KOMMENTÁR TARTALOM Ludwig von Mises: A profit és a veszteség gazdasági természete 3

kommentar2010-4-belivkesz:kommentar2010-4-beliv.qxd 9/21/2010 3:53 PM Page 1

KÖZÖSSÉG

·

HAGYOMÁNY

·

SZABADSÁG

KOMMENTÁR TARTALOM 2010|4 Ludwig von Mises: A profit és a veszteség gazdasági természete

3

MAGYAR ALAKOK Péterfi Gábor: Trianon és a „kelet-európai föderáció” gondolata Szabó Dezső és Féja Géza írásaiban 15 Pritz Pál: Búcsú Londontól – Barcza György magyar királyi követ utolsó hetei Angliában 24

LELET Budaörsig és vissza – Hegedűs Pál altábornagy visszaemlékezése Károly király második restaurációs kísérletéről

39

HONI FIGYELŐ Horkay Hörcher Ferenc: Töprengések a szavazófülkés forradalomról

53

MESSZELÁTÓ Békés Márton: Kijózanodás

64

MŰHELY Török Attila: Rabszolga és szabad az oktatásban Novák Attila: A cionizmus mint akarat és képzet

71 81

TOTÁLIS MÚLT Rehák Géza: Rounder és Sheperd jelenti Bécsből – Adalékok az IBUSZ és az állambiztonság kapcsolatához

91

RE:CENSOR Baranyi Márton: A könyv ellenforradalma: az Intercollegiate Studies Institute

101

SZEMLE Nagy Ágoston: Egy magyar viktoriánus arcképéhez – A kanonizált Asbóth János

105


Kommentár • 2010|4 – Tartalom

Eőry Áron: Program: „Hűség lefelé” (Kovács Imre írásairól) Vigh Péter: Színvonalasan a (K-)vonalasokról (Majtényi György könyvéről) Panyi Szabolcs: A börtönorvos ablakába (Theodore Darlymple könyvéről)

113 121 124

Számunk képanyagát a második bécsi döntéssel kapcsolatos amatőr fotókkal illusztráltuk a fortepan.hu hálózati gyűjteményből. Köszönjük Tamás Miklós segítségét. (A fortepan.hu bécsi döntésről szóló kollekciójának darabjai megtekinthetők a Centrális Galéria [Budapest, V. kerület, Arany János utca 32.] Visszacsatolás – Észak-Erdély, 1940 című kiállításán is 2010. október 10-ig.)

Lapunk megjelenését a Biczi és Tuzson Ügyvédi Iroda, az E-On Hungária Zrt. és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

KOMMENTÁR kéthavonta megjelenő közéleti és kulturális folyóirat Szerkeszti a szerkesztőbizottság: Ablonczy Balázs (főszerkesztő), Czibere Károly, Hatos Pál, Mike Károly, Ötvös István, L. Simon László Főmunkatárs: Pesti Sándor és Benkő Levente Csongor Olvasószerkesztő: Csillag István Kiadja a Kommentár Alapítvány (1364 Budapest, Pf.: 78.) www.kommentar.info.hu, e-mail: [email protected] Szerkesztőségi titkár: Zsumbera Árpád Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Lapterv: Artinpress Tördelés: Syrena Bt. Nyomdai előállítás: Kapitális Nyomda, 4002 Debrecen, Balmazújvárosi út 14. A lap megvásárolható a Lapker Rt. elárusítóhelyein. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága VIII. kerület Budapest, Orczy tér 1. Előfizethető postán, kézbesítőnél, e-mailben: [email protected], faxon: (06-1) 303-3440 ISSN 1787-6974


Kommentár • 2010|4

Ludwig von Mises A PROFIT ÉS A VESZTESÉG GAZDASÁGI TERMÉSZETE* 1. A profit és a veszteség eredete Ha egy társadalomban a gazdaság kapitalista rendszerként szerveződik meg, a termelés folyamatát a vállalkozók határozzák meg, akik tevékenységüket teljességgel és feltétel nélkül a vásárlóközönség, vagyis a fogyasztók szuverén döntéseinek alávetve végzik. Ha a vállalkozóknak nem sikerül a lehető legjobb és legolcsóbb módon előállítaniuk a vevők legsürgetőbb vágyait kielégítő javakat, veszteséget szenvednek el, és előbb-utóbb meg kell válniuk vállalkozói pozíciójuktól. Helyüket pedig azok veszik át, akik jobban ki tudják szolgálni a vevők igényeit. Ha minden ember helyesen látná előre a piac jövőbeli állapotát, a vállalkozóknak sem profitjuk, sem veszteségük nem lehetne. Olyan áron kellene ugyanis megvenniük az egyes termelési tényezőket, ami már a vásárlás pillanatában pontosan tükrözné a termékük jövőbeni árát, így sem profitra, sem veszteségre nem tehetnének szert. Profit csak akkor keletkezik, ha egy vállalkozó másoknál pontosabban ítéli meg egy termék jövőbeni árát, és olyan árakon vásárolja meg a termelési tényezők egy részét vagy összességét, amelyek a piac jövőbeli állapota felől nézve túl alacsonyak. Ekkor a termelés teljes költsége – beleértve a befektetett tőke utáni kamatot is – elmarad attól az ártól, amelyet a termékéért megkap. A költségeknek és a bevételeknek ez a különbsége a vállalkozói profit. Azok a vállalkozók, akik rosszul ítélik meg a termékárak jövőbeli alakulását, olyan árat fizetnek a termelési tényezőkért, amely utólag túl magasnak bizonyul. A teljes termelési költségük meghaladja azt az árat, amelyért a terméküket el tudják majd adni. A kettő különbsége a vállalkozói veszteség. A profit vagy a veszteség abból fakad, hogy a vállalkozó megpróbálja a termelés folyamatát – sikeresen vagy sikertelenül – a fogyasztók legsürgetőbb igényeihez igazítani. Mihelyst az igazodás, a fogyasztói igényekhez való alkalmazkodás megtörténik, a profit és a veszteség is eltűnik. Ekkor a termelési tényezők árai olyan szintre jutnak, ahol a termelés teljes költsége éppen egybeesik a termék árával. A profit és a veszteség csak azért van állandóan jelen a gazdaságban, mert a gazdasági körülmények szüntelen változása folytán újra meg újra rés támad a fogyasztók igényei és a megtermelt javak között, ami alkalmazkodást tesz szükségessé. *

A fordítás a szerző Profit and Loss című tanulmánya első („A” jelű) fejezetének kissé rövidített változata. A tanulmány eredetileg a Mont Pelerin Társaság 1951. szeptember 9–16-i találkozóján (Beauvallon, Franciaország) hangzott el. A fordítás a Ludwig von Mises Institute 2008-as elektronikus kiadása alapján készült (http://mises.org/books/profitloss.pdf).

3



2. A profit és az egyéb jövedelmek közötti különbség A profit és a veszteség természetét illetően számos félreértés fakad abból a szóhasználatból, amely a vállalkozónál maradó jövedelem egészét profitnak nevezi. A felhasznált tőke kamata például nem része a profitnak, ezért a vállalati osztalék sem azonos a profittal, hanem a tőkekamat és a profit (vagy veszteség) összege. De nem része a profitnak annak a munkának a piaci értéke sem, amelyet a vállalkozó végez a vállalkozás ügyeinek intézése során. Ez az érték a vállalkozó kvázi-bére. Ha pedig egy vállalkozás tulajdonában van egy olyan termelési tényező, amelynek köszönhetően monopoláron értékesítheti termékét, úgy monopolhozamhoz jut. Részvénytársaság esetén az ilyen hozam növeli ugyan az osztalékot, ám maga a hozam ettől még nem válik profittá. Még súlyosabbak azok a profittal kapcsolatos tévedések, amelyek a vállalkozói aktivitás és a technológiai innováció és tökéletesítés összekeveréséből fakadnak. A termelés és a fogyasztás közötti igazodási zavarok megszüntetése, ami a vállalkozások tulajdonképpeni funkciója, gyakran valóban egyet jelent az új technológiai módszerek jobb kihasználásával a fogyasztói igények kedvéért. Ám nem minden esetben. A piaci körülmények, különösen a fogyasztói kereslet változása olyan alkalmazkodást is igényelhet, amelynek nincs köze a technológiai innovációhoz vagy tökéletesítéshez. Aki úgy fokozza egy jószág termelését, hogy a már meglévő termelési kapacitását egyszerűen bővíti egy újabb berendezéssel, változatlanul hagyva az alkalmazott technológiát, nem kevésbé vállalkozó, mint aki a termelésnek egy egészen új módozatát vezeti be. A vállalkozók dolga ugyanis nem egyszerűen az új technológiai eljárásokkal való kísérletezés, hanem az, hogy úgy válasszanak a különféle lehetséges technológiák közül, hogy a legolcsóbban nyújtsák azokat a javakat, amelyek iránt a fogyasztók részéről a legsürgetőbb igény jelentkezik. A vállalkozónak mintegy előzetesen el kell döntenie, hogy egy új technológia alkalmas-e erre, a végső ítéletet pedig a vásárlók mondják ki. Nem az a kérdés, hogy egy új módszer jelenti-e a „legelegánsabb” megoldást valamely technikai problémára, hanem hogy az adott gazdasági körülmények között melyik eljárással elégíthetők ki a legjobban és a legolcsóbban a vevői igények. A vállalkozó tulajdonképpeni tevékenysége a döntéshozatal: annak meghatározása, hogy a termelési tényezőket milyen célra használják fel. Minden egyéb cselekedete csak járulékosnak tekinthető ehhez az alapvető funkciójához képest. A laikusok ezt gyakran nem ismerik fel, és a vállalkozói tevékenységet összetévesztik a termelő üzem technológiai és adminisztratív irányításával. Az ilyen laikusok szemében a fizetett vállalati tisztviselő a valódi vállalkozó, nem pedig a részvényes – a vállalatot alapító és a spekuláns –, akit csak amolyan tétlen, az osztalékot zsebre tevő élősködőnek tekintenek. Senki sem állítja, hogy munka nélkül létezhetne termelés. De éppen úgy nem létezhet tőkejavak nélkül sem, vagyis olyan korábban megtermelt tényezők nélkül, amelyek a jövőbeni termelést hivatottak szolgálni. Ezek a tőkejavak szűkösek, vagyis nem lehet velük minden elképzelhető jószágot elállítani, amit szeretnénk. Ebből fakad a valódi gazdasági probléma: a szűkös tőkejavakat úgy kell felhasználni, hogy csak a legsürgetőbb fo4


Ludwig von Mises: A profit és a veszteség gazdasági természete

gyasztói igényeket kielégítő termékeket állítsák elő. Más szóval, ne maradjon el egyetlen jószág előállítása sem pusztán azért, mert a hozzá szükséges tényezőket egy másik, kevésbé keresett jószág megtermelésére fordítják (pazarolják). A kapitalizmusban e gazdasági probléma megoldása a vállalkozások feladata, amelyek elosztják a tőkét a termelés különféle ágazatai között. A szocializmusban ez a feladat az államra, azaz a kényszerítés és az elnyomás társadalmi apparátusára hárul. Most azonban nem foglalkozunk azzal a kérdéssel, hogy egy szocialista igazgatási szerv, amelynek nem áll rendelkezésére a gazdasági kalkuláció semmilyen módszere, mennyire volna képes betölteni ezt a feladatát. Létezik egy egyszerű hüvelykujj-szabály annak eldöntésére, ki számít vállalkozónak és ki nem. Vállalkozó az, akire a tőke rossz felhasználásából fakadó veszteség hárul. Az amatőr közgazdászok összetéveszthetik a profitot más bevételekkel, a veszteséget viszont lehetetlen nem felismerni.

3. A nem profitorientált irányítás A piac úgymond demokratikus jellege abban nyilvánul meg, hogy a profitra törekvő vállalkozások alá vannak vetve a vásárlóközönség felsőbbségének. A nem profitorientált szervezetek ezzel szemben a rendelkezésükre álló tőkéjük erejéig szuverének, és függetleníteni tudják magukat a nagyközönség elvárásaitól. Speciális esetet képez a kormányzati ügyek irányítása, a kényszerítés és az elnyomás társadalmi apparátusának igazgatása, azaz a rendőri hatalom. Elengedhetetlen, hogy a kormányzat őrködjék az emberek életének és egészségének sérthetetlensége fölött, és megvédje az anyagi körülményeik javítását célzó erőfeszítéseiket. Ezzel mindenkinek hasznára van, s megteremti a társadalmi együttműködés és civilizáció előfeltételeit. Ugyanakkor amit a kormányzat nyújt, nem adható és vehető a piaci árukhoz hasonlóan, következésképpen nincs ára, és nem képezheti gazdasági kalkuláció tárgyát. A költségek nem szembesíthetők árbevétellel. Ilyen körülmények között a kormányzati feladatokkal megbízott hivatalnokok felelőtlen önkényurakká válnának, ha nem fékezné meg őket a költségvetés rendszere, amely arra kényszeríti őket, hogy aprólékosan eleget tegyenek a legfőbb politikai hatalom utasításainak. Ez attól függetlenül így van, hogy e hatalom birtokosa egy senki által nem választott abszolút uralkodó vagy a nép egésze, amely választott képviselőin keresztül cselekszik. A hivatalnokok mindig csak egy véges pénzalap felett rendelkezhetnek, és azt kizárólag olyan célokra költhetik el, amelyeket a legfőbb politikai hatalom birtokosa számukra előírt. Ily módon azonban a közügyek adminisztrációja bürokratikussá válik, azaz részletes szabályokon és előírásokon alapuló ügyintézéssé. Vagyis ahol nem a profit és a veszteség szabályoz, ott egyedüli alternatívaként a bürokratikus szabályozás marad.

5



4. A piac szavazócédulái A fogyasztók vásárlásaikkal illetve a vásárlástól való tartózkodásukkal szavaznak az egyes vállalkozók sorsáról – mintegy naponta ismétlődő népszavazás formájában. Eldöntik, ki tehessen szert vagyonra és ki nem, illetve ki mennyit birtokoljon. Mint minden olyan esetben, amikor személyekről döntünk – közhivatalnokokról, alkalmazottakról, barátokról vagy éppen a házastársunkról –, a fogyasztói döntéseink alkalmával is tapasztalatainkra hagyatkozunk. E döntéseink tehát szükségképpen a múlthoz kötődnek, hiszen a jövőről nincs tapasztalatunk. A piaci szavazás azokat emeli fel, akik a közelmúltban a legjobban szolgálták ki a vevők igényeit. Ezek a döntések nem végérvényesek, hanem naponta lehetőség nyílik a korrekciójukra. Aki csalódást okoz választóinak, csakhamar hátracsúszik a rangsorban. Az egyes szavazócédulák csak kevéssel növelik meg a megválasztottak cselekvési terét, így ha valaki ki akar emelkedni a többi vállalkozás közül, sok-sok szavazatra van szüksége, amelyeket újra és újra meg kell kapnia egy hosszabb időszakon keresztül. Mindennap újból meg kell méretnie, mintegy újra kell választatnia magát. Ugyanez vonatkozik az örököseikre is. Kiemelkedő pozíciójukat csak akkor tudják megtartani, ha a közösség egy részétől újra és újra megerősítést kapnak. Bármikor megfoszthatók a hivataluktól. Nem tarthatják azt meg pusztán az elődjük érdemei miatt, csak ha ők maguk is képesek a tőkét úgy felhasználni, hogy a fogyasztói igényeket a lehető legjobban kielégítsék. A vállalkozók se nem tökéletesek, se nem jók valamilyen metafizikai értelemben. Csakis annak köszönhetően foglalhatják el pozíciójukat, hogy másoknál jobban képesek ellátni a feladatukat. Nem azért tesznek szert profitra, mert a munkájukat okosan végzik, hanem azért, mert másoknál okosabban vagy épp csak kevésbé ügyetlenül. A vállalkozók egyáltalán nem tévedhetetlenek, és gyakran bakot lőnek. De ritkábban tévednek, és kevesebb bakot lőnek, mint mások. Senkinek nincs joga nehezményezni, hogy a vállalkozók hibákat vétenek működésük során, és azt hangoztatni, hogy ha a vállalkozók ügyesebbek és előrelátóbbak lettek volna, az emberek igényeit jobban kielégíthették volna. Ha a méltatlankodó személy jobban tudta, miért nem használta ki ő a piaci rést, és tett szert profitra? Utólag mindig könnyű okosnak lenni. Egy népszerű érvelés szerint a vállalkozók nem pusztán azért jutnak profithoz, mert másoknál sikeresebben látják előre a piac jövőbeli állapotát. A profitjuk részben abból származik, hogy nem termelnek többet az adott áruból. Ha nem fognák vissza szándékosan a kibocsátásukat, az áru kínálata oly bőséges lenne, hogy az ára olyan szintre sülylyedne, ahol a bevételek már nem haladnák meg a termelési költségeket. Ez az érv húzódik meg a tökéletlen és a monopolisztikus versenyről szóló tévtanok mögött. S ehhez az érvhez folyamodott nemrég az amerikai kormányzat is, amikor az acélipar vállalkozásait hibáztatta azért, hogy az Egyesült Államok acélgyártási kapacitása nem nagyobb annál, mint amekkora valójában. Mondanunk sem kell, az acélipari vállalkozások nem felelősek azért, hogy mások nem léptek be az ágazatukba. A hatóságok részéről csak akkor lett volna jogos a szemre6



