy használt az a tea! Mondta Kleinné, ez a legbiztosabb szer influenza ellen. (Kint a zene valami hangos foxtrottba kezd, jobbról előtáncol a Szőke Asszony egy fiatalemberrel. Eltáncolnak a fiatalember mellett, az asszony egy nyugtalan pillantást vet rá, majd a pult felé. Halott megmozdul, kinyújtja a kezét, mintha mondani akarna valamit.) BOHÉM. Mi az? Valami bajod van? HALOTT (csüggedten). Persze… semmi. FIATALEMBER. Valami romantikus íze van ennek az éjszakának…. érzi ugye Klári… igen maga is kell érezze… ahogy így hozzám simul… mintha a világ kezdetétől fogva táncolnánk így… milyen gyönyörű… mintha ebben a percben az egész világ csak kettőnkért volna. BOHÉM. Pillangócskák a lámpa körül. HALOTT (idegesen). Mondtál valamit?
– 101–
Wass Albert
Tavaszi szél
BOHÉM. Igen. Azt mondtam, hogy olyanok, mint a pillangócskák a lámpa körül. Libegnek. Libikélnek. (Kezeivel repkedő mozdulatot végez.) Repkednek. Így. Nem tudják, hogy miért, csak repkednek. Mert muszáj nekik repkedni. SZŐKE ASSZONY (hangosan nevet). Mondja, maga mindig ilyen szentimentális? FIATALEMBER. Csak amikor magával vagyok… amikor itt érzem a közelemben… érzem a hajából kiáradó illatot… és nézem a nyakát és szeretnék beleharapni… hogy fájjon. BOHÉM. Hallod? Repkednek. HALOTT. Undorító. BOHÉM. Bánt? HALOTT. Nem. Csak egyszerűen undorító. BOHÉM. Hm. Persze. Undorító. (Gúnyosan.) Ja, tudod a mi időnkben. HALOTT. Ugyan kérlek. BOHÉM. Kérlek. (Szünet.) Hát nem kártyázol? HALOTT. Nem. SZŐKE ASSZONY (nevet). Micsoda gyerek maga, Pali! FIATALEMBER. Maga engem nem vesz komolyan. Vigyázzon! Egyszer csak meghallja, hogy én is úgy jártam, mint a Bálint Karcsi. Akkor majd nem nevez gyereknek. SZŐKE ASSZONY (megütközve). Mit mondott Bálint Karcsiról? FIATALEMBER. Nem hallotta? Az éjjel szíven lőtte magát. Az emberi szív nagyon vékony fonállal van az élethez kötve. SZŐKE ASSZONY. (Hirtelen abbahagyja a táncot, a homlokához kap.) FIATALEMBER (ijedten). Az Istenért! Mi baja van? Rosszul érzi magát? Hozzak orvost? Istenem, milyen sápadt! (Halott felugrik az asztal mellől, és egy lépést tesz a fal felé.) BOHÉM (gyorsan elébe áll). Megállj. Ne feledd el: fal van köztetek. HALOTT (csüggedten). Igaz. Fal. Halálnak hívjuk odaát. BOHÉM. Itt élet a neve. Nem mindegy? Fontos, hogy fal. FIATALEMBER. Mi baja van az Istenért! Mi történt? SZŐKE ASSZONY. Semmi… már semmi… csak úgy látszik, elszédültem egy kicsit a tánctól… kérem, vezessen vissza az asztalunkhoz. – 102–
Wass Albert
Tavaszi szél
HALOTT. Klári… Klári… ez az élet tánca. SZŐKE ASSZONY (döbbenve áll meg a sarokasztal mellett, babonásan, ijedten). Hallotta? FIATALEMBER (csodálkozva). Micsodát? SZŐKE ASSZONY. Mintha… mintha ennél az asztalnál valaki szólott volna. FIATALEMBER. Annál? Hiszen üres. Talán a feje zúgott. (Ketten el jobbra.) HALOTT (mereven áll egy helyben, a keze tétován felemelkedik, mintha feléje akarna nyúlni). Nem… nem… nem a feje… a szíve zúgott szegénynek… (Visszaroskad a székre.) BOHÉM (részvéttel). Ne búsulj pajtás. Nem zúg az sokáig. A szív az ilyesmibe hamar belefárad. Megunja tudod, mint ahogy az ember az adósságait megunja. (Előveszi újra a kártyát.) Na,… hát osszak? HALOTT (rázza a fejét). BOHÉM (vállat von, elteszi a kártyát, legyint). Jó. Csak savanykozzál. (Lulu jön jobbról, nagyon fáradt. Először a pult felé indul, aztán megáll, az üres sarokasztalra néz, és lassan odamegy, majd leül.) KASSZÍRNŐ. Na Lulu, hogy vagy? LULU. Megszöktem egy kicsit. Úgy fáj a fejem, pihenni szeretnék. Olyan fárasztó ez… olyan fárasztó ez az élet. HALOTT. Lulu… szegény kicsi Lulu…. ennek is én vagyok