KONFLIKTUSKEZELÉS
Az iskola rövid jellemzése Észak-kelet Magyarországon egy kis faluban 153 tanulóval működik az az iskola, melyben a dolgozatom tárgyát képező tanuló jár. Ide a gyermekek helyből és a környező községekből járnak be. A tanulólétszám évről-évre nő. Jelenleg az alsós osztályok átlaglétszáma 16 fő, a felsős osztályoké 22 fő, melyek lehetővé teszik a családias oktatásnevelést, a jobban egymásra figyelést, a konfliktusok azonnali megoldását. Intézményünk pedagógusai szakmailag felkészültek arra, hogy a gyerekek sokirányú érdeklődését és a szülők igényeit is kielégítsék. Nevelőtestületünk nyitott minden új pedagógiai módszer iránt, minden lehetőséget megragadnak a szakmai fejlődésre, fejlesztésekre. A továbbképzések aktív résztvevője voltak eddig is, de a TÁMOP-3.1.4-es „Kompetencia alapú oktatás, egyenlő hozzáférés – Innovatív intézményekben” c. pályázati program megvalósítása során még több lehetőség nyílt, nyílik a módszertani megújulásra, a legújabb módszerek, programok megismerésére, a más iskolák által bevezetett és már bevált tevékenységek, jó gyakorlatok átvételére, innovációk kidolgozására, bevezetésére. Az intézmény saját innovációjának megvalósítása, mely a helyi igényekhez igazodva, egyéni fejlesztésre, a nevelés, oktatás eredményességének fokozására, az esélyegyenlőség kiteljesítésére hatékony és sikeres, az egyéni fejlődést támogató oktatási utak, programok, nevelési eljárások, tanulásszervezési módok kidolgozására, azok gyakorlati alkalmazására vállalkozik. Az iskolában nyelvi labor és informatika szaktanterem is kialakításra került, valamit a tanulói laptopok és interaktív táblák is beszerzésre kerültek, melyek folyamatos használatával az oktatás új dimenziói nyíltak meg tanár és tanuló előtt egyaránt.
Problémafelvetés Személyesen az iskola tanáraként ismertem meg M-t. Első osztályos kora óta részben ügyeletesként, részben a kollégák elmondásai, panaszai alapján kísérhettem figyelemmel, tapasztalhattam a tanuló „problematikusságát”. Ebben a tanévben megkaptam a 4. osztályban
az énekóra tanítását heti 1 órában. Ezeken az órákon személyesen is tapasztalhattam, átélhettem azokat a problémákat M-al kapcsolatban, amikről a kollégáktól hallottam. Az adott konfliktus kb. 2 hónappal ezelőtt történt énekórán: Az óra második felében felvetettem az osztálynak azt a lehetőséget, hogy legyen egy „nótafa”, aki bizonyos előre megbeszélt jelzésekkel elindítja a dalt helyettem. Feltételeim csupán azok voltak, hogy kiváló legyen ritmikailag és a hangi adottságai is átlagon felüliek legyenek, valamint érezzen e feladat iránt kellő elhivatottságot. A tanulóknak hagytam gondolkodási időt, sokáig hezitáltak, nem jutottak döntésre. Ezután megneveztem egy kislányt, K-t. Mindenki elfogadta a javaslatomat, a kislány is büszkén elfogadta a felkérést, de a nagy öröm addig a pillanatig tartott, amíg M hirtelen fel nem pattant és szinte magából kikelve kiabálta, hogy bizony őneki nem fog parancsolgatni K, hogy mikor kezdjen el énekelni és mikor nem. Reagálásom: Normál hangerővel még egyszer felsoroltam azokat az ismérveket, amik alapján K-re esett a választásunk, majd próbáltam M-nak elmagyarázni, hogy K nem parancsolgatni fog neki, hanem csak a feladatát fogja elvégezni akkor, amikor is halkan számol, mikor kezdjétek el a dalt énekelni. M. reagálása: Beszédem közben fel-felpattant helyéről, mutogatott, gesztikulált, gúnyos megjegyzésekkel felém és K felé . A beszédem végén kijelentette, ő akkor sem fogja azt csinálni, amit K akar, akkor ő nem is fog énekelni, „kiszállok” az egészből. Reagálásom: (bár lehet, hogy nem kellett volna, s nem emelt hanggal, az már biztos, ebben hibáztam) Még egyszer ugyanúgy elmagyaráztam neki, hogy miért esett arra a lányra a választásunk, de már kicsit erélyesebben. Próbáltam a meggyőzés erejével hatni. M-t ez sem hatotta meg, tovább kiabált, gesztikulált, nem akart