hányás, ha előzőleg a már létező acélvállalatoknak monopoljogot adtak volna az acélgyártásra. Ilyen privilégium hiányában a már működő üzemeket épp annyira jogos megróni, mint a nemzet költőit és zenészeit amiatt, hogy nincs a nemzetnek több és jobb költője és zenésze. Gondolunk csak arra, kiket hibáztathatunk azért, ha túl kevés tagjuk van az önkéntes polgárőrségeknek. Azokat, akik beléptek ezekbe a szervezetekbe, vagy azokat, akik nem? Annak, hogy egy p áruból nem termelnek többet, mint amennyit valójában, egyszerűen az az oka, hogy a termelés bővítéséhez szükséges tényezők más áruk előállításában vesznek részt. Így aztán egy áru elégtelen kínálatáról beszélni mindaddig üres retorikai fogás, amíg nem mondjuk meg egyúttal, melyik más m árukból termeltek túl sokat, fölöslegesen pazarolva a szűkös termelési tényezőket. Azok a vállalkozók, akik ahelyett, hogy több p árut termeltek volna, túl sokat állítottak elő az m árukból, és emiatt veszteséget szenvedtek el, feltehetően nem szándékosan hoztak téves döntést. Ugyanígy a p áru előállítói sem szándékosan fogták vissza a termelést. Minden vállalkozó tőkéje véges, és azt azokba a beruházásokba fekteti, amelyek várakozásai szerint a legsürgetőbb fogyasztói igényeket elégítik majd ki, és ezáltal a legmagasabb profitot hozzák a számára. Tegyük fel, hogy egy vállalkozó 100 egység tőke fölött rendelkezik, amiből 50 egységet p, 50 egységet pedig q áru előállítására használ fel. Ha mindkét áru nyereséget hoz, furcsa lenne a vállalkozót azért hibáztatni, hogy nem használ mondjuk 75 egység tőkét p áru előállítására. Hiszen ezt csak úgy tudná megtenni, ha q áru termelését ennek megfelelően csökkentené. Valójában ugyanúgy a vállalkozó szemére vethetnénk, hogy miért nem termel többet q áruból. Ha az a problémánk, hogy túl keveset állít elő p-ből, azt is kifogásolnunk kell, hogy túl keveset termel q-ból. Azonban ha így gondolkodunk, valójában azért vonjuk felelősségre a vállalkozót, mert a termelési tényezők szűkösek – és a Föld nem tejjel-mézzel folyó Kánaán. De talán az a gond, hogy p áru létfontosságú jószág, míg q sokkal kevésbé fontos. Ezért kellene p termelését növelni, q-ét pedig csökkenteni. Ámde ha valaki ezt fogalmazza meg kritikaként, az pusztán annyit jelent, hogy ő nem ért egyet a fogyasztók értékelésével. Aki így érvel, diktátori ambícióit leplezi le, hiszen azt állítja, hogy a termelést nem az emberek igényei, hanem saját despotikus döntései szerint kellene irányítani. Másfelől az is nyilvánvaló, hogy ha a vállalkozónak vesztesége származik q előállításából, akkor annak nem a szándékos tévedés az oka, hanem az, hogy rosszul mérte fel a jövőt. Egy piaci társadalomban mindenki előtt nyitva áll a lehetőség, hogy a vállalkozók körébe lépjen, föltéve, hogy a kormányzat vagy más, erőszakot alkalmazó szereplők nem gördítenek eléje akadályt. Akik tudják, hogyan lehet a fölmerülő üzleti lehetőségeket kihasználni, mindig megtalálják a szükséges tőkét. A piac ugyanis mindig tele van olyan tőkésekkel, akik a lehető legígéretesebb vállalkozásokba szeretnék fektetni a pénzüket, és keresik a tehetséges újonnan jövőket, akikkel együttműködhetnek. Az emberek gyakran nem ismerik fel a kapitalizmusnak ezt a lényegi elemét, mivel nem értik meg, hogy mit jelent és milyen következményekkel jár a tőke szűkössége. A vállalkozók feladata, hogy a sokféle megvalósításra alkalmas üzleti tervből kiválasszák 7



azokat, amelyek a közösség legsürgetőbb szükségleteit elégítik ki. Azokat a terveket, amelyek kivitelezésére a rendelkezésre álló tőke nem elégséges, nem szabad megvalósítani. A piac tele van olyan álmodozókkal, akik kivitelezhetetlen és megvalósíthatatlan terveket szőnek. Ők azok, akik arra panaszkodnak, hogy a tőkések túl ostobák ahhoz, hogy felismerjék a saját érdekeiket. Természetesen a tőkés beruházók gyakran valóban tévednek a beruházási döntéseikben. De a tévedésük abban áll, hogy két beruházási terv közül azt részesítik előnyben, amely kevésbé alkalmas arra, hogy kielégítse a vásárlóközönség legsürgetőbb szükségleteit. Az emberek – nagyon sajnálatos módon – sokszor rosszul mérik fel a kreatív alkotók műveinek értékét. Csak kis részük képes kellően értékelni a költők, művészek és gondolkodók teljesítményét. Megeshet, hogy egy zseni a kortársak érdektelensége és értetlensége miatt nem teljesíti ki az életművét. A koszorús költők és a divatos filozófusok kiválasztásának módja nagyon is vitatható. Azt azonban, hogy a szabad piac a megfelelő vállalkozókat választja-e ki, nem kérdőjelezhetjük meg. A fogyasztók egyes árucikkek iránti preferenciáit elítélhetjük ugyan valamilyen filozofikus nézőpontból, de az értékítéletek szükségképpen mindig személyesek és szubjektívek. A fogyasztó azt a terméket választja, amelyről úgy gondolja, hogy a legjobban kielégíti az igényeit. Senki sem hivatott arra, hogy meghatározza, mi teszi a másikat boldogabbá vagy épp csak kevésbé boldogtalanná. A személygépkocsik, tévékészülékek és nejlonharisnyák népszerűsége kritizálható „magasabb szempontok” alapján. Ám az emberek mégis ezeket a dolgokat keresik, és azokra a vállalkozókra adják a szavazataikat, akik a legjobb minőségben és a legolcsóbban kínálják nekik őket. A legtöbb ember tájékozatlan és csak a sötétben tapogatózik, amikor politikai pártok és a politikai közösség társadalmi és gazdasági berendezkedésére vonatkozó programok közül választ. Az átlagos szavazó nem tud eleget ahhoz, hogy különbséget tegyen azok között a politikai programok között, amelyekkel elérhetők az általa kívánatosnak tartott célok, illetve amelyekkel nem. Zavarba kerülne, ha meg kellene vizsgálnia az a priori érveknek azt a hosszú láncolatát, amely egy-egy átfogó társadalmi program filozófiáját képezi. Legjobb esetben véleményt formál az egyes intézkedések rövidtávú következményeiről, miközben a hosszútávú hatásokat figyelmen kívül hagyja. (A szocialisták és kommunisták elvben elismerik a többség tévedhetetlenségét, de meghazudtolják magukat, amikor a parlamenti többséget azért kritizálják, mert az elutasítja az ő hitvallásukat. Az egypárti rendszerben pedig megtagadják az emberektől a lehetőséget, hogy különböző pártok között választhassanak.) Egy termék megvásárlásakor vagy a vásárlástól való tartózkodáskor semmi más nem játszik szerepet, mint a fogyasztó igyekezete, hogy a lehető legjobban kielégítse az éppen jelentkező vágyait. A fogyasztó – szemben a politikai szavazóval – nem olyan eszközök közül választ, amelyek hatásai csak később jelentkeznek, hanem olyan dolgok közül, amelyek azonnali kielégülést nyújtanak számára. A döntése végleges. A vállalkozó pedig azáltal tesz szert profitra, hogy kiszolgálja a fogyasztókat – elfogadva az embereket olyannak, amilyenek azok valójában, nem várva el tőlük, hogy olyanná váljanak, amilyennek egyes morgolódó kritikusok vagy potenciális diktátorok szeretnék. 8



5. A profit és a veszteség társadalmi funkciója A profit léte soha nem normális. Profit csak ott jelenik meg, ahol a termelés rosszul alkalmazkodik a fogyasztói igényekhez, és eltérés van a termelés tényleges állapota, és a között az állapot között, amelyben a rendelkezésre álló, már meglévő anyagi és szellemi erőforrásokat a lehető legmegfelelőbben használnák fel a közösség igényeinek kielégítésére. A profit tulajdonképpen az a díj, amelyet azok kapnak, akik megszüntetik ezt az eltérést. Eltűnik, mihelyst bekövetkezik az alkalmazkodás a fogyasztói igényekhez. Egy egyenletesen forgó gazdaság (evenly rotating economy)1 képzeletbeli világában nem létezik profit. Az egyes termékek előállításához felhasznált termelési tényezők árainak összege (az időpreferenciákat is figyelembe véve) éppen egybeesik a termék árával. Minél nagyobb az alkalmazkodási zavar, annál nagyobb profit szerezhető a megszüntetésével. Az alkalmazkodási zavart időnként nevezhetjük „túlzottnak”. A jelzőt azonban helytelen lenne a profit nagyságára alkalmazni. A „túlzottan nagy profit” gondolata abból fakad, hogy az emberek a vállalkozások profitját gyakran az alkalmazott tőke százalékában fejezik ki. A profit nagyságának ezt a fajta meghatározását pedig az a hagyományos eljárás sugallja, ahogyan a társas vállalkozások vagy részvénytársaságok a partnerek illetve a részvényesek között felosztják a teljes profitot. Ezek a személyek ugyanis eltérő mértékben járulnak hozzá az egyes projektek megvalósításához, és a profitot illetve veszteséget a hozzájárulásuk mértéke szerint osztják fel maguk között. Azonban nem maga a befektetett tőke hozza létre a profitot és a veszteséget. Más szóval, nem a tőke „fialja” a profitot, miként Marx gondolta. A tőkejavak önmagukban halott dolgok, amelyek nem visznek véghez semmit. Ha jó elképzelés alapján hasznosítják őket, profit keletkezik; ha rossz ötletet követve, nem keletkezik profit, vagy veszteség áll elő. A vállalkozói döntés az, ami a profitot vagy a veszteséget létrehozza. A profit végső forrása a vállalkozó szellemi tevékenysége, tehát az emberi elme produktuma, annak jutalma, hogy a vállalkozó sikeresen jósolta meg a piac eljövendő állapotát. Ezért a profit spirituális és intellektuális jelenség. Könnyen belátható, miért lenne abszurd bármilyen profitot „túlzottnak” bélyegezni. Induljunk ki abból, hogy egy vállalkozó C nagyságú tőkével egy meghatározott menynyiségű P árut állít elő, amelyet azután olyan áron ad el, hogy a bevételből a költségei fedezése után S többlete marad, amely N százalékos profitnak felel meg. Most tegyük fel, hogy a vállalkozó kevésbé rátermett, aminek következtében ugyanekkora mennyiségű P áru előállításához kétszeres nagyságú, 2C tőkére van szüksége. Az egyszerűség kedvéért tekintsünk el attól, hogy kétszer akkora tőke kétszer akkora kamatot jelent, azaz növeli Az egyenletesen forgó gazdaság egy olyan képzeletbeli rendszer, amelyet tökéletes árstabilitás jellemez. A rendszer tulajdonképpen a „nyugalmi állapota” körül „forog”, amely állapot úgy áll elő, hogy minden lehetséges alkalmazkodás megtörtént. Mises azért nem egyszerűen az egyensúlyban lévő gazdaság (economy in equilibrium) fogalmát használja, mert fontosnak tartja, hogy a „nyugalom tiszta állapota újra meg újra megbomlik, de rögtön helyre is áll a korábbival megegyező szinten” (Human Action, Foundation for Economic Education, Irvington, 19964, 247). (A Szerk.)

1

9



a termelés költségeit, és vegyük S értékét változatlannak. A tőkearányos profit még ebben az esetben is N/2 százalékra csökkenne, hiszen az S bevételt 2C nagyságú tőkére kellene vetíteni. A „túlzott” profit „tisztességes” szintre csökkent. De miért is? Mert feltevésünk szerint a vállalkozó kevésbé volt hatékony, és így megfosztotta a közösséget annak előnyeitől, hogy C nagyságú tőkét más javak előállítására használjon fel. Ha az emberek túlzottnak bélyegzik a profitokat, és diszkriminatív adóval sújtják a hatékony vállalkozókat, valójában saját maguknak okoznak kárt. A profitra adót kivetni ugyanis annyit tesz, mint azokat megadóztatni, akik a legsikeresebben szolgálják ki a közösség tagjait. Minden termelő tevékenység egyetlen célja, hogy a termelési tényezőket úgy használja fel, hogy a lehető legnagyobb kibocsátást érje el. Minél kevesebb input kell egy termék létrejöttéhez, annál több szűkös termelési tényező jut más termékek előállítására. Mégis, minél nagyobb sikert ér el e téren egy vállalkozó, annál inkább becsmérlik, és annál több adót varrnak a nyakába. A növekvő termelési költséget, azaz a pazarlást pedig erényként magasztalják. Annak, hogy sokszor teljesen félreértik a termelés célját, valamint a profit és a veszteség természetét, a leginkább bámulatba ejtő megnyilvánulása az a népszerű babona, hogy a profit csak egy addicionális elem a termelési költségeken felül, amelynek nagysága kizárólag az eladó tetszésétől függ. Ez a hiedelem vezérli a kormányzatokat, amikor az árakat szabályozzák. És ugyanez a meggyőződés késztet számos kormányzatot arra is, hogy a beszállítóival olyan árban állapodjon meg, amely egy meghatározott százalékkal nagyobb a termelési költségnél. Ennek persze az a hatása, hogy a beszállító haszna annál nagyobb, minél kevésbé farag le a fölösleges költségekből. Az ilyen szerződések jelentősen növelték az Egyesült Államok kiadásait a két világháború idején. Mindeközben a bürokraták, köztük is főként a kormányzat által alkalmazott közgazdászprofesszorok azzal dicsekedtek, hogy milyen jól megszervezték a hadsereg ellátását. Minden ember – vállalkozó és nem vállalkozó egyaránt – gyanakodva néz mások profitjára. Az irigység általános emberi gyengeség. Az emberek nem szeretik bevallani, hogy maguk is nyereségre tehettek volna szert, ha ugyanolyan előrelátók lettek volna, és ugyanolyan helyesen ítéltek volna, mint a sikeres vállalkozók. És a neheztelésük annál hevesebb, minél inkább tudat alatt tisztában vannak ezzel. A sikeres vállalkozó nem jutna nagy profithoz, ha az emberek nem kapkodnák el az áruját. De ugyanazok, akik a portékájáért tülekszenek, becsmérlik őt, és azt állítják, hogy nem tisztességesen jutott a profitjához. Ugyanezt az irigységet tükrözi a „megkeresett” és a „meg nem keresett” jövedelem fogalmi megkülönböztetése is,2 ami áthatja a tankönyveket, a jogi nyelvet és a közigazgatási eljárásokat egyaránt. Például a New York állami 201-es jövedelemadó-bevallási formanyomtatvány kizárólag a munkavállalóként kapott kompenzációt nevezi „megkeresett jövedelemnek”. Ebből következően semmilyen más jövedelmet, így az önálló szellemi hivatásból származót sem tekinti olyannak, mint amelyet valóban megkerestek. Angolul az earned illetve unearned jelző erősebb erkölcsi tartalommal bír, mivel a kiérdemlésre is utal. (A Szerk.)

2

10



Íme egy olyan amerikai tagállam szóhasználata, amelyet republikánus kormányzó és republikánus törvényhozási többség vezet! A közvélemény csak addig bocsátja meg a profitot, amíg az nem haladja meg a munkavállalók fizetését. Mindazt, ami azon túl van, tisztességtelenként utasítja el. Az adóztatás célja pedig a fizetőképesség elve alapján ennek a többletnek az elkobzása. Mármost a profit egyik fő funkciója, hogy a tőke fölötti irányítást azokhoz a vállalkozókhoz juttassa, akik tudják, miként kell azt felhasználni a közösség lehető legnagyobb megelégedésére. Minél nagyobb profithoz jut valaki, annál nagyobb lesz a vagyona és ezáltal a befolyása az üzleti életben. A profit és a veszteség így annak eszköze, hogy a fogyasztók a termelés irányítását azokra bízzák, akik a legmegfelelőbben képesek őket szolgálni. Ha bármilyen módon megrövidítik vagy elkobozzák, a profitnak ez a funkciója gyengül, vagyis csökken a fogyasztók azon képessége, hogy saját maguk tartsák kézben a termelés folyamatát. A gazdaság gépezetének hatékonysága visszaesik, csökken az alkalmazkodóképessége az emberek igényeihez. A kisember (common man) féltékenységében úgy képzeli, hogy a vállalkozók a profitjukat teljes egészében a személyes fogyasztásukra fordítják. A profit egy része természetesen valóban magánfogyasztást szolgál. Azonban csak azok a vállalkozók tesznek szert vagyonra és befolyásra az üzleti életben, akik a bevételeiknek csak kis részét fogyasztják el, és legnagyobb részét a vállalkozásukba forgatják vissza. A kis vállalatokat ugyanis nem a költekezés teszi naggyá, hanem a megtakarítás és a tőkefelhalmozás.

