A munka szervezete az árútermelő társadalomban

A munka szervezete az árútermelő társadalomban. — Első közlemény. — társadalom mai rendje — a fönnálló jogrend — a gazdasági élet egy bizonyos adott szervezésmódjával kapcsolatos. Ε gazdaságszervezet leginkább szembetűnő sajátsága, hogy keretében a termékek — szabály szerint — csere (vétel, eladás) útján jutnak el a fogj osztókhoz. A csere: kétoldalú szolgáltatás. Ahol a csere uralkodik, ott bárki, bárminő terméket vagy szolgáltatást szerez meg: nem ingyen jut hozzá (mint pl. valami adóhoz, járandósághoz vagy más egyoldalú szolgáltatáshoz), hanem kénytelen valami más terméket vagy szolgáltatást adni érte. Kapcsolatban a csere általános uralmával: a fönnálló társadalomban élő fogyasztó kevés olyan terméket fogyaszt el, mely az ő saját közreműködésével termelődött; hogy valaki saját munkájának termékét fogyasztaná, anélkül, hogy ez előbb cseretárggyá, árúvá alakult és forgalomba került volna: ez aránylag kevésszámú esetben fordul elő. Sőt vannak vállalkozók és munkások, kik olyan jószágok termelésén fáradoznak, amelyekből ők soha életükben semmit sem fognak elfogyasztani. A termelés nem oda irányul, hogy közvetlen, természetben való elfogyasztásra szolgáló jószágokat hozzon létre, hanem oda, hogy elcserélni, eladni való fogyasztási tárgyakat, vagyis árúkat állítson elő. A fönnálló társadalomban a termelés: árútermelés; a mai társadalmi gazdaság: cseregazdaság. A gazdasági élet e sajátos szervezete nyilván egybefügg annak rendjével és módjával, amely szerint a munkának a termeléshez szük-

2 séges szerveződése előáll. Végső instanciában bármely adott társadalmi rend egy bizonyos adott munkaszervezetet takar és a társadalmi rend valamely átalakulását mindig a termelő munka szervezésmódjának valamely változására lehet visszavezetni. Elég, ha e tekintben egy közismert tényre utalunk: az antik társadalomnak a rabszolgamunkával, a hűbéri társadalomnak a jobbágy munkával, s a modern társadalomnak a bérmunkával való kapcsolatára. Marx Károly óta magának az árútermelő társadalomnak két alakját különböztetjük meg: az egyszerű árútermelő társadalmat és a kapitalisztikus társadalmat. Ε kettőnek különbsége is szembeszökően azonos a munka szervezésmódjának különbségével; — míg az egyszerű árútermelésben minden termelő saját termelőeszközökkel rendelkezik és nem munkaerejét, hanem termékeit viszi piacra: addig a kapitalisztikus árútermelésben a termelő meg van fosztva termelőeszközeitől és mint bérmunkás, nem termékeit, hanem munkaerejét árulja. Ez a kutatás, melyhez most hozzáfogunk, kísérlet abban az irányban, hogy megállapítsa azon elveket, melyek alapján a modern kapitalisztikus társadalomban a munkának a termelés céljára való szerveződése előáll. Ha ezeket megismerjük: akkor megismerjük egyszersmind azon erőket is, melyek a társadalom mai alakját föntartják. A mai társadalomban a bérmunkás-termelők mellett igen sok olyan termelőt is találunk, aki saját termelőeszközeivel dolgozik és ezzel kapcsolatban nem munkaerőt, hanem munkaterméket visz a piacra. Sőt az utóbbiak száma a legtöbb civilizált országban egyenesen fölülmúlja a bérmunkások számát. Mégis föntartás nélkül kapitalisztikusnak szokták nevezni a mai gazdaságrendet; és tényleg el kell ismernünk, hogy a tőke vezet és uralkodik benne. Maguk az egyszerű árútermelők (kisiparosok, kisparasztok), kik a mai társadalomban élnek — bár épen nem hiányoznak közülök a teljesen önállóak — nagyobbára a tőkétől függő helyzetben vannak. Azonban minden bizonnyal hiányosan ismernők meg a kapitalisztikus társadalmat, ha kihagynók az egyszerű árútermelés sajátosságait. Ami már azért sem volna ajánlatos, mert a kapitalisztikus munkaszervezet sajátosságainak fölfogását is megnehezítené. A kapitalizmus: komplikáció az egyszerű árútermeléi» szervezetében; a komplikációt nem érthetjük meg, ha előbb nem ismerjük a szervezetet, melyben előállott. Egyelőre tehát — a követ kező lapokon — csak az egyszerű árútermelésről lesz szó. I. Egyszerű cseregazdasági munkaszervezet. Feladatunk abban áll, hogy az árútermelésnek, mint munkaszervezetnek, sajátosságait megállapítsuk. Legegyszerűbb módja lesz ennek,

3 ha előbb azokat a gazdaságszervezeteket vesszük szemügyre, amelyek az árútermelést nem ismerik, amelyek tehát csere kizárásával funkcionálnak. Milyen sajátságok jellemzik az ilyen közösségek munkaszervezetét? Nyilván olyanok, amelyek a cseregazdasági munkaszervezetből hiányzanak. Képzeljünk el valamely kommunisztikus társadalmat, például valamely ősi faluközösséget, mely a cserét nem ismeri, mely azonban e körülmény dacára bizonyos mértékben differenciált termelést folytat, amennyiben a tápszereken kívül egyebet is, például ruhákat, bútorokat és fegyvereket is termel.* Mindezen jószágokból a társadalom minden egyes tagja részesül és pedig ellenszolgáltatás nélkül, pusztán azon jogcímen, hogy ő a társadalomnak tagja. De mindezen jószágok nem kerülnek elő a levegőből, termelni kell őket, ez pedig munkába kerül. A munka azonban fáradságérzéssel jár, s a fáradság kellemetlen érzés; legyőzése energiát igényel. A fogyasztásra nem kell kényszeríteni senkit; a fogyasztás örömérzéssel jár, s az örömérzéseket mindenki keresi. Ellenben a kellemetlen érzéseket mindenki lehetőleg elkerülni igyekszik s ezért senki sem hajlandó arra, hogy dolgozzék, hacsak valamely ki nem elégített szükséglet nem háborgatja; hacsak az a kellemetlen érzés, melyet az illető szükséglet ki nem elégítése okoz, nem erősebb, mint az a kellemetlen érzés, mellyel a munka jár. Ily esetben az egyén hajlandó lesz arra, hogy magát a termelő munka fáradságának alávesse. Ám a szóban forgó társadalom jószágainak termelői: a földművesek, valamint a takácsok, fazekasok s egyéb iparosok közül egyetlen egyet sem bántanak ki nem elégített szükségletek, mert hiszen mindegyikük tagja a társadalomnak, s így — részes lévén a társadalom jószágaiban — biztosítva van az ő egyéni szükségleteinek kielégítése felől. Hogy mégis mindegyikük dolgozik és fárad az összesség jóvoltáért: ennek az az oka, hogy ellenkező esetben, mint dologtalan élősködők az egész társadalom erkölcsi megvetését vonnák magukra, ami oly kellemetlen volna nekik, hogy inkább dolgoznak, semhogy magukat * Kautsky Károly hoz fel egy könyvében az árútermelés sajátságainak könnyű megértetésére szolgáló példa gyanánt egy ilyen kommunista falut. Átvesszük tőle a magyarázat e módszerét az ő alkalmazott példájával együtt, megjegyezvén, hogy az ú. n. őskommunizmus a maga történelmi valóságában nem az itt szereplő, hanem egy egészen más, komplikáltabb és módosult alakban állott fönn. (V. ö. Felix Somló; Der Güterverkehr in der Urgesellschaft Bruxelles u. Leipzig, 1909. Konklúziói a Η. Sz. 1909 januári és februári számában magyarul is megjelentek.) Nekünk azonban a lehető legegyszerűbb példára van szükségünk, mely ezen a helyen nem szolgál egyébre, mint a fogalmak genetikus kifejtésére, történelmi realitásra való igény nélkül.

4 annak kitegyék. Tehát egyéni szükségleteiken kívül álló erkölcsi kényszerűség az, mely őket arra indítja, hogy magukat a munka fáradságának alávessék. Föltéve különben, hogy az erkölcsi eszközök a munkában való buzgalom föntartására nem elegendők: a kommunisztikus szervezetű társadalom nem kerülheti el, hogy ne alkalmazzon fizikai kényszerítő eszközöket a dologtalanok ellen, mert ha ezt elmulasztaná: saját fönmaradását veszélyeztetné. De arról is gondoskodnia kell az ilyen szervezetű társadalomnak, hogy egyesek a telhetetlenebbek közül ne markoljanak bele túlságosan a társadalom jószágaiba, megrövidítvén a többieket és békétlenséget támasztván a társadalom kebelében. Amennyiben a szokás ereje ilyen az esetekben az egyesek megfékezésére nem elegendő: a társadalom kénytelen a békesség érdekében gondoskodni a jószágok méltányos széjjelosztásáról s azok megbüntetéséről, kik a széjjelosztás szabályait áthágják. Rossz termések alkalmával, ínséges időkben, mikor nincs mindenki számára elegendő eleség s amikor nem arról van szó, ki mennyit élvezzen, hanem arról, hogy ki mennyit nélkülözzön: szinte lehetetlen, hogy a fogyasztási közösségben élő egyének között a jó egyetértés fönmaradjon. Mivel ilyen időszakok különösen primitív termelésmód mellett gyakoriak: előbb-utóbb minden kommunisztikus közösségben kialakul egy különálló társadalmi szerv, mely a termékek széjjelosztását tervszerűen végrehajtja és a dologtalanokat munkára kényszeríti. Ha azonban a széjjelosztás tervszerűen megy végbe: tervszerűen megy végbe a termelés is. Mert aki ismeri a társadalom tagjainak szükségleteit és — legalább nagyjából — a különféle szükségleti tárgyak termelésének lehetőségeit: azt is megmondhatja, hány ember kell ennek, hány ember kell amannak a szükségleti tárgynak termelésére. Ilyen társadalomban nem fordul elő, hogy ebből vagy amabból a jószágból többet termelnének, mint amennyi szükséges, de ha előfordulna: rögtön módosítanák a termelés beosztását, elvonva az illető termelőágból néhány munkást, kiket aztán más termelőágakba helyeznének át. Ha pl. valamely agronómiai javítás következtében több a kenyér, mint kellene: a község elvon néhány embert a földműveléstől és fegyverek vagy más iparcikkek készítésével bízza meg őket. Föltéve, hogy minden jószágból több volna, mint kellene: egyszerűen megrövidítenék az általános munkaidőt. Az előadottakkal rokon jelenségeket találunk minden gazdaságrendszerben, melyből a csere hiányzik, sőt valamely, a cserét nagy mértékben alkalmazó társadalom minden olyan alkotórészében, melynek határain belül a cserét kizáró viszonyok uralkodnak. Így az antik tár-

5 sadalmakban az egyes polgárok háztartásai (a háztartásba a termelő üzemeket is beleértvén) sok jószágot cseréltek ki egymás között, de a háztartáson belül, habár ez nem ritkán a rabszolgák tízezreit foglalta magában, hiányzott minden csereviszony. Az úr eltartotta a rabszolgát, mert egy ilyen értékes háziállatot nem hagyhatott éhen pusztulni; a rabszolga pedig biztos lévén szükségleteinek kielégítése felől, semmit sem dolgozott volna, ha nem kényszerítették volna külső erőszak által munkára. A termelés tervszerűségét is megtaláljuk minden antik háztartásban, mely, ha elég nagyterjedelmű volt, az élelmiszerektől kezdve úgyszólván a műipari termékekig majdnem mindent maga állított elő. Volt olyan gazdag római, ki csupán építéssel állandóan ötszáz kőműves-rabszolgát foglalkoztatott. A termelés tervszerűtlensége a társadalomban csak az egyes háztartások között volt észlelhető, a csereviszonnyal együtt, melyben ezek egymással szemben álltak. Amely ponton a csere megszűnt: ott elkezdődött a széjjelosztás kiszabottsága, a termelés tervszerűsége és a külső munkakényszer. A jobbágyviszony szintén nem volt csereviszony — személyi viszony volt ez, bizonyos hagyományszerű tartozásokkal és kötelezettségekkel. Ehhez képest a középkori nagybirtokon is megtaláljuk ugyanazon három sajátságot, melyekkel a kommunisztikus társadalomban vagy az antik háztartásban találkoztunk s amelyek általában mindenütt megvannak, ahol több egyént minden csereviszony kizárásával termelésre egyesülni látunk. Ε három tulajdonság elseje: a fogyasztásbeli közösség, mely a résztvevő egyének egyikét sem zárja ki a termékek élvezetéből. Ott, ahol az egyének száma nagyobb és a termelés differenciáltabb: az egyének (legfeljebb egy elenyésző kisebbség kivételével) nem saját tetszésük szerint, önkényesen kivett részt élveznek a termékekből, hanem annyit, amennyit széjjelosztás útján kapnak. Amennyiben a széjjelosztás tervszerű: személy szerint, vagy bizonyos személyi minőség szerint van megállapítva, ki mennyit kap ebből vagy amabból a termékből. A részt élvező egyén minden bizonnyal kötelezve van bizonyos munka szolgáltatására; de az egyén munkája és a termékből való részesedése között nincs közvetlen összefüggés; ha ugyan le is mondana a munkás az őreá eső részről: ez korántsem vonná maga után a munka kötelezettségétől való szabadulást. És fordítva: amennyiben valamely okból nem is dolgoznék: az összesség (vagy ennek személyesítője, pl. a rabszolgatartó úr vagy a földesúr) mégsem hagyná őt éhen pusztulni. Második sajátság: hogy — a munka és a termékből való részesedés között hiányozván a közvetlen kapcsolat — a munkást nem

6 egyéni szükségletei kényszerítik a dologra, hanem valamely erkölcsi vagy fizikai kényszerítő eszköz. Harmadik sajátság: hogy a széjjelosztással együtt a termelés is tervszerű; a termelés vezetője ismervén a kielégítendő szükségleteket, tudja, mennyit kell vagy lehet ebből vagy amabból a jószágból termelni. Ahol ez a három sajátság megvan: ott nincs csere, ott a cseregazdaság elemeit hiába keressük. Föntartjuk azonban, hogy a cseregazdasági szervezet nem zárja ki föltétlenül a termelés tervszerűségét; épen nem képtelenség egy olyan, az árútermelés alapján nyugvó gazdaságszervezet, melyben a társadalmi termelés tervszerűen, a szükségletek figyelembevételével, a termelőágak egymás között való arányának a szükségletekhez alkalmazkodó tudatos beosztásával megy végbe. Viszont tény, hogy ilyen cseregazdasági szervezetet a múltban nem ismerünk; a történelmi fejlődés azon módon, amint a munkakényszert s a személy szerint való jószágelosztást kiküszöbölte: megszüntette egyszersmind a termelés tervszerűségét. Ámde épen a legújabb idők jelenségei között találunk olyanokat, melyeket olybá kell vennünk, mint a tervszerűség csíráit az árútermelés szervezetében. Egyebek között a fogyasztószövetkezetek sikerei azt bizonyítják, hogy tisztán cseregazdasági alapon is lehetséges olyan termelés, mely tervszerűen alkalmazkodik a fogyasztás igényeihez és hogy ez a sajátság épen nem összeférhetlen az árútermeléssel. Az említett sajátság másik ketteje azonban — a személy szerint való jószágelosztás s a munkakényszer —ki nem egyenlíthető ellentétben áll az árútermeléssel. Úgy az egyik, mint a másik egyoldalú szolgáltatást föltételez, holott a csere: kétoldalú szolgáltatás. Cseregazdaság, árútermelés: azon munkaszervezet, melyben a dolgozó egyént csupán saját egyéni szükségletei kényszerítik munkára, s amelyben viszont a munkásnak senkitől sincs olyan követelni valója, melyet munkával meg nem szolgált. Lássuk most már, minő szervezeti különbségek vannak az ilyen társadalmak között. A cserét kizáró gazdaságszervezet mintájául szolgáljon a már előzőleg leírt kommunista község. (Mindaz, amit a kommunizmus szervezeti sajátosságairól mondunk: lényegtelen módosításokkal más olyan gazdaságszervezetekre is áll, melyeknek belső folyamatai csere kizárásával mennek végbe, tehát a rabszolgaszervezetre és a középkori nagybirtokra, ha ezekről nem is fogunk külön megemlékezni.) Cseregazdasági szervezet gyanánt képzeljünk el egy olyan árútermelő társadalmat, mely csupa önálló s egyszersmind bérmunkások nélkül dolgozó termelőből áll, kik árúikat természetben

7 cserélik ki egymással. Pénztől, kapitalizmustól eltekintünk: mi most a cseregazdaság elemi sajátságait akarjuk megismerni, s ez annál könynyebb, minél egyszerűbb és könnyebben áttekinthető viszonyok közé helyezkedünk. A fogyasztási közösségnek és a csereviszonynak van egy közös sajátsága is. Tegyük föl: a kommunista község minden egyes lakója részesül — egyszerű széjjelosztás útján — minden egyes fajta jószágból, melyet a község termelt, vagy megszerzett. De épúgy a csereviszonyban álló termelő egyének közül is mindegyik részesül — csere útján — minden egyes fajta jószágból, amelyet a csereviszonyban állók összessége termelt. Tehát a csere sem egyéb, mint széjjelosztás. De különbség a széjjelosztás e két alakja között, hogy míg a kommunista községben minden egyes termék széjjelosztását az összesség, vagy ennek nevében az elöljáróság intézi: a csereviszonyban álló termelők maguk végzik el a széjjelosztást, minden központi vezetés nélkül. A széjjelosztás folyamata egymástól elszigetelt csereesetekre bomlik. Két-két egyén összetalálkozik és cserél. Mindegyik kínál valamit és mindegyik kap érte valamit, de egyik sem fogad el cserébe a maga kínált árújáért olyan fajtájú és minőségű árút, amilyent nem használhat, vagy amilyen neki magának is van. Ahol csizmadiának csizmát kínálnak: ott aligha lesz vásár. A cserélő csak olyan árút fogad el cserébe, melynek minősége az ő kínált árújáétól eltér s emellett valamely ki nem elégített szükségletének fedezésére alkalmas. A cserének ebből a sajátságából (hogy t. i. a jószágok minősége körül forog) fölismerhetünk még egy másik különbséget a szóban forgó két fajta gazdaságszervezetben lefolyó széjjelosztás között. Ha a kommunista község valamely nagyobb széjjelosztást foganatosít: raktára kiürül, mert úgy adta oda a termékeket, hogy semmit sem kapott értük. Ha ellenben egy árútermelő bármilyen nagy vásárt csapott, habár az összes birtokában lévő termékeket széjjel is cserélte, azért kamarája még mindig tele van, csak fajta és minőség dolgában történtek benne változások. A fogyasztási közösségben lefolyó széjjel·osztás mennyiségbeli, ellenben a csereviszonyban álló termelők között csupán minőségbeli széjjelosztás van. Úgy látszik, mintha a csere kizárásával működő gazdaságszervezetekben, hol a széjjelosztás mennyiségbelileg történik, igen nagylelkű elbánásban részesülne az egyén. Mert lám, a közösség, vagy ennek vezetője ellenszolgáltatás nélkül adja neki oda azokat a jószágokat, melyeket szükségletei megkövetelnek. Ám az ilyen nagylelkűség épen nem esik nehezére az ilyen közösségnek, vagy vezetőségének, mert hiszen módjában áll, hogy az egyént, ha nem dolgoznék, munkára

8 kényszerítse. Az egyén nem független az összességtől s a dologra hívó parancsnak engedelmeskedni tartozik. Ellenben a cseregazdaság olyan termelők szerveződése, kik szabadok és függetlenek úgy egymástól, mint az összességtől. A csereviszonyban álló termelőknek nem áll módjukban, hogy egymást munkára kényszerítsék. Ehhez képest aztán nem is ad egyik a másiknak semmi olyan jószágot, ami neki munkájába került, hacsak nem kap érte egy másik jószágot, amelynek előteremtése hasonló munkába kerül, így cselekedvén, akárhány fajtájú és minőségű árút kap cserébe az ő saját termékeiért: ezeknek összessége nem kevesebb emberi fáradságot fog tartalmazni, mint amennyibe az ő saját, cserébe adott termékeinek előteremtése került. Ehhez képest azt a munkamennyiséget, amelyet teljesített: önmagáért, önmagának teljesítette. Munkájának terméke: az ő magántulajdona. Ha nem ez volna, akkor nem kívánhatna érte ellenszolgáltatást, akkor ellenszolgáltatás nélkül kellene odaadnia. Csere csak ott lehet, ahol magántulajdon van; a cserélő felek kölcsönösen magántulajdonosoknak — tehát egymástól függetleneknek, egymás irányában semmivel sem tartozóknak — ismerik el egymást. S az egyszerű árútermelés uralma alatt a cserélő felek tényleg ilyenek is. Mindegyik számára megvan, másoktól függetlenül, a termelés lehetősége; egyik sem szorul termelőeszközök dolgában a másikra. Mindegyik munkás egyszersmind tulajdonosa a termelőeszközöknek, melyeket használ. Ami természetes, mert a termelőeszközök is munka termékei, tehát csak a munkás tulajdonát alkothatják ott, ahol a munka egész terméke a munkásé. Az egyszerű árútermelés: olyan egymástól személy szerint független termelők társadalmának munkaszervezete, akik saját munkájuk gyümölcsét magántulajdon gyanánt bírják és egymás között nem személy, hanem tárgy szerint, termék-termék ellenében osztják széjjel. Mennyiségileg ki-ki önmaga számára termel s a termék csak minőlegesen kerül széjjelosztásra. A minőleges széjjeloszlás mértéke: a csereérték. Minden árúnak van valamely általánosan elfogadott csereértéke, amely meghatározza, milyen arányban cserélődjék ki egyéb árúkkal. A csereértéket, amint ez a már előadottakból következik, az egyszerű árútermelésben azon munka mennyisége szabályozza, melybe az illető árú termelése kerül. Ha egy átlagos ügyességű takács átlagos jóságú munkaeszközökkel 10 órai munka árán készít el 1 méter szövetet, egy átlag-csizmadia pedig 20 órai munkával 1 pár csizmát: akkor egy pár csizma általában 2 méter szövet ellenében cserélődik ki. (A nyersanyagtól egyszerűség

9 kedvéért eltekintünk.) Akadhat azonban olyan, az átlagnál ügyetlenebb, vagy rosszabb munkaeszközökkel dolgozó csizmadia, ki csak 30 órai munka árán képes 1 pár csizmát elkészíteni. Ám azért egy takács sem ad az ő csizmájáért kettő helyett három méter szövetet, mert hiszen talál untig elég csizmadiát, aki 2 méter szövetért is ad neki egy pár csizmát. Tehát valamely árú csereértékét nem a termeléséhez egyénileg szükséges munka szabja meg, hanem (ahogy Marx kifejezi) a társadalmilag szükséges munka. Valamint a nyelv, mely az egyének közlekedésére szolgál, nem egyéni fogalmakat fejez ki (melyek minden egyén agyában más képet öltenek), hanem társadalmilag átlagozott fogalmakat: azonképen a csereértékben is, abban a nyelvben, melyen az árutermelők egymással közlekednek, nem egyéni munkateljesítések, hanem társadalmilag átlagozott munkateljesítések jutnak kifejezésre. Az egyszerű árútermelés, mint említve volt: társadalmi munkaszervezet. Mit kell azonban társadalmi munkaszervezet alatt értenünk? A munka azon emberi tevékenység, mely természeti vagy értelmi akadályok legyőzése útján az emberi szükségletek kielégítésére irányul. Következőleg a társadalmi munka szervezése magában foglalja egyfelől a termelés lehetőségeinek, másfelől a társadalomban meglevő szükségleteknek számbavételét. A különböző fajta szükségletek erejének egymáshoz való viszonya szabja meg aztán, a dolgozók mely hányadrésze kell ennek, mely hányadrésze kell amannak a társadalmi szükségletnek kielégítésére. Mindez megtörténik az egyszerű árútermelésben, s általában az árútermelésben; csakhogy az egyszerű árútermelésnek azon kezdetleges alakjában, melyről most szó van, teljesen öntudatlan, tisztán automatikus módon. Ha nő az összesség átlagának valamely jószág iránt mutatkozó szükséglete: ez odavezet, hogy az illető jószág a csereforgalomban becsesebb lesz; csereértéke növekszik. Megnövekedett csereérték kellemes helyzetbe hozza az illető árúnak termelőit, kik addig, míg termékük csereértékének emelkedése tart: egy napi munkájuk termékét több, mint egy napi munkába kerülő árúkra tudják becserélni s így rendes munkajövedelmükön felül még egy bizonyos, munka nélkül nyert jövedelmet is élveznek. Az összesség a maga öntudatlan módján mintegy prémiumot fizet a társadalom szükségleténél kisebb mértékben űzött termelőág gyakorlóinak, amely prémium azután sok, előzőleg más termelőágaktól igénybevett egyént csábít a fokozott mértékben kívánt árú termelésére, mindaddig, míg az ezzel foglalkozók száma újból helyes arányba nem kerül a társadalom szükségletével, amikor aztán a csereérték sem lesz magasabb a termeléssel járó munkafáradságnál. Ellenkező esetben, ha sülyed a társadalom átlagának valamely jószág

10 iránt való szükséglete: ez a körülmény az illető jószág csereértékének sülyedésére s így oda fog vezetni, hogy bizonyos számú dolgozó elhagyja az illető termelőágat. Hasonló változásokat tapasztalhatunk, ha bizonyos jószágok termelése különös akadályok fölmerülése miatt nehezebbé vagy találmányok, termelő javítások következtében könnyebbé válik. Így szabályozódik az egyszerű cseregazdasági munkaszervezet, így alkalmazkodik a társadalom szükségleteihez azon egyszerű tény erejénél fogva, hogy minden egyén arra törekszik, hogy a lehető legkisebb munkateljesítmény által szükségleteinek lehető legtökéletesebb kielégítését érje el. Bármely jószág csereértéke végső okban az iránta mutatkozó szükségletből indul ki, a jószág használati értékéből. A fogyasztó az árút azért akarja megszerezni, azért hajlandó érte áldozatra, mert ki nem elégített szükséglete kívánja azt az árút. De természetes, hogy az az áldozat, melyet érte hozni hajlandó, nem lehet kisebb azon munkafáradság társadalmilag szükséges mennyiségénél, melybe az illető árú termelése kerül. Mert hiszen a munka: olyan emberi tevékenység, mely szükségletek kielégítésére irányul, s amely r ö g t ö n me g j e l e n o t t , a h o l k i n e m e l é g í t e t t s z ü k s é g l e t e k vannak és eltűnik onnét, ahol ilyenek nincsenek. Mindaddig, míg a munka követni képes a szükségletet (de csak addig), az árúk csereértéke — pillanatnyi ingadozásoktól eltekintve — nem térhet el az árúkban foglalt munkamennyiségtől. Az egyszerű árútermelésben, melyről szó van, ez az állandó állapot; egyszerű árútermelés a maga tisztaságában csak ott és addig létezhetik, a me d d i g é s a h o l a g a z d a s á g i l a g f o n t o s j ó s z á g o k — e l s ő sorban a tápszerek — szaporítása a szükségletet túlhaladó mértékben lehetséges, és nem ütközik munka által le nem győzhető természeti akadályokba. A csereérték tehát a használati értékből indul ki. Sohasem szabad azonban szem elől tévesztenünk, hogy bár egyazon árú használati értéke egyénenként váltakozhatik is: egyazon árú csereértéke egyazon árútermelésben, egyazon időpontban csak egyféle lehet. Mindaddig, míg az árútermelés egységes munkaszervezet: nem lehet benne többféle csereérték, mert egyazon árú termelői nem állhatnak az összességhez egyénenként különböző viszonyban. Képtelenség, hogy az árútermelő a maga árújának egyéni csereértéket szabjon és ezt érvényre is juttassa, mert nincs olyan cserélő fél, ki hajlandó volna az ő egyéni csereértékét respektálni mindaddig, míg másutt előnyösebben cserélhet. Látszólag a csere egyéni, elszigetelt aktus, voltaképen azonban nem egyéb, mint

11 a társadalmi termelés eredményének széjjelosztása. Ehhez képest valamennyi csereeset egymással kölcsönhatásban áll és átlagozódásra törekszik. A társadalmi munkaszervezet változásai, a különböző termelőágak egymáshoz való viszonyának módosulásai az árútermelő társadalomban minden bizonynyal nem oly kézzelfogható és világos lefolyásúak, mint a kommunisztikus gazdaságszervezetben. Emitt, ha a társadalom szükségletei módosulnak, vagy technikai javítások következtében újabb szükségletek kielégítése válik lehetővé: az összesség, illetőleg a vezetőség át fog helyezni megfelelő egyéneket az illető termelőágakba. Az összességnek módjában áll, hogy az egyénnek ne csupán azt írja elő, mennyi munkát végezzen, de azt is, hogy milyent, ami állandóan könnyűvé teszi a termelőágak olyan beosztását, mely a szükségletekkel összhangban áll. Ellenben az árútermelőt senki sem kényszeríti; sem arra, hogy mennyi munkát, sem arra, hogy milyen munkát végezzen. Ha keveset dolgozik: kevés terméket hoz létre. Munkára az ő saját szükségletei kényszerítik. Ámde az egyént az ő szükségletei csupán afelől tájékoztatják, mennyi munkát végezzen, ellenben homályosságban hagyják az iránt, hogy milyen munkát végezzen, milyen fajtájú és minőségű jószágot termeljen. Mert ha mennyiségről, értékről van szó: saját maga számára termel, mivelhogy az egyszerű árútermelésben nincs mennyiségbeli széjjelosztás. Mihelyt azonban minőségről van szó: az egyén megszűnt önmaga számára, saját szükségletei kielégítésére termelni, mert hiszen termékeit nem ő maga fogja elfogyasztani, legfeljebb, ha azoknak egy csekély részét. A csere: minőségbeli széjjelosztás, mely az árútermelés uralma alatt kiterjed az egész társadalomra. Képzeljük el, hogy egy csizmadia azon töprengene, vajon szükség van-e az ő munkájára, mint csizmadiamunkára és ne lásson-e inkább valami egyéb foglalkozás után? Saját szükségleteiből ezt nem tudná megállapítani, mert ő abból a sok pár csizmából, melyet évente készít, kettőt is alig fogyaszt el. Az ő szokott vásárlóinak szükségletéből sem, mert ezeknek módjukban áll, hogy őrajta kívül más csizmadiáktól is vásároljanak. Csak ha tudná, mennyi csizmára van szüksége az egész árútermelő társadalom összes csizmaviselő tagjainak, és hogy ezzel szemben hány csizmadia él a társadalomban, s ezek együttvéve több vagy kevesebb csizmát tudnak-e termelni, mint amennyi összesen kell: akkor tudná csak megmondani, hézagot pótol-e az ő munkája és nem volna-e jobb, ha más minőségű munkakörrel cserélné föl. Valósággal azonban az árútermelő társadalom szervezete már természettől fogva olyan, hogy a csizmadiát megkíméli az ilyenféle

12 töprengésektől. Ha több a csizmadia, mint amennyi a társadalom csizmaszükségletének kielégítéséhez szükséges: akkor minden egyes csizmadia azt fogja észrevenni, hogy csizmáin csak úgy képes túladni, ha nagyon erősen kínálgatja és azoknak szokott árából leenged. Aminek aztán az a következménye, hogy egy-egy csizmadia, bár egész esztendőn át szorgalmasan dolgozott, még sem kap évi munkájának termékeért annyi jószágot cserébe, mint valami más mesterember. Ilyenképen a csizmadia, mint általában az árútermelő, az ő saját szükségleteinek kielégítésén nem csupán azt érzi meg, ha a kelleténél kisebb mennyiségű munkát fejtett ki, de azt is, ha munkájának minősége nem alkalmazkodott kellőképen az egész társadalom szükségleteihez. Ha az egyén keveset dolgozik, s így keveset termel: erről csak ő maga tehet; arról azonban igazán nem tehet, hogy foglalkozásának minőségét nem tudta a társadalom összes szükségleteinek megfelelően megválasztani. Egy szegény csizmadiától nem lehet azt kívánni, hogy az egész társadalmi fogyasztás és termelés fölött áttekintése legyen, ám erre nemcsak ő nem képes, de úgyszólva senki sem az egész társadalom tagjai közül. Az árútermelés szervezete anarchikus szervezet. Hiányzik belőle minden olyan szerv, amelynek feladata a termelés, s a széjjelosztás egységes vezetése volna. Mennyileges tekintetben egy ilyen szerv teljesen fölösleges: az egyének saját szükségleteik kényszere alatt dolgoznak és mennyileges széjjelosztás nincs. Minőleges tekintetben már inkább elkelne egy ilyen szerv, ámbár bizonyos, hogy az egyszerű árútermelés keretében (és eddig még mindig csak ilyenről van szó) tőke és bérmunka híjján a termelés anarchiája nem okozhat számbavehető zavarokat. Mert igaz ugyan, hogy a társadalom munkaszervezetét semmiféle tudatos beavatkozás nem alkalmazza a módosuló termelőföltételekhez és szükségletekhez, csupán a csereérték ingadozásai mutatnak irányt: de épen ezért minden egyes árútermelő állandóan figyelemmel kíséri a csereértéket és idejekorán alkalmazkodik hozzá, mint valamely természeti törvényhez. „Az árútermelésben látszólag mindenki önmaga számára dolgozik, és annak rendje és módja, amint egyik ember a másiknak termékeihez hozzájut, látszólag nem munkájuk társadalmi jellegéből következik, hanem magának a terméknek sajátosságaiból. A látszat nem azt mutatja, hogy a (csereviszonyban álló) fazekas és földműves egymásért dolgoznak, vagyis hogy a fazekasmunka és a földművelés az összesség számára szükséges munkanemek, hanem azt, hogy a fazekakban és a föld termékeiben misztikus tulajdonságok lakoznak, melyek bizonyos körülmények között kicserélődé-

13 süket hozzák létre. Az árútermelés uralma alatt a személyeknek azon egymáshoz való viszonya, melyeket a munka társadalmi jellege hoz magával, tárgyak, t. i. termékek, egymáshoz való viszonyának látszik. Mindaddig, míg a termelés közvetlenül társadalmi termelés volt, a társadalom intézte és vezette, s ehhez képest a termelők egymáshoz való viszonya világos volt és félre nem ismerhető. Mihelyt azonban a munkák magánmunkákká váltak, melyeket a termelők egymástól függetlenül végeztek, mihelyt ezáltal a termelés tervszerűtlenné vált, a termelők egymáshoz való viszonya is a termékek egymáshoz való viszonya gyanánt kezdett mutatkozni. Ettől kezdve a termelők egymáshoz való viszonyának meghatározása nem állott többé a termelők hatalmában; ez a viszony az emberek akaratától függetlenül fejlődött; a társadalmi hatalmak az emberek feje fölé nőttek . . .”* Szóval az árútermelés imént leírt alakjának, mint társadalmi munkaszervezetnek jelentékeny hiányossága van, mely azonban, mint említve volt, nem szükségszerű tartozéka az egyszerű árutermelésnek, s ennek magasabbrendű szövetkezeti fejlődésével ki is küszöbölődik. Tőle eltekintve az egyszerű árútermelést oly szervezet gyanánt ismertük meg, melyben a munkás az ő munkájának teljes gyümölcsét élvezi, olyan alakban, amilyenben neki tetszik, s emellett tökéletes gazdasági szabadságot élvez; munkára csupán saját szükségletei kényszerítik, de ezek aztán teljes erejükkel. Ezek nagyon előnyös sajátságok; azon társadalmi szervezet, melyben érvényre jutnak, alkalmas arra, hogy minden egyént erőinek, képességeinek legjobb kifejtésére ösztönözzön, s egyszersmind az adott termelőmód mellett elérhető legnagyobb életöröm befogadására képesítsen. A modern civilizált társadalom szervezete: árútermelés. De az egyszerű árútermelés sajátságai közül épen azokat, melyek a dolgozó egyén jólétét és szabadságát foglalják magukban, hiába keressük benne. Csak kevés számú esetben tapasztalhatjuk, hogy a dolgozók munkájuk teljes termékét élveznék; a szabály az, hogy a termék egy jelentékeny részét elveszik tőlük; a termék rendszerint nem a munkásnak, hanem egy más, nem dolgozó egyénnek tulajdonát alkotja. Tapasztaljuk egyszersmind a dolgozó emberek szabadságának sok mindenféle megnyirbálását részint önkény, részint korrupció útján. Mindezek a jelenségek azzal a már említett ténnyel függnek össze, hogy a mai társadalomban nem az egyszerű, hanem a kapitalisztikus árútermelés uralkodik. * Karl Kautsky: Karl Marx ökonomische Lehren. Stuttgart, 1904.13/14 l.

14

II. Pénz és tőke. Mielőtt a kapitalisztikus munkaszervezetre térnénk: tisztáznunk kell néhány közbeeső fogalmat. A csere: minőleges széjjelosztás. Mivel azonban e széjjelosztást nem valamely központi szerv hajtja végre, hanem egymástól elszigetelt, csupán két egyénre kiterjeszkedő csereesetekben foly le: végbemenetele sok nehézséggel és súrlódással van egybekötve. Az egyén csak egyféle jószágot termel, holott sok különfélét fogyaszt, tehát sok ezeket termelő egyénnel kell érintkezésbe lépnie. Ezek között bajos azokat megtalálnia, kiknek épen az ő termékére van szükségük. És ha már talált egyet-egyet: sokszor még így sem jöhet létre a csere, mert a kicserélendő tárgyak egyenlőtlen munkamennyiségeket tartalmaznak és olyanok, hogy egyiket sem lehet kár nélkül széjjeldarabolni. Ezeken a nehézségeken a pénz segít. A pénz: olyan árú, amelynek csupán mennyisége van, minősége nincs. Mivel nincs minősége: mindenki elfogadja. Mivel pedig mennyisége van, bármilyen árúval ki lehet cserélni, leszámolván az árúért annyi pénzdarabot, amennyinek összege az árúval egyenlő munkamennyiséget tartalmaz. Hogy a pénznek mennyisége van: ezt úgy értsük, hogy minden darabjának termelése bizonyos munkába került, épúgy, mint bármely más árú termelése. Hogy azonban minősége nincs: ezt nem úgy kell érteni, mintha a pénz gyanánt szolgáló árú semmiféle, a társadalomban meglevő szükséglet kielégítésére alkalmas nem volna. Sőt egy ilyen tárgyat (pl. valamely nemesfém-fedezet és kényszerárfolyam nélkül való papírjegyet) egyáltalán senki sem fogadna el pénz gyanánt. Csak olyan árút fogad el mindenki pénz gyanánt, mely egyszersmind valamely szükséglet kielégítésére alkalmas s ilyen célra állandóan keresik is, továbbá emellett valóban annyi munkába kerül a termelése, amennyi értéket reprezentál. Ámde a csereforgalom eltekint a pénz gyanánt szolgáló árú (pl. nemesfém) sajátos használati értékétől; a cserélő nem azért fogadja el, hogy használja, hanem hogy tovább adja más árúk ellenében. A pénz tehát a minőség nélkül való társadalmi átlagmunka, átlagosan kiadott emberi fáradság megtestesülése. A pénz által közvetített csereforgalomban a cserélők pénzben fejezik ki azon viszonyt, melyben árúik kicserélésre kerülnek. Az árúknak áruk van; ár: azon pénzösszeg, melyet az árúért kérnek vagy adnak s amely, noha majdnem sohasem egyenlő a csereértékkel: állandóan a csereérték körül ingadozik és többé-kevésbbé mindig megközelíti azt.

15 A pénz föllépésével a csereaktus két részre oszlik: eladásra és vételre. Az egyszerű árútermelő eladja árúját pénzért s a kapott pénzen vesz ismét olyan árúkat, melyek szükségleteinek kielégítésére kellenek. A pénz maga csak mint csereeszköz érdekli őt, mely a termeléstől a fogyasztáshoz vezető utat megrövidíti. Az egyszerű árútermelőnek a csereforgalomban való szerepe a termeléssel — illetve a termelt árúval — kezdődik, s a fogyasztással, illetve a fogyasztás céljára vásárolt árúval befejeződik. Ha az árút A-val, a pénzt P-vel jelöljük, az egyszerű árútermelés cserefolyamatát: Á — Ρ — Á képlet fejezi ki. A pénz csak eszköz a cseréhez, csak szolgája, nem pedig ura a dolgozó egyénnek. Mivel azonban a pénzt könnyen félre lehet rakni és bármikor be lehet váltani tetszés szerint való árúkra: a pénzforgalom terjeszkedésével kifejlődik egyfelől a takarékosság, másfelől a pénzszerzésre való törekvés. Hovatovább akadnak olyan egyének, kik magát a pénzt igyekeznek pénzszerzésre fölhasználni. Amennyiben ez megtörténik: az árúforgalomban a cserefolyamatnak egy egészen új, a fönt leírttól lényegesen különböző típusa jelen meg. A pénz tulajdonosa, ki pénzével pénzt akar szerezni, akit közönségesen kapitalistának neveznek, megvesz bizonyos mennyiséget valamely árúból. Ha az egyszerű árútermelő árút vásárol: azért teszi, hogy amit vett, használja és elfogyassza. Őt tehát a vételnél az árú használati értéke érdekli. A kapitalista azonban azért veszi az árút, hogy ismét eladja. Õt tehát közvetlenül csak az árú csereértéke érdekli; a használati érték csak annyiban, hogy olyan árún, amelynek nincs használati értéke, nem tudna túladni. Pénzért árút vesz s az árút ismét pénzzé teszi. Ez a cserefolyamat tehát a pénzből indul ki s a pénzbe tér vissza. Képlete:

Ρ — Á — P. Ez tehát épen fordítottja az egyszerű cserefolyamat A — Ρ — A képletének. A lényeges különbség azonban, mely a kettőt egymástól elválasztja, a következőkben áll. Az egyszerű cserefolyamat árúból indul ki és árúba tér vissza. A termelt és eladott árú azonban minőségileg különbözik a fogyasztás céljára bevásárolt árútól. A cserefolyamat hajtóerejét a két árú minőleges különbsége, egymástól eltérő használati értéke adja. A kapitalisztikus cserefolyamat pénzből indul ki és pénzbe tér vissza. A pénznek azonban, tudjuk, nincs minősége, csak mennyisége. Ehhez képest a kapitalistát nem vezetheti az a cél, hogy egy bizonyos használati értéket, ami nem kell neki, egy más, megkívánt használati

16 értékre fölváltson. Ha egy árúkészletért kiadott száz aranyat, s a készletet eladván, visszakapta a száz aranyat: ezzel semmi olyan eredményt el nem ért, amiért adnia-vennie érdemes lett volna, hacsak a vétel és eladás már magában nem okozott neki élvezetet. Ilyenforma viszonyok között nem volna érdemes kapitalistának lenni. Csak azon esetben ad ki a kapitalista valamely árúkészletért 100 aranyat, ha kilátása van rá, hogy az illető árút a vételárnál drágábban, például 110 aranyért adhatja el. A kapitalisztikus cserefolyamat hajtóerejét tehát nem a használati érték, hanem a csereérték, illetőleg ennek mennyiségbeli változása adja meg. A fenti példában szereplő 100 arany: tőke, vagyis új érték szerzése végett forgatott értékmennyiség. A 10 arany, melylyel megszaporodott: nyereség. Ha az utóbbit p-vel jelöljük, a kapitalisztikus cserefolyamat képlete a következőképen alakul:

Ρ — Á — Ρ + p. Mikép volt azonban lehetséges, hogy a pénz az adásvétel folyamán megszaporodott? Ez csak úgy történhetett, hogy a kapitalista az árút értéken alul vette, és értékével egyenlő áron adta el, vagy pedig úgy, hogy értékével egyenlő áron vette és értékén felül adta el.* Tegyük föl, hogy értékén alul vette. Hogy ment ez végbe? Az árú termelése ugyanannyi munkába került, mint 110 aranyérem termelése. A kapitalista azonban csak 100 aranyérmet adott az árúért. Mikor ezen az áron megkapta az árút: birtokába jutott — minden ellenszolgáltatás nélkül — akkora munkamennyiségnek, amennyi 10 aranyéremben testesül meg. Aki az árút termelte: ezt a munkát nem önmagáért végezte, hanem a kapitalistáért. Az árú 1/11 részét odaadta a kapitalistának, anélkül, hogy bármilyen más, hasonló munka árán termelt árút kapott volna érte. Tehát itt — a termék 1/11 részének erejéig— nem minőleges, hanem mennyileges széjjelosztás történt, nem kétoldalú, hanem egyoldalú szolgáltatás. Hasonló az eset, ha a kapitalista teljes értékében fizette meg ugyan az árút (mely ezen másik föltevés szerint 100 aranyat ér), de értékén fölül adta el. Ebben az esetben az árú megvásárlója adott a kapitalistának, ellenszolgáltatás nélkül, 10 aranyéremben foglalt munkamennyiséget. Tehát a kapitalisztikus cserefolyamat nem tisztán minőleges, hanem részben mennyileges széjjelosztás. S ehhez képest nem tiszta cserefolyamat. Mert a csere fogalma egyenlő csereértékű

* A mit a pénzről és a tőkéről idáig mondtunk, mint az olvasó bizonynyal látja, teljesen marxi gondolat.

17 jószágok tisztán minőleges széjjelosztásál tartalmazza. Tiszta cserefolyamatnak csupán az egyszerű cserefolyamatot lehet tekinteni. * Ha tehát előbb különösnek találtuk, hogy egy árútermelő szervezetben, amilyen a modern társadalom, a dolgozóktól a munkatermék egy részét ellenszolgáltatás nélkül el lehessen venni: most már megérthetjük, hogy ez a kapitalisztikus cserefolyamat segítségével kényelmesen megtörténhetik. Tényleg, a modern társadalom csereforgalmának túlnyomó része kapitalisztikus cserefolyamatok útján bonyolódik le. Vannak ezek között a kapitalisztikus (P — A—Ρ + p) cserefolyatok között olyanok, melyekben a nyereség az eladás alkalmával képződik, amennyiben a kapitalista értéken fölül fizetteti meg a vevővel az árút. Vannak ismét olyanok, melyekben már a vétel megtörténtével készen áll a nyereség, amennyiben a kapitalista értéken alul vásárolja az árút. Az utóbbiaknak legsajátosabb és épen a kifejlett modern kapitalizmust jellemző alakját látjuk akkor, midőn a termelő mint bérmunkás, az árút, mely a kapitalistáé lesz, a kapitalista gyártelepén vagy gazdaságában, a kapitalista tulajdonát alkotó munkaeszközökkel termeli. Az így készülő árú már a termelés pillanatában a tőkés tulajdonát alkotja, ki a munkástól nem is az árút veszi meg, hanem már az árú készítéséhez szükséges munkaerőt, melyet persze a termelt árú értékén alul fizet meg. Az ilyen munkáltató kapitalista nyeresége nem megfizetetlen csereértékből, hanem megfizetetlen eleven munkából áll, amely utóbbi persze a kapitalista termelő telepén csereértékké válik. Vannak végül olyan kapitalisztikus cserefolyamatok, melyekben a nyereség egy része a vétel, másik része az eladás alkalmával képződik, mikor tehát a kapitalista az árút olcsóbban szerezte és drágábban adta el a benne levő munka mennyiségénél. Tudjuk azonban, hogy a csere nem kényszerű széjjelosztás. Ak valamely csereügyletbe nem akar belemenni: egyszerűen otthagyja az ajánlattevőt, Miért van mégis, hogy a modern árú termelő társadalom dolgozó rétegei, a kapitalisztikus csereügyletek passzív résztvevői nem vonják ki magukat ezekből a rájuk nézve igen nagy mértékben hátrányos ügyletekből? Mert nyilvánvaló, hogy a kapitalisztikus cserefolyamathoz kettő kell: a kapitalista, aki drágán adja el, amit olcsón vett, és a másik fél, aki hajlandó az árút értékén alul odaadni vagy értékén fölül megfizetni. Ahol ilyen egyének nincsenek: ott a kapitalisztikus cserefolyamat hajtóereje, a nyereség is hiányzik. Bizonyos továbbá, hogy az emberek milliói nem a maguk jószán* Oppenheimer Franz az egyszerű Wirtschaft-nak nevezi.

árútermelést helyes érzékkel reine

18 tából vállalják az olcsón eladó és drágán fizető fél szerepét. Itt valami kényszerítő eszköz működik, melynek forrását azonban hiába keresnénk a pénzforgalom kifejlődésében, s a takarékosságban, mely tőkék fölhalmozódására vezet. A tőke fölhalmozása egymagában még nem kényszeríti az embereket arra, hogy a fölhalmozónak olcsón adjanak el és drágán vegyenek tőle. Mi a tőke? A csereérték egy adott tömege, mely hol pénz, hol árúk alakját ölti fel, aszerint, amint forgásának egyik vagy másik fázisához jutott. A pénz azonban maga is árú lévén: a tőke anyagát voltaképen árútömegek alkotják. Gondolatnak is képtelenség, hogy az esetben, ha különben meg volna a szabad termelésnek és árusításnak minden föltétele: az emberek millióit pusztán bizonyos árútömegek fölhalmozása által szolgaságra lehessen kényszeríteni. Az árútermelés csupán formai lehetőségét adja meg a kapitalizmusnak. Hogy ez a forma testet öltsön, s az egész társadalom fölött uralomra jusson: ehhez egy legyőzhetetlen erejű, kényszerítő hatalom szükséges. Ez a kényszerítő hatalom: a tápszerekben való szükség.

Dániel Arnold. (Második és befejező közlemény a következő számban.)

A jövedelmek harca. * harc az egyidejűleg létező jövedelmek közt folyik, akár azonosak, akár különbözők azok technikai alap, alak, jelleg vagy fokozat tekintetében. Mindenek előtt ahol megvan a nem társult munka alapján álló jövedelem, ott a kényszerűségből társult munkán nyugvó jövedelem küzd ellene. Másrészt, ahol együtt van meg a meghatározott jövedelem a határozatlan jövedelemmel, a kettő között dühös harc támad s ez elnyomó elsőbbséget biztosít az egyiknek, de a másikat még se szoríthatja le a harctérről.** Sőt mi több: bizonyos meghatározott természetű jövedelem korlátain belül is folyhat harc ugyanazon vagy különböző jellegű, ugyanazon vagy különböző fokozatú jövedelmek között. A jövedelem különböző jellegei és fokozatai örökös harcban állanak, ami érdekes hullámzásokat szült, melyekre alább fogunk rávilágítani. De még az egyenlő jellegű vagy azonos fokozatú jövedelmek is harcba kerülhetnek egymással, mihelyt mennyiségi eltérést mutatnak (az ugyanazon fokozatú egyéni jövedelmek pedig mennyiségileg különbözhetnek) s ez az eltérés eléggé tekintélyes arra, hogy megadja az összetűzésnek, vagy az egyik győzelmének lehetőségét a másikon. Amiből nyilvánvaló, hogy a jövedelmek közti harc épen nem osztályharc, mert nyilatkozik a határozatlan jövedelemben is, amely pedig kizárja a társadalmi osztályok különbözőségét, vagy az egyenlő jellegű és egyenlő fokozatú jövedelmek birtokosai, vagyis olyanok közt is, akik (ha a társadalom osztályokra tagolt) * Ε tanulmány egyik fejezete a nagynevű szerző legújabb munkájának (La Sintesi Economica, Torino, 1909. Fratelli Bocca), melynek megjelenését már jeleztük s melynek beható ismertetésére még visszatérünk. ** Tudni kell, hogy Loria megkülönbözteti e két kategóriát: a reddito distinto (meghatározott jövedelem), melynél a munka és a termelési eszközök jövedelme külön szervek vagy személyek kezébe jut; a reddito indistinto (határozatlan jövedelem), melynél a munka jövedelme nem válik el e termelési eszközök jövedelméből. A szerk.

20 ugyanazon társadalmi osztályba vagy alosztályba tartoznak.* Ez a harc, nagyobb általánosságban, egyetemes tünemény, melyet a több egyéni, ámbár nem is differenciált jövedelem egyszerű ténye teremt meg. A jövedelmek harca, mely a gazdasági súrlódások csöndes színterén kezdődik, gyakran politikai harccá fajul. De, még ha tisztán a gazdasági térre szorítkozik is, mindig vegyül bele valami politikai elem, mert az egyes jövedelmek fölhasználják a hatalom fegyverét, hogy ellenfeleiket letörhessék. Mindamellett, ha a jövedelmek küzdelmét csakis szorosan vett gazdasági jelenségeiknek korlátai közt vizsgáljuk, azonnal rájövünk, hogy ennek a küzdelemnek két, lényegileg különböző nyilvánulása van. Megtörténhetik ugyanis, hogy a jövedelem, midőn versenytársaival küzd, támogatja azokat a természetes okokat, melyek előnyt biztosítanak neki, hogy aztán később, ezeknek rovására, növelje tulajdon felsőbbségét. Ez történik, például, mikor a földtulajdonosok, új műveletlen területeket foglalnak, vagy ellenzik a mezőgazdasági termelést tökéletesítő újításokat vagy rövid bérleteket kötnek oly célból, hogy a földjáradékot a tőkenyereség rovására fokozzák; vagy mikor a tőke jutalmakkal, vagy más módon, elősegíti a külföldi, olcsó gabona behozatalát, vagy a föld eladását, vagy az olcsó kölcsönt a bérlőknek; vagy midőn a nagyobb jövedelmek olcsó kölcsönöket követelnek a nagyipar számára, vagy szövetkeznek, hogy olcsó áron vásárolhassák a nyers anyagot vagy a gépeket. Megtörténhetik azonban az is, hogy a jövedelem nem szorítkozik csupán arra, hogy a saját elsőbbségének természetes föltételeteit ápolja, hanem mesterséges és önkényes eszközökkel szerez oly elsőbbséget, amely természetszerűen nem járna neki. Ez történik, például, mikor néhány eladó arra szövetkezik, hogy rendellenes árakat erőszakoljon tulajdon árúinak vevőire, vagy midőn néhány termelő, rendszerint a kevésbbé versenyképesek vagy természetszerűen kevésbbé előnyös helyzetben levők, védvámok vagy jutalmak segítségével megszerzik a nemzeti vagy külföldi piac egyedárúságát, vagy tiltott mesterkedésekkel az állami szállítások monopóliumát, vagy a vasúttársaságoktól kedvezményes díjtételeket kapnak. És érthető, „hogy ebben a második esetben a jövedelmek küzdelme hevesebb, vagy bonyolultabb fegyvereket követel. Végre, elvontan is lehetne különbséget tenni a jövedelmek küzdelme közt, aszerint, amint arra szorítkozik, hogy meggátolja az egyéni jövedelem csökkenését, vagy ellenkezőleg, ennek növelésére törekszik. A gyakorlatban azonban nehéz ez a megkülönböztetés; mert, akárhogyan kezdődött is az egyéni jövedelem csökkenésének meggátlását célzó küzdelem, ez mindig átcsap a jövedelem növelésére. De, ha figyelmen kívül hagyjuk ezeket a megkülönböztetéseket s ha legváltozatosabb folyamataiban vizsgáljuk a jövedelmek közti harcot, megállapíthatjuk, hogy e küzdelemnek három módszere van, melyek világosan megkülönböztethetők, noha néha társulhatnak is és ezek: az erőszak, a csalás és a monopólium. a) Az erőszak. Az első módszer nyilatkozik, valahányszor a jövedelem erőszakkal támad egy másik, versenyző jövedelemre, oly, * Halperine: Des luttes sociales, Annales de l'Inst. Int. de Sociologie 1907. 252, 254.

