KOMMENTÁR TARTALOM MŰHELY Mike Károly: Tervezhető-e a piac? A versenyjog kritikája 66 KÖZÖS DOLGAINK

KÖZÖSSÉG

·

HAGYOMÁNY

·

SZABADSÁG

KOMMENTÁR TARTALOM 2011|3 Horkay Hörcher Ferenc: Humántudományok, kortárs művészet és konzervatív kormányzás

A HATALOM ÁRNYAI Bödők Gergely: Vörös és fehér – Terror, retorzió és számonkérés Magyarországon 1919–1921 Turbucz Dávid: Az „országépítő” kormányzó képének megjelenése az 1920-as évek második felében Ötvös István: Kádártól Rajkig – megjegyzések a politikai perek okaihoz Soltész Ilona Rita: A Rajk-per árnyékában: Stolte István MŰHELY Mike Károly: Tervezhető-e a piac? A versenyjog kritikája KÖZÖS DOLGAINK Kerékgyártó T. István: A magyarországi cigányság hiányzó modernizációjáról Pákozdi Imre: Föld alá kényszerítve – Néhány gondolat a Szépművészeti Múzeum bővítésének meghiúsulása kapcsán

3

15 32 45 56

66

74

78

MESSZELÁTÓ Metz Rudolf Tamás: A dél-tiroli autonómia, avagy egy példa a hídépítésre 84 DUNA-TÁJON Zahorán Csaba: Nagy-Románia és regionalizmus – Sextil Pus¸cariu cikksorozata az erdélyi kérdésről 96 Makkai Béla: Horvát „Vihar” után Gotovina tábornok esete történelmi háttérrel 105 VOX POPULI Megadja Gábor: Klerikális helyett vulgáris reakció: a South Park Stumpf András: Mizu? Fluor Tomi Mizu című dala, avagy a primitívség tiszta tükre

110 115

Kommentár • 2011|3 – Tartalom

SZEMLE Papp István: Kossuth és Jászi nyomában? (Péterfi Gábor könyvéről) Horváth Zsolt: „Talán másképp lehetett volna” (Szakolczai György és Szabó Róbert könyvéről)

119 123

Számunk illusztrációit Kinszki Imre (1901–1945) fotóművész munkáiból válogattuk. Köszönjük Buza Péter, Sándor Tibor és Sebestyén László segítségét. A képek forrása: Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár.

Lapunk megjelenését a Biczi és Tuzson Ügyvédi Iroda, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

KOMMENTÁR kéthavonta megjelenő közéleti és kulturális folyóirat Szerkeszti a szerkesztőbizottság: Ablonczy Balázs, Czibere Károly, Hatos Pál, Mike Károly, Ötvös István, L. Simon László Felelős szerkesztő: Ablonczy Bálint Főmunkatárs: Pesti Sándor, Benkő Levente Csongor Olvasószerkesztő: Csillag István Kiadja a Kommentár Alapítvány (1364 Budapest, Pf.: 78.) www.kommentar.info.hu, e-mail: [email protected] Szerkesztőségi titkár: Zsumbera Árpád Egy szám ára: 600 Ft Éves előfizetési díj: 3300 Ft Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Lapterv: Artinpress Tördelés: Syrena Bt. Nyomdai előállítás: Kapitális Nyomda, 4002 Debrecen, Balmazújvárosi út 14. A lap megvásárolható a Lapker Rt. elárusítóhelyein. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága VIII. kerület Budapest, Orczy tér 1. Előfizethető postán, kézbesítőnél, e-mailben: [email protected], faxon: (06-1) 303-3440 ISSN 1787-6974

Kommentár • 2011|3

Horkay Hörcher Ferenc HUMÁNTUDOMÁNYOK, KORTÁRS MŰVÉSZET ÉS KONZERVATÍV KORMÁNYZÁS Az alábbi gondolatmenet alapja a második Orbán-kormány működésével kapcsolatos két fontos és érzékeny vita. Egyrészt a felsőoktatás átalakításával, azon belül is főleg a humántudományos képzéssel kapcsolatos vélelmezett kormányzati fenntartásokra reagál, másrészt a kortárs művészetek ügyében érzékelhető kormányzati tétovázásra válaszol. Azt a tételt kívánja érvelve kifejteni, hogy egy hiteles konzervatív kormányzásnak miért szükséges feltétele általában – és Magyarországon különösen is – mind a humántudományok stratégiai támogatása, mind pedig – a kulturális örökség védelme mellett – a kortárs művészetek bátorítása. Úgy gondolom, hogy a 21. században akkor válhat hitelessé egy konzervatív kormányzat, ha e két, egymással is összefüggő szakpolitikai megfontolást együtt, egyszerre tudja felvállalni. Ha viszont e két területen enged, akár a gazdasági kényszerhelyzetre való hivatkozással is, akkor meggyőződésem szerint ideológiája elgyengül, és a tudástársadalom felé haladó nemzetközi versenyben is hátrányba kerül.

1. A kultúra védelme a konzervatív diskurzusban Mivel meglátásom szerint a felsőoktatás átalakításával kapcsolatos kormányzati tervek egyik fontos következménye lehet a gazdaság szempontjából nem kifizetődőnek bélyegzett humántudományos képzés visszaszorítása, írásom vállaltan elfogult vitairat a humántudományok védelmében. Gondolatmenetem alapja az az elkötelezettség, amely a konzervatív hagyományban érzékelhető a humaniórákkal kapcsolatban. E tétel kifejtését az ellene szóló érvvel kezdem. A konzervatív politikai gondolkodás kiinduló feltételezései közé tartozik az ész mindenhatóságával kapcsolatos erőteljes szkepszis. Szemben a liberális értelmiség ideológiai alátámasztását szolgáló gondolattal – melynek lényege, hogy az egyén saját belátóképessége, racionalitása, kritikai észhasználata révén uralni tudja a politikai helyzetet, és saját elképzeléseinek megfelelően képes átalakítani a valóságot –, a konzervatív politika alapja az instrumentális észhasználattal kapcsolatos fenntartás, és egyáltalán a politikai viszonyok gyökeres átalakítására vonatkozó óvatosság. Ezért, szemben a liberális politika értelmiségközpontúságával, a konzervativizmus – részben az értelmiség politikai szerepvállalásának kudarcaira, többek között a francia forradalmakban tanúsított viselkedésére vagy a 20. századi társutasság különböző formáira alapozva – fenntartásokkal viseltet az „írástudók” politikai részvételével, kibickedésével 3


szemben. Mi több, számos konzervatív számára az értelmiség társadalmi kategóriaként is gyanús, hiszen már nyelvi konstrukciója is baloldali ideologémának mutatja. Konzervatív nézőpontból tehát jól megalapozottnak tűnik az értelmiséggel kapcsolatos óvatosság. A kérdés ezután úgy fogalmazódik meg, hogy ez az értelmiségkritikai álláspont kellően megalapoz-e a konzervatív világképben egyfajta humántudományokkal szembeni szkepszist is. E kérdés felvetése nyilván azzal indokolható, hogy a véleményformáló értelmiség képzésének legfontosabb fóruma a későmodern nyugati világban a humántudományos egyetem – beleértve a bölcsészet- és társadalomtudományi, közgazdasági és jogi képzést is. Vagyis, amennyiben egy politikai ideológia az értelmiség politikai szerepvállalását nem nézi jó szemmel, akkor logikusnak látszik, hogy a képzésükért felelős oktatási formát se támogassa különösebben. Ám a kérdés nem válaszolható meg ilyen könnyen és egyszerűen. A hagyományelvű diskurzusban az egyéni racionalitással ugyanis nem az egyéni irracionalitás áll szemben, hanem a közösség bölcsessége. Ha az egyén könnyen téved el a valóság útvesztőiben az igazság keresése során, a közösségnek nagyobb az esélye a helyes megoldások megtalálására – hiszen a közösség életciklusa hasonlíthatatlanul hosszabb, mint az egyéné. Így a hosszú időn át folytatott próba-szerencse kísérletezés révén felhalmozott tapasztalata nagyobb valószínűséggel vezeti rá a helyes megoldások megtalálására, mint az egyént az individuális észhasználat. Márpedig a közösség bölcsességének megnyilvánulása, tárgyiasult formája nem más, mint a kultúra. Mindaz, amit őseink ránk hagyományoztak, amit történeti emlékezetünk számára megőrzendőnek ítéltek, olyan építménye nyelvnek, törvénynek, személyközi viszonyrendszereknek, amely nemcsak viselkedésünket, de gondolkodásunkat és társas relációinkat is meghatározza. Hogy milyen jelentősége van a kultúrának a konzervatív gondolatrendszerben, arra két példát szeretnék idézni. Az egyik T. S. Eliot esszéje, A kultúra meghatározása.1 A szerző, aki a Harvardon képzett művelt filozófus volt, egyfelől modernista költőként, másfelől pedig tradicionalista konzervatív gondolkodóként vált ismertté – erre az életrajzi kettősségre még visszatérünk. A kultúra meghatározása című munkáján a II. világháború alatt kezdett dolgozni, s annak lezárulta után jelentette meg (Notes Towards the Definition of Culture, 1948). Nyilvánvaló tehát, hogy kultúrafogalmát épp az újbarbárság embertelen megnyilvánulásaival szemben vetette be. Eliot a művészetek és a filozófia mellett a tanulást, sőt az udvariasságot és előzékenységet is e jelenség együttes fontos összetevőjének tartja, s szintenként megkülönbözteti az egyéni, a csoport- vagy osztály, és a társdalom egészének kultúráját. Továbbá szerinte „a kultúra és a vallás két különböző aspektusa ugyanannak a dolognak” (30). Talán legemlékezetesebb megfogalmazásában azt sorolja fel, hogy „mennyi mindent magába ölel a kultúra kifejezés. Tartalmazza egy nép minden jellegzetes tevékenységét és érdeklődését: az epsomi derbit, a Henley-i regattát, Cowes-t, augusztus tizenkettedikét, egy kupadöntőt, kutyafuttató és célbadobó ver1 Dolgozatomban végig Lukácsi Huba fordításában, az alábbi kiadásból idézem: Szent István Társulat, Budapest, 2003; az oldalszámokat a főszövegben hivatkozom.

4

Horkay

Hörcher

Ferenc:

Humántudományok…

senyt, tivolijátékot, a Wensleydale sajtot, az apróra vágott főtt káposztát, az ecetes céklát, 19. századi gótikus templomokat és Elgar muzsikáját.” (32) Eliot jól láthatóan az életvilág egészére kiterjeszti tehát a fogalmat, és a kultúrantropológia megszületésével párhuzamosan bizonyítja: egy közösség életének eseményei szorosan összekapcsolódnak, és csak együtt értelmezendők. Gadamer nevezetes főművében, az Igazság és módszerben2 a humanista vezérfogalmak kapcsán beszél a kultúráról, pontosabban arról a képzéseszményről (Bildung), amely a német szellemtörténetben a kultúra fogalmát meghatározza. Ez a kifejezés ebben a hagyományban a középkori misztikára vezethető vissza, de a barokk egzaltációjában, majd a felvilágosodás korának kultúreszményében is továbbél. Gadamer szerint a „képzés immár a legszorosabban összetartozik a kultúra fogalmával, s elsősorban azt a sajátos módot jelenti, ahogyan az ember a maga természetes adottságait és képességeit kiképzi”. Ez a keresztény humanista elképzelés él tovább Herder megfogalmazásában is, akit Gadamer érezhetően egyetértőleg idéz: e szerint a kultúra nem kevesebbet jelent, mint „képzés révén felemelkedni a humanitásig” (31). Ha Eliot és Gadamer egymástól nem független, ám mégis jól megkülönböztethető saját hagyományát egymás mellé tesszük, kirajzolódik annak a konzervatív kultúreszménynek a körvonala, amely a hagyományelvűség számára olyan kedves. Az angolszász fogalomban számomra a hétköznapi jelenség felmagasztalása látszik fontosnak, Gadamernél pedig a koncepció antropológiai meghatározottsága. Amit még érdemes itt leszögezni – bár történetileg a józan ész brit kultusza és a német idealizmus meglehetősen távol áll egymástól –, hogy fontos kapcsolódási pontok is kimutathatók e két horizont között. Gadamer elemzésében ilyen történeti kapocs lehet a tapintat (Takt) fogalma, amelyet Hermann von Helmholtz munkásságához köt, s amelyről a következőket írja: „Tapintaton egy meghatározott érzékenységet és érzékelési képességet értünk az olyan szituációk és a bennük való viselkedés iránt, amelyekre nézve nem rendelkezünk általános elvekből levezethető tudással.” (35) Ez a jellegzetesen személyközi kapcsolatokban megnyilvánuló kulturáltság tehát épp a felvilágosult racionalizmus önhittségével szemben fogalmazódik meg nála. S több köze van a brit józan észhez, mint az elvont filozófiai doktrínához – amellett, hogy az antik-keresztény morálfilozófiai hagyomány erényfogalmát idézi fel, amely szintén nem szabályokkal határozható meg, sokkal inkább érzékként, készségként. Itt tehát – antik keresztény filozófiai alapokon – összeérni látszik a pragmatikus brit és az emelkedett németes gondolkodás; nem véletlen, hogy Gadamer humanista vezérfogalmai között feltűnik a sensus communis (angolul common sense) és az ízlés is. És az is fontos Gadamer elemzésében, amit a filozófus szintén a tapintat fogalmából vezet le: hogy az a kifinomult érzék, „megtanulhatatlan és utánozhatatlan tapintat”, ami a képzés végső értelme, racionálisan meg nem ragadható, és leginkább a szellemtudományok ítéletalkotására jellemző. A kon2 Hans-Georg GADAMER: Wahrheit und Methode, Tübingen, 1960; magyarul: Igazság és módszer, ford. Bonyhai Gábor, Gondolat, Budapest, 1984 (Fehér M. István által javított, második kiadása: Osiris, Budapest, 2004). Dolgozatomban az 1984. évi kiadást idézem; az oldalszámokat a főszövegben hivatkozom.

5


zervatív kultúrafogalom tehát az ízlésen keresztül továbbra is kapcsolódik a magasművészetekhez, a tapintatképzés révén viszont épp a humántudományok antropológiai jelentőségére hívja fel a figyelmet.

2. Miért fontos a humántudományos képzés egy demokráciában? 3 A konzervatív szemléletmód fontos alapigazsága az, hogy a politika végsősoron mégiscsak a politikai szereplők személyes érdemén áll vagy bukik. Ami persze nem jelenti az intézményes garanciák fontosságának tagadását – azt éppen nem. Hiszen a konzervativizmus már korán, a királyi önkénnyel szemben, az individuális szabadság védelmében fellépve is intézményi garanciákat követelt, s akár Arisztotelészre is támaszkodva vallotta a rule of law eszményét. A konzervativizmus nézőpontjából ugyanis a működő politikai intézmény a közös bölcsesség kifejeződése, hosszantartó történelmi próbatételek gyümölcse, és egyfajta kötelék is a politikai közösség egykori, mai és jövendő nemzedékei között. Másfelől viszont az intézmény soha nem válhat függetlenné a működését meghatározó személyektől. Vagyis: az intézmények helyes működését is csak az azokat megszemélyesítő egyének személyes erénye (vagyis kitűnősége) biztosíthatja. A politikai intézmény ugyanis – legalább Max Weber óta tudjuk – a bürokratikus elhajlások tárgya. Másfelől a konzervativizmus Lord Actonnal vallja, hogy a hatalom (morális értelemben) megront, és az abszolút hatalom abszolút mértékben ront meg. A fentieket figyelembe véve nincs más mód a demokrácia intézményi működése zavartalanságának hosszú távú biztosítására, mint hogy egyrészt politikai aktoraink erényességét is a demokrácia szükséges feltételei közé soroljuk. Vagyis a legjobb törvényeket sem lehet valamifajta purista legalizmus jegyében elégséges minimálfeltételeknek tekinteni. Valami egyébre is szükség van – egy olyan erényes elitre, amely az intézmények célszerű működését biztosítja. De alkotmányos demokráciákban nem csak a politikai elitet kell politikai aktornak tekintenünk. Az ilyen berendezkedésű államban elvileg minden egyes választó tevékeny alakítója a politikának, részt vehet a legfontosabb döntésekben, és végül is minden döntéshelyzetben lévő szereplő legitimációja a választók döntésére vezethető vissza. Ennyiben kulcskérdés demokráciákban az egyes választópolgárok politikai szemlélete. Márpedig a demokrácia szempontjából e tekintetben is csak az egyes egyének erénye lehet a végső instancia. Ha a két fenti szempontot összegezzük, azt mondhatjuk, konzervatív nézőpontból a demokrácia végső garanciája a bölcsességen alapuló intézmények mellett az azokat működtető egyének – a hatalmi elit és a széles választói réteg – politikai erénye. Ez pedig elvezet annak belátásához, hogy e garancia nem máson alapul, mint az adott közösség A kérdést baloldali megközelítésben tárgyalja például Jürgen Habermas, Jacques Derrida vagy Martha C. Nussbaum.

3

6

Horkay

Hörcher

Ferenc:


politikai kultúráján. Hiszen a demokrácia működésével kapcsolatos személyes erények elsajátításának módja nem valamifajta direkt demokrácia-iskola, hanem azok az íratlan szabályok, áthagyományozott viselkedési minták és látensen érvényesülő intellektuális és praktikus szokások, melyek a szereplők döntési mechanizmusát meghatározzák, reflektált és reflektálatlan értékpreferenciáit kialakítják. A konzervativizmus számára az adott politikai közösségen belül érvényesülő politikai kultúra jelentőségét csak növeli, hogy személyfelfogása középpontjában nem a minden kérdésben szabadon, értelmi belátása alapján, a logikus érvelés alapján elfogulatlanul döntő egyén áll. Hanem egy olyan interperszonális összefüggésrendszer, amely az egész közösséget behálózza, és többé vagy kevésbé minden egyén döntését befolyásolni tudja. Ha azután azt keressük, hogyan lehet a demokratikus politikai kultúra védelmét biztosítani, akkor hamar eljutunk a humántudományoknak a demokratikus intézményrendszer fenntartásában betöltött szerepéig. Hiszen a demokratikus politikai kultúra újratermelésének mégiscsak a legbiztosabb indirekt módja az európai kulturális hagyomány életben tartása, a közös örökség tudatosítása a polgárokban, és egy olyan közkultúra működtetése, melyben a kulturális értékek képesek lesznek egy évszázadok során kialakult kánon szerint érvényesülni. Hiszen a kortárs alkotmányos demokrácia ennek az antik-keresztény-felvilágosult humanizmusnak a műve, ennyiben fenntartásának e kultúra fennmaradása is szükségszerű feltétele.

3. A humánképzés és a latinos alapú jogászi műveltség hagyománya Magyarországon Az alkotmányos politikai intézményrendszer és az azt meghatározó politikai (és azon belül a humántudományos) kultúra összefüggésrendszerére Magyarországon két példa kínálkozik. Mind a kettő a latinitáshoz kapcsolódik, pontosabban az annak felelevenítésére épülő humanista örökségen alapul. Az egyik a Magyarországon a modern korban is sokáig meghatározó latin nyelvű iskolai kultúra, a másik pedig az ettől nem független honi latin kultúrájú jogászi-politikai nyelv.4 A magyar iskolai kultúrára meghatározó befolyást gyakorolt a latin nyelvű oktatás. És ez a tény nemcsak a katolikus országrészre igaz, hanem egységes alapja a hazai közép- és felsőfokú oktatásnak is. A magyarországi reformáció ugyanis szintén kiemelkedő jelentőséget tulajdonított a retorikaoktatásnak, s ez a római (irodalmi, történelmi, sőt politikai) minták befolyását erősítette. A Melanchton, Comenius által meghatározott protestáns, illetve a tanítórendek által meghatározott katolikus iskolai hagyomány számára egyaránt a latin nyelv jelentette a tudományosság alapját. Persze a humanista-protestáns-barokk iskolai kultúrát erős kihívás érte a 18–19. században a reáltudományok gyakorlatiasabb szemlélete, kísérleteken alapuló módszer4 A kérdésről írt részletesebb dolgozatom: Law and literature and the Christian-humanist educational ideal in Hungary, megjelenés előtt.

7


tana felől. A kétféle hagyomány megkülönböztetésének céljával alakult ki a középiskolai oktatásban az a kettősség, amely egyik oldalról a humántudományos képzést, másik oldalról a reáltudományok oktatását állította középpontba. A megkülönböztetés hátterében kétféle szemléletmód feltételezett ellentéte áll: erről szól a két kultúra nevezetes vitája, ahogy arra Snow pamfletje utal.5 E szerint az antik képzéseszményre és a humanista antikvitáskultuszra épülő humaniórák és a magát modernnek nevező korszak természettudományai között nehezen áthidalható ellentét feszül. A gondolat legalább a századfordulóig, de talán a 19. századra is visszavezethető. Norbert Elias rekonstrukciója szerint részben a civilizáció kontra kultúra fogalompár áll a megkülönböztetés hátterében, ami a német és az angol-francia fejlődés különbségén alapul. Szerinte „A német »kultúra« fogalma lényegében szellemi, művészeti és vallási tényekre vonatkozik, s használata egyfajta szigorú válaszfalat húz ezek, valamint a politikai, gazdasági és társadalmi tények közé. A francia és angol »civilizáció«-fogalom vonatkozhat teljesítményekre is, de éppennyire az emberek tartására, »behaviourjére«, függetlenül attól, hogy teljesítettek-e valamit, vagy sem.”6 Elias szerint tehát nemzeti szemléletmódok ütköznek össze, s a dolog hátterében a német történelem sajátos, a nyugateurópai hagyományon belüli eltérése áll. Szerinte a dolog legalább Kant 1784-ben megszületett, Az emberiség történetének eszméje világpolgári szemszögből című munkájáig visszavezethető. A königsbergi német filozófus szerint a moralitás a kultúra része, míg „ennek az eszmének a becsülés keresésében és külső tisztességben való használata […] pusztán civilizálódást jelent”.7 Így alakul ki a „csalárd, külsődleges »udvariasság« és az igazi »erény«”8 szembenállásának tipikusan német története, melynek hátterében társadalmi konfliktus, „a túlnyomórészt franciául beszélő, francia mintára »civilizált« udvari nemesség és egy németül beszélő értelmiségi középréteg”9 rivalizálása állt, s Elias szerint a konfliktusnak döntő szerepe lehetett a későbbi világkonfliktus kifejlődésében. A latin-humanista, történeti-retorikai alapokon álló iskolai képzés Magyarországon sem független a nemzeti identitás megfogalmazásától. Ám szemben a németség világhatalmi törekvéseivel – amely nem a goethei globális tágasság jegyében fejlődött (a költőfejedelem munkásságában nemcsak a német gótika fér meg jól az antik római emlékek tiszteletével, hanem a költészet és a természettudományos kísérletezés kultusza is), hanem a faji felsőbbrendűség német eszményében –, a magyar kultúrában a latin nyelvű iskolai hagyomány a legjobb értelemben vett antik római-republikánus éthosz átadásának a közege. S bár ez kétségtelenül a nemzeti függetlenség magasztos eszményét hirdette, benne volt az ősök hagyományainak, a közösség politikai intézményeinek a tisztelete is, és fontos részét képezte a római hősiesség, római jellem fogalmainak élményCharles Percy SNOW: The Two Cultures, Cambridge UP, Cambridge, 1960. Norbert ELIAS: A civilizáció folyamata. Szociogenetikus és pszichogenetikus vizsgálódások, Gondolat, Budapest, 1987, 102. 7 Idézi Elias: Uo., 107. 8 Uo., 109. 9 Uo., 108. 5

6

8

Horkay

Hörcher

Ferenc:


szerű felmutatása. Márpedig ez a hagyomány kétségtelenül döntő szerepet játszott a koramodern republikanizmus térhódításában, annak reneszánsz-itáliai, de későbbi felvilágosodás korabeli angol-amerikai-francia változataiban is.10 Magyarországon pedig a hányatott sorsú nemzet alkotmányos értékeinek megőrzésére tanított. A magyarországi latinitás sajátos komponense a latin nyelvű jogászi-közjogi kultúra, amely – a kedvezőtlen politikai körülmények miatt – viszonylag sokáig fennmaradt, s így meghatározó befolyást gyakorolhatott a modern magyar politikai kultúra alakulására is. A werbőczyánus politikai kultúra humanista-római jogi alapokon állt, és a latin nyelvűséghez az ideális római vegyes alkotmány eszményét társította, melyben a különböző társadalmi csoportok mindegyikének tagjai intézményes garanciákkal és személyes felelősségvállalással vették ki a maguk részét a nemzet sorsának alakításából. Bár a reformkorban a nemzeti nyelvűség követelése és kivívása a függetlenségi célkitűzések részét képezte, a hazai politizálás közjogi-alkotmányos alapjai s az ezekhez társuló személyes erények elvárásai legalábbis az ideálok szintjén meghatározták a magyar politikai kultúrát, egészen a tragikus 20. századi fordulatokig. A magyar közéleti arénában politikai állásponttól függetlenül az államférfiakkal kapcsolatban elfogadott minimális elvárások közt szerepelt a keresztény-humanista ideálok követése, úgy a vármegyei politizálás szintjén, mint országos ügyekben. Mindez akkor is igaz, ha a királyi Magyarország meghatározó eszménye nyilvánvalóan nem republikánus alapú, és ha a közjogias beszédmód mellett létezik egy másik, szintén a római jogra visszavezethető jogi kultúra, a magánjog hagyománya is. Ha ehhez még hozzászámítjuk a kánonjog szintén latin nyelvű hátországát, akkor valóban felbecsülhetjük, milyen jelentőséggel bírt a magyar nyelvű jogászi – és a közjogon keresztül a politikai – gondolkodásban a latin nyelvű hagyomány. Ez a jogászi elem mindig is döntő jelentőséggel bírt a magyar eszmetörténetben, és – a magyar fejlődés kibicsaklásai ellenére is – egyfajta fogalmi és intézményi keretet adva végig meghatározta a honi politikai hagyományokat.

4. Konzervativizmus és kortárs művészet Eddig a következő megállapításokra jutottunk: a kultúra a konzervatív politikai gondolkodásban kulcskategória. Olyan érték, amely biztosítja azt, hogy a politikus ne vesszen el a hatalmi megfontolások útvesztőjében, miközben nem anyagidegen és nem kívülről a mesterségre erőszakolt elvárás. Azt is beláthattuk, hogy a konzervatív felfogás szerint a kultúrának nemcsak egy politikai elitet kell jellemeznie, hanem át kell hatnia a politikai társadalom egészét. Hiszen csak ez lehet a demokratikus intézményrendszer megfelelő (tehát nem korrumpálódó) működtetésének a feltétele. És a harmadik részben arra láttunk két példát, a latin nyelvű iskolai oktatás és a latin nyelvű hazai jogászi kul10 A kérdésről átfogóan lásd J[ohn]. G[reville]. A[gard]. POCOCK: Machiavellian Moment, Princeton UP, 1975 (újabb kiadása: Uo., 2003).

9


túra példáját, hogy miként hatotta át a keresztény-humanista értékrend a hazai közgondolkodást, sőt a közjogi gondolkodást is. A következőkben azonban egy bátrabb tétel kifejtésére kell vállalkoznom. Annak igazolására törekszem, hogy a konzervativizmus nem anakronisztikus nézetek védelme, és hogy összeegyeztethető a legbátrabb kortárs művészeti törekvések támogatásával is. Hogy a hagyományelvűség nem pusztán a régi, megkövesült nézetek és intézmények csökönyös őrzése, azt azért a fentiek alapján már sejteni lehet. Ám én ennél még határozottabban szeretnék fogalmazni, kimondva: a hagyományelvűség nem hátrálás, nem védekezés, nem múltba merengés, és nem avítt nézetek megrögzött ismételgetése. A konzervatív politikai gondolkodás a politikai egyensúly megtartásának művészete, a konzervatív politikai cselekvés mozgatórugója pedig a prudencia vagy fronészisz erénye, vagyis a gyakorlati bölcsesség. Ez az arisztoteliánus-cicerói elv a megfelelő pillanatban (kairosz) meghozott helyes döntés képessége (proairészisz), amely nyilvánvalóan nem érhető el pusztán a múltra irányuló figyelem révén. A konzervativizmus tényleges időszemléletét sokkal pontosabban határozza meg Tiziano nevezetes festménye, A prudencia allegóriája.11 E kép három arcképet épít egybe, feltehetőleg egy ember életútjának három állomását jelképezve, a fiatal-, a középkorú és az öregember látványát egy képen belül jelenítve meg. A részletes elemzéstől eltekintve most csak annyit jegyezzünk meg, hogy az öregember hátranéz, a középkorú a néző szemébe tekint, míg az ifjú előre fordul, a jövőt fürkészve. A kép felirata szerint: „EX PRAETERITO PRAESENS PRVDENTER AGIT NI FUTUR-ACTIONE DETVRPET” (a múltra alapozva a jelen embere gyakorlati bölcsességgel cselekszik, hogy ne veszélyeztesse a jövőt). Ha e kép üzenetét alkalmazzuk a konzervatív politikai ágensre, azt mondhatjuk: a múlt megismerése számára nem végcél, csupán feltétele annak, hogy a pillanatnyi helyzettel szembe tudjon nézni és ezáltal a jövő kockázatait csökkentse. Nem véletlen, hogy a példa igazolására egy műalkotás kínálkozott. Hiszen épp azt lenne fontos belátni, hogy az idő dimenzióival való viszonyában a konzervatív politika mennyire hasonlít a művészetekre. Tiziano arcképhármasa (részben) önarckép. Így áttételesen a festő tevékenységéről mond el valamit. A prudencia vagy fronészisz viszont, vagyis a gyakorlati bölcsesség művészete példaszerűen vonatkozik a politikára (ha nem is 11 A témáról lásd Erwin PANOFSKY [eredetileg Fritz Saxllal közösen]: Ticiano: A Bölcsesség allegóriája. Utóirat = UŐ.: Jelentés a vizuális művészetekben. Tanulmányok, Gondolat, Budapest, 1984, 150–170; HORKAY HÖRCHER Ferenc: Prudencia, kairosz, decorum. A konzervativizmus időszemléletéről = UŐ.: Konzervativizmus, természetjog, rendszerváltás. Politika- és jogfilozófiai tanulmányok, L’Harmattan, Budapest, 2008, 27–54 (eredetileg megjelent az Információs Társadalom 2006/4. számában, elérhető a következő linken: http://epa.oszk.hu/01900/01963/00019/ pdf/infotars_2006_06_04_061-080.pdf).

10

Horkay

Hörcher

Ferenc:


merül ki abban). Ahogy Arisztotelész is Periklészre utal, hiszen „okosnak általában a családfőt és az államférfiút mondjuk”, mert „a maguk és embertársaik javát fel tudták ismerni”.12 De az okosság nem azonos a bölcsességgel, mi több, annak alárendelt („a bölcsesség és az államkormányzás művészete sem lehetnek azonosak”13). A művészet viszont a bölcsesség kategóriájához áll közel – tehát nem fronészisz, hanem szophia kell hozzá. „Bölcsességet – az alkotó művészetek terén – olyan embernek tulajdonítunk, aki az alkotó művészet egyes ágaiban a legnagyobb tökéletességre viszi; például Pheidiaszt bölcs kőfaragómesternek, Polükleitoszt bölcs szobrásznak nevezzük.”14 A bölcsesség és az okosság viszonya határozza meg tehát a művészet és a politika viszonyát: „az emberi munka mindig az okosság és az erény útján megy végbe: az erény helyesen kitűzi a célt, az okosság pedig megadja a célravezető eszközöket”.15 Ám ez az elvont-alárendelt hierarchia a gyakorlatban fordítva is igaz: „az igazi erény nem jöhet lére okosság nélkül”, így a művész sem mondhat le a prudencia erényéről, de az államférfi sem azokról a célokról, amelyeket a bölcsesség és a művészet, bizonyos megszorításokkal a humántudományok jelölnek ki számára. Hiszen a humántudományokat az európai egyetemtörténet nem véletlenül nevezi bölcsészettudományoknak – a legnagyobb hagyományra visszatekintő humántudomány, a filozófia épp a bölcsesség keresésére szegődött. Ha pedig a bölcsesség kereséséről lemond egy társadalom, akkor bizony előbb-utóbb a politikai célját fogja elveszíteni. A célja vesztett politika pedig a konzervativizmus rémálma, egyben a rule of law eszményének ellehetetlenülése – hisz’ célok híján a szabályok is értelmezhetetlenné válnak. Hogy milyen tanulság adódik ebből a filozófiai fejtegetésből? Az, hogy rosszul teszi a politika, s különösképp a konzervatív politika, ha lemond a bölcsesség keresésére szegődött művészetekről. Ilyen szempontból a hivatkozási alapom megint T. S. Eliot (bár lehetne éppen Platón vagy más szempontból Coleridge is), aki konzervatív (és megtért vallásos) korában sem tagadta meg a modernista művészetekhez fűződő kapcsolatát. Ám a konzervativizmus számára nem csak az ideológiailag megbízható művészet érdekes. A kihívó, lázadó gesztust is megbecsüli, hiszen az, ami ma tabudöntésnek számít, esetleg holnapra a kultúra klasszikus értékévé, a hagyomány szerves részévé válhat, és a bölcsesség kézjegyét hordhatja magán.

5. Merre tovább, magyar konzervativizmus? Bár az Orbán-kormány mögött álló Fidesz több ízben hangsúlyozta a maga konzervatív elkötelezettségét, a második Orbán-kabinet első éve kétségtelenül inkább a forradalmi ARISZTOTELÉSZ: Nikomakhoszi etika, 1140b (Szabó Miklós fordítása). Uo., 1141a. 14 Uo. 15 Uo. 12

13

11


hevület jegyében zajlott. Mindezt a világgazdasági válság és az előző kormányok által előállított honi gazdasági és politikai válság bizonyos fokig indokolta, ám a forradalmi retorikával kapcsolatban a konzervativizmusnak alapvető fenntartásai vannak. De a jelen dolgozat nem tekinti tárgyának a konzervativizmus és a forradalom fogalmainak társítását. Ezért most már csak azt a kérdést kell feltennünk, hogy vajon a mai magyar konzervativizmus, jelesül a kormány mögött álló politikai erők együttese hogyan tudja megfogalmazni a maga – közelebbi és középtávú – jövőképét, illetve hogy ebben mennyi és milyen hely jut a művészeteknek és a humántudományoknak. A konzervatívok egy része hajlik a pesszimizmusra, s tragikus hanyatláselméleteket és törés-víziókat fest föl. Ám azok a konzervatívok, akik magukat a gyakorlati bölcsesség híveinek tartják, nyilván nem kívánnak lemondani a jövőről. Épp ellenkezőleg: azzal nagyon is gyakorlatias viszonyt ápolnak. De a kultúra – globális jelenségként is értelmezhető – háttérbe szorulása bizony őket is aggodalommal tölti el. Lehet, hogy egy közvetlen piaci logika szerint válsághelyzetben a kultúrára fordított összegek más költségeknél könnyebben visszafogható luxust jelentenek. Ám a kultúrától megfosztott demokrácia ön- és közveszélyes lehet. E belátás igazolására két példát szeretnék említeni arra, hogyan fogalmazzák meg konzervatív teoretikusok politika és kultúra kívánatos viszonyát az angolszász világban. E két példa természetesen nem kívánja leszűkíteni a magyar konzervatívok politikai lehetőségeit, de talán számukra is érdekes előzményeknek bizonyulhatnak. Az első példám Allan Bloom. A magát Leo Strauss tanítványaként meghatározó, ám egyáltalán nem konzervatívnak tekintő filozófus 1987-ben adta ki The Closing of the American Mind16 címmel kulturális-társadalmi vészjelzését. Elemzésében a korabeli amerikai egyetemek eltömegesedésével együtt járó színvonalzuhanást általánosítja, s teszi éles kritika tárgyává. Szerinte ugyanis az egyetem feladatában – emelkedettebben: hivatásában – való elbizonytalanodás társadalmi válságtünet, és újabb válságok előjele. Bloomot természetesen saját tapasztalatai is befolyásolták. Tizenöt éves korától majd’ egy évtizeden át járt a Chicagói Egyetem kiemelt humanista képzésére, és gondolkodásában sokat átvett tanára, Leo Strauss felfogásából. Így például szorosan kapcsolódik ő is ahhoz a német diskurzushoz, amelynek nemcsak tipikus példája, de veszélyes tünete is Heidegger rektori beszéde.17 Az egyetem hivatása a német diskurzusban már Humboldt óta visszatérő téma, elég, ha csak Dilthey, Jaspers vagy Gadamer vonatkozó írásaira utalok. Másfelől viszont Bloom éles hangú kritikájának fontos kiváltó oka a hatvanas évek diáklázadásai nyomán átalakult amerikai felsőoktatás, mely felhagyott a nemesebb eszmények, például a tudományok áttekintését-keresztmetszetét nyújtó Great Books (Nagy könyvek) program oktatásával. Ez az egyetemi tanulmányi forma, Bloom könyvének egy részlete magyarul Az amerikai szellem bezáródása címmel elérhető a következő linken: www.felvi.hu/pub_bin/dload/FeMu/2008_03/oldal41_54_bloom.pdf. 17 Magyarul lásd Martin Heidegger: Az idő fogalma – A német egyetem önmegnyilatkozása – A rektorátus 1933/34, s. a. r., ford. Fehér M. István, Kossuth, Budapest, 1992, 61–74. 16

12

Horkay

Hörcher

Ferenc:


amely a húszas–harmincas években indult a Columbia és Chicagói Egyetemeken, azzal a céllal született, hogy a korai specializáció korában megtartsa az emberrel kapcsolatos végső kérdéseket általános érvénnyel feszegető szövegek tanulmányozásának lehetőségét. A másik példám Michael Oakeshott, aki fiatal korában, a húszas években tanult Marburgban és Tübingenben is. A kortárs konzervativizmus kiemelkedő alakjának pedagógiai filozófiáját The Voice of Liberal Learning című cikkgyűjteményében tanítványai részben éppen Bloom inspirációjára állították össze.18 Oakeshott, aki Newman konvertita katolikus bíboros tiszteletére címezte egyik írását The Idea of the Universitynek,19 a középkori egyetem hagyományára visszautalva valóban a szabadság megtapasztalásának utolsó nagy pillanataként utal az egyetemi évekre. És amellett érvel, hogy egy ilyen típusú szabadság nélkül az ember nem képes lehetőségei teljességét megtapasztalni. Külön is foglalkozik a politikai neveléssel, hangsúlyozva: nem a politikatudomány újabban divatossá váló diskurzusának elsajátításával lehet felkészülni a politikai életre, hanem olyan tapasztalatok megszerzésével, melyek egyfelől az ember természetére vonatkoznak, másfelől olyan praktikus tudást adnak, amelyek a váratlan helyzetekben való döntés képességét nyújtják. Oakeshott, szemben Arisztotelésszel és egyes német filozófusokkal, ódzkodott attól, hogy a politika számára a humántudományok vagy akár a művészetek és a vallás jelöljék ki a végcélt. Ám úgy vélte, hogy a „politikai viselkedési hagyomány megértése” mégis fontos feladata a politikai képzésnek. Ennek alapja sem a múltba révedés, hanem éppen a jövővel kapcsolatos felkészülés. Ehhez pedig nem a múltra vonatkozó elvont doktrinákat vagy történelmi katalógusokat kell megismerni, hanem „egy konkrét és koherens életmódot”, „a maga összes bonyolultságával együtt”,20 hogy a ténylegesen kibontakozó politikai helyzetek „sugalmazásait” majd képesek legyünk megérteni. Ez az „életmód, életforma” vagy „nyelvjáték”-ként21 értett politikai hagyomány az élő politikai kultúra, melyet a kulturális hagyomány feltárása és továbbörökítése, a művészetek élő kontextusa nélkül senki nem sajátíthat el.

Michael OAKESHOTT: The Voice of Liberal Learning, szerk. Timothy Fuller, Yale UP, New Haven, 1989. Vö. John Henry NEWMAN: The Idea of a University, I., 1852, II., 1858 (legújabb kiadása: General Books, 2010; hálózati verzió: www.newmanreader.org/works/idea). 20 Michael OAKESHOTT: Politikai képzés = UŐ.: Politikai racionalizmus, szerk. Molnár Attila Károly, Új Mandátum, Budapest, 2001, 153–174, 167. 21 E kifejezéseket az oakeshotti „manner of living”, a német filozófiából ismert „Lebenswelt” és a wittgensteini „language-game” megfelelőiként alkalmazom. 18 19

13


Közvilágítás Zugló alvégén (1931)

14

Kommentár • 2011|3 – A hatalom árnyai

Bödők Gergely VÖRÖS ÉS FEHÉR Terror, retorzió és számonkérés Magyarországon 1919–1921* Közhelyszámba megy az a kijelentés, hogy az 1918 és 1920 közötti időszak a magyar történelem fordulatokban egyik leggazdagabb időszaka. Az ekkor lezajlott radikális vált(oz)ások olyan irányba sodorták a 20. századi magyar történelem menetét, amit a múlt század elején kétségkívül csak nagyon kevesen tudtak volna elképzelni. A kétpólusú Monarchia és vele együtt a történelmi Magyarország a világháborús vereséget követően összeomlott, 1920-ban, a trianoni békeszerződésben pedig a Magyar Királyság elveszítette területeinek 67, és lakosságának 57 százalékát (Horvátországot nem számolva). A nagy horderejű változások mellett a kortársak számára új jelenség volt az a leszámolási hullám is, amely az időnként polgárháborús viszonyok közepette megnyilvánult. A vörösterror és a fehérterror máig súlyos és feldolgozatlan tehertétele a köztudatnak.1 A világháborús vereség és a trianoni békediktátum közötti néhány hónap alatt három rendszerváltás is lezajlott Magyarországon. Az első az 1918 őszén kirobbant őszirózsás forradalom nyomán létrejött polgári demokratikus köztársaság (nevében népköztársaság), a második az 1919. március 21-én megalakult Magyarországi Tanácsköztársaság, a harmadik pedig az ezt felváltó ellenforradalmi berendezkedés volt. Ezek a rendszerváltások „tagadták” az általuk felváltott „világot”: a népköztársaság a korábbi liberális-konzervatív parlamentáris rendszert, a tanácsköztársaság a polgári demokratikus kísérletet, az új ellenforradalmi rendszer pedig mind a demokrata kísérletet, mind pedig a kommün orosz bolsevik gyakorlatát. Mindhárom politikai fordulat magában hordott egyfajta számonkérést, ezek jellege, intenzitása és célja ugyanakkor radikálisan eltért. Az őszi*

A Kodolányi János Főiskolán, 2010. november 12-én rendezett, Fiatal történészek és társadalomtudósok konferenciája című tanácskozáson elhangzott előadás szerkesztett változata. A szöveg várhatóan egy tanulmánykötetben is megjelenik, a Modern Minerva Alapítvány és a Heraldika Kiadó gondozásában. 1 Az elmúlt években volt az 1918–20 közötti események kilencvenéves évfordulója. A teljesség igénye nélkül szűkebb témánkat tekintve is születtek különféle összegzések és megemlékezések. A fehérterror két leginkább ismert áldozatának (a Népszava két munkatársának), Somogyi Béla és Bacsó Béla halálának az emlékére konferenciát szenteltek a Politikatörténeti Intézetben (http://gondolkodjunkegyutt.hu/ spip.php?article733). Ugyanitt zajlott le egy másik konferencia is az 1919–1920 közötti időszak vitás kérdéseiről (www.polhist.hu/index.php?option=com_jevents&task=icalrepeat.detail&evid=55&Itemid= 4&year=2010&month=06&day=02&uid=7cf4521eb03ba8652cab254904cc846f). Az előadások egy része utóbb tanulmányokban is megjelent a Múltunk 2010/3. számában. Romsics Ignác nagyon jól összefoglalta a XX. Század Intézet és a Habsburg Történeti Intézet közös, 2009. június 15-én rendezett, Átvágva – Rendszerváltoztatások és számonkérések címet viselő konferenciáján az időszak politikai fordulatait, ezek tartalmát és a számonkérések különböző szintjeit (www.xxszazadintezet.hu/bemutatkozo/bemutatkozo/a_konferencian_ elhangzott.html). A tanácsköztársaságról tanulmánykötet is megjelent: 1919. A Magyarországi Tanácsköztársaság és az európai forradalmak, szerk. Krausz Tamás – Vértes Judit, L’Harmattan – ELTE BTK Kelet-Európa Története Tanszék, Budapest, 2010.

15


rózsás forradalom alatt és ennek nyomán került sor – főleg vidéken – különféle népítéletekre és inzultusokra. Ezeket többnyire a frontokról hazatérő – fegyvereiket megtartó – katonaság vagy a nélkülözésbe és bizonytalanságba belefáradt vidéki lakosság kezdeményezte. Kárvallottjai pedig többnyire a helyi jegyzők, terménybiztosok, szatócsbolt-tulajdonosok és esetlegesen a kúria vagy a kastély épp ott(hon) tartózkodó lakói voltak. A fővároshoz kötődik ugyanakkor a forradalom legismertebb áldozata, Tisza István, akit – a háborús szenvedésekért és nélkülözésekért okolva – budapesti, Hermina úti villájában ért utol fegyveres katonák bosszúja. A gyilkosságot végrehajtó katonák kiléte és indítékai mindmáig vita tárgyát képezik, nem sikerült bizonyítani a miniszterelnök Károlyi Mihály, illetve a Nemzeti Tanács érintettségét.2 Összességében a megtorlások sporadikusak voltak, szervezett jellegük és bosszúálló céljuk nem volt.

A vörösterror Az 1919. március 21-én kikiáltott (az orosz szovjetrepublik kifejezésből magyarosított) Magyarországi Tanácsköztársaság orosz bolsevik típusú berendezkedést, államvezetést és hatalomtechnikai gyakorlatot valósított meg Magyarországon. Létrejötte a legradikálisabb politikai fordulat volt az újkori magyar történelemben, és a polgári demokrata kísérlettel szemben nélkülözte mind a vidék, mind pedig a főváros támogatását.3 Az új ideológiára épülő hatalom az állami berendezkedés, a társadalmi és a gazdasági lét, valamint a kultúra területén egyaránt radikális változásokat indított el. A kormányt a Garbai Sándor vezette Forradalmi Kormányzótanács váltotta fel, az új miniszterek pedig magukat népbiztosoknak nevezték. Az irányítás kezdettől fogva az egykori kolozsvári újságíró és pénztári tisztviselő, Kun Béla kezében volt, aki a kommün bukásáig mint a külügyekért felelős népbiztos tevékenykedett. A szociáldemokrata és a kommunista párt Magyarországi Szocialista Párt néven egyesült, s a hatalom megszerzését követően közvetlenül is kinyilvánította programját. Eszerint az új rendszerben a „törvényhozói, végrehajtói és bíráskodó hatalmat a munkás-, paraszt- és katonatanácsok diktatúrája gyakorolja”. A régi típusú büntetőbíróságokat megszüntették, helyettük pedig a többnyire laikusokból álló és politikai alapon ítélkező forradalmi törvényszékek végezték a munkát.4 A kezdettől fogva proletárdiktatúráról értekező Forradalmi Kormányzótanács egyúttal kíméletlen harcot hirdetett a szembeszegülőkkel, kijelentve, hogy „halállal sújt le az ellenforradalom banditáira csakúgy, mint a fosztogatás brigantijaira”.5 Vö. SCHÖNWALD Pál: A Károlyi-per, Kossuth, Budapest, 1985. Lásd ROMSICS Ignác: Magyarország története a XX. században, Osiris, Budapest, 20013, 124. 4 Erről némileg elfogultan, de részletesen ír Dr. SARLÓS Béla: A Tanácsköztársaság forradalmi törvényszékei, Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1961. 5 A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai, VI/A, szerk. Gábor Sándorné – Hajdu Tibor – Szabó Gizella, Kossuth, Budapest, 1959, 3–4. 2

3

16

Bödők

Gergely:

Vörös

és

fehér

A minden tekintetben új, kommunista rendszer – céljai biztosítására és a létrehozott intézmények megtartására – március 26-án felállította új karhatalmi szervét, a csendőrséget és a rendőrséget felváltó Vörös Őrséget.6 A szervezetet közvetlenül a Landler Jenő vezette Belügyi Népbiztosság alá rendelték, tagjai pedig igény szerint áthelyezhetők voltak a Vörös Hadseregbe. Ez a – a Magyar Tudományos Akadémia épületében székelő – fegyveres szervezet többnyire frontot megjárt, a Monarchiában szocializálódott tisztekből, csendőrökből és rendőrökből állt, így a kommün iránti lojalitásuk és megbízhatóságuk erősen kétséges volt. Ezért a fegyveres szervezetek sora még ugyanebben a hónapban újabb alakulattal bővült: a különféle – meglehetősen heterogén összetételű – terrorcsapatokéval. A szocializálási, majd hadügyi népbiztos, Böhm Vilmos visszaemlékezése szerint még a kormányzótanács tagjait is meglepte a „kormánytól nem engedélyezett, sem a hadsereghez, sem a vörösőrséghez nem tartozó szabadcsapatok” feltűnése Budapesten. A kisebb erőddé változtatott Batthyány-palota kapuja fölött egy tábla adta hírül „a forradalmi kormányzótanács terrorcsapatának” a létrejöttét.7 Az, hogy ki adott utasítást az efféle csoportok létrehozására, nem derült ki. A legközelebbi kormányzótanácsi ülésen az „ötletgazda” szerepét senki nem vállalta – bár a kommunista hátterű belügyi népbiztoshelyettes, Vágó Béla elismerte, hogy „akart egy csapatot szervezni”. Valószínűsíthető, hogy mivel Kun Bélának vezető pozíciója és központi befolyása volt, az ő hozzájárulása nélkül egy ilyen szervezet nem jöhetett volna létre. A felállított terrorcsapatok közül leghírhedtebbé a Cserny József, Szamuely Tibor és Korvin Ottó vezette csoportok váltak.8 Az általuk végrehajtott gyilkosságokat és retorziókat szokták vörösterrorként emlegetni.9 Ezek a terrorkü6 A Vörös Őrséget Jancsik Ferenc (1882–1944) vezette. Eredeti foglalkozása vasesztergályos volt. A világháborúban orosz hadifogságba esett, majd tagja lett az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt magyar csoportjának. A tanácsköztársaság bukása után elítélték, de a későbbi fogolycsere keretein belül a Szovjetunióba távozhatott. 7 BÖHM Vilmos: Két forradalom tüzében, Népszava, Budapest, 19462, 292–293. 8 Cserny József (1892–1919) eredetileg cipészsegéd volt, a világháborúban pedig már a haditengerészetnél szolgált, majd 5 évnyi katonáskodás után Szovjet-Oroszországba szökött. Egy agitátorképző iskola elvégzése után hazatért és a Kommunisták Magyarországi Pártjának (KMP) fegyveres őrségéhez szegődött. A proletárdiktatúra alatt az általa vezetett csoport kitűnt különös kegyetlenkedéseivel és gyakori gyilkosságaival. A kommün bukása után elfogták és 1919 decemberében kivégezték. Róla bővebben BÖHM: I. m., 292–296; http://hu.wikipedia.org/wiki/Cserny_J%C3%B3zsef. – Szamuely Tibor (1890–1919) eredetileg újságíróként tevékenykedett, majd a fronton fogságba került és Szibériában volt hadifogoly. Itt ismerkedett meg Kun Bélával, hazatérte után pedig a KMP KB és a Vörös Újság szerkesztőbizottságának tagja lett. A tanácsköztársaság alatt hadügyi népbiztoshelyettesként és közoktatásügyi népbiztosként dolgozott. Terrorkülönítménye, a „Lenin-fiúk” a diktatúra legrettegettebb alakulatának számított. A kommün bukása után menekülni kényszerült, és az osztrák határ közelében öngyilkosságot követett el (tartja magát egy olyan nézet is, hogy a magyar csendőrség lelőtte). Roppant elfogult bemutatása SIMOR András: Így élt Szamuely Tibor, Móra, Budapest, 1978. – Korvin Ottó (1894–1919) banktisztviselőként dolgozott, a Galilei-kör tagja és különböző háborúellenes illegális csoportok szervezője volt. A KMP egyik alapítója és a Központi Bizottság tagja. A tanácsköztársaság alatt a Belügyi Népbiztosság Politikai Nyomozó Osztályának volt a vezetője. A kommün bukása után elfogták és nyolc társával együtt kivégezték. Elfogult, politikailag motivált bemutatása SIMOR András: Így élt Korvin Ottó, Móra, Budapest, 1977. 9 Ez a tanácsköztársaságnak az orosz-szovjet orientációja miatt a szimbolikájában preferált vörösnek a használatából eredt. A „vörös” egészében véve magát a szocialista munkásmozgalmat és forradalmiságot jelképezte.