csillapodni. S ekkor valami furcsa dolog történt: az osztály általi konformitás kezdett csökkenni, hatott rájuk M dühkitörése. Úgy tűnt M hatására az osztály, mint többségi csoport megváltoztatta személyes attitűdjeit, s behódolni látszott. Egyéniségvesztés látható jelei mutatkoztak meg, az osztály felbőszült agresszív csoporttá lett, M agressziója pedig érdekes módon nem nőtt, hanem csökkent, alábbhagyott, látván, hogy behódoltak neki. Elégedett volt magával, elérte kis műsorával, amit akart, s úgy tűnt, én, a pedagógus maradtam alul. Közben kicsengettek, a szemszögemből nézve a konfliktus M-al és az osztállyal megoldatlan maradt, viszont elindított 2
bennem egy mély megismerési vágyat a tanuló iránt. Meg kell tudnom, mit miért tesz ez a 10 éves kislány. Anamnézis az osztályfőnök és az iskolapszichológus elmondása alapján: M. szülei második gyermekeként, a 41. hétre jött a világra. Anyatejes táplálása nem volt. Járni másfél éves korában elkezdett, beszélni nem sokkal később. Szobatiszta is viszonylag korán, 2 éves kora előttre lett. Óvodába 3 éves korától járt, nem aludt, nehezen illeszkedett be. Rendkívül mozgékony, játékos, eleven gyereknek mutatkozott, akire biztonsága érdekében jobban oda kellett figyelni. A hasonló korú gyermekekkel folytatott játékában az agresszió volt megfigyelhető. Gyakran volt fizikai jellegű konfliktusa társaival. Édesanyja foglalkozása bolti eladó, sokáig nem volt munkája, de jelenleg egy közeli város nagy élelmiszer boltjában eladóként dolgozik. Édesapja foglalkozása számomra ismeretlen, jelenleg mezőőrként dolgozik a helyi községben, valamint a helyi polgárőrség oszlopos tagja. Bátyja 6 évvel idősebb M-nál, akivel kisgyerek kora óra nagyon rossz a kapcsolata. A család anyagilag rossz helyzetben van, próbálnak kisállattenyésztésből megélni, saját célra baromfikat, kecskéket tenyésztenek. A családi kasszát nagyban kiüríti az édesapa rendszeres ivászata, valamint a két szülő erős dohányfüggősége. A nagyfiú is korán elkezdett dohányozni, az italozás korai jelei is tapasztalhatók voltak nála már általános iskolás korában. A báty középiskolában félévente bukásra állt, év végén elégséges osztályzatokkal léphetett magasabb szintre. Az állandó agresszió, engedetlenség, akaratosság jellemzi kettőjük kapcsolatát a mai napig is. Gyakoriak a testi bántalmazások a báty részéről is. Az idősebb diákok társaságában M. viszont meghúzódó, nem keresi a konfliktushelyzeteket. Az osztályfőnök elmondása alapján a kislány iskolába kerülése után jelentkeztek igazán csak a problémák. Magatartása rossz volt, sokszor volt beteg, sokat hiányzott, ennek ellenére jól teljesített az első évfolyamot. Mivel egyre súlyosbodó viselkedészavar tüneteit állapították meg a pedagógusok, így az osztályfőnök javasolta a szülőknek, kérjék az illetékes gyermekgondozó segítségét. A szülők nem tettek semmit, így az iskola az iskolapszichológus segítségét kérte, aki azóta is rendszeresen foglalkozik M-al terapikus céllal. Az iskolapszichológusunk klinikai szakpszichológus is, így M-al 4 éve tud foglalkozni heti 1 alkalommal. A fent említett eset után felkerestem, hogy segítsen nekem értelmezni M ének órai kitörését. Beszélgetésünk több alkalommal is megtörtént azóta, melynek következtében „tisztábban” látok. M sérült gyerek, alapvető emberi szükségletek hiánya mellett nőtt fel életének első 3 évében. Nem kapta meg a 3