21 célból, hogy részben vagy egészben annektálja azt. A küzdelemnek ez a módja kifejeződik a határozotlan jövedelem korlátain belül is és könnyű példákkal bizonyítani. Így Oroszországban, még kevés évvel ezelőtt is, gyakori volt a küzdelem a közbirtokosság tehetősebb és kevésbbé tehetős tagjai között; ez utóbbiak ugyanis sürgetik a közös birtok újra fölosztását, míg az előbbiek, akik nagyobb területeket birtokolnak, minden erejükkel ellenzik ezt. A küzdelmet néha az akadémikus tornák vagy a jogászi furfang vértelen arénáján vívják; de nem ritkán átharapózik érezhetőbb térre is, például, hogy a földetlen közbirtokosok megtagadják a községi adó fizetését, sőt fegyveres összetűzésekké is fajulhat, melyeket a papság és a kereszt közbejöttével is csak nehezen lehet lecsillapítani.* Hasonló tünetekkel találkozunk Bajorországban 1793/4-ben, 1803/4-ben és később is, akár azért, mert a nagyobb birtokosok ellenzik a közbirtok egyenlő felosztását, akár azért, mert, miután a közbirtok már fölosztatott, követelik, hogy szűnjék meg a községi legelők használati joga, vagy mert, ellenkezőleg, miután már a közösségből kiváltak, követelik, hogy barmaikat a közlegelőn legeltethessék.** Érthető azonban, hogy az erőszakot sokkal gyakrabban és érezhetőbben gyakorolják a meghatározott jövedelem korlátain belül. A lopást már Aristoteles is*** a vagyonszerzés természetes módja közé sorozza s a kezdetleges római jog is úgy tekinti, mint a polgári s nem a büntető-jogba tartozó tényt; s nem is állítható, hogy a görögök és rómaiak mérsékelten éltek ezekkel a jogi kedvezményekkel. De a jövedelmek erőszakos harca a feudális jövedelem keretében éri el kiterjedésének és hatékonyságának tetőfokát, mikor a lovagok a rendszeresen szervezett zsarolások egész sorozatának segítségével igyekszenek kiegészíteni tulajdon jövedelmüket, akár lovag-vetélytársaik, akár a városok kereskedői és polgárai ellen követik el e zsarolásokat, ismeretesek ama címeres fosztogatók viselt dolgai, akiket Rabelais gentilshommes vagy gentuehommes néven említ, s akik barbár rablásokra szállnak le tornyos kastélyaikból. S ezek ugyancsak gyümölcsözők lehetnek, ha Aimergot, Alverniában, 20.000 forint jövedelmet szerezhetett velük. De ez még nem minden; mert a bárók, mikor már megfélemlítették az országot, in pactis teszik az egész körülfekvő vidéket s önkényes adót vetnek ki valamennyi polgárra és munkásra. Mások ismét arra az ép oly haszonhajtó és teljesen jogosnak tartott mesterségre vetemednek, hogy a hajókat zátonyra, sziklára csalják s így megkaparíthassák a rakományát. Végre, az örökös harcok a hűbérek és városok, a papság és nemesség s maguk az egyes hűbéresek közt is, melyek vérrel és tűzzel árasztják el ezt a viharos korszakot, ugyancsak megannyi jelenségei a jövedelmek erőszakos harcának, mely ebben a korszakban kegyetlenebb és emlékezetesebb magyarázatot talál. † * Collezione di ricerche economiche sulla Russia. Moszkva, 1892. 49,52 stb. ** Wiesmüller: Geschichte der Teilung der Gemeindeländereien in Bayern. Stuttgart, 1904. 41, 59—60, 71—72 stb. *** Ethika, V. könyv, II. fej. † Bonnemére, Histoire de la Jacquerie. Paris, 1871. 48; Inama-Sternegg, Deutsche Wirtschaftsgeschichte: II. köt. Lipcse, 1891. 169—70.; Lamprecht,

22 A meghatározott jövedelemnek még fejlettebb vagy modern formájában is fegyver élére kerül néha a jövedelmek harca. Még a magánosok se átallják a tettlegesség terére lépni, hogy másnak rovására növeljék tulajdon jövedelmüket; példák erre a pásztorok és földművesek fegyveres villongása Szárdiniában, vagy Rockefeller kalóztámadása a csöves vasút ellen, melyet az United States Pipes Lines Company építtetett a nyers petróleum szállítására. De különben mi egyéb a háború, mint eszköz az egy nemzetbeliek jövedelmének növelésére a más nemzetbeliek rovására? A modern korban azonban az erőszakot rendszerint nem annyira fegyverrel, mint inkább a törvények erejével alkalmazzák; mert a hatalmasabb jövedelem-élvezők ezt az előnyüket használják föl arra, hogy oly törvényeket alkottassanak, melyek a velük versenyző jövedelem-élvezők rovására gazdagítják őket. Így Angliában, 1650-től 1750-ig, a földtulajdonosok, akiket a gabona értékcsökkenése s a kamatláb emelkedése nyomott, ez utóbbinak csökkentésére vezető törvényekért harcolt; míg a tőkések, akiket az ökonomisták támogattak, küzdöttek ezen mozgalom ellen. Az 1760-ra következő korszakban ellenben, a tőkések, kiket a gabona magas ára és a magas földjáradék károsított, ezeknek csökkentésére vezető törvényeket követeltek.* Az Egyesült-Államokban, valahányszor a népesség növekedésének megfelelően kitolják a termelés határait, a kölcsönösen szövetkezett gazdák, mivel fenyegetve látják üzletüket a gabona értékének váratlan csökkenése által, ami az új, ki nem merült földek művelésének természetes következése, még ma is avval igyekezneksegíteni magukon, hogy törvényt akarnak hozatni a pénz devalvációjáról; amiből küzdelem támadt az adós jövedelmek és a hitelező jövedelmek között, s ez a törvényes erőszak fegyvereivel folyik.** Végül, valahányszor az iparosok jogtalan kedvezményekhez jutnak, akár vámok, akár állami kedvezmények révén, tényleg mindig a jövedelmeknek egy sui generis küzdelmével állunk szemben, mely az erőszak, vagy az evvel párosult monopólium összetett alapján folyik.*** b) A csalás. Az említett módok másodika, a csalás, a határozatlan jövedelemben is nyilatkozhatik; példák erre az ipartestületek, amelyek nem ritkán igyekszenek csalárd eszközökkel meggazdagodni Deutsche Geschichte, 2. kiad., Berlin, 1894. V. I. 79 s köv.; Nitsch: Geschichte des deutschen Volkes. Lipcse, 1883. I, 170 s köv. Π, 8 s köv. Franciaországban a magán-villongásokat IX. Lajos és IV. Fülöp mérsékli, VI. Károly elnyomja; Angliában megritkulnak a normann hódítás után. — (Westermarck Origin and development of the moral ideas. London, 1906. 357). — De a jövedelmek küzdelmének hanyatlását, ha látszólag a fejedelem munkájának az eredménye is, a valóságban a jövedelem-élvezők számának s a jövedelem összmennyiségének csökkenése okozta, ami a küzdelem természetes gyümölcse s fokonként megfosztja táplálékától. * Marx: Mehrwerttheorien, I, 18 s köv. ** Lásd Wildman roppant érdekes könyvét: Money inflation in the United States. New-York, 1905. 205 s köv. *** „A felsőbb osztály lényegileg és kiváltképen zsákmányoló osztály”. Veblen: Theory of the leisure class. New-York, 1899. 233, 241 s köv.

23 a velük versenyző testületek vagy jövedelmek rovására. De különös hatékonysággal fejlődik ki a meghatározott jövedelemben s legkivált a rabszolga-jövedelemben, ahol a kizsákmányolás rendszeres módjának magaslatára emelkedik.* Amikor is említésre méltó, hogy míg rendesen azt állítják, hogy a gazdagok osztálya a zsákmányoló állapotból a csaló állapot felé fejlődik, vagy általánosabban: a fejlődés az erőszakos bűntevéstől a csalárd bűntevés felé az egyetemes törvény méltóságáig emelkedik, addig a jövedelmek harca, evvel szemben, épen ellenkező átmenetet mutat; mert a jövedelmek harcának uralkodó módszere, mely a rabszolga-közgazdaságban a csalás, az erre következő jobbágy-közgazdaságban az erőszak lesz. Ennek az első pillanatra meglepő fejlődésnek az oka pedig egyszerűen az, hogy a rabszolgaközgazdaságban a jövedelem, miután nincs meg a politikai főhatalma, nem küzdhet fegyveres erővel a versenyző jövedelmek ellen s ezért kell a csalárdságnak körmönfontabb és kevésbé hatékony eszközéhez folyamodnia, míg a jobbágy-közgazdaságban, miután a jövedelem kezeli a hatalmat, használhatja az anyagi erőszaknak hatékonyabb és gyorsabb fegyverét. Ez azonban épen nem zárja ki azt, hogy a csalás a meghatározott jövedelem más formájában is érvényesüljön, mint a jövedelmek harcának módszere. Így a középkorban a kamat, melyet az uzsoratörvények letörtek, a lucrum cessans és a hármas szerződés ravasz szőrszállhasogatásával védekezik; míg napjainkban a vállalkozó munka jutalma, melyet a törvény és a közvélemény üldöz, mert a jövedelmet kizárólag a tulajdon járulékának nyilvánítja, a tőke mesterséges fölhigításával reagál. S valóban a részvénytársaságok ma már elsőbbségi részvényeket bocsátanak ki, vagy néha kötvényeket, melyek a tényleg befektetett tőke értékét (de nem ritkán ennek a háromszorosát is) képviselik és közönséges részvényeket vagy szorosan vett részvényeket is (oly összegben, mely néha az elsőbbségi részvények vagy kötvényeik kétszeresére rúg), melyek a vállalati forgalomnak, a vállalat előnyeinek, a kedvezményeknek, a gyári védjegynek, a szabadalmaknak, stb. tőkésítését képviselik. Már most, a közönséges részvények vagy a részvények által képviselt tőke tisztára víz, vagyis teljesen képzelt és csak papiroson levő vagyon, mely csupán csak arra való, hogy a jövedelem jelentékeny részét a vállalkozás munkájának biztosítsa a tőke rovására.** És, hogy ne is említsük a termelésre vonatkozó számtalan középkori rendeletet, amelyek a nagyon is hiányos ipari tisztesség bizonyságai; vagy a XVII. századbeli angol bankárok és aranyművesek roppant * Elég megemlítenünk a görög hűséget, a púni hűséget stb. De maguk a rómaiak, bár templomot emeltek a Bona Fides-nek, sem sokkal különbek e tekintetben ellenségeiknél; e részben nagyon jellemző a gyakori célzás a rosszhiszemű birtokos állapotára, ami gyakran előfordul a római jogászoknál, míg a modern jogban viszont annál ritkábban emlegetik. **** Veblen: Theory of business enterprise. New-York, 1904. 147—81.; Lawson: Frenzied finance. London, 1906. 374—5.

24 csalásait, melyek mesés vagyonokat szereznek;* nem is említve, hogy a csalás mindennapi dolog még a XVIII. században is Birmingham és Anglia minden nagyobb városának iparos osztályánál** s hogy a csalások még megnövekszenek később, amily mértékben a kereskedőfejedelmeket oly kereskedők váltják föl, akik kölcsön vett pénzzel dolgoznak;*** nem is szólván a börze mai üzelmeinek becstelen világáról, melyek alapja szintén a csalás.† Lényegében mi más a petróleum amerikai szindikátusának (Standard Oil Trust) története, ha nem az ördögi csalások szövedéke, melyet kérlelhetetlen kegyetlenséggel szőttek a versenyző finomítók vagy a nyers petróleum termelői ellen? Könnyek között, ünnepélyes esküvésekkel megerősített ígéretek, melyeket aztán gyalázatosan megszegtek; a versenyző termelők és kereskedők aprólékos megvesztegetése, hogy a harctér elhagyására bírják őket; a versenyző vállalatok ellen alávalóan indított aknamunkák és bűnperek; tulajdon embereik beválasztatása, törvénytelen eszközökkel és kijátszásokkal, ezen versenyző vállalatok igazgatóságába; szervezett kémrendszer a hivatalnokaik között; ígéretek és ajándékok a megrendelőknek, hogy a már tett megrendeléseket vonják vissza; hamis hírek terjesztése ezen vállalatok fizetésképtelenségéről, hogy vevőkörüket elriasszák; e vállalatok igazgatóinak megvesztegetése, hogy lemondásra bírják őket; megvesztegetése azoknak a bíróságoknak, melyek ítélkezni voltak hivatva a Standard ellen indított perekben: íme, a legnevezetesebb csalások és fondorlatok, melyeket ez a bűnszövetség tudatosan szervezett s amelyek vérrel és lángbetűkkel vannak felróva a meg nem cáfolható okmányokban.†† Mindamellett örökké igaz marad, hogy a harcnak eddig vitatott két módszere,††† noha valamely mértékben előfordulnak a jövedelem minden formájában, csakis a meghatározott jövedelem alakjaiban emelkednek alapvető társadalmi intézményekké, vagyis ott, ahol a jövedelem alakjai az emberi munkaerő elsajátításán nyugszanak. Már most, az az alapvető hatás, melyet a jövedelem ezen alakjaiban a haszonnak erőszakos vagy csalárd módszerei végeznek, lerontja a bizalmi hitel lehetőségét, mert eltörli azokat a föltételeket, melyek egyedül készíthetik elő és fejleszthetik ki. És íme, ott, ahol a jövedelem az emberi munkaerő elsajátításán nyugszik, megvan ugyan az * Tooke: History of prices. London, 1838, I. 33. Számos példát ad Evans: Facts, failures and frauds; revelations, financial, mercantile and criminals. London, 1859. ** Mantoux: La revolution industrielle au XVIIt. siécle. Paris, 1906. 394. *** Bagehot: Lombard Street. Paris, 1874. 10. † 1907. Bűnper a Savoja-Palmer igazgatói ellen, akik a 25 líra névértékű részvényeket 80 líra árfolyamon bocsájtották ki s így maguknak 55 líra jutalmat szereztek. †† Lásd Ida Tarbeli mélyen szántó, lelkiismeretes munkáját: History of the Standard Oil Company. London, 1905. †††Néha szövetkezik az erőszak és a csalás két módszere. Például, suttogják, hogy sok gőzösnek szerencsétlen vízrebocsájtása és sok még vízre nem bocsájtott hajónak elégése a versenyző hajós-társaságok munkája…

25 uzsora-hitel, mely a bizalom tagadása, vagy a személyi zálogra adott hitel (nexus) vagy a reális hitel, melyek a bizalomtól eltekintenek, de hiába keressük a bizalmi hitelt, vagy azoknak az intézményeknek összeségét, melyek a bizalomban gyökereznek; vagyis, ahogy Ferrara helyesen jegyzi meg: „vannak hitelügyletek, de nincsenek hitelintézetek”.* Már Görögországban és Rómában se tartották biztos befektetésnek magát a kamatra adott kölcsönt. Konstantin egyik ediktumában (22-ik törvény, Cod. De adm., 5. §.) ezt olvassuk: „huic accedit, quod ipsius pecuniae, in qua robur omne patrimoniorum veteres posuerunt, fenerandi usus vix diuturnus, vix continuus et stabilis est; quo facto, saepe intercidente pecunia, ad nihilum minorum patrimonia deducuntur” .** Ezért tesznek mindenféle megszorítást, hogy a gyámok ne fektessék kölcsönökbe gyámoltjaik vagyonát, és fölmentik a kamatok fizetésének terhétől az örökség rosszhiszemű birtokosát ama pénzösszegek után, melyekből ez az örökség áll, sőt mi több, még azt a társat is, aki saját kockázatára, kölcsön adja a társulati tőke egy részét; mert a tőke kamatját úgy tekintik, mint tisztán kivételes jövedelmet, vagy mint a kölcsönnel járó kockázat kárpótlását, amely ennélfogva a kölcsönadót illeti még akkor is, ha másnak a pénzét adná kölcsön.*** A kincshalmozásnak akkor oly nagyon elterjedt divatja bizonyítja, mennyire ritka volt a biztos kölcsönzés alkalma; míg a tresviri mensarii intézménye, akik az állam pénzét adják kölcsön eladósodott magánosoknak, bizonyítja, hogy a magán-tőke elégtelen módon szolgálja a hitelt. Magának a kamatnak mértéktelen kiszabása is, melyet a 26-ik törvény (de Usuris) 4%-ban állapít meg a nemesek, 8%-ban a kereskedők, 6%-kan más személyek számára s csupán a gabonaés takarmánykereskedőknek enged 12%-ot, noha a kamatláb Rómában tényleg mindig ez utóbbi szám körül forgott, bizonyítja, mily kevésre becsülték az adós tisztességét és pontosságát. Még rosszabb a helyzet a középkorban; mert akkor a kamatláb felszökik 20—35%-ra,† uralkodó lesz a vif-gage rendszere, melynek értelmében az elzálogosított földbirtoka átruházódik a hitelezőre s a legkülönbözőbb hitelműveletek az adás-vétel alakját öltötték föl; †† s ez mind eredményes és további bizonyítéka a bizalom teljes hiányának. Másrészt igaz ugyan, hogy Görögországban a templomok, az ókor első bankárjai, elfogadnak letétbe pénzt, hogy Rómában vannak börzék (basilicae) s az argentárius-ok elfogadnak code*-eikbe és tabula-ikba bejegyzett betéteket, kibocsájtanak levelezőik által külföldön fizetendő váltókat s adnak váltókat és hitelleveleket, s hogy a középkorban vannak váltók és luoghi di monte (vagy államadóssági kötvények): de * Bevezetés a Biblioteca dell'Economia VI. kötetének II. sorozatához, 135 lap. ** Pernice, Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte. 1898. 100 s köv. *** Petrazycki: Die Lehre vom Einkommen. Berlin, 1893. II. 182 s köv., 204. † Cibrario: Economia politico del Medio evo. Torino, 1854. 356. †† Bücher: Entstehung der Volkswirtschaft. 60, 61—63.

26 Rómában† a hitelre adó kereskedő nem pörölhet, a hitel átruházása, kivéve az örökösöket, nincs megengedve, vagy, hogy megcsinálható legyen, a delegálás szövevényes módjához folyamodnak, amely megsemmisíti az eredeti kölcsönt és újat teremt helyette az átruházott hitelező beleegyezésével, megfosztván az engedményezettet az eredeti kölcsönből folyó esetleges előnyöktől. Mindenekfölött azonban a bizalmi hitel, amely pedig annál inkább kívánatos lett volna, mert a nemes fémek ritkák valának, az ókorban teljesen ismeretlen volt.†† Mert, még ha megengedjük is, hogy a görög trapezita-k valóban bocsátottak ki látra szóló jegyeket, bizonyos, hogy a római bankárok nem ismerik a váltók leszámítolását látra szóló jegyekkel, sőt a bizalmi pénzforgalom szervezetét se ismerik, s legtöbbször még a náluk letétbe helyezett pénzt se használhatják, amely után azonban nem is fizetnek kamatot. Menjünk még tovább? Hiszen még az Egyesült-Államokban, e gazdaságilag oly túlerős országban se tudnak állandóan megszilárdulni a hitelintézetek, mindaddig, míg a rabszolgaság uralkodik.* Még nyilvánvalóbb világossággal mutatkozik ez a középkori bankok szervezetében, amelyek ugyan elfogadhatják letétbe a pénzt, de semmiképen nem adhatják kölcsön. Amit Montesquieu ebben a határozott elvben foglalt össze: „A bankárok pénzváltásra és nem pénzkölcsönzésre való szervezetek.”** S tényleg itt vannak az 1374 szept. 28-iki és 1403. nov. 21-iki velencei törvények, melyek szigorúan büntetik azokat a bankárokat, akik kölcsön adják a rájuk bízott letéteket; ott a jogtudomány, mely a letétek használatát szabálytalannak jelenti ki; ott van Contarini, aki ezt szigorú szemrehányással sújtja.*** S mikor 1587-ben megalapítják a Banco di Rialto-t, ennek tanácsa kötelezi magát, hogy a letett pénzeket soha kölcsön nem adja; s mikor később, 1619-ben megalapítják a Banco-Giro-t, megtiltják neki, hogy pénzt kölcsönözzön a kereskedőknek; s ugyancsak hasonló tilalmat szabnak az amsterdami bankra**** s az összes középkori bankokra, † A giro della partite Velencében, a biglietto di cartulario Genovában, a polizza di távola Palermóban, a ricevute di banco Amsterdamban, a soldes de Tours Franciaországban, a devo Szicíliában, az angol token mind csak oly ércpénznek a letétjegyei, amelyekkel a letétkezelő nem rendelkezhetik. †† Igaz, hogy ezt a tilalmat nagyon gyakran megszegik s nem ritkán megesik, hogy a magán- és nyilvános bankok kölcsön adják †Goldschmidt, Universalgeschichte des Handelsrechts. 1890. 62 s köv. ††Valóban szó van bankjegyekről, melyeket a babilóniai Egibi-bankház bocsátott volna ki, továbbá a kaldeusok közt Kr. e. 2300 évvel kibocsátott bankjegyekről, s még másokról is, melyeket Khina őskorában bocsájtottak ki; míg úgy látszik, hogy a görög templomok kölcsön adták a náluk letétbe helyezett pénzt. De ezek mind csak elszigetelt és kivételes jelenségek. * Analisi, II. 340 s köv. ** Esprit des lois, XXII. 16. *** Lattes: La libertà delle banche a Venezia. Milano, 1896. 125. **** Graziani: Istitutzioni di E. P., 2-ik kiad., 627. † De Witi: La funzione della Banca. Roma, 1897.

††Ferrara, Nuova Antologia. 1873. 626.

27 a náluk letétbe helyezett pénzt az államnak (mint Genovában és Velencében), vagy kereskedelmi társulatoknak, vagy magán-cégeknek. De épen a csőd, amelybe kérlelhetetlen végzetszerűséggel sodortatnak mindama bankok, melyek a letétek kölcsönadására vetemednek s a minduntalan meg-megújuló szükség, hogy törvényes beavatkozással állíttassék vissza a letétek sértetlensége, nagyon is bizonyítja, hogy a valódi és voltaképeni hitelintézetek ebben a korban lehetetlenek, mert nincs meg az a bizalom, mely lényeges elemük. Aminek közvetett bizonysága a Law-féle bank-őrjöngés, amely lehetetlen lett volna oly közönségnél, mely már tapasztalásból ismeri a bizalmi intézeteket;* s az elkeseredett csodálkozás, mellyel a XIX. század-eleji írók, mint lord Liverpool és Cobbett megvádolják és elítélik a jegykibocsátó bankok intézményét.** c) A monopólium. De a legjelentősebb módszer, mellyel a a jövedelmek harcát vívják s amely a legérdekesebb hullámzásokat és ellentéteket mutatja, a monopólium. Nyilvánvaló hogy — kivéve a csalás és erőszak esetét — egy ember se szállhat harcba józan ésszel egy másik emberrel, ha nincsen bármiféle oly előnye, amellyel a másik nem rendelkezik; más szóval: ha nincs valami monopóliuma. Ami azt jelenti, hogy, ha kiküszöböljük az erőszakot és csalást: a jövedelmek harcának egyetlen lehetséges eszköze a monopólium. A monopólium lehet ipari, ha a termelő kiválóbb műszaki és gazdasági eszközökkel rendelkezik, mint ugyanannak az árúnak vagy árúcsoportnak többi termelői; kereskedelmi, ha valakinek, vagy egy csoportnak kizárólagos joga van bizonyos árú vagy árúcsoport eladására vagy megvásárlására; hiteli, ha valakinek, vagy egy csoportnak kizárólagos joga van arra, hogy tőkével lásson el bizonyos személyeket vagy társadalmi csoportokat. S azok az alakulások, melyeket a monopóliumnak ez a három faja teremt, a legnagyobb figyelemre érdemesek. 1. Ipari monopólium. Az ipari monopólium teljes, ha a termelőnek kizárólagos joga van bizonyos meghatározott termelés gyakorlására. Ily körülmények között azonban a monopólium egyáltalában nem a küzdelem fegyvere a termelők között, hanem minden küzdelmet kizár az ugyanazon termeléshez tartozó jövedelmek között, amennyiben a termelők többségét is kizárja annak az iparnak a körében, amelyre vonatkozik. Ily körülmények között a monopólium minden esetre teremthet küzdelmet a különböző fajtájú termelők között, de leggyakrabban a termelők és fogyasztók jövedelme közti küzdelem módszerében merül ki, vagy beolvad a kereskedelmi monopóliumok kategóriájába, amelyről alább lesz szó. Megtörténhetik ellenben, hogy az ipari monopólium részleges, ha ugyanis a termelő kizárólagos birtokosa egy oly elemnek vagy különösen hatékony * Levasseur: Recherches historiques sur le Systeme de Law. Paris, 1854. 29. ** Liverpool: Treatise on the coins of the realm, 1805: London, 1880. 248; Cobbett: History of the protestant reformation. London, 1829,

412-13 §.

28 eszköznek, mely lehetővé teszi, hogy árúját oly olcsó áron adja, amely már nem nyújt hasznot ugyanazon árú vagy a hasonló termékek többi termelőjének, akiknek megélhetését így aláássa.* Már most, ily körülmények közt, ez ipari és valóságos ipari monopólium, mely a harc eszközeként működik az együtt való termelők jövedelmei között. Ami nem zárja ki, hogy az ipari jövedelmeknek ez a küzdelme tönkre tehesse az összes, kevésbbé előnyös helyzetű termelőket, hogy csak a monopóliumot élvező egyetlen egy termelő maradjon meg: amikor is az ipari monopólium kereskedelmi monopóliummá alakul át. Siessünk mindjárt hozzátenni, hogy az ipari monopólium nem működhetnék, mint a harc eszköze, a jövedelmek között, ha egyenlő hatással nyilatkoznék a termelés minden terén. Ha ugyanis a termelés összes ágaiban egyidejűleg és ugyanazon arányban volna néhány előnyösebb és néhány kevésbbé előnyös helyzetű termelő, a kiválóbb módszerek alkalmazása az előbbiek részéről semmi hatással se lehetne a termékek értékének csökkentésére; mert eléggé tudott dolog, hogy az összes árúk termelésére egyenlő mértékben ható tünemények semmiféle hatással se lehetnek ezen árúk értékére. Tehát, az ily esetekben, csütörtököt mondana az a folyamat, melynek révén a néhány termelő birtokát tevő monopólium irtó hatással van a többiek jövedelmére; vagyis a monopólium, noha birtokosa számára még mindig külön jövedelem forrása, a jövedelmek harcában már nem lenne többé hatékony fegyver. A valóságban azonban az ipari monopólium nem nyilatkozik egyidejűleg az összes termelésben, vagy ha igen: akkor se egyenlő mértékben nyilatkozik; s ezért valóban megvan az a hatása, hogy a termékek árát lenyomja a legkedvezőtlenebb helyzetű termelők termelési költségén alul, akiknek jövedelmét ily módon csökkenti vagy megsemmisíti a kedvezőbb helyzetű termelők közvetlen vagy közvetett javára. Kétségtelen, hogy az előbbiek részben elejét vehetik a kárnak, akár úgy, hogy megszerzik a csökkent értékű terméket, hogy újra kidolgozzák, vagy nyereséggel külföldre vigyék,** akár úgy, hogy abba hagyják a csökkent értékű termelést és más termelésre adják magukat, ahol az ipari monopólium nem oly rideg vagy épen nincs is meg; ez az átmenet azonban csak a tehetősebb termelőknek van nyitva, nem pedig a kevésbbé tehetősöknek is, akiket vagyoni viszonyaik szerénysége odaláncol a többé már nem jövedelmező termeléshez. Továbbá, az átmenet is egyik vállalatról a másikra mindig kárral jár, vagy jövedelmi és vagyoni veszteséget okoz, amelyből a diadalmas versenyzők gyakran hasznot húznak. Másik lényeges föltétele annak, hogy az ipari monopólium a harc eszközeként működhessék a jövedelmek között, az, hogy a fölhalmozódás korlátlan legyen. Ameddig ugyanis a fölhalmozódás korlátolt, a termelő ugyan kaphat olyan törvényt, mely mindenki másnak megtiltja az ő árúja termelését, ami a kereskedelmi monopóliumra vezet; de a termelő, aki kiválóbb eszközökkel rendelkezik, azért mégse terjesztheti ki tulajdon üzemét a végtelenségig s ezért — törvény * Tarde: Psychologie économique. Paris, 1902. II. 59 s köv. ** V. ö.: Cunnyghame, Geometrical political economy. London, 1904.100.

29 hiányában — se egészben, se részben nem küszöbölheti ki a többi termelőket. Ily körülmények között tehát a termék ára hozzá idomul a kevésbbé előnyös helyzetű termelők termelési költségéhez s a monopólium ugyan jövedelmi többletet biztosít birtokosának, de nem csökkenti annak a termelőnek a jövedelmét, aki a monopóliumból ki van zárva, se pedig az életképességét nem veszélyezteti. Ha ellenben a fölhalmozódás végtelen, a kedvezőbb helyzetű termelő, fokozni tudván termelését, ameddig akarja s el tudván látni egyedül a piac egész keresletét, akadálytalanul lenyomja a termés árát önköltségének színvonaláig, vagyis a versenyző vállalatok önköltségén alul s így megcsökkenti jövedelmüket. Ebből következik, hogy az ipari monopólium nem működhetik, mint a harc eszköze a jövedelmek közt a határozatlan jövedelmek keretében, ahol a fölhalmozódás szigorúan korláloit. Sőt mi több, még a meghatározott jövedelem azon alakjaiban is, melyek az emberi munkaerő elsajátításán nyugszanak, oly hatalmas korlátokba ütközik a fölhalmozódás, melyek az ipari monopólium hatékonyságát nagyon is szűk határok közé szorítják. És épen ez a határ, mely a múlt gazdasági rendszereiben gátolta az ipari monopólium kifejlődését, oka annak, hogy az imént vizsgált jövedelmek közt oly nagy befolyásra jutottak a harc többi módszerei. Csakis a munkabéren nyugvó gazdasági szervezetben, ahol a fölhalmozódásnak minden jogi bilincse széttörik, ahol a műszaki eszköz fejlődése és vele a nagyobb jövedelmet élvezők felsőbbsége a többieken határozottabb és teljes, az ipari monopólium csak ebben fejtheti ki azt a legnagyobb hatalmat, amelyre képes s csak ekkor lesz, ha nem is kizárólagos, de döntő fegyver a jövedelmek harcában. S ha visszaemlékezünk arra, amit föntebb mondottunk, hogy a munkabéren nyugvó gazdasági szervezet a jövedelem valamennyi — határozatlan vagy meghatározott—formája közt az egyetlen, melyben kifejlődhetik a szabad verseny a különböző árúk termelésére kényszer alapján szervezett munka között, akkor a következő különös rendellenességet tapasztaljuk: hogy az egyetlen gazdasági alakulás, melyben a szabad versenynek valami uralma van, épen az, melyben az ipari monopólium a harc alapvető módszerévé fejlődik a jövedelmek között. Aminek az a magyarázata, hogy a munkabéren nyugvó gazdasági szervezet, ha egyfelől megteremti is, a munkás jogi szabadságával, a szabadversenyt a különböző árúk termelői közt, másrészt viszont, a korlátlan felhalmozódással, megteremti a monopólium legnagyobb fokú kiterjedését és hatékonyságát; úgy hogy a két ellentétes intézmény egyidejűleg s egy azon szükségből kifolyólag sarjad fenállásuk alapvető viszonyainak összeségéből.* Az ipari monopólium tárgya épen úgy lehel valamely produktív, mint valamely improduktív elem. Megtörténhetik, hogy valamelyik vállalkozó biztosítja magának egy tökéletesebb gépberendezés kizárólagos használatát vagy kitűnőbb nyersanyagot szerez be a termelőkkel kötött külön szerződésekkel; ebben az esetben a monopolista vállalkozó győzelme nem haszon nélkül való a közre se, mert az ár csökkené* Lásd Oppenheimer néhány figyelemre méltó megjegyzését: grundbesitz und soziale Fräge. Berlin, 1899. 149—50.

Gross-

30 sének vagy a termék javulásának hasznát a köz élvezi. Megtörténhetik ellenben, hogy valamelyik termelő avval kerekedik fölébe versenytársainak, hogy kedvezményes díjtételeket kap a vasút-társaságoktól, hogy él és visszaél a reklámmal vagy csalárd módon leszállítja tulajdon termékének az árát, vagy meghamisítja a minőségét. S ezekben az esetekben a monopolista termelő győzelme nem jár az árú semmiféle javításával s ezért nem is hozhat semmiféle hasznot. Az ipari monopólium néha a törvény eredménye. Még ha nem megyünk is vissza a középkori gazdasági szervezetbe, melyet minden részében át meg át szőttek a kiváltságok és szabadalmak, még ha csak korunkat vizsgáljuk is, nem ritkán találkozunk oly törvényes beavatkozásokkal, melyek kiváltságos helyzetet biztosítanak ennek vagy annak az iparnak s így képessé teszik arra, hogy eredményesen harcoljon a versenyző iparokkal. Ε tekintetben leghatékonyabb fegyver a vámok és jutalmak fegyvere; s ékesen beszélő példája ennek a lenes gyapotipar küzdelme a mai Franciaországban. A lenipar, melyet a gyapotipar legyűrt a hatalmasabb gépekkel, melyekkel dolgozik s a szakmánymunkával, mely a munka hatékonyságát növeli, úgy iparkodik megmenteni magát, hogy a nyers len vámmentességét kívánja (hogy így olcsóbban vehesse a nyers lent Oroszországban), továbbá 2,500.000 frankig terjedő jutalmat a nemzeti termelés számára, magas vámot a lenfonalakra és lenszövetekre s végül kiviteli jutalmat. S ezek az eszközök, melyeket még jobban megerősít a termelők szigorú és szilárd szövetsége, képessé teszik ezt az ipart arra, hogy harcba szálljon a versenyző iparral.* Így továbbá az angol kormány 1875-ben beviteli vámot vetett Indiában a nyers gyapotra, hogy ellensúlyozza a gyapotfonalakra vetett indiai vámot s elejét vegye azon lehetőségnek, hogy az indiai gyapotfonók Manchester és Lancashire gyapotfonóival versenyezhessenek. Vagyis, az angol kormány közbelép, hogy az angol gyapotfonókat előnyösebb helyzetbe juttassa indiai versenytársaikkal szemben, s ez az állapot később is megmaradt, bár az említett vámot visszavonták, mert a gyapotárúk indiai vámját csökkentették és (1882-ben) teljesen meg is szüntették.** Végre, ma már minden állam a vámok fegyverével igyekszik védekezni a külföldi termelők ellen, akik viszont kénytelenek a legbonyolultabb intézkedésekkel visszavágni.*** De a jövedelemnek a törvényes monopólium fegyverével vívott harcában legérdekesebb az a tünemény, melyet a brit jargon dumping néven ismer: ez nem más, mint a kiváltságos árúk eladása kiválóan potom áron a szabad piacokon, amiért kárpótlásul rendellenesen fölverik a árakat azokon a piacokon, ahol kiváltságot élveznek. Ez a * Aftalion: La crise de l’Industrie liniére. Paris, 1904. ** Syme: Outlines of an industrial science, London, 1877. 73—77; Dadabhay Naoroji: Poverty and unbritish rule in India. London, 1901. 61—2; Dig-by: Prosperous british India. London, 1901. 89. *** Így 1902 június 20-ikán a rajna-wesztfáliai szénszindikátus, melyet mások követtek, hogy kiegyenlítse a szénre vetett behozatali vámot, ennek erejéig· jutalmat ád a kivitelnek; ez a jutalom megfelel a vámmal növelt hazai ár többletének a külföldi ár fölött.

31 tünemény néha szorosan nemzeti területen nyilatkozik, mint például Oroszországban, ahol az a hat iparág, melynek monopóliuma van, hogy a vasúthoz szükséges anyagokat a kormánynak szállítsa, a hazai piacon kivételesen alacsony árakon adják el árúikat s így tönkre teszik versenytársaikat s ezen versenyükért úgy kárpótolják magukat, hogy a tőlük vásárló államnak roppant magas áron szállítanak.* A szóban forgó tüneménynek azonban rendszerint nemzetközi jellege van, vagyis a védett árúkat nagyon olcsón adják a külföldi piacokon, amit az aránylag rendellenesen magas belföldi árakkal (az öreg List ezt lehetetlennek mondta!) kárpótolnak. Például a bethelehemi vasgyárak az Egyesült-Államokban kétszer oly magas áron szállítják a fegyvereket az államnak, mint a külföldnek. Ε módszer segítségével a nemzeti termelők, míg a nemzeti fogyasztók jövedelmének egy részét erőszakosan eltulajdonítják — ez a rész egyenlő az eladott árúk túlértékével — egyidejűleg diadalmasan harcolnak külföldi versenytársaikkal s csökkentik a jövedelmüket. Viszont a termelők, akiket ez a hadviselés károsít, iparkodnak azt meghiúsítani, akár az egyéni kezdeményezéssel, akár a törvény erejével; s míg Németországban megalapítják az acél-szindikátust, melynek célja, hogy meggátolja az olcsó áron való kivitelt, addig Kanadában (1905) megtorló vámokkal sújták az olcsó áron bevitt külföldi árúkat. A tőkések szövetségének képviselői, akik ezeket a fogásokat gyakorolják (például Ausztriában), ismételten hangsúlyozzák, hogy ez a leglényegesebb föltétele annak, hogy az ipar kivitelre termelhessen s viszont a kivitel conditio sine qua non, hogy az ipar oly nagy arányokban fejlődhessék, ami lehetővé tegye a leghatékonyabb műszaki tökéletesítések behozatalát, vagyis a legkisebb áron való termelést.** Igaz, hogy még a legelemibb logika is könnyen megkülönbözteti, ami csalárdság van ezekben az érdekszülte okoskodásokban; mert ha az új, bármily tökéletes módszerrel termelt árút veszteséggel adjuk el a külföldön, már ez az egy tény is bizonyítja, hogy azt az árút a belföldön mindenesetre drágábban termelik, mint a külföldön, vagyis hogy a védvámos rendszer oly termelési ágat tart életben, melyet egy túlköltség terhel s amely ezért anti-ökonómikus.*** Egy tény azonban mindenesetre * Ozeroff: La Russia economica, 122. ** Second series of memoranda on british and foreign trade and industrial conditions, London, 1904. 332. *** Így például tegyük föl, hogy egy védvámos állam a mai napig bizonyos adott árút csupán a belső fogyasztás számára termelt az egységes 10 áron, míg külföldön ugyanaz az árú kapható volt 5 termelési áron. Ha most ez az ország el tudja adni árújának egy részét külföldön 5 áron, megtörténhetik, hogy ez a tény, megnövesztvén az illető árú termelését magában az országban, leszállítja egységes termelési árát 10 alá. De maga az a tény, hogy a külföldre vitt s ott 5 áron eladott mennyiségen a nemzeti termelők minden esetre veszítenek s ezt a belföldi árnak megfelelő fölemelésével kell potolniok, bizonyítja, hogy az árú nemzeti előállítási ára, bármennyire csökkent is, még mindig nagyobb 5-néI, vagyis nagyobb ugyanezen árú külföldi előállítási áránál, vagyis hogy a védvámos rendszer 5-nél magasabb. áron kényszerít termelni egy csomó árút, amely 5-ért volna termelhető és

32 nyilvánvaló ezekből az okoskodásokból: hogy az ily mesterkedések szükséges föltételei annak, hogy az ipar megállhasson lábán a jelenlegi hanyatlás nehézségei közt. S ez lényegében azonos avval, amit e tanulmányok elején mondtunk: hogy ugyanis a jövedelmek közti harcot nem a jövedelmet élvezők kénye-kedve vagy kapzsisága szüli, hanem szükséges eredménye azoknak a korlátoknak, melyeket a munka kényszeren alapuló szövetsége szab a termelésre és a jövedelemre. Végeredményben ez a modern háború, melyet a vámok s a devalvált kivitel fegyvereivel harcolnak, nem egyéb, mint sui generis alakja a jövedelmek nemzetközi háborújának, melyet minden korban megharcoltak ama korlátok sorompóin belül, melyeket a munka kényszeren nyugvó szervezete szabott a termelésnek és jövedelemnek. A modern tőkés, aki az árúk rendellenes értékcsökkentésével teszi tönkre a külföldi tőkést, semmivel se cselekszik másként, mint a római publikánus vagy prokonzul, aki a tartománybeli tőkések jövedelmének egy részét elkobozza a latin tőkések számára. És, mint az ókorban, épen úgy napjainkban is, a jövedelmek közt folyó nemzetközi háborúnak költségei nem csupán a külföldi termelőt nyomják, hanem magát a nemzeti termelőt is, akit a zsákmányoló vállalatok megsarcolnak, úgy is, mint termelőt, úgy is, mint fogyasztót. Alles wiederholt sick im Leben, Ewig jung ist nur die Phantasie. (Schiller.)

De az ipari monopóliumnak a törvény közbenjötte nélkül is elég tág tere van, hogy kiterjeszkedjék a modern gazdasági rendszerben s hogy a legélesebb és legszörnyűbb fegyverrel szolgáljon a jövedelmek harcában. Alkalmazást talál ez a módszer magának a határozatlan jövedelemnek a korlátain belül is; így látjuk Angliában a Wholesale-t, hogy a monopólium fegyvereivel küzd a rochdalei, oldhami stb. pioneerek autonóm kooperatív malmai ellen. De hatása és alkalmazása természetesen sokkal tökéletesebb a meghatározott jövedelem keretein belül, melyben a nagyobb tőkések, magának a nagyobb tőkének birtoka által, már monopolizált helyzetben vannak a kisebb tőkésekkel szemben, s ez a monopólium el se vehető tőlük, mert a kis tőkések, bármennyire haladnak is az összehalmozásban, sohase érhetik el az előbbiek színvonalat.* S ha a nagyobb jövedelmek nincsenek is mindjárt kezdetben monopolista helyzetben, könnyen kiküzdhetik azt a szövetkezés révén, amely tényleg fölállítható, akármilyen is a jövedelem alakja, foka és jellege. A szövetkezés megtörténhetik, akármilyen a jövedelem alakja, akár meghatározott, akár határozatlan; mert találkozunk vele úgy a kapitalizmusban, mint a középkori céhrendszerben vagy a modern szövetkezetekben.** Megalakítható a szövetség (amint különben bármegszerezhető; vagyis, bár a technika javító hatása kétségtelen, a védvámos rendszer mégis a munka termelőképességének csökkentésével jár. Helyesen fejti ki ezt Fontana-Russo: Trattato di politica commerciale, Milano, 1907. 252. * Bourguin kételkedik ebben; Systémes, 164 s köv. ** Angliában az utóbbi években gyakoriak a szövetkezések az ugyanazon területen fekvő kooperatív társulatok közt; ebből megállapítható a

33 mely más harci folyamat is a jövedelmek közt), akármilyen a jövedelem jellege, mivel látjuk fönnállását a patrimoniális jövedelmek közt épen úgy, mint a mesterségből származó jövedelmek közt. Így, mialatt Franciaországban megalakítják a drámaírók szövetségét, mely rákényszeríti tagjaira az előadások föltételeit és a színházakat s bünteti a nemtagokat, addig az Atlanti-óceán túlsó partján a színházak szövetsége még szigorúbb megszorításokkal dolgozik s az újságok egyre jobban a trustök kezébe kerülnek, melyek érdekvállalatokat csinálnak belőlük s rendszeresen meghamisítják a közvéleményt. Az improduktív munkások szövetségének más példáit nyújtják néhány egyetemi tanár fölbonthatatlan klikkjei, melyek nagyszerű jövedelmi források. Mit mondjunk többet? Filadelfiában s más nagy amerikai városokban nemrég megszervezték a bordély igazi trust-jét, mely összefoglalja az összes kerítőket, leánykereskedőket és a bordélyházak tulajdonosait és saját hatalmát a rendőrséggel kötött barátságos megegyezés révén szilárdítja meg. Végre szövetség köthető bármilyen fokú jövedelmek közt. Mert ha a szövetkezésre leginkább hajlandó jövedelmek kétségtelenül a kisebb és közepes jövedelmek, míg a legnagyobb jövedelmek jobb szeretnek független tényezőkként részt venni a küzdelemben, azért nincs kizárva az sem, hogy a nagyobb jövedelmek is szövetkezzenek; amire naprólnapra sűrűbb példát adnak a kapitalista kartellek és szindikátusok.* Már most a nagyobb jövedelmek, ily módon kiváltságos helyet érvén el, mindenekelőtt arra használják föl ezt, hogy magukhoz ragadják a termelések vagy a legjövedelmezőbb üzletek monopóliumát. Például Németországban az elektrotechnikus társulatok, melyeket rettenetes válság nyom, amit a túltermelés és túlalapítás okoz, a legfurfangosabb fondorlatokkal igyekszenek elragadni egymástól a megbízásokat, így a Gesellschaft für elektrische Unternehmungen meg Siemens & Halske azért küzdenek, hogy megkaparíthassák a nagy jövedelemmel kecsegtető Berlin-Charlottenburg-i vonal villamossá alakítását s a részvények árfolyamát fölverik 270%-ra, bár a most fönnálló társaság csak ritkán fizet 5% osztalékot is. Az első társulat győz s ráadásul haszonnal adhatja el tulajdon részvényeit is.** Genovában az Oderoés Ansaldo-Armstrong cégek küzdenek a hajóépítésekre való megbízásokért s mindenképen iparkodnak a versenyző cég részvényeinek árfolyamát lenyomni. Közben az Egyesült-Államokban, 1901 májusban, a Morgan- és a Gould-csoport rettentő harcot vívnak, hogy megkeríthessék a Northern Pacific Railway részvényeit;*** míg a szentpétervári Newski-fonógyár s az angol S. P. Coats szindikátus közti megegyezés az előbbinek adja az angol szindikátus képviseletének kizárólagos kooperatív központosítás folyamata, mely sok tekintetben meghaladja a kapitalisták körében egyidejűleg végbemenő azonos folyamatot. (Bourguin, id. munkája, 224.) *Így a Deutsche Bank versenye 1908-ban kikényszerítette a Dresdener Bank és a Schaffhausener Bankverein szövetségét; s az volt az első szövetség a német bankok közt. **Die Störungen in deutschen Wirtschaftsleben während 1900 und ff. Lipcse, 1903, III, 125. *** Cassola: I sindacati industriali Bari, 1905. 323.

34 jogát a szövött árúk eladására nézve egész Oroszországban s így ezt a gyárat monopolista-helyzetbe juttatja.* A nagyobb jövedelmesek azonban gyakrabban arra használják pénzügyi felsőbbségüket, hogy bizonyos produktiv vagy improduktív elem, vagy azok leghatékonyabb kombinációinak monopóliumát megszerezzék. A nagyobb tőkések néha összevásárolják az összes nyers anyagot s így megfosztják tőle gyöngébb versenytársaikat. Így a Standard Oil Company jutalmakat osztogat a nyers petróleum termelőinek azokon a vidékeken, ahol vele versenyző finomítók vannak, hogy ő maga kaphassa meg az anyagot s megfossza tőle a versenyző vállalatokat.** Máskor a nagyobb tőkések megszerzik a munka monopóliumát; így cselekedett néhány angol vállalkozó 1833-ban,*** továbbá 1903-ban, az Egyesült-Államokban a George A. Fuller Company, mely megvesztegetéssel sztrájkot rendezett a versenyző gyárakban s így fosztotta meg őket a szükséges munkásoktól. Máskor viszont a nagyobb tőke megszerzi magának a terület kiváltságos zónáit, vagy előnyösebb hitelföltételeket biztosít. így Németországban a nagy malmok, amelyek már úgy is bírják a többet termelő gépezetek monopóliumát, elfoglalják a Rajnához legközelebb eső zónákat, ami képessekké teszi őket arra, hogy hasznot húzzanak a hajós-társaságok alacsonyabb szállítási díjtételeiből s továbbá megszerzik az olcsó hitel monopóliumát is; mert Strassburg városa egymaga három millió márkát kölcsönöz 3%-ra az Óriás-Malom fölépítésére, mely 1904 január 1-én kezd működni s ellátja egész Württemberget.† Végre, sok tőkés iparkodik megszerezni a legalkalmasabb improduktiv elemek monopóliumát vagy a siker legfurfangosabb és csalárdabb módszereinek kizárólagos használatát. Amiért is egy lelkiismeretes megfigyelő nem habozik kijelenti, hogy: kétséges, ha vajjon a modern ipar egész terén van-e csak egyetlen egy sikeres vállalat is, amelytől a monopólium egyáltalában távol áll? †† Ha aztán a nagyobb jövedelmesek, akár egyenként, akár szövetkezve, megszerezték ily módon a leghatékonyabb produktív és improduktív eszközök monopóliumát, arra használják ezt, hogy romboló és olcsóbb árakon adnak el, mint versenytársaik. Így a nagy német malmok ma már nagyon alacsony árakon őrölnek, amivel szegényítik és tönkre teszik versenytársaikat. Az Egyesült-Államokban a szövetkezett gyárosoknak az a szokásuk, hogy az előállítási áron alul adnak azokon a piacokon, ahol versenytársuk van s így ezt végképen kimerítik, a veszteséget pedig úgy hozzák be, hogy drágán adnak el ott, ahol nem félnek a versenytől;” †††míg a Newski-gyár, melyet a * Economia nazionale russa, 1904, II. 108. ** Industrial Commission, Preliminary report on trusts and industrial combinations. Washington, 1900. 17. *** Webb: Hist, of Trades Unionism. London, 1894. 18 s köv. † Jahrbücher f. N. Ö. 1904. 605—6. †† Veblen: Business, 54. †††Cassola, id. munk., 226.; Syme: id. munk., 60 s köv.; Lloyd Wealth against commonwealth. New-York, 1894, 426 s köv. Ez is a nemzeti dumping

35 védvámok már monopolista-helyzetbe juttattak, a föntebb említett megegyezést használja arra, hogy szükség esetén lenyomva termékei árát, minden esetleges versenyt legyőzhessen. Németországban a nagyobb bankok, míg megtagadják a kölcsönt minden olyan intézettől, mely nem általuk szabadalmazott kölcsönintézetek alapításával akar versenyezni velük, viszont leszállítják saját jutalékukat s így lehetetlenné teszik kevésbbé előnyös helyzetű versenytársaikat. így, bármily módon szerzik meg és használják is, az ipari monopólium hatalmas fegyvernek mutatkozik a jövedelmek harcában, 2. Kereskedelmi monopólium. Mivel minden csere-üzlet két szerződő felet föltételez, egy eladót és egy vevőt, ennek megfelelően a kereskedelmi monopólium is kétféle lehet, aszerint, amint az eladók vagya vevők gyakorolják.* Már most, ha igaz (ahogy Webb és Oppenheimer megjegyzik), hogy a verseny sokkal kevesebb az eladók, mint a vevők közt, azért is, mert ezek az utóbbiak gyakrabban vannak oly helyzetben, hogy várhatnak, viszont nem kevésbbé igaz az is, hogy az előbbiek sokkal könnyebben szövetkezhetnek s így megszerezhetik a monopóliumot vevőikkel szemben. Ez a monopólium néha a törvény segítségével érvényesül. Így Rómában a dardanarius-ok. törvényes monopóliumot kapnak a mezőgazdasági terményekkel való kereskedésre s ezt arra használják föl, hogy megszorítják a kínálatot és fölverik az árakat.** Maguk a céhek sem egyebek lényegileg, mint az eladók törvényes monopóliumai, melyekaz iparcikkek vásárlóinak rovására gazdagodnak.**** S Olaszországban még ma is „azokban az esetekben, amikor valamely községben maguk a pékek kérték a fogyasztási adót, a lisztadó ürügyének fölhasználásával oly nehéz beszerzési és megváltási föltételeket szabhatnak az új pékeknek, akik megakarnák törni a monopóliumot, hogy az árak csökkentésére törekvő mindennemű versenyt meggátolhatnak.” † íme tehát az eladók monopóliuma, melyet a törvény ereje állít föl, vagy amely a törvény erejéből folyik. A belföldi piac monopóliuma is, mely a védvámok következménye, mivel magán a piacon belül megdrágítja az ipar nyers anyagait, a kikészített egy esete. Egy másik eset van Belgiumban, ahol a tőkések rákényszerítik a munkásokat, hogy az ő gyáraikból vegyék, roppant magas árakon, azokat az árúkat, a melyekre szükségük van, ami képessé teszi őket arra, hogy a többit olcsón adhassák el. * Ely, Studies in the evolution of industrial Society, New-York 1903, megkülönbözteti a kereskedelmi versenyt, vagyis ugyanazon árú termelői közt mely az árúk értékét termelési költségükre szállítja le, az ipari versenytől, vagyis a különböző árúk termelői közt, melynek sikerül arányossá tennie a jövedelmüket. Szerintem azonban meg kellene fordítani ezeket a meghatározásokat, vagyis hogy az első eset az ipari, s a második a kereskedelmi verseny. A miért is, a verseny elfojtása megteremti az első esetben az ipari, a másodikban a kereskedelmi monopóliumot. ** Daremberg & Saglio: Dictionnaire des antiquités, lásd „Dardanarii” *** Smith, id. munk., 112-3. † Relazione della Commissione Parlamentare sui progetti finanziari 1901 május 7., 18.

36 árú termelőit oly költséggel sújtja, melyet csak csökkent, de nem tüntet el, a túlköltségnek az a részletes visszatérítése, melyet az említett árú külföldre szállítói kapnak. Az eladók azonban a törvény segítsége nélkül is megtudják szerezni a monopóliumot, ha szövetségre lépnek. Gondoljunk csak a comer-ekre és a ring-ekre; gondoljunk a kicsinyben eladó viszontelárúsítók szövetségére, akik tetemes ártöbbletet rónak a fogyasztókra.* Például az Egyesült-Államokban a chicagói marhahús-trust érzékenyen fölemeli a hús árát. S mikor a mészárosok, visszatorlásul bezárják boltjaikat, a trust megparancsolja ügynökeinek, hogy vásároljanak össze minden tojást a piacon; ez aztán, mivel a tojás drágább lett, mint a hús, kényszeríti az összes mészárosokat, hogy kinyissák a boltjukat.** A Standard Oil Trust megszerzi a finomított petróleum eladásának monopóliumát s ezt arra használja, hogy fölverje az árakat jóval az előállítási költségen felül. Angliában, 1896 januáriusban megalakul a Proprietary articles trade association, a gyárosok, nagykereskedők és viszonteladók szövetsége, melynek célja az árak emelése a fogyasztó rovására.*** Németországban is megdrágul nagyon sok árú a szövetkezett eladók monopolista praktikái következtében.**** Néha ellenben a monopólium nem az eladóké a végleges fogyasztókkal szemben, hanem bizonyos közvetítő eladóké az utánuk következő eladókkal szemben, például a termelő-eladóké, vagy a nagykereskedőké a viszonteladókkal szemben, vagy a nyerstermény termelő-eladóié a gyárosokkal szemben. Az első esetre példa az 1906 őszén Angliában kitört összetűzés a szappan nagyban termelő-eladói és a viszontelárúsítók közt; mert az előbbiek azt követelik, hogy fölemelhessék árújuk árát, az utóbbiaknak azonban megtiltják, hogy a viszontelárúsításban ennek megfelelően megdrágítsák az árakat.† A második esetre példát ad Németország, ahol a nyersanyag termelői a legembertelenebb módon zsarolják rájuk szoruló vevőiket, a kézműárú-gyárosokat, akár azzal a kikötéssel, hogy vis major esetén nem szállítanak, vagy önkényesen csökkentik a szállított mennyiséget, vagy nem vállalnak kezességet az árú minőségeért, akár avval, hogy rendellenesen fölcsigázzák az árút. Így 1900 elején, míg a kőszéntermelők szindikátusa sarcolja a vasgyárosokat a hajmeresztő árakkal, a koksz és nyersvas szövetkezett termelői rákényszerítik a vasgyárakat, amelyek vásárolni kénytelenek, hogy már 1901-re is kössék meg a szerződést és egyeztessék össze az 1900-ra már megkötött szerződéseket az 1901-re megkötendőkkel. A kokszért 1901-ben fizetendő árút fölemelik tonnánként 20 márkára, ehhez hozzá adják az 1900-ra kikötött 14 márkát, s ezt 2-vel elosztva, kapják a 17 márkás árút, amelynek érvényességét követelik 1900-ra és 1901-re is. A vasgyárosok, mivel az üzletág épen jól jövedelmez, kénytelenségből * Baker: Monopolies, 78. ** Cornelissen: La théorie de la valeur. Paris, 1903. 397. *** Macrosty: The trust movement in brilish industry. London, 1907. 249 s köv. **** Calver: Wirtschaftsjahr. 1905. XVI. †Macrosty id. munk., 262—63.