az oka. LULU (mintha magának mondaná). Tehát elmentél és itt hagytad a Lulut egyedül. Pedig szegény igazán semmit sem akart tőled… csak hogy láthasson néha… és hogy megsimogassa a kezedet… és ne érezze magát olyan egyedül ebben a nagy, hideg világban… és mégis itt hagytad… hát szép volt? HALOTT. Uram Isten, miért büntetsz tovább. Miatyánk ki a mennyekben vagy szánj meg engem, hogy ne kelljen mindent lássak és halljak… Miatyánk. LULU. Látod, azért nincs semmi baj… én már mindent megbocsátottam neked… azt is, hogy néha rossz voltál és igazságtalan… azt is, hogy olykor hetekig nem is jöttél felém… és hogy lenéztél, mert én csak egy ilyen nő vagyok… és most megbocsátom, látod azt is, hogy elhagytál… ilyen csúnyán… ilyen elegánsan… ahogy csak az urak szokták… és belátom, hogy nem találtunk össze… te szegény úr…, ha legalább pincér lettél volna, vagy csaposlegény… hogy tudtál volna élni… de csak egy szegény úr voltál és én megbocsátom neked… belátom, hogy meg kellett halnod… bocsásd meg te is nekem… hogy ez fáj. – 103–
Wass Albert
Tavaszi szél
HALOTT. Ne sírj Lulu… az Istenért, ne sírj! LULU. Ne sírj Lulu… így mondanád, ha most valahonnan idelépnél mellém… ne sírj Lulu… és megsimogatnád a homlokomat… milyen könnyű, hideg kezed volt… és megkérdeznéd, hogy miért sírok… és én elmesélném neked… hogy hol volt, hol nem volt: élt valahol a földön egy szegény asszony, akitől az élet már mindent elvett… amikor összetalálkozott veled… és neked adta mindazt, amije még volt… ami még megmaradt a szívéből… ami még megmaradhatott a szívéből egy olyan szegény, rossz nőnek… amilyen én vagyok… az életen keresztül, ezen a csúnya, sötét, hideg életen… Elhagytad. Igazad volt. Nem kár érte. És magaddal vitted mindenét. Jól tetted. Hadd legyen igazuk azoknak, akik azt mondják, hogy az olyan nőnek, mint én, nincsen is szíve… HALOTT. Tudom, most már tudom, hogy szíve mindenkinek van… ha nem is fáj mindig. BOHÉM. És ha nem is láttuk azelőtt. HALOTT. Istenem, hát miért kell mindezt végignézni? BOHÉM. Mert ezek a nyomaink, amiket a világon hagytunk. Plötty-plötty. Nem nagyon elegánsak. Mi? HALOTT. Mennyi csúnya nyom maradt utánam… mennyi csúnya nyom. IDEGEN ÚR (jobbról jön, körülnéz, meglátja Lulut, odasiet). Na, csakhogy megtaláltam, kis szökevény…! De hát mi van magával, egészen könnyes az arca…? LULU. Semmi… csak fáj a fejem… és talán egy kicsit becsíptem… de már nevetek is… (Erőltetve nevet.) Ugye jó? IDEGEN ÚR (vizsgálódva nézi). Nem jó. De talán menjünk viszsza… majd egy kis tánc helyre hozza… és ez az asztal itt úgyis foglalt. LULU. Foglalt… persze…. (Felkel, elrendezi a terítőt, széket.) Foglalt… így… legyen rendben az asztala… ha talán, véletlenül… még bejönne az éjjel. IDEGEN ÚR. De hiszen maga sír…! LULU. Dehogy. (Nevet.) Csak becsíptem egy kicsit. Nekünk nem szokott bánatunk lenni soha… mi azért vagyunk, hogy nevessünk, és mások is velünk nevessenek… és sírni se szoktunk… mert nem szabad… csak néha úgy eszünkbe jut valami… és néha becsípünk… és… és hát ennyi az egész… (Közben mindketten el jobbra.) BOHÉM. Színház…színházacska… mit meg nem tesz az ember egy jó kis gázsiért… HALOTT. Néha becsípünk… és ennyi az egész… Jobboldali szín néhány pillanatig üres, csak a Kasszírnő bóbiskol a pultnál. – 104–
Wass Albert
Tavaszi szél
VIRÁGÁRUSLÁNY (lassan jön jobbról, középen megáll, körülnéz, néhány pillanatig az alvó Kasszírnőre figyel, aztán lábujjhegyen a sarok-asztalhoz megy, kivesz kosarából egy szál rózsát, és az asztalra teszi. Újra körülnéz, aztán lábujjhegyen, gyorsan hátul el). HALOTT. Ennyi az egész… (Függöny.)