6. Profit és veszteség egy fejlődő és egy hanyatló gazdaságban Stagnálónak nevezzük azt a gazdaságot, amelyben az egy főre eső jövedelem és vagyon nem változik. Egy ilyen gazdaságban amennyivel többet költenek a fogyasztók egyes termékek megvételére, szükségképpen annyival kevesebbet költenek más áruk vásárlására. S amennyivel több profitra tesz szert ennek folytán a vállalkozók egy csoportja, annyival jut kevesebb a többinek. A profit összértéke csak egy fejlődő gazdaságban növekedhet, ahol az egy főre jutó tőke nagysága növekszik. Ez a növekedés annak a megtakarításnak az eredménye, amely által új tőkejavakkal bővül a már meglévők köre. A rendelkezésre álló tőke megnövekedése alkalmazkodási zavart eredményez, mivel eltérést okoz a termelés aktuális állapota és a többlettőke alkalmazásával elérhető állapot között. A többlettőkének köszönhetően egyes beruházások, amelyeket korábban nem lehetett megvalósítani, kivitelezhetővé válnak. A vállalkozók azáltal, hogy az új tőkét azokba a termelési ágakba irányítják, ahol a fogyasztók legsürgetőbb, eddig ki nem elégített igényei jelentkeznek, olyan profithoz jutnak, amellyel szemben nem áll más vállalkozók vesztesége. Az új tőke által teremtett nagyobb jólétből nem csak azok részesednek, akik ezt az új tőkét a megtakarításaikkal létrehozták. A munka növekvő határtermelékenysége folytán nő a bérből és fizetésből élők keresete, de bizonyos nyersanyagok és élelmiszerek emelkedő árai miatt egyes földtulajdonosok bevétele is. Végül azok a vállalkozók is jól járnak, 11



akik az új tőkét bevonják a leggazdaságosabb termelési folyamatokba. Fontos különbség azonban, hogy míg a bérből élők és a földtulajdonosok haszna maradandó, addig a vállalkozók profitja eltűnik, mihelyst az új tőke beépül a termelésbe. A vállalkozók profitja, amint már elmondtuk, csak azért folyamatosan megfigyelhető jelenség, mert nap mint nap új alkalmazkodási zavarok lépnek fel, amelyek felszámolásával újra meg újra profit szerezhető. Ha az egyszerűség kedvéért vesszük a népszerű közgazdaságtan nemzeti jövedelem fogalmát, nyilvánvaló, hogy egy stagnáló gazdaságban a nemzeti jövedelemnek nincs profit-komponense. A teljes profit csak egy fejlődő gazdaságban haladja meg a teljes veszteséget. Az a népszerű vélekedés, hogy a profitot a munkások és fogyasztók jövedelméből levonva kapjuk meg, teljességgel téves. Ha mindenáron a levonás fogalmát akarjuk használni, akkor úgy fogalmazhatunk, hogy a profitoknak a veszteségeket meghaladó többletét, továbbá a bérből élők és a földtulajdonosok keresetének növekedését kell levonnunk azoknak a nyereségéből, akiknek a megtakarításai lehetővé tették az új tőke bevonását. A gazdasági fejlődés alapja a megtakarítás: ez teszi lehetővé a technikai újítások alkalmazását, a termelékenység növekedését és az életszínvonal javulását. A többlettőke lehető leggazdaságosabb felhasználását pedig a vállalkozók biztosítják. A munkások és a földbirtokosok, ha maguk nem takarítanak meg, semmivel sem járulnak hozzá azoknak a körülményeknek a kialakításához, amelyek gazdasági fejlődéshez vagy növekedéshez vezetnek. Csupán haszonélvezői mások megtakarításainak, amelyekből létrejön az új tőke, valamint a vállalkozói tevékenységnek, amely ezt a tőkét a legsürgetőbb igények kielégítésére használja fel. Egy hanyatló gazdaságban, szemben a fejlődővel, az egy főre eső befektetett tőke csökken. Ekkor a sikertelen vállalkozók által elszenvedett veszteségek összege meghaladja a nyereséges vállalkozók profitjának összegét.

7. A profit és a veszteség számítása A profit és a veszteség kategóriái a maguk eredeti, praxeológiai jelentése szerint pszichikai minőségek, és nem redukálhatók személyek közötti, számszerűsített különbségekre, mivel csak intenzív mennyiségként (intensive magnitude) ragadhatók meg.3 Profitnak nevezzük egy elért tetszőleges cél és a cél eléréséhez felhasznált eszközök értékének különbségét, ha az pozitív. Veszteségről beszélünk, ha e különbség negatív. Ahol létezik társadalmi munkamegosztás és kooperáció, a termelő eszközök pedig magántulajdonban vannak, ott lehetővé, sőt szükségessé válik a pénzben történő gazdasági kalkuláció. Így a profit és a veszteség mint társadalmi jelenségek számítások tárgyát képezhetik. A kiszámítható profit és veszteség azonban végsősoron toEgy intenzív mennyiség csak ordinális skálán mérhető, vagyis két megjelenése között csak kisebb, nagyobb vagy egyenlő relációt tudunk megállapítani, az esetleges különbség számszerűsített mértékét nem. Ilyen értelemben intenzív mennyiség például a szépség is. Extenzív mennyiségek például egy dolog fizikai (térbeli és időbeli) jellemzői, amelyek esetében a számszerűsített különbségeknek is van értelmük. (A Szerk.)

3

12



vábbra is a pszichikai jelenségként értett profitra illetve veszteségre vezethető vissza, ami változatlanul csak intenzív mennyiségként ragadható meg, vagyis nem számszerűsíthető. Sokakat megtéveszt, hogy piacgazdaságban a vállalkozói profit vagy veszteség nagyságát számtani műveletekkel határozzák meg. Nem látják ugyanis, hogy a kalkuláció során figyelembe vett legfontosabb tételek olyan becslések, amelyek a vállalkozónak a piac jövőbeli állapotára vonatkozó sajátos elképzelésein alapulnak. Tévesen úgy vélik, hogy egy független szakértő képes lehet felülvizsgálni és igazolni vagy megváltoztatni a számításokat. Valójában a profittal kapcsolatos kalkulációk eredendően a bizonytalan jövőbeli állapotok spekulatív vállalkozói előrejelzésének részét képezik. Példaként vizsgáljunk meg csak egyetlenegyet a költségelszámolás problémái közül. A költségek egyik típusa az a különbség, amely egy általában állóeszköznek nevezett dolog megszerzéséért fizetett ár és az eszköz jelenértéke között áll fenn. A jelenérték azt fejezi ki pénzben, hogy az eszköz mennyivel járul hozzá a jövőbeli bevételekhez. A piac eljövendő állapotáról és a bevételek alakulásáról azonban semmi biztosat nem tudunk. A vállalkozó becsléseit csak saját spekulatív előrejelzéseire alapozhatja. Ostobaság lenne részéről, ha egy független szakértőt vonna be, és a saját ítéletét annak tetszőleges döntésével helyettesítené. Egy szakértő ugyanis annyiban független, amennyiben egy téves üzleti döntésnek nincs rá hatása. A vállalkozót viszont éppen az jellemzi, hogy a teljes anyagi jólétét kockára teszi. A gyakorlatban persze a jog meghatároz egy bizonyos nagyságú profitot illetve veszteséget. Ez azonban nem azonos a közgazdasági értelemben vett profittal vagy veszteséggel, és nem keverendő össze vele. Amikor egy adótörvény valamit profitnak keresztel el, ezzel lényegében az adó nagyságát határozza meg. A törvényhozó az általa definiált mennyiségre pusztán azért használja a profit kifejezést, hogy igazolja adópolitikáját a közvélemény szemében. Valójában helyesebb lenne, ha a törvény mellőzné a profit fogalmát, és egyszerűen adóalapról beszélne. Az adótörvények általában a lehető legnagyobbra számítják ki a profit nagyságát, hogy növeljék a pillanatnyi költségvetési bevételeket. Más törvények ugyanakkor arra törekszenek, hogy korlátozzák a jogi értelemben vett profit nagyságát. A kereskedelmi jog számos országban hagyományosan a hitelezők jogait védi. Korlátozza a profitnak nevezett mennyiség nagyságát, nehogy a vállalkozó túl sok pénzt vonjon ki a vállalatból vagy társaságból a saját hasznára és a hitelezői kárára. Hasonlóan magyarázhatjuk azoknak az üzleti gyakorlatoknak a kialakulását is, amelyek az értékcsökkenés, az amortizáció mértékét szabályozzák. Ma már nem szükséges hosszasan bizonygatni, hogy az infláció meghamisítja a gazdasági kalkulációt. Lassan mindenki kezdi megérteni, mit jelent a látszatprofit, korunk nagy inflációinak következménye. A nyerészkedés (profiteering) modern értelmezése azonban éppen annak meg nem értéséből fakad, hogyan hat az infláció a profit kiszámításának hagyományos módszerére. Manapság nyerészkedőnek nevezik azt a vállalkozót, akinek a gyorsan elértéktelenedő pénzben kiszámított profitját mások „túlzottnak” találják. Ha azonban a kalkulációt egy stabil vagy kevésbé inflálódó pénznemben végeznék el, sok 13



esetben nemhogy profitot nem lehetne kimutatni, de számottevő veszteség lenne kimutatható. Még ha el is tekintünk az infláció által előidézett látszatprofit jelenségétől, akkor is nyilvánvaló, hogy a nyerészkedő jelző használata merőben önkényes értékítélet. Valójában a nyerészkedés és a tisztességes profitszerzés közötti különbségtétel egyetlen alapja a erkölcsbíróként fellépő személy irigysége és neheztelése. […]

(Fordította Tóth István; lektorálta és szerkesztette Mike Károly) A Ludwig von Mises Institute engedélyével. Excerpted from Profit and Loss by Ludwig von Mises @ 2008 by Ludwig von Mises Institute. Reprinted by arrangement with the Ludwig von Mises Institute. Special thanks to Judy Thommesen.

14


Kommentár • 2010|4 – Magyar alakok

Péterfi Gábor TRIANON ÉS A „KELET-EURÓPAI FÖDERÁCIÓ” GONDOLATA SZABÓ DEZSŐ ÉS FÉJA GÉZA ÍRÁSAIBAN Trianon és a magyar népi mozgalom A trianoni békeszerződés 1920 óta a magyar történelem neuralgikus pontjának számít. Trianon elutasításának legfőbb oka minden bizonnyal a békeszerződés területi előírásainak durvasága és elvszerűtlensége. Az 1920. június 4-én aláírt békediktátum elutasításában egységes volt a magyar politikai közvélemény. A Horthy-korszakban a politikai élet irányítóinak többsége legjobb megoldásnak az integrális revíziót tartotta. A világpolitikai körülmények azonban mást diktáltak, így az a furcsa helyzet állt elő, hogy valahányszor esély mutatkozott a határok módosítására, a kormány mindig valamilyen kompromisszumos tervvel állt elő. Az ellenzéki – szociáldemokrata, liberális és demokrata – erők hivatalosan is szakítottak az optimális revízió programjával, s az önrendelkezés elvét követve az etnikai revíziót támogatták. A hatalom hivatalos magyarázataitól eltérő választ adott a népi mozgalom is. A népiek az integrális revíziós – tágabb értelemben az ország sorsát nagyhatalmak szövetségében elgondoló – politika helyett egy sajátosan magyar (illetve kelet-európai) út megtalálásában látták a „nemzeti sorskérdések” megoldását. Többen közülük a Teleki–Kossuth–Jászi által felvetett konföderációs elképzelést alapul véve tettek javaslatot a térség „testvérnépeinek” együttműködésére. A magyar népi mozgalom története bibliográfiai szinten sokkal inkább feltárt, mint az elemzés szintjén. A népiekkel foglalkozó monográfiákra egyaránt jellemző, hogy átfogóan, az elemzés igényével Szabó Dezső és a népi írók külpolitikához, illetve Trianonhoz való viszonyát nem vizsgálják. A népi mozgalomhoz tartozó írók a korabeli nemzetközi eseményekre egymástól sok esetben igen eltérően reagáltak. Ebből is következően egységes külpolitikai koncepcióról a népiek esetében nem beszélhetünk. A közös németellenességen és a némelyiküknél meglévő konföderációs elgondoláson túl nem rendelkeztek átfogó tervvel a világpolitika kihívásaira.1 A népi mozgalom legfontosabb céljait, politikai programját Németh László fogalmazta meg és képviselte íróként illetve irodalomszervezőként. Mivel Németh koncepciója kialakításakor nagymértékben támaszkodott Szabó Dezső programjára, s a népi mozgalomhoz tartozó írók (Erdei Ferenc, Féja Géza, Illyés Gyula, Kodolányi János, Kovács Imre, Sinka István, Szabó Zoltán, Tamási Áron, Veres Péter) is közvetlen szellemi elődként tekintettek Szabó Dezsőre (Ady Endre és Móricz Zsigmond mellett), ezért jelen írásunkban Szabó Dezső külpolitikai elgondolásai kapnak nagyobb A népiek külpolitikai tájékozódására leginkább az északi parasztdemokráciák közösségi mintája, valamint a néprokonsági eszme volt hatással. Az előbbi kapcsán megemlítendők Kodolányi János északi útirajzai, amelyekben az író rokonszenvvel írt a skandináv – ezen belül is a finn – modellről.

1

15



hangsúlyt, míg Féja Géza – aki a népi írók közül a legtöbbször reflektált a Horthy-korszak külpolitikájára – írásainak külpolitikai vonatkozásait csak röviden összegezzük.

Szabó Dezső és Féja Géza: mester és tanítvány? Szabó Dezső (1879–1945) Kolozsváron végzett középfokú tanulmányai után Budapestre kerülve az Eötvös Collegium hallgatója lett. Finnugor nyelvészeti tanulmányait feladva magyar és francia szakos középiskolai tanárként járta be az országot. 1910-ben szervezőként vett részt egy tanári tiltakozó mozgalomban, s ennek keretében éles vitába került Tisza István miniszterelnökkel. A polémia, melynek révén országos ismertséget szerzett, a Nyugat és a Huszadik Század köreihez közelítette őt. Szabó az I. világháborút követően az elsők között vizsgálta a magyarság hanyatlásának okait Az elsodort falu című regényében. Művének újdonsága, hogy a magyar jövő építésénél már nem a szerinte „megbukott történelmi osztályokkal”, hanem a parasztságból származó új középosztálylyal számolt. Kezdetben a keresztény kurzus aktív támogatója volt, az általa is remélt reformok elmaradása után azonban az ellenforradalmi rendszer ellenzékeként fejtette ki haláláig írói, publicisztikai és pamfletista tevékenységét. Féja Géza (1900–1978) felvidéki származású író, publicista, szociográfus volt a II. világháború előtt, a népi írók mozgalmának egyik meghatározó egyénisége. Tragikus élménye apja öngyilkossága, majd 1919-ben a történelmi Magyarország szétesése, szülőföldjének elszakítása Magyarországtól. Féja alsó és középfokú tanulmányait egyaránt Léván végezte. A trianoni békeszerződés aláírásának évében menekültként kezdte meg budapesti egyetemi tanulmányait, a Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar–német szakára iratkozott be. A mesterének tartott Szabó Dezsőhöz hasonlóan az Eötvös Collegium tagjaként tette le a középiskolai tanári vizsgát, majd polgári iskolai tanári oklevelet szerzett. Írói pályáját a húszas évek derekán kezdte, mégpedig versírással. A Fábián Dániel vezette Bartha Miklós Társaságnak 1925-től tagja, majd fokozatosan Bajcsy-Zsilinszky Endre köréhez közeledett. A falukutató mozgalom fénykorában Féja a Viharsarok című, 1937-ben megjelent szociográfiájával szerzett országos hírnevet. E munkában Békés, Csanád és Csongrád megyék szegényparasztjainak életét igyekezett szépírói igénnyel bemutatni. A későbbiekben aktívan részt vett a kérészéletű Márciusi Front munkájában, s a II. világháború végéig is tevékeny közéleti szereplő maradt, fokozatosan a politikai paletta jobb oldalára sodródva. Szabó Dezső és Féja Géza pályájában tehát közös, hogy mindketten a mai trianoni határokon kívül, az egykori történelmi Magyarország területén születtek, nagyjából húszévesen hagyták el szülőföldjüket, s mindketten íróként a parasztság felemeléséért küzdöttek. Féja gimnazistaként, az I. világháború alatt találkozott először Szabó Dezső nevével, amikor is a Nyugatban olvasott tőle egy írást. Ezután megvette Napló és elbeszélések, majd a Mesék a kacagó emberről című művét. Az egyetem előtt álló fiatal kezébe Léván, 1920 nyarán került csempészúton Az elsodort falu egy példánya. A negyvenes évek második felében 16


Péterfi

Gábor:

Trianon

Szabó

Dezső

és

Féja

Géza

írásaiban

íródó Mentségben még szellemi útravalóként emlegette Féja Szabó regényét, 1965-ben – megváltozott körülmények közepette – viszont már azt emelte ki, hogy a regény távolról sem gyakorolt rá akkora hatást, mint utóbb írójának a személyisége. Szabó Dezső ekkori ellentmondásos szerepéről a következőket írta a Mentségben: „Tanító szerepének nagysága vitathatatlan. Ő segítette ki a lelkeket a »keresztény kurzus« mocsarából, de ezzel a szerepével nem elégedett meg. Nem lakozott benne csipetnyi nevelő valószerűség sem, romantikusan gyors, elsöprő sikereket akart, nem ő reagált országra és népre, hanem azt várta, hogy ország és nép fenntartás nélkül reagáljon reá. […] Hívei időről-időre betértek a Nagy Romantikushoz, megrészegültek nehéz borától, azután kijózanodtak és »jobb belátásra« tértek. Az ifjú nemzedékek sorra megkapták a Szabó Dezső-lázat, mint a heveny gyermekbetegséget, de egykettőre meg is gyógyultak.” Azaz Féja – Németh Lászlóhoz hasonlóan – Szabó Dezső nárcisztikus és összeférhetetlen természetében találta meg a választ arra a kérdésre, hogy Szabó személye miért nem volt alkalmas egy nemzedék vezetésére, organizálására.