biztonságot és a szeretetet. Az emberi szocializáció első színtere a család, a szülők és gyermek közötti kapcsolat. M egy olyan családba született bele, ahol az édesapa problémái megoldása érdekében, vagy annak nem tudomásul vétele érdekében az alkoholt hívta segítségül. Az édesanya mindezeket szó nélkül tűrte, a problémák elől elmenekült, főképp munkába, erősen rászokott a dohányzásra. A problémákkal átitatott apa családjában gyakran a gyerekeken vezette le a feszültségét, testileg sokat bántalmazta őket. Az anya tűrte, nem tett semmit ellenük. A szülők távollétében a két testvér játszotta el az apa és gyerek szerepét, s általában M volt a gyerek, a báty pedig az apa. A családnak van egy „mentőangyala”, az anyai nagymama, aki olykor ki tudta rángatni M-t ebből az agresszív környezetből és próbált neki egy másmilyen, egy normális világot is megmutatni. A terápiás kezelés célja ennek az alapvető 1-3 évig terjedő hiányosságok pótlása, újra felépítése. M egy adott szituációra kétféleképpen reagál: jól vagy rosszul. Ez attól függ, milyen állapotban van éppen. Ha rosszul reagál a dolgokra, akkor egyfajta torz világnézetet vetít ki, azt, amit rosszul tanult, látott a szüleitől. Ez a fajta projekciója az éretlen elhárítások mechanizmusán alapszik. Olyan ez, mint egy tudathasadásos állapot, egy hasítás, ami azt jelenti, nála a dolgok csak jók vagy rosszak lehetnek. A feladat ennek integrálása. M a következő pillanatban már nem is emlékszik dolgokra, mit miért csinált. Meg kell tanulnia leküzdenie az elhárító mechanizmusokat, ezeket az éretlen hasításokat tompábbá, rugalmasabbá kell tennie. Erre eszközként a szeretet, az empátia, a tolerancia szolgál. Meg kell erősíteni M pozitív oldalát, motiválttá kell tenni, meg kell erősíteni akkor, ha jól cselekszik, jutalmazni kell. Fontos, hogy a gyerekek elfogadják őt olyannak, amilyen. Viszont határozottan és többször, hogy bevésődjön nála, le kell tisztázni a szabályokat. Fontos a következetesség, hiszen ha lát egy pici rést a rendszeren, máris kibúvót keres.
A konfliktus miértjei Be kell, hogy valljam, a pszichológussal folytatott beszélgetéseim után kissé zavartak éreztem magam, s rögtön letisztult előttem: nem jól reagáltam abban a bizonyos helyzetben, sőt nagyon sokszor, amikor problémám volt vele. Azóta másként látom a dolgokat.
4
A „megvilágosult” állapotom előtt sokat feltettem magamnak és kollégáimnak is azt a kérdést: Miért viselkedik ennyire agresszíven, negatívan M.?” Ahogy eddig láttam: Viselkedése tanórákon változatos, hangulatfüggő, hol bekapcsolódik az órákba, ha úgy van kedve, hol nem. Ha nem, akkor zajong, feláll a helyéről, járkál. A gyerekeket és engem is nagyon zavart. A szünetekben keresi a társaságot, bolyong 1-2gyerek között. Ha senki sem akar vele játszani, akkor agresszíven megfenyegeti a gyerekeket, így akarja felsőbbrendűségét kifejezni. Ilyenkor nem zavarja a felnőtt jelenléte sem. Igazi megoldást nem találtunk rá, próbáltunk beszélni vele, meg a vitatott féllel, de ezek csak röpke pillanatok voltak, nem történt érdemi változás. Az osztálytársaival már kevésbé konfrontálódott, a pszichológusi terápiás kezelés látható javulást mutatott a 4. évfolyam elejére. De ekkor egy új kislány, K érkezett az osztályba, félévkor, aki felbolygatta M lelki világát. Mindig azt figyelte, hol, mikor, miért köthet bele K-be. Ezt könnyű lett volna kezelni, ha K egyfajta elkerülő stratégiát alkalmazott volna. De nem: belement a győztes/vesztes stratégiába. Ennek következtében a két lány a mai napig „öli” egymást ( K is jár az iskolapszichológushoz) hol nyíltan, hol meg metakommunatív jelekkel adva egymás tudtára a véleményüket. Ahogy most látom: én sajnos elkövettem azt a hibát, hogy egyfajta sztereotípia alapján értelmeztem M viselkedését. Most már tudom, másról van szó, nagyon súlyon önértékelési hibája, világnézeti hibája van, amiről a szülei tehetnek. Azt, hogy mikor hogyan reagál bizonyos helyzetekre, az attól függ, milyen rossz emlékképet tud hirtelen előhívni, azt kivetíteni az emberekre, helyzetekre. A sémák és a sztereotípiák a világot leegyszerűsítik, így a séma alapú feldolgozása az információknak téves feldolgozási mechanizmusokat eredményez, ami nálam is beindított egy olyan láncreakciót, ami önbeteljesítő jóslat lett. Én eddig a látott és tapasztalt információkat tévesen dolgoztam fel e „beskatulyázás” miatt és persze az információhiányom miatt is!