MÁSODIK FELVONÁS 3. KÉP (Elegáns szalon, jobbra-balra ajtó, hátul ablakok. Idő: aznap, éjfél után. Mikor a függöny szétmegy, a szín csak a hátsó ablakokon keresztül van megvilágítva, vagyis csak az utcalámpák behatoló fénye teszi sejtelmessé a szobát.) HALOTT (baloldali ajtón zajtalanul belép. Szögletes mozdulatokkal, de nesztelenül megy végig a színen, egy-egy bútort megsimogat a kerevet előtt, kicsit megáll. Majd a jobb sarokban lévő kandalló felé indul). MANÓ (kis sötét alak, a jobboldali ajtófüggönyök mögül lép elő, szintén zajtalanul). Ki jár itt? HALOTT (megrezzen). Én. MANÓ. Mindenki „én”. HALOTT. Egy halott jár itt. MANÓ. Ugyan, mit keres itt egy halott? HALOTT. Önmagát. De te ki vagy, hogy megláthattál? MANÓ. Én ennek a háznak a szelleme vagyok. Távozz innen. HALOTT. Miért? Az élőket nem zavarom úgysem. Nem látnak már. MANÓ. Mit keresel itt? HALOTT. Hogy mit keresek? Istenem: önmagamat keresem csak. Ez nem elég? MANÓ (türelmetlenül). Nincs jogod itt bujkálni! HALOTT. Nincs jogom? Hiszen itt minden emlékezik reám! A nyomom még ott lapul a padló deszkáin! A kerevet… a kerevet szeret engem! Nincs jogom? Néhány szép órát töltöttem itt: életem legszebb órái voltak! Életem legszebb órái! Érted, – 105–
Wass Albert
Tavaszi szél
hogy mi ez, csúnya kicsi szellem, neked soha sem voltak olyan óráid! Hát ez nem elég jogcím!? MANÓ. Nem elég. Ez nem jogcím. HALOTT. Nem jogcím? Nem jogcím az a sok elszabadult, fékevesztett érzés, ami mind ebben a szobában kallódott el? Tudod te, hogy mi egy olyan érzés? MANÓ. Nem tudom. HALOTT. Több mint minden, ami van. Több, mint a világ. Addig, amíg van, talán az Istennél is több! MANÓ. És azért jöttél? HALOTT. Azért. Mert hívtak itt a szőnyegek és a függönyök és a parkett kockái és a kandalló és minden… vagy nem is ők: a hozzájuk tapadt és itt felejtett érzéseim hívtak… MANÓ. Sajnállak, de ez nem elég. Távoznod kell. HALOTT. Megállj… van még valami… Hogy is mondjam neked, hogy megértsd… Nézd: én annyi rosszat tettem, amíg éltem, most láttam meg egyszerre, hogy milyen csúnya, sötét nyomok maradtak utánam. Ezek közül szeretnék elsimítani valamit… valamit jóvátenni, ha lehet… Nézd: engedd meg nekem! Ha a szépért nem is engeded meg, hogy ide jöjjek: engedd meg azért, ami csúf volt. Hogy ne lássam olyan nagyon csúfnak magamat, amikor visszanézek. MANÓ. Nézd, én sajnállak. HALOTT. Nézz a kerevetre! Ott ült és én mellette ültem. Az ablak nyitva volt és beszállt hozzánk az útszéli orgonák illata… valaki a szomszédban muzsikált és muzsikált bennünk a vér, amint a szívünkön végigtáncolt tavaszi kedvében. Most ősz van… vége van, úgyis… sár van az utcán és a nyomain sárosan jönnek utánam… végigjönnek az orgonasoron… bejönnek a kapun… már a lépcsőn vannak… itt lesznek mindjárt… jaj, ne akard, hogy idáig jöjjenek és sáros bakancsaikkal eltapossák az emlékeim szép tavaszi lelkét… hogy beszennyezzék a keze érintésének a helyét a kerevet szőnyegén… a függönyök ráncaiból kirángassák elrejtőzött emlékeimet… (Baloldalt hangos zaj, ajtónyitás, léptek.) Jönnek már!…. Jönnek! MANÓ. Nem bánom, maradj. De többet soha se lássalak! (Jobb függöny mögött eltűnik.) HALOTT. Többet soha…többet soha…nem baj: csak szép maradjak…! (Baloldali ajtó hangosan kicsapódik, felgyúl a csillár, megjelenik a SZŐKE ASSZONY estélyi ruhában, sápadtan, kicsit züllötten, mögötte PISTA.)