37 beleegyeznek; de, midőn elérkezik az üzlet-pangás ideje, áldozatul esnek a súlyos föltételeknek, melyektől hiába igyekszenek szabadulni. Legjobban megszenvednek a kis lemezkovácsok, akik aránylag roppant drágán fizetik meg a nyersanyagot, melyet maguk versenytársaik, a nagy lemezgyárosok szállítanak nekik, akik egyúttal a nyersanyagot is termelik; s ennek a nagy bajnak nem nyújt megfelelő orvoslást az a többször kudarcot vallott kísérlet, hogy megalkotják a szövetkezeti acélgyárakat.† Itt figyelemre méltó az ipari monopólium érdekes kombinációja a kereskedelmi monopóliummal. S csakugyan, a nagyobb gyárak, melyek egyúttal a nyersanyag termelői is, roppant magas áron adják el ezt a kisebb iparosoknak, árújukat viszont nagyon olcsón adják a fogyasztóknak s evvel tönkre teszik kisebb versenytársaikat; úgy hogy miután megsarcolták az utóbbiakat a kereskedelmi monopóliummal, az ipari monopóliummal tönkre teszik emezeket. †† Végre előfordul néha a megfordított monopólium is, vagyis a termelők bizonyos átmeneti csoportjáé a megelőzővel szemben, a gyárosoké a nyersanyag termelőivel szemben. Így Olaszországban az Eridania, miután megszerezte az ostigliai cukorgyár részvényeinek többségét, megakadályozta azt a törekvést, hogy a gyár mellé finomítót is állítsanak föl; ami arra kényszeríti a gyárat, hogy a finomításért magához az Eridaniához forduljon, amely kiaknázván monopóliumát, oly súlyos föltételek mellett adja el szolgálatait, hogy a cukorgyár nem bír osztalékot fizetni, részvényei pedig elértéktelenednek. S csak később, mikor a versenyző társulat, kizsákmányolván a dolgok ilyen állapotát, összevásárolta a cukorgyár valamennyi részvényét, kezd végre javulni ennek a sorsa is. Nem kevésbbé fontosak azonban azok a nyilvánulások sem, melyeket a vevők monopóliuma mutat, amelynek elméletét már érintettük az I. fejezetben. Néha ezt a monopóliumot is a törvény állapítja meg. Így Németországban, a múlt századokban, a hetivásárok és az elővétel (Vorkauf) jogának bonyodalmas törvényhozása a kereslet és kínálat viszonyát akarja mérsékelni a vevő polgár és az eladó paraszt között, az elsőnek javára*: míg ugyanezt az eredményt éri el az áruk vásári tarifája, az árak polgári megállapítása, a legmagasabb ár törvénye. Az avignoni pápai udvar 1358 június 10-ikén megszabta, hogy a Kúria egyetlen tagja se vásároljon többé szőlőt és bort Nimesben, mert a konzulok és a többi polgárok túlzott árt követelnek a kamarától, vagyis korlátozza, vagy fölfüggeszti törvénnyel bizonyos meghatározott árúk keresletét, hogy az eladókat alacsonyabb árak szabására kényszerítse.** Maguknak az elővételi törvényeknek is lényegükben az a † Kontradiktorische Verhandlungen über die deutsche Kartelle. Berlin, 1903. I. 173-74, 193, 198-99; III. 646, 653-54 s köv. †† Sinzheimer: Wirtschaftiche Kämpfe der Gegenwart, „Jahrb. für Gesetzg.” 1908. 28. *Schmoller: Studien über die Wirschaftspolitik Friedrichs des Grossen, Jahrbuch für Ges. 1884. 19. ** Arias: Per la storia economica del secolo XIV., Roma, 1905, 53—4. A piranói (Isztria) bank alapítóinak a XV. században bort csak aug. 15-ike, olajat pedig· csak május 8 után szabad venniük; bizonyára azért, hogy lenyomva tartsák az árakat. („Revue des études juives”, április-június 1881.)

38 céljuk, hogy biztosítsák bizonyos osztályoknak bizonyos termékek megvásárlásának monopóliumát, így kényszerítvén az eladókat az ár leszállítására. Ez azonban törvényerő nélkül is elérhető, a vevők hallgatag vagy nyílt szövetkezésével. A minek nevezetes példáját látjuk a mezőgazdasági termények vételében. S ha nem is megyünk vissza a mezőgazdasági termények összevásárlóinak szövetségére, melyet a XVII. és XVIII. századbeli klasszikus olasz közgazdák oly ékesen szólással bélyegeztek meg s amelyek nem jövedelmező árakat kényszerítettek rá a parasztokra,* ma is látjuk Angliában, hogy a viszonteladók szövetsége kifosztja a komlótermelőket, mert nevetséges árakat kényszerítenek rájuk, és csalárd előlegekkel magukhoz láncolják őket*; míg Oroszországban a terpentinpárlók kénytelenek potom áron eladni termékeiket a kereskedőknek; Franciaországban a földmíves panaszkodik, hogy szinte semmit se kap a selyemhernyó-tenyésztésre kitűzött jutalmakból, mert a közbenjáró és a vevő maguknak kaparintják meg az egész összeget; és Németországban a cukorgyárosok nyomják a cukorrépa-termelőket, hogy kényszerítsék őket terményeinek olcsó áron való eladására.*** Ezek a tünemények azonban az Egyesült-Allamokban nyilatkoznak leghatalmasabban. Itt valóban, míg a mészárosok trust-je oly alacsonyra nyomja le a hús árát, hogy a baromtenyésztők tönkre mennek rajta, bár ezek viszont ugyancsak hasonló mesterkedésekben bűnösök, addig a búza, gyapot és gyapjú vásárlóinak szövetsége ügyes fogásokkal leszorítja ezeknek a terményeknek az árát. Ha az amerikai kereskedőknek sikerül lenyomniok a mezőgazdasági termények árát, ez nem annyira a spekulációnak tulajdonítható (mint ahogy állítani szokták), mint inkább a monopóliumnak, mellyel a kereskedők az őstermelők rovására rendelkeznek; s ez annyira igaz, hogy a gabona egész értékének megoszlása a kereskedő és az eladó közt a különböző eladott mennyiségek szerint változik annak a változó hatékonyságnak arányában, melyet a vevők monopóliuma egyik pillanatról a másikra mutat. † S a mezőgazdasági termékek árának érzékeny hanyatlása, mely a nyári hónapok táján minden évben tapasztalható az egész világon, egyenesen a vevők akaratának eredménye, akik (gyakran hamis jelentésekkel a várható jó termésről) a termények árhanyatlását akarják, hogy olcsón összevásárolhassák őket. †† * Montanari: Delia moneta (1683), C. P. A.; III, 61; Galliani: Della moneta (1750) C. P. M. III, 181, IV, 147; v. ö. még Hermann, Staatsw. Unters. 1874. 425. ** Haggard: Rural England. London, 1903. I, 173. *** Bourguin: Les systémes socialistes, 161, 235. † Report of the industrial Commission, of the United States, 1900. 222, 332, stb. Így például 1899-ben Kansas városban a gabona árának megoszlása a kereskedő és termelő közt oly arányú, hogy 12,49% és 30,21% közt ingadozik a kereskedő s 87,51% és 69,79% közt a termelő javára (ugyanott). ††Paisant: L'indirizzo del mercato dei cereali ed in particolare del frumento. Atti del VII. Congresso Internazionale di Agricoltura. Roma, 1903. I. 9 s köv.

39 A mezőgazdasági termelők tényleg iparkodnak ellentállni az ilyen mesterkedéseknek a termények eladásának korlátozásával vagy szabályozásával, mezőgazdasági bankok, termény-letétjegyek (Warrants) alapításával, a terményekre adott előlegekkel s oly tudósító intézetekkel, melyek felvilágosítják az őstermelőket az árak és a termés valódi állásáról. Texasban megalapítják a Tuck Farmer's Organisation-okat, abból a célból, hogy leszállítsák a vasúti szállítás díjtételeit, melyek eddig az egész termelési hasznot elnyelték. Bajorországban a földbirtokosok, hogy ne kényszerüljenek eladni a termést rögtön az aratás után, társulatot alakítanak a mezőgazdasági termények értékesítésére. Még a gabonára és lisztre vonatkozó határidő-üzletek eltiltása is, melyet az 1896 június 22-iki törvény mond ki Németországban, csak eszköz, ha úgy tetszik: oktalan eszköz, melyet a gabona összevásárlóinak mesterkedései ellen eszeltek ki. Franciaországban 1902 június 16-ikán megalakítják az Union internationale des cours du blé szövetséget, amelynek célja, hogy följegyezze a különböző börzéken jegyzett árakat, hogy nemzeti mezőgazdasági szervezetek segítségével összegyűjtse az adatokat azokról a tényezőkről, melyek közrejátszanak a napi árak megszabásában: a gabonával bevetett területek kiterjedéséről, a termésről, a látható és rejtett készletekről, a mezőgazdasági termények forgalmáról s a mezőgazdasági törvényhozásról. De két év elmultával a szövetségek az anyagiak elégtelensége miatt f eloszlanak. Az Internazionale verde, ahogy én az újonan alakult Nemzetközi Mezőgazdasági Intézetet elneveztem, melyet bár Isten megnövesztene és segítene, épen ezen elhunyt szövetség örökébe akar lépni, vagyis nagyobb, hatékonyabb eszközökkel ugyanazokat a célokat óhajtja szolgálni. A vevők szövetsége mindamellett nem a mezőgazdasági iparban éri el legnevezetesebb és legplasztikusabb nyilatkozásait. Sokkal mozgalmasabb és tágabb teret nyit pokoli orgiáinak a petróleumipar, ahol a finomítók, hatalmas szövetségbe (Standard Oil Trust) tömörülve, mely csaknem biztosítja nekik a nyers petróleum megvásárlásának monopóliumát, a nyerstermelőkre rendszeresen lenyomott árakat kényszerítenek. Ily módon épen az ellenkezője keletkezik annak a tüneménynek, melyet Németországra vonatkozólag az imént írtunk le. Itt a nyerstermény (koksz és vas) eladóinak szövetsége sarcolja vevő gyárosait. Amerikában ellenben a nyerstermény (petroleum) vevőinek szövetsége sarcolja termelőit. A szövetség e célból avval kezdte, hogy rákényszerítette a vasutakat, hogy a nyers petroleum szállítását differenciális díjtételekkel sújtsa s az így szedett jövedelmi többletet a szövetség pénztáraiba fizesse be; de aztán határozottabban megy előre s nem jövedelmező árakat kényszerít rá a nyers petróleumra. A nyers petroleum termelői hasztalan iparkodnak ellenszegülni oly módon, hogy hat hónapra felfüggesztik a termelést és maguk is szövetségre lépnek (a Termelők szövetsége); mert a finomítók szövetségének sikerül, ügyes megegyezésekkel, ellensúlyoznia az új szövetség követeléseit s előidéznie a föloszlását is. A termelők szövetsége, miután hat évvel később ismét megalakult, iparkodik külön utat teremteni a tengerig s törvényt hozatni a vasutak túlkapásai ellen; de a kongresszus, melyet a finomítók megvesztegetnek, nem szavazza

40 meg ezt. A finomítók szövetsége e közben úgy rendelkezik, hogy a nyers petróleumot csakis azonnali elszállítás esetén szabad bebocsátani a csöves vonalakra s ez esetben a piaci árnál olcsóbban veszi meg; s a termelők törekvései, bogy érdekeik védelmére saját tartályokat építenek, eredménytelenek maradnak. A termelők szövetsége hiába pörli a finomítók szövetségét, melyet a kereskedelem ellen szőtt bűnös összeesküvéssel vádol; mert 1880-ban, számos halasztás után, a finomítók új megegyezést kötnek a termelők vezéreivel, amelynek értelmében, a különben is csüggedt termelők második szövetségüket is feloszlatják. Csak 1887-ben, a szerencsétlen üzletek és még szerencsétlenebb összetűzések sorozata után, támadt föl a termelők szövetsége harmadszor is Producers productive Association néven, amely, a finomítók szövetségének fondorlatai folytán feloszolván, mivel néhány vezért megvesztegettek, csakhamar ismét megalakul Producers Oil Company címmel, majd néhány független finomító csatlakozásával átalakul Producers and Refiners Oil Company (1893) néven. Ez a finomítók szövetsége ellen vívott késhegyre menő küzdelmek hosszú sora után, végre szövetkezik egy csöves vasút-társasággal, mely megnyitja előtte s a 14 független finomító előtt az óceánhoz annyira sóvárgott utat, megalakítván végre 1900-ban a Pure Oil Company-t, mely ettől fogva félelmetes vetélytársként áll szemben az addig egyedül uralkodó gigászi szövetkezettel.* Ez az epikus küzdelem, melyet csak főbb vonásaiban foglaltunk össze itten, a vevők monopóliumának legjellegzetesebb esetét mutatja, melynek sikerül az eladók jövedelmének egy részét a magáéhoz csatolni; ami fölkelti ezekben a visszahatást, hogy szövetségre lépjenek egymás közt vagy a vevők egy részével vagy szembe állítsanak ezek monopóliumával egy ellentétes monopóliumot.** 3. Hiteli monopólium. A hitel monopóliuma is hatalmas fegyver a jövedelmek küzdelmében. Látjuk föltűnni magának a határozatlan jövedelemnek a keretén belül is, mert az uzsorások, a kölcsönözhető tőke monopolistái, sarcolják a kezdetleges közületek és a középkori céhek legszegényebb tagjait. De sokkal nagyobb hatékonysággal nyilatkozik a meghatározott jövedelemnél. Már 23 századdal Kr. e. szörnyű hatalomra emelkedik a kaldeusok közt, „ezek közt az üzérek közt, akik csodálatosan értettek a pénz gyümölcsöztetéséhez s kamatra adott kölcsönökkel, az ingatlan zálogok mechanizmusával, a kereskedelmi előlegekkel, az értékek cserélésével, a piacok ismeretével harcoltak a vagyonért, áldozatokkal borítva el a csatamezőt”.*** A középkorban hatalmas fegyvere a polgári jövedelemnek a feudális * V. ö. Tarbeli asszonynak már idézett munkájával. A petróleum-trustnek ezek s már előbb ismertetett praktikái egyébként nem különlegességei ennek a szindikátusnak, hanem többé-kevésbbé hasonló alakban, minden tőkés szövetség megismétli őket. Lásd például a dohány-trust által elkövetett hasonló praktikákra vonatkozólag Russell, Lawless wealth, New-York, 1908. 180-82. ** „Mint a szög, két kőnek hasadékába, úgy ékelődik be a bűn is az adás és vevés közé.” *** Revillout: La créance, stb., 240—1.

41 jövedelem rovására; míg manapság a jelzáloguzsora, melyet a nagy hitelintézetek óriási arányokban űznek, megnyomorítja a földjáradékot; míg a váltó- és adóslevél-hitel, melyet a hitel magán-monopolistái gyakorolnak, a kistermelők pusztulásának hatalmas fegyvere. Közben a haute finance (l'alta banca) igyekszik fölverni azoknak a részvényeknek az árát, melyeket kibocsájt, a vevők tömeges tönkretételével. S ámbár ezekben a mesterkedésekben jelentékeny része van a csalásnak és fondorlatnak, azért mégis igaz, hogy legkivált az a zsarnoki monopólium magyarázza meg őket, melyet a haute finance a kötvények kibocsájtásában élvez. Végre a bankári egyesülések és szövetségek, a küzdelelem a kötvény-kibocsátások kiváltságáért, többékevésbbé elburkolt kölcsönök egész mechanizmusa, amiből napjainkban a bankok és a részvénytársaságok viszonyai szövődnek, nem egyebek, mint a jövedelmek harcának legváltozatosabb nyilvánulásai s ezt a harcot a hitel monopóliumával vívják.* * * *

Így termelők és termelők, eladók és vevők, hitelezők és adósok, minden időkben ádáz és szakadatlan harcot vívnak egymással. így semmiféle egyéni jövedelem nem fejlődhetik, nem élhet meg, hacsak rá nem támad a versenyző jövedelmekre s meg nem feszíti erejét, hogy részben vagy egészen a saját birtokához csatolja őket. Végre az a határ, melyet a munka kényszerű szervezete szab magának a munkának produktivitása és a jövedelem elé, így nyomja rá az egyéni jövedelmekre a fékezhetetlen és örökös harciasság bélyegét, elvetvén ezzel a gazdasági szervezet sima felületén az egyetemes háború és öldöklés eltörülhetetlen csíráját. S ez a harc teszi a társadalom és történelem lényeges alapját, új és érdekes ellentétet teremtvén ily módon az emberi faj és az alantasabb fajok között. Míg ugyanis az állati fajoknál — melyeknek megélhetése akaratuktól független s ezért nem növelhető és rendesen hiányos az egyidejűleg élő lények összeségének szempontjából — a küzdelem lényegileg harc a megélhetésért: addig az emberi társadalomban, melynek megélhetése a munka eredménye s ezért növelhető és rendesen elegendő is a népesség összességének, a megélhetésért való küzdelem csakis a rendellenes hiány kritikus korszakaiban tör ki, holott a rendes és állandó küzdelem: harc a jövedelemért, két lényeges nyilvánulásában, mint harc a megélhetés és a jövedelem és harc a jövedelmek között.**

Achille Loria. * Így például Angliában gyakran megtörténik, hogy ha valamelyik társulatnak tőkére van szüksége, egy másik társulat (megfelelő kárpótlás ellenében) kötelezi magát, hogy az előbbitől minden terméket megvesz, ily módon fölmenti annak szükségétől, hogy megszerezze a forgó tőkét, amelyre rászorulna, ha várnia kellene egy ideig árúja eladására. Itt lényegileg tőke kölcsönzéséről van szó, melyet a második társulat nyújt az elsőnek s amelynek folytán az első jövedelmének egy része átvándorol a második pénztárába. S a jövedelem ilyen átutalása annál nagyobb, mennél nehezebben tudná ezt másutt megszerezni; más szóval, egyenes arányban áll a kölcsönző vállalat hiteli monopóliumának hatékonyságával. ** „Az emberi nem története a jövedelemért folytatott harc körül forog.” Michlachewski: Scambio e politica economica. Dorpat, 1904.

A szociális dráma lehetősége,* naturalisztikus dráma, láttuk, teljesen a dialógusra van felépítve és ennek a dialógusnak természetéből kifolyólag antiarchitektonikus egész megcsinálási módja. Széles részletességgel rajzolt emberek és miliő az egyedül érdeklő dolgok. De bármennyire is akarnak közeledni a való élet polifon és nem tagolt voltához, valami tagoltság telsen nélkülözhetetlen volt. Bármennyire keveset akartak is elvenni az életből, valamit el kellett venni mégis, valahol el kellett határolni a képet és bizonyos dolgokat ki kellett emelni és hangsúlyozni. Tulajdonképen minden erősebb hangsúly ellentmond a teljesen következetes naturalista teóriának és, ha elképzelhető lenne, hogy a dolgok a maguk természetes folyásában játszódjanak le előttünk és csak a tényleges fontosság adja meg a súlyát valaminek, nem az író, akkor a drámából épen olyan monstrum válnék, mint amilyen lett volna a konzekvens naturalista regény, melynek tervét Holz és Schlaf, a natralizmus megalapítói, ezt belátva, el is ejtették. Tehát kell akcentuálni, de azt az illúziót kelteni, mintha nem lenne akcentus. A naturalizmus tehát az első nagyobb gyakorlati lépésénél kénytelen volt megalkudni elveivel. Ez maga még nem lett volna baj, de ez az elleplezett kiemelés egy súlyos problémát állított a naturalisztikus dráma elé. A naturalizmusban magában t. i. nem volt meg a kiemelésnek semminemű természetes princípiuma, épen mert az a látás, amiből a naturalizmus létrejött, a millió kis dolog az életben való uralkodásának meglátása volt. Az életre nézve ez lehetett igaz* Ez a tanulmány egyik fejezete szerző A modern dráma c. munkájának amelyet a Kisfaludy Társaság a Lukács Krisztina díjjal jutalmazott meg s mely néhány hónap múlva fog megjelenni. Könnyebb megértés kedvéért e fejezet ama részeit, melyek előzőleg kifejtett tételekre utalnak, a lehetőségig megrövidítettük. A szerk.

43 ságos, ott csakugyan lehet így látni az összefüggést és az epikában, ahol ezeknek a kis dolgoknak nagy extenzivitása ábrázolható, alkalmas és használható az ebből származó technika; a drámában nem. Mert az extenzivitást nem lehet megadni nekik és, hogy ezt intenzivitás pótolja, hogy egy kis dolog a soknak legyen szimbóluma, részben annak tartalma, részben a naturalizmus ábrázolási módja nem engedi. Itt tehát a drámai perspektíva meghamisítja az elgondolást, önkénytelenül szimbolikusak lesznek dolgok, amik anyaguknál fogva nem lehetnek szimbolikusak és viszont a technika ellentmond még ennek a szimbolizálásnak is. A naturalisztikus látás a sok és közeli ok meglátása, az élet atomisztikus látása és technikája is csak ezek kifejezésére alkalmas igazán. Azt tehát, ami elrendezi a dolgokat, határokat szab nekik, megszakít, aláhúz, alá- és fölérendel egymásnak mindent, ami egyszóval rendet teremt, valahonnan kívülről kellett behozni. A naturalisztikus dráma nem akar mást adni, mint valamit, ami egészen határozott emberek között egészen határozott helyen és időben megtörténik; az egyszer megtörténőt, az esetszerűt. És épen a környezet nagyon erős hangsúlyozása és gondos rajza miatt, az esetszerű teljesen uralkodóvá válik a szimbolikus, az általános jelentőségű felett, megszűnik minden drámai hatás lehetősége. Ezt a veszélyt a naturalizmus az eset, a környezet, a körülmények és történők igen nagyfokú tipikusságával akarja egyensúlyozni, de ezzel — eltekintve attól, hogy, mint az Hebbelnél láttuk, egy életből vett, szociológiai tipikusság nem adhat még drámai tipikusságot, ahol az nincs meg az anyagban — ellentétbe kerül saját főelvével, a ki nem választással. Tehát ki kellett mégis választani, de ez a hangsúlyozás nem a dráma leikéből származó és így nem ad erőt és teljességet a vele stilizáltaknak, így a látás és a technika között, ha tudatossá nem váll is, ellentét van és mert a technikai kérdések állanak előtérben, az a következménye ennek az ellentétnek, hogy a naturalista drámák úgy stilizálnak, hogy az lehetőleg meg ne lássék, olyan az architektúrájuk, hogy azt ne lehessen észre venni. De architektúrát elleplezni nem lehet soha és, ha lehetne is esetleg ideig-óráig, művészietlen, nem becsületes munka lenne és egy ilyen meg nem alapozott illúzió után a kiábrándulás kétszeresen kellemetlen és súlyos. De maguk az egyes hatások is vesztettek. Egy naturalisztikus dráma szükségképen csupa nüánszból áll, tehát csupa halk hangból, erősebb hatást nem lehet vele elérni. A kiemelés hiányának még egy súlyos következménye volt: a naturalizmusnak sokkal több eszközre volt szüksége, mint a bármely irányban stilizáló drámának. Megbomlik tehát a dráma ökonómiája, hosszabb lesz, fárasztóbb, tele felesleges dolgokkal. A régi irányok hívei folyton drámaiatlansággal vádolták őket. Sokban igazuk volt, de indokolásukban nem. A jó naturalista darabok elgondolásukban, menetükben tökéletesen drámaiak és csak széteső, nehézkes és hosszadalmas voltuk kelti a drámaiatlanság látszatát. De visszahat ez a naturalizmus legfőbb és legnagyobb értékére, a dialógusra: csupa finomságától és átszellemítettségétől üres lesz. Nem a köznapi értelemben, ahogy akkor és most is mondják némelyek,

44 akiknek még mindig a francia causeur-ök szellemességei kellenek minden drámában, bármilyen miliőben játszódjék is, hanem úgy, hogy nem történik benne, terjedelméhez képest, elég belső dolog. Minden egyes helyében történik valami és egy ilyen sor csupa nüánszból mégis holt lehet, ha mint egész nem viszi előre a drámát. Minden naturalista drámából nagy darabokat lehetne kivágni anélkül, hogy aki nem ismeri jól a darabot, még csak észre is venné és csak nagyon alapos elmélyedés után lehetne meglátni, hogy egy ilyen feleslegesnek látszó hely jobban megvilágította egy alaknak valamilyen összefüggését és állapotát, vagy egy új oldalról mutatott meg egy helyzetet. De kérdés, hogy ez — drámailag — mennyiben fontos, kérdés, hogy az emberrajznak ez a kereksége, a drámai embereknek ez a minden oldalról látható és körüljárható volta mennyiben érték a dráma számára, szabad-e érte áldozatokat hozni, sőt, hogy érték-e, egyáltalában, ha megvan. A drámai ember mindig egy ember egy sorshoz való viszonyában és egymással való összefüggéseiket is ugyanez a sorsviszony határozza meg, úgy hogy minden emberből drámailag csak az jön tekintetbe, ami a sorssal érintkezésbe lép és minden más felesleges benne. Minden gazdagsága életének és életmegnyilvánulásainak csak akkor élet igazán, ha az őt érintő sors is olyan gazdagon van látva, hogy ennek egész felületét érintheti. Bizonyos, hogy a naturalizmus valami hasonló felé törekedett, de ez csak, igen kis mértékben volt elérhető, mert sorslátásuk természete olyan volt, hogy alig lehetett az emberekkel igazán drámai kapcsokkal összefűzni. A naturalista drámákban szereplő sors ugyanis elsősorban a miliő volt és annak hatása az emberre, annak lassú felszívása, magába olvasztása, ellentálló erejének elernyesztése lehet csak. Tehát nem drámaiban, nem egy mindent magában foglaló tettben, csak sok lassú hangulat-atomból álló cselekményben hozhatja egymással összefüggésbe embert és sorsát. Es akkor a sors csak háttere az embernek, csak atmoszféra, ami őt körülveszi és az ember teljes kerekségben áll előttünk, de minden ember tulajdonképpen külön van, csak az atmoszféra közös valamennyiükben. És ahogy nincsen igazi összefüggés, úgy nincsen igazi mozgás drámai embereikben. Igaz, folyton változnak, folyton fejlődnek, de átalakulásuk csak lelki marad, nem kap drámai formát; a naturalista drámában állandóbb és folytonosabb a mozgás, mert nincs benne holt pont, mint bármely régiben, de ez a mozgás nem drámai, csak az atmoszféra lassú átalakulása és ezért a dráma perspektívájából nézve nem hat mozgásnak. És épen így nem ad egységet a benne foglalt emberek összesége, mert az összefüggés köztük csak lelki vagy szociális, vagy esetleg még véletlenszerű is, nem drámai. Epikussá válik ily módon a dráma, szétesik és dialogizált novella lesz belőle. Ibsen drámáiban, ha sokszor erőltetettségek árán is, egy magában zárt és teljes külön kis világ jött létre, egy drámai kozmosz. A naturalista dráma csak egy darab életet adott, bármennyire gazdag és közvetlen volt is az. A dráma terjedelme teszi lehetetlenné, hogy a benne szereplő, aránylag kevés emberből kozmosz jöjjön létre, ha nem reprezentálja és szimbolizálja benne mindenki a kozmoszt össze-

45 tartó gondolatnak valamelyik oldalát vagy relációját; a drámának csak a törvényszerűség, a mindennek mindennel való összefüggése adja meg azt az univerzalitást. A naturalista dráma eredménye itt is negativ: elvetette a régi, mesterkélt összefüggéseket, de újakat teremteni itt sem bírt. Hozzájárul, hogy a naturalizmus, természetesen, meglazítja a dráma szigorú szerkezetét. Egészen következetes keresztülvitele az egyes, ggymással lazán összefüggő képek sorozata felé kellett, hogy vezessen. És az így szükséges nagy apparátus önkénytelenül és akaratlanul befolyásolja az emberrajzok hatását is. Ez a nagyon is részletes emberrajz nem számolhat a dráma formájából következő különös perspektívával. Nem nagy jelentőségűeknek elgondolt dolgok vannak olyan helyeken, ahol joggal nagyobb jelentőségűeket várna az ember és a dráma embere kisebbnek látszik, mint írója tervezte és szánta, mert jelentéktelenül viselkedik fontos helyzetekben. A drámában mindent szimbolikusan kell venni és ezért mindenki egész önkénytelenül egy embernek egészen pillanatnyi viselkedéséből mindig egész jellemére következtet. A drámában nincs hely és nincs idő, hogy a hangulat-epizódot a maga értékére lehetne redukálni, hiszen csak szimbolikus helyzetekben ismertetheti meg embereit. És a naturalista dráma emberrajzának stiltelen volta abban áll elsősorban, hogy ezek a helyzetek néha szimbolikus jelentőségűek néha egyáltalában nem, csak epikusán reálisak vagy épen genre-szerűek. Ugyanez a perspektíva okozza, hogy a naturalisztikus dráma emberei végtelenül passzív benyomást tesznek. Ez persze igen sok esetben szándékolt. A naturalizmus az erősen és sokféle körülménytől determinált ember drámája; egész világlátása megkövetelte ezt a drámát, épen azért, mert úgy érzett és úgy látta az életet hogy több dolog hat rá és intenzívebben, mint a régi emberekre. De a naturalistikus nagy és nehézkes apparátusnak itt is meg volt az a következménye, hogy az emberek még erősebben körülményeik rabjainak látszanak, mint a valóságban, vagy mint ahogy az íróik akarták. Nagy, aktiv embert ilyen módon nehezen tud a naturalizmus színpadra hozni, csak mélyen érző, erősen szenvedni tudókat. A naturalizmus csak a vágyak, a meddő vágyódások adaequat kifejezési eszköze. Ennek elsősorban technikai okai vannak: a naturalizmus az elhallgatások technikája, a sejtéseké, a ki nem mondottságoké; azoknak az érzéseknek és gondolatoknak kifejezése, amik a legközönségesebb szavak mögött és körül lebegnek, amik azokban nem képesek kifejezésre találni. Mert a természetes beszéd, a közönséges élet beszédének szépsége ez: sejtetni a ki nem mondottakat, a ki nem mondhatókat. És a naturalisztikus beszédmód legfőbb célja, értéke és fölénye minden régi felett: atmoszférát teremteni az emberek egymás között folytatott beszédében. Tehát olyan dialógus, amiben a kimondott szavak csak hidak, amiken keresztül a lelkek érintkeznek, nem zártak, nem zárnak magukba senkit és semmit nyíltan kifejező voltukkal, a magányosságok és pillanatnyi találkozások, közeledések és távolodások, megértések és nem-értések folytonos ide-oda ingásanak és váltakozásának tiszta, finom és erős kifejezést képesek adni. Ez a vágyak nyelve és nem a tetteké; a leküzdhetetlen bilincsek súlya

46 alatt vergődők beszéde és nem a sorsukkal keményen küzdőké; a heroikus szenvedőké és nem a hangos harcosoké. És ennek a technikának lelkéből megértjük azt a sorsot is, amit a naturalista dráma ábrázolni akar (vagy abból a sorsból ezt a technikát: mindegy) a miliőnek, az embert körülvevő dolgoknak és körülményeknek megfoghatatlan, minden egyes megnyilvánulásában végtelenül kicsinyes hatású, de összeredményében leküzdhetetlen erejét. Azaz érzés, ami a naturalizmust létrehozta, ami a legnagyobb erővel szólal meg igazi nagy poétáikban ez volt: valami elviselhetetlen nyomásnak érzése és a vágyódás ki ebből a nyomásból, a vágyódás valami után, ami felszabadít ettől és vágyódás meddő voltának belátása és rezignált átérzése. A német naturalizmus drámái a polgári ideálok céltalanságának drámái. Végig kísértük egy évszázadon keresztül ezeknek az ideáloknak kritikáját az őket hirdető hős-típusok átalakulása formájában, láttuk mint válnak mindig erősebben és erősebben tragikusakká azáltal, hogy kipusztul a világból az, ami jogosságot adott nekik valamikor és a megmaradt érzésforma, mindig hevesebben kell, hogy beleütközzék a neki örökké idegen külvilágba. A fejlődés lényege ez: a külvilág erejének mindig tisztább és tisztább felismerése; a vele szemben felállított apriorisztikus követelések és érzések (romantika vagy doktrinarizmus tartalma szerint és formájában mindakettő) folytonos gyengülése; vagy egészen befelé fordulása, vagy a célkeresés görcsös tanácstalanságában egészen vak, korlátolt és kis célokba kapaszkodó doktriner fanatizmussá átalakulása. A legerősebb érzés, a tanácstalanságé volt; azé hogy kellene valaminek történnie, hogy rossz minden úgy, ahogy van, de erősebb mindennél és hiábavaló minden küzdelem ellene. És a kísérletnek ezt kifejezni meg kellett történnie, ha csak azért is, hogy bebizonyuljon ennek az életlátásnak a maga következetes keresztül vitelében mélyen drámaiatlan volta. Ezek a drámák nem adnak küzdelmeket, csak szenvedések lírai reflexeit és a szenvedések nem fokozzák az embereket, nem olyanok, hogy elpusztítják őket ugyan, de egyszersmint legmagasabb lehetőségeik fokára is emelik. Vagy legalább a szavak, amiket ezek a szenvedések adnak, nem alkalmasak erre. A naturalizmusnak nincs pátosza. Nincs, nemcsak azért, mert a megfigyeléseket helyezvén előtérbe és mindig megakarván tartani egy közönséges, triviális megtörténés illúzióját, földhöz tapadóvá teszi dialógusát, de mert — láttuk — dialógusának művészi lényege nem engedi meg, hogy koncentrált erővel egész életeket és sorsokat átfogó magaslatokig emelkedjék. Persze: a szenvedésnek is lehet pátosza. És a legnagyobb naturalista tragédiák nagy momentumai (Meister Ölze, Henschel fuvaros) összeszorított fogak közül kitörő, dadogó, akadozó és szinte akaratlanul célba találó szavaikkal és megnyugvásuk mélységében sorsukat átérző gesztusaikkal, csakugyan valami a pátoszhoz igen hasonlót érnek el. De az út, amin ide eljutnak, nem a drámáé. A naturalizmus tökéletes drámái ezek, bennük technika és kifejezés maradékot nem hagyva olvadnak egymásba, válnak eggyé; az egyetlen modern drámák, amiken belül nincsen problematikusság. A drámák a maguk egészében viszont egészen problematikusak és ezek, épen tökéletes drámáik mutatják így a naturalizmus mély és nagy problematikusságát. Bennük nem

47 mutatkoznak sehol sem a naturalista technika határai, de épen ezért a lehető legvilágosabban megmutatják az egész naturalisztikus technika határait. Ennek a kifejezésbeli tökéletességnek igen nagy az ára, igen sok dolog kifejezésének még csak megkísérléséről is le kell mondania; az ábrázolás tökéletességéért, az ábrázolt világ szűk korlátok közé szorított voltával fizet meg. Mert mihelyt túl akar menni a néma szenvedések kifejezésén, rögtön világosak lesznek a határok. Minél erősebb egy ember és minél jelentékenyebb, annál kevesebb kis körülmény hat rá; az ő rajzához tehát a naturalizmus igen sok eszköze felesleges, sőt, amennyiben alkalmazva van, egyenesen zavaró. De épen ilyen kevéssé alkalmas az igazi nagy sorsok, a nagy, világot mozgató összefüggések kifejezésére; a naturalizmus a közvetlenül ható okok technikája és perspektívái a lelkek mélységeibe nyílnak legfeljebb és nem a nagy távolságokba. Ami legnagyobb értéke és ereje másutt, hogy képes meglátni és kifejezni külsőleg kis dolgok belső nagyságát és jelentőségét, az útjában áll mihelyt a dolgok már magukban véve is jelentékenyek. A naturalizmus fokozó, stilizáló ereje csakis intenzív, mert transzparensekké teszi szavait és keresztül csillogtatja rajtuk azokat a lelki értékeket, amik nem volnának képesek szavakra találni, de épen ezért nem képes fokozni azokat, amiknek épen a szavak ereje kell, hogy megnyilatkozzanak. A naturalizmus nem koncentrál, a naturalizmus nem foglal össze soha messze világító képek szintéziseiben, a naturalizmusnak nincs pátosza. Így rögtön problematikussá lett a naturalizmus, mihelyt költői elhagyták kispolgári szenvedéseik kis sorsait és ez a fejlődés nagyon hamar bekövetkezett. Szocializmus és betegesen túlcsigázott individualizmus között ingadozott mindig a naturalizmust létrehozó írónemzedék. De szocializmusát inkább a nagy város rettenetes nyomora iránt érzett szánalom, a kultúrával szemben közönyös nyárspolgárok gyűlölete és valami zavaros, bizonytalan forradalom után való vágyódás hozta létre, mint annak igaz átértése. Vérbeli polgári ideológusok voltak, akiknek így rögtön ki kellett ábrándulniok a szocializmusból, mihelyt igazán belekerültek és megismerkedtek annak valódi mivoltával. De művészileg is csalódást hozott nekik a szocializmus, csalódást kellett hoznia. A naturalisztikus mozgalom irodalmi főcélja a szociális dráma megteremtése volt és nagyon hamar ki kellett tűnnie, milyen terméketlen témája és anyaga ez a drámának. A polgári individualizmusból származó irodalomnak utolsó kísérlete volt ez, elhagyni kizárólag esztéta, műterem-művészet voltát, gyökeret verni valahol. Hauptmann első drámájának hőse, az agitátor Alfred Loth (és bizonyos tekintetben még Florian Geyer) utolsó tettekben élő unokái a Posatipusnak. És Loth mellett az egyik oldalon ott áll már a Strindberg Dr. Berg-je és kapitánya, akiknél már csak erotikus küzdelmekben nyilvánul meg intellektus és ösztön, doktrína és élet ellentéte, a másik oldalon pedig a Hofmansthal fáradt, rezignált és minden életet gőgös fájdalommal lenéző Claudiója. Loth maga is már igen közel áll a tragikómikussághoz. Nagy elveiben, amikért nem látja meg a való életet és keresztül gázol a mások boldogságán és életén, azáltal, hogy a szocializmushoz közeledvén mindig praktikusabbakká válnak, mind-

48 inkább van (a dráma perspektívájából nézve) valami, kicsinyes, hóbortszerű, „tudományos” megalapozottságukban sok önkényesség, pátoszában — szintén a tudományosság és a praktikusság miatt — sok kicsinyes és nagyon is földhöz tapadt. És ami a legjobban megnehezíti a hatását és egyszersmint lehetetlenné teszi, hogy mint hős-típus tartósan termékeny legyen a dráma számára, van már benne valami, épen a gyengeségből eredt megátalkodottság, egy konfliktusokat kizáró fanatizmus. Az olyan ember fanatizmusa, akinek meggyőződése nem annyira fegyver egy nagy küzdelemben, de inkább menekülése egy hajótöröttnek; melyet tehát az fétisként őriz és szentnek tart, nem az elv nagyságáért, de a maga összeomlásától remegve, ha az meginogna. Amit különben maga Hauptmann is egészen világosan meglátott és ki is fejezett, amikor Anna Mahr (Einsame Menschen) így beszél a szocialista festő Braunról: „Er hat etwas imputiert erhalten; gewisse socialetische Ideen, oder wie man sie sonst nennen will; und daran haftet er nun, daran klammert er sich, weil er nicht allein gehen kann. Er ist keine starke Individualität als Mensch, wie sehr viele Künstler. Er getraut sich nicht allein zu stehen. Er muss Massen hinter sich fühlen.” Ennek az emberfajtának nincsen már drámája; Vor Sonnenaufgang is már csak a lány tragédiája, a szerencsétlen lányé, akit balvégzete ezzel az emberrel hozott össze, akinek egyetlen életlehetősége ő lett volna, ő aki nyomban elhagyja őt, mihelyt megtudja, hogy a kettőjük házassága az ő elveit veszélyeztetné. Lothban nincs konfliktus; a meggyőződések egészen mechanikusan, feltétlen, ellentmondást nem tűrő erővel uralkodnak benne és a valóság, az élet szerepe csak annyi, hogy alkalmakat szolgáltat ennek működésére. Johannes Vockerath a következő stádium, a kísérlet kibontakozni innen, elhagyni ezt a meggyőződés-narkózist; ezáltal az ő helyzetében van már konfliktus, meg van már benne a drámaiasság lehetősége, de ugyanazért, amiért ez lehetséges, megszűnt az ő drámája szociális dráma lenni. Helyzetük a szocializmushoz tehát drámailag terméketlen volt és terméketlen volt ebből a szempontból eltávolodásuk is tőle. Itt — in abstracto — csak két lehetőség volt és a kísérletek csakugyan mind vagy az egyik, vagy a másik típust mutatják (vagy esetleg a kettő összekeverését) és mindakettő egyformán nem nyújthatott sokat. Az elsőt, a szocializmusból (ami itt népboldogító idealizmust jelent) való kiábrándulást, nyílt szakítást harc formájában, nagyjából megírta Ibsen a Népgyűlölő-ben és — a dráma szempontjából nézve csak — Brand utolsó két felvonásában. Mind a kettő élesen mutatja a téma nagy baját: a hős ellen csak lényegében egészen passzív ellentállás van, aminek abszolút nyers ereje azonban aránytalanul nagy az övéhez képest. így nem lehet itt igazi küzdelem, csak katasztrófa, sőt ez is csak tragikomikus lehet, mert a népet, a tömeget nagyon le kell szállítani, hogy a hős belőle kiemelkedhessek; egy fejjel a falnak rohanó ember: ez lenne képben kifejezve ez a dráma-tipus. A másik pedig — mondottuk — nem szociális dráma már; a konfliktus ott már egészen belül van, kizárólag egy ember lelkében és mert az eltávolodás a főmotívum, az új erőn van a hangsúly és ez lesz erősebben megérzékítve; vele szemben szükségképen egészen háttérbe

49 szorul a szocializmushoz való viszony, mert azt látjuk, erről meg csak beszélnek (Einsame Menschen). De mindez nem volt a főcél: ők magának a szocializmusnak, a szociális kérdésnek és nem saját a szocializmushoz való viszonyuknak drámáját keresték. Ez a dráma lett volna a naturalizmus természetes betetőzése, ez egyetlen lehetősége, hogy a régi, nagy és kultúrákat átfogó drámák mellé új, épen olyan jelentőségűeket helyezzen. És hogy ezen a ponton is kudarcot kellett vallania, magyarázza meg azt a roppant gyors és végtelenül erős küzdelmet, ami kevéssel a naturalizmus győzelme után ellene megindult és olyan hamar nem aktuálissá tette azt. A kérdés tehát ez: lehet-e szociális dráma egyáltalában? Alkalmas anyagai a drámának az általa nyújtott konfliktuslehetőségek és alkalmas eszköze-e a stilizálásnak a marxizmus létrehozta dialektika? És végül: amennyiben itt lehetséges lenne dráma, csakugyan a naturalizmus-e ennek természetes, egyedül lehetséges, vagy akár csak egyebek között is megfelelő technikája? A Hauptmann-generációt illetőleg azonban a kérdés mégis egyszerűbb: ők nem voltak szocialisták, az ő számukra a kérdés csak a nyomor és a gazdagság ellentétének kérdése volt; vagy még pontosabban: a nyomor és a nyomorból való kivágyódás érzésével való együttérzés kifejezésének kérdése. Ennek két következménye van: a kérdés egyszerűbben van feltéve és, mint látni fogjuk, lehet is rá megoldást találni, viszont azonban úgy van feltéve a kérdés, hogy rá adott legtökéletesebb felelet sem felelet igazán és a kérdés kérdés maradt utána is. De — és ez fontos itt — mégis ez a generáció volt az egyetlen, amely, egypár elszórt kísérlettől eltekintve, ezzel megpróbálkozott; később, amikor olyan írók is léptek fel, akik igazán szocialisták voltak, mélyen átértve és átérezve mindent, ami azzal együtt jár, meg sem próbálták az ilyen értelemben vett szociális drámát. Shaw, a legnagyobb közöttük, polgári emberek polgári intézményeinek kritikáját adja a szocializmus látószögéből, csak úgy mint — a hasonlat csak a szociális helyzetekre vonatkozik — Beaumarchais az arisztokráciáét adta a polgári értékelések és látások nézőpontjából. És Gorkij is csak akkor írt „szociális” drámát, amikor anarchista volt még, amikor a jelen tűrhetetlenségének homályos érzése és egy messze jövő ködben úszó ígéreteinek homályos sejtése volt az alapja írásainak; és első igazi szocialista írása egy nagy regény volt (Az anya). És mindakettőnek technikája — és ők csak a legnagyobb példák itt nem a naturalizmusé; mindegyik felhasznál egyet-mást belőle, de csak egyet-mást és csak egyebek között és a formának is, a technikának is súlypontja egészen máshol van. A technika kérdése az egyszerűbb: a naturalizmus a közeli, a közvetlenül ható okok technikája és a szocialista, a marxista látás lényege ennek épen az ellentéte. Könnyen belátható, hogy miért: a marxista történelem- és élettelfogásnak talán a legerősebb tendenciája a pusztán egyéni akaratok, meggondolások, érzések jelentőségét, amennyire lehet leszállítani és melyebb, objektívebb, az egyes emberrel és emberben közvetlenül történőkön messze túlmenő okokra visszavezetni. Nem volna nagyon nagy túlzás azt mondani, hogy a teljesen kiépített marxista látás semmi

50 egyéb, mint egy végtelen távoli horizont nézése, oly távolié, hogy a messze távolba elvesző tekintet előtt az egyes részletek különbségei alig jönnek tekintetbe. A naturalista technika pedig teljesen horizonttalan, csak kis dolgok kapnak ott jelentőséget, csak a közeli nő fenyegető nagyságokig, vagy szólal meg finom lírával. A naturalizmus épen azokat a külömbségeket hangsúlyozza, épen azok kifejezésére találja meg a legfinomabb eszközöket, amik egy a világot igazán szocialista szemmel néző embernek (világnézetileg) a legközönyösebbek és képtelen az — ebből a szempontból vett — legfontosabb dolgok kifejezésére. Ezt a nagy ellentétet nem lehet eléggé hangsúlyozni, mert mindenki úgy érezte akkor és talán igen sokan úgy érzik most is, hogy a kettő egymással mélyen rokon, hogy igazi és mély összefüggések vannak köztük. De naturalista technika és szocialista világfelfogás között ugyanolyan a kapcsolat, mint annak megteremtői és a szocialista mozgalom között volt. Csak az embereket megkötő társadalmi erők gyűlöletében és a vágyódásban ezeket megszüntetni találkoztak, vagyis művészileg abban a törekvésben, hogy minden rosszra és rútra, ami most van, kíméletlen tisztánlátással rámutassanak és arra is, hogy mi mindennek kell emiatt ma elpusztulni. Már abban, amit okoknak láttak és ahogyan látták azokat, nincsen közöttük semmi rokonság és a vágyódások természete is teljesen ellenkező volt. Hogy marxista terminológiával fejezzem ki magamat: a naturalizmus a kispolgári ideológia tökéletes kifejezési eszköze, ami lényegileg — csak más nézőpontról — ugyanazt mondja, mint amit az előbb megállapítottunk, hogy a céltalan, homályos és meddő célkeresésben önmagát felemésztő vágyakat megszólaltatni született meg. A szocializmus rendszere és világnézete, a marxizmus szintézise, a legkegyetlenebb, a kíméletlenebb és a legszigorúbb szintézis — talán a középkori katholicizmus óta. És kifejezésére, ha majd megjön az ideje, hogy művészi kifejezést nyerjen, csak egy az annak igazi művészetéhez (Giottó-ra és Dante-ra gondolok elsősorban itt) hasonló szigorúságú forma lehetne alkalmas és nem a mai idők létrehozta, csak egyéni, az egyéniséget a végletekig nüánszokba vivő művészet. De hogy egy érzésből forma legyen, sokáig kell az emberekben élnie; milyen sokáig tartott, amíg a már Sterne-ben és Diderot-ban — csak ezt a példát hozhatom fel itt — tisztán meglevő, szentimentális érzés és impresszionisztikus látás igazi kifejezésre talált. És ma még a legtöbb igazi szocialista csak gondolkodásában, csak politikai és társadalmi meggyőződéseiben stb. az; azzal közvetlenül össze nem függő életformáit, még egyáltalában nem hatotta át világnézete. A legkevesebben közöttük érzik például ma még, hogy az ő művészeti felfogásuk csak dogmatikus lehet, csak minden „ízlés dolgá”-nak rideg kiküszöbölése a művészetből, ha nincs is még megírva ez a dogmatika és ha nincsen is talán — az anyagszerűségeket kivéve — semmi köze a régi dogmatikákhoz; hogy az ő művészetük nem lehet más, mint a nagy rend művészete, a monumentalitás. És csakugyan ezt a monumentalitást keresi Gorkij regénye; kidob belőle minden „érdekes” embert, minden „lélektani” nüánszot, finom átmenetet, érdekes szituációt,

51 hogy regényében ne legyen más, mint „a” munkásmozgalom, annak lassú hullámokban terjedése, feltartóztathatlan energiája. Olyan emberek olyan sorsait keresi ki, akik és amik úgy ahogy ott vannak bárhol, ugyanazok lennének, kihagy a körülményekből mindent, ami ennek egész a monumentalitásig emelkedő de viszont itt még a szárazságig elmenő tipikusságát zavarhatná. Mert ma még nem gazdag ez a monumentalitás és mint eredmény közepesen sikerült kísérlet a Gorkij kísérlete; száraz, szegény és üres sok helyen, de mégis — úgy érzem — ez az egyetlen mai írás, ahol a mozgalom, mint mozgalom és az ami benne lényeges és úgy, ahogy az a művészébe áttehető, formát keres magának. És a Shaw színdarabjainak — amikről más összefüggésben még igen részletesen lesz szó — formai lényege ez: minden mai érzés-anarchiának, vagy hamis, mert csak egyéni hajlamokon és érdekeken alapuló szintézisnek nevetséges voltát megéreztetni, az elképzelt, a Shaw érzésében létező új rend fényével hirtelen megvilágítva azt. Gorkij csak a látás kemény igazságosságát és művészi fegyelmezettségét használhatta fel a naturalizmusból, Shaw a közelről nézést is, mint a komikum forrását; ennek a komikumnak a technikája perspektívák váratlan, átmenet nélküli váltakozása és a naturalizmus azért kell neki, hogy a lehető legközelebbről mutassa azt, amit a következő pillanatban már csak mérhetetlen távolságok fényében enged látnunk. Ma még nincsen szocialista érzésekből nőtt művészet, mert azt hiszem az eddig elmondottak után természetes, hogy semmiféle olyan művészet nem jön itt tekintetbe, amely témájában az csak vagy motívumaiban inspirált, hanem csak az, amelyben annak érzései keresnek és kapnak formát. Csak kísérletek vannak és ezek között a kísérletek között nincsen igaz dráma (a Shaw formájának mély drámaiatlanságáról a maga helyén lesz szó) és ami ezzel szinte egyet jelent, nincsen tragédia. Csak regény van és lírikus kísérletek és vígjátékok, úgymint a tizennyolcadik század polgári irodalmában. Kérdés, hogy a marxizmus csodálatos dialektikája egyáltalában áttehető lesz-e a drámába és lehetetlen, hogy ma áttehető legyen. A dráma emberi akaratok dialektikája és minden, ami nem ezeknek formájában nyilatkozik meg, hasznavehetetlen kell, hogy maradjon számára; a drámai stilizálás lényege, hogy egy ember egy tette az ő egész lényét, egész életét, az egész életet jelentse és — már a Mária Magdolna analízise alkalmából volt szó erről — bizonyos, hogy ez annál kevésbé lehetséges, minél inkább csak szociális relációkban szerepelnek az emberek. Hogy egy embert tette reprezentálhasson, bizonyos mértékben kívül kell állnia ezeken a kapcsolatokon és amíg és ahol ezek olyan erősek, hogy a kívülállás belőlük való kiesést jelent, nem lehet dráma. Ezért nem volt a középkori katholicizmusnak drámája, mert a dogmákkal való meghasonlást vagy ellehetett vitával intézni és akkor még nem volt dráma, vagy a meghasonlott eretnek lett és az eretnek küzdelme az egyházzal csak epikai lehet. (Nem lehet eléggé hangsúlyoznom itt sem, ha ma valaki tragédia-témát lát bele egy eretnekségbe, ha pl. Hebbel Kandaulesét ide állította volna be, egy mai konfliktusnak adott volna középkori hátteret és nem a középkorinak drámai

52 formát.) Drámai csak az önmagában dialektikus lehet és a szocialista társadalomkritika csak a ma fennállónak dialektikáját látja, mert csak ezt lehet ma látnia; de drámainak ezt csak egy abból a talajból nőtt érzés érezheti, csak abban tükröződhetnek metafizikai erővel és mélységgel mindazok a történelmi processzusok, amik ma lejátszódnak, csak annak érzésében nőhetnek tragikus feloldhatatlanságokig. Szocialista szemmel nézve ezek a processzusok csak átmenetiek, csak ideiglenesek; szocialista érzésnek azok a konfliktusok nem örök érvényűek, nem metafizikaian szükségszerűek, nem tragikusak. És nem tragikusak az ő — polgári érzések számára — tragikus sorsaik sem, ugyanemiatt az ideiglenességi érzés miatt, épen úgy, ahogy nem lett igazán tragikus egy polgári tragikus sors sem a francia forradalom előtt, mielőtt a polgári osztály helyzete belülről dialektikussá vált volna. A Gorkij regényének agitátora ott epikus hős, bár korán jött, bár elpusztul abba, hogy ma érzi messze jövők érzéseit és hirdeti messze jövők igazságait és közhelyeit; miért nincs tragikusnak érezve az ő sorsa és miért annak minden polgári dráma a maga korát megelőző hőséé? A tragikusság az az érzés, ami egy megtörténést kísér, az az érzés, ami annak szimbolikus megvilágítást, megtörténés voltán túlmenő jelentőséget ad. Magában véve, természetesen, semmi sem tragikus és semmi sem annak az ellenkezője; tragikus az, hogy valaminek az elpusztulása szükségszerű és ez a szükségszerű elpusztulás jelképe egész életének, szimbóluma az egész életnek. Enélkül, nem lehet ezt elégszer hangsúlyozni, nincsenek tragikus érzések és az a szomorú eset, amit a közélet nyelve tragikusnak szokott mondani, lehet ugyan tragikus is, de lehet komikus is, lehet triviálisan közönyös és lehet nagy és tiszta örömöket felidéző stb. Ha valakinek pl. egy tégla esik a fejére és meghal, az csak akkor tragikus, ha azt érzem: ez az élet; enélkül az érzés nélkül kellemetlen vagy elszomorító, esetleg komikus véletlen csupán. És mivel a tragédiának emberek közötti megtörténése az anyaga, az emberek közötti kapcsolatok és összefüggések miként látása és érzése határozza meg, lehet-e igazán tragikus egy „tragikus” eset — közönséges értelmében használom itt most a szót. Itt vannak a tragikusság társadalmi körülményektől meghatározott voltának gyökerei; nem a téma választásban, nem az alakok meglátásában és rajzában, de abban, ahogy bizonyos társadalmi körülmények, az azoknak megfelelő praktikus megismerések, a belőlük nőtt életérzés és világfelfogás az író számára az egész életet látni engedik, ahogy azt látni kényszerítik őt és abban, hogy ennek a látásnak milyen formák felelnek meg, mint adaequat kifejezési eszközök. Ezért nem tragikusak a Gorkij regényének „tragikus” hősei, sőt inkább valami mélyen megnyugtató, tisztán époszszerű hangulat veszi körül „elbukásukat”; mert érezzük, nem ez az elbukás az ő igazi életük, ez csak epizód benne, talán szükséges, talán nem, talán szép, talán nem, de nem ez az ő életük. Az ő életük valahol egészen máshol van; abban a végtelen ritmusban, amivel egy előttük is ismeretlen cél felé sietnek, egy cél felé, amiről tudják, hogy ők úgy sem fogják elérni, amelynek hozzájuk mért végtelen távolságához képest nem lehet fontos az a kis külömbség, amit letörésük okozott. Ez a