A konfliktus elemzése A konfliktus szónál meg kell említenem Erikson elméletét, aki szerint a személyiség egészséges fejlődése esetén minden esetben úgy kerül ki a konfliktusból, hogy közben személyisége, belső ítélőképessége, egysége erősödik. Tehát minden megoldandó konfliktusnál 5
erősödik, érik, alakul, fejlődik személyiségünk. De csak az egészséges személyiségnél. És mi a helyzet az önértékelési zavaros, a pszichés fejlődési zavaros személyeknél? Egy megoldandó konfliktusnál ezek a személyek nem fejlődnek? Szerintem a kulcsszó a párhuzamosságban van. Én úgy képzelem ezt el, hogy egy egyenes úton fejlődnek az egészséges személyiségű emberek, vele párhuzamban pedig a pszichikus zavar tüneteiben szenvedők, a mentális zavarokkal küzdő személyek. Nekik a fejlődése párhuzamosan halad az egészségesekével, de a vonalak kacskaringósak, olykor vissza-vissza térők, egymást keresztezők, összegabalyodók, de mégis egyfajta fejlődést mutatók. A konfliktusom alanya M is egy ilyen „zavaros” személyiség, akinek reagálását az adott szituációra már teljes mértékben megértem. Az, hogy ő akkor énekórán miért reagált olyan hevesen az én döntésemre, több okból is fakad. Az egyik a már említett elsődleges szocializációs színtér hiányos megléte, ahol is nem kapta meg a kislány a kellő szeretetet és biztonságot. Épp ezért mindent kétkedve fogad, mindent támadásnak vél a személye ellen. Az eset súlyosságát fokozta, hogy egy olyan lányról kellett neki is döntenie, elfogadnia egy bizonyos helyzetben vezetőnek, akivel súlyos személyes, intrapszichikus konfliktusai vannak. Ennek különösebb oka nincs, első látásra (fél évvel ezelőtt) kialakult ez a féle elhárító és negatív mechanizmus M-ban K felé. Nevezhetjük ezt érdekkonfliktusnak is, mert mindkét fél az osztály többségét úgymond maga mellé szeretné állítani. A harc különösen egy kislány barátságáért, kegyeiért folyik, aki K megjelenéséig közeli jó barátságban állt M-al. M-nak fáj, hogy ez a jó barátnő K-vel is szóba áll, sőt olykor együtt is játszanak. Ilyenkor M megpróbálja összeveszíteni őket, akár mondva kitalált történetekkel is, ami a legtöbb esetben sikerül is neki. Ismervén M anamnézisét, kijelenthetem, hogy nála kapcsolatzavarból kialakuló konfliktusok is szerepet játszanak viselkedésében. Hiszen a nélkül ítélte el K-t, hogy megismerte volna. Viszont szerintem nem is igazán akarja őt megismerni, dacból sem. Ugyanis nem tudja beismerni hibáit. Nem tudja, milyen az, hiszen kommunikációs zavarokkal is erősen küzd. A pszichológus említette, hogy az első hónapokban nem akarta őt elfogadni M, nem akart vele sehogyan sem kommunikálni. Később a kérdéseire írásban válaszolt, úgymond leveleket küldött neki, kerülte a szemkontaktust. Aztán később a válaszait a pszichológus előtt írta le papírra, vállalva az azonnali reakciót. Jelenleg szívesen jár a terápiára, nyitottabb, lehet vele beszélgetni, problémákról, azok megoldásáról, meg nem oldásáról, okokról, okozatokról. 6