Szabó Dezső Trianon okairól, a Horthy-korszak revíziós politikájáról és a kelet-európai kis népek összefogásáról Szabó Dezső főbb regényeit, valamint publicisztikáját áttekintve megállapítható, hogy az író az Osztrák–Magyar Monarchia s benne a történelmi Magyarország szétesését a következő tényezőkkel magyarázta: 1. A Szent István óta letelepedő idegenek térfoglalása (különösen a Habsburg-dinasztia magyarországi színre lépése); 2. az elhibázott kiegyezés; 3. az ebből adódó német-orientációs külpolitika; 4. a túlzottan engedékeny nemzetiségpolitika; 5. a Magyarországnak kizárólag hátrányt jelentő világháborús részvétel; 6. a hagyományos magyar vezetőréteg – benne az arisztokrácia és a dzsentri, majd keresztény középosztály erkölcsi, szellemi süllyedése; 7. a magyar parasztság helyett idegenekből (zsidó és német származásúakból álló) szerveződő új középosztály „térfoglalása”;2 8. a világháborút követő forradalmak árulása, s az „igazi magyar forradalom” elsikkasztása. Szabó nemzetfelfogását végigkísérte egyfajta idegenellenesség. A magyarországi németekben élete végéig ellenséget látott, a zsidósággal kapcsolatosan pedig gyakran változtatta az álláspontját. Székesfehérvári tanárként a századfordulón arról értekezett a Fejér Megyei Napló hasábjain, hogy a zsidóság célja a zsidó faj uralmának meghonosítása és a magyar nemzeti és keresztény kultúra lerombolása Magyarországon. A korai antiszemita cikkek megírása után Nagyváradra került, ahol fiatalkori nézeteinek felülvizsgálatára kényszerült. Itt már – a polgári radikálisok véleményével összhangban – arra a kérdésre kereste a választ, hogy mi módon lehetne a zsidóságot és a magyarságot egy „nagy termékeny emberi közösségben egyesíteni”. A tízes évek végén viszont arra a megállapításra jutott a forradalmak kapcsán, hogy Magyarország zsidó öszszeesküvés áldozata lett. A húszas évek elejére ebből azt a következtetést vonta le, hogy egyetlen megoldás maradt a két nép számára, ez pedig a teljes szétválás, a külön szervezkedés. 1923-ra datálható az újabb fordulat, amikor is a zsidók helyett az ellenforradalom során szerinte hatalomra jutott hazai németeket kezdte bírálni írásaiban, s a Horthy-rendszer bizonyos antiszemita jelenségei ellen is szót emelt. Példa erre 1938ban Az antijudaizmus bírálata című írása, amely az egyik első tiltakozás volt az első zsidótörvény ellen. A harmincas évek végére az antiszemitizmus teljesen eltűnt írásaiból. A zsidókérdés kapcsán tehát az író állás-

2

17



Az író a történelmi Magyarország összeomlásának legfőbb okát az 1867-ben létrejött osztrák–magyar kiegyezésben látta. Szerinte Ausztria–Magyarország külpolitikája, mely a terjeszkedő Németország hatalmi céljainak volt alárendelve, egyenesen vezetett a háborús összeomláshoz. Megfigyelhető továbbá, hogy Szabó Dezső – a korszak uralkodó felfogásának megfelelően – alapvetően belső okokkal magyarázta az ország hanyatlását. A Horthy-korszakot még a dualizmus koránál is keményebb kritikában részesítette az író. Szabó szerint a fennálló hatalom által hirdetett – a közvélemény széles körei által óhajtott – Szent István-i magyar birodalom megvalósítása lehetetlen, hiszen a Trianon következtében elszakadt nemzetiségek nem akarnak Magyarország kötelékébe viszszatérni. Még kevésbé kívánatos a Habsburg-restauráció, hiszen a Habsburgok több évszázados uralma szerinte csak szenvedést hozott a magyarokra. 1923-ra Szabó Dezső végleg szakított az ellenforradalmi rendszerrel, s írásaiban a német „térfoglalás” veszélyeire hívta fel a figyelmet. 1927-től kezdve foglalt határozottan állást a magyar önállóságot veszélyeztető Anschluss és MittelEuropa-tervek ellen. Szerinte a Magyarországon tapasztalható legitimista, irredenta és „antijudaista” propaganda gerjesztése is végeredményben a Közép-Európában terjeszkedni kívánó Németország érdekét szolgálta. A német nagyhatalomra példaként tekintő nyilasok politikája csak az ország további csonkulását eredményezheti, ezért az író mélyen megvetette a nyilas mozgalmat. A magyar külpolitika vezérelve szerinte csak a semlegesség biztosítása lehetett. Szabó Dezső az I. világháborút lezáró békeszerződéseket – benne a trianoni határokat – elfogadva keresett megoldást a kelet-európai nemzetek számára. Szerinte a német és orosz terjeszkedés által veszélyeztetett dunai népek megmaradása és fejlődése abban az esetben biztosított, ha e kis népek laza konföderációba szerveződnek; az új történelmi összefogás szoros együttműködést jelentene katonai, külügyi, gazdasági és kulturális téren egyaránt. A „keleteurópai föderáció” megvalósításának részleteit legalaposabban 1935-ben, a Magyarország helye Európában: Kelet-Európa című tanulmányban fejtette ki. Ezen írás kiindulópontja: Kelet-Európát a nagyhatalmi politikának kiszolgáltatott kis államok alkotják, ezért szükséges e kis államoknak összefogniuk egymással. Az új történelmi összefogás katonai, külügyi, gazdasági és kulturális téren, valamint a határok kérdésében a következőképpen lenne megvalósítható: a konföderáció katonai téren olyan szövetséget jelent, amely minden külső támadással szemben közös védekezést ír elő. Ez Szabó szerint az Osztrák–Magyar Monarchia rossz tapasztalatai alapján nem jelentene közös hadsereget vagy közös vezényleti nyelvet. Másodszor a kelet-európai összefogás közös külpolitikát követel. Ennek irányító szerve a tagországok külügyminisztereiből álló tanács. A közös szervezet mellett minden nemzet megtartaná saját külügyminisztériumát és önálló külképviseletét. Harmadik pontként Szabó Dezső gazdasági együttműködést szorgalmazott a tagországok között. Negyedikként Kelet-Európa pontja nem tekinthető koherensnek, ugyanakkor két lényeges kérdésben – ahogyan erre Gyurgyák János rámutatott – nem változott Szabó véleménye: egyfelől a magyarországi zsidókat következetesen egységes csoportként írta le, így a zsidóságon belüli megosztottságnak kevés nyomát találni írásaiban; másrészt a hazai zsidókat nem biztatta asszimilációra.

18


Péterfi

Gábor:

Trianon

Szabó

Dezső

és

Féja

Géza

írásaiban

kulturális összefogásának célja az volna, hogy „biztosítsa e népek teljesen önálló, szabad egyéni megépülését”. A kelet-európai népek egyetemein olyan tanszékek volnának, melyeken e nemzetek megismerhetnék egymás történelmi, szociológiai, földrajzi, gazdasági, irodalmi és politikai termését. Ezen feldolgozás révén – a nyugat-európai kultúrához hasonlóan – meg lehetne ismertetni a világgal a sajátos kelet-európai kultúrkincset. A kelet-európai konföderáció ötödik pontjaként a határok kérdéséről értekezett az író. Szerinte a határok a közeljövőben át fognak alakulni, s „az a folytonos ellentétekre vezető politikai és gazdasági jelentésük, mely ma még annyira megvan, fokozatosan szűnni fog s úgy szólva inkább a közös pszichéjű történelmi egységek öntudati elemeivé nemesülnek”. A kelet-európai államok együttműködésének megvalósításában Szabó Dezső kulcsszerepet szánt a magyar kormánynak. Javaslatot tett egy informatív kelet-európai parlament létrehozására, melyben a térség szakértői szabadon vitatnák meg a konföderáció politikai, gazdasági és kulturális módozatait. Emellett működne egy Keleteurópa című folyóirat, mely „munkatársakat szervezve mind e népek kiválóságai közt: állandóan ismertetné e népek politikai, társadalmi, gazdasági, kulturális életét”. Arra a kérdésre pedig, hogy a konföderáció létrejöttéig Magyarország milyen külpolitikát kövessen, az író ezt felelte: […] olyan külpolitikát, mely nem teszi egyik nagyhatalom védtelen zsákmányává sem a magyarságot. Olyan külpolitikát, mely a németséggel szemben is védelmet jelent. Olyan külpolitikát, mely a lehető legtöbb kíméletet jelent az idegen impériumok alatt élő magyarságnak. Olyan külpolitikát, mely lehetőleg nem jelent semmi kockázatot a magyar vér újabb ömlésére.

Szabó Dezső elsősorban a német Közép-Európa-tervek ellenében fogalmazta meg a magyar szupremáciára épülő Kelet-Európa-tervet. Írásaiban visszatérő elem a KeletEurópát s benne Magyarországot potenciálisan veszélyeztető német terjeszkedés bírálata. A „Kelet-Európa” elnevezés sem véletlen, hiszen az I. világháború idején a „KözépEurópa” kifejezésnek rossz csengése volt (legalábbis azok számára, akik – mint Szabó Dezső – felfigyeltek a német expanzió lehetséges káros következményeire), hisz ez alatt Németországnak a Balti-tengertől a Földközi-tengerig terjedő gazdasági-politikai érdekszféráját értették. Emellett nyilvánvaló, hogy Szabó térségünkkel kapcsolatos írásai nem voltak függetlenek a harmincas évek közép-európai történéseitől s az erről szóló közírói, politikusi elemzésektől. Hiszen ekkorra már látható volt, hogy az I. világháború után létrejött új államok nemzeti ideológiája milyen komoly feszültségekkel van megterhelve (elegendő itt a jugoszláv illetve a csehszlovák nemzet ellentmondásos fogalmára utalni), hogy a gazdasági bezárkózásnak milyen hátrányai vannak az egybetartozó nagy vámterülethez képest. S ha az ismét polgárjogot nyerő német MittelEuropa-elképzeléseket és Németország megnövekedett kelet-, közép- és délkelet-európai gazdasági aktivitását is ide soroljuk, kiderült, hogy válságban van a közép-európai nemzetté válás új szakasza. 19



A Kelet-Európa-terv átfogó értékelésénél megkerülhetetlen az európai politikai erőviszonyok számbavétele. A nagyhatalmi politika domináns jellegéből következően fel kell tennünk azt a kérdést, hogy volt-e igény a nagyhatalmak részéről egy konföderáció kialakítására a térségben a két háború között. Megállapítható, hogy az I. világháború után a győztesek is törekedtek egy a Baltikumtól a Földközi-tengerig terjedő, a német és/vagy orosz terjeszkedést felfogni képes konföderatív struktúra létrehozására. Azonban gyorsan kiderült, hogy egymás közötti ellentétek, éspedig nemcsak a győztesek és vesztesek közötti, hanem a győztesek és győztesek közötti ellentétek miatt is ez az együttműködés nem fog létrejönni, vagy ha erőszakkal létrehozzák, akkor nem fog működni. Innen nézve jószándékú értelmiségi utópiának kell tekintenünk Szabó Dezső KeletEurópa-tervét. Már Kossuth és Jászi is a „jövő szempontjából” alkotta meg tervezetét, a Trianon utáni Magyarországon még nyilvánvalóbb volt a megvalósítás számtalan nehézsége. Ugyanakkor a kedvezőtlen adottságokkal együtt is egyre többen ismerték fel – Wesselényi Miklós, Teleki László, Kossuth Lajos, Klapka György, Balcescu, Ady Endre, Bartók Béla, Jászi Oszkár, Szabó Dezső és Németh László nyomdokain haladva – a „dunai gondolat” jelentőségét, azt, hogy a kelet-közép-európai népek sors- és kultúrközösséget alkotnak. Szabó Dezső koncepciójának lényeges eleme, hogy a szerző a kül- és belpolitika öszszefüggéseit egységben szemlélve hangsúlyozza, hogy a mindenkori külpolitika egyben a belpolitika függvénye is. Azaz a magyarságnak az – egyébként elodázhatatlan – belső reformok révén kell vonzást gyakorolnia a szomszédos – hozzá hasonlóan – kis nemzetekre. Ez azt is jelenti, hogy Magyarország a Szent István-i „nagynemzet”-koncepcióból következő igényeit átmenetileg felfüggesztve keresi a nagyhatalmak felé szintén kiszolgáltatott kis nemzetekkel az összefogás lehetőségét. Szabó szerint Magyarország hivatását nem azzal valósítja meg, ha visszaszerzi régi területeit, hanem a területi elv érvényesítése helyett olyan morális erőre kell szert tennie a Duna völgyében, mellyel képes lehet egy szövetség megteremtésére. A magyarságnak tehát erkölcsi magatartásával és szervező erejével kell az egyenlők között elsőnek lenni. Ez a gondolat megelőlegezi Németh László „mintanemzet”-koncepcióját. Kiemelendő továbbá, hogy a Duna-menti népek összefogásának gondolatát határkiigazítás nélkül úgy képzelte el az író, hogy ezzel a konföderációban részt vevő kelet-európai kis nemzetek az első lépést tennék meg egy egységes – a határok jelentőségét elveszítő – Európa felépítésének folyamatában. Az 1920-as status quót többnyire érvényesítő párizsi békekonferencia s az azt megelőző hitleri, majd követő sztálini birodalmi – minden más külpolitikai utat, így a konföderációt (is) elvető – politika felülkerekedése a térségben azonban elodázta a Dunamenti népek valós, mély megbékélését. Bár a mából visszanézve látható, hogy a „dunai gondolat” meghiúsulásáért nem lehet kizárólag a nagyhatalmi viszonyokat hibáztatni, hiszen a Szovjetunió térségből való kivonulása óta lehetőség nyílt egy „dunai együttműködés” kialakítására. Ennek elmaradásában bizonyára szerepe van annak, hogy KeletKözép-Európa népei nem voltak képesek legyőzni az egymás iránti gyanakvást, s a kon20


Péterfi

Gábor:

Trianon

Szabó

Dezső

és

Féja

Géza

írásaiban

föderáció kultúra-központú gondolata sem volt képes fölváltani a területcentrikus szemléletet (sem 1989 után, sem 1944 előtt).