53 letörés csak epizód náluk, mert ők egész életüket epizódnak érzik 1 szemben; ebben az érzésben csak az egész egész és minden részlet minden egyéni sors csak epizód lehet, nem lehet drámai. De Bewegung ist alles, mondja Bernstein és egy végtelen mozgás m lehet drámai, nem lehet tragikus soha és minden, ami benne „tragikusénak látszik, csak epizód, mert részlet, mert töredék, mert „tragikus”-sága csak ideiglenes. És Shaw előtt, a gondolkodó szocialista előtt nincs is már tragédia; az ő drámáinak legfőbb tendenciája ez: bemutatni a régi, a polgári érzésben tragikus helyzeteknek, eseteknek és embereknek nem tragikus, nevetséges oldalait. És pozitíve: olyan embereket rajzolni, akik számára nem léteznek tragédiák. Gorkij nem polemizál itt; ő regényében egy proletártragédiát, talán a proletártragédiát írja meg és egy nagy „tragikus” történésnek nem tragikusan felemelő megvilágosítását adja. Ez azonban természetesen kizárólag formai probléma mind, a szocializmus által létre hozott érzéseknek a drámai formához való viszonyának kérdése. Arról van itt szó, hogy mely látások, érzések és élmények válhatnak tragikusakká egyáltalában, hogy milyen világnézet talaján nőhet egyáltalában dráma és hogy milyen társadalmi körülmények erre milyen hatással lehetnek. A kész dráma szociológiailag sokkal kevésbbé determinált; az érzés azáltal, hogy formát kapott, levált arról az ágról, amelyen nőtt, külön szakadt tőle és önmagában befejezett életet él, ha teljesen zárt és magában tökéletes formába van öntve; olyan önálló életet, amelyet egyáltalában nem vagy alig érint már annak a fának sorsa, amelyen termett. Csak a már egyszer említett Oedipous példára hívom fel megint a figyelmet, hogy teljesen elkerüljem annak a félreértésnek még lehetőségét is, mintha itt arról lenne szó, hogy jó vagy nem jó dolog, hogy helyeslendő-e vagy kárhoztatandó-e az, ha vannak vagy ha nincsenek szociális drámák, mintha a drámák értékére nézve annak csak a legkisebb befolyása is lenne, hogy mi az a világnézet, amit kifejez vagy hogy egészen pontosak legyünk, az a látása a világnak, amin felépül. Ismételjük: itt formai problémáról van szó; ismerjük a dráma lehetőségeit és megpróbáltuk leírni azokat az élményeket, amiket a szocializmusban élés létre hoz és kerestük a kettő egymáshoz való viszonyát. Kerestük azt, hogy — in abstracto — kifejezhetők-e azok drámailag; láttuk, hogy nem és meggyőződhettünk arról, hogy csakugyan nincsen ennek a világnézetnek talaján nőtt dráma. (Mondhatnék így is: láttuk, hogy nincs és kerestük ennek okait.) De, tudjuk, a Hauptmann-generáció nem is volt szocialista; milyen lehetőségeket nyújtott így nekik, drámájuk számára a szocializmus? A stíluskérdés ezáltal egyszerűbb lett, de azon az áron, hogy sokkal alacsonyabb a kitűzött cél és ha a felelet nem is volt teljesen negativ, nagyon terméketlennek kellett lennie mégis. Egészen röviden: õk csak a nyomort látták és a kivágyódást a nyomorból és így csak annak kifejezését keresték, a Hauptmann és a Schlaf drámatípusának egy erősen fokozott, erősen általánosított esetét. Ennek a drámának lehetőségei teljesen megfelelnek a naturalista technika lehetőségeinek és határai nem okoznak itt problematikusságokat, mert a téma határai

54 még szűkebbek, mint a kifejezési eszközöké. A többi drámához képest az új itt abban van, hogy egy ember szenvedése és vágyódása helyébe egy egész tömeg vágyódása és szenvedése lép. A szenvedés okai egyszerűbbek lesznek: éhség, nyomor és nélkülözés. A vágyak tárgya egyszerűbb: egy kissé emberhez méltóbb élet vagy akár csak egy pillanatra való fellélegzés. És egyszerűbb a vágyakat elnyomó külvilág: a társadalmi rend durva erőszaka, mely a nyomor bénító erejével vagy ha kell csendőrök és katonák puskáival eredménytelenné és meddővé tesz minden vágyódást. Ennek a drámának tehát így abstracte egy lehetősége van csak: egy elnyomott, végletekig elcsigázott és nyomorában a végső kétségbeesésbe kergetett tömeg és annak eleve reménytelen és céltalan fellázadása nyomorúságos életének kegyetlen szükségszerűsége ellen. De itt lényeges és fontos variációkról nem lehet szó, mert a miliő különbség nem drámai különbség, és minden más, ami itt újat hozhatna bele a témába, elvenné amúgy is problematikus drámaiságát. Mert dráma itt csak úgy jöhet létre, ha az egész kép nem tartalmaz semmi mást, mint a tehetetlen nyomor tehetetlen vágyódását és tehetetlen küzdelmét az elnyomó ellen; a trivialitás, a szentimentálitás, amúgy is folyton fenyegetik ezt a témát és minden más kísérlet, mint az, hogy a feneketlen nyomor szimbóluma legyen az egész dráma és kizárólag azé, más oldalról fenyegeti drámaiságát. Ha t. i. célt kap a mozgalom, akkor a cél válik diszkusszió kérdésévé és ismét a naturalizmus minden kifejezési határa előtt állunk, még azzal a fokozással, hogy mivel ezek az írók maguk sem láttak itt határozott célt maguk előtt, nem válhatik formává a céltalanság, mint az előbbi esetben, hanem megoldatlanságot hoz bele a drámába. Ha vezetőt adnak neki, előttünk áll a hős probléma, mint stiluskérdés, súlyosbítva a céltalan akciót vezető hős szükségképen tragikomikus voltával. Hozzájárul ehhez még, hogyha vezető és tömeg egyet akarnak, akkor csak háttér lehet a tömeg nyomora és az egész dráma a társadalmi rend ellen síkra szálló ideológ küzdelme lehet csak (a fiatal Schiller stílusában körülbelül); ha pedig konfliktus van vezető és vezetettek között a Brand-Stockmann sémához kell eljutni a drámának és így mindakét esetben igen messze a tulajdonképeni céltól. De nem lehet tárgya valami egyéni eset sem, egy szegény ember vagy talán család nyomorúsága beállítva az általános nyomorba, mintegy azt szimbolizálva. Nem lehet, azon okokból főleg, amiket a Mária Magdolna analízise alkalmával mondottunk, mert egy olyan ember életében, akinek egész lényét elfoglalja szociális helyzete, a mi esetünkben nyomora, nincsen egy olyan tett sem, ami elég széles és elég sokat átfogó lenne, hogy egy egész drámát kitölthessen (és könnyen belátható, hogy abban az abstrakt dráma-sémában, amiről most beszélünk, más nem jöhet tekintetbe; minden más menthetetlenül levinné a genre-szerűségbe a drámát). És itt aztán csak panaszkodás és lázadás lehetséges és egy embernek panasza vagy fellázadása legfeljebb, ha egy jelenetre lehet elegendő; egy ilyen dráma tehát szükségképen minden jelenetben újra kezdődik, csupa epizódból áll, amiket csak egészen külsőleges kapcsok fűznek össze egymással. Az epizódszerűség a veszedelme minden szociális drámának,

55 den drámának, amelynek drámai tartalmát kimeríti egy osztály laikussága (még a Mária Magdolna-val is így áll a dolog). És Gerhart Hauptmann végtelen stiláris zsenialitását bizonyítja, hogy, talán öntudatlanul, meglátta az anyagnak ezt a hibáját és erre a hibára építette fel szociális drámáját, a Takácsok-at. Mert minden kompozíció közös törvénye ez: ahol az anyagnak van valami el nem távolítható hibája, vagy fogyatkozása, ott nincs más útja a megoldásnak mint azt belevinni a kompozícióba, a sémába: formává tenni. Hogy egészen konkrét példát mondjak: minden dekoratív falfestészetnél a megoldásnak titka a kitöltendő felület minden hibáját a feladat számára legnagyobb akadályát és nehézségét választani kiindulási pontnak. Ezt tette Hauptmann a Takácsok-ban. Epizódikusság a téma veszedelme: a Takácsok-ban nincs is csak epizód. De a kompozíció lényege épen az, hogy mindenki és mindenki sorsa csak epizód lehet; mindenki csak feltűnik egy-egy pillanatra, mindenki sorsából csak egy részletet kapunk és egyik sem nagyobb és egyik sem fontosabb a másiknál. Mindegyik szimbolikus, mert mindegyik mint egy centrumban magában fogja fel az illető ember egész életét és mindegyik epizód csak, de épen epizódszerűsége miatt szimbolikus, mert olyannak van látva itt az élet, hogy mindenkinek csak ez az élete és mindenkinek egyformán ez az élete. És nincsen hős, nincsen aki kiemelkednék a tömegből, akinek többet átfogó élete tehát epizodikussá sülyeszthetné a mások kisebb életét és sorsát. Egy tömeg szenvedése, küzdelme, győzelme és veresége az egész darab és, mivel a tömeg teljesen egyet érez és egyet akar, semmiféle tagolásra vagy komponálásra nincs szükség. Harminc különböző korú és temparementumú ember ismétli mindig ugyanazt és úgy érezzük, hogy végtelenül sokan vannak, akik ugyanezt érzik, hogy egy egész világ van itt, amely így érez; úgy látszik, mintha szerepelhetne esetleg kevesebb, esetleg több ember is a darabban, alig van egyes alak, aki, látszólag, ki ne lehetne hagyni. De az egység, a tömegben való lét, mindegyikben olyan erős, hogy ez a sok, egymástól egyénileg teljesen különböző ember, egy nagy érzésben a rettenetes nyomorúság okozta elkeseredett dühben és kétségbeesésben együtt érez és együtt, mint egy ember, cselekszik; vakon üt, tör, zúz és rombol és — szintén teljesen együtt — elnyomja a durva katonai hatalom. Minden egyes ember itt sorsának épen legvitálisabb részével kapcsolódik a drámához; minden külön sorsban tulajdonképen mindig ugyanaz a sors szólal meg és egyforma befejezettséggel valamenynyiben. Ezek összekomponáltságának nagy melódiája tartja össze az egészet, a sorsoknak az a parodox magukbanzártsága és mégis összeállása, hogy mindegyik csak egy hang ebben a melódiában, anélkül, hogy ezért intenzitásából vesztene. És ez a kapocs oly erős, hogyha rajzuk még szélesebb és naturalisztikusabban részletezett lenne, epizódszerűvé akkor sem válhatna. Végtelen változatosság egy nagy monotóniában, teljes egység egy csupa atomból összeálló káoszban: ez a takácsok kompozíciója. Képek sorozata ez a darab, fontos stádiumok egymás után sorozása; a fejlődés ugyanannak a dolognak végletig való fokozódásában áll, abban, hogy egyre jobban sűrűsödnek az atomok,

56 egyre nagyobb és nagyobb lesz a bennük felhalmozott energia és feszültség, anélkül, hogy természetük vagy egymáshoz való viszonyuk változnék. A naturalizmus összes határaiból nagy erények lesznek itt. Naturalisztikusan csak ilyen, tagolatlan és egyenrangú atomok alkotta tömeget lehet kifejezni, de viszont ez az egyetlen lehetősége annak, hogy a dráma alapérzése, a tehetetlen vágyódás, a kétségbeesésében vakon törő, zúzó és romboló explozív ösztönszerűség ne hasson önkényesnek. És az egyetlen lehetősége annak is, hogy a tömeg maga szétbonthatatlanul egységesnek hasson, hogy tehát az egésznek sorsa szimbolikus lehessen, mindent magába foglaló, drámai. Mihelyt valaki ki volna emelve, kitűnnék sorsának epizodikus volta; itt azáltal, hogy nincsen más, csak epizód, el van kerülve minden epizódikusság. Épen így nem triviális ezeknek a triviális sorsoknak összefüggése, mert teljes szürkeségüknek, trivialitásuknak a szimbolikusságig való fokozása által, összeségük monumentális lesz, tagolatlan egységességük a végtelen nagyság illúzióját kelti fel. Itt eléri a mai élet drámai formába áttéve az epikában elérhető nagyszabásúságot; a kompozíció természetéből következik azonban, hogy ez nemcsak nem ismételhető meg, de más anyagra, más sorsokra sem alkalmazható. Teljesen egységes ez a darab, egy egész teljes zárt világ és szigorú törvények uralkodnak benne, szigorú kegyetlen törvényszerűségek. A gyárost helyzete kényszeríti, hogy kizsákmányolja munkásait (ez a helyzet természetesen nincs analizálva; a dráma szempontjából nem is fontos, csak az kell, hogy típusnak, ne pedig gazembernek lássuk az elnyomót) és a lázadást leverő katonaságnak csak vezényszavát és sortüzét lehet hallani. Ez a darab nem fejez ki semmi gondolatot, nem merít ki semmi problémát, csak egy melódia hangzik ki belőle, csak egy bizonyos helyzet kegyetlen törvényszerűségét érezteti; érezteti, hogy elviselhetetlen és érezteti, hogy nincs belőle szabadulás. Ez a megrázó és, ebből a szempontból, a dráma történetében egyedül álló tragédia volt a csúcspontja a naturalizmusnak. Ez volt az egyetlen nagy téma, mely teljesen beleillett kifejezési lehetőségeinek határai közé, de innen következik a naturalismus sterilitása: ez a téma a takácsok-kal ki volt merítve. Nyomor csak egyféle van és lényegében egyforma a belőle való kivágyódás és ugyanaz a durva erőszak teszi meddőkké az összes vágyakat. A témának ugyanaz a nem differenciált volta, ami monumentalitását megadta neki, elvette tőle minden további variációnak lehetőségét. Legfeljebb a miliőt lehet megváltoztatni, amint azt többen megtették, de ezzel nem hoztak semmi lényegeset. Heyermans egyes embereket és sorsaikat individualizálni akaró kísérlete triviálissá, novellisztikussá tette halásztragédiáját a Remény-t és Gorkij epizód-halmazának az Éjjeli menedékhely-nek nem ad egységet az atmoszféra egysége és nem jelentőséget az erőszakosan belevitt filozófiák és a munkásmiliőben játszó közepes polgári dráma a Langmann Bartel Thuraser-ja (ilyen még például, mert mindenütt csak pár példát, sorolhatunk fel a Mirbeau: Les Mauvais Berger-je is). És ahol hős van, ott mint mondottuk, háttér csak a tömeg, de kompozíciót megbontó, mert túlságosan nagysúlyú ahhoz, hogy csak háttér

57 legyen, pedig csak arra lehet komponálva a dráma, akár ellentétbe kerül a hős a tömeggel (Adamus: Die Familie Wawroch; Curel: Le repas du Hon) akár érette áldozza fel magát (Björnson: Erőnkön felül II. rész). És nem igazi szociális dráma a Hauptmann utáni kísér1etek közül, a legérdekesebben elgondolt, bár kivitelben sok helyen elhibázott strife, sem az angol Galsworthy sztrájk-drámája. Itt csak háttér a sztrájk és a tulajdonképen dráma két erős ember, — itt egy részvénytársaság igazgatója és egy munkásvezér — összeütközése, akiket helyzetük tesz ellenségekké és kényszerít arra, hogy egymást tönkre tegyék. Pedig egymás ellen csak az objektív szükségszerűség viszi őket és mindegyikük szíve mélyén hozzá-tartozóit gyűlöli, akik gyengék és gyávák ahhoz, hogy levonják helyzetük minden következményét és akik végül lomha ellentállásukkal győznek a magányos erős emberek felett. Ezen a drámán is meglátszik a téma alkalmatlan volta, egészen eltekintve csak egyéni hibából eredő nem-sikerülésektől, pl. agyonmotiválás pár helyen: az agitátornak egy találmányát egyszer rosszul fizették meg, a felesége valamikor az igazgató házában volt stb. Nem szólva minden ilyen dráma közös bajáról, hogy a sztrájk túlságosan fontos ahhoz, hogy csak háttér és nem eléggé az, hogy fődolog legyen, ez a szembeállítás a maximális szükségszerűségre való kiélezést követeli meg, a két ember kiemelésének lehetőségei pedig meg kell, hogy zavarják azt. Mert, hogy magukra maradjanak, le kell szállítani a velük egy táborban küzdőket és ez a leszállítás és kiemelés az ő lelki diszpozíciójukba helyezi a konfliktus súlypontját, pszichológiai okokra redukál egy objektiv szükségszerűséget, aminek, mert mindegyik a végletekig megy el a maga útján, az a következménye, hogy cselekedeteikben van valami hóbortszerűen makacs patologikus. Ami velük szemben áll, annak csak érveiben van — esetleg — igaza, hatásában alacsonyabbrendű és nem egyenrangú velük és ő bennük ezért vele küzdvén, van valami betegesen túlfeszült, tragikomikus. Nem is szólva arról, hogy az objektív szükségszerűség csak egészen száraz, teoretikus viták által fejezhető ki, elvéve ezzel a dráma érzéki hatását. A Takácsok-ban van egy bizonyos primitívség. Hauptmann finom stílusérzékkel a negyvenes évekbe helyezte el, amikor a kapitalizmus részéről tényleg csak az erős konkurrencia kényszerítette kíméletlen és durva kizsákmányolás szerepel és a munkásoknál csak az éhség az oka a forradalomnak. Tulajdonképen persze még ennek az összeütközésnek is sokkal távolabbi, mélyebben fekvő okai vannak, amik teljesen hiányzanak a Hauptmann drámájából, de épen abban állott stiláris zsenialitása, hogy elkerülte ezek feltevésének szükséges voltát; mert belevinni őket a drámába naturalista technikával úgy sem lehetett volna. Ez megint perspektíva kérdése: a modern dráma okpolifóniájában az egész okskálát megkomponálni, úgy rendezni, hogy minden egyes, pillanatnyi diszpozíciónak vagy világtörvénynek milyen szerep jusson, sokkal erősebb konstrukciót kíván, mint amire az atomizáló, vonást vonás mellé rakó naturalizmus képes volt. Novellisztikus ily módon — épen a Takácsok-at kivéve — valamennyi naturalista dráma, és a Takácsok-nál is nagyon jogosult lenne felvetni azt a kérdést, hogy az igazi mély hatás lírai vagy drámai

58 természetű-e; hogy a küzdelem benne epikai-e, vagy igazán drámai. Bizonyos: az eszközök igazán drámaiak, de épen oly kétséges viszont, hogy az alapok amiken épül, igazán azok-e. Ebben a naturalizmus fejlődésében egészen egyedül álló drámában épen megfordított minden viszony, mint a többiekben: azoknak, az igazán jóknak alapjuk drámai és az eszközök válnak problematikusakká. Az ő problematikussága azonban kevésbbé érezhető a többinél, mert egyetlen a maga nemében, mert amúgy sem út, amelyen tovább haladni lehetne, mert nem lehetne úgy sem folytatása és mert itt oly véletlen-csodálatosán találkozott Hauptmann minden írói lehetősége egy anyag minden lehetőségével, hogy lírai átéltségének végtelen ereje elfeledteti alapjának nem egészen drámai voltát, ami különben is csak kétes és nem határozottan és erősen nem az. A naturalisztikus látás és technika természetes következménye, hogy a közvetlen okok nagyon is erősen uralkodnak, elnyomják a legmélyebbeket, a végokot, azt, ami által a drámában történők a közönséges egyéni eseten túl általános jelentőségre emelkednek. Az egyes eset így nem kapcsolódik bele egy nagy világtörvénybe, külön álló eset marad és főleg ezért hat olyan kínosan és nyomasztóan minden naturalista tragédia. Kellemetlen tény érzése, amit kelt, legfeljebb annyi, hogy az ilyesmi gyakran megesik, de ez a tipikusság is csak az anyagban van, vagy legfeljebb a pszichológiában és nem a formában, a motivációban és így csak tipikusság marad és nem hoz létre igazi drámai szimbolikusságot. Tragikus magaslatra valamit csak egy világnézet horizontja emelhet és a naturalizmus — láttuk és láttuk azt is, hogy miért — elzár minden távolba mutató horizontot a drámából. Schlaf Meister Olze-je a legjellemzőbb példa. Ez a darab nyelvben, technikában, felépítésben legtökéletesebb valamennyi naturalista dráma között. Konfliktusa mély és erős, egy gaztett által felemelkedett ember belső küzdelme saját lelkiismeretével és külső harca gazsága prédájáért, olyannal, aki ismeri lelki kínjait, aki anélkül, hogy bizonyítani tudná, tud róla mindent és lelkifurdalásait raffinált kegyetlenséggel használja ki, hogy a vallomást kicsikarja belőle. És ez a rettenetes küzdelem egy éjjel folyik le, egy beteg ember, a hős, élete utolsó napján . . . Az emberek között — ritka kivétel! — nincs felesleges, összehozásuk természetes, a küzdelem gyönyörű, bensőén megérzett, finoman megrajzolt és végtelenül izgalmas. Es mégis kínos végeredményében a darab hatása. Csodáljuk a megcsinálásnak tökéletességét, de kínos a hatása mégis, mert finoman és élesen meglátott patologikus eset marad csak és nem emelkedik ki eset voltából. És ugyanez a hatása a naturalizmus legjobb tragédiáinak a Friedensfest-nek és sok tekintetben még a Henschel fuvaros-nak is. Így ahhoz a nagy lármához képest, amellyel a naturalizmus első győzelmeit fogadták, igen kevés amit hozott; legfőbb igéretét nem váltotta be, a drámairodalom új virágkorát, a modern nagy drámát nem hozta meg. Darabjai azonban naturalista szempontból tökéletesek voltak és a stílus-diszonanciákat, nem az egyes írók csekélyebb tehetsége okozta, de a naturalizmus természetes határai; nem Schlafon vagy Hauptmannon múlt, ami hiányzott belőle, hanem magán a naturalizmuson. Vagy legalább is csak annyiban rajtuk, amennyiben költői

59 határaik össze voltak forrva a naturalizmuséival, amennyiben a naturalisztikus forma szükségszerű forma volt számukra. Ma csak negatív oldalait érezzük hasznosaknak, de ezeket — igen sokan legalább — nem eléggé. A naturalizmus a hamis pátosz és a nem organikus stilizálás ellen vívott küzdelemben megakarta semmisítení teljesen őket és következetes törekvésében nélkülük eljutni a drámához, ki kellett derülnie, hogy a stilizálás és pátosz nélküli dráma elképzelhetetlen. Ennek erős megérzése és átélése magyarázza meg hogy oly gyorsan és oly intenzíven és oly sok felől indult meg a küzdelem a naturalizmus ellen. De ez a küzdelem megint egyoldalú volt: túlságosan hangsúlyozta mindazt, amit a naturalizmus megvetett, vagy elhanyagolt. Az nagyon is közelről nézte a dolgokat, ez nagyon is messziről; abban sok volt a nyers, feldolgozatlan anyag, ezek légies, anyagtól ment művészetet akartak. Ma látjuk, hogy a naturalizmus csak átmenet lehetett, de szükséges átmenet volt, nélkülözhetetlen; hogy a technika, a kifejezési eszközök elfinomításában örökre elveszíthetetlen értékeket hozott és a hamis stilizálással szemben tettekkel gyakorolt kíméletlen kritikája nem veszhet el anélkül, hogy az odavaló visszaesés veszedelme ne fenyegetné a drámát. Csak egy a naturalizmus választóvízében megedzett pátosz lehet igazán mai, csak egy az ő akár a mindennek feloldásáig következetes becsületességével megépített konstrukciót nem fenyegeti a mesterkéltség veszedelme. Belátta ezt pl. Hermann Bahr, minden új és nagy dolog első heroldja, aki Németországban elsőnek indította meg a küzdelmet ellene, aki ma már nagyon megbánta ezt és egy újabb naturalista forradalom és káosz szükséges voltát látja előre, az élettől mindinkább távolodó és ezért egyre epigonszerűbb stilizálókkal szemben. Csak technikát nyújtott a naturalizmus, nem tökéleteset, de olyat, melyet a továbbhaladás egészen nem nélkülözhet mégsem.

Lukács György.

Scotus Viator Magyarországról. cotus Viator legújabb könyvét* utólérte mindazok sorsa, akik magyar politikai dolgokról az uralkodó klikkeknek kellemetlen dolgokat mernek elmondani: megrágalmazták, elferdítették, vagy agyonhallgatták. A művelt magyar közönség körülbelül ezeket a mende-mondákat tudja a munkáról: Valami zsidószármazású, a bécsi körök által felbérelt firkász, avagy a pánszláv politika által megfizetett külföldi zsurnaliszta, vagy — a legjobb esetben — egy a tótok által becsapott naiv angol író nagy könyvet írt Magyarországról, mely durva megrágalmazása a magyar nemzet történelmének, jogainak, intencióinak. Aljas, rosszhiszemű vagy tudatlan pamflet, mellyel nem érdemes vitatkozni. Sőt újabban kisült, hogy plágium is. Holmi zug tót lapocskákból van összeollózva. Bárki is írta, bár honnan is vette: az egész könyv féktelen, fanatikus, tudatlan támadás nemzetünk ellen . . . Ezeket, vagy ehhez hasonló kijelentéseket, olvashattuk sajtónk azon részében, mely nem a teljes agyonhallgatás taktikáját választotta a kényelmetlen idegen ellen. Ezt a nótát fújták hatalmas grófok s szegény kis vidéki pausálista közvéleményfaragók egyaránt. A Huszadik Század és olvasóközönsége jól ismeri már ezt a kórust, hisz szemben találta magával mindannyiszor, valahányszor egyegy komoly és bátor szó hangzott fel idehaza is, mely nyíltan megbírálta politikai és társadalmi állapotainkat. Ennélfogva kettős kötelességünk a proskribált könyvvel behatóan foglalkozni: először, mert állami fejlődésünk legalapvetőbb problémá* Racial Problems in Hungary. London, Archibald Constable & Co. 1908. Ára 16 sh.

61 nemzetiségi kérdésről szól olyan hatalmas irodalmi apparátussal, amelyhez foghatót magyar könyvben is alig keresnénk; másodszor, mert egy idegen ügyéről van szó, kit írói becsületében támadtak meg s ki magát, mert egy természete szerint, csak igen kedvezőtlen körülmények között védheti. A mű szerzője R. W. Seton-Watson angol publicista, aki az utolsó négy évet kizárólag a magyarországi nemzetiségi kérdés tanulmányának szentelte, hazánkat beutazta s tanulmányai érdekében — miként mindenkor pontos és szabatos idézetekből is látható — magyarul is megtanult. Közel 300 könyvet és brosúrát tanulmányozott át könyve megírásához, hogy a napilapokat és folyóirat irodalmat ne is említsük. És ez a hatalmas bibliográfia könyve végén nem puszta dísz; a nagy anyag egy jó részére nézve magam is állíthatom, hogy szerző lelkiismeretes és éles kritikai érzékű kutató, kit sem magyar, sem nemzetiségi túlzásokkal félre vezetni nem lehet. Már a munka külső megjelenése is impozáns, nagy 540 oldal számos képpel — a tót nép életére, kultúrájára és vezéreire vonatkozókkal — statisztikai kimutatással és egy térképpel. A könyv bevezető lapjait is elég elolvasni ahhoz, hogy minden jóhiszemű és elfogulatlan ember hite meginogjon a szerzőre szórt kifakadásokkal szemben: annyira komoly, művelt, határozott és jóhiszemű az a hang, mely a lapokról megszólal. Kibérelt lelkiismeretű ember így nem tud írni. (Tessék ezzel szemben elolvasni amaz urak írásainak hangját, szellemi és erkölcsi habitusát, akik a plágium vádját minden bizonyíték nélkül fölvetették. Micsoda különbség!) Ezt az első impressziót a könyv minden lapja erősíti s végül az egésznek kritikai felülvizsgálása objektiv igazsággá érleli. Lássuk magát a könyvet, már amennyire nagyon korlátolt terünk megengedi, kérve az olvasót, hogy a munka elolvasása alapján ő maga is bírálja felül következtetéseinket. A főbb geográfiai és statisztikai adatok előrebocsátása után, szerző a kérdés történelmét adja elő a legrégibb időktől kezdve. Munkája e részében épen nem látom bebizonyítottnak szerző ama véleményét, hogy a „nemzetiségi kérdés modern értelemben a francia forradalom eredménye, de képtelenség volna elhatározó befolyását tagadni a középkor számos legnagyobb küzdelmeiben”. Ellenben igen érdekes a magyar nemzetiség fölemelkedéséről szóló fejezet, mely éles világot vet a 30-as és 40-es évek történetére s a türelmetlen magyar so vén politika folytonosságát a 19. század első felétől fogva kimutatja. Ε korszakot vizsgálva a „magyar nemzet gyalázója” így ír: „Ez volt a magyar irodalom aranykora: Vörösmarty, Arany és Kisfaludy nevei fényt adnának bármely nyugati irodalom emlékeinek, míg Széchenyi politikai és közgazdasági írásai nemzetére oly hatást gyakoroltak, melyhez fogható kevés van a történelemben.” (39.)

Új és a magyar olvasó előtt jórészt ismeretlen adatokat találunk a tót irodalom kezdeteiről szóló fejezetben, melyből látható, hogy a

62 nemzetiségi mozgalom alapokai és külső megjelenési formái minden népnél azonosak. A tót mozgalmat sem pánszláv agitátorok hozták létre, hanem a tót nép életében lefolyt nagy kulturális átalakulások. A nyelvfejlődés kutatóinak érdekes olvasmány lesz a tót nyelvjárások közötti küzdelem, mely Stur és társai propagandája folytán a középtót dialektus győzelmével végződik. A magyar és tót irodalmat a „pánszláv és magyargyalázó szerző” így állítja párhuzamba: „A tót nyelv, mely hatvan év előtt ép oly sok fejlődési reménységet nyújtott, mint a magyar, most teljesen háttérbe szorult; mert a magyar irodalmi renesszánsz a tizenkilencedik század első felében egy csomó elsőrangú költőt teremtett, kik európai hírnévre tettek volna szert, ha bármelyik nyugati nyelven írtak volna. A tót nyelvet ezzel szemben paralizálta a kedvezőtlen politikai helyzet, a tót művelt osztályok asszimilációja, a vezető írók által elfogadott, egymással vetélkedő dialektusok és a cseh irodalmi formák iránti előszeretet. „(48.)

A sors „kegyetlen iróniájának tekinti, hogy a tótok ellenfeleik erejét voltak kénytelenek gyarapítani” az által, hogy a magyar ügynek a két legfélelmetesebb előharcost adták: Kossuthot és Petőfit. Szerző e két nagy emberünkben tót renegátokat lát, ami ha igaz is, a leszármazási oldalról nézve, teljesen hamis beállítás lélektani és szociológiai szempontból. A renegát szóhoz rosszhiszeműség és üzleti érdek tapad, melyet nemcsak e férfiaknál méltatlan dolog föltételezni, hanem számos más asszimilált magyarnál sem. Ebben az esetben, valamint a probléma több más kérdésében szerző helyesebb álláspontra jutott volna el, ha nem izoláltan szemléli a magyar dolgokat, hanem a magyar nemzetiségi kérdésben nagy, általános világtörténelmi tendenciáknak csak egyik esetét látja. Akkor eszébe jutott volna számos angol „renegát” dicsőséges szerepe az ír-kérdésben, nem feledkezett volna meg arról, hogy létezett a nagyszerű, spontán és termékeny római asszimilálási folyamat is, és ma is folyik az Egyesült-Államokban; hogy ez a folyamat csak akkor káros és erkölcstelen, hogyha erőszakos vagy korrupt eszközökkel dolgozik, míg e nélkül a kulturhaladás leghatalmasabb faktora; hogy a magasabb kultúra és a nagyobb szabadság szükségkép vonz és beolvaszt, és ezt a magasabb standardot a 40-es években a forradalmi magyarság képviselte; hogy magyar „renegátok” is igen nagy szerepet játszottak nemzetiségeink mozgalmaiban. Hasonló szűkösséget és partikularizmust tanúsít a más fajbeliek, de különösen a zsidók asszimilációs folyamatával szemben is, mikor ezt írja: „Hogy egy hamisító vagy egy bűnös el akarja rejteni személyazonosságát álnév alatt, természetes dolog; de nehéz megérteni, hogy bárki, aki atyjától tisztes nevet örökölt, képes legyen arról lemondani, kivéve a legkényszerűbb okok esetét. Már pedig ez a demoralizáló szokás nagy pusztítást gyakorolt a magyar középosztály családi történetében; és kevés század fogja annyira megzavarni a huszonkettedik század geneológusát. Tényleg, a modern Magyarország évkönyvei telve vannak emberekkel, akik „ötvenkrajcáros neveket” vettek fel. Toldy, a magyar irodalomról szóló egyik standard-mű szerzője, mint Schedel Ferenc született; Hunfalvy, az etnológus, mint Hundsdorfer; Munkácsy, a híres festő, mint Lieb; Vámbéry professzor, a kitűnő orientalista, mint Bamberger. A politikusok között Zsedényi, Irányi, Helfy, Komlóssy, Polónyi

63 a kevésbbé jólhangzó Pfannschmied, Halbschuh, Heller, Kleinkind, Pollatschek névvel léptek az életbe. A jól ismert történész, Fraknói, levetette Frankl atyjai nevét a magyar Akadémia tagjainak kérelmére s nem röstellette ezt amaz akadémikusoknak azzal a kívánságával indokolni, hogy magyar név szerepeljen egyik fő munkája” homlokán. A névváltoztatás különös elterjedésnek örvend a zsidóknál s képesebbekké tette őket, hogy mint a patriotizmus és a magyar kultúra misszionáriusai szerepeljenek. Miként a londoni pénzváltók ismeretesek voltak arról, hogy valamelyik híres skót klántól kölcsönözték ki nevüket, úgy a magyarországi Eierstockok és Löwenmuthok az arisztokratikus Tökölyi és Báthori neveket vették fel. Weiss, Kohn, Löwy, Weinberger, Klein, Rosenfeld, Ehrenfeld, Gansl, Grünfeld személyazonosságukat a Vészi, Kardos, Lukács, Bíró, Kis, Radó, Erdélyi, Gonda, Mezeipszeudonimok alatt rejtik el... A következő huszonhat parlamenti tag tényleg nem magyarabb, mint e sorok írója: Szterényi államtitkár (azelőtt Stern); Polónyi igazságügyminiszter (Pollatschek); Farkasházy (Fischer); Fenyvesi (Veigelsberg); Földes (Weiss); Hoitsy (Hojca); Horváth József (Horowitz); Kálósi (Grünfeld); Kelemen Sámuel (Klein); Lányi Móric (Lilienfeld); Lázár Pál (Weiss); Mezőfi (Morgenstern); Molnár (Berger); Pető (Pollacsek); Pilissy (Perger); Sándor (Schlesinger); Somogyi Aladár (Krausz); Szatmári (Sau); Vázsonyi (Weissfeld); Visontai Soma (Veilsberg). Öt úr a jól ismert Kohn nevet a Héderváry Lehel, Hódy, Kardos, Nagy, Ság és Szúnyog névvel cserélte fel. Ezek mellett (és ez a lista ép nem teljes) van még 88 magyarizált renegát, kiknek nevei még mindig elárulják eredetüket (187, 188. 1.)

Nos, ez a kép több szempontból is pontatlan, elferdített és igazságtalan, így mindenekelőtt egy csomó pontatlan információkon alapul (pl. Polónyi). Azután a zsidókérdés teljes félreismerésére mutat. Zsidó nacionalizmus történelmileg lehetetlen, és kulturális szempontból káros és hibrid képződmény. Minden komoly és szükséges nemzetiségi mozgalom végeredményben egy nagy nemzetiségi parasztosztályon épül fel: ez a bázis teljességgel hiányzik a zsidóságnál. Beolvadásuk és asszimilációjuk történelmi szükség. És természetes, hogy ez a beolvadás minden országban a legnagyobb kultúrerő irányában történik. Ehhez nem kell semmi ármánykodás vagy erőszak. A nemzetiségi középosztály beolvadt emberei közül számosan ugyanazon okok hatása alatt lettek magyarok. Az üzletszerű renegát típusa, aki a saját népe vitális életérdekeinek céltudatos elárulása árán lett képviselő vagy udvari tanácsos, aránylag újabb keletű képződmény. Idegen nevű magyar családjaink egy jó része olyan természetes okokból lett magyar, mint amilyen természetes okokból az állatfajok variálnak. Minden idegennevű vagy megmagyarosított nevű embert renegátnak mondani, óriási túlzás. Akkor renegátok voltak a galloknak azok az ezrei is, kik lelkesedéssel szívták magukba a római kultúrát; renegátok a normán hódítók, kik angol-szászokká lettek; renegátok Poroszország szláv őslakói; renegátok az Egyesült-Államoknak lelkes angolokká vedlett németéi, lengyeléi, íréi, magyarjai stb. Igenis a kierőszakolt és korrupt asszimiláló kísérletekkel szemben, melyek a dolgok természete szerint jórészt sikertelenek, folyik Magyarországon egy másik asszimilációs folyamat is, mely eredményes és sikeres, s mely kulturális fejlődésünk egyik jelentékeny tényezője. Ennek alapja a magyar Alföld

64 nagyobb termékenysége, a magyarság nagyobb kulturális, gazdasági és politikai ereje. Százezrekre rúg már ezeknek az asszimiláltaknak száma. Nyomában nem jár sem ármány, sem visszaélés, hanem a produktív erők békés fokozása. Ezt a nyugodt, fokozatos és biztos fejlődést inkább akadályozza, mintsem erősíti az a másik kényszer-asszimiláció, melyet Scotus Viator egyedül vett észre. A magyar zsidóság nagy része ehhez a természetes és jóhiszemű beolvadási folyamathoz tartozik. Hogy a zsidó uzsorás és a nagyszájú sovén üzletember sokban hozzájárult a nemzetiségi kérdés elmérgesítéséhez: azt mi sohasem tagadtuk, sőt ellenkezőleg, hevesen ostoroztuk ezeket a parazitákat. De minden politikai mozgalomnak meg vannak a maguk üzletemberei. Ez a természetes asszimilációs erő különösen igen hatékony a század negyvenes éveiben, a mikor az ország többi nemzetiségei mintegy váratlanul ébredtek fel az una eademque nobilitas szétfoszló ködképe alól s első megnyilvánulásaik még az oly internacionális gondolkodó előtt is, mint Marx volt, úgy jelentkeztek, mint a bécsi abszolutizmus által életrehívott s mesterkélt Konkurrenz-Nationalität-ok, kik elmaradt paraszt-vallásos kultúrájukkal meg akarják bénítani a sokkal fejlettebb magyarság forradalmi erejét, s amikor még a legjobb gondolkodók is abban a jóhiszemű ábrándban éltek, hogy a szabadság, egyenlőség és testvériség bizonytalan posztulátumai képesek lesznek az összes nemzetiségek jogos igényeit kielégíteni. A 30-as és 40-es évek számos sovén-jingo tünete mellett szerző nyomatékosan emeli ki azokat a jelenségeket, melyekből egy humánusabb és bölcsebb politikai érettség tűnik ki. Itt különösen a Széchenyi István nemes alakját domborítja ki, aki 1843-ban a Tud. Akadémia ülésén hatalmas beszédben foglalt állást a türelmetlen magyarizálás politikájával szemben. De ezek a tiltakozások eredménytelenek voltak. Az okát e jelenségnek szerző helyesen ismeri fel: „Nemesség és sajtó egyaránt ellenségesek voltak: a magyar művelt osztályok legalább is oly sovének voltak, mint ma, és a tótok, miként Magyarország többi szláv és latin népei, kevésbbé előnyös geográfiai és gazdasági helyzetüknél fogva, szerfölött csekély középosztállyal rendelkeztek s így csak igen korlátolt erőket állíthattak az extremisták csoportjával szemben.” (79.) Úgy tetszik nekünk, hogy Scotus Viator olykor megfeledkezik erről az egyedül helyes gazdasági és geográfiai kiindulópontról, vagyis azokról a reális hatalmi erőkről, melyeken minden ország nemzetiségi kérdése nyugszik. Színesek és nagyrészt igazságosak szerző leírásai az 1848-as forradalomról, s hogy nem elfogult s fanatikus, mutatja Kossuthnak ez a jellemzése: „Ámbár miként már láttuk, felfogása a szabadságról épenséggel nem volt olyan eszményi, mint általában hiszik, mégis kétségtelenül a demokráciát és a reformot jelentette az ama korbeli Magyarországon és főleg neki köszönhető a parlamentáris reform és a jobbágy-felszabadítás két nagy reformja.” (90.) A forradalom véres eseményeinek feltárásában is, — óh mily rettenetesen elferdítette előttünk az iskolai történetírás a magyarországi háború rémes borzalmait és okait s velük együtt a magyar történelem egyik legnagyobb tanítását! — mindenütt mértékettartó, kritikus és

65 méltányos a nézése. Az 1848. liptószentmiklósi tót kongresszus határozatairól többek között ezeket írja ez a furcsa pánszláv agitátor: az a követelés, hogy „minden népfaj saját nyelvén beszélhessen a központi parlamentben, az általános választójoggal kombinálva, a hangok egy Bábelét teremtette volna meg, melytől semmi komoly munkát nem lehetett volna várni. Mindenekfelett pedig tartományi közgyűlések alkotása faji alapon, a legkomolyabb ellenvetésekre ad okot, ami Magyarországnak felosztását eredményezte volna legalább hat, de lehet kilenc szövetséges egységre s nemcsak a magyarok jogtalan politikai monopóliumát rontotta volna le, hanem azt a vezérszerepüket is, melyet nagy politikai tehetségük és fölényes kultúrájuk akkor is biztosítana számukra, ha oligarchikus privilégiumaikat feladnák . . .” (97.)

Mikor pedig egy-egy magyar tábornok kegyetlenkedéseit leírja, siet hozzátenni, hogy „a legtöbb közülök lovagias és nemes érzületével tűnt ki”. (104.) Érdekes nagyon, hogy az 1849 júliusában megszavazott igen liberális szellemű nemzetiségi törvényről azt jegyzi meg lényegében, amit Horváth Mihály mondott: „Ez a törvény, melyet ha 1848 márciusában szavaztak volna meg, talán az egész Magyarországot egyesítette volna a magyar igények támogatására, 1849 júliusában teljesen értéktelen volt, midőn az ország a dühöngő faji háború sebeitől vérzett s midőn ellenállhatatlan erejű orosz hadseregek közeledtek minden oldalról.” (105.)

A Bach-korszakról szóló fejezet mindenkit meggyőzhet arról, hogy írója nem a Ballplatz szóvivője: olyan szigorú és objektív ez a rajz. Egész nyíltan megmondja: „Bécs nem viseltetett igaz rokonszenvvel a nemzetiségek iránt, hanem egyszerűen faltörő kosnak használta Budapest ellen...” (110.) Thun rendszerét is elítéli, midőn kijelenti, hogy ennek „jóindulatú idealizmusa nyilt üldözésbe degenerálódott s nem mondunk vele sokat, midőn azt állítjuk, hogy a protestáns autonómia elleni támadása megpecsételte az abszolutizmus sorsát Magyarországon.” (113.) Objektivitása elég erős arra is, hogy ne feledkezzék meg Kossuth megváltozott álláspontjáról, melyet az emígráció alatt a nemzetiségi kérdésben tanúsított. Részletesen ismerteti Kossuth nagystílű törekvéseit a nemzetiségek kibékítésére. A kiegyezés előzményeinek leírásában „nemzetünk rágalmazója” így ír: „Az 1861. ülésszak mindig dicsősége fog maradni a magyar parlamentarizmusnak; az a méltóság és állhatatosság, mellyel a nemzet jogait és hagyományait megvédtek, Deák Ferenc szellemét tükrözi vissza, akinek nemes alakja uralkodott a viták felett.” (119.) Az 1861. turócszentmártoni tót gyűlés határozatait ismertetve pedig ez a „tót bérenc” szigorúan elítéli a tótok illiberális álláspontját a német kisebbséggel szemben. (122.) Ugyanezen a lapon van az egész könyv legelkeseredettebb hangú támadása Grünwald Béla: A felvidék c. brosúrája ellen; ez a kifakadás tényleg fájó a Régi Magyarország írójával szemben, kinek emléke nekünk is kedves és feledhetetlen. De ha eszembe jut, hogy magam is milyen kínos érzelmekkel olvastam ezt a durvahangú és faji fanatizmustól elvakított

66 brosúrát (melyet Mudron komoly és előkelő hangú válasza még elviselhetetlenebbé tesz), elképzelhető, hogy a finom és méltányos formákhoz szokott angolt hogyan diszgusztálhatta ez a füzet. Az 1861. parlamenti bizottság jelentését a nemzetiségi kérdésről hosszasan és érdeme szerint méltányolja, s úgy találja, hogy annak szellemét „báró Eötvös József írásai és eszméi inspirálták, aki Deák intim barátja volt és a tizenkilencedik század politikájának legvonzóbb egyéniségei közé tartozott.” Eötvös eszméit részletesen ismertetve helyesli alaptételét, mely szerint „a nyelvek abszolút egyenlősége oly államban, mint Ausztria-Magyarország, összeegyeztethetetlen az alkotmányos élettel és szükségkép abszolutizmushoz vezetne.” (126.)

A kiegyezési események kapcsán fontosságához mérten kimerítően foglalkozik a nemzetiségi törvénnyel és oda konkludál, hogy „bár az 1868. nem-magyar vezetőférfiak erősen megopponálták, mint igazságtalant és megnemfelelőt, kétségtelen mégis, hogy követőiknek óriási többsége meg lett volna elégedve azokkal az igazi nemzeti garanciákkal, melyeket ez a törvény tartalmazott. De szerencsétlenségre Deák követőinek türelmetlensége megakadályozta annak végrehajtását és a párttekintetek évről-évre kevésbbé tették hajlandóvá a kormányt arra, hogy a nemzetiségeknek koncessziókat tegyen.” (142.)

Ebben a folyamatban helyesen domborítja ki Tisza Kálmán káros szerepét, de nem kellőleg fogja fel ezt a férfiút, mikor azt írja róla, hogy „egykori radikális reputációja nem akadályozta meg őt abban, hogy tipikus reakciós burzsoává váljék.” (149.) A könyv többi része a nemzetiségi törvény elferdítésének, kijátszásának vagy erőszakos félretételének folyamatát rajzolja meg a tények és adatok olyan tömegével, mely magyarországi írónál is meglepő volna. Ezek a tények és adatok rendszerint ellenőrizhető hivatalos vagy félhivatalos forrásból vannak véve, de számos közülök helyszíni magáninformációkon alapszik. Ezen utóbbiak pontosságát természetesen ellenőrizni nem tudom, de bizonyíthatom, hogy azok jórészt megegyeznek a magyar nemzetiségi politika általános szellemével, valamint a saját tapasztalataim s megfigyeléseim eredményeivel, melyeket nemsokára közzé fogok tenni. A nemzetiségi törvény kiforgatása kapcsán, részletesen ismerteti Mocsáry Lajos bátor és férfias ellenakcióját, melynek egyedüli eredménye az lett, hogy pártja, Polónyi Géza intervenciójára száműzi a magyar politikából ezt az önzetlen és érdemes férfiút. A gazdasági okok nem eléggé kimélyített ismertetésében, melyek a dolgok fejlődését befolyásolták, többek között ezt az igen figyelemreméltó megjegyzést teszi: „Ama reformok változatossága és nagy száma, melyek szükségesek voltak arra, hogy Magyarországot modern állammá tegyék, végzetszerű kísértés volt az igazi magyar számára. Ahelyett, hogy részt vett volna országa indusztriális felemelésében, miként a nagy Széchenyi akarta, az egész kereskedelmet a zsidóknak hagyta s a politika arisztokratikusabb pályájának szentelte magát, azzal az eredménynyel, hogy a huszadik században kereskedelem, pénzügy,

67 zsurnalisztika csaknem kizárólag zsidó monopólium Magyarországon. A törvényesség iránti magyar szenvedély, melynek annyi példája van a magyar történelemben s mely legnemesebb kifejezést nyert Deák Ferencben, a faji sovinizmus pusztító hatása alatt fokonként az üres törvényes formák szenvedélyévé degenerálódott . . . (200.)

Nagyon érdekesek szerző azon fejtegetései is, melyek a nemzetiségi politika tanügyi vonatkozásait illetik, de hogy ezeknél sem követ elfogult nemzetiségi álláspontot, bizonyítja ez a mélyrelátó megjegyzése: „Középmagyarország magyar parasztsága szellemi és anyagi előrehaladásától függ a magyar hegemónia állandósága az államban, de a kiegyezés óta oly kevés történt érette, hogy a kivándorlás láza megtizedeli sorait és az itt maradottakat a szocialista doktrínák hatották át és elidegenedtek a magyar állameszmétől. Az antidemokratikus választójog még mindig elrejti ezt a tényt a felületes megfigyelő szeme elől, de ennek tudata megkeseríti az uralkodó kaszt életét s meggondolatlan represszív rendszabályokba kergeti őket.” (211.)

Hogy mennyire körültekintő és minuciózus nemcsak intézmények és akciók, hanem a közhangulat apró, jellegzetes változásainak felkutatásában is, azt érdekesen illusztrálja ez a feljegyzése: Tisza Kálmán kemény bánásmódjával a nemzetiségiekkel szembe állítja „Deák magaviseletét Rannicher szász képviselővel szemben. Miután ez az utóbbi keményen tiltakozott Erdélynek Magyarországgal való uniója ellen, Deák hozzáment, kezet szorított vele s nem magyarul, hanem németül így szólt hozzá: Alle Achtung vor einem solchen Deutschen! Sajnos ilyen magaviselet lehetetlen volna a magyar parlamentben, melyben a nemzetiségi képviselőket gyakran nevezik disznóknak és árulóknak és ahol oly magas pozíciójú képviselő mint Ugron úr Aehrenthal bárót „szamárnak” nevezi. Ou sont les neiges d’antan?” (212.)

De a mi a hivatalos Magyarországot Scotus Viatorral szemben olyan vak gyűlölködésre ragadta, az főleg az az öt fejezet, mely az adminisztratív bajokról, a választási korrupcióról, a gyülekezési jogról, a nem-magyar sajtó üldözéséről és az igazságtalan politikai perekről szól (234—331.) Ezek a súlyos s le nem tagadható tényekkel megtömött fejezetek a nyugati kultúrember erkölcsi felháborodását tükrözik vissza, melyet a jogrend Potemkin falva mögött rejtőző erőszakos osztályuralom váltott ki az angol parlamentarizmus és szabad megyei self-government levegőjén felnőtt publicistában, Tisztán látása és ítéletének biztossága ezekben a kérdésekben, melyeknek megértését a magyar élet lokális koloritja az idegen számára oly szerfölött nehézzé teszi, egyenesen meglepő. Tisztán látja, hogy „a vármegyei törvényhatóságok, melyek egykor a magyar alkotmány bástyái voltak, ma pusztán a nagy földbirtokos családok és ama képtelen és türelmetlen hivatalnokok védelmezői, kik ezen családoktól függnek.” (234.) . . . „Ama bizonytalanság, melyet a hivatali megbízás rövidsége és a helyi politika szenvedélyei keltenek, a hivatalos buzgalom és kötelességtudás ellen működik és az állami tisztviselők energiáikat a pártérdek szolgálatának szentelik, melynek megválasztásukat köszönik és amelytől exisztenciájuk függ. Rövid hivatalos órák, nemtörődömség, a hátralékok felgyülemlése számos megyeben általánosan elterjedt; sok tisztviselő anyagi erején felül él; kártya- és

68 szerencsejátékok mindennapos bűnök . . . Számos ember közszolgálatba lép közvetlenül az érettségi vizsga után, beiratkozik valamely jogakadémiára és így boldogul anélkül, hogy egyetlenegy előadást meghallgatott volna ... „Teljesen hibás dolog a magyar vármegyei rendszert képviseletinek nevezni a szó igaz értelmében, mivel a törvényhatósági gyűlés választott tagjai a népességnek csak egyetlen osztályát képviselik s mindenkép kisebbségben vannak az állandó és nem választott tagokkal szemben.” (242.)

És borzasztó, de sok esetben igaz, mikor így kiált fel: „Alig túlozunk, mikor azt mondjuk, hogy a magyar hatóságok kevesebb respektussal vannak a nemzetiségek nyelve iránt, miként a hódító hadsereg a meghódított országgal szemben; és ahol ilyen kevés a méltányosság, nevetséges lelkes lojalitást várni az áldozatok részéről.” (246.)

A választójogi rendszerről szóló fejtegetései annyiban tévesek, hogy általánosságban nem lehet azt mondani, hogy az erdélyi cenzus kedvezőtlenebb volna, sőt a választási rendszer egészben véve nem kedvező a magyarságra nézve, mivel igen gyakoriak az apró nemzetiségi kerületek, míg a magyar parasztság ezrei vannak egy-egy kerületbe besorozva.* Persze eme bölcs beosztás fölött végeredményben az a „hazafias” szempont vezetett, hogy könnyebb néhány száz, mint több ezer románt megvenni és lepálinkáztatni. Már pedig nyílt titok, hogy a „szabadelvű rendszer” választási dinamikája azon alapult, hogy a magyar, túlnyomó részben függetlenségi parasztnépet leszavaztassa a perifériák elmaradt és gutgesinnt kormánypárti nemzetiségeivel. De a kép, melyet az egész rendszerről megrajzol ép oly lesújtó, mint találó: „Röviden, a mai választójog mellett a nem-magyarok és a munkásosztályok alig egyebek, mint politikai heloták. Nincsen semmi látszata (pretence) a demokratikus képviseletnek; avagy inkább sok-sok látszata, de abszolúte semmi realitása . . . A magyar választójogot ha nem is teljesen monopolizálja, de ténylegesen uralkodik felette két osztály — a gentry és a zsidók.” (252—253.)

De nemcsak választásunk belső mechanizmusait ismeri, hanem a külsőt is: „Minden általános választáskor a magyar hatóságok a közös hadsereget veszik igénybe, hogy a „rendet tartsa fenn”; a Magyarországban állomásozó ezredeket elégteleneknek tartják és új bataillonok érkeznek Galíciából és Styriából . . .” (256.)

A községi jegyző, a falusi uzsorás választási tevékenységét is jól ismeri. Az „erőskezű” választások borzalmait pedig képzeletében úgy átélte, mint ellenzéki korában Apponyi Albert. A hírhedt Markovics-féle választásról (1906) megjegyzi: „Más országban hasábokat írtak volna róla szenzációs részletekkel és méltatlankodó tiltakozással. Magyarországon még egy szerkesztői megjegyzésre sem méltatták. A ma uralkodó korrupciónak nem lehet ékesebb bizonyítéka, mint ez a természetellenes közömbösség.” (262.).. .”A pénzt, melyet Angolországban nyilvános helyiségek kibérelésére és a vidéknek röpiratokkal és röpívekkel * Így Rácz Gyula barátom számítása szerint, míg a Duna-Tisza közén 3,662.496 főnyi népességre 64 képviselő esik, addig Erdélyben 2,634.705 emberre 74.