17


lönítmények külsőségeikben is eltértek a többi csoporttól: jellegzetes bőrkabátjuk, bőrnadrágjuk, tányérsapkájuk és katonai felszereléseik (például kézigránátok, gyalogsági ágyúk, aknavetők) könnyen megkülönböztethetővé tették őket más szerveződésektől. Érdekes kérdés és további kutatásra váró feladat, hogy kimutatható-e a létrejött fegyveres csoportok tagjai és vezetői között valamiféle közös vonás. Annyi nagy valószínűséggel kijelenthető, hogy döntő többségük a 19. század nyolcvanas–kilencvenes éveiben született, jelentős részük pedig a századfordulón erőre kapó szakszervezeti mozgalomban és más munkásmozgalmi tevékenységben is aktív szerepet vállalt. Sokuk őszintén hitt a magántulajdont meghaladó, a termelőeszközök köztulajdonba vételét és az egyre szélesebb választójogot hirdető vízió világjobbító eredményeiben. Nagy részük megtalálható valamelyik üldözött illegális munkásmozgalomban, illetve Galilei-körös vagy egyéb antimilitarista mozgalomban is. Legnagyobb közösségi élményük azonban az I. világháború és az azt követő szovjet hadifogság volt. A világháborús célokból hamar kiábrándultak, az elhúzódó nehézségekért és szenvedésekért sokuk a hazai viszonyokat kárhoztatta, és radikális változásokat sürgetett. A fogságba esést számos esetben egyéni túlélési stratégiáik is motiválták. A közel kétmilliónyi oroszországi hadifogolyból számottevő – mintegy 300 ezernyi – tekinthető magyarnak.10 A körükben tevékenykedő szovjet agitátorok rendkívüli mértékben hatottak, sokuk lelkesedni kezdett a forradalomért. Hamarosan a Vörös Hadseregben – arányát tekintve – a magyar kontingens lett a legnagyobb. Az éhség és a biztonság iránti vágy is sokakat késztetett a belépésre.11 A közös tapasztalatok és élmények mellett a fegyveres terrorfiúkhoz nyilvánvalóan sokan csatlakoztak puszta kalandvágyból is. Számosan pedig a megbomlott állami rendben rendszerint megjelenő garázda, szélhámos, felelőtlen, szadista és egyéb agresszív csoportokból verbuválódtak. Ideológiai elköteleződésükre kétségkívül hatott az anarchizmus, anarchoszindikalizmus és a kommunizmus; ez azonban mégsem vált egy többékevésbé koherens világképpé. Tagjaikat ezenkívül a pártfegyelem hiánya is jellemezte, ezért a terrorfiúk (különösen a Cserny-csoport) „a kommunista ideológiát többékevésbé elismerő, öntörvényű forradalmárok” csapatainak tekinthetők.12 A főhadiszállásul a Batthyány-palotát kijelölő csoport létszáma rövid idő alatt mintegy kétszáz főre duzzadt. Szamuely, Cserny, Korvin és mások szerepe a „burzsoázia” elleni harc mellett az volt, hogy helytálljanak az országszerte szárba szökő ellenforradalmi megmozdulásokkal szemben, és biztosítsák – ha nem is a hátország lojalitását, de legalább – a lakosság passzív magatartását. Szamuely egy – a Vörös Újságban megjelent – februári cikkében a forradalmi terror célját a megelőző csapások végrehajtásában jelölte meg. Felhívása szerint „mindenütt szaladgálnak, ágálnak az ellenforradalmárok, üssétek le őket! Üssétek agyon ott, ahol találjátok őket! Ha csak egy órára is sikerül felül10 HAJDU Tibor: Katonák, hivatásos tisztek szerepe a magyar és az orosz forradalmakban (1917–1921), Történelmi Szemle 2009/4., 532. 11 Lásd Uo., 533. 12 KONOK Péter: Az erőszak kérdései 1919–1920-ban. Vörösterror – fehérterror, Múltunk 2010/3., 76–77.

18

Bödők

Gergely:

Vörös

és

fehér

kerekedni az ellenforradalomnak, nem lesz kíméletes egyetlen proletárral sem. Mielőtt vérébe fojtanák a forradalmat, fojtsátok őket a vérükbe!”13 A számtalan terrorcsapat közül a Cserny-féle csoport volt az egyik, amelyik meglehetősen rugalmasan értelmezte „feladatát”: önkényes kivégzések tucatjai, megtorlások és fosztogatások szegélyezték útjukat. Az időnként önfejű és makacs Cserny által vezette alakulat „akciói” nem váltottak ki osztatlan lelkesedést a kormányzótanács köreiben sem, hamarosan Kun Béla és Vágó Béla is a feloszlatásukat szorgalmazta. A csoport tagjai – ahogy Böhm Vilmos hadügyi népbiztos megvonta mérlegét – „lábbal tiporták a tanácsköztársaság törvényeit és rendelkezéseit. Egyetlen jogalapjuk volt: állig föl voltak fegyverkezve.” Ennek eredményeképpen pedig tevékenységük tulajdonképpen „kohója volt az ellenforradalmi elégedetlenségnek; ha öntudatlanul is: szövetségesei voltak az ellenforradalmároknak”.14 A szabadon garázdálkodó csoportokkal szemben Böhm mint a hadsereg új főparancsnoka (Korvin Ottóval és Jancsik Ferenccel egyetértésben) már április 30-án elrendelte, hogy a Vörös Hadsereg vagy a Vörös Őrség hivatalos állományába nem tartozó valamennyi „politikai terrorcsapat vagy más elnevezés alatt működő külön csapat haladéktalanul föloszlatandó és az ott lévő katonák a vörös hadsereg kötelékébe besorozandók”. A parancsnak ellenszegülőkre „rögtönítélő törvényszék” elé állítás várt.15 Az ily módon feloszlatott Cserny-csoport május 19-én, Gödöllőn leadta fegyvereit, számos tagját pedig a frontra vezényelték.16 De Cserny nem szűnt meg hatalmi tényező lenni, hanem hamarosan új csapatot kapott, amellyel a Politikai Nyomozó Osztály kötelékeibe tartozott. Ez a mintegy negyvenfős második Cserny-csoport a korábbi tevékenységét „űzte”, nyomozó minőségében újra a hátországban folytatta önkényeskedéseit, számos esetben a Szamuely Tibor vezette „Lenin-fiúkkal” közösen végrehajtva akcióit.17 A földosztás elmaradását, az erőszakos rekvirálásokat és a kényszersorozásokat megelégelő lakosság számos helyen ellenforradalmi megmozdulásokat szervezett a tanácsköztársasággal szemben. Június 18-án vidéken (elsősorban a Duna–Tisza közében),18 június 24-én pedig a fővárosban is felkelések robbantak ki. A Forradalmi Kormányzótanács ezeken a megmozdulásokon csak nagy nehézségek árán tudott úrrá lenni, az ellenszegülők leverésében a Cserny és a Szamuely vezette csoportok is aktívan részt vettek. Ez a szerepvállalás újabb legitimációt biztosított a terrorcsapatoknak, bizonyítva működésük létjogoVörös Újság 1919. február 11. BÖHM: I. m., 293. 15 Uo., 294. 16 A csoport fegyveres erejét jól tükrözi a lefegyverzésükkor leadott fegyvereik és lőszereik mennyisége, amelyek négy vagont is megtöltöttek. A csoporttól többek között 6 aknavetőt, 7 gépfegyvert, 130 láda kézigránátot, 807 láda aknavető- és ágyúlőszert, illetve 8 személyautót és 6 teherautót is elkoboztak. 17 A „Lenin-fiúk” elnevezés a két világháború között a karhatalom általános megnevezésévé vált, de eredetileg csak a Szamuely vezette csoport tagjaira vonatkozott. Az elnevezés Szamuelynek egy májusi – Leninnél történt – látogatásából eredt, aki jelvényeket küldve fejezte ki elismerését a hazai karhatalmi csoportok tevékenységét illetően. Lásd KONOK: I. m., 78. 18 A Duna–Tisza közi ellenforradalmi megmozdulásokról lásd ROMSICS Ignác: A Duna–Tisza köze hatalmi-politikai viszonyai 1918–19-ben, Akadémiai, Budapest, 1982, 122–164. 13

14

19


sultságát. Az újra megerősödő Cserny magának vindikálva a győzelmet, a terror további fokozására és a leszámolások folytatására kért felhatalmazást Kun Bélához és a hadsereg főparancsnoksághoz írott levelében. Álláspontja szerint: „Veszélyben a proletárdiktatúra! Budapesten dühöng az ellenforradalom, s hogy nem diadalmaskodott, az kizáróan az én embereim érdeme […] Ezen utolsó három nap megmutatta, hogy véres kézzel kell átgázolni és vérbe kell fojtani minden ellenforradalmat […] Lenni vagy nem lenni, ez most a kérdés! Ne tétovázzunk, fogják keményen kezükbe a gyeplőt.”19 A rövid ideig hezitáló kormányzótanács végül – a csoport túlságos megerősödésétől tartó szociáldemokratáknak engedve – az osztag lefegyverzését határozta el. A fegyvereket elvették, a tagokat pedig Cserny-zászlóalj néven a frontra küldték. A rövid frontszolgálat után, július közepén azonban a különítmény már újra Budapesten volt. Hazahozatalát maga Kun Béla kezdeményezte, aki az egységet a hátország fokozottabb biztosítására és az engedékenyebb jobboldali szociáldemokrata politikusokkal szembeni erőfelmutatásra akarta használni. Cserny embereinek segítségével sikerült megakadályozni egy Kun Bélával szembeni puccsot is, igazi bevetésre azonban már nem maradt idő. A „Lenin-fiúk” akciói döntő többségükben célzottak voltak. A forgatókönyv többnyire a következő volt: ahol a tanácsköztársaságot és a proletárdiktatúrát veszély fenyegette, oda leutazott Szamuely Tibor a páncélvonatán, a helyszín „pacifikálásához” szükséges mennyiségű Lenin-fiúval, vörösőrrel. A „vétkeseket” – többnyire statáriális úton, jogszerű bíróság és a legelemibb legális háttér látszata nélkül – kivégezték. A vörösterror áldozatává váltak ily módon a rendszerrel alapvetően (ab ovo) szemben álló régi rend hívei: a polgárság, a közép- és kisbirtokosok, de még a rekvirálások, az erőszakos sorozások miatt elégedetlen kis- és szegényparasztok is. Alig fél évvel a kommunista rendszer bukása után, már 1920 elején megkísérelték a vörösterror áldozatainak a lehető legaprólékosabb összegyűjtését és dokumentálását. A feladatot Váry Albert budapesti királyi főügyész vállalta, munkája eredményeképpen pedig 587 főre taksálta a halálos áldozatok számát.20 Az áldozatok „bűne” döntő többségben azok „ellenforradalmi magatartása” volt – az új rendszerrel szemben. Néhány esetben azonban találunk köztörvényes cselekedetek – lopások, betörések vagy fosztogatások, illetve kémkedés miatt – végrehajtott halálos ítéleteket is. Az áldozatok száma azonban mindenképpen túlzó, Váry adatgyűjtését számos helyen pontosítani szükséges. A vörösterror elszenvedőinek mintegy fele valóban a vöröskatonák, illetve különféle terrorcsapatok szadista akcióinak esett áldozatul: ez így volt Szolnokon, Csornán, Soltvadkerten, Püspökladányban, Solton és a tanácsköztársaság befolyási övezetéhez tartozó más helyeken is. Fontos distinkció azonban, hogy az áldozatok közel másik fele fegyveresen is szembeszegült az új renddel, ezek jelentős része pedig klasszikus lövöldözésben vesztette életét. Ilyen összecsapásokra került sor Sopronban, Dunapatajon, KeIdézi BÖHM: I. m., 295. Dr. VÁRY Albert: A vörös uralom áldozatai Magyarországon, 1920–1923 között több kiadásban, az 1923. évi kiadás reprintje: Hogyf Editio, Budapest, 1993. 19

20

20

Bödők

Gergely:

Vörös

és

fehér

celen és Muraszombatban is. A levert ellenforradalmi mozgalmak után rendszerint a helyszínen még többeket is megkínoztak, börtönbe csuktak vagy kivégeztek. Az ilyen utólagos statáriális eljárások célja a megtorlás és a további szervezkedésektől való elrettentés volt. A vöröskatonák, a Lenin-fiúk és egyéb osztagok megjelenése szinte sehol sem váltott ki osztatlan lelkesedést, a lakosság idegenkedett az új fegyveres csoportoktól. Az áldozatok között találunk olyanokat is, akiket korábbi sérelmek kiváltotta bosszúból gyilkoltak meg, vagy mert „viselkedésükkel” provokálták valamelyik karhatalmi alakulat tagjait. Továbbá előfordult, hogy valakit tévedésből lőttek agyon, vagy a lövöldözést részeg katonák kezdeményezték. Az előbbire került sor Páhiban, utóbbira pedig Rácalmáson és Sajóvelezden. Váry ugyanakkor olyan sajnálatos eseteket is a vörösterror „számlájára” írt, ahol az áldozatokat a tömeg lincselte meg (például Herincsén), vagy a vöröskatonák és a benyomuló román hadsereg (Szabolcsban), esetleg az ellenforradalmi felkelők és a vöröskatonaság közötti tűzharcnak váltak áldozataivá. Az áldozatokat összesítő regiszterben még olyan megdöbbentően abszurd leírásokkal is találkozunk, amikor a meggyilkolt téves helyzetfelismeréséből fakadóan vált áldozattá. Erre példa az, amikor Csepelen és Solton is az áldozat az őt igazoltató vöröskatonákat „fehéreknek” nézte, és eszerint viselkedett. Új, addig ismeretlen jelenség volt, hogy a hatalom – a további konszolidáció biztosítása, valamint a várható ellenállási gócok lecsendesítése érdekében – a lakosság köréből sokakat preventív célból lefogatott, és pincékbe zárt. Ezek a túszszedő akciók a fővárosban, majd ennek nyomán vidéken is főként egyes helyi elitcsoportokat, vezéregyéniségeket és főbb véleményformálókat céloztak meg. A szembeszegülést ezek a megelőző csapások számos esetben már csírájukban elfojtották, ugyanakkor nyilvánvalóan csak fokozták a kommünnel szembeni ellenérzéseket. Böhm ezeket a túszszedő akciókat „erkölcstelen”, barbár cselekedeteknek minősítette visszaemlékezésében, amelyek nélkülözték az „erkölcsi jogosultságot”, és igazi hasznot nem hajtottak a tanácsköztársaságnak.21 Ilyen lefogásoknak vált áldozatává a korábban háromszor is miniszterelnökként tevékenykedő Wekerle Sándor, a korábbi miniszterek közül pedig báró Szurmay Sándor, báró Szterényi József, valamint a később miniszterelnök Huszár Károly és Simonyi-Semadam Sándor is. A túszszedő akciók további áldozatai egyéb miniszterek mellett a felsőházi tagok, a felsőpapság, valamint a bankszektor prominensei, esetlegesen egyes mérvadó folyóiratok főszerkesztői vagy más véleményformálók közül kerültek ki.22 A túszul ejtettek száma körülbelül 500 főre taksálható, döntő többségük pedig már május végén kiszabadult. Ezek a korábban elképzelhetetlen cselekedetek mély nyomokat hagytak az áldozatokban, akik számos esetben el is túlozták szenvedéseik mértékét. Böhmnek abban valószínűleg igaza van, hogy a letartóztatott főbb prominensek közül néhányan csupán személyes szabadságukban voltak BÖHM: I. m., 299. A túszszedő akciók áldozatainak „élményeiről” informál Somogyi Zoltánnak a Horthy-kor szellemében fogant – éppen ezért elfogultságoktól sem mentes – összefoglalása: SOMOGYI Zoltán: A rémuralom napjaiból – Túszok és egyéb történetek, Pátria, Budapest. 1922. 21

22

21


korlátozva, Wekerle és mások is a rövid gyűjtőfogházi tartózkodás után továbbra is megkülönböztetett bánásmódban részesültek (Wekerle immár a Park szállóban elszállásolva), és számos kiváltságot élvezhettek.23 Minden elnyomás ellenére 1919 nyarától a hátország egyre erőteljesebben fordult szembe a rezsimmel. A Vörös Hadsereg románokkal szembeni támadása pár nap alatt összeomlott, a román csapatok átkeltek a Tiszán, és akadálytalanul özönlöttek a főváros felé. Ezzel nemcsak a Forradalmi Kormányzótanács, de a kommunista kísérlet sorsa is megpecsételődött.

A román királyi csapatok garázdálkodásai A kommün bukásakor Magyarországon több hatalmi-politikai központ jött létre, azonban ezek egyike sem uralkodott az ország egésze fölött. Az ország tekintélyes részén a román hadsereg irányította a közigazgatást, Budapesten pedig rövid életű „szakszervezeti” kormány alakult. A Nyugat-Dunántúlon és Bécsben ellenforradalmi csoportok tevékenykedtek, Szegeden pedig ellenforradalmi kormány állt fel. A már addig is kaotikus viszonyokat a Szeged–Baja–Pécs vonaltól délre francia és szerb megszállás tetézte. A korszakról szóló feldolgozásokban általában kevés szó esik a román királyi hadsereg Magyarországon állomásozó csapataihoz köthető atrocitásokról, deportálásokról és gyilkosságokról. Ez azért is furcsa, mert a román katonaság nemcsak a fővárost, hanem 1919 augusztusában a Dél-Dunántúlt leszámítva az egész országot megszállta. Ezeken a területeken a román katonaság nemcsak a postát és a sajtót ellenőrizte, de lényegében az egész politikai és katonai közigazgatást is gyakorolta.24 Az elfoglalt területek „megtisztítása” mellett a megszállók szinte rögtön elkezdték a fellelhető javaknak, mindenekelőtt a gabonatermésnek, az állatállománynak, a közlekedési eszközöknek, a vasúti járműveknek, de még egyes gyárak komplett gyártósorainak és gépparkjának a szisztematikus összegyűjtését és Romániába szállítását. Ezeket háborús jóvátétel címén kobozták el, vagy csapataik ellátására hivatkoztak.25 A kijárási tilalom bevezetése, a cenzúra és a román hadsereg erőszakos megnyilvánulásai számos esetben a lakosság ellenállásába ütköztek, így több helyen is összetűzésekre került sor a megszálló alakulatok és a civilek között. A levert szembenállások után rendszerint botozások, bebörtönzések vagy gyilkosságok is történtek. Kisvárdán és Jászszentandráson a helyi direktórium tagjait a 23 BÖHM: I. m., 300–301. A foglyok sanyarú mindennapjairól lásd FÉNYES László: A tuszok napjaiból. Följegyzések, Fényes László Hetilapja 1919. október 23., 17–20; 1919. október 23., 18–23. 24 ROMSICS: Magyarország története…, 134. 25 A román hadsereg jelenlétét és szerepvállalásait jól dokumentálja naplójában a szövetséges katonai misszió amerikai vezetője, Harry Hill Bandholtz tábornok: Harry Hill BANDHOLTZ: Napló nem diplomata módra – román megszállás Magyarországon, Magyar Világ, h. n., 1993. A románok által megszállt fővárost mutatja be L. NAGY Zsuzsa: A főváros román megszállás alatt, Budapesti Negyed 1994/2., 105–124.

22

Bödők

Gergely:

Vörös

és

fehér

román katonaság egységei végezték ki, másutt – így például Nyégerfalván vagy a szomszédos Köröstárkányban – reguláris és félkatonai román alakulatok rendeztek vérfürdőt a lakosság körében. Csak ez utóbbi helyen mintegy 80-90 főre teszik a halálos áldozatok számát. Politikai okokból Hódmezővásárhelyen körülbelül 50-en, Vácon pedig majdnem 60 fő veszítette életét. A Vörös Hadsereg katonái közül is többen meghaltak. Monoron például – ahol a román hadsereg megtámadott egy katonákkal teli vonatot – 53 vöröskatonát végeztek ki. Az áldozatok pontos számát nem tudjuk, azok szisztematikus összegyűjtésére mindmáig senki sem vállalkozott. Az antant utasításainak engedelmeskedve a román hadsereg csak 1919. november 14-én ürítette ki a fővárost, míg a Tiszántúlról csak 1920 áprilisában vonultak ki.

A fehérterror A rövid életű aradi ellenforradalmi kormány után az ország „visszafoglalásának” kiindulópontjává a franciák által megszállt Szeged vált. A város központi helyet foglalt el az ellenforradalomban: az ide sereglő emigráns politikusok, katonatisztek és menekültek számára szinte kultikus központtá lett. Szeged – bár működtek benne a tanácsköztársaság helyi szervei – kívül esett a kormányzótanács hatókörén, ezért a hatalomátvételt, illetve a visszatérést sürgető és tervezgető politikusok számára ideális helynek számított.26 Az itt kiötlött ún. „szegedi gondolat” a különböző konzervatív, antikommunista, nacionalista és részben antiszemita – érzelmileg erősen túlfűtött – ideológiáknak volt az elegye. A nyár folyamán Szegedre sereglő tisztekből és a verbuvált környékbeliekből az ellenforradalmi kormány többé-kevésbé ütőképes hadsereget (Nemzeti Hadsereg) állított fel, ennek a vezetését pedig a világháborúban kitűnt, nagy tekintélynek örvendő Horthy Miklósra bízta. Júliusban már mintegy ötezer fős alakulat állt rendelkezésre, melynek több mint felét tisztek alkották.27 A rendelkezésre álló tartalékos – és tényleges – tiszteket június elején 100-150 fős, ún. tiszti századokba szervezték.28 A felállított hadsereg tagjainak nézeteit szélsőséges radikalizmus, nacionalizmus, antikommunizmus, irredentizmus jellemezte.29 26 BOKOR Pál: Szegedországtól Magyarországig. Visszaemlékezés a szegedi ellenforradalmi napokra 1919 [1939], reprint, Belvedere Meridionale, Szeged, 2005; UJLAKI Antal: Szeged a forradalomban és a nemzeti föltámadásban, Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó Rt., Szeged, 1921. A szegedi ellenforradalomról részletes dokumentációkat szolgáltat KELEMEN Béla dr.: Adatok a szegedi ellenforradalom és a szegedi kormány történetéhez, szerzői kiadás, Szeged, 1923; PAÁL Jób: A száz napos szegedi kormány. Az ellenforradalom története, Budapest, 1919. 27 Ennek oka az volt, hogy a város környéki toborzások a parasztság körében nem jártak sikerrel, egykori reguláris katonák, tábornokok és törzstisztek viszont folyamatosan érkeztek Szegedre, növelve a tisztikar addig is relatív túlsúlyát. 28 Az ellenforradalmi hadsereggel foglalkozó, meglehetősen elfogult munka PATAKI István: Az ellenforradalom hadserege. 1919–1921, Zrínyi, Budapest, 1973. 29 Jelezni szeretném, hogy az irredenta és antikommunista hangulatot teljesen legitim „életérzésnek” tekintem.

23


A berendezkedő ellenforradalom szinte valamennyi résztvevője szükségesnek tartotta a politikai ellenfelek, főként pedig a tanácsköztársaság szereplőinek vagy kiszolgálóinak felelősségre vonását. Egyes megtorló akciók már Szegeden lezajlottak, az augusztus elején a Dunántúlra vonuló csapat ténykedését pedig ugyancsak számos kivégzés kísérte. Az áldozatok között vöröskatonákat, egykori direktóriumi tagokat, legtöbb esetben pedig a kommünben semmilyen szerepet nem játszó (sokszor zsidó származású) személyeket találunk. A gyilkosságok elkövetőinek magyarázatában a fehérterror közvetlen válasz volt a vörösterror diktatúrájára, ezért a vörösterror nélkül nem is érthető meg egészen. E két jelenség sorsa összefonódik. A gyilkosságok végrehajtásában és az arra való buzdításban főleg volt katonatisztek jeleskedtek. A fehérterror nem volt elképzelhető a jellegadó katonaság, a különítményesek, a Nemzeti Hadsereg tagjai nélkül. Közülük is a leghírhedtebbek talán Prónay Pál, Ostenburg-Moravek Gyula és Héjjas Iván voltak.30 Közülük Prónay az, akinek egészen rendkívüli szerepe volt a lezajlott atrocitásokban, személyes habitusának és nézeteinek köszönhetően ugyanis – Gömbös Gyula mellett – neki alakult ki kivételesen jó kapcsolata Horthyval. Keserűen írja Prónayról az első hadseregparancsnokság vezérkari főnöke, Shvoy Kálmán, hogy „teljesen hatalmába kerítette Horthyt, nem engedelmeskedett senkinek, állam volt az államban, és rengeteg bajt csinált, sok szégyent hozott a honvédség nevére. Századában sok rovott múltú, tiszti mivoltát igazolni nem tudó alak volt, akik minden aljasságra képesek voltak. Ennek a századnak […]volt a műve, hogy Szegeden emberek tűntek el, akiket megölve, megdrótozva dobtak a Tiszába. Ezt mindenki tudta, de ellene nem tett senki semmit […] Mi, a hadseregparancsnokság […] lépéseket tettünk ezen kihágások megtorlása és megszüntetése érdekében, de le lettünk intve, s Prónay és különítménye közvetlen a »fővezér«-nek rendeltetett alá.”31 De nemcsak Prónay alakulatával voltak problémák, az Ostenburg-Moravek Gyula vezette különítmény és a Héjjas-csoport is hamarosan 30 Prónay Pál (1874–1946?) középbirtokos család sarja volt. A Ludovika Akadémián végzett, a világháborúban századosi rangig jutott. A tanácsköztársaság kikiáltása után került Szegedre, s tisztekből és tartalékosokból ütőképes különítményt szervezett. Horthy közvetlen bizalmasa volt. Tiszti századának tagjai számos gyilkosságot és önkényeskedést követtek el Szegeden, a Dunántúlon és a fővárosban. A nyugatmagyarországi felkelés egyik szervezője és vezetője volt, ő kiáltotta ki az ún. Lajtabánságot. Nyílt legitimista álláspontja miatt fokozatosan megromlott a viszonya a kormányzóval. A II. világháború idején, Budapest ostromakor újra feltűnt, szabadcsapatot is szervezett, majd a budapesti kitöréskor szovjet fogságba esett, és a Szovjetunióban hunyt el. – Héjjas Iván (1880–1950) a világháborúban tartalékos főhadnagyként szerelt le. A fehérterrorista atrocitások egyik hírhedt alakja volt, nagy szerepet játszott a nyugat-magyarországi felkelés kirobbantásában. 1926-tól fajvédő országgyűlési képviselőként tevékenykedett. 1938–39-ben az ún. Rongyosgárda egyik vezetője volt, majd a II. világháború végén emigrált. Távollétében halálra ítélték, így sosem tért haza. Spanyolországban halt meg. – Ostenburg-Moravek Gyula (1884–1944) a világháborúból őrnagyként szerelt le, a tanácsköztársaság bukása után pedig Sopron csendőrparancsnokaként tevékenykedett. Különítményének tagjai hajtották végre a fehérterror egyik legnagyobb visszhangot kiváltott akcióját, a Népszava két munkatársának, Somogyi Bélának és Bacsó Bélának a meggyilkolását. Nyílt legitimista álláspontja miatt IV. Károly második visszatérési kísérletekor az uralkodó mellé állt, ezért rövid ideig börtönbe került. A nyugat-magyarországi felkelés egyik aktív szervezője volt, nagy szerepe volt Sopron „megtartásában”. Amnesztiában való részesítését követően nyugdíjazták, különítményét pedig feloszlatták. 31 SHVOY Kálmán Titkos naplója és emlékirata 1918–1945, s. a. r. Perneki Mihály, Kossuth, Budapest, 1983, 52.

24

Bödők

Gergely:

Vörös

és

fehér

elhíresült szadista módszereiről. A gyilkosságokról Horthy is értesült, és rendelkezett a különféle retorziók és „kilengések” megszüntetéséről – ugyanakkor azok elkövetőivel szemben nem lépett fel. 1919 novemberében a zsidósághoz kötődő Múlt és Jövő című folyóiratban közölt interjúban a „felelőtlen elemek”, „bűnösök”, „tettesek” és „uszítók” kézre kerítését és haditörvényszék elé állítását ígérte. Ezek csak szavak maradtak. Abban, hogy Horthy ténylegesen nem vonta felelősségre a gyilkosságok elkövetőit, a katonáival való szolidaritása és az ellenforradalmárok közötti nagyfokú egymásrautaltság játszhatott szerepet. Ezt – minden bizonnyal – a bolsevizmusról kialakított egyaránt lesújtó véleményük is csak erősítette.32 Éppen ezért Horthynak a „túlkapások”megbüntetésében tanúsított passzív magatartása ellenére sem csökkent a népszerűsége. Ellenkezőleg: nimbusza még nőtt is.33 Kétségtelen, hogy a fehérterrorral kapcsolatban az egyik legfontosabb kérdés Horthy Miklós személyes felelőssége. Prónay visszaemlékezéseiben leírta, hogy a későbbi kormányzó személyesen engedélyezte neki radikális akciók lebonyolítását, írásos parancsba adni ugyanezt viszont már nem volt hajlandó.34 Prónay legitimista meggyőződése és egyre inkább önálló – a megváltozott körülményekhez alkalmazkodni képtelen –, kínos szerepvállalásai miatt viszonya később megromlott Horthyval. Így ide vonatkozó – a fővezérre rossz fényt vető – megjegyzései szándékosak is lehetnek. 1919-ben Horthytól nem állt távol egy erőskezű rendteremtés levezénylése vagy egy diktatórikus berendezkedés kialakítása. Ugyanakkor tény, hogy a későbbi kormányzó felelősségét alátámasztó írásos dokumentum mindmáig nem került elő. Fontos hangsúlyozni azt is, hogy Horthy sosem tagadta a gyilkosságok megtörténtét. De véleménye szerint ezeket a lakosság egyes csoportjainak, valamint a hadsereg tagjainak visszavágási vágya indukálta, az ország jövőjének biztosítása és a majdani konszolidáció ezt előfeltételezte és indokolta. Horthyt október elején politikusokból és magas rangú közhivatalnokokból álló delegáció kereste fel Siófokon, hogy rávegyék a vésztörvényszékek felszámolására és a további erőszakos cselekmények beszüntetésére. A fővezér a tervezett budapesti bevonulást illetően ígéretet tett, hogy „Pogrom nem lesz! De néhányan fürödni fognak!”35 Egy leendő koalíciós kormány elfogadására és az erőszakkal való felhagyásra kérte a párizsi békekonferencia legfelsőbb tanácsának budapesti brit diplomatája, Sir George Clerk és a magyarországi pártok képviselőiből felállított delegáció is. A kormányzó későbbi, estorili magányában született visszaemlékezésében sem hallgatott a lezajlott gyilkosságokról Vö. Thomas SAKMYSTER: Admirális fehér lovon, Helikon, Budapest, 2001, 32. A Horthy-kultuszról bővebben TURBUCZ Dávid: A Horthy-kultusz = A magyar jobboldali hagyomány 1900–1948, szerk. Romsics Ignác, Osiris, Budapest, 2009, 138–166. 34 Prónay Pál „ellenforradalmi naplójegyzeteiből” 1963-ban jelent meg egy válogatás. Visszaemlékezése sajnos csonka, a három kötetből álló munka első kötete mindmáig nem került elő. A teljes anyag a Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltárban található (PIL. VI. 973. f.). A kiadott részletek: A határban a halál kaszál, szerk. Szabó Ágnes – Pamlényi Ervin, Kossuth, [Budapest,] 1963. 35 SAKMYSTER: I. m., 43. Ugyanezt támasztja alá Beniczky Ödön, a Friedrich- és a Huszár-kormány belügyminisztere vallomásában, Az Újság hasábjain, 1925. október 4-én, lásd Iratok az ellenforradalom történetéhez, I., szerk. Nemes Dezső, Szikra, Budapest, 1956, 195–197. 32

33

25


és erőszakos akciókról. Ahogy fogalmazott: „semmi okom sincs rá, hogy szépítgessem azokat az igazságtalanságokat és kegyetlenkedéseket, amelyek valóban megtörténtek abban az időben, amikor csak acélseprű tisztíthatta meg az országot”. Fontosnak tartotta ugyanakkor azt is leszögezni, hogy „egyetlen törvénytelen tett elkövetésére sem adott parancsot a fővezérség”. Egy róla szóló munkából pedig kiemelte, hogy ha „a vezető a maga nagy célját el akarja érni, nem szabad holmi csekélység miatt leintenie előrerohamozó csapatát, melynek lendületét és áldozatkészségét minden helyzetben fenn kell tartania, vagy hatáskörüket túllépő tisztjeit mindjárt szigorúan megrendszabályoznia, sőt esetleg agyon is lövetnie. Ezzel ugyanis csak a lázadás veszélyét vagy még annál is roszszabb következményeket idézne elő. Nagyon is puhaszívű ember semmiképpen sem alkalmas arra, hogy elvadult időkben katonákat vezessen… A földre rászabadult poklot még senki sem csendesítette le azzal, hogy angyalszárnyakkal legyezgette.”36 A Dunántúlra vonult Prónay már az első helyszínen, Szatymazon „rendcsinálásba” kezdett. Ártatlanul megkínzott áldozatok, felakasztott direktóriumi tagok, kivégzett zsidók szegélyezték az útját. Hasonló atrocitások zajlottak le Tamásiban, Dunaföldváron, Balatonfőkajáron, Celldömölkön és Ráckeresztúron is. Siófokról Prónay azt írta: már annyira megszaporodtak a letartóztatott foglyok, hogy „éjjelenként sokat kellett közülük a Balaton fenekére küldeni, hogy az utánuk következőknek helye legyen”.37 Véleménye szerint csak az ilyen akciók eredményezhették a „régi jó viszony helyreállítását uraság és cselédség között”.38 Ugyanez a megtorló tevékenység folytatódott Dunapatajon, Tabon és Csurgón is. Eközben más alakulatok is hozzákezdtek az egykori munkástanács-vezetők, vöröskatonák, zsidók – többnyire teljesen ártatlan személyek – felelősségre vonásához. Lepsényben, Tolnában, Pakson, Simontornyán és Ozorán a különítményesek többeket felakasztottak. Pápán és Siófokon internálótáborokat állítottak fel a foglyok számára. Az első országos hírű gyilkosságnak a szekszárdi direktórium kivégzése számított. Az egyes helyszíneken – a forradalmi törvényszékek mintájára – ún. vésztörvényszékeket állítottak fel, katonai és polgári vezetők bevonásával. Az ítéletek célja a példamutatás és a leszámolás volt, a koncepciós aktusok során az áldozatoknak a legelemibb jogi lehetőségeket sem biztosították. Egyes útjukba eső helységekbe – ahogy Prónay is írja – számos esetben már előre küldtek civileknek álcázott katonákat. Ők váltak azután a tanácsköztársaság helyi képviselőinek bűnhődését szorgalmazó csoportok fő hangadóivá. Az így megrendezett „népítéletek” során ugyancsak sokan váltak áldozatokká. A vörösterrorral ellentétben a fehérterror során többé-kevésbé szervezett számonkérésekre került sor, ugyanakkor sokan váltak ártatlanul és véletlenül is áldozattá. Prónay naplójában nemegyszer leírta, hogy egy adott helyszínen járva, pusztán „meghívásra”, a szomszédos birtokos „átüzenésére” mentek „rendet tenni” az izgága cselédség, a zsidóság, volt kommunisták között. Volt, hogy a gyilkosságokat feljelentés vagy egy régi HORTHY Miklós: Emlékirataim, Európa–História, Budapest, 1990, 131–132. A határban a halál kaszál, 132–133. 38 Uo., 113. 36 37

26

Bödők

Gergely:

Vörös

és

fehér

sérelem miatt hajtották végre. Az atrocitások Horthy Budapestre történő bevonulása után is folytatódtak. A forrásokból kiderül, hogy szélsőséges esetben egy bíbor színű nyakkendő, egy Ady-vers, valamelyik inzultált személyért való kiállás, „nem megfelelő” újság megvásárlása39 – mind alapul szolgálhatott egy letartóztatáshoz, veréshez, adott esetben gyilkossághoz.40 Az antikommunizmus mellett új jelenség volt, hogy a fehérterror antiszemita indulatokból is táplálkozott, mivel a népbiztosok többsége (mintegy 60 százaléka) zsidó származású volt.41 Ez a vidéki direktóriumi tagokat kevésbé jellemezte. A népbiztosok és más vezetők a tevékenységüket ugyanakkor nem vallási, hanem személyes meggyőződésből végezték. Sokakat a háború idején meggazdagodott, zsidó származású hadseregszállítók arroganciája irritált. A zsidóság egészét – a világháború borzalmaiért és a forradalmakért – kárhoztató kollektív vád mindvégig a terror egyik erős jellemzője volt. Antiszemitizmus a világháború előtt is létezett Magyarországon, de igazán jelentős tényezővé, mozgósító erővé alatta és közvetlenül utána vált. Akárcsak a vörösterror esetében, a fehérterror áldozatainak számáról is radikálisan eltérő számokkal találkozhatunk. Az emigrációba kényszerült egykori forradalmi vezetők főleg Bécsben megjelenő visszaemlékezéseikben, röpirataikban és cikkeikben élesen támadták a berendezkedő ellenforradalmi rendszert. Álláspontjuk igazolásaként pedig jelentősen eltúlozták az áldozatok számát. Pogány József és Böhm Vilmos nyomán terjedt el a köztudatban az a kétségkívül roppant túlzó megállapítás, hogy a fehérterror több mint ötezer halálos áldozattal járt, ezenkívül mintegy hetvenezer embert zártak börtönbe, és a politikai okokból emigráltak száma pedig meghaladta a százezret.42 Ezzel szemben a Horthy-rendszerrel szimpatizáló hazai szerzők ellenpropagandájukban vagy tagadták a fehérterrort, vagy pedig a történtekért a felelősséget a tanácsköztársaságra hárították.43 1945 után a marxista történetírás a magyar emigráció „leleplező” munkáit, publicisztikáit tette meg a Horthy-kép alapdokumentumaivá. A fehérterror így újra megjelent a köztudatban, és az ellenforradalmi rendszer egyik általános jellemzőjévé vált. Egy 1951-ben, a Magyar Dolgozó Pártja által kiadott füzetben már hatezerre taksálták az áldozatok számát, egy 1952-ben megjelentetett politikai brosúrában pedig tízezerre.44 A történtek csak a nyolcvanas évektől váltak többé-kevésbé kutathatóvá. Manapság a történészek többsége többnyire ezer és kétezer fő közé teszi az áldozatok számát. A liberális Est például ilyennek számított. Lásd Politikatörténeti és Szakszervezeti Levéltár, Fond 658. 10. 3. ő. e. 41 Erről bővebben GYURGYÁK János: A zsidókérdés Magyarországon, Osiris, Budapest, 2001, 102–109. 42 POGÁNY József: A fehér terror Magyarországon, Arbeiter-Buchandlung, Bécs, 1920; BÖHM: I. m., 368. 43 Például GRATZ Gusztáv: A forradalmak kora, Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1935, 262–263. 44 „Hogyan éltek a dolgozók a Horthy-rendszerben”. Útmutató az alapfokú politikai iskolák vezetői és a propagandista szeminárium vezetői részére, MDP KV, 1951/52. A tízezres számot közlő brosúráról csak közvetett információink vannak Kajetán Endre munkájából, aki egyoldalú véleménye mellett a forráshivatkozásokat rendre mellőzte: KAJETÁN Endre: Fehér terror? Vörös terror… azóta is!!, Szenci Molnár Társaság, Budapest, 2000, 30–31. 39

40

27


A fehérterror egyik legfontosabb forrása a Magyar Szociáldemokrata Párt által 1919 őszén felállított, a politikai foglyok védelmére létrehozott jogvédő iroda anyaggyűjtése. Az anyag később kiegészült Fényes László újságíró és volt kormánybiztos újabb adatgyűjtésével. Fényes 626 főt tudott összegyűjteni, de valószínűsítette, hogy körülbelül még egyszer ennyi, azaz nagyjából 1200 és 1300 közötti lehet az áldozatok száma. Név szerint 365 emberről lehet bizonyítani, hogy kétséget kizáróan a Nemzeti Hadsereghez köthető tiszti különítmények okozták a halálukat; a pontosabb szám további kutatásokat igényel. A fehérterror kutatásának másik fontos forráscsoportját a pesti izraelita hitközség által végzett anyaggyűjtés alkotja.45 Ezt az üldözött zsidóság támogatására felállított jogsegítő iroda munkatársai végezték el, az ügyvéd Dombóváry Géza vezetésével.46 Ebben további 38 áldozat azonosítható név szerint.47 A két forráscsoport adatait összesítve azt látjuk, hogy körülbelül 400 fő esetében dokumentálható, hogy az elkövetők a Nemzeti Hadsereg kötelékébe tartoztak. 1919 augusztusában a Friedrich-kormány miniszterelnöki rendeletben vezette be az ún. gyorsított bűnvádi eljárás gyakorlatát. Ennek alapján a tanácsköztársaság alatt működő bíróságok halálos ítéletei gyilkosságra való felbujtásnak minősültek, ráadásul pusztán gyanú alapján bárkit le lehetett tartóztatni. A „kommunistaperek” számítottak a leggyakoribb ügyeknek. Ezek révén is 1919 augusztusa és 1920 júliusa között közel 54 ezer ember ellen indult eljárás. A viszonyokat jól jellemzi, hogy a budapesti Gyűjtőfogház 1000 fogoly befogadására képes celláiban 1919 szeptemberében 2500 fő, októberben pedig már 7500 fő raboskodott.48 Váry Albert maga is körülbelül nyolc-tízezerre tette a letartóztatottak számát.49 A bíróságok több mint 100 halálos ítéletet hoztak, de közülük utóbb „csak” 74-et hajtottak végre. A kivégzettek többnyire valamelyik terrorcsapat tagjai vagy a vörösőrök közül kerültek ki.50 A tanácsköztársaság legtöbb népbiztosa és népbiztoshelyettese ugyanakkor még idejében elhagyta az országot, így megúszták a felelősségre vonást. Az itthon maradt tíz népbiztost bíróság elé állították, és el is ítélték (rendszerint életfogytiglani börtönbüntetésre vagy halálra). Ugyanakkor a szovjet vezetéssel folytatott hosszú tárgyalások eredményeképpen, 1922-ben egy nagyszabású fogolycsere keretében a Szovjetunióba távozhattak.51 Az anyagot a Magyar Zsidó Levéltár őrzi. SZABOLCSI Lajos: Két emberöltő. Az Egyenlőség évtizedei (1881–1931), MTA Judaisztikai Kutatócsoport, Budapest, 1993, 287. A hitközség irodájába beérkezett dokumentumok egy részét az Egyenlőség című lap is közölte. Például A dunántúli zsidóüldözések aktáiból – A pesti zsidó hitközség panaszirodájának jegyzőkönyvei, Egyenlőség 1919. szeptember 18., 1. 47 1919 októberében Dombóváry összefoglaló jelentést küldött a Friedrich-kormánynak, amelyben a beszüntetését követelte a zajló „embervadászatoknak”, és „igazságos és törvényes eljárást” kért mindenkivel szemben. Lásd A pesti izraelita hitközség által a Friedrich-kormányhoz 1919. július 2-án fölterjesztett Jelentés, szerk. Dombóváry Géza, h. n., 1919. 5. Magyar Zsidó Levéltár, „Fehérterror 1919”-es doboz. 48 GERGELY Ernő: Az Országos Munkásjogvédő Iroda története, Országos Ügyvédi Tanács – Budapesti Ügyvédi Kamara, Budapest, 1985, 24. 49 VÁRY: I. m. (az önéletrajzi részben). 50 ROMSICS: Magyarország története…, 134. 51 Róluk és a perről RÉV Erika: A népbiztosok pere, Kossuth, [Budapest,] 1969. 45

46

28

Bödők

Gergely:

Vörös

és

fehér

1919. november 16-án vonult be Budapestre Horthy Miklós. Sajátos fényt vet a bevonulás körülményeire, hogy a fővezért két oldalról a Prónay-zászlóalj tisztjei kísérték. „De mennyivel szebb lett volna, ha Horthy nem gyilkosok, fosztogatók és rablóktól körülvéve vonul be Pestre […] Horthy szereplésének, Budapestre történt bevonulásának kétségtelenül ez volt a legzavaróbb szépséghibája. De a mögötte menetelő katonaság soraiban is hány olyan ember menetelt, akinek vér tapadt a kezéhez!” – írta naplójában Shvoy Kálmán.52 Még ugyanezen a napon mintegy 300 személyt – főként újságírót, szociáldemokrata szimpatizánsokat – tartóztattak le a különleges alakulatok. A következő hónapokban az Ébredő Magyarok Egyesületének tagjai és Horthy különítményesei számos magánakciót hajtottak végre a fővárosban, ezzel jelentős mértékben rontották a választásokra való nyugodt felkészülést.53 Sok esetben előfordult, hogy fegyveres csoportok a nyílt utcán békés járókelőket inzultáltak vagy vertek meg, rosszabb esetben pedig le is tartóztattak.54 A választások lebonyolítása után az összeülő nemzetgyűlés legfontosabb célja az államforma megállapítása és új államfő választása volt. A nemzetgyűlés végül 1920. március 1-jén Horthy Miklóst választotta Magyarország kormányzójává. A kormányzóválasztás eufóriáját két körülmény is beárnyékolta. 1920. február 17-én az OstenburgMoravek-különítményesek néhány tagja elhurcolta és brutálisan meggyilkolta a Népszava két ismert szociáldemokrata újságíróját, Somogyi Bélát és Bacsó Bélát. A két zsurnaliszta számított a Horthyval és a fehérterrorral szembeni harcos kritika leghíresebb képviselőinek, így meggyilkolásuk óriási visszhangot keltett. A Beniczky Ödön belügyminiszter által koordinált nyomozást Horthy leállíttatta, ő maga pedig védelmébe vette az elkövetőket. A különítményesek razziáival szembeni tiltakozásként mintegy százezres tömeg vett részt a két áldozat temetésén. A másik szépséghiba közvetlenül a kormányzóválasztás aktusához kapcsolódott. A választás napján Horthy megbízható különítményesei katonai kordont vontak a Parlament köré, néhányan pedig az épületben is sorfalat álltak, és több képviselő számára megakadályozták az Országházba jutást.55 Mindezen újabb akciók kellemetlen helyzetbe hozták a Párizsban tevékenykedő magyar békedelegáció képviselőit is. Apponyi Albert a hazai „kilengéseknek” a beszüntetésére szólított fel, és figyelmeztetett, hogy a Magyarországról terjedő hírek a békedelegáció munkáját és a magyar békefeltételekben követelt népszavazás eredményességét is veszélyeztethetik.56 SHVOY: I. m., 59. A Magyar Szociáldemokrata Párt éppen ezért utóbb bojkottálta is a választásokat. 54 A fővárosban a Britannia szálló, a Mária Terézia kaszárnya, a Gyűjtőfogház, az Ehrmann-telep, a Rádayőrszoba számítottak a leghírhedtebb központoknak. Akik ide kerültek, a legkülönfélébb kínzásoknak és vallatásoknak voltak kitéve, sokan ezért nem is kerültek ki élve. 55 SAKMYSTER: I. m., 61. 56 Apponyi levele akkora felháborodást váltott ki, hogy az éppen bemutatkozó Simonyi-Semadam Sándor miniszterelnök majdnem megbukott, és kénytelen volt Apponyi álláspontjától elhatárolódni, lásd PETHŐ Sándor: Világostól Trianonig, Enciklopédia, Budapest, 1925, 222. Ugyanakkor a várható békefeltételek már 1920. január elején is tudottak voltak. 52

53

29


A budapesti bevonulás után rendelték el az állam biztonságára vagy a közrendre, közbiztonságra potenciálisan veszélyt jelentő gyanús elemek őrizetbe vételét és lehetséges internálását. Ez újabb jelentős változás volt a jogrendben. A Hajmáskéren, Zalaegerszegen, Kistarcsán, Nagykanizsán, Dél-Budán felállított táborok rövid idő alatt megteltek több ezernyi „kollaboránssal”.57 Az ezekben sínylődők száma több tízezerre tehető. Az internáltak akár hosszú hetekig vagy hónapokig is raboskodtak az ellenük felhozott vádak ismerete nélkül. (Az utolsó tábort csak 1924-ben számolták fel.58) Visszaállították a lapok előzetes cenzúráját is, a felállított fegyelmi bizottságok pedig tanárok, hivatalnokok és más alkalmazottak százait bocsátották el állásukból. A várható megtorlásoktól sokan menekültek emigrációba, így súlyos veszteséget szenvedett a magyar szürkeállomány, a szellemi elit is. Távozott az országból Illyés Gyula, Kassák Lajos, Korda Sándor, Mannheim Károly, Kármán Tódor, Teller Ede, Jászi Oszkár és még sokan mások.59 A kormányzóválasztás – minden árnyoldala ellenére – a konszolidáció irányába tett fontos lépésnek számított. Még ez évben sor került az Ébredő Magyarok Egyesületének felfüggesztésére, más randalírozó különítményeket feloszlattak, vagy betagoltak a reguláris hadseregbe. Horthy hozzájárulásával decemberben felszámolták az Ehrmann-telepen és a Britannia szállóban állomásozó különítményes központokat. A tiszti csoportok egykori vezetőinek zöme ugyanakkor a közélet további „zsidótlanítását” és a leszámolások folytatását szorgalmazták. Csoportjaik marginalizálását nehezen viselték, így körükben egyre inkább teret nyert egykori sorstársukban, a kormányzóban való csalódottság is. Jelentős részük érezhetően képtelen volt beilleszkedni egy konszolidált rendszerbe. Sokan emellett legitimista álláspontjuk miatt is szembekerültek a kormányzóval, így húszas évek közepétől fokozatosan háttérbe szorultak.60

*** 1919 januárjában összeült Párizsban a békekonferencia. Ugyanezen év a magyar történelemnek az egyik legsötétebb fejezete: az ország rövid idő alatt súlyos csapásokon, nyomasztó, represszív időszakokon ment keresztült. Honnan eredt ennyi brutalitás Magyarországon? A válasz valószínűleg rendkívül összetett. A jelenségsorozatban minden bizonnyal leginkább az I. világháború játszott szerepet. A frontokon átélt borzalmak és az ezek nyomán fellángoló erőszak legitim problémamegoldó aktusnak tűnt. A világháború óriási cezúrát jelentett a 19. századi világképhez és a világról való felfogásához képest. PINTÉR Jenő: A Horthy-korszak büntetőjogáról. Tanulmányok a Horthy-korszak államáról és jogáról, Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1958, 190. 58 Egy ilyen internálótábor viszonyait mutatja be Hajmáskér, írta egy internált, Bécsi Magyar Kiadó, Bécs, 1920. 59 ROMSICS: Magyarország története…, 134. Az emigrációról legújabban ORMOS Mária: Agyműtét, 1919. Magyar kérdőjelek a 20. század elején, Múltunk 2010/3., 46–72. 60 Kivételnek számít Héjjas Iván, aki 1927–1931 között országgyűlési képviselő volt. 57

30

Bödők

Gergely:

Vörös

és

fehér

Arthur Marwick brit történész megfogalmazása szerint „a háború kolosszális pszichológiai tapasztalat”, amelynek alapvető lenyomatai maradnak az emberi pszichében.61 A „nagy” háború után a nyers erő alkalmazása és az emberi élet súlyának semmibe vevése működőképes problémamegoldásnak tűnt. Plasztikusan fogalmaz a Népszava 1919. január 1-jei vezércikkében. Eszerint: „öt évig dühöngött szabadon a vadállat az emberben – Évek hosszú során át hozzászokott az emberi szem az öldökléshez, a vérnek a látásához, az orr a vér szagához, a fül a sebesültek és haldoklók hörgéséhez. Nem gondolják azok az urak, akik tapsoltak »hős« fiaink »vitéz tetteihez«, akik ujjongtak akkor, ha valahol az ellenség hullahegyei meredtek az égnek, nem gondolják ezek az urak, hogy a katona, aki megszokta az emberi élet semmibe vevését […] hogy az a katona az erkölcsi nihilizmusnak ezeket az elveit magával viszi a polgári életbe?”62 Ugyanakkor a világháború nyomasztó emlékei mellett nem szabad figyelmen kívül hagynunk a hátországban lévő katasztrofális viszonyokat sem: a jegyrendszert, az elértéktelenedő pénzt, a sorbanállásokat, az egzisztenciális bizonytalanságot vagy a szegénységet. A keserűséget csak fokozhatta a megszállt (majd elcsatolt) területekről érkező menekültek tíz- és százezreinek feltűnése. Mindeközben megbillent államhatalom, egymást váltó rezsimek, gazdasági összeomlás, külső és belső válságok és időnként polgárháborús viszonyok jellemezték a közéletet. Ezek a mozzanatok egymást felerősítve és kiegészítve – a nyilvánvaló egyéni tényezőkkel együtt – vezethettek a vizsgált erőszakos cselekményekhez.