– 106–
Wass Albert
Tavaszi szél
PISTA. Szóval még most is tagadsz! SZŐKE ASSZONY. Szóval még most is szekírozol! PISTA. A viselkedésed mindent elárult! SZŐKE ASSZONY. Ugyan, hagyj már! PISTA. Majdnem elájultál! Szép kis jelenet volt! SZŐKE ASSZONY (élesen). Az embert megrázza egy kicsit, ha egy jó barátja hirtelen meghal. Vagy téged talán hidegen hagy? PISTA (zavartan). Nem… de nem erről van szó! Most már biztosan tudom, hogy megcsaltál! SZŐKE ASSZONY. Újra kezded? PISTA. Akármit is beszélsz, most már nem hiszek neked! Kinyílt végre a szemem! Megcsaltál, megcsaltál és megcsaltál! Nevetségessé tettél a hátam mögött! Kijátszottál, kigúnyoltál, mint egy alattomos bestia! SZŐKE ASSZONY. Sértegetsz? PISTA (ordít). Ne kiabálj! Igenis csúffá tettél az egész világ előtt! Visszaéltél a bizalmammal! Holnap már mindenki tudni fogja, hogy a feleségem sírógörcsöt kapott, amikor megtudta, hogy öngyilkos lett a szeretője! SZŐKE ASSZONY. Kérlek, ne üvölts! Először is nem kaptam sírógörcsöt, ne hazudj! Másodszor úgy látom, inkább csak a hiúságodat sérti az egész. Azt a nagyszerű férfihiúságot! PISTA. Ne térj el a tárgytól. Úgy bíztam benned, mint egy marha. SZŐKE ASSZONY. Hónapok óta gyötörsz a féltékenységeddel. PISTA. Még jobban kellett volna gyötörjelek! Meg kellett volna láncoljalak, mint valami kóborló kutyát, mint valami szukát, érted?! SZŐKE ASSZONY. Most már aztán elég volt! Ezt végleg kikérem magamnak! PISTA. Hallgass! Valld be, hogy megcsaltál! SZŐKE ASSZONY. Hiszen úgyis rájöttél! PISTA. De hallani akarom a szádból! Érted? Hallani akarom! SZŐKE ASSZONY. Hát arra várhatsz, fiam. Azonban vedd tudomásul, hogy elég volt. Erről a témáról nem akarok hallani többet! Nem tűröm, hogy sértegess! Kész! PISTA. Semmi kész! Persze: a következményektől félünk. De attól nem félünk, hogy az egész világ tudjon a viszonyunkról, hogy az egész világ röhögjön azon az ostoba férjünkön, akit minden jöttmenttel sikerült fölszarvazni! Attól nem féltünk! SZŐKE ASSZONY. Te Pista! Te igazában nem is bánnád, ha megcsaltalak volna. PISTA. Micsoda? – 107–
Wass Albert
Tavaszi szél
SZŐKE ASSZONY. Te nem is bánnád, ha én megcsaltalak volna. Úgy, hogy arról még csak sejteni se lehessen. Te igazában nem is a tényt bánod, hanem azt, hogy esetleg beszélnek róla… te Pista, én azt hiszem, neked csak a hiúságodat sértené a dolog, hogy éppen veled történt! PISTA. Nézd kérlek, ne magyarázkodj! SZŐKE ASSZONY. Nem magyarázkodom. De te Pista… te igazában nem is szeretsz engem. PISTA. Hát ez egyszerűen hajmeresztő! Megcsalsz, és amikor rájövök, egyszerűen kijelented, hogy nem szeretlek! Hát ez zseniális! SZŐKE ASSZONY. Nézd kérlek, ha nem szeretsz már, megmondhatod őszintén, nincs miért gyötörtjük egymást. PISTA. Zseniális fordulat! Vádlottból vádló! Akárcsak valami operettben! Mondd csak: te nem voltán valamikor