69 való elárasztására fordítanak, Magyarországon a választó torkának felfrissítésére költik.” (263.) Azt is látja — bár szerzője tisztes intencióját elismeri — hogy a Széll-féle törvény sem biztosítja a választások tisztaságát, „mivel ez a törvény is egyenesen szankcionálja a megvesztegetést bizonyos meghatározott formák között. Más szavakkal a jelölt saját költségén viheti választóit az urnához, a távolból jövőket étellel és itallal elláthatja s egyes választókat házában megvendégelhet, „amennyiben ez a rendes vendéglátás határait nem lépi túl”. (263.)

A hivatalos erőszak tényeit nemcsak a nemzetiséggel, de más ellenzéki jelöltekkel szemben is feljegyzi. És eme súlyos konklúzió igazsága nem fog meglepni egy magyar kultúrembert sem: „Nyilvánvaló, hogy ez a választási rendszer, mint aminőnek láttuk, távol attól, hogy méltó legyen egy országhoz, melynek alkotmányos bullája a 13. századból való, valóságban túlszárnyalja Angliát a Reform Bill előtti legkorruptabb korszakában is és napjaink Tammany-át is. Ennek a rendszernek oly sok a hibája, hogy nehéz megmondani, hol kezdjék el a reformot, ami azonban nem szolgál a kormány mentségéül annak további halasztásáért. . . .” (268.)

A mai Magyarország legnagyobb szégyene, az egyesülési és gyülekezési jog ázsiai állapotának megismerése szerzőt erre az ítéletre jogosítja: „Azok, akik személyes szabadságról beszélnek Magyarországon, vagy nem ismerik tárgyukat, vagy szándékos ferdítésben vétkesek. Egyszerűen nevetséges a polgár szabadságáról beszélni oly országban, melyben bármiféle, nyilvános vagy magánegyesületek, társaságok, klubok léte a kormány engedélyétől függ s melyeket bármely percben fel lehet oszlatni miniszteri rendelettel; ahol a belügyminiszter egy politikai kört, mint törvénytelent feloszlattathatott; ahol a nyilvános gyűlések előzetes bejelentése nem csupa formalitás, hanem ahol a közhatóságok ezt a kötelezettséget minden ellenzék elnémítására használják; ahol gyermekeket az iskolából elcsapnak, mert az utcán anyanyelvükön beszéltek;* ahol politikai vétkeseket heteken és hónapokon kihallgatatlanul tartanak vizsgálati fogságban; ahol képviselőjelölteket letartóztatnak vagy elnémítanak; ahol a választási beszédet gyakran bűnténynek minősítik; ahol a képviselőket megakadályozzák abban, hogy beszámolót tartsanak s a parlamenti immunitást pusztán politikai okokból felfüggesztik. Az olvasó nem lesz hajlandó elhinni, hogy ilyen dolgok a tizenkilencedik században lehetségesek oly országban, mely azzal dicsekszik, hogy a legrégibb alkotmánya van a kontinensen. De aki az előző lapokat figyelmesen elolvasta» valószínűleg megértette, hogy az angol és a magyar intézmények közötti hasonlatosságok, melyekről a magyar államférfiak oly bőbeszédűen szólnak, felületesek és nem lényegesek. Habeas Corpus, sajtószabadság, a bírói működés szigorú elválasztása a közigazgatásitól, az egyesülés és gyülekezés teljes szabadsága — oly fogalmak, melyek a magyar szellemtől teljesen idegenek és lehetetlenek is egyetlen faj politikai monopóliuma mellett.” (274.)

Hieronymi hírhedt rendeletéhez, mellyel a román nemzeti pártot feloszlatta (1894) és a melyet szerző a függelékben egész terjedelemben közöl, ezt a kommentárt fűzi: * Ezt a pontot nem találom kellőleg bebizonyítottnak.

70 Ezen az alapon az ír nemzeti párttól, melynek nyílt célja a NagyBritanniával való kapcsolat felbontása s mely létét az ír nemzetiség elvére alapítja meg lenne tagadható a császári parlamentbe való bebocsátás, mert ez a párt a politikai egységre romboló hatású.” (278.)

De nemcsak a nemzetiségek politikai jogainak megsértését írja le a dokumentumok szinte fárasztó sorával, hanem a szociáldemokrata-pártnak szorongatott és gyakran jognélküli állapotát is. Részletesen felsorolja a nemzetiségekre és szocialistákra kirótt pénz- és szabadságbüntetéseket is. Utóbbiak táblázatos kimutatása a függelékben egyenesen megdöbbentő hatású. Nem kevésbbé sötét és fájdalmas fejezet a nemzetiségi sajtó üldözéséről szóló és a fején találja a szeget, mikor így kiált fel: „Valóban, a kiegyezést követő egész időszak alatt egyetlen magyar lapot sem fogtak perbe a nemzetiségek elleni izgatás címén, bár az egész sajtó évről-évre a leggyalázkodóbb és a legmérgesebb támadásokat visszhangozta a nem-magyarokkal szemben.” (299.)

Az „egész” sajtó, ez túlzás. De tény, hogy egy jó része a legvadabb s legvéresszájúbb sovinizmusban tetszeleg. Ezeket a szomorú fejtegetéseket a csernovai vérengzés borzalmainak leírása fejezi be, mely napjaink történetének legszégyenlelesebb lapja az utókor számára. Ε tragikus képnek mintegy enyhítéséül három érdekes és gazdagon illusztrált fejezet következik négy tót szakember tollából a tót nép művészetéről, költészetéről és dalairól. Befejező fejezetében szerző konklúzióit foglalja össze és minden baj okát abban találja, hogy az összes politikai hatalom „a befolyásos nemesek és papok, a professzionátus politikusok és a zsidó pénzemberek kis klikkének kezében koncentrálódik”. (392). A nemzetiségi kérdés jövő kialakulását vizsgálva, helyesen utal a magyarosítás nagy nehézségeire. Nagyon éles és helyes fejtegetése az is, mellyel a pánszláv mesét kellő értékére redukálja, kimutatva, hogy a tótokat reális kulturális kapcsok Prágához és nem Szt.-Pétervárhoz fűzik s ezeket a kapcsokat is mesterségesen erősítette az intoleráns magyar politika. Az ú. n. dákorománizmus lényege is itt keresendő. Ezt a két utópisztikus tendenciát kirekesztve a jövő reális lehetőségei sorából, a Gross-Oesterreich-t sem találja sem keresztülvihetőnek, sem helyesnek. Ezen terv legutolsó Renner-féle koncepciója sem elégíti ki a praktikus angol reális érzékét, aki jól látja, hogy a nemzetiségi kérdést a magyar demokráciának kell megoldania a maga erőforrásai alapján, az ország területi feldarabolása nélkül. Ε nagy reform kereteit ezekben a fő pontokban lehet véleménye szerint összefoglalni: I. A parlamenti választójog kiterjesztése széles alapon. II. A megyei önkormányzatnak valódi népies alapra helyezése, a nép nyelvi és kulturális igényeinek önkormányzati kielégítése, az egységes magyar államnyelv sérelme nélkül. III. Az első fokú bíróságokban a tárgyalás a nép nyelvén folyjék. IV. Az egyesülési és gyülekezési jog biztosítása. V. Kérelmezési jog bárkinek a saját nyelvén.

71 VI. Sajtószabadság. A nemzetiségi i zgatás büntetése a magyar sajtóval szemben is. VII. Népoktatás az 1868: XL. t.-c. szellemében. VIII. A nemzetiségi nyelvek párhuzamos használata az adózásban. IX. A laudatio eriminis büntetésének teljes eltörlése. X. A parlament tagjainak teljes immunitása. XI. „A bot alkalmazása a fegyver helyett a csendőrségnél, vagy legalább is szigorúbb rendszabályok alkalmazása a csendőrök provokatív és durva magatartása ellen, mely gyakran vezet vérontásra.” XII. Tiszta megkülönböztetés tétele a „Hungarian” és a magyar között minden törvényes iratban és hivatalos jegyzékben. A „pánszláv agitátornak” ezek a javaslatai (409—412.) csodálatosképen a legmerevebben ellenkeznek az osztrák teoretikusok és az ortodox nemzetiségi írók javaslataival, de tökéletes megegyezésben állanak a nemzetiségi politika azon elveivel, melyeket Deák és Eötvös állítottak fel s amelyeket valódi lényegéből, modern európai szelleméből kiforgatott az utóbbi félévszázadnak egyre növekedő osztály- és faji uralma. Mindössze az utolsó pont lesz a magyar olvasó előtt érthetetlen, mert az szerző egy sajátságos teóriájával van összefüggésben. Ő ugyanis azt tartja — és ez az álláspont a rendi felfogásnak mégis felelt — hogy az egységes politikai nemzet, populus hungaricus gyűjtőneve a magyaron kívül az összes nemzetiségeket is (akkor a nemeseket) magában foglalta. Ellenben az új „magyar nemzet” neve kizárólag egyetlen fajra, a magyarságra vonatkozik. Szerző a régi állapotot szeretné visszaállítani, ami sok visszavonásnak véget vetne s ebben az az érzületben ajánlja könyvét A hungar nemzetnek. Az eszme kissé naiv, mert vajon lehet-e egy neologizmussal mélyreható ellentéteket kiegyenlíteni?! Ez az álláspont angolosan ortodox s nincs bizalmunk benne. Ellenben az első XI. pont szelleme alkalmas volna a nemzetiségi béke helyreállítására. * * * Ha összegezni akarom benyomásait erről a szép és termékeny könyvről, azt kell mondanom, hogy a kép, melyet a modern Magyarországról fest, itt-ott elnagyolt, a perspektíva sem mindig jó s egyes részek színezése disszonáns: de egészben véve a magyarországi nemzetiségi probléma olyan mély, alapos és teljes feltárása, mely csakis Eötvös munkái mellé állítható, mert ha filozofikus és szociológiai áttekintése jóval csekélyebb is, történelmi és ténybeli tudása nem kevésbbé erős és emellett oly laboratóriumi anyaggal dolgozik, mely Eötvös rendelkezésére nem állott. Természetesen ez az ítélet nem jelenti azt, miként már fentebb említettük, hogy szerző rengeteg tényhalmazát minden esetben hitelesnek tartanám. Ellenkezőleg, tévedéseket nagyon is sűrűn fedeztem fel. (így a fentebb kiemelteken kívül pontatlanok és egyoldalúak a közlekedési politikára vonatkozó fejtegetések (254); az abszolút korszak sajtótörvénye már nincs érvényben Erdélyben (172); nem lehet általánosságban a nemzetiségi egyházak „szerfeletti szegény-

72 ségéről” beszélni (224); nagyon valószínűtlenek egy német író nyomán a vármegyei tisztviselők képesítésére vonatkozó adatai; Perczel sosem volt igazságügyminiszter (317) stb.) És valószínű, hogy szakemberek az egyes kérdésekben még több pontatlanságot találnának. Hiányai mellett is, mint politikai tett örvendetes jele az időknek, bizonyítva, hogy a külföld figyelme felénk fordult, annak közvéleményét többé pezsgős palackok között és arisztokrata zsúrokon elaltatni nem lehet. Hogy a kitűnő idegen szavaival éljek, én is hiszem: La verité est en marche.

Persze, idehaza hatása egyelőre csak gyűlölködés és harag felkeltése az uralkodóknál, az elkeseredés erősítése az elnyomottaknál s néhány kevésszámú művelt ember felvilágosítása lesz. De vajon akárminő jeles utas fel tudta volna-e világosítani a nagy választójogi reform előtti feudális Angliát az ír-kérdésben elkövetett brutalitások káros és méltatlan voltáról? A nagy reform után pedig néhány évtized alatt Gladstone-ék képesek voltak átgyúrni egy sok évszázados bornírt, dühöngő és véres közvéleményt. Talán nálunk is így lesz, talán, teljesülni fog Scotus Viator reménye: „Természetesen egyetlen sovén magyar sem fog hitelt adni egy oly rágalmazó és fanatikus írónak, mint amilyen én vagyok, midőn azt mondom, hogy ezt a könyvet Magyarország iránti minden gyűlöltség nélkül írtam. Talán tíz év múlva, midőn az általános választójog a demokrácia egy életerős árját hozta létre és a faji türelmetlenség és osztálytörvényhozás mai orgiája elapadt, lehetséges lesz, hogy a magyarok is elismerjék ezt”. (XIX.)

Jászi Oszkár.

Szemlék és jegyzetek. Calvin és követői — A reformátor négyszázadik születésnapján. — új gondolat, hogy a vallásalapítók szociális reformátorok, kik Nem Krisztus óta mind tudatosan vagy öntudatlanul az ő szociális

tanításait építik ki és alkalmazzák az életre. Nem a dogmatika, nem is a vallásos reform itt a lényeges, hanem a szociális. Ez a tény pedig egy vallásalapítónál sem jut határozottabban kifejezésre, mint Calvinnál. Jóllehet nekünk sokkal fontosabb a kálvinizmus szociológiája, mint Calvin külső élete, úgy mégis e kettő közötti kölcsönhatás kedvéért az utóbbiból is röviden vázoljuk ama tényeket, melyek indokolják, hogy ma, négyszázadik születésnapján mi is megemlékezzünk a nagy reformátorról. Hogy történt, hogy a noyoni apostoli nótárius fia, hithű katholikus generációk sarja, ki Loyolá-val egy iskolában nevelődött, a protestantizmus legforradalmibb képviselőjévé lett? Számos életrajzírója vajmi változatos képet tud festeni eme átalakulásra vezető motívumokról. És az idők jele, hogy az újabb leírások nem kizárólag ideológiai tényekkel operálnak. Bizonyára, az isteni sugallat elég tekintélyes helyet foglal el ez indító okok felsorolásánál, de a sorok között már meg-megjelennek egészen rein menschlich okok is, melyek néhol csaknem a brutális, közönséges, mindennapos materiális faktorokig törpülnek. Helytelen volna azt állítani, hogy ez utóbbi okok a kizárólagosak, hogy nem járultak hozzá pszichológiai természetűek is, de mindenképen figyelemreméltó jelenség, hogy Calvin követője és életírója Lang, a hallei prédikátor, a reformátor „áttérésének” indokai között szükségesnek tartja megemlíteni, Calvin atyjának a noyoni klérussal anyagi okokból eredő és évekig tartó viszályát, melyből kifolyólag az öreg Gérard Calvin fiát a számára tervbe vett (katholikus) papi pályától eltéríti és a jogira küldi, mint amely jobb eszköz

74 a n ya g i j a v a k é s tis z ts é g e k e lé r é s é r e . * E z a z o n b a n é p ú g y, mint bátyjának, a klerikusnak exkommunikáltatása csak negatívumokként hatottak, csak azt idézték elő, hogy nem lett katholikus pap, de nem azt, hogy reformátor legyen. Mégis, a negatíve ható momentumban is már csírájában benn van ez a pozitív rúgó, mert mindezen viszonyok kihívták kritikáját a katholikus egyházban uralkodó állapotokkal szemben. A kritikától a lazításig pedig már csak egy lépés választ el. Épúgy, mint ahogy napjaink forradalmi mozgalmai az uralkodó rend tudományos kritikájából sarjadzottak ki, azonképen a Calvin által reprezentált szociális átalakulás is a katholikus egyház viszonyaiban tükröződött állapotok felismerésével és elítélő bírálatával vette kezdetét. Ε bírálat részleteiről csak a következő lakonikus feljegyzés maradt fenn: „1533. 26. mai. M. Jean Cauvin (ez családjának eredeti neve): esi mis en prison, à la porte Corbaut, pour tumulte fait dans l'église la veille de la Sainte-Trinité.” Nemsokára ezután ott látjuk a kultúrharc élén Lassalle-ra emlékeztető szuggesztivitással hatva a tömegekre. Mily szánalmasak az ő eredményeivel szemben azok a módszerek, melyekkel a katholikus egyház igyekszik visszahódítani az elszakadtakat. Jellemző példája ezeknek Calvin híres ellenfelének, Sadolet kardinálisnak pásztorlevele, melyben a visszahódítani kívánt Genf polgárságát és tanácsosait igen enyhe bánásmódban részesíti s az egész felelősséget „a becsvágyó és uralomratörő kísértőkre” hárítja. Ugyanaz az érv, melyet számtalan variánsban hallunk ma is a szocialista mozgalommal és vezetőivel szemben. A kritizálást tehát lazítás követte, mikor pedig erre üldözés lett a válasz, kettőzött ellenállás következett Calvin részéről. Kíméletlen szavakkal mutat rá a katholikus klérus által előidézett viszonyokra: a politikai deszpotizmusra, erkölcsi anarchiára, a népek gazdasági csődjére és hatalmas szociális érzékkel a néptől, a tömegektől várja a regenerációt; csak úgy, mint német részről Luther. „Az egész római pompa és hatalom árulás, lopás és rablás, istenkáromló gonosz mesterkedések által tákolódott össze, úgy, hogy egy kis részéhez sem lehet hozzányúlni anélkül, hogy lelkiismeretünket sok gaztettel meg ne terheljük.”** Így ír egy helyütt és ha a dolog természeténél fogva erkölcsi felháborodásban jut is kifejezésre éles bírálata, úgy praktikus reformjavaslatai mutatják, hogy többet kívánt, mint pusztán az erkölcsök megjavítását. Sőt inkább, az ő erkölcstana, logikus folytatása államtanának és általában szociális tanításainak. Pozitív erkölcsreformáló javaslataiban, amint ez a korabeli genfi feljegyzésekből megállapítható, ugyanaz a demokratikus elv érvényesül, mint az ő felügyelete és irányítása mellett hozott állami, egyházi és közigazgatási intézkedésekben. „Semmisem látható ezekben — így ír egyik biografusa*** egy kettős morálból, melynek egyike a közönséges ember, másika az uralkodó számára készült.” És ugyanez az egységes szociális szempont domborodik ki a reformátor egész politikai programmjában és tevékenységében is. Bizonyítják ezt * V. ö. Die Bekehrung Johannes Calvins v. Lie. A. Lang, ρag. 5. ** Op. V. 282. 1. Idézve Lang em!, munk. 40. 1. *** Diener-Wyss: Calvin. Ein aktengetreues Lebensbild. 55. 1.

75 az ő kézírásában fenmaradt törvényjavaslatok, melyek a gabonavásárokat, a fakereskedelmet, a vámokat és korának munkáskérdését rendezik. Nem volt a szociális életnek az az ága, melyet új alapokra ne fektetett volna az ő egységes demokratikus világnézete alapján. Kezdve az általa alapított genfi akadémián és végezve a pestis megakadályozására hozott intézkedésein, az egész nyilvános életet megtöltötte amaz új tartalommal, melyet az ideologikus történettudomány csak a vallásra vonatkozólag jegyez fel. Az újabb kutatások eredményei azonban kétségtelenül igazolják, hogy Calvin reformjai a szó modern értelmében vett szociális reformok. A katholikus klérus talán fegyvert fog belőle Calvin ellen kovácsolni, de mi egyik legnagyobb érdemét látjuk abban, hogy az „isten országának” ápolásánál még nagyobb gondot fordított a materiális élet helyesebb irányokba terelésére. Az elfogulatlan krónika feljegyzi róla, mint vetette meg Genf mai ipari fejlettségének alapját, hogy ezzel a munkanélküliség által előidézett szociális bajokon segítsen.* Amint a történetíró Joh. Müller feljegyzi róla „az ősi törvényhozók szelleme hatotta át” minden tekintetben. Ezt a szellemet igyekezett megvalósítani egy pártellentétektől visszhangzó korban és osztályküzdelmektől tomboló városban prompte et sincere módon, mint ahogy találóan választott jelmondata hangzik. Vizsgáljuk ezek után Calvin tanainak szociális tartalmát és azok szociális hatásait, egyszóval a kálvinizmus szociológiáját. Ez elsősorban a kálvinizmus államfelfogásán tanulmányozható sok haszonnal. Ez ugyanis a középkor politikai dogmájával szemben, mely minden jogot történelmileg szerzett jogosultság és minden államot a maga konkrét alakjában és tulajdonságaiban fogott fel, a törvényszerűség egy bizonyos bár sok tekintetben kezdetleges követelményével lépett fel. Ez a törvény még egyelőre csak a morális élet terén követel érvényesülést: csak egy etikai világrendben képzelik e tanok a törvényszerűség uralmát, melyben állam és jog is felolvadnak. Ha azonban nem a felfogásokat és programmokat tartjuk irányadóknak, hanem a tényeket, úgy látjuk, hogy ennek az erkölcsi törvénynek az uralma alatt jött létre a németalföldi konstitucionalizmus, az angol parlamentarizmus és a francia republikánizmus csírái is ide nyúlnak vissza. A kalvinizmus gyakorlati alkalmazása volt Európa első nagy politikai forradalma, az angol forradalom, mellyel megindul világszerte a küzdelem az ott inaugurált politikai szabadság érdekében, mely küzdelemhez csak a legújabb időben járult a társadalmi harcok gazdasági jellegének felismerése folytán a gazdaságilag elnyomott tömegek szabadságharca. Históriai hatásainál nem kevésbbé érdekesek a kálvinizmus mai szociális életnyilvánulásai. Ezeket tekintve, nagyban-egészben háromféle irányát követhetjük a modern élet sokfelé ágazó, bonyolult jelenségei közepette. Ez irányok pedig úgy juttatják kifejezésre a ma kálvinizmusát, mint olyat, mely vagy felolvadni készül a szocializmus általános tanításaiban, vagy az előbbivel szemben a reakció szerepét játsza, vagy végül a radikális polgári * V. ö. Diener-Wyss id. m. 79.

76 demokráciának erős vára. Az elsőnek nyomait látjuk Észak-Amerikában és főleg Svájcban, a másodikat az evangélikusok keresztényszociális mozgalmaiban, főleg Németországban, a harmadik szempont pedig Franciaország mellett Magyarországon domborodik ki legtökéletesebben. Lássuk ezeket egyenként: A modern neoprotestantizmus, mely lényegileg a kálvinizmus alapjául szolgáló tanoknak a modern szociális élethez való fejlesztése, több országban úgy jelentkezik, mint a tudományos szocializmus világnézetbeli, ideologikus exponense. Legtökéletesebben látjuk ezt Svájcban, ahol szocialista papok ép úgy a szószéket használják az agitáció céljaira, mint ahogy a szocialista népképviselők a polgári parlament tribünjeiről, szocialista egyetemi tanárok a polgári tudománynak szentelt egyetemek katedráiról hirdetik a szocializmus igazságait. A protestantizmus, mely eredetileg az evangélium meghamisítása elleni tiltakozás volt, a szociális élet ellentmondásai elleni protestációvá vált. A vallási reformba burkolt szociális reformtörekvések, nyilt öntudatos követelményekké váltak a társadalmi élet átalakítására. Két egyéniséget kell különösen e mozgalmakkal kapcsolatban kiemelnünk, Pflügert és Kuttert. Mindkettő zürichi pap s míg az előbbi teljesen a szocialista agitátor hivatását tölti be, az utóbbi hangjában, módszerében megmaradt papnak, csak tárgyában és tárgyalási módjában szocialista. Mindkettő a szocializmus világfelfogását hirdeti, de az előbbi a szocializmus saját hangján, az utóbbi a hagyományos vallásos ideológia szimbólumaiban. Pflüger hitvallása így hangzik*: „A fohászkodást elfelejtettük, istennek különös gondviselésére nem építünk többé. De a haladó tudomány felvilágosít bennünket a természeti jelenségek összefüggéseiről, valamint a lelki és a társadalmi élet rendjéről, úgy hogy nyugodtan és bizalommal tekinthetünk a jövő elé. Isten szeretetével nem hitegetünk senkit, se magunkat, se másokat, . . . de számítunk az emberi társadalomban fokozatosan fejlődő szolidaritásra. Nagyrészt tehát tudomány, etika, állam és társadalom nyújtják nekünk azt, amit előbbi generációknak a vallás nyújtott.” Ha Pflüger a vallás szocializálódására fekteti a fősúlyt, úgy Kutter az egyház reformját követeli: „Fel kell emelnünk — úgymond** — vádoló szavunkat az egyház ellen. Nehéz küzdelmek közepette melyekben sok ezrek léte vagy nem léte forog kockán, ott áll némán és a hatalmasok iránti tekintetektől megbénítva. Csupán azok érdekeit képviseli, amikor az osztályok borzasztó egyenlőtlenségével szemben avult morálját érvényesíti, hogy mindenkit a „ráeső kötelességekre” figyelmeztessen . . . Ámde nem az egyén erényeiről vagy bűneiről van szó a mindennapos nagy ellentéteknél, hanem arról, hogy százezrek oly helyzetben vannak, mely minden magasabb gondolkodást megfojt, és a makacsul föltételezett erényt lehetetlenné teszi.” Azok, akik a reformációban szociális mozgalmat látnak, eltávolodtak Calvintól, avallásalapítótól és közeledtekMarxhoz, vagy jobban mondva beolvasztották a kalvinizmusukat a marxizmu* L. Glaubensbekenntnis eines modernen Theologen Pag. 6. ** Die soziale Frage. Predigt gehalten in der Kreuzkirche zu Zürich.

77 sukba. Ezek látják, hogy a reformáció egyházpolitikai küzdelmei, a vallásszabadságért folytatott harca teljes győzelemmel, a szociálpolitikai harc azonban teljes vereséggel járt. A parasztság és a városi proletárius sikertelen felkeléseiben „erőszakos megsemmisülést szenvedtek az összes, a népben élő politikai és szociális követelmények. A kisembert szörnyű megalázások érték, a társadalmi ellentét kiélesedett. A munkálkodó osztályok helyzete nyomasztóbb lett, mint valaha.” Így ír Nathusius a reformáció korának keresztény-szociális eszméiről szóló munkájában. Ámde a reformáció keresztény-szociális eszméinek csak históriai értékük van. Azok jelszavaival a mai társadalom „kisemberei” érdekében harcolni, reakcióhoz vezet. És valóban, ha a reformáció szociális-forradalmi jellegének felismerése arra késztetett egyeseket és tömegeket, hogy ezt a forradalmi jellegét mozgalmuknak megóvják és azt a változott viszonyokhoz alkalmazva, a modern szocializmusban felolvasszák, úgy a vallási ideológiában való megrekedés oda vezetett, hogy azt a „keresztény-szociális” eszmekört a forradalmi mozgalom ellenében használják fel, a szocializmust feltartóztassák, vizenyőssé tegyék, diszkreditálják általa. Ez történt azon szervezetek segélyével, melyek törekvéseinek gyűjtőneve: Evangelischsoziale Parteibestrebungen, s melynek megjelenési formáit: a konzervativizmust, államszocializmust és tulajdonképeni keresztény-szocializmust ugyanazon cél hozza létre: a békés keresztény szociálreform, a gazdag és szegény között tátongó örvény áthidalására irányuló utópisztikus törekvés és részint kifejezetten, részint hallgatólagosan erélyes követelése annak, hogy: 1. a zsidók a főhivatalokból kizárassanak. 2. hogy a zsidók egyéb hivatalokra és az ügyvédi pályára a népesség arányában bocsáttassanak; 3. hogy a zsidók túltengését a keresztény felsőbb iskolákon és egyetemeken megakadályozzák; 4. hogy a zsidók bevándorlását megtiltsák.* Azok, akik a reformációban keresztény mozgalmat, puszta vallási forradalmat láttak, eltávolodtak Calvintól és közeledtek Loyolához, mert az ő kettős programmját: a konzervativizmust és antiszemitizmust teljesen kisajátították és alkalmazzák elméletben, gyakorlatban egyaránt. Ez a konzervatív jelleg domborodik ki az evangélikus alapon álló német szociálreformerek oly elméjénél és egyéniségénél is, mint amilyen Naumann, akinek szociális felfogása szerint a munkás csak igen keveset képes tenni a szociális átalakulás érdekében, ellenben minden a jó munkaadótól jön, „a finom, gyöngéd lelkiismeretű férfiútól, aki sok olyasmire érzi magát kötelezve, amit a jog nem követel tőle. Munkásait nem tekinti puszta erőknek, hanem személyiségeknek, kiknek egészsége, szellemi színvonala, erkölcsisége, élettartama nagyrészt tőle magától függnek s azokat neki kell fejlesztenie. A mód, ahogy azokat fejleszteni akarja, az ő saját ügye, mert ő a vállalat monarchája. Mint jóakaratú abszolút uralkodó a vállalatnak csak annyi tiszta jöve* V. ö. Erdmann: Die christliche Arbeiterbewegung in Deutschland 287. 1.

78 delmet fog juttatni, amennyi a személyzet javával összeegyeztethető. Nem fog tovább dolgoztatni, mint amennyire ez az illető férfiaknak, nőknek, gyermekeknek épen üdvös . . . A nála dolgozó lányok szűzi becsülete és munkásságának áldásos családi élete szentségek lesznek előtte. Mindenkinek megadja az őt megillető tekintélyt, ő azonban mint egy király fog közöttük járni-kelni . . . A vállalkozótól függnek elsősorban mindazon sokoldalú intézkedések, melyek a munkáséletét emberhez méltóvá teszik.”* Íme, a német protestáns szociálisok legprotestánsabbja és legszociálisabbja is csak a felvilágosodott ipari abszolutizmusig tudta vinni. Vessünk még egy rövid pillantást a kalvinizmus szociális szerepére Magyarországon. Ebben az országban, hol az uralkodó katholicizmus fényesen megvalósította azt a szociálpolitikai programmot, melyet egyik főpapja úgy formulázott meg, hogy „faciam Hungariam primo captivam, dein mendicant, postremo catholicam”, a protestantizmus általában s különösen a kalvinizmus, nemcsak mint a magyar vallás jelentkezik, hanem mint a magyar polgári radikalizmusnak az általános feudális elposványosodás közepette fenmaradt kicsiny szigete, melyből sokáig merítette életnedveit a kálvinista és radikális hajlandóságú régi függetlenségi párt, az ország magyar parasztságának pártja, melyet a „szabadelvű rendszer” csak az elmaradottabb tót és román vidékek mandátumainak üzletszerű kibérelésével tudott ellensúlyozni, míg végre a katolikus reakció grófjai oda is bevitték a történelmi osztályok haladásellenes levegőjét. A Regnum Marianum reakciójával szemben a polgári rétegekben még leginkább a kalvinizmus az, mely a „vastagnyakú” oppozíciót képviselte. Vajon a magyar pártélet mai forrongó chaoszából fog-e valami újat és termékenyet kihajtani a kálvinista radikalizmus; vajon elmondhatja-e a véréből való költővel: Pogány rímek, muzsikák között Szomjazok valami örököt. . . . Az örök ellenállásnak a hatalom méltatlan erőszakával szemben, egyik halvány képviselője a kalvinizmus a mai Magyarország polgári életében s e forradalmi faktor a magyarországi speciális viszonyoknál fogva úgy töltheti be jelenkori szociális hivatását, hogy a kálvinizmus politikai hagyományaitól sem kell jelentékeny módon eltérni, mert azok, akik a reformációban politikai regenerációs mozgalmat látnak, nem távolodtak el Calvintól, sem céljaikban, sem eszközeikben.

Bolgár Elek. * V. ö.: Das soziale Programm der evangelischen Kirche. 1141.

Kortörténeti jegyzetek. Egy magyar tramp. — A tolvaj tanár. — Abbé Loisy. — A Galilei kör. — A bankok hazafias missziója. — Korkép a magyar alkotmány egyik védbástyája életéből. — The Indian Unrest. I. Egy kívül-belül a szokásostól nagyon eltérő könyv fekszik előttem. Címe: Egy 6000 kilométeres séta története és Morvay Zoltán írta.* Látszik, hogy a szerző iskolázatlan ember, de ez egy csöppet sem ártott a könyvnek, sőt talán épen ennek van nagy része abban, hogy az olvasó nem egy könnyen teszi le, míg el nem olvasta. Egy debreceni nyomdász, ki gyalogosan bejárta Középeurópát s azután megírta tapasztalatait e könyvben. Célja, mint maga mondja, egyrészt visszaemlékezni, másrészt a fiatalabb szaktársakat hasonló útra buzdítani és őket a szükséges tanácsokkal ellátni. Az újkori ipari munkás élete a végtelen munkamegosztás és az élet szigorú egyhangúsága folytán kétségbeejtőnek tűnik föl sokak előtt. Upton Sinclair világhírű regényében, The Jungle-ben leírja azt a munkást, aki a húsgyárban a szalonnavágó gépnél ugyanazon mozdulattal nyújtja a gépnek a nagy darabokat reggeltől estig, este halálrafáradtan megy haza, hogy másnap újrakezdje. Másnap ugyanarra a kőre áll, ugyanazokat a mozdulatokat végzi és ez így megy nap nap után, télen, nyáron, évről évre és egyetlen észszerű kilátása az, hogy így fog ez menni, míg csak él. Mert miféle csoda lehetne az, ami változást hozhatna az ő életében? Akadnak olyanok, akiknek az ilyen élet a legrosszabb és inkább otthagyják a sovány, de biztosabb kenyeret, semhogy ilyen gépiesen tengessék egész életüket. Ezekből lesznek a tramp-ek Amerikában. Hadd idézzem egy amerikai szerző könyvéből** a tramp genezisére vonatkozó következő részt: Néhány év előtt egy most a newyorki közéletben jól és előnyösen ismert úr beszélt nekem egy lerongyolt trampről, akit inkább szeszélyes ötlet, mint talán valami emberbaráti érzés folytán hívott házába egy csavargótanyáról reggelire. Reggeli után a gazda megkérdezte vendégét beszélgetés közben, hogy miért folytat csavargó életet. Körülbelül ezt felelte: „Műszerész vagyok, még pedig nem rossz, bárha nem is oly kivételesen jó, hogy biztos lehettem volna az átlagos munkások nagy osztályának versenye felől. Volt családom, feleségem és két gyermekem. A hetvenes évek rossz idejében elvesztettem állásomat. Egy darabig megtakarított pénzecskémen éltünk, de betegség jött közbe és pénzünket föléltük. Feleségem és gyermekeim meghaltak. Minden elveszett, csak az önérzet nem. Aztán elindultam munka után, mert otthon nem volt. Gyalog mentem, másként nem telt. Napokig futkostam munka után, élelmet koldulva és pajtákban vagy fák alatt háltam; de munkát nem találtam. Egyszer-kétszer elfogtak csavargás miatt. Ekkor aztán trampek társaságába kerültem és velük együtt a városba jutottam. Jött a tél. Még mindig élt bennem a vágy, hogy visszanyerjem önbecsülést nyújtó helyemet, de munka * Kiadja Révész Béla könyvkereskedése, Marosvásárhely, 1909. ** Louis F. Post: The Single Tax, 1900.

80 szűken volt és semmi olyat nem találtam, amihez értettem, kivéve itt-ott valami csekély munkát, melyet úgy adtak nekem, mint a koldusnak a krajcárt. Többnyire a rendőrségen háltam. Időm egy részét csavargás miatt ültem le. Tavaszkor újból tramp voltam. De most már nem futkostam munka után. Önbecsülésem oly tökéletesen eltűnt, hogy nem volt több becsvágyam annak visszanyerésére. Csavargó és tömlöcvirág lettem. Nem volt eltartani való családom és úgy találtam, hogy az önbecsülés kérdését kiküszöbölve, jobb sorsom volt, mint az átlagos munkásnak. Sok évi csavargás után ez a véleményem változatlan. Mindig biztos vagyok, hogy találok annyit, hogy éhen ne haljak és egy helyet, sokszor nem a legjobbat, de elég jót ahhoz, hogy meghálhassak. Mindez bizonytalan lenne, ha munkás volnék. Lehet, hogy elveszteném állásomat és lehet, hogy inkább éheznék, semhogy kolduljak. Lehet, hogy nem tudnám fizetni lakásomat és kitehetnének az utcára. Lehet, hogy újból megnősülnék és családom lenne, mely az átlagos munkás családjának nehéz életére volna kárhoztatva. Ami pedig a társaságot illeti, nos hát, nekem van társaságom. A trampek jó cimborák, társaságszeretők, víg cimborák valamennyien. A tramp élete fél olyan rossz sincs, ha az ember a munkáséval veti egybe, persze az önbecsülést leszámítva. Erről le kell tenni. Senki sem lehet jóravaló tramp, míg ezt el nem veszti. Pedig ha sokáig járnak rossz idők, nem egy fickó veszti el. És minthogy már elvesztettem, inkább akarok tramp lenni, mint munkás. Mindkettőt megpróbáltam, mellékesen megjegyezve, Mr. Ν., ez kitűnő egy szivar, ez a maga szivarja. Ritkán szívok sokkal jobb szivarokat.” Ez jó hosszú idézés, de talán nem érdektelen. Az ilyen csavargás kizökkenti a munkást örökösen egyhangú környezetéből, a sok új dolog látása mámorossá teszi, elvész az egyforma munkából származó csüggedtsége. merész lesz, önbizalma támad, oda előtte minden tekintély. Car nous n'avons par le sang de dieu Ni foi, Ni tóit, Ni roi, Ni dieu!*

Ez a friss, üde hang cseng elénk Morvay könyvéből. Két debreceni nyomdász egy szép tavaszi napon elindul, hogy világot lásson. Nem mennek üres kézzel: pénzük ugyan vajmi kevés, de ott van egy ajánlólevél és a munkakönyv. A nyomdászegylet a tanulás céljából utazó segédeknek napi Κ 1.20 segélyt ad és kölcsönösségben van a külföldi egyletekkel. Mi lehet érdekesebb olvasmány, mint két vidéki vándorló iparossegéd tapasztalatai, akik előtt új a főváros, a magyaron kívül más nyelvet nem tudnak és bátran nekivágnak a nagy világnak! Persze simán nem megy a dolog. Embereink a fővárosban halálrafáradnak, az étel ehetetlen, a szállóban a poloskák „vígan élnek, fiákat és leányokat nemzenek s rendíthetetlenül vacsoráznak meg rajtuk”, de azért jobban átérzik Budapest igazi szépségét és jobban gyönyörködnek annak ragyogásában, mint a vidéki filiszter, ha a fővárosba megy. Eljutnak vándoraink különböző kalandok után Bécsbe. Újabb tapasztalatokra tesznek szert. Elmennek a kapucinusok templomába. „A térdünk beleütődik, nekünk, szegény csavargóknak, a pompás koporsókba, amelyekben császárok és császárnék alszanak; ... öt perc múlva künn * Párisban hallottam 1899-ben.

81 járunk a lármás forgalmas utcákon, a tavaszvégi nap süt, a szép lányok, asszonyok vidáman mosolyognak. Eh! Inkább vagyunk mi csavargó nyomdászlegények itt fent a tavaszi verőfényben, mint meghalt császárok ott a hideg, komor, nyirkos kapucinus sírboltban, Már minket csak oda temessenek el a debreceni madárdalos temetőbe, egy virágos sír alá.”

Változatos kalandok közt barangolják be egész Németországot.

„Landshutban nagy csapás ért. A csizmám talpa levált és az úton lelt drótttal kötöttem föl. A Józsié is erősen protestált az eddigi strapák ellen és he1yzetének javítását kérte. Mi, mint munkáltatókhoz illik, türelemre intettük lázongó alkalmazottainkat, hivatkozva a magunk rossz helyzetére.”

Így jutnak el utasaink Párisba, ahol nem egészen kifogástalan módon szereznek az osztrák-magyar egylettől vasúti jegyet Svájcig. Az egylet gondnoka, Velencei, kikíséri őket a Gare de l'Est-be, jegyet vált nekik.

„Adott még 5—5 frankot, ott állt a vonat mellett, hogy le ne szálljunk és el ne adjuk a jegyet (mert ezt már megtették élelmesebb emberek) s mikor a vonat megindult velünk Svájc felé, egy műlakatos, Pattat Titusz, akivel Velencei folyton veszekedett, mert nagyon követelőzött, búcsúképen egy olyat köpött a Velencei fekete félcilinderére, mint egy százfrankos arany.”

Svájcból Velencén és Triesten át Fiúméba jutnak, ahol megint nem egészen simán, de mégis szereznek hazáig szóló jegyet. Bezzeg a magyar középosztály ifjúságát az ilyen erkölcstelen csavargás elől megvédi a vallás- és közoktatásügyi minisztérium. A párisi cs. és kir. nagykövetség megkeresésére keményen meghagyja a középiskolák igazgatóságának, hogy „mivel az ilyen módon való vándorlás és kéregetés az illető iskola nevelési rendszerét (Hej, ha a mi „nevelési” rendszerünknek csak ez a hibája volna!) és a magyar ifjúságot is rossz hírbe hozza ... és minden valószínűség szerint erkölcsi züllésre vezethet.” Tehát az ifjúságot „a pénz nélkül való gyalog utazásoktól a legszigorúbb fegyelmi büntetések súlya alatt tiltsák el.” Mert ilyen ez az „istenverte” Páris (Maupassant egy parasztja nevezi így), magához vonzza a művészeket, költőket, akiket azután ösztöndíj megvonásával kell jobb erkölcsű városokba szorítani. A művészet Párisa mellett pedig ott van a Bakuninok, Krapotkinok és más szabadság után sóvárgó keletiek Párisa, la ville des revolutions, ide elvágyódik a szegény munkás proletár ifjún kívül az értelmi proletárosztály ifjúsága is. Ha pénze nincs, elmegy gyalog. Persze milyen szégyen az reánk nézve, ha a külföld látja, hogy nekünk olyan ifjúságunk van, mely még koldulni sem szégyel, hogy tudás és kalandvágyát kielégítse. Mert a külföld csak annak való, akinek első osztályú jegyre telik pénze, vagy akit erre ösztöndíjjal jelöl ki a minisztérium. A többi szégyent hoz a nemzetre, sőt a közerkölcsök miféle romlása következik be abból, ha a magyarság a Lourdes-on kívüli Franciaországot is fölfedezi! Sokat lehetne szólni e könyvről, de említsük csak a fontosabbat. Nem kell azt gondolnunk, mintha emberünk tudatlan volna. Jól ismeri a magyar irodalmat, nagyon sokan érettségiznek sokkal kevesebb tudással e tárgyból. Jól ismeri Aranyt, Petőfit, Csokonait. Még azt is tudja, hogy Bacsányi Linzben van eltemetve. Nem fitogtatja ismereteit, csak elárulja és az iskolát járt olvasónak alig ad alkalmat arra, hogy mosolyogjon

82 valamilyen botlásán. Nincs meg benne a magyar középosztály nagy részének idegengyűlölete: ami más mint otthon, igyekszik megérteni és megszokni. Becsületére válik Morvay Zoltán a munkásoknak. Tudjuk, nem mind ilyenek, de belőlük való, közülük nőtt ki. Jól lát, jól következtet, jól ír; szereti barátait, minden olyan élvezetet, melyet az ifjúság nyújt, és nem gyűlöl senkit sem. Nem gyűlöli a jobb jövő ellenségeit, inkább mosolyog rajtuk és fölöttük állónak érzi magát. Van benne erő és önbizalom. Amely osztály ilyen erkölcsi kvalitásokkal látja el tagjait, annak jövőjét nem kell félteni. (B.) II. A napilapokat sorra járta a hír, hogy egy okleveles tanár lopott. Éhes volt. Nem volt hetek óta lakása. Nem sokat lopott: vagy tíz koronát. Azt sem előre megfontolt szándékkal. Véletlenül kínálkozott alkalom, nem tudott ellenállni. Elfogták, letartóztatták. Az újságok kommentárjai jóindulatúak voltak: belátták, hogy a tolvajlás oka az a nagy nyomorúság volt, melyet a diplomás emberek túltengése idéz elő. Arról azonban nem igen esett szó, hogy a diplomás emberekben való túltermelés mért nagyobb Magyarországon, mint Európa többi művelt országaiban. Hogy általában nagy a tódulás Európaszerte a diplomás pályákra, ennek oka a középosztályok (iparosok, kiskereskedők) anyagi pusztulása, az ipar és kereskedelemben egyre erősödő koncentráció folytán. Németországban a Kreutz-Zeitung már 1906 őszén numerus clausus-t követelt az egyetemek számára, azzal érvelvén, hogy a sok szegény diplomás ember élesíti, erősíti a szociális mozgalmakat. De sehol sem oly nagy a fölösleg intellektuellekben, mint nálunk. Ennek okai pedig, úgy vélem, a következők: A tódulás nálunk nagyobb, mert a mai munkástörvényhozás gyarlósága és különösen a munkásmozgalommal szemben tanúsított b r u t á l i s b á n á s mó d v i s s z a r i a s z t j a a k i s p o l g á r i c s a l á d o k a t attól, hogy gyermekeiket munkásoknak adják. Ha szegény is a hivatalnoki pálya, de ha már van állás, megélhetést és életbiztonságot nyújt. Végre is, egy apa sem teszi ki szívesen a fiát annak, hogy a munkásmozgalomban való részvétele miatt eltoloncolják, bebörtönözzék, a rendőrségen üssék-verjék, évekig tartó börtönbüntetésre ítéljék! Így mindenki, még a kicsit jobb sorsra vergődött munkás is, igyekszik fiát taníttatni, hogy a munkássors keserűségeitől megkímélje. Az a sok mindenféle kedvezmény, melyet az állam a mai hivatalnok karnak gyermekei iskoláztatása esetén nyújt, szintén egyik ok, mely a termelést nálunk nagyon előmozdítja. Nagyon fontos a nálunk uralkodó „úr” ideológia is. Nemcsak a munkás, de még az iparos és kereskedő foglalkozás is lenézett. Mindenki úr, egyéves önkéntes akar lenni. Ez közismert tény. Fontosabbak azok az okok, melyek az alkalmazás lehetőségét kisebbítik. Ott ahol nagy ipar és nagy kereskedelem van, a tanult

83 emberek egész serege talál elhelyezést mint mérnök, vegyész, gyárvezető stb. Nálunk a kapitalisztikus fejlődés ugyan tönkretette az iparos és kereskedő középosztályt, de a helyébe lépő nagyipar és nagykereskedelem Ausztriában van; az itt tönkremenő osztály gyermekei nem kapnak ott alkalmazást. Hasonlóan áll a dolog a hadseregnél is. A közös hadsereg német vezényleti nyelve, a tradíciós magyarellenes szellem, mely a tisztikarban uralkodik, nagyon megnehezíti a magyar fiatalságnak, hogy a hadseregnél kapjon alkalmazást, hogy ott boldoguljon! Ugyanígy van a külügyi hivatalokban, követség és konzulátusoknál. A nyugati államok kiterjedt gyarmat birtokain ezerszám találnak alkalmazást a középosztályok fiai, mint hivatalnokok. A mi számunkra ez teljesen hiányzik. A nyugati művelt államok fiai és leányai mint nyelvmesterek ellepik Európa többi országait és találnak kenyeret. Oroszország, a Balkán, Magyarország sok ezer német, francia és angol kisasszonynak, nevelőnek, nyelvmesternek adnak alkalmazást. De hol találna egy magyar nyelvmester alkalmazást? Ezek, úgy vélem, a túltermelés főokai. Mint látjuk, olyan természetűek, hogy megszűnésük egyhamar nem várható, sőt alig tudunk módot a legtöbbnek megszüntetésére; kivéve a munkásüldözést, melyet némi belátással meg lehetne szüntetni. De sok remény erre sincs! Így tehát a diplomás-túltermelés a következő évtizedekben sem fog megszűnni. Következményeivel, az állás-éhséggel, protekcióval, korrupcióval, szinekurák szervezésével stb. állandóan számolni kell majd Magyarország politikája és szociológiájában. (Vj.) III. Néhány hét előtt tartotta meg Loisy Alfréd Parisban, a Collége de France-on székfoglaló előadását, mint az ősrégi s hírneves tudományos intézet vallástörténeti tanszékének új tanára. Megfosztva a párisi Institut Catholique-ben elfoglalt tanári székétől, amelynek ékessége volt, kiüldözve papi hivatásából, amelyhez lelke mélyéből ragaszkodott s egyházi átokkal sújtva X. Pius pápa által modernista tanai miatt, menhelyet talált a Collége de France-on, Franciaország tudományos lelkiismeretének ezen egyik legrégibb s legdicsőbb emlékű fellegvárában, melynek megüresedett vallástörténeti tanszékére a tanári kar jelölése alapján a kormány nemrég kinevezte. A klerikális-nacionalista-antiszemita s royalista köröket (lehetne mondani kört, hisz ugyanazon eszme hatja át mindannyit) természetesen dühvel töltötte el az a körülmény, hogy üldözöttjük s benne a szabad kutatás eszméje nemcsak menhelyre lelt, hanem szószéket is kapott, ahonnét tanait szabadon, mindenki számára hozzáférhetően hirdetheti. A reakciós körök haragja nem elégedett meg a Libre Parole, L'action Française s egyéb rokonirányú lapjai hasábjain megjelenő kitörésekkel, hanem a vezetésük alatt álló különféle ifjúsági egyesületek előre bejelentették sajtó orgánumaik révén, hogy „nem fogják eltűrni,

84 hogy az orleansi szűz, Jeanne d'Arc, gyalázója után immár Jézus becsmérlője, egy hitehagyott pap gyalázza meg a katedráról Franciaországot”. Megemlítendő u. i., hogy az egész elmúlt tél folyamán a Sorbonne s környéke állandó royalista s nacionalista tüntetések színhelye volt. A Camelots du Roi név alatt szereplő éretlen királypárti gyerkőcök s kétes alakok valósággal terrorizálták a Quartier Latin-t. S nem elégedve meg a zajongással, nekirontottak a katedrának s nem átallották a tanárokat tettlegesen is inzultálni. Úgy, hogy később már csakis többszörös katonai s rendőri kordonon keresztül s az igazolvány felmutatása révén lehetett a tantermekig eljutni. S mindez miért? Mert Thalamas, ki a „történelem-tanításmódszere” felől tartott az idén a Sorbonne-on előadásokat, azt állította, hogy a történelem tanárának kötelessége a szigorú igazsághoz ragaszkodva, a mondákat, mint ilyeneket feltüntetni. S példaként a Jeanne d'Arc életére vonatkozó történelem valótlanságra híva fel a figyelmet, a Jeanne d'Arc honmentői akciójáról s fényes hadvezéri talentumáról elterjedt legendákat kissé megtépázta, megemlítve, hogy az úgynevezett látomány sem volt más, mint egy hiszterika hallucinációja. Hallani kellett volna azt az éktelen zsivajt, amit e végtelenül egyszerű s természetes dolgok megemlítése az itteni keresztes ifjak közt keltett! A tüntetések egymást érték, a katedrát néha rendőri asszisztenciával kellett a Jeanne d'Arc-ot éltető (!) s huhogó „arany ifjúság” támadásaival szemben megoltalmazni. Szelíd megjegyzésem egy ily alkalommal, hogy tudtommal a nevezett éljenzett hölgy immáron régóta jobblétre szenderült, pár pillanatra testi épségemre nézve majdnem veszélyessé vált s talán csakis a veszély kölcsönösségének kilátása hűtötte le a felhevült ifjút. Ε tűrhetetlen helyzetben alakult meg a „köztársasági egyetemi hallgatók köre”, célul tűzvén ki, hogy egyrészt az egyetemen a tan- és szólásszabadságot megvédje; másrészről pedig, hogy a tanárok s nevesebb politikusok közreműködésével egyes conférence-okat rendezve, az ifjúságot a jövő politikai életre előkészítse. Loisy neve szélesebb körben csakis Harnackkal, a berlini egyetem hírneves protestáns egyháztörténészével való vitája óta ismeretes. (1902.) Pedig tudományos nézetei miatt már addig is megjárta az üldöztetések kálváriáját. Szegény földmíves szülőktől származott (született 1857-ben) s már 22 éves korában pappá szentelve eleinte ide-oda hányódott, míg 1882-ben a párisi Institut Catholique tanára lesz. Biblia magyarázatai révén csakhamar „gyanússá” válik s A teremtésés özönvízről szóló chaldéi mondák című tanulmányának megjelenése után a szeminaristákat eltiltják kurzusai hallgatásától. S midőn nemsokára rá biblia kritikája megjelent, rögtön megfosztják tanári állásától. Ugyanekkor a pápa Providentissimus-encyklikájában óva inti a hívőket a „rossz” írásoktól s hogy csakis a „jók”-at olvassák. Loisy békeszeretettől hajtva visszavonul s egy dominikánus zár-

85 dában elfelejttetést keresve csak néha-néha írogat — legnagyobb részt álnév alatt — különböző egyházi lapokba. Cikkei folytatásainak közlése azonban a párisi érsek tilalma folytán rendesen betiltatik. Mindenkepen el akarják némítani. Ekkor (1900) jelent meg Harnacknak feltűnést keltő munkája A kereszténység lényege, amelynek tendenciája ellen a történelmi kritika adatai alapján felszólalva, Loisy újra a nyilvános küzdőtérre sodródott. Loisy tekintélyét aláásandó s tudományos jelentőségét kisebbíteni akarva, ellenfelei avval vádolják őt, hogy tanai tulajdonképen Harnacktól erednek. Holott a legellentétesebb álláspontot foglalja el avval szemben. Harnack szerint az eredeti kereszténység egyszerű formáira rárakódott évszázados s azt deformáló rétegek lehámozása révén s az evangéliumi egyszerűséghez való visszatérésben fogja az emberiség a sokat keresett boldogságot megtalálni. Az Evangélium — szerinte — a vallás terén az abszolút tökélyt véglegesen megvalósította s az ideált nem annyira a jövőben, mint inkább a múltban kell keresni, egész morális életünket az Evangélium-ból, mint a vallás egyedüli forrásából táplálva. Loisy Harnack álláspontját nem hagyhatja szó nélkül s l'Evangile et l'Eglise című vitairatában felel (1902). S ahelyett, hogy a régi elemekre visszatérve, a múltban kellene keresni a célt, inkább a jövő fejlődésébe kell reményünket helyeznünk. Mert a katholikus Egyház is élő szervezet, mely összes institúcióival együtt az őskereszténységből fejlődött s az emberi társadalom alakulásához való alkalmazkodás révén fokozatos átalakulás s fejlődés útján nyerte jelen alakját. S míg az ortodoxia szerint az Egyház alaptanai felsőbb kinyilatkoztatás útján adódtak s a dogmák örök érvényűek s megváltozhatatlanok s míg ezen merev felfogás szerinti mozdulatlan keretek közt az Egyház megdermedve, a lüktető élettel, a fejlődő emberiséggel s az előrehaladó tudománnyal a kapcsolatot elveszíti; addig Loisy felfogásában az Egyház, mint társadalmi szervezet nem kövesedik meg, hanem ezentúl is folyton tovább fejlődik s a viszonyokhoz alkalmazkodva formálódik. S ily formán az élő társadalommal összenőve létezni fog akkor is, mint szociális szervezet, ha az emberiség fokozatos tökéletesbedésével s a tudományok előrehaladásával a dogmák elszáradtak s a bennök való hit kialudt, mert akkor is meg lesz az Egyháznak, mint az eszmék és szívek társaságának társadalmi célja, szerepe s így létjogosultsága. Ε felfogásban nem kell az Egyháznak a tudományok előrehaladásától tartania, a kettő egymással megfér s kibékíthető. Loisy könyveit indexre vetik, ő pedig testileg, lelkileg fáradtan a csendet s békét keresve visszavonul. Visszautasítva s gyanúsítva az Egyháza érdekében kifejtett önzetlen s fáradtságos munkásságában, életének álmát szétfoszladozni látja. Ekkor jelenik meg (1907) a pápának Pascendi domini encyklikája a modernizmus ellen. Loisy újra felemeli tiltakozó szavát — „nem tudom” — mondja a Simples réflexiones című iratában (1908): „vajon az Egyház kifog-e

86 valaha békülni a modern civilizáció szellemével. Hiszem, hogy ezt le nem győzi; ez azonban diadalmaskodhatik rajta.” Ugyanekkor jelenik meg 20 évi munkásságának gyümölcse, a tudományos kritika egyik legszebb alkotása Les Evangiles Synoptiques (1908). Csakhamar rá exkommunikálva lett. Egy csendes, félreeső kis falucska békés, munkás s jótékony vallásos közönyben élő népe között meghúzódva már-már azt hitte, hogy élete munkája be van fejezve s nincs mit remélnie e kortól, amidőn a párisi Collége de France-on az egyháztörténelmi tanszék megüresedve, a tanári karból többen felszólítják, hogy pályázzék a katedrára, amit azután el is nyer, Ünnepélyes székfoglalója alkalmából széleskörű óvóintézkedések tétettek a rend fentartása érdekében. Már kora reggeltől kezdve gyülekezett a hallgatóság a Collége de France előtt s amidőn 10 órakor a kaput megnyitják, pár perc alatt zsúfolásig megtelik a terem. Pedig Mgr. Amette, Paris érseke, a katholikusoknak szigorúan megtiltotta a Loisy előadásain való megjelenést. Avagy talán mind ez a közönség csupa eretnekekből, zsidókból és szabadkőművesekből állana csak, mint a Libre Parole et consortes állítják? 1 / 2 11 előtt pár perccel az emelvény mögötti kis ajtó megnyílik s a Collége de France tanári kara jelenik meg teljes számmal, elfoglalván helyeiket az előtérben lévő tanári szék mögött. Még pár perc s Levasseur, a Collége de France adminisztrátorától kísérve, megjelenik maga Loisy. Hosszú, fekete szalon kabátjával, őszülő szakállával egy protestáns lelkész benyomását kelti. Hatalmas domború homlok tetőzi be szelíd sápadt arcát. Szomorú vonásain meglátszik, hogy kíméletlenül szántott végig rajta az 52 esztendő. Zúgó tapsorkán s vive Loisy! kiáltások fogadták. Egy-két ellentüntetőt pillanat alatt eltávolítanak a teremből. Loisy kissé meglepődve körültekint, majd pedig füzetét kezébe véve, megkezdi halk hangon székfoglaló előadását. Akik azt remélték, hogy botrányok lesznek, tévedtek, valamint azok is, akik azt hitték, hogy Loisy a katholikus egyház ellen kirohanásokat fog intézni előadásában. Egy rendes, csendes s tudományos fejtegetésekből álló akadémikus jellegű előadás — sőt mi több — felolvasás volt. Igen alkalmas arra, hogy a vérmesebb kedélyeket lecsillapítsa. „Ha jól tudom uraim és tudós kollégák — e szavakkal kezdi előadását — önök engem szavazatukkal azért tiszteltek meg, mert úgylátszott önöknek, hogy ide fogom hozni a teljes pártatlanság szellemét, amely az ítélkezés teljes szabadságával a vallások történészének legelengedhetetlenebb tulajdonsága kell hogy legyen.”