Körhintán (1934)

61 62

Arthur MARWICK: War and Social Change in the Twentieth Century, London–Basingstoke, 1974, 11–14. A forradalom jövője, Népszava 1919. január 1., 1. Idézi HAJDU: I. m., 535.

31


Turbucz Dávid AZ „ORSZÁGÉPÍTŐ” KORMÁNYZÓ KÉPÉNEK MEGJELENÉSE AZ 1920-AS ÉVEK MÁSODIK FELÉBEN A Horthy-kultusz történetének első szakaszát (1919–1925) a radikális jobboldal dominálta. A kultuszépítésben játszott szerepe ugyan nem volt kizárólagos, de az, hogy az I. világháborút követően, számos európai államhoz hasonlóan Magyarországon is megjelent a vezérkultusz, alapvetően neki köszönhető. A magyar jobboldali radikalizmus a fajvédelem programjában látta az aktuális válságjelenségek leküzdésének, az összeomlás következményei kezelésének egyetlen módját.1 E jövőkép központi eleme volt a vezér szükségessége. A Horthyról konstruált és a különféle kultuszépítési eszközökön keresztül közvetített, több szempontból is irracionális vezérkép ezt az alapvető üzenetet volt hivatott alátámasztani.2 Az 1920-as évek közepén azonban több tényező miatt átalakult a kormányzó kultusza. E tényezők között említhetők IV. Károly sikertelen visszatérési kísérletei, a trónfosztás, a nemzeti királyság megteremtésének a húszas évek közepén sem létező nemzetközi támogatottsága, a bethleni konszolidáció és ennek részeként a radikális jobboldal elszigetelése, illetőleg Horthy Miklós szerepfelfogásának megváltozása. A radikális jobboldal korábbi jelképe ugyanis a bethleni konzervatív politika támogatójává vált, ráadásul egyre kevésbé vett részt a napi politika alakításában.3 Mindez a kultusz alakulása szempontjából azért volt lényeges, mert így a kormányzót egy pártok felett álló, mérsékelt, hibákat el nem követő vezérként mutathatta be a propaganda.4 E kép felerősödéséhez a Beniczky-ügy is hozzájárult. (Az Újság című lapban Beniczky Ödön a Somogyi–Bacsó-gyilkossággal kapcsolatos, Horthy Miklós felelősségét felvető dokumentumot jelentetett meg, ezért kormányzósértésért elítélték.) A történtek ugyanis világosan jelezték, hogy a kor korlátozott nyilvánosságának mi volt a határa, azaz a kormányzói tekintély védelmére hivatkozó kormányzat már mit nem volt hajlandó tolerálni.5 A Horthy-kultusz e folyamat eredményeként jellegében és tartalmában is átalakult. Elveszítette autokrata-militáns vonásait, és a konzervatív ízlésnek megfelelően felerőLásd GYURGYÁK János: Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története, Osiris, Budapest, 2007, 217–218, 223–229. 2 Erről bővebben TURBUCZ Dávid: A Horthy-kultusz és a radikális jobboldal (1919–1924) = Visszatekintés a 19–20. századra, főszerk. Erdődy Gábor, szerk. Diera Bernadett – Cúthné Gyóni Eszter, ELTE Történelemtudományok Doktori Iskola, Új- és Jelenkori Magyar Történeti Program, Budapest, 2011, megjelenés alatt. 3 ROMSICS Ignác: Bethlen István. Politikai életrajz, Osiris, Budapest, 2005, 198–199, 230–231, 329–330. 4 BARTA Róbert: Egy memoár margójára. Horthy Miklós: Emlékirataim, Rubicon 2001/1., 72. 5 SIPOS Balázs: Hatalom és nyilvánosság: a budapesti liberális sajtó az 1920-as években, Múltunk 2008/3–4., 154–155; Nemzetgyűlési Napló, 1922–1927, XXXII. (1925. június 3.), 346–352 és XXXIII. (1925. június 16.), 286–288. 1

32

Turbucz Dávid: Az „országépítő” kormányzó képének megjelenése

södött a hagyományos uralkodói külsőségek szerepe. A vezérképből kiestek a jobboldali radikalizmusra jellemző vonások, de e kép főbb, azaz a pártpolitikától mentes szimbólumai, metaforái és üzenetei változatlanok maradtak; igaz, már a konzervatív rendszer keretei között voltak értelmezendőek. Az alapvető üzenet azonban nem változott meg: egyedül a vezér vezetésével teremthető meg egy szebb és boldogabb világ, állítható helyre az elveszített nemzeti nagyság, azaz kerülhet sor Trianon revíziójára. Horthy Miklós a konszolidált magyar állam jelképévé, az alkotmányosság és a politikai stabilitás legfőbb őrévé vált.6 A Horthy-kultusz állami szintre emelkedett, a vezérképet az állami apparátus egyre szélesebb körben terjesztette.7

A Horthy-évfordulók A vezér személyéhez kötődő évfordulókon visszatérő keretek között volt lehetősége a kultuszépítőknek a vezérkép ápolására és erősítésére. A Horthy-kultusz főbb ünnepei közé a kormányzóválasztás napja (március 1.), Horthy Miklós születés- (június 18.) és névnapja (december 6.), valamint budapesti bevonulásának évfordulója (november 16.) tartozott.8 Mindegyiknek sajátos rendje, rítusa alakult ki. A politikai rítusok az adott közösség egységét erősítik. Az ismétlődő tevékenységeiken keresztül mérséklik a kritikai gondolkodásmódot, végeredményben a fennálló hatalmat segítik a tekintély felépítésében és fenntartásában. A vezérkultuszok rítusai értelemszerűen azt a tudatot erősítik, hogy nélkülözhetetlen szükség van a vezér iránymutatására és követésére, ugyanis nélküle követői sokkal nehezebben vagy esetleg egyáltalán nem boldogulnának.9 A vezérbe vetett hit erősítése, képességeinek és tetteinek igazolása azonban csak akkor lehet hatékony, ha az adott rítus már megszilárdult.10 A ritualizált évfordulók a csoporthatárokat is kijelölik: a rítusokkal, azaz a közös szimbólumokkal, értékekkel, összegezve: a vezérbe vetett hittel való azonosulás jelenti az adott közösséghez tartozás alapvető kritériumát.11 A rítusokban való részvétel egyaránt lehet közvetlen és közvetett. A társadalom minden egyes tagja ugyanis nem lehet jelen egy ünnepi rendezvényen, de a sajtón keresztül mindenkinek lehetősége van az egyéneThomas SAKMYSTER: Admirális fehér lovon. Horthy Miklós, 1918–1944, Helikon, Budapest, 2001, 136. Uo., 137; ROMSICS Ignác: Horthy-képeink = UŐ.: Történelem, történetírás, hagyomány. Tanulmányok és cikkek, 2002– 2008, Osiris, Budapest, 2008, 225. 8 DÖMÖTÖRFI Tibor: A Horthy-kultusz elemei, História 1990/5–6., 24–25. Az otrantói ütközet napja (május 15.) és a Nemzeti Hadsereg szegedi születésének évfordulói (az utóbbit nem kötötték egy konkrét naphoz) periférikus szerepet játszottak a kormányzó-kultusz 1920-as évekbeli történetében, így e tanulmányban nem kerül sor a vizsgálatukra. 9 ZENTAI Violetta: Politikai antropológia: a politika antropológiája = Politikai antropológia, szerk. Zentai Violetta, Osiris – Láthatatlan Kollégium, Budapest, 1997, 21; Murray EDELMAN: A politika szimbolikus valósága, L’Harmattan, Budapest, 2004, 18–19. 10 Lásd ROMSICS Gergely: A jelentés zsarnoksága, Pro Minoritate 2004. tavasz, 9. 11 Roger SILVERSTONE: Miért van szükség a média tanulmányozására?, Akadémiai, Budapest, 2008, 117–118; SZABÓ Márton: Politikai idegen. A politika diszkurzív szereplőinek elméleti értelmezése, L’Harmattan, Budapest, 2006, 15, 18–21. 6 7

33


ket közösséggé egyesíteni szándékozó ceremoniális tevékenységben való részvételre. Igaz, ez az élmény közvetített és utólagos, de mégis megkerülhetetlen és hatékony eszköze (lehet) a vezér iránti kultikus tisztelet erősítésének.12 Az alapvető kérdés tehát egyrészt az: mikortól beszélhetünk ismétlődő rítusokról; másfelől: a médián keresztül a politikai hatalom a társadalom mekkora csoportját képes elérni? A kormányzó iránti tisztelet kifejezésének legmagasabb szintjét a képviselőház és a felsőház ünnepi megemlékezései és ülései jelentették. Fontos megjegyezni, hogy a törvényhozás 1928 előtt nem fektetett hangsúlyt az ún. Horthy-évfordulók megünneplésére, s a húszas évek végén is kizárólag a kormányzóválasztás napjára emlékezett ily módon a kétkamarás országgyűlés. Nagyobb évfordulókon, például a kormányzóválasztás tizedik jubileumán a két ház ünnepi ülést tartott egyetlen napirendi ponttal. A Bethlen István miniszterelnök által február 12-én beterjesztett jubileumi törvényjavaslat, az ún. „hála törvénye” elfogadása, azaz az „országépítő” kormányzó ünneplése volt napirenden.13 A javaslat elfogadásának módjáról pártközi értekezletet tartottak, ahol döntés született arról, hogy az ülésen kizárólag a törvényjavaslat előadója, az agrárpárti Gaál Gaszton fog felszólalni.14 Ez nem jelentett mást, mint hogy a vitát mellőzve, a nemzet egységét kifejezve fogadhatta el február 20–21-én a két ház a törvényjavaslatot.15 E jelképes cselekedet megvalósítása azonban nem ment minden fennakadás nélkül. A szociáldemokrata képviselők ugyanis úgy döntöttek, hogy nem vesznek részt a képviselőház ünnepi ülésén.16 A propaganda beállítása és a csoportképzés logikája szerint minden magyar embernek kivétel nélkül fel kellett sorakoznia a kormányzó mögött, a vezér ünneplésében mindenkinek részt kellett vennie. Így mindazok, akik nem ennek megfelelően viselkedtek, szimbolikus értelemben kiszorultak a magyar nemzet közösségéből, azaz a hazafiatlanság vádjával illeték őket a közvélemény alakítói.17 A március 1-jén életbe lépő 1930. évi XI. tc. a nemzet „háláját” kifejezve törvényi szintre emelte Horthy Miklós „országépítő” érdemeit.18 Az országgyűlés ünnepi megemlékezéseire a kevésbé kiemelkedő évfordulókon mindig az ülés kezdetén került sor: így volt ez 1928 márciusában is.19 A kormányzót, a vezérkép megszokott elemeit alkalmazva, a házelnökök méltatták.20 12 CSÁSZI Lajos: A média rítusai. A kommunikáció neodurkheimi elmélete, Osiris – MTA–ELTE Kommunikációelméleti Kutatócsoport, Budapest, 2002, 14–15, 17, 69–70. 13 Képviselőházi Napló, 1927–1931 [a továbbiakban: KN 1927–1931], XXV. (1930. február 12.), 49–50 és (1930. február 20.), 221–222; Képviselőházi Irományok, 1927– 1931, XX., 114; Felsőházi Napló, 1927–1931 [a továbbiakban: FN 1927–1931], V. (1930. február 21.), 95–97. 14 Lásd Budapesti Hírlap 1930. február 16., 10. 15 A „hála törvényé”-ről bővebben TURBUCZ Dávid: Horthy Miklós „országlásának” tizedik évfordulója, Első Század. Tudományos folyóirat, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Hallgatói Önkormányzatának kiadványa, OTDK-különszám, 2009, 194–199. 16 Lásd Az Est 1930. február 20., 1–2 és február 21., 4. 17 Például Nemzeti Újság 1930. február 21., 3. 18 Magyar Törvénytár. Az 1930. évi törvénycikkek, jegyz. Degré Miklós – Várady-Brenner Alajos, Franklin Társulat, Budapest, 1931, 186–187. 19 KN 1927–1931, IX. (1928. március 1.), 277. 20 Lásd például Budapesti Hírlap 1928. március 2., 1–2.

34


A törvényhozás kultuszépítő tevékenységéhez tartozott még az is, hogy Zsitvay Tibor, a képviselőház és Wlassics Gyula, a felsőház elnöke 1927 után rendszeresen beszámolt a képviselőknek és a felsőházi tagoknak arról, ha névnapja alkalmából a kormányzót személyesen köszöntötték.21 Az államfő személyes felkeresése a kormányzóválasztás évfordulóján, Horthy születés- és névnapjain az évtized második felében egyre rendszeresebbé, az ünnepi rítus részévé vált. A házelnökökön kívül a kormány nevében a miniszterelnök vagy a miniszterelnök-helyettes, a főváros nevében Ripka Ferenc főpolgármester és Sipőcz Jenő polgármester, továbbá a honvédség, a diplomáciai testületek és az egyházak képviselői is személyesen tisztelegtek a kormányzó előtt.22 Értelemszerűen a kiemelkedő évfordulókon, például Horthy hatvanadik születésnapján és a kormányzóválasztás tizedik jubileumán nagyobb hangsúlyt kapott a köszöntésnek e formája. A vezér iránti hódolat és ragaszkodás kifejezésére az állami intézmények, a vármegyék és a helyi önkormányzatok, az egyházak, színházak, különféle társadalmi egyesületek által rendezett ünnepségek is alkalmat adtak. De egyre gyakoribbak voltak a kormányzói kabinetirodának küldött feliratok és táviratok, a tisztelgő küldöttségek is. A Horthy-kultusz ápolásában a történelmi egyházak is részt vettek. Istentiszteletet és misét a kormányzó születésnapján már 1923-ban tartottak vidéken, a fővárosban először 1924-ben: a Kapisztrán Szent Jánosról elnevezett helyőrségi templomban, a Deák téri evangélikus és a Kálvin téri református templomokban. Mindenesetre nem tekinthetők a június 18-i rendezvények állandó elemének, mert ha lehetőség volt rá – s ezt kizárólag az időjárás befolyásolhatta –, akkor a Vérmezőn katonai tiszteletadás és tábori mise helyettesítette ezeket az alkalmakat.23 1925 után (az 1928-as és az 1929-es évet leszámítva) így volt ez minden évben.24 1928-ban, a kormányzó hatvanadik születésnapján – mint kiemelt évfordulón – a díszszemlét és az istentiszteleteket is megtartották.25 A következő évben az elmaradt díszszemlét a felekezetek templomaiban megtartott istentiszteletek és misék pótolták.26 A különböző felekezetek templomai 1926-tól kezdődően biztosítottak helyszínt a kormányzó névnapjának ünneplésére.27 A kormányzóválasztás napján először 1930-ban tartottak – mint kiemelt jubileumon – országszerte ünnepi, hálaadó miséket és istentiszteleteket. A római katolikus központi hálaadó szentmisét Serédi Jusztinián esztergomi érsek a Mátyás-templomban, a magyar közélet vezető személyiségei jelenlétében pontifikálta. A helyőrségi templomban Hász 21 FN 1927–1931, II. (1927. dec. 9.), 51; III. (1928. dec. 18.), 127; V. (1929. dec. 10.), 1; KN 1927–1931, XVI. (1928. dec. 6.), 371. 22 Lásd például Magyar Országos Levéltár [a továbbiakban: MOL] K. 428. MTI „kőnyomatos” Hírek, a) sorozat, Napi tudósítások [a továbbiakban: K 428. Napi tudósítások], 1925. december 6., 1; Nemzeti Újság 1928. december 7., 5 és 1930. március 2., 2. (Az MTI digitalizált híranyaga elérhető az interneten: http://mol.arcanum.hu/mti/opt/a090829.htm?v=pdf&a=start.) 23 Szózat 1924. június 19., 9. 24 Szózat 1925. június 19., 3; Budapesti Hírlap 1926. június 19., 3–4 és 1927. június 19., 6. 25 Újság 1928. június 16., 8. 26 Budapesti Hírlap 1929. június 19., 8. 27 Lásd például Budapesti Hírlap 1927. december 7., 5 és 1929. december 7., 2.

35


István tábori püspök celebrált misét a tisztikar számára.28 A Kálvin téri református templomban Ravasz László dunamelléki püspök, a Deák téri evangélikus templomban Geduly Henrik tiszakerületi püspök prédikált.29 A rádió által közvetített ünnepi istentiszteleteket és miséket, a római katolikus érsekek és püspökök pásztorlevelei, illetve a protestáns püspökök főpásztori levelei értelmében meghatározott idejű harangozással kellett egybekötni. Az egyházi rendelkezések kivétel nélkül hangsúlyt fektettek a kormányzó méltatására is. Érvelésüket, a templomaikban elhangzottakhoz hasonlóan, a „gondviselésre”, a kiemelt bibliai helyekre történő hivatkozásokkal igyekeztek alátámasztani, ezzel is erősítve a vezérkép vallásos jellegét, a kormányzó kiválasztottságának kultikus üzenetét.30 A kisebb protestáns gyülekezetekben másodikán, vasárnap is sor kerülhetett az istentiszteletekre, de a harangokat szombaton mindenhol meg kellett szólaltatni. Az egyházi fenntartású iskolákban az évforduló megünneplése sem maradhatott el.31 A kormányzó születés- és névnapjának ünnepi rendezvényein a tisztviselőknek részt kellett venniük32 (a belügyminiszter 1925. szeptember 20-i körrendelete értelmében mentesíteni kellett őket a szolgálataik alól33). A rendelkezés végrehajtása azonban nem ment teljesen gördülékenyen. A honvédelmi miniszterhez beérkezett jelentések34 ugyanis arról árulkodtak, hogy „több helyőrségben az ünnepélyes istentisztelet az egyházi hatóságok elutasító magatartása miatt nem volt megtartható, más esetben a polgári hatóságok nem vettek részt az ünnepségeken”.35 A sajtó híradásai, miszerint országszerte ünnepségeket rendeztek, emiatt joggal tekinthetők túlzónak, legalábbis a ’20-as évek közepén, amikor az ünnepi rítus még a kialakulás fázisában volt. A felmerült problémák ellenére a nagyobb vidéki városokban, településeken 1925 után rendszeresen sor került Horthy Miklós születés- és névnapján különböző ünnepi rendezvényekre istentiszteletek, (tábori) misék, díszközgyűlések, (fáklyás) felvonulások, szerenádok, levenBudapesti Hírlap 1930. március 2., 1–2. Pesti Hírlap 1930. március 2., 2–3. 30 Vö. Hans MAIER: Political Religion: a Concept and its Limitations, Totalitarian Movements and Political Religions 2007/1., 6, 11. 31 Budapesti Hírlap 1930. február 22., 6; Pesti Hírlap, 1930. február 23., 3 és február 25., 3; Nemzeti Újság február 23., 6. Vö. GERGELY Jenő: A püspöki kar tanácskozásai. A magyar katolikus püspökök konferenciáinak jegyzőkönyveiből, 1919–1944, Gondolat, Budapest, 1984, 161. 32 A levéltári iratok között csak a június 18-ra és a december 6-ra vonatkozó rendelkezések voltak fellelhetők, ilyen típusú rendeletet a kormányzóválasztás és Horthy budapesti bevonulása jubileumának megünneplése vonatkozásában nem találtam. November 16-a ráadásul nem játszott központi szerepet a Bethlenkormányzat szimbolikus politikájában. Bethlen István miniszterelnöksége alatt egyedül 1929-ben ünnepelték meg az évfordulót, s akkor sem voltak központi, állami rendezvények. Ez a miniszterelnök Horthy fővezéri tevékenységéhez való kritikus viszonyulásával magyarázható. Istentiszteletek, misék, koszorúzások, faültetések alkották az ünnepi programokat. A budapesti bevonulás évfordulója ekkoriban elsősorban még a „szegediek” ünnepének számított. DÖMÖTÖRFI: I. m., 25; TURBUCZ: Horthy Miklós „országlásának” tizedik évfordulója, 188. 33 MOL K. 148. Belügyminisztériumi Levéltár, 831. csomó, 1931. 1. tétel, 2688. alapsz. 34 Horthy születés- és névnapja katonai szünnap volt; lásd Rendeleti Közlöny 1923. december 1., 437. 35 MOL K. 148. Belügyminisztériumi Levéltár, 2722/926. 11. 28 29

36


teünnepélyek keretei között.36 A fáklyás felvonulások közül kiemelkedett az egyetemi és főiskolai hallgatók december 5-i fővárosi rendezvénye. 1921 után ugyanis minden évben felvonultak a várba, hogy kifejezzék az államfő iránt érzett hódolatukat és tiszteletüket.37 A kormányzó névnapján 1925 után a Nemzeti Színház évről évre díszelőadást rendezett.38 Az Operaházban 1927-től volt díszelőadás, amelyet 1929-ben a rádió már élőben is közvetített.39 A Magyar Rádió 1928-ban egyéb módon is hozzájárult a kormányzó iránti tisztelet erősítéséhez: az érdeklődők Petri Pálnak, a vallás- és közoktatási minisztérium államtitkárának beszédét hallgathatták meg.40 A vármegyék és a törvényhatósági jogú városok törvényhatósági bizottságai, a rendezett tanácsú városok és a községek képviselő-testületei ünnepi díszközgyűléseiken, képviselő-testületi üléseiken ünnepeltek. A vármegyeházák és városházák épületét nemzeti színekkel díszítették fel. A különféle évfordulókon a törvényhatóságok díszközgyűlésein elmondott beszédek a nemzeti egységet szimbolizáló kormányzó érdemeit méltatták. A közgyűlések gyakran döntöttek arról, hogy közterületet vagy közintézményt neveznek el a kormányzóról, de arra is volt példa, hogy Horthy arcképének megfestetéséről határoztak. A korábban megrendelt festmények, szobrok és domborművek felavatását az állami intézmények – elsősorban ők voltak a megrendelők – az évfordulókra időzítették. Például a szolnoki vármegyeházában a kormányzó hatvanadik születésnapja alkalmából leplezték le Kukán Géza festőművész életnagyságú Horthy-festményét.41 Az alkotásokat a vármegye, a városháza üléstermében vagy egyéb reprezentatív helyiségében helyezték el, de megtalálhatóak voltak a polgármesteri hivatalokban, a társadalmi egyesületek és kamarák termeiben is.42 A közgyűlések jegyzőkönyvben rögzítették, időnként hódoló feliratok formájában is kifejezték a kormányzó iránti ragaszkodásukat.43

36 MOL K. 428., Napi tudósítások, 1926. június 17. 19, június 18., 13, 15, 17–18, december 4., 18, december 5., 2, december 6., 8, 14, december 7., 1, 12; 1927. június 18., 6, 8, 12, 18–19, június 20., 1, december 5., 25, 34, december 6., 9, 12–13, 25, 28–29, december 7., 2, 8, 1928. június 18., 7, 10, 15, 17, 26, 28, 32, június 19., 3, 5; 1929. június 18., 10, 13, 16, 22, 26, 29, december 6., 10, 20, 24–25, 29, december 5., 17, 29–30, december 6., 13, 16, 20, 27. 37 Budapesti Hírlap 1926. december 7., 3, 1927. december 6., 2–3, 1928. december 6., 5, 1929. december 6., 1–2. 38 Szózat 1925. december 8., 2–3; Budapesti Hírlap 1926. december 7., 3, 1927. december 7., 5; 1928. december 7., 7; 1929. december 7., 2. 39 Új Nemzedék 1929. december 6., 7. 40 Budapesti Hírlap 1928. december 5., 9; 8 Órai Újság 1928. december 6., 1. 41 MOL K. 428., Napi tudósítások, 1928. jún. 18., 17. 42 Magyar művészet, 1919–1945, I., szerk. Kontha Sándor, Akadémiai, Budapest, 1985, 207; DÖMÖTÖRFI: I. m., 25. 43 Budapesti Hírlap 1930. március 2., 4–5; Pesti Hírlap 1930. március 2., 8. A vidéki ünnepségekhez lásd például MOL K. 428., Napi tudósítások, 1930. február 12., 34, február 21., 36, február 22., 32, február 28., 37, március 1., 19–22, 24, 26, 29–32, 34, 36, 43–44, 48, 58, 60.

37


Az „országépítő” kormányzó képe Az I. világháborút követő válságjelenségekre adott válaszként is értelmezhetők az egyes európai államokban megjelent vezérkultuszok. A racionalitás kudarcaként válságos időszakokban ugyanis könnyen megszűnik az ésszerű magyarázatok ereje.44 Ha egy adott politikai közösség úgy érzi, hogy „hétköznapi eszközökkel” már nem lehetséges a válságos állapotok leküzdése, akkor megfogalmazza a vezér iránti igényét. A válság leküzdésének vágya – amit a szakirodalom „kollektív vágy”-ként említ – így az ő személyében ölt testet.45 Őt tekintik az egyedül alkalmasnak arra, hogy az elszenvedett sérelmeket sikeresen orvosolja, ezáltal helyreállítson egy olyan, egyszer már létezett múltbéli állapotot, amely sokkal elfogadhatóbb a jelenlegi körülményeknél. Ez az úgynevezett „vágyott állapot”.46 Magyarországon ez Trianon revíziójának az igényét jelentette. Természetesen a vezér alkalmasságát igazolni kellett, meg kellett indokolni, hogy miért ő az egyedüli személy, aki képes lehet a közösség megfogalmazott vágyait megvalósítani. Ezt a célt töltötte be az imaginárius vezérkép.47 A Horthy Miklós személyéhez társított első epitheton ornans a „nemzetmentő” volt. Eszerint 1919-ben a „sír” és „végromlás” széléről mentette meg a magyar nemzetet. Megfékezte azt a folyamatot, amely elvezetett az összeomláshoz. Rendet teremtett az országban.48 A „nemzetmentő” vezér képe a bethleni konszolidáció végrehajtását követően egészült ki. Az „országépítő” jelző először 1927. június 18-án, Horthy Miklós születésnapján jelent meg a sajtóban. A Bethlen miniszterelnök érdekköréhez tartozó 8 Órai Újság szerint az ország gazdasági, pénzügyi, bel- és külpolitikai konszolidálásának „főérdeme elvitathatatlanul Horthy Miklóst illeti” meg.49 A konzervatív szellemiségű Budapesti Hírlap pedig leszögezte: Politikai és gazdasági konszolidáció, visszanyert tekintély és becsülés a külföld előtt, nekilendülő kulturális haladás, a keresztény erkölcsök és a hazafias érzés minden vonalon való érvényesülése, a nemzetbomlasztó irányzatok elhanyatlása jelzik az utat, melyet a parancsnoki hídról az egykori tengernagy jelzett a viharvert magyar gálya számára.50

Az Est vezércikke a következőkképpen fogalmazott:

EDELMAN: I. m., 28–30; ZENTAI: I. m., 22–23. Ernst CASSIRER: A politikai mítoszok technikája = Politikai antropológia, 38–40. 46 ROMSICS: A jelentés zsarnoksága, 3–6, 8.; UŐ.: Mítosz, kultusz, társadalom, Mozgó Világ 2004/7., 57–61. 47 Vö. CASSIRER: I. m., 40. 48 TURBUCZ Dávid: A Horthy-kultusz kezdetei, Múltunk 2009/4., 168; vö. Budapesti Hírlap 1928. március 1., 1 és december 6., 1; Nemzeti Újság 1929. december 6., 4. 49 8 Órai Újság 1927. június 18., 1. 50 Budapesti Hírlap 1927. június 18., 1. 44 45

38


A legélesebb kritikusnak is el kell ismernie, ha csak nem verte meg az Isten vaksággal, hogy ez a nyolc esztendő haladást, építést, megerősödést, egyszóval konszolidációt jelentett a nemzet életében. A magyar nemzet nem csalódott Horthy Miklósban.51

A 8 Órai Újság utalt az elveszített és mindenképpen helyreállítandó múltbéli állapotra. Az „isteni gondviselésre”, az Isten akaratára – legitimációs okokból is (!) – történő hivatkozás szerint nem véletlenül lett Horthy Miklós a magyarság vezére. Az „erő(s)” és a „bölcs” szavak, jelzők a vezér alapvető, végeredményben elmaradhatatlan tulajdonságait jelölték. Az elmúlt nyolc esztendő megmutatta, hogy az isteni gondviselés olyan férfiút küldött az országnak legválságosabb óráiban, akiben nemcsak akarat és jószándék volt visszavezetni a nemzetet arra az útra, melyet történelmi múltja jelölt ki, hanem bátorság és kitartás, bölcsesség és erő is. Ez a kitartás, ez a bölcsesség, ez az erő teremtett rendet, békét, nyugalmat a gyűlölet és meghasonlás helyén, ez építette fel azt az új Magyarországot, mely csonka határai között is megbecsült tagjává lőn a nemzetek nagy családjának.52

A kormányzó méltatásaiból kiválasztott részletek világosan jelzik, hogy a Bethlen-kormányzat vitathatatlan konszolidációs eredményeit a kormányzó sikereiként állították be, miközben Horthy, bár semmiféle politikai döntés nem születhetett a támogatása, beleegyezése nélkül, nem vett részt a kormányzati politika alakításában. A konszolidációs politika így Bethlen István és nem Horthy Miklós politikája volt: az irányt nem a kormányzó szabta meg (Bethlen kinevezését és a kormányzói bizalmat leszámítva), viszont maximálisan támogatta a miniszterelnöke által megszabott utat. A Horthy-kultusz leggyakrabban használt metaforája szerint Horthy volt a nemzet „erős” kezű kormányosa, aki a „viharos tenger”, a „sziklák” és „örvények” ellenére is határozottan, céltudatosan vezeti a „boldogabb jövő” felé a magyarságot.53 A Budapesti Hírlap minderről ezt írta a kormányzóválasztás nyolcadik évfordulóján: „Azóta [1920. március 1. óta] rendkívüli megpróbáltatásokon mentünk keresztül és hogy elsimultak a nagy válságok és visszaszorítattak a sötét kísértések, ezt annak a szilárd kéznek köszönhetjük, amely a kormány kerekét forgatta.”54 Mindezt a valósághoz igazítva megállapíthatjuk, hogy az ország kormányát Horthy bizalmából Bethlen István fogta, így sokkal inkább ő tekinthető az ország „kormányosának”. A kormányzó ugyan minden lehetőséggel rendelkezett Bethlen leváltására, azaz az irány korrigálására, ám Horthy ezzel nem élt.55 Az is tény, hogy az Az Est 1928. március 1., 1. 8 Órai Újság 1928. március 1., 1. 53 Lásd például Nemzeti Újság 1930. március 1., 1. 54 Budapesti Hírlap 1928. június 17., 1. 55 ROMSICS: Bethlen István, 329–331. 51

52

39


ország konszolidálására a korszak politikai rendszerében a hatalom forrásának számító kormányzó támogatása nélkül semmiképpen sem kerülhetett volna sor. Horthy Miklós érdemeiről tehát nyugodtan lehet beszélni, de még így is egyértelműen túlzás az „országépítő” kormányzó képe, amely az évfordulókon elhangzott beszédekben, a sajtóban, különféle propagandakiadványokban megtalálható volt, sőt 1930-ban erről törvényt is hozott az országgyűlés. A kultusz természete szempontjából viszont ez az interpretáció volt az egyetlen elfogadható valóságértelmezés: a politikai közösség életében végbement bárminemű kedvező változás, előrelépés ugyanis kizárólag a vezér sikereként mutatható be, miután a vágyott állapot elérését egyedül vele tartják elérhetőnek, ráadásul az alkalmasságát folyamatosan, újból és újból igazolni kell.56 A kormányzó „bölcsességének”57 tulajdonított „országépítés”, a kultikus interpretáció szerint tehát a vágyott jövő, a revízió felé vezető út meghatározó állomása volt: Horthy „hazánkat a feltámadás és fokozatos fejlődés útján a szebb jövőnk felé vezeti”.58 Horthy Miklós megjelenése a magyar történelemben a propaganda beállítása fényében egy új, egy „keresztény” és „nemzeti” korszak kezdetét jelentette.59 Egy olyan korszakét, amely az azt megelőző időszak minden „bűnétől” mentes, így a „megújult” magyarság a megfelelő vezetés mellett képes lehet eljutni a „szebb jövő” állapotába.60 A szimbolikus kezdet motívuma szerint Horthyval „kezdődik a nemzet tragédiájának mélypontján a felemelkedés és az újjászületés”.61 A leírtak alapján nem meglepő, hogy a kultikus kijelentések szerint az eddig elért eredményekért a magyar nemzet egésze „hálás” a kormányzónak. Ezt a „hálát” leggyakrabban úgy fejezték ki a napilapok tudósításai, hogy az adott évfordulón „ünnepre ébredt ma reggel az ország”, azt a napot „megünnepelte az egész ország”, „az egész társadalom ünnepel”. Nem volt szokatlan az olyan megfogalmazás sem, miszerint „ma minden igaz magyarnak szíve az államfő felé” fordul, és „a hűséges szívek dobbanása egyetlen imádságba forr össze”.62 A „minden igaz magyar” és az ehhez hasonló kijelentések a már említett csoporthatár kijelöléséhez járultak hozzá: csak azok lehetnek a magyar nemzet „tisztességes” és „becsületes” tagjai, akik részt vesznek a kormányzó ünneplésében, a vezér előtti hódolatban. A fenti idézetek – ezen túlmenően – azt is kifejezték, hogy a vezér és a követői, a nemzet között szétszakíthatatlan kötelék létezik. A vezért tehát minden egyes magyar követi, mögötte mindenki felsorakozik, kivéve azoE. A. REES: Leader Cults. Varieties, Preconditions and Functions = The Leader Cult in Communist Dictatorships. Stalin and the Eastern Bloc, szerk. Balázs Apor – Jan C. Behrends – Polly Jones – E. A. Rees, Palgrave MacMillan, London 2004, 14. 57 8 Órai Újság 1928. június 19., 1; Budapesti Hírlap 1928. december 6., 1; Új Nemzedék 1927. december 6., 5. 58 8 Órai Újság 1928. december 6., 1. Vö. ZEIDLER Miklós: A revíziós gondolat, Kalligram, Pozsony, 2009, 225–226. 59 TURBUCZ: A Horthy-kultusz kezdetei, 176–177. 60 Budapesti Hírlap 1929. november 16., 1; 8 Órai Újság 1929. november 16., 1. 61 Nemzeti Újság 1928. június 17., 1. 62 8 Órai Újság 1928. június 19., 5; Nemzeti Újság 1928. június 17., 1 és december 6., 1; Budapesti Hírlap 1928. december 6., 6. 56

40


kat, akik magatartásukból kifolyólag kiléptek a magyar nemzet közösségéből. Eszerint a magyarság „híven követte a kormányzó bölcs útmutatását a szenvedés napjaiban és követi most a gyógyulás és erősödés idején”.63 Ez az üzenet Horthy születés- és névnapjain egy speciális, kifejezetten ehhez a két naphoz kapcsolódó formában is kifejezést nyert, e napokat ugyanis egyre rendszeresebben állította be a propaganda a nemzet bensőséges ünnepeiként.64 Annak ellenére, hogy a kultikus apamodell már 1919-ben megjelent, a ’20-as évek második felében nem képezte a születés- és névnapi méltatások részét, azaz a propaganda még nem a nemzet „bensőséges családi ünnep”-eként értékelte június 18-át és december 6-át, a jelentőségüket nem ily módon érzékeltette és hangsúlyozta. Megtehette volna, miután már jó ideje rendelkezésre állt a vezérkép ehhez szükséges eleme.65 Mint az alábbi versben is olvasható, a „Horthy apánk” motívuma ekkoriban is előkerült, igaz, meglehetősen ritkán. A kormányzóválasztás nyolcadik évfordulóján jelent meg a Budapesti Hírlapban báró Wlassics Tibor verse. Ez a néhány sor jól foglalja össze a kormányzóról kialakított és a kultuszépítés különféle technikáin keresztül az 1920-as évek második felében közvetített kép főbb elemeit. Nemes kormányzó, hatalmas urunk! Imával ejtjük ma dicső neved, Nyolc éve van már, hogy a te kezed Vezeti ezt az árva nemzetet.

Jöttek a gonosz béke évei, Te ügyeltél a javaink felett, Állami létünk gondját viseléd, Szereztél nekünk nagy becsületet.

Amikor eljöttél, zúgott a vad ár, Bölcs erélyeddel megfékezted azt, Te, Magyarhonnak áldása valál, Új éltet adtál, hoztál szent vigaszt.

Atyai szíved vigyázott reánk, Ébren őrködött ádáz ellenen, Érted szól Égbe ma buzgó imánk, Őrködj tovább a magyar nemzeten!

Vezess tovább, kormányozd nemzeted, Mely féltő hittel tekint fel Reád, Ős magyar lelked, fennkölt szellemed Lássa boldognak a magyar hazát.66

41


A média közvetítő szerepe A húszas évek Magyarországán az írott sajtó, a rádió és a néma, majd hangos filmhíradók sorolhatók a tömegkommunikációs eszközök közé. Közülük egyértelműen az írott sajtó tekinthető a legfontosabb közvélemény-formáló eszköznek.67 A korszak plurális sajtóéletének köszönhetően az egyes lapok politikai orientációi és a politikai kérdésekben megfogalmazott álláspontjaik között voltak különbségek, melyek a Horthy-kultusz esetében is kimutathatók. A kutatáshoz felhasznált napilapokat igyekeztem reprezentatív módon kiválasztani: a Központi Sajtóvállalat két lapját, az Új Nemzedéket és a Nemzeti Újságot; a konzervatív szellemiségű Budapesti Hírlapot és a 8 Órai Újságot; a polgári liberális irányultságú, de eltérő nézőpontoknak is helyet adó lapok közül a Pesti Naplót, a Pesti Hírlapot, Az Estet, az Esti Kurírt és az Újságot; valamint a szociáldemokrata Népszavát néztem át.68 Az újságokban megjelent cikkek két csoportra oszthatók. A közvetett kultuszépítés alatt az évfordulós rendezvényekről történő beszámolók értendők. A közvetlen kultuszépítés ezzel szemben nem mások kultikus kijelentéseinek a közvetítését jelentette, ide vezércikkek, méltatások, életrajzi összefoglalók sorolhatók. A napilapok között külön kategóriát jelentett a Népszava, amely az évfordulókról nem tájékoztatta olvasóit, és értelemszerűen méltatásokat sem közölt. A többi napilap az évtized második felében részt vett a Horthy-kultusz építésében, közvetett és közvetlen módon is: a két típusba sorolt cikkek száma terén kimutatható némi növekedés. Ez az emelkedés nem volt minden évforduló és napilap esetében egyenletes, illetve törvényszerű: példának okáért a kormányzó hatvanadik születésnapján megugrott a publikált cikkek száma. Az átnézett lapokban június 18. környékén 1928-ban 24 cikk jelent meg, míg 1927-ben csak 12, és 1929-ben 15. A lapok közötti különbséget jelzi az is, hogy az Esti Kurír és az Újság 1928-ban, a korábbi évek gyakorlatának megfelelően, ekkor sem közölt ünnepi méltatást. A sajtó az említett kivételek ellenére is egyre nagyobb szerepet játszott a Horthy-kép terjesztésében. Kérdés, hogy mindez kikhez jutott el. Sipos Balázsnak a korszak médiafogyasztására vonatkozó becslése szerint 1930 körül a vidéki lakosság kb. 20-30 százaléka olvasta naponta az országosnak tekinthető napilapokat. Budapesten az alacsonyabb társadalmi státuszúak (munkások, háztartási alkalmazottak) 35-45 százaléka, míg például szellemi munkásoknak vélhetőleg több mint fele járatott ilyeneket.69 Az egyes lapok olvasottságáról nincs becslés. A további tömegkommunikációs eszközökre is utalva, a Magyar Rádió 1925. november 30-án kezdte meg a rendszeres műsorsugárzást.70 Szintén Sipos becslése szerint HÁMORI Péter: Kísérlet egy „propagandaminisztérium” létrehozására Magyarországon, Századok 1997/2., 353–354. Vö. SIPOS Balázs: A politikai újságírás mint hivatás. Nyilvánosság, polgári sajtó és a hírlapírók a Horthy-korszak első felében, Napvilág, Budapest, 2004, 106. 69 SIPOS Balázs: Média, medialitás és a külpolitikai gondolkodás alakulása = Magyar külpolitikai gondolkodás a 20. században, szerk. Pritz Pál, Magyar Történelmi Társulat, Budapest, 2006, 134–136, 147. Lásd még HÁMORI: I. m., 353, 369. 70 ORMOS Mária: Egy magyar médiavezér: Kozma Miklós. Polkoljárás a médiában és a politikában (1919–1941), I., PolgART, Budapest, 2000, 138. 67

68

42


1930-ban Budapesten tíz háztartás közül négy rendelkezett rádiókészülékkel. Vidéken csak minden tizedik.71 A filmhíradók kötelező vetítését Kozma Miklós 1925 őszén érte el.72 A moziba járók számát azonban nem ismerjük. A médiafogyasztók arányának megbecsülése azonban csak a kérdés egyik oldala. Ugyanis még ennél is nehezebb választ adni arra, hogy milyen volt a média fogyasztókra gyakorolt hatása. Mindenekelőtt nem tudjuk, hogy az újságolvasók minden cikket elolvastak-e. Értelemszerűen lényeges különbség van közöttük abban, hogy mennyire keltik fel az olvasók figyelmét: egy napilap első oldalain megjelentetett hosszabb méltatás és az apró betűs hírek közé elhelyezett rövid írás nehezen fejthetett ki azonos hatást. A rádióhallgatók esetében kérdéses, hogy a kormányzó kultuszát ápoló műsorokat mennyien hallgatták meg. S a sor természetesen folytatható lenne. Bizonytalan tehát a média hatékonyságának a megítélése. A médiahatás újabb elméletei szerint ráadásul nem is beszélhetünk automatikus hatásról, miszerint a tömegkommunikáció korlátlanul képes befolyásolni a média üzeneteit kritikátlanul befogadó embereket. Ezzel szemben, állítják az újabb megközelítések, az egyének személyes tapasztalataik, véleményük és környezetük alapján szelektálnak a média által közvetített üzenetekből, és ennek megfelelően dekódolják azokat.73 A korszakban ráadásul nem készültek reprezentatív közvélemény-kutatások. Ehelyett a hangsúlyt sokkal inkább arra kell fektetni, hogy megvizsgáljuk az egyes médiumok kultuszépítésben betöltött szerepét, aktivitását, és az így közvetített vezérkép tartalmát. Végeredményben azt, hogy a magyar társadalom azon tagjai, akik személyesen nem lehettek jelen egy fővárosi vagy vidéki Horthy-ünnepélyen, a média közvetítésének köszönhetően részesévé válhattak-e a kultuszépítés eredményeképpen konstruált közösségnek.

Összegzés A Horthy-kultusz főbb ünnepeinek áttekintése után megállapítható, hogy a kultuszépítés folyamatában játszott szerepük a vizsgált időszakban fokozatosan nőtt. Ennek oka a kormányzó vezérkultuszának állami szintre emelésében keresendő. Egy évekig tartó folyamat eredményeképpen – az egyes évfordulók esetében eltérő időpontokban – alakultak ki az évről évre, egyre rendszeresebb formában ismétlődő ritualizált cselekvések. A kultusz történetében mindez lényeges változásként értékelhető. A húszas évek első felében a radikális jobboldal kultuszteremtő tevékenységét ugyanis a rendszertelenség és a kialakulatlanság jellemezte, sőt végeredményben a kormányzó vidéki útjai tekinthetők az egyetlen, stabil keretek között működő ritualizált imázsépítő tevékenységnek. SIPOS: Média, medialitás és a külpolitikai gondolkodás alakulása, 135. ORMOS: I. m., 143–144. 73 ANGELUSZ Róbert: Kommunikáló társadalom, Gondolat, Budapest, 1983, 86, 89–94, 98–102; Denis MCQUAIL: A tömegkommunikáció elmélete, Osiris, Budapest, 2003, 359–369. 71

72

43


A rendszertelenség mértéke 1925 után fokozatosan mérséklődött, miután megjelentek a kultusz stabilnak tekinthető rítusai, amelyek alapjaiban határozták meg a kultuszépítés jövőbeli kereteit. A rítusok egyre szilárdabbá váltak, míg a média kultuszépítő szerepe erősödött.

Kövezik a Rákóczi utat (1930)

44


Ötvös István KÁDÁRTÓL RAJKIG – MEGJEGYZÉSEK A POLITIKAI PEREK OKAIHOZ A Kádár János elleni 60 évvel ezelőtti, 1951-es eljárásról már sokan publikáltak. Hogy most mégis újra elővesszük, annak az a legfőbb oka, hogy az eddig megjelent szövegekben – véleményünk szerint – két alapvető probléma lelhető fel. Az egyik: mindenki elfogadta a Kádár-ügynek a Rajk-perből való származási koncepcióját. A másik: az eljárást – a fentiek figyelembe vételével – önálló procedúrának tekintették, amelyet Rákosi Mátyás személyes ötletére rendeztek meg. Utóbbi megállapítás összefügg azzal, hogy a koncepciós pereket általában ilyen, „rendszerfüggetlen” eseménynek láttatják.

A Kádár-ügy rövid szerkezete (Előzmények) 1. Azt a vizsgálatot, amely később a Kádár János nevével jelzett eljárásba torkollott, 1951-ben folytatta le az ÁVH. Az eljárás végén megrendezett per nagyjából azt a koreográfiát követte, mint a két évvel korábbi, Rajk László elleni eljárás, a vádak is hasonlóak voltak. Tény, hogy éppúgy rendőrségi besúgással vádolták Kádár Jánost, mint korábban kollégáját, és tény, hogy az 1943-as pártfeloszlatás bűne éppúgy szerepelt a vádpontok között, mint korábban a pártellenes tevékenység, a „provokátorság”. Rögtön felmerül a kérdés: miért kerültek ezek a bornírt és valójában nyilvánvalóan értelmetlen vádak az ügyek középpontjába? (Nemcsak a Kádár-ügy, hanem már korábban a Rajk-ügy centrumába is.) Érdekelt itt valakit egyáltalán, hogy mi történt a magyarországi kommunista mozgalomban tíz–húsz évvel korábban? Nyilván nem. Valójában Rákosi Mátyást sem. Azonban arra nagyon jók voltak ezek a vádak, hogy két irányba is hitelesítsék az eljárásokat. Az egyik Moszkva, a másik a magyar pártközvélemény – azaz a legfelsőbb politikai vezetés. Moszkva felé azért volt erre a „hitelesítésre” szükség, hogy olyan vezető személyiségek is elítélhetők legyenek, akik korábban mindenben kiszolgálták a megszállók érdekeit. Ezért „bizonyítani” kellett róluk, hogy „ellenségek”. A pártközvélemény pedig azért számított, mert ez volt az a közeg, amely megtartotta vagy, mint 1954-ben, visszahozta Rákosit a hatalomba.1 1 Bár pontosan tudjuk, hogy Moszkvában jelölték ki Rákosit Nagy Imre utódjául, azonban ehhez a magyar pártapparátus hallgatólagos beleegyezésére is szükség volt. E nélkül ugyanis bármely pártvezető, helytől és kortól függetlenül, légüres térbe kerül, valódi hatalom, azaz akaratérvényesítő képesség nélkül.