Féja Géza Trianonról és a kelet-európai népek együttműködéséről Féja Géza új programot megvalósító „szabadcsapatnak” látta a népiek mozgalmát. Szembefordulva a dualista korszak liberális, illetve a Horthy-korszak uralkodó nemzetfelfogásával, egy új „népi” nemzetfelfogást javasolt. Ebből kiindulva tett kísérletet a múlt újraértelmezésére. Szabó Dezsőhöz hasonlóan ő is a negatívumokat emelte ki a Habsburgok magyarországi négyszáz éves uralmából. A Habsburg-monarchia összeomlásának okait kutatva Féja is belső tényezővel, a szerves összetartó erők elsorvadásával magyarázta a bukást. Hozzá hasonlóan a többi népi író is a történelmi múltba visszatekintve keresett megoldást a magyar „sorsproblémákra”. A „két pogány közt” küzdő „kuruc hősök” tisztelete mellett összekapcsolta a népieket a dualista rendszer kíméletlen kritikája. A kiegyezéssel kapcsolatban egyedül Erdei Ferenc fogalmazott meg elismerő szavakat is, igaz, ő gazdasági szempontból (is) vizsgálta az 1867-tel kezdődő korszak történetét. Szabó Dezső, Németh László és Bibó István felismerték a Monarchia felbomlásának kikerülhetetlenségét, azonban a birodalom felbomlásához vezető külpolitikai tényezők jelentőségével ők sem számoltak. A „germán uralom” teszi szükségessé Szabó Dezső, Németh László és Féja Géza írásaiban is a Monarchia „elnyomott népeinek” összefogását. Féja a Magyarország című lap munkatársaként publikált számos külpolitikai témájú írást. Többek között ő küldött helyszíni beszámolót az első bécsi döntés visszhangjáról. Külpolitikai írásaiban ő is nagy hangsúlyt fektetett a szomszédos népekkel való kulturális kapcsolatok kiépítésére illetve fejlesztésére. Féja Géza felvidéki kötődése okán az anyaországi publicisztikai tevékenysége mellett a harmincas években aktív szerepet vállalt a csehszlovákiai magyar sajtóban is. Több felvidéki magyar újságban publikált, s lektora volt a pozsonyi Tátra Kiadónak is. Ady nyomán ő is a magyar írók közép-kelet-európai hivatására figyelmeztetett. Ez egyben nála azt is jelentette, hogy a folyton kiújuló sebeken túllépve kell kapcsolatot keresni az utódállamok íróival. Sürgette a cseh, szlovák és magyar írók rendszeres eszmecseréjét, amit a „dunai sorsközösségen” túl a Harmadik Birodalom előretörésével is indokolt. A szomszédok kultúrája iránti tájékozódás szükségességét, valamint a magyarság és a szomszédos népek egymásrautaltságát már korábban – többek között – Kazinczy Ferenc, Wesselényi Miklós, Széchenyi István, Kemény Zsigmond is fontosnak tartotta. A közvetlen elődök illetve a kortársak közül pedig Ady Endre, Szabó Dezső és Bartók Béla említendő. Ebben a létező hagyományban Féja ezen dunai tájékozódási irány újabb láncszemének tekinthető. A Trianon örökségével vívódó fiatal írónemzedéknek szembesülnie kellett azzal, hogy a régi Magyarország nem lehet nemzetállam, éppen úgy, ahogy az utódállamok sem lehettek azok. Innen válik érthetővé, hogy Féja és Németh László e tárgyú publicisztikáinak miért lesz fundamentuma a kultúrnemzeti megközelítés. 21



Féja „dunai tájékozódását” ugyanakkor beárnyékolja az a hungarocentrikus szemlélet, amely a harmincas évek végétől egyre inkább jellemezte írásait. A politikai jobboldalhoz való sorolását mutatta a Rongyos Gárda lapjának számító Sorakozó című hetilapban vállalt szerepe is 1939 elején. A Héjas Iván által alapított különítmény 1921-ben a nyugat-magyarországi felkelésben játszott szerepe után 1938-ban, az első bécsi döntést megelőzően szerveződött újjá, amikor is Kozma Miklós volt belügyminiszter a honvéd vezérkarral karöltve megkezdte az ún. szabadcsapatok („Rongyos Gárda”) szervezését. A fegyveres szervezet 1939 februárjában Sorakozó címmel hetilapot indított, amelynek első számában Féja Géza írta a vezércikket Valódi magyar fajvédelmet! címmel. Ebben az általa elképzelt „magyar út” eszméit fejtette ki. Itt a semlegességi gondolat hangsúlyozása mellett a jogos területi igények kielégítését is fontosnak tartotta. A következő évben a Nemzetbiológiai Intézetben vállalt szerepet, s ekkori írásaiban már egyre kevésbé van jelen a német terjeszkedő külpolitika bírálata. Láthatóan Féját mint a szociális kérdéssel is sokat foglalkozó publicistát is elkápráztatták – a katonai sikerek mellett – a német szociálpolitika sikerei. Ugyanakkor – néhány közkeletű vélekedéssel szemben – nem sodródik a szélsőjobboldalhoz, nézetei inkább a húszas évek fajvédő nézeteihez állnak közel. Azokhoz a gondolatokhoz, amelyeknek magyarországi meggyökereztetésében egykori mesterei, Szabó Dezső és Bajcsy-Zsilinszky Endre fontos szerepet vállaltak. (Nagy Péter Szabó Dezsőről szóló – tendenciózusan elfogult – monográfiájában Szabó Dezső a faj[biológia]i gondolat megtestesítőjeként jelenik meg, akinek eszméiből az irodalomtörténész szerint logikusan következett a hitleri gázkamra, a „hungarista gyepű, a Számonkérő Szék és a munkaszolgálat” világa. Nagy Péter tehát Szabóban a magyar fajelmélet egyik kidolgozóját látta. Bár a magyar fajelmélet átvett néhány gondolatot – például az idegenellenességet – a magyar fajvédők eszméiből, mégis a lényeget tekintve ez a megközelítés véleményem szerint teljesen félrevezető. A magyar fajvédők ugyanis radikálisan szembefordultak a náci ideológiával – példa erre BajcsyZsilinszky Endre pályája –, a nyilas mozgalmat pedig éppen magyar fajvédelmi oldalról kritizálták. Szabó egyébiránt annyira öntörvényű gondolkodó volt, annyira szemben állt minden ideológiával, hogy politikai-eszmetörténeti szempontból egyik irányzathoz sem sorolható be, írásai alapján mégis a fajvédőkhöz állt legközelebb. Az urbánusok a népiek előfutárának számító Szabó Dezső mellett magukat a népi írókat is többször vádolták hitlerizmussal, azok kirekesztő – kizárólag a parasztságra fókuszáló – nemzetfelfogása miatt.3) Bár Féja további külpolitikai jellegű írásaiban is első helyen kelet-európai összefogás programja állt, a többi népi gondolkodóhoz hasonlóan ő sem utasította el a trianoA Pusztulás-vitában (1933) a szakirodalom megállapította, hogy a náci terjeszkedés jelentette reális veszély kapcsán Illyés túlzó megállapításokat tett híres cikkében a magyarországi „belső” német „térhódítás” apropóján. Ugyanakkor Illyés nép-nemzet fogalmának semmi köze nem volt a völkisch ideológiához: 1935-ben élesen elhatárolta magát a völkisch eszmeiség misztikumától, valamint a völkisch és a népi jelző összemosásától. „Csak azért, mert valahol egy diktátor is népet emleget, most már diktatúrarajongással vádoljunk mindenkit, aki a népről beszél?” – tette fel a kérdést.

3

22


Péterfi

Gábor:

Trianon

Szabó

Dezső

és

Féja

Géza

írásaiban

ni béke felülvizsgálatát. A revízió kérdésében a népiek – ahogyan ezt a Márciusi Front 12. pontja is mutatja – az etnikai revíziót tartották indokoltnak. Féja az első és második bécsi döntésről tudósítva – a politizáló közvélemény túlnyomó többségéhez hasonlóan – nem mérlegelte e diplomáciai események tágabb, nemzetközi összefüggéseit, az esetleges következményekről – a Németországtól való fokozódó függésről – már nem is szólva. Az általános örömmámor közepette ő is egyetértett a revízióval, miközben továbbra is kiállt – bár romániai utazásai nyomán egyre kisebb lelkesedéssel – a kelet-európai népek egyenrangú összefogásának gondolata mellett. Utóbbi vélekedését azonban beárnyékolta a fajvédő Nemzetbiológiai Intézetnél vállalt szerepe. Ezzel együtt is pozitívumként említhető, hogy a revíziós sikerek következtében még magasabb hőfokon izzó nacionalista közhangulat közepette Féja revízióról szóló írásaiban a többi népi íróhoz hasonlóan a magyarok és a nemzetiségek együttműködésére helyezte a hangsúlyt. Szabó Dezső és Féja Géza külpolitikai írásait összevetve megállapítható, hogy Szabó – vagy ahogy kortársai közül némelyek emlegették: a „pamflet Michelangelója” – jóval nagyobb formátumú személy és író volt, mint Féja Géza. Szabó Dezső – tévedéseivel együtt is – számos releváns gondolatot fogalmazott meg témánk, a magyar külpolitikai gondolkodás szempontjából. A korábban említettek (például a határok jelentőségét elveszítő, egységesülő Európa) mellett igen korán – ha nem is elsőként – felfigyelt arra, amit ma globalizációnak hívunk; már az 1920-as évek elején írt a „világkultúráról”, a Föld összezsugorodásáról, és mindennek a gazdasági életre gyakorolt hatásáról. Féja Géza hozzá képest kevésbé tekinthető távlatos gondolkodónak, publicistaként sokkal inkább a gyakorlat felől közelített számos külpolitikai kérdéshez. Példa erre a mindkettejüknél megfogalmazódó válasz Trianonra: a szomszédos népekkel való együttműködés sürgetése. Szabó számos írásában foglalkozott ezzel, de ez irányú szervezéssel nem bajlódott, míg Féja e tárgyú írásai mellett – többek között – írótalálkozókat szervezett a magyar, cseh és szlovák kultúra közelítése céljából. Tehát az inkább elméleti, másokat sokszor megsebző és emiatt magányos Szabó Dezsővel – ebből a szempontból – szembeállítható a gyakorlatias Féja Géza, aki publicistaként ugyanakkor szintén a kelet-európai népek összefogásán munkálkodott.

23



Pritz Pál BÚCSÚ LONDONTÓL Barcza György magyar királyi követ utolsó hetei Angliában A hazai történész szakmának egy vonatkozásban még az irodalomtudománynál is kedvezőtlenebb a pozíciója. Míg ott a textológia (számos jogos panasz ellenére) intézményes feltételrendszerrel rendelkezik, a történészeknél a tudományos forráskiadásnak nem csupán szűkösek az adottságai, de vannak olyan területek, ahol ilyesmivel a modern korok kutatói semmiféle lehetőséggel nem rendelkeznek. Témánk szempontjából most csupán az emlékiratok kiadásával kapcsolatos lehetetlen (bár láthatjuk: nagyon is létező) helyzetet tesszük szóvá. A memoár – jól tudjuk – igen lényeges műfaj. Azzá teszi a tény, hogy a visszaemlékező olyan megélt tudással rendelkezik, amit a historikus többnyire eleve nem birtokolhat. Ebből következőleg a memoárok sokat segíthetnek munkánk eredményességében. Ugyanakkor a memoáríró – versenytársunk, olyan versenytársunk, akinek széles olvasói körök szemében velünk szemben behozhatatlan az előnye. Ezt az előnyt tovább növeli az a tény, hogy a könyvkiadók – érthető piaci megfontolásokból – csupán addig a pontig érdekeltek memoárok szaktörténészek közreműködésével történő megjelentetésében, amíg mindez az olvasó számára azt sugallja, hogy a szakma figyelő szeme által ellenőrzött munkát vesz kézbe. A rendszerváltással egy időben indult meg az Európa Kiadó és a História folyóirat Extra Hungariam sorozata, amely számos fontos visszaemlékezést kapcsolt be a hazai közgondolkodásba. Ezen érték mellett ellenben ott van az a súlyos negatívum, hogy a széles körökhöz eljutott sorozat – miközben a tájékoztató, korrigáló jegyzetek révén a tisztánlátás érdekében is tett a kiadó – számtalan ponton a történeti közgondolkodás deformációit is csontosította. Írásunk az e sorozatban publikált Barcza György-emlékirat1 1938–1941 közötti, londoni éveket elbeszélő részének legvégső heteit dolgozza fel. Barcza Györgyről (1888– 1961) feltehetőleg elegendő annyit megemlítenünk, hogy ő még az Osztrák–Magyar Monarchia külügyi szolgálatában, 1910-ben kezdte diplomáciai pályafutását, 1927 és 1938 közötti az Apostoli Szentszék mellett képviselte hazánkat, onnan a londoni követi posztra került egészen a diplomáciai kapcsolatok 1941 áprilisában történt megszakításáig. 1943 márciusától a háborúból történő kiválásunkat előmozdítani hivatott svájci tárgyalásaival, a német megszállás után megalakult Követi Bizottság vezetésével (kedvezőbb csillagállás esetén a másik Magyarország kormánya lehetett volna) vált részévé a történeti közgondolkodásnak. 1 BARCZA György: Diplomata-emlékeim 1911–1945, I–II., összeáll., szerk., Antal László, jegyz., utószó Bán D. András, bibliográfiai utószó John Lukacs, Európa, Budapest, 1994. (A továbbiakban az innen vett idézetek kötet- és oldalszámait a főszövegben hivatkozzuk.)

24


Pritz

Pál:

Búcsú

Londontól

–

Barcza

György

Tanulmányunkban arról az időszakról, annak egy részéről beszélünk, amikor a diplomata élete, munkája a legszorosabban kapcsolódott össze a 20. századi magyar sorssal. Ehhez képest – mondhatjuk összegzően, s az elképzelhető legnagyobb tapintattal – sem a terjedelem, sem annak tartalma nem okozhat megelégedést a témában járatos olvasó számára.

* „Az angol sajtó Telekit úgy parentálta el – fogalmazza meg a memoár a magyar miniszterelnök öngyilkosságának londoni visszhangját –, mintha egy szövetséges állam és nemzet közbecsülésben álló kormányfője lett volna.” Mielőtt visszaadnánk Barczának a szót, emlékeztetnünk kell arra, hogy 1941 áprilisának elejére szinte kiúttalan helyzetben került a magyar kormány. Amennyiben nem vesz részt a németek oldalán a felbomlott Jugoszlávia felszámolásában, úgy a délvidéki magyarság német impérium alá kerül, igenlő esetben Nagy-Britannia törésre viszi a viszonyt velünk. Teleki Pál öngyilkossága tényével figyelmeztette nemzetét a zsákutcára: a délvidéki magyarság megszerzésével az anyaország sorsa kerül kockára. Olvassuk tehát Barczát: „Hazája becsületéért ment a halálba – írták a lapok –, mert nem akart élni a meggyalázott, német rabszolgaságba jutott Magyarországon.” „Teleki halála égbekiáltó tiltakozás a németek erőszaka ellen, Magyarország első gentlemanja meghalt” – írta egy másik lap. „Teleki, a nagy hazafi, halálával tiltakozik a német erőszak ellen” – írta egy harmadik. (I, 490–491)

Bán D. András, a korabeli magyar–angol kapcsolatok monográfusa csak villanásnyit ír az angol sajtóvisszhangról.2 Tehát végsősoron nyitva hagyva a kérdést, hogy valóban ez volt-e az angol sajtó véleménye, de valószínűsítve a memoár e pontjának hitelességét azt kell egyértelműen mondanunk, hogy hamis ez a Teleki-kép. Mert nem volt szó német erőszakról, s még kevésbé volt szó német rabszolgaságról. Német ajánlatról volt szó, amelyet a hazánkkal 1938-tól immáron szomszédos birodalom súlya természetesen alaposan nyomatékosított, amit, ha nem is olyan módon, ahogy azt Horthy Miklós tette volna, de megfelelő tartással s a Legfelsőbb Honvédelmi Tanács április elsejei ülésén ki2 Csupán összegzően egy rövid bekezdést szentel a témának. Eszerint „az angol sajtóban is elég nagy teret szenteltek Teleki halálának. A Times április 4-i számában hosszú nekrológ jelent meg róla. A laptudósító e szavakkal méltatta érdemeit: »Teleki sosem futott a németek után, mint némelyik minisztere. Beleegyezett Magyarország alárendelt szerepébe, mert úgy vélte, hogy az ország tehetetlen és a függés a kisebbik rossz. De világos, hogy amikor Németország a jugoszláv felkeléssel szembenézett, új és súlyos követeléseket támasztott Magyarországgal szemben, mégpedig a német tervekben való aktívabb közreműködést. Mint tisztességes hazafi, Teleki nem fogadhatta el őket. Mint Németország kiszolgálója nem utasíthatta vissza őket.” (BÁN D. András: Illúziók és csalódások. Nagy-Britannia és Magyarország 1938–1941, Osiris, Budapest, 1998, 135.) Láthatjuk, hogy a tekintélyes londoni lap is valótlan képet rajzolt, amely csak egy vonatkozásban tér el a Barcza által sugallttól: Barcza sehol nem írja, hogy Teleki Pál Németország kiszolgálója lett volna.

