KOMMENTÁR TARTALOM TOTÁLIS MÚLT Papp István: A párttag, a munkásõr és a rezidens Az állambiztonsági munka különleges formái 37

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

·

10:23 AM

Page 1

·

KOMMENTÁR KÖZÖSSÉG

HAGYOMÁNY

SZABADSÁG

TARTALOM 2009|1 L. Simon László: Az ûr hangjai

LELET

Prohászka Lajos: Szemközt a semmivel (bevezetés: Békés Márton)

MÛHELY

Hatos Pál: A csángó irodalom és a „vereség kultúrája Ferkai András: „A jövõ nemzedék egészsége fontosabb minden stíluskérdésnél” – Építészek a falukutatásban és a népi szociográfiában a két háború között

3 5 14 21

TOTÁLIS MÚLT

Papp István: A párttag, a munkásõr és a rezidens – Az állambiztonsági munka különleges formái

37

MAGYAR ALAKOK

Békés Márton: Széchenyi és a kapitalizmus – A morális piacgazdaságról Széchenyi ürügyén

ESSZÉ

Molnár Attila Károly: Hová megy a Bal?

HONI FIGYELÕ

Farkas Anikó: Félelem és félelemkeltés – A Magyar Gárda-ügy

45 60 71

MESSZELÁTÓ

Szentpéteri Márton: Rifiutopoli – Avagy miként került Dante kezébe szemetes zsák? Böszörményi Nagy Gergely: Az elszánt diplomata – Christopher Hill élete és kora

RE:CENSOR

Szabó Márk: A mérséklet dicsérete – 30 éves a Commentaire

88 97 102

SZEMLE

Baranyi Márton: A mantrák ellen (a Globalizáció és kapitalizmus címû kötetrõl)

108

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 2

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

T

A R T A L O M

Fazekas János: A tisztánlátás felé – A rendszerváltás utáni kormányok közelrõl (Müller György könyvérõl) Fejérdy András: Aranykalitkából láthatatlan bilincsek közé – Mindszenty József az emigrációban (Somorjai Ádám könyvérõl) Grósz András: „Hazavágytunk, ahol a bölcsõnk állt, és nem más országba” (Tóth Ágnes könyvérõl) Tulok Péter: Színház az egész világ – Színházért Gulag? (Mong Attila könyvérõl)

111 115 119 123

Számunkat a 20. század elsõ felében készült, rádiózással kapcsolatotos képekkel illusztráltuk.

Lapunk megjelenését a Biczi és Tuzson Ügyvédi Iroda, az E-On Hungária Zrt., és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

KOMMENTÁR kéthavonta megjelenõ közéleti és kulturális folyóirat Szerkeszti a szerkesztõbizottság: Ablonczy Balázs (fõszerkesztõ), Czibere Károly, Hatos Pál, Mike Károly, Ötvös István, L. Simon László Fõmunkatárs: Pesti Sándor és Benkõ Levente Csongor Olvasószerkesztõ: Csillag István Kiadja a Kommentár Alapítvány (1364 Budapest, Pf.: 78.) www.kommentar.info.hu, e-mail: [email protected] Szerkesztõségi titkár: Zsumbera Árpád Kéziratokat nem õrzünk meg és nem küldünk vissza. Lapterv: Artinpress Tördelés: Syrena Bt. Nyomdai elõállítás: Kapitális Nyomda, 4002 Debrecen, Balmazújvárosi út 14. A lap megvásárolható a Lapker Rt. elárusítóhelyein. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága VIII. kerület Budapest, Orczy tér 1. Elõfizethetõ postán, kézbesítõnél, e-mailben: [email protected], faxon: (06-1) 303-3440 ISSN 1787-6974

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

Page 3

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

L. Simon László AZ ÛR HANGJAI Az elsõ találkozás a rádiózással igazi élmény. Amikor megláttam az általam csodált feltaláló zseni mellszobrát a Magyar Rádióban, teljesen megilletõdtem. Enyedi Ildikó Az én XX. századom címû filmjében is megörökített Nikola Teslának a munkássága kamaszkorom óta érdekel, fizikusi, mérnöki tevékenysége a mûvészet számos területére is hatással volt. Mikor az elsõ stúdióbeszélgetésre mentem a Rádió kultikus épületegyüttesébe, ezen a központi helyen látni Teslát, úgy éreztem, felér egy utólagos rehabilitációval. Hiszen rehabilitálni kellene õt, elég csak magára a rádiókészülékre gondolnunk, amit a világ ma is Guglielmo Marconi találmányaként tart számon: 1909-ben ezért kapott Nobel-díjat. Marconi korábban Tesla asszisztense volt Amerikában, ahol megismerte a kutatásait. Késõbb Tesla beperelte, megvádolva, hogy Marconi ellopta a találmányát. Az elhúzódó tárgyalások már jóval Marconi halála után értek véget, s közvetlenül Tesla 1943-as halála után mondta ki az Amerikai Legfelsõ Bíróság, hogy a rádiót Tesla találta fel, mert 4 évvel Marconi elõtt adta le a szabadalmát. Korunk mediatizált nyilvánosságának a mûködési logikáját azonban jól mutatja az, hogy mindennek ellenére ma is Marconit tekintik a rádió feltalálójának, de Tesla számos más szabadalma is hasonló sors jutott, gondoljunk csak az Edisonnal folytatott hosszú szakmai párbajának kimenetelére, illetve arra, hogy Edison egyenáramával szemben a napjainkban mindent mûködtetõ váltakozó áramot éppen Tesla találta ki. Mikor elõször megláttam a szobrát a rádió épületében, még nem az egyik hátsó folyosón, ahova idõközben számûzték a korábbi frekventált helyrõl, némi romantikus naivitással azt gondoltam: Teslának itt emléket állítani olyan utólagos gesztus, mint amikor 1960-ban Párizsban róla nevezték el a mágneses indukció SI mértékegységét. A rádióba elõször belépni, régebben még kultikusabb érzés lehetett. Egy korabeli stúdió belsõ tere izgalmas felfedezéseket ígért, a rádiózás, az elsõ igazán tömegeket elérni képes médium még varázslatként, felfoghatatlan lehetõségként hívogatta a kíváncsi alkotókat. „Hadd mondjam el, mit éreztem akkor, mikor elõször beszéltem a rádió budapesti leadóállomásán” – írta 1926-ban Kosztolányi a Halló, halló, Budapest, az 560-ik hullámhosszon…! címû, Pesti Hírlapban megjelent cikkében. „A vörös lámpa azonban már ég. Egyedül vagyok? Soha, mióta élek, nem voltam még ily kevéssé egyedül, ily nagy társaságban, ily óriási közönség elõtt. Ebben a szobában a világ van, minden lehetõség. Most személyesen beszélhetek az egész emberiséggel. Már beszélek is vele. Hallom a hangomat, mely megilletõdötten, magamnak is idegenszerûen leheli a mikrofon elé a szavakat.” „A rádió az elsõ igazi mûvészeti tömegintézmény” – vélekedet Kilián Zoltán 1935ben a Magyar Szemle hasábjain. De már akkor is tisztán látszott, hogy „a rádió hatalmi eszköz a lelkek felett, ezért minden politikai irány, minden egyház, minden érdekcso3

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 4

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

port, minden társadalmi osztály szeretné biztosítani magának”. Ortutay Gyula 1939ben a Nyugatban épp Kilián Rádióesztétika címû könyve kapcsán írja, hogy a kötet szerzõje „a rádiót mindenben többre becsüli az utóbbi esztendõk népnevelõ és népszórakoztató intézményeinél, s egyenesen társadalom- s mûveltségformáló erõt tulajdonít neki, olyan erõt, mely egész világunk alakításában jelentõs szerepet visz. Utolsó mondatai is errõl a hitrõl tanúskodnak: »A rádió a tér- és idõbeli korlátokat egyaránt legyõzi; teljesítményei sokszor a legfokozottabb igényeket is megelõzik. A rádió minden más intézménynél több és erõsebb.«” Két évvel késõbb Kilián már a televíziózásra figyel. „A televízió a képkultúrát fogja erõsen elõtérbe juttatni, azaz a szem jut ismét nagyobb szerephez” – írja 1941-ben, s mindezt megtoldja a mai valóságshow-k és reality tévék nézõit meglepõ kijelentésével: „a televíziós korszak embere mosolyogni fog azon a manapság sûrûn hangoztatott állításon, hogy az élet a legjobb író. Ha hang- és képfelvétellel nyomon követik majd az életet, bizony az esetek túlnyomó többségében csak kiadós unalom lesz a dologból.” Milyen igaza van. Bár mindenben nem látott tisztán elõre, hiszen azt gondolta, hogy „a televízió kora a könyvkultúra nagy fellendülésével fog járni. Az egyforma televíziós szellemi táplálék egyéni mûvészi élményeket fog kerestetni a változatosságot áhító emberekkel; a sokszor szabványossá váló televízió elõl a könyvhöz fognak az emberek menekülni, hiszen színházuk, mozijuk nem lesz; a mûkedvelõk pedig, bár jóval magasabb színvonalúak lesznek a maiaknál, nem elégítik ki õket. Ugyancsak fellendül a folyóirat-kultúra, mivel az emberek leggondolkodóbb részét az a szellemi világ, mely a hangos képes rádióból mindenkihez árad, nem ragadhatja meg.” S még mi maradt meg nekünk Kiliánék korából? A hõskor rádiókészülékeinek, stúdióinak, összeszerelõ-üzemeinek a fotói, tárgyi relikviái. Mert a távközlés õskorában a rádió „technikai csoda volt, s a többi csodához hasonlóan fölszabadította a felnõttek lappangó játszószenvedélyét” – írja Cs. Szabó László 1938-ban. „Remek játékszer volt, egy csavarfordítással rabul ejtette az ûr hangjait.”

4

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 5

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

L

E L E T

PROHÁSZKA LAJOS UTOLSÓ VÁLSÁG-ESSZÉJE Prohászka Lajos (1897–1963) a két világháború közötti magyar szellemi élet talán legcsendesebb alakja volt. A ’20-as évek közepének németországi tartózkodása a filozófiai és kulturális kérdések szellemtörténeti, életfilozófiai és fõképp kulturfilozófiai megközelítése felé terelték. A tulajdonképpen egész életében magányosan élõ Prohászkát a „krisztianizált antik örökség” (Tõkéczki László) iránti fogékonysága a katolikus hagyomány és a görög-római klasszicizmus összekötésére ösztönözte. Ez egészült ki a korai ’20-as évek metafizikai szövegein (A formák dialektikája, 1927) is már érzõdõ krizeológiai érzékenységgel, amely a következõ évtized utolsó harmadától olyannyira megerõsödött, hogy Prohászka egészen egyedülálló moralista válságíróvá vált. Ösztönös idegenkedése az ideológiáktól, a tömegtársadalomtól és az élet transzcendencia nélküli racionalista megoldásától oda vezetett, hogy Prohászka – aki Platón, Ciceró és Pascal olvasása mellett a német idealizmus rabja és a zongorajáték mestere volt – az európai kulturális hanyatlással szembenézve a klasszikus és keresztény értékek felújítását, pontosabban egyéni elmélyítését javasolta.1 1914-es magánnaplójában írja: „Kevesebbet tervezni – többet gondolkodni”.2 A fiatalkori aforizma rejtett parancsa késõbb teljes egészében kibomlik az életmû létrehozása során. Prohászka kezdetben az Országos Széchényi Könyvtár könyvtárosa (1923–28) és a Nemzeti Múzeum munkatársa (1923–26) volt, majd életre szóló élményt jelentõ utazást tett a Collegium Hungaricum ösztöndíjasaként Berlinbe, ahol megismerkedett kora legjelentõsebb kultúrfilozófusával, Eduard Sprangerrel, akivel évtizedeken át levelezik majd. Hazatérése után az Egyetemi Könyvtárban dolgozott (1928–34), ezzel egy idõben Pécsett, majd Budapesten a pedagógia és a filozófia tanárává habilitált (1929, 1930). 1927 jelenti a nagy áttörést, amikor a Magyar Paedagogiai Társaság és a Magyar Filozófiai Társaság tagja lett. Ezt követõen ível fel a pálya, amelyet két fontos értekezés közzététele segít. Az élet mint tett és mû (1926) a rangos Athenaeumban jelenik meg, a filozófiai életben való elismertségét a Minerva által kiadott Vallás és kultúra (1928) biztosítja, amely a nietzscheiánus vallásfilozófus, Leopold Ziegler kritikáját adja. Prohászka a bírált szerzõvel és Hans Freyerrel is levelezésbe kezd az évtized végétõl. 1930-tól a budapesti egyetem magántanáraként dolgozott, ugyanekkor a Magyar Filozófiai Társaság másodtitkára lett, majd 1931-tõl 1940-ig õ szerkesztette az intézet lapját, az Athenaeumot. 1933-ban a társaság fõtitkára lett, ami nemcsak a lapszerkesztéssel együtt járó cím, hanem a tényleges szakmai elismerés bizonyítéka volt. A lap igazi szellemi fejlõdése egyértelmûen Prohászka alatt indult el, hiszen a nagy gonddal és megfelelõ szakértelemmel dolgozó filozófus minden irányzat számára nyitott, de a szellemi és stilisztikai igényességre mindenkor érzékeny folyóiratot gondozott. Ennek szép példája volt, amikor közölte a tudományos életben sokáig mellõzött Kerényi Károly klasszika-filológiai írásait, valamint hogy õ szerkesztette a német nyelvû Pauleremlékkönyvet (1936). Kornis Gyula 1940-ben azzal méltatta Prohászka lapszerkesztõi tevékenységét, hogy „az 1

A nem túl széles Prohászka-recepcióra vonatkozva lásd TÕKÉCZKI László: Prohászka Lajos, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest, 1992 (Magyar Pedagógusok); FALUDI Szilárd: Prohászka Lajos és életmûve, Ma és Holnap 1993/3.; LACKÓ Miklós: Egy nemes konzervatív. A kultúrfilozófus Prohászka Lajos, Történelmi Szemle 1998/3–4.; PERECZ László: Az élet mint tett és mû. Prohászka Lajosról, Világosság 2000/11–12. Saját kutatásunk egyelõre kéziratban lévõ megállapításaira (Tragédia és humánum. Prohászka Lajos válságértelmezése, 2008) is támaszkodtunk. 2 PROCHASKA Lajos: Háziszabályok, Budapest, 1914. március 2., 6. (Egyetemi Könyvtár Kézirattára [a továbbiakban: EKK], F 103/X/7d.)

5

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 6

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

L

E L E T

Athenaeum az õ keze alatt felvirágzott”,3 ami valóban nem puszta tiszteletkör volt a leköszönõ ex-szerkesztõ elõtt. Prohászka, aki ekkor már rendes egyetemi tanár, 1939-ben a „neveléstudomány nagymûveltségû munkásaként” az MTA II. oszt. A alosztályának levelezõ tagja lett.4 Székfoglalóját 1941 õszén tartotta meg (amely A Platonista Cicero címen meg is jelent a következõ évben), Kornis Gyula ekkor úgy üdvözölte õt, mint aki az élet szellemi természetét elementárisan felismerve, filozófiai és tudományos munkásságában ezt is igyekszik megvalósítani.5 1939-ben a Magyar Peadagogiai Társaság elnöke lett, az intézmény lapjába, a Magyar Paedagogiába 1914 és 1944/46 között rendszeresen írt is. 1938 és 1940 között az Egyetemi Élet címû felsõoktatási lapot szerkesztette. A Pázmány Péter Tudományegyetem pedagógiai tanszékére 1935-ben nevezték ki nyilvános rendkívüli egyetemi tanárnak. Elsõ könyve mai szemmel nézve nehezen olvasható – helyenként egyenesen olvashatatlan –, de a magyar nemzetkarakterológia szempontjából mindenképpen úttörõ munka, amelynek többszörös kiadása a töretlen érdeklõdés jele.6 A magyar szellemfilozófusok lapjában, a Minervában közli folytatásokban 1932 és 1935 között a végül 1936-ban könyv formában kiadott A vándor és a bujdosót, amely 1941-ben változatlanul jelent meg ismét, nem szûnõ, ostoba félreértésekre alapozott kritikáknak adva ezzel tápot. A könyvet – számos kritikusa mellett – dicsérte Hamvas Béla, Németh László és Szerb Antal is. Prohászkának a ’30–40-es években különösen pedagógiaelméleti és filozófiatörténeti dolgozatai jelentek meg, egyetemi elõadásainak témái szerint a neveléselmélet és -történet, valamint a kultúrkritika mibenléte foglalkoztatta, különösképpen a modernitásnak az emberi lényeget módosító jelenségére koncentrálva. Pedagógiai munkásságának legtöbb eredményt hozó felismerése az volt, hogy a pedagógiát mint a filozófia külön, kultúrfilozofikus ágát fogta fel. A ’30-as évek végén, ’40-es évek elején Prohászkát mindennél jobban izgatta a korszellem belsõ eszmei tartalma és annak az életre, fõképp a közerkölcsre kifejtett káros hatása. Ennek eredménye a reprezentatív A mai világ képe címû sorozat elsõ kötetében megjelentetett (1938), majd 1943 során tovább bõvített és könyv formában kiadott szövege lett, a végül 1945 tavaszán megjelent A mai élet erkölcse.7 A kötet minden – lelki eredetû – hibája ellenére a magyar válságtudat hû kifejezõje és Prohászka konzervatív szemléletû krizeológiai útjának dokumentációja volt. A kötet hatalmas parabolát vont az erkölcs fejlõdése és hanyatlása fölé, amely világosan megmutatta, hogy az antik-keresztény humánum-hagyomány meghamisítása és elvetése milyen morális válságot idézett fel az ember lelkében, ami a szellemi és anyagi kultúra vonatkozásában a legrombolóbb hatással járt. A kötet a II. világháborút közvetlenül követõ idõszakban jelent meg, és erõs (szélsõ)baloldali kritikát kapott, hiszen kulturális konzervativizmusa és antimarxizmusa a könyv szerzõjét – minden nácizmus-ellenessége mellett! – visszatartotta a „progresszív erõk” üdvözlésétõl. Prohászka barátai – Kerényi Károly, Bisztay Gyula, Moór Gyula stb. – ugyanakkor megelégedéssel olvasták a kötetet. Miközben Prohászkát bírálatok és recenziókba rejtett kritikák érték, egyfajta mellõzés is tapasztalható volt már. Halasy-Nagy József, (át)érezve Prohászka helyzetét, a következõket írta neki: „Ami pedig a támadásokat illeti, azok pillanatnyilag lehetnek kellemetlenek és bosszantóak, de nem érik meg, hogy nyugalmadat megzavarják. Ma annyi a patentírozott demokrata, hogy a fogalmi zûrzavarnak ebben a korában, semmi sem lepheti meg az embert. […] Szunyogcsipés. A szemtelen féreg ellen ne3 KORNIS Gyula: Prohászka Lajos és az Athenaeum, Athenaeum 1940/1., 1. 4 Akadémiai Értesítõ 1939. január–május, 9 és 24. 5 Akadémiai Értesítõ 1941. május–december, 347. 6 A vándor és a bujdosó. 1. kiad.: Dunántúl, Pécs–Budapest, 1936; 2. kiad.:

Danubia, Budapest, 1941; 3. kiad.: Universum, Szeged, 1990 (reprint); 4. kiad.: Lucidus Kisebbségkutatási Könyvek, Budapest, 2003 (reprint, bev. Niederhauser Emil). 7 1. kiad.: Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, [1944–45]; 2. kiad.: Universum, Szeged, 1991.

6

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

P

10:23 AM

R O H Á S Z K A

Page 7

L

A J O S

U T O L S Ó

V Á L S Á G

-

E S S Z É J E

héz védekezni: el kell hát türni fölényes nyugalommal és stoikus lelkülettel.”8 Ez a tanács azonban ekkor már egyre kevesebbet ért. A felsejlõ totalitárius rendszer szemében nem jelentett jót ugyanis az sem, hogy Prohászka 1946-ban a demokrácia elfajulásától, a humánum elnyomásáról és a nevelés konzervatív fékeirõl beszélt a Magyar Paedagogiai Társaság elõtt (Demokrácia és humanizmus, 1946), s már ekkor nyilvánvaló volt, hogy a baloldali progresszió õt is mellõzni akarja. 1946-ban még kinyomtatják Történet és kultúra címû rövid füzetét, ám a Hamvas által szerkesztett sorozat, amelyben megjelent, már korábban éles kritikákat kapott balról. 1946–47 után Prohászka nem publikált többé, csupán néhány, fiókban maradó neveléstörténeti áttekintést ír. Ezekben az években középiskolai oktatásügyi téren tevékenykedett, miután 1946-ban újraválasztották a Magyar Paedagogiai Társaság elnökeként.9 1947-ben, immár a legfelsõbb szinten is, elkezdõdött a konzervatív szellemiségû tudósok elleni támadás, amelyet Lukács György nyitott meg, amikor álmegoldásokhoz hasonlította az „irracionális polgári filozófiát”, amely a társadalmi összefüggések iránt nem érzékeny (sõt helyenként tagadja azokat), ráadásul a fasizmus gondolati elõkészítõjeként funkcionál. Az ész trónfosztását megelõlegzõ gondolatmenetében Lukács konkrétan Prohászkát is megnevezi, akinek A vándor és a bujdosó címû kötete „a magyar szellemtörténet legtisztább megnyilvánulása volt”, s mint ilyet, be kell sorolni a bûnbe esett tudományos teljesítmények közé.10 Prohászkát 1949-ben kényszernyugdíjazták, 1952-ben pedig a Tudományos Minõsítõ Bizottság méltatlannak ítélte tudományos fokozat elnyerésére, az indoklás szerint azért, mert „az Ön eddigi munkássága alapján tudományos fokozat odaítélésére irányuló kérelmét nem tartotta teljesíthetõnek”.11 Egy rövid ideig tartó és elégtelen ál-rehabilitációt (1957-ben az MTA II. oszt. Pedagógiai Bizottságának tagja lett) kivéve az ’50-es években végig mellõzik, ráadásul régóta testi és lelki betegségek is gyötrik, amelynek Kornis Gyulával és báró Brandenstein Bélával folytatott levelezésében fájdalmas sorokban ad hangot. Prohászkát 1962-ben a Pedagógiai Tudományos Intézet megbízta egy Horthy-korbeli oktatásireform-történet megírásával, de az soha nem készült el. A ’40-es évek végétõl alkotott és kéziratban maradt munkáiból a pesszimizmus és a korkritika radikalizálódása olvasható ki. Csendben, 1963. június közepén, Budapesten hunyt el. Prohászka Lajos a kor németes (idealista) szellemfilozófiai áramlatába ugyan beilleszkedett, de önálló bölcseleti próbálkozásai épp annyira magukon viselik a sprangeri kultúrfilozófia, mint a mérsékelt hegelianizmus és a krisztianizált ógörög ember-ideál iránti szimpátia nyomait. Mindennél beszédesebb, hogy a Kerényi szerkesztette Sziget-antológia harmadik, 1939-es kötetébe írja utolsó, összefoglalónak szánt, humánum-fogalommal foglalkozó és meglehetõsen hellenista szövegét (Variációk a Kalokagathiaról). Ugyanakkor azonban a szintén 1939-ben összeállított Mi a magyar? címû antológiába nem kérik fel, noha abban Farkas Gyula, Az asszimiláció kora a magyar irodalomban (1938) címû, A vándor és a bujdosóhoz hasonlóan sokat bírált kötet szerzõje is szerepelt. Érdekes lehet Prohászka társadalmi kapcsolataira is egy rövid pillantást vetni, amely háló csakis a tudományos élet reprezentánsaiból szövõdött. Prohászka legjobb, legigazibb barátja Bisztray Gyula volt, akihez olyan szoros szálak fûzték, mint hajdani egyetemi társához, Kerényi Károlyhoz. Rajtuk kívül levelezésének leggyakoribb nevei báró Brandenstein Béla, Kornis Gyula, Halasy-Nagy József, a ’40-es évek közepétõl Fülep Lajos. A ’20–30-as évek fordulóján Finánczy Ernõvel, Pauler Ákossal és Thienemann Tivadarral bonyolított levélváltása dokumentálható.

* 8 Halasy-Nagy József levele Prohászka Lajoshoz, Szeged, 1946. november 7. (EKK, 9 Lásd Magyar Paedagogia 1944–46, 72. 10 LUKÁCS György: A polgári filozófia válsága, Társadalmi Szemle 1947/1., 38. 11 Tudományos Minõsítõ Bizottság, Budapest, 1952. július 31. (EKK, F 103/X/3.)

7

F 103/XI.)

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 8

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

L

E L E T

Prohászka 1945 után jutott el több, már korábban felvetõdõ válasz kimondásához, például ahhoz, hogy a tömegessége okán feloldhatatlanná vált krízis társadalmilag meghaladhatatlan, fõképp, mivel a szétbomlott közösség már nem vallásos; vagy ahhoz, hogy a válságon való egyéni vagy értelmiségi túljutás is csõdbe juthat, mivel a nivelláció megfojtja az egyén kezdeményezéseit. A mai élet erkölcsének kiadásával egyidõben, nyilván az erkölcsfilozófiai gonddal való további foglalkozás szándékával, Prohászka Shaftesbury morálfelfogását vette elemzés alá. A kéziratban maradt munkát tervezett folyóirata számára elkérte tõle Halasy-Nagy, aki a Humanizmus és demokrácia címû elõadására is igényt tartott. A lap végül nem jött létre, a Shaftesbury-tanulmány nem közöltetett, a beszéd pedig a Magyar Paedagogiában jelent meg. A Shaftesbury-értekezés klasszikus fogalom- és morálfilozófia-történeti értekezésnek készült, ám fõként a szöveg elején és záró részében olyan, a jelenre utaló áthallásokat olvasunk, amelyek arra mutatnak, hogy Prohászka továbbgondolta A mai élet erkölcse néhány fontosabb tézisét az angolszász-skót felvilágosodás szerzõjének interpretálása közben. Nem tisztázott, hogy a szintén ezidõtájt, valamikor a ’40-es évek utolsó harmadában készített rövid esszéje – a Szemközt a semmivel – egészen pontosan mikor íródott. A szöveg szintén A mai élet erkölcsének rokona, mondanivalójában világosabb és borúlátóbb. Prohászka kéziratban maradt esszéjének keletkezése leginkább levelei alapján határolható be. A Shaftesbury-tanulmány egészen pontosan 1944 júniusa és 1945 májusa között íródott, ezt követte a már fentebb említett elõadás és a Történet és kultúra füzete. Az 1947-es évtõl kezdve nagyobb kultúrfilozófiai szöveget vagy krizeológiai írást nem hozott létre, közlésére lehetõsége sem lett volna. Ugyanekkor kezdõdik – pontosabban valószínûleg újrakezdõdik – betegeskedése, barátaitól elszigetelõdik, a politikai légkör pedig kifejezetten nyomasztja. 1947 õszén be akarták vonni egy etikai tanszék felállításába, Kerényi pedig „erkölcsbölcseleti mûve” svájci kiadásán dolgozott, de egyikbõl sem lett semmi.12 Ezt követõen valószínûleg súlyos beteg lehetett, ami minden szempontból megviselte. Egy levelére adott válaszból kiderül, hogy fél évig tartó betegség után, 1949 vége felé engedték haza a kórházból, de lelkileg megrokkant.13 Az ’50-es évek tragikus állapotát Kornis Gyula hozzá írott leveleibõl ismerjük. 1953 végén például azt írja Prohászkának: „Fáj, hogy háromnegyed éve – mint írod – egy sort sem írtál. Azt hittem, hogy zeneesztétikai tanulmányodon, amelybe nagy kedvvel fogtál, állandóan dolgozol.”14 A ’40–50-es évek fordulóján Prohászka úgy próbált menekülni a szorongatott, az egzisztenciális megélhetését is kockáztató helyzetbõl, hogy külföldi felkéréseknek engedett. A zürichi Artemis Verlag Cicero filozófiai mûveinek lefordítására kérte, amely azonban nem került kiadásra, noha 1947 és 1950 között dolgozott rajta. Az 1949. év második felében õt sújtó betegség komolyan befolyásolta a munkában. 1947-ben – Mindszenty közbenjárására! – a Salzburgi Egyetemen mûködõ katolikus neveléselméleti folyóirat szerkesztõje kereste meg, 1949 tavaszán pedig Cincinnatibõl írtak neki, hogy egy pedagógiai világenciklopédia számára foglalja össze a magyar vonatkozásokat. Mindezek arra utalnak, hogy Prohászka 1947tõl kezdve bizonytalan helyzetbe került, amelyet hangulatilag megelõzött 1944–46-ban keletkezett szövegeinek pesszimizmusa. 1948-tól egyéni krízise mind mélyebbé vált: ezt követõen jelentkezett betegsége, kitaszították a tudományos közéletbõl, itthon elszigetelõdött. Nagyon valószínû, hogy ebben a helyzetben írta utolsó válság-eszszéjét, amely híven a krízis prohászkai megközelítéséhez, a transzcendenciától való elszakítottságban, a válságmeghaladás válságba kerülésében, a társadalom és a kultúra tömeges méretû, döbbenetes hanyatlásában látta a nihilizmus – vagyis a semmi aktívvá válásának – okait. 12

Ismeretlen levele Prohászka Lajoshoz, Budapest, 1947. szeptember 25. (EKK, F 103/XI.); Kerényi Károly levele Prohászka Lajoshoz, Tegna, 1947. október 23. (Uo.) 13 Melich János levele Prohászka Lajoshoz, Budapest, 1949. november 13. (Uo.) 14 Kornis Gyula levele Prohászka Lajoshoz, h. n., 1953. december 22. (Uo.)

8

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

P

10:23 AM

R O H Á S Z K A

Page 9

L

A J O S

U T O L S Ó

V Á L S Á G

-

E S S Z É J E

Az ELTE Egyetemi Könyvtárának kézirattárában õrzött Prohászka-hagyatékban található a kérdéses szöveg. A feldolgozó szerint 1948 körül íródott; ennek helyességét az elõbb igyekeztünk igazolni. A szöveg 11 oldalas, az eredeti tízoldalas szövegbe Prohászka késõbb még egy fél oldalt beszúrt. Az esszé valószínûleg nem befejezetlen, mert kereknek tûnik, a végén nem szakad meg/félbe, és utólagos javításai is letisztázott változatra utalnak. A szöveg – Prohászka ’30-as évek elején kezdett szokásához hasonlóan – a könyvtár leselejtezett katalóguslapjainak hátoldalára íródott, de az 1945 elõtti írásokhoz képest sokkal több benne a törlés, négy-öt soros kihúzások, átírt mondatok tarkítják. A kézzel írott szöveget eredeti helyesírással közöljük, a jegyzetekben csupán a legfontosabbakra utalunk, a szövegben pedig csak nagyon rövid magyarázatokat és az eredeti oldalszámokat adjuk meg, szögletes zárójelben. A szöveg nagy átéléssel, õszinte, egzisztenciális mélységben átérzett válságtudatban íródhatott, hiszen Prohászka „sterilitása” (Németh László), azaz önmagát a szövegtõl távol tartó modora a végén megszakad, és önreflektivitásra utaló soroknak ad teret. Az esszé érdekessége, hogy az értelmiségi válságmegoldások materialista és ideologikus változatait (pszichoanalízis, egzisztencializmus, marxizmus) elutasítja, de a „céltalan heroizmust” is elítéli. Kérdéses azonban, hogy ez alatt mit értett. Korábbi mûveiben is távolságot tartott ugyan a nietzschei voluntarista létszemlélettõl, de 1945 után ennek jelenléte korántsem volt jellemzõ a hazai értelmiségre. (Egyúttal e szellemi áramlatok megnevezése jelenti a szöveg idõbeli elhelyezéséhez az egyetlen, bár nem elégséges fogalmi fogódzót.) Mindez általános kiábrándultságra, kiúttalanságra és tanácstalanságra utal, nemcsak a válság kozmikus, hanem egzisztenciális valóságával kapcsolatban is. Prohászka szövege – úgy véljük – annak a folyamatnak a vége és végsõ realizálása, hogy azok a kapcsok, amelyek jelenléte óta az embert a transzcendenciához fûzik, nem szakíthatók el anélkül, hogy a magány nyomán elõálló kétségbeesés ne tegye végleg elviselhetetlenné a létet.

[Prohászka Lajos] [1] SZEMKÖZT A SEMMIVEL15 Le vrai éloquence se moque de l’éloquence; la vrai morale se moque de la morale; c’est-à-dire que la morale du jugement se moque de la morale de l’esprit, qui est sans règle. Pascal16

Az erkölcs kérdései újabban ismét a filozófiai érdeklõdés homlokterébe kerültek. Nem abban az értelemben, mintha különösebb nyomatékkal vetnõk fel õket a múlthoz képest, hanem inkább úgy, hogy mindazokat a megoldási kísérleteket, amelyek korábban felmerültek, ma bizonytalanoknak, ki nem elégítõnek érezzük. A világrengések sora, 15 16

A cím eredetileg Szemben a semmivel volt, amit a szerzõ a fenti, végleges változatra javított. Prohászka a Pascal-mottót a cím fölé, a jobb felsõ sarokba írta, mi csupán a ma szokásos tagolási rend szempontjából változtattunk ezen. A mottó szövege magyarul így hangzik: „Az igazi szónok nem törõdik a retorikával, az igazi erkölcsös nem törõdik erkölcsi törvényekkel; azaz az erkölcsös embert nem érintik az ész szülte morális törvények, hiszen az erkölcsösségnek nincsenek [efféle] törvényei.” (Blaise PASCAL: Gondolatok, bev. François Mauriac, ford. Fónagy Iván, Bibliotheca, Budapest, 1943, 128.)

9

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 10

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

L

E L E T

amely a polgári kultúra süllyedése óta rendre szétmállasztotta szellemiségünk talapzatait, az erkölcsi élet terén idézte elõ a legnagyobb pusztulást. Az erkölcsi szabálykönyvek ezért hitelüket vesztették, erkölcstani elmélkedésünk pedig mind gyökértelenebbé vált. Bizonnyal nem elsõ ízben történt ez így. Csak az antik világ bomlására vagy a középkor alkonyára kell emlékeznünk. Ekkor is az erkölcsiségben mutatkozott meg leginkább a [2] régi világkép szétesésének hatása. S ahogy amott, a hellenizmus filozófiai iskoláiban, kivált a stoában, az általános bizonytalanságnak mintegy ellensúlyozásaként, szembeszökõen az etikai elmélkedések kedve lángolt magasra, úgy emitt, a középkori kultúra elhanyatlásának tudvalevõleg a reformáció mozgalma [olvashatatlan szó] jellemzõen a vallásosság erkölcsi elmélyítésével iparkodik gátat vetni. Napjaink újra éledõ etikai eszmélkedését is valaki e régi nagy történeti fordulatok hasonlóságára foghatná fel. A költõi szólam talán valóban igazságot fejez ki: ahol legnagyobb a veszedelem, ott van legközelebb a segítség. Ámde emitt is, amott is (mint általában a szellemi életnek minden korábbi válságában) volt valami lényeges különbség a mai helyzettel szemben: a bizonytalanság ugyanis akkor csak a társadalom aránylag vékony felsõ rétegét emésztette, a nagy tömegek ellenben hívõk voltak, vagy legalább is a valamiben való hitre és a hit megkötéseire fogékonyak. Ma ellenben a tömegek épp ezt a hitre való fogékonyságukat veszítették el, mégpedig úgyszólván teljesen. [3] Ha Pascal ma az ember állapotáról töprengene, bizonnyal nem találna benne mást, mint a falánk és rakoncátlan állatot. Mintha maga az egész világegyetem, benne öntudatra ébredt kihajtásával, az emberrel együtt valamilyen õsi állapotába esett volna vissza. Aki ma figyelemmel körülnéz ebben a Khaoszban, annak azt kell látnia, hogy mindenfelõl primitívebb emberi megnyilvánulások öltögetik feléje nyelvüket, mint az erkölcsi és általában a szellemi életnek bármely korábbi forradalma idején. Természetszerûleg fel kell vetõdnie ezért a kérdésnek, hogy mi idézte elõ életünknek ezt a szörnyû bizonytalanságát? Hogyan jutottunk el idáig, ahonnan úgy látszik, hogy már semerre sem visz többé út? Röviden szólva két okát jelölhetjük meg, mindkettõre külön-külön már sokszor rámutattak. Az egyik az emberi tevékenység tudatossá válásának korábban soha sem ismert mértéke. Ez a folyamat kivált a felvilágosodás óta vett rohamos iramot, mai életünk általános irányát tekintve pedig bízvást szociális kiszélesedésérõl, hovatovább szocializált formáiról szólhatunk. Ennek következtében azonban az erkölcsiség majdnem teljességgel elvesztette ösztö- [4] nösségét s célszerûsége merõben az élet racionális berendezkedéséhez igazodik. Az, amit büszkén erkölcsi autonómiának szoktunk nevezni, sokszor be nem vallottan nem egyéb, mint e racionális feltételek elõtt való meghódolás, vagy éppenséggel tárgyi okoknak személyes érték-szempontokkal való leplezése. Más szóval a mai ember nagyon is hajlik arra, hogy cselekvésének a nagyváros és az életritmusában hozzáidomult társadalom, az ipar, a technika, a közlekedés szükségszerûségeibõl nõtt mértékeit immanensekként fogja fel, vagyis olyan törvényekként, amelyeket önmagában, lelkiismerete mélyén talál. A marxizmusnak ebbõl a szempontból valóban igaza van: de csak éppen erre a mai emberre nézve, nem pedig az emberre általában. Csakis ez a mai emberi species képes arra, hogy vágyait és reményeit csupán szükségleteiig ter10

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

P

10:23 AM

R O H Á S Z K A

Page 11

L

A J O S

U T O L S Ó

V Á L S Á G

-

E S S Z É J E

jessze, hogy a személyes mozzanat, a természet, általában az egyszeri, nem ismétlõdõ konkrét valóság iránt minden érzékét elvesztve üres szkémákat végsõ értéküknek minõsítsen, hogy még csodavárását is absztrakttá merevítse, s ha mégis csalódik benne, [5] ha rájön a ráció elégtelenségére, menten nemcsak korának, hanem mélyen emberi létének színvonala alá süllyedve pokoli rombolásban élje ki magát. Várhatunk-e bizonyosságot a moráltól akkor, amikor már szemléleteink is absztraktumokra irányulnak, amikor az erkölcsiség finom, szinte fluidumszerû levegõjét is már reflektálatlan szívjuk magunkba, amikor erkölcsi szokásunkat, magatartásunkat mélypszichológiával,17 néprajzzal, szociológiával gyökértelenítve „exakttá”18 iparkodunk tenni s amikor még erkölcsi meggyõzõdéseink is csupán „ideológiák”. Eligazítani itt az élet különbözõ könnyebb-nehezebb helyzeteiben valóban már csak a nagy szkémák tudnak, de ezek is természetesen csak úgy, mint ahogy a fogaskerék kap meg bennünket s ragad magával ellenállhatatlanul, eltéríthetetlenül a maga útján. Mozgunk-e vajon a kerekek közt, vagy csak ezek mozgatnak bennünket? Csak a forgás szüneteiben látjuk, hogy a kerekek – vagy ha tetszik: a szkémák – küllõihez csupa korrupció és pusztulás tapad. Ha valakinek ez nem tetszik, golyót röpíthet agyába, mint Kirilov, ha „ördöngös”, azaz aktív természetû, [6] vagy pedig feleségül veheti házvezetõnõjét, gyermeket nemzhet vele, elhízhatik s végül meghalhat unalomban és utálatban, ha passzív lelkû, mint Oblomov.19 Nehéz dolog eldönteni, hogy a tudatosságnak ez az elhatalmasodása életünkben és cselekvésünkben vajon az emberi természet alkalmazkodásának eredménye-e a rációval megfékezett és igába hajtott tárgyi világhoz, vagy pedig saját belsõ ösztönzéseibõl folyt, [vagyis] ez volt fejlõdésének elkerülhetetlen iránya, és éppen ez a fokozottabb tudatossága tette a tárgyi világ urává. De akár ok, akár okozat volt is, tagadhatatlan, hogy ennek nyomán maga is [ti. az ember] tõbõl megváltozott. S újabban ugyancsak gyors iramban változott, néhány rövid évtized alatt gyorsabban, mint régen talán századok alatt. A mai ember már feltûnõleg más, mint az akár csak egy század elõtti. Más nemcsak az érdeklõdésében, a szokásaiban, az eszméiben – ez minden korra, sõt minden újabb nemzedékre nézve így van –, hanem más az egyéni és társas ösztöneiben, más az intellektuális és morális képességeiben, más a cselekvéshez szükséges energiái kifejtési módjában, egyszóval: más a természetében, a szervezetében, talán már a szenzomotorikus rendszerében is. Hogy valahol törés következett-e be az emberi fejlõdésben, mondjuk valahol végzetesen belegabalyodott abba a [7] formába, amelynek csomóit saját erejébõl meg akarta oldani s nem tudott mást, minthogy elmesse maga mögött a fonalat, s ennek tulajdoníthatjuk megváltozásának mindezeket a jeleit; vagy pedig csakugyan olyan ugródeszkára került éppen a közelmúltban, ahonnan egészen új lehetõségek felé lendülhet, 17 Prohászka itt a freudi pszichoanalízisre gondol, amelyet A mai élet erkölcse (1944) c. munkájában élesen el-

ítélt és a vallástalan modern kultúra egyértelmû jelének tartott. egzakttá Prohászka elõször Dosztojevszkij Ördögök (1872) c. nagyregényére utal, amelyet a válságirodalom kedvelt krízis-szövegeként (is) olvasott. A mûben az ateista-nihilista Kirillov azt mondja, hogy az igazi Isten-gyûlöletet az, amikor valaki lelkiismeret-furdalás nélkül öli meg magát, mert a teremtett élet önkéntes megsemmisítése arcul csapja a Teremtõt. Az Oblomov (1859) c. Goncsarov-regény semmittevõ fõszereplõje pedig a lusta, „felesleges ember” példája. 18 19

11

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 12

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

L

E L E T

mint ahogy az optimizmus filozófiája meggyõzõdéssel hirdette: azt a kérdést ne bolygassuk fel ezúttal. Megváltozása mindenesetre a legszorosabban összefügg egy másik mozzanattal, s ebben jelölhetjük meg a mai élet bizonytalanná válásának második okát: t. i. egyedüllétével. Az ember még soha sem érezte magányosságát oly intenzíven, soha sem ébredt rá oly vigasztalanul arra, hogy egészen egyedül van ebben a szörnyû csillagtalan sivatagban, a mindenségben, amely részvétlen egykedvûséggel körülfogja, mint éppen ma. Kétségkívül egy kissé kockázatos és nehéz dolog itt összehasonlítást tenni más korokkal, mivel érzelmi, hangulati minõségekrõl van szó s erre a mértékünk hiányzik, vagy legalábbis nem kínálkozik fel közvetlenül. Mégis, ha az emberi élet objektív megnyilvánulásaiból, koronkénti szellemi termékeinek sajátos jellemzõ vonásaiból [8] következtetünk vissza a létrehozó lelkiségben uralkodó szándékokra, ha inspirációjuk motívumait és alkotó tényezõit vesszük tekintetbe, meg kell állapítanunk, hogy az ember valóban még soha sem érezte magát oly egyedül s elhagyatva a mindenségben, mint ma. Pascal szavai a végtelen terek örökös csendjérõl, amely borzalommal tölt el,20 ma tömegélményt fejeznek ki. S hit nincs többé, amely ezt a borzalmat enyhítené. Nemcsak a tudomány, hanem az élet gyakorlata is csak arról gyõzi meg a mai mindennapi embert, hogy a lét valahol értelmetlen kezdetekbõl fakad és a halálba zuhanással végzõdik. A rövid közjátékban pedig, amely a két végpont közt lepereg, jóformán még körül sem tekinthetünk, mert ezalatt is kölcsönösen egymás létét nehezítjük, egymásnak ártunk, egymást pusztítjuk, úgyhogy amikor itt kell hagynunk a nézõteret, még csak azt sem mondhatjuk, hogy érdekes látványban volt részünk. [8b] Valóban a komédiának nemcsak az utolsó felvonása szörnyû, mert „földet szórnak a fejünkre és örökre vége mindennek”, hanem ocsmány és visszataszító minden egyes jelenete is. S még csak fokozza a szörnyûséget, hogy eközben nincs miben megfogóznunk s hogy ennek a sivárságnak az érzése ma a legegyszerûbb, a pusztán tömegszervezetben élõ embert is áthatja. Az a vékony réteg, amelyet lelkülete, tapasztalatai, hangulatai és töprengése eddig mintegy elrendeltek az életnek erre a sötét, tragikus szemléletére, amennyiben be[le]folyt a világ sorsának és az erkölcs tartalmának alakításába, mindig megtalálta pesszimizmusának ellensúlyozását a szellem világosságában, az értékeknek valaminõ rendjében vagy akár a lélek bensõségében. [9] Ma ellenben ez a vékony szellemi elit céltalan heroizmust hirdet, kiábrándultan, hitetlenül vállalja az önfeláldozást, a nagy tömegek pedig lelkük gyökeréig nihilisták s kendõzés nélkül a „minden mindegy” lelkiismeretlen, önzõ elvét követik. A vitális tanácstalanság és aggodalom azonban mint atra cura21 mindnyájunknak egyformán ott terpeszkedik a feje felett, s az elitben mint exisztencializmus, mint mágikus idõ- és történetszemlélet, mint mélypszichológia vagy mint társadalmi utópia tör elõ, a tömegben pedig a nyers élvezetkultuszban, az ösztönök cinikus felszabadításában és fékevesztett kielégítésében nyil20

Prohászka több, ezt megelõzõ mûvében is idézi Pascalnak ezt a sorát, amelyre erõsen rezonált saját egzisztenciális élménye. A sorok pontosan így hangzanak: „A végtelen tér örök csendje félelemmel tölt el.” (Pascal: I. m., 81.) 21 szörnyû kín (lat.)

12

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

P

10:23 AM

R O H Á S Z K A

Page 13

L

A J O S

U T O L S Ó

V Á L S Á G

-

E S S Z É J E

vánul [meg]. Mindez végelemzésben a mai ember elhagyatottságának érzésébõl fakad, s látszólagos keménysége és „realizmusa” magatartásának egyéni kockázataiban, nagyobb vagy a korábbi idõkhöz képest legalább is [10] feltûnõbb szervezõképessége pedig a társas élet viszonylataiban, csupán kompenzálja ezt az érzését, de nem tudja számûzni lelkébõl. [Kézzel írt eredeti. Forrás: Egyetemi (ELTE) Könyvtár, Kézirattár, F 103/II/8.]

(Közli és bevezette: Békés Márton)

Az Egyesült Államok Mezõgazdasági Minisztériumának családi munkatáborában, Caldwell, Idaho, 1941

13

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 14

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

M

Û H E L Y

Hatos Pál A CSÁNGÓ IRODALOM ÉS A „VERESÉG KULTÚRÁJA”* „It is well known that the mystery which overhangs what is distant, either in space or time, frequently prevents us from censuring as unnatural what we perceive to be impossible.”1

A történelem nemcsak leírás és a múlt rekonstrukciója, hanem felidézés, képzelet és tetemrehívás is. A legendák, a néphagyomány és a ponyvatörténetek megannyi mûfaja mellett a tudós és hivatalos történelem lapjain is ott görnyed az aggodalom, feketéllik a gyász, elégtétel után kiált a szenvedés. Az eredet keresése, az õsök feltalálása, s emlékük megidézése örökös körbe zárja a kutató tekintetét, megnyugvás nincs, amíg végleg meg nem halnak a dolgok, el nem némul a nyelv, el nem enyészik a pártos harag, s a kiürült porond magát a végbement drámát is értelmezhetetlenné teszi. Igaz ez a moldvai csángók történetének elbeszéléseire is; a küzdelem sziszifuszi terhe nem csituló gonddal vezérli a hagyomány õrzõinek vigyázó tekintetét és tanúskodó tollát új, de mégis ismerõs képekbe öltöztetve a csángó sors állomásait. Mindezt azért, hogy saját magunkra ismerjünk, mint a történelem számûzöttjei, eszméljünk, vezekeljünk a sajáttá lett öröklött bûnök felett. A bûnhõdés természetesen magunkra vett penitencia, a népek millióinak szemébõl mi mindig a gyászkönnyet, az áldozati sors megérdemelt adóját reméljük elõcsalni. Mert az idegen könnyek sûrûje egyszerre igazolja az állandó vereséget és visszavonulást, a hosszan készülõdõ, de visszafordíthatatlanul bekövetkezõ pusztulás fájdalmát, miközben értelmet ad a más népeknek oly gyakran juttatott gyõzelem reményének örökös tovatûnéséért. A 19. század küszöbén uralkodó helyzetbe jutó kulturális paradigma, a modernitás térnyerése az olyannyira eltérõ szerkezetû és hagyományú európai társadalmak körében abban a tekintetben egyetemes, hogy tudásunk, szemléletünk kereteit párhuzamosan helyezi el a megújulás abszolút kívánalmában és a történetiség kalandjában, egyszerre konstatálva, hogy a múlt és jelen között szakadék feszül, miközben a jövõ jelenünk folyamatosságából fejlõdik ki, így birtokba vehetõ. Bár az „új idõk” felgyorsult temporális ritmusa minden progressziót könyörtelenül és azonnal felemészt, a régebbi tájékozódás sarokelemei a szkepszis és prudencia mégis apolitikus haszontalanságban vesztegelnek, s a valóság hiányára, a megsebzett tapasztalat kiirthatatlan jelenlétére csak a mo*

Jelen írásra az alkalmat a Veszélyeztetett örökség – veszélyeztetett kultúrák címmel a Teleki László Alapítvány szervezésében, Bákó-Bacauban 2008. május 8–9-én tartott konferenciára szóló felkérés adta. Itt köszönöm meg Diószegi László szíves meghívását. 1 „Jól ismert, hogy a rejtélyesség, amely a térbeli vagy idõbeli távolságot belengi, gyakran megakadályozza, hogy természetellenesként utasítsuk el azt, amit egyébként lehetetlennek tartunk.” Thomas Babington MACAULAY: History [1828] = UÕ.: Miscellaneous Essays and Lays of Ancient Rome, J. M. Dent & Sons, London, 1910, 4.

14

kommentar2009-1.qxd

H

2/18/09

A T O S

P

Á L

:

10:23 AM

A

C S Á N G Ó

Page 15

I R O D A L O M

É S

A

„

V E R E S É G

K U L T Ú R Á J A

”

dernitás pathogenezisének másik jellemzõ tünete, a nosztalgia és a belõle áradó, el nem múló melankólia emlékeztet. A 19. század hajnalán a magyar nemzeti eszméléssel egyidejûleg került a tájékozódás látóterébe a moldvai magyarság. Azóta a Kárpátokon túli magyarok összetett múltját csángósorsként definiáló történetek közös jellemzõje, hogy saját témaválasztásukon túl a magyarság fogalmának és történeti elbeszélésének is egyfajta mintáját rajzolják meg, a jövõt bírni akaró vágyak kipróbálásának és állandó aláhullásának keserû ellenpontjaként. „A világ legárvább, legelfelejtettebb népcsoportjaként” megjelölt csángóság a magyar néprajzi csoportok közül valószínûleg a legtartósabb figyelmet élvezi kutatók és a nagyközönség részérõl egyaránt, az ellentmondás azonban csak látszólagos, mert a megközelítés szemléleti alapja, ahogy Csûry Bálint úti jegyzetei élén megfogalmazta, hogy „a moldvai magyarság sorsa még a hagyományos magyar sorsnál is fájdalmasabb és tragikusabb magyar sors”.2 Ez a perifériát és a távolságot mozgósító narratíva színre lépése óta a prognózis és prófécia intenzív és szimbiotikus együttlétére van utalva. Kezdetét a modern paradoxon határozza meg: ahhoz, hogy az ébredõ magyar nemzeti mozgalom felismerje a csángókban a rokont, mint elszakadtakat kellett számba venni õket. Hogy a jövõ jobb lesz, mert más lesz, mint a múlt, s a felvilágosodás és a mûvelõdés boldogságot és kiegyenlítést fog hozni, ez volt a felvilágosodás programja. Ezt remélte még Csokonai 1798-ban a Marosvásárhelyi gondolatokban,3 s költeménye csángók felé tekintõ kulturális és polgárosító missziótudata „a csínos nyugat s a durva kelet közt” magát az eszmélkedõ tekintetet is pozicionálja – középre, „Hol öszvefut a jó s a gonosz határa”, egyúttal kijelölve azt a keretet, amely a humanista mûveltségi racionalizmus univerzálisnak gondolt érvényébõl természetesen vezeti le a nemzeti ébredés partikuláris ambícióit: „Törjük az akadályt, mellytõl nem mehetünk, / S mind az emberiség kertébe sietünk. / Vajha Moldvának is kies parlagjai, / Ameddig terjednek a Pontus habjai, / Magyar Koronánknak árnyékába menne, / S a csángó magyar is polgártársunk lenne!” A szekuláris üdvtanokból („az emberiség kertje” felé való sietés) új magabiztosság és az idegenség újszerû élménye patakzik, ami a gyorsuló idõ új tapasztalatához a „haladás” hitét kapcsolja, s mindezt az emberi közösségek térbeli elkülönülésére telepíti, így fedezi fel az idegenség csábító közelségét, az idegen jelenvalóságában önnön múltját, saját jelenében viszont a mindenkire váró jövõt. De az idõ megváltozott természete, az idõbeli dimenziók egymásra vetítése nemcsak cselekvési programot ad, hanem újfajta szorongást is támaszt, amit Csokonai költeménye is kifejez: „Csuda gondolatok, kétséges jövendõk, / Változó országok, emberek, esztendõk! / [Míg elmém úgy bukdos ezeknek hátukon, / Mint ki nagy tengerbe evez kis ladikon]”. A sietõ idõben a nagy tervek megvalósulása és bukása egyaránt a nosztalgia narcisztikus el- és visszavágyódását kelti fel, az utazást, amely nemcsak jövõ elõérzete, hanem visszafordíthatatlan idõ ellenmetaforája is lesz. Az elvágyódás természetes térbeli irányaként nyugatra, a visszavágyódás Keletre tekint. A „»Kelet« felfedezése a Más2 3

CSÛRY Bálint: Úti benyomások a moldvai magyarok (csángók) közt, Debreceni Szemle 80. (1934), 241. CSOKONAI VITÉZ Mihály Munkái, I. Versek, szerk. Vargha Balázs, Szépirodalmi, Budapest, 1987, 201–205.

15

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 16

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

M

Û H E L Y

ságról kialakított egyik legmélyebben gyökeredzõ, leggyakrabban felbukkanó elgondolást […] jeleníti meg”, s az orientalizmus a nyugati gondolkodásmód ellentettjeként nem kis szerepet játszik az európaiság és a különbözõ európai nemzeti hivatások mibenlétének pontos meghatározásában.4 A magyarság helye Csokonainál azért a „világ abroszán legkritikusabb hely”, mert „Itt van a legvégsõ óltára Pallásnak, / Az emberiségnek, a csínosodásnak; / Ezen túl keletre nevet a szép Moldva”, s Moldván túl mindazok, akiknél „a hódítás nemtelen szerelme / Elfojtja, amit hoz a jó fõld s szép elme”. Törékeny helyzetében a nemzeti közösség dilemmáit rousseau-i módon magára vállaló lírai én azzal biztatja magát, hogy referenciapontja, a Nyugat megajándékozza a mûveltség és a nemzeti közösség harmonikus szintézisével: „Fordúlj tehát, elmém, bóldogabb táj felé, / Hol már a népeket az ész felnevelé”. A „Kelet” felé forduló tekintetben másrészt kezdettõl szerepet kap a modernség sajátos expanzivitása, amely az egyéniség – vagy az egyéniség vonásait hordozó közösség – korláttalan érvényesülésében látja meg a felvilágosodás értelmét, s ahol majd az utazás nyugtalan változatossága szolgál eszközül a lélek nyugalmának feltalálására, illetve – ennek analógiájára – ahol a közösség harmóniája az expanziós politikai célok elérésének függvénye.5 A reformkori unitárius lelkész, az erdélyi Ürmösy Sándor „magyar fajom elbujdosott tagjainak állapot[áért] aggód[ó] vágyainak” tesz eleget oláhországi utazásával, s az „elbujdosott magyarokról” bizonyossággal állítja, hogy mindennapi imájokban kérik „sorsuk nagy Istenét, hogy számûzött Babylonjukból kiszabadítva eressze vissza régi hazájokba, a dicsõ magyar Jeruzsálemökbe”;6 krónikája mégis annak az aszimmetriának a megfogalmazása, amely az alászállásból, a civilizált státus elhagyásából fakad, mivel „egy olly honba útazni, melynek polgárai a magasb szellemtõl mitsem lelkesítetve, pártolatlanul néznek el minden világvétkeket, ha nem egyénjökre vagy körükre tartoznak, egy olyan nemzedék keblébe menni, melly annyi sok mívelt nemzetek példájára is nem tuda, nem akara, vagy tán nem is teheté levetkezni vadkedélyébõl”, csak a veszély, magányosság vállalásával, csak „egy ifju éltének délelõttjén” képzelhetõek el.7 Egy másik korai utazó, Jerney János (1800–1855) a moldvai magyar telepek hatalmas forrásértékû leírását, 1844–1845-ben tett utazásának eredményeit hagyományozta a csángókutatók nemzedékeire, de olvasója a szerzõ régészeti és néprajzi megfigyeléseivel egyidejûleg egy romantikus psziché lelki alakulását, fejlõdésregényét is követheti az utazás élményének valóra váltásában: „Annélkül, hogy a kerek föld számos vidékeit be ne utazzam: minõ silány, minõ örömtelen lenne az élet: ez lebegett szemem elõtt örökké.” Jerney, annyi más kortársához hasonlóan, menekülést keres a tér és idõ távolságában: „A képzelõdés idönkint öregbültével szük lõn keblemnek a haza […] – Messzire, minél távolabb menendek, ha majd egykor független állást érlelend nekem az idõ.” Menekülés és megérkezés dialektikája, a képzelõdés és a szûk terû haza feszültsége a nacionalizmus kitáruló nagy programjának horizontján oldódik fel, amelyet Jerney szinte dátum4 Edward W. SAID: 5 Vö. STAUD Géza: 6 ÜRMÖSY Sándor: 7 Uo., 4.