45


2. Minden jel arra mutat, hogy az eredetileg kiszemelt elsőrendű vádlott nem Kádár János, hanem Zöld Sándor, az éppen hivatalban levő belügyminiszter volt. Rákosi 1951. március 27-én kelt, Sztálinhoz írott levelében Zöld letartóztatását említi – amire nem kerülhetett sor. Ezt követte az a titkársági ülés április 18-án, amelyen rendkívül élesen kritizálták Zöld működését. Elsősorban azt, hogy a rendőrségen – és annak vezetői között – még mindig túl sok a „horthysta” rendőr. A „belügyi helyzet” látszólag tisztázást igényelne, de valójában csak akkor, ha feltételezzük, valóban ez volt Zöld eltávolításának valódi oka. Azonban ez korántsem biztos. Zöld ugyanis arról beszélt a Politikai Bizottság ülésén, hogy Veres Józsefet – helyettesét – kellene „hazugsággal vádolnia”. De ha Veres hazudott, akkor hamis adatokat közölt a politikai vezetéssel a belügyről? Ha viszont Veres valóban hamisított, akkor erre vajon kitől kapott utasítást? Vagy önszorgalomból tette? Utóbbi kevésbé valószínű, Zöld magasabb pozícióban volt a párthierarchiában – könnyen megüthette volna a bokáját egy elhamarkodott „feljelentéssel”. Zöld megjegyzéséből tehát logikusan következik, hogy az elmarasztalását okozó adatok eleve annak a koncepciónak a jegyében születtek, amely ellene készült. Ezután következett a bolsevik „hagyománynak” megfelelő önkritika, benne a Márciusi Front politikáját elítélő részekkel. A fenti okfejtés alapján szintén igazolódni látszik, hogy itt valami nagyon más dolog működött a háttérben, mint ami formálisan rekonstruálható. Valójában sem a belügy helyzetéért, sem egy több mint tízéves történet – a Márciusi Front – miatt nem kell senkit letartóztatni, de még le sem kell váltani a pozíciójáról. Egyszerűen döntést kell hozni a szükséges intézkedésekről, a Márciusi Front „elhajlásain” pedig már amúgy sem lehet utólag segíteni – tehát legfeljebb egy megfelelő történeti interpretációra lesz szükség… De Zöldet az ÁVH ekkor már megfigyelés alatt tartotta, a kötelező kíséreten és őrségen túl is.2 Szóval nemcsak az események időrendjével van baj – mint azt már számos kutató jelezte –, hanem a valós okok és indokok egész halmazatával. Oly mértékig zűrös az ügy, hogy az ügyet vizsgáló Tóth Pál Péter történész nem is adott hitelt Zöld esetében a családirtási és öngyilkossági legendának. Az mindenesetre tény, hogy Zöld Sándorral kezdődött egy ügy, amelyből – halála után – már Kádár János elleni vizsgálatot kerekítettek ki.

(A „nagypolitika”) 1. Zöld Sándor halála után meg kellett változtatni az eljárás szerkezetét, és ezzel együtt a vádakat is az új szereplőkhöz kellett illeszteni. Kádár János került a nyomozás középpontjába, és megkezdődött a vizsgálat. A fő vádlottak vélhetően ugyanazok maradtak, mint akik a Zöld körül szerveződő eljárás célpontjai lettek volna, akik annak idején a Márciusi Frontban kerültek kapcsolatba az illegális mozgalommal. Összesen annyit kelVARGA László [szerk. és bev.]: Kádár János bírái előtt. Egyszer fent, egyszer lent. 1949–1956, Osiris – Budapest Főváros Levéltára, Budapest, 2001, 94.

2

46

Ötvös

István:

Kádártól

Rajkig

lett módosítani, hogy az eljárás középpontjába az 1943-as pártfeloszlatás került. Az ügy kivizsgálását irányító „hármas bizottság” 1951. május 19-i jelentése szinte kizárólag a „párt-bűnök” felsorolását tartalmazza.3 Kádár eszerint már 1933-tól kapcsolatban állt a titkosrendőrséggel és árulóvá vált, majd 1943-ban részt vett a párt feloszlatásában. Ugyanígy Donáth Ferenc, Kállai Gyula és Losonczy Géza esetében is az „árulás” lett az elsőszámú vádpont. Persze a vádakat szorosan hozzákötötték a két évvel korábbi Rajkperhez is. A jelentés kimondta – persze a koreográfia szerint idézve Kádár vallomását –, hogy „nemcsak hogy a titóista, imperialista kém Rajk ellenforradalmi örökségének megsemmisítője nem lettem, hanem ellenkezőleg, annak megőrzője voltam”. Végeredményben a párt vezető testületei számára készült jelentés nem tartalmaz mást, mint a párt-bűnök szinte neurózisos megismétlését. Csupán egy megjegyzés utal vissza és terjeszti ki a Rajk-örökséget valamennyi vádlottra: „A vizsgálat alatt álló személyek a Rajk-bandának a pártban meghúzódott maradványai.” Rákosi az MDP KV ülésén is két okot említett az újabb őrizetbe vételek igazolásául. A nyomozás megindításának egyik oka a pártfeloszlatás körüli 1943-as kérdőjelek, a másik, hogy „Kádár nem likvidálta Rajknak az örökségét a Belügyminisztériumban”. A pártfeloszlatás kérdése számunkra csak annyiban fontos, hogy Rákosi egy 1950-ben keletkezett Szakasits-vallomásra hivatkozott. Ez akár „önleleplező” mondat is lehet, hiszen ha ez így van, akkor valójában már 1950 nyarán elkezdtek foglalkozni egy üggyel, amelynek akkor még nem volt „arca”.4 A pártfeloszlatási ügyből viszont nagyon sokak felé haladhatott volna az eljárás, viszont az előbb már megállapítottuk, hogy az az ügy, ami a Kádár-perbe torkollott, Zöld Sándor nevével indult. Ebben az esetben tehát a pártfeloszlatás már másodlagos, a valódi ok mégis inkább a homályosabban megfogalmazott belügyminisztériumi szál, hiszen amíg az egyik „csereszabatos” – ha nem a Márciusi Frontról lesz szó, jó lesz a pártfeloszlatás is –, addig a másik állandó elem a képletben. A pártfeloszlatás kérdése pedig pusztán a pártközvélemény számára szóló porhintés. Így mindenki számára – aki hinni akart benne – hihetővé vált: Kádár ellenség. 2. Önmagában az az eredetmítosz, hogy itt a Márciusi Fronthoz kapcsolódó személyekről van szó, és ez a „legfőbb bűnük”, igaz. Az egyik szinten. Igaz, hiszen végeredményben a később létrejövő Kádár-ügy két perből tevődött össze. Az egyik maga Kádár János és társai pere, a másik pedig a Tariska István és társai per. A szűken vett Kádár-ügyben nyolc személyt vettek őrizetbe és szerveztek ebbe a két eljárásba. A fő perben kapott helyet Kádár János, Kállai Gyula, Donáth Ferenc, Losonczy Géza; a mellékperben pedig Veres József volt belügyminiszter-helyettes, Újhelyi Szilárd, a Rádió műsorigazgatója és Tariska István ideggyógyász szakorvos, valamint Haraszti Sándor.5 Tekintettel MOL M-KS 276. f. 52. cs. 17. ő. e., 20–25; közli VARGA: I. m., 240–245. Az MDP Központi Vezetőségének ülése, Jegyzőkönyv, 1951. május 22. Közli VARGA: I. m., 246–253. 5 Iratok 2. Tervezet Kádár János, Pálffy György, Sólyom László és társai ügye felülvizsgálásának előkészítésére, 1954. április 6. VARGA: I. m., 515–522. 3

4

47


Tariska és Újhelyi egyértelmű kapcsolódására a Márciusi Fronthoz, valamint Veres weisshausista múltjára, háború előtti mozgalmi kapcsolataira, személyük kiválóan illeszkedett egy ilyen politikai koncepcióhoz. Tehát a „nagypolitika” szintjén összeállt a kép, történeti szempontból értelmezhető – ez lett a pártvezetés és a párttagok felé az eljárás értelme. De ha nem harapunk rá arra a gumicsontra, amit Rákosi ezzel az okos összeállítással felkínált – és amely később oly hasznosnak bizonyult6 –, egy sor olyan elemet találhatunk az eljárásokban, amelyek azt mutatják: itt valami másról van szó.

A belügyi szál Rákosi Mátyásnak már 1945 óta folyamatosan problémája volt a belügyminisztereivel. Voltaképpen az összes tárcavezető az „övé” volt. Nem kivétel Erdei Ferenc sem, aki még az Ideiglenes Kormányban töltötte be ezt a tisztet, egészen addig, amíg Piros Lászlóig nem jutottunk el. Erdei végül is „outsider” volt, Piros László szellemi képességeiről pedig az 1956-os forradalom első napján tanúsított magatartásából nyerhetünk képet. De maradjunk inkább Kádár közvetlen elődeinél. Mi lehetett a probléma? Valóban a rendőrség személyi összetétele? Vagy inkább valami más?7 Hogy teljes legyen a kép, azt is hozzá kell tennünk, hogy – miként azt Donáth Ferenc a felülvizsgálat során is megemlíti – a háború után számos feljegyzésben és önéletrajzban beszámolt már a korábbi évek eseményeiről, tehát semmilyen újdonságot nem jelenthetett például a pártfeloszlatás kérdése. Nagyjából ugyanez a helyzet a Rajk-pernek azzal a részével, amikor a Svájcból hazatérőket illegális jugoszláv kapcsolatokkal vádolják. Holott 1945 után számos életrajzban beszámoltak már hazatérésük körülményeiről, tehát a „Párt” tudta, mi történt…8

(Közbevetett megjegyzések a Kádár-per vádlottjairól) 1. Amikor már eldőlt, hogy Zöld Sándor helyére Kádár János kerül és megkezdődtek az őrizetbevételek, a korszak gyakorlatának megfelelően, koncentrikus körökben építették fel a letartóztatottak csoportjait. Hasznosnak bizonyult, hiszen a későbbiekben szinte a végtelenségig lehetett ragozni ezt a kérdést, amelyet egyébként dokumentumok hiányában soha nem lehet hitelt érdemlően tisztázni, viszont így nem kellett feltenni azt az alapkérdést: miért történt mindez valójában? 7 Hogy valójában mennyire nem a pártügyek számítottak fontosnak, azt jelzi talán az is, hogy Szirmai István néhány igazoló jelentéssel és Rákosinak címzett levéllel mindig el tudta simítani az ilyen ügyeket. 8 Ebből egyébként pont a Kádár-perhez kapcsolódó Veres József számít kivételnek, aki – mint a felülvizsgálati tárgyalási jegyzőkönyvből is kiderül – elhallgatta, hogy különféle jobboldali szervezeteknek is tagja volt. Ugyanakkor azt is tudhatjuk, hogy ezeket a kapcsolatokat 1945 után nagyon gyorsan feltárhatták Péter Gáborék. 6

48

Ötvös

István:

Kádártól

Rajkig

Tekintettel arra a már korábbi szakirodalom által is feltárt tényre, hogy a Rajk László személyével kezdődő eljárássorozatban a „népfrontos” politikai elemek nagyon durva kiiktatása volt a cél, a Kádár-pert ennek egyik fázisaként értelmezhető. Itt került sor a Márciusi Fronthoz köthető vezető elvtársak politikai likvidálására. Hogy ez a felszámolás miért igényelt pert, őrizetbevételeket és – korábbi etapokban – halálos ítéleteket, az csak akkor érthető meg, ha figyelembe vesszük: Rákosi kezében az 1945-ös választási fiaskó után – eltekintve a szovjet hadsereg jelenlététől – egyetlen hatalmi tényezőként az ÁVH maradt. Mivel pedig ezt az eszközt kezdte alkalmazni a politikai problémák megoldására, voltaképpen a szervezet „fogságába” került. Normális – demokratikus – körülmények között egy párton belül az alternatív gondolkodású irányzatok, személyek partvonalon kívülre szorítása nem igényel pert. Valójában büntetőjogi szempontból az ilyen „másként gondolkodás” nem is képezheti eljárás tárgyát. Pontosan erről szól a politikai tevékenység, hogy a párton belüli csoportok között és fölött a vezetők folyamatosan egyensúlyoznak. Ez alól valójában még egy kommunista párt sem kivétel – a párhuzamok számos „népi demokráciából” ismertek, de akár Kádár János későbbi, 30 éves regnálása is számos példát adhat. Csakhogy Rákosi Mátyás az adott körülmények között több okból sem engedhette meg magának a „lavírozás” luxusát. Egyrészt azért nem, mert a sztálini modell nem erre tanította. De az elméleti megközelítésen túl gyakorlati okok is ide hatottak. Egyfelől 1945 után egy kisebbségbe szorult párttal kellett megszereznie a hatalmat, majd 1949/50-től a háborúra kellett előkészítenie azt a politikai vezetést, amely vakon engedelmeskedik a szovjeteknek. Másrészt – ismerve a párton belüli viszonyokat, egyszersmind megfelelve a fentebbi követelményeknek – saját pozícióját is biztosítania kellett. Így sem végzett tökéletes munkát, hiszen amikor a szovjetek szerint már túl sok volt a probléma, egyszerűen leváltották. (Igaz, először még csak a miniszterelnöki székből.) Az „egyen-arcúsított” politikai párt megteremtése a frakciósoknak nyilvánított csoportokkal kezdődött – Demény Pál ismert őrizetbe vétele, Weisshaus Aladár beleszerkesztése a Magyar Testvéri Közösség elleni eljárásba –, és a szociáldemokrata párt felszámolásán keresztül a Márciusi Fronthoz tartozó vezető politikusokig tartott. Mindenki addig maradhatott a helyén, amíg feltétlenül kellett a közreműködése. Az utóbbi csoportra volt a legtovább szüksége, de 1951-re Rákosi már nélkülük is elég erős volt. 2. Az sem lehet véletlen, hogy amikor a perek felülvizsgálata megindult, több fennmaradt dokumentumban is Kádár- helyett Donáth-ügyről beszéltek. Ez egyrészt rámutat arra, miért szerepelt a vádak között ilyen súllyal a világháború előtti kommunista mozgalom problémája. Kérdés: vajon tudatosan járt el így a pártfőtitkár, vagy a véletlen hozta így? Mindenesetre tény, hogy mivel a párt-kérdések hangsúlyos részét képezték az eljárásoknak, utólag minden esetben – a Rajk-per esetében éppúgy, mint Kádárék ügyében – hosszadalmasan lehetett tárgyalni az MDP belső ügyeit, elrejtve a valós okokat. A korszak szinte egyetlen politikai perénél nem kérdeztek rá a kihallgatók arra, 49


miért is került sor az eljárásra, hanem megelégedtek a korábbi ítélet tényeinek szétszedésével és „bizonyításával”. Tény, hogy ez a technika gyorsabb, megbízhatóbb eredménnyel járt. Azonban így valójában csak közbevetett megjegyzésekből rekonstruálható, mi is történt valójában. Visszatérve Kádár-perre: az a felülvizsgálatok során számos helyen Donáth-ügyként tért vissza. Mindez viszont azt is jelezheti számunkra, hogy a nyomozóknak a Márciusi Front sokkal egyszerűbb problémának tűnhetett. Így ugyanis erre fűzhették fel az újabb eljárást, tovább távolítva az ügyeket a belügyi kérdésektől. Másrészt viszont egy sor nagyon komoly, már akkor is megválaszolhatatlan problémát vetettek fel. A Kádár-ügyben ugyanis még tizenegy internált személyről vélték tudni, hogy ennek az eljárásnak az áldozata.9 Az említettek közül Donáth Ferenc feleségének internálása nem szorul különösebb magyarázatra. Tekintettel arra, hogy a férjét elítélték, őt is elzárták. Bár az eljárás semmiképpen sem tekinthető normálisnak, a korszak gyakorlatának megfelelt. Ugyanígy a családi körhöz tartozott Bozóky Taszilóné, Donáth anyósa és annak férje. Bozóky Taszilót ugyan az internálása végén, 1953 decemberében háborús bűntett miatt elítélték két és fél év szabadságvesztésre, azonban vélhetően mindkettejüknek lányuk „szerencsétlen” házassága okozta a „vesztét”. A különbség csak annyi volt, hogy míg Bozókynét 1953. augusztus 10-én szabadlábra helyezték, férjénél lehetőség volt egy újabb ítélettel „igazolni” a korábbi eljárást. Később ezt az ítéletet is hatályon kívül helyezte a Legfelsőbb Bíróság, ezzel igazolva annak törvénytelenségét. Ugyanakkor 1953-ban nem egy olyan internáltról tudhatunk, akire ugyanez a sors várt. Szintén ehhez a körhöz tartozott Bozóky Éva egyik korábbi munkatársa, Tarján Imre. Ők még az 1945 utáni honvédség kulturális osztályán dolgoztak együtt, így Tarján egy olyan koncepció lehetőségét is felvillantotta, amellyel szorosabban az 1950. évi tábornoki per két elítéltjéhez, Szalay Tiborhoz és Pórffy Györgyhöz köthették volna a Donáth-ügyet is. Ezt a koncepciós elemet nem élesítették, azonban Tarján Imre sorsa így is az internálás lett.10 Az iratokból az is rekonstruálható, hogy Tarjánt Pálffy Györgyhöz is hozzákapcsolták, de Révész Gézával is jó viszonyban volt. Előbbit 1949-ben végezték ki, míg utóbbi nem elhanyagolható szerepet játszott a Rajk-ügy megindulásában… A családi szálak után, a következő körben az internáltak között találjuk Rózsa Gyulát, Kádár sofőrjét, akit 1951. április 20-án vettek őrizetbe, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy terhelő adatokat szerezzenek tőle.11 Az intézkedés szintén nem ismeretlen egyéb koncepciós perekből, hiszen a titkárnők, sofőrök és segédtisztek sok esetben váltak ártatlan áldozatokká. Ugyanígy ismert az a logika is, melynek a korábbi ügyész, Lee Tibor esett itt áldozatául. Lee a háború alatt is ügyészként működött, és 1940-ben ő szerkesztette Donáthék Vö.: ÁBTL 2.1 VIII/5. sz. dosszié. ÁBTL 2.1 VIII/4., 7–13: Tarján Imre tanúvallomási jegyzőkönyve, 1954. december 16. Uo., 18: Szalay Tibor vallomása, dátum nélkül. 11 ÁBTL 2.1 VVIII/5., 95: Jegyzőkönyv, 1962. november 12. 9

10

50

Ötvös

István:

Kádártól

Rajkig

ellen a vádiratot. Donáthot akkor szabadon engedték, tehát Leere azért volt szükség, hogy tanúvallomásával igazolja: Donáth azért került szabadlábra, mert besúgó volt. Ez a gyakorlat szintén ismert a koncepciós perekből, de itt szinte viccesnek hat, milyen sok tanút kutatnak fel Lee Tibor ügyének tisztázására, amely ügy tulajdonképpen még a Donáth-per szempontjából is lényegtelen részletkérdés. De nem véletlen mindez: a nyomozóknak valahogyan imitálniuk kellett, hogy dolgoznak, miközben az alapkérdéseket továbbra sem tehették fel releváns formában. Még egy internált van, akinek esetében értelmezhető, hogyan került összefüggésbe a Kádár-üggyel, bár már itt is lehetnek kérdőjelek. Halek Ernő volt áv. főhadnagyot, aki 1945–1949 között Szolnokon látta el az osztály helyettes vezetőjének teendőit, már jóval a Kádár-ügy előtt elbocsátották állásából. Ez még – állítólag – 1930-as évekbeli KIMSZ-es tevékenységével függött össze. Majd 1951. május 22-én letartóztatták, és internálása azért történt, „mert őrizetbe vétele alkalmával a többszöri kihallgatás folyamán tudomást szerzett a Kádár ügyről, amiről kívülállók még nem tudtak”. Ez szintén jól illeszkedik a korszak gyakorlatába, ugyanakkor azonban már kételyek is felmerülhetnek. Egyrészt nyilván arról van szó, hogy tudomást szerzett az ügyről, és ezért már nem akarták elengedni. De vajon milyen minőségben merült fel a személye az eljárás során? Tanúnak szánták, aki esetleg „bizonyítani” tudja Kádár belügyi tevékenységének káros voltát? Vagy mint KIMSZ-aktivista állt kapcsolatban a későbbi pártvezetővel? Csak találgathatunk; egyvalami biztos, megbízható kommunistáról van szó, aki 1956-ban már a karhatalom soraiban küzd, és maga Kiss Károly javasolta felvételét az MSZMP-be. Míg az eddig áttekintett internáltak esetei logikusan illeszkednek az eljárás fő vonalaihoz – és bár valódi ok nincs a szigorított rendőrhatósági őrizetre, mégis a korszak gyakorlatával magyarázhatók –, a többiek esetében már végképp elveszítjük az összekötő kapcsokat. Az eljárásban még két „horthysta” tisztet és egy volt csendőrt internáltak, azonban érdemleges elfekvő iratanyagról már a ’60-as évek elején sem tudnak. A katonatisztek egyike sem szolgált a háború után, tehát azon kívül, hogy talán Donáthné apja köré akartak velük hálót fonni velük, nem tűnik fel semmilyen logikus magyarázat. Végképp eltűnik minden logika, amikor Harangi (Heller) Sándor és Erdős Artúr ügyét is ehhez az eljáráshoz kötik. A két pesterzsébeti gyógyszertáros talán szabálytalanul vette fel a leltárát 1947-ben, de ezért már 1949-ben bíróság elé kellett állniuk. Az eljárás során megszületett egy ítélet 1951. január 4-én, azonban a közkegyelem révén Harangit szabadon bocsátották. Ezután került sor 1951. május 30-án újabb őrizetbe vételére, amiről viszont további dokumentumok nem álltak rendelkezésre. A fentiek alapján megállapíthatjuk, hogy több szálon is futott a „bizonyítási” eljárás – pontosabban a terhelő tanúk összegyűjtése – 1951-ben, bár ez semmilyen szempontból nem tért el a többi koncepciós eljárás módszereitől. Talán csak kissé zavarosabb az összefüggésük az alapeljárással, illetve az irathiányok miatt még kevésbé tárható fel.

51


3. Az sem véletlen, hogy Kádár a felülvizsgálati eljárás során elsősorban két dologról beszél. Az egyik, hogy bár felelős a pártfeloszlatásért, de mégsem bűnös. Másrészt, hogy milyen lelki állapotba került a nyomozás során, amelyben egyébként őt nem bántalmazták. Azonban a felülvizsgálat során még rendelkezésre álló eredeti nyomozati anyagból és az ítéletből is kiderült, hogy a fenti koncepciók mellett, a korszak gyakorlatának megfelelően megjelent a kémkedési „vonal” is. Ennek alátámasztása lett az a teljesen stupid történet, mely szerint Harris Olivérrel tartott kémkapcsolatot, akivel egy Arany János utcai presszóban találkozott az adatok átadása végett. Hogy ez a Harris Olivér hogyan került a koncepcióba, arra Kádár egyszerű választ adott. Harrist még 1945-ben, főkapitány-helyettesként nevezte ki detektívfőnöknek, miután Sólyom László ajánlotta és Fehér Lajostól kért tőle információkat.12 A detektívfőnök azonban később elhagyta az országot. Maga Kádár így emlékezett arra, hogyan is került a koncepcióba Harris: „Kémkedéssel gyanúsított az ÁVH. Ezt hosszú időn keresztül tagadtam, végül olyan kérdést kaptam a vizsgálómtól, hogy 1945-től Harrissal és Sólyommal dolgoztam együtt, valljam be, melyikkel voltam kapcsolatban. Amikor láttam, hogy nem tudok ez alól a kérdés alól kibújni, akkor a Harrissal való kapcsolatot vállaltam el, akiről tudtam, hogy az országból kiszökött.” A felülvizsgálat szempontjából tehát a kérés megoldódott, a feladat úgyis az volt, hogy az eredeti vád alól felmentsék, a felelősséget pedig az ÁVH-s nyomozókra tereljék. Csakhogy ez a történet egy kicsit problematikus. Nem azért, mintha ne lehetne igaz, de egy nagyon fontos részletre világít rá. Az még elfogadható Kádár állításaiból, hogy már azután tudta meg Ratulovszkytól: Harris disszidált. Azonban elég furcsa, hogy tudott róla egyáltalán. Harris állítólagos hírszerzői tevékenységéről az ÁVH valóban rendelkezett információkkal. Kozsely László, aki korábban gazdasági munkakörben dolgozott, 1947 végén elhagyta az országot. Miután felesége hazatért, beszervezték, majd rajta keresztül a férj is ügynökké lett. Feladatául a nyugati emigráns szervezetek, elsősorban Ney Károly csoportjának megfigyelését kapta.13 Így jutott el Harris Olivérhez is, aki állítólag részt vett a Hungária malom felgyújtásában, még 1944-ben. Ez utóbbi megjegyzés azért fontos, mert ezek szerint Harrist az ellenállási mozgalomból ismerte Fehér Lajos és Sólyom László. Mivel ők – Pálffy Györggyel együtt – irányították a „fegyveres mozgalmat”, így megismerték Harrist, és ezért ajánlották be a rendőrséghez. De Harris Olivér elhagyta az országot, és ismeretlen információkat vihetett magával. Kinevezése tehát fiaskónak bizonyult, és ezért felelősöket kellett találni. Másfelől viszont ügynököket kellet utánaküldeni, hogy megtudhassák, mit tud, mit akar és milyen kapcsolatokkal rendelkezik. Harris szereplése nem egyszerűen arról szól, hogy kell találni egy „kémet” a koncepció kedvéért. Hogy Kádár nem kémkedett, az biztos. De éppígy tény – és Harris sze12 13

Iratok 1. 1992, Gyorsírói jkv. Kádár János és társai perújrafelvételi tárgyalásáról, 1954. július 22. ÁBTL 3.2.4 K-601, 38: Jelentés, 1948. november 17. vagy 18.

52

Ötvös

István:

Kádártól

Rajkig

replése ezt is jelzi –, hogy közvetlenül Kádárhoz mint belügyminiszterhez tartozott az ÁVH ügyeinek intézése. Mindeközben Péter Gábor még évek távlatából is emlékezett arra, hogy Veres – Kádár helyettese – olyan vallomást tett, mely szerint Kádár még leváltása után is bejárt a minisztériumba, és „megtárgyalják a belügyi dolgokat”.14 Ebből a szempontból érthető, miért foglalkozik a BM–ÁVH viszonnyal Kádár a Rákosi Mátyáshoz 1954. július 21-én írott levelében.15 Itt felidézi a Révai Józseffel 1949 novemberében folytatott beszélgetését. Révai – aki ügyesen távol tartotta magát a Rajkpertől, de ismerte a részleteket – rákérdezett a BM és az államvédelem aktuális viszonyára. Amikor Kádár azt válaszolta, hogy Péter Gábor és közte egy „lehetetlen helyzet” állt elő, Révai visszakérdezett: „Hát ez már nem a Rajk-ügy – mi ez?” Az iratokból tehát eddig azt sikerült rekonstruálni, hogy a Kádár-per voltaképpen nem is az ő pere lett volna. Ha Zöld Sándor személyét és sorsát is figyelembe vesszük, és a később megvalósult per áldozatait is hozzátesszük, akkor megállapítható, hogy Kádárnak ehhez az eljáráshoz semmi köze nem volt. Két ügyet sodortak össze össze, sőt valójában hármat. Az egyik a Márciusi Front tagjainak felszámolása, a fentebb már bemutatott politikai okból. A második egy másik politikai konstellációhoz tartozó leszámolás, amely nagyon távolról bár, de összefüggésben állt a népfrontos gondolkodással. Ez a második ügy pedig a pártfeloszlatás kérdése. Nem az a valódi kérdés, hogy amit a perben állítanak, igaz-e vagy sem. Mindenekelőtt le kell szögeznünk, hogy egy pártfeloszlatás semmilyen körülmények között nem lehet egy büntetőeljárás tárgya. De éppígy vitathatatlan tény, hogy a kommunista párt 1943-as feloszlatásának semmilyen relevanciája nem volt 1951-ben. Ehhez képest Rákosi Mátyás ÁVH-ja már ezt az elemet helyezte a Kádár-per középpontjába, hiszen az elsőrendű vádlott esetében csak ez számított „peresíthető” életrajzi elemnek – nem számítva a besúgó-vádat. De ez a vád mégis összekötötte a Kádárt a másik csoporttal, hiszen ahogy a népfrontos gondolkodás követői is a párt „likvidátorainak” számítottak, úgy Kádár is. Nem véletlen, hogy ezzel a kérdéssel már egy évvel a per előtt foglalkozott a párt főtitkára. És az sem véletlen, hogy mindez Szakasits Árpád vallomásainak jegyzőkönyvezésével vette kezdetét. Nem csak azért mert – ha közvetett módon is – részese volt ennek az eseménynek. Sokkal inkább azért, mert a népfrontos politikai elvetése után visszatértek ahhoz a gondolkodáshoz, amely a szociáldemokráciában a megalkuvás és a „munkásosztály elárulóinak” szervezetét látta. Ideológiai szinten tehát meg lehetett teremteni az összeköttetést. És ez nem lebecsülendő eredmény. Ugyanis azon lehet vitatkozni, hogy vajon a szovjetek ragaszkodtak-e a politikai perekhez, és azon is, hogy milyen mértékben avatkoztak be az eljárások részleteibe. De azon nem, hogy – különösen azon pártvezetők esetén, akik szoros munkakapcsolatba kerültek velük – magyarázatot követelhettek. És a megfelelően beburkolt ideologikus magyarázat levédhette az akciót. 14 15

Péter Gábor jkv. 1954. május 16. Közli VARGA: I. m., 270–271. Közli VARGA: I. m., 636–642.

53


De ez csak az ideológiai szint, amelynek talán az az értelme, hogy lehetővé tegyen egy másfajta és más indokú leszámolást. Kicsit hasonló a helyzet, mint a Rajk-perben. Hogy az 1949-es per elsőrendű vádlottja, Rajk László trockista lett volna, egy végtelenül hoszszú ideológiai vitában sem lenne eldönthető. De nem is volt érdekes, hiszen ennek „bizonyítására” került a perébe Justus Pál. Viszont ha „trockista”, akkor így már elszámolhattak vele Moszkva felé. 4. De ez még mindig nem magyarázza meg az eljárás egészét. És ráadásul nem magyarázza meg azt a nagyon fontos elemet, hogy miért kellett mindezt hozzákötni a Rajkperhez. Az egyik szinten kétségkívül igaz az a magyarázat, hogy a Rajk-perhez kötött minden további eljárás egyrészt mélyíti a Rajk-per hazugságainak „igazát”. Azaz újra és újra alátámasztják azt, ami ott elhangzott – korabeli megfogalmazással: újra „súlyt adnak” az eljárásnak. Másrészt viszont a „ha igaz lehet a Rajk-perben, akkor igaz itt is” elv alapján lehetővé tette, hogy a nyilvánvaló tények ellenére elfogadhatók legyenek bizonyos hazugságok. Ám ez még mindig csak az igazság egyik – bár nagyon fontos – eleme. Ha végigtekintünk az eljárássorozat egészén, akkor viszont felmerül a kérdés, hogy – lehántva róla a különféle politikai elemeket – mi egyéb marad, ami valamelyest is értelmezheti az ügyet. (Azt józan ésszel nem feltételezhetjük, hogy egyszerűen Rákosi Mátyás ötletelése volt mindez. Hogy a magyar pártfőtitkár egy elszabadult hajóágyúhoz kezdett hasonlítani, tény. De minden jel szerint ravasz politikusról volt szó.) És mindenekfelett nem magyarázza meg a legfontosabb problémát. Nevezetesen azt, hogy ha feltételezzük, itt a Márciusi Front embereivel való leszámolás volt a lényeg, akkor Kádárnak semmi keresnivalója az egészben. De akkor nem is kellene Rajk peréhez kötni az eljárást. Ha pedig valóban a pártfeloszlatás „bűne” indította az eljárást, akkor mit keresnek benne olyanok, akiknek ahhoz semmi köze nem volt? Egyetlenegy olyan elem van, amely valóban összeköti a Rajktól Kádárig – Zöld Sándoron keresztül – ívelő koncepciót: ez pedig a „belügyi vonal”.

(A „belügyi vonal” igazi problémája) A belügyminiszterekkel abban a pillanatban kezdődött a probléma, amikor a kommunista párt megragadta a hatalmat. A Rajk-pernél teljesen egyértelmű, hogy Péter Gábor is szorgosan dolgozott a belügyminiszter lejáratásán. Ma már ismertek azok az 1948ban született feljegyzések, amelyekben az ÁVH vezetője – többször név nélkül, de – mindenféle „szabotázzsal” vádolta hivatali főnökét.16 MOL M-KS 276 f. 67/124. ő. e., 32–38: Jelentés az ÁVO–BM viszonyról, 1948. július 25. Uo., 8-20: Az ÁVO és a BM problémáiról, é. n. (A dokumentumokban említett körülmények alapján 1948-as szövegekről van szó.) Uo., 54–59: vélhetően Péter Gábor levele (cím és dátum nélkül), amely a Sze-

16

54

Ötvös

István:

Kádártól

Rajkig

Ez még sokszor előkerül, különféle formában és hangsúllyal. Számunkra most nem is az fontos, hogy Péter Gábor mit művel. Politikai akarat nélkül úgysem ért volna el semmit feljelentgetéseivel. Csakhogy maga Rajk László sem érzékelte pontosan valós helyzetét. „Amikor Rajkot tavaly augusztus első napjaiban eltávolítottuk a Belügyminisztériumból, ez nem valami véletlenség volt” – fogalmaz egyértelműen a pártfőtitkár.17 És nem hazudik. Rajk, azon kívül, hogy folyamatosan beavatkozott az ÁVH ügyeibe, egy hatalmas hibát is elkövetett, amikor 1948 nyarán új munkarendre tett javaslatot. Ezt az MDP Belügyi Bizottsága egyértelműen elutasította, mivel „ezzel a nyilvántartó a Belügyminisztériumba kerülne, ami helytelen”.18 Bár az előterjesztést pontosan nem ismerjük, az biztos, hogy egy olyan helyzetet teremthetett volna, amelyben az ÁVO még szorosabb állami felügyelet alá kerül. Ami „természetesen” egy pártállami rendszerben eleve elfogadhatatlan, ráadásul – és ennek súlyát talán nem is érzékelte megfelelően Rajk László – csorbíthatta volna Rákosi Mátyás beavatkozási lehetőségeit is. De nem csak a belügyi tevékenységét értékelték így. Farkas Mihály a fennmaradt kihallgatási jegyzőkönyvben pont azzal vádolja – természetesen sok egyéb mellett – Rajkot, hogy a külügyben is a külföldi hírszerzést akarta megszervezni.19 Ez lehetett Rajk hibája – és vesztének oka. És ez az, amit közvetlen utódai nem értettek elég pontosan. Mert hiába ült ott Farkas Mihály mellett az idézett kihallgatáson „kontrásként” Kádár János is, fentebb már idéztük Révai megjegyzését: a feszült Kádár–Péter viszonyt azonnal a Rajk-üggyel hozza kapcsolatba. Révai tehát értette az összefüggést. És nem a politikai locsogásra, hanem a dolog lényegére tapintott rá… Ebből a perspektívából pedig sok mindent át lehet értékelni. Hiszen a Kádár-ügy Harris Olivérje nem egy véletlenszerűen feltűnt szereplő, hanem logikus következmény. Bizonyítani akarták, hogy Kádár a kelleténél többet tud bizonyos hírszerzési kombinációkról, tehát beavatkozott olyasmibe, ami az ÁVH dolga és nem az övé. Másrészt mivel valóban – bár felszínesen – ismerte Harrist, alkalmas is volt a személye erre. Magyarán nem véletlenszerűségről volt szó: a „Kádár ismerősei” és a „hírszerzési fiaskókhoz köthető személyek” halmazainak ő volt a közös eleme. Kádár bűne pedig nem a pártfeloszlatás, nem egyéb politikai kérdésekben elfoglalt álláspontja, hanem egyszerűen az, hogy ismert néhány kombinációt, amit nem kellett volna.

benyi–Villányi kapcsolatról és a két személy Rajkhoz fűződő viszonyáról szól. (Ennek az iratnak az egyik példányát Farkas Mihálynál irattározták!) 17 RÁKOSI Mátyás: A Rajk-bandáról = UŐ.: Válogatott beszédek és cikkek, Szikra, Budapest, 1950, 477. 18 MOL M-KS 276.f 84/1. ő. e.: Jegyzőkönyv a Belügyi Bizottság 1948. július 6-i üléséről. 19 Rajk László kihallgatása, 1949. június 7. Közli VARGA: I. m., 157–170.

55


Soltész Ilona Rita A RAJK-PER ÁRNYÉKÁBAN: STOLTE ISTVÁN „De annyi tény, hogy az én életemből nagyon sok részt a per során áttettek Rajk életébe, vagyis a velem megtörtént eseményeket úgy állították be, mintha Rajkkal történtek volna meg.”1

Stolte István nevével a legtöbben a Rajk László és társai ellen 1949. szeptember 16. és 24. között lefolytatott bírósági tárgyalásról készített kivonatban, az úgynevezett Kék könyvben találkoznak. Stolte tanúvallomása része annak a koncepciónak, amelynek alapján Rajk Lászlót és hét társát vád alá helyezték, majd elítélték. Bár önmagában megmutatja a rendszer torzulását, hogy koholt vádak alapján kivégezték a prominens kommunista politikus Rajk Lászlót, fontos rávilágítani, hogyan burjánzott tovább a mindent elsöprő koncepció. Egy 1964. június 15-i kimutatás szerint Rajk és társai ügyében 155 személy ellen indult eljárás, ebből 97 személyt elítéltek, 15 személyt kivégeztek, 50 embert internáltak, egy személy a vizsgálat alatt meghalt, míg egy másik öngyilkos lett, hat személlyel szemben pedig megszüntették a vizsgálati eljárást.2 Ennek az áradatnak egy „eleme” volt Stolte István Miklós, akit a büntető törvényszék 1950. november 29-én háborús és kémkedéssel elkövetett hűtlenség bűntette miatt jogerősen főbüntetésként életfogytig tartó fegyházbüntetésre, mellékbüntetésként tíz év hivatali és politikai jogvesztésre, valamint teljes vagyonelkobzásra ítélt. Másodfokon a Legfelső Bíróság 1951. január 12-én az elsőfokú ítéletet módosította fegyház helyett börtönbüntetésre, illetve a hivatali és politikai jogvesztés helyett közügyektől való eltiltásra. 1954. május 3. és szeptember 16. között Rajk László és társai ügyében felülvizsgálatot tartottak. Ennek keretében június 26-án Stolte ügyének felülvizsgálatát is megkezdték. Az új nyomozás alapján 1955. szeptember 29-én zárt tárgyaláson felmentették a kémkedéssel elkövetett hűtlenség vádja alól, azonban a „Horthy rendőrségnek” végzett besúgása miatt népellenes bűntett elkövetésében bűnösnek találták, amiért főbüntetésként kilenc év börtönre, mellékbüntetésként öt év politikai jogoktól való eltiltásra, illetve teljes vagyonelkobzásra ítélték. Érdekes, miként került kapcsolatba két olyan különböző életpálya, mint Stolte Istváné és Rajk Lászlóé. Stolte, akinek elvtelenségét, hűtlenségét, erkölcstelenségét előszeretettel hangoztatják, és Rajk, aki az utolsó pillanatig kitartott hitében, aki semÁBTL 2.1. I/64: Perújítási tárgyalási jegyzőkönyv, 61. ÁBTL 2.1 IX/6/1: Rövid összefoglalók a koncepciós ügyekben elítélt és internált személyekről („Rajkügy”), I. kötet, Összefoglaló „Rajk László és társai ügyben” őrizetbe vett, elítélt, internált és rehabilitált személyekről. 1

2

56

Soltész

Ilona

Rita:

A

Rajk-per

árnyékában

–

Stolte

István

mivel sem volt kevésbé kommunista, mint Rákosi Mátyás. Nem arra törekszem, hogy Stolte imázsán javítsak, csak a személyeskedéstől kívánom távol tartani az elemzést. Hiszen Rajk László élete az egyik legjellemzőbb példája annak, hogy a szubjektív vélemény milyen mélyen képes behatolni az objektív vizsgálódásba. A Rajk-per és más koncepciós perek nem csak arra hívják fel a figyelmet, hogy feddhetetlen, erkölcsileg makulátlan személyek garmadáját likvidálja egy rendszer. A szereplők, a vádolók és a vádlottak viszonya, a módszer, amellyel „igazságot szolgáltatnak”: ez az, amire összpontosítanunk kell.

I. Stolte István 1910-ben született Nyíregyházán egy Németországból áttelepült budapesti tisztviselő első gyermekeként. Szülei válása után édesanyjával Szombathelyre költözött, ahol a premontrei rendi gimnáziumban megismerkedett Szász Bélával, a későbbi Rajkper egyik tanújával, elítéltjével. Az érettségit követően egy évig a Sorbonne hallgatója, majd haza térve az Eötvös Collegium tagjaként a Pázmány Péter Tudományegyetem francia–magyar szakán tanult. 1931-ben Szász Béla a kommunista párt utasítása szerint az egyetemi diákság körében keresett a kommunista eszmékkel rokonszenvező fiatalokat, így ismét kapcsolatba kerültek egymással. Stolte belépett a Kommunista Ifjúmunkások Szövetségébe (KIMSZ), ahol azt a feladatot kapta, hogy vegye át az Eötvös Collegium és az egyetem elégedetlenkedő diákjainak ideológiai képzését. Így alakította ki a KIMSZ Egyetemi Csoportját, amelynek titkára lett. Ugyanebben az időben az egyetemen már működött egy másik csoport, amelynek tagjai többek között Rajk László, Birki Ágnes és Olt Károly voltak; ők is csatlakoztak az Egyetemi Csoporthoz. Hozzájuk kapcsolódott Perczel Károly és a Fejtő Ferenc által vezetett nagykanizsai sejt is. A fokozottabb propaganda és a mozgalomban részt vevő diákság képzésére az Egyetemi Csoportot a párt összekapcsolta a Társadalmi Szemle szerkesztőivel, Madzsar Józseffel és dr. Danzinger Józseffel. 1932 márciusában Rajkot nevezték ki új titkárnak, aki három hónappal később egy röpirat-akcióra kapott utasítást, amelyhez a párt hozzájárulásával elődje segítségét kérte. Mielőtt azonban sikeresen végrehajthatták volna, megkezdődött az egyetemi mozgalom rendőrségi felszámolása. Ez a lebukás támasztja az első gyanút Stolte becsületességét illetően, s adja az egyik pillérét a Rajk László elleni koncepciónak. Stolte rendőrség előtti viselkedéséről több forrásból értesülhetünk. A perújítási tárgyaláson elhangzó vallomások, a felülvizsgálat alatt készült feljegyzések, a később megjelent visszaemlékezések egyöntetűen állítják, hogy gyáva magatartást tanúsított, s társait a vallatók kezére játszotta. Paál Károly – korábbi detektív, aki a lebukáskor a politikai osztályon dolgozott – így emlékezett Stolte magatartására: „Stolté [sic!] a nyomozónál 57


még nemleges vallomást tett, tagadott. Stolte csak Hain Péternél kezdett beszélni, vallomást tenni. Vallomásának felderítő jellegét nem ismerem, de a későbbi tevékenységei azt bizonyítják, hogy vallomása felderítő jellegű volt.”3 Egy 1955 áprilisában kelt jelentés szerint a felülvizsgálat során bizonyítást nyert, hogy a korábbi vizsgálat eredményével ellentétben nem tőle indult ki a lebukás, és ezen időpontban a rendőrség felé besúgást nem követett el.4 A bíróság harmadrendű vádlottként az állam- és társadalmi rend felforgatására irányuló bűntett elkövetése miatt hat hónap fogházbüntetésre ítélte, amit másodfokon négy hónapra szállítottak le. Szabadulását követően kizárták a pártból – amihez hozzájárulhatott, hogy Rajk még a letartóztatás ideje alatt felhívta az elvtársak figyelmét Stolte magatartására –, majd az Eötvös Collegiumból is eltávolították. Végül az egyetem is eltanácsolta. Ebben a számára válságos időszakban ismerkedett meg Papp-Koleszár Bertalannal, s általa a trockista körökkel. Egy tüntetés során letartóztatták, és ismét Hain Péter elé került. Innentől kezdve egészen 1935 végéig szoros kapcsolatban állt vele, információkat adott a különböző frakciókról, főként a Weisshaus Aladár vezetette csoportról. Beszélt a hatóságoknak az 1934–35-ös tüntetésekről, így az 1935-ben rendezett MÉMOSZ-sztrájkról, a Gondolat és a Társadalmi Szemle című folyóiratok KMP-vel való kapcsolatáról. 1936 után minden munkásmozgalmi kapcsolatát felszámolta, és Kispestre költözött, ahol édesanyja nevén egy antikváriumot nyitott. Ezt vezette 1938 augusztusáig, amikor is a Pálinkafőző Kisüstösök Országos Egyesületének választott pénztárosa lett, majd – miután az egyesület beolvadt a Bor- és Gyümölcsszeszfőzdék Országos Egyesületébe – titkári minőségben folytatta a munkáját egészen 1944. november 24-ig, letartóztatásáig. 1937-ben ismét kapcsolatba került a rendőrséggel egy vele szemben indított sajtóper miatt, melynek keretében osztály elleni izgatás vádja alapján hat hónapi szabadságvesztésre ítélték. Hain jövőbeni együttműködésükért cserében ekkor felajánlotta neki támogatását (e szerint az ügyészségnek azt jelenti, hogy Stolte holléte ismeretlen, így a büntetés nem hajtható végre). Ám a mozgalmár kikerülve őt Sombor-Schweinitzer Józsefhez fordult, aki készségesen sietett a segítségére. Az eseményt igazolja egy 1937ben kelt levél, amit Sombor írt Stolte érdekében a királyi ügyészség alelnökének: „Stolte István, akit a budapesti kir. törvényszék kommunista bűncselekmények miatt elítélt, nemcsak megváltozott, hanem körülbelül két év óta nekünk igen értékes bizalmi szolgálatokat teljesít.”5

ÁBTL 2.1. I/56-c: Tanúkihallgatási jegyzőkönyv, Paál Károly, Balatonkenese, 1954. augusztus 10., 169. ÁBTL 2.1. I/1-a: Jelentés, Budapest, 1955. április 11. 5 Stolte István-interjú. Készítette Nagy Csaba 1988-ban, 1956-os Intézet, Oral History Archívum, 131. sz., 22. 3

4

58

Soltész

Ilona

Rita:

A

Rajk-per

árnyékában

–

Stolte

István

II. Stolte 1939 végén belépett a nyilas pártból kivált, Rátz Kálmán vezette Független Magyar Szocialista Pártba. Szálasi Ferenc kiszabadulása a börtönből megingatta a párt vezetését, Rátz egyre inkább habozott a nyilasokkal való konfrontáció kapcsán. Ezért Stolte kilépett, és csatlakozott a Szűts Iván vezette Nemzeti Táborhoz, amelynek célja hasonlóan a szélsőjobboldali mozgalom bomlasztása volt, és ebben hősünk is jelentős részt vállalt. Vietorisz Géza közreműködésével megalapította a Nemzeti Tábor Sajtóosztályát, ahol több politikai tartalmú írást jelentettek meg, többek között Stolte Dózsa Györgytől a Nagyságos Fejedelemig; Új honfoglalás; valamint A nyilaskeresztes agrárprogramok bírálata című írásait. 1943 második felében Stolte régi baloldali ismerőse, dr. Fuchs (Feri) Sándor biztatására belépett a Független Kisgazdapárt Polgári Tagozatába. „Sombor a Független Kisgazdapártba való belépésemről értesülve azt, állítása szerint, Keresztes-Fischerrel megbeszélte, mire az akkori Belügyminiszter rajta keresztül azt az üzenetet küldte nekem, hogy minden erőmmel igyekezzek erősíteni a Független Kisgazdapártot, mert háború utáni kibontakozást illetően minden reményét ebbe a Pártba helyezi.”6 Ő azonban igyekezett elhárítani a belügyminiszter közeledését, és a pártban nem folytatott aktív tevékenységet. Ekkor ismerkedett meg Wayand Tiborral, aki többször próbálta beszervezni kommunistaellenes tevékenységre, illetve Sombor elleni információgyűjtésre. Stolte minden ilyen megkeresését elutasította, információi kizárólag a jobboldal ellen irányultak. Tényi Mátyás egykori detektív vallomásában a bizalmi emberek említésekor a legfontosabbak közé sorolta. „Stolte a legutolsó időkig is besúgója maradt a rendőrségnek és dr. Wayand Tibort rendszeresen látogatta a lakásán. Stolte működése az én megfigyelésem szerint inkább szellemi és irodalmi tájékoztatás volt, hogy kiket és miképpen adott ki - nem tudom.”7 A német megszállást, illetőleg Sombor letartóztatását követően megszakította kapcsolatát a rendőrséggel, hivatkozva Winkelmann SStábornok Georg Schutz nevű gh. főnökével való üzleti viszonyára.8

III. 1944 szeptemberében Topa János kereste fel azzal, hogy partizánőrnagyként azt a szovjet megbízást kapta: szervezze meg Budapest felszabadítását, illetve a Dunántúlon alakítson ki partizánegységeket. Stolte vállalta a mozgalomban való részvételt, ahol az elhárító, illetve offenzív jellegű hírszerzés lett a feladata. Pénzes Géza, a Szovjetunió Barátainak Magyarországi Egyesületének (Szubme) vezetője 1944 novemberében isÁBTL 2.1. I/56-b: Jegyzőkönyv, Stolte István elítélt kihallgatása, Budapest, 1954. június 10., 19. ÁBTL 4.1. A-1098: Tényi Mátyás vallomása (dátum nélkül), 32. 8 Stolte volt a német gazdasági hivatali főnök egyik szeszesital-szállítója. 6 7

59


merkedett meg velük Fisch Emilen, helyettesén keresztül. Ezen első találkozásuk alkalmával Topa magáról mint a „Déli részek” partizánvezetőjéről beszélt. Amikor Pénzes felvette a kapcsolatot a KMP-vel, Rajk László azonnal felhívta figyelmét, hogy Stolte Istvánnal kapcsolatban legyen óvatos. Rajk azt állította, hogy Stolte rendőrbesúgó volt, kapcsolatban állt a politikai rendőrséggel, akik részére a nyilasok ellen is adott információkat. Tehát tudták róla, vagy legalábbis sejtették, hogy a rendőrséggel kapcsolatban áll, mégis folytatták a vele való közös munkát. Magyarázatul szolgálhat erre, hogy az ellenállási mozgalom számos tagjáról feltételezhető volt ugyanez. November 6-án Pénzes Gézán keresztül kapcsolatba kerültek Nagy Jenő vezérkari ezredessel, a BajcsyZsilinszky vezette ellenállás katonai parancsnokával. Topa János a megbeszélés során 2000 felfegyverzett emberről, s további 8000 fegyverbe hívható személyről beszélt az ezredesnek, valamint említést tett arról, hogy közvetlen rádiókapcsolatban áll a ceglédi partizánparancsnoksággal. A felkelés lehetséges időpontjaként november 11-ét jelölték meg. Ezen a napon ismét találkoztak, azonban a szervezkedésben érdemi előre lépés most sem történt. November 18-án vagy 19-én Stolte arról értesült Topától és Fischtől, hogy a Magyar Nemzeti Felkelés Felszabadító Bizottsága (MNFFB) a jövőben ellenkormányként kíván fellépni, ehhez azonban kapcsolatba akartak kerülni a szovjet főparancsnoksággal. Mivel Topa elmondása szerint rendelkezett ilyen összeköttetéssel, kinevezték az ellenállás katonai vezetőjének, alárendelve neki a tiszti csoportot. Azonban mielőtt bármilyen valós támadást indíthattak volna, november 22-én letartóztatták Kiss Jánost, a mozgalom katonai vezérkarát és a Biró Zsigmond Elemér néven bujkáló Bajcsy-Zsilinszky Endrét. November 23-án Topát, majd másnap Stoltét is őrizetbe vették, tárgyalásukat 1945. január 3–4-én tartották Sopronkőhidán. Az ugyancsak letartóztatott Pénzes Gézáné mesélt 1945-ben a Topa-perről. A perben több mint húsz vádlott szerepelt, az elsőrendű Topa János, a másodrendű Stolte István volt. Közös vádiratban szerepeltek, melyben a vád hűtlenség volt. Stolte „egyáltalán nem volt megtörve, remekül felkészült a védekezésre és az utolsó szó jogán jó másfél órás beszédet vágott ki. Beszédének lényege az volt, hogy ő már régen az Államrendőrség szolgálatában állott és erre vonatkozólag szolgálati jegyzeteket is mutatott be. Azt állította, hogy az Ellenállási Mozgalomba is rendőrségi megbízásból kapcsolódott bele és az, hogy nem ő jelentette fel az egész mozgalmat, csak azért történt, mert a nyomozó szervek más úton hamarabb jutottak az Ellenállási Mozgalom nyomára. Azt állította, hogy ha még pár napig őt nem tartoztatják le, akkor nem csak azokat tudta volna behozni, akik már úgyis le voltak tartóztatva, hanem fel tudta volna göngyölni a Felszabadító Bizottság politikai vezetőit is.”9 Stolte az 1954-es vallomásai során, csakúgy, mint az 1988-as interjújában, elismerte, hogy a bíróság előtt valóban a Gestapo beépített embereként írta le magát, de társaira nem tett felderítő jellegű vallomást, még a mozgalom jelentőségét is tagadta. Tény, hogy míg Topát halálra ítélték és kivégezték, addig Stolte ügyét elkülönítették, és 9 ÁBTL 2.1. I/56-c: Adatok a Bajcsy Zsilinszky Endre vezetése alatt álló Felszabadítási Bizottság munkájáról és lebukásának okairól, Pénzes Géza, a Szubme főtitkára, 1945. május, 257.