25



alakított formula alapján Teleki kész volt elfogadni. Aztán másnap megjött Barcza nevezetes sürgönye Londonból, amely világossá tette számára: nincs az a formula, amelyet őfelsége kormánya akceptálna. Bán D. András némileg szembefordul a szakirodalom álláspontjával, kisebbnek látja Barcza táviratának sorsdöntő jelentőségét. Azzal érvel, hogy az angolok – egészen konkrétan a Foreign Office vezértitkára, Sir Alexander Cadogan – már 1940 őszén (a román tancsapatok Romániába történő átvonulásának engedélyezése kapcsán) világosan megmondták: ha Magyarország ugyanezt déli szomszédjával szemben is megtenné, az nem fogják így tudomásul venni: megszakítják a diplomáciai kapcsolatot Budapesttel.3 Magunk is osztjuk Bán D. András figyelmeztetését addig a pontig, amíg arról van szó, hogy az őszi londoni szavak igencsak elraktározódhattak Teleki Pál emlékezetében. Ám a kapcsolódás értelme – vélelmünk szerint – éppen ellenkező: vagyis azt mondjuk, hogy az április 2-i Barcza-távirat azért is letaglózóan hatott a magyar miniszterelnökre, mert az azt üzente számára, hogy itt egy roppant konzekvens, kemény, hónapokra visszanyúló gyökérzettel rendelkező angol álláspontról van szó.4 Ekképpen tehát az októberi üzenet nem csökkenti, hanem éppen erősíti a szakirodalom álláspontjának erejét. A sajtóvisszhangot így összegzi a memoáríró követ: Magyarországnak húszéves fennállása5 óta soha ilyen jó sajtója nem volt, mint akkor, sajnos, csak egy-két napig. A követségre sorban jöttek a személyes vagy írásban kifejezett részvétnyilatkozatok. Churchill a kabinetfőnökét, Mr. Eden [Anthony Eden külügyminiszter] a Foreign Office protokollfőnökét küldte hozzám meleg részvétnyilatkozattal. Kollégáim, követek, nagykövetek kerestek fel, angolok jöttek kondoleálni, táviratok, levelek tömegét kaptam, kitűztük, félárbocra eresztve, az angyalos címerű magyar lobogót a követségre. Nem is tudtam, hogy ennyire népszerűek is lehetünk még akkor Londonban. Szomorú, leverő népszerűség volt ez, mert jól tudtam, hogy soká nem fog tartani! Midőn megköszöntem Churchill részvétét, azt üzentem neki, hogy Teleki tragikus tettében lássa Magyarország hazafiasan és önérzetesen érző és gondolkodó néprétegeinek tiltakozását a németek erőszaka ellen. (I, 491)

A szavak szépek – „csak” az adott helyzetre nem teljesen illőek. Azt (ha betű szerint nem is, ám tartalmilag) valóban pontosan jelzik, hogy az öngyilkosságnak Angliában máshogy volt nagyobb a visszhangja, mint idehaza. Ám Teleki tette semmit sem tükrözött az „önérzetesen érző és gondolkodó néprétegek” „németek erőszaka ellen”-i tiltakozásáUo., 129–130. Vélelmünk szerint Bán D. András azért is fogalmaz a szakirodalomba beivódott állásponttal szemben igen visszafogottan – „nem fogadhatjuk el teljesen ezt a véleményt több okból sem” –, mert maga is látja, hogy „Barcza emlékezetében nyilvánvalóan összemosódtak különböző látogatásai a Foreign Office-ban” (Uo., 130), s már önmagában az emlékirattal szembeni effajta kétkedés is elegendő számára, hogy óvatosan korrigálja a szakirodalmat. A szerzővel ellentétben ellenben magunk az egész emlékirat hitelével szemben jóval erősebb kételyeket táplálunk, ám e ponton éppen nem gondoljuk azt, hogy e valóban létező problémák reális kételyeket ébreszthetnek az április 2-i távirat sorsfordító jelentőségét illetően. 5 Tehát a trianoni Magyarországról van szó. 3

4

26


Pritz

Pál:

Búcsú

Londontól

–

Barcza

György

ról, mert a korabeli Magyarország politikai struktúrája messze nem így nézett ki: a néprétegek régen megtanulták, hogy ne akarjanak az országos politikába beleszólni, érzelmeik és gondolataik mindennapi megélhetési gondjaikban általában kimerültek. A politizáló nemzet zöme, élén a politikai osztállyal pedig éppen nem akarta megérteni Teleki tragikus tettének értelmét. Másfelől pedig – ismételhetjük – üres tiráda a német erőszak emlegetése. Ajánlat volt, s még azt sem lehet mondani, hogy annak (a német erőfölényen túlmenően) különösebben erőszakos jellege lett volna. „Az események azután már drámai gyorsasággal peregtek. A németek hadat üzentek Jugoszláviának (április 6.), Magyarország elrendelte a részleges mozgósítást, és a magyar csapatok megindultak a németekkel együtt Jugoszlávia ellen.” (I, 491) Az események valóban drámai gyorsasággal, ám messze nem így peregtek. Bizarr dolog, mégis azt kell mondanunk, hogy hiába a memoárból áradó Teleki iránti nagy-nagy tisztelet, hiába a megkonstruált (nem létezett) ellentmondás a tényleges és a sugallt Teleki Pál-féle külpolitika között, ebben az elbeszélésben eltűnik a magyar miniszterelnök utolsó előtti tette, s így nyoma sincsen a történelmi valóságnak. Annak, hogy a magyar csapatok bizony nem indultak el a német támadás nyomán azonnal, a magyar politikának áprilisban (nem úgy, mint bő két hónappal később, a valóban végzetet jelentő, Szovjetunió elleni háborúban) bizony volt türelme megvárni az események Teleki-formula szerinti alakulását. Tehát Magyarország soha nem támadta meg Jugoszláviát, megvárta annak szétesését. Ez április 10-én, a zágrábi horvát függetlenségi nyilatkozat elhangzásával következett be, ennek nyomán hangzik el a kormányzói (egyébként Bárdossy László megfogalmazta, s általa szabályosan ellenjegyzett) hadparancs, s indulnak meg majd a magyar honvédek másnap, április 11-én a Délvidék elfoglalására. Jugoszláviának a kilencvenes években bekövetkezett szétesése nyomán, e semmiféle külső erő által nem kikényszerített, inkább késleltetett folyamat bekövetkezésének ismeretében egyértelműen leszögezhetjük: a Teleki-féle formulának, a korabeli magyar külpolitikának volt jogosultsága. Ám e jogosultságot felülírta az a tény, hogy az angol–német antagonizmusban az angol álláspontot nem lett volna szabad nem respektálni. A Barcza György által küldött távirat villámfénye mellett Teleki Pál ezt megértette, az utóda ellenben – öngyilkossága hatalmas tényét negligálva – nem. A diplomata Barcza Györgynek megvolt a maga vitája a korabeli magyar külpolitikával, ám (bármit is ír memoárjában) alapvetően mégis azonosult vele. Április 6-án a londoni magyar követségen járt a neves történész, C. A. Macartney, s őt Barcza úgy tájékoztatta: „amíg Horthy és Bárdossy a posztjukon maradnak, addig kötelességének érzi, hogy a diplomáciai megszakadása esetén visszatérjen Magyarországra, mert a kormányzónál és a miniszterelnöknél »nem ismer jobb magyarokat«”.6 Az emlékiratíró mélyen a tudalattijába száműzte e meggyőződését, amikor a Teleki halála utáni magyarországi történéseket „eleveníti fel”:

6

BÁN: I. m., 133.

27



Budapestről táviratot kaptam, melyben e dicső tettünket [a magyar haderő megindulását] Bárdossy – ki Teleki utóda lett – a következőképpen igyekezett megindokolni azzal, hogy azt közöljem az angol kormánnyal: „Horvátországban önállósági mozgalom indult meg, mely a Jugoszláviától való elszakadást célozza. A Bácskában élő magyarság veszedelemben forog, nekünk kötelességünk magyar érdekeinket megvédeni, célunk nem területhódítás, de a trianoni szerződés által elszakított Bácskát katonailag meg fogjuk szállni.” (I, 491)

* Mielőtt e távirat hátterét tisztáznánk, kísérletet teszünk a Teleki halála körül Bárdossy és Barcza között kibontakozott gyilkos vita szálainak felfejtésére. Alig néhány órával Teleki Pál halálának felfedezése után, 1941. április 3-án délelőtt 11 órakor Bárdossy László (természetesen még külügyminiszterként) háromsoros, felelősségre vonó táviratot küldött Londonba: „Jelentse azonnal táviratilag, hogy 58. számú táviratában foglaltakkal Nagyméltóságod személyes véleményét juttatta kifejezésre, avagy pedig a jelentetteket valamely angol személyiségtől hallotta-e és igenlő esetben kitől.”7 Azért felelősségre vonó a távirat, hiszen nagy tapasztalattal rendelkező, vezető diplomata ilyen horderejű ügyben semmiképpen sem engedheti meg magának, hogy személyes véleményének adjon hangot. Ennek feltételezése még vagylagos kérdésfeltevés második variációjaként is mélyen leminősítő. Bárdossy azonban első helyen kérdi: – Nagyméltóságod személyes véleményét juttatta kifejezésre? Barcza másnap éppen délben válaszolt. Válasza – bár értelemszerűen nem lehetett lapidáris – szintén nagyon tömör, tényekre szorítkozó, mély sérelme feletti felháborodásáról egy hangot sem ejtő. „58. számú számjeltáviratom nem személyes véleményt tartalmazott, hanem kötelességszerűen jelentettem, hogy bizonyos eshetőségekben angol kormány és angolszász közvélemény magatartásunkra előreláthatóan miként fog reagálni. Erre nézve elsősorban mérvadók voltak beszélgetések, melyeket Foreign Office-ban folytattam külügyminiszteri vezértitkárral. Utalok 31. számú számjeltáviratra, melyben erről jelentettem. Több bizalmi embertől informálód kormányhoz közel álló körökből ugyanilyen értesüléseket kaptam. Ezen, néhány diplomata kollega és sajtókörök véleménye alapján kialakult felfogást várható angol reakcióról jelentettem. Fentieket összegezve legjobb tudomásom és meggyőződésem szerint hűen adtam vissza, hogy mire kell adott esetben felkészülve lennünk.”8 A hivatkozott 31. sz. táviratot Barcza György 1941. február 19-én küldte Bárdossy Lászlónak.9 Abban egy hang sincs Jugoszláviáról, végig a német csapatok Romániába 7 Diplomáciai iratok Magyarország külpolitikájához. 1936–1945, V. Magyarország külpolitikája a nyugati hadjárattól a Szovjetunió megtámadásáig, 1940–1941 [a továbbiakban: DIMK V], sorozatszerk. Zsigmond László, összeáll. Juhász Gyula, s. a. r. Juhász Gyula – Fejes Judit, Akadémiai, Budapest, 1982, 689. sz. 8 Uo., 693. sz. 9 Uo., 580. sz.

28


Pritz

Pál:

Búcsú

Londontól

–

Barcza

György

Magyarországon történt átengedése miatti brit rosszallásról esik szó. A jelentés – és több más, e napokban keletkezett magyar diplomáciai irat10 – ellenben világosan mutatja London szemrehányását, s azt is, hogy türelmüknek nagyon világosan megvannak a határai. Ekképpen meggyőzően dokumentálják Barcza munkájának kifogástalanságát, azt, hogy pontosan tájékoztatta kormányát. Bárdossy nem reflektált Barcza igazoló jelentésére, ellenben a követ másnap két újabb jelentést küldött haza. Az első jelentésben a Cadogannel folytatott tárgyalásáról számol be. A vezértitkár „határozott hangon” lényegében ugyanazt mondta, mint amit Barcza már április 2-i táviratában jelzett. Tehát csapatok átengedése esetén a diplomáciai kapcsolatot megszakítják, „aktív” magyar magatartás esetén hadat üzennek.11 A második jelentés a szakítással számol, de úgy, hogy ő (amint azt másnap Macartneynek – mint fentebb jeleztük – mondotta) továbbra is szolgálatban marad. „Az esetben – írja –, ha Anglia diplomáciai viszonyt velünk megszakítaná, azontúl is minden erőmmel és összeköttetéseim felhasználásával bárhol, bármilyen minőségben lehetőleg tovább működni hazafias kötelességemnek tartom. Helyzetet innen megítélve és tekintettel azokra, amiket ma nekem külügyminiszter helyettese mondott […] most már arra kell kérnem Nagyméltóságodat, hogy fenti eshetőségekre szóló esetleges tervei, utasításai vagy tanácsa felől engem legsürgősebben tájékoztatni méltóztassék.” Ezek a sorok csupán a Cadogan által jelzett alternatíva egyik ágával, a diplomáciai kapcsolat megszakításával számolnak. Aztán a távirat további soraiban ez is felbukkan oly módon, hogy a maga szerény súlyát latba vetve igyekszik a legrosszabb, a háború elkerülésére ösztönözni: „Angliában való tartózkodásom természetesen csak itteni megbízatásomról való lemondás után volna lehetséges, mint magánember. Ezen minőségben, mint okom van hinni, talán jövőben használhatnék is. Azonban csak akkor maradhatnék itt, ha csak diplomáciai viszony szakadna meg hadüzenet nélkül, mert utóbbi esetben tartózkodás nem volna lehetséges és személyes összeköttetéseimet elveszíteném. Azt hiszem, hogy ír kormány szívesen látna követként, és ez a megoldás volna gyakorlatilag legegyszerűbb és leghasznosabb.”12 A német csapatok másnap indultak meg Magyarországon keresztül Jugoszlávia ellen; Bárdossy tudta, hogy Teleki figyelmeztetését nem szívlelik meg, minden a kialakított forgatókönyv szerint fog történni, immáron minden kétely szertefoszlott az ennek nyomán várható brit válasz természete felől, másnap azonban mégis így válaszolt Barczának: „Kérem Nagyméltóságodat, hogy állásáról semmi esetre se mondjon le, tekintettel arra, hogy jelentése szerint hadüzenet lehetőségével is számolnunk kell. Diplomáciai viszony megszakítása esetén Írországba szeretném áthelyezni. Jelentse, hogy akkreditálása akkor hogyan lenne leggyorsabban keresztülvihető.”13 Például Uo., 570., 573. sz. Uo., 699. sz. 12 Uo., 700. sz. 13 Uo., 702. sz. (kiemelés P. P.). 10 11

29



Íme egy végletekig szorult helyzetbe került ember reakciója. Bárdossy, a művelt, műveltségére, fogalmazási művészetére oly büszke úr ilyen logikai bukfencet produkál egy hallatlanul fontos kérdésben. És nem csupán ezért, hanem annak okán is nagyon fontos az általunk kiemelt rész, mert kristálytisztán mutatja, hogy ebben a pillanatban Bárdossy lényegében visszavonja az április 3-i sürgönyében tett, londoni követét emberi tisztességében és szakmai tudásában mélyen sértő vádat, s elismeri, hogy annak „jelentése szerint a hadüzenet lehetőségével is számolnunk kell”. Aztán amikor a tények irgalmatlan ereje foszlatta semmivé az április elsején Teleki részvételével kialakított formulát, sor került a diplomáciai kapcsolatok megszakítására, ám a hadüzenettől Churchill mégis eltekintett, ellenben az írországi akkreditálás terve nem valósult meg, az itthon szóbeli jelentéstételre jelentkezettel szemben a megsértett nagyúr miniszterelnök nem átallotta ismét az egyébként is összeomlott követ szemére lobbantani a Teleki halálának okozására utaló szörnyű vádját.

* Mindezek elbeszélése nyomán látjuk indokoltnak, hogy visszatérjünk a memoár szövegéhez, ahhoz a helyhez, ahol Barcza Bárdossy táviratát „idézi” fel. „Budapestről táviratot kaptam – ismételjük –, melyben e dicső tettünket [a magyar haderő megindulását] Bárdossy – ki Teleki utóda lett – a következőképpen igyekezett megindokolni azzal, hogy azt közöljem az angol kormánnyal: »Horvátországban önállósági mozgalom indult meg, mely a Jugoszláviától való elszakadást célozza. A Bácskában élő magyarság veszedelemben forog, nekünk kötelességünk magyar érdekeinket megvédeni, célunk nem területhódítás, de a trianoni szerződés által elszakított Bácskát katonailag meg fogjuk szállni.«” (I, 491) Vélhetőleg nem állítunk valótlant, ha azt mondjuk, hogy ez az „idézet” emlékezetfoszlányokból a memoáríró fejében született meg. „Alapja” ennek a szövegnek az a körtávirat lehet, amelyet Bárdossy április 10-én intézett a magyar követségeknek, s így az természetesen Londonba is eljutott: „Német akció rendkívül gyors eredménye előreláthatólag azzal a következménnyel fog járni, hogy Jugoszlávia északi részében elhelyezett katonai erők esetleg szintén viszszavonulni kényszerülnek. Ezzel volt magyar területeken vacuum támad, s ott élő igen jelentékeny számú magyarság sorsa bizonytalanná válik. Ilyen módon könnyen előálló helyzetben valószínűleg nem kerülhetjük el, hogy a magyarságot esetleges anarchikus állapotok következményeitől megvédjük és sorsát biztosítsuk. Számolnunk kell tehát azzal, hogy fent vázolt helyzetben kénytelenek leszünk Vajdaságba, Bánságba és baranyai háromszögbe katonai erővel bevonulni. Fentieket egyelőre szigorúan és kizárólag Méltóságod bizalmas személyes tájékoztatására közlöm. Közölteket semmi esetre se használja most fel, hanem csak akkor, ha akciónk már tényleg megindult és erről Méltóságod tőlem rövid értesítést kap. Ebben az esetben iparkodjék ottani tényezőkkel megértetni, hogy akciónkban kizárólag délvidéki magyarság helyzete és sorsa biztosításának kötelessége vezet bennünket és, hogy lépésünk nem 30


Pritz

Pál:

Búcsú

Londontól

–

Barcza

György

irányul Jugoszlávia ellen. Hangsúlyozza azt is, hogy Jugoszláviával szemben területi igényeinket mindig fenntartottuk, s legutóbb kötött szerződésben is ez igények érvényesítésére kívántunk lehetőséget teremteni.”14 Azért tartottuk szükségesnek a körtáviratot teljes terjedelmében idézni, mert az történetpolitikai gondolkodásunk egyik neuralgikus pontját érinti. Az egyik oldalon Barcza György (akinek személyét „valóságos legenda övezi már a magyar történeti és memoárirodalmunkban”15) sugall nagy erővel egy olyan képet, amelyben egyszerűen karikatúrává silányítja a korabeli magyar külpolitikát, hiszen annak intézői olyan dilettáns szöveget, mint amit a volt londoni követ idéz – ismereteink szerint – a két háború közötti korszakban nem fogalmaztak meg. A másik oldalon pedig ott van az a Bárdossy László, akinek történelmi szerepe körül mind a mai napig messze nincs konszenzus.16 A szakma ugyan mondhatja a legjobb tudása szerinti valóságot, ám a szélesebb közvélemény egyik ágán csupán a felelőtlen dilettáns figurája látszik, aki mérhetetlen cinizmussal tizenegy hónapos miniszterelnöksége idején három nagyhatalomnak üzent hadat, a másik véglet hívei pedig olyan tragikus nemzeti hőst látnak benne, akinek sem a közvélemény másik ága, sem pedig történetírás nem akar mind a mai napig igazságot szolgáltatni. Vélelmünk szerint a körtávirat pontosan tükrözi azt az április elsején kialakított formulát, amelynek a magyar érdekek védelme szempontjából természetesen volt jogosultsága.17 „Csupán” az volt a probléma, hogy azt az adott nemzetközi helyzetben, a nemzeti érdekek távlatos védelme perspektívájában nem lett volna szabad érvényesíteni. Ám Bárdossy László messze nem volt az a dilettáns, akit Barcza idéz elénk, s akinek már csak annak okán sem volt lehetősége ilyen utasítással Barcza Györgyöt ellátni, mert a német támadás megindulása napján Nagy-Britannia megszakította a diplomáciai kapcsolatot hazánkkal.18 A múlt valósága akkor idéződik elénk, ha a memoáríró követtel szemben a fungáló követet szólaltatjuk meg, azt, aki április 5-én külügyminiszterét változatlanul lojalitásáról biztosította, s aki másnap (súlya okán ismételnünk kell) azt mondotta C. A. Macartneynak, hogy „amíg Horthy és Bárdossy a posztjukon maradnak, addig kötelességének érzi, hogy a diplomáciai megszakadása esetén visszatérjen Magyarországra, mert a kormányzónál és a miniszterelnöknél »nem ismer jobb magyarokat«”. És ehhez a valósághoz nagyon hozzátartozik annak elmondása, hogy nem a „hebrencs” Bárdossy volt az, aki a délvidéki akcióit a maga felelőtlenségével megcselekedte. Cáfolatul minden bizonnyal elegendő a nagy tekintélyű Bethlen Istvánt s a szintén nagy Uo., 714. sz. Bevezető = BARCZA: I. m., I, 5. 16 Lásd erre CZETTLER Antal: Teleki Pál és a magyar külpolitika, Magvető, Budapest, 1997, 314–319. 17 A teljes pontosság jegyében ugyanakkor meg kell jegyeznünk, hogy Bárdossy valótlanul állítja az 1940 decemberében kötött magyar–jugoszláv örökbarátsági szerződésről, hogy annak magyar részről a területi „igények érvényesítésére kívántunk lehetőséget teremteni”. A valóság az, hogy a szerződéssel sem mondott le a magyar kormány a területi igényekről, ám a szerződés értelme éppen ezen igények háttérbe szorításával az együttműködés keresése volt. 18 DIMK V, 703. és 708. sz. 14 15

31



presztízsű Kánya Kálmán volt külügyminisztert tanúként megidézni. A felsőház külügyi bizottságának bizalmas szűkkörű értekezletén a magyar csapatok megindulásának napján Bethlen István álláspontja kifejtése elején elmondotta: „teljes mértékben és minden tekintetben helyesli a kormány elhatározását, mert az adott helyzetben nem is lehetett volna másként cselekedni. Nemzeti becsületünk és ezeréves történelmi hivatásunk megtagadása lett volna, ha a jugoszláv államalakulat széthullása után nem teszünk eleget a volt ősi magyar területekkel és magyar véreinkkel szemben fennálló kötelességünknek.” Kánya Kálmán pedig „azt hangsúlyozta különös nyomatékkal, hogy a magyar kormányt az általa tett, s a maga részéről minden tekintetben helyeselt lépésekért a legkisebb erkölcsi felelősség sem terheli”.19

* A magyar–angol diplomáciai kapcsolatok 1941. április 6-án történt megszakításának tényleges históriáját – jelentős mértékben támaszkodva Barcza György korabeli jelentéseire, megnyilatkozásaira – elmondottuk. Ezért vélhetőleg indokoltan tekinthetünk el az emlékiratok által konfabulált történet további részeinek sorról sorra történő elemzésétől. Összegzően úgy látjuk, hogy e kép számos valóságelemből építkezve, de végső céljában mégiscsak a lejáratást szolgálja. Így elegendőnek véljük, hogy a továbbiakban az elbeszélésnek csupán egy-két elemére irányítsuk a figyelmet. Horthy Miklósnak a honvédséghez intézett (fentebb magunk által is említett) április 10-i napiparancsát bemutatva Barcza teljesen valótlanul állítja azt, hogy a kormányzó a csapatok megindításának indokait „megtoldotta azzal a felesleges ügyetlenséggel is, hogy hevesen kikelt a nyugati nagyhatalmak ellen, »melyek Trianonban Magyarországot feldarabolták«”. (I, 491–492)20 „Bárdossy indoklását” a délvidéki akcióra vonatkozóan – írja az egyik helyen a memoáríró – „a Foreign Office-ban fel sem hoztam, annyira szégyenletesnek találtam eljárásunkat”, egy másik helyen ellenben, ahol részletesen ismerteti a Cadogannel folytatott „április 7-i” tárgyalását, arról értesülünk, hogy „Bárdossy álláspontját” kötelességszerűen ismertette a vezértitkárral, s (kérdésére) egyben jelezte: azzal magát nem azonosítja, „sőt mélyen fájlalom, elítélem és kérem, vegye tudomásul, hogy ettől a pillanattól kezdve nem tekintem már magamat a Bárdossy-kormány diplomáciai képviselőjének, s már csakis követségem hazautazásának kérdéseivel fogok foglalkozni, mert politikai megbízatásomat ezennel megszűntnek tekintem” (I, 492, 498) Április 7-i találkozóról sem magyar, sem angol forrás nem áll rendelkezésünkre, s a téma monográfusa sem említi. Mivel azonban tudjuk, hogy a vezértitkár 6-án délután közölte Barczával a diplomáciai kapcsolatok megszakítását, s arról a követ természetesen azonnal táviratozott Budapestre,21 ezért nagyon valószínűnek tűnik, hogy a Uo., 723. sz. (1036–1037. oldalak). Az állítás valótlanságára a jegyzetelő Bán D. András is felhívja a figyelmet (BARCZA: I. m., I, 578). 21 DIMK V, 703. sz. 19

20

32


Pritz

Pál:

Búcsú

Londontól

–

Barcza

György

memoáríró egy napot téved visszaemlékezésében. A következő találkozóra pedig április 9-én került sor. A memoár kiadásának korábban többször hasznosított függeléke tartalmazza Cadogan április 9-i (más összefüggésben általunk már szintén idézett) feljegyzését a Barczával aznap délután folytatott megbeszéléséről. E szerint Barcza „arra a következtetésre jutott, hogy mindaddig, amíg a kormányzó hivatalában marad, őt köti személyes lojalitása, hogy továbbra is szolgálja a kormányzót, úgy érzi továbbá, hogy szolgálni köteles országát is, és a jövőbe tekintve meg kell tennie mindent Magyarországért és a jó angol–magyar kapcsolatokért. Ezért azt javasolta kormányának, hogy nevezzék ki írországi követté is, és kormánya ezt jóváhagyta, így arra kér engem, segítsek neki kapcsolatba kerülni a főbiztossal [highcommissioner, az Ír Szabadállam tulajdonképpeni követe Angliában], akivel a lehető leghamarabb találkozni szeretne. Felhívtam Mr. Dulantyt, aki még ma délután fogadja Barcza urat.” Cadogan azt írja e feljegyzésében: még ha akarnák se befolyásolhatnák ez ügyben az ír kormányt, az pedig a kérelmet elutasította. (II, 302–303) A memoár a szószerintiség látszatát keltve ismereti Horthy Miklós Adolf Hitlerhez intézett április 3-i levelét. Mivel a levél német nyelven íródott, ezért annak magyar nyelvű változata csakis fordítás lehet. Tartalmilag e fordítás nagyjából helyes, ám Barcza azt bizonyosan le tudta volna fordítani sokkal pontosabban is. Az eltérések minden esetben a magyar álláspontot lejárató jellegűek (I, 496–497).22 Mutatja ezt a követ öszszegzése is, mely szerint az „minden államfői méltóságot nélkülöző írás”, aki azt fogalmazta, az „a németek vak szolgálója volt” (I, 497). E valótlanság nem pillanatnyi indulatkitörés műve. A londoni éveket záró fejezetben megtudjuk: a kellőképpen disztingváló búcsúzó követ arra kéri angol barátait, hogy „sohase tévesszék össze a szabadságszerető, alkotmánytisztelő és demokratikusan érző magyar népet mostani vezetőivel, akik a magyar nemzetet félrevezetve kiszolgáltatták a németeknek” (I, 505). A szakirodalomban számos helyen olvashatók Eden brit külügyminiszternek április 17-én23 Barczán keresztül a magyar politika irányítóihoz intézett végletesen leminősítő szavai: „az, amit Magyarország és a magyar kormány tett, örökös szégyene marad az országnak: »Ha egy állam már nem ura akaratának és függetlenségéről önként lemond, akkor legalább nem köt barátsági szerződést, melyet aztán megszeg, és hátba támadja barátját. Ez olyan tény, amelyre a békekötésnél vissza fogunk emlékezni« – mondotta emelt hangon a külügyminiszter, »Horthy kormányzóban bíztunk és Telekiben is. Teleki halálával mindennél jobban bizonyította, hogy hazafi és gentleman volt. Mondja meg, kérem, otthon, hogy az, amit az ön kormánya most tett, gyalázatosság. Mi nagy türelemmel és megértéssel viseltettünk Magyarország iránt, mert ismertük azt a különlegesen nehéz helyzetét, melyben volt. De önök most nyíltan Anglia és, mondhatom, az 22 A levél eredeti német szövege megtalálható: Horthy Miklós titkos iratai, szerk. Szinai Miklós – Szűcs László, Kossuth, Budapest, 1962, 56. sz. (magyar nyelvű korrekt fordítására lásd: DIMK V, 685. sz. melléklet). 23 Bán D. András a memoár jegyzetelése során április 16-ra teszi a búcsúlátogatást, az 1998-as monográfiájában április 17-re; lásd BARCZA: I. m., I, 581; illetve BÁN: I. m., 135.

33



egész művelt, szabadságszerető világ ellenfelei, a barbár németek mellé álltak. Ennek következményeit majd látni fogják győzelmünk után.«” (I, 500) „Azt, amit nekem Mr. Eden Bárdossy politikájáról, azaz Jugoszlávia megtámadásáról mondott, szó szerint megtáviratoztam Budapestre” – állítja a memoáríró (I, 501). Nagyon erős kételyünk van a tekintetben, hogy a leírt események valóban így történtek-e. Ám ezt a táviratot a szakirodalom nem ismeri, az emlékirat szövege pedig joggal kelthet kételyeket e tekintetben is. Ugyanis Budapestre történt megérkezése után – mint írja – Bárdossy „csakhamar” fogadta. „Részletesen előadtam neki Eden külügyminiszter üzenetét, amiben aligha lehetett öröme” (II, 11). Ez a mondat van teljes összhangban Eden – az emlékiratban rögzített, fentebb idézett – üzenetével. Tudniillik Eden azt mondta, hogy otthon mondja meg üzenetét, s íme az emlékirat ezen passzusa szerint a Bárdossyval „csakhamar” történt találkozójukon a követ az újdonság erejével mondta el az üzenetet, amelynek valóban olyan volt a tartalma, hogy abban a miniszterelnök-külügyminiszternek „aligha lehetett öröme”. Ám ha már annak idején Barcza „szó szerint” megtáviratozta Eden üzenetét, akkor – kérdezhetjük joggal – miért az ismétlés, s ha az ismétlést az üzenet súlya magyarázta, akkor miért nincs az ismétlés tényére utalás? És még egy – vélhetőleg nem alaptalan – kérdés: ha Barcza oly fontosnak tartotta Eden üzenetének átadását, hogy annak idején nem tudta azt magában tartani, hanem „szó szerint” megtáviratozta Budapestre, akkor miért nem tartotta szükségesnek ezen üzenet rögzítését nevezetes május 8-i (egyébként valóban kitűnő, a téma fontosságának megfelelően igen-igen terjedelmes) összegző, záró jelentésében?24 Nem tudjuk. Ám azt tudjuk, hogy Eden e kemény szavait a történetírás úgy idézi, hogy közben magát az állítólagos táviratot valójában nem ismeri,25 s a Bárdossyval Budapesten folytatott beszélgetésében Barcza egy árva hanggal nem jelzi, hogy az üzenet átadása ismétlés, valamint Bárdossy válasza sem tartalmaz semmi olyasmit amiből az ismétlő jellegre legalább következtetni lehetne.

* Az emlékiratot első kötetének záró fejezete – Utolsó napjaim Angliában. Búcsúzás és elutazás – hitelesen idézi fel azt a szomorú, lélekölő hangulatot, amelyben a követség felszámolása, DIMK V, 779. sz. Nem csupán ez a probléma, legalább ekkorra bizonytalanságot jelent a nevezetes Szentiványi-kézirat ezen passzusa is. (A téma önálló tanulmányt igényel.) Jóllehet evidens igazságnak tekinti azt C. A. Macartney, Juhász Gyula, Czettler Antal, Sipos Péter, mégis a szöveg alaposabb megtekintése alapján nem lehet kétséges, hogy az nem az 1941-es, hanem az 1946-os Barcza-megnyilatkozásra épít. A kettő között pedig – az elemzett szövegek alapján feltehetőleg megalapozottan mondhatjuk – számos lényeges ponton igen nagy a különbség. Röviden szólva: Eden Magyarországgal kapcsolatos beállítódása alapján megalapozottan feltételezhető, hogy valami ilyesmit valóban mondott a búcsúzó követnek, ám az a Barcza, aki – mint többször idéztük – Macartneynek április 6-án azt mondotta, hogy a kormányzónál és a miniszterelnöknél „nem ismer jobb magyarokat”, az nem csupán opportunizmusból tarthatta magában ezeket a kemény szavakat. A kérdés mérlegeléséhez minden bizonnyal fontos támpont Barcza György 1941. május 8-i összefoglaló jelentése (Uo.). 24 25

34


Pritz

Pál:

Búcsú

Londontól

–

Barcza

György

a titkos politikai iratok évekre visszamenő megsemmisítése zajlott,26 szépen ír a barátoktól való búcsúzásról, magukról az angolokról. „Az önfegyelem, a mások emberi jogainak tiszteletben tartása, a mindenki iránt mutatott emberiesség és udvariasság, a magánügyeibe való beavatkozástól való tartózkodás végtelen kellemessé tették az angolok közötti életet.” (I, 504) Hitelesnek tartjuk Bárdossy azon aggodalmát, hogy ha Barcza nem tér haza, hanem az USA-ban telepszik le, az sértette volna a korabeli magyar külpolitika érdekeit. „Megtáviratoztam neki, hogy nyugodt lehet, hazamegyek, de hogy hogyan és merre, azt bízza rám.” (I, 503) A fölényesen kioktató hang27 mögött bizony – angol forrás alapján mondjuk – mégsem volt a miniszterelnök-külügyminiszter aggodalma megalapozatlan. William Strang – 1939 és 1943 között az európai ügyekért felelős külügyi államtitkár-helyettes – 1941. április 15-i feljegyzése szerint Barcza aznap neki bejelentette, hogy „nem szándékozik visszatérni Magyarországra, hanem valószínűleg Amerikába utazik”. A feljegyzésből közvetetten kiderül, hogy e szándékát Barcza azért nem tudta megvalósítani, mert a diplomáciai kapcsolatok megszakítása nyomán az angol hatóságok zárolták a magyar követség pénzeszközeit. A terv nagyon komoly lehetett, másként nem lehet érteni, hogy az egyébként mindig fegyelmezett diplomata miért terjesztette elő „szenvedélyes hangon” a zárolás feloldására vonatkozó kérését „a maga és személyzete nevében”. „Ha nem utaljuk át magántőkéjét, koldussá válik” – jegyezte fel a brit diplomata (II, 305).28 A higgadtan mérlegelő historikus természetesen átérzi a munkáját színvonalasan végző követ mély keserűségét, s azt sem gondolja, hogy pálcát kellene törnie az USA-ba való áttelepülési terv felett. „Csupán” azt mondja, hogy mindennek alapján egyrészt annak idején Bárdossy László (elképzelt, az olvasónak írt) kioktatása nem volt megalapozott, és a sokat emlegetett magas erkölcsi mércével pedig a valóság elbeszélése, s nem annak teljes megmásítása lett volna összhangban. Barcza György alapvetően hitelesen ír arról, hogy búcsúzása „a Foreign Office-nál szívélyes, sőt meleg is volt. Mindenki kimutatta, hogy irántam bizalommal és rokonszenvvel viseltetik.” (I, 505) Sajnos volt ebben a nagy rokonszenvben is disszonáns mozzanat. Bán D. András kutatásai tették világossá, hogy Londonban annak idején élt egy Lónyay Károly nevű gróf, aki Eduard Beneš ügynökeként nem csupán a magyar politika, de annak londoni exponense, Barcza György ellen is sikeresen intrikált. Olyannyira sikeresen, hogy az egyébként is magyarfóbiával megvert Sir Robert Vansittart, ekkoron a külügyminiszter főtanácsadója az egész magyar követséget (és így értelemszerűen az úgymond „meleg rokonszenvvel” övezett Barcza Györgyöt is) „gyanús csürhé”-nek nevezte. A modern irattermelés jellegéből következően természetesen ezeknek jelentős része megmaradt, ám bizonyosan voltak bő számmal olyan dokumentumok, amelyek ekképpen végleg eltűntek. 27 Amíg ez a távirat elő nem kerül, addig minden bizonnyal kételkedhetünk valóságosságában, hiszen a külügyminiszternek természetesen mindenkor joga van hazatérő követe útvonalát megszabni. 28 Tegyük hozzá: Barcza még ekképpen sem vált volna koldussá, „csupán” megszokott magas életszínvonalából kellett volna jelentősen engednie. 26