Orientalizmus, ford. Péri Benedek, Európa, Budapest, 2000, 10. Az orientalizmus a magyar romantikában, Terebess, Budapest, 1999, 108. Az elbujdosott magyarok Oláhországban, utazása után, Kolozsvár, 1844, 1.

16

kommentar2009-1.qxd

H

2/18/09

A T O S

P

Á L

:

10:23 AM

A

C S Á N G Ó

Page 17

I R O D A L O M

É S

A

„

V E R E S É G

K U L T Ú R Á J A

”

szerûen határoz meg: „Iskolai pályám befejezésének ideje épen azon korral találkozék, midõn a nemzetiség eszméje hosszas apáthia után új életre vergõdni törekedett. A nemzet jövõje, jelene és múltja sok gondolkodó fõt kezde foglalatoskodni.” Az új programmal a gyermekkorból örökölt képzelet átveszi az uralmat a valóság felett, az elmúlttal való találkozást a térbeli különbség legyõzése, az idegen táj felidézõ ereje teszi lehetõvé: „Gyermekkori vágyaim élledtek föl ekkor ujolag bennem. »Keletre kell utaznod, megvizsgálandó azon földet, mellyen e’ szép hazát szerzette hõs magyar elödök egykoron laktak; fölkutatnod az onnan ideköltözött õsök történetére viszonyló emlékeket, mik a mult idõk vastag homályba burkolt eseményrétegeire fénysugárt önteni képesek.«”8 A tapasztalatok azonban kiábrándítóak, könyve kiadásakor, 1851-ben már a lemondás hangja szól: „Forduljunk azonban el e szívlázító képektõl, miknek vidorra alakítása végett már minden kigondolható módok hasztalan kísértettek meg nagy befolyású magyarok által.”9 S a csalódást nem említi annak prognózisa sem, hogy „hogy az idegen elemek erõszakos kiirtása olly politicai bûn gyanánt rovatot meg a civilisált Európában, melly a statusoknak elõbb utóbb keserû gyümölcsöket szokott érlelni.”10 Jerney úti leírása egyébként a nyugat-európai és a magyar orientalizmus különbségeire is rávilágít. Míg az elõbbi a jelen expanzivitásával a nagy jövõn dolgozik, addig a magyar valójában menekülés a hajdani nagyság emlékeihez, retrospektív modellezése annak, ami nem következhet be – mindezért uralja a nosztalgia, önváddal kevert ressentiment és a gyász a csángó irodalmat. Ez a gyász azonban nem konkrét halottakért szól; az áldozatokat nem pusztították el, sõt saját maguk közremûködése szükséges a bekövetkezõ változáshoz, így a nyelvváltással és az asszimilációval végbemenõ „lélekgyilkosság” értelmezése csak a nemzethalál sajátos metaforájában oldódhat fel: „A XVI. században Olaszországot francziák temetõjének, a török háborúk idején Magyarországot németek koporsójának nevezték. Nekünk is van ily temetõnk… közel hozzánk egy lépésre határainktól. Csak az a különbség, hogy amott véres csatákban hullottak el francziák, németek: itt a magyarságot elevenen sodorja el idegen népáradat” – írta Ballagi Aladár 1888-ban.11 Ballagi elõadásában azonban a „nemzethalál” retorikai kiaknázása helyett praktikus indokokat hoz fel: a székelyek óromániai kivándorlása ellen leküzdhetetlen közgazdasági s általános emberi okok szólnak, „magasabb fejlettségû nép, ha csak szerét ejtheti, mindenkor ki fogja zsákmányolni a mellette lakó alantabb fejlettségû népet”. Ballagi ugyanakkor azt is kijelenti, hogy román állam, ha maradandó lesz, bizonyára ki fogja fejteni a csángókban is az össszetartozás eszméit: „a közös történelem megerõsbítendi a különbözõ népelemek közti kapcsolatot”.12 S állítása megerõsítésül idézi klézsei tapasztalatait, a fiatal bírót, Benke Józsefet, aki kipirult arccal beszélte el plevnai hõs tetteit, melyeket mint a román 8 JERNEY János: Keleti utazása a magyarok õshelyinek kinyomozása végett. 1844 és 1845, I–II., Pest, 1851, I/1. 9 Uo., 34. 10 Uo., 126. Jerney javaslatainak reformkori fogadtatásáról lásd HÕGYE István: A vármegyék pártfogása a moldvai

csángók ügyében 1845-ben, Néprajzi Látóhatár 1994/1–2., 69–73. 11 BALLAGI Aladár: A magyarság Moldvában, Földrajzi Közlemények 1888/1., 1. 12 Uo., 26–27.

17

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 18

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

M

Û H E L Y

hadsereg tagja követett el 1877-ben. Épp ezért Ballaginak kétsége sincs afelõl, hogy „Moldvát végképp el fogjuk veszteni a jövõben”. Ballagi Aladár szövege a csángó irodalom historigráfiája számára azért illusztratív, mert eltérõen a magyar krónikások túlnyomó többségének sérelmi alapállásából, nem a román asszimilációs politika erõszakos eszközeire koncentrál – végtére is a hasonló ambíciókkal dolgozó kortárs magyar asszimilációs kísérlet 1867 és 1918 között leginkább az erdélyi románsággal szemben vallott kudarcot –, hanem arra is rámutat, hogy szemben a magyar ’48-cal, ami az egységesülõ magyar nemzeti kultúra és a hazai nemzetiségek fejlõdése közé végleges választóvonalat húzott, a 19. század utolsó harmadában a moldvai csángók számára keret és lehetõség nyílt román nemzeti identitásuk megteremtésére. A Csokonaitól fentebb idézett és a csángó telepeket beutazók által megerõsített mûveltségbeli nacionalizmus ajánlata magát kitüntetetten mint a haladás kultúra- és civilizációeszményét határozta meg, de a szabadságeszmény és nemzeti hivatás szimbiózisát lehetetlen volt exportálni Moldvába. Petrás Ince János (1813–1886) minorita szerzetes, pusztinai, majd klézsei plébános, a 19 század jóformán egyetlen moldvai magyar nyelvû értelmiségije Döbrentei Gábor nevezetes kérdéseire válaszolva megírta, hogy a csángó ügyben a „legnagyobb hiány akár melly tekintetben az értelem és az emberi ész miveletlensége […] Iskolákra van itt nagy szükség, azt kiálthattya minden, ki csak az emberiség mivelõdésének és haladásának örûl”;13 de még ugyanabban az évben figyelmeztetett arra is, hogy milyen reménytelenül szûk ösvény nyílik a magyar nemzeti mûvelõdés, s különösen a nyelvi nacionalizmus illúziójának Moldvában a megvalósulásra: „Az actio reactiot szül, én nem vagyok oly bölcsen elõrelátó Politikus, hogy a történendõket megjövendölhetném, sem pedig látnoki lélekkel nem bírok, hogy a jövendõkrül szólhatnék. Mégis annyit tisztelettel jelentek, hogy ha valósulni fog az oláhságra nézve az, mi az erdélyi ország gyûlésen terveztetett és Magyarországban is kötelezni fogják a magyar nyelv megtanulására a romai [értsd: román] nemzetet (mint itten mondani szeretik, ha nem elég helyesen is) alkalmasint velünk is az történhet Moldovában [….] minthogy itt a Magyaroknak most legalább semmi kiváltságos jogaik nincsenek, nem fog nekik annyiban kerülni a magyarokat el oláhosítani, kik közül már többen nem értik nyelvököt, mint az oláhokot Erdélyben, Bánátban és Magyarországban…”14 A magyar mûveltségû, tanulmányait Kézdivásárhelyen (Kánta) és Egerben végzett Petrás két évvel késõbb már arról küld jelentést, hogy „Siralmas nemzeti érzettel s lelket kinzó hideg keserûséggel tapasztalhatni itt sokaknak lelkében e csángók közül a nemzeti elhülést […] E hazában, ha idegen tudakol, vagy kérdeztetik véreinktõl nyelve avagy Nemzetisége felõl készebb magát eltagadni, mint sorsárul valamit felfedni.”15 13 PETRÁS Ince János: Feleletek Tekintetes és Nemzetes Döbrentei Gábor budakerületi országos fõbiztos kérdéseire, a moldvai magyarok felõl, Tudománytár 1842. Közli „…édes hazámnak akartam szolgálni”, szerk. Domokos Pál Péter, Szent István Társulat, Budapest, 1979, 1343. 14 Petrás Ince János levele Döbrentei Gáborhoz, 1842. május 20. = „…édes hazámnak akartam szolgálni”, 1386. 15 Petrás Incze János aláírás nélküli levele a Magyar Tudományos Akadémiához („Tekintetes Nemesmagyarnemzeti Tudományos Academia…”) Klézse, 1844. július 14. = „…édes hazámnak akartam szolgálni”, 1434–1435.

18

kommentar2009-1.qxd

H

2/18/09

A T O S

P

Á L

:

10:23 AM

A

C S Á N G Ó

Page 19

I R O D A L O M

É S

A

„

V E R E S É G

K U L T Ú R Á J A

”

De a csángó historiográfiának nemcsak a „nyelvében él a nemzet” programjának sikertelenségét s a mögötte lévõ illúziókat szükséges észrevennie, hanem a román katolicizmusra vonatkozó téves prognózisait is érdemes felismernie. Az 1838-ban a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából Moldvában járt Gegõ Elek hatásosan írja le az „õrnélküli nyájat” s az „oláh pópák” prozelitizáló tevékenységét, kik „igen sokat átvisznek egy más akolba, hol szõr és nyelv változtatva mekegniök kell”.16 Fél évszázaddal késõbb Ballagi Aladár és számos kortársa – s nyomukban a 20. századi kutatók, mint Domokos Pál Péter vagy Mikecs László – szintén azt gondolta, hogy „Moldvában katholikus és magyar, óhitû és oláh, identicus fogalom. Ha tehát a magyarság eloláhosodik lesz belõle óhitû.”17 Az 1861-ben szervezõdött Szent László Társulat 1874-ben keltezett diagnózisa máshogy fogalmazott: „annyi azonban bizonyos, hogy csángó testvéreinknél a katholikus vallás és magyar nemzetiség annyira egybeforrott, hogy ott, hol a csángók a katholikus egyház kebelébõl iskolák és magyar papok hiánya miatt kilépnek és a schisma [azaz a román ortodox egyház] hívei lettek, ott õseik nyelvét már nem beszélik”.18 Jól ismert, hogy az elmúlt évszázadokban számos panasszal fordultak a magyar és római központi katolikus hatóságokhoz a moldvai magyar anyanyelvû katolikus hívek az anyanyelvi liturgia lehetõségének hiánya, illetve az attól való megfosztottság miatt, azonban a 19. század utolsó harmadában megszilárduló fiatal, soviniszta román állam és örökösei, az államhatalom mindenkori birtokosai az asszimilációs program mellett nem kívánták a katolikus vallásgyakorlatot megszüntetni. Ellenkezõleg: megegyeztek a Szentszékkel, és 1884-tõl hozzájárultak a teljes értékû egyházmegyei rendszer kiépítéséhez Iasi és Bukarest egyházmegyei központokkal.19 A statisztika egyértelmûen igazolja a moldvai katolikusok demográfiai térnyerését azóta: 1851-ben 45 752, 1899-ben 88 803, 1930-ban 109 953, 1992-ben 240 038 volt a katolikusok száma, az utolsó száz év alatt tehát a katolikusok száma megháromszorozódott, és arányuk is folyamatosan nõ a lakosságon belül.20 Azt a kérdést viszont, hogy román ortodox közegben miért ilyen sikeres és dinamikus ez az alapvetõen szegényes liturgiájú ahistorikus román katolicizmus, mindeddig megkerülte a magyar kutatás. Pedig a 19–20. század fordulóján identitását kiformáló román katolicizmus ambíciója, hogy a román nemzeti identitást, s annak kulcselemét, a latin-nyugati eredet mítoszát a katolicizmus univerzalitásával kap16 GEGÕ Elek: A moldvai magyar telepekrõl, a Magyar Királyi Egyetem Betûivel az Academia költségén, Buda, 1838, 58. Gegõ adatainak általában vett hitelességérõl a következõ évben Petrás Ince János – Döbrentei Gábor kérdésére – negatívan nyilatkozott, állítva, hogy a szerzõ négy napnál többet Moldvában nem töltött. Lásd PETRÁS: Feleletek…, 1345–1347. 17 BALLAGI: I. m., 18. 18 A Szent László Társulat Elnökségének átirata Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszterhez, 1874. október 10. Közli VINCZE Gábor: Asszimiláció vagy kivándorlás, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2004, 95. 19 Agnieszka BARSZCZEWSKA forrásfeltáró tanulmánya részletesen elemzi a Vatikán, a román állam hatóságai és a moldvai katolikus klérus, valamint a magyar állami és egyházi intézmények alkotta érdek- és kapcsolatrendszer hatását a moldvai katolicizmus egyházszervezetének kiépülésére: A moldvai csángók identitáskérdése (1860–1916): politikai tényezõk, Erdélyi Társadalom 2007/2., 9–28. 20 Vö. TÁNCZOS Vilmos: A moldvai magyarok lélekszámáról = Csángósors. Moldvai csángók a változó idõben, szerk. Pozsony Ferenc, Teleki László Alapítvány, Budapest, [1999], 12–14.

19

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 20

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

M

Û H E L Y

csolja össze, úgy tûnik, kidolgozottabb,21 s fõként messze sikeresebb, mint a felvilágosodás racionalista reményeivel a hajdani nemzeti nagyság nyomaiba eredõ, annak romjain kontempláló, a „vereség kultúrájába”22 temetkezett magyar historizmus. Nem csoda, ha a majd kétévszázados közösségi tervkovácsolás folyamatos kudarca után a magyar nyelvû csángókutatásban is terjed a nemzetközpontú történeti diskurzus devianciaként való mellõzése. A posztmodern Erlebnisgesellschaft agnosztikus élménykeresését tükrözõ/leíró kultúrantropológia számára nincsenek és nem lehetnek az identitás folyamatosságára vagy rekonstrukciójára méltó ügyek; beszámolói a kezdetek genre-jához hasonlóan újra az idegenség és a messzeség, a periféria csábító élményét dolgozzák fel, amiben a „Keletnek megnyílt kapuja” olyan „határátlépõ kalandokra” ad alkalmat, amelyek a csángókkal való találkozásban leginkább az azonosság illúzióját, illetve a csángósors elbeszélésében lévõ drámát kívánják dekonstruálni.23

21 „En dehors du fait que le christianisme roumain est d’origine latine, et que de nombreux appuis avaient été offerts à la résistance contre les vagues d’envahisseurs, la Cité Éternelle était le foyer d’où avait diffusé dans la conscience de l’Europe médiévale, puis de la Renaissance et de l’époque moderne, la romanité des Roumains; elle avait porté aux yeux des humanistes la latinité de leur language […] le Saint-Siège a agi avec persévérance en faveur de l’émancipation du peuple roumain […] Cette orientation du Saint-Siège […] répond à une nécessité historique européenne profonde. La justesse de cette politique a été confirmé par le cours même des évènements qui a manifesté la vigeur de la pensée vers l’unité des Principautés Roumaines.” („Azon a tényen túlmenõen, hogy a román kereszténység latin eredetû, s a hódítók ellenében számtalanszor ajánlotta fel támogatását, az Örök Város volt az otthona a középkortól kezdve a reneszánszon át a modern idõkig a románok római mivoltának, Róma tette nyilvánvalóvá a humanistáknak a románok nyelvének latinitását. A Szentszék kitartóan segítette a román nép függetlenségi mozgalmát […] A Szentszéknek ez az irányultsága pedig egy mély európai történeti szükségszerûségre válaszolt. Ennek a politikának a helyességét aztán az események sora igazolta, ami nyilvánvalóvá tette a Román Fejedelemségek egyesüléséhez vezetõ eszme életképességét.”) Ion DUMITRU-SNAGOV: Le Saint-Siège et la Roumanie moderne, 1850–1866 (Miscellanea Historiae Pontificiae edita a Faculatte Historiae Ecclesiasticae in Pontificia Universitate Gregoriana, 48.), Universita Gregoriana, Roma, 1982, 4–5. A szerzõ mûve elõszavában Iuliu Hossu (1885–1970), az erdélyi román nemzeti mozgalom egyik vezetõje, a kommunista rendszer által bebörtönzött görögkatolikus püspök emlékének tiszteleg, de köszöneteinek katalógusából az is kiderül, hogy nemcsak az akkori Románia teljes tudományos intézményhálózatát használhatta, valamint a vatikáni archivumok, a iasi és bukaresti egyházmegyei levéltárak anyagát, hanem segítette a bukaresti ortodox patriarchátus is. A Gregoriánumon egyháztörténeti doktorátusát ezzel az értekezéssel megszerzõ DumitruSnagovot (1927–2001) román állambiztonsági ezredesként azonosította Varga Andrea történész a Teleki László Alapítvány szervezésében Bákóban, 2006. június 1–2-án tartott Veszélyeztett örökség – veszélyeztetett kultúrák konfencián tartott elõadásában; lásd GAZDA Árpád: Moldvai összefonódások? Interjú Varga Andrea történésszel, www.erdely.ma/moldvaimagyarsag.php?id=58&what=archivum#7. (Az elõadásról készült tanulmánykötetben a név szerinti utalás elmarad, vö. VARGA Andrea: Moldvai katolikusok a Vatikán és a Szekuritáté között = A moldvai csángók. Veszélyeztett örökség – veszélyeztetett kultúrák, Teleki László Alapítvány, Budapest, 2006, 157–161.) 22 Vö. Wolfgang SCHIVELBUSCH: Die Kultur der Niederlage, Alexander Fest, Berlin, 2001. 23 A lassan könyvtárnyi irodalomból két jellemzõ írás: TASNÁDI Erika: Moldvai csángók és magyar táncházasok érintkezései = Csángósors, 175–178; SZOKOL Réka: Nyitott kapuk és átlépett határok, Kommentár 2008/3., 79–85. Lásd még PETI Lehel: A csángómentés szerkezete és hatásai az identitásépítõ stratégiákra = Lenyomatok 5. Fiatal kutatók a népi kultúráról, szerk. Jakab Albert Zsolt – Szabó Árpád Töhötöm, Kriza János Néprajzi Társaság, Kolozsvár, 2006, 129–155.

20

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 21

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

M

Û H E L Y

Ferkai András „A JÖVÕ NEMZEDÉK EGÉSZSÉGE FONTOSABB MINDEN STÍLUSKÉRDÉSNÉL” Építészek a falukutatásban és a népi szociográfiában a két háború között A falu világa az építész szakma számára hosszú idõn át csak néprajzi és iparmûvészeti szempontból tûnt érdekesnek, vagy még inkább motívumok forrásaként, amelyekkel nemzeti jellegûvé varázsolhatjuk városi épületeinket.1 Ennek megfelelõen a 19. század vége felé induló – meglehetõsen ideologikus célzatú – gyûjtés díszítõmotívumokra és ornamentikára korlátozódott. A következõ építészgeneráció, amely az etnográfusok oldalán maga is bekapcsolódott a parasztházak felmérésébe, a népi építészet szerkezeteit és tömegformáit alkalmazta romantikus szellemben saját épületein. A falu mint szociális probléma, a parasztság tényleges életkörülményei és egészségügyi helyzete csak az I. világháború után kezdte foglalkoztatni az építésztársadalmat. „Miközben állandóan a magyar nép mûvészetét az õshaza motívumait és a nemzeti jelleget féltették, s igyekeztek átmenteni hatemeletes bérházaink homlokzataira, azalatt a népmûvészet szerény és hallgatag alanya a nép, nedves, szigetelés nélkül épült, rosszul megvilágított és rosszul szellõzött viskókban szívta magába s oltotta utódaiba a t.b.c.-t” – fogalmazta meg kritikáját Padányi Gulyás Jenõ a háború elõtti építészgenerációkról.2 Az 1900 körül született nemzedék, az ún. „harmincévesek” generációja volt az elsõ, amelyik a homlokzat mögé nézve meglátta a paraszti élet tényleges valóságát, és cselekvésre szánta el magát. A húszas évek ifjúsági mozgalmából kibontakozó falukutatásnak és népi mozgalomnak ma már gazdag irodalma van.3 A falukutató építészekrõl,4 illetve a két háború közötti korszak népi-nemzeti törekvéseirõl is számos jó feldolgozás készült.5 Ezért tanulmányomban kizárólag az építészek és a falukutatás, népi szociográfia 1

E téma elsõ átfogó feldolgozása BEREY Katalin: Népies törekvések és a népi építészet kutatása a század elsõ felének magyar építészetében, Ethnográfia 1978/3., 434–453. 2 PADÁNYI GULYÁS Jenõ: A vidék építészete, Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye 17–18. (1933), 109. Padányi (1900–1982) a népi építészeti mozgalom vezéralakja volt. 3 Lásd többek között BORBÁNDI Gyula: A magyar népi mozgalom. A harmadik reformnemzedék, Püski, New York, 1983; NÉMEDI Dénes: A népi szociográfia 1930–1938, Gondolat, Budapest, 1985; SALAMON Konrád: A harmadik út kísérlete, Eötvös, Budapest, 1989; LACZKÓ Miklós: A nemzedéki tömörülésrõl és a szakadásról. A népi mozgalom kezdetei = UÕ.: Válságok – választások, Gondolat, Budapest, 1975, 13–51. 4 TÓTH Kálmán: Építészmérnökök és a népi építészet 1930–1950. Személyes visszaemlékezés, Ethnográfia 1978/3., 426–433; BEREY Katalin: Szociálpolitikai kísérlet Magyarországon a 40-es évek elején. Az Országos Nép- és Családvédelmi Alap munkássága, Mûvelõdési Minisztérium, Budapest, 1981 (Szociológiai Füzetek 25.). 5 Lásd MORAVÁNSZKY Ákos: Nemzeti és népies törekvések a két világháború közötti magyar építészetben, Magyar Építõmûvészet 1983/2., 20–22; A népi irányzat továbbélése a magyar építészetben 1918–1950, kiállításkatalógus, OMF Magyar Építészeti Múzeum, Budapest, 1987; SZALAI András: Népies törekvések a két világháború közötti magyar építészetben = Építészet az Alföldön, II., szerk. Novák László – Selmeczi László, Arany János Múzeum, Nagykõrös, 1989, 165–187; FERKAI András: Nemzeti építõmûvészet. A nemzeti fogalom jelentésváltozásai a két világháború közötti magyar építé-

21

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 22

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

M

Û H E L Y

különbözõ mûhelyeinek a kapcsolatát vizsgálom, rávilágítva az együttmûködés természetére és eredményeire, a kapcsolódás eszmei-ideológiai hátterére.

A konzervatív agrárius mozgalom Mielõtt a népi mozgalomhoz tartozó mûhelyeket sorra vennénk, meg kell említenünk azokat a konzervatív köröket, amelyek elsõként tettek komoly lépéseket a falu, a vidéki gazdálkodók megsegítésére. A Károlyi Sándor, Dessewffy Aurél és Széchenyi Imre vezette konzervatív agrárius erõk – azon túl, hogy a parlamentben képviselték a gazdák érdekeit – igyekeztek megszervezni e társadalmi csoport saját intézményrendszerét. Megalakították a Magyar Gazdaszövetséget (1896), hitelintézeteket szerveztek, majd létrehozták e hitelszövetkezetek és az értékesítési és fogyasztási szövetkezetek országos hálózatát (Országos Központi Hitelszövetkezet, Hangya-szövetkezet, 1898).6 Darányi Ignác földmûvelésügyi minisztert maguk mellé állítva sikerült elfogadtatniuk az 1907. évi XLVI. törvénycikket, amely elõször tette lehetõvé gazdasági munkásházak építésének állami támogatását. E törvény alapján szervezte Darányi az állam székelyföldi telepítési akcióját (1907–), melynek során nemcsak lakóházak, hanem népházak, gazdaköri és szövetkezeti központok is épültek. A konzervatív agrárreform szellemében mûködött az 1905-ben társadalmi szervezetként alakult Országos Széchenyi Szövetség és az 1920-ban létrehozott Faluszövetség. Az elõbbi szervezet már a a háború elõtt végzett falun szociális gondozó munkát, s a „falumunkára” küldött diáktagjai közül olyan agrárszakemberek és szociológusok kerültek ki, mint Matolcsy Mátyás, Kerék Mihály és Weis István. A húszas évektõl faluszemináriumok szervezésében mûködtek együtt a Faluszövetséggel; ezeken a vitákon vettek részt az egyetemi diákszövetségeket képviselõ építészek, többek között Acsay László, Pretsch János és Virágh Pál. A Faluszövetség maga is támogatta a falukutatást, de annak határozottan konzervatív formáját, amely nem vett tudomást a falu társadalmi feszültségeirõl. A kutatókat minél több (földrajzi, néprajzi, helytörténeti) adat begyûjtésére és szenvtelen, pozitivista szellemû feldolgozására bátorították. A munka eredményeképpen születõ községmonográfiákat, történeti tanulmányokat a Falu Könyvtára sorozatban vagy az 1923-ban indult Falu címû folyóiratban jelentették meg. A Faluszövetség vezetõje, dr. Bodor Antal (1930-tól a Magyar Társaság által alapított Falukutató Intézet igazgatója is) 1935-ben módszertani könyvet adott ki A falukutatás vezérfonala címmel, ami – az után, hogy a népi mozgalom több csoportja már korábban elkészítette a maga útmutatóját és szociográfiai kérdõívét – nem nagyon értelmezhetõ másképpen, mint a sokszínû mozgalom visszafogásának és konzervatív irányba terelésének a szándékaként. szetben, kandidátusi értekezés, kézirat, Budapest, 1993; DÉRY Attila: Nemzeti kísérletek építészetünk történetében, Terc, Budapest, 1995; HÁMORI Péter: Korszerû és népi? Korszerû vagy népi? Viták a magyar falu építészetérõl a 20. század elsõ felében, Századvég 2005. január, 3–26 (hálózati változat: www.szazadveg.hu/kiado/szveg/hamori34.pdf http://www.szazadveg.hu/kiado/szveg/hamori34.pdf). 6 Lásd Károlyi Sándor gróf élete és munkája, szerk. Kolosváry Lajosné, Stephaneum, Budapest, 1906.

22

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

F

E R K A I

10:23 AM

A

N D R Á S

Page 23

:

É

P Í T É S Z E K

A

F A L U K U T A T Á S B A N

…

A Faluszövetségnek saját építésze is volt (az építészettörténet által joggal számon nem tartott László József személyében), aki fõnöke elgondolása szerint 1926-ban elkészítette egy eszményi mintafalu tervét, melynek modelljét vándorkiállításon mutatták be az országban.7 Fölmerült, hogy az Országos Földbirtokrendezõ Bíróság által a Szarvas melletti Csabacsûdön parcellázott 153 házhelyet mintafaluként lehetne beépíteni. A Faluszövetség ennek a községnek a beépítési tervét is elkészítette.8 Míg ezek a tervek papíron maradtak, egy másik mintafalu – igaz, jóval késõbb – megvalósult. A Hangya Szövetkezeti Központ ambiciózus alelnök-vezérigazgatója, Wünscher Frigyes9 határozta el 1938ban, hogy részben az új szövetkezeti elgondolások „kísérleti laboratóriumaként”, részben az elért eredmények bemutatására és népszerûsítésére a Fejér megyei Tordas községet szövetkezeti mintafaluvá fejlesztik.10 Az 1200 fõs községben szövetkezeti mintagazdaságot és majort hoztak létre, szövetkezeti székházat és kultúrházat, szövetkezeti tanintézetet, egészségházat és napközi otthont, leventeotthont építettek, rendezték a patakot és a község közterületeit, a fõutcára kettõs diófasort ültettek. Az új lakóházak típusaira is készítettek javaslatot. Tervezésüknél szempont volt, hogy azok ne a „falura erõszakolt, oda nem illõ, skatulyaszerû divatházak” legyenek, de el akarták kerülni az „ú.n. »városi« [értsd: külvárosi] lakóház-utánzatokat” is. A három igényszintet képviselõ alaptípusoknál a tordasi régi házak „kissé száraznak mondható, józan, mérsékelt formáit” vették alapul, ám az alaprajzban számos újítást vezettek be. A II. és III. alaptípust ikerházként képzelték el, elõbbinél a tornácot lezáró sarokablakos (!) lakószobával és három helyiséget fûtõ búboskemencével, utóbbinál pedig az utca felõl zártsorú, L alakú alaprajzban két utcai szobával. A terveket a könyv szerint Pomogáts József készítette (színes perspektíváit pedig Pomogáts Béla festõmûvész tanár).11 Utóbbi típus a negyvenes évek spontán, városias beépítéshez közelítõ fejlõdési tendenciájának is megfelel.

A falukutatás ifjúsági mozgalomból kibontakozó mûhelyei A húszas évek ellenforradalmi rendszerének egyik akut problémája a nemzedéki kérdés volt. Az a fiatal generáció, amelyik diákként került a frontra, megélte a forradalmakat és Trianont, mélységesen csalódott a bethleni konszolidációban. Az egymásra torlódott, nagy létszámú egyetemi évfolyamokból kilépve a munkanélküliséggel kellett szembe néznie. Az egyetemi és fõiskolai diákszervezetekbõl kinõve nem találták helyüket a hazai közéletben, ezért olyan vitaköröket, társaságokat alakítottak, melyek a pártpoliti7

Vö. Anthony BODOR: The model village of the future in Hungary, Budapest, 1926; Minta község, Vállalkozók Lapja 1927. február 3., 4; Falu 1926. december. 8 VL 1927. február 3., 4. 9 Lásd róla SIMON István: Egy keresztény-nemzeti „csúcsmenedzser”, Wünscher Frigyes, Múltunk 2006/2., 31–53. 10 Vö. WÜNSCHER Frigyes: Tordas. A Balogh Elemér szövetkezeti mintafalu, Csáthy Ferenc kiadása, Debrecen–Budapest, 1943. 11 Lásd Uo., 224–350. Pomogáts nevû építészmérnök sem önálló tervezõként, sem alkalmazottként nem szerepel a Mérnöki Kamara nyilvántartásában. Valószínûleg felsõ-ipariskolát végzett technikusról vagy építõmesterrõl, esetleg építõ-iparmûvészrõl lehet szó.

23

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 24

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

M

Û H E L Y

kától függetlenül vetették fel a nemzeti sorskérdéseket. Ez a politikai pártok és intézmények határain átívelõ, ködszerûen gomolygó tömörülés – az ifjúsági mozgalom – jellegzetes metapolitikai képzõdmény volt, melynek bomlása, polarizálódása bal- és jobboldalra csak a világgazdasági válság idején kezdõdött meg.12 A mozgalomhoz tartozók számára az egyik legfontosabb társadalmi probléma – Szabó Dezsõ radikális parasztorientációját követve – a falu sorsa, a parasztság helyzete volt. Sokan már középiskolás korukban – a regöscserkészet, falumunka vagy falusi kiszállások révén – személyes tapasztalatokat gyûjtöttek a vidéki állapotokról. A módszeres falukutatás megindításában az egyetemisták szervezeteinek lesz meghatározó szerepe a húszas–harmincas évek fordulóján.13 A jelentõs számú társaság, vitakör és munkacsoport közül nem fontosságuk szerint válogattam; csak azokkal foglalkozom, melyeknek munkájában építészek vettek részt. Ahol erre mód nyílik, teljesebb képet igyekszem adni egy-egy kulcsfigurának számító szereplõrõl, kitérve életpályájuk késõbbi alakulására is.

Bartha Miklós Társaság Sokan e társaság mûködését (legalábbis elsõ, 1925–33 közé esõ szakaszát) tartják meghatározónak a népi ideológia kibontakozásában.14 Számunkra abból a szempontból is fontos, hogy az ifjúsági szervezetek közül a Bartha Miklós Társaság reagált a legérzékenyebben mûvészeti kérdésekre, s ápolta a legszorosabb kapcsolatokat az új magyar mûvészet irányzataival. Irodalmi esteket szervezett, és egy elementárisan új, a paraszti kultúrából kiinduló avantgárd mûvészet kifejlesztésének ígéretét hordozta. Ifjú szívekben élek címmel Ady-antológiát adtak ki 1928-ban, Új Magyar Föld címû röpirataikban a társadalompolitikai témák mellett mindig szerepeltek mûvészeti tanulmányok, sõt szépirodalmi alkotások, versek is. A társaság kiadásában jelent meg a Fábián Dániel és József Attila által szerkesztett Ki a faluba! röpirat (1930), amely inkább felrázó hatású kiáltvány, mint a falukutatás útmutatója, mégis alkalmas volt arra, hogy kapcsolatot teremtsen a falukutatás más, formálódó központjaival (Sarló, Erdélyi Fiatalok). 12 A mozgalomról szóló fontosabb tanulmányok: ASZTALOS Miklós: A harmincévesek Magyarországa. Egy halálra ítélt nemzedék, Magyar Szemle 1928. július; LACZKÓ: I. m.; SZABÓ Miklós: Új elemek az értelmiségi ifjúság mozgalmaiban az 1920–1930-as évek fordulóján = A haladó egyetemi ifjúság mozgalma Magyarországon 1918–1945, szerk. Szabó Ágnes, Akadémiai, Budapest, 1978, 133–164; B. BERNÁT István: Adalékok a népi ideológia elõtörténetéhez. A Bartha Miklós Társaság elõzményei = A két világháború közötti Magyarországról, szerk. Laczkó Miklós, Kossuth, Budapest, 1984, 403–433. 13 A Magyar Társaság és Falukutató Intézet 1935. évi Évkönyve a cserkészek, a Pro Christo diákszövetség, a Turul Szövetség, az Országos Széchenyi Szövetség falumunkáját, az öregcserkészek Fiatal Magyarság közösségének társadalomkutatási munkáját és a sárospataki fõiskola faluszemináriumát mutatja be. Ezek mellé állítja még NÉMEDI Dénes (I. m.) a radikális szegedi Bethlen Gábor Kört, a Bartha Miklós Társaságot és a csehszlovákiai Sarlót. 14 Lásd FÁBIÁN Dániel: A résztvevõ szemével. Adatok a Bartha Miklós Társaság történetéhez, Párttudományi Közlemények 1979/2., 17; SEBESTYÉN Sándor: A Bartha Miklós Társaság 1925–1933, Kossuth, Budapest, 1981; TASI József: A Bartha Miklós Társaság megalakulása és elsõ évei – 1925–1928, Literatúra 1980/2., 307–330; B. BERNÁT: I. m., TASI József: József Attila és a Bartha Miklós Társaság, Ecriture–Galéria, Budapest–Ungvár, 1995.

24

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

F

E R K A I

10:23 AM

A

N D R Á S

Page 25

:

É

P Í T É S Z E K

A

F A L U K U T A T Á S B A N

…

A Bartha Miklós Társaságnak több építész tagja is volt. Sebestyén Sándor közülük Molnár Farkas, Janáky István,15 ifj. Masirevich György16 és Halmos Béla17 nevét említi. A résztvevõ, ám mégsem teljesen megbízható szemtanú – Fábián Dániel – Molnár, Masirevich és Fischer József tagságára emlékszik.18 Fischer neve egyetlen dokumentumban sem szerepel, és mivel akkoriban Kassák Munka-körével tartott szoros kapcsolatot, kevéssé hihetõ, hogy a BMT-nek is tagja lett volna. Halmos Béla az egyetlen, akinek tagsága – a kilépési nyilatkozat révén – bizonyítottnak tekinthetõ. Molnár, Janáky és Masirevich nevével a társaság 1930 elejére tervezett elõadássorozatának programjában találkozunk.19 A tavaszi program keretében (január 15. – február 12.) öt elõadást terveztek A modern építészet kérdései címmel, a BMT Vilmos császár út 33. alatti helyiségében. Érdekes, hogy a jellegzetesen harmadikutas, a népi ideológia kibontakozásában kulcsszerepet játszó szervezet egyetlen olyan szakembert hívott meg (dr. Kotsis Endrét), aki a vidék, a falu problémáiban járatos. A szociálpolitikus Kovrig Béla általánosságban beszélt a szociális lakáspolitikáról (egyéb írásait ismerve feltételezzük, hogy inkább a városi közületi lakásépítésrõl), a másik három építész viszont – a sorozat címének megfelelõen – a II. nemzetközi építész-kongresszusról (Masirevich, január 22.), a modern építészetrõl (Molnár, január 29.), illetve a modern stílustörekvésekrõl (Janáky, február 5.), számolt be. Egy kéziratos emlékezésbõl tudjuk, hogy csak Kovrig és Masirevich elõadására került valóban sor, Molnár és Janáky vetítettképes mûsora diavetítõ hiányában elmaradt.20 Egyébként szempontunkból mindegy, megtartották-e az elõadásokat vagy nem, sokkal érdekesebb az, hogy a sorozatban a modern építészet képviselõi domináltak. Molnár Farkas a Bauhaus egykori tanítványa, az elõzõ évben alakult magyar Cirpac-csoport vezetõje, ifj. Masirevich György ugyanennek a csoportnak a másoddelegátusa (elõadása az 1929-es frankfurti CIAM-kongresszusról21 szólt). Masirevich és Janáky István is a megelõzõ évben kapott diplomát, mindketten a modern építészetnek kötelezték el magukat. Meghívásuk azt tanúsítja, hogy a neobarokk Magyarországon felnõtt ifjú nemzedéket érdekelte a nálunk akkor még hírmondóban is alig fellelhetõ modern építészet. Sõt úgy tûnik, jobban érdekelte, mint a magyar falu építészete. 15 SEBESTYÉN: I. m., 250 (147. jegyzet). Molnár Farkas (1897–1945) és Janáky István (1901–1966) tagságát a szerzõ A Reggel címû újság 1929. december 16-i számának tudósítására alapozva állítja. 16 Uo. (159. jegyzet). Ifj. Masirevich György (1905–1989) tagságát a BMT 1930. január 21-i vezetõségi ülésére hivatkozva tartja bizonyítottnak. 17 Halmos Béla (1909–1980) tagságáról kilépési nyilatkozata alapján tudunk, amikor tizenkét társával – többek között József Attilával, Kodolányi Jánossal, Simon Andorral, Fábián Dániellel, Gunda Bélával, Gál Istvánnal, Vass Lászlóval, Lakatos Pál Péterrel – együtt hagyta el a BMT-t. Lásd Népszava 1930. november 1. 18 Szatmári Sándor ügyvezetõ elnök összeállítása alapján. Lásd FÁBIÁN: I. m., 17. 19 A Bartha Miklós Társaság 1930 évi tavaszi programja (gépirat az OSZK Kézirattárában, Fond 71/54-6). 20 FÁBIÁN Dániel: A BMT története 1925-31-ig, kézirat, 178 (OSZK Kézirattár Fond 71/43). 21 A CIAM (Congrès Internationaux de l’Architecture Moderne) a modern építészek 1928-ban, Svájcban alakult nemzetközi szervezete. Nemzeti munkabizottságait nevezték Cirpacnak ugyancsak francia betûszó alapján. A CIAM magyar munkacsoportja 1929–38 között mûködött, vezetõje a Bauhaus-tanítvány Molnár Farkas volt, másoddelegátusa 1929–31 között ifj. Masirevich György, utána Fischer József.

25

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 26

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

M

Û H E L Y

Ifj. Masirevich György (1905–1989) kapcsolata a BMT-vel túlmegy az említett elõadás keretén, ugyanis a társaság harmadik röpiratában egy komoly tanulmányt publikált. Míg elõadását a saját nevén tartotta, írását Marossy Géza álnéven szignálta.22 Ennek oka az lehetett, hogy ekkor a Fõvárosi Közmunkák Tanácsának mérnöki irodáján dolgozott, és köztisztviselõként nem akarta exponálni magát egy akkor már közismerten rendõri megfigyelés alatt álló ifjúsági szervezetben. Másrészt, míg a Pesti Naplóban párhuzamosan megjelent hozzászólása szikár, kemény nyelvezetû,23 addig a röpiratban alkalmazkodott a BMT etnikai-faji szemléletéhez és retorikájához. Érvelése ebben az esetben is következetes és radikális. Véleménye szerint nem lehet egyszerre propagálni a modern eszméket és megtartani az építészetet a régi stílusok vagy akár a népmûvészet keretében. Nem kell félni a nemzetközi új építéstõl, mert az „teljesen megfelel a magyar faj reális és egyszerû világszemléletének”. Másik érve az akkor még ritkán emlegetett bartóki modell: „A faj õsi sajátosságai benne lesznek ezekben az új házakban és városokban is, de mint ahogy egy zeneileg mûveletlen ember sohasem jön rá, hogy Bartók nagy zenekari mûveinek alapja a magyar népzene, úgy nem fogja meglátni, csak az igazi mûvész az összefüggést a magyar népmûvészet és az új építészet között.”24 A kiragadott részletek pontosan jelzik, hogy – Cirpac-os társaitól eltérõen – Masirevichet már ekkor foglalkoztatja a modern építészet helyhez-környezethez fûzõdõ kapcsolata. A bartóki modell említésével viszont nem a népies-hagyományõrzõ magatartást állítja példaként az építészek elé, hanem az avantgárd-modern mûvészet módszerét. Tudomásom szerint ez az elsõ hazai felvetése annak a késõbb közkeletûvé vált gondolatnak, mely szerint a puritán „új építés” mély szellemi rokonságban áll a népi építészettel.25 Az avantgárdban rejlõ efféle lehetõségeket azonban tervezõi munkásságában nem sikerült kihasználnia. Korai mûvei az internacionális modern idiómáját követik,26 késõbb azonban elbizonytalanodott, és sokféle modorral próbálkozott, olykor szinte elfogadhatatlan engedményeket téve a konzervatív építtetõi igényeknek. A váltásban bizonyára része van annak, hogy a CIAM 1930. õszi brüsszeli kongresszusán kiábrándult a szervezetbõl, riasztották vezetõinek életidegen, utópikus elképzelései. 1932-ben a magyar Cirpac-csoport balra tolódását sem vette jó néven, lemondott delegátusi megbízatásáról, és kilépett a csoportból. Ezek az elõzmények magyarázzák vitacikkeinek mármár személyeskedõ hangját 1934-ben, amikor korábbi társait, Molnárt és Fischert 22 Lásd MAROSSY Géza: Az új építésrõl = Uj Magyar Föld, 3., Budapest, 1930, 21–27. Ilyen nevû építész vagy szak-

író nem létezik. Hogy írói álnévrõl van szó, megerõsítette felfedezésem, mely szerint a tanulmány egyik bekezdése a 26. oldalon szó szerint megegyezik Masirevich hozzászólásának egy passzusával a Pesti Napló Kövekbe írt magyar dráma címû vitájában (1930. március 30., 41). 23 Ebben a Pesti Napló-cikkben olvashatjuk a tanulmányom címéül választott idézetet (lásd az elõzõ jegyzetet). 24 MAROSSY: I. m., 26. 25 Breuer Marcell például 1934-es zürichi elõadásában veti fel a modern és a népi építészet hasonlóságát a célszerûség, gazdaságosság és személytelenség szempontjából, természetesen általános értelemben, nem egyes országokra, pláne nem „fajokra” hivatkozva. Magyar fordítását lásd: Tér és Forma 1935/1., 27–32. 26 A MEFHOSZ szántódi üdülõje (1929), családi ház a Napraforgó utcai mintatelepen (1930–31).

26

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

F

E R K A I

10:23 AM

A

N D R Á S

Page 27

:

É

P Í T É S Z E K

A

F A L U K U T A T Á S B A N

…

önös célokkal és dogmatizmussal vádolja.27 Közben bekapcsolódik a Pán-Európa mozgalomba, és a Bethlen István által szervezett konzervatív alkotmányvédõ Deák Ferenc Társaság munkájába.28 Érdekes fejlemény, hogy 1936-ban közremûködik a Magyar Mûhely Szövetség falusi néplakás-kiállításán. A rendezõk szerint a kiállítás célja, hogy „felhívja a figyelmet a magyar nép zömének tarthatatlanul egészségtelen lakásviszonyaira és rámutasson arra, miként kell a falusi és tanyai néplakást megépíteni úgy, hogy az rendeltetésének megfelelõen egészséges életkeretet nyújtson és a mellett gazdaságos is legyen”.29 Az ipar, az iparmûvészet és a tervezés együttmûködését a német Werkbundok mintájára szervezõ Mûhely Szövetség bizonyára a küszöbönálló telepítések miatt tartotta fontosnak, hogy a falusi ház kérdésével foglalkozzon. Miközben a közreadott tervek inkább konzervatív szemléletûek voltak, Masirevich tablói, melyek a falu építészeti és szociális helyzetét fotómontázzsal, statisztikákkal és hatásos grafikai eszközökkel mutatták be, a Cirpac-propagandakiállításainak modern eszköztárát idézték fel.30

A Sarló A szlovákiai magyar értelmiség független népi mozgalmának, a Sarlónak a történetét – munkásmozgalmi vonatkozásai miatt – bõséges szakirodalom dolgozza fel a hetvenes évektõl.31 A dokumentumgyûjteményekben és memoárkötetekben azonban viszonylag kevés szó esik a kisebbségi szakértelmiség mozgalmáról, s benne az építészek szervezkedésérõl. A fiatal szlovákiai magyar értelmiség szemléletét két alapvetõ élmény határozta meg: a fejlett cseh és morva polgári környezettel való találkozás, illetve a szlovákiai magyar falu fölfedezése. A mûszaki pályára jelentkezõ fiatalok a brünni német mûszaki fõiskolán vagy a prágai mûegyetemen tanulhattak. Kiszakadtak megszokott környezetükbõl, idegen nyelvi közegbe kerültek, de a világ kitárult elõttük. A fejlettebb cseh gazdaság és társadalom, a demokrácia és az európai horizontú kultúra vonzotta õket. Tanáraik kiváló, korszerû elveket valló építészek voltak. Nemcsak az új építészettel ismertették meg õket, hanem újfajta, szociológiai szemléletre neveltek. A brünni iskolában Jiri Kroha 1930ban bevezette az építészetszociológia tantárgyat, s a hallgatókkal együtt megkezdte a váˆ

27 A Magyar kövek vita keretében két hozzászólása jelent meg. Magyarország 1934. július 17., 9 és július 20., 8. 28 Neve szerepel az 1935 októberében útjára indított folyóirat, az Országút („az alkotmányhû magyar fia-

talság szemléje”) szerkesztõbizottságának névsorában. 29 KERTÉSZ K. Róbert: A kiállításról = A Magyar Mûhely Szövetség falusi néplakás kiállítása, kiállítási katalógus (Antal Dezsõ, dr. Kotsis Endre, Várai János és Zöldy Emil terveivel), Budapest, 1936, 6. 30 Önéletrajzában a következõt olvashatjuk errõl: „1936. évben, márciusban a Magyar Mûhely Szövetség megbízásából az Országos Mezõgazdasági kiállításon feldolgozta a magyar falu és tanya építészeti kérdéseit és ezzel kapcsolatos szociális viszonyait fotomontage-okon és rajzokon, melyekrõl a kritikák elismerõen emlékeztek meg.” (Gépirat. Ezúton köszönöm özv. Masirevich Györgynének, hogy férje hagyatékát a rendelkezésemre bocsátotta.) 31 Ez volt a Sarló. Tanulmányok, emlékezések, dokumentumok, szerk. Sándor László, Madách–Kossuth, Bratislava–Budapest, 1978; BALOGH Edgár: Hét próba – Szolgálatban, Magvetõ, Budapest, 1981; TURCZEL Lajos: Két kor mezsgyéjén, Madách, Bratislava, 1983.

27

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 28

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

M

Û H E L Y

rosi lakásviszonyok és életmód tudományos elemzését.32 Prágában az avantgárd mûvészet vezéralakja, az elsõ cseh CIAM-csoport delegátusa, Karel Teige folytatott hasonló tevékenységet.33 Az új élmények nem feledtették el velük magyar voltukat. Részt vettek a Szent György Kör „falubarát mozgalmában”, az öregcserkészek regõsjárásában, majd az 1928-ban önállósult Sarló egyre radikálisabb népi szociográfiai munkájában. 1929-ben a brünni mûegyetemisták mérnöki szemináriumot alakítottak, hogy az ott tanultakat magyar viszonyokra alkalmazzák. A falukutatás segítésére pedig 1931 nyarán alakítottak szervezett építészcsoportot, ahogyan õk nevezték, szakkülönítményt. Ezen a szociográfiai vándorláson a brünni szemináriumot alapító építészhallgató, Hornyánszky István (1905–1974) építészeti fényképészcsoportot vezetett a Csallóköz és a Martos vidékére.34 A fényképezés és rajzolás mellett általános adatgyûjtést is végeztek, feltehetõen ez alkalomból készült az elsõ építési kérdõív, amely Hornyánszky vázlatfüzetében maradt meg.35 A Sarló 1931-es kongresszusán alakították meg az építészek csoportját, és egyéves programot fogadtak el. A program jól mutatta a Sarló balra tolódását. A csoport célja – írták –, hogy „felhívja a figyelmet a csehszlovákiai magyarság lakásviszonyaira, úgy a városokban és ipari centrumokban, mint a mezõvárosokban és a falvakon s szembeállítsa ezeket a lakásviszonyokat az építészeti tudomány nyújtotta lehetõségekkel. Ez az összehasonlítás vezethet el konkrétan a mai rendszer tagadásához s az új szocialista társadalom kívánásához a magyar mûegyetemi hallgatók részérõl”.36 Feladatul a városi és a falusi építészet vizsgálatát tûzték ki, de mivel a faluról alig találtak szakirodalmat, egy „kimerítõ parasztépítkezési és lakásügyi adatgyûjtés” tervezetének kidolgozását tartották a legsürgõsebbnek. A városi építészet vizsgálatában bekapcsolódtak a Levá Frontá építészcsoport hasonló munkájába.37 Megkeresték az akkortájt induló szociofotó-mozgalom képviselõit, és képeik felhasználásával lakásszociográfiai kiállítást nyitottak Pozsonyban, 1931 karácsonyán. A kiállítás anyaga három fõ téma – a proletár lakásviszonyok, a városszabályozás és a parasztépítkezés témája – köré rendezõdött.38 1932 tavaszán a Sarló építészeti és mûvészcsoportja ankétot rendezett Pozsonyban;39 ennek elsõ napján, április 3-án nyílt meg a Pálffy-palotában az összehasonlító lakáskiállítás, Jiri Kroha és brünni tanítványainak munkája. Publikáció híján csak annyit tudunk róla, hogy a lakásínség tényeit a fiatal szocialista építészgeneráció javaslataival ˆ

ˆ

32 33

Lásd Jiri Kroha: Kubist, Expressionist, Funktionalist, Realist, Architektur Zentrum Wien, Wien, 1998. Lásd Vladimir SLAPETA: A funkcionalizmus és a CIAM-csoport Csehszlovákiában, Építés – Építészettudomány 1982/1–2., 155–192. 34 Vö. HORVÁTH Ferenc: A Sarló politikai és társadalmi szerepe = Ez volt a Sarló, 73–107. 35 Eredetije Hornyánszkyné Richter Erzsébet (Lund, Svédország) tulajdonában. A Hornyánszky Istvánnal kapcsolatos dokumentumokért ezúton mondok neki köszönetet. 36 A fiatal építészek programját Wein Gyula állította össze. A Sarló jegyében, 57. 37 Karel Teige szerint a Levá Frontá a csehszlovák CIAM-csoporttal volt azonos. Lásd SLAPETA: I. m. 38 A kiállítási prospektus a debreceni Déri Múzeum irodalmi gyûjteményében található (D.S.X.86/036). A katalógus és más, a Sarlóval kapcsolatos dokumentumok megtekintéséért dr. Boross Zoltánnak tartozom köszönettel. 39 Ez alkalomból hozták létre a magyar szocialista építészek csoportját. ˆ

ˆ

28

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

F

E R K A I

10:23 AM

A

N D R Á S

Page 29

:

É

P Í T É S Z E K

A

F A L U K U T A T Á S B A N

…

szembesítette.40 Valószínûleg annak a 89 tablóból álló kiállításnak korai változatáról van szó, amelyet 1933-ban mutattak be Brünnben, hároméves munkájuk összegzéseként.41 A statisztikákat, diagramokat, fotómontázsokat, terveket és rajzokat színes, konstruktivista kompozícióba illesztõ tablók emlékeztetnek a magyar Cirpac-csoport dokumentáris kiállításainak anyagára. A két csoport Kassák és a Munka-kör közvetítésével biztosan tudott egymásról, de a kiállítások egymástól függetlenül jöttek létre.42 A szlovákiai szocialista építészek abban különböztek budapesti kollégáiktól, hogy ortodox marxistává válva sem korlátozták tevékenységüket a városra. Tovább folytatták a nyári népépítészeti tanulmányutak szervezését, sõt 1932 augusztusára elkészítették az útmutatásul szolgáló faluépítészeti kérdõívet.43 A falu „építészeti és lakáshigiéniai állapotának precíz felmérésére és szociológiai elemzésére” szánt kérdõív 119 kérdést sorol fel, a szûken vett építészeti témák mellett a telekviszonyokra, a község szerkezetére, statisztikájára vonatkozókat, de firtatja a földrajzi, éghajlati adottságokat, a birtokviszonyokat, a termelési viszonyokat, a nemzetiségi és vallási megoszlást stb. is. Ezt állította példaként a hazai falukutató építészek elé a negyvenes évek elején Major Máté.44 A mozgalom ezután hanyatlásnak indult. A Sarló tagjainak egy része megmaradt független szocialista meggyõzõdése mellett, mások beléptek a kommunista pártba. A gyûjtések még évekig folytatódtak, de a tervezett csallóközi könyv sosem készült el. Új falusi házak tervezésére az 1935–36 táján diplomázó építészeknek már nem jutott idejük, többségük a munkanélküliség vagy a német fenyegetettség miatt külföldre távozott.45 „Zsenge ifjúsági kísérletrõl, úttörésrõl volt szó a 30-as években, a bekövetkezett történelmi események aligha tették lehetõvé a fiatalok szakmai kibontakozását odahaza” – írta Balogh Edgár a Sarló szakértelmiségérõl.46 Kísérletük mégsem maradt teljesen visszhangtalan, a hozzájuk hasonlóan gondolkodó szakemberek és mûvészek Magyarországon és Erdélyben is figyelemmel követték munkájukat.47

40 Vö. Ez volt a Sarló, 356. 41 Tvar 1963/8. (Jiri Kroha-különszám);

ˆ

ˆ

Sociologicky fragment bydleni kiállítás, Brünn, 1933 (vö. Jiri Kroha…, 73–95). 42 A két csoport között feltételezett kapcsolat pillanatnyilag egyetlen bizonyítéka a Cirpac 1932. augusztus 17-i megbeszélésérõl készített emlékeztetõ: „pozsonyból felszólítás érkezett a tamás-ban bemutatott cirpac kiállítás pozsonyi bemutatására”. Gépirat az MTA Mûvészettörténeti Kutatóintézet Adattárában (MDKC-I-16/554). 43 „a magyar szocialista építészek faluépítészeti kérdõíve”, bratislava-pozsony, 1932 augusztusában. Szerkesztették: „hornyánszky istván, porzsolt imre, riegele lászló, tóth vilmos, wein gyula, zhorella árpád”. (A debreceni Déri-Múzeum irodalmi gyûjteményében.) 44 MAJOR Máté: Népi építészet – népies építészet, Tér és Forma 1943/2., 20; UÕ.: Egy faluépítészeti kérdõív, Tér és Forma 1943/4., 53. 45 Hornyánszky és Riegele Svédországba került, Wein Gyula Prágába költözött. 46 Balogh Edgár levele a szerzõnek Kolozsvárról, 1988. augusztus 19. 47 A Sarló és szakértelmisége ismert volt a hazai ifjúsági mozgalom szervezeteiben, a népi szociográfia mûvelõi között itthon és Erdélyben (Korunk, Erdélyi Fiatalok). Ezt tanúsítja például Gunda Bélának a csallóközi gyûjtéssel kapcsolatos levelezõlapja (Hornyánszkyné Richter Erzsébet tulajdonában). Vajda Lajos egyik levele pedig arra utal, hogy a népi motívumok gyûjtésével foglalkozó szentendrei festõt igencsak érdekelte a szlovenszkói falumunka. Lásd MÁNDY Stefánia: Vajda Lajos, Corvina, Budapest, 1983, 184.