A bevezető szavak után két tanár elődje munkásságát méltatja s azután áttér saját tudományos hitvallásának körvonalazására. Előbbi papi voltára célozva, idézi Renan szavait: „ahhoz, hogy helyesen előadhassuk valamely vallás történetét, jó, hogyha abban éltünk, mert így jobban ismerjük.”

87 „De — folytatja — a vallástörténet terén való pártatlanság nem vonja maga után a tanulmányozott tárgy iránti közönyt vagy megvetést. Úgy hiszem, hogyha igazságosak akarunk lenni az emberiség vallástörténetével, azaz magával az emberiséggel szemben, mely századok óta legfőbb érdekét vallásába helyezte, akkor nem szabad az egyes különböző vallásoknak egyedül a hibáit tekintenünk, sem pedig nem vehetjük azokat egyszerűen összefüggéstelen s abszurd álmok sorozatának, sem pedig régi társadalmi konvencióknak, amiket a konzerválás többé-kevésbbé vak ösztöne teremtett.” „A képtelen mondákon, a bizarr, otromba, sokszor kegyetlen szertartásokon keresztül, a fejlődésben levő vallások égő fanatizmusán át, azon vallások renyhe tespedésének ereje mögött, melyeket egy mozdulatlan tradíció megdermesztett és azoknak izgató ellenállása mögött, amelyek kétségbeesetten küzdenek a haladás ellen, amely őket fenyegeti, mindig kell, hogy megtudjuk különböztetni az emberiségnek bár bizonytalanul érzett s akart törekvését egy boldog és jó társadalom és a megelégedett öntudat ideálja felé.” „A vallások történetének tárgyalásánál az embereket avval a rokonszenvvel és elnézéssel kell tekintenünk, amit erezünk minden iránt, ami emberi.”

A követendő módszer kérdésére áttérve, kijelenti, hogy a kritikus, tudományos s történeti módszert fogja alkalmazni; s kiindulva az egyes vallások belső evolúciójának kutatásából, vizsgálni fogja azokat az átalakulásokat, amelyek az alkotó elemekben játszódnak le. Ilyen elemek lesznek pl.: az áldozás, prófécia, ima, papság, hit, vallásos reformok stb. Mindezen elemekre nézve keresni fogja egymásután az egyes vallásokban a rávonatkozó adatokat s az ezekből folyó következtetések összefoglalása magától fogja adni a szintézist. „Talán ki fog bontakozni mindebből” — fejezi be a szónok beszédét — „a vallások történetének általános bölcselete? Nem tudom! Óriási a feladat! Hogy vajon befejezhetem-e, nem tudom!” „Azt azonban megígérhetem Önöknek” — se szavaknál hangjának érce az egész termet betölté — „hogy bátran fogok előrehaladni!”

Az előadás be volt fejezve. Loisy meghajtja magát s gyorsan távozik; s mire a hallgatóság ovációkban akarja részesíteni, már nincs a teremben. Meglátszik, hogy nem szereti a zajt, feltűnést s hogy valóban otthonosan, csakis a könyvtár csendjében érzi magát. (Maléter István.) IV. A Galilei Kör első évi jelentése alkalmas lesz arra, hogy a magyar közvélemény gondolkodó része felismerje azt az erőt és jelentőséget, mely ebben a fiatal egyesületben rejlik. Ez a benyomás a napilapok szórványos és ellentmondó híreiből nem alakulhatott ki kellő tisztasággal. Azt lehetett olykor belőlük kivenni, hogy az új egyetemi ifjúsági kör eggyel szaporította a magyar ifjúsági egyesületek ismert típusát: a tunya, mulatozó, szűkhorizontú kompániákat, melyeknek egyetlen eredménye néhány üresfejű stréber közéleti szereplésének bevezetése, avagy a Rucaháti Tarjagos Illés-féle politikai jelességeknek a szükséges suite-tel való ellátása a választási pálinkázások idején. Legfel-

88 jebb a jelszavak változtak a radikalizmus és a szocializmus irányában, ami bír egymaga politikai előny, de nem különösebb érdem hirdetőik számára. A kör évi jelentése azonban kimutatja, hogy komoly kulturtényezőt kell az új egyesületben köszöntenünk. Ezek a fiúk nemcsak radikálisok és szocialisták, hanem első sorban gondolkodó, modern fiatalemberek, akiket őszinte lelkesedés tölt el a tudomány iránt. „Az önképzés eszközével a tudomány szeretetét ápolni és te r j e s z te n i é s a z t b á tr a n me g v é d e n i min d e n e lle n s é g g e l szemben, — ez a Galilei Kör programmja.” Jól jegyezzük meg: előbb a tudomány ápolása és csak azután, inkább kényszerűségből, az ellenséggel való hadakozás. És ha átnézzük a kör felolvasásait és vitáit, örömmel jegyezhetjük fel, hogy ez a programm tényleg megvalósult. Az elméleti tudományos kérdések mindvégig győzelmesen háttérbe szorították a politikaiakat. És lehetetlen, hogy az embert ne fogja el valami jóleső öröm, ha látja a magyar ifjúság önképzésének ezt a nevezetes átalakulását. Még vagy tíz évvel azelőtt: kártya, billiard, kaszírnő, kuruc-antiszemita deklamációk, Barabás Béla és az átkos Ausztria-Bécs, egyre inkább vegyülve a boldogságos Szűz Máriával és a szentekkel. Ma 871 magyar diák tömörül egy oly egyesületben, melynek a tagjai a lelki élet alaptörvényeiről, a tudományos igazság lényegéről, Mach, Avenarius és Ostwald filozófiáiról, az iparfejlesztés feltételeiről, a szervezet automatizmusáról, a munkásmozgalom újabb irányairól, a művészet társadalmi föltételeiről és sok más ilyen szép és termékeny kérdésről gondolkodnak és vitatkoznak. Szemináriumokat tartanak, könyveket adnak ki, nyári tanfolyamokat rendeznek az újdonsült érettségizettek bevonására, sőt már egy pályadíjat is tűztek ki. Még pedig igen helyes érzékkel, mikor Egy magyar falu gazdasági és társadalmi rajza megírásához akarnak kedvet és érdeklődést kelteni tagjaikban. Es ha elolvassuk azokat a szempontokat, melyeket a pályázók figyelmébe ajánlanak, egy új kor szelleme köszönt bennünket e sorokból: a tudományos kriticizmus és a nemes emberi humanizmus. Vajha siker koronázná ezt a szép tervet. Vajha végre a magyar diák is felkeresné a falu népét, nem úgy mint táncos és berúgott kortes, sem pedig mint a Széchenyi szövetség-nek grófi pórázon ugrándozó s a kormány által szubvencionált ágensei, hanem — mint az orvosnövendékek teszik — szociális klinikai praxisra jól fegyelmezett szociológus szemmel és tolsztoji lélekkel! Akkor nem borzongatna meg többé bennünket a Petőfi Sándor kétségbeesett kérdése, hogy lesz-e gyümölcs a fán? V. Szemlénknek egy nagyszebeni barátja küldte be ezeket az érdekes sorokat: Az adóreform tárgyalásánál nem csekély érdeklődést keltett az a javaslat, mely szerint a nagyobb kamatot szedő bankok valamelyes formában külön adót fizessenek e félig-meddig közfelfogás szerint is uzsoraszerű jövedelmük után. Érvek hangzottak el pro és kontra, míg

89 végül az egész javaslatot elvetették. Az elvetés leginkább hangoztatott oka azonban korántsem az az aggodalom volt, mintha az uzsorakölcsönre szorulókat ezáltal a még magasabb kamatláb ellen akarnák megvédeni, hanem az, hogy a nagyrészt vidéken levő nagy kamatot szedő bankok nemcsak fontos közgazdasági, hanem egyúttal nagy kulturális és hazafias missziót is teljesítenek. Már most nézzük csak a legexponáltabb vidék, Erdély, legnagyobb székely, szász és román bankját e szempontból. Ε bankok évi jelentéséből eligazodni nem épen könnyű dolog. A törvény ugyan ez intézeteket nyilvános számadásra kötelezett vállalatoknak nevezi, de az a nyilvános számadás többnyire csak névleges. Semmiféle szakértő a mérleg alapján meg nem mondhatja, hogy mennyi pl. a vezérigazgató jövedelme, hogy mennyi a valóságos vagyon és teher, vagy hogy mennyi a tényleges tiszta nyereség. Ha a főkönyvelő készen van a mérleggel, a vezérigazgató átnézi és pl. egyszerűen kijelenti: „Legyen több nyereség”. A főkönyvelő visszavonul, 10 perc múlva új mérleget mutat be és a vezérigazgató „legyen” szavára több nyereség lőn. Mert hiszen mi sem egyszerűbb, mint a nyereséget vagy veszteséget az „átmenő tételek” jótékony homályába rejteni. De minek is törné a székely és román bank részvényese olyan rejtvényeken a fejét, hogy mi az az átmeneti tétel, mikor a marosvásárhelyi Agrár Takarékpénztár-nál megkapja a maga 7%, a nagyszebeni Albiná-nál pedig 10% (5% alapszabályszerű és 5% szupra-) dividendáját? A szász Hermannstädter Allgemeine Sparkassa persze sokkal mostohábban gondoskodik részvényeseiről. A részvénytőke 10.000 korona, mely után a részvényesek sohasem kaphatnak több osztalékot, mint amennyi kamat betétek után jár. A tiszta jövedelem fele tartalékalap szervezésére, fele pedig közcélokra fordítandó. így tehát a részvényesek mindössze 500 koronát kapnak, noha a tiszta vagyon hat és fél millió korona. Már most nézzük a bankok áldozatkészségét közcélokra. A román bank ad 18.000, a szász 120.000, a székely 3500 koronát. Ε számok eléggé beszélnek. Tehát azért kell kímélni az uzsoraügyleteket, hogy egy csaknem 2 millió kor. vagyonnal rendelkező és évi 194 ezer korona nyereséget föltüntető bank évi 3500 korona erejéig terjedő áldozatot hozzon a kultúrának és hazafiságnak, a helyi lapok egyhangú dicsérő harsonájától kísérve. Ha a kultúrának szűk marokkal is juttat a bank, annál örvendetesebb, hogy a munkát meg tudja becsülni. Mert ime, a vezérigazgatónak nemcsak a vaskoronarend fémje jutott, hanem még fényesebb 36.000 korona évi jövedelem fáradságos munkájáért. Nem tudjuk, vajon kitesz-e ennyit az összes többi alkalmazott fizetése együttvéve, (valószínűleg együtt sem dolgoznak annyit, mint a vezérigazgató egyedül), de ezt már csak azért is megérdemelnék, mert úgy el tudták tüntetni a vezérigazgató úr jövedelmét a mérlegből. És még egyet kell említenünk: az állam (persze titokban és ezt senki sem tudja, mint a jelen példa is igazolja) több százezer korona ingyen és csaknem ingyen kölcsön nyújtásával segíti elő a székelység kiuzsorálását.

90 36.000 korona a vezérigazgatónak, ingyen és olcsó állami kölcsön, 7% dividenda, íme, ez az igazi magyar kulturális és hazafias misszió, nem pedig a dalárdáknak és tűzoltó egyleteknek juttatott 3500 korona. VI. Nem messze a Retyezát hegységtől, Románia szomszédságában fekszik Oláh Β. kisközség. A románnyelvű faluban nincs talán száz ház sem, a községhez vasút nem visz, a lakosok baromtenyésztéssel foglalkoznak, nem sokkal nagyobb darab földön, mint egy jókora városi sétatér. Ezen a tenyérnyi területen tengetik nyomorúságos, a barométól igazán alig különböző életüket. A földet haszonbérben bírják egy B. nevű nemesi családtól, amely Erdély történetében egykoron vezető szerepet játszott és a magyar közéletben ma is szerepet visz. Egy napon megjelenik a faluban a B. család titkárja és örök eladásra kínálja a földet. A vétel a parasztokkal létre is jön, írásban is foglalják, a telekkönyvi átírás azonban az alku szerint csak néhány hét múlva, a vételár egyidejű lefizetésekor fog megtörténni. A telekkönyvi átírás előtt tudomást szerez a vételről a községben lakó alispán és azt az ajánlatot teszi a falubelieknek, cseréljék el a megvásárolt legelő egy részét az ő földjével. A parasztok a cserét nagyon rossz üzletnek találják és nem fogadják el. Nem tehetjük — mentegetőzik a szótvivő községi bíró — mert a legelő a magunk jószágának sem elég. Hátha nem adjátok szép szóra, majd adjátok másképen, mérgelődik a vármegye ura és gondol egyet, fölkeresi Budapesten a vele rokonságban lévő B. családot. Ez eleinte húzódozik, hogy nem lehet, a föld már egyszer el lett adva, a pénz is le van téve egy banknál, de végre enged és a titkár segítségével kifőzik a tervet, hogy a parasztoknak azt fogják mondani, hogy utóbbi nem volt megbízva az eladással és így az első szerződés érvénytelen. A parasztnak adott szó nem kötelező. Az alispán megvásárolja tehát újból az oláh parasztoknak egy ízben már eladott legelőt, és sietve a telekkönyvben is nevére íratja. Most már ő a „jogszerinti” tulajdonos, neve ott áll a telekkönyvben, felszólítja a kijátszott oláhokat, azonnal hajtsák el a jószágaikat a legelőről. Ezek hivatkozva régebbi és erősebb jogaikra, a törvényre, nem akarnak távozni. Az alispán most maga teszi magát ügyének bírájává, a parancsára leső csendőrökkel megszállja a községet, és elkergeti a parasztokat a legelőről. Az esetet a községi bíró egyik levelében így mondja el (idézzük szószerint): — szükségesnek tartjuk tudatni, hogy 1909 május 9-én délelőtt 11 órakor F . . . főszolgabíró, . . . csendőrhadnagy, ...................és a fentírt csendőrök kíséretében kiszállott a körjegyzői hivatalhoz és ott, bár semminemű ellenszegülés a község lakosai részéről nem történt, felszólítottak minket, hogy szerződésünkből lépjünk vissza. Mi látva az erőszakot, szó nélkül haza akartunk menni, mire a csendőrhadnagy utánunk futott egy 30—40 lépést, az embereket taszigálva öklével, L ... Ε . . . lakos erre megállott, leszidták taknyos kutyának, lázítónak és fenyegették. „ . . . 1909. május hó 7-én az alispán úr L ... Ε . . . és I . . . Ρ . . .

91 előtt fenyegetőleg azt mondotta, hogy megállj átok csak, kértelek, hogy cseréljetek, nem akartatok, megmutatom én nektek.”

Ez a tényállás, mely nélkülöz ugyan minden rikkancs szenzációt, amelyet azonban épen szürkesége tesz jellegzetessé. Egy magyar vármegye első tisztviselője furfangosan kijátsza a gondjaira bízott község lakosait, bírói út helyett az erőszakhoz nyúl, és egy sereg földhöz ragadt, nyomorúságos viszonyok között tengődő embert megfoszt exisztenciája egyetlen eszközétől. Mellette áll a karhatalom képviselője, a csendőrhadnagy, aki a parasztok taszigálása közben szuronyos legényeivel akarja a bonyolult jogi kérdést megoldani. A legnyersebb ököljog idejére emlékeztet mindez. Aki a vármegyei kaszinók levegőjét ismeri, az nem fogja tagadni, hogy Magyarországon egy ki nem mondott, de tényleg létező úri morál a paraszt ellenében — különösen ha földről van szó — a cselt és erőszakot is megengedi, sőt csakis az ilyen fellépést tekinti úri tempónak. Ez a tényleg élő úri morál azt mutatja, hogy a magyar társadalmi élet csak külső formáiban bontakozott még ki a hűbériségből, és hogy Magyarországon az osztályok közötti viszony sokkal, de sokkal nagyobb mértékben politikai jellegű, szóval erőszakon alapuló, mint a nyugoti államokban, melyekben az osztályok közötti viszony ma már a tiszta gazdasági típushoz áll közel. Igaz ugyan, hogy a mi gazdasági és jogi életünk is a nyugoti népek színeit utánozza, de ez csak mimikri gazdaság és jog, mert a modern formák mögött az ököljog és erőszak húzódik meg, legalább is a nem történeti osztályokkal szemben. Az eset annál súlyosabb, mert nemzetiségi vidéken, a határszélen történt, és így nemcsak közigazgatásunk feudális jellegére, hanem arra is találó példa, milyen kevéssé hivatott a mai magyar közigazgatás, a mai vármegye, az ú. n. nemzetiségi kérdés megoldására, vagy csak megértésére is. A vezetőgondolat itt is az, hogy majd elbánok én magyar úr ezentúl is ezzel a sok rongyos tóttal, ráccal, oláhval, ahogy ezer esztendeig elbántam. Az ilyen esetről hallgatnak a mi külön nemzetiségi tudósaink és újságíróink, akik a nagyvárosi redakció ablakain keresztül nézik a vidéki életet, és akik szerint az egész nemzetiségi kérdés néhány lelketlen prókátor és bankár zsebkérdése. (Persze, ha „rendes vidéki levelezőnk” a helybéli függetlenségi és 48-as párt elnökével folytatott interview nyomán így . . . referál.) Mit csináljon a legelőjéről kikergetett román paraszt, míg évek multán a bíróságtól talán jogsegélyt kap? Ami a halnak víz, az neki a föld. Az ő egész nemzetiségi, faji, szociális és kulturkérdése egy darab legelő, amelyen a marhája legel. És mivel ezt nem bírja, vagy csak százféle gáncsvetés után bírja megszerezni, és mivel a magyar állam csak a csendőr vagy az adóvégrehajtó képében jelentkezik nála, ösztönszerűleg megérzi, hogy az állam az úré, és a magyar állam gyűlölete a magyar úr, az ellenség gyűlölete is. Milyen messzire van szegény nyomorult tengődésében még attól, hogy azok a kulturális és politikai problémák érdekeljék, melyek részben a nemzetiségi kérdést kiteszik. (Ugyan ha Carlyle ezen a vidéken járt volna, akkor is úgy definiálta volna e az embert az ő dühös vidámságával, hogy „ruhás állat”.)

92 Ennek a magyar gyűlöletnek másik oldalakép a saját fajának dicsőítése jelentkezik. Az elnyomott vágyak kiszínezett nemzeti álmok formájában jelentkeznek képzeletében. Nem így van-e ez más téren is? A Freud-féle teória itt is gyönyörű esetekben tudná kimutatni, hogy az elnyomott vágyak mint élnek elnyomva is, csupán alakot változtatva, tovább és reális megvalósulást nem nyerhetve, mint vesznek fel ideológiai színezetet. Az eset elbeszélése nem lenne teljes, ha megfeledkeznénk egyik epizód alakjáról, a B. család titkárjáról, aki a másodszori eladás ravasz formáját kifőzte. A titkár értesülvén, hogy a kijátszott oláhok a bírósághoz fordulnak, terjedelmes levélben fordult a községi bíróhoz, amelyben ettől a lépéstől vissza akarja őket tartani. A levél terjedelme sajnos nem engedi meg, hogy az egészet leközöljük, a levél bevezető és befejező részét azonban ide iktatjuk, mert fényes dokumentumnak tartjuk, hogyan akarják az Istenre való örökös hivatkozással ezeket a kifosztott embereket az uralkodó osztályok jogaik érvényesítésében meggátolni. Íme a levél bevezető része, amelynek megértéséhez még csak azt jegyzem meg, hogy a községi bíró az ügy békés elintézése végett előbb fentjárt Budapesten a B. családnál. Kedves A . . . Péter bíró Uram! Mindenekelőtt azt kívánom A . . . Péter bíró uram, hogy jelen soraim minél jobb egészségben találják és adjon a jó Isten erőt, kitartást ahhoz, hogy mielőbb elfelejtse azt a kellemetlen dolgot, amiért magát ide feljönni késztették. Mert bizony magát A ... Péter uram rábeszélték a feljövetelre, nem maga gondolta ezt ki a maga egyszerű, tisztességes, becsületes és egészséges gondolkozású fejével. Más embernek tanultam én magát megismerni A . . . Péter bíró uram, minthogy ilyesmiket önszántából megtudjon tenni. De ne értsen félre A . . . Péter bíró uram, mert nem akarok én senkit vádolni, nem gyanúsítok én senkit! Hiszen ha valaki tudja, ismeri a maguk nagy bánatát, fájdalmát, higyje el nekem A . . . Péter bíró uram, hogy én igazán átérzem azt. De hát ez már megtörtént és ezen csak a jó Isten tud változtatni, más senki. Vigasztalja magát is bíró uram, hogy az Isten jó, igazságos mindent lát, mindent tud, kegy elmes, áldani, de sújtani is tud. Higy jen benne A . . . Péter uram, hogy az a jó Isten, akit mindny ájan hiszünk, vallunk és imádunk, nem fogja elhagyni magukat sem. Én ennél több vígasztalást nem mondhatok.” „Ugye kissé különösnek veszi soraimat? Hogy jutott nekem eszembe, hogy írjak bíró uramnak? Ugye ezen gondolkozik akkor, mikor ezeket az őszinte sorokat nézegeti, olvasgatja?”

Ezután elmondja, hogy ő nem volt jogosult az eladásra és hogy olyan magas áron adta el az oláhoknak a legelőt, hogy ezek örülhetnek, hogy megszabadultak tőle. Aztán így folytatja:

„Még egyet — de ezt igazán tartsa meg magának — ha valami kellemetlensége akadna, bármi, hiszen egy községi bírónak igen sok dolga akadhat, írjon nekem bizalommal, tudja, egy-két jó szót én is adhatok. Tudja, ha szükséges lesz. Bár ne lenne. De az ember mindenre gondol, mindentől fél, csak a jóra nem mer gondolni. És most minden jót kívánva mindnyájuknak, az egész falunak szerencsét és sikert minden lépéshez, őszinte szívvel üdvözli bíró uramat igaz tisztelője Ν . . .”

93 Alig lehet undor nélkül végigolvasni. A sorok mögül egy furfangos, hízelgő és istenes szavaiban bizakodó, de a nép vallásos butaságán vigyorgó egyén tűnik elő, aki azt hiszi, hogy még lehet ilyen eszközökkel a népet télre vezetni. Milyen ostobának tarthatja ez az úr a parasztot! És az egészben talán ez az egy, ami vigasztaló, mert azt mutatja, hogy a nép urai nem ismerik azt az óriási jelentőségű változást mely a parasztság gondolkozásában — főleg a szocializmus hatásaképen — az utolsó évtizedben végbement. (Lánczi Jenő).

The Indian Unrest. „Az ind nyugtalanság” . . . ez a cím egyre sűrűbben tűnik fel az angol lapok hasábjain. Sőt ez a „nyugtalanság” már Londonban is explodált és Lord Morley adjutánsa, a szegény Curzon Wyllie ezredes életébe került, akit egy indus koncertből kilépve terített le egy fiatal terrorista golyója. Nagy világtörténelmi változások eljövetelét jelenti ez a tragikus eset: az ind patriotizmus kialakulásának egyik tünetét. Nem mintha az angol uralom eddigi történetéből hiányoztak volna az ilyen véres attentátumok az indiai hatóságokkal szemben. Ellenkezőleg gyakori borzalmas felkelések emlékével van tele ez a véres uralom. Mégis az előkelő és gazdag Dhinagri önmagát is halálra szánt merénylete a britt impérium kellő közepén: mutatja, hogy többé nem a nyomor és elkeseredés sporadikus és reflexszerű tüneteiről van szó, hanem egy intellektuellek által vezetett céltudatos és átgondolt forradalmi mozgalomról. Ennek a mozgalomnak kontinentális szócsöve az egykori angol egyetemi fellow Krischnavarma által Párisban szerkesztett The Indian Sociologist, mely a mozgalom ideológiáját híven tükrözi vissza. Ε folyóirat egyik utolsó száma pl. nyíltan hirdeti: „A politikai gyilkosság nem gyilkosság. Minden elfogulatlan ember nem tekinti a politikai gyilkost bűnösnek, hanem nemzetük jóltevőjének.” És mikor az angol lapok arról panaszkodtak, hogy az ind merényleteknek olykor ártatlan angol asszonyok is áldozatai lesznek, az előbb említett ind forradalmár ezt írta a Times-nek: „Aki gonosztevőkkel és rablókkal — és mi ind nacionalisták az összes Indiában élő angolokat ilyeneknek tekintjük — együtt él, ezt saját veszélyére teszi.” És hogy itt nem kivételes jelenségekről és egyes izolált fanatikusokról van szó, bizonyítja az a tény, hogy — az angol lapok híradása szerint — az angol-ind bürokrácia egy része keserű érzelmeket táplál az ind alkirály ellen, mert az eddig a statáriumot elrendelni vonakodott és Londonban egyre nő az aggodalom az angol indiai tisztviselők életéért. Mindezek a tények az angol uralom megingását jelentik Indiában. Az India for the Indians csatakiáltás napról-napra erősödik. Az angol idegen-uralom és a nyomában kifejlődött kapitalizmus megteremtette azt a csodát, hogy modern jellegű nemzeti mozgalmat teremtett ebben az országban, melynek egész gazdasági és lelki szerkezete a legteljesebb negációja a nemzeti államnak, a kasztrendszerű Indiában. Sokszor hasonlították össze a britt imperializmust a rómaival,

94 és voltak, akik azt hitték, hogy nyomában az általános béke és nemzetiségi asszimiláció fog járni, mint a császárkori Romában. James Bryce kimutatta, hogy ez az analógia fölszínes. A hasonlóság abban áll, hogy itt is, miként ott, egy maroknyi fegyveres haderő biztosítja az idegen uralmat (alig 200.000 angol, köztük vagy 75.000 katona áll vagy 290 millió belföldi népességgel szemben) és hogy ez a kis minoritás itt is, miként ott viszonylagos békét, jogrendet és magasabb kultúrát hozott. De ezen a két ponton túl jóformán megszűnik minden hasonlatosság. Róma nem ismert vallásos propagandát; India levegője szaturálva van vallási szenvedélyektől; a római bárhol letelepedhetett birodalma földén, az angolra az állandó letelepedés fizikai lehetetlenség; a barbár népelemek sóvárgó mohósággal olvadtak be a magasabb római kultúrába, mely előtt szinte vallásos áhítattal hajolt meg a birodalom minden barbár népe (maga a „hódító” Odoaker is); ellenben a régi és hatalmas ind kultúra megvetéssel néz le az angolra s az ind fejedelmek fajgőgje útját állja minden vérbeli keveredésnek; a római birodalomban alig volt elválasztó színkérdés a fajok között: az angolok és indusok egymással szemben ösztönszerű idegenkedést éreznek; a romai birodalomban csakhamar a nyelvek, szokások, istenek bámulatos egybeolvadása megy végbe és ezzel együtt lassanként barbárok foglalják el a római főméltóságokat: ellenben Indiában mereven áll egymással szemben faj fajjal, vallás vallással, tradíció tradícióval, modern kapitalizmus kasztrendszerrel és 960 magasabbrangú ind tisztviselő közül 900 angol. Biztos alapon állhat-e egy ilyen uralom, mely mindehhez a benszülött népesség rendkívüli kizsákmányolását jelenti, úgy hogy Hyndman számításai szerint Britt-India összterméséből nem jut egy-egy belföldire 1 £ értékű, ellenben India uralma évente 35.000,000 £-ot jelent Anglia számára? Bryce azt hitte 1901-ben, hogy igen, mert a népességet kaszt-, nyelv- és valláskülönbségek szerte tagolják és a szellemi kultúra állapota siralmasan alacsony. Azonban úgylátszik Bryce nem mérlegelte kellőleg a kapitalizmusnak a régi rendet feloldó hatását, a nagy modern jellegű városokban megszületett forradalmi erőt, az angol kultúrának a közműveltséget emelő beavatkozását és főleg az idegen elnyomás által szült elkeseredés egybeolvasztó erejét. Európában is a nemzeti eszme az idegen elleni gyűlölet hatása alatt explodált először. Minden jel arra mutat, hogy Indiában is egy szociális-politikai okokon nyugvó, de nemzeti ideológia alatt erősödő nagy forradalmi mozgalom érik.

Könyvismertetések és bírálatok. A jószágok forgalma az őstársadalomban. (Felix Somló: Der Güterverkehr in der Urgesellschaft Bruxelles-Leipzig, Misch & Thron 1909)

A szerző ismert híve a szociológia induktív leíró módszerének és azt az elvet vallja hogy a jövő társadalomtudományát a tényeknek kisebb csoportonként való összege-

zéseiből, apránként kell fölépíteni. Előttünk fekvő könyve arról tanúskodik, hogy az építő munkához ő maga is hozzálátott. A szociológiai jelenség-világnak az a parcellája, melynek felkutatása és szabályszerűségekbe való osztályozása a könyv tárgyát alkotja, a legérdekesebbek egyike és nagyjelentőségű különösen azóta, hogy a gazdaságtudományba a fejlődés gondolata behatolt, s e tudomány a szociológia egyéb ágaival szorosan egybefűződött. Szerző maga, a tárgy jelentőségének teljes tudatában, így veti föl a kérdést, melyre meg akar felelni: „Minő gazdasági összefüggéseket találunk az emberek legprimitívebb társadalmi kötelékeiben? Mi módon kerülnek a termékek a társadalmi fejlődés legalacsonyabb fokán egyéntől egyénhez és csoporttól csoporthoz? Alkalmas-e az „őskommunizmus” jelszava az itt szóban forgó összefüggések helyes megjelölésére? Vagy talán inkább az a nézet felel meg a valóságnak, mely szerint a múltba visszavezető út végpontján abszolút egyéni gazdálkodást találunk? Avagy e két elterjedt nézet egyike sem födi a valóságot?” Ε kérdés válaszát az eddig szokásostól lényegesen elütő módszerrel keresi. A társadalom ősállapotára vonatkozó részlet-problémák kutatói rendszerint úgy szoktak eljárni, hogy egy bizonyos prekoncepciót alkottak a vizsgálat tárgyát alkotó intézmény (pl. házasság, vallás, vérboszú stb.) ősi állapotáról, s azután a néprajzból nyert adatok tarka tömegét minden rendszer nélkül összehasonlították a prekoncipiált ősformával. Vagy pedig, amennyiben az intézményt fejlődésében akarták bemutatni: a többé vagy kevésbbé primitív népeket felosztották ugyan

96 fejlettségi kategóriákra, de egészen egyoldalúan aszerint, amint a tárjryalt intézményt többé vagy kevésbbé fejlett alakban vélték náluk föltalálni. Világos, hogy eféle módszerek nem vezethetnek kellően megalapozott eredményekre, s a szerző sok joggal el is ítéli őket. Ő a maga tárgyát úgy deríti föl, hogy először meghatározza, melyek a legprimitívebb népek, azután leírja mindazt, amit e népek (ausztráliaiak, tazmániaiak, botokudok, tűzföldiek, andamán-szigetiek, negritók, busmannok, szeri-indiánok és veddák) jószágforgalmára vonatkozólag tudunk és végül összegezi, s amennyire csak lehet, rendszerbe ifoglalja ezt az ismerethalmazt. Ε módszeren — így magában véve — nincs semmi kifogásolni való és a szerző azt, ami szándékában van, mintaszerűen hajtja végre. A könyv meggyőző bizonyítéka annak, hogy az indukció hozza létre a legszilárdabb, legpozitívebb eredményeket. Somló különben már közölte konklúzióit a Huszadik Század f. é. január-februári számaiban, az olvasó tehát ismeri ezeket, s így nem térek ki rájuk, csupán annyit jegyzek meg, hogy a könyvben összefoglalt bőséges anyagból — egyetlenegy alább érintendő kivétellel — szemmel láthatóan helyesen vannak levonva. Ellenben foglalkoznom kell a könyvnek két, nem nagyon lényeges, de említésre méltó hiányosságával. A munkának, melyet szerző végzett, az a legfőbb érdekessége, hogy nem kevesebbet állapított meg, mint a számunkra elérhető legprimitívebb társadalom rendjét, mert hiszen annak rendje és módja, amint a jószágok a termelőtől a fogyasztóhoz jutnak, azonos a társadalmi renddel. Ε tekintetben főleg a forma fontos, amelyben a jószágforgalom végbemegy, fontos különösen az, hogy a kétoldalú szolgáltatást, vagyis cserét, jól elválasszuk az egyoldalú szolgáltatásoktól. Minél nagyobb szerepet játszik az előbbi, annál közelebb áll a társadalom rendje az árútermeléshez, minél nagyobbat az utóbbiak, annál inkább megközelíti a társadalmi rend a kommunizmust. A szerzőt magát érdekli az őskommunizmus problémája, mindamellett azt mondja kiindulásában (4. 1.), hogy a jószágforgalom kiterjedését tartja a lényegesnek, míg a formát, melyben végbemegy, lényegtelennek, vagy legalább is másodlagosnak tekinti. Ezen elvi álláspont nem kielégítő, és ha a könyv ennek dacára nem veszít érdekességéből: annak a szerencsés körülménynek lehet betudni, hogy a szerző nem veszi nagyon szigorúan álláspontját és elég jól elválasztja a cserét az egyoldalú szolgáltatásoktól. Annyira szem előtt tartja ezt, hogy még ki is mutat egy átmeneti alakot, az ajándék csere képében, az egyoldalú és a kétoldalú szolgáltatás között. Mindamellett előfordul, hogy nem választja el kellőképen a forgalom két formai kategóriáját; ez okból, nézetem szerint nem is sikerül meggyőzően igazolnia azt az állítását, hogy a munkamegosztás hiánya nem jár okvetlenül a csere hiányával. (164—66.1.) A könyv másik hibája, hogy szerzője túlságosan ragaszkodik az indukcióhoz, s a dedukciót mostoha gyermeknek tekinti. Elvet minden racionalisztikus gondolatkiegészítést, ahol az adatok elfogytak: ott megáll és nem megy tovább következtetéseiben. Valószínű, hogy ekkora anyagból messzebbmenő és még mindig tudományos értékű következtetéseket lehetett volna vonni és nincs kizárva, hogy ez esetben szerző kutatás közben is több oldalról nézvén a dolgokat, többet látott volna,

97 mint emígy, amivel persze korántsem akarom kicsinyíteni az így elért eredményeket. Somló e könyvével az ő módszertani elveiből csupán azt igazolta, amit hihetőleg senki nem vont kétségbe, hogy t. i. az indukció nélkülözhetetlen, ha tudományos értékű megismerésekhez akarunk jutni. De nem igazolta azt, hogy a dedukció csak másodlagos fontosságú, vagy akár bizonyos mértékben elhanyagolható volna. Hiszen ő maga az őskommunizmus s az egyéni szükségletkielégítés kérdéséből indul el kutatásában, pedig e kérdés fölállítása ugyan mi egyéb, mint deduktív elmeműködések eredménye. Nem tudomány, amely nem indukción alapul. Ámde viszont minden tudományban jogosult az a törekvés, hogy művelése által minél több olyan megismerésre tegyünk szert, amelyet már ma, a jelenben gyakorlatilag hasznosíthasson a társadalom. Végső instanciában a gyakorlati hasznosság adja meg a tudomány létjogát, ehhez képest azt sem lehet követelni, hogy a tudomány lemondjon valamely jelenben elérhető, kevésbbé biztosan beálló gyakorlati eredményről azért, hogy biztosabb és nagyobb eredményt készíthessen elő egy jövő generáció számára. Mivel manapság a tudomány egy ága sem mondhatja magáról, hogy a körébe tartozó összes tényeket ismeri: ennélfogva ha a gyakorlatnak irányt akar szabni, s e feladatának a jelenben való teljesítéséről lemondani nem akar, nem nélkülözheti a tények és ténycsoportok között mutatkozó hézagok racionalisztikus kitöltését. Az orvostudomány aligha mutatná föl ma már kétségbe nem vonható sikereit, ha a múltban és a jelenben elméleteket nem alkalmazott volna és így vagyunk minden tudománnyal. Nem szabad tehát a racionalizmust a szociológiából kiküszöbölni: a racionalizmus annál jogosultabb, minél kevesebbet ismerünk a tudomány tárgyát alkotó tények összegéből. Minden bizonnyal törekednünk kell arra, hogy minél több tényt minél alaposabban megismerjünk, de viszont hiba azt mondani, hogy helyezzük egyelőre összes törekvéseinket a tények közvetlen összegezésére és mondjunk le minden egyébről. Tisztán leíró tudománnyá tenni a szociológiát már azért sem lehet, mert a szociológia nem földrajzi, hanem történelmi karakterű tudomány, nem térbeli, hanem időbeli tájékozódásra szolgál. A leírás a szociológiában: a társadalmi fejlődés meghaladott lépcsőfokainak és jelen színvonalának leírása. Ha azonban bármilyen tökéletesen meg is határozzuk az összes megismerhető tények induktiv összegezésével, a multat és jelent: még hátramarad a szociológia igazi, gyakorlati feladata: a társadalom jövőjének meghatározása, s ehhez képest a társadalom cselekvésének irányítása, már pedig ez magától értetődőleg csak dedukció útján lehetséges. Viszont igaz, hogy az utóbbi annál tökéletesebben felel meg céljának, minél helyesebb ténybeli megismerésekből indul ki, aminthogy azon leíró induktív iránynak, melyet Somló képvisel, csak egyoldalúságát lehet Szemére vetni, de nem lehet elvitatni azon érdemét, hogy alkalmas arra, hogy a kutatók figyelmét az indukció jelentőségére ráterelje. Úgy is tekinthetnők, mint egy másik, a mai szociológiában erősen képviselt egyoldalúság: a külső tények induktív megismerésére kevés súlyt helyező spekuláció ellenhatását. D.

98 Henry George tanainak sok nagyon Vámvédelem vagy szabad- lelkes követője van az Unióban: kereskedelem. (Vizsgálódás erre nézve jellemző, hogy a magyar vámkérdésről, különös tekintettel kiadás költségeit — a fordító előa munka érdekeire. Írta: Henry szava szerint — egy amerikai milliGeorge. Angolból fordította Braun omos viseli! Róbert. Budapest, 1909. 280 old. A mű főgondolatmenete a köÁra 4 korona.) vetkező: A védővám és szabadkereskedelem feletti vita eddig nem vezetett végleges eredményre. A védővámosok szerint minden nemzet maga igyekezzék minden szükségletét megtermelni; csak úgy lehet a munkabéreket magasan tartani, ha a külföldi, olcsóbb munkabérrel termelt árúk versenyét védővámokkal távol tartjuk. De a védővámok elsősorban a kereskedelmet akadályozzák, meggátolván, hogy a különböző javakat, a fogyasztó közönség hasznára, a lehető legnagyobb mértékben kicseréljük; a kereskedelem produktív foglalkozás: haszna nem a többi igazi termelőktől elvont, hanem megtermelt haszon. A jövedelmi és védővámok a fogyasztási adókkal teljesen egyenlő hatású indirekt, elítélendő adók. A védővámok még azt a célt sem érik el, hogy a gyenge ipart védjék, míg megerősödik, az erős külföldivel szemben: hisz ép a legerősebb iparágak részesülnek vámvédelemben, ma nagyobb mértékben, mint valaha! A „zsenge” ipar védelme csak kifogás tehát. A védővámokkal megakarják akadályozni idegen termékek behozatalát; viszont a kivitelt fokozni akarják; de a kivitt árúkért kell hogy más javakat kapjunk cserébe; ha ezek bejövetelét vámokkal megakadályozzuk, mit kapjunk az idegenbe küldött vagyonunkért? Az a téves kívánság, hogy minél többet küldjünk ki és minél kevesebbet vigyünk be, az egyes kereskedő téves analógiája szerint alakult ki; az egyes kereskedőnek érdeke, hogy lehetőleg kevés pénzt adjon ki és sokat vegyen be; vagyis kevés pénzért vásároljon árút és sok pénzért adjon el; de egy ország nem pénztöbbletre, hanem vagyontöbbletre törekszik; tehát lehetőleg kevés javakat kell kivinnie és sokat behoznia érte! A munkabér emelésére nem szükségesek a védővámok. Hisz ép azon országok győznek a világpiacon a versenyben, amelyekben a munkabér a legmagasabb; hogy valamely árúcikk a versenyben legyőzze egy más országban termelt azonos árúcikket, nem a munkabér magas vagy alacsony volta döntő, hanem a termelési költség, mely magas munkabér mellett — a munka nagyobb produktivitása folytán — kisebb lehet, mint alacsony munkabér mellett. A védővámosok szerint a hazai termelési ágakat védeni kell, hogy ezáltal nagyobb lévén a védett termelési ágakban a haszon, nagyobb munkabéreket fizethessenek. Ez két irányban helytelen. A védett iparágban a nyereség csak ideiglenesen lehet nagyobb a rendesnél; mert a nagyobb nyereség folytán a vállalkozás odairányul és a verseny az árakat lenyomja, míg a nyereség a rendes

99 nívóra le nem száll. De ha egyes iparágaknak van is rendkívüli hasznuk, nem fizetnek egy fillérrel sem magasabb munkabért!! A munkabér nagyságát nem a vállalkozó haszna, hanem a munkapiac kereslete és kínálata dönti el. A védővámok ártottak az amerikai iparnak, mert megdrágították a nyersanyagokat; ezért ment tönkre az amerikai hajógyártás és hajózás. A védővámok nem alkalmasak az ipar előmozdítására; nem alkalmasak a munkabér emelésére, hisz ép a legvédettebb iparágak munkaadói importálják legszorgalmasabban az olcsó külföldi munkaerőt. Lényegükben nem mások, mint megadóztatása az egész o r s z á g n é p é n e k b iz o n yo s h a talma s é r d e k c s o p o r to k j a v á r a . Akik így a vámvédelem hasznát látják, épen nem a termelők, hanem mindig a földtulajdonosok. Bármennyire szálljon is fel valame ly te r mé k á r a , s e m a g yá r o s , s e m a mu n k á s n e m lá tj a hasznát, hanem a föld, bánya, telek és vasúttulajdonosok. Az igazi szabadkereskedelem tehát nemcsak a vámok korlátjától akarja a termelést megszabadítani, hanem minden más korláttól is. Ezek közt pedig a döntő fontosságú korlát a föld magántulajdon volta. Ezt kell megszüntetni, hogy a termelés szabaddá váljon! A föld nem lehet magántulajdon, mert nem munkatermék. Ha régi fiktiv jogoktól eltekintünk, a föld minden ember közös tulajdona, mindenkinek egyforma jussa van hozzá! Amíg a föld nem köztulajdon, a munkás nem kereshet többet, mint ami élete tengetéséhez szükséges; a többit mind a földtulajdonos veszi el; ő az a „nagy rabló”, aki mindazt elveszi, amit a többi rabló meghagy. Ezért halnak ma, az óriási ipari termelés korában is, éhen az emberek; ezért van hiány munkaalkalomban, ezért tekintik jótéteménynek, ha valaki munkásokat foglalkoztat, mert a mindenkit megillető föld a szabad megmunkálástól el van zárva. A földtulajdont nem úgy kell megszüntetni, hogy egyenlően felosszuk minden ember számára; sem úgy, hogy az állam vegye el az összes földeket; hanem az összes adók megszüntetése után egy oly magas földérték-adót kell kivetni, mely a földjáradékot teljesen felemészti. Ilyen formán a termelés „passzív” tényezője a föld, bármikor szabaddá lenne az aktiv tényező, a munka számára. Az így egybegyűlt óriási adóösszeget közcélokra lehet fordítani. Ezen terv nem azonos a szocializmussal, mert csak a jogtalan földjáradékot törli el, de különben mindenkinek meghagyja a saját munkájának eredményét. A föladat óriási nagy; lépésről-lépésre kell haladni. Hogy az ilyen igazi szabadkereskedelem létesülhessen, támogatni kell a mostani, nem igazi, csak a védővámok eltörlésére irányuló mozgalmat és ezen a réven az igazi szabadkereskedelmet előkészíteni. A munkában több nevezetes tévedés van. Csak a legfontosabbra akarok rámutatni. A termeléshez nemcsak két tényező kell, föld és munka, hanem munkaeszköz, tőke is kell. A föld szabaddá tétele még épen nem jelentené a szociális kérdés megoldását, ha minden tőke magántulajdon maradna!

100 Módszerét tekintve nem mérlegeli elég behatóan az osztályok erőviszonyait; a változásokat nem a gazdasági változásoktól, hanem a belátástól várja. A földtulajdon eltörlése azért látszik lehetetlennek, mert „a közszellem még nem ébredt eléggé e nagy változás igazságosságának és szükségességének tudatára. Ennek elérése egyszerűen gondolatkeltés műve. A gondolatkeltés főtényezője a vitatkozás” stb. (264. old.) Egészben véve mégis a munka sikerült fordítása örvendetes tény, mert George amaz írókhoz tartozik, kiknek kezében régi dolgok is új megvilágítást nyernek s akiknek termékeny hatását akkor is érezzük, mikor eredményeikkel ellentétbe jutunk. A könyvben több zavaró sajtóhiba van. Vj.

A származástan módszerMindazoknak, akik a származástantana és története. (Zur Metho- nal foglalkoznak s ennek a terdologie und Geschichte der Deszen- mészettudományi kutatásokra és gondenztheorie Von Tschulok. Biol. dolkodásra gyakorolt rendkívüli befoCentr.-blatt, XXVIII. köt, 1—4. sz.) lyását ismerik, joggal tűnik tel, hogy az idevonatkozó alapvető módszertani kérdések még alig lettek fontosságuknak megfelelőleg tárgyalva az irodalomban. Így a legtöbb biológusnál valami sajátságos bizonytalanságot találunk olyan fontos módszertani kérdéseket illetőleg, mint pl. a különböző részlet-problémáknak egymásra való vonatkozása a biológiai fejlődéstan nagy területén belül, vagy a származástan bizonyítékainak logikai jellege. Hasonló a bizonytalanság a kérdések hisztorikumát illetőleg. Például a biológusok egy része, köztük a legkiválóbbak (Haeckel, Wallace stb.) nem Darwint tartják a származástan igazi megalapítójának; szerintük Darwin csak a szelekció-elmélet megalkotója s a Darwin elődjei (Treviranus, Lamarck, Goethe stb.) csak azért nem tudtak eredményt elérni, elméleteiket a köztudatba átvinni, mert a fajok változásának módjáról és az ezt előidéző erőkről maguk sem tudtak helyes képzeteket alkotni. Tschulok épen ezért mégis csak Darwint tartja a származástan igazi megalapítójának, mert ő szelekcióelméletével megtalálta a faji fejlődésnek igazi okát és ezáltal közvetve a leszármazásnak sokkal régibb problémáját is teljesen kielégítő módon megoldotta. Ezt bizonyítja Tschulok a következőkben: Ha szétnézünk a biológiai kutatás területein, a tisztán tudományos (tehát nem alkalmazott) állattan és növénytan területén a problémák két csoportját találjuk. Az első a rendszertani, mely az egyének és fajok leírásával, csoportosításával foglalkozik; a második a fizikai, mely a szervezetek életjelenségeivel, kölcsönhatásaival s azoknak természetes okokra való visszavezetésével foglalkozik. A kutatás e két ága nemcsak a tárgy, hanem a módszer tekintetében is lényegesen különbözik egymástól. Az első csoport tárgyát képezik a dolgok el osztódásának problémái; a hasonlóság szerint (rendszertan), a térben (állat- és növényföldrajz), az időben (őslénytan); ez ágnak módszere az összehasonlítás. A kutatás ezen ágát nevezi Tschulok az elosztódási problémának vagy biotaxis-nak. A másik ága a kutatásnak az egyes

101 egyéneknek s azok élet jelenségeinek egymáshoz s a külvilághoz való viszonyával foglalkozik, módszere a kísérletezés; ezt az ágat szerző biofizika-nak nevezi. Ε két csoport megkülönböztetésének logikai alapját természetesen nem érintheti az, hogy azok néha egymásba kapcsolódnak, pl. azon esetben, mikor a rendszertan az embryológia segítségét veszi igénybe a rokonság megállapításánál. Ezen expozíció után szerző a pompásan megválasztott, ellentmondást nem tűrő adatoknak — melyekre itt nem térhetünk ki — egész tömegével bizonyítja, hogy magának a biotaxisnak tényei elégségesek a származástan nemcsak helyes, de szükségszerű voltának igazolására, „mert ezek a ténysorozatok csakis a leszármazási gondolat nézőpontjából lesznek a tudományos feldolgozás számára hozzáférhetőkké. Némelyek úgy fejezik ki magukat, hogy ezek a tények a következő alternatíva elé állítanak: teremtés természetfölötti erő által vagy fejlődés; de még ennyi engedményt sem szabad tennünk a teremtés-dogmatikusoknak. Mert a tudomány számára ilyen alternatíva nem létezik . . . minthogy nem létezik a természettudományok számára semmi természetfölötti beavatkozás”. A dolgoknak ilyen szemlélése vezethetett egyes kutatókat arra, hogy a származástant axiómának tekintsék (Reinke). Ez azonban Tschulok szerint már csak azért sem lehet, mert hiányzik belőle a minden axiómát jellemző közvetlen szemlélelesség. A származástan kérdését természettudományi szempontból is lehet egy alternatíva formájában felállítani, de amely ekkor így hangzik: Vajjon a fajok egymástól független természetes folyamatok produktumai-e, mint pl. a kristályok vagy valamely geológiai alakzatnak egymásra következő rétegei; vagy pedig produktumai egy hosszú idők óta tartó szerves fejlődésnek? A biotaxis tényei kényszerítenek bennünket az utóbbi álláspont elfogadására; és ami a módszertan szempontjából fontos, ezek a kényszerítő tények összehasonlító vizsgálatok eredményei s ezért az így felfogott származástannak mechanikai megokolása vagy kísérleti bizonyítása — az összehasonlítás által nyert adatokból — sem nem lehetséges, sem nem szükséges. Más szóval: a biotaxis bizonyítja, hogy a növény- és állatfajok valamilyen fejlődés eredményei, de nem magyarázza meg, hogy ez a fejlődés hogyan ment, vagy mehetett végbe. Tschulok értekezésének ez a része mintája az igazi természettudományi gondolkodásnak. A biotaxis-szal szemben a biofizika megmagyarázza hogy miként fejlődhettek a fajok (t. i. az egyéni változások halmozódása által az átöröklés következtében), de nem bizonyítja be, hogy tényleg így fejlődtek, vagy hogy egyáltalán fejlődtek. A biofizika ugyanis, mint kísérleti kutatás-ág, csak az élőlények szervezetének és a szervek működésének rendkívüli rugalmasságát bizonyítja s csak a biotaxis pozitív eredményei késztetik arra, hogy a fajok változékonyságánál kérdésével is foglalkozzék s a szerves fejlődés tényezőit kutassa. Itt érintkezik egymással a kétféle probléma szorosabban s itt fordul a biofizika a következő kérdéssel a biotaxishoz: „helyes-e és megengedhető-e a fajoknak olyan változékonyságát feltételezni, amilyen az én vizsgálataimból nagy valószínű-

102 séggel következik?” Erre a biotaxis így válaszol: „igen, az én területemen ez a feltevés nélkülözhetetlen kutatási eszközzé vált; de kísérleti bizonyítékokkal természetemnél fogva nem szolgálhatok, részemről ez lehetetlen. Azonban e feltevés nélkül végtelen ellentmondásokba bonyolódom s nem felelhetek meg tudományos célomnak, a fogalmaknak ellentmondás nélküli rendszerét adni”. A két kutatási ág nem ennek a logikai viszonynak megfelelőleg fejlődött, aminek legfőbb okai a vallási eredetű dogmák voltak: a biotaxis területén a fajok teremtésének és változhatlanságának dogmája; a biofizika területén a teremtő mindenttudó bölcsességének dogmája. A Darwin úgynevezett megelőzői közül azok, akik a transzformizmust realisztikusan és rendszeresen tárgyalták (Goethe, Treviranus stb.) nem az elosztódási problémából, a biotaxisból, hanem a biofizikából indultak ki s filozófiai spekulációkba tévedtek. Ez alól Lamarck sem képez kivételt, mert az ő bizonyítékai és adatai is mind biofizikai természetűek. A biotaxis lénysorozatait, melyek egyedül teszik szükségszerűvé a leszármazás gondolatát, Lamarck nem nem vette figyelembe, de nem is vehette, mert a tudomány akkori állása szerint azok még nem állottak rendelkezésére. Ennélfogva Lamarck épúgy nem tekinthető a származástan megalapítójának, mint bárki Darwin előtt. Darwin az első, aki nemcsak realisztikusan fogta fel a problémát s az empirikus talaj sohasem hagyta el, hanem egyszersmind az elosztódás tényeit, a biotaxis adatait használta fel a leszármazási gondolat levezetésénél. Ennélfogva kizárólag az övé a származástan megalapításának érdeme. Azonban, amint Tschulok kifejti, Darwin is megmaradt azon nézete mellett, hogy a biofizika önmagában is képes bizonyítani a származástan mellett. így ő először a kultur-növényeknél és házi állatoknál vizsgálta a fajok keletkezését, a mesterséges tenyésztésben illetve kiválasztásban találta meg a fajkeletkezési tényezőt és ennek a természetes állapotra való átvitelénél jutott el a létért való küzdelem fogalmához. Ha ma általában azt állítják, hogy a szelekcióelmélet felállítása csak a régi transzformizmusnak új életre keltése, Tschulok megfordítva úgy fogja fel a dolgot, hogy a származástannak modern, biztos megalapítása a „célszerűség”-nek ősrégi problémáját (Empedokles, Aristoteles) teszi ismét aktuálissá. És ennél a nagyszerű gondolatnál: a célszerű keletkezését mechanice megmagyarázni, a Darwin szigorú empirizmusa s egyébként oly világos methodológiája felmondta a szolgálatot. Ez látszik a Fajok keletkezése c. munkájának beosztásán is, hol az első nyolc fejezet foglalkozik a természetes kiválasztással és csak azután következnek a biotaxis tényei, aminek nem lehet más oka, minthogy a probléma két része Darwinnál egy elméletben olvad össze. Tschulok szerint a származástannak és a szelekció-elméletnek ez a benső összeolvasztása methodológiai szempontból eredendő bűnévé lesz a darwinizmusnak. Röviden: a két résznek históriai összefüggése öszecseréltelett a logikai összefüggéssel, amit Sachs már 14 évvel ezelőtt kimutatott s ennek fel nem ismerése valóságos methodológiai hipnozisként hatott a tudományra. Fülöp Zsigmond.