Szóval a kommunikációja a pszichológus irányába majdnem tökéletes, de a társai felé, sőt sok pedagógus felé nem teljes. Miért alakulhatott ki nálam énekórán ez az iskolai konfliktus? Oka lehetett a két lány versengése egymással, kapcsolatuknak jellege (mindkettő alárendelt viszonyt szeretne), a már említett személyiségtulajdonságai, önismeretének foka, aktuális érzelmi állapota, épp a rossz elhárító mechanizmus alkalmazása, valamint részemről a konfliktusmegoldó képességem gyengesége, fontos információk hiánya M-ról. Ebben a szituációban bevallom kevésbé alkalmaztam a felnőtt én-állapotomat, hiszen a reakcióim fele volt csak közvetlen reakcióm az itt és most helyzetre. Előbújt belőlem a felnőtt én-állapot, hogy akkor most jól megfegyelmezem ezt a kislányt, sőt a gyermeki én-állapot is, a dacosság, ingerlékenység, azonnal meg akarom oldani állapot. Nem igazán tudtam felmérni az adott helyzetben felnőtt fejjel, hogy melyik a leghatékonyabb, a leginkább célra vezető. Gyermeki én-állapotban voltam, amikor M-t sztereotipizáltam. Ugyanis az őt megértő attitűdömből hiányzott az kognitív rész. Tehát félre definiáltam őt. Aztán a sikeres meggyőzés hiánya az önmeggyőzés hiányomból is fakadt. Képtelen voltam elhitetni magammal, hogy meg tudom oldani ezt a helyzetet. Az osztály többsége, mint nagyobb csoport a konfliktus második felében elvesztette erejét és behódolt Mnak. Szemmel láthatóan győzött a nagy hang, s annak a tudata, hogy már megint nem az van, amit a tanár gondol. Ugyanis a mi iskolánkban sajnos nagy tekintélye van annak a gyereknek, aki ellent mer és tud állni a tanárának, s aminek nem lesznek súlyos következményei. Így szerzik meg a hatalmat, a tekintélyt a többiek előtt.
Megoldási stratégiák A két lány a győztes/vesztes stratégiát játssza az iskolában, sőt hallomásból tudom, hogy az iskolán kívül is. Ők a győzelemre, a másik legyőzésére törekednek. Nem akarnak veszíteni, mert az a gyengeség jele. A konfliktusaik során gyakran feltámad a harag, a gyűlölet, ellenségnek érzik a másikat. A veszélyek elhárításánál csak a gyors és szakszerű közbelépés segít. M fejlődése a terapikus kezelés jóvoltából látható, érezhető. Fontosnak tartom, hogy az ilyen jellegű problémákról az iskolapszichológus mindig legyen értesítve, valamint a pedagógusok kapjanak kellő felvilágosítást azokról a tanulókról, akik kezelésre szorulnak.
7
Lényeges, hogy a tájékoztatás után a pedagógus tudja a problémák okait, s azok kezelési lehetőségeit. A kislány és az én kapcsolatom az eset óta lényegeset javult. Órákon nincsenek kitörései, képes azt csinálni, amit kérek tőle. Szünetekben keresi a társaságomat, sokszor csak azért keres meg, hogy átöleljen, megérintsen. Mostanában gyakran kér tőlem tanácsokat, elmondja, mi bántja, mi történt vele az órákon. Érzi, hogy figyelek rá, s hogy haladok őfelé. Tudom, milyen módszereket kell tanórán alkalmaznom, hogy lekössem a figyelmét. Tudom, hogyan kell reagálnom kitöréseire, tudom, hogy ezek a kitörések nem nekem szólnak, hanem egy régi rossz emléke tört utat benne, amit még nem tudott feldolgozni. Tudom, hogy sok-sok szeretettel, odafigyeléssel, empátiával, türelemmel kell lennem feléje, mert csak így tudom kihozni M-ból az igazi, a jó énjét.
8