29

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 30

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

M

Û H E L Y

Erdélyi Fiatalok A kisebbségi helyzetbe került magyar ifjúság Erdélyben is a fõiskolákon kezdett szervezkedni. Fórumuk az 1930-ban Kolozsvárott útjára indított Erdélyi Fiatalok folyóirat lett, amely kezdettõl tudósít falusegítõ akciókról. 1931 februárjában alakult meg Falu Szemináriumuk, nem egyesületként, hanem szervezett munkaközösségként.48 Tagjai ismerték a BMT és a Sarló hasonló kezdeményezéseit, de sokat tanultak Dimitrie Gusti román professzor „monografikus” szociográfiai módszerébõl. Az Erdélyi Fiatalok Falufüzeteinek 2. számában szociográfiai kérdõívet tettek közzé a falu-munka segítésére.49 A falukutatásban tudomásunk szerint egyetlen építész, a néprajzzal és mûvészettörténettel is foglalkozó Debreczeni László (1903–1986) vett részt.50 Debreczeni korai írásait Toroczkai Wigand Ede hatását mutató turánias faji felfogás hatotta át,51 s „a magyar mûvészet problémája” késõbb is izgatta.52 Áldozatos munkával, gyalog vándorolva kutatta fel Erdély mûvészeti emlékeit. Az erdélyi református templomokról és harangtornyokról saját fametszeteivel illusztrált albumot adott ki.53 Kutatómunkája egyre elmélyültebb lett: mûemléki katasztereket, precíz felméréseket készített. A falukutató munka valójában rövid epizód volt csak az életében, s tanulságait lakásépítésben, településtervezésben nem volt módja felhasználni. Az Erdélyi Fiatalok falujáró közössége sem volt hosszú életû, 1932-ben bomlásnak indult, amikor a balszárny kivált a mozgalomból. Tényfeltáró munkájuk eredménye négy falufüzet, késõbb pedig néhány irodalmi szociográfia.

A Fiatal Magyarság Szociográfiai Munkaközössége A Fiatal Magyarság folyóiratot 1932-ben alapították az öregcserkészek számára. A konzervatív reformer szellemû lap szerkesztõje a Teleki Pálhoz közel álló Fodor Ferenc volt, fõmunkatársként Sík Sándor és Hilscher Zoltán mûködött közre. Ebben a folyóiratban hirdette meg 1933/34 fordulóján Szabó Zoltán és Bethlen (Boldizsár) Iván a szociográfiai mozgalmat.54 Az indíttatást Féja Géza korábbi programja, Az ifjúság munkaterve adta, amely szerint el kell készíteni az egész ország szociális térképét, anélkül „reformmunka s alkotó munka lehetetlenség”.55 A folyóirat munkaközössége erre a fel48 Az Erdélyi Fiatalok Falu Szemináriumának megalakulása, Erdélyi Fiatalok 1931/2., 36. 49 DEMETER Béla: Hogyan tanulmányozzuk a falu életét?, Erdélyi Fiatalok Falufüzetei 2. (1931), 7–32. 50 Lásd DEBRECZENI László: Szempontok a falu igazi megismeréséhez, Erdélyi Fiatalok Falufüzetei 2. (1931), 61–64. 51 Ennek tanúja Debreczeni László könyvében az Ifjú Erdély folyóirat 1928–29-es számaiban megjelent

írásokból közreadott válogatás: DEBRECZENI László: A mi mûvészetünk, Kolozsvár, 1940. Lásd DEBRECZENI László: A magyar mûvészet problémája = Új arcvonal. Az erdélyi fiatal írók antológiája, Erdélyi Helikon, Kolozsvár, 1931, 31–55. 53 DEBRECZENI László: Erdélyi református templomok és tornyok, Kolozsvár, 1929 (reprint: Polygon, Budapest, 1989). 54 Vö. NÉMEDI: I. m., 46–47. 55 FÉJA Géza: Az ifjúság munkaterve, Korunk Szava 1934/20., 403. 52

30

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

F

E R K A I

10:23 AM

A

N D R Á S

Page 31

:

É

P Í T É S Z E K

A

F A L U K U T A T Á S B A N

…

adatra vállalkozott. 1934 nyarán Tihanyban folytattak szociográfiai munkát, majd Fóton, ezzel párhuzamosan pedig szemináriumi vitákon és cikkekben igyekeztek felmérni a szociográfia lehetõségeit és megteremteni módszertanát. Boldizsár Iván arról írt, hogy Magyarország szociológiai felvétele milyen óriási jelentõségû a különbözõ tudományágak számára. Az orvostudomány, a jogtudomány mellett az építészetet is említette: „Az építészet megismerkedhetik azokkal a lakásviszonyokkal, amelyekben ma a magyar paraszt és a külvárosok embere él és a diadalmas új építészet most már a valósággal számolva küzdhet a régi házépítés szociális és mûvészeti borzalmai ellen.”56 A szociográfia mint tudományos diszciplína körüljárására szolgált a Fiatal Magyarság folyóirat 1934. novemberi tematikus (szociográfiai) száma, amely áttekintette a szociográfia különbözõ mûhelyeit, és vizsgálta más területekhez fûzõdõ viszonyát. Fodor Ferenc a szociográfia földrajzzal való kapcsolatát fejtegette, Ortutay Gyula a néprajzzal, Degré Alajos a joggal, Bonkáló Sándor az orvostudománnyal hozta kapcsolatba, míg a szegedi grafikus, Buday György a mûvész és szociográfia viszonyát tárgyalta. Külön tanulmány foglalkozott építészet és szociográfia kapcsolatával, ennek szerzõje a diplomázás elõtt álló építészhallgató, Déman Pál (1912–?).57 A tehetséges fiatalember a modern építészet kompromisszumot nem ismerõ híve volt,58 már hallgatóként a Cirpaccsoporthoz csatlakozott. Tanulmányát is azzal kezdte, hogy ismertette az „új építészek nemzetfeletti munkaközösségének”, a CIAM-nak a célkitûzéseit, hangsúlyozván, hogy „széles társadalmi körökre vonatkozó aktivitás csak a megfelelõ társadalmi viszonyok pontos megismerésén épülhet fel. Az igazán mai, szociális kötelességeit ismerõ építésznek ilyen széleskörû társadalmi aktivitása az, amely a legszegényebb néprétegek lakásellátásának alapvetõ megjavítására, reformjára irányul.” Ezt a feladatát csak akkor láthatja el, ha pontos képe van a „kor tényezõirõl, a társadalom állapotáról, céljairól, struktúraváltozásairól”, s ehhez adatokat a „széleskörû és alapos szociális kutatómunka” szolgáltathat számára. „Mindenképpen kívánatos tehát – folytatta –, hogy az építészet és a szociográfiai kutatók közt kapcsolat létesüljön.”59 Ez a kívánság egyáltalán nem meglepõ egy olyan építészcsoport tagjától, amely már 1932-ben agitatív kiállításokon mutatta be a hazai lakásviszonyok és életkörülmények megoldásért kiáltó nyomorúságát.60 A Cirpac-csoport kiállításait Kassák Munka-körének tagjaival közösen készítette. Tõlük (Lengyel Lajos, Losonczy Tamás, Haár Ferenc) való a tablók grafikai megoldása, és a felhasznált – szociofotó jellegû – fényképek többsége. Nyilvánvaló párhuzam vonható e kiállítások és a Jiri Kroha-féle brünni ˆ

56 57

BOLDIZSÁR Iván: Szociográfia és fiatalság, Korunk Szava 1934. november 15., 452. Déman Pál életrajzát nehéz lesz megírni. 1934–35-ben még aktívan publikált a hazai sajtóban, azután hirtelen eltûnt. Évfolyamtársa, Sebõk Imre úgy tudja, hogy Belgiumban szerzetesnek állt, misszionáriusként is dolgozott, majd Párizsban a Notre Dame de Sion rend fõnöke lett. Azután onnan is kilépett, és nyoma veszett. 58 Gyönyörû diplomatervét a Tér és Forma 1935-ös évfolyama közölte. 59 DÉMAN Pál: Építészet és szociográfia, Fiatal Magyarság 1934. november, 177–178. 60 Új építésért, 1932. március 4., Tamás-galéria; Cirpac-kiállítás 1932. szeptember 2., Õszi Lakberendezési és Háztartási Vásár, Iparcsarnok. Az utóbbi kiállítás statisztikai anyagának egy részét a rendõrség közvetlenül a megnyitás elõtt leszedette, és eljárást indított a szervezõk ellen.

31

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 32

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

M

Û H E L Y

kiállítás között. Abban is hasonlítanak, hogy mindkét anyag elsõsorban a városi viszonyokra figyelt, a vidéki népesség helyzete legfeljebb a statisztikai adatokban jelent meg. Déman cikkében utal is erre a hiányosságra: „különösen áll ez tanyáinkra, falvainkra és kisebb vidéki városainkra, amelyeknek adatai teljesen hiányoznak. Sajnos – ezt amúgy is tudjuk – ismereteink homálya itt a legkétségbeejtõbb állapotokat takarja.”61 Érdekes kérdés, hogy a falukutató öregcserkészek lapjában miért a késõbbi „urbánus tábor” képviselõjének adtak szót, és miért nem az éppen akkoriban zászlót bontó népi építészeti mozgalomból kerestek valakit. Lehetett ennek személyes oka (bár nem tudjuk, honnan ismerhették egymást), de talán mégis inkább generációs okokkal magyarázható. A különszámot szerkesztõ szociográfus írók Démannal együtt az ún. „húszévesek” nemzedékéhez tartoztak, míg a Magyar Ház Barátai náluk 10-15 évvel idõsebbek voltak. Ugyan az utóbbiakat is falukutató építészekként szokás emlegetni, az õ falujárásuk azonban legföljebb néprajzi értelemben minõsülhet kutatásnak, semmi közük nem volt a szociográfiához. Mintha éppen az õ kritikájukat fogalmazná meg Boldizsár Iván idézett cikkében: „Annyit beszélnek ma szociális reformról, agrárpolitikáról, földbirtokreformról […] telepítésrõl anélkül, hogy ismernék ezeket az adottságokat, azt a való meglévõ helyzetet, amely nélkül csak papíron lehet földbirtokreformot csinálni és csak a zöldasztalra terített térképekre lehet telepíteni.”62 Déman írásának van egy meglepõ utalása. Azt állítja, hogy az építész-szociográfus kapcsolatfelvétel elsõ fázisa már megtörtént, az addigi szociográfiai kérdõíveket kiegészítették egy „egyelõre a falu lakásviszonyaira vonatkozó, építész által szerkesztett kérdõívvel”.63 Sajnos nem árul el semmit arról (és más forrásból sincs erre adatunk), hogy hol és kinek a közremûködésével készült a kérdõív. Ezért csak találgathatjuk, vajon saját magáról beszélt-e, vagy esetleg a Sarló kérdõívére gondolt.

Pro Christo Egyesület A szociográfia, a néprajz, a gazdaságföldrajz és ki tudja még hány tudományág kiváló képviselõje indult el a Protestáns Diákok Pro Christo Egyesületének diákházából. A protestáns fõiskolások Hársfa utcai internátusában alakult meg 1934 elején a Pro Christo falukutató csoportja. Némedi Dénes azt emeli ki, hogy tagjai tudományos igénnyel álltak neki a feladatnak, és a falukutatást szakterületükkel próbálták összekapcsolni.64 Kovács Imre viszont azt hangsúlyozta, hogy ezek az egyetemi hallgatók valamennyien faluról származnak, és nem elégednek meg a bajok feltárásával, hanem azo61

DÉMAN: I. m., 177. A Cirpac-csoport 1936-ig egyáltalán nem foglalkozott a vidék, a falu kérdéseivel, pedig egy kérdõívre válaszolva már 1931-ben rögzítették, hogy Magyarország lakosságának nagyobb hányada vidéken él. 62 BOLDIZSÁR: I. m., 452. 63 DÉMAN: I. m., 177. 64 NÉMEDI: I. m., 48.

32

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

F

E R K A I

10:23 AM

A

N D R Á S

Page 33

:

É

P Í T É S Z E K

A

F A L U K U T A T Á S B A N

…

kat orvosolni is akarják. „Mi az egyetem elvégzése után ismét haza akarunk menni a faluba, és a maitól […] eltérõ faluvezetõ értelmiség akarunk lenni.”65 Ismerünk egy olyan építészt, aki egyetemi hallgató korában ugyancsak a Pro Christo internátusban lakott, Olt Károly, Gunda Béla és Elek Péter szobatársaként. Nevével találkoztunk már a Bartha Miklós Társaság tárgyalásakor. Halmos Béla (1909–1980) a BMT balszárnyához tartozó társaival együtt lépett ki 1930-ban (elõzõleg látogatta az Olt Károly által szervezett kelet-európai szemináriumot,66 sõt tudomásunk van arról, hogy 1929 elõtt falukutató úton járt egy diákcsoporttal a Mátrában67). Diákkori baráti kapcsolatai életre szólóan megmaradtak. Hatásukra az építészetet nem önmagában, hanem néprajzi, életmódbeli és gazdaságföldrajzi összefüggéseiben vizsgálta. Egy diákkori kézirata arról tanúskodik, hogy ez a tágabb érdeklõdés már korábban élt benne. A népi építészet tájegységenkénti változatait vizsgálva megállapítja: „az építészet és föld organikus kapcsolatban vannak egymással”, vagyis az egyes vidékek éghajlata, domborzata, szóba jöhetõ építõanyagai és gazdasága határozza meg a „tájépítészetet”.68 A tizennyolc–tizenkilenc éves serdülõ naiv lelkesedésével írt, a magyar földben gyökerezõ, nemzeti jellegû építészet mellett érvelõ szövegbõl azonban világosan kiolvasható, hogy a ház, a település és a táj együtt foglalkoztatja. Sõt a három elem közül a ház kevésbé, leginkább a táj érdekli. Vidéki születése, népies indíttatása ellenére sem csatlakozott a népi építészeti mozgalomhoz. Miután kilépett a jobbra orientálódó Bartha Miklós Társaságból, a magyar Cirpac-csoporttal keresett kapcsolatot. Formálisan annak sem lett tagja, de több közös akciójukban vállalt részt.69 Együttmûködésük alapja Halmos speciális szakterülete – a tájszervezés – lett, melyet több folyóiratcikkében járt körül. Elõször a kolozsvári Gaál Gábor marxista „világnézeti és irodalmi havi szemléjében”, a Korunk folyóiratban jelent meg Tájorganizáció címû kétrészes tanulmánya (a cikket Hódy Bertalan álnéven jegyezte, talán gyulai közalkalmazotti állását féltve).70 Tudományos alapossággal próbálta feldolgozni mindazokat a tényezõket (táji, termelési, települési, közlekedési és népességi adatokat), amelyek a környezetünket alakítják, és az emberi tevékenység tudatos megszervezésével kívánta a rablógazdálkodás által tönkretett tájat és a diszharmonikus mesterséges környezetet „újra harmonikus kultúrtájjᔠváltoztatni. 65 KOVÁCS Imre: Falumunka a Pro Christo diákszövetség fõiskolai internátusában = A Magyar Társaság és Falukutató Intézet Évkönyve az 1935. évre, Budapest, 1935, 152. 66 Lásd TASI József: Kelet-európai szeminárium 40 évvel ezelõtt, Magyar Nemzet 1969. június 7. 67 Lásd TÉCHY Olivér: Mátrai falujárás, Budapest, 1929. (A könyvben Halmos Béla csak keresztnevén említve szerepel – özv. Halmos Béláné szíves közlése.) 68 A magyar építészet, autográf kézirat 1927–28 körül (a család tulajdonában). 69 Elõször a csoport Ház – Város – Társadalom címmel tervezett (de soha meg nem jelent) könyvében a környék- és országterv-fejezetet készítette, lásd Cirpac-közlemény, 1932. szeptember 30. (gépirat az MTA Mûvészettörténeti Kutatóintézet Adattárában, MDK-C-I-16/58), és a kolozsvári Korunk folyóirat hasábjain ismertette a Cirpac-csoport mûködését Hódy Bertalan álnéven. Ezután a CIAM 1937-es párizsi kongresszusára készítendõ magyar anyag munkáihoz nyerte meg õt Molnár Farkas, vö. Tér és Forma 1937/12., 352–353. 70 HÓDY Bertalan [Halmos Béla]: Tájorganizáció, Korunk 1932/1., 1–5, 1932/3., 95–100.

33

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 34

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

M

Û H E L Y

A tájorganizáció – mint írja – a „termelés, munka- és lakó-település, forgalom és forgalmi hálózat megszervezése a tájban az általános életszükségletek szerint. […] Föladata és célja: az emberi élet és termelés beállítása és végleges állandósítása a tájban és annak életében, beiktatva a tájanyag- és energia-körforgásnak lehetõleg a termelés-fogyasztáson belül záródó körébe.” Vagy a diszciplínák oldaláról megfogalmazva: „az öszszes technikai tudományok összekapcsolása a földrajzzal és egy szintetikus, tervszerû egységbe foglalása a társadalomtudomány távlatában”.71 Az organikus tájtagozódás elve vezette el ahhoz a politikai határokon felülemelkedõ Közép-Európa-gondolathoz, amit jó barátja, egykori „barthás” társa, Gál István képviselt újonnan alapított „humanista” folyóirata, az Apolló munkaközösségében. Halmos az Apollóban közölt cikkében és az Apolló-könyvtár sorozatban megjelent kis kötetében a tájszervezést nagyobb léptékben – a Kárpát-medence, illetve a hozzá csatlakozó újabb medencék szerves hálózatként – vizsgálta.72 A CIAM-Ost73 megalakulását azért üdvözölte különös örömmel, mert fölfedezte, hogy „ebben a szervezeti egységben és tagozódásban önkéntelenül is a feldolgozandó terület (a Duna középsõ medencéje) földrajzi egysége és tagozódása fejezõdött ki”.74 Molnár Farkas unszolására bekapcsolódott a Cirpac-csoport munkájába: õ készítette a CIAM 1937-es párizsi kongresszusára beküldött magyar anyag alaptérképeit és az országstruktúrát ábrázoló lapokat. Az õ közvetítésével kapcsolódott be a magyar Cirpaccsoport szarvas-szentesi tájszervezési munkájába Elek Péter.75 Barátja szívességét Halmos azzal viszonozta, hogy saját módszerével színezett térképeket szállított a Teleki-féle Táj- és Népkutató Intézet híres-hírhedt 1938-as kiállításához.76 Talán nem meglepõ, hogy 1943-ban ott kuporgott a Soli Deo Gloria szervezte szárszói konferencián (a hallgatóság soraiban a másik építész Rácz György volt). Azon kevesek közé tartozott, akik a népiességet természetes módon egyeztették össze az új gondolatokkal, a gyökeresen más gondolkodással. Ebben része volt annak is, hogy tíz évvel fiatalabb volt a népi mozgalomhoz tartozók többségénél, vagyis a „húszévesek” nemzedékéhez tartozott, melynek tudósai, szakemberei valóságismeretük és szakszerûségük révén mentesek tudtak maradni a népi és urbánus tábor szélsõségeitõl.77

71 Uo., 1932/1., 4. 72 HALMOS Béla:

A közép-európai tájegységek problémái, Apolló 1934/1.; UÕ.: Középeurópai tájszervezés, Apollókönyvtár, Budapest, 1935. 73 A CIAM szervezetén belül – Molnár Farkas és a cseh František Kalivoda kezdeményezésére – 1937 elején létrehozott regionális csoport. 74 Halmos Béla levele Molnár Farkasnak 1937. március 1-jén (a Halmos család tulajdonában). 75 Lásd TF 1937/12., 353–354. 76 Lásd Elek Péter levele Halmos Bélának 1938. november 15-én (levelezõlap, a család tulajdonában). 77 A „húszévesek” nemzedékérõl lásd LACKÓ Miklós: Harmadik nemzedék = UÕ.: Korszellem és tudomány 1910– 1945, Gondolat, Budapest, 1988, 307–365.

34

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

F

E R K A I

10:23 AM

A

N D R Á S

Page 35

:

É

P Í T É S Z E K

A

F A L U K U T A T Á S B A N

…

Epilógus Áttekintésünk során láthattuk, hogy az építészek, ha nem is nagy számban, de bekapcsolódtak a falukutatásba, és létrejött a kapcsolatfelvétel az építészszakma és a szociográfusok között. Tapasztalataik azonban az adott történelmi-politikai helyzetben nem tudtak hasznosulni. Az ifjú nemzedék egyes tagjai „õrségváltásra” készültek, mások a vádlottak padjára kerültek. Az ifjúsági mozgalom kettészakadása az építészetben is létrehozta a népi–urbánus ellentétet. Az ún. népi építészeti mozgalom – a jobbra orientálódó „reformnemzedékhez” tartozó vezetõivel78 – elérte, hogy a harmincas évek végén komoly állami akciókban (telepítések, árvízi házak, ONCSA-házak) vehetett részt, anélkül, hogy a vidék tényleges szociális állapotáról, a falusiak valódi igényeirõl fogalmuk lett volna, hiszen az õ „falukutatásuk” alapvetõen néprajzi-esztétikai természetû volt. Az urbánus tábor (a Cirpac-szekció és utóvéd-csoportja) viszont, miközben kétségtelenül nyitott volt a szociális gondokra, fõként városi problémákkal foglakozott, és a falu jövõjét is a városhoz való közelítéssel (nagyüzemi vagy farmgazdaság, központi fûtéses tömbházak), radikális váltással képzelte el. Két modernizációs elképzelés – a konzervatív reform és a haladás-hívõ utópia – ütközött a kiélezett történelmi helyzetben, a „harmadik út” üresen maradt. Voltak, akik egyik táborból a másikba váltottak (Molnár Farkas, Rácz György), a tanulmányomban kiemelt „húszévesek” pedig megpróbáltak a táborokon kívül maradni, vagy legalábbis kapcsolatban maradni mindkét oldallal. A faluval kapcsolatos különbözõ modernizációs elképzelések azonban egy másik tanulmány tárgya lehetnének.

78 Padányi Gulyás Jenõ, Antal Dezsõ, Nászay Miklós stb. A mozgalom kialakulásáról, világnézetérõl, elveirõl és a népi–urbánus ellentétrõl lásd FERKAI: I. m., 102–130.

35

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 36

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

Rádiót hallgató kaliforniai farmer a lányával, 1940

36

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

K

10:23 AM

Page 37

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

Papp István A PÁRTTAG, A MUNKÁSÕR ÉS A REZIDENS Az állambiztonsági munka különleges formái Az 1956 után újjászervezett politikai rendõrség nem csupán személyi állományában, szervezeti felépítésében és részben módszereiben ment át kisebb-nagyobb változáson. Az Államvédelmi Hatóság öröksége nyomasztó teherként nehezedett az utószervezetek vállára is, ezért megpróbálták szélesebb alapokra helyezni a felderítõ munkát. A Belügyminisztérium III-as Fõcsoportfõnökségnek történetével foglalkozó irodalom eddig viszonylag kevés teret szentelt a politikai elhárítás állambiztonságon kívüli területeinek. A rendszerváltást követõ években elsõsorban a hálózati személyek – közkeletû néven ügynökök – tevékenységét állították a középpontba, majd néhány esztendeje elkezdõdött a hivatásos állomány feltérképezése is. Viszont nagyon keveset tudunk a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) különbözõ testületei, az államigazgatási szervek, a minisztériumok, a munkásõrség, az Állami Egyházügyi Hivatal vagy éppen a Központi Népi Ellenõrzési Bizottság és a politikai rendõrség közötti együttmûködésrõl.1 Az alábbiakban közölt forrásokkal ezen a hiányon szeretnénk enyhíteni, rávilágítván arra, hogy az állambiztonság története nem írható le pusztán a megfigyelt – ügynök – hivatásos munkatárs hármas viszonyrendszer segítségével. Az elsõ forrásunk, amely az Országos Rendõrfõkapitányság által kiadott belsõ szakmai folyóiratból származik, elsõsorban azt mutatja meg, hogy – feltehetõen a korabeli gyakorlattal szemben – miért nem tartották jónak MSZMP-tagok hálózati személyként való foglalkoztatását. Ezen túl rávilágít arra is, hogy a párttagságból adódóan természetes szövetségesként tekintettek ezekre az emberekre. Úgy vélték, hogy a párthoz tartozás önmagában garancia arra, hogy tájékoztatják a rendõrséget a tudomásukra jutott ellenséges tevékenységrõl. Az ügynöki hálózat tagjai munkájának becses forrását képezik a B-, vagyis beszervezési dossziék.2 A kutatók azért tartották fontosnak eddig ezeket a dossziékat, mert egyértelmûen bizonyítják a beszervezés tényét és elárulják annak körülményeit.3 A továbbiakban közölt források két B- és egy Bt-dossziéból származnak. A két Bdosszié igen korai idõszakban, 1956 után keletkezett, így az iratmegsemmisítés sajátosságai folytán fennmaradtak és a levéltár õrizetében vannak.4 A másodikként közölt forrás megerõsíti a bevezetésben leírtakat, vagyis azt, 1 A téma eddigi legbõvebb összefoglalása: Az állambiztonsági szervek és a kommunista párt kapcsolata = TABAJDI Gábor – UNGVÁRY Krisztián: Elhallgatott múlt. A pártállam és a belügy. A politikai rendõrség mûködése Magyarországon 1956–1990, Corvina – 1956-os Intézet, Budapest, 2008, 17–50. 2 A III/I-es csoportfõnökség, vagyis a hírszerzés ügynökeinek beszervezési dossziéját „Bt”-vel rövidítették. 3 Egészen precíz megfogalmazás szerint a B-dosszié: „Az ügynök személyi dossziéja volt, amelyet az állambiztonsági szervek ügynökeire, rezidenseire, informátoraira, konspiratív és találkozási lakások tulajdonosaira, bérlõire nyitottak, amelyben összegyûjtötték a hálózati személyek tanulmányozására, beszervezésére és az állambiztonsági szervekkel való együttmûködésre vonatkozó adatokat.” PETRIKNÉ VÁMOS Ida: Iratok a Történeti Hivatalban = A Történeti Hivatal Évkönyve 1999, szerk. Gyarmati György, Budapest, 1999, 49. 4 A B-dossziék sorsa önmagában is tanulságos történet, mivel elsöprõ többségük az 1956-ot követõ néhány esztendõbõl származik, és csupán mutatóban maradt fenn egy-egy példány a késõbbi évtizedekbõl. Ennek az egyenetlenségnek az okát nem tudjuk megmondani. Ugyancsak elgondolkoztató, hogy a rendelkezésre álló dossziék legnagyobb hányada érdemi információszerzési lehetõséggel aligha bíró kisemberek (erdészek, juhászok, kalauzok, segédmunkások, villanyszerelõk) hálózatba történõ bevonásáról árulkodik.

37

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

K

10:23 AM

O M M E N T Á R

Page 38

•

2 0 0 9 | 1

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

hogy az állambiztonság számára hálózati személyként végzett munka ugyan megszûnt a kizárással, de ebbõl nem következett, hogy az illetõ nem adott, nem adhatott információkat a rendõrség számára. Erre nem csupán MSZMP-tagsága, hanem a munkásõr mivolta is kötelezte. Arra, hogy a tájékoztatási kötelezettség hogyan mûködött a gyakorlatban, a harmadik forrás tájékoztat minket, amely egy buzgó munkásõr néhol eléggé nevetségessé váló fellépését tárja elénk. A kompromittálónak szánt jelentés egyébként a szövegben szereplõ plébános beszervezési dossziéjából származik. Feltehetõen a rá vonatkozó terhelõ adatokat igyekeztek összegyûjteni, és ennek során használták fel az éber munkásõr levelét. A negyedik dokumentum azért különösen izgalmas, mert az ügynöki munka legfelsõ fokozatáról ad számunkra bizonyítékot. Eddigi ismereteink szerint az informátor, ügynök, titkos megbízott, titkos munkatárs ranglétrát járhatta be egy személy az állambiztonsággal való, egyre mélyülõ együttmûködése során. Ezt a felsorolást ki kell egészítenünk a rezidens fogalmával, aki nem csupán készséggel végrehajtotta a rábízott, igen összetett feladatokat és önállóan kezdeményezett, hanem – állambiztonsági segítséggel és ellenõrzés mellett – saját kis hálózatot épített. Eddig jobbára csak feltételezéseink voltak errõl a fajta ügynöki munkáról, de az alábbiakban közölt forrás jelentõsen bõvíti erre vonatkozó ismereteinket. Azért is izgalmas az „Újlaki” fedõnevû rezidens hálózatépítõ tevékenysége, mivel esetében kétszer történt meg ugyanaz a munka. Hiszen 1957 elején ugyan utasításra, de feltehetõen nem a szerv által elõírt módon, hanem egyéni elgondolásai alapján tartott ügynököket. Ez valószínûleg elfogadható volt a forradalom leverését követõ néhány hónapban, amikor az állambiztonság újjászervezése zajlott, de ennek elmúltával vissza kellett térni a normál munkamenethez. Ez indokolhatta, hogy a szerv megszüntette a korábbi rezidensi hálózatot és helyette saját intenciói szerint újat hozott létre. A forrásokat javítás nélkül közöljük, a kiemelten hibás szóhasználatra, mondatfûzésre [!] (= sic) jellel hívjuk fel a figyelmet. Az aláhúzásokat kurziválással, az írógépes, törtjelhez hasonló zárójeleket gömbölyû zárójellel adjuk vissza.

1. Miért ne szervezzünk párttagokat az ügynökség sorába? Az 1957. évben megjelent 10. számú Miniszterhelyettesi Parancs elõírja, hogy az ügynökség tagjai sorába párttagok nem szervezhetõk be. A parancs megjelenése óta több rendõri szerv felvetette, hogy ezt a rendelkezést módosítani kellene és így lehetõvé válna párttagoknak az ügynökség sorába való beszervezése. E felvetések nem helyesek. Hálózati operatív munkánk fõ célkitûzése, hogy ügynökségen keresztül beépüljünk olyan ellenséges gócokba, ahol bûnözés folyik; felhasználjuk az ügynökséget a bûncselekmények megelõzésére és felderítésére; az ügynökség tagjait mozgatni tudjuk a bûncselekmények elkövetése szempontjából számításba jöhetõ helyeken. Elvileg különösen nem helyes, hogy a párttagokat az ellenséges bûnözõ gócokban dolgoztassuk. Az ellenforradalom nyílt leverése után az ellenséges beállítottságú személyek – gazdáik utasítására – az ország gazdasági rendjének gyengítésére tesznek kísérletet A legkülönbözõbb eszközökkel és módszerekkel támadják a társadalmi tulajdont; nyílt szabotázs akciókkal, különbözõ fosztogatásokkal és üzérkedésekkel igyekeznek károkat okozni. Az ellenséges beállítottságú személyek természetesen nem vesznek be maguk közé becsületes, a népi demokratikus rendszerhez hû párttagokat. Az ilyen személyek elõtt titkolják igazi nézeteiket és szándékaikat. 38

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

P

A P P

I

10:23 AM

S T V Á N

:

A

Page 39

P Á R T T A G

,

A

M U N K Á S Õ R

É S

A

R E Z I D E N S

Az ügynök csak úgy tudja feladatát megfelelõen végezni, ha abban a körben, amelybe beépítettük, bírja a számunkra gyanús összes személyek teljes bizalmát. Ilyen személyek csak azok lehetnek, akik maguk is bûnözéssel foglalkoznak, vagy egyetértenek a bûnözõk tevékenységével. Ezért ki kell zárnunk azt a feltevést, hogy a bûnözéssel foglalkozó személyek a párttagokban megbíznak, vagy elõttük feltárják szándékaikat. Leszögezhetjük azt is, hogy a párt tagjai becsületes, a népi demokratikus rendszerhez feltétlenül hû, öntudatos elvtársak körébõl tevõdik össze. Ezek az elvtársak a tudomásunkra jutott bûnözésrõl csaknem minden esetben jelentést tesznek a pártszervezeteknek, vagy az illetékes rendõri szerveknek. Ezt a kötelességét a párttag öntudatánál fogva fokozottabban teljesíti, mint általában a többi állampolgárok. Fokozni lehet aktivitásukat azzal is, hogy az operatív munkás rendszeresen felkeresi a kommunistákat, érdeklõdik és tájékozódik a terület problémái felõl. A tájékozódások alkalmával a párttagok elmondják a nyomozóknak értesüléseiket, melyek a rendõrséget a bûnözés felderítésében segítik. A bûnüldözõ munkának az is alapja, hogy támaszkodunk a becsületes állampolgárokra és igénybe vesszük segítségüket. Ebbe a kategóriába tartoznak a párt tagjai. Nem volna helyes, ha e rétegbõl mindazokat beszerveznénk, akik a bûnözés elleni harcot segíteni tudják. Ezzel a módszerrel ismét feleslegesen duzzasztanánk fel a hálózat létszámát. Ezekkel az elvtársakkal nekünk nyílt kapcsolatokat kell kiépítenünk, támaszkodnunk kell a párttagok öntudatára és párthûségére. E tények miatt még a párttagoknak kivételes egyedi szervezését is, mint szükségtelent, el kell vetnünk. Nyilvánvalóan az sem volna helyes, ha párttagokat ellenséges, vagy bûnözõ körökbe vezetnénk be és ezzel akár személyüket, akár becsületességüket veszélynek tennénk ki. […]5 [Részlet Az 1-es számú bûnügyi tájékoztató 9. oldalán megjelent cikkbõl, Budapest, 1959. február 15. ÁBTL 4.1. Állambiztonsági Könyvanyag 1061/8. füzet]

2. „Szûcs János” fedõnevû informátor kizárása a hálózatból, 1957. október 29. B.M. Szolnok Megyei Rendõrfõkapitányság Politikai Osztály Jászberényi Kirendeltsége Tárgy: Maczkó Gábor „Szücs János” Fn. inf. Felülvizsgálásáról Jelentés. Jászberény 1957 okt. 29. Maczkó Gábor (sz: 1929. Mezõtúr a: Csuka Eszter), Jászapáti, Pongó u. 1. sz. alatti lakos. 5 A befejezõ részben a nevét fel nem fedõ szerzõ azt fejtegeti, hogy nyomásgyakorlással különösen nem lehet párttagot beszervezni, hiszen aki bûncselekmény elkövetése miatt zsarolható, annak nincs helye a párt soraiban.

39

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

K

10:23 AM

O M M E N T Á R

Page 40

•

2 0 0 9 | 1

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

A nevezett személy agrárproletár családból származik, a szülei Mezõtúron laknak, tsz tagok. Õ 1952 óta a Jászapáti Járási Tanács dolgozója. Ott a mezõgazdasági osztályon dolgozik, mint agronómus. A nevezett párttag, becsületes ember, a munkáját minden tekintetben becsületesen végzi. A nevezett informátort 1956-ban szervezték be hazafias alapon abból a célból, hogy mint olyan ember, aki állandóan a községeket járja és ott a tsz-ek az ellenõrzése alá tartoznak segítséget tud nyújtani, különösen a mezõgazdaságban történõ ellenséges cselekmények felderítésében. A nevezett az együttmûködést szívesen vállalta és az ellenforradalomig a feladatát minden esetben végrehajtotta. A találkozókon mindig pontosan megjelent és a jelentéseit minden esetben írásban adta meg. A vele való kapcsolattartás az ellenforradalomkor megszakadt és azóta nem volt vele a kapcsolat tartva. A felülvizsgálás során megállapítottam, hogy a nevezett még mindig a járási tanácsnál dolgozik, ugyanabban a beosztásban. Valamint megállapítottam azt is, hogy még most is szívesen tartana velünk rendszeres kapcsolatot. Maczkó jelenleg is tagja az MSZMP-nek és azon kívül tagja a munkásõrségnek is. Éppen ezért, mivel a nevezett személy párttag és a munkásõrség tagja, nem tartom célszerûnek a továbbfoglalkoztatását, mivel ha ellenséges cselekményrõl szerez tudomást, azt úgy is jelenti. Ezt én közöltem vele a beszélgetés folyamán, amit õ meg is értett és helyesnek tartott. Egyetértek: Molnár Antal r. fhdgy. Kirendeltség vezetõ

Javaslom Seffer István r. alhdgy. Engedélyezem M. Szabó István r. õrgy. Pol. Oszt. vez.

[ÁBTL 3.1.1. B-77434., 3. p. Géppel írt másolat]

3. Pendli János dorogi munkásõr6 jelentése Csikos Ferenc plébánosról7 Belügyminisztérium II/5-c alosztálya8

„Szigorúan titkos”

6

A munkásõrség felállításáról szóló törvényerejû rendelet 1957. február 18-án látott napvilágot. A testület feladatául szabták a „szocializmus vívmányainak védelmé”-t, „a dolgozó nép nyugalmának és a termelés zavartalanságának biztosításá”-t, valamint „az ellenforradalmi elemek restaurációs kísérleteinek megakadályozásá”-t. 7 Általam szerkesztett cím. Köszönöm Vörös Géza kollégámnak, hogy figyelmemet ezen forrásra felhívta. 8 E szervezeti egység korabeli kifejezéssel élve a belsõ reakció, azon belül a római katolikus egyházi reakció elhárításával foglalkozott 1957-tõl 1962-ig.

40

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

P

A P P

I

10:23 AM

S T V Á N

:

A

Page 41

P Á R T T A G

,

A

M U N K Á S Õ R

É S

A

R E Z I D E N S

Szám: 65-1297/60 BRFK Politikai Nyomozó Osztály V. Alosztálya! Budapest Mellékelten megküldjük a Komárom megyébõl hozzánk érkezett „Munkásõr által tett bejelentés”-t esetleges felhasználás céljából. Budapest, 1960. március 10.

Berényi István r. szds. alosztályvezetõ

Munkásõrség. Századparancsnokságának. Helyben. – Jelentés! Jelentem az elvtársaknak, hogy 1960. február 9-én Budapesten a Híradó Moziban – Lenin krt. – Hruscsov Amerikában9 c. filmet néztem meg és a következõ esemény történt, illetve szolgálatba lépni kellett. A filmet hugom jelenlétében néztem meg, az ea. elején amikor a film azon részéhez érkezett, a repülõtéri fogadtatás után a kísérõ szöveg filmhíradó szpíkere azt tolmácsolta, hogy a Vasingtoni egyház Esperese könyörgõ isten tiszteletre hívta híveit, amivel a fogadtatás sikerét akarta csökkenteni… e szavak elhangzásánál egy mellettem álló civilruhás egyén a következõ megjegyzést tett. Még ilyen hazugságot! Én az elsõ percben nem akartam hinni fülemnek, de a másodperc töredékével, azonnal reagálva a hangos provokációs kijelentésre kérdést intéztem az illetõhöz, hogy az elõzõ megjegyzést mivel igazolja? Erre õ megismételte az elõbbi kijelentését. Mi az maga nem hiszi el hogy ez hazugság? Hiszen a magyar újságok is megírták, hogy Hruscsov köszönetét fejezte ki, hogy Õ érkezése sikerében misét mondattak. Én azt mondtam erre – Ön nem tud újságot olvasni mert ez Hruscsov elvtárs épp ellenkezõleg köszönte meg a fogadtatás sikertelenségét célzó illetve ez irányú istentiszteletet. Erre õ a következõket válaszolta. Ilyen formán hazudnak az újságok is. Mivel az esemény kezdet a körülöttünk állók között kiélezdõni, felszólítottam – sötétben – törvény nevében feltûnés nélkül kövessen. A felszólításnak eleget tett. A mozi elõterén a szolgálatos rendõr törzsõrmester elvtársat felkértem, hogy legyen segítségemre. Õ azonnal készségesen segített, majd az igazgatói szobában a törzsõrmester elvtárs igazoltatta az illetõt – az igazoltatás közben a 9

Nyikita Szergejevics Hrucsov szovjet pártfõtitkár 1959. szeptember 15. és 27. között tartózkodott hivatalos látogatáson az Egyesült Államokban. Ennek során nem csupán Eisenhower elnökkel és Dulles külügyminiszterrel, hanem hollywoodi mûvészekkel is találkozott, így a szokatlan stílusú vizit világszerte nagy visszhangot keltett.

41

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

K

10:23 AM

O M M E N T Á R

Page 42

•

2 0 0 9 | 1

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

Filmszínház Igazgatója elõtt is megismételte a fent írt kijelentést, mire az igazgató rendre utasította, és figyelmeztette, hogy a film a legnagyobb cenzura mellett csak a valóságot nyútja. Erre Õ velem és az Igazgatóval szemben többszöri szemtelen „Leszerelõ” – idegen szavakat használt – többek között latint – ezt kikértük magunknak, és felszólítottam, használjon magyar kifejezéseket! Ne próbáljon ezzel a modorával cinizmust kelteni. Igazoltatásával kitûnt honnan fúj a szél. Foglalkozása lelkész. A fenti szavak persze mindezt megelõzõen hangzottak el. Így a foglalkozásra való fényderülés után Én is megváltoztattam „nyelvjárásomat” és kioktattam õt a nép nyelvén. A fõtisztelendõ úr neve: Csikos Ferenc, szül. Vejte 1913. XII. 13. Lakik: Budapest II. ker. plébánia A rendõrtörzsõrmester elvtársat, felkértem az intézkedés megtételére, aki a bejelentésre határozott igéretet tett. Az igazoltatás után a tisztelendõ úr szabadjára lett engedve. Ruházatára jellemzõ, használt szürke nagykabát, erõsen használt kalap, lábán bakancs. Esztergom. 1960. február 10.

Pendli János. M.õr.

[ÁBTL 3.2.1. Bt-987/1, 24–26. pp. Géppel írt másolat]

4. Javaslat „Újlaki Ferenc” 10 fedõnevû informátor rezidenssé való átminõsítésérõl, 1958. május 30. Belügyminisztérium II/5 Szigorúan titkos! f. alosztály. Tárgy: „Újlaki” fn. informátor rezidenssé való átminõsítésére Javaslat Budapest, 1958. május 30. Javaslom „Újlaki Ferenc” (Szalkai Sándor, 1934. Szeged. V. éves gépészmérnök hallgató) informátor rezidenssé való átminõsítését, és tovább foglalkoztatását. „Újlaki” értelmiségi családból származik. Édesapja a Legfelsõ Ügyészség fõosztály vezetõje. 1945-tõl MKP, jelenleg MSZMP tag. Komoly, politikailag szilárd elvtárs. Az ellenforradalmi események során a „Forradalmi Tanács” állásából elbocsájtotta, de az ellenforradalom leverése után azonnal munkához látott és jelenleg is régi munkahelyén dolgozik. Az ellenforradalom során nem ingott meg. 10

„Újlaki Ferenc” történetét részlegesen GERVAI András dolgozta fel: „Spicli csak a múltban volt…” Élet és Irodalom, 2007. november 9., 12.

42

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

P

A P P

I

10:23 AM

S T V Á N

:

A

Page 43

P Á R T T A G

,

A

M U N K Á S Õ R

É S

A

R E Z I D E N S

„Újlaki” közép, illetve általános iskolát [!] Szegeden és Balassagyarmaton végezte. Budapestre való kerülése után 16 éves kora óta tagja az MKP-nak, jelenleg is MSZMP tag. Az ellenforradalom elõtt a DISZ-ben11 a sajtó vonalon dolgozott, tagja volt a „Jövõ Mérnöke” címû egyetemi lap szerkesztõ bizottságának és a Szabad Nép külsõ munkatársa volt. Az ellenforradalom alatt a Népszabadság munkatársai és a DISZ volt vezetõk utasításait hajtotta végre, amíg a XI., [!] karhatalmi szervekkel kapcsolatba nem került. 1957. január 1-jén tevékenységét a fent jelzett elvtársak igazolták. „Újlakit” 1957. februárjában vettük át a XI. kerületi karhatalmi alakulat beosztottjától, Nagy József hdgy-tól. Beszervezése elvi alapon történt. A munka során olyan feladatokat kapott, hogy gyûjtsön maga köré megbízható egyetemi hallgatókat és ezekbõl informátori hálózatot szervezzen. „Újlaki” ezt a munkát több-kevesebb sikerrel végre is hajtotta és így kb. 10-12 fõt szervezett be magának, akikkel rendszeresen tartott kapcsolatot. A 10-12 fõbõl kb. 5 fõ tudta azt, hogy jelentései a karhatalmi szerveknek kellenek, a többi úgy tudta, hogy a párt felé mennek a jelzések. „Újlaki” több esetben résztvett az illegális MEFESZ12 gyûlésein, ezekrõl részletesen tájékoztatta az elvtársakat. Munkája során több ellenforradalmi személyt tartóztattak le. Pl. Erdélyi László, Gyarmati István. Rajta keresztül derítették fel az illegális MEFESZ gyûléseinek helyét és idejét is. „Újlaki” beszervezése nem a szabályoknak megfelelõen történt, és fõleg az informátori hálózat szervezése sem. Ezért az átvétele után titoktartási nyilatkozatot vettünk tõle, az általa szervezett „hálózatot” leépítettük, illetve csak azokat hagytuk meg, akik konkrétan tudták, hogy a karhatalomnak dolgoznak. A többiekkel „Újlaki” megszakította a kapcsolatot. A késõbbiek folyamán „Újlakival” a hozzácsatolt 5 fõt leépítettük egyrészt az új területi átszervezés, másrészt személyével kapcsolatban az egyetemen problémák merültek fel az ellenforradalom alatt tanúsított magatartásával kapcsolatban. Ez mint a vizsgálat során kiderült alaptalan rágalmazás volt, és a rágalmazó – Alpár Róbert – aki aktívan résztvett az ellenforradalmi eseményekben – pártfegyelmit kapott. „Újlaki” most végezte el egyetemi tanulmányait, jelenleg az Óbudai Hajógyárban dolgozik, mint üzemi lap szerkesztõ félállásban és egyben a Népszabadság munkatársa. A velünk való együttmûködésre továbbra is lehetõsége van, ezért javaslom ismét, mint rezidenst tovább foglalkoztatni. Rezidenssé való minõsítésének engedélyezése esetén az alábbi informátorok hozzákapcsolását javaslom: 11 A Dolgozó Ifjúság Szövetsége 1950-ben jött létre az addigi ifjúsági rétegszervezetek egyesítésével, mint a hivatalos ifjúságpolitika kizárólagos irányítója. 12 A MEFESZ még 1945-ben alakult meg Magyar Egyetemi és Fõiskolai Egyesületek Szövetsége néven, a szervezet 1948-ban immár Magyar Egyetemisták és Fõiskolások Egységes Szervezete elnevezéssel a felsõoktatásban dolgozók kizárólagos egyesületévé vált. Késõbb beolvadt a Dolgozó Ifjúság Szövetségébe (DISZ). 1956. október 16-án elõször Szegeden, majd hat nap múlva a Mûegyetem hozták létre a Magyar Egyetemisták és Fõiskolások Szövetségét. Ez a csoportosulás végül 1957 májusáig folytatta ténykedését.

43

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

K

10:23 AM

O M M E N T Á R

Page 44

•

2 0 0 9 | 1

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

1.) „Kovács” fn. informátor. II. éves villamosmérnök hallgató. 1957. októberében szerveztük be fokozatos elv alapján., hazafias meggyõzõdése folytán. „Kovács”-ot egy névtelen bejelentés alapján preventív õrizetbe vettük és kihallgatása során kiderült, hogy névcsere történt, így kiengedtük, és fokozatosan tértünk át beszervezésére. „Kovács” 1958. január óta van kapcsolatba [!] velünk. Munkája során ez ideig dezinformációt, dekonspirációt nem tapasztaltunk. Hozzánk való viszonya õszinte, a kapott feladatokat jól hajtja végre. A kapcsolás folyamán „Újlaki” úgy lesz neki bemutatva, mint operatív tiszt. 2.) „Szása” fn. informátor. II. éves gépészmérnök hallgató. 1957. januárban szervezte be a XI. kerületi karhatalom elvi alapon. „Szása” munkáscsaládból származik. Édesapja jelenleg honvédtiszt, az ellenforradalom idején apjával együtt a karhatalomban teljesített szolgálatot. „Szása” ejtõernyõs Európa bajnok. Az egyetemen jó kapcsolatai vannak. Hozzánk való viszonya jó, õszinte, munkája során dezinformációt, dekonspirációt nem tapasztaltunk. 3.) „Lakatos” fn. informátor. IV. éves vegyészmérnök hallgató. 1957-ben lett beszervezve, elvi alapon. 4.) „Horváth Mária” fn. informátor. IV. éves gépészmérnök hallgató. 1953 óta van kapcsolatban az államvédelmi szervekkel. Elvi alapon történt a beszervezése egy konkrét ügyben. 1957 óta a Mûszaki Egyetemen az ifjúság vonalán foglalkoztatjuk. „Horváth Mária” konkrét ügyben való foglalkoztatásra nem alkalmas, de hangulati anyagok és a felmerülõ, mozgó események megfigyelésére alkalmas. Hozzánk való viszonya jó, munkája során ez ideig dezinformációt vagy dekonspirációt nem tapasztaltunk. Az ellenforradalmi események során Kaposváron szüleinél tartózkodott. 5.) „Nagy Béla” fn. informátor mikrohullám tsz. tanársegéd. A nevezett a katonai elhárítás szervezték be 1954. [!] Hozzánk való viszonya jó, munkája során dezinformációt, dekonspirációt nem tapasztaltunk. Az ellenforradalmi eseményekben nem vett részt. Az ellenforradalmi események után kissé félt, hogy bizalmas anyagai az ellenforradalmárok kezébe kerültek, de most már megnyugodott és részünkre komoly munkát képes végezni. Kapcsolása során „Újlaki” mint operatív tiszt lesz bemutatva neki. A kapcsolás a javaslatban leírtak szerinti sorrendbe lesz végrehajtva [!], két hetes idõközönként, nyilvános helyen. A javaslatban szereplõ informátorok nem ismerik „Újlakit”, nem azonosak azokkal, akiket 1957. januárjában hozzácsatoltak. „Újlaki” a hozzácsatolt informátorokkal az operatív szabályoknak megfelelõen fog találkozni, nyilvános helyen, kéthetes idõpontban megállapodva. A fentiek alapján kérem engedélyezni „Újlaki” fn. rezidenssé való átminõsítését és az informátorok kapcsolását. Kónya Pál f. fhdgy.

Nytsz: 26/1352 1 pld. HI.né

[ÁBTL 3.1.1. B-91697., 26–28. pp. Géppel írt másolat. A szöveg után az alábbi kézzel írt megjegyzés olvasható: „A javaslattal egyetértek. A találkozókra 2 havonta minden informátorhoz el kell jutni! VI. 6. Zalai szds.”]

44

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

K

10:23 AM

O M M E N T Á R

Page 45

•

2 0 0 9 | 1

–

M

A G Y A R

A L A K O K

Békés Márton SZÉCHENYI ÉS A KAPITALIZMUS A morális piacgazdaságról Széchenyi ürügyén Indok Széchenyi eszméinek vizsgálata általában nemcsak a dolog önmagában vett szépségéért és izgalmáért szokott történni, hanem az analógiakeresés igényével, esetleg a példaadás szándékával. Kétségtelen tény ugyanis, hogy Széchenyi a magyarság nagy korának nagy embere volt, és mint ilyen, a történeti sorfordulók közepette szükségünk van rá, mondanivalójára és habituális hozzáállására. A korok persze mások és mások, a problémákra adandó megoldások ezért sohasem lehetnek azonosak, de a magyarság történeti helyzetei mégis sok egyezést mutatnak. A modernitásba átkelõ Magyarország a reformkor szellemi környezetében – hisszük: döntõen Széchenyinek köszönhetõen – ki tudta alakítani a sikeres és kezdeményezõ alkalmazkodás fortélyait, amelynek több mint félévszázados hatása igen jótékonynak bizonyult. Az 1918ban kezdõdõ destabilizálódás és a 20. század terhe azonban agyonnyomta ezt a nemes, liberálkonzervatív és/vagy klasszikus nemzeti szabadelvû hagyományt, amelyben Eötvös József éppen úgy benne foglaltatott, mint Kemény Zsigmond, Deák Ferenc és Széchenyi. A reformkor kellõ politikai filozófiával, államelméleti bölcsességgel, nagylelkû patriotizmussal és óvatos reformszándékkal jellemezhetõ útját ekkor elzárta a nagy tervek, a racionális ideológiák, a biológiai és materialista tévtanok, valamint az egymással nulla összegû játékba bonyolódó nacionalizmusok építette romhalmaz, amelynek eltakarítása több ideig fog tartani, mint gondolnánk. Pedig az út folytatására annál is inkább szükségünk van, mivel a reformkor modellértékû gondolkodásmódjának – ha nem is az akkori történeti helyzetbõl is származó tartalmát, de – szerkezetét vissza kellene tanulnunk, mintázatát emlékezetbe kellene idéznünk. Az immár több mint másfél évszázados örökség politikai gondolkodásunk strukturálására összehasonlíthatatlanul értékesebbnek tûnik, mint a posztmodern apolitika (mint a schmitti Politische tökéletes ellentéte) és a technokratikus-kommunikációs „kormányzás” programíró projektjei. Széchenyi e szempontból – végre az indok igazi indokára térve – különösen értékes politikai gondolkodónak bizonyul, hiszen minden olyan jellemzõvel rendelkezik (etikai alapállás, mérséklet, politikai realitásérzék, nemzeti elkötelezettség, szabadság-pártiság, antiegalitarizmus stb.), amelyek mai – konzervatív – politikai gondolkodásunk számára is teljesítendõ kritériumok. Széchenyi gazdasági elképzelésének morális és hasznossági oldalait fogjuk megvizsgálni, abban a tágabb keretben, amelynek határait a 19. és a 21. században is a társadalmi jólét (Common Good) és az erkölcsi értékrend (Common Moral) jelöli ki. Széchenyinél nem tanácsot kere45

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

K

10:23 AM

O M M E N T Á R

Page 46

•

2 0 0 9 | 1

–

M

A G Y A R

A L A K O K

sünk,1 nem kívánunk a Széchenyi-kutatás babérjaiból érdemtelenül egyetlen levelet sem lopni,2 csupán olyan mintákat szeretnénk találni, amelyek érvényessége cseppet sem csökkent. A késõbbieket megelõlegzendõ, annyit elárulhatunk, hogy „a szabadság és bátorlét” (S 26), valamint „a nemes ösztön és a haszonvágy” (S 36) egymástól el nem választott elvei ma is méltányolható politikai kiindulópontok lehetnek egy konzervatív gazdaságelmélet számára, feltéve, ha emögött egy konzervatív társadalomkép áll, amelynek pedig végsõ csatlakozási pontja az antropológiai realizmus.3

Kapitalizmus, erkölcs és a nemzetek útjai A nemzetek sokszínû történeti útjai egymástól akár lényegesen különbözõ világokat hoztak létre az évszázadok során. Minden nemzet egy-egy egyéniség, földrajza, alkotó népe(i) és szelleme/kultúrája, történeti öröksége által meghatározott értékes egység. Útjaik és sorsuk nehezen illeszthetõ hierarchikus rendszerbe, fõképp nem olyanba, ahol egyesek elöl haladnak, mások pedig lemaradva kullognak. Nem arról van szó, hogy nincs különbség köztük – van, épp ez a lényeg –, hanem arról, hogy nem lehet önkényesség nélkül egyik nemzetet ráterelni a másik útjára. A nemzetek autópályáján vannak leállóés gyorsítósávok, elõzni is szabad – még jobbról is –, s ugyan mindannyian a belsõ pályán akarunk egyre gyorsulva közlekedni, de nem mindig tehetjük ezt azonnal, ráadásul vigyáznunk kell a magunk, de mások biztonságára is. A történelemben értelmezett haladás tehát nem több értelmetlen képzelgésnél, amellyel a konstruktivista értelmiség választ akar adni a sokszínû világra, hogy redukálva azt, valamilyen egyszerûbb absztrakcióban gondolkozhasson. A haladás az ideológia optikai csalódása. Ennek megfelelõen nem létezik tehát progresszív elõkép Nyugaton és történeti lemaradás Keleten, s közéjük szorult földrajzi sáv sem – benne hazánkkal –, amelynek hol ide, hol oda kellene csatlakoznia valamilyen üdvtörténetre való rákapcsolódás reményével. Egy nemzetet történeti élete során számtalan kihívás ér, amelyekre igyekszik választ adni: a jó válaszért jutalom jár, a rosszért a tanulság, a tanulság levonásának elmulasztásért büntetés. A történeti helyzetek ilyen vagy olyan megválaszolása kialakít egy cselekvési kört, de ebbõl csak úgy kitörve nem lehetséges a nemzetek kormányát hirtelen valamilyen más nemzet példája után fordítani. A lassú modernizáció mellett és a westernizáció tévútja ellen nyilatkozott Széchenyi imígyen: „Számtalan óriási reformátor, rögtön a legcivili1

Széchenyi aktualizálására lásd FÜLÖP Éva: Mit sugallnak Széchenyi István gazdasági reformjai a mának?, Komárom–Esztergom Megyei Múzeumok Közleményei 7. (Tatabánya, 2000), 469–475. 2 A vonatkozó szakirodalomból figyelembe vettük BÁRTFAI SZABÓ László: Széchenyi gazdaságpolitikai tételei, Közgazdasági Szemle 1930, 771–786; ÉBER Antal: Széchenyi gazdaságpolitikája, Franklin, Budapest, 1939; GAÁL Jenõ: Gróf Széchenyi István nemzetgazdasági alapeszméi = Széchenyi eszmevilága, III., Franklin, Budapest, 1923; KOLTAI Virgil: Széchenyi István gróf közgazdasági eszméi, Lampel R. (Magyar Kereskedõk Könyvtára), Budapest, 1903; PÉTER György: Gróf Széchenyi István közgazdasági eszméi és hatásuk az erdélyi gazdasági gondolkodására = Széchenyi és Erdély szerk. Somai József, Romániai Magyar Közgazdasági Társaság, Kolozsvár, 2002; SEBESTYÉN Jenõ: Gróf Széchenyi István nemzetgazdasági szempontból. Tanulmány = Budapesti Kereskedelmi Akadémiai Évkönyv, Budapest, 1891–92. 3 A Széchenyi-idézetek forrását a fõszövegben jelezzük, a rövidítések feloldását lásd a tanulmány végén.