60

Soltész

Ilona

Rita:

A

Rajk-per

árnyékában

–

Stolte

István

további nyomozást rendeltek el. A fennmaradt vallomásokból, jegyzőkönyvekből és az 1945-ben megjelent írásokból nehezen állapítható meg teljes bizonyossággal, hogy pontosan mi történt az ominózus sopronkőhidai tárgyaláson. Nyilvánvaló, hogy ekkor Stolte valóban hivatkozott rendőrségi kapcsolataira. A kérdés inkább az, hogy ezt önként, életét mentve tette-e, vagy valóban egy olyan koncepció része volt, amellyel nemcsak magát, hanem Topáékat is menteni akarta. Életének ez volt az a második fordulópontja, amely 1949-ben a tanúk padjára ültette.

IV. A háború végeztével Stolte Wasserburgba utazott, ahol május 27-én megválasztották a helyi amerikai katonai parancsnokság rendeletével felállított, külföldiekből toborzott segédrendőrség főnökének, s az ott tartózkodó magyar nemzeti csoport vezetője lett. E pozíciója folytán került kapcsolatba a CIC-vel. Ezen együttműködés 1945 szeptemberéig tartott, s Stolte feladata volt közreműködni a hadsereg biztonsága érdekében végzett elhárító tevékenységben, valamint a háborús bűnösök felkutatásában. Ezen nyomozás során tartóztatta le Csia Sándort, Gera Józsefet, Deák ezredest, az újvidéki mészárlás egyik végrehajtóját, és Deák vezérőrnagyot, Szálasi kabinetirodájának főnökét. Kapcsolata a CIC-vel 1947 közepéig tartott, ezt követően elbocsátották. 1945 végén, 1946 elején értesült arról, hogy Sombor a traunsteini CIC-irodánál dolgozik. Stolte felkereste mint régi jó ismerősét. „Úgy emlékszem, hogy tőle értesültem Wayand hazaszállításáról. Sombor azt állította, hogy az amerikaiak azzal a feltétellel adták ki Wayandot, hogy csupán 1944. október 15 utáni cselekedeteiért lesz felelősségre vonható. Igen elitélőleg nyilatkozott arról, hogy Wayand Szálasit is kiszolgálta és főbűnéül rótta fel, hogy jelentős része volt a Nemzeti Ellenállási Mozgalom lebuktatásában. Én erről nem tudtam, amin ő nagyon csodálkozott s hozzáfűzte, hogy ez őt annál inkább meglepi, hisz az a munkásmozgalmi személy volt Wayand egyik főinformátora, aki nekem a kommunisták közt mindig a legnagyobb személyi ellenségem volt.”10 Az imént idézett mondat több fontos momentumot rejt magában. A feljegyzés 1949. június 30-án készül, amikor az ÁVH-n elhangzott vallomások alapján már gyártották a koncepciót Rajk László és mások ellen. Eszerint tehát Wayand volt az, aki lebuktatta a mozgalmat, mégpedig egy kommunista, a koncepcióba illően Rajk László segítségével. 1947 augusztusában a Németországban tevékenykedő Kisbarnaki Farkas Ferenc nyíltan fellépett az emigráns közéletben szereplő kommunista szellemiségű személyekkel, így Stolte Istvánnal szemben is. Hennyey Gusztávval közösen lejárató kampányt indítottak ellene; 1948 decemberének utolsó napjaiban a Központi Magyar Iroda nemhi10

ÁBTL 2.1. I/56-a: Feljegyzések, Budapest, 1949. június 30., 27.

61


vatalos lapjában, a Hungáriában egy Lelepleztük a leleplezőket című cikket jelentettek meg, amelyben azt állították, hogy Rajk László kémtevékenységgel megbízva tartotta Stoltét Wasserburgban. 1948 őszén Stoltét felkeresték, hogy dolgozzon a magyar katonai biztonsági szervnek, a Katonapolitikai Osztálynak (KatPol). A megbízást elvállalta, ezt követően decemberben Szombathelyre jött. A CIC-tól való elbocsátását követően őrizetbe vételéig három alkalommal járt Magyarországon: 1947 augusztusában, 1948 decemberében, amikor a KatPol felkérését elfogadva Szombathelyre jött; illetve 1949 áprilisában, ekkor már a KatPol beszervezett ügynökeként folytatott tárgyalásokat Budapesten. 1949. június 10-én Bécsben letartóztatták, a szovjet katonai elhárítás foglya lett. Kihallgatói két megállapítást akartak jóváhagyatni vele. Elsőként azt, hogy az 1932-es egyetemi mozgalom lebukása Rajknak volt köszönhető, másodszor, hogy a háború után Rajk általa üzent Sombornak. Kezdeti ódzkodása után Stolte vállalta a tanú szerepét, de csak a Sombornak küldött üzenet ügyében. Miután Budapestre szállították, az ÁVH átvette a kihallgatását, amit előbb Décsi Gyula, majd Péter Gábor vezetett. „Pétertől tudtam meg, hogy Rajkot összeesküvéssel vádolják, amit az amerikai és a jugoszláv titkosszolgálatok megbízásából készített elő, s nekem, mint régi ismerősének, s mint a CIA egykori munkatársának a hiteles koronatanú szerepét szánják.”11 A koncepció kialakításában kulcsfontosságúnak tekintették a Rajk által küldött üzenet átadásának időpontját, Stolténak 1945 júniusában vagy júliusában kellett felkeresnie Sombort, mert a történet szerint Kovács alezredes augusztusban vagy szeptemberben kereste fel Rajkot Sombor válaszával. Stolte nem volt hajlandó ilyen időpontú vallomást tenni, s kitartott amellett, hogy mindöszszesen egy ízben, 1946 januárjában találkozott Somborral. „A Rajk-per s benne az én vallomásom többek között épp azt lett volna hivatott igazolni, hogy lám csak, az amerikaiak már közvetlenül a békeszerződés után megkezdték a Szovjetunió elleni háború előkészítését.”12 A Kék könyv alapján mindenki számára megismerhető a propagandisztikus, elrettentő tárgyalás, a vádak és a vallomások szövege. Azonban térjünk vissza a kulisszák mögé. Mi történhetett pontosan június 10. és szeptember 6., a vádirat megszövegezése között Stolte Istvánnal, mik vezették végül a tanúk padjához? 1949. május 18-án letartóztatták Szőnyi Tibort, a Központi Vezetőség tagját, a káderosztály vezetőjét, valamint helyettesét, Szalai Andrást. Letartóztatásuk alapja Ferenczi Edmund, a KatPol svájci ügynöke által készített jelentés volt, mely szerint a Szőnyi vezette emigráns svájci csoport kapcsolatban állt 1944-ben Noel Fielddel, az Unitárius Segélyszervezet igazgatójával. S rajta keresztül Allan Dulles-lel, az OSS európai részlegének vezetőjével. Fieldet május 11-én Prágába csalták, s elrabolták. Május 17-én olyan vallomás megtételére kényszerítették, miszerint Szőnyi Tibor az OSS beszervezett ügynöBeszélgetéssorozat Stolte Istvánnal, Respublika 1994/6., 48. Stolte István-interjú. Készítette Nagy Csaba 1988-ban, 1956-os Intézet Oral History Archívum, 131. sz., 68. 11

12

62

Soltész

Ilona

Rita:

A

Rajk-per

árnyékában

–

Stolte

István

ke, s mint ilyen azt a feladatot kapta, hogy további ügynököket helyezzen el a párt- és államapparátusban. Szőnyi a vallatások során május 23-án (nem önszántából) Rajkot nevezte meg felső kapcsolatának, s ennek alapján megkezdődött Rajk körének letartóztatása: május 23-án Cseresnyés Sándort, a Belügyminisztérium sajtóosztályának első emberét, május 24-én Szász Bélát, a Külügyminisztérium sajtóosztályának vezetőjét állították elő. Szászt kezdetben Szőnyiről vallatták, majd Rajkra terelték a szót. Szász ekkor előadta kihallgatóinak: annak idején, amikor a párttól azt az utasítást kapta, hogy az egyetemen szervezzen kommunista sejtet, előbb Stolte Istvánnal, majd rajta keresztül Rajk Lászlóval ismerkedett meg. Elmondta, hogy Stoltét 1933-ban kizárták a pártból mint trockisták és rendőrügynököt. S ezzel az ÁVH megalapozta a Rajk-történet alapjait, s megszerezte azt az embert, aki ezt igazolni is fogja. A következő két adatból – Steinberger Bernátné letartóztatása és Rajkné feljegyzésének dátuma alapján – arra következtethetünk, hogy Stolte szerepe, tehát Rajkot mint rendőrbesúgót azonosító vádja valamikor június első napjaiban körvonalazódhatott. Stolte 1945 decemberében CIC-nyomozóként ismerkedett meg Steinberger Bernáttal, a Bajor Kommunista Párt pártszervezetének titkárával és feleségével, Steinberger Bernátnéval (született Molnár Ibolya), akit a Szőnyi-ügyhöz kapcsolva, 1949. május 28-án az ÁVH Kálmán Andrással együtt őrizetbe vett. Letartóztatása után internálták, majd az 1953-as tárgyalásán külföldi kémszervezet részére végzett folytatólagos kémkedés miatt elítélték. A vádat Stolte vallomására építették, aki mint wasserburgi CIC-vezető 1946ban azzal bízta meg Steinbergernét, hogy vállalja a futári feladatokat az amerikai titkosszolgálat és az MKP-ba furakodott ügynökök között. Később azt az utasítást kapta, hogy menjen Magyarországra és vegye fel a kapcsolatot azzal a trockista kémcsoporttal, amelyeet az OSS Svájcban beépített. A felülvizsgálat anyagai között bukkanunk egy kivonatra, amely Rajk Lászlóné 1949. június 1-én elhangzó önvallomását tartalmazza. Ebben beszámolt a Sopronkőhidán történtekről és Stolte bíróság előtt tanúsított magatartásáról. Ami érdekes ebből a feljegyzésből, az a dátum. A dokumentum kilenc nappal Stolte letartóztatása előtt született. Rajkot május 30-an vették őrizetbe, s két nap múlva a feleségét már Stolte Istvánról vallatták. Június 21-én Rajk az 1944. novemberi eseményekről, Stolte felbukkanásáról a mozgalomban, majd a sopronkőhidai eseményekről vallott. Szabadulásukat követően, 1947-ben értesült róla ismét, amit jelentett az ÁVO-nak, azonban ez volt az utolsó alkalom, hogy a nevét hallotta. S a koncepció tovább formálódott. Június 24-én Stolte a rendőrséggel való kapcsolatáról, valamint a Sopronkőhidán tett vallomásáról beszélt, ahol magát mint a rendőrség által a mozgalomba küldött informátort nevezte meg. Figyelemre méltó, hogy Rajk felülvizsgálati anyagai között található egy feljegyzés, amelyben Stolte Rajkra vonatkozó vallomásainak időpontjai találhatóak. Eszerint június 27-én már arról vallott, hogy Sopronkőhidán nem ő, hanem Rajk volt az, aki megkülönböztetett bánásmódban részesült. Három nap telik el a két időpont között, s máris milyen más megvilágításba kerültek az események. Június 30-án mesélt a koráb63


ban már említett beszélgetésről Somborral, ahol Wayand mellett egy kommunista segítette az ellenállási mozgalom lebukását. Július 6-án Rajkot már mint Hain Péter besúgóját nevezte meg. Végül július 17-re összeállt a kép: Stolte Rajk amerikai kémtevékenységéről, a Sombor-féle üzenetről vallott kihallgatóinak. Ezek alapján megállapíthatjuk, hogy a június 1-jét követő 48 nap alatt az ÁVH pincéjében megszületett a Rajk-történet kiindulópontja, a spicliség vádja és a kapcsolat, amely ebből a vádból átvezetett egy másikba, az idegen hatalmaknak való kémkedés elkövetéséhez. Tény, hogy ebben a vádban Stolténak a koronatanú szerepét szánták. Tudták, sejthették róla, hogy benne alkalmas személyre találnak, aki igazolni fogja mindazt, ami a koncepció szempontjából „bizonyításra” szorult. Azt sem állíthatjuk, hogy ebben tévedtek. Stolte valóban vallott, mindig azt, amit kellett. Egyfelől, mert félt, tudta, hogy a múltja bitófa alá küldheti, másfelől talán ez nem is okozott neki akkora nehézséget. Rajkkal soha nem volt jó viszonya, 1932-es lebukásuk óta számtalan alkalommal konfrontálódtak. E szavakkal nem arra kívánok utalni, hogy Stolte bosszút forralt egykori mozgalmi társa ellen, s 1949-ben úgy érezte, eljött a visszavágás ideje. Ez túlontúl szubjektív indok, amely nem tárható fel jegyzőkönyvek és visszaemlékezések alapján. De való igaz, hogy azok közé tartozott, akikre nem kellett különösen nagy nyomást gyakorolni egy-egy történet kialakításához. Ő maga is elismerte, hogy fizikailag nem kényszerítették, nem bántották az ÁVH pincéjében. S joggal állíthatjuk szembe azokkal, akik vallomásukkal ugyancsak hozzájárultak a koncepció felépítéséhez, de tették mindezt napokig, hónapokig tartó verések, kínzások következtében.

V. A tárgyalást követően Stoltét átszállították a katonai fogházba, ahol hat héten át magánzárkában tartották. Az 1950-es per után a váci börtönben kezdte meg büntetése letöltését, majd 1955. szeptember 29-én az ő perújítási tárgyalására is sor került. 1956. november 1-jén a forradalom szabadította ki. November 4-én elhagyta az országot, Münchenbe ment, itt élt családjával 1991-ben bekövetkezett haláláig. Soha nem tért vissza Magyarországra.

64


A rend őrei (1932)

65

Kommentár • 2011|3 – Műhely

Mike Károly TERVEZHETŐ-E A PIAC? A versenyjog kritikája* Verseny és monopólium: jó és rossz. A versenyjog feladata, hogy megvédje a jót a rossztól. Ezeknek a közgazdász és laikus körökben egyaránt bevett nézeteknek az aláásására teszek kísérletet a következőkben.

Arisztotelésztől Sherman szenátorig A monopólium az egyik legrégebbi, egyszersmind leginkább elítélően használt közgazdasági fogalom. Első fennmaradt elemzése Arisztotelésztől származik.1 Arisztotelész a Politikában egy Thalészról, a matematikusról szóló anekdotával vezeti be a monopólium fogalmát: [Thalésznak] szegénysége miatt folyton azt hányták szemére, hogy bölcsessége semmi hasznot sem hajt neki, kiszámította, mint mondják, csillagászati úton, hogy bő olajtermés lesz, s bár kevés pénzzel rendelkezett, még a télen valamennyi milétoszi és khioszi olajsajtolóra foglalót adott, s olcsón kibérelte őket, mivel senki sem ígért többet; mikor aztán elérkezett az olajsajtolás ideje, egyszerre és hirtelen nagy kereslet támadt, s ekkor ő olyan áron adta az övéit bérbe, ahogy akarta, s így sok pénzt harácsolva össze, bebizonyította, hogy könnyű megvagyonosodniok a bölcselőknek, ha éppen akarnak; csakhogy nem ez a céljuk!

Majd hozzáteszi, hogy Thalésznak a módszere ugyanaz volt, mint Dionüsziosz szürakúszai uralkodóé, aki a vas árusítási jogát magának tartotta fenn. Mindketten monopóliumot mesterkedtek ki maguknak. De haszonnal jár ennek [a módszernek] az ismerete az államférfiakra is. Mert sok városállam rá van utalva […] az ilyen jövedelmi forrásokra, akárcsak egy család, sőt még inkább. S ezért aztán némely államférfiú egyébbel sem foglalkozik, mint evvel.2 * Az írás a Széchenyi István Szakkollégium patrónus tanári székfoglaló előadásának (2009. március 18.) szerkesztett, átdolgozott változata. 1 Érdemes megjegyezni, hogy a „verseny” közgazdasági fogalma sokkal későbbi. De Roover szerint Montesquieu használta először a mai közgazdasági értelmében A törvények szellemében (XX. könyv, 9. fejezet), bár a skolasztikus gyökerei kétségtelenek. 2 ARISZTOTELÉSZ: Politika, 1. 11. (Szabó Miklós fordítása).

66

Mike

Károly:

Tervezhető-e

a

piac?

Arisztotelész ugyan nem értékel egyértelműen, de az elítélő él (és az élc) nyilvánvaló. A monopólium megítélése alapvetően a középkorban sem változott. A kánonjog és a skolasztikus teológus-kögazdászok egyaránt elfogadták alapelvként, hogy monopolium est injustum et rei publicae injuriosum.3 A klasszikus közgazdaságtan pedig Adam Smithszel az élen, ha lehet, még egyértelműbbé tette a negatív ítéletet. Ha ma körülnézünk, azt tapasztaljuk, hogy a piacpártiaktól a marxistákig egyetértés van abban: a monopólium káros. A konszenzus részét képezi továbbá, hogy az államnak fel kell lépnie ellene. Különbség csak abban mutatkozik, hogy mennyire. A marxisták szerint a piacgazdaság szükségképpen monopolkapitalizmussá fejlődik, ezért az egész rendszert le kell cserélni. A piacpárti közgazdászok többsége szerint elég, ha az állam erélyes kézzel működteti a versenyjog rendszerét: éberen őrködik a verseny felett, szankcionálja a „torzulásait”, és megbünteti a „torzítókat”. Egyszóval: a piac- és versenypártiság egyenlő a versenyjogpártisággal. Amíg a monopólium uralkodó negatív értékelésében bámulatos folyamatosságot látunk, az állami fellépés igénylésére ez már nem igaz. Adam Smithtől gyakran idézik: Szakmabeli összejövetelek, még ha szórakozás és vigadozás volt is a céljuk, majdnem mindig azzal végződnek, hogy a résztvevők mintegy összeesküsznek a közönség érdekei ellen, valamiféle áremeléseket gondolnak ki.

A szöveg folytatását azonban már nem: Az ilyen összejöveteleket persze lehetetlen valamilyen törvénnyel megakadályozni, mert azt nem lehetne végrehajtani, de a szabadság- és igazságérzetünkkel sem lenne összeegyeztethető. De ha már nem tudja meggátolni, hogy az egy szakmához tartozók néhanapján összejöjjenek, legalább azt ne tenné meg a törvény, hogy megkönnyíti, sőt egyenesen szükségessé teszi összejövetelüket.4

Magyarán: az állam ne hozza létre a monopóliumot, ne segítse azt elő, de ne foglalkozzon a megakadályozásával sem. A (piacpárti) közgazdászok körében uralkodó nézet csak a 20. század elején változott meg az Egyesült Államokban, és nagyrészt onnan kiindulva másutt is. A változás a „trösztellenes” törvényekhez köthető, amelyek az úgynevezett „progresszív kor” termékei voltak. Az elsőt, a Sherman-törvényt 1890-ben fogadták el, és az amerikai közgazdászok – követve a smithi hagyományt – még szinte kivétel nélkül tiltakoztak ellene. Az antitröszt pozitív megítélése a közgazdászok körében csak az 1930-as évektől vált dominánssá.5 3 Vö. Raymond DE ROOVER: Monopoly Theory Prior to Adam Smith: A Revision, Quarterly Journal of Economics 65. (1951/4.), 492–524. 4 Adam SMITH: A nemzetek gazdagsága, Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1992, 139. 5 Lásd Thomas J. DILORENZO: The Origins of Antitrust. An Interest-Group Perspective, International Review of Law and Economics 1985/5., 73–90.

67


Úgy vélem, Smith állításának második fele helytálló: a piaci körülmények között, vagyis nem állami kényszer eredményeképpen kialakuló monopólium ellen az államnak nem kell fellépnie. Az idézet jól ismert első fele azonban téves gondolatot sugall. Smith a vállalkozók, vállalatok közötti együttműködésre eredendően negatívan tekintett, ami ellen nemcsak a józan intuíciónk, hanem a közgazdaságtan újabb eredményei alapján is tiltakoznunk kell. A vállalkozások versenyt korlátozó egyéni és csoportos üzleti gyakorlatait nagyon gyakran az értékteremtés (is) motiválja. Korántsem könnyű kiszámítható, jól alkalmazható szabályok alapján elválasztani a búzát az ocsútól: az értékes üzleti gyakorlatot a károstól. A közgazdaságtan eredményei az utóbbi évtizedekben – az új intézményi közgazdaságtan és a játékelmélet – ebbe az irányba mutatnak. De ezt tükrözi a jelenlegi amerikai konszenzus is, miszerint a versenyjognak mindenekelőtt szerénynek kell lennie.6 De amint a Smith-idézet jelzi: a spanyolviaszt találtuk fel. Ezért az új (vagyis ma már korántsem annyira új) eredmények nagyon vázlatos áttekintése után megpróbálok egyféle magyarázatot adni a közgazdászok versenyjog melletti erőteljes elköteleződésére, amely az elmúlt közel száz évet a korábbi korral szemben uralta.

Már az ókori görögök is… rosszul tudták Induljunk ki a monopólium standard neoklasszikus modelljéből. Ennek komoly erénye, hogy egyértelművé teszi, mit értsünk monopóliumon. Annál inkább tekinthetünk valakit „egyedüli eladónak”, minél kevésbé érhetők el az áru közeli helyettesítői. Tökéletes helyettesítők hiányában az eladó a költségei fölé7 emelheti az árat anélkül, hogy a vevői nagy része elpártolna tőle.8 A kibocsátás kisebb, az ár magasabb lesz, mint monopolerő hiányában, és az eladó pozitív profit formájában elvonja a vevők hasznának egy részét. A fő probléma a monopóliummal a neoklasszikus érvelés szerint, hogy a kisebb kibocsátás miatt jóléti veszteség keletkezik. Ez lényegében abból fakad, hogy az eladó és a vevők között elmaradnak kölcsönösen előnyös tranzakciók. A monopólium felett kimondott elmarasztaló neoklasszikus ítélet két feltevésen nyugszik: (i) a viszonyítási pont a (határ)költségalapú árazás; és (ii) az eladó egységesen áraz. Más szóval: (i) Az eladónak csak akarnia kellene, és minden vevőjét, aki megfizetné a költségeit, ki tudná elégíteni. (ii) Az eladó képtelen meghaladni a legprimitívebb árazási technikát. Ez az értékelés egyfelől túl sokat feltételez a monopóliumról, másfelől túl keveset néz ki belőle. Egy hérosz áll előttünk, aki a csatába indulván elbotlik az első fűszálban. 6 Lásd Herbert HOVENKAMP: The Antitrust Enterprise. Principle and Execution, Harvard UP, 2005. A közgazdaságtani eredményeket részletesebben áttekintem a következő tanulmányomban: MIKE Károly: A versenyjog helye a szabad gazdaság rendjében. Műhelytanulmány No. 7., Közjó és Kapitalizmus Intézet, Budapest, 2008. Ebben az írásban a versenyjog létét adottságnak tekintem, és egy „szerény” versenyjog mellett érvelek. 7 Egészen pontosan az utolsó előállított termék „határköltsége” fölé. 8 Grafikusan megjelenítve: a vállalat negatív lejtésű keresleti görbével szembesül.

68

Mike

Károly:

Tervezhető-e

a

piac?

Az inkonzisztencia valójában a piaci tranzakciók rendkívüli leegyszerűsítéséből fakad. Egyfelől a keresés, alku, szerződéskötés és érvényesítés költségei gyakran jelentősek. Másfelől sokszor lehetőség van arra, hogy a vállalkozás különböző vevőknek különböző árakat szabjon. Az ilyenfajta „árdiszkrimináció” lehetőségét különösen komolyan kell vennünk. Az eladónak ugyanis alapvető érdeke, hogy minél több potenciális vevőt kiszolgáljon. Ha ez nem sikerül, annak oka, hogy az árdiszkrimináció alkalmazása költséges. Ami tehát elsőre a monopóliumból fakadó „jóléti veszteségnek” tűnik, nem más, mint az árdiszkrimináció költséges voltából fakadó veszteség. Ezt kárhoztatni ugyanolyan, mintha arra panaszkodnánk, hogy magas termelési költségek miatt nem kapható valamilyen termék. Az árdiszkrimináció költsége ugyanolyan valós költség, mint bármely termelési vagy mondjuk szerződéskötési költség. Ha a neoklasszikus modell által leírt „jóléti veszteség” csak látszólagos, akkor mi a probléma monopóliummal? Az egyik gyakori vád, hogy a monopólium nem költséghatékony – egyszerűen szólva: lusta. Kérdés azonban: miért ne növelné a profitját, ha megteheti? A motiváció a vállalatvezetés ösztönzőitől függ – erre viszont elsősorban nem a termékpiaci szerkezet, hanem a társasági jog és a részvénypiacok szabályozása hat. A modell körül ott lebeg továbbá a sejtés, hogy a monopólium „kizsákmányolja” a vevőit. Vissza kell azonban kérdeznünk: miért lenne igazságos, méltányos stb. a versenyzői eredmény? Az ugyanis erősen aszimmetrikus: nulla profit áll szemben jelentős fogyasztói többlettel. Mi tehát a baj a monopóliummal? A válasz az, hogy semmi. Kifogásunk csak a monopóliumra törekvés, a monopolizálás bizonyos formái ellen lehet. Arisztotelész két története a monopolizálás két alaptípusára példa. Thalész más piaci szereplőnél különb, az olajsajtolók hasznosítása szempontjából értékes tudásra tett szert, és alapvetően ebből fakadt a nyeresége. Dionüsziosz haszna ezzel szemben közvetlenül a versenytársak korlátozásából származott. Thalész története az értékteremtő monopolizálásra példa, míg Dionüszioszé a versenykorlátozó monopolizálásra. Az egyik kívánatos, a másik nem. A pusztán versenykorlátozó monopolizálás nem hoz létre értéket, csak a piaci együttműködésből fakadó hasznot osztja újra. Az e célból felhasznált erőforrások így pazarlásnak számítanak. Kérdés, hogy a jogalkotó vagy a jogot alkalmazó bíróság, hatóság el tudja-e a kettőt különíteni azokban az esetekben, amikor a monopolizálás eszköze nem az állami kényszer.

Amit a piacok tervezőinek tudniuk kellene A válasz attól függ, milyen információkra van ehhez szükség. Sokszor nem lehet megalapozott döntést hozni a termelési költségek ismerete nélkül. Például az úgynevezett. „kiszorító árazás” esetében átmenetileg a költségei alatt áraz az eladó, hogy kiszorítsa a piacról a vetélytársait. De a nagyon alacsony ár a nagyon alacsony költség jele is lehet. Honnan tudjuk ezeket? Az alacsony költség annak a következménye, hogy a vállalat 69


innovatív, vagyis olyat tud, amit a többiek nem. Az innovációt viszont éppen az jellemzi, hogy nem magától értetődő. De a termelési költségek ismerete nélkül a fúziókat, a vállalati egyesüléseket sem ítélhetjük meg. Mi motivál egyesülésre két nagy céget: a verseny felszámolása vagy a termelésbeli hatékonysági előnyök? Ráadásul technológiai szinergia hiányában is ésszerű lehet az egyesülés: ez ugyanis a tranzakciós költségeket, vagyis az üzleti partnerek és vevők keresésével, kiválasztásával, az alkudozással, szerződéskötéssel és a szerződés érvényesítésével járó költségeket is csökkentheti. Az egységes hierarchikus irányítás a vállalatközi szerződések alku- és kikényszerítési problémáira jelenthet megoldást. De az intézményi közgazdászok bebizonyították, hogy lényegében minden elsőre káros versenykorlátozó gyakorlat célja lehet a tranzakciós költségek csökkentése. A fő problémát általában a különböző értékes beruházások védelme jelenti. Két példa: (1) A viszonteladói árak megkötésének, és ezzel a viszonteladók közötti árverseny korlátozásának értelme gyakran annak ösztönzése, hogy a viszonteladók beruházzanak a terméket támogató értékesítési szolgáltatásokba. Egyébként árversenybe és a szolgáltatások leépítésébe kezdhetnek. (2) A versenytársak közötti árrögzítő megállapodás szolgálhatja a jelentős fix költségű beruházások védelmét. A beruházás meghozatala utáni árverseny ugyanis olyan alacsonyra nyomhatja az árakat, ami nem fedezi a beruházások költségeit. A tranzakciós költségek nagysága szintén nehezen deríthető fel: a vállalkozásoknak éppen az ad értelmet, hogy innovatív módon szervezzék meg a termeléssel, értékesítéssel összefüggő tranzakciókat. A tranzakciós költségek szerepét hangsúlyozó intézményi közgazdaságtan mellett az eladók stratégiai döntési szituációit elemző játékelmélet eredményei is egyre inkább azt igazolják, hogy az értékteremtő és a káros versenykorlátozó monopolizálás esetei nehezen választhatók szét. Maguk a játékelméletet alkalmazó szerzők is elismerik, hogy a modellek következtetései általában igen érzékenyek az alkalmazott feltevésekre: Hány játékos van? Ki lép először? Ki mire emlékszik? Ki mit tud? Ki mikor tudja azt, amit tud? Ki kivel kommunikálhat? A döntéseket egyszer s mindenkorra hozzák meg, vagy azok később módosíthatók? A játékosok reakciófüggvényei folyamatosak vagy szakadásuk van? És így tovább.9 A modellek burjánzását sokan rossz szemmel nézik, de alapvetően kedvező fejlemény, hogy világosabbá teszik, milyen körülmények között mik az ésszerű stratégiák, és mik ezeknek a jóléti következményei. Egészen más kérdés, hogy a modelleket fel lehet használni hatósági vagy bírósági döntéshozatalhoz. Az új elméleti eredményekből kétféle következtetést vonhatunk le: 1. A versenyjogi ítélkezés egyre kifinomultabbá, megalapozottabbá tehető, és törekedni is kell az új modellek bevonására a jogalkotásba, illetve -alkalmazásba. (Ezt 9 A versenyjog játékelmélet alapuló megközelítését kiválóan bemutatja Massimo MOTTA: Versenypolitika. Elmélet és gyakorlat, Gazdasági Versenyhivatal Versenykultúra Központ, Budapest, 2007.

70

Mike

Károly:

Tervezhető-e

a

piac?

követi például az Európai Bizottság more economic approacha, és a kiemelkedő elméleti-modellező közgazdászokból álló különítmény létrehozása.) 2. Az új elméleti eredmények világossá tették, amit már Smith is sejtett: olyan adatokra lenne szükségünk a megalapozott döntéshozatalhoz, amelyek nem állnak rendelkezésre. Így az egyre kifinomultabb elemzés csak oda vezet, hogy – egy amerikai jogászt idézve – „az összes releváns tényező figyelembe vétele valójában csökkenti az esélyét, hogy helyes bírói döntés szülessen”.10 Megvilágító erejű példa a GE és a Honeywell (repülőgépmotorokat, illetve -vázakat gyártó cégek) fúziója, amelyet az Európai Bizottság arra hivatkozva tiltott meg, hogy a létrejövő cég a jövőbeni árukapcsolással ki tudja szorítani a versenytársait. A rivális vállalatok által felkért szakértő a GE és a Honeywell által alkalmazott jól ismert közgazdász, Nalebuff egy korábbi modelljét vélte alkalmazhatónak az esetre – míg Nalebuff szerint a modell feltevései nem álltak meg. Elsőrangú közgazdászok vagdostak egymás fejéhez modelleket – míg végül a Bizottság egy teljesen obskurus, közgazdaságilag teljesen megalapozatlan érveléssel zárta le az ügyet.11

A versenyjog emberképe Mondhatjuk persze, hogy a jogeset: anomália (bár nehéz szabadulni a benyomástól, hogy minden híres versenyjogi eset az). Mi alapján válasszunk tehát a két, egymásnak ellentmondó következtetés között? Kifinomultabb versenyjog kell, vagy jobb, ha elfelejtjük a versenyjogot? De legalábbis „szerényen”, visszafogottan alkalmazzuk a versenyjogi szabályokat? Az egyik válasz az, hogy nézzük meg az empirikus eredményeket. Meglepő módon alig vannak, és persze ellentmondásosak. Végül is mindig kérdéses marad, mi történt volna beavatkozás hiányában. A másik lehetőség visszakérdezni: mi van a versenyjog helyett? A válasz az – és itt jutunk el a polgári jog gazdasági jelentőségéhez –, hogy célszerű a közvetlen helyett közvetett eszközöket választani. A versenyjog helyett polgári jogot, beleértve a gazdasági társaságok működését szabályozó jogterületeket. Ezek közvetve megnehezítik a versenykorlátozó monopolizálást, elsősorban azáltal, hogy megkönnyítik a versenytársak piacra lépését. Néhány példa: – Ha biztosított a hitelezők és a részvényesek védelme, az új vállalkozások könnyebben jutnak forráshoz. – Ha rugalmas a társasági jog, kedvezőbb keretet találnak a vállalkozásaik működtetéséhez. 10 Derek C. BOK: Section 7 of the Clayton Act and the Merging of Law and Economics, Harvard Law Review 74. (1960), 228. 11 A jogesetet részletesen bemutatja MOTTA: I. m., 406–419.

71


– Ha bírósági úton könnyen kikényszeríthetők a piaci (beszállítói és értékesítési) szerződések, az új cégek nem kerülnek versenyhátrányba a régóta piacon lévőkkel szemben, akik hírnevüknél fogva enélkül is le tudják bonyolítani a tranzakciókat, vagy „házon belül” szervezik meg őket. Sem a modellezés, sem a konkrét empirikus vizsgálódások nem helyettesíthetik, hogy átfogó képünk legyen a gazdaság és az állam működéséről – végsősoron jól végiggondolt emberképünk legyen. Az, hogy milyen álláspontot foglalunk el a versenyjogot illetően, alapvetően függ attól, elfogadjuk-e azt a gazdaság- és államképet, amely a versenyjog mögött meghúzódik. Hogy mi ez a kép, arra a versenyjog eredete világít rá. A versenyjog a progresszív kor terméke, ugyanúgy, mint a makrogazdasági stabilizáció, az infrastruktúrák államosítása és a nagy állami beruházási programok, vagy éppen a jóléti állam különböző területei. A kort az a hit jellemezte, hogy a társadalomtudományosan megalapozott, aktív állami szerepvállalással hatékonyabbá és igazságosabbá tehető a gazdaság működése. (Nem mellékesen: a szakértő közgazdász figurájának megjelenése is ehhez az időszakhoz köthető.) Szélsőséges formája e gondolkodásnak a tervutasításos gazdaságba vetett hit. Ennek legfontosabb kritikája az osztrák iskolától (Mises, Hayek) és Polányi Mihálytól származik. E kritika veleje, hogy a piaci árak a társadalomban elszórt, helyhez, időhöz, személyekhez kötött tudást sűrítenek magukba, és továbbítanak. Amint Polányi hangsúlyozza, ez a tudás nagyrészt nem is artikulált, „hallgatólagos”, így semmiképpen sem aggregálható, nem áll a központi tervezők rendelkezésére. Ez azonban nemcsak az árakra igaz, hanem az egyes helyzetekben reális alternatívát jelentő termelési folyamatokra és tranzakciós megoldásokra vonatkozó tudásra is. Hayek szavaival: végzetes önhittség az ellenkezőt gondolnunk. Hogy elfogadjuk-e ezt a kritikát, attól függ, mit gondolunk az emberi tudás természetéről, végsősoron az emberi természetről. Az erről való gondolkodást és az erre vonatkozó személyes meggyőződésünk kialakítását a versenyjog vizsgálatakor sem takaríthatjuk meg.

72


„Megjelent a Friss Újság!” (1932)

73

Kommentár • 2011|3 – Közös dolgaink

Kerékgyártó T. István A MAGYARORSZÁGI CIGÁNYSÁG HIÁNYZÓ MODERNIZÁCIÓJÁRÓL Akár abból a – joggal közhelyszerű – megállapításból is kiindulhatnánk, hogy a modernizáció fogalmát ugyan már a századforduló első évtizedeire pontosan megfogalmazták, de jelentése ennek ellenére mégis egyre zavarosabb.1 Még ha el is fogadjuk, nem elsősorban a modernitás világított rá arra az alapvető tényre, hogy a konfliktus és a változás olyan egyetemes jelenségek, melyek nem függetleníthetők a társadalomtól. De éppenséggel a cigányok esetében vehető észre az emberi együttélés társadalmi alaptényeinek végső megrendülése. Másként kifejezve: olyan gyakorlatba zuhanunk, amelyben a társadalom cigány tagjainak viselkedését egyre kevésbé a normák szabályozzák. (Feltéve persze, ha a normákat a cigányság esetében is úgy fogjuk fel, mint amelyekben rendre a kiválasztott értékek érvényesek.) Különösen akkor, ha például a magyarországi cigányság mai életvilágának némely jellegzetességével hozzuk összefüggésbe. Mert ha a modernizációt közkeletűen úgy értelmezzük, mint olyan jelenséget, amely voltaképpen társadalmilag és gazdaságilag naprakész realitásokhoz juttat el, ez a szemléletmód a cigányság legnagyobb részére tagadhatatlanul egyáltalán nem jellemző. Szemben a többségi társadalom állampolgáraival, akiknek máig tartó modernizációja – ha bevalljuk, ha nem – végül is felszabadította őket mindenfajta öröklött és máig ható társadalmi kötöttség alól. Vagyis akként mondhatnánk: a többi között jelenvalóvá tette a tulajdon, a szerződések, a munka szabadságának kiteljesedését – habár az ezzel járó anyagi és morális emancipáció nyilvánvalóan a különböző társadalmi csoportokat másként érintette. Miként az is kétségtelen, hogy miközben a cigányok társadalom alatti léthelyzete napjainkra még inkább súlyosbodott, aközben – erre számos szociológiai vizsgálat tagadhatatlanul rávilágít – a hozzájuk elválaszthatatlanul kötődő megélhetési stratégiák egyre fenyegetőbbek.2 Már nem is kell hangsúlyoznunk, hogy a cigányok olyan viszonyok közé kerültek, melyek révén végképp kilátástalanná vált a korábbi szociális és kulturális életviláguk, egy csapásra felszámolódott a rájuk jellemző rendi társadalom konvencionális rendszere, s felbomlott a személyi függőségen alapuló patriarchális világ. Szintén tényként fogadhatjuk el, hogy a cigány népesség életkörülményeiben radikális változás valóban a felemás piacgazdaság révén következet be, amikor előtte és most is a többségi társadalom többLásd Jean-François LYOTARD: La condition postmoderne. Rapport sur le savoir, Minuit, Paris, 1979 (magyarul: A posztmodern állapot = Jean-François LYOTARD – Jürgen HABERMAS – Richard RORTY: A posztmodern állapot, Századvég–Gond, Budapest, 1993, 7–145). 2 Vö. KERÉKGYÁRTÓ T. István: Szempontok a magyarországi cigányság társadalmi konstrukciójához, avagy a felzárkóztatás hiánya, Valóság 2009/7., 94–100. 1

74

Kerékgyártó T. István: A magyarországi cigányság modernizációjáról

nyire csak megtűrte őket. Mára a magyarországi cigányok döntő többsége joggal érzi úgy, csupán szenvedő alanya az állami újraelosztásnak. Mert valóban a bűnözésbe hajló megélhetési módozatok száma egyre inkább bővül, s ezekkel egyik vagy másik cigány csoport rendszeresen él. S itt nem pusztán a mára ugyancsak széles körben „cigány”-nak tartott olyan tevékenységeket említhetnénk, mint amilyen a manapság szintén rendszeres uzsorahitelezés, a színesfémgyűjtés vagy éppenséggel a fatolvajlás. Mert ha igaz is, hogy a külső szemlélő számtalan tevékenységet eleve a cigányokkal társít (amit persze olykor a nemcigány származásúak is végeznek kénytelen-kelletlen), de arról a körülményről nem feledkezhetünk el, hogy valójában a cigányok többségére jellemző a segélyen való élés és mindenféle tervezést nélkülöző életforma. S ez kétségkívül generációról generációra öröklődik. Ma divatos szóhasználattal élve: mialatt a cigányok többszázezres tömege vesz részt „a kulturális önmeghatározás és racionalizálás liberális diskurzusában”, többségük a teljes dologtalansággal s az ezzel együtt járó alávetettséggel, kitaszítottsággal szembesül.3 Míg a nyugati társadalmakban joggal számíthatunk a kereső munka pluralizálódásával, addig ezzel egyidejűleg a munkafeltételek megsokszorozódása révén óhatatlanul megszűnik a társadalmi szolidaritás egyik fontos gazdasági feltétele. Nagyobbrészt mindez mégis az élethelyzetek individualizálódásához vezetett, aminek kiváltó oka volt a csökkenő munkaidő, a tömegesen nagyobb jövedelem, és a szociális jogok, illetve szolgáltatások gazdag kínálata. Egészében az egyéni kibontakozás olyan lehetőségeit nyitják meg, amelyek nyomán ki lehetett szabadulni a rendies társadalomra jellemző életformákból és a társadalmi környezetből. De bármennyire elfogadható is ennek a diskurzusnak a tagadhatatlan kettősége, alighanem szintén magától értetődik, hogy a számukra rögzült megélhetési minták nem elsősorban a szó szoros értelemben vett kilátástalan nyomorból származnak, hanem az alig fellelhető öngondoskodás teljes hiányából. Így például azon sem lepődhetünk meg, hogy a cigányság körében – többi között – a paraszti lét korábban bevált formái sem érvényesülnek. Sokkal inkább lábra kap körükben a kirekesztettséggel és a gettóléttel összefüggő társadalmi állapot. Ami persze abból is következik, hogy rájuk – főleg a modernizáció szociális és kulturális viszonyainak meggyökereződése híján – legfeljebb csak a kényszerű gettólét kiváltó okai és következményei hatnak. Kivált igaz ez azokra nézve, akiknek – amint mondani szokás – etnikai hovatartozása túlságosan is látható, vagy akiknek a neve akarva-akaratlanul is köthető a cigány mivolthoz. Jóllehet az is igaz, hogy nap nap után érzékelhető: számukra a legális munkavállalási lehetőségre egyáltalán nincs esély. Rendszerint vagy a közfoglalkoztatás és segély ritmikus váltogatása, vagy a teljeséggel rendszertelen és minimális jövedelemmel járó napszámos munka marad.4 Végül is belőlük kerül ki az a többszázezres munkaVö. Ulrich BECK: Risikogesellschaft. Auf dem Weg in andere Moderne, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1986. Csakhogy arról az igazságról sem feledkezhetünk el (amiről egyébként Szalai Júlia oly sokszor írt már), hogy miközben „az informális termelés viszonyai között tömegesen felhalmozott készségek, tudások, valamint a kisközösségek viszonyrendszerében széleskörűen kialakított együttműködési formák a gyors piaci

3

4

75


erőtömeg, amely a szezonális és alkalmilag előálló munkák során mindvégig mozgósítható. Éppígy sorra-rendre szembeötlik, hogy a hazai cigányok életvezetésében már nem pusztán a hagyományos szociális és kulturális viszonyok továbbéléséről van szó, hanem a kollektív életrend fokozatos elhalásáról, vagy újabban az atomizált individuális és morális elkülönülés kényszerű jellemzőiről. Elválaszthatatlanul persze a kiteljesedett munkátlanság megújuló világától, aminek révén joggal beszélhetünk a dologtalan népesség végeláthatatlan növekedéséről. Így aztán a legkevésbé sem csodálkozhatunk azon a többségi társadalomban rögzült sztereotípián, mely szerint a cigányok túlnyomó része azért segélyezett, mert szinte a vérében van a tétlenség, ezért legfeljebb csak az emberi megélhetéshez alig elegendő segély megérkezését várja, vagy gyors elköltésével van elfoglalva. S ezért az sem véletlen, hogy a közvélemény joggal tartja jellemzőnek a – még mindig viszonylag könnyen kijátszható – szociális rendszerek kisebbnagyobb lehetőségeinek a folyamatos kiaknázását. Ugyanakkor már nem egyszerűen a külső segítségre való terméketlen és tétlen várakozásról van szó. Sokkal inkább arról, hogy a társadalomalattisággal járó kirekesztettségnek nemcsak a gettólét a következménye, de ezzel egyidejűleg a teljes elszegényedés is. Mert alighanem mindenki számára egyértelmű, hogy a magyarországi cigányokat ez idáig egyáltalán nem érintette a városias életformával és identitással összefüggő attitűdváltás. Legfeljebb a tömegkulturális fogyasztási szokások jelentek meg és állandósultak. Ám mindez mégsem annyira véletlenszerű, mivel a cigányok többsége változatlanul a települések szociális zárványaiban él; méghozzá rendszerint a kirekesztettségre jellemző életformák gyakorlata szerint. Amelybe nyilván beletartozik a krónikus munkanélküliség vagy a totális reményvesztettség éppúgy, mint a külső segítség elvárása, és összességében a kisebb-nagyobb deviáns viselkedésformák között veszteglő, menthetetlenül széthullt családok valósága. Ám az, hogy bizonyos különbségek megfigyelhetők cigány és nemcigány szegények megélhetési módjaiban, legfeljebb arra utal, hogy a boldogulásnak eleve másfajta és szociokulturálisan különböző etnikai-társadalmi tartalma van. Még ha oly sokszor nem is valljuk be, függetlenül a kialakult többség–kisebbség kapcsolattól, legtöbbször a többségi kirekesztés kiváltó okaihoz maguk a cigányok tevőlegesen hozzájárulnak Akkor is így van, ha a megélhetési mód viszonylagos jólétet jelent számukra, és akkor is, ha a mindennapi boldogulásra éppenséggel alig elegendő. De arra sem érdemes túl sok szót vesztegetnünk, hogy hiába zajlott le a szovjetrendszer és birodalom összeomlása, egyidejűleg arra is utalnunk kell: az államszocializmus átrendeződés és a modernizáció legfontosabb felhajtóerejét adják, egyúttal annak legnagyobb fékjét is jelentik. Hiszen az, hogy a családi kisüzemek tőke, források és üzlet-szervezetrendszer híján is tartósan a piacon maradhassanak, sőt gyarapodjanak, anyagi és intézményi értelemben egyaránt az állam védőszárnyainak tevőleges kiterjesztése és állandó magánpiaci jelenlétét igényli. A jóléti forrásokért folyó verseny ennek a kettőségnek a leképződése: a nagy privatizációval véghezvitt tulajdon átrendeződését a közpénzek és a szociális ellátások magánosítására épülő spontán piacosítást egészíti ki.” SZALAI Júlia: Nincs két ország? Társadalmi küzdelmek az állami (túl)elosztásért a rendszerváltás utáni Magyarországon, Osiris, Budapest, 2007, 15.

76

Kerékgyártó T. István: A magyarországi cigányság modernizációjáról

visszavonhatatlan megszűnése sem járt együtt a hazai cigányság gyökeres életformaváltásával.5 Más szóval: igazából az a diszkurzív szociális és kulturális tér sem változott lényegesen, amely a cigányokkal szembeni elvárások, a politikai-kulturális elvek átrendeződését váltotta volna ki. Ezért inkább arra kell keresnünk a választ, hogy többségük miért alkalmazza a megélhetés államszocializmusban rögzült és mindmáig megőrzött egyik vagy másik stratégiáját, illetve azok bizonyos kombinációját. Amik ugyanis nagyjábanegészében ugyanúgy függnek a jelenlegi és korábbi élethelyzettől, mint a környezetükben szükségképpen elfogadott kényszerektől és mintáktól. Ugyancsak tagadhatatlan, hogy a cigány családok a nemritkán előforduló és különböző forrásokból származó, ám igen csekély jövedelem révén roppant nagy nehézségek árán tudnak felszínen maradni. Miközben arról a szembeszökő tényről sem feledkezhetünk el, hogy nemcsak a munkaképes korúak számíthatnak „transzferjövedelemre”, hanem azok is, akik kimondottan segélyből vagy legfeljebb különböző alkalmi munkákból élnek, és így lesznek végsősoron előbb-utóbb teljes mértékben kirekesztettekké. De bármiként vélekedünk is a cigányok megkésett modernizálódásáról, világos: miután töredékük rendelkezik valamiféle törvényes munkajövedelemmel, egyáltalán nem véletlen, hogy a legfőbb bevételi forrást vagy a szociális és/vagy a gyerekekhez kapcsolódó transzferjövedelmek jelentik. Márpedig a szociális segélyek és a különféle támogatások egy csapásra nem változnak meg, ráadásul egy-egy háztartás több jogcímen is hozzájuthat azokhoz. Ám ezek a legritkább esetben biztosítják még a megélhetés minimumát is. Mindettől függetlenül kétségtelen tény, hogy a magyarországi cigányok váltig olyan szokásrend szerint élnek, mely – akárcsak bármely archaikus társadalmi közösség esetében – a hagyományos viselkedési minták akut továbbélésének kedvez. Jóllehet az is igaz, hogy a gondoskodó állam működése visszavonhatatlanul létrehozta a cigányok függését, de ezzel egyidejűleg kiölte belőlük a felelősségvállalás ezernyi formáját is. Szintén közhelyszámba megy, hogy minduntalan pusztán a jogaikra hivatkoznak, és elvétve sem azon kötelességek teljesítésére, amelyek a többségi társadalommal való békés egymás mellett éléshez vezetnének. Holott ennél nincs semmi sürgetőbb.

Akár arra is utalhatunk, hogy a jelenlegi cigány közösségek számára egyáltalán nem érték, hogy bárki is sikereket ér el a nem cigányok által irányított oktatási rendszerben. Annál kevésbé, mivel számos tényből következtethetünk arra, távolról sem érték akármely eredmény a tanulás kedvéért való tanulás során. Éppenséggel több vizsgálat is alátámasztja, hogy a cigányok többsége „a vándorlást például azért importálja valamilyen úton-módon annak szimbolikus jelentésére építve, mert tudatosan el akarja kerülni az állandó bizonytalanságot. Tulajdonképpen elfogadható úgy, mint egy arra való taktika, hogy hozzáillesszék az életüket a többségi társadalom által elvárt életformákhoz.” TÓTH Kinga Dóra: Kiemelkedett cigányok etnikai identitásának jellegzetességei Angliában, Szociológiai Szemle 2004/2., 72.