103 A magyar vasutügy törtéMagyarország társadalmi viszonyainete. (Írta Képessy zupád. Buda- nak minden kutatója sajnálattal pest ,1908. Wodianer és Fiai: II+ tapasztalja a részletkérdésekkel fog104 lap.) lalkozó monográfiák hiányát. Néhány, a közgazdaságtan és statisztika körébe vágó értekezéstől eltekintve, jóformán még el sem kezdtük a szociológiai segédtudományok feldolgozását. Nemcsak régmúlt időkre, hanem a legújabb korra is alkalmazható e szomorú megállapítás: Oktatásunk története feldolgozatlan; a közegészségügyet szolgáló intézmények fejlődését kevesen ismerik; pedig a 48 előtti nemzeti iskola és mai népiskola, vagy a múlt század elején működő Rókus-kórház és korunk hasonló intézményeinek összehasonlításából a szociológus igen sokat tanulhatna. Ily apró hiányokon nem akadhatunk föl, ha arra gondolunk, hOgy pld. a magyar céh, sőt a magyar város evolúcióját sem rajzolták meg. Részletmunkák híján a komoly gazdaság- avagy kultúrtörténet csíráit sem leljük irodalmunkban. Németországban nagy összefoglaló művektől, eltekintve a Diderich-féle Monographien zur deutschen Kulturgeschichte még az orvosi, ügyvédi hivatás fejlődésének is külön kötetet szentel. Franciaország iskoláiban a Crozals-féle Histoire de la Civilisation-t használják. Amerika leányiskoláiban Coman Industrial History of the United States-jét tanítják. A mi egyetemeinken is megtaláljuk e szakok tanárjait, de irodalmunkban működésűk kevés nyomott hagyott . . . Képessy Árpád hivatalnok létére termelt oly könyvet, melynek megírására tudósaink nem gondoltak. A kísérlet valóban dicséretreméltó és a kivitel sem rossz. Szerző mindenekelőtt rövid műve kedvéért vagy száz régi és új könyvet olvasott el. Tehát lelkiismeretes, szorgalmas kutató, mit „különleges magyar viszonyaink között” dicsérettel kell hangsúlyoznunk. Szerző tanulmányai eredményét logikus, élvezhető módon foglalta össze; a nagyképűség teljes hiánya további érdeme. Szerző végül utaink és egyéb közlekedési eszközeink leírásáról összehasonlítás útján ád módot ítélet alkotására, tehát hasznos, tudományos munkát is végez. Szerző végül kimondja és megmutatja azt, mi a múltban, sőt a jelenben is gáncsot érdemel, tehát bátor, őszinte kutató. Ε szempontok jellemzik a művet. Tartalmának részletezése felesleges, mivel a cím megadja a munka körét, az adatokat pedig néhány sorba úgy sem tudjuk összeszorítani. A könyvet magát kell elolvasni. A kivonatos tanulmány kivonatolása helyett néhány szempontot említek meg, melyekben nézeteim szerzőétől eltérnek: Képessy a vasutakban látja a gazdasági fejlődés okát, mely „ledönti a gazdasági és forgalmi élet főakadályait is: a magyar nemesség maradiságát és előjogait”. Az én véleményem szerint a régi Magyarország rombadőlte volt az ok és a vasút csak az okozat. Ennek igazolását abban látom, hogy az első gőzvasút külföldön 1825-ben járt; nálunk pedig csak 1846-ban. A vasúthálózat kiépítése pedig az abszolút korszak műve. Széchenyi Blick-jében ugyan azzal érvel, hogy a Bach-rendszer összes újításai különben is megvalósultak volna, de e tetszetős kijelentést tények nyomán kellene igazolni. Egyebektől eltekintve, a vasutakat illetőleg a „nemadózunk” elve, a megyei partikularizmus és a bécsi

104

főhatalom oktalan féltékenykedése, valamint a rendiség számos más eredendő bűnei a legnagyobb magyar állítását kétségessé teszik. Ezen felül a legzseniálisabb táblabírák sem fogták fel a vasút jelentőségét. A haza bölcse 1839-ben a Debrecen—Pesti vonalra nézve kijelenti: „én azt hiszem . . . alig van valaki a rendek között, ki velem együtt álomnak ne tartaná azt, hogy itt valaha vasút létezhessen”. Ε kijelentés komikumát csak ama meggondolás enyhíti, hogy külföldi tudósok alkalmazásuk előtt a föld forgását, a gálvánizmust, vérkeringést, himlőoltást, villámhárítót és természetesen a gőzgépet is lehetetlennek vélték. Ε hazának karai és rendéi pedig működésének tizennegyedik évében sem értékelték kellően a vasutat. Képessynek tehát pontosan meg kellett volna állapítania azt, hogy abban az időben, melyet „az elnyomatás szomorú korszakának” nevez, mi történt? Az abszolutizmus vasúti politikájának hibáit — különösen Bécsnek központul való választását — helyesen emeli ki, de a fejlődés tiszta, tárgyilagos képét nem adja, sőt az olvasót sem segíti önálló véleményének kialakításában. A mű harmadik, technikai hibája. A vasút történetéhez nincs térkép. Nem azért, mivel az aránytalanul drága könyvből a mellékleteket kizárták volna. Hisz számos kép díszíti a művet. Nem azért, mivel magyar irodalmunkban hiányozna megfelelő kísérlet. Hisz Hollán Ernő megcsinálta már az 1856-iki hálózat rajzát. Tehát miért hiányzik a térkép? Nem tudom. A vasút gazdasági és kulturális nagy hatását szerző ugyancsak nem szemlélteti az olvasóval. Képessy maga ismeri a hatást, sőt tán kissé túl is becsüli. A könyvben felleljük a bizonyítás bőséges anyagát is. Hiányzik ellenben a meggyőző, azt mondanám kézzel fogható bizonyítás. Ε munkát a külföldi irodalomban gyakran végezték jó eredménnyel, de annak ismétlése az első magyar úttörő munkában szintén célszerű lett volna. A felsorolt apróbb hiányok ellenére is úttörőnek nevezem könyvét. Tárgya, szorgalom, kellő logika, az összehasonlító módszer alkalmazása és bátorság teszi azzá. Örömmel ajánlhatom ezt a magyar könyvet az olvasónak. Harkányi Ede. A nemi erkölcs története.

Szerző, kinek neve karikatúra-tör(Eduard Fuchs: Illustrierte Sittenténeti kutatások által lett ismegeschichte I. Band: Renaissance retessé, nem kisebb célt tűzött ki Mit 430 Textilustrationen und 59 maga elé, mint azt hogy a nemi Beilagen, München, A. Langen, morál változásait a középkortól nap1909. 500p. Ára 20 márka.) jainkig nemcsak leírja, hanem megmagyarázza is és a megmagyarázott jelenségeket közös törvényszerűségek alá hozza. Ezen feladata tudományos érdekessége és fontossága nyilvánvaló, ha meggondoljuk, hogy mily óriási eltérést mutat olykor már két egymásra következő nemzedék nemi viselkedése is. És szerző nem túloz, mikor azt mondja: „Nincs az élettevékenységnek egyetlen olyan formája vagy alkatrésze sem, melynek az élet nemi alapja nem adná meghatározó, vagy legalább jellegzetes sajátosságát; a népek egész nyilvános és magán életét nemi érdekek és tendenciák keresztezik és

105 itatják át. Ő az örök és kimeríthetetlen programm és probléma, mely egyetlen napra sem kerül le az egyes és az összesség napirendjéről.” Kétségtelen, hogy a kor erotikus életének ismerete nem egyszer kulcsot ad művészeti, politikai, sőt gazdasági élete teljesebb megismeréséhez is. Szerző óriás témáját három kötetre osztotta: az első a középkori naturálgazdaság felbomlása s a kereskedelmi tőkék kialakulása korszakának nemi életével foglalkozik (renaissance); a második a feudalizmus és a polgári rend küzdelmi időszakának moráljával (galante Zeit); a harmadik a polgári világéval. Az előttünk fekvő első kötet a következő fejezeteket tartalmazza: az erkölcs keletkezése és lényege; a renesszánsz fizikai szépségideálja; házasság és szerelem; az egyház erkölcse; ein Frauengässchen; a társas élet; a beteg érzékiség. Már e fejezetcímek is mutatják, hogy szerző anyagát minden oldalról feldolgozta: minő típusok a szerelmi kereslet főtárgyai? minő a szerelmi nevelés, házasság, eljegyzés, prostitúció? mily fogalmak élnek hűségről, szeméremről, a nemi tetszelgés megengedett korlátairól? Mily különbségek választják el az egyes osztályok nemi életét; milyen volt a prostitúció rendje, anyagi és erkölcsi szabályzata; minő nemi tömegjárványok uralkodtak? . . . stb. stb. mindezek a kérdések beható válaszra találnak szerző művében. Szerző módszere a történelmi materializmusé, még pedig annak meglehetősen szimplista formájában. És a főerkölcstudományi tekintély Kautsky. Természetesen a gazdasági alap eltolódása számos nemi erkölcsi jelenségnek okát adja s szerző nem egyszer sikerrel csapja agyon az ortodox történetírás naiv magyarázatait a nemi erkölcs terén. Viszont alig van tér, melybe a társadalom egész történelmi és lokális kolorítja, klimabeli és biológiai viszonyai oly elhatározólag behatolnának, mint épen a nemi erkölcs terére. Ennélfogva a gazdasági okok kizárólagos hánytorgatása minden elképzelhető problémánál — miként szerző teszi — gyakran naiv, sőt bosszantó. Az ilyenféle magyarázatok: „Itália, Spanyolország és Franciaország egész fejlődésénél fogva arisztokratikus volt, tehát ott a szépségfogalmaknak arisztokratikus ideálban kellett megtestesülniök . . . Másrészt Franciaországban és Spanyolországban, ahol az abszolutizmus már az egész társadalmi organizmust benőtte, a női szépségideálnak oly irányban kellett fejlődni, mely őt a legfinomabb élvezeti eszközzé tette. Németország gazdasági helyzete lényegében kispolgári volt — ennélfogva teljesen kispolgári a szépségtípus is . . . Hollandiában a polgári fejlődés a legszolídabb és legmasszívabb lábakon jár: robusztus és egészséges tehát minden vonásában az a típus ,mely ott szépségideállá lett. Flandria a 16. század végén mutatja legnagyobb gazdasági expanzióját; e nnélfogva itt nőttek egy Rubens emberfeletti formái a legmagasabb szépségfogalommá” (131—132)

hemzsegnek a könyvben nem kevés bosszúságára annak, akinek a művészet-történetbe s a fajok természetes különbségeibe csak némi betekintése is van. A mű erősen populáris jellege nem mentség e hibákért, sőt talán az olykor kétségbeejtően bőbeszédű előadásmódért sem. Az illusztrációk jók, szépek és érdekesek, de kiválogatásuk nemcsak dokumentáló, hanem nyilvánvalóan csiklandozó szándékot is követ. Ugyanez áll a munka stílusáról is, mely eleven és erőteljes, de olykor kereset-

106 ten erotikus, amit szerző dikciói a monogámia mellett nem enyhítenek. Ezekután a mű rendkívüli könyvárusi sikere senkit sem lephet meg, sőt annak örülni is lehet, mert az olvasó egy egész sereg fontos és jellemző kulturhistóriai ténnyel ismerkedik meg általa, sőt ezeknek nem egyszer helyes összefüggését is megtanulja a társadalom módosult egyéb tényeivel, meggyőződést szerezvén így a régi abszolút etika nevetséges értéktelenségéről. —r. Orvos-író. (Pikler J. Gyula. Orvosi emlékeimből.Budapest,Singer és Wolfner, 1909)

Az orvosnak, ha nyitott szemmel lát maga körül, legjobb alkalma van belátni a való élet mélységeibe, azért is mert betegségében nagyon lefoszlanak az emberről a társadalmi osztálykülönbségek, a fájdalom, a szenvedés nagy demokrata, nagyon egyenlővé teszi az embert; de meg azért is, mert hivatása az orvost eljuttatja olyan rejtett helyekre és helyzetekbe is, hova más hivatású alig juthat. De hivatásának átértéséhez írói adomány is kell az orvosnak, hogy mélybe látó éles szemre szert tehessen. Ez a kis könyvecske ily orvos-író műve, s amily kicsi, olyan értékes tulajdonságokkal lepi meg olvasóját, mint egyszerű ékszer, mely csak közelről látszik meg, hogy csupa igaz gyöngyből van összefűzve. Bámulatos meglátások a tapasztalataiban, meglepő kapcsolatok a gondolataiban, fensőséges, többnyire derült humor, mely az emberszeretet mélységes forrásaiból buzog: ezek a kiváló tulajdonságai. A taposott országúton jár az ezerek között, de meglátja az útszéli virág szépségeit, melyek mellett mi közönyösen, vagy félig értően haladunk el. S akár az istenhátamegetti falut, akár a nagy város modern proletárját veszi tollára, egyaránt biztos a rajza. Életből vett mozaik, darabjaiban is élő hús és vér minden alkotása. Ilyen Vendlicsek Máté, a tót napszámos, aki „addig élt, amíg egyszer meghalt — épen olyan észrevétlenül, mint ahogy élt . . . Csak ő maga vette észre, hogy meghalt és nagyon, nagyon örült neki . . . És vígan ballagott a mennyország felé, mint aki hozzá van szokva a gyalogoláshoz . . .” Pár oldalon lehetne fejtegetni csak e pár jellemző vonás finomságait. Ilyen Mari, akinek a másik nevét nem tudja, mert „cseléd volt és a cselédeknek tudvalevőleg nincs vezetéknevük . . . sőt még a keresztnevük sem mindig az övék . . . ” És ez az orvos-író ami emberünk, akinek legjellemzőbb oldala a szociális érzék, aki mindjárt társadalmi vonatkozásaiban látja akár a falusi zsellérházak ki nem nyitható ablakait, melyek ellen miniszteri rendelet is van már, akár a kolera ellen kibocsátott s polgári lapoktól feldicsért másik miniszteri rendeletet. Mindakét rendelet elemzése és bírálata mesteri. Most látni csak, mennyire szüksége volna a szociológiára minden orvosnak, mennyire kellene a szociológa katedrája az orvosi fakultásra nem is a szociológia, hanem az orvosi hivatás érdekében. És szerzőnk nagyon gyakorlati szociológus, aki szellemének nem

107 egyszer egy röpke villanásával jobban rávilágít egy kérdésre, mint mi komolykodók egy órás előadással. S a burzsoá nyelvén szól, szellemesen, finom árnyalásokkal. Ezért nagyon hivatott arra, hogy belopja kemény burzsoá szívekbe és koponyákba a szociológia igazságait. Mert ilyen a burzsoá, csak cukrozva bírja bevenni a keserű lapdacsot. Orvosok már most, a szenvedő emberiség gyógyítására, ha nem is elegen, de szép számmal vagyunk mások is. Orvos-író, aki így lát maga körül s a látásait, így tudja feldolgozni, nem minden bokorban terem. Kár volna, ha a mi szűkös viszonyaink között, kezdetleges kultúránkban elkallódnék ebben az orvosban az író, ha a kenyérkereset gondjai között kiejtené kezéből a tollat. Olyanok az adományai, hogy II. Nordau válhatnék belőle, ami nagyobb nyeresége lenne az emberi és hazai kultúrának, mint tíz legjava operáló és

gyógyító orvos.

„Bántott emberek könyve.”

(Találkozás Hamupipőkével. Révész Béla új novellái. Kozma Lajos rajzaival. Singer és Wolfner kiadása. Nyomatott romána antiqua betűkkel a Világosság könyvnyomda R,T.-nál.)

Doktor.

1. A novellák.

Révész Bélának Találkozás HamuPipőkével címen egy új és nagy novellás könyve jelent meg, amelyet az író „bántott embereknek” ajánlott. Az élet Hamupipőkéinek, hol tragikusan nagyszerű, hol szánalmasan félszeg arcképcsarnoka ez a könyv, dokumentuma, gyümölcse egy násznak, amelyet az élet szomorúságai kötöttek egy a forró látomásoktól gyötört és nagy szeretettől, részvéttől megnemesített igazi művész öntudatával. Hamupipőkét nagy tisztesség és nagy felmagasztaltatás éri ebben a könyvben: költői képzeletnek minden ékszere, pompás ruhája rája rakódik, mint a telített oldalba esett cérnaszálra a fényes kristályok sokasága. Az élet töméntelen Hamupipőkéjének Golgotha útjába gazdag, viharzó fantáziájának erejével sző Révész szőnyeget: a nagy szeretet, amellyel megöleli őket, annál sötétebbnek mutatja sorsukat, s a költői nyelvnek az a nagy luxusa, színes pompája, amellyel elibénk vezeti őket, csak arra jó, hogy az ellentét nagy erejével még jobban megmarkolja a szívünket és háborgóra korbácsolja az érzéseinket. Ami szépség és ragyogás van a világon, az ma még mindig inkább a fejedelmeké és királyoké, mint a sok nincsetlené. Fejedelmi köntös és királyi pompa így hát még mindig a nagy dolgokat jelenti, s így lehet azt mondani: ennek a könyvnek szegényeire a nyelv fejedelmi köntösét és az előadás királyi pompáját adja takaróul Révész Béla. Szegény ördögöket a nyelv bíbor palástjával fed be, és sokszor nehezen viselik ők is, sőt néha az olvasó is, ezt az ünnepi ruhát. Az irodalmi konzervativizmussal száll szembe, aki ilyen szódiadalkapukon és kép-zászlódíszen keresztül vezeti elénk a testi-lelki értelemben vett Földnélküli Jánosok menetét. Noha egészen más természetű és más világban, levegőben nőtt meg, mégis Vörösmarty nyelvére emlékeztet Révész előadásmódja, szókincse, plasztikája, fordulatai, neologizmusa, heves vívódása, képeinek gyors és rohamos tolulása.

108 Ízelítőül ideiktatok két találomra kikapott részletet: egy bányarobbanásnak leírását és e katasztrófa hatását a baleset „lidérceitől” gyötrött munkásra: „Megindult a föld. Bőgött a szén, messzi tárnák jajgattak, földbefojtott hegyek fölfelé döfték a fejüket, lecsukott tüzek kirepültek a fekete falakból, a levegő sikoltott és kénköves bűzt okádott, megrohant emberkék, mint tébolyodott seregélycsapatok ide-oda repdestek... Meszes Péter embertornyokon táncolta hurcolta, lökte magát előre, patkós csizmájával koponyákat tiport, kidagadt szemeket fröcscsentett; ráugatott a bömbölő halálra és beleszédült az alatta vergődő káoszba.” „Az esze fölött úsztak a látomások, járt, ült vagy feküdt, felsistergett előtte az örvény . . . egymásnak döntött lángoló falakat, emberhalmokkal őrjöngve labdázott, befúrta magát a mélységes földbe s tüzes sziklákat rántott fel magával, Meszes Péter két füle megfeszült, bődült belé a hörgés, a bömbölés; megloccsant az agyveleje.” Két emberöltő előtt ez a nyelv az úgynevezett régi dicsőséget szólongatta s az emberek, akiknek létéről tudomást vett, ma a góthai almanach legelőkelőbb helyein szerepelnének. Ugyanennek a nyelvnek új és gazdag koronájú hajtása most Samut, a halottvirrasztó zsidóemberkét énekli meg és a harcok közül azokat, amelyeket az utcai leány az éjszakától elhódítandó Három forintok-ért vív meg, vagy amelyet a munkás harcol meg a baleset Fekete kapujával, amely mögött a pusztulás réme leselkedik reá. Mindama töméntelen Lászlók, akik stilisztikai tankönyveket gyártottak Magyarországon, a Négyessy, Torkos, Névy és nemtudom-ki Lászlók és akik a helyes írásmód alapvető szabályai között arra is megtanítják az elmés ifjúságot, hogy a nyelvnek és előadásnak a tárgyhoz illőnek kell lennie, vagyis ösztövér beszéd jár a szegény embernek, gazdag és színes a hatalmasnak: megbotránkozással bélyegzik meg majd azt stílusbeli határsérelmet, amelyet ez a könyv kétségtelenül elkövet. De nemcsak nyelve, a könyv külsője is fölöttébb különbözik a a benne megjelenő emberek sorsától. Ágyrajáróknak, hetedmagukkal alvóknak, örökké albérlőknek, pompás hajlék épült e könyv nagyszélű, jómódú lapjain, finom papirosán, meleg, díszes nyomásában, amely épen olyan műgonddal és szeretettel készült alkotása a nyom” tató ízlésnek és technikájának, mint aminő művészi gondosság szól minden mondat szavaiból, felépítéséből felénk. S amint nagy izgalmakkal s mély megilletődéssel végigkísértem e sok Hamupipőkét e könyv rajzolta életútjukon; amint örömmel és megelégedéssel láttam őket elterülni a bőkezűen adott és ki nem használt papírlapokon; amint jól esett szememnek megpihenni a hatalmas margókon, a külön lapra internált címeken, annak a könyvbeli jólétnek egyéb jelenségein, amelyek bibliográfiai szempontból is elsőrendű alkotássá és minden könyvet szerető ember számára szenzációvá teszik Révész Béla könyvét: nem tudtam elfojtani azt a sóhajtásomat, hogy ezeknek a Révész Béla költői képzeletében kidíszesedett s e réven most hozzám még közelebb került szegény embereknek vajha ne csak e gyönyörű könyvben menne ilyen jól a soruk.

109 Tizenhat novellát gyűjtött kötetében össze Révész Béla s az alakoknál, akiket megrajzol, talán még plasztikusabban jelenik meg e könyvben az ő írói egyéniségének teljes képe. Ε könyvből szertelen képzelet száll felénk, amelyet hatalmas indulatok lendítenek neki a végtelennek és megértő melankólia von le a földre, kis emberek kicsiny lelkébe. Erős, széles és folytonosan nyugtalankodó képzelet, amelynek életfreskók megfestésére való és elegendő erő meg anyag áll rendelkezésére, miniatűr képeket rajzol. Ami elébe kerül, mozdulat, lelkiállapot, hangulat, érdek, hang azt megrohanja dühösen, összetöri apró darabokra, megforgatja, minden részét külön-külön kiemeli és azután tömörre összekalapácsolja ez a képzelet. Látszik, hogy tiszta és eleven érzékek látogatják az író öntudatát és heves birkózás folyik ottan, amíg az öntudat nyelvéről a beszéd nyelvére fordítódik le a látomás. Sok szót, hosszadalmas, széles rajzot nem tűr meg a novella formája, s aki semmit sem akar elejteni, annál minden szónak nem is egyszeresen, de tízszeresen a helyén kell lenni. Minden szó mögött ott lappang a sok perspektívájú, csápjait sok mindenfelé elnyújtó kép és ennek megelevenítése nagy munkát ró az olvasóra. Az első kép horgába beleakadunk és azután így hurcolódunk végig olyan rohanással, mélység ellen és magaslatokon keresztül, hogy ki fogy a lélegzetünk, elfáradunk és — könnyebb olvasmány után nyulunk. Vannak azután ilyen vizonárus részek, amelyek átnyúlnak a beszéddel, szóval való kifejezés határain s vagy dalba valók vagy festményre. A Lárva mögött-ben olvassuk ezt: „A föld lélegzett, az érett kalászerdő süppedt, emelkedett, a terhes zihálástól. Kék árnyak hintáztak a sárga búza fölött, rejtelmes szivárványok belebágyadtak a vetés ölébe. Az éj olyan volt, mint a megnémult gyászharang, melyhez remegve odalendült az élet, susogó ének szállt fel a mezőről. Komorkodó földek lenyelték egymást, vonagló testüket felemelték, egymásba rohantak és hullámos siklással eliramodtak a határig, ahol rezgő fejükre ráült a csillag . . . ” Nem kell épen filiszternek lennie annak, aki ezek olvastán kissé meghökken és jobb szeretné, ha az író kissé kevésbbé bőkezű volna kincseivel. De ez igazán nagy és értékes művészi tulajdonságnak olyan fonákja, amellyel ritkán találkozni a könyvben. Ε vívódó, forró képzeletnél nem kevésbbé jellemző világot vetnek Révész egyéniségére könyvének témái s az életnek azon részei, amelyek annyira lekötik érdeklődését, hogy novelláiban művészi módszere szerint megrögzíti őket és megmutatja jelentőségüket. A téma megválasztása egyike azoknak a csapoknak, amelyeken keresztül kibuggyan a novellistának vagy drámaírónak egyébként hallgatásra vagy földalatti utakon való érvényesülésre ítélt lírizmusa, szubjektivitása s másrészt megjelennek benne azok a szociális hatások, amelyeknek formáltja, neveltje az író. Az erős, kemény, megérkezett, boldog és nagysorsú ember nem érdekli Révészt. Azok az emberek és társadalmi valóságok érdeklik, amelyekre vagy az irgalmasság palástját kell ráteríteni, vagy amelyek a felháborodás és izgalom tövisét verik be a leiekbe. S ezeken felül az erotikának némely fajtája, de ezek is rendszerint olyan lelkeken

110 keresztül, amelyeket az előbbi két szempont már felölelt. A prostituált nő élete és lelki világa mint a társadalmi nyomorúságnak egyik legszörnyűbb sebe és mint az erotikus élet kísérleti telepe egyaránt foglalkoztatja. Ε kötet novellái közül három nyúl ide: Mária álmai, Földi óperenciák és Három forint; az utóbbi egy prostituált éjszakájának leírásával a leglázítóbb írások egyike, amelyeket valaha is olvastam. Négy olyan novellája van a könyvnek, amely a szenvedő és harcoló proletár-életet mutatja meg: Szocialistáké három olyan öreg szocialista-vezér arcképe, akikben egy sztrájk és egy forradalmi dal nyomán felébred régi harcos idejük emléke; Majd egyezer, egy Magyarországra szakadt orosz munkás körül kirajzolódik a szocialista-párt harci készülődéseinek a képe; az egy már előbbi kötetből ismert A gépszedő s a végre e nemben kétségtelenül legértékesebb A fekete kapu, a munkásélet egyik legszörnyűbb rémének nagyszabású és izgalmas szimbolikus rajza. Révész Béla írói munkássága egyik fontos és nagy értékű fejezete az új magyar irodalomnak. Nem mintha az írói körök vagy társaságok bármelyikének harcosa volna: mint íróművész egészen magános ember elődök, kortársak és utódok nélkül. De költészetének egész iránya, amellyel a szegények és kitagadottak melegszívű védőügyvédje és nagy társadalmi bajoknak művészi ostorozója gyanánt jelentkezik, beletolják őt is abba az irodalmi mozgalomba, amely a régi világot támadva s az újnak eljövetelét a művészet fegyvereivel egyengetve igazán a jövő munkása. Ennek az új irodalomnak emberei között Ady Endrén kívül senki sincsen, aki művészi erő és tehetség dolgában ne volna mögötte. A Találkozás Hamupipőkével olyan könyv, amelyet kívül-belül művészi könyvek kedvelőinek csak úgy el kell olvasniok, mint mindazoknak, akik az új magyar irodalomban a szépet és a szociális szempontból forradalmi erőt egyaránt megtudják becsülni. Kunfi Zsigmond. 2. A rajzok. Sokan járnak közöttünk, akik megváltanák a világot, letörülnék a könnyűket, nivellálnák a felhőbe nyúló csúcsok és borzalmas szakadékok egyenetlenségeit. Közülük is sokan szegődnének a művészet eszközeivel, a tollal, ecsettel, mintázófával egy jobb, épebb, testi és lelki nyomorúságok iránt fogékonyabb világ útja egyengetésének szolgálatába. Mit ér azonban minden igyekezetük, meggyőződésük heve és igaza a választott mód kifejezéseinek ismerete nélkül? Hasznos és becses tagjai lehetnek egy progresszív törekvésnek, lehetnek önfeláldozó agitátorok és megbecsülhetetlen hívek. De ahhoz, hogy bizonyos művészi anyagon keresztülszűrve formálják meg a világ jelenségeit, ahhoz a meggyőződés erején kívül a talentum megkülönböztető jelével kell bírniok. Képességgel, ama meg nem magyarázható belső tűzzel és tudással. Annyi az eltévelyedés. Annyi az erők félreismerése. Oly gyakran jelentkezik alapjában becsületes és komoly és a maga meztelenségében értékes munka, valamifajta művészet maszkjában, rosszul szabott, kopott, lyukas palástjában. Rosszhiszemű spekulánsok

111 sem hagyják kiaknázatlanul a progresszív eszmék szolgálatába szegődő művészet előnyös cégérét. Minél több a tapogatózás és a spekuláció, annál teljesebb öröm, mikor felbukkan közülük valaki, aki alapjában művész, aki tud és láthatatlan szálak odakötik az új világ felé törők táborához. A festő, rajzoló művészek közül — kiknek belső meggyőződését műveikből leszűrni oly nehéz, oly kényes feladat — tűnik fel egy ilyen ember, formai és tartalmi tekintetben egyaránt különálló: Kozma Lajos. Két kisebb gyűjteménye után Révész Béla novelláihoz kapcsoltan adott most ki egy kötetnyi meglepő, figyelmet lebilincselő, elismerést és ellentmondást egyaránt kihívó rajzot. Kozma Lajos kész és kialakult művész. Formái felett teljesen úr. Nagyúr, mert bámulatos tömegű és változatú formát mondhat magáénak. Művész, aki szereti a maga métierjét mint mesterséget is, de még jobban, mint érzések, hangulatok, belső élmények kifejezését. Lehet és nem is haszontalan dolog vitatkozni arról, mi szerepe van egy ugyancsak befejezetten művészíró könyve mellett a formáknak, a rajzoló művészet nyelvének? Nyilván akadnak, akik, amint az úgynevezett buchschmuck-művészet felett már napirendé tértek, a könyv egyes darabjainak belső díszét sem óhajták más változatban fellelni. Nem tartom igazság nélkülinek ezt a felfogást, csak dogma gyanánt nem szabad kezelni. Az eredmény igazolja vagy elítéli az író mellé szegődött művészt. Kozma Lajost igazolja. Nincs egyetlen olyan rajza sem, amely ne szuggerálná nekünk, hogy egy író erőteljes egyéniségének hatása alatt benne viharosan támadnak fel szavakban ki nem fejezhető, de vonalak útján megfogható érzések. Ő is csendes melankóliával, mindentlátó tekintettel nézi az élet nagy forgatagát. Belevésődnek az emberi fájdalmak, az élet, a halál, a szerelem, a munka, a megvetettség, a kizsaroltság nyomorúságának fájdalmai. A tolla, az ecsetje alatt szinte egyszerre tolong, szinte együtt ömlik ki egész világnyi részvét, megfigyelés, nyugtalanság. Benépesíti a lapjait: néha túlságosan. Kifejező formák, monumentálisán felépített vonalak mellett olykor egymásra induló, egymásba vesző, alapjában érdekes, de végtelen sorukkal fárasztó szimbolikus részletek. Értük azonban kárpótolnak minden epikai elterüléstől ment, drámai erejű és egyszerűségű lapok, mik egyúttal tisztán artisztikus szempontból is a legfinomabb hatások gyűjtőhelyei. Itt találjuk meg az ő igazi jelentőségét. Itt észrevesszük, hogy — mint az író, akinek munkájához képeit rajzolta — a munkának gyakran bús, nem mindig szent, de örökké eleven világával tart benső kapcsolatot. Néhány egyszerű, vonalba foglalt kép gyakran jobban megmagyarázza nekünk e világ egész belső jelentőségét, mint a szimbólumok, melyek közt vannak finomak és kifejezőek, de amelyek mindig magukban hordják a félreérthetés veszedelmét. Az egész könyvben — a rajzoló művészet szempontjából — a legörvendetesebb egy a maga útján járó embernek és a világ egy reményteljesebb, jobb, bölcsebb szemléletének összetalálkozása. Nem jó dolog: művészetet skatulyázni. Nem kívánatos a talentumnak gyökérig soha meg nem magyarázható termelését egy még oly kiváló elv, programm, párt szempontjából felülbélyegezni. Nem kell sietve

112 rámondani Kozma Lajos rajzaira, hogy belső tartalmuk megegyezik a szociáldemokrata ideológiával. Ez a megállapítás komikus is volna, nem csupán felesleges. De annyi bizonyos: gondoskodni sem kell külön proletár-művészetről. Amilyen mértékben felszabadulnak a proletártömegek az idegen szellemi gyámkodás alól, ép olyan tempóban maguk termelnek maguknak talentumokat a művészet nagy zenekarának minden hangszere számára. L. G.

Az angol szocializmus. Szerző különösen az angol munkás(Brougham Viliers: The sociapárt kialakulásának történetét és list-movement in England. Lon- előzményeit ismerteti. Külön szociadon, Fisher Unwin, 7908.) lista-párt, mely a parlamentben képviselettel bírna, nincs; a Social Democratic Federation-nek nincs képviselete. A munkáspárt kifejezetten nem szocialista, a Labour Representation Committee-nek, melyhez a szocialista jellegű Independent Labour Party, a Fabian Society és a neutrális Trade Union-ok egy része tartozik és amely a munkáspárti képviseletet szervezi, célja, hogy a képviseletbe belevigyen oly pártot, amely a liberális és az unionistákkal szemben kizárólag a munkásság érdekeinek alapján áll. A Committee-hez csatlakozott szervezeteknek jogukban áll pártjelölteket nevezni ki, ezek, ha elfogadják a programmot, felvétetnek a listára. Ha most már egy kerületben képviselőt kíván valamely ottani szervezet állítani, erről a listáról választ. A Committee, ha hozzájárul a jelöléshez, a választást támogatja (a költségek első sorban a helyi szervezetet terhelik) és a megválasztott képviselőnek évi 200 fontot fizet. Az anyagiak előteremtésére minden egyes szervezet bizonyos összeget fizet, azonkívül minden tag után hetenként 2 pencet beszolgáltat. Már az 1906. évi általános választásoknál, melyben először vett részt a Committee, 29 képviselőt sikerült megválasztatnia. A régi állapotokkal szemben a nóvum abban áll, hogy míg eddig csak egyes Trade union-oknak vagy egyes szakmabeli Trade Union szövetkezeteknek volt képviselőjük, most az egész munkásság jut képviselethez, vagyis az osztálytudat már kialakult s a munkásság önálló és összeegyeztethetetlen érdekeit, melyek képviselete polgári párthoz tartozókra nem bízható, felismerték. Ezt azonban hosszú fejlődés és főleg szocialista szervezetek évtizedes munkája előzi meg. Anglia sokáig úgy szerepelt, mint ahol a népet „józansága” visszatartja a szocializmustól, és mint az adminisztratív nihilizmus hazája. Szerző nagy erővel bizonyítja, hogy utóbbi teljesen téves felfogás és hogy ép akkor, midőn a manchesteri iskola győzedelmeskedik az elméletben, ép akkor indul meg nagyobb arányban az állami és községi, közgazdasági és szociálpolitikai tevékenység; a másik felfogás pedig, ha sokáig igaz is volt, túlélte jóval a tényleges állapotot. A modern szocializmus Angliában Owen-nak praktikus irányú kísérleteivel kezdődnék, mindenesetre kifejlődését nagyban akadályozta a bár csak elméletben uralkodó individualizmus. Az első országos munkásszervezetek, az Amalgamated Society-k, még liberális vagy legjobb esetben radikális irányúak, sőt a bányász Trade Union-ok egy tekin-

113 télyes része, még ma is a radikalizmusnak hódol (mit szerző arra vezet vissza, hogy a vezetőség még a régi emberekből áll). A szocialista eszmék számára a talajt a legkülönbözőbb irányú írók és testületek készítik elő, főleg azáltal, hogy az uralkodó individualizmust és a kereskedői nyerészkedési szellemet — amely az emberi viszonyokban merő cash nexus-t lát — támadják. Így Carlyle, Ruskin, Wilmore. A keresztény szocialisták sokat tesznek az ügy érdekében, mert megakadályozzák, hogy a normális körülmények között felekezetileg közömbös angolokat a kereszténység veszélyeztetésének hangoztatásával lehessen a szocialista eszmék ellen ingerelni. A Fabian Society a szocialisztikus eszméket az angol közgazdasági tudomány alapján igazolja, minden praktikus kérdést szocialisztikus szellemben tárgyal, olcsó röpiratokban terjeszti azt. A Social Democratic Federation ismertetésével szerző adós marad. A 80-as, 90-es években mindazok, kik a Trade Union-okban, a munkásszervezetekben vezető álláshoz jutnak, szocialista nevelésben részesültek, de szerző szerint a valóságban gyengébb a szocializmus, mint amilyennek feltűnik. Az angol praktikus szellem, melyet a mindennapi élet problémái és szükségletei kötnek le, akadályozza, hogy erős, nagy tömegeket felölelő szervezet alakuljon ki többé-kevésbbé csak a távoli jövőben megvalósítható eszmék alapján. A szocialista munkásszervezetek, valamint a munkáspárt megalakulására az alkalmat egyes esetek adják meg. A Bradford-i sztrájk alkalmából, midőn a liberális és a konzervatív egyesül a munkásság ellen, alakul meg a szocialista independent Labour Party, melynek tagjai nem a munkássághoz tartozóak és munkások (ezek kötelesek valamely Trade Union-ha belépni). A hírhedt Taft Vale-i ítélet, mely anyagilag tette felelőssé a Trade Union-akat a tagjai cselekményéért, adja meg az alkalmat a Committee megalakulására. A legtöbb Trade union-ban a tagok nevelését szocialista szervezetek végzik. A gyakorlati szellemet bizonyítja az is, hogy szocialista szervezetek neutrális Trade Union-okkal választási szövetségre, közös politikai pártba léptek, mit szerző avval igazol, hogy a praktikus kérdések megoldására nézve teljes az összhang, mire pedig azok megoldást nyertek, a nem-szocialistákat már sikerült meghódítani. A Labour Party-nak nagy politikai jelentőséget tulajdonít szerző, nevezetesen arra nézve, hogy határozott politikai pártoknak kell kialakulniok vele szemben, másrészt az egyes képviselők választási programmjukban tett ígéretüket kénytelenek lesznek beváltani, mert a Labour Party tagjait pártfegyelem és a minisztériumra való tekintet nem fogja feszélyezni az indítványok megtételében. A III. részben egyes praktikus kérdésekre nézve kapunk felvilágosítást. Ez a rész határozottan zavaros és nem egy helyütt logikai és ténybeli tévedésekkel találkozunk. A szocializmus megvalósulására nézve előadottak talán kezdetlegesek (szerző a villamosság állami monopóliumával kívánja a dolgot megkezdeni, mert a jövő termelése villamosüzemű lesz.) A nők természetesen teljesen függetlenek és egyenlőek lesznek. Az alkoholizmus megszüntetésére az állami érdekeltség lenne megszüntetendő. A kisipar és művészi ipar fel fog virágozni stb. stb.

S. Κ.

114 Az anarchia elmélete. (HekA munkásmozgalom ösmerői előtt tor Zoccoli: Die Anarchie. Leipzig, már nem kétségtelen, hogy az Maas & Van Suchtelen, 1909. 616.) anarchista mozgalom kihalóban van. A múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben még rettegett volt a hatalma, fénykorát ekkor élte a kilencvenes években már gyengült, századunk küszöbén pedig beállt, a halódása. A munkásosztály műveltségének folytonos emelkedése amely leszaggatja az anarchista merényletek romantikus fátyolát, a szociáldemokrata szakszervezeti mozgalom, amelyhez való tartozást lassankint a gazdasági szükségszerűség parancsolja, végül a forradalmi szindikalizmus, amely különösen a román államok anarchista csoportjait szívta magába, e három tényező szövi a nemzetközi anarchizmus szemfedőjét. A legutolsó nemzetközi anarchista kongresszus (Amsterdam, 1907) is igazolja ezt. Az anarchisták, akiknek „individualitása” minden szervezkedéstől irtózott, e kongresszuson megkísérelték laza csoportjaik egyesítését, nemzetközi irodát is állítottak föl, mindez kudarcot vallott. A németországi anarchisták hetilapja, a Freier Arbeiter, legutóbbi (1909 április 10 számában) a nemzetközi iroda vezetői, köztük Malatesta és Turner Végső fölhívást intéznek elvtársaikhoz egy újabbi kongresszus tartására, „Ne feledjük el, hogy mily döntő fontosságú ezen kongresszus az anarchista Internationalere. Tényleg ez már a lét vagy nem lét kérdése” — ily hangnemben íródott az egész fölhívás. Hektor Zoccoli hatalmas munkája az anarchista mozgalom ezen korszakait pontosan tükrözteti vissza. A modern anarchista elméletnek és gyakorlatnak — mondhatni — tökéletes lexikonja ezen mű. Stirner, Proudhon, Bakunin és Kropotkin elméleteinek ösmertetése a kiinduló. Stirner szisztémáját metafizikai, Proudhonét gazdasági, Bakuninét politikai és Kropotkinét szociológiai bírálatnak tekinti, melléjük sorakoztatva — szerintünk méltatlanul — az amerikai Tuckert individualista bírálatával. Ellenben Godwin teóriája hiányzik e sorból — szerző szerint: elavult ezen elmélet — ami hiányossá teszi idevágó anyagát. Az anarchizmus eszmekörét: a jog és kötelesség, a család, a vallás, a nevelés és tanítás, a művészet s a forradalom fejezetekben ösmerteti, amelyekben a régieken kívül a legújabb idők íróival is találkozunk (Jan Grave, Sebastien Faure, Malato stb). A történeti rész követi ezt. Megleljük az anarchista sajtó történelmi fejlődését, a kongresszusok ösmertetésével kapcsolatban röviden a negyvenéves anarchista mozgalom leírását, csoportjainak működését. Ezután a tett propagandájának embereit: Ravacholst, Henryt s Caseriot mutatja be, majd az anarchista fölkeléseket. A végső fejezet az anarchista teória és praxis kegyetlen kritikája. Ez a munka nem kompilátum, hanem fáradságos, önálló, rejtett forrásokat is földerítő kutatás eredménye. Ösmertetéseit nem dióhéjban, nem torzító összesűrítésben nyújtja, hanem — kitűnő csoportosítás mellett — kellő keretekben. Az anarchizmuson gyakorolt, könyvének minden oldalán föl-fölbukkanó, bírálatától eltekintve, könyve maradandó becsű úgy a szociológia, mint a történetírás terén.

Művészet, a művészet értéAz Aesthetik von Unten, az indukkéről, a művészeti nevelés- tív kutatáson alapuló esztétika ről. (Alexander Bernát. Budapest, megterebélyesedése óta alig érdekel1908. Franklin-Társulat.) hétnek bennünket más munkák, mint ismét csak induktiv, esztétikai kutatások, élettani, lélektani alapon álló esztétikák vagy néprajzi kutatások. Ezeken kívül még csak egy fajta munkának nyitunk ajtót szívesen. Azoknak, amelyek a művészi termelés és a társadalom egészében folyó termelés kapcsolatát vizsgálják. És mégis. Mindannak dacára, hogy az esztétikai kutatás ilyen utakra tért, egyre-másra jelentkeznek elégedetlenkedők. Nem mindig őszinte és nyílt elégedetlenkedés az, ami ezekben a művészet értékéről szóló munkákban megnyilatkozik, leggyakrabban szóhoz sem jut az elégedetlenség. De elégedetlenséget jelent az, hogy a lélektani és élettani esztétika tanításait a maguk gondolataival egészítik ki, mert abban a formában merevnek és kifejezéstelennek találják. Alexander Bernát könyve is ilyen stúdiumnak az eredménye és bárki bármit mondjon is, inkább ez az önmagának számot nem adó öntudatlan elégedetlenség volt a nemzője a könyvének, mint a nagyközönség, a szélesebb gyűrűjű olvasók népszerű kioktatásának gondolata. Tudjuk, hogy hol keressük a szépérzés lényegét azokban az idegfolyamatokban, melyek lendületet adnak vegetatív életműködéseinknek; ami fentartásunkat szolgálja, ami „alapéletmozgásunkkal egyirányú” arra azt mondjuk: jó és szép. Tudjuk ismét, hogy a művészetek keletkezését a nagyobb valószínűség szerint ott kell keresnünk, ahol az egykor hasznot célzó tevékenységek esztétikaiak lettek, de mindenesetre két helyütt: a művességnél és abban, hogy az energiatöbblet levezetése fizikai megkönnyebbüléssel, gyönyörérzéssel jár, amikor egy tudatállapotunk cselekvésben, mozgásban egészül ki. Mindezek ismerős dolgok és türelmetlenül lapozunk tovább, keressük azokat a fejezeteket, ahol a már említett elégedetlenségből származó kiegészítést véljük megtalálni. A művészet izgatóan érdekes volta ott kezdődik, mikor az életet ábrázolja. Eletet ábrázolni művészet, de a természet dolgain, az ábrázolt tárgyakon a saját életérzéseinket kifejezni: „ez a művészet rejtélyének végszava”. De hogyan jut idáig? Az utánzáson keresztül. Mikor az utánzást túléli, mikor művészetté nemesül a technika. A művészet fejlődésének a technikai fejlődés a feltétele, a technika pedig a valóság utánzásával izmosodott meg. Az utánzás felfedezte az embert és ezzel gazdaggá tette a művészetet. De az utánzás lelki tényében megvan a maga magáért valóság. Ezt nem sugallta az organikus szükség — ebben nincs meg a hasznosság sem — mint a művészetek keletkezésének előbb említett két alkalmában. Az utánzás tehát egy új, egy harmadik alkalma a művészetek keletkezésének és egyben legnagyobb lendítője a művészet haladásának, mert a minden dolgok és az ember utánzásán keresztül, minden technikai tökéletességen keresztül jutunk el oda, hogy a természetet a magunk módja szerint reprodukáljuk, hogy a műalkotásokban magunkat adjuk, életérzéseink kifejezésében a magunk egyéniségét, És ez a meglátás alapozza meg a művészet értékéről megfogalmazott

116 ítéletét is: A művészet értékes és annyiban értékes, amennyiben életérzéseink megújulásának, felfrissülésének, megfinomodásának alkalma, az életérzések fokozódásában intenzívebb élet eszköze. Eszköze az élet megtelítésének, mert mennél intenzívebben élünk, annál nagyobb gyönyörűség élni. Alexander az utánzás tényének bevitelével egészítette ki a már ismert élettani esztétikai tanítást. Egész bizonyos ugyan, hogy az utánzást művesek kezdték meg és pedig vagy úgy, hogy szükségük volt az utánzásra, vagy véletlenül, mikor egy mozgás vagy egy dolog képe váltotta ki azokat az innervációkat, melyek e mozgás, vagy dolog megrajzolásához szükségesek. De feltehető, hogy az utánzás függetlenül is létrejött. Mindenkép el kell ismernünk, hogy az utánzás ténye nagyfontosságú és azzal, hogy Alexander ennek jelentőségét felismeri, a művészetnek a magunkérzésének kifejezéséig való evolúcióját természetessé, mondhatnók érzékelhetővé teszi. Van a legújabb magyar irodalomban még egy ilyen elégedetlenségből származó könyv. (Balázs Béla: Halálesztétika.) Ennek a szerzője már nyíltan kimondja elégedetlenkedése okát: A művészi érzés egész jelentését és melegségét nem lehet élettani törvényekkel megértetni és megéreztetni. Balázs úgy érzi, hogy a mi magunkérzése transzcendens jelentőségű. A művész az egyes jelenségekben is valahogy a Ding an sich életet látja, az életet úgy érzi, mint egy sajátságos eseményt és ez érzését rávetíti a dolgokra, amitől azok mintegy művész-képet kapnak. Sok az igazság ebben a megfigyelésben, de mi mégis azt hisszük, hogy a mi magunkérzése nem minden esetben ilyen, nem mindig transzcendencia érzése kél vele. Jó megfigyelés, de nem lehet általánosítani. De ennek a mi megjegyzésünknek sem tuladonítunk nagy fontosságot. Egész bátran elfogadhatjuk kiegészítéskép Balázs Béla magyarázatát. Bizonyos, hogy bensőbb megértésre jutunk így a művészi szépérzéssel és ezzel nem tagadjuk meg sem Helmholtzot, sem Gustav Theodor Fechnert, bármennyire hiszi is Balázs Béla, hogy neki G. T. Fechner nem kell. Ahogy Alexander a könyvét megírta, száz kérdést érintve a művészi riport közvetlenségével és elevenségével, de a megvilágított problémákról gyorsan lefutó villamfényével, ez felmentene attól, hogy túlmagas igényekkel közeledjünk feléje, de még igy sem bocsátható meg» egynéhány fejezete. Az impresszionista kritika például, megérdemelte volna, hogy Alexander Bernát megokolva csúfolja Urai ömlengéssé való nagyzolásnak. Mi azt hisszük, hogy az impresszionista kritikát egy nagyobb őszinteség és a műalkotásokkal szemben érzett nagyobb tisztelet hozta a világra, melyben több az ízléses kímélet és óvatos fentartás, mint az öreg kritikában, mely csak magával a soha nem látott Művészettel szemben volt gáláns és lelkesedő, de a művészekkel és műalkotásaikkal szemben mindig fontoskodó, szürke igazságokkal vagdosódó és a kegyetlenségig pedáns és egy művészi ideálban vakonbízó volt. A modern művészet érzékiségéről szóló fejezethez is volna szavunk. Való igaz, hogy a legtöbb színházba félve teszi be a lábát komoly ember, a legtöbb kicsatolta magát immár a művészetből. De ha ez az ítéletünk a színházról, ha ezt a külön

117 választást elvégeztük (ha a színháznak csak azért bocsátunk meg, mert egy pár zseni a deszkákra írta irodalmát), akkor mért keverjük ismét össze a színházat az irodalommal és művészettel? Ha komoly irodalmi élvezetet keresünk, többnyire nem megyünk színházba, ezt mi magunkban elvégeztük régen, miért kell akkor megvádolni korunk művészetét érzékiséggel? Vigyük keresztül szigorúan és következetesen ezt a különválasztást, de bevalljuk, hogy ezt nem lehet megcsinálni négy-őt oldalon; Alexander számtalanszor érezte ezt és senki sem vette volna finomkodásnak, ha a színházi művészetről nem beszélt volna úgy, mint amely szívestül odanőtt a lelkűnkhöz. Alexander könyve talán az első igazán komoly könyv, mely a képzőművészeti nevelés szörnyű hiányosságait tárja fel. Mindvégig óvatosan és mindenre ügyelve ír és minduntalan visszatér gimnáziumi oktatásunkhoz ökonomikusan elhelyezett, néha fullánkos megjegyzéseivel. Az ő véleménye a gimnáziumi oktatásról egy atomizált halálos ítélet, mely benne remeg abban az aggódó keresésben és válogatásban, amely szívesen cserélné ki már a régi anyagot. Amit itt elmond Alexander, az voltaképen kompromisszum a legradikálisabb tanítási elvekkel, de mindig becsületes kompromisszum, egy archaizmussal élőhaló ember kiegyezése. Alexander könyvének ez a része több reális és örömest a lelkűnkbe kívánkozó tanítást foglal magában és ezt különösen az egyetemes művészeti nevelésről szóló és azokban a fejezetekben tudtuk méltányolni, ahol az eszmélkedés és gondolkodás finom disztinkcióját és az aktiv szemléletet vezeti be kifejezésformáink közé. Kő Béla. Reformpolitika. (Írta: Porzsolt Kálmán. Politikai és szociális munkaprogramra Budapest, Légrady Testverek. 1909.