46

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

B

É K É S

10:23 AM

M

Á R T O N

Page 47

:

S

Z É C H E N Y I

É S

A

K A P I T A L I Z M U S

záltabb nemzetek kaptájára akarná vonni az emberiséget.” (S 172) A nagy anglofil mondta ezt, aki biztonságosan akarta majd elérni a brit ipar eredményeit, és nem most odaugrani melléje. Ennek okát szintén a Stádiumban mondja el, a romantikus nemzetfelfogás hatása alatt állva, de nem igazság nélkül: Minden népnek van bizonyos lépcsõje, mellyen áll; s csak ez határozhatja el valódi szükségit, józan kivánságit. Ezen lépcsõ magasságát keresni s némileg meghatározni azonban nem könnyü. (S 23)

Az egyes nemzetek fejlõdésének adott állapotát felismerni valóban fáradságos dolog, sokkal egyszerûbb a szép jövõ után szaladni. A Nagy Ugrás hallatára a konstruktivista értelmiség lába mindig megfeszül, de a társadalom a sajátját közben mindig kitöri. Táncsicstól Jászi szektáján át ível a Nagy Ugrás híveinek tábora egészen a „népi demokráciáig” és más mutációkban jelentkezve mostanáig. Új vagy „jobb országot” – jegyezzük meg – nem lehet „csinálni”, programírással nem lehet a politikai bölcseletet helyettesíteni és máshol elért eredményeket nem lehet itthon azonnal megvalósítani. A magyar nemzet elé is számos példát, modellt, külföldi bezzegországot vázoltak már, vagy éppen kiötlötték a magyar narodnyikizmus öncélú vágyképeit, de a Széchenyi által olyannyira kevesellt „lelki függetlenek” száma mindig kevés volt. Õk lennének azok, akik a biztos országtudományból és az idõ alkotta kényszerbõl felismernék, hogy mit és mikor lehet és kell tenni a nemzet életében. Széchenyi azon sajnálkozik a Hitel lapjain, hogy „igazi bölcseinknek pedig, kik az idõvel egyenlõ lépést tartani tudnak, azt meg se elõzik, el se maradnak, szerfelett csekély száma” (H 35). A politikai bölcselet legalapvetõbb kérdésénél kötöttünk ki, noha célunk nem ez volt. Széchenyi korabeli programja az idõ- és térdimenziótól el nem szakadva formálódott ki, amikor a maradás és a haladás fölött elmélkedve így fogalmazott: „igy ülök eféle igen alant s igen fent héjázó javaslók között, csendes lélekkel várván be, mit hoz az idõ” (S 22). A fent mondottaknak megfelelõen állt és áll a helyzet a kapitalizmussal kapcsolatban is. Magyarország történeti helyzete sokáig nem tette lehetõvé egy normális piacgazdaság megteremtését, amikor pedig alkalom kínálkozott erre, akkor végül is nem úgy sikerült a kísérlet, ahogy kellett volna. Változtatni kell ezen, és egyre inkább úgy tûnik, itt az idõ. A példák közül, hogy melyik utat járjuk, az volna a legszimpatikusabb, amelyik a piacgazdaság mûködésébõl nem számûzi a morált. A kapitalizmus sem egy minden nemzet számára érvényes, azaz egyetemesen szükséges (esetleg univerzalizálható) gazdasági rendszer, sem pedig morál nélkül mûködtethetõ termelési forma. A kapitalizmus ugyanis elsõ esetben ideológia volna, absztrakt válasz az egész emberiség gazdasági kérdéseire, második esetben pedig önjáróvá válna, aminek kárát biztosra vehetnénk. Még ennél is világosabb, hogy ezek közül egyik sem származhat konzervatív elõfeltevésekbõl, amelyek ugyanis a világ valóságának sokszínûségét vallják és a társadalmat összetartó mentális szövetek (vallás, hagyomány, kultúra, közerkölcs, család, munkaetika) tartósságát óvják. Hogy Magyarország számára mi ma a helyes gazdasági és társadalmi út, azt negyven év kommunizmus és lassan húsz év köz47

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

K

10:23 AM

O M M E N T Á R

Page 48

•

2 0 0 9 | 1

–

M

A G Y A R

A L A K O K

tes, definiálatlan berendezkedés után megmondani nem olyan nehéz. Egy erkölcsös kapitalizmusra van szükségünk, olyanra, amely egyik – gazdasági – pillérét a piac és a vállalkozás szabadságára építi, másik – etikai – pillérét pedig a magántulajdonnal járó felelõsségre, a közerkölcs fedezetére, a munkafegyelemre és az egyéni érvényesülés/produktivitás tiszteletére, továbbá a takarékosságra, a szorgalomra és a hitelességre helyezi. Azt, hogy egy erkölcsös kapitalizmusnak milyen legyen az ökonómiai felépítése, a közgazdászok dolga eldönteni, de hogy mindez biztonságosan is mûködhessék, azért a társadalomba erkölcsi tõkét kell invesztálni. (Úgy látszik, nálunk ez utóbbi eredeti felhalmozását is újra kell kezdeni.) A kommunizmus legnagyobb terhének nem az fog bizonyulni, hogy az államosított vagyon privatizációja és a piacgazdaság revitalizációja gazdasági problémákat vet föl, hanem az, hogy négy évtized alatt kimosta a társadalomból azt a morális üledéket, ami nélkül például Reinhold Niebuhr, Kirk és Kristol nem tudta elképzelni saját piacgazdaság-képét. Látni fogjuk a továbbiakban, hogy a 19. század elsõ harmadában Széchenyi sem gondolta ezt másképp.

Mérséklet és reform A 19. század elsõ harmadában kialakuló modern magyar politikai gondolkodásról való fogalomalkotás elõtt azt volna szükséges tisztázni, hogy a modernitás mint az életnek és a politikának – de akár mint az ember ontológiai helyzetének – másmilyensége miben és miért jelentett gyökeres változást az azt megelõzõ korszakéhoz képest. A változás, a különbség, az eltérés teljesen egyértelmû, de tartalma és a két korszak közötti normatív távolság már nem annyira. Ha elfogadjuk azt, amit a kérdésrõl Molnár Tamás mond, akkor úgy tûnik fel a modernitás, mint a mobil, de valamilyen lineáris és egy célba kicsúcsosodó történetbe rendezõdõ változások korszaka, ahol az állam és az egyház kétpólusú rendjét felváltja a (civil) társadalom és a gazdaság egymást átható rendszere.4 A molnári magyarázat egészét természetesen nem osztja mindenki, de ha így fordítjuk a filozófus gondolatmenetét, akkor ebben talán mégis egyetérthetünk. A modernitás ugyanis valóban több helyet ad a nem-szakrális szféráknak, valóban a progresszív fejlõdés hite jellemzi szellemi szerkezetét – fõként Kant, Hegel és Marx révén –, és tényleg újnak (via moderna), a korábbitól radikálisan eltérõnek gondolja önmagát. Ami ráadásul igaz is. A modernitás – sok elõzmény által bejelentve magát – az 1800-as évek elejétõl kezdte átlépni a Lajtát keleti irányba. Ez nem hagyta érintetlenül a magyar politikai gondolkodást és a Habsburg Birodalomban élõ nemzetek gazdasági-társadalmi szerkezetét sem. Széchenyi és kortársai pontosan tudták, hogy sem a birodalom, sem Magyarország nem lehet képes kihúzni magát a kor változásai alól, amelyek vagy elárasztják, vagy pedig azokhoz okosan alkalmazkodva akár hasznunkra is lehet fordítani õket. Emellett viszont Széchenyi – talán jobban is, mint kortársai többsége – „jól tudta, hogy a moder4

Lásd MOLNÁR Tamás: A modernség politikai elvei, Európa, Budapest, 1998.

48

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

B

É K É S

10:23 AM

M

Á R T O N

Page 49

:

S

Z É C H E N Y I

É S

A

K A P I T A L I Z M U S

nizáció, vagy amint ma mondjuk: a technológiai fejlõdés óriási és nem mindig kellemes következményekkel jár használói számára”.5 Éppen ezért Széchenyi a lassú, mérsékelt, körültekintõ és az ország történeti, kulturális körülményeihez szabott hazai reform tervét dolgozta ki, amellyel az anyagi és szellemi civilizációs fejlõdés, azaz a gazdasági modernizáció és a társadalmi polgárosodás ellenõrizhetõ, nemzeti keretek között tartható. Ennek kitûnõ példája volt az ország gazdasági és pénzügyi fejlesztése, valamint az ezzel szoros összefüggésben álló társadalmi átalakulások mérsékelt (jogi, közmegegyezéses, lassú és ellenõrzött) megoldása. Ezzel kapcsolatban fogalmaz úgy a Széchenyi-recepcióban a Kemény Zsigmond vonalát követõ Réz Mihály, hogy Széchenyi fellépése elõtt a rendi viszonyok már jócskán deformálódtak, de biztonságos átalakításukért õ is dolgozott. „Tarthatatlan volt a rendiség – írja Réz –, ennek megváltoztatására számított. Állandó volt arisztokratikus társadalmunk, ennek állandóságát is bevette számításaiba.”6 Ebben különbözött két jelentõs kritikusától, hiszen míg az elsõ tényt Dessewffy József el sem ismerete, addig Kossuth a másodikat is el akarta törölni. Gergely András szerint „a modern magyar politika” egyenesen Széchenyivel kezdõdik, akinek programja a következõ volt: a fõnemesség vezetésével, az udvarral egyetértve meghozott mérsékelt reformok, s ezzel párhuzamosan – de már ezt megelõzvén elkezdve – az egyesületi élet, a kulturális kapcsolatok és a gazdasági fejlõdés feltételeinek megteremtése.7 A mérsékelt változás temporalitása természetesen itt is mellõzhetetlen, de tovább: a reform szükségességének idõbeli felismerése együtt kellett hogy járjon az adott társadalom térbeli elhelyezkedésére és szükségleteire való alkalmazással s ennek józan mértékével: „Én egy szelíd s convulsio-nélküli reformatiot kívánok!” (S 35) Másutt a reform idõdimenziójáról így írt Széchenyi: „Én józanabbnak s tanácsosbnak látom azon határt, melly az idõelõtti elõmenetel s a hátramaradás közt van, s mellyet a hidegvér s csendes ész jelel ki.” (H 82) A Hitelben olvassuk, hogy célja volt „minden zavar nélkül állapotunkhoz s hazánkhoz alkalmaztatva azon ideigóráiglani áldozatokat tenni, mellyeknek más nemezetek elõmeneteliket köszönhetik” (H 261). Amire az idõ majd úgyis kényszerít minket – írja kicsivel ez elõtt (H 235) –, azt jobb önszántunkból és lassan, „nemes indulattal” magunknak elvégezni. A mérsékelt reform idõ- és térbeli koordinátáinak helyes felbecslése után a pontok kijelölése következik, amelyeken át majd a fejlõdés görbéje húzódik. Széchenyi reformeszméje sem nélkülözte a tartalmi vonatkozásokat, sõt a korban sokan úgy látták, hogy Széchenyi nagy organizátor, minden filozófia nélkül. Ez nem volt igaz, de az igen, hogy a gyakorlati tettek nála elsõrendûek voltak. Grünwald Béla ezzel kapcsolatosan így méltatta Széchenyit: „Vajjon ki jutott kortársai közül arra a gondolatra, hogy Angliában gépészettel foglalkozzék; hogy Magyarországon gyárakat alapítson; a Duna medrében lévõ 5 Nicholas T. PARSONS: Custodians of the Future. Scottish and English Influences on Hungary in the Reform Age, The Hunga-

rian Quarterly 1998. tél, 96. RÉZ Mihály: Széchenyi-problémák, MTA, Budapest, 1907, 420 (Értekezések a társadalomtudományok körébõl III/7.). 7 GERGELY András: Széchenyi és a politika modernizálódása, Alföld 1987/4., 45–54; UÕ.: Széchenyi eszmerendszerének kialakulása, Akadémiai, Budapest, 1972, 155 (Értekezések a történettudományok körébõl 62.). 6

49

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

K

10:23 AM

O M M E N T Á R

Page 50

•

2 0 0 9 | 1

–

M

A G Y A R

A L A K O K

sziklákat repessze; a Dunán gõzhajókat járasson […]; a Duna két partját nagyszerû híddal összekösse; Budát és Pestet az ország központjává tegye; egyesületeket szervezzen a közszellem ébresztésére […]? Eszméket lehet hirdetni szóval és írással, de reformátorrá csak cselekvéssel válhatik az ember.”8 S valóban: a modern kor kívánalmaihoz tartozó ipari, közlekedési, mezõgazdasági, infrastrukturális, egyesületi élet fejlesztésében Széchenyi elévülhetetlen érdemeket szerzett. Amely alkotások azonban mind eszköz-jellegûek voltak. Széchenyi programjának ezek az instrumentális pontjai ugyanis a nemzetnek olyan eszközöket adtak, amelyekkel mobilizálni tudja magát, amelyekkel jól szervezett és gazdag ország válhat Magyarországból. Valójában Széchenyi programja sokkal kevésbé volt ún. politikai, mint a liberális ellenzéké. E fontos különbséget a fontolva haladók vezetõje is megjegyezte, utalva rá, hogy az 1841-es Kossuth–Széchenyi-vita olyan elvi és gyakorlati jelentõségû különbségek törésvonalából nõtt ki, amelyek két különbözõ elképzelést körvonalaznak: „Gróf Széchenyi a módokra nézve, mellyek által czéljait létesíteni igyekezett, eleitõl fogva, mindenkor a központosítás embere volt. […] anyagi központ: az állóhídban összeforrt, vasutak és vízcsatornák által a legtávolabb pontokkal összekötött, dúsgazdag, bájossá varázsolt Budapest; szellemi központ: maga a tisztelt gróf és rokonszenvü barátjai; eszközök: a nemes gróf iratai s a helybeli egyletek s intézetek; hatáskör: országgyûlésen kívül a vélemények elõkészitése s a magasabb társasági élet magyarositása, országgyûlésen a fõrendi tábla alkotmányszerû oppositiója.”9 Amivel szemben valóban radikálisan eltérõ alternatívát adott Kossuth, aki „politikai vallására” nézve e hittételeket hirdette: a vármegye a politizálás központja, a sajtó útján szélesre tárt nyilvánosság a politikai véleménycsere kohója, az országgyûlés pedig követi és törvényesítés útján legitimálja e kettõ akaratát. A reform tehát gyakorlati eszközöket, lassú és körültekintõ változtatásokat követelt meg, emiatt a Széchenyi által 1825 és 1848 között létrehozott alkotások10 szoros összefüggésben álltak politikai programjával. A modernitás anyagi eszközei ugyanis kellettek a nemzet szellemi kapacitásának bõvítéséhez, a kettõ párhuzamosan futó, egymást erõsítõ folyamata egy fejlesztési, „tökéletesbülési” koncepció része volt. Ha az elõbb a modernitás milyenségén lamentáltunk és ennek tartalmával adósak maradtunk, most ebbõl annyit törlesztünk, hogy kijelentjük: a modernitás gazdasági tekintetben a megkötöttségektõl minél inkább mentesített – mert ezzel a mobilitás útját megkönnyítõ – formákat helyezi elõtérbe, azaz ökonómiai alakzata a piacon és az egyéni döntésen alapuló gazdaság. Míg ugyanis a vagyon és a munkaerõ mindig adott, addig a pénz és az áru korlátlan mobilizálása (hitel, kamat és szabad kereskedelem, szabad árak 8 GRÜNWALD Béla: Új Magyarország: Gróf Széchenyi István, Franklin, Budapest, 1890, 430–431. 9 X. Y. Z. [gróf DESSEWFFY Aurél]: Pesti Hirlap és Kelet Népe közti vitály [1841] = Gróf SZÉCHENYI István: A Ke-

let Népe (Gróf Széchenyi István Összes munkái V.), szerk., bev. Ferenczi Zoltán, MTA, Budapest, 1925, 603. „Rövid” felsorolást adunk csak: lóverseny, kaszinó, Akadémia, az Al-Duna szabályozása, Lánchíd, balatoni gõzhajózás, soproni gõzmalom, fertõbozi fürdõ, színházalapítás, Sopron–vasi Szederegylet, vasút, József hengermalom, takarékpénztárak, pesti hajós- és sétatéregylet, pesti alagút terve, Tisza-szabályozás. (Vö. KERKÁPOLY Endre: Széchenyi István közlekedésfejlesztési programja, Magyar Tudomány 1991/8.; LIPTHAY Sándor: Gróf Széchenyi István mûszaki alkotásai, MTA, Budapest, 1896.) 10

50

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

B

É K É S

10:23 AM

M

Á R T O N

Page 51

:

S

Z É C H E N Y I

É S

A

K A P I T A L I Z M U S

stb.) nem, s fõképp a társadalmi és állami (feudalizmus, céhek), esetleg egyházi fékek (például vásár- és kamatszedési tilalom) miatt nem. A modern gazdaság természetes közege ezért lehet a kapitalizmus, amelynek alapfilozófiáját amúgy is az individualitás tisztelete, az egyéni döntés központba helyezése, a produktivitás szeretete, a hasznossági szempontok és a mozgás jellemzi. Széchenyi, érezve a modernitás szükségleteit, amelyeket a sikeres nemzetek felé támasztott, e szavakkal jellemezte korát 1828-ban: „Gazdálkodás, Erõmûvek, Kereskedés, Eggyesületek, Nemzeti dolgok” (L 8). A vagyon adott mennyisége nem elégséges – szól Széchenyi felismerése –, annak mobilizálása, megmozgatása, kamatoztatása, befektetése, egyszóval: tõkévé alakítása szükséges. Szerinte ugyanis a készpénz és a földbirtok vagyon ugyan, de nem ezen fordul meg a dolog; ami számít, az ugyanis „azok hasznavehetõsége” (H 41). Az új, modern kor közepette különben is: […] semmi sem áll csendesen a világon […] tehát csak Magyarország álljon s vesztegeljen mozdulatlan? […] Minekünk is mozdulnunk kell, akár akarjuk, akár nem s nehogy hátrafelé nyomattassunk, lépjünk inkább elõre! (H 270)

Széchenyi Hitelje a legkapitalistább munka, amely valaha keletkezett Magyarországon, és a legszebb nemzeti program is egyben. Az 1830-as kötetet azonban hasonló szellemben már megelõzte a lóversenyzés elterjesztésérõl és a lótenyésztés minõségivé tételérõl szóló munkája.11 Utóbbiban olvassuk a Hitelt megelõlegzõ következõ sorokat: „A haszon és nyereség keresése és annak lehetõ és várható elérése tehát azon báj, melly az Angolt ménestartásra, lónevelésre ösztönzi” (L 28). Majd pedig kijelenti: „minden utóbbi keringelés nélkül egyenesen kimondom, hogy én a Lótenyésztés által nyerni, és szépen nyerni kivánok” (L 93). Szavai egy nem rendi és feudális, hanem a haszonhoz, a nyereséghez és a mobilitáshoz tartozó gondolatrendszer meglétét tanúsítják, amely nem jobb volt, mint a régi, hanem más. Önmaga vallja meg a két elsõ mûrõl, hogy „Lovakruli munkámban a nyereség lehetõségét tettem ki fõ themául; a Hitelben a vagyoni bátorságot” (S 14). A kor változása és a nemzet sikeres alkalmazkodása diktálta Széchenyinek a programot, amelyben a gazdasági (és ezzel összefüggõ pénzügyi, kereskedelmi, közlekedési stb.) kérdések sokkal nagyobb helyet követeltek maguknak, mint egy évszázada. A Hitel keletkezése és mondanivalója kiadása óta foglalkoztatja a magyar eszmetörténet kutatóit. Fõként azért, mert való igaz: „A Hitel elõterében a gróf nagyvonalú gazdasági koncepciója áll, bár mögüle fel-felsejlik a mélyebb tartalom.”12 A Hitel – és az ez által meghatározott Széchenyi – kapitalizmusa e kutatásokon belül külön érdekes zugot 11 Bõvebben lásd VISZOTA Gyula: Gróf Széchenyi István és a magyarországi lóversenyek megalapítása, Pátria nyomda, Budapest, 1904; GERGELY: Széchenyi eszmerendszerének kialakulása, 67–70. 12 LACKÓ Mihály: „Széchenyi felrázta nemzetét”. A Hitel és a magyar politika, Világosság 1977/6., 370. A Hitellel kapcsolatban figyelembe vettük még GERGELY: Széchenyi eszmerendszerének kialakulása, 87–97; IVÁNYI-GRÜNWALD Béla: Gróf Széchenyi István Hitel címû munkája. Történeti bevezetés = Gróf SZÉCHENYI István: Hitel (Gróf Széchenyi István Összes munkái II.), szerk. Iványi-Grünwald Béla, MTA, Budapest, 1930; OPLATKA András: Széchenyi István, Osiris, Budapest, 2005, 176–192.

51

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

K

10:23 AM

O M M E N T Á R

Page 52

•

2 0 0 9 | 1

–

M

A G Y A R

A L A K O K

jelent. Iványi-Grünwald Béla,13 aki 1930-as, korszakos jelentõségû Bevezetésében boncolgatta a kérdést, harminc év múlva, angolul publikált munkájában némileg eltérõen vélekedett.14 Mindkét írás alapja az, hogy a kötet felvetései érthetetlenek lennének akkor, ha nem vizsgálnánk meg a kor gazdasági helyzetét, hiszen Széchenyi ezekre reflektálva alakította ki a Hitel programját.15 Vagyis a Napóleon-évtized agrárkonjunktúrájának lassú ellaposodása után, nagyjából az 1820-as évek közepétõl kezdõdõen egy mezõgazdasági krízis kezdõdött, amelynek egyértelmû jele a gabonaárak fokozatos csökkenése volt. Ennek következtében a feudális rendszer birtokos nemesei számára problémát jelentett mezõgazdasági terményeik (jó áron való) eladása, fejlesztésre, beruházásra pedig még kevesebb jutott, fõként, hogy a társadalmi-gazdasági rendszer nem adott lehetõséget a hitelfelvételre, nem lévén sem kamattörvény, sem bankok, sem hitelképesség, sem pedig olyan pénzintézet, amely ilyen feltételek mellett tõkét kölcsönzött volna a magyar nemességnek. Iványi-Grünwald értelmezésében Széchenyi erre igyekezett választ adni, amikor javasolta a hitel és a pénzintézmények bevezetését, a pénzügyi életre vonatkozó törvények megalkotását (kamat-, váltó-kereskedési- és banktörvény), valamint ezek létrehozása érdekében az õsiség (aviticitas), a visszaháramlás (fiscalitas), valamint a céhek és árszabályozások (limitatio) eltörlését. E javaslatok immár nem álltak meg a gazdasági fejlesztések elõsegítésénél, hanem egy új (nem-feudális, polgári, modern) társadalmi berendezkedés körvonalait rajzolták meg. Ennek további fontos eleme volt a lassú, kárpótlással megvalósított jobbágyfelszabadítás, a nem nemesek föld- és ingatlanszerzési jogának megadása és a közteherviselés bevezetése.16 Iványi-Grünwald 1930-as Hitel-kommentárja szerint Széchenyi „romantikus hõs” és „nem a klasszikus nemzetgazdasági eszmék képviselõje”, mivel célja csak a mezõgazdasági dekonjunktúra megoldása volt, amely mellett nemzeti programot adott a nemzetnek, ahol a gazdasági javaslatcsomag az anyagi jólét eszköze volt.17 A szekfûi Széchenyikép örökségét figyelembe véve megfogalmazódó 1930-as értelmezés Széchenyit igyekezett eltávolítani a kapitalizmustól, és nemzeti-romantikus reformernek tartotta. Ehhez képest mást olvasunk harminc év múlva. 1960-ban Iványi úgy látja, hogy a mezõgazdasági konjunktúra idején a magyar nemesség a tõkeképzõdés ellenére sem élesztgette a kapitalizmus szellemét, mivel életmódja és felfogása a legkevésbé sem volt a nyugati kö13

Iványi-Grünwald Béla festõ fia (1902–1965) Angyal Dávid és Szekfû Gyula tanítványa volt, a szellemtörténeti iskola híveként a reformkor gazdaságtörténetével foglalkozott, kitüntetetten Széchenyi alakjával. Hóman 1939-ben ösztöndíjjal Londonban küldte, ahonnan nem tért haza. 1941-tõl a BBC-nél dolgozott, majd az emigráns lapok (Irodalmi Újság, Új Látóhatár) munkatársa volt. Angliában fõképp a Kossuth-emigrációt kutatta. 14 Vö. IVÁNYI-GRÜNWALD: I. m. (elõzménye: Széchenyi magánhitelügyi koncepciójának szellemi és gazdasági elõzményei és következményei a rendi Magyarországon, 1790–1848, Pécs, 1927) ill. Bela Grunwald IVANYI: From Feudalism to Capitalism. The Economic Background to Széchenyi’s Reform in Hungary, Journal of Central European Affairs 1960/3. (a közlemény Iványi-Grünwald tervezett Széchenyi-biográfiájának egy elkészült részlete). 15 IVÁNYI-GRÜNWALD: I. m., 8 és IVANYI: I. m., 272, 276–279. 16 A Stádium tizenkét törvényén alapuló teljes gazdasági programról lásd: ÉBER: I. m., 90–220; IVÁNYIGRÜNWALD: I. m., 38–55. 17 IVÁNYI-GRÜNWALD: I. m., 8, 102–103. Annyit azonban ekkor is elismer, hogy fejtegetései „a kapitalista szellem külsõ nyomait magán viselik” (Uo., 129).

52

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

B

É K É S

10:23 AM

M

Á R T O N

Page 53

:

S

Z É C H E N Y I

É S

A

K A P I T A L I Z M U S

zéposztályéval azonos.18 Késõbb, a terményeladási válság idején azonban tõkére volt szükség, hogy az alapvetõen agrárországot ki lehessen húzni a gazdasági gödörbõl. Ehhez kellett a hitel, de ezt már nem lehetett feudális keretek között elgondolni: „Széchenyi nézõpontja egyáltalán nem feudális” és éppen hogy a kapitalista felfogással korrelál több ponton is, ugyanis belátta, hogy a gazdasági helyzet nem megoldható a régi formulákkal.19 Ezt erõsíti meg a Hitel egy helye, ahol Széchenyi úgy szól, hogy „mai idõnkhöz többé nem illõ feudális létünk” (H 254) társadalmi berendezkedése a mezõgazdasági fejlesztések útjában áll. A modern-kapitalista és a rendi-feudális világot elválasztó vonalon végleg átlépve, 1830 nyarán írta Naplójába: Gõzhajó nem barbároknak – azaz „hazámfiainak” – való, hanem civilizált népeknek. A gõzhajót meg kell elõznie: birtokos középosztálynak, […] nevelésnek, erkölcsiségnek, a jobb és emberhez méltóbb állapotok utáni áhítozásnak, annak, hogy szaga se maradjon a feudalizmusnak! (N 643)

Világos beszéd. Az 1960-as elemzés végkicsengése, hogy Széchenyi valójában a nyugat-európai kapitalista gazdaság lassú és óvatos magyarországi megvalósításának teoretikai elméje és gyakorlati munkása volt. Ennek elõzményét Iványi megtalálja egyébként már a Lovakrulban is, sõt angliai utazására és olvasmányaira vezeti vissza. S való igaz: Széchenyi az 1820-as években átrágta magát Benjamin Franklin, Adam Smith, Ricardo, Bentham és Malthus mûvein,20 Angliában pedig a sikeres kapitalizmus növekvõ pályájára álló nemzet kiszámítható modelljét látta. A Hitelben így kiált föl (kissé talán túl korán örülve): Legyenek Smith és Young hamvai, kiknek halhatatlan munkáit tudom, az Olvasó ismeri, ezernyi áldással üdvözölve; az õ erõs eszek s fáradhatatlan vizsgálatik gyümölcse már hazánkban is lassan lassan pirosodni s érni kezd. (H 93)

Széchenyi Hitelje a legnagyobb változást szemléletrendszerének különösségével hozta. A gazdasági vagy ökonómiai, hasznossági vagy bátorléti érdeklõdése alapvetõen más volt, mint kritikusaié. Kautz Gyula szerint egyenesen õ volt az elsõ, aki Magyarországon a közgazdaságtudomány fontosságát felfedezte,21 a neves közgazdász, Surányi-Unger Tivadar pedig az angol szabadpiac és Smith követõjének tekintette.22 Az volt vagy sem, annyi – talán Iványi-Grünwald-recepciónkból is láthatóan – biztos, hogy Széchenyi a magyar gazdaság rendszerét és ezzel összefüggésben a társadalom berendezkedését is át kívánta alakítani, mégpedig lassú, az idõ és a tér követelményeihez alkalmazkodó reformmal, amely a szabad piacon, a szabad vállalkozáson, valamint a morális elveken is 18 IVANYI: I. m., 276. 19 Uo., 284–285. 20 Lásd GERGELY: Széchenyi eszmerendszerének kialakulása, 56–57. 21 KAUTZ Gyula: A nemzetgazdasági eszmék története Magyarországon, Magyar Közgazdasági Társaság, Budapest, 1911,

297–298. 22 SURÁNYI-UNGER Tivadar: Magyar nemzetgazdaság és pénzügy, Gergely, Budapest, 1936.

53

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

K

10:23 AM

O M M E N T Á R

Page 54

•

2 0 0 9 | 1

–

M

A G Y A R

A L A K O K

nyugvó gazdasági módszer meghonosítását hangsúlyos helyen tartalmazta. Ha ennek a neve kapitalizmus, akkor Széchenyi kapitalista volt. A Hitel programját azonban nem fogadta minden irányból lelkesedés, ami az esetek többségében nem a jószándék fel nem tételezésébõl eredt, hanem éppen az eltérõ nézõpontból.23 De rögtön kezdjük azzal, hogy Berzsenyi és Kazinczy egyaránt üdvözölte a könyvet, méghozzá meglehetõsen azonos okból. Széchenyi 1830 nyarán levelet kapott Berzsenyitõl – akinek még az év elején megküldte a könyvet. A költõ ezt írta: „Vajha még egy nemzeti Banknak s az ángol Alkatnak alapvonatival lepné meg Méltóságod Nemzetünket! […] Nagy jót tett Méltóságod nyelvünkkel az által is, hogy egészen a dunai dialectus mellé állott, a minek én tsak azért is igen örvendek, mivel engem leginkább a dunai dialectus miatt vett üldözõbe Kazinczy pártja.”24 Az „üldözõ” három héttel korábban így írt Széchenyinek: „A mi jó, a mi hasznos, az magyar is egyszersmind, s az ollyat jobb másoktól átvenni, s magyarrá csinálni, mint másokban csudálni, másoktól irigyleni.”25 A nemzeti gazdagodás, a tõkeképzés, a gazdasági és kereskedelmi versenyszabadság, valamint az angol minta lassú megvalósítása azonban több okból is ellenezhetõ volt. A leghíresebb irat Dessewffy József tolla alól szaladt ki (Taglalat, 1830), aki amellett, hogy illusztrációképpen az angol kapitalizmus árnyoldalairól is szólt, valójában azért ellenezte a Hitel koncepcióját, mivel a kölcsönözhetõ forgótõke helyett az infláció letörése foglalkoztatta, adós- és nem hitelezõ-védõ jogrendszerben gondolkozott, valamint az udvart és Bécs vámpolitikáját tette felelõssé a magyar agrárválságért, vagyis a régi sérelmi politikával kívánta orvosolni a kialakult új helyzetet. Ennél fontosabb, immár a kiindulási pontok nemcsak mélységi, hanem távolsági különbözõségérõl is hírt adó kifogásként hangzott el Széchenyi utilitarizmusa. A Hitel benthamiánus befolyásoltságát maga Széchenyi sem tagadta, egyes részeket át is vett talán Bentham munkáiból, de – amint Iványi-Grünwald kimutatta – a gazdasági utilitarizmus elfogadása nem járt együtt nála a politikai, még kevésbé a morális haszonelvûség és etikai individualizmus vállalásával.26 E vádak alapját Kossuth rakta le, amikor a Feleletben azzal gyanúsította meg Széchenyit, hogy ha gazdaságpolitikai elveibe asszimilálta Bentham tételét, akkor bizonyára etikai hozzáállását sem hagyta érintetlenül a haszonelvûség.27 Pulszky Ferenc egyenesen úgy emlékezett a Hitel olvasására, hogy annak minden lapjáról Bentham vigyorgott rá, s utilitarizmusa egyáltalán nem nyerte el tetszését.28 Kossuth kifogása megalapozottabb volt, a Dessewffy Auréltól fentebb idézett programkülönbség alaptermészetébõl fakadt. Míg Széchenyi ugyanis az anyagi alap elõbbeni 23 24

Lásd többek között IVÁNYI-GRÜNWALD: I. m., IV. fejezet; LACKÓ: I. m., 370–373. Berzsenyi Dániel levele gróf Széchenyi Istvánhoz, Nikla, 1830. augusztus 15. Közli VISZOTA Gyula: Berzsenyi levelei Széchenyihez, Akadémiai Értesítõ 1913, 520. 25 Kazinczy Ferenc levele gróf Széchenyi Istvánhoz, 1830. június 23. = KAZINCZY Ferenc Levelezése, XXI., közzéteszi Váczy János. MTA, Budapest, 1911. 316. 26 Vö. IVÁNYI-GRÜNWALD: I. m., 104–129. A társadalometikai dimenzió kiváló bemutatására lásd PAULER Ákos: Széchenyi István társadalmi erkölcstana, Magyar Társadalomtudományi Szemle 1913/3. 27 KOSSUTH Lajos: Felelet (1841), reprint, Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1986, 133. 28 PULSZKY Ferenc: Életem és korom I. (1880), s. a. r., elõszó, jegyz. Oltványi Ambrus, Szépirodalmi, Budapest, 1958, 64.

54

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

B

É K É S

10:23 AM

M

Page 55

Á R T O N

:

S

Z É C H E N Y I

É S

A

K A P I T A L I Z M U S

megteremtésével, a fennálló birodalom keretein belül és lassan, felülrõl (felsõtábla, nagybirtokos nemesség, arisztokrácia, bécsi kormány) kontrollálva képzelte el az átalakulást, addig Kossuth – híven a Pesti Hírlap ideologikus természetéhez – a politikai változások kikényszerítését, a nyilvánosság nyomásgyakorló erejét, a középsõ és alsó szintû fórumok (megyegyûlés, közép- és kisbirtokos nemesség, városok, sajtó) döntési primátusát hangsúlyozta. A nemzet elé vázolt programok közül az ellenfelei által „materialistának” nevezett (valójában realista) volt Széchenyié és az érzelmi-ideologikus Kossuthé. Utóbbi érvelésének logikája világosan tisztázza az eltérés okát: „Nem mutathat nemzetet a história, mely gazdagság által jutott volna el a szabadságra, de mutat sokat, mely gazdagság által õs szabadságát elvesztette.”29 Széchenyi éppen ellenkezõleg gondolta, mert úgy vélte, hogy csak a biztos és továbbfejleszthetõ anyagi bázissal bíró (azaz: gazdag) nemzet lehet szabad, ráadásul e szabadságba a gazdasági és kereskedelmi szabadságot is beleértette. A nemzeti érdek sokrétûsége Széchenyi szájából így hangzott: A jó hazafi egyszersmind jó gazda is lehet, s kell is lennie, mert csak a takarékos és jó rendü lehet közönségesen hasznos s nem csak lármázó hazafi. (H 237)

A „hitel” kettõs értelme Mielõtt rátérünk a Hitel legizgalmasabb gazdaság(i-)etikai részletére, a fenti programkérdést kell bõvebben kifejtenünk. Vagyis válaszolnunk kell arra a kérdésre, hogy mi a gazdaság célja Széchenyinél. Azt már tisztáztunk, hogy a modernitásban a gazdasági alrendszer kissé túlreprezentált, mivel a korábbi korszakokhoz képest nagyon is elõnyben részesített helyzetet nyer benne az ökonómiai szemlélet. Széchenyi két legnevesebb, speciálisan gazdaságelméleti kutatója (Éber Antal és Iványi-Grünwald Béla) egyaránt rámutatott, hogy a közgazdasági gondolat a Lovakrul címû munkától kezdve kitüntetett szerepet kapott nála, strukturáló eleme lett politikai és társadalmi nézeteinek, de gyakorlati értelemben is sokat várt az anyagi fejlõdéstõl. Mégpedig egy gazdag, tehetõs, dinamikus, nemzeti céljaira és szellemi tökéletesedésére költeni tudó ország megszületését. Széchenyinél – szemben Kossuthtal – a kiindulópont az anyagi megerõsödés, a vagyonosodás, a tõkeképzés, amelyet természetes módon és mérsékelt ütemben követhet a nemzet szellemi, majd pedig politikai fejlõdése. Mindez arra mutat, hogy a közgazdasági gondolkodás Széchenyi számára nem volt idegen, ami által a haszon keresése, a tõke felhalmozása és végül a gazdagodás sem lehetett többé tabu. Az anyagi tehetõsség, fõképp az erre való törekvés ugyanis nem bûnös dolog vagy amorális materializmus, hanem a nemzet fejlõdésének nagyon is szükséges eszköze. Éber Antal találó megállapításával: Széchenyi reformjának célja a szegénység leküzdése volt, mert az anyagi szûkölködésben az értelmi és erkölcsi fejlõdést lehetetlenné tévõ állapotot látott, s méltán.30 29 30

KOSSUTH: I. m., 24. ÉBER: I. m., 21.

55

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

K

10:23 AM

O M M E N T Á R

Page 56

•

2 0 0 9 | 1

–

M

A G Y A R

A L A K O K

A tõkeképzés, a gazdag nemzet programja persze józan körültekintést igényelt: nem volt elképzelhetõ sem morál, sem takarékos munka, sem pedig reálpolitikai érzék nélkül. Éber fontos passzusát idézzük arra vonatkozóan, hogy Széchenyi felismerte: „sem az alkotmány meg nem szilárdítható, sem a nemzeti érzés nem fejleszthetõ, sem higgadt és józan nemzeti közvélemény ki nem alakítható, amíg az ország gazdasági elmaradottságán nem segíthetünk. Ehhez pedig pénzre, tõkére, hitelre, bizalomra, mezõgazdasági fejlesztésre, a közlekedés lehetõségeinek kiépítésére, ipar és kereskedelem létesítésére, a gazdasági nevelés megteremtésére van szükség. De honnan vegyük mindennek megindításához az anyagi eszközöket? Világosan látja, hogy ezek az eszközök csak a bécsi kormány jóindulata alapján teremthetõk elõ. […] Nem lehet tehát frontális támadással nekimenni az alkotmányos kérdések megoldásának.”31 Mindebbõl az következik, hogy a ’20-as évek utolsó harmadától hangoztatott Széchenyi-tétel a gazdasági fejlesztések elsõdleges fontosságáról a politikusi program fundamentális része volt.32 S valóban: a Hitel szorosan vett gazdaságpolitikai állítása az volt, hogy a gazdasági reformot a hitel bevezetésével kell kezdeni, amellyel a mezõgazdasági beruházásokat finanszírozni lehet, ez pedig olyan tõkefelhalmozási folyamatot fog indukálni, amelyen állva immár megkezdhetõ a kereskedelmi, közlekedési és iparosítási modernizáció – s ezzel pedig a nemzet megerõsítésének folyamata biztos alapra állíttatik. Mindez – fentebb utaltunk már rá – a magyar közjogi rendszer átalakítását elõfeltételezte, hiszen számos, ennek útjában álló féket kellett kioldani. Ez viszont egy tágabb, már nemcsak gazdaság-, hanem társadalompolitikai programot vetített elõre, amelynek tehát indikátora a hitel és a pénzügyjogi törvények meghozatala volna.33 A Lovakrul megírása után, a Hitel elõmunkálatai során jegyezte fel Széchenyi: „Magyar Országban a gazdaság vagy egészen patrio more folytattatik, vagy pedig olly országoknak példája szerént, kik több századokkal megelõzték az országot.” (J 337) Azt majd a Hitelben írja, hogy emiatt kell megtanítani a nemzetet „okosan gazdálkodni” (H 124). Berzsenyinek írva úgy mutatta be könyve célját, hogy abban „óhajtásom pedig az: »Földieimet jobb Calculistákká nevelnem«, mert […] mindegyben vagy a levegõben nyargalunk s képzeletekkel jól lakunk, vagy tehetségünkön túl sokat költünk […]. A szegénység pedig, mint a tapasztalás mutatja, elaljasodás, tudatlanság s szolgaság rokona.” (Lev 187) Tovább folytatva az utat ezen a nyomon, a Hitel fontos megállapítását idézzük, amely szerint: […] csak a vagyonos nemzet szabad […] Franklin azt mondja „könnyebben összerogy az üres, mint a teli zsák”.34 Az, ki jobban bírja magát, rendszerint függetlenebb 31

Uo., 271 (vö. H 124–125). Pontosan ez utóbbi ellen volt kifogása Dessewffy Józsefnek, majd nála sokkal ideologikusabb éllel Kossuthnak. 32 Éber egyenesen úgy fogalmaz – túlozva –, hogy „egész közéleti mûködésének tengelyébe gazdaságpolitikai meggyõzõdését állította” (ÉBER: I. m., 272). 33 Lásd bõvebben HORVÁTH Attila: Széchenyi István modernizációs programjának hiteljogi vonatkozásai = Széchenyi emlékkönyv. Gróf Széchenyi István születésének 200. évfordulója alkalmából, szerk. Horváth Pál, ELTE, Budapest, 1991, 115–123. 34 A Franklin-citátum – nem meglepõ módon – A gazdagodás útjából származik!

56

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

B

É K É S

10:23 AM

M

Á R T O N

Page 57

:

S

Z É C H E N Y I

É S

A

K A P I T A L I Z M U S

[…]. S ha lépve megyünk elõre, ugy látszik, hogy a mezõ virágzása, kereskedés sikere s lakosok fényes bõre a szabadsággal mindég karöltve jár; a szegénységbül ellenben elaljasodás, abbul pedig végre szolgaság leend. (H 56–57)

A Hitel újszerûségének okáról említettük, hogy ökonómiai gondolkodása egészen más volt, mint a közgondolkodás bevett sémái (vármegyei politizálás, sérelmi ügyek). Széchenyi kedves szavai közül a haszon centrális jelentõségû volt, amelynek használata a szabadpiaci mechanizmus világos ismeretére utaltak, íme: „gazdálkodásban, kereskedésben csak haszon vagy nyereség reménye mozdít” (H 77), vagy: „valódi nyereség a gazdaság philosophiája” (H 107). Széchenyi azonban a közjó és a közmorál ezzel azonos fontosságú követelményét is megfogalmazza: „Az ország java nem egyesek s nehány magányosak hasznán, hanem az egész virágzásán alapulhat” (H 112), míg másutt így vallott: „Én a polgári erényt tartom minden elõmenetel, tökéletesedés s boldogság leg és legsarkalatossabb talpkövének.” (J 331) A haszon és a morál egymáshoz kötése nemcsak a gazdagodás elõtt nem zárja el az utat, hanem a fenntartható gazdasági rendszer megteremtése révén még bõvebb idõtávlatot is nyit elõtte. A hitel kettõs értelemben vett használata Széchenyinél35 a gazdaság erkölcsi vonatkozását erõsíti meg, és olyan politikafilozófiai érzékrõl tanúskodik, amelyet ma is bátran irigyelhetünk. Azt már mondtuk, hogy a hitel egyáltalában vett bevezetésétõl, jogi kodifikációjától a gazdaság lábra állítását és a társadalom szerkezeti átalakítását várta, amiért a hitel sokkal több lett munkájában, mint kamat fejében kölcsönzött pénztõke. Generális, az egész nemzeti élet „beindítását” szolgáló anyagi és szellemi tényezõvé vált: „a Hitel hija szinte minden mozgást elakaszt” (H 205). 1830-as munkájában a hitel szorosabb és tágabb értelemben vett fogalmát egyaránt használja, ahol elõbbi alatt a credit, azaz gazdasági hitel értendõ, utóbbi pedig a társadalmi és üzleti közbizalom szinonimája. Rögtön a könyv elején fogalommagyarázatot ad, még az Elõszó elõtt, ahol kifejti, hogy a hitelezés gyakorlatának elõfeltétele az egymásban való megbízás, következménye pedig a tõke általi anyagi és erkölcsi gazdagodás (H ix). E kettõsség fejezõdik ki másutt ennél egyértelmûbben, amikor úgy fogalmaz: [Az ország problémáinak] nincs fõbb oka, mint pénzbeli összeköttetésink hibás elrendeltetése, s az abbul természetesen következõ tökéletes hija minden Hitelnek. Ezen hiányt látom minden physikai természetlenség okának […]. És éppen ugy látom a Hitel hiját minden erkölcsi romlottság s lelki aljasodás egyik fõ okának is. (H 25)

Kicsivel késõbb: „mind testi mind lelki hátramaradásunk egy fõ oka a Hitel hija” (H 60). A két fogalom újabb összekötését a könyvben még többször nyomatékosítja (például H 186), minduntalan megerõsítve a tõkehitel és a hitelesség rövid- és 35

E megoldásra jó lehetõséget teremtett a magyar „hitel” szó többértelmûsége és az erre rájátszó Széchenyi közismert nyelvi leleményessége. (A Hitel mellett egyébként a Világ és a Stádium címei is a nyelvi manipulációs-asszociációs készségrõl tanúskodnak.)

57

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

K

10:23 AM

O M M E N T Á R

Page 58

•

2 0 0 9 | 1

–

M

A G Y A R

A L A K O K

hosszútávú összeköttetését. Ezáltal pedig a modern gazdasági gondolkodás anyagi és erkölcsi dimenzióit kölcsönösen egymásra vonatkoztatta, más szavakkal a piacgazdaságnak kettõs tartóoszlopot adott, és ezeket szorosan össze is ácsolta. Az egymásban való megbízás, a társadalmi bizalom, a közmorál által szavatolt állandó erkölcsi színvonal tehát „a hitel tágosb értelemben. Tudniillik: »hinni és hihetni egymásnak«” (H 156); az ennek alapján megbízhatóan mûködõ tõkekölcsönzési gyakorlat fluiduma pedig „a hitel szorosb értelemben – Credit” (H 184). A Stádiumban tovább magyarázott hitel-tétel szerint „Minden, a mi a pénz keringését hátráltatja, mind egyesekre, mind a közönségre nézve felette káros” (S 50), ezért a forgótõke kölcsönzésére nagy szükség van, ám csakhamar hozzáteszi: „Nemcsak a mechanikai hitelt, de az azzal szoros összeköttetésben lévõ erkölcsit is értem!” (S 70). A modern kapitalizmus szabadpiaci rendszerének fundamentumául tekintett tõkehitel az anyagi fejlõdést biztosítja a nemzetnek, a közmorál – vagy Széchenyi kifejezésével: polgári erény – pedig e rendszer biztonságos mûködéséhez szükséges.

Következtetés Széchenyi és a kapitalizmus témája nem takaróul szolgált valamilyen gazdaságpolitikai koncepció igazolásához, sem pedig olyan tekintélyként nem volt szándékunk rá hivatkozni, aki mögül bátran replikázhatnánk. De meggyõzõdésünk, hogy a konzervatív politikai napirend számára nem lehet kérdéses a szabadság és a hagyomány szempontjaiból elgondolt gazdasági koncepció. Minthogy a szabadpiaci rendszer a gazdasági szabadságot juttatja érvényre, viszont Magyarországon Amerikához hasonló nemzeti hagyománya ennek (sajnos) nincsen, ezért ésszerûnek tûnik olyan formában beszélni róla, amilyenben morális, biztonságos és mérsékelt karakterû lehet. Nagy hiba ugyanis, ha a konzervativizmus kimerül a szabadság közben egyre absztraktabbá váló hangoztatásában, de a társadalom kulturális örökségét elvesztegeti. Kristol óvta is az amerikai republikánusokat, nehogy a gazdasági szabadság védelmezõi lemondjanak a morális ügyekrõl.36 Kristol meggyõzõdéssel kritizálta azokat, akik csupán „morál nélküli alakzatokkal” védenék a szabadpiaci gazdaságot, hiszen így „híján vannak mindenféle hitnek Isten vagy a természet gondviselésszerû rendelésének”, és csak azért piacgazdaság-pártiak, mert „a kapitalizmust tekintik a leghatékonyabb gazdasági rendszernek”. Ez nem elég, szögezi le Kristol, hiszen ehhez morális megokolást is társítani kell, márpedig „a vallásos és polgári ethosz adja a kapitalizmusnak ezt a dimenzióját”. Ha ezt kifelejtjük érvelésünkbõl, akkor valóban fennáll annak a veszélye, hogy „a kapitalizmus konzervatív védelmezõi tanácstalanul fognak állni”. Nagyon kívánatos lenne, ha olyan magyar konzervativizmus forrna ki a belsõ viták (és egyetértések) tüzében, amelyik napról napra nyerné meg a külsõ viták gazdasági és 36 Vö. Irving KRISTOL: On Conservatism and Capitalism (1975) = UÕ.: Neoconservatism. The Autobiography of an Idea, Free Press, New York, 1995, 233–234.

58

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

B

É K É S

10:23 AM

M

Á R T O N

Page 59

:

S

Z É C H E N Y I

É S

A

K A P I T A L I Z M U S

morális témáit, mégpedig a hagyomány és a szabadság szemszögébõl adva válaszait. Ehhez próbáltunk segítséget adni.

Rövidítésjegyzék H = Hitel (1830), reprint, Közgazgatási és Jogi, Budapest, 1991. J = [Jegyzetek Emberekrül és Boldogság Alapjai/Belsõ Csend Alapjai címek alatt, 1828–29], közli VISZOTA Gyula: Széchenyi Hitel címû mûvének keletkezése, Budapesti Szemle 477. (1916). L = Lovakrul (1828), reprint, Széchenyista Öregdiákok Baráti Társaság, Budapest, [1991]. Lev = Gróf SZÉCHENYI István Levelei (Gróf Széchenyi István Munkái II.), összegyûjt., elõszó, jegyz. Majláth Béla, [MTA–]Athenaeum, Budapest, 1889. N = Napló (1814–60), ford. Jékely Zoltán – Gyõrffy Miklós, szerk., jegyz., utószó Oltványi Ambrus, Gondolat, Budapest, 1978. S = Stádium (1833), reprint, Közgazdasági és Jogi, Budapest. 1984.

Fülhallgatóval rádiózó kórházi beteg, 1922

59

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 60

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

E

S S Z É

Molnár Attila Károly HOVÁ MEGY A BAL? A politikai vitáink állandó visszatérõ témája, hogy van-e még Baloldal, és fõleg, van-e Baloldal Magyarországon? Van, aki szerint van, s ez a volt koalíció, mert az Emberi Haladást szolgálják a pártjai, míg velük szemben állnak a fasiszták. Van, aki szerint van, de az a maga az ellenzék, mert ellenzi az egészségügyi reformot, etatista. Van, aki szerint tulajdonképpen minden nagy parlamenti irányzat baloldali, mivel a jóléti állam fenntartását ígérik, és a jóléti ígéreteikkel versengenek egymással. És van, aki szerint tulajdonképpen minden parlamenti irányzat jobboldali, mivel a magántulajdon és a kapitalizmus támogatói, és a Baloldal csak a parlamenten kívüli kis csoportoknál található meg. Az igazság a kevesekhez menekült. Marxista-e még a Bal? Az biztos, hogy valami megváltozott. A Szovjetunió összecsuklott, Kína gazdasága messze eltér mindattól, amit korában Marx, Lenin vagy Mao tudományosan elõreláttak és ígértek. Magyarországon és a többi utódállamban az egykori uralkodó pártelit változó mértékben, de a politikai kapitalizmust, az oligarchia uralmát hozta létre. A hatalma legalább hegemón megõrzésére törekedett, általában sikeresen. A korábban kormányzó, lényegében csatlósi feladatokat ellátó baloldali pártok 1990-ig igyekeztek a marxista voltuk látszatát fenntartani, legalább a külsõségek és a retorika szintjén. Ezek a párok már régen elszakadtak a munkásosztálytól, ami a ’70–80-as évek rendszerkritikáinak egyik fontos állítása volt. Azonban ez az elszakadás láthatóbbá vált 1990 után. A Baloldal láthatóan elszakadt a munkásosztálytól, a nagy reménységtõl és szövetségestõl; a kapitalizmus és a privatizáció híve lett, és tulajdonossá válva a köznapi élet szintjén került szembe munkaadóként, adószedõként a munkásokkal – bár a marxista vagy szocialista gyáros nem igazán új jelenség. Magyarországon a szocialista politikus és egyetemi marxista kedvenc társadalmi csoportja már nem a munkások, hanem az állami járulék valamilyen formájából élõk – akiknek járulékait zömében szükségszerûen a munkások fizetik be – és némely (életforma-)kisebbségek. A mai baloldali politika nem a kizsákmányolás megszüntetését látja feladatának, hanem sokkal inkább elegendõ jövedelem begyûjtését a járulékból élõ csoportok támogatására. Bár Magyarországon valószínûleg elsõsorban praktikus megfontolások miatt alakult ki a Baloldal és a járadékosok szövetsége, azért e szövetség léte semmiképpen nem meglepõ. Az állami újraelosztás és a vele társuló erõs bürokratikus befolyás a szocialista gondolkodás egyik változatlan eleme, és mindazok alkalmasak támogatónak, szövetségesnek, akik ezekre az állami jövedelmekre bízzák sorsukat, mert családi vagy egyéb közösségi tagság híján nem sok reményük lenne életben maradni a saját erõfeszítéseik alapján. Így az értelmiség, az inaktívak, az underclass. A Bal Új Világot ígér, ahol az állam problémamegoldó – a családi, gazdasági, erkölcsi problémákat mind megoldhatónak hirdeti az állam technikái révén. A Bal bírálata a jóléti államé, és viszont. 60

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

M

A

O L N Á R

Page 61

T T I L A

K

Á R O L Y

:

H

O V Á

M E G Y

A

B

A L

?