5

77


Pákozdi Imre FÖLD ALÁ KÉNYSZERÍTVE Néhány gondolat a Szépművészeti Múzeum bővítésének meghiúsulása kapcsán A Szépművészeti Múzeum bővítésének frissen lezárult kísérlete sokáig emlékezetes epizód marad a magyar középület-építészet történetében. Miért? Egyrészt, mert a bővítés két változatának kudarca a civilek és a múzeumi szakemberek győzelmét hozta a meglepően szolidárisnak mutatkozott hazai építésztársadalom felett. Szándékosan írtam szolidárist, nem pedig egyöntetű meggyőződésűt: mert bár a Cságoly Ferenc professzor által indított „terv-párti” aláírásgyűjtéshez több száz építész csatlakozott, sok szakmabéli álnéven berzenkedett a tervek ellen. Azért is érdemes visszatérni a témára, mert a bővítés előkészítését leállító, január végi kormányzati döntés villámcsapásszerűen érkezett, alig egy héttel az után, hogy a múzeum vezetése beharangozta az építkezés közbeszerzési pályázatát. Ez a gyorsaság lehűtötte az érvelések hevét. A vesztesek duzzogni kezdtek, a győztesek pedig zavartan elhallgattak, nem akarván diadalt ülni vitapartnereik vert csapata fölött. Ez nem befolyásolja a lényeget, azt, hogy a kormány döntése józan és üdvözlendő. Hiszen az utolsó pillanatban állta útját egy ezrek által aktívan ellenzett, nehezen helyrehozható építészeti és városépítési kártételnek. Ám korántsem a győzelem megünneplésének szándékával és nem is a sebek feltépése céljából idézem fel most az esetet. Hanem azért, mert az építészeti tanulságok levonása a fenti okból elmaradt. Pedig a dolog továbbra is időszerű: aki olvasta a Nemzeti Múzeum bővítésére és korszerűsítésére szőtt terveket, megdöbbenve észlelheti, hogy azokban ugyanúgy a föld alá szorított kiszolgálóhelyiségekről és külön, a Múzeumkertben emelendő, kortárs építészeti bejáratról van szó, mint amit a Szépművészeti kapcsán elvetett a közvélemény és a kormány.

A klasszicizmus kikezdése Honnan bukkant fel ez a búvópatakként terjedő, furcsa ötlet, amely két, emblematikus jelentőségű klasszicizáló építményünket – a Hősök terét és a Nemzeti Múzeumot – is kikezdené? Ha eltekintünk Mies van der Rohe 1968-ban átadott berlini Neue Nationalgalerie-jétől, nyilván a Louvre 1989-ben felavatott, Ieoh Ming Pei tervezte üvegpiramisa a legfőbb ihlető, bátorító és lépten-nyomon hivatkozásul szolgáló példa. A múzeumaink átalakítását tervező építészek ez utóbbira mutogatva próbáltak és próbálnak a föld alá kényszeríteni minket, látogatókat. Azért, hogy szükségszerűen ala78

Pákozdi

Imre:

Föld

alá

kényszerítve

csony, a pinceszinten kialakított termeken és folyosókon keresztül jussunk be az eredetileg pátoszról és a belépés fenségességéről szóló múzeumépületbe. Terveik figyelmen kívül hagyják, hogy egy klasszicizáló építmény legfőbb ékessége a bejárati lépcsősor és a bejárati oszlopcsarnok, tehát a portikusz: ennek eljelentéktelenítése az eredeti épülettel szemben elkövethető legnagyobb tiszteletlenség. A Szépművészeti esetében építészeink pontosan erre készültek. Lezárták volna az eredeti bejáratot, hadd legyen az enyészeté, hadd éktelenkedjen funkciótlan kőhalmazként, a neoklasszicizmus torzójaként az ország ugyane stílusban pompázó főterén. Helyette a Szépművészeti Múzeum épületétől tízegynehány méterre tervezett, könnyűszerkezetű (de azért három emelet magas…) két üvegkockában lévő lépcsőkön és felvonókon kellett volna alábocsátkoznunk, hogy később föld alá süllyesztett, kortárs építészeti zegzugokon át felkapaszkodjunk a múzeum emeleteire. Nos, mindez sokunk szerint az eredeti Schickedanz-féle Hősök tere – és adott esetben a Pollack Mihály tervezte Nemzeti Múzeum – kigúnyolása és megcsúfolása lett volna. Ráadásul az a háromemeletes, üvegbordás felvonóház a Hősök tere és a Dózsa György út sarkán teljesen felborítaná az egységes megjelenésű Hősök tere tömegegyensúlyát, szimmetriáját. Visszatérve a fent vázoltakhoz inspirációt adó mintákra, vegyük szemügyre, milyen körülmények között, milyen építészeti feltételrendszerben, és pontosan micsoda született Párizsban, a Louvre kertjében – és ehhez képest mire készültek a Szépművészetit és a Nemzeti Múzeumot bővítési céllal aláásni kívánó hazai építészek. A Louvre eredeti (tehát 1989-ig kizárólagosan használható) bejáratai a rue de Rivoli és a Szajna partján futó, mai quai François Mitterand felől nyíltak. Ezek kapacitása egyre szűkösebbnek bizonyult. Máig emlékszem, hogy amikor 1980-ban, életemben először a rue de Rivolin sorba álltam a Louvre előtt, önkéntelenül is csodálkoztam, milyen jelentéktelen, az utca öldöklő autóforgalmától alig néhány lépésre, a keskeny járdáról nyíló kis kapun türemkedtünk be. Mind a bejárat, mind az akkori fogadócsarnokszűkös, zsúfolt, és összességében az intézményhez méltatlan volt. Az új bejáratot a Louvre kertjébe tervezték, ahol a szűkösség problémája fel sem merült. A három oldalról reneszánsz épületszárnyakkal határolt, ideális arányú (sőt szinte túlságosan tágas) tér mágnesként vonzotta az építészi invenciót. Pei ide tervezte híres épületét. A hatalmas, de körülhatárolt, középpont után áhítozó térre egy önmagában is közép-, sőt csúcsponttal rendelkező idomot, egy piramist, amely egyszerre mutat az égre és nyugszik mozdíthatatlan terpeszben a földön. Sőt áttetsző üvegtábláival a föld felszíne alatti terekbe is behatol… Az a piramis jelen, múlt és jövendő szimbóluma, a történelem ősképe maga, miközben a világ leglátogatottabb múzeumának fókuszpontjaként, egyszersmind bejárataként jelzi Franciaország és a kultúra elválaszthatatlan dicsőségét. A Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Múzeum bejárata viszont nincs beszorítva semmiféle zajos utcába. Egyikük a Hősök terén magasodik, bőséges előtérrel és kitekintéssel a térre, a Városligetre és a Dózsa György útra. A Nemzeti Múzeum számára pedig 79


mindmáig rálátást és távolságtartó méltóságot garantál a Múzeumkert. Itt tehát a párizsi Louvre eredeti, utcai bejárataival ellentétben nem szorít semmiféle „szűkségből adódó szükség”. Ugyanakkor a Louvre kertjében adott, új építmény után áhítozó tágasság nem áll rendelkezésre sem a Szépművészeti, sem a Nemzeti Múzeum körül. A helyzet tehát éppen fordított: a Louvre hagyományos bejáratait beszorította és eljelentéktelenítette a fejlődő nagyváros forgalma, miközben rendelkezésre állt a királyi méretű belső udvar. Míg itthon, a Szépművészeti és a Nemzeti Múzeum esetében elegendőek, tágasan nyílnak és változatlanul jelentős építészeti hangsúllyal rendelkeznek a hagyományos bejáratok, miközben nincs tér (sőt még hely sem igazán) további épületek számára. Külön kérdés, hogy itthon mit építettek volna a Szépművészeti Múzeum elé. Hát, egyáltalán nem piramist. Hanem csupasz kockát, amelynek ősi jelentéstartalma nehezen fogható bármihez, ami fennkölt, sőt: a kocka a bármerről ható tényezők előli, védekezően tartózkodó lehatároltság – hogy másképp ne írjam – kijózanító jelképe. Más szavakkal: a kocka unalmas. És az unalmas, invenciótlan forma okozta hiányérzet sokunkban lappangó ingerültségbe csap át. Nyomában felhorgad a kérdés, amely ugyan körülöttünk ólálkodik a Louvre piramisának nézegetése közben is, de ott elsöpri a látvány nagyszerűsége. Az itthoni kocka terve által keltett kérdés tehát: mit keres a Szépművészetitől tizenöt méterre egy három emelet magas üvegmonstrum, amely anyagát, átlátszóságát, formavilágát, tartósságát és színét tekintve ennyire szemtelenül elüt a múzeum épületétől? Kivel, mivel, minek a nevében és miért felesel az építész? Mi a tartalma, a jelentése, a szándéka annak az építészi gesztusnak, amely kiiktatja az eredeti múzeumépület legfőbb ékességét, a bejáratát; sőt a terv korábbi változatában, a lépcsőt elmetszve, még ki is figurázta (volna) azt? Mert mi más lett volna, mint a neoklasszicizmus mai technológiák nevében történő kigúnyolása, hogy a bejárat két hatalmas és méltóságos dór oszlopát egy vékony betonfödém tartja, alatta hangsúlyozottan alátámasztás nélküli üvegajtóval? Hogy nincs hely a múzeumi kiszolgálóhelyiségek számára, az csak akkor érv, ha annak tekintjük. Miféle kiszolgálóhelyiségekről van szó? Múzeumi boltról? A Szépműben ott van, bőséges és színvonalas. Egyébként pedig a múzeumi boltok nem a bejárati csarnokokból „szoknak” nyílni, de bizony sok esetben még csak nem is a múzeumban találhatók. Oktatóhelyiségekről? Minek? – kérdem én. A múzeum nem iskola, legalábbis nem tanteremépület: hogy ténylegesen mire van szükség, arra hadd idézzem fel a Szépművészeti jó példáját a termenként feltornyozott, kényelmes párnákkal és a világ múzeumaihoz képest bőségesen elhelyezett, kényelmes padjaival. Étterem? Megint egy félreértés. A múzeumi étterem nem kötelező, de még csak nem is illendő rekvizítum, hanem lehetőség. Ha a gyűjtemények terjedelme indokolja, megpihenhetünk benne, ami – nem mellesleg – bevételi forrás az üzemeltetőnek. Csakhogy sem a Szépmű, sem a Nemzeti Múzeum nem olyan monstre múzeum, mint például a Louvre vagy az Orsay, amelynek gazdagsága valóban megindokolna egy háromfogásos étkezést… 80

Pákozdi

Imre:

Föld

alá

kényszerítve

Sokan Baán Lászlót, a Szépművészeti Múzeum igazgatóját okolják a Szépmű szerencsétlen bővítési tervéért. Nem értek velük egyet. Meglehet, Baán László évek óta arra készül, hogy vesszőparipáját, a föld alatti bővítést keresztülvigye. Ám egyetlen építész sem marionett figura, nem akaratlan báb, akit a megrendelő rángat a végzet drótjain. Hanem szakember, aki teljes felelősséget visel az általa koncipiált tervekért.

A valós helyzet A 2011. január végén és február elején lezajlott sajtódiskurzus idején több alkalommal is jó néhány órát töltöttem a Szépművészeti Múzeumban. Csak az állandó gyűjteményeket néztem meg, és figyelmemet igyekeztem megosztani a művek és a kiállítótermek között. Megvettem továbbá azt a nagyon igényes könyvet, amely röviden ismerteti a múzeum és a gyűjtemények történetét. A látottak és az olvasottak egyaránt megerősítettek abban, hogy – hosszú évtizedek óta tartó rendszeres karbantartás és több, összességében 15 milliárd forintba került részleges megújítás után – a Szépművészeti Múzeum kívül-belül jó állapotban, tisztán, egyenletesen fűtve és szinte minden kiállítás befogadására alkalmas kiállítóterekkel várja a közönséget. Az aktuális térkép alapján több mint 60 kiállítási helyiség áll rendelkezésre (amennyiben az I. emelet 20 kis kabinetjét is külön helyiségeknek tekintjük). A kiállítótermek – beleértve a Márvány-, a Reneszánszés a Barokk-csarnokot is – szemmagasságban kellemes, befogadó hátteret biztosítanak bármilyen festménynek vagy rajznak. A termek tágabb értelemben vett belső architektúrája – beleértve a magasan lévő díszítéseket és a kiválóan megoldott természetes tetővilágítást is – határozott, karakteres, de nem zavaró környezetet jelent. Olyat, amely igényesen képes együtt hatni a látóterünk szintjén kiállított, akár gyökeresen eltérő formavilágot képviselő műtárgyakkal is. Ami a látogatói infrastruktúrát illeti, rögtön feltűnik az emeletekre vezető mozgássérült-lift hiánya, de általában is, a felvonók csekély száma. A mosdók elosztása az épületen belül kedvező, kapacitásuk elegendőnek látszik. Komoly kihívást jelent viszont a bejárati előcsarnokból oldalt felvezető két, komoran semmitmondó lépcső belsőépítészeti korszerűsítése. Sürgősen eltávolítanám a Márvány-csarnok talmi bútorzatát is, zongorástul – értem, mire kellett, de azt a célt elfelejteném… A bejárati előcsarnok méretével szerintem nincs semmi gond: három pénztár és egy információs pult működik benne, ami bőven kiszolgálja a nagyérdeműt. A ruhatár általában elég, azonban hűvös időben érkező, igazán nagy látogatói tömeget mai elrendezésével nem tud kiszolgálni. A büfé is szűkös. Utolsó helyen, de nagyon is elsődleges szempontként említem meg, hogy a kiállítás teremőrei udvariasak, diszkrétek és felkészültek voltak; bármelyik kép hollétére kérdeztem is rá, habozás nélkül megmutatták. Nyilván rengeteg kis és (általam nem észlelt) nagyobb hiba korrigálására lehet szükség, de az összkép egyértelmű: a múzeum ma látogatható hatvanegynéhány terme a fel81


adatához, a művekhez és a hely szelleméhez méltó állapotban van. A Szépművészeti semmiképpen sem írható le némely sajtótermékek megállapításaival, amelyek az amúgy nem látogatható Román-csarnok évtizedek óta rendezetlen viszonyaira hivatkozva minősítik az egész intézményt. A gond, az igazi gond szerintem a műtárgyak sokaságával van. A múzeum – hogy úgy mondjam – szinte korlátlan készletekkel rendelkezik németalföldi és olasz képekből. Ezeket bizony alaposan meg kellene rostálni. Ugyanis így mind az igazi remekművek, mind a látogató elvész a másod-, sőt harmadvonalbeli alkotások özönében. Mert vannak szép számmal igazi remekművek, mint ahogy lelkes látogatók is! Nem csak Botero és Lucien Hervé, tehát az időszaki kiállítások vonzzák a közönséget, hanem sokan jönnek az állandó kiállításokra is: családok, iskolai osztályok és magányos látogatók egyaránt. Az állandó gyűjtemények földszinti, első és második emeleti termeiben valódi kincsek rejtőznek. Ám a képek legalább egyharmadát eltüntetném a falakról, és legfeljebb csak tematikus kiállítások időszakára hoznám vissza. Például a Reneszánsz- és a Barokk-csarnok anyagának nagy része úgy holt művészet, ahogy ott lóg. A képek felső, alig látható sora – megritkítva és belsőépítészeti dísszé lefokozva – talán meghagyható lenne, a szemmagasságban lévő, impozáns kiállítói felületeket azonban teljesen felszabadíthatónak gondolom időszaki vagy egyéb kiállítások céljára. Különleges hangulatot áraszt a második emeleti öt alacsony, pazar természetes világítással rendelkező kiállítóterem. Ez az időszakos kamaratárlatok igazi világa lehetne, akár vendéganyagból, akár a múzeum 120 ezer saját műtárgyából rendeznék azt.

Epilógus A Szépművészeti Múzeum Baán László által elképzelt (és fentebb bírált) bővítési tervének meghiúsulását követően a főigazgató és csapata láthatóan nekilátott, hogy színvonalas időszaki kiállítást szervezzen a nyári, idegenforgalmi főszezonra. Sikerült. A Nyolcak budapesti tárlata valószínűleg e festőcsoport valaha volt legteljesebb bemutatása lett. A pécsi, ugyancsak kiváló tárlat törzsanyagát áthozva, kibővítve méltó, földszinti terekbe helyezték, jól követhető időrendbe és tematikus csoportokba szervezték, valamint illő színvonalú installációkra helyezve, informatív – de nem túltengő – magyarázatokkal látták el. Ezzel a Szépművészeti erre a nyárra is a művészeti látnivalók magyarországi rangsorának élére került. Látva ezt a bravúrt, és visszaemlékezve a Baán-csapat fantasztikus kiállításainak 2004 óta szüntelenül sorjázó egymásutánjára, felmerül: miért is nem tartozik a Műcsarnok szorosabban a Szépművészeti Múzeumhoz? Hiszen eredetileg a Műcsarnokot éppen azért építették, hogy időszakos kiállításokat fogadjon be – és korántsem véletlenül a Szépművészeti Múzeum mellé…

82


A korcsolyázók közönsége (1931)

83

Kommentár • 2011|3 – Messzelátó

Metz Rudolf Tamás A DÉL-TIROLI AUTONÓMIA, AVAGY EGY PÉLDA A HÍDÉPÍTÉSRE „Remélem, hogy a Brenner-hágó nem csak a számos megoldott konfliktus szimbóluma, hanem két civilizáció találkozásának és párbeszédének hídja lesz az új Európában.” (Alcide De Gasperi)1

Ahogy a híd-motívum a nemzeti kisebbségek viszonylatában, úgy a dél-tiroli autonómia az egyik legközhelyesebb fogalomként, politikai felépítményként értelmezhető a politikatudományban. Hiszen példaértékű eredményeket tudhat magáénak a kisebbségvédelemben, amelyek tekintélyes mennyiségű kutatót vonzottak már és vonzanak manapság is. Különösen hazánkban: előszeretettel emeljük ki egyes elemeit vagy értelmezzük a kialakult rendszert modellként a határon túli, elsősorban erdélyi, székelyföldi magyarsággal kapcsolatban. Azonban legtöbbször figyelmen kívül marad a rendszer összetettsége és jellege, és ebből kifolyólag félreértelmezzük a követendő mintákat. Milyen folyamatok és szereplők alakították ki ezt az autonómiát, és hogyan épül fel ez a rendszer? Mit tanulhat ebből Magyarország? Hogyan használjuk ezt a közhelyet, hogy egy másikat megteremtsünk?

Rogers Brubaker hármas koncepciója2 A tárgyalni kívánt struktúra összetettségére Rogers Brubaker hármas – nemzetesítő állam, anyaállam és a nemzeti kisebbség – modellje világít rá. E viszonyrendszert dinamikus kölcsönönös függés jellemzi, amelyet különböző okok mentén és eltérő mértékben összetűzések szegélyeznek. A szerző erőteljesen hangsúlyozza, hogy a szereplők nem szilárd, statikus és egységes entitások, hanem olyan „politikai mezők”, amelyeket differenciált és versengő halmazok építenek fel. A nemzetiesítő államban folyó verseny alapmotivációja a következő: akik az állam uralkodó alapállását képviselik, azok az államot egy „megvalósulatlan” nemzetállamnak látják. Ebből következően a szereplőknek nem lehet más célja és feladata, mint a „tökéleAlcide DE GASPERI: Európa. Írások és beszédek, szerk. Maria Romana Degasperi – Paolo Magagnotti, TrentoAlto Adige Autonóm Régió – PPKE-BTK Európa Tanulmányok Központ – European Journalists Association, 2010, 19. 2 Vö. Rogers BRUBAKER: Nemzeti kisebbségek, nemzetesítő államok és anyaországok az új Európában, Regio 2006/3. 1

84

Metz

Rudolf

Tamás:

A

dél-tiroli

autonómia

tes” nemzetállam kialakítása. Ezért megpróbálják az államalkotó nemzet nyelvi, kulturális, demográfiai, gazdasági és politikai egyeduralmát minél inkább érvényesíteni. E nemzetiesítés lehet látványos és lappangó is. Ez egyrészt függ attól, hogy a nemzeti kisebbség vagy az anyaország miként érzékeli a külső hatást. Másrészt attól, hogy a befogadó állam szervezetei, pártjai, mozgalmai és egyénei által kialakított álláspontok versenye milyen eredménnyel zárul. A nemzeti kisebbség három jellemzővel írhatjuk körül: „akik képviselik: 1) nyilvánosan igényt formálnak arra, hogy tagjai legyenek egy olyan etnokulturális nemzetnek, amely különbözik a számbelileg vagy politikailag domináns etnokulturális nemzettől; 2) követelik, hogy ez a különálló etnokulturális nemzetiség állami elismerésben részesüljön; 3) bizonyos kollektív vagy politikai jogokat követelnek ennek az etnokulturális nemzetiségnek az alapján”.3 E követelések a kisebbségi nyelvű közigazgatástól és oktatástól egészen a széleskörű területi-politikai autonómiáig terjedhetnek. Három pontban foglalható össze a viszonyrendszer egésze: – a mezőkön belüli és mezők közötti viszonyok szoros kölcsönös függést eredményeznek; – a mezők közötti hármas relacionális kölcsönhatás válasszerű és interaktív jelleget hoz létre; – fontossá válik a politikailag releváns, külső és belső események értelmezése, ami kihatással van a belső politikai versenyre. A Brubaker által alkalmazott elméletet a nemzeti kérdés konzisztens és radikális módon relacionális és dinamikus megközelítésének tekinthetjük. A rendszer leírása céljából két dimenzió állítható fel: – a brubakeri elemzéssel megegyezően: a dinamikus dimenzió az autonómia belső és külső mezőjének kialakulását, illetve változását takarja; – a brubakeri elmélet kiegészítéseként: a statikus dimenzió a dél-tiroli autonómia kialakult külső-belső struktúráját írja le, amely magában foglalja az olasz közigazgatásban és politikai rendszerben elfoglalt pozíciójának meghatározását, a helyi politikai struktúra leírását, illetve az Ausztriával fenntartott intézményes kapcsolatok feltérképezését is.

A „dinamikus” dimenzió Egyszerre tekinthetjük e dimenzió alkotórészének: az autonómia konkrét kialakítását megcélzó, a három szereplő közötti és a nemzetesítő államon belüli folyamatot; a nemzetesítő államon belül lezajló verseny eredményeként elindított és mozgásban tartott regionalizáció folyamatát; valamint a nemzeti kisebbség és az anyaállam belső szereplőinek versenyét. 3

Uo., 10.

85


E három területen lezajló események, versenyek, küzdelmek elválaszthatatlannak és szorosan összefüggnek. Mindezt Dél-Tirol esetében három időbeli szakaszra bonthatjuk: 1) a preautonómia és preregionalizáció időszakára (1919-1945); (2) a részleges autonómia és regionalizáció időszakára (1946-1970); (3) a teljes autonómia és regionalizáció időszakára (1971-től napjainkig). Az első szakasz során, azaz a Saint Germain-en-Laye-ben 1919. szeptember 10-én aláíratott békeszerződés és a II. világháború vége közötti időszakban azt figyelhetjük meg, hogy az erősen és nyíltan nemzetiesítő, központosító politikát folytató Olaszország egy gyengén szervezett, kisebbséggé vált közösséggel találta magát szemben. Így a Benito Mussolini és Ettore Tolmei által kidolgozott és végrehajtott annessioe e adattamento (annexió és beolvasztás) erőltetett olaszosító programja, valamint a Harmadik Birodalomba való optálás kényszere is nehezítette a dél-tiroli kisebbségiek helyzetét. A korszak elején ellenállásukra nyílt nemzetközi és hazai kísérletek, például memorandumok elkészítése voltak jellemzőek. Később inkább földalatti és passzív ellenállással találkozhatunk (katakomba-iskolák). Tovább nehezítette a németség helyzetét, hogy mögötte nem állt egy magát erélyesen anyaországként megfogalmazó állam. Sőt érdekes módon Németország határozottabbnak bizonyult Hitler hatalomra jutásáig. Tehát e viszonyrendszerben a nemzetesítő mező dominanciáját állapíthatjuk meg. Hiszen a többi szerepet csak részben vagy egyáltalán nem töltötték-tölthették be, ezért gyenge vagy egyoldalú viszonyról és kölcsönhatásról volt szó. A második szakasz egy megváltozott struktúrát mutatott, hiszen az 1946. szeptember 5-én aláírt Gruber – De Gasperi paktumból, a később Párizsi Megállapodásként (Pariser Abkommen) vagy Párizsi Szerződésként (Pariser Vertrag) ismertté vált egyezményből – melyet az 1947. február 10-én megkötött olasz békeszerződésbe IV. mellékletként szerkesztettek – következően létrejött az autonómia. Ezt átültetve a nemzeti keretek közé, 1948. január 29–30-án fogadták el a dél-tiroliak első autonómia-törvényét vagy statútumát, amely összevonta Bolzano és Trento provinciát. Ezzel úgynevezett alautonómiát vagy részleges autonómiát hoztak létre, amellyel olasz etnikai többséget teremtettek – így az amúgy is túl szűkre szabott autonómia egyszerűen „felolvadt”. Ez komoly feszültséget szült a két állam, illetve a kisebbség között, Ausztria az ENSZ elé vitte az ügyet, a kisebbség tagjai rendszeresen éltek a merényletek és tömegdemonstrációk (sigmundskroni tüntetés) eszközeivel. Végül különböző vegyesbizottságok politikai megoldásokat dolgoztak ki, melyeket egy csomagtervben (Paket/pacchetto) foglaltak össze. Ezt egy végrehajtási menetrendet tartalmazó okmánnyal (Operationskalender) egészítették ki, melyet egy Olaszország és Ausztria közti megállapodásban lefektetett olasz politikai végrehajtási ígéretként értelmezhetünk. A dokumentum a csomag tartalmi elemeként ismerteti a megalkotandó jogszabályokat. A II. világháborúból vesztesként kikerülő, fasiszta diktatúrából szabaduló, „nemzetesítő” Olaszország politikai cselekvőképessége előre meghatározott volt. Egyrészt belügyekben, hiszen bármely centralizációs politika folytatása rossz fényt vethet a kor86

Metz

Rudolf

Tamás:

A

dél-tiroli

autonómia

mányzatra, másrészt külügyekben, hiszen egy erőteljes nemzetpolitikát az előzmények ismeretében alighanem rosszul fogadtak volna. Ezért egy decentralizációs vagy gyenge regionalizációs politika váltotta fel az addig folytatott – monarchiához és fasizmushoz kötött – centralizációt. Olaszország 1948. január elsején hatályba lépett alkotmányával4 elsőként kísérletezett egyfajta devolúciós vagy (ahogy Keating illette) gyengén regionalizált5 államberendezkedéssel,6 amely végül „harmadik úttá” vált az unitárius (centralizált) és a föderális állam között. Ebben az időszakban alakul ki a regionális struktúra. Az olasz alkotmány húsz régiót sorol fel. Az átruházott jogosítványok és az ezt alátámasztó normatív megerősítések különbsége miatt a régiókat két csoportja oszthatjuk: különleges és rendes jogállásúakra. Előbbi kategóriába húsz terület tartozik, elkülönülésüket különböző történelmi, gazdasági, földrajzi és etnikai szempontok tették elkerülhetetlenné. Ebbe a csoportba sorolható Szicília, Szardínia, Valle d’Aosta, Friuli – Venezia Giulia és Trentino – Alto Adige (Dél-Tirol).7 Ausztria anyaországként erőteljesen fogalmazta meg magát a háborút követően, ebből kifolyólag egyfajta védőhatalommá (Schutzmacht) vált. Ezt azonban csak 1955. június 27-e, teljes függetlensége után tudta hatásosan képviselni. Leopold Figl külügyminiszter a következőket mondta 1957. december 4-i parlamenti nyilatkozatában: „A párizsi szerződés jogosítja és kötelezi Ausztriát, hogy a dél-tiroli osztrák népcsoport életérdekeiért és létéért fellépjen. Ausztria teljes erejével és minden jogos eszközzel e szerződés teljesítéséért fog küzdeni.”8 E momentum az autonómia kialakításában elengedhetetlen szerepet játszott, hiszen a nemzetközi IGO-ok, főként az ENSZ bevonásával megkerülhetetlen súlyú nyomásgyakorlást sikerült végrehajtani. Ebben az időszakban a dél-tiroli kisebbség a korábbihoz képest nagyobb mozgástérrel rendelkezett, megteremtette a saját kisebbségi mező kialakításához szükséges intézményes kereteket. Létrejött például 1945-ben a Dél-Tiroli Néppárt (Südtiroler Volkspartei, SVP), amely a párizsi szerződés óta alakítója nemcsak az autonómiának, hanem az államközi viszonyoknak. Az SVP esetében hegemón pártról beszélhetünk, melyben három törésvonal jelent meg a korszakban. Az első az 1948-as autonómia kisalkotmányának kérdése, amelyben a mérsékeltek és radikálisok álltak egymással szemben. Amíg az előbbi csoport tudomásul vette a két provincia egybeolvasztását, addig az utóbbi viszszautasította a statútumot és a további együttműködést. Ezzel összefüggésben a második La Stato regionale: „Az egy és oszthatatlan Köztársaság elismeri és támogatja a helyi önkormányzatokat; az állami közszolgálat területén megvalósítja a legszélesebb körű közigazgatási decentralizációt jogalkotásának elveit és módszereit az önkormányzat és a decentralizáció igényeinek megfelelően alakítja.” (Az olasz alkotmány Alapelvek című, bevezető részének 5. cikke.) Idézi HALÁSZ Iván: Olaszország közigazgatása = Közigazgatás az Európai Unió tagállamaiban. Összehasonlító közigazgatás, szerk. Lőrincz Lajos, Budapest Unió, 2006, 223. 5 Vö. PÁLNÉ KOVÁCS Ilona: Regionális politika és közigazgatás (Területi és Települési Kutatások 14., Studia Regionum), Dialóg Campus, Budapest–Pécs, 1999, 61–62, 83. 6 Már az 1931-es spanyol alkotmány felvázolta ezt, azonban nem valósulhatott meg a Franco-rezsim miatt. 7 Francesco PALERMO: South Tyrol’s Special Constitutional Status = Tolerance through Law. Self Governance and Group Rights in South Tyrol, szerk. Jens Woelk – Francesco Palermo – Joseph Marko, Martinus Nijhoff Publishers, Leiden–Boston, 2008, 33–34. 8 Idézi GÁL Gyula: A dél-tiroli kérdés, Teleki László Alapítvány, Budapest, 1995, 23. 4

87


gócpont az olasz kereszténydemokrata párthoz (Democrazia Christiana, DC) való viszonyulás volt. A két tömörülés 1948 és 1958 között állandó koalíciós partner volt a regionális kormányban, azonban az autonómia kérdése miatt egyre mélyebb lett közöttük a szakadék. Így „együttműködőkre” és „elutasítókra” tagolódott a párt. A harmadik törésvonal az optánsok és a maradók között húzódott. A válság megoldását az SVP 1957-es kongresszusa hozta el, ahol a radikálisok kerültek a párt élére. Ezzel a megváltozott a tömörülés politikai stratégiája: a tömegtüntetés eszközéhez nyúltak és kiléptek a regionális kormányból. Ezzel felmondták az együttműködést a DC-vel, és egészen 1970-ig ellenzékként ültek a regionális tanácsban. A harmadik szakasz során, 1972. január 20-án léptették hatályba az autonómia második statútumát. Trentino–Südtirol/Alto-Adige régiót két partikuláris autonómiával rendelkező provinciára, Bolzanóra/Bozenre és Trentinóra/Trienre osztották, azaz a két autonóm tartomány politikai felépítményeként alakították ki a régiót. Az első cikk ki mondja: „Trentino-Südtirol, amely Trient és Bozen provinciák területét foglalja magában, az egy és oszthatatlan Olasz Köztársaság politikai egységén belül, az Alkotmány alapelveinek és jelen Statútumnak megfelelően jogi személyiséggel rendelkező autonóm régióként létesült.” Az operatív időrend teljesítése végén, 1992. június 19-én Ausztria által kiadott „felszabadító nyilatkozat” lezárta az ENSZ-ben 1960-tól napirenden lévő vitát. (Bár a nyelvi arányosítás csak 2002-ben valósult meg teljesen.) Ezzel párhuzamosan 1970-es években megkezdődött az eszközök és hatáskörök átadása az általános régióknak, valamit megindult a speciális vagy autonóm régiók mozgásterének fokozatos kiterjesztése, amelyek tovább növelték a különbséget a régiócsoportok között. Emiatt az ezredfordulón két alkotmánymódosítás nyúlt hozzá a regionális rendszerhez.9 Ezek elsősorban a rendes és speciális jogállású régiók közti szakadékot szándékozzák szűkíteni, mindezt főként de facto föderális eszközökkel. Ennek ellenére Francesco Palermo szerint olyan különbségek szegélyezik a regionalizációt, hogy a folyamat eredménye az ország egyik részében föderális, másik részében decentralizációs, harmadik részében pedig egyenesen unitárius jellegűvé lesz. Mindamellett az aszimmetria a speciális régiók között is jelen van, hiszen mindegyik külön statútummal rendelkezik; de mind közül Dél-Tirolnak van a legkiemeltebb státusa. Noha a 1999-es és 2001-es alkotmányreformok után kiváltságai összességében csökkentek, a Dél-Tirolt érintő regionalizáció egyedüliként folyt és folyik kétoldalú tárgyalások útján.10 A rendszer kiépülése közben a hangsúlyok módosultak, az autonómia védelmében egyre több jogot kapó Dél-Tirol lett a dominánsabb Ausztriával szemben. Hiszen az anyaállam védőhatalomból egyre inkább garantáló hatalommá (Garantiermacht) vált.11 Constitutional Law No. 1/1999 és 3/2001. PALERMO: I. m., 35. 11 GÁL: I. m., 38. 9

10

88

Metz

Rudolf

Tamás:

A

dél-tiroli

autonómia

A „statikus” dimenzió Az autonómiát befolyásoló statikus, intézményesült struktúra három területre terjed ki: 1) az autonómia és a nemzetesítő állam kapcsolatára; 2) az autonómia és az anyaállam kapcsolatára; 3) az autonómia belső mezőjére. A dél-tiroli németség és az olasz állam kapcsolata kettős. Hiszen a nemzetesítő állam egyszerre kezeli kiemelt nemzeti kisebbségként és kiemelt közigazgatási egységként az itt élőket. Trento – Alto Adige hatásköreit vizsgálva négy fontosabb pontot állapíthatunk meg: a régiók és provinciák törvényhozási jogköre, a közigazgatási funkciói, a pénzügyi eszközei, illetve a politikai mozgástere. A régiók törvényhozási jogköre három csoportra osztható: a kizárólagos, a kiegészítő és a konkuráló, illetve alkalmazási jogkörre. 2001 óta minden régió élhet (addig csak speciális régiók joga volt)12 a kizárólagos vagy teljes törvényhozási jogkörrel – azzal a megszorítással, hogy tiszteletben tartja az alkotmányt, az olasz jogrend alapjait. Valamennyi régió rendelkezhet a kiegészítő vagy konkuráló törvényhozási jogkörrel. Azonban ez is korlátozott, hiszen a jogszabályok által felállított alapelveknek vannak alárendelve, és csak a törvények által meghatározott ügyekben rendelkezhetnek. Az alkalmazási jogkör biztosítja a régióknak az állami törvények végrehajtásához szükséges jogszabályok meghozását.13 Az olasz régiók jogszabály alkotási feladatait Halász Iván három csoportba sorolja: 1) a szociális és közhasznú feladatok, az oktatásügy bizonyos részei; 2) a területfejlesztési és hasznosítási funkciók; 3) a regionális jellegű gazdasági aktivitások serkentése és irányítása (turizmus, kereskedelem, halászat stb.).14 A dél-tiroli autonómia kivételesen széles jogalkotási szabadsággal rendelkezik, hiszen kelőképpen alá van támasztva a politikai rendszerrel, a gazdasági erővel és pénzügyi forrásokkal. A közigazgatási funkciók esetében két típusú funkciócsoportról beszélhetünk. Az egyik azokból a funkciókból áll, melyeket a törvényhozási hatásköreibe tartozó témakörök vonnak maguk után. Kivételnek kell tekinteni azokat, amelyeket a köztársasági törvények provinciák, községek vagy helyi szervek hatáskörének írnak le. A másik azokat a közigazgatási funkciókat foglalja magában, amelyekről az állam lemondott a régiók, provinciák és a községek javára. Trento és Bozen provincia nagyobb adminisztratív jogkörrel rendelkezik, mint a többi régió és provincia, hiszen esetükben számos regionális jogköröket a provinciákhoz delegálták.15 A pénzügyi bevételek három forrását különböztethetjük meg: a saját forrásokat, az állami adók kvóta-részét és a különleges támogatásokat. Négyfajta adónemből áll a régió saját eszköze: állami koncesszióért, regionális koncesszióért, területfoglalási és közterületek használatáért fizetett adók, valamint a gépjárművek forgalmi adója. Az állami Sara PAROLARI – Leonard VOLTMER: Legislative and Administrative Autonomy = Tolerance through Law, 82. SIPOS Katalin: A regionalizmus történeti és jogi aspektusai (Spanyolország, Olaszország, Franciaország), MTA Állam- és Jogtudományi Intézete, Budapest, 1993,111–112. 14 HALÁSZ: I. m., 242. 15 PAROLARI–VOLTMER: I. m., 101. 12

13

89


adók kvótarésze bizonyos központi bevételek egészéből vagy részéből tevődik össze – ez utóbbi fennmaradt részét egy közös állami alapba helyezik és elosztják a szegényebb vidékek között. A speciális támogatások három csoportját érdemes megkülönböztetni. Az első a régiók anyagi és területi kereteit túlhaladó beruházások állam által finanszírozására szolgál. A másodikat a gazdasági tervezés tárcaközi bizottsága utalja ki a regionális fejlesztések támogatására. A harmadik csoportba a különböző minisztériumok által létrehozott és finanszírozott külön alapok tartoznak.16 Összességében a rendes jogállású régióknak gyengébb, a különleges jogállásúaknak erősebb a pénzügyi autonómiája. Azonban ez utóbbiak között is óriási eltérések vannak, hiszen míg Szicília a jövedelemadók egészét, Trento – Alto Adige 9/10-ét tarthatja meg, addig a többi autonóm régió kisebb résszel rendelkezhet.17 Meg kell jegyezni, hogy ez a kedvező pénzügyi rendszer Dél-Tirolt Olaszország egyik leggazdagabb területévé teszi, hiszen GDP-je az uniós átlag 160 százaléka,18 s szinte ismeretlen a munkanélküliség.19 Dél-Tirol politikai mozgásterének legfelső, kormányzati szintjét az 1988-ban létrehozott Állam és Régiók Állandó Konferenciája adja, ahol a régióelnökök képviselik a területeket, illetve tartják a kapcsolatot a mindenkori olasz kormánnyal. A régiókat egy külön minisztérium, a Regionális Ügyek Minisztériuma felügyeli.20 Az államelnök megválasztásában régióként három küldött vesz rész.21 Emellett a régió 1991 óta három olasz és három német szenátort választ, noha Győri Szabó szerint a második kamara Olaszországban nem – vagy nem elsősorban – a régiók képviseletére rendezkedett be. Hiszen inkább tekinthető az alsóház megduplázásának, „ugyanúgy az állami szintű pártpolitika határozza meg”.22 A 2008-as választások során SVP-nek sikerült bejutatni két jelöltet a parlamentbe a vegyes korrekciós választási rendszerben megszerzett 1,41 százalékkal, amely 147 666 szavazatot jelentett. Továbbá létezik egy javaslattevő, kisebbségvédelemmel foglalkozó provinciális (déltiroli) hattagú, illetve tizenkét tagú regionális bizottság (Egyesített vagy Közös Bizottság). Az előbbinek hat állami és két regionális, illetve két-két tartományi tagja van, akik közül legalább három német anyanyelvű. Az utóbbinak munkájában három német, két olasz és egy ladin nyelvű tag vesz részt – közülük hárman az államot, hárman a provinciát képviselik. A felépítmény példaértékű, hiszen egyszerre ügyel az állam és autonómia közti, valamint az etnikai arányokra, ami kompromisszumra kényszeríti a szervezet működését.23 SIPOS: I. m., 114–116. BENEDIKTER: I. m., 107. 18 Emma LANTSCHNER: History of the South Tyrol conflict and its settlement = Tolerance through Law, 3. 19 Christoph PAN: A dél-tiroli autonómia gazdasági-szociális tapasztalatai = Pro minoritate Europae. Az európai kisebbségekért, szerk. Tabajdi Csaba, Európai Parlament Nemzeti Kisebbségügyi Intergroup, [2009,] 218–232. 20 PÁLNÉ KOVÁCS: I. m., 77. 21 Jens WOELK: What it Means to be Special in Relations with the Central State. Institutions and Procedurs = Tolerance through Law, 126–127. 22 GYŐRI SZABÓ Róbert: Kisebbség, autonómia, regionalizmus, Osiris, Budapest, 2006, 486. 23 Francesco PALERMO: Implementation and Amendment of the Autonomy Statue = Tolerance through Law, 143–146. 16 17

90

Metz

Rudolf

Tamás:

A

dél-tiroli

autonómia

A testületek a kisebbségvédelem, illetve a nemzetiségek egymás mellett élését szabályozó kulturális, szociális és gazdasági kérdések kapcsán véleménynyilvánító hatáskörrel rendelkeznek, míg statútummódosítás ügyében döntései kötelező érvényűek.24 Az anyaállammal fenntartott kapcsolatokat elemezve le kell szögeznünk, hogy elviekben az olasz régiók külpolitikája nagymértékben korlátozott. Hiszen a régiók az állam nemzetközi tárgyalásain nem vagy csak igen ritkán vehetnek részt. Engedélyezett viszont – igaz, erős állami felügyelettel – a külföldi régiókkal való kapcsolattartás. Ennek ellenére a gyakorlatban a régiók hatáskörükben tudhatják a technikai, a kulturális és a gazdasági együttműködés szerződéses formáit. Európa-politikájába az olasz állam a régiókat is bevonja, noha csak konzultációs félként.25 A két mező kapcsolatai lehetnek közvetlenek és közvetetettek. Az első intézményesített közvetlen együttműködés az 1949-es ún. „kis különmegállapodás” (Kleines Sonderabkommen) során létre jött Accordino, amely megkönnyítette az áru- és személyforgalmat. 1970-től kezdtek kialakulni a politikai kapcsolattartó szervezetek. Így a Zweierlandtag évente összeülő közös regionális tanácskozás a Tirol osztrák tartomány és Südtirol olasz provincia törvényhozói testületeinek részvételével. Ez 1991ben Trient és Vorarlandtag csatlakozásával Viererlandtaggá vált. Észak- és Dél-Tirol első „kormány”-szintű ülésére 1995-ben került sor.26 A két tartomány létrehozott ezek mellett egy rendszeresen ülésező bizottságot, az úgynevezett Észak–Dél-Tirol Kapcsolatok Bizottságát (Kontaktkomitee Nord-Südtirol), amely a Tirol tartományi parlamentjében helyet foglaló pártok frakcióvezetőiből, magas rangú tiroli személyiségekből, valamint a Dél-tiroli Néppárt elnökségéből és a provincia elnökéből áll. Ezt egészítik ki a „dél-tiroli megbeszélések”, mely kibővíti a bizottság tagságát az osztrák külügyminiszterrel, tanácsadóival és a parlamenti pártok elnökeivel is.27 A regionális kapcsolatok mellett az interregionális kapcsolatok is nagy súlyt képeznek az együttműködésben. Mösernben, 1972. október 12-én alakult meg az első, tiroli régiókat is magában foglaló többszereplős lazább szervezet, az Arge Alp – Alpok Munkaközösség (Arbeitsgemeinschaft der Alpenländer).28 Tevékenysége a rendszeres információcserén, a közös kutatásokon, a közös tanácskozásokon, egyeztetéseken, valamint GYŐRI SZABÓ: I. m., 236. Uo., 487. 26 Uo., 532. 27 MÉZES Zsolt László: A dél-tiroli autonómia egyes elemeinek adaptációs lehetőségei a határon túli magyarok vonatkozásában, Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2003, 17. 28 Tagsággal rendelkezik 4 állam (német, osztrák, olasz, svájci) 11 régiója, két német (Bajorország, BadenWürttemberg), három osztrák tartomány (Tirol, Salzburg, Vorarlberg), három svájci kanton (a háromnyelvű: német, olasz, rétoromán Graubünden, a német St. Gallen, az olasz Ticino), két olasz provincia és egy régió (Dél-Tirol, Trient, Lomardia). Emellett egy hasonló lazább interregionális csoportosulásnak is részesei voltak az általunk tárgyalt régiók, amely az Alpok–Adria Munkaközösség megnevezéssel vált ismertté. 1978. november 20-án a Velencei Közös Nyilatkozat aláírásával alapították „a Keleti-Alpok térségében lévő tartományok és régiók munkaközössége” néven. Tartalma az Alpok Munkaközösségéhez hasonlatos. Érdekessége, hogy egyszerre fogalt magában semleges, NATO-tagsággal bíró és a Varsói Szerződéshez tartozó országokat. Jelenleg a tiroli régiók egyike sem rendelkezik tagsággal. Lásd MÉZES: I. m., 19–20. 24 25

91


az egyes szakpolitikák (közlekedés, környezetvédelem, mezőgazdaság, gazdaság, oktatás, kultúra, sport, egészségügyi, szociális és családpolitika) összehangolásán nyugszik. Hasonló feladatkör ellátására hozták létre az Európa Unió által indított INTERREG program keretében a tiroli eurorégiót, amely jelentőségben felülmúlja az előbb tárgyalt társát. Hiszen az összefogás közös társadalmi és gazdasági egységen, saját eurorégiós intézményrendszeren alapszik, melyet saját maguk tartanak fent. Közvetett kapcsolattartási lehetőséget biztosít az önálló brüsszeli képviselet, egyfelől a provinciák és a tartomány kereskedelmi kamarái által létestesített irodák, másrészt DélTirol átlagosan két-három európai parlamenti képviselője útján.29 Közvetett együttműködésnek adhat keretet továbbá az Európai Régiók Közgyűlése és a Régiók Európai Bizottsága. Az autonómia belső alapeseteinek versenye ún. autonóm pártrendszer 30 keretében valósul meg. Tóth Norbert megfogalmazása szerint ez olyan struktúra, melyet egy adott területi autonómiában az autonóm parlamentbe való bekerülésért és az autonóm kormányzati hatalom megszerzésért folytatott verseny alakít ki. Dél-Tirol esetében egy sui generis autonómiafejlesztő pártrendszerről beszélhetünk. Ebben rendszerben négy szereplőt különböztethetünk meg: 1) az SVP, amely egyszerre tekinti magát a dél-tiroli németek és ladinok egyedüli politikai képviselőjének, valamint markáns konzervatív-kereszténydemokrata, jobboldali néppártnak; 2) a szeparatista német politikai erők közé tartozik a Szövetség Dél-Tirolért (Union für Südtirol, UfS), a Szabadságpárt (Freihetlichen, F) és a Dél-Tiroli Szabadság (SüdTiroler Freiheit, STF), amelyek radikálisabb változásokat tűztek a zászlójukra (elszakadás, visszacsatolás vagy Dél- és Észak-Tirol különálló államként való újraalkotása), mindamellett, hogy támogatják a közvetett demokrácia intézményének kiterjesztését, illetve tiltakoznak a bevándorlók és Törökország uniótagsága ellen; 3) a Zöldek nemcsak posztmateriális értékeket, hanem az autonómiával kapcsolatos markáns reformprogramot is képviselnek; 4) a rendszerben megtalálhatóak az olasz pártok is, amelyek közül gyakran kerül ki regionális és provinciális szintű nagykoalíció keretében kormánypárt, mint például jelenleg a Demokratikus Párt (Partito Democratico, PD). Az autonóm pártrendszert egy stabil és széles jogkörökkel felruházott regionális és provinciális „kormányzati” felépítmény keretezi. Ezt mindkét szinten három intézmény alapozza: a tanács, a bizottság és az elnök személye. A regionális tanácsot mint képviseleti és jogalkotó szervet 2001 óta a közvetlenül megválasztott provinciálistanács-tagok teszik ki (ez Trento – Alto Adige esetében 35-35 2009-ben csupán egy képviselőt, az SVP színeiben induló Herbert Dorfmannt sikerült bejutatni; lásd Südtirol Handbuch, Südtiroler Landesregierung, Bozen, 2009. november. 30 TÓTH Norbert: Pártrendszer és autonómia = Etnopolitikai modellek a gyakorlatban, szerk. Szarka László – Vizi Balázs – Tóth Norbert – Kántor Zoltán – Majtényi Balázs, Gondolat, Budapest, 2009, 11–34. 29

92

Metz

Rudolf

Tamás:

A

dél-tiroli

autonómia

főt jelent). A választási rendszer 1995 óta vegyes. A képviselők 80 százalékát arányosan, a maradék 20 százalékát többségi rendszer szerint választják öt évre. A rendszer a legerősebb párt dominanciáját célozza, ettől a végrehajtó hatalom állandóságát várják,31 emellett ügyelnek az etnikai arányosság elvére.32 Különlegesség, hogy a szavazati jogot „cenzushoz” kötik: Bolzanóban négy, Trientben egy év helyben lakás szükséges az aktív vagy a passzív választói jogosultsághoz. A tanács székhelye első két és fél évben Trient, a ciklus második felében ugyanennyi ideig Bolzano városa. Az első szakaszban olasz, a másodikban német a regionális tanács elnöke, a két helyettes közül az egyik mindig német anyanyelvű. Legfontosabb feladata értelemszerűen a törvényhozás, a költségvetés és a zárszámadás elfogadása, a regionális adók megállapítása, regionális szolgáltatások megszervezése, az azokat biztosító hivatalok működtetése, államigazgatási feladatokat ellátó hivatalok felállítása, illetve a végrehajtó szerv ellenőrzése.33 A végrehajtó bizottság vagy kormány hasonló funkciókkal rendelkezik mindkét közigazgatási szinten. A tanács választja meg titkos szavazással, abszolút többséggel, ügyelve az etnikai arányosság elvére. Tagja az elnök, két elnökhelyettes, akik közül egy német és egy olasz anyanyelvű.34 Az elnök az adott területi egység legfőbb képviselője. Tíz éve, 2001 óta lehetséges, hogy a két provinciaelnök egyike legyen a régió elnöke. A két tartomány elnöke közötti legfontosabb különbség a megválasztásnak módja, hiszen míg Trento provinciában közvetlenül választják 2001 óta, addig Bolzano provinciában a tanácson keresztül vezet az út.