színésznő? SZŐKE ASSZONY. Ne térj el a tárgytól. Mondd meg, ha meguntál, és szabadulni akarsz tőlem, mondd csak meg egészen nyugodtan. PISTA. Nézd Klári, beszéljünk nyugodtan, már régen gyanakodtam rátok. Amikor együtt kezdtetek járni a színházba. SZŐKE ASSZONY. Mert te untál elkísérni. Ahelyett inkább korcsmázni jártál mindenféle kétes nőkkel. PISTA. Nem tudom miféle kétes nőkről beszélsz, ha csak a barátnőidet nem gondolod. Egyébként kérlek hallgass végig! SZŐKE ASSZONY. Tessék! PISTA. Eleinte nem gondoltam semmi rosszra. Aztán egyszerre feltűnően sokat jártatok hangversenyre és feltűnően későn végződtek ezek a hangversenyek. SZŐKE ASSZONY. Persze ennek is én vagyok az oka. PISTA. Feltűnően későn végződtek. Rendesen egy-két órával a befejezésük után. SZŐKE ASSZONY. Ezt kikérem magamnak! PISTA. Kérlek. Aztán az a kirándulás. SZŐKE ASSZONY. Talán a motordefektnek is én voltam az oka! PISTA. Tudtommal autóbuszok is járnak arra fele, meg vonatok. SZŐKE ASSZONY. Talán utazzak éjjel egyedül egy autóbuszon! PISTA. Nem. Inkább töltsd az éjszakát egyedül egy idegen emberrel az országúton. SZŐKE ASSZONY. Először is nem volt idegen ember, mert a barátod volt! PISTA. Mondjuk, hogy a te barátod!
– 108–
Wass Albert
Tavaszi szél
SZŐKE ASSZONY. Te mutattad be, mint legjobb legénykori barátodat! Te küldtél vele színházba, hangversenyre, még a kirándulásra is te küldtél vele, mert egyszerűen lusta voltál velem jönni és untad…! PISTA. Ez nem változtat a dolgokon. Ez még mind nem jogcím arra, hogy megcsaljál. SZŐKE ASSZONY. Hagyjuk ezt, Pista. PISTA. Ma aztán elárultad magad. Már semmi kétség sem fér hozzá. Nincs is értelme, hogy tovább tagadd. Legokosabb lesz, ha elválunk. SZŐKE ASSZONY. Pista! PISTA. Igen. Ez lesz a legokosabb, amit tehetünk. Holnap már az egész város tele lesz azzal, hogy a feleségem megcsalt egy semmirekellővel. SZŐKE ASSZONY. És te így tudsz beszélni arról, aki a legjobb barátod volt? Ma, amikor meghalt? PISTA. Fiam, a barátság is csak addig tart, amíg tiszteletben tartjuk egymás jogait. A saját egyéni körünkön belül megszűnik mindenféle barátság. SZŐKE ASSZONY. Szégyelld magad, Pista! PISTA. Rendben van. Te pedig pihenj a babérjaidon! Az agancsokon, amiket olyan szorgalmasan gyűjtögettél nekem, hitvesi tisztességed jeléül. Bestia! (Mérgesen el, jobbra.) (SZŐKE ASSZONY ott áll a kandalló sarkának támaszkodva. A HALOTT lassan előlép a szögletből, ahol eddig mozdulatlanul állt és szemben az asszonnyal nekitámaszkodik a kandalló másik szögletének. A HALOTT erősen nézi az asszonyt, de az nem látja.) HALOTT. Szép volt… és ugye te nem haragszol érte… rám…? SZŐKE ASSZONY (nem néz rá, csak magának mondja). Szép volt… hát bűnhődni kell mindenért, ami szép? HALOTT. Az élet arra van, hogy szép legyen… miért van az, hogy végül mégis olyan csúnya lesz? SZŐKE ASSZONY (úgy mint fent). Milyen szép is volt ez a tavasz… soha még ilyen tavasz nem volt talán a földön. HALOTT. Volt. Csak nem neked… és nem nekem. SZŐKE ASSZONY. Istenem… miért is kellett vége legyen… soha, soha többet nem lesz ilyen tavasz. HALOTT. Lesz. Csak nem nekem… és nem nekünk. – 109–