De ez a Baloldal már nem marxista: esze ágában sincs a termelõeszközök magántulajdonát felszámolni, fõképpen nem forradalmi úton, hiszen a fõ ígérete a biztonság és a világ épp-így-létének fenntartása.1 A mai posztmarxista Baloldal bár nem követeli a termelõeszközök társadalmi tulajdonba vételét, az elosztó állam által agyonszabályozott gazdaság mûködési gondjait szívesen tekinti a szabad verseny hibáinak. Azonban a gazdaság elsõdleges és meghatározó voltának egykori marxista nézetét ma elsõsorban a gazdasági liberálisok képviselik. A mai Balt nem érdekli gazdaság, nem tudja, mit is kezdjen vele, ráhagyja azt a befektetõkre, menedzserekre, sõt szívesen együtt is mûködik velük. A mai Balt nem érdekli már a gazdasági tervezés, inkább adóztat. A kapitalizmus elfogadásával a Baloldal harmadikutassá vált: elfogadja a kapitalizmust, ha az a balos politikai osztály és eszmények uralma alatt áll, mint Kínában, Oroszországban vagy az Egyesült Királyságban. Kibékülése a kapitalizmussal még feltûnõbb: ez ugyanis szerintük globalizált gazdasághoz, a nemzeti határok megszûnéséhez, univerzális emberi jogokhoz érvényesüléséhez vezet majd. A kapitalizmust tekintik a burzsoá társadalom és kultúra feltörõjének, a multikulti terjesztõjének. A Bal számára a jóléti állam problémája az, hogy nem tud elég segélyezésre fordítható bevételt összegyûjteni. A mai baloldal talán a leglelkesebben fogadja el Fukuyama jóslatát a történelem végérõl, mert abban a status quo fennmaradását látja. A liberális demokráciát ugyanis alkalmasnak tekinti mai céljainak elérésére, ehhez csak az emberi jogi nyelvet kellett ismét megtanulnia. A modernnek nevezett körülmények között csak egy politikai rezsim lehetséges, a demokrácia. Csak az igazságos, az viszont bárhol és bármikor elérhetõ. A Baloldal csalódása a munkásokban már egy évszázados. Lenin írta Az imperializmus mint a kapitalizmus legfelsõbb fokában, hogy a forradalom azért nem a nyugati államokban fog kitörni – szemben Marx várakozásával –, mert az imperializmus a gyarmatokon olyan extraprofitra tud szert tenni, amibõl lefizeti az otthoni munkásait. Ezzel létrehoz egy munkásarisztokráciát, amely csoport maga is részesül a gyarmati népek kizsákmányolásából, így esze ágában sincs az emberiség emancipálásáért küzdeni. Otthon ül, nézi a foci Eb-t, és közben sörözik. Nincs abban semmi szükségszerû, hogy a Baloldal és a munkások szövetségben legyenek, még ha ezt is hirdette Marx és a létezõ szocializmus. E csoport és e világkép sokáig összekapcsolódott, de mostanában szétválni látszik. A Bal és a munkások mint kitüntetett támogatói csoport szövetségének fellazulásával és megszûntével párhuzamosan a Bal eldobta korábbi gazdasági programját is. A munkásosztály jelentõsége megszûnt vagy csökkent, és ezzel párhuzamosan a termelõeszközök magántulajdonba vételérõl sem hallunk. Sõt a létezõ szocialista országokban a Baloldal lelkes élharcosa volt a „reálpolitika” jegyében az eredeti programjával élesen ellenkezõ privatizációs politikának. A Bal nem szükségszerûen gazdasági program. A Bal hallgatólagos szakítása a marxista gazdaságpolitikai programmal összekapcsolódott a munkásokból való kiábrándulással. Lenint követõen ez a 20. századi Bal egyik legfonto1

Lásd Régis Debray karrierjét.

61

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 62

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

E

S S Z É

sabb baloldali szerzõjénél, Lukácsnál és az õt sok ponton követõ frankfurtiaknál látható jól. Mivel a magyar közgondolkodásban még erõs a Lukács-iskola, -óvoda, -bölcsõde és -szülõotthon uralma, fõképpen szocialista kormányzatok idején, érdemes egy pillanatra megállni itt. Lukács kérdése a Történelem és osztálytudatban az volt: miért nem gyõztek a kommunista forradalmak, és általában az I. világháború utáni forradalmi hullám mért bukott el? A válasza más, mint Leniné, bár a mai Baloldalban a gyarmati népekbe vetett leninista remény összekapcsolódik Lukács válaszával, a burzsoá kultúra kritikájával. Ugyanis Lukács válasza az volt, hogy a munkások a hamis tudatuk miatt nem támogatták a forradalmat. Szerinte a kapitalista elnyomás és uralom lényege – persze a szükséges tiszteletköröket megtartva Marx magántulajdonnal kapcsolatos nézeteinek – a polgári kultúra. Az a bajok forrása, az alól kell felszabadítani a gondolkodást. A Marx által leértékelt felépítmény lett a fontos. Ezt a gondolkodást kiegészítette a II. világháborút követõen „politikai gondolkodóvᔠavatott Gramsci hegemóniával kapcsolatos töredékes fejtegetése. A frankfurtiak népszerûsítették ezt a tételt, és lett a kortárs Bal egyre központibb gondolata, és ma már tulajdonképpen a legfontosabb ismérve a burzsoá világ, gondolkodás, életmód elvetése, és az igény az emberi tudat kiszabadítása rabigájából. Ehhez a gondolkodást befolyásolni tudó intézményeket (oktatás és média) kell uralni informálisan vagy politikailag. Marcuse Mao „hosszú menetelés” kifejezését a kultúrára alkalmazta, aminek lényege a különféle kulturális intézmények megszállása. A Baloldal, még az önmagát kitartóan marxistának nevezõ része is szakított Marx gazdasági elemzésével, de legalábbis zárójelbe tette azt, és az lett, ami ellen Marx mindig küzdött: idealista. A forradalmi marxizmus érve, mely szerint a forradalom azért szükségszerû, mert a kaptalista tulajdonviszonyok gátolják a termelõerõk fejlõdését, a hatvanas–hetvenes években egyre komikusabbá és tarthatatlanná vált, és az eredeti marxista érvet kiszorították a hagyományosabb fogalmak, mint az egyenlõség, igazságosság, szabadság, humanizmus, emberi jogok. A Baloldal eltávolodását Marx osztályharcától és forradalom-igényétõl mutatja a Grundrisse térhódítása, ami háttérbe szorította a marxizmusból a Kommunista kiáltványt vagy A tõkét. A ma éppen „igazinak” nevezetett marxizmus a Grundrisse és a humanizmus. A kapitalista termelés és kizsákmányolás marxista elmélete a posztindusztriális gazdaságban különben sem tûnik tarthatónak. A marxi társadalomelméletet, amely a munkát, a termelést és a tulajdont hangsúlyozta, zárójelbe tették. A Marx által felépítménynek nevezett gondolkodás, kultúra, politika lett az Új Bal fõ érdeklõdési területévé. A tudatipar, az elõállított vagy refeudalizált nyilvánosság, az akaratképzés szabadságának korlátozása: ha a burzsoá kultúra nem manipulálná az embereket, akkor azok szabadon akarhatnának egy jobb, igazságosabb világot, hiszen eredendõen jók. A mai Bal szerint ismét nem a magántulajdon és a munka, hanem a kultúra és a hagyományos intézmények rontják meg az embereket. A kortárs Bal továbbra is tagadja az európai kultúrát és annak „áldozatai” szabad akaratát. Ha lehetne a mai áldozatoknak – ahol már régen nincsen szó kizsákmányolásról, hiszen az munkavégzést elõfeltételez – szabad akaratuk, akkor jobbak lennének és igazságosabb világot alakítanának. De szabad akarata csak a burzsoá manipulátoroknak van, akik ezért aztán felelõsek is, és a kritikai értelmiségnek, 62

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

M

A

O L N Á R

Page 63

T T I L A

K

Á R O L Y

:

H

O V Á

M E G Y

A

B

A L

?

egyetemi marxistáknak, a tiltakozó mozgalmak, csoportok (feministák, homoszexuális aktivisták stb.) tagjainak. Õket írta le úgy Horkheimer, mint Odüsszeuszt, aki hallja a szirének énekét, de cselekvõképtelen – ó, jaj! –, míg az evezõt húzók (a munkások) füle viasszal van bedugaszolva. (Igaz, a viaszt korábban Odüsszeusz dugta a fülükbe, hogy ne hallják a szépet. De ez a mozzanat kimaradt a történet balos feldolgozásából.) A nyugati kultúra és intézmények patologikusak, de mióta a ’68-as nemzedék meg tudta hódítani az állami oktatást és az egyetemet, azóta ezek az intézmények viszonylag védettek a Bal közvetlen haragjával szemben – igaz, kérdéses, hogy az iskolának és egyetemnek nevezett intézmények még azok-e –, a fõ célpontjuk a család lett. Az atyai tekintély a legborzasztóbb. Adorno autoriter személyiséggel kapcsolatos nézete tananyag sok egyetemen, noha Adorno gondolkodásának valóságtévesztését mi sem jellemzi jobban, mint hogy szerinte az Egyesült Államok lakosságának többsége potenciális fasiszta, és ott ezért várható egy ilyen politikai fordulat. A hatvannyolcasok népszerûsítették azt a gondolatot – lényegében ez egyesítette õket a szexuális szabadság mellett –, hogy a létezõ nyugati államok fasiszták vagy közel állnak ahhoz. Azóta lényegében mindenki, aki szemben áll a Bal törekvéseivel, fasiszta. A Szovjetunió, a nagyszerû kísérlet elbukott, a kapitalizmusból meg elszivárgott a munkásosztály, mint a szovjet pénzügyi és katonai támogatás. Mi maradt a Balnak? Teljesen átalakult volna és megszûnt a kétszáz éves folytonosság? Tényleg értelmetlen ma már Balról beszélni? Aki ezt teszi, hazudik vagy téved? Ma nem beszélnek az ideológia alkonyáról – mint az ’50-es évek végén –, csak a Bal balsága kérdéses. A baloldali pártok szavazói egyre inkább a nem-konvencionális életforma-csoportokból kerülnek ki, a nagyvárosi egyedülálló képzettek közül. A Szovjetunió védelmét és dicsõítését felváltotta az alternatív életformák és multikulti dicsõítése. Bár a szovjet rendszerek a homoszexuálisokat bebörtönözték és üldözték, mára a homoszexuálisok lettek az egyik legfõbb balos téma, szabadságszimbólum, és nem az adózás. Osztályharcról, történelmi dialektikáról, a magántulajdon felszámolásáról ma már alig-alig hallani. Inkább a gyûlöletbeszéd betiltásáról, ami mellett az esetleges következményekkel érvelnek, mert mindig apránként kezdõdik, a bûn banális. (Képzeljük el mekkora felháborodást váltana ez a „mindig apró, banális bûnökkel kezdõdik” gondolkodás egy valláserkölcsi igény vagy az istenkáromlás tiltása melletti érvelés esetén. Ez az érvelés gyakorlatilag a legkisebb toleranciát jelenti a bûnösnek tekintett eltérésekkel szemben.) A kortárs nácik áldozatainak, a homoszexuálisok és egyéb életmódkísérletek alanyainak védelme hogyan kapcsolódik a kommunista forradalomhoz? Körülbelül annyira, amennyire a nyitott társadalom gondolatához illeszkedett a nyitott társadalomnak az etnikai kisebbségek számára nyújtott támogatáshoz. De ami e kettõben közös, az a nyugati keresztény kultúra tagadása. Az európai és keresztény gyökerû kultúra bûnökkel terhes, ezért folytatni bûn. Hiszen innen eredt a nácizmus. Igaz, a bolsevizmus és a Baloldal is, de azok valamiért szeplõtlenek, mert a Bal nem hordozza az európai és a keresztény kultúra bûneit. A humanista Baloldal a létezése pillanatáig mentegette a legnagyobb katonai hatalmat, a Szovjetuniót, és több hibát talált a nyugati fogyasztói társadalomban, mint a szovjet Gulágban. 63

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 64

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

E

S S Z É

A Bal megváltozott: nem, vagy alig marxista. Semmi lényegileg marxista nem jellemzi a mai Bal kulturális harcát. A nyugati keresztény kultúra utálata nem marxizmus-specifikus. Az alábbiakban áttekintem a Bal folytonosságát adó témák és beállítottságok hevenyészett vázlatát, de egy fontos megjegyzést kell tennem: a Bal önképe szerint kritikus, valójában azonban minden normatív gondolkodás az. A keresztény mentalitás tartalmazza és elvárja az ember önkritikus voltát, elég talán itt a lelkiismeret fogalmára utalnom. Azonban a kereszténység arra tanít, hogy mindenki elsõsorban önmagával szemben legyen kritikus, önmagát mérje meg tõle független mércék alapján. A Bal ezzel szakít. Hõsei sosem önmagukat bírálták, és híveik sem ezt tették, hanem vagy másokat (papság, arisztokrácia, nemesség, heteroszexuális apa-férj stb.), vagy egy elképzelt „rendszert”. A Bal „a társadalom lelkiismeretének” szereti nevezni magát, de nem magában, hanem másokban keltene bûntudatot. A bírálat és a reformok igénye semmiképpen nem lenne új. Ami új, az az, hogy másoktól várja el a Bal az önkritikát, a bûneik belátását, a megjavulást. A Bal forradalom- vagy reformigénye a többiek – akik éppen nem a Bal szövetséges csoportjai valamelyikének a tagjai – megváltozásának igénye.

* A Bal folytonosságának fontos eleme a kritikai jelzõ, ami lényegében az európai és keresztény kultúra ellenzésének udvariasabb megfogalmazása, amit az „ellenséges kultúra” megjelölés jobban ad vissza. A kritikainak nevezett gondolkodás lényegében a realizmus egy alesete (a Thuküdidész-, Machiavelli-, Hobbes-, a Mandeville-féle gondolkodás folytatása a marxistáknál, posztstrukturalistáknál, posztmoderneknél): eszerint minden cselekvés a hatalomra irányul, a politika világa harc (de legalábbis a harc folytonos lehetõsége), a világ (vagy csak a politika) kaotikus, a rend valamilyen hatalommegosztást jelent. A Bal fõ dilemmája az: miért ilyen az ember, és egy ilyen világban a biztonság elérhetõ-e és hogyan? A világ és benne az ember ilyen anyagias, hatalomvágyó és konfliktusos voltára köztudottan korábban a magántulajdon (Rousseau, majd Marx) volt a magyarázat, ma pedig ismét a hagyományos intézmények és gondolkodás léte. E kritikai (realista) gondolkodás szerint minden cselekvés stratégiai, minden cselekvõ önérdekkövetõ, az érdekek pedig adottak és állandóak (anyagiak és hatalmiak). Minden kritika alá vont gondolatról vagy intézményrõl elõbb-utóbb kiderül, hogy anyagi és/vagy hatalmi érdekeket szolgál, leplez el. Minden erkölcsi vagy vallási megfontolás, amire az emberek hivatkoznak cselekvéseik során, csak látszat: de a hatalom és önérdek igazi valósága csak a kritikai gondolkodás számára nyilvánvaló. A realizmus csak a vágyak kielégítésének képességet ismeri el. Azt, hogy elég hatékony-e valaki, megszerzi-e azt, amit akar. Ezt a képességet a hatalom, erõ, pénz és siker fogalmaival írja le. Mindez azonban melanzsot alkot a Balt szintén jellemzõ folytonos utópizmussal. Mindenkinek azt a szabadságot ígéri, amivel Machavelli fejedelme bírt. Azonban ha így van ez, akkor van-e menekülés ebbõl az emberi világból, az ember ilyen univerzálisként hirdetett természetébõl, vagy inkább rendezkedjünk be erre, ahogyan azt Machiavelli vagy Hobbes javasolja? 64

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

M

A

O L N Á R

Page 65

T T I L A

K

Á R O L Y

:

H

O V Á

M E G Y

A

B

A L

?

E realizmus szerint az embereket vagy becsapják, vagy erõszakkal tartják uralom alatt, azonban a Bal szerint a nyílt erõszak (a forradalom) a tisztességesebb megoldás. A Bal realizmusa egyszerre ígéri, hogy felszabadít az ember ember általi uralma és a hamisság alól, és ugyanakkor a valóság pontos ismeretét kínálva hatékonyabb hatalom- és jövedelemszerzõ2 cselekvést tesz lehetõvé. Morális és technikai értelemben is felette áll a konkurens, nem realista tudásoknak. A realizmus ugyanakkor felszabadítja a vallóit az erkölcsi skrupulusok alól.

* A mai Bal bizonyos értelemben romantikus – természetesen rossz értelemben. Közelebb áll a 18. századhoz, mint az elmúlt két évszázad szocialistáihoz; arra a kérdésre, hogy mi a baja a világgal és az emberekkel, nem a magántulajdont adja válaszul, hanem a kultúrát, az emberek elõítéleteit, konvencióit. A romantique kifejezést a „romantikus” értelmében elõször Rousseau használta 1777ben: eredeti, vad, érzelmileg instabil ember, kívül az õt megrontó kultúrán.3 A romantika embere megjósolhatatlan egyén, aki élményre, kalandra vágyik. Az önfegyelem spártai-platonikus eszményét elveti az önkifejezés kedvéért, aminek célja csak önmaga, az igazi énje keresése. A lényeg: a jóság nem a kultúra elsajátítása egyéni küzdelmének eredménye, hanem kéznél van az énben. (A kultúrát eredeti és nem a ma elterjedt értelmében használom: a kultúra nem bármiféle gondolkodás, viselkedés, hanem olyan, ami gondos és idõnként fárasztó, sõt fájdalmas válogatás, „ültetés” és gondozás eredménye. Nem adott, hanem termék.) A jó az ember természetében van, és korántsem tanulás, nevelés, önfegyelem eredménye. A képzetlen felnõtt olyan jó ember, mint a gyermek, romlatlan és ártatlan erkölcse prelapsariánus (bûnbeesés elõtti) ádámi. A romantika másik fontos eleme az álmodozás. Az álmok alapján fordul szembe a valósággal, amely sosem kielégítõ, míg az álom az lehet. Az álomban minden lehetséges, a bosszantó korlátok félretehetõk. Az álmodozó a vágyai szerint létezhet, és bónuszként még az unalomtól is megszabadulhat. Képzeletben elszökhetett a társadalom zsarnokságától, mint Rousseau a Bienne-tó egy szigetén.4 Ezért is írhatta, hogy „tegyük félre a tényeket”. A romantikus ember akkor teljesen önmaga, akkor teljesen szabad és boldog, ha azt tesz, amit akar. A romantikus álmodozás a boldogságot élesen szembeállítja a létezõvel, mint Flaubert Bovarynéja, aki a normális világban unatkozott és ezért „lázadt” ellene. A romantika szövetségese lett a modern szcientizmus, amely azt ígéri, hogy a tudás révén az ember megszabadul a korábbi kényszerektõl, a tudás révén az ember önmaga ura lesz, és felszabadul a korábban talán szükséges kulturális-erkölcsi-politikai korlátozások alól. De a mai Bal mentalitásában sokkal kisebb a szcientizmus jelentõsége, mint egykor volt. 2 Vö. Paul BERMAN: Power and the Idealists, Soft Skull Press, Brooklyn, 2005. 3 Irving BABITT: Rousseau and Romanticism, Meridian, New York, 1955. 4 Jean-Jacques ROUSSEAU: A magányos sétáló álmodozásai, ford. Réz Ádám, Magyar

65

Helikon, Budapest, 1964.

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 66

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

E

S S Z É

A Bal romantikus identitását õrzi a forradalomhoz való vonzódása, de Marx gazdasági forradalma helyett a kulturális forradalom lett a célja. Ezért sokkal inkább ’68-ból és a Kominternbõl lehet megérteni a mai Baloldalt, mint Marxból. ’68 hatása szent voltának köszönhetõ: semmi más nem képes olyan szenvedélyeket kiváltani a vallásos szent mellett, mint a politika és a szex. ’68 óta a Bal mindkét terület mozgósító lehetõségével él, amire szüksége is van szekularizmusából fakadó deficitje miatt. W. Reich nélkül nem lehet megérteni az elmúlt évtizedeket, sem a mai Balt: a belénk nevelt, konvenciók szerinti szexuális korlátozások a társadalmi korlátok és az engedelmesség alapjai. A forradalom ezért a szexuális szabályok áthágásával kell kezdõdjön. ’68 jelentõsége az, hogy a korábban is meglévõ, fegyelmeket és korlátokat nem ismerõ vagy elutasító underclass mentalitás behatolt a balos középosztályba, és ott uralkodó lett. A boldogságot és a kielégületlenségtõl viszonylag mentes életet oly módon biztosította, hogy leszállította a mércéket vagy megszüntette azokat. A Bal elhagyta a proletariátust, és proletarizálta a középosztályt, akiket a termelés és munka nem érdekelt, sokkal inkább a választásait korlátozó keresztény és burzsoá kultúra elvetése. 1968-ig a Bal (a frankfurtiak fõleg) bírálta a tömegkultúrát, de mára kibékült vele. Ma már hétköznapi nõi magazinok írnak olyan szexuális viselkedésekrõl, amikre a hatvannyolcasok még álmaikban sem gondoltak. A tömegmédia rutinszerû napi tabudöntései felülmúlják ’68 hõseinek álmait. ’68 eszményei, a választás, mozgás és változás igen jól illeszkedtek a kortárs média és politikai hedonizmus világába. Bár ’68 kritikájának tárgya a konzumerizmus volt, a Bal ezzel is békét kötött. És mivel a tömegdemokrácia nem a nép, inkább a tömegmédia uralma, ezért fontos észrevennünk a Bal és a tömegkultúra ’68 után kialakuló szövetségét. Ahogyan a Baloldal áttolódott szakszervezeti világból a kulturális harcra és egyre inkább önmagával elégedett, de a környezetével annál kevésbé elégedett értelmiségiek által uralttá vált, úgy vesztette el korábbi marxista sajátosságát: a történelmi materializmust felváltotta a keresztény és burzsoá kultúra engesztelhetetlen gyûlölete.

* Áldozatoknak pedig lenniük kell! Az áldozatok megnevezése részben nagyon is gyakorlatias: mozgósítható szövetséges csoportokat jelent. Azonban legalább ilyen fontos, hogy az ártatlan áldozat a korrupt hatalom szimbóluma Jézus kereszthalála óta. Így az ártatlan áldozat – korábban a munkások, ma a nõk, gyermekek, kisebbségek stb. – megtalálása a Balra jellemzõ erkölcsi elutasítás mellett utal a „rendszer” tûrhetetlenül korrupt voltára és változtatásának parancsára. A Bal két csoportra osztja a világot: elnyomókra és elnyomottakra, áldozatokra. Lenin után egyre inkább a harmadik világ kapitalizmustól még meg nem rontott népei lettek a Baloldal eszményei (bár ezek az eszményi népek fogynak a globalizáció következtében sikeresen felzárkózó népek számának növekedésével). Így lett Mao mellett Castro, Guevara, Ho Si Minh az új héroszuk. A mai Bal univerzalista, ha a jóléti társadalmak66

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

M

A

O L N Á R

Page 67

T T I L A

K

Á R O L Y

:

H

O V Á

M E G Y

A

B

A L

?

ról van szó: nemzeti, etnikai sõt törzsi identitást csak az áldozatnak minõsítettek esetében fogad el és támogat. A harmadik világ népei és a nõk, homoszexuálisok mind a fehér heteroszexuális férfiak – a burzsoázia mai jellemzõi – áldozatai. A mai Bal nem marxista, de mégis hajlamos védeni a kommunista diktatúrákat mint humanista kísérleteket, de legalábbis a kísérlet elveit-céljait; és mindenkit fasisztának neveznek, aki a kommunisták áldozataira hívja fel figyelmet, hiszen ezzel tulajdonképpen holokauszt-relativizál. Bárkit, aki a Baloldallal szembeszegül. Marcuse, ’68 szentje megvédte az 1956-os szovjet beavatkozást Magyarországon, mivel az a fasizmus elleni harc volt.5 A marxista Bal azzal lépett túl a saját diktatórikus múltján, hogy az ellenfeleit elkezdte fasisztának nevezni. A kapitalistát pedig a kápónak. Feltûnõ módon a Baloldal a megsemmisítõ táborokat említve a Gulágot mindig kifelejti, az semminek sem lett a szimbóluma. A Gulág bírálható, tagadható, törvény nem védi; igaz a Gulágot sem kapcsolják össze a megkülönböztetéssel. Ezt a nyelvi csatát a Baloldal nyerte, mert a Gulág véletlenül sem lett a modernizáció szimbóluma, ahogyan Auschwitz a megkülönböztetésé lett. A fasiszta a királyok, hercegek, grófok, naplopók és burzsoák mai rövidítése.

* Nem nagyon találni jobb fogalmat a Bal folytonosságának megragadására, mint az egyenlõség. Természetesen lehet bírálni Lenin és az avantgárd vagy a létezõ szocializmus, esetleg az egyetemi marxizmus elitista gyakorlatát. Azonban a Bal jelszavainak mindig lényeges eleme volt az egyenlõség. Ahogyan a 19–20. század egalitárius fogalma, a „társadalom” lett a Bal uralkodó önmegjelölésének az alapja – „szocialista” –, úgy ezt kiegészítette és mára a szocialista helyét átvette a demokrácia illetve a demokrata, amely fogalom – Tocqueville-tõl tudjuk – elsõsorban nem a népszuverenitást, nem is a többség uralmát jelenti, hanem az egalitarizmust. Az egalitarizmus az individualizmus fura formáját hozta létre, a silány egyéniségek mérges, frusztrált individualizmusát, amelyet a Bal elfogadni, sõt kedvelni látszik. A materializmussal szövetséget kötöttek a balos emberi jogi radikálisok és a piaci libertáriusok, akik szerint minden társadalmi kérdést megoldanak a fogyasztói döntések: „Minden csak egyéni választás kérdése – hízelegnek a tömegegyénnek –, nem tudtok rosszul dönteni, jogotok van bármit megtenni.” Olyan emberek tömege, akik elég buták ahhoz, hogy olyan erkölcsi kiválóságot feltételeznek maguknak, hogy az ügyeik senki másra nem tartoznak, csak rájuk, és eléggé önteltek ahhoz, hogy el is higgyék autonóm voltukat, ugyanakkor elég kényelmesek ahhoz, hogy gondjaik megoldását másoktól, fõképpen a politikai hatalomtól függõ szervezetektõl várják el. A jóléti állam kiterjeszkedése azonban nem a társadalom zavarainak megoldása, gyógyítása, hanem e zavarok jele. A demokrácia, amely a ma Baloldal számára lényegesen kedvesebb, mint Marx számára valaha, átvette a kommunizmus helyét, amennyiben tartalmi bizonytalansága tár5

Lásd Eliseo VIVAS: Contra Marcuse, Arlington House, New Rochelle, 1971.

67

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 68

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

E

S S Z É

sul az ismeretelméletivel. Nem világos, hogy demokráciában élünk-e már, vagy az még egy elõttünk álló cél, megvalósítandó feladat-e. E fogalom egyszerre a Bal kritikáinak fókusza, és ugyanakkor a létezõ és számukra kedvesnek tûnõ viszonyok védelmezõ megnevezése a nem balos bírálatokkal szemben.

* A szekularizmus a Bal egyik szintén állandó eleme: nem pusztán az egyéneket szabadítaná meg a kényelmetlen korlátoktól, de a politikai rezsimeket is. A kereszténység kizárásával az emberek védetté válnak mindenféle transzcendens igazságigénnyel szemben. A kereszténység a vallási és politikai lojalitás kettõsségét hozta és az azzal járó perplexusokat és konfliktusokat. A szekularizált rezsimek védettek ezekkel szemben. A szekularizmus nem pusztán a kereszténység eltávolítása a közéletbõl, nem csupán a vallás hiánya, hanem egy poszt-keresztény politikai vallás, ahogyan azt Voegelin egykor leírta. A szekularizmus a világ tökéletlen volta elfogadásának elutasítása: annak elutasítása, hogy a világ az intézményi struktúráitól függetlenül, bármiféle változtatásuk esetén is tökéletlen marad. Ugyanis a keresztény tanítás szerint az emberi bajok forrása nem politikai és nem szüntethetõ meg emberi eszközökkel. A Bal pelagiánus módon az emberi állapot tökéletlen voltát utasítja el, és ez népszerûségének titka. A szekularizáció, amit a Bal oly fontosnak tart, nem megoldás, hanem a probléma maga. Az ígéret egy radikálisan szekularista állam, amelynek feladata a hagyományos társadalom elemeinek, erkölcseinek felszámolása. Olyan univerzális társulás fabrikálása, amelynek lényege minden legitimnek („jognak”) tekintett vágy egyenlõ kielégítését szolgáló technikailag racionális rendszer, legyen az a világpiac vagy a nemzetközi bürokrácia. E racionális feladat mellett az egyetlen látszólagos nehézség a vélemények alakítása, azon nézõpontok távoltartása az emberektõl, amelyek e vágyak legitimitását vagy az egyenlõ kielégítésüket ígérõ rendszert megkérdõjelezik. Az állammûvészet csúcsa ma a vélemény- és még inkább az attitûdformálás, a veszélyes nézõpontok távol tartása. A politikai hedonizmus a politikai rendet az emberi vágyak kielégítésére alapozza. Azért nevezheti magát toleránsnak, mert minden vágyat elfogad, és minden, a vágyakat értékelõ erkölcsöt elnyomóként elutasít. Mindent csak az igazol, hogy mennyire segíti a most élõ szavazók vágyainak, akaratainak kielégítését. Csak az a legitim – értelmes, józan, européer stb. – politikai megszólalás, amely minden vágyat elfogad s csak azok hatékonyabb kielégítésére tesz valamilyen javaslatot. A „semlegesség” azzal tud egy jól leírható erkölcsi nézetet érvényre juttatni – a relativizmust, hedonizmust –, hogy minden tartalmi erkölcsi nézetet kizár a közéletbõl, elnyomónak, gyûlöletkeltõnek és hasonlóknak nevezve azokat. Így lehetetlen kihívni és megvitatni a „semlegesség” politikai-erkölcsi nézetével becsomagolt árut. A mai Bal azzal igényel támogatást, hogy állítólag mindenkire rábízza, maga dönthessen élete felõl, és ehhez õk a lehetõségek megteremtését ígérik, valamint a káros következmények elhárítását, azaz minden döntés egyenértékûvé tételét a következményeik szempontjából. 68

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

M

A

O L N Á R

Page 69

T T I L A

K

Á R O L Y

:

H

O V Á

M E G Y

A

B

A L

?

A semlegességet tekinti erénynek, akkor büszke, ha nem ítélkezõnek láthatja magát. Azt az amoralitást tekinti a moralitás legmagasabb formájának (és nevezi toleranciának), amelyben nincs rossz választás. Aki vagy ami emlékezteti a lelkiismeretét a jóra – és ezzel döntései esetleges rossz voltára –, az haragot, dühöt vált ki belõle. Család, gyerek, lakás, egészséges élet, munka, tanulás – látszólag vonzó fogalmak. De minden eszmény, minden jó emlékezteti a silány egyéniségeket kudarcaikra. Arra figyelmeztetni valakit – akárcsak szándékolatlanul is –, hogy bajainak (szegénységének, betegségeinek, magánéleti és lelki zavarainak) forrása az életmódja, a rossz választásainak sorozata, dühíti a Balt. Ez a düh és harag a jó fogalmát és az erkölcsöt igénylõ mai reakcióval szembeni ellenszenv legfõbb forrása. Ma az egyházak nem a tekintélyük miatt váltanak ki ellenszenvet, hanem puszta létükkel, mert a jó és rossz megkülönböztetésére utalnak, és a tömeg tömeges rossz választásaira. A vallásos embereket fenyegetésnek tekinti és így mutatja be a semleges állam, mivel sértik a semlegességet és a hedonizmust. Minden, ami az egyéni döntések esetlegesen rossz voltát implikálhatja „abszolutista”, „autoriter”, „elnyomó” és „fasiszta”. A Baloldal politikai hedonizmusa képtelen az összeütközõ vágyak közti vitát kielégítõen elrendezni, mert semmire nem hivatkozhat, csak a hatalom birtoklására, reálpolitikára vagy a jövõbeli biztos kielégülés ígéretére. Ha mindenki minden vágyának kielégítése a legfõbb politikai cél és mérce, akkor bármilyen döntés igazolhatatlan. A megoldás a mindenki harca mindenki ellen, ahol csak az erõ (választási súly) számít. A vágyakból le nem vezethetõ, azokat esetenként korlátozó transzcendens erkölcs híján csak az erõ marad. A jó fogalmának feladása a jogoknak nevezett vágyakkal, akaratokkal szemben; azaz a jó azonosítása bármivel, amire az egyes emberek vágynak, nem segít a politikai konfliktusok eldöntése esetében. A szekularizmus és a reálpolitika együtt járnak. A posztmarxista Bal csak részben szocialista – már nem törekszik a termelési eszközök társadalmasítására. A piacot elfogadja – szükségszerûnek nevezi –, mivel jólétet hoz és globalizál, végképp lerombolja a nemzetek határait és a régi világot. A kapitalizmust a multikulti szolgálóleányának látja ma, és nem strukturális változást akar, inkább kulturálisat. A munkások felszabadítása helyett a nõket és a kisebbségeket akarja felszabadítani. De továbbra is a polgári világ ellen küzd. A Bal továbbra is evilági megváltást ígér, de már nem elsõsorban anyagit, sokkal inkább boldogságot és biztonságot, aminek feltétele az ember átalakítása; és ezzel a történelem vége, Kojève (az egykori KGBügynök) szerint, emberi erõfeszítéssel elérhetõ. A történelem és ezzel a harcok és változások végét nem a magántulajdon felszámolásától várják már, hanem minden egyén egyenlõ elismerésétõl, ami végül minden különbség megszûnését jelenti. Ami folytonos, az az egalitarizmus valamint az európai és keresztény kultúra gyûlölete, hiszen azt tanulták, hogy a kultúra nyomja el õket, amire a válasz a Macht kaputt, was euch kaputt macht jelszava lett. A szó szoros és átvitt értelmében is úgy viselkednek a keresztény kultúrával szemben, mint a talibánok a Buddha-szobrokkal.

69

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 70

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

Rádió-adótornyok, Ramallah, 1939

70

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 71

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

Farkas Anikó FÉLELEM ÉS FÉLELEMKELTÉS A Magyar Gárda-ügy* „A magyar demokrácia válságban van. Válságban van, mert félelemben él. Kétféle félelem gyötri: fél a proletárdiktatúrától, és fél a reakciótól. Tárgyi okok nem indokolják egyik félelmet sem […] Ha az ország nem tud kiszabadulni a félelemnek ebbõl a csapdájából, elõbb-utóbb óhatatlanul kettészakad egy ostobán feltett alternatíva körül […] A kettõ között elsikkad minden nyugodt és biztos reformpolitika, és újból kátyúba jut az ez év elején oly nagy reményekkel megindult magyar demokratikus fejlõdés.” Bibó István1

A fenti idézetnek két fontos tulajdonsága van. Az egyik, hogy szerzõje rendkívül széles körben és nagy hatással bírt és bír a tágabb értelemben vett politikai gondolkodásra, illetve gyakran közelíti meg érdeklõdése tárgyát – a politikumot – pszichologizáló-intuitív attitûddel. A másik jellemzõ az idézet tartalmára vonatkozik, mely többek között arra világít rá, milyen alapvetõ eleme a politikai diskurzusoknak, identitás- és ellenségképzéseknek az emberiség egyik legõsibb érzelemmintája, a félelem. Bibó Istvánnál az a – késõbb széles körben ismertté és elfogadottá vált – gondolat jelenik meg, mely szerint a magyar társadalom sajátossága és egyben legnagyobb problémája a politikát két eltérõ megközelítésbõl szemlélõk egymással szembeni félelme. E gondolat erõsen motiválta jelen cikk szerzõjének kíváncsiságát és témaválasztását. A dolgozat alaptézise, hogy a félelem és a félelemkeltés, melyek e kontextusban egymáshoz szorosan kapcsolódó fogalmak, a politikai identitásképzés, véleményformálás és – akár szavazásra, akár más cselekvésre történõ – mozgósítás alapvetõ fontosságú eszközei. A szerzõ célja megvizsgálni és bemutatni, hogy megfigyelhetõ-e – s ha igen, milyen módszerekkel – a félelem és félelemkeltés jelensége a magyar politikai rendszer „hétköznapi”, a napi politikai aktusokban megjelenõ mûködésében. A dolgozat keretei ennek a nagyobb egésznek természetesen csak egy kis szeletének bemutatására alkalmasak, ezért a vizsgálódás célja most a hazai baloldal2 félelmeinek és * A szerzõ ezúton szeretne köszönetet mondani oktatóinak (Mándi Tibornak, Navracsics Tibornak és Tóth

Csabának) a kezdõ lépések során nyújtott segítségért, továbbá Körösényi Andrásnak, Mráz Ágostonnak és Pesti Sándornak jelen cikk elsõ változatához fûzött megjegyzéseiért. 1 BIBÓ István: A magyar demokrácia válsága = BIBÓ István: Válogatott tanulmányok, II., Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Bern, 1984, 639. 2 A „baloldal” megnevezést a cikk széles értelemben használja, kiterjesztve azt a kulturális törésvonal mentén libertáriánusnak tekinthetõ MSZP és SZDSZ politikusaira, értelmiségi holdudvarára egyaránt. A politikusokat és az értelmiségi holdudvart Körösényi András politikai elitre és politikai osztályra vonatkozó

71

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

K

10:23 AM

O M M E N T Á R

Page 72

•

2 0 0 9 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

félelemkeltési eszközeinek bemutatása egy közelmúltbeli példán, az úgynevezett Magyar Gárda-ügyön keresztül.

Bevezetés Félelem és félelemkeltés igen szubjektív fogalmak, különösen, ha a jelenségnek csupán egy önkényesen kiválasztott szeletét kívánom e cikk keretei között bemutatni, ezért szükséges lehet néhány fontos distinkció meghatározása a dolgozat céljával, eszközeivel kapcsolatban. 1. Nem kívánom a félelemkeltés motívumát normatív értelemben vizsgálni, tehát nem fogom állítani, hogy morális jelzõkkel értelmezhetõ vagy minõsíthetõ („jó” vagy „rossz”) eszközrõl van szó. A politikai racionalitás világa érdekel elsõsorban, így a félelemkeltés léte, szerepe és jellemzõi is ebben a kontextusban nyernek értelmezést. 2. Nem vizsgálom, hogy a belpolitikai élet szereplõinek bármelyike kizárólagosan vagy valamely másik szereplõnél nagyobb arányban alkalmazza-e a félelem retorikájának eszközét, továbbá azt sem, hogy valamely szereplõ általi használata károsabb-e bármilyen szempontrendszer szerint. Nem nevezhetõ meg a jelenség kiindulópontja, így az eszközt elsõként használatba vevõ politikai oldal sem. 3. Nem állítom továbbá, hogy kvantitatív módon felmérhetõ lenne a félelemkeltés eszközének a társadalomra gyakorolt hatása, hiszen a politikai cselekvések és diszkurziók együttesen alkotják azt az összetett hatásrendszert, amely az állampolgár politikai gondolkodását és viselkedését formálja, így annak egyes elemei nem vizsgálhatóak önállóan. 4. Végül nem állítom, hogy a vizsgált ügy – a Magyar Gárda-ügy – kapcsán bemutatott „baloldali félelem” alaptalan, komolytalan, õszintétlen vagy pusztán taktikai célzatú lenne, ahogy azt sem, hogy a szereplõk egyformán gondolkoznának és viselkednének, illetve egyazon céllal cselekednének. A dolgozat két – eltérõ súlyú – egység mentén épül fel. Elsõ része röviden kitér arra, hogy a választópolgárok mozgósítási és az identitásképzési eszközeinek fontos része a politikai kommunikáció, s ezáltal a nyelv is – mint a kommunikáció megtestesítõje. Ebben az értelmezési keretben állításom szerint a félelem motívuma is elhelyezhetõ. A dolgozat második, nagyobb egysége mutatja be az úgynevezett Magyar Gárdaügyet. A választás két okból esett éppen erre a jelenségre. Egyrészt mert a megalakulás híre hosszú ideig tudta uralni a napirendet, így (köz)véleményformáló hatása semmiképpen nem elhanyagolható, másrészt a különbözõ politikai szereplõk, illetve a hivatásos véleményformálók (újságírók, riporterek, más értelmiségiek) Magyar Gárdával kapcsolatos reakciói, kommunikációs eszközei és ezek hálózatai igen összetett, jól vizsgáldefiníciója alapján vehetjük egy kalap alá (vö. KÖRÖSÉNYI András – TÓTH Csaba – TÖRÖK Gábor: A magyar politikai rendszer, Osiris, Budapest, 2003). A dolgozat a „jobboldal”, illetve a „jobboldal vezetõ ereje” megfogalmazással illeti a Fideszt, a „radikális jobboldal” fogalmát pedig az esetek többségében a Jobbik és a Magyar Gárda elnevezésû szervezetekre szûkíti majd.

72

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

F

10:23 AM

A R K A S

A

Page 73

N I K Ó

:

F

É L E L E M

É S

F É L E L E M K E L T É S

ható rendszert alkotnak. Elsõdleges célom e fejezetben a gárdával szembeni retorikai félelemkeltés vizsgálata, valamint a szervezetnek a legnagyobb ellenzéki párttal való öszszemosásának bemutatása lesz, diszkurzív elemzés segítségével. Végül az összegzésben kísérletet teszek néhány megállapítás, következtetés, illetve további kérdések megfogalmazására.

I. Politikai és kommunikáció – A félelem retorikája Már az ókori görög poliszokban is a retorika, a meggyõzés mûvészete volt az egyik legfõbb politikai tevékenység, és napjainkban sincs ez másként. Jelentõsen bõvült azonban a meggyõzés mûvészetének eszköztára, s mára nem csupán a retorikát, hanem a politikai kommunikáció szinte valamennyi szegmensét ide sorolhatjuk. Amikor társadalomtudósok, elemzõk különbözõ elméletek mentén arra keresik a választ, hogy milyen tényezõk motiválják az állampolgárokat párt- és identitásválasztásaik során, ritkán maradnak ki a felsorolásból a politikai kommunikáció eszközei, hiszen azok önmagukban is egyértelmû hatással bírnak a szavazók mozgósítására, döntéseire. Napjainkra a különbözõ választási eseményeken túl is elválaszthatatlanná vált a politikai kommunikáció és a politikai valóság fogalma, mivel valamennyi esemény vagy jelenség a róla folytatott beszéd (diskurzus) révén nyeri el politikai értelmét és jelentését. Ebbõl következõen a politika világában minden korábbinál fontosabbá vált a nyelv, a nyelvhasználat is. Legyen szó bármilyen témáról, a politika bármely szegletérõl, az egyik legfontosabb összetevõjének minden bizonnyal e nyelvi megformálást kell tekintenünk – mind nyelvtani, mind szókincs- és stílusbeli értelemben. Valamennyi politikából érkezõ tartalom ezen a formán keresztül éri el célját, így korántsem mindegy, hogy a forma mint eszköz hogyan módosítja a célzott tartalmat. Különösen amióta a tartalomról folytatott diskurzus sokkal fontosabbá vált az üzenetek közvetítésében, mint maga a tartalom. A napi politikai szintû érvelésekkel és összecsapásokkal párhuzamosan tehát megjelent egy nyelvpolitikai küzdelem is,3 amely elsõsorban a különbözõ médiumokban, gyakran értelmiségiek részvételével zajlik, bár az is elõfordul, hogy politikusok veszik át az elsõként értelmiségi véleményformálók által használatba vett fordulatokat. Ez a nyelvpolitikai küzdelem szoros összefüggésben áll a társadalmi törésvonalakkal, illetve az egyes pártok ideológiai meghatározottságával, amely olyankor a használt nyelvet is meghatározhatja. Jellegébõl adódóan a racionális érvelések helyett nagyobb súlyt helyez az érzelmi meggyõzésre, melynek fõbb elemei többek között a morális fölény, a siker, az együttérzés, valamint a félelem és a gyûlölet lehetnek. A cikk során elemzett kommunikációs mechanizmusok megértése szempontjából érdemes lehet a baloldal ön- és jobboldal-képének, valamint retorikai eszközeinek néhány általános jellemzõjét kiemelni. A baloldal önmagát elsõsorban demokratikus, bé3

Lásd errõl bõvebben POKOL Béla: A nyelvpolitikai küzdõtér = BIHARI Mihály – POKOL Béla, Politológia, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1998, 371–373.

73

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

K

10:23 AM

O M M E N T Á R

Page 74

•

2 0 0 9 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

keszeretõ erõként definiálja, mely gyakran a nemzeti egységteremtõ és konszenzuskeresõ szerepében tûnik fel. Ehhez képest a Fideszt mint nem eléggé demokratikus és túlzottan konfliktusorientált szereplõt „teremti meg”.4 A Fidesszel és vezetõjével kapcsolatban gyakran használt negatív jelzõk például: spirituális, populista, fundamentalista, antiparlamentáris, antidemokrata, protekcionista, nacionalista, demagóg. E jelzõk és jellemzõk a szerzõ véleménye szerint koherens rendszert alkotnak, így azokra bármely, a jobboldallal is kapcsolatos téma vagy ügy esetén lehet építeni kommunikációs elemeket. Erre fogunk látni példákat a Magyar Gárda-ügy vizsgálatakor is.

II. A Magyar Gárda-ügy A dolgozat a jelenséggel kapcsolatban megfogalmazható kérdések közül elsõsorban arra keresi a választ, hogy milyen szerepet játszott a félelem és a félelemkeltés a gárda megalakulása körül kialakult diskurzusban, illetve az ügy jelentõségének növekedésében. Vizsgálja továbbá, hogy az egyes pártoknak milyen szerepe és érdeke volt a folyamatban. A cikk keretei természetesen nem teszik lehetõvé, hogy vizsgálódásomat a Magyar Gárda megalakulásától napjainkig kiterjesszem, ezért a gárdával kapcsolatos elemzéshez egy zárt idõintervallumot választottam. A vizsgálat 2007. augusztus 3-val, a megalakulás (az avatási ünnepség) bejelentésével kezdõdik, és szeptember hónap végégig tart. A választás azért esett erre az idõszakra, mert ekkor a legintenzívebb a gárda médiajelenléte, illetve a szeptember második felében készült közvélemény-kutatások azt mutatják, eddigre a választópolgárok túlnyomó többsége már tudomást szerzett és véleményt alkotott a szervezetrõl. A napirend vizsgálatához elsõsorban a Vision Consulting elemzései,5 illetve az Országgyûlési Könyvtár Képviselõtájékoztatási Osztályának médiaszemléi6 voltak segítségemre.

A Gárda-ügy röviden A Magyar Gárdát 2007 júniusában tíz alapítóval jegyeztette be Vona Gábor, a Jobbik elnöke. Önmagukat hagyományõrzõ és kulturális egyesületként jelölték meg, amelynek célja a „nemzeti önvédelem kereteinek” megteremtése. A szervezet létrejötte ellen parlamenti pártok, civil és kisebbségi szervezetek, hazai és külföldi politikusok tiltakoztak. 4 Vö. SZABÓ Márton: Ellenfél és ellenség a politikában, Politikatudományi Szemle 2007/1., 7. 5 A Vision Consulting által alkalmazott módszertan lényege: vezetõ, az „ingerküszöböt”

átlépõ ügynek tekintik azokat, amelyekben magyar politikai pártok és szereplõk érintettek, és amelyek az alábbiak közül legalább két helyen megjelennek: valamelyik országos televíziós csatorna híradójában vezetõ hírként; vezetõ internetes hírlap nyitóoldalán; országos politikai napilap elsõ oldalán. 6 A Magyar Gárda megalakulásával és annak társadalmi, politikai reakcióival foglalkozó írások, hírek, publicisztikák és interjúk szelektív összeállításai, melyek forrásai az internet, az MTI Sajtóadatbank és az Observer Médiafigyelõ. Köszönet érte az Országgyûlési Könyvtárnak.

74

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

F

10:23 AM

A R K A S

A

Page 75

N I K Ó

:

F

É L E L E M

É S

F É L E L E M K E L T É S

Legelsõként, 2007. augusztus 3-án a Magyar Munkáspárt 2006 nevû szervezet fordult a Legfõbb Ügyészséghez, hogy semmisítse meg a Magyar Gárda Egyesület bejegyzését, és tiltsa be a szervezetet. A Magyar Gárda elsõ 56 tagja 2007 augusztusában a Budai Várban, a Szent György téren tette le esküjét. A gárda zászlóbontása éles reakciókat váltott ki a politikai szereplõkbõl. (Azóta a szervezet túlvan negyedik avatási ceremóniáján, legutóbb 2008. október 25-én avattak fel négyszáz gárdistát, köztük gyerekeket. A Fõvárosi Bíróság 2008. december 16-án elsõ fokon betiltotta a Magyar Gárda Egyesületet.) Az MDF kezdeményezésére augusztus 31-én a parlamenti pártok nemzetközi ötpárti sajtótájékoztatót tartottak a Magyar Gárdáról.

Módszertani háttér7 Hazánkban a politikai napirend sokáig a politikatudományon inkább kívül esõ határterületet jelentett, mára azonban elfogadott, hogy az ugyanúgy egyedi jellemzõje egy adott politikai rendszernek, mint az intézményrendszer vagy a politikai kultúra. Azért érdemes vizsgálni, mert növelheti politikai tudásunkat, és segíthet abban, hogy a politikai rendszer belsõ dinamikáját, folyamatjellegét jobban megértsük. A napirend fogalmának sokféle elmélete közül jelen cikk szerzõje egy dinamikus, a napirendet interakciók kölcsönhatásaként értelmezõ változatot alkalmaz (agenda-setting). E dinamikus szemlélet szerint a napirend egyik eleme a priming, vagyis a figyelem irányításának hatása, melynek eszköze a szelekció és a gyakoriság. Ez elsõsorban a politikai napirendelemzésen keresztül válik megragadhatóvá. Számos vizsgálat jutott arra a következtetésre, hogy a média és a közvélemény napirendje között egyértelmû korreláció mutatható ki. Kutatások bizonyították azt is, hogy a hatás a médianapirend elsõbbsége mellett mûködik: azaz a média napirendjét követi a közvélemény napirendje.8 Elõbbi befolyásolása így értelemszerû célja a politikai szereplõknek. Fontos megjegyezni, hogy a napirend befolyásolásáért folytatott küzdelem alakulása sokszor nem azon múlik, hogy egy adott (eredendõen semleges) témát melyik politikai aktor tudja a saját javára fordítani, hanem azon, hogy melyikük tudja a saját témáit napirenden tartani.9 Emlékezetes, hogy 2007 augusztusában a „politikai uborkaszezon” ellenére (vagy épp annak köszönhetõen) óriási médiavisszhangot váltott ki a Magyar Gárda megalakulása és az elsõ gárdisták avatási ünnepsége. A gárda megalakulásával kapcsolatos és az erre épülõ kormányzati kommunikációs offenzívának köszönhetõ hírek közel két hétig (augusztus második felében) tematizáltak magabiztosan, s az egyesület több mint egy hónapig volt a média állandó szereplõje.10 A kronológiát és a napirendet vizsgálva azt látjuk, hogy augusztus során alapvetõen mindkét oldal a saját, többször kipróbált és a politikai közbeszé7 TÖRÖK Gábor: A politikai napirend, Akadémiai, Budapest, 13–55 alapján. 8 Lásd errõl bõvebben Uo. 9 Lásd Uo. 10 Három nagy elemzõ-közvéleménykutató intézet (Forsense Kft., Political

archív adatbázisai és elemzései alapján juthatunk erre a következtetésre.

75

Capital, Vision Consulting)

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

K

10:23 AM

O M M E N T Á R

Page 76

•

2 0 0 9 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

det nyomon követõknek semmilyen meglepetéssel nem szolgáló toposzaiból építkezett. A jól ismert koreográfiáknak megfelelõen a kormánypártok kezdeményezõ támadásba lendültek, és a legnagyobb ellenzéki párt egyértelmû elhatárolódását követelték, miközben a nagyobb hatás érdekében igyekeztek össze is mosni azt a radikális és szélsõjobboldallal, a Fidesz pedig figyelemelterelésrõl és hiszterizálásról beszélt, illetve a kormányt hibáztatta. A baloldal kommunikációs üzenete emellett kettõs: egyfelõl igyekezett a gárdát minél veszélyesebb alakulat képében feltüntetni, aminek egyik eleme épp a Fidesz el nem határolódásának hangsúlyozása (amely így segítheti a radikális szervezetet); másfelõl pedig ezzel magát a legfõbb politikai ellenfelet is félelmetes, veszélyes tényezõként jeleníthette meg. Szeptemberben a Magyar Gárda már csak szórványosan szerepelt a hírekben, a hetilapok publicisztikáiban ugyanakkor még jelentõs figyelmet kapott. A visszaesés egyrészt az új politikai ügyek megjelenésének, másrészt a pártok (különösen az MSZP) érdektelenségének köszönhetõ. Hírértékkel egyedül a toborzóakciók és az országjáró körút állomásainak bejelentései és az ezekkel kapcsolatos konfliktusok bírtak. A vizsgált szövegek alapján kijelenthetõ, hogy a Magyar Gárda azért tudott ekkora médiavisszhangot elérni, mert abban a kormány is érdekelt volt. Nem véletlen, hogy a szervezet többször jelent meg a hírekben a kormány jóvoltából, mint saját jogon. (A politikai élet marginális szereplõi önerõbõl ritkán képesek napokon keresztül a címlapokon maradni.)11 A kormány kommunikációs offenzívája és az erre „rásegítõ” értelmiségi vélemények tehát rámutattak, hogy a napirend általában nem egyszerûen kialakul, hanem a különbözõ politikai aktorok tudatos erõfeszítései, érdekei, gondolatai határozzák meg. (Nem kizárva ezzel, hogy a gárdával kapcsolatosan jelentkezõ attitûdök nagy része valós, õszinte félelmeken alapul.) Annak, hogy a kormányoldal számára a „radikális veszély” témájának napirenden tartása egyértelmûen kedvezõnek bizonyult és érdekében állt, számos oka volt. Létezik egyrészt az imént említett hagyományos és valós félelem a baloldalon a szélsõségek térhódításától, mellyel szemben a baloldal erõinek fel kell lépniük.12 A téma napirendre kerülése másrészrõl alkalmasnak bizonyult arra, hogy elterelje a figyelmet és a közbeszédet a rossz gazdasági adatokról, és feledtesse a kormány régóta tartó népszerûtlenségét. Végül a jobboldal vezetõ erejének elhatárolódásra való többszöri felszólításával a baloldal „politikai sarokba” szoríthatta a Fideszt, amely sem a téma teljes bojkottálását, sem az egyértelmû elhatárolódást nem vállalhatta fel. A baloldal tehát politikailag racionális módon igyekezett az egyesület megjelenését saját javára fordítani, s ami a napirend alakulását illeti, ez kétségkívül sikerült is neki. A fentiek alapján megfogalmazható további kérdések, hogy a tematizáció önmagában jár-e valamilyen hatással a köztudatban kialakuló véleményekre, illetve hogy milyen további eszközök segíthetik az abban érdekelt politikai szereplõt (jelen esetben tehát a kormányoldalt) álláspontjának tudatosításában. 11

Vision Consulting-elemzés: Politikai napirend 2007 augusztusában (31-34). Napirenden: a Magyar Gárda, www. visionconsulting.hu/cgi-bin/cikk.php?catid=1. 12 Bõvebben a következõ alfejezetben.

76

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

F

10:23 AM

A R K A S

A

Page 77

N I K Ó

:

F

É L E L E M

É S

F É L E L E M K E L T É S

A válaszadást segítheti a dinamikus napirendi szemlélet másik eleme, az úgynevezett framing-hatás, amely a már napirendre került ügyek tartalmi keretezése, tehát például a különbözõ diskurzusok megteremtése révén hat. A következõkben ezért a baloldal Magyar Gárdával kapcsolatos kommunikációjának retorikai és diszkurzív elemeit vizsgálom.