Hogyan építsük meg a hidat? Hogyan kezdjünk hozzá? (Összegzés és zárszó) Nem nehéz belátnunk, hogy a rendszer összetett. Hiszen kényes egyensúlyok és törékeny kapcsolathálók alkotják, amelyek ki vannak téve a politika dinamikus változékonyságának. Azonban ahogy láthattuk, a dinamikus hatások keretek közé szorították. Noha ez nem tette kevésbé összetetté a rendszert, a hármas kapcsolatháló mégis kiszámíthatóvá és biztonságosabbá vált. Az autonómia belső mezője és az olasz állam felőli kapcsolat biztos pont, hiszen nemzetközi és alkotmányos biztosítékai vannak. Gondoljunk csak az 1945-ben alakuló, hegemón helyzetet kivívó SVP-re. Vagy a több oldalról, elsősorban az olasz állam, az EU, másodsorban az erős identitással rendelkező régiók és kisebbségek felől megtámasztott, 1948-ban induló decentralizációra és az 1970-ben elkezdődött, valóságosabb tartalommal kitöltött regionalizációra. HALÁSZ: I. m., 243–244. Jelenleg Dél-Tirol Provincia Tanácsában 26 német, 8 olasz és 1 ladin képviselő van. 33 SIPOS: I. m., 116–117. 34 Giuseppe AVOLIO: Instution of Self-Govenment = Tolerance through Law, 65–67. 31

32

93


Ennél sokkal érzékenyebb kérdés az anyaállam és az autonómia intézményesedett köteléke. Jóllehet figyelemre méltó mennyiségű kapcsolódási ponttal rendelkezik a két fél, egyfelől a dél-tiroliak nem közvetlenül az osztrák felsővezetéssel vannak hivatalosan összeköttetésben, másfelől az együttműködés nagyban függ a mindenkori olasz kormánytól. Noha gyakran mondjuk a dél-tiroli autonómiát modellértékűnek, látnunk kell, hogy atipikus politikai felépítménnyel állunk szemben. Ebből következően egyre fontosabbá válik két kérdés: „Mit tanulhat ebből Magyarország?”, illetve „Mit tehet a magyar nemzetpolitika, hogy hasonló úton kezdjen járni?” Először is, minimalizálnia kell a belső szereplők által képviselt véleménykülönbségeket. Hiszen minél nagyobb a szereplők közötti különbség, annál nehezebben tud hazánk anyaállamként fellépni. Ez a nézetazonosság elsősorban konszenzusra és megegyezésre összpontosító politikai szocializációval érhető el, melyet különböző közös döntéseket kikényszerítő intézményi szintű megoldásokkal lehetne megvalósítani. (Ilyen elven működik a Közös Bizottság is.) Magyarország ezáltal sikerrel betölthetné előbb a védőhatalom, majd a garantáló hatalom szerepét. Erre alapozva ösztönözni tudná a határon túli magyar kisebbség belső egységesülését, illetve maximalizálhatná a fenntartott kapcsolatok mennyiségét és minőségét, kihasználva az Európai Unió és más nemzetközi szereplők adta lehetőségeket. Ehhez azonban elengedhetetlen a nemzetesítő államokkal fenntartott kapcsolatok újragondolása, a kölcsönös érdekek felkutatása és kiaknázása. Annak tudatában, hogy az alapvetően policyként, azaz tartalmi politikaként értelmezhető nemzetpolitikát felülírja a politics, azaz a tartalom felett vívott politikai harc, komoly – kiküszöbölendő – ellentmondásnak lehetünk tanúi. Hiszen Ausztriával és DélTirollal ellentétben, hazánkban a politikai elit (döntéshozók és az őket befolyásoló szereplők) a kompetitív politikai viselkedést részesítik előnyben a korporatív magatartással szemben. Természetesen el kell fogadni, hogy ennek fő okai a kedvezőtlen történelmi beidegződések és örökségek. Ám amíg ezzel nem nézünk szembe, addig nem lehet sikeres ez a policy, szakpolitika (ahogy a többi sem). És addig nem beszélhetünk arról, hogy miként tudjuk ezeket a működő megoldásokat honosítani, a dél-tiroli autonómiát modellként átvenni és a magyar nemzetpolitika „Lánc-hídjává” tenni.

94


A Lánchíd-alagút fényívei (1930-as évek)

95

Kommentár • 2011|3 – Duna-tájon

Zahorán Csaba NAGY-ROMÁNIA ÉS REGIONALIZMUS Sextil Pus¸cariu cikksorozata az erdélyi kérdésről * Az ún. „erdélyi kérdés” rendszerint magyar–román ügyként jelenik meg a honi közbeszédben és szakirodalomban, amely Erdély állami hovatartozásáról (önálló, Magyarországhoz vagy Romániához tartozó Erdély), vagy a régió nemzetiségi viszonyairól szól.1 Ez egyrészt lakosságának kevertségéből következik,2 másrészt abból a körülményből, hogy két szomszédos állam- és nemzetépítés vetélkedett érte már a 18–19. század fordulója óta. Ennek ellenére az éppen birtokon belül lévő domináns többségi elitek – 1867–1918 között Budapest, 1919 után pedig Bukarest vezetésével – általában egyoldalúan kezelték Erdély kérdését. Noha tudatában voltak az erdélyi nemzetiségi viszonyok bonyolultságának (azokat nem is hagyhatták figyelmen kívül), mégis hajlamosak voltak kizárólag saját nemzet- és államépítési programjukra koncentrálni, az egységesítéssel járó modernizációs koncepciókba pedig nem fértek bele a kisebbségi törekvések. Azok legfeljebb leküzdendő akadályként jelentek meg a mindenkori központ számára, amely általában nem is partnerként, hanem kiszorítandó ellenfélként tekintett a kisebbségi elitekre. Noha mind a dualista Magyarországon, mind Nagy-Romániában történtek kísérletek a kisebbségi elitcsoportok politikai integrálására, a felajánlott engedmények többnyire nem elégítették ki azokat, így rendszerint a politikai élet perifériájára szorultak. Ennek következtében – bár számbeli vagy gazdasági-társadalmi súlyuk nagyobb részvételre jogosította volna fel őket az ország életében – a különféle államépítési koncepciókat is nélkülük vitatták meg a többségi elitek.3 Jelen dolgozat is egy ilyen, tulajdonképpen a kisebbségek „feje fölött” zajló vitát kíván röviden bemutatni egy korabeli cikksorozat alapján. Mindössze egy kis epizódot villant fel Nagy-Románia regionalista mozgalmainak komplex kérdésköréből, amelynek alapos tisztázásához elengedhetetlen az egyes részletek, szereplők és az egész társadalmi-politikai környezet megvizsgálása.

Jelen dolgozat elkészítéséhez Meister Róbert (Lucian Blaga Központi Egyetemi Könyvtár, Kolozsvár) és munkatársai nyújtottak nagy segítséget, továbbá Egry Gábor járult hozzá több értékes megjegyzéssel. Mindnyájuknak ezúton is szeretném kifejezni köszönetemet. 1 Lásd BÁRDI Nándor: Az erdélyi kérdés mint közigazgatási probléma, Magyar Kisebbség 1998/1., 123–156. 2 A trianoni békeszerződéssel Romániához került területeken a három legnagyobb nemzet a következő arányban volt megtalálható (anyanyelvi adatok): 1910-ben 53,8% román, 31,6% magyar, 10,7% német; 1930-ban 58,3% román, 26,7% magyar és 9,8% német. 3 Ezzel kapcsolatban lásd még BÁRDI Nándor – WÉBER Péter: Kisebbségben és többségben. Iuliu Maniu nézőpontjai, Limes 1998/4., 243–276. *

96

Zahorán

Csaba:

Nagy-Románia

és

regionalizmus

Erdély új állami keretek között Erdély dualizmus kori magyarországi integrációjának fél évszázados időszakát 1919 után a román integráció követte. Erdély és a többi, románok által is lakott tartománynak a Román Királysághoz történő csatolása az I. világháború végén – és ezáltal a románság túlnyomó többségét egyesítő (nemzet)állam létrehozása – a román nemzeti törekvések betetőzését jelentette. Ám még a nemzeti egység eufóriája sem tudta elfedni azokat a törésvonalakat, amelyek kezdettől fogva láthatóak voltak az új államalakulat egyes tartományai között, és már röviddel az impériumváltást követően komoly ellentétekhez vezettek. Az érdek- és ideológiai ellentétek felszínre kerülése tulajdonképpen természetes és normális jelenségnek tekinthető egy friss parlamenti demokráciában, de intenzitásuk a román közélet jó néhány szereplőjét meglepte. Nagy-Románia alig több mint kétévtizedes fennállásának egyik legkeményebb ellentéte – a Nemzeti Liberális Párt, valamint az erdélyi Román Nemzeti Párt és a regáti Parasztpárt 1926-os egyesülése után létrejött Nemzeti Parasztpárt közötti harc – ugyanis egyúttal az ország egyes régiói (az Ókirályság4 és az új tartományok, különösen Erdély), vagyis pontosabban azok elitjei közötti küzdelmet is takarta. Mivel Alexandru Averescu tábornok Néppártja mellett a két említett formáció volt az időszak két legjelentősebb politikai ereje,5 szembenállásuk meghatározta a kor belpolitikáját. Ez a konfliktus pedig meglehetősen viharos volt, indulatos parlamenti és közéleti csatározások, választási erőszak, tiltakozó felvonulások és tömegrendezvények jellemezték. A konfrontáció jellegére természetesen nagymértékben hatottak a sajátos romániai parlamentarizmus viszonyai,6 illetve a nagy gazdasági válság megrázkódtatásai is. Az egykori román–magyar határ újbóli „megjelenése” csalódással és aggodalommal töltötte el az egyesülésben hívő, annak megerősítésén munkálkodó román értelmiségieket. Közéjük tartozott Sextil Pus¸cariu román filológus és irodalomtörténész is, aki az I. világháború végén, majd utána aktív szerepet játszott Nagy-Románia létrejöttében és megszilárdításában.7 Pus¸cariu 1931 szeptemberében tíz írásból álló, publicisztikai hangvételű cikksorozatot szentelt a kérdésnek „a konstruktív regionalizmus jegyében”.8 „Vechiul Regat”, röviden „regat” (magyarosan „regát”), azaz az I. világháború előtti Román Királyság (Havasalföld, Moldva és Dobrudzsa). 5 A Nemzeti Liberális Párt 1922–1926, 1927–1928, majd 1933–1937 között volt kormányon, a Nemzeti Parasztpárt pedig 1928–1931 és 1932–1933 között. Az 1920–1921 és 1926–1927 között kormányzó Averescu-féle Néppárt is elsősorban a liberálisoktól függött, a többi kormány – például Alexandru VaidaVoievod (1919–1920), Nicoale Iorga (1931–1932) vagy Octavian Goga (1937–1938) kormánya – pedig csak viszonylag rövid ideig volt hatalmon. 6 Erről lásd PALOTÁS Emil: Kelet-Európa története a 20. század első felében, Osiris, Budapest, 2003, 373–374. 7 Sextil Pus¸cariu (Brassó, 1877 – Kolozsvár, 1948) 1918-ban a bukovinai Nemzeti Tanács alelnöke volt, 1919–1920-ban pedig a kolozsvári román egyetem megszervezőjeként és első rektoraként ténykedett. 1922–25 között Románia népszövetségi küldötte volt. A Román Nyelv Múzeumának megalapítója. 8 Sextil PUS¸CARIU: Problema ardeleana în politica româneasca, Cluj, 1931, 7. ˘ ˘ 4

97


A cikkek a Drumul Nou hasábjain jelentek meg (1931-ben), később pedig egy kis könyvecskében is kiadták őket, Az erdélyi kérdés a román politikában címmel.9 A szerző tulajdonképpen arra a problémahalmazra keresi a választ, hogy hiába a „dákoromán szellemiségű”, egységes oktatás, az erdélyi iskolákból kikerülő fiatalok a mindennapi élet tapasztalatai hatására „ádáz regionalistákká” válnak (4–5). Bár Pus¸cariu megállapítja, hogy az erdélyi kérdés már nem annyira akut, mint amilyen tíz évvel korában volt, mégis létezik, és foglalkozni kell vele (15). Az ügy jelentőségét jelzi, hogy szerinte a romániai belpolitika labilitását épp az új tartományok és az Ókirályság közötti alapvető különbségekben kell keresni (4), és az a körülmény, hogy a regionalista összetartás nagyobb a pártfegyelemnél (5). Sextil Pus¸cariu publicisztikái természetesen elsősorban szerzőjük véleményét és nézeteit tükrözik, aki a korabeli diskurzushoz képest meglehetősen visszafogottan elemzi a helyzetet, és célzatosan állapítja meg (teríti szét) az érintettek felelősségének mértékét. Az írásokból mindazonáltal jól kirajzolódnak az erdélyi kérdés különböző síkjai és a román politikai eliten belül húzódó törésvonalak. Ez pedig segít megvilágítani, hogy miért és hogyan lett az egyesülés öröméből kemény, időnként kíméletlen román– román belviszály.

Román–román törésvonalak A regionalizmus valós jelenség volt, mivel Nagy-Románia több, rendkívül eltérő jellegű terület egyesülésével jött létre. Az Ókirályság, a Magyarországtól megszerzett Erdély és a Bánság, az Ausztriától elcsatolt Bukovina és az Oroszországból kivált Besszarábia jelentősen különböztek egymástól. Mindegyik tartomány sajátos jogrenddel, oktatási és pénzrendszerrel, politikai kultúrával, kulturális és társadalmi viszonyokkal rendelkezett. Egy átmeneti, koraújkori epizódot (Vitéz Mihály havasalföldi vajda 1600-as hódítását) leszámítva a területek többsége most került először egy állami keretbe. Ezek a szemmel is látható különbségek10 komoly kihívást jelentettek az I. világháború után az ország egységesítésén fáradozó román elitek számára, különösen Erdély esetében. Sextil Pus¸cariu – anélkül, hogy eltúlozná az Erdély és az Ókirályság közötti mentalitásbeli és kulturális különbségeket – az egyik cikkben (Két kultúra – két mentalitás) részletesebben is kitér azokra a már az I. világháború előtt is létező eltérésekre, amelyek problémaként csak az egyesülés után jelentkeztek. Szerinte a nézetellentétek nemcsak „anyagi érdekek banális és mulandó ütközéséből erednek” (43), hanem jóval régebbiek. Állítását a 19. század első feléből származó, illetve újabb példákkal támaszt alá. Igaz, végeredményben mindkét elitcsoport a modernizáció nyugati mintáit követte, ám azoPus¸cariu írásait a 8. jegyzetben leírt, Problema ardeleana˘ în politica româneasca˘ című kötet alapján idézem; az oldalszámokat a továbbiakban a főszövegben hivatkozom. 10 Ezzel kapcsolatban lásd SZÁSZ Zsombor: Erdély román közigazgatása, Magyar Szemle 1929. október, 164. 9

98

Zahorán

Csaba:

Nagy-Románia

és

regionalizmus

kat máshonnan vették át a Kárpátok két oldalán – Erdélyben és Bukovinában a német és a magyar, Havasalföldön és Moldvában pedig a francia hatás volt a meghatározó. A modellek is meglehetősen eltérő közegekbe épültek be: míg az Erdélyben és a dualista Magyarország közéletében és politikájában szocializálódott román politikusok középeurópai kontextusban, a Monarchia intézményrendszerében ténykedtek, a regáti politika alapjait a bizánci, majd az oszmán kultúrkörhöz való tartozás határozta meg.11 A nemzeti jelleg különbözőségeit Pus¸cariu az erdélyiek megfontolt lassúságában és alaposságában, illetve a regátiak gyorsaságában, ösztönös ügyességében és kísérletező kedvében is megnyilvánulni látja. A siker érdekében azonban ezek ötvözésére, egyesítésére van szükség, azaz továbbra is a francia, újlatin kultúrát kell követni, ám fel kell használni a német civilizáció hatásait is. „A két különböző kultúrából eredő két mentalitás […] nem kizárja, hanem kiegészíti egymást” – írja Pus¸cariu, egyfajta kompromisszumot jelentő szintézist sugallva (46). Ugyanakkor arra is rámutat, hogy a kulturális törésvonal nem csupán a Monarchia egykori határán húzódott, hanem a magyarországi román társadalmon belül is megfigyelhető volt. Az Ókirálysággal régi és folyamatos kapcsolatokat ápoló ortodox DélErdély és a túlnyomó részben görög katolikus, a Habsburgok felé orientálódó ÉszakErdély12 közötti antagonizmus a Román Nemzeti Párt és az Octavian Goga körül tömörülő „acélos fiatalok”13 közötti nézeteltérésekben is jelentkezett. Míg az „acélosok” büszkén tekintettek a dinamikusan fejlődő Román Királyságra, amelyben a románság Piemontját látták, Iuliu Maniu és az RNP lenézte Románia „balkanizmusát”, romanizmusuk Erdély-központú volt, és inkább a románok Monarchián belüli egyesüléséről, Nagy-Ausztriáról álmodoztak (16–17). Ez a nézetkülönbség az egyesülést követően abban nyilvánult meg, hogy Goga és társai a regáti politikai pártokba való belépést tartották szükségesnek, míg Maniu a kormányzótanács irányította Erdélyért szállt síkra. Maniuék ugyanis nem tudtak fenntartások nélkül azonosulni a regáti rendszerrel, ami már az egyesülés körülményeiben is megmutatkozott. Amikor az Osztrák–Magyar Monarchia háborús vereségével a Monarchia románlakta területeinek Romániához csatolása elérhető közelségbe került, a helyi elitek pedig egyre nyíltabban hangoztatták kiválási, majd egyesülési szándékaikat, és küldöttségeket menesztettek Ias¸iba,14 a bizonytalan külpolitikai helyzethez való alkalmazkodást leszámítva is voltak bizonyos kétségek az egyesüléssel kapcsolatban. Míg a román kormányzat a magyarországi románság Vö. BORSI-KÁLMÁN Béla: Nemzeti gyűlölködés vagy kiengesztelődés. Gondolatok a magyar–román (román–magyar) párbeszéd reális feltételeiről = UŐ.: Megközelítések. Tanulmányok a magyar–román (román–magyar) kapcsolattörténetről és identitásról, Lucidus, Budapest, 2011, 201–203; UŐ.: Hasonlóságok, különbségek – és tanulságok = UŐ.: Megközelítések, 155–185. 12 Vö. Voicu BOGDAN: Etnie, confesiune ¸si comportament electoral în Transilvania, Presa Universitara Clujeana , 2001, ˘ ˘ 66–71. Az említett különbségek társadalmi síkon is léteztek: míg az észak-erdélyi román elit részben a kisvagy középnemességből került ki, Dél-Erdélyben inkább a paraszti, határőri vagy egyházi (görögkeleti) származás volt a gyakoribb (köszönet Egry Gábornak az észrevételért). 13 Vö. Erdély története, III., főszerk. Köpeczi Béla, szerk. Szász Zoltán, Akadémiai, Budapest, 1986, 1682–1683. 14 Bukarest 1916 végi eleste után a román kormányzat ideiglenesen a moldvai Ias¸iba tette át székhelyét. 11

99


mihamarabbi és feltétel nélküli csatlakozását szorgalmazta, a Központi Román Nemzeti Tanácsban15 csak hosszas viták eredményeképpen tudtak megegyezni az egyesülés módjáról.16 Az egyesülést végül „feltétel nélkül” mondták ki, ugyanakkor szükségesnek tartották rögzíteni saját intézmények és az ideiglenes autonómia fenntartását is. Az ókirálysági és erdélyi elit küzdelmei és részben az egyesülés közvetlen következményei hamarosan felülírták a korábbi belső nézetkülönbségeket utóbbi csoport nagyobb részénél. A gyulafehérvári nagygyűlésben kicsúcsosodó nemzeti önszerveződés és az önként kimondott csatlakozás alapján az erdélyi románok elutasították, hogy Ion I. C. Bra˘tianu, a korszak legjelentősebb román politikusa és a regátiak meghódított területként, mintegy gyarmatként kezeljék Erdélyt (12). Ez a sértett büszkeség,17 amely a regáti elitek gyakran gátlástalan térfoglalását, az erőszakos centralizációt és egységesítést megtapasztalva csak tovább erősödött az erdélyiekben, jelentősen hozzájárult a regionalista politika kibontakozásához és sikeréhez. A regionális vezető testületeket (például az Erdélyi Kormányzótanácsot) ugyan 1920-ban megszüntették, és az új tartományok fokozatosan integrálódtak Nagy-Romániába, az erdélyi öntudat hamarosan éppen a regionalizmusban és a decentralizációs törekvésekben öltött újra testet – komoly felzúdulást okozva a román közéletben.18

Pártok és politikák Sextil Pus¸cariu cikkeiben sorra veszi a nagyobb politikai erőket – a Nemzeti Liberális Pártot, az Averescu-féle Néppártot, a Nemzeti (majd Nemzeti Paraszt-) Pártot, illetve Nicolae Iorga pártját –, és röviden jellemzi ezen alakulatok és az általuk vezetett kormányok Erdélyhez és az erdélyiekhez való viszonyát. Ám ahelyett, hogy részletesen elemezné az egyes kormányok politikáját, inkább csak azok tévedéseire és hibáira koncentrál, valamint az ezekből következő ellentétekre mutat rá. A romániai közéletre jellemző módon az egyes pártok és kabinetek ténykedését azok vezető személyiségein keresztül értékeli. Az erdélyi kérdés egyik központi konfliktusát a két világháború közötti időszak meghatározó pártjai – a liberálisok és a nemzeti parasztpártiak – és azok vezetői – Ion I. C. 15 A KRNT 1918. október 31-én alakult meg Budapesten a Román Nemzeti Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt román szekciójának képviselőiből. 16 A román történeti munkák ezt kevésbé hangsúlyozzák, lásd például Istoria Românilor, VII./II., szerk. Gheorghe Platon, Editura Enciclopedica˘ , Bucures¸ti, 2003, 518. Vö. Magyarország története, VIII/1., főszerk. Ránki György, szerk. Hajdu Tibor – Tilkovszky Loránt, Akadémiai, Budapest, 1978, 114–116; Erdély története, III., 1714–1718. 17 Ezzel kapcsolatban lásd SZÁSZ Zsombor: Az erdélyi románság regionalista törekvései, Magyar Szemle 1931. december, 353–354. 18 Uo., 351–359. Lásd még például Ion Cristea Separatism, autonomie, descentralizare című cikkét a Drumul Nou 1931. szeptember 20-i számában; valamint BÁRDI: Az erdélyi kérdés mint közigazgatási probléma; Romul BOILA˘ : Tanulmány a területileg kiegészült román állam újjászervezéséről. Előzetes alkotmánytervezettel és rövid indoklással (részletek), Magyar Kisebbség 1998/1.; Irina LIVEZEANU: Cultura˘ s¸i nat¸ionalism în România Mare 1918–1930, Humanitas, Bucures¸ti, 1998, 193–195.

100

Zahorán

Csaba:

Nagy-Románia

és

regionalizmus

Bra˘tianu19 és Iuliu Maniu – közötti politikai és személyes ellentétbe sűríti Pus¸cariu. Szerinte ugyanis mindkét politikus úgy vélte, hogy az általa irányított politikai erő hivatott vezetni Nagy-Romániát, miközben kölcsönösen le is becsülték az ellenfél erejét (10). Megegyezésre való képtelenségük,20 majd küzdelmük ezután rányomta a bélyegét az I. világháború utáni évekre, és kitöltötte a romániai belpolitikát. Pus¸cariu megemlíti azt a „sajnálatos epizódot” is, amikor az ellenzékben lévő nemzeti párti és parasztpárti politikusok nem vettek részt a koronázási ünnepségeken (27),21 de az ellenzékiek ugyanilyen határozottan vetették el a liberálisok által kidolgozott és elfogadott alkotmányt is.22 A szembenállás a már említett rivalizáláson túl két eltérő törekvést is takart. Míg a Maniu körül tömörülő erdélyi politikusok fontosnak tartották a hagyományos intézmények megőrzését és a tartomány különállásának minél tovább történő fenntartását – ami saját pozícióik erősítését is jelentette –, addig Br tianu, a regátiak és az erdélyi elit kisebb része egy rövid átmeneti idő után az új tartományok minél gyorsabb és teljesebb integrációját szorgalmazták. Ennek az integrációnak pedig természetesen a „történelmi” pártokon keresztül kellett volna történnie, azaz a korábbi román nemzetiségi-regionális pártok beolvadásával. A pártok egyesülése azonban elmaradt, a bukovinai és erdélyi vezetők kívül akartak maradni a regáti pártpolitikán, és minél többet meg akartak őrizni autonómiájukból (8–9). A regionalizmus és a regionális alapú konfliktusok legfőbb okát azonban Pus¸cariu a román politikai élet rákfenéjének tekintett párt- és érdekpolitikában („politicianism”) látja. A pártpolitikai csatározások, visszaélések és a klientúraépítés mellett viszont az Erdélyben alkalmazott rossz közigazgatás, a különféle kormányzati hibák, az ismerethiányból fakadó igazságtalanságok is hozzájárultak a Kárpátok két oldalán élők közötti viszony megromlásához. Ugyanakkor a sokat kárhoztatott érdekpolitikán túl az erdélyiek sérelmeiben nem lát rendszert, ezért azokat csak példákon keresztül mutatja be. Például még 1918-ben megütközve tapasztalta a leendő erdélyi prefektusi tisztségekért való tülekedést, később pedig keserűen nyugtázza, hogy a regátiak olykor „hazafiassági leckéket” (71) akartak adni az erdélyieknek, akiket gyakran „elmagyarosítottaknak”, nemzettudatukban meggyengülteknek tartottak. Bár Pus¸cariu is felhozza, hogy az erdélyieket időnként mellőzték egyes területeken (39),23 és egyfajta sajátos regáti összetartás („regáti regionalizmus” [60]) kialakulásáról is említést tesz, ezt inkább a konkurenciaBra˘ tianu a cikkek keletkezésekor már nem volt életben (1927-ben meghalt). Pamfil S¸eicaru román újságíró és ügyvéd szerint főleg Iuliu Maniun múlt, hogy 1921 végén, hosszas tárgyalások után sem sikerült megegyeznie a két politikusnak. eicarut idézi Ioan SCURTU – Gheorghe BUZATU: Istoria Românilor în secolul XX, Paideia, Bucures¸ti, 1999, 136. 21 Az 1922. október 22-én megtartott ünnepség a Román Királyság „kiegészülését” volt hivatott jelképezni. 22 SCURTU–BUZATU: I. M., 152. 23 Vö. SZÁSZ: Az erdélyi románság regionalista törekvései, 350–352. Érdekes párhuzam kínálkozik az 1938–1941 közötti revíziós sikerek utáni magyar berendezkedéssel, amikor nagy számban érkeztek magyarországi hivatalnokok („anyások”) a visszacsatolt területekre, nem egyszer komoly ellenérzéseket váltva ki a helyi magyarok köreiben. 19

20

101


harccal magyarázza; az erdélyiek kimondott üldöztetését pedig már ellenpéldákkal cáfolja (54–60). Az erdélyiek elégedetlensége mögött Pus¸cariu szerint gyakran személyes okok húzódnak, valamint az a csalódás, hogy sokan többet, nagyobb társadalmi előrelépést vártak a magyar uralom bukásától. Sérelemként élték meg azt is, hogy a regáti román politikusok, tisztviselők, szakemberek, tanárok gyakran „felszabadítókként” viselkedtek a „felszabadítottnak” tekintett erdélyiekkel (67). Pus¸cariu számos konfliktus okát véli felfedezni abban is, hogy alkalmatlan emberek kerültek fontos pozíciókba – regátiak és erdélyiek egyaránt. Visszatérő motívumként jelenik meg a már említett klientúraépítés, az Ókirályságból érkező opportunista kalandorok (12–13) és inkompetens munkatársak (19, 26, 39–40) – mégpedig pártpolitikai hovatartozástól függetlenül. Azaz mind a nemzeti liberális Bra˘tianunál, mind a nemzeti parasztpárti Maniunál vagy Iorgánál vagy az Averescu-párti Gogánál. A megoldást Pus¸cariu abban látja, hogy be kell vonni az (arra alkalmas) erdélyieket Erdély kormányzásába és igazgatásába – ez az igény többször megjelenik az egyes írásokban, a többi új tartományra is kiterjesztve (például 13–14). Az erdélyiek ellenérzései a regátiakkal szemben azonban korántsem voltak egyoldalúak – mutat rá Sextil Pus¸cariu a Csalódások című cikkben. Az I. világháború előtt ugyanis az erdélyiek iránt nagy illúziókat és túlzott elvárásokat tápláltak, és főleg a közélet morális megújítását várták tőlük. A magyar uralommal dacoló erdélyi románokat a meg nem alkuvás, a férfiasság, az idealizmus és az erkölcsösség nemes tulajdonságaival ruházták fel a Kárpátokon túl, miközben sokan érdemtelenül kerültek ilyen megítélés alá (50). Ugyanakkor a politikai passzivitás inkább az ellenállás erényeit erősítette az erdélyiekben, és kevésbé az aktív harcéit. Ez – és az alkalmatlan figurák megjelenése – hatalmas csalódást okozott, először a Vaida-kormány idején,24 majd még nagyobb mértékben a hosszú nemzeti liberális időszak után, Maniu kormányzása alatt.25 Az Erdély iránti bizalom nemcsak a regátiakban rendült meg ezek után, hanem a többi új tartomány lakosaiban is, Besszarábiától Dél-Dobrudzsáig (53). Ugyanakkor Pus¸cariu azt is hozzáteszi, hogy mindennek ellenére Erdély még mindig az értékek hatalmas tartalékaival bír. A kritikákkal nem fukarkodik a szerző. Iuliu Maniut gyakran bírálja – akár a kormányzótanács, akár a nemzeti parasztpárti kormány időszaka kapcsán –, de Bra˘tianu is megkapja a magáét. Pus¸cariu szerint a nemzeti liberális politikus nem ismerte az erdélyiek gondolkodását, és nem értette meg a háború utáni új időket, azt képzelvén, hogy a megújult Románia ugyanúgy kormányozható, mint az Ókirályság. Így „Maniu legbiztosabb kortesévé lett, anélkül, hogy ezt észrevette volna” (13). Még az Erdélyt sokkal jobban ismerő, az egykor „a nemzet apostolának” (37) tekintett Nicolae Iorgát is éri kritika. 24 25

1919–1920 között. 1928–1930 között.

102

Zahorán

Csaba:

Nagy-Románia

és

regionalizmus

Konklúziók A cikksorozat utolsó részében Pus¸cariu összefoglalja addigi megállapításait. Arra is rámutat, hogy a nemzeti-állami egyesülés sehol sem ment egyszerűen – más európai országokban is voltak ellentétek az egyes területek lakói között (68). Mai szemmel olvasva tanulságos, hogy Olaszország és Németország mellett példaként hozza fel Csehszlovákiát és Jugoszláviát is, ahol az állami egység már az írások megjelenésekor megkérdőjeleződött, napjainkra pedig mindkét államalakulat megszűnt. A kulturális és mentalitásbeli különbségek, a másik kellő ismerésének hiányából fakadó csalódások, a regátiak türelmetlen egységesítése és az erdélyiek makacs konzervativizmusa mellett Pus¸cariu elsősorban az érdekpolitikát, a politikai szupremáciáért vívott harcot, a fanatizmust és a túlzott ambíciókat teszi felelőssé a regionalizmus életre keltéséért, és azért, hogy az a falusi lakosság tömegei között is elterjedhetett. A pártok régiók szerinti elkülönülése komoly csapást mért az egységre, és a „regionalizmus politikai fegyverként katasztrofális következményekkel járt” (72). A végső konklúzió pedig az, hogy az eddigi tapasztalatok szerint az országot „nem kormányozhatják csak erdélyiek, de nélkülük sem kormányozható” (73). Érdekes összevetni ezt a konklúziót Németh László gondolataival, amelyekre 1935-ös romániai utazása ihlette a magyar írót. Németh, természetesen magyar/közép-európai szemszögből értékelve a látottakat, Románia „erdélyiesítését” tartotta volna kívánatosnak, miközben ennek fordítottja, azaz Erdély „regátosítása” zajlott.26

És a magyarok? A regáti–erdélyi szembenállást azonban a korszakban árnyalta még egy körülmény, amelyről viszont egy szó sem esik a vizsgált cikksorozatban: a kisebbségi kérdés. Márpedig az komolyan befolyásolta az erdélyi román elitcsoportok viselkedését, hiszen pont miatta nekik is szükségük volt Bukarestre.27 A politikai hatalmat és a jövőbeli érvényesülés lehetőségét ugyan az impériumváltás részben biztosította számukra, ám a magyar, elmagyarosodott zsidó és német elitek gazdasági-kulturális hegemóniáját saját erőből nem voltak képesek megtörni. Így – leegyszerűsítve – az erdélyi román regionalisták ahelyett, hogy természetes szövetségesként tekintettek volna a kisebbségekre, azok pozícióit ostromolva és a regáti térhódításnak ellenállva fokozatosan kétfrontos harcba kerültek.28 Ebből következőleg nem is alakulhatott ki egyfajta transznacionális, regionális érdekközösség Bukarest ellenében. Hiszen a regionalisták végeredményben ugyanazt a nemzetállamot építették, mint a regátiak, csak éppen saját („közép-euróNÉMETH László: Magyarok Romániában [Tanú 1935/3–4.], Mentor, Marosvásárhely, 2001, 62. Ezzel kapcsolatban lásd LIVEZEANU: I. m., 221. 28 Lásd BÁRDI Nándor: A romániai magyarság kisebbségpolitikai stratégiái a két világháború között, Regio 1997/2., 32–67. 26 27

103


pai”) politikai kultúrájuk és elképzeléseik szerint, amibe beletartozott a kisebbségekhez való valamivel méltányosabb viszonyulás is.29 Ám az elhúzódó, gyakran durva formákat is öltő regáti–erdélyi rivalizálás láttán a magyarországi vezető körök hajlamosak voltak túlbecsülni a regionális és regáti elitek közötti ellentéteket. Igaz, nem tulajdonítottak nekik akkora jelentőséget, mint a cseh– szlovák vagy a szerb–horvát esetben, de a revíziós elképzelésekben és propagandában ezekre is építettek.30 A regionális ellentétek azonban Romániában végül nem írták felül a nemzetieket – a különféle társadalmi és külpolitikai folyamatok (például a román szélsőjobb és a magyar revizionizmus erősödése, illetve a revíziós sikerek) és egyéb változások hatására fokozatosan háttérbe szorultak, a II. világháború utáni fejleményeknek köszönhetően pedig még inkább elhalványultak. A kommunista hatalomátvételt követően Nagy-Románia egykori elitcsoportjaira többnyire hasonló sors várt: perifériára, rosszabb esetben ugyanabba a börtönbe kerültek (például a hírhedt máramarosszigeti börtönbe, ahol Iuliu Maniu és a Br tianu család több tagja is raboskodott). A diktatúra új elitjén belül már nem számított a regionális és – egy ideig – a nemzeti hovatartozás sem, csak „a Párthoz” való lojalitás. A romániai államszocializmus modernizációs kísérlete együtt járt a romániai társadalom erőteljes homogenizációjával, ami jelentős mértékben elmosta az egyes területek közötti különbségeket.31 Ezzel magyarázható, hogy az 1989-es fordulat után több kísérlet ellenére sem tudtak gyökeret verni a különféle regionális próbálkozások32 – a magyar kisebbség etnikai alapon való önszerveződését leszámítva.

Az egész kérdés ennél természetesen összetettebb volt, amit a transzszilvanizmus eszméje tovább árnyalt. Lásd például K. LENGYEL Zsolt: Kulturális kapcsolatok, regionalizmus, szövetkezési kompromisszum. Szempontok a korai transzszilvanizmus vizsgálatához 1918–1928 = UŐ.: A kompromisszum keresése. Tanulmányok a 20. századi transzszilvanizmus korai történetéhez, Pro-Print, Csíkszereda, 2007, 7–32. 30 Ezzel kapcsolatban lásd A magyar béketárgyalások VIII. jegyzéke. Az erdélyi kérdésről = A magyar béketárgyalások. Jelentés a Magyar Békeküldöttség működéséről Neiully S/S-ben 1920 januárius–március havában, I., Külügyminisztérium, Budapest, 1920, 117–133; BETHLEN István: Az erdélyi kérdés = BETHLEN István Angliai előadásai, Genius, Budapest, é. n. 31 Lásd Lucian BOIA: Romania – Borderland of Europe, Reaktion Books, London, 2001, 15. 32 Például a Sabin Gherman-féle mozgalom, de érdemes megemlíteni az erdélyi – transznacionális – identitást népszerűsítő Provincia-kör próbálkozásait is, ám azok hatása meglehetősen korlátozott volt. Lásd a Provincia válogatott cikkeit: Provincia 2000; 2001; 2002, Pro Europa, Marosvásárhely, 2001; 2003; 2004. 29

104


Makkai Béla HORVÁT „VIHAR” UTÁN Gotovina tábornok esete történelmi háttérrel A Duna-táji népek sorsa sok évszázada összefonódott. De a Hágai Nemzetközi Bíróság által nemrégiben első fokon 24 évre ítélt Gotovina horvát tábornok esetének megértéséhez elég, ha zivataros históriánk kerekét 1902-ig forgatjuk vissza. Akkor a zágrábi Srbobran (Szerbvédelem) című lap a tartományokra szabdalt délszláv régió egyesítésén igyekvő két testvérnép, szerbek és horvátok versengését úgy ítélte meg, hogy azt dűlőre viszi a történelem. Ha másként nem – akár egymás kiirtása árán… Persze effélét közös honunk Dráván túli fertályán sem lehetett büntetlenül leírni. A szerbek ablakait beverték, boltjaikat feldúlták, az ügy tettlegességig fajult. (Azt azonban rögzítsük, hogy Horvát-Szlavónország lakosságának ekkor csak 62 százaléka volt horvát, s a „társországok” minden negyedik polgára szerb volt.) A birodalmak közé szorult békétlenkedők soraikat később, gyengeségük tudatában, mégis összezárták. Fiumében 1905-ben deklarálták a két nemzet egyenrangú szövetségét. A világháborús vesztes horvátokat hosszú távra mégis az olasz hódítástól való félelem űzte a szerbek karjaiba. De ölmeleget nem találtak egy hamisítatlanul nagyszerb állam albérlőiként. A magyar idők – időközben felértékelődött – autonómiáját követelték, ám 1928-ban a horvát ellenzék fékezhetetlennek tartott vezérét, Stjepan Radic´ot a belgrádi közös parlamentben egyszerűen agyonlőtték. A válasz nem késett soká: horvát megbízásra 1934-ben Marseille-ben macedón komitácsik meggyilkolták a szerb Sándor királyt. Tehát az 1929-ben bevezetett királydiktatúra sem tudta kedélyes „jugoszlávokká” gyúrni a horvát és a szerb nemzet fiait, akik így a bizánci ortodox és a nyugati katolikus kultúra és mentalitás karakteresen eltérő jegyeinek hordozói maradtak. Megkésett kiegyezésüket (Sporazum, 1939) a német és az olasz terjeszkedés írta fölül. Az így kreált usztasa horvát bábállamból a görögkeleti hívők tömegei menekültek el, miután a hírhedt jasenovaci haláltáborban sok tízezer szerb lett a végletes nacionalizmus áldoztává. A partizánok azonban törlesztettek: a háború végén az ausztriai Bleiburgnál a brit szövetségesek által gondjaikra bízott horvát menekültek ezreit teketóriázás nélkül felkoncolták. A honfivér ontása s az indulatok hullámverése aztán jó időre elült. Az oroszokkal 1948-ban történt szakítás teherpróbája jót tett a „testvériség – egység” kimunkálódásának, amit a nyugatias életnívó és az „el nem kötelezett” Jugoszlávia tekintélye is erősített. A ráncok mégsem simultak ki teljesen. Amikor egy újvidéki értelmező szótárban a horvátot mint a szerb nyelv „tájnyelvi változatát” említették, a horvát értelmiség felszisszent. Ám az 1970/71-es „horvát tavasz” rügyei, némi politikai tisztogatás után, 105


gyorsan elfagytak. A szövetségi rendszer stabil maradt, köszönhetően az 1974-es alkotmánynak is, amely Szerbia két tartományának, Koszovónak és a Vajdaságnak majdhogynem köztársasági jogokat adott. Az albánok és a magyarok tobzódhattak hát (atyáik tömegsírjai felett…) az autonómia áldásaiban. S örülhetett Horvátország is, hiszen nem föderalizálták. Még ha lett volna is hol, területén nem alakultak autonóm nemzetiségi régiók. A „gyenge Szerbia, erős Jugoszlávia” titói modellje kétségtelenül hátrányos volt a szerbségre nézve, s ezt joggal vetette fel egy szerb író-akadémikus. Dobrica Cˇosic´ 1986-os, elhíresült emlékiratában megfogalmazta a szerb fenyegetettség, mi több, az ellenükre elkövetett történelmi népirtás tételét. A Tito halála utáni gazdasági-politikai válságban ezzel ismét kiszabadult a palackból a nacionalizmus szelleme, amit a köztársaságpárti elitek igyekeztek hatalmuk átmentésére felhasználni. Ezt tette a főhatalomra törő Slobodan Miloševic´ is: „Ismét csaták előtt állunk” – mondotta vészjóslóan Rigómezőn 1989 nyarán, a törököktől elszenvedett vereség 600. évfordulójára összesereglett milliónyi szerb honfitársának. S azt is világossá tette, hogy nem csupán áttételesen gondolja: ez volt a vég kezdete. 1990 augusztusában eldördültek az első lövések Horvátország szerb többségű régióiban, Kninben kitört a „farönk-forradalom”. Az államszövetség széthullása az albánproblémától katalizálva várakozáson felüli gyorsasággal ment végbe. Horvátország (s Bosznia-Hercegovina) kiválása ismét felvetette a szerbek egy államba tömörítésének kérdését. A népek önrendelkezésének wilsoni elve azonban élesen ütközött a területi sértetlenség horvát programjával. E két erős érdeket a nagyhatalmi békéltetés avatatlan kísérleteivel sem sikerült összeegyeztetni. Az elhibázott nemzetközi embargó miatt szinte fegyvertelen Horvátország iszonyatos áldozatok (mint Vukovár szerbek általi elpusztítása) árán tudta elérni, hogy a világközvélemény háborús agresszornak bélyegezze Miloševic´ Szerbiáját. Több évi önmegtagadó küzdelemmel a háta mögött, 1995 augusztusában így jött el Horvátország és Ante Gotovina tábornok győzelmének ideje. A pár napos Oluja (Vihar) hadművelet során, a nagyhatalmi szövetségesek felderítési adataira támaszkodva egyszerűen kisöpörték a szerbeket évszázados lakóhelyükről. Történelmi pillanat volt ez. Az akció parancsnoka és a zágrábi kormányzat is tisztában volt azzal: ez egy soha vissza nem térő alkalom arra, hogy annyi vér és könny után „vegytiszta” nemzetállamot teremtsenek. A Jugoszláv Néphadsereg és a csetnik szabadcsapatok tán elegendő okot szolgáltattak az ilyenkor „szokásos” túlkapásokra, az etnikai jellegű tisztogatásokra feltételezhetően mégis inkább a régi ábránd beteljesítésének vágya vihette rá a horvát gárda tagjait. A horvát homogenizáció öklét megformáló Gotovina elszántságát erősíthette az a várakozás, hogy a srebrenicai vérengzés évében végképp kompromittálódott szerbek ellen egy keményebb fellépést sem fog túlzott szigorral megítélni a „civilizált Nyugat”. (Ahogyan a II. világháború utáni germanofóbia trendjébe simulva a beneši Csehszlovákia is maradéktalanul elüldözhette hárommilliós német történelmi kisebbségét. S miként a görög sza106

Makkai

Béla:

horvát

„Vihar”

után

badságharc idején elkövetett kölcsönös tömegmészárlásokról is csupán a „barbár török martalócok” egyoldalú elmarasztalásával adott hírt a filhellén világsajtó.) Két-háromszázezer krajinai szerb exodusáért ezért hárult egyszemélyi felelősség Gotovina tábornok széles vállaira. S ez a magyarázata, hogy az Európai Unióba igyekvő horvát állam évekig fedezte, népe a háborús bűnök ódiumát is elvitatva nemzeti hősként ünnepelte. S ünnepli ma is. De érdemes e kevert népességű történelmi táj képét megfesteni a horvát „Vihar” után magyar ecsettel is. Elsőként gondoljuk azt tovább, hová menekültek a „viharos” események szerb kárvallottjai. (Kiknek személyi és vagyonbiztonságára, későbbi visszatérésére nem nagyon talált garanciákat az elbocsátó haza.) Nos, egy részük, stílusosan, a csetnikek által elűzött magyarok otthonaiban lelt menedéket a Drávaszögben és Eszék környékén. Ahol az aknamentesítés és a földönfutók visszafogadása a legtovább húzódott. Ahol e vidék őshonos lakóit az újjáépítés makacs „elakadása” intette magyarországi kényszertartózkodásuk meghosszabbítására. Sorsuk azonban nem volt közömbös az első Orbán-kormánynak: a horvátországi magyarok „visszagyökereztetését” szülőföldjükre vetőmaggal, hitelekkel, kultúrház- és templom-újjáépítésekkel segítette. A menekültek nagyobb áradata mégis a szerb anyaországra zúdult, pontosabban a nemzetiségi egyensúly felbillenésére oly érzékeny, magyarlakta Bácskára. Ahol az önigazgatás elve szerint éveken át számos magyar többségű önkormányzat adott nekik házat, munkát az újrakezdéshez, vagy annak híján segélyt. A kevésből is. A kegyelemkenyérre szorultak frusztrációját, s az ennek nyomán elharapózó, „feszültségoldó” magyarveréseket tekinthetjük akár a Gotovina által támasztott „Vihar” utószelének. A krajinai menekültek azonban tévesen ítélték meg az itt talált „idegenek” viszonyulását, gondolván, számító módon kimaradtak a szláv testvérháborúból. Nem tudhatták, hogy a titói „jó világ” létélményeivel és szívós propagandával meggyőzve egy magyar irredenta akció esetére sokan önkéntesként kívántak harcolni – anyanemzetük ellen – a jugoszláv haza védelmében. Még szerencse, mondhatjuk keserű iróniával, hogy a szerb mozgósítás tüntető részrehajlással, arányszámukon felül kívánta őket ágyútöltelékként harcba vetni. A „Hol a haza?” kvízjáték így aztán szolgált némi kijózanító tanulsággal a kisebbségiek számára. Belgrád várakozásainak megfelelően a végeredmény így is a bácskai tömbmagyarság további eróziója lett, a „behívás-megtagadók” kálváriájával. Ekképpen (Trianontól számítva) a délvidéki magyarság megfeleződött, míg a horvátság – hogy eredeti tárgyunkhoz visszatérjünk – ugyanez idő alatt megduplázta önmagát. (Nem utolsósorban a porladó nemzetiségek, köztük mintegy százezer szlavóniai szórványmagyar soraikba „illesztésével”.) Miközben (paradox módon a szerbekkel összefogva és nagyhatalmi támogatással) egyesítették Isztriát, Dalmáciát, Fiumét, Muraközt és a Drávaszöget. E szívós politikai, olykor fegyveres küzdelmek árán sikersorozattá érő történelmi fejlődés ad erős tartást és belső kohéziót a horvát nemzetnek. Mely nemcsak a határvitákat folytató Szlovéniával dacol (szlovén ajkú polgárainak nem adott kisebbségi jogokat), de a hábo107


rús bűnök megítélésében, mint láttuk, Hágával is. Ezt a vérbő, konzekvensen érdekelvű politikát az önsorsrontóvá torzult magyarság láthatólag képtelen követni. (A nagyhatalmak többszöri erőszaktétele után, darabokra szaggatva, nemzetrészeit másoknak túszul odavetve ugyan miként is lenne képes?) Ám a szomszéd tükrébe pillantva a kontúrok élesednek: Linder Bélákat hiába keresnénk a horvát történelem arany lapjain. S nem ismerünk olyan államférfit sem, aki golyót röpített önnön fejébe, mert a nemzeti szállásterület egy darabját a nemzetközi jogelvek megsértésével ragadta vissza. A mi erkölcsi óriás Teleki Pálunk ekként szabadult a „hullarablás” irtózatától, de nálánál nyilvánvalóan eredményesebb diplomáciai iskolát képviselt Tudjman elnök. (Aki egyezségre jutott ellenfelével, Miloševic´tyel is Bosznia felosztásáról!) S a szembesítést folytatva: amennyiben a magyarság a barikádok (1848/49, 1956, 1989) muszáj-Herkulese, akkor a horvátság a háború utáni talpra állások nemzete: az Adriához s a jövőbe vezető sztrádákat lázas tempóval (de Nokiás-dobozokkal csak ritkán burkolva), jutányos áron építette meg. Zenéje visszafogott és többszólamú, tánca összekapaszkodó, s (tán ezért) csapatsportokban ritkán verhető. Alkotóit, nagyjait becsüli, övéit számon tartja. Az idegentől (sem pénzétől, sem átkától) nem lábad könnybe a szeme, s nem tűr meg olyan vezetőt, ki csak ennyit tud mondani népének: „El lehet menni…!” Ám hőseit – tekintet nélkül a kiégett, fűvel és ecetfával benőtt krajinai házromokra – körömszakadtig védelmezi, a világgal szemben is. A végletesen megosztott magyarság horvátok iránti egyöntetű rokonszenvét bizonyára a sikereikben való osztozás ösztöne táplálja. S 800 éves életközösségünk döntően pozitív emléke, melyet újrapecsételt 1990-ben a 24 ezer kalasnyikov szállítása, majd a háborús menekültek tízezreinek befogadása. Most, az egyesült Európai Unió soros elnökeként tett erőfeszítéseink révén kerülhet velünk újra egy táborba Horvátország. S a kényre-kedvre megvárakoztatott tagjelölt illúziók nélkül áll az unió kapujában, tárcájában a harmonikus nemzeti lét kipróbált receptjével, és gospodin Ante Gotovina arcmásával. Az idő nekik dolgozik…

108

A mozi előtt (1931)

109

Kommentár • 2011|3 – Vox POPuli

Megadja Gábor KLERIKÁLIS HELYETT VULGÁRIS REAKCIÓ: A SOUTH PARK A liberálisok nem szoktak fölháborodni azon, ha a popkultúra alkotásainak politikai üzenetei közel állnak ideológiájukhoz. Ellenkező esetben viszont még azt sem ismerik el, hogy a popkultúrának lenne bármiféle kultúrpolitikai üzenete. A hollywoodi filmipar termékeinek kilencvenkilenc százaléka nyugodtan mondható liberálisnak. Amennyiben az alkotás a bírálat jegyében fogant, általában a hagyományos intézményeket támadja, a családot, a „tahó” kisvárosi közösségeket és a heteroszexuális fehér férfiakat. Vannak azonban olyan darabok is,1 amelyek épp Hollywood kulturális-politikai nézeteit, illetve a politikai korrektséget veszik célba: ilyen a South Park című rajzfilmsorozat is. Azt nem mondhatjuk persze, hogy a South Park politikai-kulturális szemlélete (ha egyáltalán létezik ilyen) „dogmatikailag” konzervatív – mindenesetre nem egy ortodox vagy „tradicionalista” alkotásról beszélünk. Sok konzervatív az Egyesült Államokban (főként azok, akik a „paleo-” irányzathoz sorolják magukat) nem csupán ezért, hanem azért is támadta a rajzfilmsorozatot, mert az vulgáris, trágár, mocskos. Azt állítom, hogy akik ilyen, dogmatikus módon próbálják megérteni, elvétik az alkotás mondanivalóját. A South Park kulturális üzenete, még ha nem is „konzervatív” a szó – megtévesztő – ideologikus értelmében, mindenképpen antiliberális; ha az amerikai és nyugati mainstream liberális kultúrát értjük liberalizmus alatt.2 A South Park természetesen nem ideológiai természetű. Szerzői magukat a legtöbb esetben „középre” pozícionálják, akik minden szélsőséget elvetnek.3 Ez a közép azonban nem azonos azzal a világnézeti semlegességnek nevezett valamivel, amit a közép fogalma alatt a liberálisok szeretnének érteni. Ahogy Matt Stone egy internetes fórumon megfogalmazta: „I hate conservatives, but I really fucking hate liberals”.4 Ennek 1 A Simpson család című rajzfilmsorozatnak is létezik olyan értelmezése, amely szerint az alapvetően a hagyományos családot veszi védelmébe. Lásd erről Paul Cantor Közösség, hagyomány, fánk: a Simpson család című tanulmányát (Kommentár 2007/6., 9–14). 2 Márpedig azt értjük. Brian C. Anderson ezért nevezte el e jelenség képviselőit „South Park Conservatives”-nak, lásd Brian C. ANDERSON: South Park Conservatives. The Revolt Against Liberal Media Bias, Regnery Publishing, 2005; UŐ.: We’re Not Losing the Culture Wars Anymore, City Journal 2003 ősz (www.cityjournal.org/html/13_4_were_not_losing.html). 3 Ha nagyon muszáj, vállalják a „libertárius” jelzőt, lásd a szerzőkkel készült interjút: South Park Libertarians, Reason Magazine 2006. december (http://reason.com/archives/2006/12/05/south-park-libertarians). Mindemellett azonban az ún. „objektivisták” szent könyvét, Ayn Rand Atlas Shruggedját is éri találat, amikor Barbrady őrmester olvasni tanul, és Rand művének végigolvasása után – azt borzalmasnak ítélve – dönt úgy, hogy felhagy vele. 4 Brian C. ANDERSON: ’I hate conservatives, but I really … hate liberals’ [Utálom a konzervatívokat, de … utálom a liberálisokat], http://www.manhattan-institute.org/html/_rp-hate_conservatives.htm. A liberálisok elég

110

Megadja

Gábor:

Klerikális

helyett

vulgáris

reakció

nemcsak az az oka, hogy a szerzők szerint a liberális humor már mindenütt ott van, és a legnagyobb nevei elfoglalják a tévéfelületet, hanem az a mentalitás is, melyet Stone és Parker bírálni akarnak a sorozattal. Egy 2004-es interjúban Parker így fogalmazott: People in the entertainment industry are by and large (tramp)-chasing drug-addicted […], but they still believe they’re better than the guy in Wyoming who really loves his wife and takes care of his kids and is a good, outstanding, wholesome person. Hollywood views regular people as children, and they think they’re the smart ones who need to tell the idiots out there how to be.5

Ezt a látószöget ismerhetjük a hazai felvilágosultak magyar ugart lenéző attitűdjéből; és ugyanez az attitűd az, amit az alkotók kifiguráznak. Így ha szó szerint nem is lehet a South Parkot „republikánusnak” vagy „konzervatívnak” nevezni, célpontja mindenképpen a gőgös, aufklérista, fennhéjázó liberalizmus és annak dogmái. Anélkül, hogy a sorozat minden egyes epizódját bemutatnám – ez lehetetlen volna –, néhány példán keresztül érdemes e szemléletet vázolni. A Cartman Joins Nambla című részben (4. évad, 6. epizód) Eric Cartman ahhoz a szervezethez csatlakozik, amely a kiskorú fiúkkal való szexuális kapcsolatok legalizálásáért küzd. Cartman szerint ugyanis barátai túl gyerekesek, ezért ő érettebbekkel kíván barátkozni. Az epizód végére derül ki, mire is megy ki a játék; a végén a letartóztatott Nambla-vezér tanulságként elmondja, hogy Amerika a szabadság földje, és ők nem tehetnek arról, hogy a fiatal fiúkhoz vonzódnak. Válaszul a gyerekek – természetesen a szokásos vulgáris stílusban – küldik el melegebb éghajlatra, és hangsúlyozzák azt az evidenciát, hogy ez talán mégsem helyes („bakker! Gyerekekkel szexuáltok!”). A 7. évad 13. epizódjában (Butt Out) a dohányzásellenes keresztes hadjáratot támadják, és az egyik legnagyobb dohányzásellenes lobbistát, Rob Reinert bírálják.6 A rész végén a szokásos tanulságot Kyle fogalmazza meg, aki szerint Reiner gyűlöli a dohányzást. Ezért minden erejét arra használja, hogy mások is vele együtt utálják (beleértve a „passzív dohányzás” károsságának hangoztatását, melynek bizonyítékait a részben hamisítják); ezt pedig Kyle szerint fasizmusnak hívják. A sorozat többszörösen veszi célba az abortuszt is. Az egyik korai epizódban Cartman édesanyja bemegy egy abortuszklinikára, mert nem bír a fiával, és megkérdi, egyértelmű kritikáját adja a szerzőpáros Team America című bábfilmje is. A liberális színészeket tömörítő szervezet neve Film Actors Guild – azaz FAG. 5 Nyersfordításban: „A szórakoztatóiparban dolgozók nagy része szoknyapecér drogfüggő […], ám még mindig úgy gondolják, jobbak, mint az a wyomingi fickó, aki nagyon szereti a feleségét, gondoskodik a gyerekeiről, és egy jó, kiváló, egészséges ember. Hollywood úgy tekint az egyszerű emberekre, mint a gyerekekre, és hogy ők az okosak, akiknek meg kell mondani a többieknek, hogyan éljenek.” 6 A dohányzás tiltása sokak szerint „konzervatív” aktus. Az Egyesült Államokban mindenesetre a konzervatívok tiltakoznak leginkább az ilyen törvénykezések ellen, a dohányzás tiltásának vágya pedig a puritán, nem pedig a konzervatív gondolkodásból származik (gondoljunk csak a füstölgő Chestertonra vagy Churchillre!).