Szerző, aki egy fővárosi napilapban Esti levelek címén mindennap, akár szép idő van, akár esik, ítéletet szokott mondani élők és holtak, intéz-

mények és eszmék, bel- és külpolitikai események fölött, úgy látszik attól félt, hogy elmondott szentenciái a feledés homályába fognak veszni, s ezért külön kötetben örökítette meg azokat az utókor részére. Hogy a szerző mily irányban szokta lapja olvasó közönségének gondolkodását irányítani, arra nézve csak egy példát említek. Néhány hónappal ezelőtt öngyilkossá lett egy jobb családból való fiatal leány, akit csábítója cserben hagyott. Szerző ez alkalom kapcsán a következő társadalmi igazságokat állapította meg. „A társadalom bánjon el kíméletlenül a csábítóval akkor, ha ez a nőt saját otthonában csábítja el, de az a nő nem kívánhat kíméletet és elnézést, aki a férfit saját lakásán keresi fel és ott bukik el.” Íme a nemi probléma és a lakásínség kérdésének eddig nem ismert együttes megoldása! Nincs könnyebb, mint egy kötetet írni arról, hogy a társadalmi és állami életben mily reformok szükségesek. Egyszerűen fel kell nyitni valamely közigazgatási jogi tankönyvnek a tartalomjegyzékét, azt elolvasni és kész az egész boszorkányság. A gyülekezési jognál annak törvénybeiktatását kell kívánni, a sajtófejezetnél az előzetes letartóztatás ellen kell tiltakozni, az igazságügyi fejezetnél kell követelni a

118 végrehajtási eljárás és a csődtörvény reformját, országgyűlésnél választói reformot és a főrendiház eltörlését vagy átalakítását, a királyról szóló fejezetnél a vétójog korlátozását, a felségjogok megszorítását, a gazdasági igazgatásnál a kivándorlás korlátozását, önálló vámterületet, a balesetbiztosítás reformját stb. Hogy egy ilyen munka ne legyen egyszerű reformpolitikai kompendium, sőt figyelemre tarthasson számot, ahhoz szükséges, hogy a szerző alaposan ismerje a társadalom tagozatát, az egyes osztályok erőviszonyait, meg tudja különböztetni a jelszavakat a reális érdekek parancsolta követelményektől, ne vezettesse magát félre pártok, osztályok és felekezetek jelszavaitól, ismerje a múlt igazi történetét, hogy a múlt erői közül, melyek hatékonyak még ma is és szállnak szembe a haladás követelményeivel, lásson előbbre az orránál, hogy a fejlődés lehetséges útját elképzelje és főleg legyen érzéke aziránt, hogy valamely munkaprogrammból mi a tényleg megvalósítható, mi a szükséges és mi tartozik az utópiák országába. Hogy eme tulajdonságok közül szerzőben egyik sincs meg, és hogy műve elcsépelt szólamok és vezércikkfrázisok minden kritika és elmééi nélküli összeállítása, dacára annak, hogy művét a többi újságok mint a reformpolitika standard-work-jét üdvözölték, arról meggyőzhetnek a következő idézetek: A reformpolitika munkarendjét úgy képzeli el, hogy először az alkotmányos jogállamot kell megépíteni, arra a nemzeti kulturállamot végül a gazdaságilag erős államot. (4. 1.) Ez az alapgondolat mutatja az egész munka eltévesztett irányát. Széchényi István óta már a verebek is csiripelik, hogy a megfordított sorrend a helyes és a legutolsó évek nemzeti küzdelmei alaposan kigyógyíthattak mindenkit az ellenkező nézetből. A politikai erőviszonyok teljes félreismeréséről tanúskodik, hogy a királyi vétójog megszüntetését vagy korlátozását rövid időn belől megakarja valósítani. (21. 1.) Tiltakozik az ellen, hogy az országgyűlés tagjai a megnyitás alkalmával a királyi palotában tisztelelegjenek, „mert csak a maguknál sokkal alacsonyabb, cselédrangban levő embereknek fogadják úgy az urak a látogatását, hogy nem adják vissza”. (23. 1.) Minthogy nincs elég hivatal Magyarországon, egy külön törvényvizsgáló bizottságot akar létesíteni, melyre a törvények alkotását bízná rá. A múlt alapos ismeretére mutat a következő kijelentése: „A régi honatyákat oly nemes önzetlenség és önfeláldozás jellemezte, aminőre más nemzetek történetében hiába keresünk példát.” (59. 1.) Ajánljuk a szerzőnek figyelmébe Széchényi István és Grünwald Béla műveit, melyekben épen az ellenkező nézet foglaltatik. Kijelenti továbbá, hogy a mágnások iránt nagy tisztelettel viseltetik (76. 1.) és hogy a főrendiháznak minden alispán legyen hivatalból tagja. (81. 1.) Az ész és célnélküli sovinizmus elcsépelt frázisait hangoztatja a szerző, mikor a magyarosítás politikájáról szól. Kijelenti, hogy kulturáltam csak egy nyelvű kultúrával lehetséges (113. 1.) és ezzel természetesen Svájcot és Belgiumot kitörli a kultúrállamok sorából. Rajong a póseni német politika eszközeiért, tiltakozik az ellen, hogy a német nyelvet magyar iskolákban tanítsák (128. 1.) és mint zseniális eszközt ajánlja

119 a kisdedóvók tökéletes megmagyarosítását olyképen, hogy minden nemzetiségi óvónő magyar vidékre kerüljön, viszont a nemzetiségi vidékekre kerülő óvónők ne bírják a nemzetiségi nyelvet. (153. 1.) Hogy ez az óvónő hogyan férkőzhetik azután közel a 3—4 éves gyermek lelkéhez, ha egy szót sem tud vele beszélni, arra csak szerző tudna felvilágosítást adni. A kivándorlás megakadályozása végett nemcsak a parasztoknak, hanem az intelligenciának telepítését is szükségesnek tartja és így a Darányi-féle középosztálymentő javaslat intenciójával egyetért. Nagyon haragszik a szocialista-pártra, mert „minden indok nélkül” rendezi a sztrájkokat és azt mondja, hogy „politikai ügyetlenség a szocialista reformok korszakában sztrájkokkal népszerűtleníteni a szocialista eszméket” (196. 1.), ami arról tanúskodik, mennyire nincs fogalma a szocializmus lényegéről sem. A feminista mozgalmakat csak addig tartja jogosultnak, ameddig a nőiességet nem sérti. (206 1.) Hogy hol van az a határ, nem tudjuk könyvéből kivenni, csak azt látjuk, hogy kézzel-lábbal tiltakozik a gyermekek nemi felvilágosítása ellen (209. 1). Nem elég neki az a pénz, amit a kormány most elkölt a külföldi sajtó szubvencionálására, hanem külön honismertető egyletet akar alapítani, amelynek feladata lenne Magyarországot a külföldön ismertetni. (214.1.) A reformprogramm áradata a székesfővárost sem kíméli meg és a budapesti kávéházak és orfeumok ismét megkapják a magokét. Végül egy igazán eredeti és zseniális eszmével fejezi be a kötetet, mikor ugyanis indítványozza, hogy egy új nemzeti ünnepet kell csinálni, amikor minden ember kötelezi magát, hogy aznap valami jót tesz, valami csekély áldozatot hoz a közjóra, a kultúrára, vagy a jótékonyság oltárára. Nagyon sajnáljuk, hogy mi nem vagyunk elragadtatva ettől az eszmétől és nem várunk tőle oly csodás hatást, mint a szerző. Voltaképen visszaéltünk olvasóink türelmével, mikor e könyvvel ily bőven foglalkoztunk, de a magyar közélet és kultúra visszafejlődésére alig lehet jellemzőbb tényt felhozni, mint azt, hogy Széchényi István, Kossuth Lajos és Eötvös József helyett Porzsolt Kálmán a magyar nemzet egyik irányadó publicisztja. Szende Pál.

A marxizmus tudományos revízióA modern szocializmus. Der jának ez a kiváló munkása ebben moderne Sozializmus in seiner a művében az utópista szocializmus geschichtlichen Entwicklung. Von nagy jelentőségére mutat rá. A szoMichael Tugan-Baranowsky. Dres- cializmusban a legjellemzőbb a jövő den, 1908. O. V. Bohmert. társadalmi rendre vonatkozó terv. Ennek a kialakítása az utópisták szellemi műve, a marxizmus a jövő társadalmára vonatkozó képet készen vette át az utópistáktól. De a kapitalista társadalmi rend kritikájára vonatkozó főbb szempontok is megvannak az ú. n. utópistáknál. A kizsákmányolási elmélet körvonalai megtalálhatók Saint-Simonnál és Pecqueur-nél, a koncentráció elve Fourier-nál Tugen Fourier-t tartja a legkiválóbbnak az utópisták között. Különösen kitűnő szerinte Fouriernak a kapitalista gazdálkodás célszerűtlenségét vitató tana s a civilizációnak fourieri kritikája. A marxista

120 tanok közül Tugan elveti az értékelméletet, bárha a többletmunkát s a dolgozó néposztályok kizsákmányolását elismeri. A válságelméletet sem fogadja el. A termelés koncentrációjára vonatkozó elméletnek híve. A mezőgazdaságban nincs meg az iparéhoz hasonló koncentráció, de a nemzetgazdaság fejlődési irányát korunkban az ipar szabja meg. A fokozódó nyomor hitét Marx saját kora tényeiből merítette. A gazdasági fejlődés megcáfolta ezt a feltevést. Igaz azonban, hogy a kapitalisták jövedelme erősebben nő, mint a munkásoké. A kapitalisták száma nem fogy, hanem növekszik. A középosztályban azonban az önálló kapitalista exisztenciák helyett mindjobban munkaerejükből élő emberek lépnek. Az osztályellentétek ilykép élesednek. Igen figyelemre méltó része a könyvnek a jövő társadalmi rendre vonatkozó rendszerek beható ösmertetése. Tugan négy főirányt különböztet meg: a centralisztikus, a korporatív és a föderalisztikus szocializmust és az anarchizmust. Az utópista s az ú. n. tudományos szocializmus között a „tudományosság” tekintetében csak egy kérdésben van igazi különbség, a taktika kérdésében. Az utópisták taktikája, a békés propaganda tarthatatlannak bizonyult. Az osztályharc taktikáját nem teoretikusok teremtették meg, hanem az élet. Tanai először a chartista mozgalomból leszűrődött tanulságok, melyeket már O'Brien hirdetett. Öntudatos kifejezésre jutott az új taktika a kommunista manifesztumban, melynek lényege még ma sem évült el. (-i.)

Könyvszemle. Landtman, Gunnar: The primary causes of social inequality. Helsingfors, 1909. (159 p.) Mumford, Eben: The origins of leadership. Chicago, The University Press, 1909. (87 p.) Mindkét mű a tekintély és a társadalmi rangok kialakulásával foglalkozik. Mumford kiemeli a tekintély általános elterjedtségét. A prestige eredetét gazdasági tényekben keresi, mely csak később nyilvánul meg politikaiakban. Tanulmánya kizárólag a primitív vadászokra vonatkozik. Landtman témája szélesebb kívül: a társadalmi egyenlőtlenségek eredetét keresi. A személyi tulajdonságok nem viszik e folyamatban a vezérszerepet. A főokot a gazdagságban és az élethivatások kialakulásában keresi. Az életkor nagy szerepet visz. A mágikus-vallási okokat csaknem teljesen mellőzi. Michaud, Régis: La religion de toptimisme aux Etats-Lnis. In Revue du Mois, Mars, 1909. A Mrs Eddy Christian Science-ének ismertetése. Valóságos vallási szekta, melynek szertartásai, templomai vannak. A tan lényege, hogy minden illúzió lévén, jobb ha az embernek jótékony illúziói vannak, mint kártékonyak. A betegségeket puszta rábeszéléssel lehet gyógyítani. W. James látható jóindulattal tanulmányozta ezt a mozgalmat. Ellenben a bíróság többször kénytelen volt közbelépni az orvosi művészet jogosulatlan gyakorlása címén.

121 Smith

Derwent, Charles: Natural monopolies in relation to social democracy. London, 1909. A. C. Fifield. A könyv Mallock ama tétele ellen fordul, hogy a gazdagságot nagy részt nem a munka termeli, hanem a képesség és hogy a képességek monopolistái ugyanazok, mint a tőkék tulajdonosai. Lifschitz F.: Untersuchungen über die Methodologie der Wirtschaftsvissenschaft. Leipzig, 1909. C. L. Hirschfeld. A füzet a történelmi módszert támadja s az ismeretelméleti megalapozás szükségét hangsúlyozza. Herman Ottó: A magyarok ősfoglalkozása. Előtanulmányok. Budapest, 1909. Hornyánszky Viktor. A munka három főrészre oszlik: Magyarország területe az őskorban. — A nomádság elemei. — A magyar állattartás köztörténete. — Ez az utolsó a munka főrésze és évszázadonként összegyűjti az erre vonatkozó feljegyzéseket és okiratokat. Ostwald, Wilhelm: Energetische Grundlagen der Kulturwissenschaft. (Philosophisch-soziologische Bücherei, Bd. 16.) Leipzig, 1909. W.Klinkhardt (184 p.) M. 6. A méltán híres német kémikus és fizikus kísérlete e könyv az energiaelv szélesebbkörű alkalmazására. Minthogy a fiziológia és pszichológia terén sikereket ért el vele, megkísérli még tovább vinni, s igyekszik kimutatni, hogy az energia-elv a szociológiában is segítségünkre lehet. Mint bevezetésében mondja „az energia-elv keretébe a közgazdaság, tudományképződés, jog és államalakulás legmagasabb jelenségei, röviden mindaz, amit kultúra név alatt összefoglalni szoktunk, nemcsak beleszorítható, hanem alkalmazása által sok új és következményeiben gazdag felfogáshoz jutunk, melyek eme jelenségek tudományos megértését nem kis mértékben elősegítik”. Minthogy a szociológiával foglalkozók rendesen, nincsenek egészen tisztában az energia és törvénye fogalmával, előrebocsát, mintegy az ebbe való bevezetésül, két fejezetet. A következők azután mindig szűkebb és magasabb területen tárgyalják a kérdést, amennyiben fokozatosan bemutatják az energiaelv alkalmazhatóságát a föld speciális viszonyai között, majd pedig az élőlények, végre az emberi tevékenység körében. Ezek tárgyalása után pedig bemutatja az elv alkalmazását az egyes művelődés irányzatoknak, mint technika és tudomány, gazdaság és állam, alapvonásaikban való megértésére. A 12 előadás címei: Die Arbeit, Das Güterverhältnis, Die rohen Energien, Die Lebewesen, Der Mensch, Die Beherrschung fremder Energien, Überwindung von Raum und Zeit, Die Vergesellschaftung, Die Sprache, Recht und Strafe, Wert und Tausch, Der Staat und seine Gewalt, Die Wissenschaft. Nikolay, Férd. Ce que les pauvres Densent des Riches. Paris, 1909. Perrin & Co. (306 p.) Fr. 3.50. Hogy a tőke és a munka közötti küzdelemre vonatkozólag praktikus gondolatokhoz jussunk, arra nézve a legjobbnak látszik, mondja a szerző, odamenni magához a néphez, közvetlen érintkezésbe lépni vele s türelemmel, részrehajlás nélkül és jóakarattal meghallgatni panaszait, kritikáját, valamint sérelmeit és szemrehányásait. Ilyen célból tett direkt ankét eredménye volna

122 e könyv, melyet a szerző különböző gyárakban rendszeresen végzett. A dialóg forma is meg van tartva, hogy valószínűbbnek lássék a dolog; az ügyvéd beszélget a munkafelügyelővel, a szocialistával, szindikalistával stb. De igen hamar kitűnik, hogy a szerző igen nagy türelemmel s jóakarattal viseltetik, nem ugyan a munkásosztály, hanem a tőkésosztály iránt, s a részre nem hajlást úgy értelmezi, hogy az csak a munkásosztállyal szemben kötelező. A könyv egyetlen érdeme, hogy igen könnyen kilátszik célzatossága a költött dialógusok alól. Lodge, Henry Cabot: The federalist. A commentary on the constitution of the United-Slates, being a collection of essays written in support of the constitution agreed upon September 17, 1887, by the Federal Convention. Reprint, from the original text of Alex. Hamilton. John Jay und James Madison. Newyork, Putnam, 1908. (XLV, 586. p.) Az északamerikai unió érdekében írt cikkek gyűjteményének újabb kiadása. A kiadó Lodge szerint ez már a 25-ik, de valószínűleg már ennél is több. Összesen 85 cikket tartalmaz, melyek az unió előnyeit fejtegetik különböző szempontokból. A függelék pedig a szövetség cikkelyeit és az EgyesültÁllamok alkotmányának rövid foglalatát adja. Guyau, M.: A vallás szociológiája. Ford. Rudas László, Budapest, 1909. Athenaeum. (Szociológiai könyvtár.) A fordító e címet adta Guyau: L'irreligion de l’avenir című munkájának, mivel szerinte ez jobban kifejezi a mű jellegét és jelentőségét, s hozzátehetjük, magyarosabban is hangzik, ha a szociológia szót már egészen meghonosodottnak tekintjük. Mint általában a Szociológiai Könyvtárban megjelent munkák, ez is némileg rövidítve is van, hogy nagyobb közönségnek tétessék hozzáférhetővé. Finck, Richard: Das Schulze-Delitzsch'sche Genossenschaftswesen und die modernen genossenschaftlichen Entwickelungstendenzen. Jena, 1909. G. Fischer, (VIII 372. p.) A szövetkezeti mozgalom ez ismert harcosának munkásságát és eredményeit vizsgálja e mű. Mit akart Schulze-Delitzsch különféle szövetkezeteivel, mit ért el belőle s mily jelentősége lehet a jövőben, valamint mily viszonyban vannak az ő szövetkezetei a velők ellentétes érdekű egyéb német szövetkezetekkel; e kérdések azok, melyek főképen tárgyát képezik. Ismerteti a Schulze-Delitzsch-féle szövetkezeti gondolat előállását, megszilárdulását, célját; a Vorschussverein-t, mint a szövetkezeti mozgalom tipikus alakját, e szövetkezetek küzdelmeit, sikereiket, az állami segítség befolyását s külön fejezetekben a modern fogyasztási és ipari szövetkezeteket. Chapin, Robert Coit: The standard of living among workingmen's families in New-York city. New-York, 1909. Charities Publ, Comm. (XV 371 p.) Statisztikai felvétel a New-York városában élő munkások életmódjáról. A 7. New-York State Conference of Charities and Correction, 1906-ban bizottságot küldött ki a New-York állam helységeiben élő lakosság normális élet-standardjának és azon összeg megállapítására, melybe annak megszerzése kerül. Robert Colt Chapin volt ennek titkára s az ezen alapon szerzett adatokat dolgozza fel e könyvben. Eleinte csak önkéntes vállalkozók gyűjtötték az adatokat, majd pedig a Russel Sage Foundations ajándéka folytán fizetett

123 alkalmazottakkal folytatták a felvételt, melybe később a munkás-egyleteket is belevonták, összesen 642 kitöltött ívet kaptak, melyet 80 különböző személy gyűjtött. Az ívek igen részletesek s igen alapos felvilágosításokat nyújtanak, ba teljesen ki vannak töltve. Ez a könyv tulajdonképeni anyaga, igen szép és részletes feldolgozásban, bőven ellátva diagramokkal és táblákkal. A feldolgozás nevezetesebb szempontjai: a bevétel forrása, a foglalkozás, lakás, tüzelő és világítás, élelem, ruházat, egészségi viszonyok, bevétel és kiadás viszonya stb. Sidgwick, Henry: Die Methoden der Ethik. Nach der 7. engl. Aufl. übertr. v. Const. Bauer. Bd. 1. Leipzig, W. Klinkhardt, 1909. (XIV+222 p.) (Philosophischsoziologische Bücherei, Bd. 17.) Ε kötet még csak első kötete Sidgwick műve német fordításának. A következő fejezeteket tartalmazza: Einleitung, Ethik und Politik, Sittliche Urteile, Lust und Begehren, Der freie Wille, Ethische Prinzipien u. Methoden, Egoismus und Selbstliebe, Der Intuitionismus, Das Gute. A második könyv az egoisztikus hedonizmust tárgyalja. Fejezetei: Prinzip und Methode des Egoismus, Empirischer Hedonismus, Objektiver Hedonismus und gemeiner Menschverstand, Glück und Pflicht, Deduktiver Hedonismus. Jäger, Georg: Das englische Recht zur Zeit der klassischen Nationalökonomie und seine Umbildung im XIX. ]ahrhundeit. Leipzig, 1909. Duncker & Humblot, (Staats- u. Sozialwiss. Forschungen, H. 137.) (VIII+107 p.). Az értekezés az angol jog fejlődését tárgyalja párhuzamban a közgazdaságtannal. Igyekszik feltüntetni a kettő közötti kölcsönhatást s vázolja az utat, melyen az angol jog kifejlődése haladt. Bernhard, Ernst: Höhere Arbeitsintensität bei kürzerer Arbeitszeit, ihre personalen u. technisch-sachlichen Voraussetzungen. Leipzig, 1909. Duncker & Humblot. (Staats- u. Sozialwiss. Forschungen, H. 138.) (X-j-94 p.). Az értekezés problémája, hogyan lehet rövidebb munkaidő mellett magasabb munkaintenzitást elérni. Keresi ennek feltételeit s úgy találja, hogy annak lehetősége nem annyira egy bizonyos üzem-fajtától, valamely berendezéstől függ, mint inkább a munkásosztály szellemi nívójától és általános gazdaságtechnikai műveltségétől. Az első rész megismertet az erre vonatkozó tényekkel és tapasztalatokkal. A második és harmadik rész a technikai szervezési feltételeket tárgyalja, melyek a munka intenzitását befolyásolják (mint a gépek száma, minősége, kezelési módja stb.) A többi rész pedig a kérdés pszichológiai, személyi feltételeivel foglalkozik. Renard, Georges: Syndicats, trade-unions et corporations. Paris, Doin et Fils. 1909. (Encyclopedic scientifique.) (413 p.). Összefoglaló munka a szervezkedés e legnevezetesebb három formája, ról. Történelmileg tárgyalja a szerző a szervezetek keletkezését és kialakulását s ezért veszi be tárgyalásába a középkori korporációkat is, bár azok, mint ő is kiemeli, lényegesen különböznek a modern szindikátusoktól és tradeunionoktól, minthogy más az érdek, melyet képviselnek s mely létük alapjául szolgál. A könyv első része a középkori korporációk életrajza. Mily szükség adott okot keletkezésükre, hol fejlődtek leginkább, miért hanyatlottak le s tűntek el végkép, ezek a fő kérdések, melyekre feleltet kapunk. A második rész az újabb szervezkedési formákat tárgyalja. Megváltozván a termelési mód és az árúk kicserélésének módja, a termelők és eladók újabb s az előbbiek-

124 től elütő szervezkedési formáira volt szükség. Ez újabb szervezetek a munkások és munkaadók most már ellentétes érdekein alapulván, érdekellentétben vannak egymással. A munkások legnevezetesebb szervezetei a trade-unionok és szindikátusok s ezeknek, valamint a munkaadók szervezeteivel (trust, kartel, sárga szindikátusok) való viszonyuk bemutatása e könyv második részének törekvése. Wicks, Frederick: Britische Verfassung und Verwaltung. Eine Beschreibung des Ganges der englischen Gesetzgebung und Gesetzausübung in Verbindung mit einer Darstellung der Funktionen der obersten Beamten in jedem Staatsdepartment. Nach der 6. engl. Aufl. v. Rudolf P. Binding. Leipzig, 1909. Hirschfeld. (175 p.) M, 4. Az angol alkotmány és kormányzat rövid kézikönyve. Vázlatosan leírja a törvényhozás menetét, szerveit s részvételüket a törvények megalkotásában, jogaikat és korlátaikat. A kormányzat szerveit, a minisztérium működésmódját, felelősségét, igazságügyi és helyi kormányzatot. S megismertet az egyes politikai hivatalok szervezetével és eljárási módjaival. Kautsky, Karl:

Vorläufer des neueren Sozialismus. Stuttgart, 1909. Dietz Nachf. 2. Aufl. Bd 1—2. A könyv tartalmáról legjobb átnézetet nyújt tartalomjegyzékének rövidített közlése. Az első kötet címe: Kommunistische Bewegungen im Mittelalter. Főbb címei: Die Grundlagen des Kommunismus im Mittelalter und im Zeitalter der Reformation. Alatta: Der platonische und der urchristliche Kommunismus és Die Lohnarbeiter im Mittelalter und im Zeitalter der Reformation. Továbbá: Kommunistische Sekten im Mittelalter. Alatta: Der allgemeine Charakter des mittelalterlichen Kommunismus. Der ketzerische Kommunismus in Italien und Süd-Frankreich. Die Begharden. Die Sollharden in England. Die Taboriten. Die böhmischen Brüder. A második kötet címe: Der Kommunismus in der deutschen Reformation. Két főcíme: Die deutsche Reformation und Thomas Münzer. Die Wiedertäufer. Dealey, James Quayle: The development of the State. Its governmental organisation and its activities. Newyork, 1909. Silver, Burdett & Co. (343 p.) Politikai kézikönyv, mely röviden ismerteti az állam keletkezésének, tevékenységének és szerveinek főbb alapelveit. Célja, mint szerzője mondja előszavában, annak bemutatása, hogy az állam határozott törvények és elvek szerint fejlődik, melyeket a gazdasági és szellemi élet körülményei határoznak meg; s hogy tehát ily módon a haladás e föltételek tervszerű módosítása által történik a tudományos tudáson alapuló kormányzó politika által. Szükséges tehát, hogy az állam minden polgára ismerje annyira a politikai szervezet és működés törvényeit és szabályait, hogy világosan megérthesse a politikai intézmények jelentését. Ε célt szolgálja e kézikönyv is. Négy részben tárgyalás alá kerül a társadalmi és politikai fejlődés főbb vonásaiban, az államfenség elve, a kormányzó hatalom s a vele összefüggő kérdések, a törvény és polgárság fogalmainak tartalma és viszonya. Flandin, Étienne: institutions politiques de ΐEurope Contemporaine. Τ. IV. Pay-Bas, Luxembourg, Danemark, Suéde, Norvège. Negyedik kötete a fenti című sorozatos munkának, melynek előbbi három kötete már Anglia és Belgium, Németország, Svájc és Olaszország

125 politikai intézményeit ismertette. Ε kötet kisebb, de épen e szempontból nem kevésbbé érdekes államok alkotmányát tárgyalja. A tárgyalás rendszere, mely mindegyiknél csaknem egészen pontosan meg van tartva, a következő: Mindenekelőtt egy La constitution című fejezetben összefoglalja az illető ország legutolsó századbeli politikai fejlődését és eredményeit általános alkotmányjogi vonatkozásaiban. A többi fejezet, melyeknek állandó címei Le gouvernement, Le parlement, L'administration locale, La justice, szétválasztva tárgyalja ugyanazon politikai egész egyes alkotó részeit, mint a kormány és nagyobb közszolgálatok működését, a parlament szervezetét a választójog és a törvényhozói munka kettős szempontjából, a helyi önkormányzat fejlődését és az igazságszolgáltatás szabályait. Végül minden országra vonatkozólag külön bibliográfiát ad. Oppenheimer, Franz: David Ricardos Grundrententheorie. Darstellung und Kritik. Berlin, 1909. G. Reimer. (V+255. p.) A munka önmagától két részre oszlik. Az első rész előadja Ricardo elméletét, úgy amint azt ő maga érteni akarta, jellemezvén előbb az abban az időben uralkodásra törekvő két tudományos irányzatnak, a polgári és szocialisztikusnak kölcsönös helyzetét s a megoldandó problémának hozzájuk való viszonyát. Minthogy Ricardo földjáradék elméletét úgy követői, mint ellenesei kiforgatták eredeti tisztaságából, nagyrészben Ricardo nehézkes stilusa és némely kifejezése többértelműsége miatt, a szerző nem elégszik meg az elmélet egyszerű odaállításával, hanem vizsgálja az elmélet azon alakjait is, melyet az későbbi íróknál (Rodbertus, Dietzl, Lexis) felvett. Az első rész ezenkívül foglalkozik még Ricardo elsőbbségének kérdésével Anderson, Malthus és West-tel szemben. A második rész adja azután az elmélet kritikáját, még pedig úgy magának a Ricardói állításnak, mint premisszáinak, melyeknek érvényét igen erősen kétségbe vonja. A munkára különben még részletesen visszatérünk. A Torontálvármegyei Magyar Közművelődési Egyesület évkönyve, 1908. Szerk.: Somfai János titkár. Nagybecskerek, 1909. Az egyesület kiadása. (81. p.) Az évkönyv tartalmazza az egyesület 1908. évi jelentését az ez évben végzett munkásságáról és négy értekezést, melyeket szerzőik az egyesület szabad líceumában s társadalomtudományi előadásai során olvastak fel. A jelentés igen szép munkásságról tesz tanúságot. Ez évben létesített az egyesület Nagybecskereken Munkásgimnáziumot, igen érdekes kezdeményezéseket tett a rabok oktatása érdekében, valamint 500 koronás pályázata által egy az analfabéták oktatására szolgáló tankönyv megjelenését segítette elő. Már évek óta fennáll az egyesületnek Szabad Líceuma és olvasóhelyisége és könyvtára, szintén Nagybecskereken. Itt a múlt télen 20 előadást tartottak igen nagy sikerrel. Hasonlókép Szabad Líceumot tartott az egyesület Nagykikindán, 13 előadással. Tartott az egyesület a vidéken magyar nyelvtanfolyamokat, kulturestélyeket, tudományos, irodalmi és művészeti előadásokat. Az egyesület vagyona könyvtárán és berendezésén kívül, 21.568 korona; jövedelme volt ez évben 9287 korona. A jelentés a következő négy értekezést tartalmazza; Jankó Ágoston: A nő a társadalomban, Stern Lázár: Természettudomány és társadalomtudomány, Czirbusz Géza: A sugallat hatásai, Farkas Géza: Nemzeti eszménykép.

126 Aslanian, Dicran: Les principes de revolution sociale. 2etne ed. rev. et augm. Paris 1909. Alcan. (XXIV+ 296. p.) Minden fejlődés-alkalmazkodás mely inkább feltételektől, mint szándékoktól függ: öntudatlan kollektív alkalmazkodás. Vagy másképen, a fejlődés oly átalakulás, mely a haladás objektív rendjének megfelel. Azonban a fejlődés nemcsak átalakulás, hanem egyúttal mozgás is; vagyis végeredményben oly átalakulás, mely megfelel a haladás fogalmának s a bizonyos térbeli rendnek. De a fejlődés nem mechanikus mozgás, minthogy a rend és a haladás, melyet implikál, az embernek a külvilághoz való alkalmazkodásából ered; a rend és haladás a fejlődésben az autonom ember s a szintén autonom tér, melyben amaz él, együttes hatásának eredménye. Az átalakulásokat sem nem egyedül a meg nem determinált mozgások összhatása, sem nem egyedül a raison nélküli erők állandó hatása határozza meg. így történik, hogy a fejlődés épen úgy megfelel a szükségesség elvének, mint a szabadságénak is; a látszólag ellentétes két elv között folytonos a kiegyenlítődés. Ez a szerző általános eredménye a társadalmi fejlődés mikéntjére nézve. Könyve két részre oszlik. Az első a tárgy analitikus tárgyalása, a második a színtetikus része; az elég hosszú bevezetés pedig az alapfogalmakkal foglalkozik. Finot, Jean: A fajok problémája. Ford. Zalai Béla dr. Budapest, 1909. Athenaeum. (Szociológiai könyvtár.) (232. p.) A szociológiai könyvtár ez újabb kötete Finot, Le préjugé des Races című munkájának magyar fordítását adja. A fordítás egyúttal rövidítés is, a mennyiben a szakszerű jegyzetek s egyáltalában a különösebben csak szakembereket érdeklő biológiai, zoológiái és botanikai részek ki vannak hagyva, miáltal a munka a közönség nagyobb körének lett hozzáférhetővé. Roberty, Eugéne de: Sociologie de l'action. La genése sociale de la raison et les origines rationnelies de Γaction. Paris, Alcan, 1908. (XI-j-355. p.) (Bibliothéque de philosophie contemporaine.) Ez a kötet a Morale considérée comme sociologie élémentaire című sorozat záró kötete. Két főrészre oszlik. Az első az értelem társadalmi eredetét vizsgálja s cáfolni igyekszik amaz ellenvetéseket, melyeket újabban elmélete ellen felhoztak. A második rész a cselekvés racionális eredetű tényezői vizsgálatának van szentelve, amit a szerző az emberi viselkedés „étiologiá”-jának nevez. Egymásután előveszi azon tényezőket, melyeket az egyén és csoport tevékenysége rugóinak tekint s megállapítja azoknak a cselekvés létrehozásában való részvételük fokát. A szöveget még 50 oldal jegyzet is kíséri. D'Eichthal, Eugéne: Pages saciales. Paris, 1909. F. Alcan (XVII-j-335 p.) 2 fr. 50. (Bibliotheque de philosophie contemporaine.) A szerző ebben a kötetében több értekezését gyűjtötte össze, amelyek közül néhány már korábban is megjelent. Valamenyi a szocializmust vagy a szociális kédést tárgyalja egy szociális liberalizmus nézőpontjából. Tárgyainak változatosságát a következő szemelvény mutatja, amely az érdekesebb részletek címeit tartalmazza: A szocialista jog alapjai. A társadalmi forradalom első napján. A szocialista állam és a tulajdon. Szocializmus és szindikalizmus. Szolidarizmus, szolidaritás és szociális munka. Elméletek az államról és a demo-

127 kráciáról. A társadalmi tudományok bölcselete és a szociológia. Erkölcs és vallás Franciaországban. Társadalmi esztétika, stb. stb. Letaconnou, J.: Les voies de communication et France an XVIIH siede. In Vierteljahrschrift für Sozial-U.Wirtschaftsgeschichte. VII. Band. Erstes Heft, 1909. Az ancien regime közlekedési ügyének részletes és tanulságos rajza. 1788-ban Franciaországnak 2000 mértföld vízi és 12.000 mértföld szárazföldi útja volt. De ezen úthálózat jó része kétségbeejtő állapotban volt. A szomszédos községek sem tudtak egymással közlekedni, „két község, mely egy mértföld távolságra volt egymástól, a valóságban oly távol volt, mintha 12 vagy 18 mértföld lett volna közöttük”. A folyókon a hajótörések napirenden vannak. Ezen okokból a XVIII. század felvilágosult közvéleménye) különösen a fiziokraták, nagy és részben eredményes propagandát folytatnak az útrendszer reformálása érdekében. Schmoller, Gustav: Historische Betrachtungen über Staatenbildung und Finanzentwicklung. In Jahrbuch für Gesetzgebung, Verwaltung und Volkswirtschaft. Leipzig, 1909. Erstes Heft. Érdekes fejtegetések, melyek az adórendszer fejlődését mutatják párhuzamosan a központosított állami hatalom kialakulásával. Elmondja azokat a részben céltudatos, részben esetleges erőkifejtéseket, melyek a feudális állam bizonytalan naturális szolgáltatásaiból a modern állam óriási, állandó és biztos adórendszeréhez vezettek. Tényleg a nyelv és hadsereg fejlődése mellett alig van oly társadalmi alakulat, mely az állami egység erősödését oly objektíve megmérhetően tünteti fel, mint az adó. Sighele, Scipio: La coppia criminale. 3. kiadás. Turin, Bocca, 1909. A bűnös párt „egy perverz és egy gyönge lány alkotja, akit amaz megront; egy rossz szellem és egy közepes intelligenciájú és gyönge erkölcsi érzékű ember, aki felett az első uralkodik; egy született bűnös és egy alkalmi bűnös, ki amannak eszközül szolgál”. Ezt a beteges szuggesztiót a szerelem által gyakorolja. A két ember közötti viszony lélektani természete nem különbözik a rendes szerelemtől. Csak a viszony céljai anormálisok. Szerző tételét számos bűneset beható analízisével támogatja. Mindenütt feltalálja a szerelmi szuggerálót. Vannak bűnös párok mindenféle bűntett végrehajtására. Olykor a nemi szerelmet a homoszexualitás pótolja. Érdekes fejtegetések az öngyilkosság és az emberölés alapvető különbségére vonatkozólag. Ifj. Berzsenyi Jenő: A protestantizmus haladásának akadályai. Keszthely, 1909. Ára 60 fillér a bonyhádi főgimnázium javára. (23 p.) 1908 folyamán megjelent hírlapcikkek gyűjteménye, melyeket szerző Zsilinszky Mihálynak, „a hazai protestantizmus legnagyobb egyéniségének” ajánlott. Érdekes bírálata a protestantizmus mai állapotának, a szűkös felekezeti szellemnek, a vallási türelmetlenségnek. Bátor kijelentések „egy további reformáció szükségéről.” Szokatlan, új hang a szocializmusról: „Azok a protetánsok, akik a szocializmusban ellenségüket látják, feledik azt, hogy a szocializmus tudományosan van megalapozva s tudományos művelésben részesül napjainkban is. A protestánsoknak azonban az oly szövetséges, mint a szocializmus, nem kell mert azt mondják a protestáns vezérférfiak, hogy a szocializmus ellensége az egyháznak, hogy a szocializmus

128 kebelén belül az atheista eszmék tenyésznek. Erre csak az a megjegyzésem, hogy valamint a forradalom csak oly társadalmak büntetése, melyek fejlődni nem akartak, ép úgy a szocializmus is csak az oly egyházaknak, az oly vallásoknak az ellensége, amelyek a fejlődés elvét tagadják. Csak az oly egyházaknak ellensége, mely a szerves állami és társadalmi fejlődés gátolóiul engedik magukat felhasználtatni. Az atheizmust illetőleg pedig, eltekintve attól, hogy nem minden atheizmus, amit az egyházak ilyenül hajlandók minősíteni, erre nézve tagadom, hogy az a szocializmus alkotó elemét képezné. Hogy pedig ismét klasszikus tanura hivatkozzam, felemlítem azt, hogy épen egy protestáns lelkész adott kifejezést vele való beszélgetésem közben annak a véleményének, hogy ő a protestantizmus fellendülését a szocializmus közreműködésétől várja. Nem rég beszéltem pedig egy kiválóan intelligens lelkészszel, akinek hívei közt számosan vannak a szocialista bányamunkások. Ez a lelkész előttem akként nyilatkozott, hogy neki legbuzgóbb és legőszintébb hívei épen a szocialisták. Nemrég olvastam pedig egy előkelő egyházi férfiúnak azt a nyilatkozatát, hogyha fontos érdekről van szó, még az ellenséggel is lehet szövetkezni. Már most feltéve, de meg nem engedve azt, hogy a szocializmus idegen a protestantizmusnak, nem lelhetne-e benne a protestantizmus a klerikálizmus elleni küzdelmében hathatós segítő társat? Mert sajnos, ma alig küzdenek mások a kíerikálizmus ellen, mint a szocialisták. (21, 23.) Nemcsak az elmélet, de külföldi tapasztalatok is igazolják, hogy szerző nem az utópiák mezején jár. Pareto, Vilfredo: Manuel d'economie politique. Paris, Giard & Brice, 1909. (695 p.) Ára 12.50 fr. (Bibliothéque Internationale d'Économie politique.) Pareto híres tankönyvének első francia fordítása. Szerző tudvalevőleg a matematikai-racionalista iskola híve, mint már a gazdasági tudomány ez a definíciója mutatja: „kutatni fogjuk amaz ismételt nagyszámú, logikus tevékenységeket, melyeket az emberek a célból visznek véghez, hogy szükségleteiket kielégítsék.” Nem kell azonban azt hinni, hogy kizárólag az elméleti dedukciók világában marad. Ellenkezőleg P. elismeri a konkrét jelenségek döntő szerepét s van érzéke a nagy és jellegzetes tények kiválasztásához. Azt is tudja és figyelembe veszi, hogy extra-ekonómikus okok is nagy mértékben befolyásolják a gazdasági életet. Művét a gazdasági egyensúly eszméje dominálja és annak statikai és dinamikai föltételeit keresi. Másik szembetűnő jellemvonása az ízlés (goûts) és akadályainak ellentétéről szóló tan, melyből az érték születik. A gazdasági probléma nála a mechanikai egyensúly problémája lesz s mint ilyen a „tiszta közgazdaságtan” alapja. „A jelenség, melyet a tiszta közgazdaságtan tanulmányoz, néha kevéssé, máskor nagyon különbözik a konkrét jelenségtől; az alkalmazott közgazdaságtan feladata ezen ellentétek tanulmányozása. Nem volna okos dolog azt állítani, hogy a gazdasági jelenségeket pusztán a tiszta közgazdaságtan törvényei alapján lehet szabályozni.” P. maga is egy nagy és érdekes fejezetet szentel a „konkrét gazdasági jelenségnek”. Rendkívül érdekesek a munkásosztály kialakulására és a mai elit lehanyatlására vonatkozó fejtegetései. A középkori és a „munkás feudalizmus” szembeállítása kihívja úgy az érdeklődést, mint a kritikát. Nagyon óhajtandó, hogy e mélyelméjű és eredeti íróval idehaza is mentül többen ismerkedjenek meg.

129

Társadalomtudomanyi Társaság A Társadalomtudományi Társaság f. évi június hó 24-én tartotta meg a tagok élénk érdeklődése mellett évi rendes közgyűlését, melyen Pikler Gyula akadályoztatása folytán Szabó Ervin elnökölt. A közgyűlés mindenekelőtt az évi jelentést vette tudomásul, mely így szól:

Jelentés a Társadalomtudományi Társaságnak 1908/9. évi működéséről. Társaságunk a lefolyt évben főleg a belső, adminisztratív konszolidáció munkáját végezte. Tagjainak rendkívül gyors szaporodása az utolsó években azt eredményezte, hogy régi ügykezelése, melyet kizárólag néhány lelkes tagunk látott el a napi pihenőtől elvont egy-egy szabad órájában, elégtelennek bizonyult az egyre kiterjedtebb feladatokkal szemben. Egy rendes, hivatalos, pontosan és folytonosan működő ügykezelés szervezése volt szükséges, mely helyiségeinket rendben tartsa, a pénzkezelést vezesse, tagjaink teljes és hiteles lajstromát megállapítsa s azt folyton kiegészítse a gyakori változásokkal s gyarapodásokkal, a levelezést és személyes érintkezést ellássa, könyvtárunkat rendben tartsa s fejlessze, hátralékos követeléseink behajtásáról gondoskodjék stb., egyszóval, hogy oly organizációt teremtsen, mely minden zavart, félreértést, késedelmes elintézést a lehetőségig kizár. Különösen pénzügyeink rendezése okozott sok munkát és fáradtságot, hisz minden szélesebb körökre kiterjedő társaság közös tapasztalata, hogy a rendkívül nagy tagszaporulat mellett csak ismételt revízió, kiigazítás, felhívás, törlés és — legrosszabb s legritkább esetben — jogi kényszer után érhető el a tagok amaz állandósága és megbízhatósága, mely kétszeresen fontos oly társaságra, mint aminő a miénk, mely elvileg kizárja minden tőle idegen társadalmi faktor támogatását s egyesegyedül tagjainak hozzájárulására van ráutalva. Ép azért az újonnan szervezett adminisztráció főelve az volt, hogy, mindig méltányolva a tagok pillanatnyi halasztási kérelmeit, törölje a tagok névsorából mindazokat, akik kötelezettségeiknek eleget nem tesznek, annál is inkább, mivel a Társaság ezekért is kénytelen a Huszadik Század küldése fejében járó

130 szerződéses díjakat fizetni. Ezen elv következetes keresztülvitele tagjaink számát csökkentette ugyan, de általa elértük azt, hogy biztosítottuk az adminisztráció pontosságát és pénzügyi helyzetünket szilárd alapokra helyeztük. A lefolyt év eseményei során fájdalmasan kell megemlékeznünk Révai Sámuel választmányi tagunk elhunytáról, aki a Társaság alapításától fogva buzgón és szakértelemmel szolgálta törekvéseinket. Temetésén képviseltettük a Társaságot s nevében koszorút helyeztünk ravatalára. Tudományos működésünk ez évben is felolvasások és viták rendezésében, valamint a Huszadik Század kiadásának támogatásában, nemkülönben a Társaságon kívüli tudományos és népszerűsítő előadások tartásában állott. A társasági előadásokat a Berzeviczy Gergely emlékünnepély nyitotta meg, melyben e nemes és bátor gondolkodó tudományos és politikai érdemeit különböző szempontokból Harkányi Ede, KégI János és Szabó Ervin méltányolták. Ezeken kívül előadásokat tartottak még következő tagtársaink: Engel Zsigmond a gyermekédelem és a szocializmus viszonyáról; Rácz Gyula a magyar osztály képződés gazdasági alapjairól; Szende Pál az ipartörvény tervezetéről; Ágoston Péter a nagyipar és a nagybirtok ellentétes hatásairól a munkabérekre; Pap Dávid a magyar polgárság szerepéről az osztályharcban. Ezen előadók mellett három kiváló külföldi vendégünk is tartott előadást: Leon Furnémont, a belga képviselőház tagja és a nemzetközi szabadgondolkodó egyesület főtitkára a plurális választójog hatásairól Belgiumban; Ludwig Gurlitt, az ismert szociálpedagógiai író az iskoláról s a jelen művészetéről s végül Robert Michels, turini egyetemi tanár a polgári osztályok lélektanáról. Mindezen előadásokat nagy érdeklődő közönség hallgatta végig s többhöz tanulságos vita fűződött. Bár hivatalosan nem tartozik Társaságunk működéséhez, fel kell említenünk azt a számos előadást is, melyeket tagjaink a Társadalomtudományok Szabad Iskolájában tartottak s melyek részletes ismertetése az Iskola jelentésében olvasható. Itt említjük fel azokat az előadásokat is, melyeket tagjaink több fővárosi kör és egyesület meghívására Budapesten tartottak. A társadalomtudományi és szociálpolitikai tanulmányok iránti örvendetes érdeklődés jele ama számos meghívás is, melyekkel a nagyobb vidéki kulturális központok ily tárgyú és

131 irányú előadások rendezését kérték Társaságunktól. Fájdalom, eme megtisztelő felkéréseknek csak részben tudtunk megfelelni. Ugyanis előadóink oly sokoldalú és fárasztó munkával vannak elfoglalva, hogy a terhes és sok időt igénylő vidéki kiszállásokhoz gyakorta hiányzott a szükséges idő és erő. Mégis a következő vidéki előadásokat jegyezhetjük fel: A sztrájk jogosultsága. Ágoston Péter (Győr): (Kolozsvár): A szabadgondolat és az oktatás· (N.-Várad): A marxizmus. Fényes Samu (Lúgos): A monizmus. A modern Magyarország kialaHarkányi Ede (Szeged): kulása. (N.-Várad): A régi Magyarország utolsó napjai. (Lúgos): A feminizmus problémái. A XIX. század magyar társa(Pécs): dalma. Jászi Oszkár (Pécs): Miért kellenek szabad iskolák? (Siklós): Mi a demokrácia? (N.-Becskerek): A nemzeti eszme szociológiája. (Szeged): A szabadoktatás alapelvei. (N.-Kanizsa): A természeti fejlődés irányai. Péterfi Tibor Rónai Zoltán (Lúgos): A nyomor társadalmi szerepe. (Temesvár): A gazdasági fejlődés iránya. (Nyíregyháza): A történelmi materializmus. Szende Pál (N.-Várad): A Bach-korszak. (Debrecen): Társadalmi fejlődés és osztályharc. (Eperjes): Az osztályharc jelentősége a történelemben. Várady Zsigmona (Kolozsvár): Hazafiság, vallás és szabadgondolat. Zigány Zoltán (Győr): Az állami közoktatás. Eszméink terjesztésének ez évben is egyik jelentékeny eszköze a Huszadik Század folyóirat volt, mely megnövekedett terjedelemben szolgálta a tudomány művelésének és népszerűsítésének, valamint a modern szociálpolitikai és társadalmi reformeszmék ügyét. Ε munkásságában nevezetes és emlékezetes helyet foglal el múlt évi decemberi száma, mely 16 ív terjedelemben honi állapotaink s választójogi törvényjavaslat bírálatának volt szentelve s amelynek 55 hírneves külföldi tudós és publicista

132 véleménye az említett törvényjavaslatról nemzetközi jelentőséget adott, annál is inkább, mert a szóban forgó mű francia fordításban is megjelent Giard&Brière párisi cég kiadásában. Szerénytelenség nélkül is elmondhatjuk, hogy ez a munkálat, melyet a külföldi kritika is elismeréssel fogadóit (itt különösen a Zeitschrift für die Gesammte Staatswissenschaft, a Revue Politique et Parlementaire, a Revue du Droit Public, a Grande Revue stb. ismertetéseit legyen szabad kiemelni), nagyban hozzájárult közállapotaink feltárásához. Ez, nagy körvonalaiban, az a munka, melyet Társaságunk a lefolyt évben részint közvetlenül, részint közvetve, tagjai és szemléje útján, végzett. Bár élénken érezzük anyagi eszközeink elégtelenségét, erőink gyöngeségét, melyet ez év súlyos adminisztratív munkája még fokozott, sok társunk egész tevékenységét abszorbeálván: egészben véve mégis a lefolyt év is komoly és termékeny munkát jelent kitűzött céljaink irányában. * * * A közgyűlés szintén egyhangúlag fogadta el a számvizsgálóbizottság jelentését, melyből közöljük a következő adatokat: A Társadalomtudományi Társaság 1908. évi zárszámadásai.

A számadásokat az okmányokkal és könyvekkel találtuk. Dr. Kovács Gyula s. k. számvizsg. biz. tag.

összehasonlítván, helyesnek Dr. Lánczi Jenő s. k. számvizsg. biz. tag.

133

E mérleget a számadási okmányokkal és könyvekkel összehasonlítván helyesnek találtuk. Dr. Kovács Gyula s. k. számvizsg. biz. tag.

Dr. Lánczi Jenő s. k. számvizsg. biz. tag.

A közgyűlés az előterjesztett számadások alapján a számvizsgáló-bizottság javaslatának egyhangú elfogadásával a választmánynak és a pénztárosnak megadta a fölmentést. Zigány Zoltán pénztáros előterjesztésére a közgyűlés a következőképen állapította meg a folyó év költségelőirányzatát.

134 A kitűzött pályakérdésekre csak egyetlen pályamunka érkezett be. Erről a választmány által kiküldött bírálók a következő jelentést terjesztették elé:

Jelentés a Társadalomtudományi Társaság 1908/1909. évi pályázatának eredményéről. Társaságunk ezen évben pályadíjat tűzött ki a következő munkára: Adassék e l ő világos, népszerű és vonzó modorban, legfeljebb 10 ívnyi terjedelemben a modern kapitalizmus kialakulása főleg Marx, Loria és Sombart munkái alapján. A pályázaton csak azok vehetnek részt, akik az 1908-ik évben még valamely főiskola kötelékéhez tartoztak. A 200 korona pályadíj csak abszolút értékű munkának volt kiadható. A pályázatra egy munka érkezett be az előírt határidőben. Címe: A modern kapitalizmus kialakulása. Jeligéje: Es war der grosse soziale Kampf des Jahrhunderts etc. (Max Kretzer: Meister Timpe). A beérkezett mű 105 negyedrét írott oldal. Bevezetésében a gazdasági fejlődés rugóival foglalkozik, majd külön fejezetekben tárgyalja a kézműves gazdasági korszakot, a kézműves kor alapjait, a polgári vagyonok eredetét, a kapitalista szellem térfoglalását, a bérmunkásság genezisét, a korai kapitalizmust s a modern kapitalizmust. A pályamű elsősorban Marx és Sombart nagy munkái alapján tárgyalja a kitűzött kérdést, de ezeken kívül számos más munkát is használ fel. Tájékozottsága a német szakirodalomban dicséretreméltó. Marxnak és különösen Sombartnak nem egy tételét nemcsak pusztán ösmerteti, hanem a pályázat feltételeit meghaladóan az újabb német kutatások adatainak segítségével meg is bírálja. Ellenben a nem német külföldi irodalmat alig használja fel. Így Loria csak egy németül megjelent értekezésével szerepel. A magyar viszonyokkal szerző tüzetesebben nem foglalkozik, mert munkáját Németországban írta s ott magyar könyvekhez nem igen juthatott, mégis itt-ott érdekes megjegyzéseket tesz a hazai kapitalizmus fejlődésére vonatkozólag. A műnek a kapitalizmust megelőző kézműves gazdasági korszakra vonatkozó fejtegetései több helyütt nem egészen szabatosak, hiányossága még, hogy a korai kapitalizmus munkaviszonyait, különösen a gyermekmunka és a női munka nagymértékű kihasználását s az ezek visszahatásakép jelentkező

135 munkásvédelmet nem ösmerteti kielégítően. Azonban a tulajdonképeni kérdés tárgyalása általában s különösen a polgári vagyonok eredetéről s a bérmunkásság geneziséről szóló fejezetek alapos tudásról és örvendetes kritikai érzékről tanúskodnak. Mivel magyar nyelven jórészt még nem ismertetett anyagot dolgoz fel, a tanulmány népszerűsítő irodalmunk határozott nyereségét jelenti. Ha még tekintetbe vesszük, hogy a szerző nemcsak a gazdaságtörténeti irodalomban, hanem a deduktiv közgazdaságtan módszerének alkalmazásában is járatos, munkáját előítélettől mentes tudományos szellem hatja át s eredményeit érthető és vonzó (bár itt-ott magyartalan) nyelven közli, akkor nyugodtan javasolhatjuk a pályadíjnak kiadását és egyszersmind ama kívánságunkat fejezzük ki, hogy a munkát kellő átdolgozás s a hiányok pótlása után a nagyközönség is megösmerhesse. Kelt Budapesten, 1909. év június hó 22-én. Dr. Jászi Oszkár

Dr. Rónai Zoltán

Dr. Szabó Ervin.

A jeligés levél Bergstein Béla joghallgatót nevezte meg a mű szerzőjeként. Az 500 koronás díjra pályamunka nem érkezvén be, a választmány ezt a jutalmat egyhangúlag Dániel Arnoldnak ítélte oda agrár-elméleti munkájáért, melynek már több részlete a Huszadik Század-ban is megjelent. A választmány a következő három új pályadíjat tűzte ki: I. A tőke uzsora természetű gyümölcsöztetésének okai és hatásai Magyarországon, különös tekintettel a termelés hitelszükségleteire. A pályázat fetételei: A pályázatban részt vehet bárki. A pályadíj 500 K, mely csak abszolút értékű munkának adható ki. A munka tulajdonjoga szerzőt illeti, azzal a megszorítással, hogyha a mű egy éven belül nyomtatásban meg nem jelenik, úgy annak tulajdonjoga a Társaságra száll át. A pályamű legkésőbb 1909. április hó 30-án nyújtandó be a Társaság titkárságánál. Csak tisztán, olvashatóan lemásolt, bekötött és nyomtatásra kész pályamunkák vétetnek figyelembe. Minthogy a pályázat titkos, szerző nevét a munkához csatolt lepecsételt jeligés levélben közli. II. Durkheim iskolája eredményeinek kritikai méltatása. III. A demokráciára vonatkozó újabb szociológiai kutatások ismertetése. Föltételek ad. II. és III. Csak azok pályázhatnak, akik az 1909. évben még valamely főiskola kötelékéhez tartoztak.

136 A pályamű egyéb föltételeire nézve az I. pályamű rendelkezései irányadók. A pályadíj 200— 200 korona. Ezután a közgyűlés a választmány kiegészítéséhez fogott. A következő választmányi és felügyelő-bizottsági tagok betöltéséről kellett gondoskodni: A) 1907. évi megbízatásuk lejárt: a) budapestiek: Batthyány Ervin, Bárczy István, Dániel Arnold, Dirner Gusztáv, Dési Géza, Dienes Valéria, Fekete Ignác, Friedrich Vilmos, Hajós Lajos, Hertzka Tivadar, Kemény Dezső, Lukács György vbtt, Madzsar József, Szalay Károly, Székely Imre, Szende Pál, Vargha Ferenc, Vámbéry Ármin; b) vidékiek: Czirbusz Géza, Fraenkl Béla, Jászi Viktor, Kallós Henrik, Kovács Zoltán, Leopold Gusztáv, Mártonfy Marcell, Mihalkovits Tivadar, Várady Zsigmond, Vértes Adolf. 2. Más címeken megszűnt megbízatások: Révai Sámuel meghalt (1907), Kristóffy József kilépett (1908), Szántó Menyhért kilépett (1908), egy hely betöltetlen volt (1907), Balthazar Dezső kilépett (1908). B) Betöltendő számvizsgáló-bizottsági helyek: Bródy Sándor, Kovács Gyula, Lánczi Jenő. A közgyűlés megválasztotta: A) fővárosi választmányi tagokká: a) 1908. éviek helyére Lánczi Jenő (új), Pfeiffer Ignácz (új), b) 1907. éviek helyére Batthány Ervin, Bárczy István, Dániel Arnold, Dirner Gusztáv, Dési Géza, Dienes Valéria, Fekete Ignácz, Friedrich Vilmos, Hajós Lajos, Herzka Tivadar, Kemény Dezső, Lukács György vbtt., Madzsar József, Messinger Simon (új), Szalay Károly, Sékely Imre, Szende Pál, Vargha Ferenc, Vámbéry Ármin, Vámbéry Rusztem (új). B) Vidéki választmányi tagokká: a) az 1908-ban kilépett helyére Braun Róbert (Marosvásárhely); b) az 1907 éviek helyére: Cirbusz Géza (Nagybecskerek), Fraenkl Béla (Lúgos), Jászi Viktor (Debrecen), Kallós Henrik (Győr), Kovács Zoltán (Győr), Leopold Gusztáv (P.-Szentágota), Mártonfy Marcell (Nagyvárad), Miháikovits Tivadar, (Győr), Várady Zsigmond (Nagyvárad), Vértes Adolf (Temesvár); C) Számvizsgáló bizottsági tagokká: Baracs Károly (új), Bródy Sándor, Kovács Gyula. Ezután a közgyűlés az alapszabály néhány adminisztratív jellegű pontját módosította s jóváhagyás végett a m. kir. belügyminiszterhez terjesztette fel. Végül Jászi Oszkár főtitkár tájékoztatta a közgyűlést a Társaság jövő évi munkaprogrammjáról. Önálló előadások mellett a Társaság három előadásciklust és egy ankétet fog rendezni. Az előadásciklusok az eugenetikái kutatások eredményeivel, az uzsoratőke okaival és orvosszereivel és a régibb magyar állambölcselők kritikai ismertetésével fognak foglalkozni. Az ankét keretében a magyar önkormányzat hiányaira nézve fog a Társaság szakértőkhöz kérdéseket intézni.