„Framing” – A Magyar Gárda-ügy keretezése: retorikai és diszkurzív elemek „Minden politikai jelenség úgy keletkezik és hal el, hogy a politizáló ember valamilyen értelmet hoz létre és ejt el, valaminek valamilyen jelentést és jelentõséget tulajdonít: beszélve cselekszik és cselekedve beszél.” Ez Szabó Márton diszkurzív politikatudományi elméletének (A diszkurzív politikatudomány alapjai, 2003) egyik alaptézise, mely szerint a politika a nyelvi megnyilatkozások egyfajta valóságkonstruálása, értelemadása. E szemlélet inspirálta a Magyar Gárdával kapcsolatos kommunikáció vizsgálatának egyik módszertani pillérét, melyet az alábbiakban fejtek ki. Az egyes diskurzusokkal kapcsolatosan elõször kiemelem a legfontosabb jellemzõket és megállapításokat, majd néhány idézettel támasztom alá a diskurzus létét. Az illusztrációként szolgáló szövegek kiválasztáskor igyekeztem többféle sajtótermékbõl, forrásból13 idézni, hogy ezzel is szemléltessem, nem marginális véleményekrõl, hanem a lehetõ legszélesebb körhöz eljuttatott állásfoglalásokról van szó. Az egyes források alanyainak kiválasztására is igaz ez a széleskörûség: nem csupán politikai szereplõk megnyilvánulásait veszem górcsõ alá, hanem az úgynevezett „véleményformáló értelmiségét” is. Az értelmiség által megfogalmazottak a közbeszéd részévé válnak, így hatást gyakorolnak a politika szereplõire és a választópolgárokra is. (1. „A Magyar Gárda egyedülálló, eddig soha nem látott jelenség”) – Az elsõ ilyen diskurzus, hogy a Magyar Gárda megalakulása példa nélküli a magyar történelemben, de legalábbis a harmadik köztársaság demokráciájának történetében. (Gyakran elõfordul az is, hogy a korábbi hungarista mozgalmakhoz hasonlították tevékenységét.) A narratíva14 értelemszerûen a szervezet azon tulajdonságait hangsúlyozza, amelyek azt egyedülállóvá, egyedülállóan félelmetessé és veszélyessé teszik. Ezen belül is az érveknek három típusát figyelhetjük meg. Az elsõ a külsõségek – vagyis az egyenruha, a tagok kinézete, a jelvény és a felszerelés – bemutatása és nyomatékosítása, mellyel kapcsolatban több megszólaló politikus és értelmiségi is a nácikkal való hasonlóságot emeli ki. A második csoportba sorolhatók a szervezeti és személyi legitimáció által okozott aggodalmak. Egyrészt tehát az, hogy a Jobbik – a Fidesszel való együttmûködés révén – néhány önkormányzatban a közhatalomból is részesül, másrészt, hogy a jognak nincsenek eszközei a szervezet feloszlatásához, betil13

Itt televíziók, rádiók mûsorában elhangzott szövegekbõl is mutatok be idézeteket, hiszen – bár ezeket nem tudtam a teljesség igényével vizsgálni – az élõ beszéd több emberhez, nagyobb hatásfokkal is elérhet. 14 A narratíva fogalma e dolgozat keretei között a diskurzus szinonimájaként szerepel.

77

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

K

10:23 AM

O M M E N T Á R

Page 78

•

2 0 0 9 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

tásához. Az egyedüliséget itt tehát az jelenti, hogy a Magyar Gárda nem szervezetlen (lásd Jobbik), nem illegitim (lásd: be van jegyezve) és nem elszigetelt (lásd: együttmûködik vele a Fidesz is) módon mûködik. Végül harmadikként a vélt vagy deklarált célok – a katonai kiképzés, az államhatalom megdöntése, kisebbségek üldözése – teszik a nyilatkozók szemében egyedülállóvá és példa nélkülivé a Magyar Gárdát. Egyértelmûen a náci és nyilas rohamosztagokra emlékeztet, mind külsõségeiben, mind szellemiségében ez az alakulat, amely csak azért jöhet létre, mert a magyar gyülekezési törvény megengedõ az induláskor. (Gusztos Péter, ATV, augusztus 12.) Most az eddigiektõl eltérõen nem feketeruhás látvány-nácikról van szó, hanem a közhatalomból is részesülõ, és alkotmányos, hatósági eszközök által csak nehezen akadályozható szervezetrõl […] retorikájukból mégis valószínûsíthetõ, hogy „kéznél lévõ ellenségeire” fog támadni (romák, melegek, komcsik) […] (Magyar Narancs, augusztus 16.) A Magyar Gárda célja éppen a már meglévõ szervezetek integrálása és lefedése, legitimációjukat ráadásul olyanok erõsítik, mint Für Lajos. (Riba István, HVG, augusztus 23.) Azt mondják, itt volt Bácsfi Diána vagy Szabó Albert, mi volna a különbség. A napnál is világosabb: annyi a különbség, hogy az említettek a politikai élet peremén helyezkednek el. Ami pedig most történik, az legfeljebb egy vagy kétlépésnyi távolságra van a magyar Parlamenttõl, vagy még annyira sem. Itt személyi, szervezeti, politikai kapcsolódások vannak. (Gyurcsány-blog, augusztus 30.) A rendszerváltás óta ez az egyetlen szervezet, amely az állam, és nem valamely politikai erõ ellen irányul. Anarchista, és teljesen más, mint bármi amit eddig láttunk. (Szilágyi Mihály, ÉS, augusztus 30.)

(2. „A Magyar Gárda rettegésre ad okot és veszélyes a demokráciára”) – A vizsgált idõszak diskurzusait végigkísérõ kérdés, hogy „kell-e félni a gárdától?” Erre valamennyi, az ügyben megnyilatkozó fontosabb15 társadalmi-politikai szereplõ reflektál. A válaszok részletessége, indoklása, stílusa igen különbözõ, ám végsõ következtetésük szinte kizárólagosan az, hogy van ok a félelemre. Lehet kacagni, lehet szörnyülködni, de egyiket sem javaslom. […] A Magyar Gárda természetesen nem szabad országot szeretne, hanem egy militarizált, kollektivizált, hierarchikus, tekintélyuralmi, öncélú, polgárait önmaga alá rendelõ államot, mely 15

Fontosabb, vagyis ismert, mert a kormánypárt elsõ vonalába, a kormányba vagy ismert közéleti személyiségek közé sorolható.

78

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

F

10:23 AM

A R K A S

A

Page 79

N I K Ó

:

F

É L E L E M

É S

F É L E L E M K E L T É S

egymagában áll a világban, a Szent Korona-alkotmány talaján, kívül az Európai Unión, a NATO-n, az eszmék, a tõke és az emberek szabad áramlásán. Olyat, ahol faji alapon, külön törvényekkel és külön rendõri egységekkel üldözik a cigányságot, s ahol kisöpörhetik a nyilvánosságból, ami az õ fölfogásuk szerint a nemzet sérelmére van […] (Révész Sándor, Népszabadság, augusztus 4.) Osztom azok véleményét, akik szerint a Magyar Gárda életre hívása magában hordozza annak közvetlen veszélyét, hogy sérülhetnek legfontosabb közös értékeink: az emberi méltóság tisztelete, a félelem nélküli hétköznapokhoz való jog, egymás kultúrájának, származásának és világlátásának tisztelete. […] A heves reakciók érthetõk, mert az antiszemitizmus és a kirekesztõ gyûlölet jelenségei évek óta itt kopogtatnak az ajtónkon. Nem engedhetjük, hogy átlépjék a küszöböt. (Gyurcsány Ferenc levele a legfõbb ügyészhez, augusztus 22.) Nos, mindennek hallatán immár bizonyosra vehetjük: igenis paramilitáris csoportosulással van dolgunk. Ami azért ijesztõ, mert tudjuk, hogy ilyen szervezetek diktatúrában jönnek létre – vagy olyan demokráciában, amelyet épp az inkriminált csapatok szeretnének önkényuralmi rendszerré deformálni. […] Nem vitás, a Magyar Gárda létrejöttével a hazai politikai kultúra egyfajta vízválasztóhoz érkezett; és ezzel még a parlamentáris jobboldalon is tisztában vannak. (Mészáros Tamás, 168 Óra, augusztus 23.)

(3. „A Fidesz nyíltan összekacsint a szélsõjobboldallal”) – Az MSZP (és az SZDSZ) kommunikációjának régóta visszatérõ eleme a Fidesz és a radikális, illetve szélsõjobboldal öszszemosása, amit idõrõl idõre sikerrel tud felhasználni legnagyobb jobboldali ellenfelével szemben. A mérsékelt és a radikális jobboldal közötti határvonalak elmosása szintén azért lehet alkalmas a baloldal bázisának megerõsítésére, mert egy szélsõjobboldali16 csoportokkal „összejátszó” ellenség képének kialakítása félelmet kelt a demokratikus elkötelezettségû, a radikális jobboldal jelenlétével kapcsolatban hagyományosan igen érzékeny, és a szélsõségekkel szemben határozottan elutasító baloldali szavazótáborban, így az még népszerûtlen miniszterelnöke mögött is szorosabbra zárja sorait. (Eközben a baloldal érzékenységének és aggodalmának intenzitása elnyomta, illetve eljelentéktelenítette a jobboldali értelmiség hasonló megnyilvánulásait.) Hozzá kell tenni, a radikális jobboldali, parlamenten kívüli Jobbik és a legnagyobb ellenzéki párt összemosását jelentõsen könnyítették a két szervezet közötti tényszerû együttmûködések (önkormányzatokban, polgári körben), illetve vezetõik korábbi nyilatkozatai. Utóbbiak közül a legtöbbet hivatkozott Orbán Viktor azon interjúja, amelyben azt mondja, bátorító szeretettel nézi Vona Gábor (egész pontosan a jobbikos fiatalok) ténykedését, illetve szintén a pártelnök egy nyilatkozata, amelyben a Demokrata cí16

A magyar baloldal a radikális jobboldalt szélsõjobboldalinak is nevezi.

79

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

K

10:23 AM

O M M E N T Á R

Page 80

•

2 0 0 9 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

mû lap elõfizetésére szólítja fel szimpatizánsait.17 A politikusi nyilatkozatok esetén ezek a hivatkozási pontok többnyire nem kerülnek elõ explicit módon, egyértelmû utalások azonban történnek a „nyilvánvaló” összefüggésekre. Nem a Jobbik az ijesztõ, hanem a hátszél, amit kap. (Fleck Zoltán, Klubrádió, augusztus 9.) Demokratikusan gondolkodó ember nem nézheti tétlenül a jobbközép és a szélsõjobboldali Jobbik összebútorozását. […] Vona Gábor egy polgári körben dolgozott Orbán Viktorral, a lelki rokonság pedig többször egyértelmûvé vált, valamint a Fidesznek sok „meghálálnivalója” van a Jobbik felé, most néhány tartozást leróhatnak. (Varga László, MTI, augusztus 14.) Fidesz és a Jobbik közötti különbség abban áll, hogy „utóbbi parlamenten kívüliként nyíltan kimondja, amit gondol, a Fidesz pedig sunyin asszisztál hozzá”. (Demszky Gábor, MTI, augusztus 18.) Ezzel szemben a magyar jobboldal ebben a kérdésben is kétlelkû. […] A jelek szerint fél eltávolodni a nem demokratikus, arisztokratikus, monarchikus hagyományoktól. Tartózkodik attól, hogy világosan beszéljen a köztársaság polgári, demokratikus meggyõzõdésrõl. (Gyurcsány-blog, augusztus 23.) A Fidesz nyilvánvalóan nem tehet úgy, mintha semmi köze nem lenne ahhoz a Jobbikhoz, amelyet máskülönben szövetségeseként kezel az önkormányzatokban. […] Még kevésbé lehet elmaszatolni a Fidesz képviselõjének, Wittner Máriának a szerepét, aki kifejezetten Orbán Viktor jóvoltából, méghozzá a pártlista igen elõkelõ helyérõl jutott be a Parlamentbe. (Czene Gábor, Népszabadság, szeptember 1.)

(4. „A Fidesz elhatárolódás helyett azonosul a Magyar Gárdával”) – Ahogy az elõzõ pontban láthattuk, számos nyilatkozatban történnek utalások a Fidesz és a radikális jobboldal kapcsolódási pontjaira, megjelenik azonban emellett – ha nem is olyan erõteljesen – egy új dimenzió, amely a Fideszt a Magyar Gárda közvetlen támogatójaként igyekszik feltüntetni. Ennek a narratívának öt fõbb eleme van: 1) a Honi Gárda javaslata; 2) a Fidesz képviselõjének (Wittner Mária) részvétele és 3) a gyakran általánosítva jobboldali érzelmûnek tekintett keresztény történelmi egyházak közremûködése az avatóünnepségen; 4) zavaros és ellentmondásos nyilatkozatok a Fidesz részérõl a Magyar Gárdával kapcsolatban, „kettõs beszéd”; 5) a Fidesz politikája vezetett a Magyar Gárda létrejöttéhez. 17 Igaz, ez a vizsgált idézetekben úgy jelenik meg, mintha Orbán Viktor kedvenc lapjának nevezte volna az em-

lített újságot. Nem említik a vizsgált szövegek, hogy a Fidesz elnöke emellett a Heti Válasz és a Magyar Nemzet elõfizetésére szólított, valamint azt, hogy a Jobbik ebben az idõszakban (2002) még párttá sem alakult.

80

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

F

10:23 AM

A R K A S

A

Page 81

N I K Ó

:

F

É L E L E M

É S

F É L E L E M K E L T É S

A Fidesz „politikai ütemérzéke” (Nyakó István, augusztus 12.) valóban nem túl szerencsés, amikor a Jobbik kezdeményezésének bejelentése után újra elõáll korábbi, egy úgynevezett Honi Gárda felállítására vonatkozó javaslatával. A hadsereg részeként, önkéntes alapon mûködtetni kívánt szervezet ötlete ugyanis könnyen összekeverhetõ a Magyar Gárdával, a baloldali nyilatkozatok és írások pedig nem is igyekeznek megkülönböztetni a két szervezetet.18 A történelmi egyházakat a baloldal immár természetes módon köti a jobboldal vezetõ erejéhez, Wittner Mária esetén pedig a képviselõi jogállás teremt alapot a gárda mögött álló Fideszes támogatás „bizonyítására”. A Fidesz véleménye nem elhatárolódás, hanem egyfajta együttmûködés, bebújás a jog mögé. (Göndör István, augusztus 6.) Amennyiben a Fidesz-kezdeményezés bármiben is a Magyar Gárdát törvényesítené, az MSZP nem fogja támogatni az elképzelést […] az emberek fejében összekeveredhet a Honi és a Magyar Gárda, s én bízom abban, hogy ez nem valamiféle szerecsenmosdatás és baráti segítségnyújtás stratégiai partnerüknek. (Nyakó István, augusztus 12.) Mások közülük azért sejtik, hogy a szélsõjobb legújabb szervezkedése talán nem teljesen független a Fidesz némely köreitõl – hiszen vannak róla elképzelései, hogyha a vezérkar egységesen helytelenítené a gárdásdit, volnának eszközei a megakadályozására. […] Mi több, sokan gondolják úgy, hogy maga a Jobbik sem vágott volna bele a dologba, ha számítania kellett volna a legnagyobb ellenzéki párt komoly rosszallására. (Mészáros Tamás, 168 Óra, augusztus 23.) A Fidesz egyes frakciótagjai, illetve a Fideszhez közvetlenül kapcsolódó személyek magatartása táplálja a Magyar Gárda megalakulását, létét. (Budai Bernadett, augusztus 26.)

(5. „A Fidesz diktatórikus párt”) – Kialakult a magyar politikában egy olyan, széles körben elfogadott vélekedés, mely szerint „a Fidesz nem eléggé elkötelezett a demokratikus értékek védelme mellett, pártszervezete erõsen hierarchikus, vezetõje pedig autoriter, tekintélyelvû személyiség”. Ez a diskurzus a Fidesz kormányzása idején kezdõdött, és (akkori) leggyakoribb hivatkozási pontjai a háromhetenkénti parlamenti ülésezés, a kétéves költségvetés, illetve az ellenzék által kezdeményezett vizsgálóbizottságok mûködésének ellehetetlenítése voltak. Figyelemre méltó, hogy a Magyar Gárda-ügy kapcsán sorra kerülnek elõ ismét ezek az érvek, noha az esetek többségében nem hozhatóak szoros összefüggésbe a szerzõ/nyilatkozó mondanivalójával.

18 Igaz, az ötlet felelevenítésekor kezdetben több MSZP-s politikus, maga Szekeres Imre is a javaslat mellé áll, s támogatásáról biztosítja az ellenzéki pártot.

81

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

K

10:23 AM

O M M E N T Á R

Page 82

•

2 0 0 9 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

Az ilyen párt vakságra szoktatja híveit, hogy könnyebb legyen õket elkeverni vágyott világuk ellenségeivel. (Révész Sándor, Népszabadság, augusztus 4.) A Fidesz mérsékeltebb szárnyának nincs hatása a vezéreszményre és fundamentalizmusra építõ pártjára: nem beszélnek egy nyelvet, ez már nem az õ Fideszük. Hanem egy olyan vezérpárt, amelyik azért nem irtózik a vele szövetséges ultraradikálisoktól, mert nemzetmentõ ideálképeik igencsak közel kerültek egymáshoz. És együtt élik át a radikalizmus élményét. (Mészáros Tamás, 168 Óra, augusztus 23.) Amelynek a vezére [a Fideszé] sohasem habozott – amennyire kellett s lehetett – kiés felhasználni a radikális erõket, a radikális módszereket. Aki az utcát, a közvetlen demokráciát, a nép igazát tekinti és hirdeti legitimnek a szabad választással, a parlamenttel, a köztársaság alkotmányával szemben. Aki évek óta latolgatja és lebegteti a törvényes kormány elleni lázadás lehetõségeit. Aki élen jár a politikai ellenféllel szembeni féktelen gyûlöletkeltésben: õ adja a hangot, õ diktálja a tempót. (Debreczeni József, Népszava, augusztus 25.)

(6. „Fontos társadalmi szereplõk támogatják a Magyar Gárdát”) – Több társadalmi szervezet is (például MEASZ, MAL, Mazsihisz) a baloldaléval egyezõ véleményének adott hangot a Magyar Gárda kapcsán, vannak azonban fontos társadalmi szereplõk, amelyek nem állnak be az „elhatárolódók sorába”. Ilyen Sólyom László köztársasági elnök, valamint a három nagy keresztény egyház. Közös bennük, hogy már jóval a Magyar Gárda-ügyet megelõzõen váltak egy, a Fidesszel kapcsolatos diskurzus részévé, amennyiben a baloldal az ellenzék pártfogóiként kezdte emlegetni õket. A gárdát illetõen azt a képet igyekszik kialakítani ez a diskurzus, mely szerint az államfõ hallgatása morálisan elfogadhatatlan és a radikális szervezetet akaratlanul is támogató magatartás, az egyházak cinkossága pedig nemcsak a keresztényekkel, hanem az egész társadalommal szemben elkövetett hiba. Ön nem határolódott el egyértelmûen az ablaka alatt zajló eseménytõl, csupán dodonai módon üzent „a félelmet keltõknek”, és a „félelemmel manipulálóknak” is. E kétértelmûség a magyar köztársasági elnök és a Magyar Gárda közötti partnerség látszatát keltheti. (Tizenhárom civil értelmiségi levele Sólyom Lászlóhoz, augusztus 26.) A köztársasági elnök némajátéka minimum elgondolkodtató. Igaz, nem elõször fordul elõ, hogy hallgat, amikor azt remélnénk, szólni fog. […] Tegyünk úgy, mintha ez a dacos szûkszavúság valamilyen végletekig kiegyensúlyozott elvi állásfoglalás lenne? […] Ez nem mérlegelés, ez balanszírozás. Nem lehet nem észrevenni. […] Félõ, hogy bölcsnek hitt hallgatásával akaratlanul is cinkosságot vállal. […] Nincs kétségem: Sólyom László demokrata. De olyan demokrata, akit személyes felelõsség terhel, ha a fekete jelmezbál folytatódik. (Mester Ákos, 168 Óra, augusztus 30.)

82

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

F

10:23 AM

A R K A S

A

Page 83

N I K Ó

:

F

É L E L E M

É S

F É L E L E M K E L T É S

Nem hiszem el, hogy Ön – az emberi méltóságot, mint elsõ számú alkotmányos értéket valló jogtudós – államférfiként egyenlõ mércével méri és ítéli el azokat, akiknek céljuk az embertársaikban való félelemkeltés, azokkal, akik a valóságosan megfélemlítettek helyzetét esetleg a manipuláció eszközeként használják. (Halmai Gábor levele Sólyom Lászlóhoz, ÉS, augusztus 30.) Talán jó lenne, ha az egyházak kármentõnek remélt semmitmondásban reménykedõ stratégái nem csupán azt mondanák, hogy egy papjuk aktív jelenléte, szakszerû szertartása nem azonos az egyház képviseletével, hanem – tájékozódva, hogy embereik mire is kívánták adni vallásuk áldását – világosan és mértékadóan döntenének, és kinyilatkoztatnának. Akár azt, hogy áldásukat adják az áldásra. Esetleg – történelmi tapasztalataik okán is – kijelentenék: azokon a zászlókon nincsen, nem lehet áldás. (Horváth Zoltán, hvg.hu, augusztus 29.) Döbbenetes látni, hogy most magukat kereszténynek nevezõk is felsorakoznak az árpádsávos zászló alá. […] Elkeserítõ volt látni a Magyar Gárda avatásához asszisztáló keresztény papokat. […] Lehet vitatkozni azon, hogy támogathatnak-e az egyházak konzervatív politikai pártokat. A régi demokráciák tanulsága szerint az egyház akkor jár el bölcsen, ha felülemelkedik mindenfajta pártpolitikai küzdelmen. De egyházi személyek és keresztény hívõk asszisztálása szélsõjobboldali akciókhoz a keresztény tanítás és a krisztusi szeretetparancs nyilvánvaló tagadása. (Hegyi Gyula, Népszava, augusztus 30.)

(7. „Egyedül a baloldal lehet képes megmenteni a nemzetet”) – A következõ diskurzusnak két vetülete van, és a Magyar Gárda-ügy kapcsán mindkettõ fontossá is válik a közbeszédben. Az elsõnek a rendszerváltás elõtti idõszakra nyúlik vissza az eredete, lényege pedig az, hogy a baloldal – úgy is mint az állam megtestesítõje, és úgy is mint a társadalom képviselõje – azt az erõt jeleníti meg, amely egyedüliként képes a nép érdekeit felismerni és aszerint cselekedni – bármilyen kihívással álljon is szemben. A második narratíva már a demokratikus átmenet után keletkezett, az 1990-es évek elején. Eszerint a demokratikus – a baloldal értelmezésében a baloldali-liberális – értékeket valló politikai csoportoknak (vagyis az MSZP-nek és az SZDSZ-nek)19 kötelessége a szélsõségek elleni összefogás és egységes fellépés.20 Különös szerepe van ez utóbbinak a Magyar Gárda megjelenésekor is, hiszen a koalíciós kormányzást rengeteg feszültség terheli, a közös ellenségkép viszont segít „összezárni a sorokat”. Megjelenik e kontextusban még egy érdekes motívum: a jobboldal felé tanúsított megértés és segítségnyújtás igénye, annak érdekében, hogy az végigmehessen megkezdett útján és – hasonulva a baloldalhoz – elfogadja annak értékeit. 19 Lásd 20 Ez a

errõl SZABÓ: I. m., 7. szemlélet a Demokratikus Charta alapítása környékén jelent meg elõször, s az azóta eltelt idõben többször vált hivatkozási ponttá az úgynevezett balliberális értelmiség számára. (Lásd pl. BAUER Tamás: A jobboldal, a szocialisták és az SZDSZ, Élet és Irodalom 2008/36.)

83

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

K

10:23 AM

O M M E N T Á R

Page 84

•

2 0 0 9 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

Itt ismét a múlt csatázik a jövõvel. Az teljesen nyilvánvaló, hogy a magyar baloldalnak folyamatosan el kell utasítani a köztársasági eszmével szemben álló törekvéseket. (Gyurcsány-blog, augusztus 23.) Az MSZP-nek és az SZDSZ-nek viszont kutya kötelessége, hogy addig ne szálljon le a Fideszrõl, amíg nem szakítja meg a tényleges vagy hallgatólag együttmûködést a szélsõjobbal. (Czene Gábor, Népszabadság, szeptember 1.) A fasizmus térnyerése ellen mindazokkal össze kell fognunk minden párton belül, akik ezt az ügyet pártpolitika fölötti, közös magyar kötelességnek tartják. (Bitó L[ászló]., 168 Óra, szeptember 14.) Eddig a pontig minden demokrata egyetért. Abban már nem okvetlenül, hogy miben is álljon a cáfolat. […] A Fidesz nem látja, nem akarja látni, hogy náciveszély van: Jó lenne, ha mindenki fasisztát látna a fasisztákban; jó lenne, ha a maroknyi fasisztán kívül mindenki antifasiszta volna. Érzéketlenségre vallana azonban elvárni, hogy minden jobboldali választó álljon az antifasiszta oldalra, de tüstént. […] Úton vannak, hosszú út áll elõttük, támogatni kell. (Kis János, Népszabadság, szeptember 15.)

(8. „A Magyar Gárda rontja hazánk nemzetközi megítélését”) – Külföldi példák vagy más országok véleménye gyakran lehet alkalmas arra, hogy egy-egy politikai szereplõ saját álláspontjának megerõsítésére, alátámasztására vagy éppen a veszélyérzet fokozására használja fel azokat. Kijelenthetõ, hogy ez a Magyar Gárda esetén különösen ésszerûen bekövetkezõ lépés volt a baloldal részérõl, hiszen a szélsõséges csoportok meg- (pontosabban el-) ítélésében létezik egyfajta „nemzetközi konszenzus”, illetve a hagyományosan internacionalista baloldali pártok egyébként is gyakran nyilatkoznak meg egymás segítése érdekében.21 Megjelenik még e diskurzusban a szomszédos országokkal való viszonyunk miatti aggodalom motívuma is. Itt nem magyarok félnek, hanem Európa fél. (Nyakó István, Klubrádió, augusztus 25.) A Magyar Gárda megalakulása riasztó sajtóvisszhangot keltett külföldön. (Dávid Ibolya, augusztus 28.) Lehet persze feszegetni, hogy mindez kinek az érdekét szolgálja, de mindenkinek figyelmébe ajánlom, hogy a Magyar Gárda megalakulása egy hét alatt egész Európában figyelmet keltett. Önmagát konzervatívnak mondó napilapok kertelés nélkül azt mondták, kétségtelenül a legnyomorultabb náci jelkép használatára emlékeztet mindaz, ami történik. (Gyurcsány-blog, augusztus 30.) 21

Lásd pl. az Európai Szocialisták Pártjának közleményét augusztus 27-én a Magyar Gárdával kapcsolatban.

84

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

F

10:23 AM

A R K A S

A

Page 85

N I K Ó

:

F

É L E L E M

É S

F É L E L E M K E L T É S

III. Összegzés A dolgozat alaptézise az volt, hogy a félelem érzelmi motívuma, illetve a félelemkeltés eszköze a politikai identitásképzés, véleményformálás és mozgósítás fontos mozgatórugói. Arra a kérdésre kerestem a választ, hogy megfigyelhetõ-e mindez a magyar belpolitikában. Vizsgálódásomat egy közelmúltbeli ügyre, az úgynevezett Magyar Gárda-ügyre szûkítettem le, melyen keresztül a baloldal kommunikációjának egyes elemeit igyekeztem megfigyelni – középpontba helyezve a félelem-motívumot. Megállapítottam, hogy a politikai kommunikáció és a politikai valóság egymással elválaszthatatlanul összefonódó fogalmak, mivel az egyes események nem önnön súlyuknál fogva, hanem a róluk folytatott párbeszéd révén válnak politikai tényezõvé. Igaz ez a Magyar Gárdára is, amely egy alacsony támogatottsággal rendelkezõ, parlamenten kívüli párt szervezeteként nem csupán a politikai uborkaszezonnak vagy alapító okiratában megjelölt céljainak köszönhetõen keltett ekkora médiavisszhangot, hanem vezetõ politikusok, értelmiségi véleményformálók és más közéleti szereplõk megnyilvánulásainak következményeképpen. Kijelenthetõ, hogy az ügy „felpörgetésében” döntõ szerepe volt a baloldal egységes és intenzív kommunikációjának, melynek ívét a több színtéren, több szereplõ részvételével zajló, sokféle hangsúlyt alkalmazó értelemadások adták. A nagy médiavisszhangnak természetesen nem önmagában van jelentõsége: az arányok és a kommunikáció tartalma együttesen nyernek értelmet a választópolgárok gondolkodásában. Esetünkben így a médiafigyelmet és a baloldal által kommunikált üzeneteket egyszerre kellett megfigyelnünk ahhoz, hogy lássuk, hozzájárulhattak-e a kérdésben megfogalmazott érzelem kialakulásához. A megfigyelés során napirendi fontosságát vizsgálva azt láttuk, hogy az egyértelmûen tematizálta a kijelölt idõszakot, amihez hozzájárult az is, a baloldalnak érdekében állt az ügy napirenden tartása. A tematizáció tartalmának (a téma keretezésének) vizsgálatához az adott idõszak közéleti diskurzusait figyeltük meg, melyeknek fontos alkotóeleme volt a félelem kérdése, illetve a „mi” és „õk” csoportok meghatározása. Vizsgálódásomat – és a magyar politikai rendszerre vonatkozó ismereteimet – összegezve az alábbi következtetésekre jutottam. 1. A baloldali-liberális politikai elit (amelynek tehát egyaránt részei a hivatásos politikusok és az értelmiségi-véleményformálók) Magyar Gárdával kapcsolatos cselekvéseit22 három tényezõ motiválta: létezik egyrészt egy valós (és hagyományos) félelme a radikális és szélsõjobboldal megerõsödésétõl. Másrészt aktuálpolitikai érdekeinek a koalíciós kötés erõsítése, a kormányzat kompetenciájáról alkotott kép javítása és saját szavazói bázisának összefogása felelt meg. Végül a gárda-ügy lehetõséget teremtett számára a legerõsebb politikai ellenféllel szembeni kommunikációs offenzívára. E három motiváció a nyelvi valóságkonstruálás során egy fókuszált céllá tudott összegzõdni, mely cél a vizsgált szövegek alapján a veszély és a félelem érzetének megteremtése és mélyítése, az elérhetõ legszélesebb körben. 22

A cselekvés fogalma alá tartozónak véve itt a beszédet és az írást is – ahogy a diszkurzív szemlélet elvárja.

85

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

K

10:23 AM

O M M E N T Á R

Page 86

•

2 0 0 9 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

2. E diszkurzív tér egyik legfõbb jellemzõje, hogy morális határvonalat húz a két oldal közé (mi és õk), melynek csupán egyik vagy másik oldalára lehet helyezkedni, ettõl eltérõ dimenzió azonban nem lehetséges (lásd Sólyom László megítélését). Mind a két oldalon fontos személyek, szervezetek jelenítik meg a diskurzusok révén kialakított tartalmakat (lásd pl. Nyugat-Európa, civil szervezetek, állami intézmények az egyik, illetve egyházak, Fidesz-közeli értelmiségiek a másik oldalon). 3. A jobboldal eközben kommunikációs és politikai téren is egyfajta csapdahelyzetbe került, hiszen a bemutatott diszkurzív teret nem õ teremtette, így – próbálkozásai ellenére – nem igazán tudta azt befolyásolni sem. Pedig az „elhatárolódás” kifejezés tudatos kerülésének több racionális oka is volt a jobboldal részérõl: nem kívánta legitimálni a fasisztaveszélytõl való félelem megalapozottságát, melyre a baloldal próbálta felhívni a figyelmet; nem akart a baloldal felszólításának a baloldal által meghatározott formában eleget tenni; illetve nem szeretett volna tábora jobb szélérõl szavazatokat veszíteni. Mindezt azonban nem tud(hat)ta a baloldal számára is kikezdhetetlen módon „elbeszélni”, hiszen a diskurzus a fasizmus elleni küzdelem erõterében zajlott. 4. Ahogy a bevezetõ alapvetései között már szerepelt, a fentiekben bemutatott jelenség állampolgárokra gyakorolt hatása nem – vagy csak nagyon nehezen – mérhetõ, így nem állíthatom, hogy a Magyar Gárdát övezõ kommunikációs környezet hatással volt az emberek félelemérzetére. Azt azonban kijelenthetjük, hogy az elõzõ fejezetben bemutatott kommunikációs szelekció és intenzitás a diszkurzív elemekkel kiegészülve olyan narratívát alkottak, amely elõsegíthette a Fidesszel és a Magyar Gárdával szembeni félelmek kialakulását (ellenségkép), illetve a negatív egyéni és csoportidentitás megteremtését. Ugyanis: a vizsgált tényezõk megfeleltethetõek bizonyos céloknak (a. baloldal összefogása); a beazonosítható eszközök alkalmasak a félelemkeltésre (diszkurzív elemzés); illetve a politikai elit véleménye hatással van a társadalom gondolkodására (például média- és közéleti napirend kapcsán). A szervezetrõl szóló vita többek között azért is lehetett ilyen nagy súlyú a politikai közbeszédben, mert a bal- és jobboldal közötti egyik alapvetõ és törésvonalképzõ diszkurzív konfliktust is megjeleníti. A kádári konszolidáció konfliktuskerülõ politikai kultúrájában szocializálódó idõsebb, fõleg baloldali szavazótábor attitûdje bármilyen radikalizmussal kapcsolatban éles különbségeket mutat a fiatalabb, a konfliktusokat inkább elfogadó és inkább jobboldali csoportokéhoz képest. Érdekes és a bemutatott jelenséggel összefüggésbe hozható további kérdés, hogy vajon növekedett-e Magyarországon a radikális szervezetek korábban kimutatható igen alacsony támogatottsága. A dolgozat szerzõjének véleménye szerint a Magyar Gárda megjelenése kapcsán a radikális jobboldal domináns csoportjaira irányuló médiafigyelem, s ezáltal ismertségük, népszerûségük, legitimációjuk növekedése hozzájárulhatott támogatottságuk növekedéséhez is. A kérdés valódi vízválasztója minden bizonnyal a 2009 nyarán esedékes európai parlamenti választás lesz, melyen a Jobbik önálló listát állít. (Addig is sokatmondó adat lehet, hogy a IX. kerületi idõközi képviselõ-választáson a Jobbik jelöltje 8,5%-ot szerzett az elsõ, érvénytelen fordulóban.) Annyi mindenesetre biztosnak tûnik, hogy ilyen hosszas és jelentõs tematizáló hatás után a közvéle86

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

F

10:23 AM

A R K A S

A

Page 87

N I K Ó

:

F

É L E L E M

É S

F É L E L E M K E L T É S

mény nem fogja egy hamar elfelejteni a Magyar Gárda ügyét, amely beágyazódott annyira a köztudatba, hogy – amennyiben valamely politikai igény úgy kívánná – néhány hívószóval aktualizálni lehet a bemutatott diskurzust.

További felhasznált szakirodalom BAYER József: A politikatudomány alapjai, Napvilág, Budapest, 1999. ENYEDI Zsolt: Pártpolitika a kommunista világban és Nyugat-Európában, Politikatudományi Szemle 2004/3. KISS Balázs: Politikai kommunikáció. Szöveggyûjtemény, Rejtjel, Budapest, 2000. LÁNYI Gusztáv: Lélek(tan) és politika = Bevezetés a politikai pszichológiába, Jószöveg Mûhely, Budapest, 2001. Gianpietro MAZZOLENI: Politikai kommunikáció, Osiris, Budapest, 2002. Michael OAKESHOTT: Politikai racionalizmus, Új Mandátum, Budapest, 2001.

Rádió mûszeres beállítása, 1925

87

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 88

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

M

E S S Z E L Á T Ó

Szentpéteri Márton RIFIUTOPOLI* Avagy miként került Dante kezébe szemetes zsák? „Van, aki fent szeretné tartani a bénultságot.” Monsignor Carlo Liberati, Pompei püspöke

„Boldogtalan Campania” (Campania infelix) 2007 utolsó napjaiban és 2008 januárjában egy rövid idõre a világsajtó érdeklõdésének homlokterébe került a dél-itáliai Campania tartománya, s annak fõvárosa, Nápoly. Ezúttal azonban nem a várossal kapcsolatban leginkább megszokott sztereotípiák adtak erre okot, s így nem a canzone napoletanáról, nem a pizzáról; nem a motorínóktól zajos, szárítóköteleken öblítõszerektõl illatozó ruhákkal rakott sikátorokról; nem Pulcinelláról, nem Sophia Lorenrõl, de nem is az Alessandro Mendini kifundálta, erõsen az ikonikus építészet irányába mutató új metrómegállókról szólt a fáma, hanem nemes egyszerûséggel csupán a szemétrõl.1 A televíziós társaságok híradóiban sorjázó infernális jelenetek utcahosszak során tornyosuló, émelyítõ bûzt árasztó szeméthegyeket, lángoló autóbuszokat és a rendõrség speciális alakulataival heves összecsapásokban megütközõ helyi lakosságot mutatták rendre, szerte a nagyvilágban. Noha azóta már számtalan más vezetõ hír vette át a nápolyi szemétbotrány breaking news-szerepét a világmédiában – így például a nyáron a grúz–orosz konfliktus vagy õsztõl a globális pénzpiaci válság –, ami ott lent, Délen történt, s történik ma is, nem véletlenül rázta föl – ha csak rövid ideig is, és többnyire csak a szenzáció erejével – a világ közvéleményét. Igaz ugyan, hogy a legtöbben az oly régóta szokásos – a Mezzogiorno avagy Sud népét lefitymáló – módon reagáltak az eseményekre, s azokat olyan kulturális jelenségként állították be, ami csak ezzel a felelõtlen „camorrista” avagy „briganti népséggel” fordulhat elõ; nem kevesen akadtak olyanok is, akik pontosan tudták, hogy nem csupán lokális probléma az, ami Nápoly környékén – cseppet sem mellesleg: egy európai uniós tagállam kellõs közepén – zajlik. Bármilyen helyi kulturális sajátosságok határozzák is meg ugyanis a déli „szemétválságot” (emergenza rifiuti), sokkal többrõl van itt szó, mint egy ország rosszul menedzselt tartományának sajátos belügyérõl. Miként a világméretû pénzpiaci válság s az abból következõ világgazdasági válság sem csupán az amerikai hitel*

Nápoly (Napoli) recens gúnyneve az olasz médiában, a szóösszetétel elsõ tagja a „szemét” (rifiuto) szóból, a második a „város” (ti. a gör. eredetû polisz) szóból származik. Ismert a Monezzopoli változat is, mely szóösszetétel elõtagja a nápolyi monnezza vagy munnezza (’szemét’) szóból származik. 1 A nápolyi metróval kapcsolatban lásd újabban interjúmat Alessandro Mendinivel, a Mûvészeti Állomások (Stazioni dell’Arte) spiritus rectorával: Kortárs témapark a nápolyi metróban, Építészfórum 2008. május 13. (www.epiteszforum.hu/node/8832).

88

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

S

Page 89

Z E N T P É T E R I

M

Á R T O N

:

R

I F I U T O P O L I

válság (subprime mortgage crisis) véletlenszerû következménye, úgy a nápolyi szemétmizéria is csupán tünete egy a mélyben régóta lappangó sokkal nagyobb válságnak. Roberto Saviano, a nápolyi szervezett bûnözést, vagyis a camorra mûködését mindezidáig legjelentõsebb hatással bemutató, fiatal nápolyi kultúrantropológus nem véletlenül jegyezte már meg 2006-os, azóta világszenzációvá lett s filmvásznon is megelevenedõ, Gomorra címû könyvében, hogy a nápolyi és casertai mezõkön, az illegális szemétlerakókban burjánzó szemét tulajdonképpen az itáliai ipari termelés afféle „lakmuszpapírja” (cartine al tornasole). Nápoly környékén ma olyan benyomásunk alakulhat ki Saviano szerint, mintha a pusztuló civilizáció romjain járkálnánk, a kereskedelem és a piacok magából kiokádott szemetének archeológiai rétegein.2 „Campania belterületein sétálni olyan, mint az ipar minden termékének bûzét belélegezni” – írja Saviano, aki egyébként könyvének utolsó fejezetét (Terra dei fuochi) a térséget immár 1994 óta hol látványosabban, hol kevésbé szembetûnõ módon sújtó szemétválságnak szentelte.3 A fejezetet a szerzõ mellesleg egy olyan fejtegetéssel kezdi, amely szerint korunk gazdasági folyamatait a maguk teljességében szinte lehetetlen elképzelni, hiszen nem állnak rendelkezésünkre a képi megjelenítést segítõ „fiziognómiai” technikák (fisionomie da visualizzare), s képtelenség olyan pontos organigramot megrajzolni, amely a maga ikonikus tömörségével képes egyöntetûen visszaadni a kortárs gazdaságok komplexitását. Saviano szerint egyedül talán csak a levedlett bõr mintájára hátrahagyott szemét nyújthat megoldást a gazdaság összetett jelenségeinek képi reprezentációjára, vagyis minden bizonnyal a szeméttelepek a sokrétû gazdasági folyamatok leghitelesebb jelképei manapság.4 Francesco Anfossi a szemétbotrány apropójából írt Dio non volta le spalle a Napoli címû könyvében, ha mégoly áttételesen is, de ugyancsak utal arra a tényre, hogy a szemétválság nem csupán Nápoly ügye, de jóval inkább a súlyos gazdasági, kulturális és társadalmi feszültségektõl terhelt Olaszországé, illetve általában a fejlett nyugati civilizációé.5 S noha Anfossi elsõsorban Olaszország lakosaival kapcsolatban jelenti ki – a nápolyi Benedetto Croce nyomán –, hogy mindannyiukban akad valaminõ „nápolysiág” (napoletanita), a szemétválságnak köszönhetõen azonban bízvást kijelenthetõ az is, hogy a modern civilizáció minden tagja egy csöppet nápolyi manapság, s ezt nem csupán az Európa déli perifériáján élõkkel rokonszenvezõ, a keleti perifériáról származó szolidaritás igénye mondatja velem.6 Hihetetlen mennyiségû szemét vándorol csak Európában, hol legálisan, hol illegálisan. Ez az iparág nemcsak a campaniai 2

Lásd Roberto SAVIANO: Gomorra. Viaggio nell’impero economico e nel sogno di dominio della camorra, Mondadori, Milano, 2006, 313. (Magyar kiadása: Gomorra. Utazás a nápolyi maffia, a camorra birodalmába, ford. Bíró Júlia, Partvonal, Budapest, 2007.) A Fandango produkciójában 2008 májusában bemutatott, azóta Cannes-ban nagydíjat nyert és Oscar-díjra jelölt filmváltozatot Matteo Garrone rendezte, a forgatókönyvet Saviano és Garrone mellett Maurizio Braucci, Ugo Chiti, Gianni Di Gregorio és Massimo Gaudioso írták. A témában számos kevésbé híres, ám megalapozott munka jelent meg a közelmúltban is, pl. Isaia SALES: Le strade della violenza. Malviventi e bande di camorra a Napoli, L’ancora del mediterraneo, Napoli, 2006. 3 SAVIANO: I. m., 314. (A teljes fejezet: Uo., 310–331.) 4 Uo., 310. 5 Francesco ANFOSSI: Dio non volta le spalle a Napoli, Paoline, Milano, 2008, 15. Vö. még Uo., 16–17. 6 Uo., 18.

89

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 90

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

M

E S S Z E L Á T Ó

camorra számára jelenti a legjövedelmezõbb kereseti forrást, az unióban másutt is nagy a sürgés-forgás ezen a területen. Talán már elfeledkezett a hazai közvélemény a 2007-es magyar szemétbotrányról, amikor illegális úton több ezer tonna németországi hulladék hazánkba szállításáról szólt a fáma, pedig minden valószínûség szerint ez a botrány csak a jéghegy csúcsa volt Magyarországon is.

„Szemetes szükségállapot” (Emergenza rifiuti)7 Anfossi könyvében egy helyütt megjegyzi, hogy Nápolyban a szükségállapot tulajdonképpen örökkévaló, ettõl függetlenül a szemétválságnak is megvan a maga története, amely tulajdonképpen valamikor az 1980-as irpiniai földrengést követõ helyreállítási munkálatok idõszakában kezdõdött, amikor a camorrának sikerült alapvetõ illegális hadállásokat kiépítenie a rekonstrukciós beruházások megvalósításában.8 Szigorúbb értelemben azonban csak 1994. február 11-tõl számítható a szemétválság története, az akkori államelnök, Carlo Azeglio Ciampi, ezen a napon kibocsátott dekrétumával ismerte el ugyanis elõször hivatalosan az olasz állam az akkor már jó ideje bontakozó válság meglétét.9 Ettõl a naptól kezdve nevezik ki szinte végeláthatatlan számban a különleges megbízottakat (commissari straordinari) is a kérdésben, a tisztet elsõként egyébként Umberto Improta töltötte be 1996 márciusáig. Õt Antonio Rastrelli követte egészen 1999. január 18-ig. Rastrellit Andrea Losco váltotta 2000. május 10-ig, Loscót az 1993-tól 1997-ig nápolyi polgármester, Antonio Bassolino követte 2004 februárjáig, a 2000-tõl mindmáig Campania tartományi elnöki tisztét is betöltõ Bassolinót Corrado Catenacci 2006. október 9-ig, Catenaccit Guido Bertolaso 2007. július 6-ig, Bertolasót Alessandro Pansa 2008. január 1-jéig, Pansát ügyvezetõként Umberto Cimmino mindöszsze tíz napig, Cimminót pedig a ma is hivatalban lévõ Goffredo Sottile, illetve a 2008. május 26-ig tisztét betöltõ Gianni De Gennaro váltotta. A csõdbiztos Sottile mellett jelenleg ismét Guido Bertolaso a kormány különleges megbízottja a kérdésben május 21-e óta. A sok-sok különleges megbízott rendszeres idõközönként szerteágazó s bonyolult rendezési terveket dolgozott ki, meglehetõsen alacsony hatásfokkal. Rastrelli 1997 júliusában kiadott Piano Regionale címû intézkedési terve például két szemétégetõ (inceneritore vagy termovalorizzatore) megvalósítását, illetve hét olyan üzem létrehozását is elõirányozta, amelyek égetésre alkalmas válogatott szemétbálák (combustibile derivato dai rifiuti [cdr], illetve ecoballe) elkészítésére voltak hivatottak. Ezek azonban a legutóbbi idõkig vagy nem épültek meg – többek között a lakosság tiltako7 A téma mindezidáig legalaposabb feldolgozásai Rita PEDDITZI: Rifiutopoli. Napoli: dal Regno delle due Sicilie a capitale della monnezza, Aliberti, Reggio nell’Emilia, 2008; Paolo RABITTI: Ecoballe. Tutte le verità su discariche, inceneritori, smaltimento abusivo dei rifiuti. Testimonianza shock su Napoli e Campania, Aliberti, Reggio nell’Emilia, 2008; Paolo CHIARIELLO: Monnezzopoli. La grande truffa. L’industria dei rifiuti in Campania, Tullio Pironti, Napoli, 2008. 8 „A Napoli l’emergenza è eterna”. ANFOSSI, I. m., 17. Az 1980. november 23-i, a Richter-skála szerinti 6,9-es erejû földrengés közel háromezer áldozatot követelt Campaniában, Basilicatában és Pugliában. 9 A dekrétum az olasz „közlöny”, a Gazzetta Ufficiale 35. számában jelent meg február 12-én.

90

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

S

Page 91

Z E N T P É T E R I

M

Á R T O N

:

R

I F I U T O P O L I

zása miatt –, vagy létrejöttek ugyan, de – mások mellett a camorra hathatós közbenjárásának köszönhetõen – továbbra sem állítanak elõ olyan bálákat valójában, amelyek ne tartalmaznának égetésük során súlyos környezetszennyezést garantáló, veszélyes vegyi hulladékokat. A különleges megbízottak és kollégáik a legtöbb esetben elsõsorban bürokratikusnak mondható munkája több okból is haszontalannak bizonyult az elmúlt másfél évtizedben. A sorozatos adminisztratív és technológiai természetû hibák ugyanis rendre politikai, ipari és a szervezett bûnözéshez köthetõ érdekek hátráltató erejével párosultak, s így valójában sosem teremtõdtek meg a logisztikai feltételei annak, hogy a városi és ipari hulladék megfelelõen kiépített és biztonságos szeméttelepekre jusson. Ugyancsak reménytelen vállalkozásnak tûnt a legutóbbi idõkig az ökobálák gyártása, hiszen az azokat elõállító üzemekbe már eleve nem megfelelõen válogatott hulladék érkezik, s maguk a késve épült üzemek sem megfelelõen végzik munkájukat. De ha még mindez mûködne is, maguk a szemétégetõk mind a mai napig nem épültek fel, többek között a helyi lakosság tiltakozása miatt. E tiltakozó megmozdulásokat azonban nem csupán a természetes önvédelem, illetve a NIMBY-effektus motiválja, hiszen a „természetvédõ forradalmárok” (Masanielli ambientali) fellépése mögött gyakran ugyancsak a camorra áll.10 Természetesen a szelektív hulladékgyûjtés rendszere sem alakult ki Campaniában érdemi módon, így a válogatott hulladék lényegében ma is mindössze 8%-át teszi ki az összhulladéktermelésnek a világ e fertályán. Igaz, a camorra a folyamat minden fázisában szerepet játszik, ám a szervezett bûnözés önmagában nem tudna hatékonyan tevékenykedni, ha nem találná meg partnereit a cégtulajdonosok és az önkormányzati politika világában. Az illegális megoldások ugyanis nagyságrendekkel csökkentik a cégek költségeit, így azok mindaddig érdekeltek a camorrával való együttmûködésben, ameddig tehetik, s a korrupt politika megteremti ezen illegális együttmûködés feltételeit.11 A camorra ugyanis sokkalta olcsóbban dolgozik, mint az állam, s paradox módon hatékonyabban is, tekintettel arra, hogy nem bajlódik a környezetvédelmi elõírásokkal és eljárásokkal. Persze e költséghatékony áldásos tevékenységnek levét rendre az illegális szemétlerakók környékén élõk isszák meg. Ilyen körülmények között alakult hát ki a szemétválság Dél-Itáliában, melynek legszembetûnõbb jelenségei az illegális szemétlerakatok, s azoknak rendszeres felgyújtása hol a feldühödött helyi lakosoktól, hol pedig magától a camorrától, amely eme rendkívül környezetszennyezõ módon tudja a leggyorsabban „eltüntetni” a szemetet, s különösen annak nemkívánatos, veszélyes komponenseit a tettek színhelyeirõl. Az ipari jellegû hulladékok égetése azonban katasztrofális következményekkel jár, melyek közül a súlyosan rákkeltõ dioxinfertõzés a legijesztõbb tünet. Persze az illegális ége10

A NIMBY mozaikszava az angol „Not in my backyard” kifejezésébõl származik, magyarul kb. a ’bárhol, de nem az én kertemben’ fordulatának felel meg. „Spesso, dietro certi Masanielli ambientali si celano interessi poco puliti.” ANFOSSI, I. m., 24. (Tommaso Aniello d’Amalfi, ismertebb nevén Masaniello az 1647-es nápolyi felkelés kulcsfigurája volt, mitikus alakja a városi folklórban él tovább mind a mai napig, mint azt Anfossi metaforája is mutatja.) 11 Lásd SAVIANO: I. m., 318.

91

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 92

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

M

E S S Z E L Á T Ó

tés hatásaihoz mérten nem különben drámaiak az illegális szemétlerakóhelyek környezetkárosító hatásai. A nem megfelelõ módon épített lerakodóhely ugyanis nem véd attól, hogy a mérgezõ anyagok bemosódjanak a termõtalajba vagy elérjék az ivóvízbázist, miként a nem kívánatos légszennyezõdéstõl sem óvják meg környékük lakosságát. Nápoly körül két területet tartanak számon a válságtól legsúlyosabban érintettek között. Az egyiket immár a „halál háromszögének” (triangolo della morte) nevezik; ez a félben maradt szemétégetõmûvérõl elhíresült Acerra, Marigliano és a néhai Giordano Bruno szülõvárosa, Nola között terül el, s ijesztõ nevét egy 2004-ben publikált tudományos közleménytõl kapta, amely egyértelmûen kimutatta a régióban ugrásszerûen megnövekedett rákos megbetegedések és az illegális szemétlerakók illetve szemétégetések egészségkárosító hatásai közötti összefüggést.12 A másik terület Nápolytól északra található, s a „tüzek földjének” (terra dei fuochi) nevezik immár jó ideje, különösen Saviano világhírû Gomorrájának megjelenése óta, hiszen a szerzõ már idézett, utolsó fejezetének adta ezt a címet.13 A La Terra dei Fuochi címû közösségi honlap tanúsága szerint százával gyúlnak e földön ma is az apróbb illegális máglyák, rendre a legveszedelmesebb ipari hulladékokból.14 Mint már említettem, a dioxinfertõzés az illegális szemétipar legégetõbb egészségügyi következménye. Ez ma már olyan drámai méreteket ölt, hogy a legendás campaniai mezõgazdasági termékek, mint a casertai bivalytejbõl készült mozzarella, a csak ezen a környéken termesztett – a brokkolival közeli rokon – friarielli vagy a Vezúv oldalában megélõ szõlõbõl készített híres Lachrima Christi nevû bor exportja drámai méretekben csökkent az utóbbi években. A földmûvelõk és állattenyésztõk válságos helyzete paradox módon azonban csak növeli a camorra étvágyát, amennyiben a csõdbe jutó tulajdonosok parlagon heverõ, s így rendkívül olcsón felvásárolható termõföldjei kitûnõ helyszínéül szolgálnak az újabb illegális szeméttelepeknek.15 Az 1994 óta tartó válság elsõ igazi kicsúcsosodása 2001-re esett, akkor csakúgy, mint a 2007–2008-as események idején végül Itália más tartományaiba – Toscanába, Umbriába, Emilia Romagnába – és Németországba szállították a helyben újra megnyitott serrei és castelvolturnói szeméttelepektõl sem befogadható mennyiségû szemetet, illetve a Caivanóban, Avellinóban és Santa Maria Capua Veterében 2001-ben, a Giuglianóban, Casalduniban és Tufinóban 2002-ben és a Battipagliában 2003-ban létesített ökobála-készítõ üzemekben szortírozták a hulladék egy jelentõs részét. Nápoly és környéke ugyanakkor abban az idõben is tömve volt szeméttel, a konténerekben és az utcákon hegyekben állt a kommunális hulladék, errõl a városban tanuló egyetemi hallgatóként a saját szememmel is volt módom meggyõzõdni, miként a szelektív hulladékgyûjtés teljes csõdjérõl is. Hiába is gyûjtöttük szokatlanul alapos háziurunk (padrune) 12 Kathryn L. SENIOR – Alfredo MAZZA: Italian „Triangle of Death” Linked to Waste Crisis, The Lancet Oncology 5/9. (2004. szeptember), 525–527. 13 SAVIANO: I. m., 310-331. 14 A ma is mindennapos tûzgyújtásokról megdöbbentõ videódokumentáció érhetõ el a www. laterradeifuochi.it honlapon. 15 SAVIANO: I. m., 326–327.

92

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

S

Page 93

Z E N T P É T E R I

M

Á R T O N

:

R

I F I U T O P O L I

gondosan kifundált rendszere szerint színes zacskókban szelektíven a szemetet, a gyûjtõkonténerekben aztán a szivárvány minden színében pompázó halmazokban kötött ki minden aprólékosan szétválogatott szemétféle. 2007 decemberének utolsó napjaiban és 2008 januárjának elsõ felében fõként azért figyelt fel a világ Nápolyra és környékére újfent, mert a lakosság ezúttal valósággal fellázadt a helyzet ellen, s Pianurában december 29-tõl rendszeressé váltak az összecsapások a rendõrség alakulatai és a helyi lakosság között, egyúttal drámai méreteket öltött a gyújtogatás is, ezúttal azonban fõként a tiltakozás igen hatásos, ám továbbra is elképesztõen veszélyes formájaként. A válság immár olyan méretûvé vált, hogy az végképp kendõzhetetlenné lett egy európai uniós országban. A Prodi-, majd Berlusconi-kormány látványos lépésekre szánta hát el magát, s ezúttal a hadsereg is igen nagy számban képviselteti magát mind a szemétszállításban, mind pedig a szeméttelepek õrzésében. Dacára minden száznapos programnak, tucatnyi kihelyezett kormányülésnek és a rendkívüli kormánymegbízottak látszólagos sürgésforgásának, a helyzet csaknem változatlan ma is; szeptember 27-én a Jatevenne Day elnevezésû chiaianói tiltakozó nagygyûlés például ismét összecsapásokba torkollott, s a januárban látottakra kísértetiesen hasonlító képek járták be, ezúttal elsõsorban az olasz médiát: felborogatott autók, könnygáz és lángoló szeméthegyek.