Wass Albert
Tavaszi szél
SZŐKE ASSZONY. Furcsa hogy rá kell gondolnom… egy halott csókjára. HALOTT. Ősz van. Azért. SZŐKE ASSZONY. Istenem… miért volt olyan rövid ez a tavasz… és most mi lesz… velem? Lehet így élni… tovább? HALOTT. Minden tavasz hamar lejár. A szív egy furcsa óra: ne félj, jön majd egy új tavasz, s szívedben az órát fölhúzza újra… és aki fölhúzza, nem én leszek… SZŐKE ASSZONY. De most… de most mi lesz? Nem bűn, ha letagadlak? Lehet-e ennyi szépet lehazudni? És ennyi szépre van-e megbocsátás? HALOTT. A szépnek szép a büntetése is. SZŐKE ASSZONY. A szépnek szép a büntetése is. PISTA (jön jobbról, pizsamában, tétovázva keresgél az asztalon). Nem láttad a gyufát? SZŐKE ASSZONY (tompán). Nem. PISTA. Nem jössz be? SZŐKE ASSZONY. Nem. PISTA (vállat von és indul vissza). Jó. SZŐKE ASSZONY (mikor már a férfi keze a kilincsen van, hirtelen és nagyon komolyan). Pista! PISTA (visszanéz). Tessék? SZŐKE ASSZONY. Beszélni szeretnék veled. PISTA. Ugyan hagyjad! Unom már. SZŐKE ASSZONY. De ez nem maradhat így, Pista. PISTA (közelebb jön). Nézd szívem, egy kicsit ideges voltam az előbb… hagyjuk ezt. SZŐKE ASSZONY. Nem lehet elhagyni. Gondolkoztam a dolgon és beláttam, hogy igazad van. Váljunk el. PISTA. Micsodát? SZŐKE ASSZONY. Váljunk el. PISTA. De hát miért? SZŐKE ASSZONY. Mert… mert be kell valljam neked… hogy…. (Sírással küszködik, majd erőt kényszerít magára és egyszerre egészen más hangon, tárgyilagosan.) Pista, én megcsaltalak téged. PISTA (megütközve). De Klári! SZŐKE ASSZONY. Megcsaltalak. Nem egyszer. Sokszor. És nagyon boldog voltam. Vele. Veled soha sem voltam olyan boldog. – 110–
Wass Albert
Tavaszi szél
PISTA. Megbolondultál? SZŐKE ASSZONY. Nem. Csak belefáradtam már a hazudozásba. Bevallom, hogy megcsaltalak. PISTA (szótlanul áll egyhelyben, nagyon csüggedten, majd megfordul és lassan az ablak felé megy). SZŐKE ASSZONY. Nem érted? Megcsaltalak. PISTA (nekitámaszkodik az ablaknak, nem néz vissza). SZŐKE ASSZONY. Nem felelsz? Egy szavad sincs? Nem dühöngsz, és nem akarsz agyonütni? Vagy talán nem voltál elkészülve rá? Pedig azt mondtad mindig, hogy tudod! PISTA (hallgat). SZŐKE ASSZONY. Vagy talán nem értetted jól? Nem mondtam elég érthetően? Meg-csal-ta-lak! Érted? Meg-csal-ta-lak! Wass Albert gépelt kézirata alapján A darabot a Kolozsvári Állami Magyar Színház dokumentumtára csak így, megszakítva őrizte meg. Ezúttal is kérjük azokat a gyűjtőket és kutatókat, akik a dráma folytatására bukkannak, jelentkezzenek kiadónknál, a Kráter Műhely Egyesületnél. (A szerk.)
– 111–