111


elvetetheti-e a gyerekét. Mikor megkérdezik tőle, „mennyi idős a magzat?”, Cartman édesanyja azt válaszolja: „nyolc”. A nővér értetlenkedve mondja, hogy ennyi idősen már nem vetetheti el, mire Cartman anyja felháborodik, hogy ez mégiscsak az „ő döntése”. Egy másik részben a tanár, Mr. Garrison, miután nővé operáltatta magát (amit majd később visszacsinál, és végigjárja a teljes szexuális skálát: heteroszexuálisból homoszexuális lesz, majd nő, végül megint férfi), patáliát csap, amiért nem lehet abortusza. Az egyik legnyíltabban antiliberális epizód a 6. évad 14. része (The Death Camp of Tolerance). A szülők felháborodnak azon, hogy gyerekeik nem tolerálják tanáruk homoszexuális gyakorlatát, aki egyre durvább jeleneteket mutat be az osztályban annak érdekében, hogy kirúgják, és ezért busás kártérítést kapjon. Ezért először a toleranciamúzeumba vezeti őket, ahol leszámolnának minden előítélettel és sztereotípiával. A bemutatás végén a vezető summázza a múzeum üzenetét, miszerint „mindenkit el kell fogadni olyannak, amilyen”, majd a többiekkel kórusban otromba stílusban utasít ki egy dohányzó férfit a kertből. Mivel a gyerekek továbbra sem kívánják elfogadni az egyre obszcénabb, Mr. Garrison és Mr. Furkó által produkált órai bemutatókat, a szülők végül toleranciatáborba küldik a fiúkat. A táborban zajló események fekete-fehérek, a gyerekeket kényszermunkára fogják (például a „kulturális sokszínűségről” kell festeniük), a tábor őrének pedig német akcentusa van, így az utalás egyértelmű.7 Végül maga Mr. Garrison kel ki magából amiatt, hogy semmivel sem hozza ki a sodrából a „toleranciára” kondicionált South Park-i lakosokat. Egyben elmondja, hogy a tolerancia elfogadást jelent, de nem egyetértést – attól, mert elfogadunk valamit, az még bosszanthat minket. A sorozat nem kíméli a hatvanas évek ellenkultúráját, a zöld mozgalmakat és egyéb posztmodern képződményeket sem. A Die, Hippie, Die! című részben (9. évad, 2. epizód) Cartman menti meg a hippifesztivál armageddonjától a várost egy haladó fúrópajzzsal és egy Slayer CD-vel. A Rainforest Shmainforestben (3. évad, 1. epizód), miután a szereplők eltévednek az esőerdőben, a „vissza-a-természetbe” liberális túravezető is leszámol az idealizmusával, és együtt örvendeznek, amikor egy építkezés miatt pusztítják az esőerdőt.8 A Smug Alert (10. évad, 2. rész) című epizódban Broflovskiék San Fransiscóba költöznek, mert a South Park-iak nem elég haladók, felvilágosultak. Nem hajlandóak tömegesen hibridautókat vásárolni; a „hippik Mekkájában”9 a családtagok majdnem Egy pillanatra érdemes eltűnődnünk azon, hogy egy efféle analógia itthon milyen fogadtatásra találna. Ennek örömére át is költik a rész végére előadandó dalukat: „There’s a place called the rain forest that truly sucks ass. / Let’s knock it all down and get rid of it fast. / You say »save the rain forest« but what do you know? / You’ve never been to the rainforest before. / Getting Gay with Kids is here / To tell you things you might not like to hear. / You only fight these causes cause caring sells. / All you activists can go fuck yourselves.” (Nyerfordításban: „Van egy hely, az esőerdő, ami komoly sz…s, / Dózeroljuk le az egészet és szabaduljunk meg tőle. / Azt mondod, »mentsük meg az esőerdőt«, de mit tudsz te? / Nem is voltál soha az esőerdőben. / A Légy vidám a gyerekekkel itt van, / Hogy elmondjon dolgokat, amikről nem szeretnél hallani. / Csak azért harcolsz ezekért az ügyekért, mert a törődés kifizetődő, / Az összes aktivista meg…ja magát.”) 9 Cartman ugyanis csak védőöltözetben hajlandó bemenni San Fransiscóba. Ahogy Buttersnek fogalmaz: „ez a hardcore-liberálisok, a leszbi-aktivisták és a nehezen irtható hippik Mekkája”. 7

8

112

Megadja

Gábor:

Klerikális

helyett

vulgáris

reakció

belepusztulnak saját progresszív önelégültségükbe (mivel óriási „sznobfelhő” keletkezik), és onnan Eric Cartman menti ki őket. A South Park ugyan közel sem nevezhető vallásos sorozatnak, de a készítők pellengérre állították az Új Ateizmus legkiemelkedőbb képviselőjét, Richard Dawkinst Go, God, Go! című kétrészes történetükben, amelyben az állandóan háborúzó ateista disztópiát festették meg. Parodizálták a Da Vinci-kódot is a Fantastic Easter Special című részben. A ManBearPig (10. évad, 6. epizód) című részben Al Gore globálisfelmelegedés-hisztériáját figurázzák ki. A volt amerikai alelnök ugyanis a „medvedisznóembertől” félti a kisváros és a föld lakóit, és ő maga öltözik be annak, hogy higgyenek neki. (Egy ideig megértőek is vele, hiszen „az alelnöknek láthatóan egy barátja sincs”.) A Margaritaville (13. évad, 3. epizód) a különféle gazdasági fundamentalizmusokból és a gazdaságot „önálló létezőnek” tekintőkből csinál viccet – biblikus képalkotással. A South Park az arrogáns liberalizmust és az önjelölt világmegváltást helyezte célkeresztjébe: ennek jó példája, amikor Garrison kiosztja Rosie O’Donnellt, amiért az lejön a „tahókhoz” felvilágosítani őket demokráciából és civilizációból. Ezzel szemben a sorozat valami hagyományos egyszerűséget preferál: a 4. évad 16. részében (The Wacky Molestation Adventure) Cartman kitalálja, hogy az önkényeskedő szülőket azzal lehet eltávolítani, ha „moleszterálással” vádolják meg őket. Az alapjogi-liberális szemléletnek köszönhetően a szülőket el is viszik a városból. Ezek után egy barbár antiutópiát látunk South Parkban, a civilizáció megszűnik, a gyerekek két táborra szakadnak, és két különböző bálványt kezdenek el imádni. Az epizód végére, amikor visszajönnek a szülők, kiderül, hogy csupán pár napja mentek el. Így a gyerekek kénytelenek beismerni, hogy a „zsarnokoskodó” szülők szabályainak „mégiscsak volt valami értelmük”. A leginkább abszurd humorral operáló amerikai sorozat hamar kulturális-politikai alkotás lett. A fent felsorolt példákon túl foglalkozott a szólásszabadság kontra biztonság témájával, az iskolai szexuális oktatással, a gyűlöletbeszéd-törvényekkel és így tovább. A South Park és alkotói számára persze „semmi sem szent”, ám e szentségek nagy része a kortárs amerikai liberalizmusé: Parker és Stone a tabudöntögetők tabuit döntögetik. Az indíttatást Trey Parker fogalmazta meg a Reason Magazine-nak adott interjúban: fiatal korukban leginkább punkok akartak lenni. Coloradóban ez azt jelentette, hogy szidják Reagant, Busht, és mindenkit fegyvertartó vidéki bunkónak tartanak. Ám az egyetemen ez megváltozott, hiszen ott mindenki ezt csinálta, és mindenki egyetértett velük. Ezért Parkerék Los Angelesben nagyszabású liberális partikon inkább George W. Busht dicsérték, amivel kivívták a résztvevők felháborodását és ellenszenvét. Matt Stone ugyanebben az interjúban így fogalmazta meg individualista politikai filozófiáját: I had Birkenstocks in high school. I was that guy. And I was sure that those people on the other side of the political spectrum were trying to control my life. And then I went to Boulder and got rid of my Birkenstocks immediately, because everyone else had them and I realized that these people over here want to control my life too.

113


I guess that defines my political philosophy. If anybody’s telling me what I should do, then you’ve got to really convince me that it’s worth doing.10

A South Park sikere példa arra, hogy a modern média nemcsak a hivatalos ideológia terjesztésére használható, hanem annak támadására is. Persze a sorozatot sok konzervatív idegenkedéssel fogadja, hiszen az nem kifinomult dráma vagy akkurátusan megfogalmazott traktátus. A kérdés azonban az: nem sikeresebb-e egy ilyen darabot gyártani és ezzel ekézni a liberális kultúrát és politikát, semmint civilizációnk elkerülhetetlen halála fölött lamentálni üveges tekintettel?

A Szugló és a Róna utca sarkán (1928)

10 Nyersfordításban: „Szandálom volt középiskolában. Olyan fickó voltam. És biztos voltam benne, hogy a figurák a politikai paletta túloldalán irányítani akarják az életemet. Aztán Boulderbe mentem, és azonnal megszabadultam a szandálomtól, mert mindenki másnak is volt, és rájöttem, hogy ezek az emberek ugyancsak irányítani akarják az életemet. Azt hiszem, ez határozza meg politikai filozófiámat. Ha bárki is meg akarja nekem mondani, mit tegyek, valóban meg kell győznie arról, hogy megéri úgy tenni.”

114


Stumpf András MIZU? Fluor Tomi Mizu című dala, avagy a primitívség tiszta tükre 9 403 211. Azaz kilencmillió-négyszázháromezer-kettőszáztizenegy. Hatalmas szám, amely egy nem túl nagy számhoz kötődik: e cikk leadásáig ennyien nézték meg a Youtube videómegosztó portálon Fluor Tomi Mizu című dalát. Összehasonlításképpen: olyan népszerű, régről ismert előadók legnézettebb videói is bőven a kétmilliós határ alatt maradnak, mint Ákos akár legnagyobb slágereinek filmetűdjei. A kilencmilliót meghaladó szám persze nem csupán a minőségről nem árulkodik – a valódi népszerűségről sem. A puszta érdeklődés még nem rajongás: utóbbi ott kezdődik, amikor a pénztárcába is belenyúl – ahogy gyakran nevezik – a „kultúrafogyasztó”. Tévesen egyébként, hiszen a kultúrára is igaz a szeretettel kapcsolatban gyakran emlegetett, így rendkívül közhelyessé csépelt megállapítás: minél többet adnak belőle, annál több lesz – ahelyett, hogy fogyna. Minthogy a lemezpiac Magyarországon gyakorlatilag összeomlott, az említett számok nem lehetnek mértékadók a népszerűség vizsgálatához. A koncertlátogatások annál inkább: Fluor Tomi júniusi tatabányai koncertjét le kellett állítani, akkora tömeg préselte a kordonhoz az első sorban álló gyerekeket. Tehát alighanem azoknak is könnyű belátniuk, hogy valódi magyar popzenei történésről van szó, akiket a hatalmas letöltészszám nem győz meg. Kérdés persze, hogy pusztán a mennyiség, a népszerűség okot ad-e arra, hogy – félretéve a minőségi szempontokat – foglalkozzunk tiniknek szóló popprodukciókkal. Nem is egyszerű kérdés ez a pop esetében, ahol olyannyira összecsúszik a két szempont, mint a Vadnyugat valóságában az indián minősége a halállal. Magyarán: jó popzene az a popzene, amelyet sokan szeretnek. A műfaj elnevezése maga sem jelent mást: ’népszerű muzsika’. Ha tehát ennek a kritériumnak megfelel, teljesítette is a küldetését. Ennél a megközelítésnél maradva rögtön ki kellene jelentenünk, hogy a Mizu jó popszám, a Lájk, amelyen szerepel, jó poplemez, Fluor Tomi pedig jó popelőadó; ám még mindig nyitva maradna: mi közünk mindehhez? Sikeres termékek a piac más szegmenseiben is találhatók, mégsem írunk róluk folyóiratok szemlerovatában. Megkerülhetetlen tehát a kérdés: lehet-e, kell-e kulturális szemszögből vizsgálni a popzenét, s ezen belül egy olyan mérhetetlenül egyszerű dalnak, amilyen a Mizu, hol a helye? A válaszon jelen esetben nem kell sokat töprengeni. Rétvári Bence KDNP-s képviselő, államtitkár maga adta azt meg tavasszal a parlamentben, amikor az LMP kérdésére Fluor Tomit idézve válaszolt, közölve, az említett párt és az MSZP szerinte összenőtt, „mint két kicsi legó”. A megszólítottak sem maradtak restek, másnap szintén egy Fluor 115


Tomi-számra utalva vágtak vissza, jelezve, hogy „Rétvári Elektro Bence” válasza „nagyon off volt”. Fluor esetében tehát láthatóan teljesül egy kritérium, amely a popdalt a táncolási segédeszköznél magasabb polcra helyezi legalább a hatvanas évek óta. Az ugyanis, hogy a szövege használható különféle élethelyzetekben, hogy a dal röviden fogalmaz meg egy érzést, tartalmat. Úgy, hogy a hallgató azt érzi: ezt nekem kellett volna kitalálnom, ezt én is így mondanám. Idézhető, mindenki számára érthető. Másrészt, akárcsak a művészetek általában, a jó popdal is reflektál a minket körülvevő valóságra. A Mizura kétségkívül áll ez utóbbi is, függetlenül attól, hogy a dal tematikája a lehető legprimitívebb. Vagy, ha úgy tetszik, legörökebb, alapvető, minden embert érintő történet: „Kicsilány, óóó, szia, helló! / álljunk össze, mint két kicsi legó”. A dalhagyomány legrégebbi vonala ez, s hogy ne ugorjunk vissza egészen a népdalok világáig, elég, ha megjegyezzük: a kezdeti popdalok is erre a tematikára épültek. Lásd a Beatles I Wanna Hold Your Handjét, vagy a Rolling Stones által a hatvanas évek elején újra népszerűvé tett I Just Wanna Make Love To You című Willie Dixon-számot, amely – az előzővel ellentétben – nyilvánvalóvá teszi, hogy korántsem szerelmes andalgásra vágyik a „művész”. A Mizu tehát tematikáját tekintve a lehető leghagyományosabb. Maivá a nyelvhasználat teszi. A szlengtúltengés. Ez az, amivel ha akaratlanul is, de tükröt tart a valóság elé. „Zúzunk az éjszakában”, „na mondd csak, mi a pálya”, „na figyu már, mondom mi a szitu”, „after a szobában”. A tizenéves hallgatók saját nyelvhasználatukat hallják benne viszont. Így, dalformában, sűrítve viszont egyértelművé is válik ennek a világnak a rettentő egyszerűsége – meghökkentő lehet annak, aki szereti nem tudomásul venni ennek létezését. Fluor esetében persze nem feltételezhetünk olyan tudatos, társadalomkritikus művészi szándékot, amilyen a Bëlga együttes Egy-két-há című számából nyilvánvaló volt néhány évvel ezelőtt – az abban hallható káromkodástengeren sírva röhögött, aki hallotta. Kínjában. Hiszen túl azon, hogy a primitívség bizonyos töménységben önmagában is nevetésre képes ingerelni, egyértelmű volt: a néhány perces dalban a magyar való nem is nagyon eltúlzott képét kapjuk. Fluor egyszerűen szórakozásból írt egy ilyen, fiatalosnak szánt szöveget, ezzel azonban valamelyest kineveti, meg is veti ezt a partizós, bulizós, szlenges világot – amelynek ugyanakkor maga is része. Lemeze címadó dalának csattanója legalábbis annyira abszurd, hogy lehetetlen nem érezni benne némi iróniát: „Lájkolnám a lájkod”. Ezeket a dalokat és a már említett Off címűt is épp ez teszi izgalmassá: mindig a határán mozognak a műfajparódiának, az „annyira kínos, hogy biztos nem gondolja komolyan” érzésnek. Mégsem válnak igazán cinikussá, mint amilyenek mondjuk Kozsó humort nélkülöző, üzletileg kifundált ordenáré giccsparádéi voltak. Fluor dala, szemben azokkal, nem hazugság, inkább játék. A szövegekhez ráadásul tökéletesen illeszkedik a zene. Szintén rettentő primitív, ráadásul a kilencvenes évek elektrójának hangszínei köszönnek vissza úton-útfélen – 116

Stumpf

András:

Mizu?

összhangban a Fluor által viselt színes műanyag dzsekivel és baseball-sapkával. Jelen esetben viszont ez nem elmaradottságot, áporodottságot jelent, hanem a világtrendekhez való természetes igazodást. Az egymást váltó retróhullámok tetején ugyanis 2011ben a kilencvenes évek szörföl, elég csak Lady Gaga sikereire utalni. Vagy arra, hogy a nemzetközi mércével is mérhető, minőségi magyar elektronikus zenei produkciók (amilyen mondjuk a Compact Disco) hangszíneikben szintén ehhez az időszakhoz nyúlnak vissza. Utóbbit természetesen nem lehetne egy lapon említeni Fluorral – míg előbbi művészi igényű, jól kitalált csapatmunka, Fluor sokkal inkább jókedvű vicc. Azt a sokakban élő tévképzetet viszont el kell oszlatni, hogy produkciója valójában nincs is, s csupán valamilyen okos producer által kitalált fröccsöntött bóvli, amit mindig el lehet adni a tinilányoknak. A huszonhárom éves, székesfehérvári Fluor – polgári nevén Karácson Tamás – mögött ugyanis majd’ évtizedes „munkásság” van, amenynyiben az underground hip-hop világban betöltött szerep annak minősül. Tény mindenesetre, hogy készített lemezt, vezetett rádióműsort, rappelt, szövegelt, a mostanitól egészen eltérő stílusban. Egyvalami azonban állandó. Míg egyik régebbi száma (még a címét sem idézzük ezeken a hasábokon) a primitív trágárkodás esszenciája, azon is átsüt a „kint is vagyok, bent is vagyok” felemássága. Az akkor játszott hip-hop szerepet sem veszi igazán komolyan, a durva túlzások ott is szinte karikatúrái az akkor képviselt műfajnak. (Amelynek egyes képviselői igazán komoly produkciót hoztak össze az elmúlt évtizedben itthon is, lásd Akkezdet Phiai.) Fluor tehát, bármilyen meglepő és bármennyire nem hallatszik is elsőre a zenéjén, sokkal inkább köthető a valódi popzenészekhez, mint az elősütött mirelit popsztárokhoz. Ha bóvli is, saját kkv-fröccsöntőműhelyben készült licenclopott áru. Amelynek gyártása közben nem kizárólag a kassza felé néz a gyártó: önmagát is szórakoztatja a termékkel. Fluor sikere tehát – függetlenül attól, hogy tetszenek-e a dalai a hallgatónak vagy sem – a könnyűzene tiniknek szóló szegmensében is megteremtette azt a helyzetet, amely az „igényes pop” esetében régóta adott és értékes: hogy önmagát kitalálva születik a produkció.

117


Téli reggel a Góbé borozónál (1929)

118

Kommentár • 2011|3 – Szemle

Papp István KOSSUTH ÉS JÁSZI NYOMÁBAN? Péterfi Gábor: Szabó Dezső és Féja Géza Trianon-reflexiója és külpolitikai nézetei. L’Harmattan, Budapest, 2011, 259 oldal

Az 1895-ben alapított neves tehetséggondozó intézmény, az Eötvös József Collegium létrehozói azt a célt tűzték maguk elé, hogy a magyar középiskolák számára magas színvonalon oktató tudós tanárokat neveljenek. Ennek az óhajnak eleget tett az egyaránt a Collegium falai között pallérozódó Szabó Dezső és Féja Géza. A magyar népi mozgalom egyik ősatyja, illetve meghatározó tagja vidéki középiskolákban edzették magukat és nebulóikat pályájuk első évtizedeiben. Éppen ezért jelképesnek tekinthető, hogy kettejük külpolitikai nézeteit egy manapság szinte már eltűnőben lévő értelmiségi típus, az aszódi evangélikus gimnázium tudós tanára, Péterfi Gábor elemezte alapos monográfiájában. A kötet, amely a fiatal történész doktori disszertációjának velejét bocsátja a művelt nagyközönség elé, két szempontból is jelentős vállalkozás. Egyrészt eleget tesz annak a követelménynek, amelyet az utóbbi évek legfontosabb hazai eszmetörténeti munkáit megíró Gyurgyák János több alkalommal is égetően szükségesnek látott. Szerinte „a népi mozgalommal kapcsolatban újra és újra fellángoló terméketlen vitákat is csak alapos forrásfeltáráson alapuló elemzésekkel tudjuk meghaladni”.1 Másrészt a széleskörű vizsgálódásába új forrásokat, így például a Békéscsabán található Féja-hagyatékot is bevonó kötet szerzője kellőképpen kritikus is ahhoz, hogy tárgyilagos képet adjon a népi gondolat e fontos szeleteiről. A monográfia három nagy része tagolt, s a szerző ezeken belül is következetesen érvényesített szempontok szerint formálja meg mondandóját. Az összekötő kapocs a Trianon-kép: az első nagy fejezetben Szabó Dezső, a harmadikban pedig Féja Géza ezzel kapcsolatos nézeteit ismerhetjük meg. A kettő közé ékelődik egy sajnálatosan rövid, talán kiadói igényeknek eleget tevő szerkezeti egység, amelyben Péterfi Gábor a népi mozgalom többi fontos szereplőjének (Illyés Gyula, Németh László vagy Szabó Zoltán) külpolitikai felfogását vázolta fel. Bár a könyv írója több alkalommal is hangsúlyozza, hogy Szabó Dezső és Féja Géza messze többet foglalkozott külpolitikai problémákkal, mint a mozgalom más alakjai, s ez indokolja kiemelésüket, mégis érdemes lett volna a többi népi írónál is részletesebb elemzésre vállalkozni. Ennek a kívánságnak részben eleget is tesz a szerző, hiszen Féjának a revízióról, a határon túli magyarságról, 1 GYURGYÁK János: Szélsőjobboldaliság a népi mozgalomban = A magyar jobboldali hagyomány, 1900–1948, szerk. Romsics Ignác, Osiris, Budapest, 2009, 473.

119


a közép-európai együttműködésről, a Duna-konföderációról vallott véleménye bemutatásakor számos alkalommal utalt a pálya- és eszmetársak cikkeire, tanulmányaira is – így téve teljesebbé a képet. Péterfi módszere mind Szabó Dezső, mind Féja Géza kapcsán hasonló. Először életútjukat tekinti át, majd tematikusan, elemzési szempontjait kérdések formájában is csoportosítva veszi sorra az egyes témákat. Az újkori magyar történelem szemlélete, a Habsburg-monarchia és a legitimizmus értékelése, Trianon közvetlen okai, az integrális revízióhoz való viszony, a környező népekkel való együttműködés módozatai, a hitleri Németország fenyegető törekvései, a revíziós sikerek és a II. világháború alakulása azok a leglényegesebb témakörök, amelyek kapcsán Péterfi Gábor igen alaposan feltárta könyve főszereplőinek tevékenységét. Anélkül, hogy túlságosan belemélyednénk a szép értekező prózában megírt könyv minden egyes fejezetébe (talán csak az „ahistorikus” kifejezés túlontúl gyakori használata bántotta e sorok írójának szemét), érdemes néhány fontos megállapítást górcső alá venni. Péterfi Gábor meggyőzően bizonyítja, hogy bár Szabó és Féja – akárcsak a népiek mindegyike – hanyatlástörténetként fogta fel az 1867 utáni magyar történelmet, és Trianon közvetlen kiváltó okainál szinte kizárólag a belső bűnöket és hibákat rótták fel a korabeli elitnek, a revízióval kapcsolatos álláspontjuk 1920 után mégis fokozatosan eltért a hivatalos kormánypropagandáétól. Mindketten eljutottak annak belátásáig, hogy az integrális revízió vágyálom, csupán a határok etnikai alapon történő megváltoztatására nyílhat lehetőség. Ráadásul ezt nem a nagyhatalmak ajándékaként kívánták élvezni, hanem úgy vélték, hogy alapvető belső reformnak kell végbemennie. Ez javítja az ország külpolitikai érdekérvényesítő képességét, s egyben vonzó mintát jelenthet a szomszédos népek számára is. E programból logikusan következett, hogy a magyarságnak a körülötte élő népekkel kell az együttműködés lehetőségét keresnie, s ezért Szabó és Féja is visszanyúlt a Kossuth és Jászi által képviselt konföderációs programhoz. Ugyanakkor mindketten valamiféle magyar vezetőszerepet vizionáltak, a hazai kultúrfölény gondolatától ők sem tudtak teljes mértékben megszabadulni. Ezért nem kell feltétlenül kemény kritikában részesítenünk őket, hiszen ahogy Péterfi Gábor is bemutatja, még az olyan franciás műveltséggel megáldott, mindenféle szélsőséges gondolattól távol álló szerző, mint Szabó Zoltán sem tudott a Kárpát-medencei vezető szerep eszméjétől lemondani. Ahhoz túlságosan nagy volt a történeti Magyarország felbomlásának sokkja, hogy ez a nemzedék ekkorát léphessen előre. Péterfi könyvében több helyen is kitér a két szerző recepciójára. Ennek kapcsán eleveníti fel, hogy a gellérthegyi Szabó Dezső-emlékművet 1990-ben az akkori parlament három jobbközép pártja és az ellenzéki szocialisták is megkoszorúzták. Érdekes eltöprengeni arról, hogy az akkori liberális ellenzéki pártok, a Fidesz és az SZDSZ miért maradtak távol, hiszen a Századvég nevezetes, a népi-urbánus szakadást áthidalni hivatott névsorában büszkén vállalt örökségként még Szabó Dezső is szerepelt. 120

Papp

István:

Kossuth

és

Jászi

nyomában?

Péterfi Gábor Az elsodort falu szerzőjének közismert németellenességéről, ennek időbeli változatairól részletes áttekintést ad. Az író méltatói éppen ezt szokták Szabó egyik legfőbb érdemének betudni, mivel ezzel elősegítette a fiatal magyar értelmiség nácizmussal szembeni állásfoglalását. Péterfi viszont helyesen világít rá, hogy ez a németellenesség bizonyos esetekben eléggé differenciálatlan, túlságosan érzelmi alapú. Ez olykor nem csupán a német kultúrával szembeni igazságtalan megnyilatkozásokhoz vezetett, hanem akkor is német veszélyt vizionált Szabó Dezső, amikor annak nem volt reális alapja. Mint például az 1920-as évek elején fogant írásaiban, amikor a weimari Németországot súlyos gazdasági és politikai válság fojtogatta. Bár Péterfi Gábor könyve alapvetően külpolitikai témákat tárgyal, így a Horthyrendszerről elmondott Szabó Dezső-i álláspontra csak a szükséges mértékben összpontosít, ezzel együtt nem keresnénk összefüggést a kommunista diktatúra Horthy-képe és az író hangneme között. Vagy ha mégis van, akkor ez az állítás a könyv más részleteihez hasonló igényes, filológiai bizonyításra szorul. A kötet Féja Géza munkásságát górcső alá vevő része még az első résznél is nagyobb újdonságokat hoz. Hiszen Szabó Dezső életműve kapcsán már kialakult valamiféle kánon, amelynek két meghatározó darabját az egymással számos ponton szemben álló Nagy Péter és Gombos Gyula biográfiái jelentik. Péterfi szemmel láthatóan egyik szerző túlzásaival, elfogultságaival sem azonosul, s ez igen komoly erény. Viszont némiképp hiányérzettel töltött el bennünket, hogy a gazdag szakirodalomban nem kapott helyet, így monográfusunk nem reflektált a közelmúlt egyik jelentős eredményeket hozó, így Szabó Dezső munkásságát is új megvilágításba helyező munkára.2 Ez persze előtérbe hozta volna az ún. völkisch-kérdést, ami a szerző szándékaival ellentétes irányba vihette volna a könyvet, de ezzel együtt érdemes immár szaktudósi alapossággal újranyitni ezt a vitát. Részben a fenti témához kapcsolódik az a megállapítás, hogy a szerző helyesen elemzi Szabó és Féja kapcsolattörténetét, s szó esik a magyar fajvédő áramlathoz való viszonyukról is. Ezt az érintkezési pontot – bár a kötet Féja szélsőjobboldali relációival kapcsolatban határozottan és egyértelműen fogalmaz – egy külön részfejezetben is hasznos lett volna kiemelni. Talán éppen úgy, ahogyan azt Féja politikai helyzetének érzékeltetésekor rendkívül pontosan megteszi Péterfi. Kiválóan mutat rá, hogy Féja 1940 táján egyszerre volt kormánypárti publicista és a népi mozgalomhoz tartozó szerző, akinek gondolatvilágában megfért a radikális földreform követelése és a revíziós sikerek miatt a magyar külpolitika iránt érzett elragadtatás. Péterfi Gábor könyvének Féja Gézáról írott fejezetei azért is hatnak az újdonság erejével, mivel ez az első komoly kísérlet az író életművének értő elemzésére. Szépen kirajzolódik a mesterénél, Szabó Dezsőnél valamivel gyengébb stiláris képességgel és gondolati erővel bíró szerző képe, aki viszont sokat utazó újságíróként közvetlenebb tapaszta2 ROMSICS Gergely: Nép, nemzet, birodalom. A Habsburg Birodalom emlékezete a német, osztrák és magyar történetpolitikai gondolkodásban, 1918–1941, Új Mandátum, Budapest, 2010 (különösen a népiekről szóló fejezet: 324–368).

121


latokat szerzett a Kárpát-medence és a környező országok viszonyáról. Életművében ugyanazok a problémák kavarognak, mint Szabónál, némiképp kevésbé ambiciózus keretbe öltöztetve. Ugyanakkor felbukkan néhány új téma is: az 1918 utáni Ausztria sorsa, a finn–magyar együttműködés eszméje, a II. világháborúban való német győzelem lehetséges következményei. Féjánál számos, a történeti Magyarországról származó nemzedéktársához hasonló jelenséget figyelhetünk meg: a Lévára hazatérő író újból hinni kezd a múlt visszatérésének lehetőségében. Arról ábrándozik, hogyan kellene viselkednie a magyarságnak a vele egy államba kerülő szomszédokkal. Péterfi Gábor könyve összességében igen jó irányba tett lépés, folytatásra, kiteljesítésére érdemes munka. Akár a népi mozgalom egészének külpolitikai eszméit, akár a történelmi múltról alkotott véleményüket kívánja majd bemutatni a szerző, jó alapot teremtett a folytatáshoz. El lehet indulni egy kiegyensúlyozott, középutas Szabó Dezsőéletrajz vagy a népi mozgalom számos ellentmondását, erényét és hibáját életművében hordozó Féja Géza-biográfia megalkotása felé is.

Utcai szerelők Kinszki Imre cégirodájának ablaka alatt (1936)

122


Horváth Zsolt „TALÁN MÁSKÉPP LEHETETT VOLNA”1 Szakolczai György – Szabó Róbert: Két kísérlet a proletárdiktatúra elhárítására. Barankovics és a DNP 1945– 1949, Bibó és a DNP 1956. Gondolat Kiadó, Budapest, 2011, 376 oldal

A kötet egy kortárs szemtanú közgazdászprofesszor, Szakolczai György és a történész Szabó Róbert közös munkája, több műfajt, nézőpontot ötvöző, szerkezetében is összetett könyv. Egyrészt egy terjedelmes tanulmányból áll, amely maga is két nagyobb részre tagozódik. Azt a kérdést vizsgálja, hogy milyen lehetőségei voltak a két világháború között elkezdődött, katolikus megújulást képviselő kereszténydemokrata politikai irányzatnak az 1945-ös fordulat után, illetve 1956-ban Magyarországon. Másrészt tisztelgés e politikai irányzat képviselői, a Demokrata Néppárt parlamenti frakciójának tagjai előtt. A két cikksorozatra épülő tanulmányt (mindkettő az Egyházfórum hasábjain jelent meg 2008–2010 között) terjedelmes függelék követi, amelyben a szerzők az értekezés gondolatmenetébe illeszkedő, nagyobb részt már publikált forrásokat közölnek (a DNP alapdokumentumait, 1945. és 1947. évi programjait, a Magyar Katolikus Püspöki Kar és a DNP, illetve Mindszenty József bíboros prímás érsek és Barankovics István pártfőtitkár viszonyát taglaló dokumentumokat), lehetőséget adva az olvasónak a kérdések továbbgondolására. A két cikksorozat, valamint a források egységes kötetté álltak össze, azt azonban nem hallgathatjuk el, hogy a szerzők jobban elszakadhattak volna a kézirat összeállításakor az eredeti szövegektől. A folyóirat-megjelenés sajátossága folytán ugyanis túlságosan sok előre- és visszautalás, ismétlés maradt a kötetben, miközben néhány rövidítés, például a KALOT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Titkársága, 1938-tól Testülete) vagy az EMSZO (Egyházközségi Munkásszakosztály) nincs feloldva. A források párhuzamos történetként való kezelése sem mindenhol következetes, néhol az események csak a tanulmány és a függelék együttes olvasásával követhetők. Máskor viszont a bőséges idézetekkel kísért elemzés talán feleslegessé is teszi az adott dokumentum teljes közlését. A katolikus reformnemzedékből, különösen a KALOT-ból és a keresztényszociális érdek-képviseleti szervezetekből kinőtt Demokrata Néppárt 1944. évi megalakulásától egészen 1949. februári önfeloszlatásáig kétfrontos harcra kényszerült. Egyfelől a Mindszenty hercegprímás fémjelezte konzervatív egyházi vezetés, másfelől a mind nyíltabban proletárdiktatúrára törő kommunista párt ellen. Az első konfliktusra még visz1

Ady Endre: Félhomályban (1899).

123


szatérünk; a másodikat a DNP-sek sok esetben heroikus szerepvállalása fémjelzi. Elég csak az 1947–49-es parlamenti naplókat és egyéb országgyűlési dokumentumokat lapozgatni, hogy képet kapjunk arról a fagyos légkörről, a baloldal részéről megnyilvánuló, hihetetlenül bántó és igaztalan támadásokról (kezdve a politikai ellenfél állandó jelzőjévé vált fasiszta minősítéssel), amik az országgyűlésben mindennapos gyakorlattá váltak. 1949 után a Rákosi-rendszer kíméletlen elnyomást, a szinte kivétel nélkül minden egykori kereszténydemokratát érintő repressziót hozott az irányzat képviselői számára. De az 1956-os forradalom néhány napja alatt, majd a november 4-i szovjet beavatkozást követő utóvédharcok során az egykori politikusok mégis újra megfogalmazták a realitások figyelembevételére épülő, kompromisszumokat tartalmazó programjukat. Tudjuk, az idegen fegyverek segítségével visszatért kommunista hatalom nem volt hajlandó engedményekre – a Nagy Imre-kormány államminiszterének, Bibó Istvánnak a legalább részleges függetlenséget megcélzó kibontakozási tervezetéhez csatlakozott kereszténydemokratáknak újabb megtorlás jutott osztályrészül. A könyv eredeti módon, szociológiai szempontok szerint kialakított csoportokba sorolva – intellektuális felső vezetés; a katolikus szociális mozgalmak korábbi vezetői; KALOT-tagok; a kisgazdapártból érkezett képviselők; vidéki jogászok; vidéki értelmiségiek; birtokosok, gazdálkodók; földművesek, iparosok, kétkezi munkások – tárgyalja a DNP politikai elitjét jelentő parlamenti képviselőcsoport tagjait. E nyolc csoportot kiegészítik a két megválasztott, de mandátumát át nem vett katolikus pap, valamint a különböző okokból lemondani kényszerültek, mandátumuktól a jogszabályokkal visszaélve, mondvacsinált okokból megfosztottak helyére behívott pótképviselők rövid életrajzai. Hatvanegy képviselő,2 nyolc pótképviselő és a két pap; a hetvenegy személyből későbbi élete során negyvenhétnek kellett valamiféle politikai megtorlást – börtönt, internálást, kitelepítést, tulajdonától megfosztást, foglalkozástól eltiltást stb. – ártatlanul elviselnie. Ez a szám minden bizonnyal még magasabb lenne, de tizenketten a valószínűsíthető erőszak elől külföldre távoztak. (A tragikus személyes sorsokat külön fejezetekben veszik számba a szerzők, megkülönböztetve a Rákosi-kor terrorját az 1956-ot követő megtorlástól; a több részletben tárgyalt életpályák miatt különösen hiányoljuk, hogy nem készült a kötethez névmutató.) Fontos megállapítása a könyvnek, hogy a DNP-képviselőcsoport szociológiai összetételében leginkább a Nemzeti Parasztpárttal mutat hasonlóságot. Lényeges különbség viszont, hogy míg a népi mozgalom inkább protestáns jellegű volt, a KALOT-ra alapozó kereszténydemokrácia érthető módon a katolikus egyházhoz kötődött. A szerzők joggal állítják: a néppárt és képviselőcsoportja létező politikai alternatívát jelentett. 2 A kötet utal rá, hogy a szakirodalomban legtöbbször megtalálható 60 fővel szemben 61 képviselőből állt a DNP frakciója. Az ellentmondás magyarázata, hogy a Magyar Függetlenségi Párt (Pfeiffer-párt) mandátumainak 1947. november 20-i törvénytelen megsemmisítése után újraosztották az országos listás mandátumokat, amikből a DNP-nek eggyel több jutott. Vö. Az 1947. évi Országgyűlés almanachja 1947–1949. Országgyűlési almanach. Történelmi sorozat III., főszerk. Vida István – Marelyn Kiss József, szerk. Horváth Zsolt – Hubai László, Magyar Országgyűlés, Budapest, 593–614, 631–633.

124

Horváth

Zsolt:

„Talán

másképp

lehetett

volna”

Az egész köteten – a tanulmányon és a forrásokon is – végighúzódik a Mindszenty érsek vezette katolikus hierarchia, illetve a kereszténydemokráciát képviselő politikusok és KALOT-vezetők (leginkább Kerkai Jenő és Nagy Töhötöm jezsuita páterek) közötti törésvonal. Előbbieket a kompromisszumoknak még a lehetőségét is elutasító, a reális körülményeket figyelmen kívül hagyó konzervatívokként, utóbbiakat a valós helyzethez alkalmazkodó, az egyház számára a gyökeresen megváltozott viszonyok közepette a túlélést biztosító útkeresőkként ábrázolják a szerzők. Tagadhatatlan, hogy Mindszenty nem egyszer idejétmúltnak tűnő, kemény sérelmi politikája elkerülhető összecsapások sorát generálta a mind inkább a kommunista párt által uralt államhatalommal. Viszont – és ezt már a történések ismeretében mondhatjuk – a hatalom sem megegyezni akart, sokkal inkább az egyházat ellenőrizni és irányítani. A kötet lapjain menetrendszerűen viszszatérő kérdésre – vajon volt-e valóságos lehetősége a keresztény politizálásnak arra, hogy elvei feladása nélkül jusson megegyezésre a kormánnyal? – nincs megnyugtató válasz. Jogos a szerzők kritikája amiatt, hogy nagyobb reálpolitikai érzékkel, a politikai status quót tudomásul véve, a megváltozott körülményekhez alkalmazkodva, a hatalmat nem provokálva talán többet el lehetett volna érni. (Mindszenty valóságtól elrugaszkodott helyzetértékelését a szerzők több dokumentummal támasztják alá.) Azonban a bekövetkezett események azt mutatják, hogy a kommunista párt idővel azokkal szemben is a nyílt erőszakot alkalmazott, akik Mindszentyhez képest engedékenyebb álláspontot képviseltek. A megfélemlítéssel és zsarolással az államhatalom elérte célját: az egyházakat a rendszer engedelmes kollaboránsaivá tette (elég, ha a korszak püspökkari jegyzőkönyveire utalunk).3 Ebben a koncepcióban a kérdés másik oldala kevesebb figyelmet kap: mit jelentett a megtörhetetlen egyházi ellenállás jelképévé vált Mindszenty magatartása a hívők tömegei számára? Különösen akkor, ha tudjuk, hogy a „realitások figyelembevételére” hajlamosabb személyek sem értek el lényeges eredményeket. A dilemmát képszerűen fogalmazza meg Kerkai páter utalása egyik kihallgatásán Domenico Tardini, a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjának titkára szavaira (amelyet a szerzők is idéznek, 175): „Mindszenti [!] és a megegyezést keresők között az a különbség, hogy Mindszentit állva, a megegyezést keresőket pedig térdelve fogják lefejezni.”4 Lehetséges, hogy ügyesebb, taktikusabb politikával több eredményt lehetett volna elérni, de a helyzetet mégis inkább a Tardini-meglátás írja le. Valójában nem az a kérdés, hogy a modus vivendi elérése helyes cél lett volna-e. Hanem az, vajon létező alternatíva volt-e. Mindszenty röviddel letartóztatása előtt, egy 1948 végi fogalmazvány tanúsága szerint álláspontja védelmére éppen azt hozta fel: azok a közép-európai egyházi vezetők, akik nála sokkal békülékenyebb politikai vonalat vittek, nem értek el semmit a kommunista hatalmakkal szemben: „Ebből ma is virágzó ottani egyházi állapotokra kelA Magyar Katolikus Püspöki Kar tanácskozásai 1949–1965 között. Dokumentumok I–II., Borovi József gyűjtésének felhasználásával összeáll. Balogh Margit, METEM, Budapest, 2008. 4 Vö. BALOGH Margit: Kötélhúzás a kulisszák mögött. Czapik Gyula egri érsek tárgyalásai 1948-ban = Csapdában. Tanulmányok a katolikus egyház történetéből, 1945–1989, szerk. Bánkúti Gábor – Gyarmati György, Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára – L’Harmattan, Budapest, 2010, 49. 3

125


lene következtetni […] És lám: ma már Berán érsek, Sapieha bíboros is rossz. Romániában egyszerre négy püspököt csuknak le; a konkordátumot egyoldalúlag felborítják; kiirtják az ősi püspökségeket, elragadják az iskolákat, megtiltják az Egyház fejével való érintkezést.” (335) Az utókor feladata nem az ítélkezés – Ady Endre már idézett versének szavaival: „Ne vádoljunk senkit a multért, / A vád már úgyis hasztalan.” „Az viszont kötelességünk, hogy elgondolkozzunk, a hidegfejű idegen szemléletével, saját sorsunk és saját gondolkozásmódunk fölött” – szögezik le a szerzők (186). Kötetükkel maradéktalanul megfeleltek ennek a célkitűzésnek.

Rács (1930)

126


Számunk szerzői BÖDŐK GERGELY (1983, Dunaszerdahely) történész, az ELTE Bölcsészettudományi Karának doktorandusza HORKAY HÖRCHER FERENC (1964, Budapest) eszmetörténész, a PPKE Bölcsészettudományi Karának oktatója HORVÁTH ZSOLT (1964, Szombathely) történész, MTA Társadalomkutató Központ KERÉKGYÁRTÓ T. ISTVÁN (1954, Miskolc) szociológus MAKKAI BÉLA (1961, Sümeg) történész, tanszékvezető egyetemi docens, Károli Gáspár Református Egyetem MEGADJA GÁBOR (1985, Budapest) eszmetörténész METZ RUDOLF TAMÁS (1989, Budapest) politológus MIKE KÁROLY (1977, Mosonmagyaróvár) közgazdász ÖTVÖS ISTVÁN (1972, Budapest) történész, a PPKE Bölcsészettudományi Karának oktatója PÁKOZDI IMRE (1950, Budapest) mérnök, közíró PAPP ISTVÁN (1979, Mezőtúr) történész, levéltáros, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának munkatársa SOLTÉSZ ILONA RITA (1985, Budapest) filozófia–történelem szakos és jogi egyetemi hallgató (Pázmány Péter Katolikus Egyetem) STUMPF ANDRÁS (1980, Budapest) újságíró, a Heti Válasz munkatársa TURBUCZ DÁVID (1984, Budapest) történész doktorandusz ZAHORÁN CSABA (1977, Tata) történész, az MTA Történettudományi Intézet és a Terra Recognita Alapítvány munkatársa

2011. NYÁR TARTALOM Székelyföld gazdasági fejlesztése Nagy István: A lakossági hitelek és a válság hatása a hiteltörlesztésekre Romániában és Székelyföldön Csutak István: Székelyföldi szereplők elemzése az EU-forrásokra alapozó fejlesztések ismérvei szerint Gáll Zoltán: Fából vaskarika? Avagy: lehet-e a székely termék világmárka? Somai József: A gazdasági kooperáció esélyei a Székelyföldön Biró Albert: A magyar és a román kárpótlás alapjainak összevetése Duna Régió Stratégia Gordos Árpád: A Duna makrorégió az Európai Unió térképén Stefan August Lütgenau: Állásfoglalás a civil társadalmi részvételről és az Európai Unió Duna régióra vonatkozó stratégiájáról Lelet Bizottsági Szolgálati Munkadokumentum Cselekvési Terv, amely a következő dokumentumot kíséri: A Bizottság Közleménye az Európai Parlamentnek, a Tanácsnak, az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak és a Régiók Bizottságának. Az Európai Unió Duna régióra vonatkozó stratégiája Szemle Zahorán Csaba: Lengyelek a vártán Lagzi Gábor: A lengyel keleti politika. Lengyelország keleti szomszédságés nemzetpolitikája, 1989–2009, Terra Recognita Alapítvány, Budapest, 2011

Vizi Balázs: Mérlegen a magyarországi kisebbségi autonómia Bindorffer Györgyi: Kisebbség, politika, kisebbségpolitika. Nemzeti és etnikai közösségek kisebbségi önkormányzati autonómiája Magyarországon, Gondolat – MTA Szociológiai Kutatóintézet, Budapest, 2011

KOMMENTÁR TARTALOM MŰHELY Mike Károly: Tervezhető-e a piac? A versenyjog kritikája 66 KÖZÖS DOLGAINK

Recommend Documents