„A szemét napja” (Monezza Day) Az az elképzelés, miszerint mindaz, ami ma Nápoly környékén zajlik, tulajdonképpen a nápolyiak sajátos kultúrájából fakad, még a fenntartható tervezés (design for sustainability) egyik legjelentõsebb olasz képviselõjének, Ezio Manzininek szavaiból is visszhangzik. Manzini szerint a teljes reménytelenséggel szolgáló helyzet végsõsoron a camorrának, a helyzethez szokott városlakóknak és politikusoknak a hibája.16 Raffaele La Capria, a ma élõ egyik leghíresebb nápolyi író sem vélekedik érdemben másképpen, a Corriere della Sera január 8-i számának önostorozó címlapsztorijában õ is elsõsorban a nápolyiak rossz szokásainak, nemtörõdömségének, a civil kurázsi és a kezdeményezõkészség, a hiteles elit és a patrióta büszkeség hiányának számlájára írja a történteket.17 Nem mindenki fogadja el azonban ezt a minden bizonnyal elnagyolt és részrehajló attitûdöt. Az a tízezres tömeg legalábbis semmiképp, aki a február 23-án a nápolyi Piazza Dantén rendezett Il giorno del rifiutón (vagy másképp Monezza Dayen) gyûlt össze Beppe Grillo, a népszerû genovai komikus és közszereplõ hívására Dante – ezúttal kezében degeszre tömött szemetes zsákot tartó – szobra alatt. A teátrális gesztusoktól egyáltalán nem ide16

Manzinivel, a Politecnico di Milano professzorával Saint-Étienne-ben beszélgettem a kérdésrõl idén novemberben, vele készült interjúm teljes szövege a közeli jövõben az Építészfórumon jelenik majd meg. Lásd még Manziniék honlapját: www.sustainable-everyday.net. 17 Raffaele LA CAPRIA: Cari napoletani, colpa anche nostra, Corriere della Sera 2008. január 8. (www.corriere.it/ cronache/08_gennaio_08/cari_napolitani_Colpa_nostra_La_Capria_8441b6ae-bdca-11dc-8e860003ba99c667.shtml).

93

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

K

Page 94

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

M

E S S Z E L Á T Ó

genkedõ Grillo beszédében mint északi egyenesen bocsánatot kért a déliektõl, akiket szerinte kriminalizál az olasz és a világmédia annak érdekében, hogy elkendõzhessék azt a tényt, hogy Nápoly környékén bizony nemcsak a helyiek ipari és kommunális szemetérõl van már szó jó ideje, de az északi nagyvállalatok illegálisan a térségbe juttatott veszélyes hulladékáról is, miként arról egyébként már Saviano is ír a Gomorrában.18 Grillo szerint a szemétválság a korrupt politikai elittõl és az illegális szemétkereskedelemben vagy éppen a szemétégetõk megépítésében érdekelt cégektõl tudatosan szervezett manipuláció.19 Nem vagytok camorristák, nem vagytok brigantik – fordult Grillo a nápolyiakhoz a Monezza Day színpadáról: A ti balhétok nem most kezdõdik, a ti válságotok 1861-ben kezdõdött, amikor elmentek a Bourbonok. Íme ez hát, ami történt. Megérkezett Cialdini tábornok. Emlékeztek még Cialdinira? Eridjetek, s nézzétek meg e vidék történelmét! Cialdini tízezrével üldözte el a campaniaiakat, akik egy pillanattal azelõtt, a Bourbonok alatt még a Két Szicília [királyságának] alattvalói voltak, másnap pedig már brigantik. Az alattvalók útonállókká lettek. Ez egy olyan technika, ami azóta is mûködik. Azt akarják, hogy [megint] brigantik legyetek. S amikor brigantik vagytok, elõáll a közrend problémája. S érkezik a gumibot.20

Miután már-már demagóg tömörséggel felidézte Itália egyesítése történetének e keserves és nem éppen nagydobra vert fejezetét, az 1861 és 1870 közötti polgárháborús idõszakot, melyet „olasz holokausztként” is emlegetnek, s amely egyes számítások szerint kétszázezer áldozatot követelt, Grillo az épp a Monezza Day idejében függetlenségét elnyert Koszovóra hívta fel az egybegyûltek figyelmét.21 Némi hatásszünetet követõen pedig nemes egyszerûséggel kijelentette: „A franc egye meg, legyetek koszovóiak!” (Diventate kosovari, vaffanculo!)

18 „Il vescovo di Nola [Mons. Beniamino Depalma] definì il sud Italia la discarica abusiva dell’Italia ricca e industrializzata.” SAVIANO: I. m., 316. 19 „Ho il sospetto che la spazzatura campana sia un pretesto per rilanciare gli inceneritori.” Beppe GRILLO: Il tandem dei record, Il Blog di Beppe Grillo, 2008. január 5. (www.beppegrillo.it/2008/01/ il_tandem_dei_r/index.html). 20 A szerzõ lejegyzése. 21 A brigantaggio szakirodalma csaknem kimeríthetetlen, íme néhány a fontosabbak közül: Gigi Di FIORE: Controstoria dell’unità d’Italia: fatti e misfatti del Risorgimento, Rizzoli, Milano, 2007; Salvatore SCARPINO: La guerra cafona. Il brigantaggio meridionale contro la Stato unitario, Boroli, Milano, 2005; Carlo COPPOLA: Controstoria dell’Unità d’Italia, ribellione popolare e repressione militare 1860–1865, MCE Editore, Lecce, 2003; Francesco GAUDIOSO: Brigantaggio, repressione e pentitismo nel Mezzogiorno preunitario, Congedo, Galatina, 2002; Antonio CIANO: I Savoia e il massacro del Sud, Grandmelò, Roma, 1996; Carlo ALIANELLO: La conquista del Sud. Il Risorgimento nell’Italia Meridionale, Rusconi, Milano, 1994.

94

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:23 AM

S

Page 95

Z E N T P É T E R I

M

Á R T O N

:

R

I F I U T O P O L I

„A városi leves” (La soupe de ville) A Nápoly környékén is szép számban elõforduló szeparatistáknak talán tetszetõs, ám nyilvánvalóan retorikai túlzásnak tekinthetõ kijelentés felvázolta elszakadási szcenárió semmiképpen sem kínálhat maradéktalan megoldást a déliek gondjaira, miként az Umberto Bossi vezette Lega Nord per l’indipendenza della Padania szeparatista politikája sem az. A nápolyi szemétbotrány ugyanis nem csupán regionális kérdés, de nem is pusztán az olaszok belügye, s épp ezért tarthat számot a Dél-Itáliától távol esõ olvasók érdeklõdésére is. A mégoly jól szervezett „szemétkezelés” (waste management) a maga biztonságosnak mondott szeméttelepeivel, égetõmûveivel és a szelektív hulladékgyûjtés, az újrahasznosítás, az újragyártás és a nyersanyag-visszaforgatás módszerével egyetemben sem képes ugyanis érdemi alternatívát nyújtani egy olyan fenntartható dizájnkultúrával szemben, amelyik a „lassú dizájn” (slow design) elveinek szellemében valós és nem manipulált igények és szükségletek kielégítését célozza meg, s a „tervezett elévülésen” (planned vagy built-in obsolescence) alapuló, végsõsoron a profit maximalizálását biztosító „gyors” fogyasztói dizájnkultúrával ellentétben fõként a társadalmi jólét megteremtését tartja szem elõtt mind gazdasági, mind kulturális mind pedig ökológiai értelemben.22 Elõbb vagy utóbb véget kell hát érnie a Vance Packardtól elkeresztelt „tervezett szemétteliségnek” (planned wastefulness), máskülönben nem csak a harmadik világot és a Nápolyhoz hasonló mediterrán nagyvárosokat fogja sújtani rendszeresen tartós szemétválság a közeli jövõben. Ezt természetesen már akkor is tudni vélte a fenntartható dizájnkultúra és fejlõdési modell híveinek tábora, mielõtt a globális pénzpiaci válság, s nyomában az 1929 óta nem tapasztalt világgazdasági válság felütötte volna a fejét. Az idei SaintÉtienne-i dizájnbiennálé, s különösen a John Thackara designteoretikustól kifundált City Eco Lab címû kiállítás ötlete még azelõtt fogant, hogy a világ közvéleménye szembesült volna a világméretû válság tényével. Thackara már In the Bubble címû, világsikerû könyvében is arra kereste a válaszokat, miként lehetséges a „meggondolatlan fejlõdés” (mindless development) képletét a „dizájn-megfontoltság” (design mindfulness) modelljével felcserélni, Saint-Étienne-ben pedig már olyan jövõt vizionált kollégáival, amelyben a szupermodern kor antropológusaitól elkeresztelt nagyvárosi „nem-helyeken” (non-lieux vagy non-place) mezõgazdasági termelés folyik, s újra a lokális gazdaság veszi át a nyersanyaghiány miatt fenntarthatatlanná vált globális távolsági kereskedelem szerepét.23 Ebben a perspektívában felértékelõdnek a helyi adottságok és az alacsony technológiai és költségvetési követelményeket támasztó tervezõi megoldások. Az immár a válságnak köszönhetõen is lassuló világban pedig, ha akarjuk, ha nem, csökken majd a termékek 22 A tervezett elévülésrõl lásd Vance PACKARD: The Waste-Makers. A Startling Revelation of Planned Wastefulness, McKay, New York, 1960. Vö. a lassú dizájnkultúra Fuad-Luke írta manifesztójával: Alistair FUAD-LUKE: Slow Theory. A Paradigm for Living Sustainably, h. n., é. n., [17] (www.slowdesign.org/pdf/Slow%20design.pdf). 23 Lásd John THACKARA: In the Bubble. Designing in a Complex World, MIT Press, Cambridge (Mass.), 2005, 7; Marc AUGÉ: Non-places. An Introduction to the Anthropology of Supermodernity, Verso, London – New York, 1995 (eredeti francia kiadása: Non-Lieux. Introduction à une anthropologie de la surmodernité, Seuil, Paris 1992); Catalogue Biennale Internationale Design 2008 Saint-Étienne, h. n., [2008], 80–97.

95

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:24 AM

K

Page 96

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

M

E S S Z E L Á T Ó

száma, s ezzel együtt a belõlük képzõdõ hulladék mennyisége. Ennyi elõnyünk legalább származik majd a válságból, ami azzal, hogy óhatatlanul is új magatartásformákra kényszeríti rá az emberiséget – jelesül az eleddig döntõ részt a fogyasztói kultúra élcsapataként tevékenykedõ dizájnereket –, hosszabb távon immár nem csupán rémületes jövõképként állhat elõttünk. Az École Nationale Supérieure d’Architecture de SaintÉtienne hallgatói által a City Eco Lab fõ attrakciójaként felszolgált – a néhai ipari város rozsdaövezeteiben termesztett zöldségekbõl fõtt – „városi leves” (soupe de ville) szürcsölgetése közben legalábbis a biennálé látogatói ilyesféle bizalommal tekinthettek a közeli jövõ felé.24

Rádióadó-állomás, 1920-as évek

24

A projektrõl részletesen lásd www.soupedeville.fr.

96

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:24 AM

K

Page 97

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

M

E S S Z E L Á T Ó

Böszörményi Nagy Gergely AZ ELSZÁNT DIPLOMATA Christopher Hill élete és kora „Az amerikaiak azt hiszik: ha tudunk valamirõl, feltétlen cselekednünk is kell azzal kapcsolatban.” John Le Carré

– Volna kedve Kínába látogatni? – Természetesen. Minden ország érdekel, ahol nem jártam még korábban – válaszolta Glenn Cowan, az Egyesült Államok asztalitenisz-válogatottjának tagja egy újságírónak 1971. április 6-án este, a nagojai sportszálló bejárata elõtt. Valahogy így kezdõdött. A japán város éppen az itt zajló XXXI. világbajnokság lázában égett, néhány sajtómunkásnak azonban a mérkõzések izgalmain túl is a szemébe szökött egy furcsaság. A kommunizmus kommunikált. A bajnokság ideje alatt elõbb H. Roy Evans, a Nemzetközi Asztalitenisz Szövetség walesi elnöke tehetett villámlátogatást a szomszédos Kínában, hogy Csou En-laj elsõ titkárnak javallja országa visszakapcsolását a nemzetközi vérkeringésébe a sportéleten keresztül. Néhány nappal késõbb a teljes kanadai válogatott kapott pekingi meghívót, s miután az amerikai csapat velük mozgó tagja, Leah Neuberger is jelezte érdeklõdését az utazás iránt, a kínai hatóságok némi habozás után neki is megadták a vízumot. A politikai kérdések iránt is fogékony tudósítók között immár témává váltak e meglepõ gesztusok, amikor egy délutáni edzést követõen Cowan lekéste csapatának buszát a szállásra. Úgy döntött, a gyalogos hazaút elõtt még gyakorol egy sort a csarnokban maradt egyetlen játékossal, a kínai Liang Geilanggal, aki ezután saját csapatának buszát ajánlotta az újdonsült barátnak. A közös út csupán tizenöt percig tartott, a szállodánál azonban újságírók légiója várta közös érkezésüket. A következõ napok pedig igazolták a sejtéseket: április 12-én az amerikai asztalitenisz-válogatott öt hazai tudósító kíséretében Pekingbe látogatott, s ezzel megszületett az Egyesült Államok távol-keleti nyitásának legendája, a pingpong-diplomácia.1

* „Tökéletes és kifinomult elõadás” – örvendezett a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (ismertebb nevén Észak-Korea) hivatalos hírügynökségének tudósítója 2008. 1

Vö. Zhaohui HONG – Yi SUN: The Butterfly Effect and the Making of „Ping-Pong Diplomacy”, Journal of Contemporary China 2000/9.

97

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:24 AM

K

Page 98

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

M

E S S Z E L Á T Ó

február 26-án este a phenjani sportcsarnok elõtt; néhány perccel azután, hogy a kommunista pártelit tagjai kitörõ tapssal köszöntötték a New York-i Filharmonikusok hangversenyét. A kommunista államban e nagyszabású koncert a legmagasabb szintû amerikai látogatást jelentette a koreai háború befejezése óta. Nyugati zenekar eladdig sohasem koncertezett Észak-Koreában. Lorin Maazel zenészeinek produkcióját azonban az állami televízió is élõben közvetítette. Az Egyesült Államok a koncert kedvéért hosszú évtizedek után elõször oldotta fel beutazási tilalmát az elszigetelt országba. A politikai célkitûzések e kulturális megtámasztásának ötlete egy középkorú közvetítõ-diplomata nevéhez fûzõdik. Christopher Robert Hill, az egymást váltó elnököktõl csaknem függetlenül, a mögöttünk hagyott két évtized amerikai külpolitikájának meghatározó alakja. Nevét a nyilvánosság tágabb körei aligha ismerik, pedig pályafutásának mérföldkövei egybeesnek napjaink világpolitikai súlyú fejleményeivel. Így tehát a phenjani szimfónia egyben az õ története is.

* Hill az amerikai asztalitenisz-válogatott 1971-es pekingi látogatásakor még nem töltötte be huszadik életévét. Diplomata édesapjának köszönhetõen gyermekéveit maga is a távol-keleti és a csendes-óceáni külképviseleteken töltötte, hogy aztán közgazdasági diplomáját Új-Anglia elitfõiskoláján, az egykor Samuel Adams gyámkodása alatt megépült Bowdoin College padsoraiban szerezze meg. Ahogyan a keleti part ifjú liberális nemzedékeinek körében az akkortájt divatosnak számított, az egyetem után maga is a Békehadtest kötelékében tette próbára humanista elhivatottságát és fizikai kvalitásait. Kétéves kameruni önkéntessége alatt elõször szembesült a nemzetközi támogatásokat övezõ mély korrupcióval. Akkori értékelése már hasonló realizmusról árulkodott, mint amellyel pályafutása késõbbi kihívásait, így a ’90-es évek nyugat-balkáni béketeremtését és Észak-Korea problémáját is kezelte. „Ha történik valami, annak pontos oka van. Legfontosabb feladatunk, hogy megértsük ezeket anélkül, hogy közben azt hinnénk, mindent megoldhatunk” – fogalmaz visszaemlékezésében Le Carré élõ cáfolata. Hill 1977-ben kezdte karrierjét a külügyminisztérium kötelékében, hogy az 1980-as éveket már a szöuli nagykövetség titkáraként töltse. Nemzedékének diplomatái között csaknem egyedülálló hírnevét 1995 és 1999 között, immár macedóniai nagykövetként alapozta meg, amikor Richard Holbrooke oldalán meghatározó szerepet vállalt a boszniai rendezést célzó daytoni egyezmény tárgyalásain. Felettese „briliáns, félelmet nem ismerõ, célratörõ” jelzõkkel illette mediációs képességét, mely „egyszerre volt hûvös és szenvedélyes” eszköze a bosnyákok, szerbek és horvátok közötti megállapodás formába öntésének.2 Ebben segítségére lehetett, hogy macedón és albán nyelvismerete mellett szerb és horvát tárgyalópartnereit is anyanyelvükön tudta kompromisszumra bírni. 2

Idézi Glenn KESSLER: Longtime Statesman Puts Best Face Forward for U.S., The Washington Post 2005. szeptember 21.

98

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

B

10:24 AM

Ö S Z Ö R M É N Y I

N

Page 99

A G Y

G

E R G E L Y

:

A

Z

E L S Z Á N T

D I P L O M A T A

A Clinton-adminisztráció csaknem egyetlen jelentõs külpolitikai sikerét tehát jelentékeny arányban a névtelen Hillnek köszönhette, akit jutalmul minisztériuma 2000-ben a varsói nagykövetség élére helyezett. A lengyelországi képviselet után 2004-tõl ismét Szöul, s vele a koreai misszió vezetése következett, ahol a diplomatának elsõ alkalommal nyílt lehetõsége arra, hogy a szívéhez közel esõ távol-keleti térségben hasznosítsa adottságait. Megérkezése után nem sokkal Hill elsõ amerikaiként látogatott el az 1980-as demokráciatüntetések hõseinek temetõjébe (a dél-koreai kormányzat karhatalma békés felvonulók százait vagy ezreit mészárolta le, a közkeletû vélekedés szerint az Egyesült Államok vezetõinek tudtával és ellenvetése nélkül). A történelmi emlékezet számára alig túlértékelhetõ gesztusán túl Washington szöuli embere a kulturális élet és a mindennapi közbeszéd aktív részesévé vált, rendszeresen írt, és párbeszédet folytatott laikus véleményvezérekkel. A 2003-ban indított iraki invázió nyomán megélénkülõ Amerika-ellenességgel szemben Hill a nyilvánosságban folytatott mediációt ajánlotta diplomáciai eszközként. Mértékadó megfigyelõk szerint „bár hivatali elõdeinél rövidebb idõt töltött Dél-Koreában, hatása mindegyikükét messze meghaladta”.3 Követként töltött napjai azonban meg voltak számlálva. George W. Bush 2002. január 29-én tartott évértékelõ beszédében nyíltan a „gonosz tengelyéhez” sorolta Észak-Koreát. Hill tudására nem helyben, hanem mozgásban volt szükség. Alig kétéves szöuli tevékenység után, az elnök kifejezett kérésére Christopher Hill hazatért. Bár a személyére szabott, kelet-ázsiai és csendes-óceáni ügyekért felelõs államtitkár-helyettes rangja alig ébreszthet tekintélyt a laikus szemlélõben, valójában a karrierdiplomaták (azaz a nem-politikai kinevezettek) pályalajtorjáján elérhetõ legmagasabb pozíciót jelenti. Hill új megbízatásával pedig kezdetét vette az észak-koreai kaland.

* Mindössze öt hónappal azután, hogy távol-keleti feladatkataszterben Hillre a kommunista állam pacifikálása jutott, máris kereszttûzben érezhette magát. Miután Észak-Korea korábban felfüggesztette részvételét a déli szomszédja mellett az Egyesült Államokat, Oroszországot, Japánt és Kínát magában foglaló hatoldalú tárgyalásokon, és újraindította nukleáris programját, Washington nem kívánt kétoldalú egyezkedésbe bocsátkozni vele. Condoleezza Rice külügyminiszter egyetlen feltétellel engedte Hillnek, hogy mégis gyõzködni kezdje Kim Dzsong Il diplomatáit: ha a találkozókon Kína képviselõje is részt vesz. Miután Peking küldötte – máig tisztázatlan okokból – országa ígéretét megszegve nem jelent meg a megbeszélt helyen és idõben, Hill mégis tárgyalásba kezdett kommunista partnerével. Néhány nappal késõbb, 2005 júliusában Észak-Korea visszatért a hatoldalú megbeszélésekhez. A fõtárgyaló különutas közvetítése miatt élénk támadásokat könyvelhetett el a Bush-adminisztráció meghatározó keményvonalasaitól, amiért kesztyûs kézzel bánt egy diktatúrával, de azonnal megkapta Rice politikai védelmét. Miután pedig Phenjan nem csupán a tárgyalóasztalhoz tért vissza, de legalábbis ideiglenesen felfüggesztette jongbjoni nukleáris reaktorának üzemeltetését is, Hill pragmatikus hozzáállását igazolni látszott az idõ. A diplomata 3

Uo.

99

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:24 AM

K

Page 100

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

M

E S S Z E L Á T Ó

sikere nyomán – s mert idõközben az Iránnak tulajdonított veszély folytonosan növekedett – a Fehér Ház immár maga is stratégiát váltott. Észak-Korea esetében már nem az elszigetelés, hanem a gyors megállapodás, ezzel Amerika konstruktív nemzetközi szerepvállalásának bizonyítása vált végcéllá – eszerint, ha van fogadókészség, az Egyesült Államok türelmes munkával akár egy autokrata rezsimmel szemben is képes eredményt elérni. A „gonosz tengelyében” sem feltétlenül örökös a tagság. Hónapokig úgy tûnt, Phenjan felismeri az amerikai stratégiaváltásban rejlõ lehetõségeket, s kész saját javára fordítani, hogy Washington számára sürgetõ a kompromisszum (az atomprogram végleges leállításáért jelentõs élelmiszersegély és a nemzetközi politikai, gazdasági elszigeteltség csökkentése is kijárt volna Észak-Koreának). Hogy a hosszútávú megállapodáshoz a lehetõ legkedvezõbb környezetet teremtse, az amerikai tárgyalófél a kulturális közeledés eszközéhez nyúlt. Ahogy a pingpong-diplomácia esetében Amerika válogatott sportolóit, úgy ezúttal – Hill ötlete nyomán – legkitûnõbb zenekarát küldte misszióba.4

* A New York-i Filharmonikusok phenjani koncertje nem hozott végsõ áttörést ÉszakKorea és az Egyesült Államok viszonyában. Bár 2007-ben sikerült megállapodást kötniük arról, hogy az ország nukleáris leszereléséért cserébe Phenjan egymillió tonna fûtõolajat kap, a mennyiségnek még csupán fele érkezett meg a távol-keleti országba, amikor a kommunisták ismét bezárták kapuikat a nemzetközi ellenõrök elõtt. Bush távozásának közeledtével Phenjan már egyértelmûen az idõhúzásra játszott – a Pennsylvania Avenue népszerûtlen lakója túl könnyû célpont volt, hogy az elhúzódó alkufolyamatért ne õ viselje a felelõsséget. Christopher Hill, bár egymagában aligha dönthette el a nukleáris kérdést, reményt adott: lehetséges a megállapodás, mellyel minden érintett jól jár. Figyelemre méltó, hogy a Hill ezirányú teljesítményét illetõ leggyakoribb vélekedések egybehangzóan üdvözlik az elszánt diplomatát – úgy, hogy egymásnak közben mégis ellentmondanak. Némelyek a külügyér kreativitását, innovatív képességeit és rendhagyó megoldásait emelik ki, míg mások szerint csupán a külkapcsolatok legõsibb hagyományait elevenítette fel: a fáradhatatlan tárgyalási készséget és a stratégiát, mely szerint a diplomáciában kompromisszum is lehet gyõzelem.5 Az ABC News 2009. február 2-i értesülése szerint Christopher Hill lesz az Egyesült Államok új bagdadi nagykövete. Minden bizonnyal hivatali ideje alatt indul meg Barack Obama választási ígéretének foganatosítása, mely szerint az instabil országból fokozatosan kivonják az amerikai csapatokat. Sorozatban ez lesz a harmadik adminisztráció, mely alatt pályaképünk alanya meghatározó, egyben különösen nehéz beosztást kap az amerikai külpolitikában. Karrierjének visszatérõ kérdése: hol érvényesülhet sikerrel az elnök embere, s hol válnak teherré az ember elnökei? 4

Lásd Christopher Hill on North Korea’s Nuclear Program (a transcript), The Atlantic Council of the United States 2008. március 25. (www.acus.org/event_blog/christopher-hill-north-koreas-nuclear-program). 5 Vö. Editorial. What would a diplomat do?, The New York Times 2007. július 23.

100

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:24 AM

K

Page 101

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

Összeszerelõ üzemek a philadelphiai Atwater Kent rádiógyárban, 1925

101

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:24 AM

K

Page 102

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

R

E

:

C E N S O R

Szabó Márk A MÉRSÉKLET DICSÉRETE – 30 ÉVES A COMMENTAIRE „Nincs boldogság szabadság nélkül, sem szabadság bátorság nélkül.” Thuküdidész1

A francia közélet egyik legstabilabb ismertetõjegye, hogy politikai térképén az észak-atlanti szövetség meggyõzõdéses híveinél talán csak klasszikus liberálisból találni kevesebbet. Ez a döntéshozók körére éppúgy áll, mint az átlagember érzéseire, legfõképpen pedig az értelmiségre: bal- és jobboldal hangadói között legfeljebb az atlantizmus- és liberalizmus-ellenesség gondolati forrásvidéke alapján lehet különbséget tenni, a végeredmény felõl nézve ugyanis majdhogynem ugyanoda lyukadnak ki. Vajon a józan nyugati világ melyik más pontján lehetne úgy gúnyt ûzni az elnökaspiránsból, hogy az „amerikai” jelzõt ragasztjuk nevéhez, és vajon van-e Venezuelán és Oroszországon kívül még politikai közösség, ahol a „liberális” súlyosabb szitokszó, mint Franciaországban? A nemzetközi erõpolitikai realitásokat zavarba ejtõ magabiztossággal figyelmen kívül hagyó nemzeti nagyság (grandeur) hazájában az Egyesült Államok és a NATO iránti pozitív viszonyulás éppen olyan ritka, mint a piacgazdaság angolszász modelljéért való lelkesedés. Annál elterjedtebb viszont az állam szeretete és a forradalomra mindig kész lelkület: a franciák évszázadok óta szeretik a politika utcai változatát; a diákok ’68 májusában a párizsi – akkor még – macskaköves burkolat felét felszedték, hogy így próbálják megbuktatni de Gaulle elnököt, sikertelenül. 1978 márciusa óta van egy negyedévente megjelenõ folyóirat, a Commentaire, melynek szerzõi az aktuális nemzetközi kérdésektõl a gazdaság- és társadalompolitika elemzésén át minden téren különböznek a párizsi mainstream értelmiség átideologizált alakjaitól. A folyóirat három évtizede változatlan színvonalon érvel az atlanti szövetség és az Egyesült Államokkal való szorosabb partneri viszony mellett, reálpolitikai racionalitás alapján EU-párti, nem szégyell a szabadpiaci verseny érdekében érvelni, valamint a klasszikus angolszász liberalizmus és konzervativizmus szabadság-eszményére hivatkozni. Aki mindezt harminc éve létrehozta, Raymond Aron, a 20. századi francia tudományos közélet és újságírás egyik legnagyobb – s egyben legmegosztóbb – alakja volt. Sartre és Camus kortársaként és barátjaként indult, azonban hamar a teljes baloldali értelmiség leggyûlöltebb figurájává lett: mikor 1955-ben megírta Az értelmiség ópiuma címû könyvét,2 benne kíméletlen kritikával illetve a Szovjetuniót elítélni nem hajlandó francia haladó gondolkodókat, azonnali össztûz alá vették. 1968-ban, miután védelmébe vette a Sor1 A szerkesztõség által a lap mottójául választott idézet. (A lap a hálózaton is megtalálható: www. commentaire.fr) 2 L'Opium des intellectuels, Calmann-Lévy, Paris, 1955. Magyarul: Raymond ARON: Az értelmiség ópiuma, ford. Kovács Zsolt, Akadémiai, Budapest, 2007.

102

kommentar2009-1.qxd

S

2/18/09

Z A B Ó

M

10:24 AM

Á R K

:

A

Page 103

M É R S É K L E T

D I C S É R E T E

–

C

O M M E N T A I R E

bonne „reakciós” professzorait és „szószátyár diákok pszichodrámájának” minõsítette Daniel Cohn-Bendit követõinek májusi lázadását, Sartre a Nouvel Observateur lapjain úgy fogalmazott: „Most, hogy egész Franciaország látta de Gaulle-t anyaszült meztelenül, a diákok megnézhetik Raymond Aront anyaszült meztelenül!”3 A filozófus mindezek dacára kitartott klasszikus liberális nézetei, mérsékelt gaullizmusa és az északatlanti szövetség mellett, majd mikor három évtized után otthagyta a Le Figaro vezetõ munkatársi beosztását, létrehozta a Commentaire-t, melynek öt évvel késõbbi haláláig fõszerkesztõje maradt. A lap máig õrzi alapítója szellemiségét: szinte minden számban megjelenik egy-egy korabeli Aron-esszé, témaválasztása és -érzékenysége pedig méltó továbbvivõje a mentor szellemiségének. Mérsékelt, pragmatikus érvelés, a vitapartnerekkel szembeni méltányosság jellemzi a lapot, melynek szerzõi egyszerre képesek távol tartani maguktól a szektariánus gondolkodásmód bezárkózottságát és a mindenáron az objektivitásra való törekvésbõl fakadó megfelelési kényszert.

A Commentaire 2008-ban A tavalyi év egyszerre több esemény évfordulója volt, hiszen fél évszázada tette le hivatali esküjét de Gaulle tábornok, létrehozva azt az alkotmányos intézményrendszert, amely máig képes szavatolni a köztársaság politikai stabilitását, ami az 1789 óta eltelt bõ két évszázad tükrében is komoly teljesítménynek nevezhetõ. Negyven éve, hogy kitört Párizsban az a néhányszáz fõsnek induló diáktüntetés, amelybõl végül az egész országra kiterjedõ sztrájk- és tüntetéshullám lett, megingatva a tábornok-elnök sziklaszilárdnak hitt hatalmát. A lap szempontjából talán a legfontosabb, hogy a Commentaire 2008ban ünnepelte alapításának harmincadik évfordulóját, melynek egy egész számot szenteltek, újragondolva azokat a kérdéseket, amelyek annak idején a folyóirat létrehozásához vezettek. Az ünnepi szám szerkesztõségi beköszöntõje másfél oldalban foglalja össze, mi változott 1978 márciusa óta, és mi az, ami miatt továbbra is szükségesnek érzik a lap megjelentetését.4 Hiába bomlott fel a keleti blokk 1989-ben, a liberális demokrácia nem vált a világ államainak egyetemes rendezõ elvévé, exporttermékként sem bizonyult sikeresnek a Közel-Keleten, ráadásul Nyugat-Európában változatlan támadásoknak van kitéve, sérülékeny a korrupcióval és a demagógiával szemben, a képviseleti elv pedig a vártakkal ellentétben nem feltétlenül a jó vezetõk kiválasztásához vezetett. „A demokrácia és az elit kapcsolata ezért továbbra is a lap alapvetõ témái maradnak”, jelöli ki az irányt a cikk, rögtön megnevezve a francia államszervezetnek azokat a pontjait, amelyek „kezelésre” szorulnak. Beszédes, hogy ezek között elsõként szerepel az egyetemek versenyképességének és autonómiájának valódi megteremtése, ugyanis a nemzetközi összeha3 4

Idézi Raymond ARON: Az elkötelezett szemlélõ, ford. Ferch Magda, Európa, Budapest, 2005, 333. Commentaire 121. (2008. tavasz), 7–8.

103

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:24 AM

K

Page 104

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

R

E

:

C E N S O R

sonlításokban a francia felsõoktatás messze elmarad az Egyesült Államokétól. A centralizáció és az alacsony szabadságfok tüneti elemei azonban nemcsak ezen a téren, hanem az igazságszolgáltatás, az egészségügy és a helyi önkormányzatok mûködésében is mind visszatükrözõdnek, vagyis a szerkesztõség szerint minden kendõzés nélkül az állam szerepének újragondolásából kívánja kivenni a részét. Tekintve a továbbra is erõs jakobinus hagyományt, ez a feladat bõven elég témát szolgáltat a következõ három évtizedre is. A harminc vezetõ cikkbõl, melyekkel a Commentaire ünnepi száma jelezni kívánta a lap által legfontosabbnak tartott területeket, az elsõ az Egyesült Államokkal foglalkozik, hosszasan bírálva az „ex-gaullista, ex-marxista, mindenekelõtt azonban progresszív és baloldali” Franciaország „túlzott” anti-amerikanizmusát, amely lehetetlenné teszi az amerikai társadalom megértését.5 Világos, hogy a külpolitika világában mi marad a folyóirat szerzõi szerinti legkomolyabb kihívás: mérsékelni a kölcsönös meg nem értésbõl fakadó francia ellenérzéseket. Marc Fumarolit tehát nem a nyugat-európai entellektüel öngyûlölete, hanem inkább a tisztánlátás szándéka vezérli, ugyanaz, mint Damien Beauchamp-t, aki a francia–amerikai kapcsolatok áttekintésével kíván a kölcsönös sérelmek narratívája helyett közös megegyezési alapot kínálni Párizs és Washington számára.6 A szerzõ, rácáfolva a Nicolas Sarkozy hivatalba lépését ezen a téren is övezõ túláradó optimizmusra, csupán óvatos reménykedésének ad hangot, hogy a tudatosan „független” külpolitikát vállaló Franciaország belássa: „a valóságban gyakran az eltérõ világlátásunk választ el minket, viszont a szükség idején való tettrekészség továbbra is összeköt”, és ez utóbbira való összpontosítás jó kiindulási alap lehet. Minél nagyobb közhelynek hangzik, annál inkább igaz, amit a szerzõ is megállapít: az érdekek és az értékek összehangolása mindkét fél számára elõnyös üzlet lenne. Ehhez próbál a Commentaire hozzájárulni akkor is, amikor a Chicagói Egyetem politikatudósa, Nathan Tarcov írását közli Leo Strauss politikai filozófiájáról – a deklarált cél nem más, mint annak bebizonyítása: dacára az ebben a témában megjelent végeláthatatlan „tényfeltáró” mûveknek, nem a német emigráns gondolkodó volt az, aki húsz évvel halála után rávette a washingtoni döntéshozókat, hogy támadják meg Irakot.7

*

5 Marc FUMAROLI: L’Amérique, Commentaire 121. (2008. tavasz), 9–12. 6 Damien BEAUCHAMP: Atlantique, Commentaire 121. (2008. tavasz), 20–24. 7 Irak öt évvel a háború megindítása után is a francia–amerikai kapcsolatok legneuralgikusabb pontja, hogy

Jacques Chirac akkori elnök minden korábbinál fagyosabbá tette a két ország közti viszonyt, amikor Párizs vétójogával fenyegette az ENSZ BT-tõl jóváhagyást kicsikarni akaró Busht. A háború megindításával jóformán egy idõben indult az „intellektuális felelõsök” felkutatása, Strausst többnyire ekkor kezdték neokonzervatívnak tartani. Lásd Nathan TARCOV: Philosophie politique et politique étrangere. Prudence et lucidité de Leo Strauss, Commentaire 121. (2008. tavasz), 213–221. A szerzõ eredeti angol szövege: Will the Real Leo Strauss Please Stand Up? The American Interest 2006. szeptember–október (www.the-americaninterest.com/ai2/article.cfm?Id=166&MId=5). Franciaországban Alain Frachon és Daniel Vernet tettek meg minden azért, hogy bebizonyítsák, Strauss gondolatai végig ott bújtak az amerikai hadüzenet mögött. Lásd a szerzõk Le Stratège et le Philosophe címû cikkét: Le Monde 2003. április 15.

104

kommentar2009-1.qxd

S

2/18/09

Z A B Ó

M

10:24 AM

Á R K

:

A

Page 105

M É R S É K L E T

D I C S É R E T E

–

C

O M M E N T A I R E

Belpolitika nélkül természetesen nincs teljes szám, a leginkább vitaindító írás pedig Alain Duhamel könyvének elõszava, amelyben a Le Monde és a Libération egykori munkatársa, politológus 21. századi „elsõ konzulnak” („Premier consul contemporain”) nevezi a 2007 májusában megválasztott Sarkozy elnököt.8 Mielõtt azonban az olvasó gyanakodni kezdene, hogy a jobboldali vezetõkkel szemben elõszeretettel alkalmazott diktátorozás egy újabb példájával állna szemben, hamar kiderül, hogy pont az ellenkezõje igaz: Duhamel Napóleon azon erényeit – energia, voluntarizmus, tekintély, tettrekészség, reformerség – véli felfedezni az Elysée-palota új urában, amelyek a korzikai elsõ konzul fellépését jellemezték. „Az újonnan megválasztott köztársasági elnök ugyanolyan viharos korban él, mint az elsõ konzul. Hatalomra, változásra és reformokra vágyik. […] Meg akarja újítani, mozgásba akarja hozni Franciaországot, efelõl semmi kétség”, lelkesedik a szerzõ, aki 2007-ben hátat is fordított a Ségolène Royallal induló szocialista pártnak. Az ünnepi szám többi cikke a katolicizmustól Kínán és Izraelen át az egyenlõség kérdéséig jóformán minden olyan témát érint, ami a lap eddigi története során a szerzõk érdeklõdését kiváltotta, és ami várhatóan a következõ években is napirenden lesz. Önmagában jelzésértékû a liberalizmusnak szánt rész, melybõl az derül ki: korántsem sikerült még elfogadtatni a szabadelvû hagyományt Franciaországban. Jól mutatja ezt az elsõ két írás, melyek a Mit jelent ma liberálisnak lenni? és A filozófus és az állam címet viselik.9 Európai Unió-párti folyóirat lévén az integráció jövõje is megkülönböztetett figyelmet érdemel. A Lisszaboni Szerzõdés ratifikációjának megakadása kapcsán Thierry Chopin, a Robert Schuman Alapítvány oktatási igazgatója gyûjti össze a Közösség elõtt álló kihívásokat és a szükséges válaszokat. Három évtized „magyarázat” után a folyóirat megmaradt annak, ami 1978 tavaszán volt: nyitott szellemiségû, a kor aktuális kérdéseire ideológiamentes, mérsékelt és megalapozott válaszokat keresõ fórumnak. Jól mutatja ezt a nyári szám is, amely ugyan még a globális pénzügyi válság kitörése elõtt jelent meg, ám a kapitalizmus morális vetületével foglalkozó írásával elõrevetíti az azóta Franciaországban (is) napirenden lévõ vitát, vagyis: természeténél fogva erkölcstelen-e a piacgazdaság? Jean-Philippe Vincent hosszas elemzésben fejti ki, hogyan függ össze a kapitalizmus, az altruizmus, a korrupció és a társadalmi béke, miközben empirikus adatokkal próbálja a zsigeri piacellenességet helyreigazítani azzal a céllal, hogy amennyire lehet, semlegesítse a romantikus marxizmuson alapuló kortárs tévedéseket. Vincent munkájának talán legaktuálisabb része az a fejtegetés, amely a kapitalizmust fenntartó három pillérrõl szól. A politikai, a gazdasági és a kulturális-vallási tartóoszlopok külön-külön és egymással interakcióban segítették fejlõdni a piacgazdaságot, mára azonban épp a harmadik terén látni elbizonytalanodást. „A kulturális és vallási normák összessége hozzájárult a kapitalizmus spontán és hatékony kontrolljának kialakulásához. Ha ezek a normák elkezdenek gyengülni, maga 8 9

Alain DUHAMEL: Consulat, Commentaire 121. (2008. tavasz), 57–60. Gil DELANNOI: Que veut dire ’libéral’ aujourd’hui?; Pierre MANENT: Le philosophe et l’État, Commentaire 121. (2008. tavasz), 151–163.

105

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:24 AM

K

Page 106

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

R

E

:

C E N S O R

a kapitalizmus kerül veszélybe”, írja, majd így folytatja: „Másrészt viszont a kortárs kapitalizmus mintha saját, független »erkölcsi elõírásait« igyekezné megteremteni, amelyek nemcsak a kulturális és vallási szférát, hanem a liberális demokráciát is veszélyeztetik.”10 Egyszerre borúlátó és megfontolandó elemzés, amely a 2008 õszén kirobbant válság felõl „visszanézve” is komoly tanulságokkal szolgál azzal kapcsolatban, hogy milyen kockázatokkal jár, ha a piac elkezdi öntörvényûen maga alá gyûrni a társadalom többi alrendszerét.11 1968 örökségérõl írva a lap nyári számában egykori és jelenlegi fõszerkesztõk, Raymond Aron és Jean-Claude Casanova írásait közli a „forradalmi” májusra. Aron, aki ekkor lett végérvényesen persona non grata a baloldali értelmiség szemében, közvetlenül az események lezárulását követõen próbálja meg az „abszurdot” összegezni. A filozófus, aki az állami intézmények összeomlásával fenyegetõ sztrájkhullám hatására ismét de Gaulle elnök mellé állt, végül arra jutott: a párizsi dráma sajátossága onnan ered, hogy a franciák mindig sokkal többre tartották az absztrakt ideákat, mint a tényeket, ezért hihették a baloldali tüntetõk, hogy forradalom tört ki, amely végleg elsöpri a „reakciós/fasiszta” államhatalmat. Holott az egész néhány száz nanterre-i egyetemista megmozdulásával indult, csak végül a progresszív értelmiség lelkes közremûködésével felszínre tört „az alkotmányos rendet átalakítani kívánó régi vágy, hogy így mozdítsák elõre a morált és ott kezdjenek reform-improvizációba, ahol csak az idõ és a mértékletes beavatkozás eredményez megoldást”.12 Míg Aron 1968-ban az aufklérista értelmiségiek forradalmi mítoszára vezette vissza a szerinte veszélyes, tekintélyromboló megmozdulást, nála megengedõbb hangnemben tekint vissza a négy évtizeddel korábbi májusra a Commentaire mostani fõszerkesztõje. Jean-Claude Casanova – bár hangsúlyozza: megérti elõdje félelmeit – „megmosolyogtató naiváknak” nevezi a korabeli tüntetõ fiatalokat, nem mulasztva el megjegyezni: egykori hangadóik mára azokká váltak, akik ellen egykor tüntettek. Írásában inkább azt fájlalja, hogy ha már évfordulókról esik szó, miért kap ’68-nál jóval kisebb hangsúlyt 1958, vagyis az V. Köztársaság megszületése és de Gaulle hatalomba való visszatérése, ami „meghatározta történelmünk utóbbi fél évszázadát”.13

* Szabadság, rend, mérsékelt hangvétel és értékelvû állásfoglalások – ha van a Commentaire 2008-as számainak, illetve a folyóirat három évtizedének üzenete, vélhetõen ezen erények mentén lehetne összefoglalni. A lap hatezer olvasója évente négyszer nemcsak az aktuális események elemzésének segítségével, hanem a nyugati gondolkodásmód és hagyományok ápolásával kaphat magyarázatot a politikai közösség minden sze10 Jean-Philippe VINCENT: Altruisme, morale et capitalisme, Commentaire 122. (2008. nyár), 467. 11 Nyilván nem véletlen, hogy Nicolas Sarkozy kapitalizmus- és globalizációkritikája is elsõsorban

az „elszabaduló” pénzpiacok által lejáratott piacgazdaság „morális megújítását” hirdeti. Lásd: Nicolas Sarkozy défend un État „entrepreneur” et régulateur, Le Monde 2009. január 9. 12 Raymond ARON: Explication sommaire de l’absurde, Commentaire 122. (2008. nyár), 502. 13 Jean-Claude CASANOVA: Mai 68. Commémorons, commémorons…, Commentaire 122. (2008. nyár), 495.

106

kommentar2009-1.qxd

S

2/18/09

Z A B Ó

M

10:24 AM

Á R K

:

A

Page 107

M É R S É K L E T

D I C S É R E T E

–

C

O M M E N T A I R E

replõjét érintõ kérdésre. Szellemiségével kétségtelenül „kilóg” a francia értelmiségi közegbõl – igaz, alapítója 1980-ban arra a kérdésre, hogy „Ön az utolsó liberális?”, talányosan így válaszolt: „Nem. Ma már sokan csatlakoznak hozzám. Akár divatba is jöhetnék.”14 Aron életmûve a Commentaire révén, ha divatba nem is jött, megkerülhetetlen intellektuális erõvé vált Franciaországban, ami jó hír, mert azt üzeni: van igény a józanságra.

Frank Aiken és Atwater Kent egy új rádiókészülékkel a philadelphiai Atwater Kent rádiógyárban, 1925

107

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:24 AM

K

Page 108

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

S

Z E M L E

Baranyi Márton A MANTRÁK ELLEN Globalizáció és kapitalizmus. Szerk. Balázs Zoltán – Szilágyi Katalin, Századvég, Budapest, 2008, 492 oldal, 4725 Ft

Magyarországon a kapitalizmust és a globalizációt rossz szájízzel illik emlegetni, ha másért nem, hát megszokásból. A történelmi és politikai okok keresésén most túllépve annyit mindenképp megjegyezhetünk, hogy a szélesebb nyilvánosságban elvétve találkozhatunk a kapitalizmusról szóló minõségi diskurzussal, különösen olyannal, amely a hazai tapasztalatokat számba véve, reális megoldásokkal szolgál. Ezen diskurzus paradoxona többek közt az, hogy sokszor fel kell vennie a kesztyût olyan, magukat kapitalistának mondó véleményekkel is, amelyek utópisztikus avagy instant megoldásokat kínálnak – mindezt a racionalista tervezõ elbizakodottságával párosítva –, vagy egyszerûen piacpárti retorikába burkolnak ettõl idegen nézeteket. Figyelemreméltó kezdeményezésekkel találkozhattunk azonban a közelmúltban: megkezdte mûködését a Közjó és Kapitalizmus Intézet, nemrégiben az Acton Intézet rendezett konferenciát a Magyar Tudományos Akadémián, és a közelmúltban került a könyvesboltok polcaira a Szilágyi Katalin és Balázs Zoltán szerkesztette Globalizáció és kapitalizmus tanulmánykötet. A jelek tehát biztatóak. Fontos jelezni, hogy minõségileg is eltérõ megközelítéssel van dolgunk jelen kötet kapcsán. A globalizációról és kapitalizmusról szóló hazai irodalom hemzseg a poétikus megfogalmazásoktól, a metaforáktól és az olyan írásmódoktól, amelyek használata alkalmatlan és indokolatlan a téma esetében (gondolhatunk itt például a katonai vagy orvosi szakkifejezésekre). A kötet szerkesztõi talán kissé eufemisztikusan, publicisztikai mûfajúként utalnak ezen írásokra, legyenek bár könyvnyi terjedelmûek. Másodsorban, a közölt tanulmányok mellõzik a szintén széles körben elterjedt ideologikus megközelítést, amelyek ideologikus mivoltukból következõen gyakran a tudományosság követelményeinek sem tesznek eleget. Utóbbi mûvek prekoncepciói rendszerint bebizonyosodnak, végkicsengésük pedig általában egy már jól ismert, másodlagos frissességû ideologikus alapvetés. Éppen ezért a szerkesztõk olyan tanulmányokat válogattak a kötetbe, amelyek ragaszkodnak az empirikus kutatás sokszor sótlan, de pontosságot és következetességet igénylõ módszereihez, következtetéseikben ezeken túlmutató, nagyívû vagy túláltalánosított tanulságokat nem vonnak le, de óvakodnak attól is, hogy kritikátlanul, egyfajta absztrakt morális semlegesség mögé bújva tekintsenek a világpiaci folyamatokra. A kötetben szereplõ munkák tudatosan leginkább a globalizáció ellenzõi által felvetett problémákra kérdeznek rá, legyen szó az egyenlõtlenség, a környezetvédelem, a szegénység vagy akár multinacionális vállalatok kérdéseirõl. A szerzõk válaszai azonban eltérnek a bevett trimondialista önostorozástól, a hatalmi viszonyok/ideológiák leleple108

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:24 AM

B

A R A N Y I

Page 109

M

Á R T O N

:

A

M A N T R Á K

E L L E N

zésérõl vagy a lineáris hanyatlásról való képzelgésrõl. Sõt leginkább arra világítanak rá, hogy az efféle nézeteket hangoztatók szalmabábot csépelnek, amikor en bloc a „szabadpiaci doktrínát” (vagy a neoliberalizmust stb.) kárhoztatják a világban fellelhetõ igazságtalanságokért, elnyomásért, kizsákmányolásért, hogy csak a legnépszerûbb mantrákat említsük. A könyv szerzõinek tollát, az antiglobalisták legnagyobb fájdalmára, semmilyen doktrína nem vezérli, válaszaik differenciáltak, és a legkevésbé sem kizárólag arról szólnak, hogy „a piac majd mindent megold magától”. A piac emberi cselekvések által létezik, a cselekvõk pedig hibázhatnak, hozhatnak rossz döntéseket. Ez igaz a globalizáció mumusainak, a WTO vagy az IMF vezetõinek esetében is. Látható azonban – erre a Globalizáció és kapitalizmus is számtalan példával szolgál –, hogy hibásan tesszük, ha materialista elõfeltevésekkel közelítünk a kapitalizmushoz. Noha Max Weber azt írta A protestáns etikában, hogy az aszketikus szellem elillant a gazdaságból, kétséges, hogy értékektõl szeparáltan egyáltalán lehetséges volna bármilyen gazdasági tranzakció. Elég, ha a bizalom kérdését vetjük fel példaként, amelyet Francis Fukuyama kiemelt értékként kezel magyarul is megjelent könyvében. A gazdasági folyamatok tervezhetõségét az értékek, az intézmények és a politikai berendezkedés stabilitása garantálhatja a multinacionális vállalatok számára, éppen ezért nem meglepõ a következtetés, hogy elõnyben részesítik az olyan államokat, amelyek számukra ezt szavatolni tudják. Ez a kérdés a globalizáció kapcsán jellemzõen a legszegényebb államok esetében merül fel, ugyanis hiábavaló a segélyezés, a gazdasági fellendülés elmarad, ha a segély nem jár együtt az intézmények szerepét erõsítõ reformokkal. Sok konfúzus viszonyok között élõ harmadik világbeli országról elmondható, hogy nem a globalizáció miatt, hanem annak ellenére élnek nyomorban. Az instabilitással együtt járó kiszámíthatatlanság pedig ha valamit ösztönöz, akkor az nem a kölcsönös elõnyökkel járó szerzõdések megkötése, hanem a korrupció. Egyértelmû, hogy a globális folyamatokba való bekapcsolódásnak pozitív hozadéka van, ezekhez azonban sok esetben éppen a labilis helyzetû, szegény országok nem képesek csatlakozni. Összességében talán Fekete-Afrika helyzete a legrosszabb. Ne feledjük viszont, hogy Dél-Koreát, a globalizáció egyik bezzegországát is fekete-afrikai gazdasági mutatók jellemezték az 1960-as évek elején. A globalizációt ellenzõk elõszeretettel példálóznak a szegény országokkal, eközben elfelejtik, hogy a globalizáció százmilliókkal csökkentette a szegények számát szerte a világon (a kötetben errõl lásd Xavier Sala-i-Martin tanulmányát). Ráadásul a hetvenes évektõl kezdve több mutató (például a Gini-index) sem a jövedelmi olló kinyílását, hanem ellenkezõleg, a jövedelmi különbségek jelentõs csökkenését mutatja, összességében tehát az az érv sem állja meg a helyét, miszerint a globalizáció csupán a „gazdagoknak” kedvez, legyen szó egy „osztályról” vagy a fejlett országokról. Most, a pénzügyi válság idején, amikor Németországban szárnyalnak A tõke eladási példányszámai, és elõszeretettel beszélnek a neoliberális rendszer vagy akár a kapitalizmus végérõl, hangsúlyosan érdemes elgondolkodnunk azon, vajon mégis mi hasznunk származik ebbõl az egészbõl. Ha holnap arra ébrednénk, megszûnt a „globális világrend”, vajon jól járnánk? A válasz egyértelmûen nem. Egyrészt, a vizionáriusok elõszeretettel beszélnek a kapitalizmus permanens válságáról. Ha hihetünk nekik, ez a válság 109

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:24 AM

K

Page 110

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

S

Z E M L E

azóta tart, amióta maga a kapitalizmus létezik, és a rendszer bármelyik pillanatban öszszedõlhet, ahogyan szerintük össze is dõl, újból és újból. A kötet tanulsága szerint az 1914-et megelõzõ idõszakhoz képest kétszer olyan gyakoriak a válságok, ám átlagosan nem járnak súlyosabb lefolyással (lásd Barry Eichengreen-Michael D. Bordo tanulmányát). Vagyis akik a kapitalizmus végét hirdetik, megfeledkeznek a „rendszer” önkorrekciós potenciáljáról, vagy egyáltalán arról, hogy javítható volna. Ha az apokalipszis végül mégis elmarad, vagy csupán nem úgy történik, ahogyan az várható volt, már kész is a magyarázat, hiszen napnál világosabb, hogy a hatalmi berendezkedés tehet errõl is. Másrészt, nézzünk szét magunk körül egy pillanatra! Hiába közhelyes a megállapítás, mégis, fogyasztási cikkeink, mindennapi használati tárgyaink nem állnának ilyen nagymértékben, megfizethetõ árakon és széles rétegek számára rendelkezésre a világpiacra nyitott gazdaság nélkül. A tõkés berendezkedés alapvetõ ellentmondásait felszámoló szocializmus élhetetlen világot teremtett, hiánygazdasággal, silány minõségû termékekkel. Fontos és a gazdasági mutatókkal szorosan összefüggõ szempont, hogy éppen ezért ezzel a jó élet lehetõsége is csökkent. A választás szabadságának korlátozása arra sem adott lehetõséget, hogy helyes és jó választások szülessenek. A Globalizáció és kapitalizmus fontos tanulsága, hogy felhívja a figyelmet a globalizáció ellenzõinek rengeteg tévedésére, másrészrõl tudatosítja, hogy a globális folyamatok kifejezetten hasznosak az ország számára. Hibás azonban az az elvárás, hogy aktív hozzájárulás nélkül, automatikusan, magától indul meg a gazdasági növekedés. Talán kevéssé emlegetik nyilvános vitákban a globalizáció történeti vonatkozásait, vagyis azt, hogy a dualizmus korabeli Magyarország egykoron sikerrel kapcsolódott be a világgazdasági folyamatokba (gondoljunk például a malomiparra). Másrészrõl láthattuk a tervgazdaság bukását is. Azoknak, akik valamilyen, íróasztal mellett kidolgozott koncepciót ajánlanak megoldásként a kaotikus kapitalizmusra, ajánljuk Václav Klaus cseh államfõ mondását: „A harmadik út a harmadik világba vezet.” Rajtunk múlik, hogy melyiket választjuk.

110

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:24 AM

K

Page 111

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

S

Z E M L E

Fazekas János A TISZTÁNLÁTÁS FELÉ A rendszerváltás utáni kormányok közelrõl Müller György: Kormányról kormányra a rendszerváltás utáni Magyarországon. Antalltól Gyurcsányig. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2008.

Minden társadalomnak szüksége van mítoszokra. Ezek olyan régóta létezõ, túlélésre berendezkedett hiedelmek, beidegzõdések, amelyek alapvetõen befolyásolják a közgondolkodást. Ez önmagában még nem baj, sõt természetes: éles helyzetekben igyekszünk minden szempontot figyelembe venni, de azért általában mégiscsak neveltetésünk, ízlésünk és érzelmeink határozzák meg döntéseinket, szóval csupa elõre nehezen kalkulálható vagy nehezen megmagyarázható tényezõ. Ilyen a mítosz is. A világról alkotott képünk is gyakran efféle forrásokból táplálkozik, hiszen rengeteg a befogadásra váró információ – valahogyan muszáj szelektálni. Az ember tehát alapjában véve irracionális lény, hát még akkor, ha nagy tömegben vizsgáljuk. Ennél a pontnál kezd érdekessé válni a kérdés: az emberrel illetve az emberek sokaságaival foglalkozó társadalomtudományok hogyan viszonyuljanak a mítoszokhoz? Nyilván figyelembe kell venniük õket, hiszen vizsgálati tárgyuk (tárgyaik) viselkedését alapvetõen befolyásolják. De mit tegyen a társadalomtudós akkor, ha azt látja, hogy kutatási területét már annyira elborítják az ellenõrizetlen vagy éppen teljesen alaptalan mítoszok, hogy a valós tények már ki sem látszanak alóluk? Ilyenkor sajnos neki kell gyürkõzni, és rendet kell vágni a zûrzavarban, bármennyire is idegenkedik az ember a felvilágosult népnevelõ szerepétõl. Az utóbbi években mintha egyre többen vállalkoznának erre a feladatra, különösen a történettudományban, lásd például a Romsics Ignác szerkesztésében és az Osiris Kiadó gondozásában 2005-ben megjelent Mítoszok, legendák, tévhitek a 20. századi magyar történelemrõl címû kötetet. A jogtudományban, illetve a közigazgatással foglalkozó tudományok körében is megjelentek már olyan munkák, amelyek szívós aprómunkával próbálnak hosszú évek alatt megkerült alapkérdéseket tisztázni. Ilyen Müller György könyve is. A szerzõ 1990 és 2006 között a Miniszterelnöki Hivatal jogi helyettes államtitkáraként a kormányzati döntés-elõkészítés egyik kulcsfigurája volt. Tegyük hozzá: szakmai, nem politikai értelemben, hiszen a helyettes államtitkár nem politikai, hanem szakmai vezetõ tisztség volt. A teljes képhez azonban az is hozzátartozik, amire egyébként Müller is újra és újra felhívja a figyelmet: a kormányzati mûködés és döntéshozatal szakmai és a politikai elemét gyakorlatilag lehetetlen szétválasztani. Épp ezért a MeH jogi helyettes államtitkárának nyilvánvalóan politikai szempontokat is figyelembe kellett vennie a munkája során, hiszen õ vezette azt a szervezeti egységet (a Kormányirodát), amely a kormány üléseit elõkészítette. Ott ült továbbá minden kormányülésen, szervezte a kor111

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:24 AM

K

Page 112

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

S

Z E M L E

mánydöntések végrehajtását, a közigazgatási államtitkári értekezlet egyik vezetõje volt stb. Ez a kitüntetett pozíció a késõbbi elemzés számára is kivételes nyersanyagot nyújt, hiszen a szerzõ részese volt azoknak a folyamatoknak, amelyeket bemutat. Könyve óriási lépés a tisztánlátás felé, hiszen a magyar kormányzati berendezkedés elmúlt 20 évének változásait mutatja be annak a közigazgatási felsõvezetõnek a szemével, aki több mint 20 éven keresztül maga is alakító részese volt a tárgyalt folyamatoknak. A kötet ezért valóságos kincsesbánya azok számára, akik kíváncsiak arra – legyenek jogászok vagy épp politológusok –, hogy a rendszerváltozás utáni kormányok, illetve az általuk irányított központi szervek hogyan épültek fel és hogyan mûködtek. Ezt így, rendszerezett és összefoglalt formában, ráadásul tudományos igénnyel még senki sem írta meg. Senki sem vállalkozott arra a sziszifuszi munkára, amely a különféle véglegesnek szánt, valamint átmeneti szabályozások, módosítások, visszamódosítások és újraszabályozások, valamint hatályon kívül helyezések áttekintéséhez és összerendezéséhez szükséges. Ebbõl az alaphelyzetbõl – a leköszönt helyettes államtitkár könyvet ír a rendszerváltás utáni kormányokról – könnyen valami nagyon rossz is kisülhetett volna. Hiszen a szerzõ nyilvánvalóan olyan információknak is a birtokában van, amelyek lehetõvé tették volna egy szakmai elemekkel színezett, bennfentes politikai sztorikkal teletûzdelt memoár megírását. (A könyv borítója, kissé talán szerencsétlenül, ezt a verziót sugallja, mivel az 1990 utáni hat miniszterelnök portréja található rajta. A könyv témáját persze egy aktákkal és közlönyökkel behavazott íróasztal fényképe jobban kifejezte volna, de az eladhatóság szempontjából ez nyilvánvalóan nem lett volna ilyen jó választás.) Hála Istennek azonban nem ez történt. A szerzõt nyilvánvalóan visszatartotta a felelõsségérzet, a jó ízlés, és nem utolsósorban a könyvben idõrõl idõre felbukkanó finom távolságtartás és (ön)irónia. Kiváló példa erre az a rész, amely a közigazgatási vezetõk politikai természetû feladatok végrehajtásában való közremûködésérõl szól, ezen belül is arról, hogy az 1994–1998-as ciklusban az országgyûlés Házbizottságában a kormányt a Miniszterelnöki Hivatal jogi helyettes államtitkára képviselte (78). Mint Pilátus a krédóba – hiszen a Házbizottság a parlamenti frakcióvezetõk, tehát politikusok testülete. A könyvben mégsem politikai pletykák, esetleg keserû dörgedelmek olvashatók arról, hogy a politika hogyan erõszakolta meg a szakmaiságot – csupán néhány visszafogott, de azért a szerzõ véleményét határozottan érzékeltetõ sor arról, hogy ez az egyébként tagadhatatlanul izgalmas szakmai kihívást jelentõ feladat mennyire ellentmondásos helyzetbe kényszerítette a közigazgatási felsõvezetõt. Hiszen a kormányoldal értelemszerûen kemény politikai fellépést várt el, amelynek teljes mértékben nem felelhetett meg – az ellenzék pedig még így is a politikai ellenfél képviselõjét látta benne. Milyen mítoszokkal, mélyen begyökerezett tévképzetekkel kellett akarva-akaratlanul is megküzdenie a szerzõnek? Csak az egyik legfontosabbat elõhozva: az „államigazgatás” szónak még ma is rossz csengése van, a legtöbben a Kádár-kor végsõkig centralizált és az állampártnak alávetett államszervezetére, tehát lényegében a diktatúrára asszociálnak róla. Pedig egy jogállamban is magától értetõdõ, hogy a közigazgatásnak van egy kormánynak alárendelt, hierarchikusan felépített része, amelyet ma is államigazgatásnak 112

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

F

10:24 AM

A Z E K A S

Page 113

J

Á N O S

:

A

T I S Z T Á N L Á T Á S

F E L É

hív a szakmai terminológia, és a jogszabályok is így különböztetik meg az önkormányzati rendszertõl. Hiszen azt ezzel szemben – nagyon helyesen – autononómiával ruházza fel az Alkotmány, ezt az autonómiát azonban – nyilván a diktatúra rossz tapasztalataiból kifolyólag is – önmagában vett értékként kezeli a közgondolkodás. Azokat a törekvéseket pedig, amelyek igyekeznek a cselekvõképes kormányzati hatalom közjogi és intézményi hátterét megteremteni (például a kormány szervezetalakítási jogkörének és államigazgatás feletti irányítási jogosítványainak megerõsítésével), hajlamos eleve a demokrácia és a jogállamiság elleni támadásként értékelni. Ilyen törekvésekre illetve kritikákra mind az Orbán-, mind a Gyurcsány-kormány alatt akadt és akad példa. A mítoszok nagy túlélõk, és nem érdeklik õket a pártpolitikai törésvonalak. A könyv fõ erénye az, hogy a jogi szabályozás változásainak bemutatásával és elemzésével szisztematikusan végigveszi a kormányzati struktúra és mûködés legfontosabb területeit. Sorra veszi a rendszerváltozás elõtti éveket, a Miniszterelnöki Hivatal szerepét, a politika és a közigazgatás viszonyát, a kormány felépítését és mûködését, a kormánynak és a miniszterelnöknek a kormányszerkezet alakítását szolgáló eszközeit, a kormányfõ, a miniszterek, valamint a minisztériumi szint alatti fõhatóságok jogállását. Külön foglalkozik két témával: a rendszerváltozás utáni állami vezetõi modellekkel és a 2006-os közigazgatási szervezeti törvénnyel. Ez így leírva meglehetõsen száraznak tûnik. A könyv azonban amellett, hogy nagyrészt publikus információkon (azon belül is túlnyomórészt jogszabályokon) alapul, ezeket a mindenki számára rendelkezésre álló adatokat rendszerbe tudja foglalni, és a mélyebb összefüggésekre is rávilágít. Egy példán keresztül: hosszú felsorolást közöl arról, hogy 1990 és 2006 között milyen államtitkárok mûködtek a MeH-ben (153–155). Ez egyébként a különbözõ almanachokból, illetve az internetrõl is összeszedhetõ. Ahhoz azonban már tudományos elemzésre van szükség, hogy erre (is) támaszkodva a szerzõ a MeH-nek a kormányzati szervezetrendszerben betöltött összetett szerepét elemezze, és kimutassa például, hogy a formálisan 2002-ben megszüntetett referatúrák milyen elnevezéssel és szerepkörben mûködtek tovább. A politika és a közigazgatás kapcsolatának az összetettsége a legszembetûnõbben talán az állami vezetõi modellek vizsgálatán keresztül mutatható be (nem véletlen, hogy a politológiai irodalomnak is gyakori témája a politikai patronázs). Ez láthatóan Müller számára is kedves téma, szinte az egész könyvön végigvonul, ami nyilvánvalóan a személyes életútból, a 16 éves helyettes államtitkári mûködésbõl is fakad. Az állami vezetõk jogállásának szabályozásában fordulópontot jelentett a 2006-os közigazgatási szervezeti törvény, hiszen a közigazgatási és a helyettes államtitkári tisztség megszüntetésével, valamint a jogállási szabályok módosításával felszámolta a politikai és a szakmai felsõvezetõk addigi különállását. A törvény egyik célja az volt, hogy jogszabályba foglalja azt a hosszú évek óta ténylegesen fennálló helyzetet, hogy a különféle állami vezetõi, így államtitkári tisztségek betöltéséhez elengedhetetlen a politikai bizalom (így például a törvény szerint az államtitkárok és a szakállamtitkárok megbízatása addig tart, amíg a kormány hivatalban van). Müller a személyes tapasztalatokból is kiindulva törvényszerûnek tartja a 2006 elõtti modell kudarcát, és a közigazgatási jogászi szakmában szinte egye113

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:24 AM

K

Page 114

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

S

Z E M L E

dülálló bizalommal és megértéssel viszonyul az új szabályozáshoz. Még mindig tartja magát ugyanis a közigazgatás szakmaiságának mítosza (lám, még egy!) – vagyis az a felfogás, hogy a közigazgatás minden területén, így a kormányzati igazgatásban is pusztán szakmai szempontok alapján kell döntéseket hozni, hiszen a politika csupán valami káros, kiküszöbölendõ tényezõ. Mi az, ami hiányzik a könyvbõl? Két dolog. A könnyebbik – és egyben praktikus – végét megfogva a dolognak: egy jó tárgymutató. A nehezebbikre rátérve: a Kádár-kor államigazgatása és a rendszerváltozással kialakult központi közigazgatás egymáshoz való viszonyának elemzése. Persze ez olyan téma, amely talán egy önálló monográfiát is megérne, de néhány vonatkozásban ebben a könyvben is helyet kaphatott volna. A rendszerváltozás korai évei óta folyamatosan visszatérõ és különösen mostanában újult erõvel a felszínre törõ kérdés, hogy az 1990-ben kialakult demokratikus jogállam, egyáltalán: a magyar társadalom milyen hagyományként tekintsen a Kádár-korszakra. Mi az, ami elvetendõ és mi az, ami megtartandó belõle? (Esetleg úgy, ahogy van: elvetendõ vagy megtartandó?) Ugyanez a rendszerváltozáskor kialakult kormányzati szervezetrendszerrel kapcsolatban is felvetõdik. Tekinthetünk-e úgy rá, mint ami az állampártnak alárendelt államigazgatás totális tagadásaként jött létre, vagy épp ellenkezõleg: mint ami a korábbi struktúra szerves fejlõdésének eredménye? Azonban nem biztos, hogy a válasz ennyire egyszerû. A múlthoz való viszony felvetését pontosan azért hiányolom egy kissé a könyvbõl, mivel a szerzõ a mû elején, amikor a Minisztertanács Hivatalában eltöltött évekrõl ír (1985–1990), éppen hogy nem a sematikus fekete-fehér látásmódot követi, hanem nagyon is differenciált képet ad a hivatali munkáról és annak politikai vonatkozásairól. Vajon az ott és akkor kialakult szervezeti megoldások, szabályozási modellek és mûködési mechanizmusok mennyiben determinálják az 1990 utáni, sõt a mai központi államigazgatást? Hiszen a kontinuitás mind a politikusi, mind a köztisztviselõi rétegben érzékelhetõ, és az is nyilvánvaló, hogy a szabályozási megoldásoknak is megvannak a maguk elõképei az 1990 elõtti jogszabályokban. Olyan kérdés ez, amelynek a megválaszolása komoly hozzájárulás lehet a múltunkhoz való viszonyunk megértéséhez és ezáltal a magyar közéletet terhelõ ellentmondások oldásához. Személyes életútjánál fogva talán pont Müller György lehetett volna – vagy lehetne – az, aki ennek a kérdésnek a megválaszolásában segítséget nyújt.

114

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:24 AM

K

Page 115

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

S

Z E M L E

Fejérdy András ARANYKALITKÁBÓL LÁTHATATLAN BILINCSEK KÖZÉ Mindszenty József az emigrációban Somorjai Ádám: Ami az emlékiratokból kimaradt. VI. Pál és Mindszenty József 1971–1975. Bencés Kiadó, Pannonhalma, 2008 (Historia pro futuro), 176 oldal

Mindszenty József alakja már életében szimbólummá, halálában pedig lieu de mémoire-á vált. A történész ezért egyáltalán nincsen könnyû helyzetben, amikor arra a kérdésre keresi a választ: ki is volt Mindszenty? A mártírsorsú bíboros személyéhez kapcsolódó mítoszok és a valóság szétválasztásához mindenekelõtt a rá vonatkozó források lehetõ legteljesebb összegyûjtésére és kritikus elemzésére van szükség. Somorjai Ádám Mindszenty életének utolsó szakaszát vizsgáló könyvében ebbe az irányba tesz egy fontos lépést, amikor a vizsgált periódus jelenleg hozzáférhetõ dokumentumait veszi górcsõ alá. A tanulmánykötet felépítése azt a szellemi utat tükrözi, amelyet kutatásai során a bencés történész maga is bejárt. Az intellektuális kaland voltaképpeni kiindulópontja egy, az Emlékirataim nyomán elterjedt, téves szakirodalmi adat pontosítása: a korábban önálló tanulmányként is megjelent elsõ fejezet az esztergomi érseki szék üressé nyilvánításának dátumát tisztázza. A következõ két fejezetben azokkal az – eddig részben ismeretlen – dokumentumokkal találkozunk, amelyekbõl megismerhetjük VI. Pál pápa döntésének illetve a magyar bíboros ellenkezésének motívumait. A negyedik fejezetet, amely immár Mindszenty és a Szentszék 1971 júniusától a bíboros haláláig tartó levelezésérõl nyújt részletes kronológiai áttekintést, az elsõ három tanulmány elkészítésének tapasztalatai alapján állította össze a szerzõ. A mûvet záró két utolsó fejezetben végül a számba vett dokumentumok közül azokat tanulmányozhatjuk, amelyeket Somorjai az emigráns Mindszenty helyzetének megértéséhez a legfontosabbnak ítél. A kötetet a közés egyházjogi hátteret valamint Mindszenty életútját röviden összefoglaló bevezetõ, alapos bibliográfia, a latin kifejezések magyarázata, névmutató és a dokumentumokhoz készített hasznos segédletek teszik teljessé. A recenzens elismeri a kötet felépítésének elõnyeit, mivel azonban a mû törzsanyagát források teszik ki, szerencsésebbnek tartotta volna, ha a szerzõ egy klasszikus – bevezetõ tanulmányra és dokumentumközlésre osztott – forráskiadvány formáját követi. (Megjegyezzük, hogy a Zinner Tiborral közösen jegyzett következõ munkájában maga Somorjai már szintén ezt a megoldást választotta.) A kitûnõ mutatóknak köszönhetõen az igényesen gondozott kötet persze így is hasznos kézikönyvként szolgál a kutatók számára, a dokumentumok egy tömbben és kronológiai rendben való közlése mindazonáltal jobban segítené a további vizsgálatokat és a szerzõ által nem érintett, esetleges új öszszefüggések felismerését. Somorjai Ádám kutatási eredményeinek egy bevezetõ tanul115

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:24 AM

K

Page 116

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

S

Z E M L E

mányban való összegzése egyúttal elkerülhetõvé tette volna a szükségszerû elõre- vagy visszautalásokat és ismétléseket. A kutatók többségével egybehangzóan az Ami az emlékiratokból kimaradt is elsõsorban áldozatként mutatja be Mindszentyt, aki még az USA követségén töltött periódus és a kényszerû emigráció évei alatt sem nyerte vissza teljes szabadságát. Somorjai Ádám értékelésében ugyanakkor figyelemre méltó hangsúlyeltolódás érzékelhetõ. Míg más szerzõk alapvetõen a világpolitika, azon belül pedig a szentszéki Ostpolitik áldozatának tartják a magyar bíborost, Somorjai Mindszenty saját felelõsségét emeli ki. A Zárszóban mindenesetre árnyal ezen a képen, amikor a bíboros esetében a láthatatlan bilincsek által okozot „önigazolási kényszerrõl” beszél (159). Az értékelés eltérõ hangsúlya részben azzal magyarázható, hogy a szerzõ új perspektívából szemléli a magyar bíboros életének utolsó, számkivetésben töltött éveit: „Felfigyeltünk arra, hogy a helyes összefüggés immáron nem az, ha Mindszentyt állítjuk a középpontba, hanem helyette a pápát kell vizsgálódásaink elsõ számú tárgyává tennünk.” (158) A Rómában élõ történész által javasolt új megközelítés valóban megszívlelendõ egy árnyaltabb és kiegyensúlyozottabb Mindszenty-kép kialakításához. A perspektíva kitágítására kétségtelenül szükség van. Jogos felvetés, hogy az események helyes értelmezésekor komolyabban számolnunk kell a tágabb világpolitikai összefüggésekkel – jelen esetben pedig különösképpen a Szentszék döntéseinek mozgatórugóival –, amelyeknek „köldöknézésre” hajlamos hazai (egyház-)történetírásunk eddig nem szentelt kellõ figyelmet. Somorjai munkája egyúttal azt is jól szemlélteti, hogy a Szentszék motivációinak megismeréséhez nem szükséges megvárni, hogy a Vatikáni Levéltárban õrzött dokumentumok is hozzáférhetõvé váljanak, hiszen a jelenleg elérhetõ források szintén megfelelõ alapot nyújtanak ezek feltárásához. A szerzõ – másokhoz hasonlóan – egyúttal arra is meggyõzõen mutat rá, hogy Mindszenty álláspontjának megismeréséhez sem elégedhetünk meg az Emlékirataim állításaival. Sõt, a közölt források ismételten alátámasztják, hogy nagy szükség volna a bíboros emlékiratainak kritikai kiadására. Az új, VI. Pál pápát középpontba állító nézõpontnak köszönhetõen jobban megérthetjük, milyen megfontolások vezették a katolikus egyházfõt, amikor meghozta a nyilvánvalóan nehéz döntést, és – Mindszenty tiltakozása ellenére is – üressé nyilvánította az esztergomi érseki széket. A pápa levelei meggyõzõen mutatják, hogy döntésében a legfontosabb szerepet a lelkipásztori megfontolások játszották. Egyetértünk a szerzõ megállapításával, hogy az alapvetõen statikus észjárású Mindszenty és VI. Pál meglehetõsen eltérõ kategóriák szerint gondolkoztak, így levelezésük nem vált teljes értékû párbeszéddé. Vitathatónak tartjuk ugyanakkor, hogy Somorjai csak Mindszenty esetében hangsúlyozza a politikai – ha úgy tetszik: evilági – megfontolásokat. A valóságban egyik és másik oldalon is csaknem kibogozhatatlanul összefonódtak a pasztorális és politikai szempontok. A fõ különbség talán abban állt, hogy míg a Szentszék a keleti politika diplomáciai eszközeivel kívánta a lelkipásztori gondokat orvosolni, addig Mindszenty szerint a magyar egyház pasztorális nehézségein csak az egyházat hordozó nemzet szabadságának helyreállításával lehetett volna úrrá lenni. Ilyen értelemben tehát – jóllehet nyilvánvalóan más látószögbõl – a magyar bíboros politikai jellegû érvelése is vég116

kommentar2009-1.qxd

F

E J É R D Y

2/18/09

A

N D R Á S

10:24 AM

:

A

Page 117

R A N Y K A L I T K Á B Ó L

L Á T H A T A T L A N

B I L I N C S E K

K Ö Z É

sõsoron lelkipásztori megfontolásokból fakadt. Minden bizonnyal ebben az alapvetõ felfogásbeli különbségben kell keresnünk Mindszentynek az Ostpolitikkal kapcsolatos határozott kritikáját is. Ennek fényében az esztergomi érseki szék üressé nyilvánításának konkrét esetében nem vethetjük Mindszenty szemére, hogy a döntés politikai dimenziójára is felhívta a pápa figyelmét. Somorjai Ádám is hangsúlyozza, hogy a magyar bíborosnak legkésõbb 1972tõl már tudnia kellett azokról a garanciákról, amelyeket a Szentszék a magyar kormánynak adott (92–93). Bár ezek konkrét tartalmát nem ismerjük, kétségtelen, hogy valamilyen formában szerepelt bennük Mindszenty lemondatásának ígérete is.1 Mindebbõl kitûnik, hogy hiába hivatkozott VI. Pál kizárólag lelkipásztori megfontolásokra, döntése hátterében ott volt az a szempont is, hogy a Szentszéknek be kell tartania diplomáciai ígéreteit. Hozzátehetjük, hogy a vállalt garanciák elhallgatásával kapcsolatos, Mindszenty irányában mutatott – mégoly érthetõ, és ugyancsak lelkipásztori megfontolásokkal magyarázható – taktikázások is inkább a diplomácia evilági eszköztárába tartoznak. A kötetben tárgyalt másik központi kérdéskör, Mindszenty felfogása prímási hivataláról szorosan idekapcsolódik. Kétségtelen tény: a bíboros közismert legitimista gondolkodásmódjából fakadóan úgy érezte, hogy mint esztergomi prímás-érsek egyúttal az ország elsõ közjogi méltósága, és az adott körülmények között egyedülálló felelõsséget visel mind a magyar egyház, mind pedig a magyar nép iránt. Somorjai a bíboros erre vonatkozó, végül el nem küldött levéltervezetei alapján meggyõzõen mutat rá: a prímási hivatallal kapcsolatos nézeteinek fontos szerepe lehetett abban, hogy Mindszenty miért nem volt kész lemondani érseki címérõl. Vitathatónak látjuk azonban azt a következtetést, mely szerint „Mindszenty élete végéig, 1975-ig a királyság alkotmánya alapján állt” (12), és „ahogy Rákosiéknak a köztársasági törvény ürügyül szolgált a politikai ellenzék likvidálásához, úgy Mindszentynek egész prímási szolgálata egy nagy küzdelem jegyében telt a pártállammal szemben a királyság államformájának […] védelmében” (158). Tagadhatatlan, hogy a legitimista prímás 1946-ban a rendelkezésére álló – a jog és az alkotmány által biztosított – eszközökkel igyekezett a köztársasági államforma bevezetését megakadályozni. Kétséges azonban, vajon szabad-e kontinuitást feltételeznünk az 1946. február 1-je elõtt – tehát még a Magyar Királyságban – és az 1974 februárjában képviselt álláspontja között. Semmi sem utal arra – és a mûben közölt dokumentumokból sem következik –, hogy Mindszenty fenntartásai ellenére valamennyi 1946. február 1-je utáni magyar kormányt, vagy magát a köztársasági alkotmányt illegitimnek tartotta volna. Figyelemre méltó ebben az összefüggésben 1956. november 6-án újságírói kérdésre adott következõ válasza: „Nagy Imre kormányát ismerem el Magyarország kormányának. Kádár Jánost idegen hatalom erõszakolta az országra. Abszolút törvénytelennek tartom és elutasítom!”2 1

Vö. SZABÓ Csaba: A Szentszék és a Magyar Népköztársaság kapcsolatai a hatvanas években, Szent István Társulat,Budapest, 2005, 46–47. 2 Idézi BALOGH Margit: Mindszenty József, Elektra, Budapest, 2002, 289.

117

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:24 AM

K

Page 118

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

S

Z E M L E

Ennek fényében helyesebbnek látszik, ha a kötetben közölt dokumentumokban közelebbrõl meg nem nevezett „régóta uralkodó”, „a nemzetközi jog értelmében […] törvénytelen” rendszert (62) a Kádár-rezsimmel azonosítjuk. A szerzõ által „legkiforrottabbnak” nevezett (63) angol szöveg is ezt az értelmezést támasztja alá, amikor az alkotmányellenes (unconstitutional) rendszert a német változattól eltérõen present regime-ként határozza meg. Ebben a „jelen alkotmányellenes helyzetben” – és semmi sem utal arra, hogy Mindszenty itt a királyság alkotmányára gondolna – érezhette úgy a bíboros, hogy prímási hivatalánál fogva az egyetlen legitim közjogi tényezõként a nemzet védelmében készen kell állnia kötelességeinek teljesítésére. Véleményünk szerint tehát Mindszentynek a prímási hivatalra és saját közjogi szerepére hivatkozó érvelésében nem feltétlenül – egyébként vitathatatlan – legitimista álláspontjának tükrét kell látnunk, hanem inkább Mindszenty gondolkodásmódjának egyik lényeges elemét, melyben a nemzet és az egyház sajátosan szorosan fonódott össze. Somorjai Ádám nagy szolgálatot tett a magyar és egyetemes történetírásnak, amikor nem csupán egy helyen gyûjtötte össze a bíboros emigráns éveire vonatkozó eddig publikált forrásokat, hanem egyúttal korábban ismeretlen dokumentumok alapján tovább árnyalta Mindszentyrõl alkotott képünket. Megszívlelendõ ugyanakkor a szerzõ figyelmeztetése, hogy még van mit finomítanunk ezen a portrén, hiszen a „forrásokat még nem merítettük ki, a további tanulmányozás mindannyiunk közös feladata” (7).

Hangszóró-védõrács összeszerelése a philadelphiai Atwater Kent rádiógyárban, 1928

118

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:24 AM

K

Page 119

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

S

Z E M L E

Grósz András „HAZAVÁGYTUNK, AHOL A BÖLCSÕNK ÁLLT, ÉS NEM MÁS ORSZÁGBA” Tóth Ágnes: Hazatértek. A németországi kitelepítésbõl visszatért magyarországi németek megpróbáltatásainak emlékezete. Gondolat Kiadó, Budapest, 2008, 375 oldal, 3500 Ft

Az utóbbi évtizedekben a magyarországi németekrõl szóló hazai tanulmányok elsõsorban a nemzetiség történetének politikai, társadalmi illetve gazdasági összefüggéseivel foglalkoztak, míg az identitás tartalmának a különbözõ korszakokban való változásáról/alakulásáról kevés szó esett. A megjelent mûvek viszonylag gazdag levéltári forrásokra támaszkodtak, s nagyrészt az eseménytörténetre, a magyar állam és a nemzetiség közötti – különösen az 1920 utáni – kapcsolatának feltárására, az ebben résztvevõ irányzatok és személyek törekvéseinek bemutatására helyezték a hangsúlyt. A történeti diskurzus alapvetõen egy-egy téma (Volksbund, kitelepítés) politika- és eszmetörténeti vonatkozásaira összpontosult, a személyesen megélt történelem, az egyes helyi nemzetiségi közösségek, személyek identitásának bemutatása, a mikrotörténeti elemek kevés szerepet kap(hat)tak a kutatásokban. Tóth Ágnes több éves, rendszerezõ munkán alapuló kötete – amelynek középpontjában azok a kitelepített magyarországi németek állnak, akik a késõbbiekben visszatértek hazájukba – eredményes kísérlet arra, hogyan lehet egyfajta szintézist létrehozni a politikatörténet és a személyes történelem között úgy, hogy emellett alapos és a nagyközönség számára is közérthetõ módon kerül megvilágításba a német nemzetiség identitásának kérdése. A mû eleve olyan témát jár körül, amely kevéssé volt kutatott az elmúlt évtizedekben, holott annak feldolgozásával nemcsak a szûken vett problémakör, hanem az egész hazai németség önazonosságának dilemmája is nyilvánvalóvá válik. A köztörténet mellé rendelt visszaemlékezések messze túlmutatnak a feltárni kívánt témán, nem csatolt forrásgyûjteményként vannak jelen a könyvben, hanem felszínre hozzák a német nemzetiségi identitás jellemzõ változásait a hazai viszonyok között. Bár a munka a kitelepítésre és annak következményeire fókuszál, a bemutatott interjúkon és azok elemzésein keresztül érthetõbbé válik, hogy a különbözõ politikai változások és társadalmi impulzusok hogyan hatottak a német nemzetiségi identitásra akár az 1945 elõtti korszakban, akár a Rákosi- illetve a Kádár-rendszer idején. A szerzõ olyan témát választott, amelynek feldolgozásával mintegy „kikényszeríttette”, hogy az alkalmazott kutatási módszertan segítségével elõtérbe kerüljenek az identitás vállalásának illetve mibenlétének kérdései. Az interjúk „beszéltetése” által a nemzetiségi identitás komplexebb jelentõséget kap, nem korlátozódik csupán a kitelepítéssel összefüggõ önazonossági kérdésekre, hanem felvázolja az identitás vállalásának elûzetés elõtti értelmezését, és rávilágít az azt követõ idõszak ezzel kapcsolatos problémáira is. Így lényegében a német 119

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:24 AM

K

Page 120

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

S

Z E M L E

nemzetiségen belül egy kisebb csoportot érintõ téma kapcsán az egész hazai német nemzetiségi önértelmezés problematikája megvilágítást nyer. A kötet három egységre tagolható: az elsõ nagyobb rész történeti összefoglaló, esemény- és politikatörténet, azon körülmények és struktúrák ismertetése, amelyek a történések keretét adták. Lényegi eleme a hazai németség 1945 és 1950 közötti megpróbáltatásainak és jogfosztottságának ismertetése, ezzel együtt pedig – helyi példákkal is szemléltetve – azon hivatali és hatósági eljárások bemutatása, amelyek foganatosításával a hatalmi gépezet a németországi kitelepítésbõl visszatért németek ügyét kezelte. Egyrészrõl a szerzõ – gazdag forrásanyag feldolgozásával, megyei levéltárak anyagát is felhasználva – bemutatja azokat a módszereket, amelyek révén a kitelepítettek egy része az országba való visszatérését végrehajtotta: a magyar állampolgárságukat elvesztett személyek többnyire illegálisan szöktek vissza, vagy magyar nemzetiségû menekülteket szállító vonatokon próbáltak visszatérni, illetve a késõbbiekben hivatalosan kísérelték meg kérvényezni a Magyarországra való visszatelepülésüket. Másrészrõl képet kapunk arról is, hogy a visszatérõk kérdését hogyan kezelte az államhatalom és a helyi közigazgatás, milyen fellépésre számíthattak a visszatérõk a gyakran hatásköri vitákkal is küszködõ hatóságok részérõl, hogyan próbálta a hatalom a sajtó és a propaganda eszközeivel élve ébren tartani ennek kapcsán a társadalom németellenes érzületeit. Az állami és hatósági intézkedések bemutatása mellett a mû pontos és eddig kevéssé ismert adatokat közöl a visszatérõk kitoloncolásáról, az eljárások területi megoszlásáról. A fejezet arról is képet ad, hogy a demokratikus keretek fokozatos felszámolásával és a kommunista hatalmi gépezet kiépülésével hogyan változott az állam és párt eszközrendszere és hivatalos nyelvezete a visszatérõ német kitelepítettekkel szemben. Így a hatalom a kitelepítést közvetlenül követõ eljárásokban elsõsorban a visszaszököttek nemzetiségi voltát hangsúlyozta a nyilvánosság elõtt, s a közvélemény számára a megtorló intézkedéseket igyekezett minél szélesebb körben nyilvánossá tenni, törekedve a társadalom megosztására, belsõ ellenségkép kreálására. Ezt a tendenciát a viszonyok konszolidálása idején nem váltotta fel enyhülés, de az 1950-es amnesztiarendeletet követõen az állam már igyekezett titokban tartani a különbözõ – különösen az illegális visszatéréssel kapcsolatos – eljárásokat, s a származásra való utalás helyett inkább a tulajdon kérdése került bûnbakkeresésének frazeológiájába. A kötet második része a Németországból visszaszököttekkel kapcsolatos kutatások célját, módszertanát írja le, s részletesen szól az interjúalanyokról, a célirányos beszélgetések tematikus elemzésérõl. A szerzõ határozott szándéka volt, hogy az interjúkat ne az eseménytörténet kiegészítéseként, a leírt tényanyag alátámasztásaként, hanem önálló, értékelhetõ kutatási egységként kezeljék. Ennek kiküszöbölésével tulajdonképpen elkerüli azt a szakmai csapdát, hogy a politikatörténet igazolására válogassa össze a különbözõ megnyilatkozásokat, s így tévesen és önkényesen szelektáljon az elhangzott beszélgetések közül kutatási eredményeinek alátámasztására. Ezzel a szakmai módszertannal – annak alapossága és körültekintõ kezelése miatt is – az interjúk alkalmasak arra, hogy az elõzõ fejezet tartalmával ugyan nyilvánvalóan összefüggésben, de attól mégis elkülönülten, az identitás kérdését középpontba állítva lehessen értékelni az életutakat. (A szer120

kommentar2009-1.qxd

G

2/18/09

R Ó S Z

A

10:24 AM

N D R Á S

:

„ H

Page 121

A Z A V Á G Y T U N K

,

A H O L

A

B Ö L C S Õ N K

Á L L T

… ”

zõi szándékot fejezi ki az interjúk „egymás mellett élõ valóságokként” való aposztrofálása.) Ezt segíti elõ az ország hagyományosan németek lakta területeirõl összeválogatott 46 interjú alanyainak különbözõ szempontok (életkor, születési és lakóhely, iskolai végzettség, foglalkozás, vagyoni helyzet, névváltoztatás, vegyes házasság, migráció) szerinti szisztematikus elemzése. A szempontrendszer létrehozása arra is utal, hogy a kutatás figyelmet fordított a kitelepítést megelõzõ körülmények pontos feltérképezésére, annak érdekében, hogy az identitás összetevõit a lehetõ legpontosabban definiálja. Ezáltal a munka túllép a Magyarországra visszaszökött németekkel kapcsolatos szûken vett téma keretein, és lényegében a hazai németség identitásának korszakokon átnyúló jellemzõinek rendszerezését adja – anélkül, hogy e kutatásokat reprezentatívnak lehetne tekinteni. A tematikus elemzés keretein belül a különbözõ élethelyzetek mintegy lépcsõzetesen épülnek egymásra, a személy tekintetében a kitelepítés tragikumától és a németországi kitaszítottság érzésétõl jutnak el a Magyarországra való visszatérésig. Az interjúk részleteivel és a kutatási adatokat tartalmazó táblázatokkal kiegészített elemzés elemeinek egymásra épülése azt a célt szolgálja, hogy az események kronologikus sorrendjének követése mellett az identitás alkotóelemei is jól érzékelhetõen egymásra épülve jelenjenek meg a kitelepítéstõl a visszatérésig tartó történésekben. Ez az idõszak azt követeli meg a kitelepítettektõl, hogy önazonosságuk felmerülõ kérdéseire a különbözõ élethelyzetekben (retorziók, kitelepítés, jogfosztottság, németországi tartózkodás, beilleszkedés nehézségei, otthontalanság, szülõföldre való visszatérés terve és megvalósítása) folytonos válaszokat adjanak. A nemzetiség önazonosságának kérdését az országból való kitelepítés traumája mellett a Németországban tapasztalt részbeni társadalmi elutasítás veti fel élesen, amit a kitelepítettek a maguk számára is nehezen értelmeznek, s ez a csalódás nyilvánvalóan elõsegíti többek Magyarországra való visszaáramlását. Az elemzés az eredettörténeti elbeszélések, az anyanyelvvel és a német nemzeti mozgalommal kapcsolatos vélemények révén kérdez rá a visszajöttek identitásának alkotóelemeire, jóllehet itt talán érdemes lett volna a „magyar haza” fogalmához kötõdõ sztereotípiákra, elképzelésekre is rávilágítani. A kutatás szempontjai között szerepel a kitelepítés elõtti retorziókra, jogkorlátozásokra való rákérdezés is, de kiemelt jelentõséget kap az elûzetés során házaikba érkezõ új lakosokhoz fûzõdõ viszonyuk is. Ebben talán az a legfigyelemreméltóbb, hogy a háború utáni kollektív felelõsség szinte eggyé kovácsolta identitásában a német közösséget, holott körükben az 1945 elõtti különbözõ mozgalmakban való részvétel mély megosztottságot eredményezett, ám a kitelepítés traumája feledhetõbbé tette a különbségeket. A Németországban tapasztalt idegenségérzés, a részbeni kiutasítottság, de leginkább a magyar és német viszonyok között tapasztalható alapvetõ különbség vezette rá sokukat arra, hogy visszatérjen Magyarországra – ehhez ugyanakkor például az is hozzájárult, hogy a legtöbb esetben teljesen ellentétes munkát kellett végezniük a létfenntartásért, mint amihez értettek és otthon végeztek. A visszatérés gondolatát csak erõsítette az a motiváció, amely a család újbóli egyesítésének lehetõségét is magában hordozta, de – ahogy a mû kutatásai kimutatják – ebben az elhatározásukban döntõ érvként szerepelt még a szülõföldhöz kapcsolódó honvágy, az idegenségérzés és a kezdeti 121

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:24 AM

K

Page 122

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

S

Z E M L E

németországi rossz életkörülmények megléte is. Az sem elhanyagolható tényezõ, hogy visszatérésüket elõsegítette a tradícióhoz, a vallási és családi hagyományaikhoz való erõs kötõdésük is, amely Németországban elveszthette szervességét, s tovább mélyítette idegenségérzésüket. Összességében a kitelepítettek egy része számára inkább jelenthetett megoldást a már ismert bizonytalan körülmények közé való visszatérés, mint a gyökértelenségét érzését felerõsítõ németországi tartózkodás. Viszont azon egyének, akik a Magyarországra való visszatérést elhatározták és végrehajtották, nyilvánvalóan képesnek érezték magukat ezen elképzelésük megvalósítására, tehát a visszaszökéshez az egyéni képességek és tulajdonságok szilárdságára is szükség volt. A második nagy egység tág teret szentel a kutatás tematikus elemei értelmezésének, s apró részletességgel világít rá mindazon mozzanatra és elemre, amely összefügghet a visszatérés gyakorlati megvalósulásával. A kutatásokról talán az fogalmazható meg hiányként, hogy a szerzõ nem hasonlította össze az országon belüli egyes térségek visszatért német lakosait, így csak korlátozottan kaphatunk választ arra a felmerülõ kérdésre, hogy lehet-e különbséget felfedezni akár az identitás, akár a visszatérés tekintetében például egy Pest megyei vagy egy baranyai német között. Az elemzések egyik erõssége, hogy a kutatások módszertana és adatai teljes egészében láthatóvá és áttekinthetõvé válnak a kötet összeállításában. A mû harmadik részét alkotó mintegy húsz interjú teljes terjedelmében való közlése közelebb hozhat a visszatérés személyes indítékainak megismeréséhez, valamint az identitás mozzanatainak feltárásához. Tóth Ágnes kötete tehát nemcsak a kitelepített, majd visszatért németek sorsát mutatja be, hanem a német nemzetiségi identitás döntõ tényezõire és alkotóelemeire is rávilágít. A szerzõ koncepciójának egyik sarkalatos pontja annak igazolása, hogy akár legális visszatérést, akár illegális visszaszökést említünk a visszajött német nemzetiségû személyekkel összefüggésben, tettüket mindenekelõtt hazatérésként értékelhetjük.

122

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:24 AM

K

Page 123

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

S

Z E M L E

Tulok Péter SZÍNHÁZ AZ EGÉSZ VILÁG Színházért Gulag? Mong Attila: János vitéz a Gulagon. Helikon Kiadó, Budapest, 2008, 192 oldal, 2490 Ft

A Székesfehérvár melletti faluban, Lovasberényben 1946. június 16-án mindenki az éves búcsúra és az ünnepet megkoronázó eseményre, Kacsóh Pongrác daljátékának, a János vitéznek a bemutatására készült. Ha valaki ismeri a történelmet, az tudja, hogy abban az idõben, fõleg azon a vidéken a lakosság igen nagy megpróbáltatásokon ment keresztül. Sok falubeli úgy gondolta, nem kellene megtartani az elõadást, mert a környéken nagy számban állomásozó szovjet csapattestek katonái eddig is sok keserûséget okoztak az itt élõknek. Az elõadást azonban mégis elkezdték, de részeg orosz katonák megzavarták azt, benyomultak a nézõtérre és erõszakoskodni kezdtek az ott ülõ lányokkal. Heves vita után tömegverekedés tört ki a falubeliek és a katonák között. A harc elhúzódott, a katonák csúfos vereséget szenvedtek, a falubelieket csak nagyszámú szovjet katona tudta megfékezni másnap hajnalban. Az 1946-os események természetesen nem elõzmény nélküliek. A tömegverekedésben benne volt az azt megelõzõ több mint két év minden nyomorúsága, megaláztatása. 1944-ig Lovasberény csak annyit érzett meg a háborúból, amennyit bármely más település Magyarországon. Az elsõ megrázkódtatás ezen a nyáron történt, amikor a Sztójay-kormány intézkedése nyomán elhurcolták a helyi zsidóságot. Ekkor 30 családot, több mint 70 embert vittek el. A szomorú menetet leíró visszaemlékezést olvasva mintha csak a Kabay Imre és Gyöngyössy Barna Jób lázadása címû filmjének kockái peregnének elõttünk. A visszavonuló németek arra készültek, hogy Budapest környékén fogják megállítani a Vörös Hadsereget. Novemberben elkezdték német katonák elszállásolását is, bunkereket építettek, sebesülteket, menekülteket kellett befogadni a falubelieknek. Talán ekkor szembesültek elõször igazán az emberek, hogy milyen megpróbáltatások elõtt állnak. Mong mesterien szövi a történetet: a falubeliek visszaemlékezései támasztják alá a hónapok történéseit, mintha egy film forgatókönyvét olvasnánk, azzal a különbséggel, hogy itt a valósággal kell szembesülnünk. Az köztudott, hogy Magyarország kulcsfontosságú volt mind a német, mind a szovjet hadvezetés számára. Amellett, hogy az ország elhelyezkedése stratégiai volt, olyan ásványkincsekkel rendelkezett, amelyek nélkülözhetetlenek voltak ahhoz, hogy a Vörös Hadsereget a németek fel tudják tartóztatni. Az egyik legfontosabb természetesen a kõolaj volt, amelyre Hitlernek égetõ szüksége volt a román átállás után. Ezen kívül bauxit, 123

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:24 AM

K

Page 124

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

S

Z E M L E

mangán is rendelkezésre állt. Tehát olyan erõket összpontosítottak itt a németek, mint sehol másutt Európában. Sztálin pedig presztízskérdésként kezelte a minél hamarabbi magyarországi átvonulást, hogy csapatai mielõbb Dél-Németországba juthassanak. A budapesti csata szinte legendává vált a hadtörténészek körében – nem véletlenül. Élethalálharc volt ez a szó legvéresebb értelmében. Az ostrom 108 napig tartott – ellentétben Béccsel vagy Berlinnel: mindkét város ennek töredéke alatt elesett. Lovasberény, akkori szerencsétlenségére, 40-50 kilométerre fekszik a fõvárostól. Mivel az idõ szorított, és a 2. ukrán front nem haladt úgy, ahogy kellett volna, Sztálin utasította Tolbuhin marsallt, a 3. ukrán front vezetõjét, hogy Belgrád elfoglalása után ne nyomuljon tovább, hanem délnyugat felõl kerítse be Budapestet. A németek Margit-vonala elleni támadás december 20-án indult meg. A szovjet túlerõ elképesztõ volt, nem csoda, hogy december 21-én Kápolnásnyéknél áttörték a vonalat. A szovjet gyorshadtestek elfoglalták Székesfehérvárt, másnap pedig Lovasberényt. A harcokban már ekkor sokan vesztették életüket mindkét oldalon, de civilek is haltak meg. A német katonákra egyébként a falubelieknek nem lehetett sok panaszuk, de a Vörös Hadsereget megelõzte a híre. Az emberek pánikszerûen igyekeztek elásni szó szerint minden értéküket, lisztet, zsírt, sonkát, bort, pálinkát. Fosztogatások már a szovjet bevonulás kezdetén is elõfordultak, a helyzet akkor kezdett aggasztóvá válni, amikor a német hadvezetés ellencsapásba kezdett, és az 1945-ös év elején a település többször gazdát cserélt. A szovjet katonák a tetemes emberveszteségek hatására egyre kegyetlenebbek lettek, fosztogattak, raboltak – volt mibõl. A tél elején még minden portán felhalmozott élelmiszerkészletek álltak. A szovjet katonák viselkedését érzékletesen festi le a magyar rendõrség egyik jelentése, amely szintén helyet kapott a könyvben. Megdöbbentõ olvasmány azoknak, akik esetleg nem hallottak hasonlóakat idõsebb családtagjaiktól. Mint mindenhol, itt is rendszeresek voltak az atrocitások a hadifoglyokkal. A legerõsebb tabu azonban, amely még mindig makacsul tartja magát, az, hogy mi történt a lányokkal, asszonyokkal. Ez a kérdés fájdalmas pontja a II. világháborús Európa szinte bármelyik részének, ahol megjelent a Vörös Hadsereg. Napjainkban is megdöbbentõ számadatok látnak napvilágot arról, hogy nagyjából hány nõ esett áldozatul erõszaknak akár Magyarországon, akár Németországban.* A Vörös Hadsereget e tekintetben is messze megelõzte a híre Lovasberényben is. Aki tudott, elrejtõzött, de ha már mindenképpen elkerülhetetlen volt megjelenni az utcán, minden elképzelhetõ módon próbáltak életkoruknál sokkal idõsebbnek látszani, fekete ruhákba bújtak, fekete kendõt kötöttek. Persze egy idõ után az emberi mivoltukból végképp kivetkõzött „felszabadítók” lerángatták a kendõket, megnézték, valóban idõs asszonyokkal találkoztak-e. Akirõl kiderült, hogy mégis fiatal, sorsa megpecsételõdött. A könyvben olvashatunk olyan visszaemlékezést is, amely egy olyan tragikus esetrõl számol be, hogy a megbecstelenített lányt az orosz katonák meggyilkolták. *

Berlinben minimum 110 ezer nõt erõszakoltak meg az 1 400 000 nõi lakos közül. Egyéb adatok és megdöbbentõ visszaemlékezések: UNGVÁRY Krisztián: Budapest ostroma, Corvina, Budapest, 1998, 275–282.

124

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

T

10:24 AM

U L O K

P

Page 125

É T E R

:

S

Z Í N H Á Z

A Z

E G É S Z

V I L Á G

Dante pokla azonban csak tavasszal jött el, amikor márciusban a német hadvezetés elindította a Tavaszi ébredés (Frühlingserwachen) nevû hadmûveletet. A Vörös Hadsereg késõbb ellentámadásba lendült, a falu többször gazdát cserélt, kifosztották, sok épület romba dõlt. Amikor a harcok március végén véget értek, a visszatérõket elképesztõ látvány fogadta. Romok, pusztulás, és a szovjet katonák dúlásainak nyomai. A visszaemlékezéseket olvasva nem kell sok képzelõerõ ahhoz, hogy el tudjuk képzelni az állapotokat. Minden mozdíthatót elvittek, de a Mong által megszólaltatott interjúalanyok arról is megemlékeznek, hogy voltak olyan falubeliek, akik kihasználva szomszédaik kényszerû távollétét, maguk is loptak, amihez csak hozzáfértek. Az élet lassacskán újraindult a füstölgõ romok tetején, ennek a feltápászkodásnak egyik aktusa volt a verekedésbe fulladt színielõadás. A szovjet katonákat ért sérelmet nemsokára követte a megtorlás. Másnap jó néhány szovjet teherautó jelent meg a településen, felfegyverzett katonákkal. Az oroszoknak kész listájuk volt arról, hogy kiket kell összeszedniük. A késõbbiekben az is kiderült, hogy bõven volt informátoruk is a falubeliek között. Mong, gentlemanként, nem nevesíti az oroszok besúgóit. A könyv célja nem a bosszúállás, a pellengérre állítás, hanem a falu szenvedéseinek bemutatása. Õrizetbe vették a darab szereplõit is. Persze nemcsak a fakarddal vagdalkozó huszárokat, hanem az Iluska szerepét játszó lányt, de még a tündérkéket alakító kislányokat, sõt a gonosz mostohát is. Rájuk nyilván azért volt szükség, mert a kihallgatások során könnyen szerezhettek tõlük információt a tettesekrõl. Az egyik „tündérke” el is meséli a szerzõnek emlékeit, melyben megjegyzi, hogy tudta: egykori szomszédaik jelentették fel õt, mert haragban voltak. A vizsgálat Székesfehérváron kezdõdött. A szovjet hatóságok hamar végére akartak járni az ügynek. A kihallgatásokon részt vettek a GPU és a magyar rendõrség politikai osztályának képviselõi is, látszott, hogy fel akarják használni az ügyet. A vallatások alkalmával nem válogattak a módszerek között, rendszeresek voltak a verések. Többször került sor szembesítésre, amelynek bizonyító erejét erõsen kétségessé tette az a körülmény, hogy a javarészt ittas orosz katonák a sötétben alig láthatták ellenfeleiket. A vallatások, kínzások három hétig tartottak, ezután öt ember kivételével mindenkit elengedtek. Az egyik egykori szereplõ az interjúban elmondja, hogy aláírattak a szabadon engedettek mindegyikével egy papírt, amelyben megígérték: két éven belül semmilyen megmozdulásban nem vesznek részt, különben viszik õket a Szovjetunióba. A magyar rendõrség is érdeklõdött az eljárás iránt, ezekrõl fennmaradtak a dokumentumok. Mong a jelentésekben szereplõ megjegyzésekbõl megállapítja, hogy a nyomozás elsõ szakaszában még nem a verekedés mögött politikai okot sejtõ változat gyõzedelmeskedett, a tetteseket sem politikai bûnösökként kezelték. Azonban a politika beleszólt a sorsukba, amikor 1946 júliusában Budapestre szállították õket. A magyarországi kommunisták erõsödése, a szovjet megszállók mind erõteljesebb nyomásgyakorlása a közéletre és a Szövetséges Ellenõrzõ Bizottság július 7-én a magyar kormánynak átadott hivatalos jegyzéke a magyar hatóságok mozgásterét a nullára csökkentette. Sejteni lehetett, hogy a 125

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:24 AM

K

Page 126

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

–

S

Z E M L E

változó politikai szélirányban a lovasberényi verekedést a hatalomra törõ kommunisták és a szovjetek fel fogják használni. Két esetet is említ a szerzõ: az egyik a gyöngyösi szervezkedés, a másik pedig az az Oktogonnál történt merénylet, amelyik pontosan egy nappal a lovasberényi verekedés után történt. Az egyik az egyházakkal szembeni fellépéshez, a másik a KALOT betiltásához szolgált ürügyül. Így érkezett el az öt vádlott az ítélethirdetésig, ahol a szovjet csapatok budapesti helyõrségének bírósága terrorcselekménynek minõsítette tettüket és 6-8-10 éves kényszermunkára ítélte õket. Pár nap múlva útnak is indították õket az orosz Távol-Keletre. Mong részletesen bemutatja a falu reakcióját. Kegyelmi kérvények tucatjait adták be minden elképzelhetõ fórumra – a hatóságok még válaszra sem méltatták õket. Az öt elítélt közül hosszú évek múlva csak hárman tértek haza. Mong Attila valóban olvasmányos, jó stílusban megírt könyvében elénk tárja az öt férfi tragikus sorsát, és a megmentésükért küzdõ falubeliek hányattatásait. A történet egyben tükör is az olvasónak: a mai Magyarországon hányan áldoznának az életükbõl éveket távol lakóhelyüktõl, olyan perspektívával, hogy az sem biztos, élve hazatérnek? Csak azért, mert megvédték nemcsak saját, hanem lakóhelyük becsületét. Tudjuk-e ma, hogy mit jelent a felelõsség szó? Ha döntenünk kellene, hogyan döntenénk? Bátrak lennénk vagy gyávák? Feláldoznánk-e magunkat vagy mentenénk a bõrünket? A szerzõ munkája szembesítés ezekkel a dilemmákkal. Mong Attila könyve utazás: a múltba és önmagunkba.

Hangszóróalkatrész végsõ vizsgálata a philadelphiai Atwater Kent rádiógyárban, 1925

126

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:24 AM

K

Page 127

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

Kommentár 1/2009 issue Contents In the 1/2009 issue, Márton Békés presents and contextualizes one of the recently discovered scripts of the Hungarian idealist philosopher Lajos Prohászka (1897-1963). Márton Békés is also author of another article that reflects on the economic ideas of the great 19th century statesman Count István Széchenyi (1791-1860). In her political analysis, Anikó Farkas investigates press releases and their interpretations published on the radical Hungarian right-wing movement Magyar Gárda (Hungarian Guard). In a rather passionate essay, Attila Károly Molnár attempts to answer the question: What are the common values and issues that unite contemporary European and Hungarian representatives of the political and intellectual Left? He concludes that since 1968 the Hungarian Left has been able to identify itself with mass culture (although it previously disapproved of it) and today its chief mission is to fight against the remains of traditional structures. Its main supporters belong to the inactive layers of society and groups of intellectuals dependent on the support of the state. Relying on numerous documents issued by state security services, István Papp analyses and comments on the structures of the political police of the Communist state. By doing so, he draws attention to the fact that, in case of an investigation, a report issued by a member of the party committee or the party militia could be equivalent of one submitted by a person working for state security. However, party officials and militiamen did not belong to the group of official agents, and historians tend to overlook their activities. In his writing, András Ferkai discusses the relationship between new intellectual movements in the 1930s and architecture around that time. Pál Hatos highlights the dilemmas related to the research of Csángós, an ethnic group of Hungarian origin and Roman Catholic faith living mostly in the Romanian region of Moldavia. In the section dedicated to foreign policy, the political career of the American diplomat Christopher Hill is under scrutiny. Another article sheds new light on the 2007-8 waste scandal of Naples. In the ’Re:censor’ section, Márk Szabó browses the previous issue of Commentaire, the French magazine founded by Raymond Aron and his peers in 1978. The 'Review' section discusses books on the Sovietisation of Hungary after 1945; Cardinal Mindszenty; the anti-romantic approach towards globalization; the reform of public administration in Hungary; as well as the return of Germans who were chased away after World War II. (Pleier Alexandra összeállítása. Készült a Tihanyi Alapítvány és a Kommentár közös programjának keretében.)

127

kommentar2009-1.qxd

2/18/09

10:24 AM

K

Page 128

O M M E N T Á R

•

2 0 0 9 | 1

Számunk munkatársai BARANYI MÁRTON (1987, Tata) az ELTE Társadalomtudományi Karának hallgatója BÉKÉS MÁRTON (1983, Szombathely) történész, az ELTE BTK doktorandusza BÖSZÖRMÉNYI NAGY GERGELY (1984, Budapest) külpolitikai elemzõ, a Nézõpont Intézet munkatársa FARKAS ANIKÓ (1987, Budapest) egyetemi hallgató, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar FAZEKAS JÁNOS (1981, Budapest) jogász FEJÉRDY ANDRÁS (1977, Budapest) egyháztörténész, az MTA Történettudományi Intézetének munkatársa FERKAI ANDRÁS (1953, Budapest) építészettörténész, az Iparmûvészeti Fõiskola Elméleti Intézetének igazgatója GRÓSZ ANDRÁS (1979, Budapest) történész-levéltáros, az ELTE Bölcsészettudományi Karának doktorandusza, a budaörsi dr. Riedl Ferenc Helytörténeti Gyûjtemény (Heimatmuseum) munkatársa HATOS PÁL (1971, Budapest) történész MOLNÁR ATTILA KÁROLY (1961, Kaposvár) eszmetörténész, PPKE Bölcsészettudományi Karának és az ELTE Társadalomtudományi Karának oktatója PAPP ISTVÁN (1979, Mezõtúr) történész-levéltáros, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa PROHÁSZKA LAJOS (1897–1963) filozófus L. SIMON LÁSZLÓ (1972, Székesfehérvár) író, szerkesztõ, a PPKE Bölcsészettudományi Karának oktatója SZABÓ MÁRK (1983, Pécs) PhD-hallgató, Budapesti Corvinus Egyetem SZENTPÉTERI MÁRTON (1973, Budapest) eszmetörténész, designkritikus, a Moholy-Nagy Mûvészeti Egyetem oktatója TULOK PÉTER (1976, Budapest) történész