35



Valamelyest önérzetes magyar ember csak ellenszenvvel olvashatja ezt a végletesen magyarellenes, a kisantant-propaganda ismert, valótlan, illetve valóság egyes mozzanatait messze felnagyító vádjait csokorba gyűjtő feljegyzést. „Hivatalos ügyeik intézésében a magyarok soha még csak jelét sem mutatták a tisztességnek. […]29 Sándor király [1934-es marseille-i] meggyilkolását Magyarországon, Jankapusztán gondosan előkészítették, és ez ügyben sem állítottak soha senkit bíróság elé. Mindettől függetlenül azonban a magyarok, ha csak alkalmuk kínálkozott rá, mindig kijátszottak bennünket politikailag és katonailag is, ám egyesek nálunk továbbra is azt hajtogatták, hogy milyen rendes fickók a magyarok, hiszen táncolni viszik a lányokat, lóversenyeznek, és ruhát vásárolnak Londonban. Ugyanezt senki soha nem mondja el a bolgárokról, akik nem foglalkoznak a lányokkal, lovakkal meg ruhákkal, erkölcsi alapállásukat tekintve viszont egyik kutya, másik eb. Végső ideje, hogy a magyar buborék kipukkadjon…” (II, 307) Ez az uszító feljegyzés 1941. április 17-én született. Azon a napon, amikor Eden – Barcza állítása szerint – oly végletes keménységgel ítélte meg a magyar külpolitikát… További kutatás tárgya annak tisztázása, hogy a találkozó előtt kézbe vehette-e a külügyminiszter ezt a feljegyzést. Ha igen, akkor a kapcsolódás ténye kézenfekvő.

* A memoár szerint a volt követ végül is Londonból Lisszabonba érkezett, ahol tíz napot töltött, s ottani kollégáira tekintettel látogatást tett az olasz és a német követnél. Főleg az utóbbi követte nagy figyelemmel szavait, azokat azonnal jelentette Ribbentropnak, aki berlini látogatásra invitálta Barczát. Ő azonban átlátott a kompromittáló célzatú trükkön, s azt udvariasan elhárítva Barcelona–Marseille–Lyon–Stuttgart útvonalon repülőgéppel érkezett haza. „Mögöttem volt Anglia és előttem az aggasztó jövő” – olvassuk a záró, minden szempontból pontos mondatot. Jóllehet tanulmányunk csak az emlékirat egyik rövid szakaszát vette nagyító alá, mégis feltehetőleg meggyőzően igazolja bevezető szavainkat. Tudniillik azt, hogy az emlékiratok ugyan sok ismerettel gazdagít(hat)ják olvasóik ismereteit, ám számos esetben a múlt hiteles megismeréséhez a témában járatos történész kalauzolása nélkülözhetetlen.

A kipontozott részben ez áll: „Ön is emlékezhet Windischgraetz herceg frankhamisítására, amelybe belebonyolódott a magyar rendőrfőnök és több más prominens magyar személy is, de senkit nem állítottak bíróság elé. (Emlékszem még rá, hogy a The Times »jelentéktelen ügynek« minősítette, és pontosan ugyanígy vélekedtek róla a magyarok is.)” BARCZA: I. m., II, 307.

29

36



37


Kommentár • 2010|4 – Lelet

BUDAÖRSIG ÉS VISSZA Az alant közölt emlékirat egy hosszabb mű részlete. Szerzője, Hegedűs Pál (1861–1944) a sorok papírra vetésekor már megtört ember. A honvédségben egy nem különösen meredek ívű, de stabilan megalapozott karrier végpontjaként vezérőrnagy lett és a 11. honvéd lovashadosztály parancsnoka 1918-ban, majd 1919–1921 között a debreceni katonai körlet parancsnoka, eközben 1920 augusztusában a kormányzó altábornaggyá léptette elő. 1921 februárjától a kulcsfontosságú szombathelyi katonai körlet elöljárója lett, s ebben a minőségében fontos szemtanúja volt IV. Károly két visszatérési kísérletének.1 Ebben az időben folytatott működéséről két emlékiratban igyekezett beszámolni, hogy tisztázza saját szerepét, cáfolja a második királypuccs utáni nyugdíjazása és lefokozása kapcsán felmerült vádakat, és ellene mondjon azoknak (köztük nem is akárkiknek, például József királyi hercegnek), akik hazugsággal és alakoskodással vádolták. A több mint negyven gépelt oldal terjedelmű emlékezés nem módosítja ugyan drámaian tudásunkat a két visszatérési kísérlet egészéről, részleteiben mégis érdekes lehet. Kitűnik belőle a legitimista politikusok egymás iránti bizalmatlansága, bizonyos amatőrizmusa, tetteik esetlegessége, az a körülmény, hogy milyen vékony volt a határvonal ebben a polgárháborús helyzetben kormányhű és királyhű álláspont között, és hogy milyen fantasztikus elképzelések kaptak lábra a kudarc közeledtével. Feltűnik a két világháború közötti Magyarország csaknem minden fontos közszereplője, Teleki Páltól Gratz Gusztávon át olyan neves emlékiratírókig, mint Shvoy Kálmán2 – utóbbi ekkor még ezredesként. A két kézirat végén szereplő dátumok (1928 illetve 1929) ugyan pontosnak igyekeznek meghatározni a kézirat keletkezését, de egy első verzió minden bizonnyal már közvetlenül az események után terjedhetett. Erre utal Somogyi István nemzetgyűlési képviselő 1921. december 10-i felszólalása, amelyben hivatkozik egy Hegedűs-féle memorandumra, s az emlékirat egyes fordulatait szó szerint idézte.3 A kéziratban csak a nyilvánvaló elütéseket, helyesírási hibákat javítottuk, a fogalmazásmódot és az archaikus fordulatokat megőriztük. Csak a kevésbé ismert személyiségek nevét jegyzeteltük, tehát például Horthy Miklóst vagy Bethlen Istvánt nem. A mellékszereplők nevét a szövegben szögletes zárójellel egészítettük ki. A kézirat átengedését és a közléshez való hozzájárulást köszönjük Tóth Lászlóné Hegedűs Margitnak, Hegedűs Pál unokájának.

Hegedűs életével kapcsolatos adatok életrajzi lexikonokból, internetes adatbázisokból (például a honvédség és a csendőrség 1917. és 1918. évi névkönyvéből: www.hm-him.hu/rang/cd/1917 és www.hm-him.hu/ rang/cd/1918) származnak. Köszönet Szakály Sándor információiért. 2 (1881–1971) katonatiszt, politikus, az MLSZ elnöke. Fontos háttér-információkat kaphatunk a korról emlékiratából: SHVOY Kálmán Titkos naplója és emlékirata 1918–1945, s. a. r. Perneki Mihály, Kossuth, Budapest, 1983. 3 Az 1920. évi február 16-ára hirdetett nemzetgyűlés naplója, XIII.. Budapest, 1921, 271–272 (265. ülés). 1

38


Hegedűs

Pál

IV.

Károly

második

restaurációs

kísérletéről

Károly király második restaurációs kísérlete Írta: Hegedűs Pál ny. altb. 1921. október hó első harmadában a kormányzó úr őfőméltósága Nyugatmagyarország összes közbiztonsági szerveinek parancsnokságával bízott meg engem, Sopron székhelylyel, azzal a feladattal, hogy a generális entente bizottságban a magyar kormányt képviseljem és hogy a magyar felkelőket4 szereljem le. Amint később megtudtam, ez a kirendelésem azért történt, mert a generális entente bizottság nem akart Sigray gróf főkormánybiztossal5 tovább tárgyalni, mert Sigray gróf nem viseltetett velük szemben a kellő őszinteséggel és mert a felkelőkkel összejátszott. Eszerint tehát nekem tulajdonképpen Sigrayt kellett helyettesítenem. Ebben a minőségben írtam alá – vérző szívvel – Nyugatmagyarország átadásáról szóló jegyzőkönyvet. Eleinte vonakodtam a jegyzőkönyvet aláírni. De később Belitska honvédelmi miniszter6 kapacitálásának engedve, különösen mert a magyar kormány nevében megígérte, hogy Sopron és környékének visszacsatolásánál szintén én fogom a magyar kormányt képviselni, aláírtam. A magyar kormány ezen ígéret betartásáról megfeledkezett. Az utóbbi aktusról felvett jegyzőkönyvet Guilleaume tábornok7 írta alá, és nem én. Pedig, hogy Sopront és vidékét visszakaptuk, abban nekem is van némi érdemem. Ugyanis a generális entente bizottság egyik ülésén Ferrario olasz tábornok8 tudomásomra hozta, hogy a népszavazás zavartalan lefolyását biztosítandó, egynéhány színes francia zászlóaljat fognak Nyugatmagyarországra hozni. E veszedelmet elhárítandó, megkértem Ferrariot, hogy ejtsék el a velem közölt tervüket. Ehelyett felajánlok nekik egy-két magyar zászlóaljat, melyek egy-egy entente ezredes parancsnoksága alá helyezve – ha nem is jobban – de legalábbis úgy fognak engedelmeskedni, mint a saját színes csapatjuk. A bizottságban, a megfelelő érvekkel alátámasztott ajánlatomat elfogadták és Ferrario tábornok már a következő napon Párisba utazott, hogy azt elhatározás végett pártolólag a nagykövetek tanácsa elé terjessze. Harmadnapra már megérkezett a jóváhagyás és a veszedelem, melynek igen káros következményei lettek volna, el volt hárítva. 4 Azon, részben Ostenburg-Moravek Gyula, Prónay Pál, Friedrich István, Héjjas testvérek vezetése alatt álló, az ország belsejéből érkezett, részben helyiekből, így a Sopronba menekült selmecbányai bányászati és erdészeti főiskola diákjaiból alakult szabadcsapatok, amely a terület 1921. augusztusára tervezett kiürítése után benyomultak a területre és megakadályozták, hogy az osztrák közigazgatás az Ausztriának ítélt területet fennhatósága alá vonja. 5 Sigray Antal gróf (1879–1947) főrendiházi tag, legitimista politikus, 1919 augusztusától Nyugat-Magyarország főkormánybiztosa. 6 Belitska Sándor (1872–1939) katonatiszt, a szegedi ellenforradalmi kormány, majd a Teleki- illetve a Bethlen-kormányok honvédelmi minisztere (1920–1923). 7 Guilleaume Árpád (1868–1944?) tábornok, 1921-ben Nyugat-Magyarország főkormánybiztosa. 8 Carlo Antonio Ferrario olasz tábornok, a nyugat-magyarországi antant-misszió vezetője 1921-ben.

39



E diplomatikai sikeremhez báró Villani akkori követségi tanácsos9 és Ullein követségi titkár,10 ki nehéz helyzetemben kiváló támaszom volt, melegen gratuláltak. Bár nem tartozik szorosan véve a tárgyhoz, mégis felemlítem az akkori viszonyokat jellemző alábbi esetet: Egy napon egy paraszt-suhanc Lehártól11 egy írást hozott, amelyben az ezredes tudatja velem, hogy ő a magyar felkelők fogságában van és élete nagy veszélyben forog. Esdve kéri legsürgősebb intézkedésemet, esetleg a kormányzó, Bethlen István, Teleki Pál, Andrássy Gyula, Rakovszky István,12 Beniczky Ödön13 stb. intervencióját, életének megmentése céljából. Én azonnal felkerestem Ferrario tábornokot és közöltem vele Lehár esetét és azt is, hogy ha nincsen kifogása ellene, akkor én még ma felkeresném Hír György felkelő vezért,14 hogy Lehárt kiszabadítsam. A generálisnak ez ellen nem volt kifogása, sőt arra kért, hogy engedjem meg neki, hogy velem tarthasson, mely kérését természetesen nem tagadhattam meg. Két autón (Ferrario feleségét és két gyermekét is magával vitte e kirándulásra) hamarosan útra keltünk. Útközben a Ranzenberger-különítmény15 és a felkelők járőrei ismételten megállítottak és igazoltattak. Fennakadás nélkül eljutottunk a felkelők táborába, hol legelőször Héjjas Ivánt kerestem fel, ki éppen a megelőző napi éjjeli vállalat fáradalmait pihente ki. Ezután a „Lajta bán”-jával,16 Prónay Pál őrnaggyal találkoztam. Prónay elmondotta nekem Lehár esetét és arra kért, hogy keressem fel Hír Györgyöt, ki Lehárt elfogatta és ki bizonyára készségesen rendelkezésemre fog állani. Egy altiszt kalauzolása mellett rövidesen megtaláltuk Hír Györgyöt, kinek „főhadiszállása” egy kocsmában volt. Amilyen kedvező benyomást tettek rám Prónay Pál és Héjjas Iván, éppoly kedvezőtlen benyomást gyakorolt reám Hír György, ki typusa volt a hatalomra jutott műveletlen altisztnek. Hír arra a kérdésemre, hogy miért tartóztatta le Lehárt, fölényesen azt válaszolta, hogy azért, mert egy felkelő tiszttel „hepciáskodott”. Későbbi kimagyarázásából azt vettem ki, hogy Lehár a „hepciáskodást” azáltal követte el, hogy egy felkelő tisztet kissé erélyesebben vont felelősségre azért, mert az neki találkozáskor nem tisztelgett. A két Villani fivér közül minden valószínűség szerint Frigyes (1882–1964) diplomata, 1920–1923 között a magyar–osztrák határmegállapító bizottság tagja. 10 Ullein (később: Ullein-Reviczky) Antal (1894–1955) diplomata, 1920–1923 között a magyar–osztrák határmegállapító bizottság tagja. 11 Lehár Antal (1876–1962) legitimista katonatiszt, Lehár Ferenc zeneszerző öccse, 1920–21-ben a szombathelyi katonai körlet parancsnoka. 12 Rakovszky István (1858–1931) a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjának legitimista politikusa, a nemzetgyűlés elnöke. 13 Beniczky Ödön (1878–1931) legitimista politikus, nemzetgyűlési képviselő, 1920 márciusáig belügyminiszter. 14 Hír György (1880–1926) földbirtokos, kisgazdapárti politikus. 15 Prónay Pál különítménye, amelyet ebben az időben Ranzenberger Viktor tartalékos százados vezetett. 16 Prónay Pál különítményes parancsnok Nyugat-Magyarország területén, Lajtabánság néven 1921. október 3-án önálló államot kiáltott ki, amelynek egyhavi fennállása alatt ő volt a kormányfője 9

40


Hegedűs

Pál

IV.

Károly

második

restaurációs

kísérletéről

Hír azt a kérésemet, hogy engedje meg, hogy Lehárral beszélhessek, kereken megtagadta, ellenben megígérte, hogy kívánságomnak megfelelőleg Lehárt másnap reggel szabadon fogja bocsátani. Ami tényleg meg is történt. Október 19-én a generális entente bizottság tudomásomra hozta, hogy Lehár, Sigray, Ostenburg és még mások éjjelenként tárgyalásokat folytatnak és viselkedésük nagyon gyanút keltő. Én még aznap közöltem ezt, saját észleleteimmel kiegészítve, Bethlen István gróffal, és megkérdeztem, hogy nem készül-e a király ismét az országba jönni, mire a miniszterelnök azzal nyugtatott meg, hogy Sigray gróf becsületszavával megerősített kijelentése szerint ez teljesen ki van zárva. Két nappal később, október 21-én (pénteken) a hajnali órákban a király már Magyarország területén volt, ami nekem csak 21-én délután 1 órakor jutott tudomásomra. Épp ebédnél ültem, amidőn egy huszárszázados Őfelsége következő írásbeli parancsát adta nekem át: „Kedves Hegedűs altábornagy! Meghagyom, hogy a negyvennyolcas laktanyában nálam azonnal jelentkezzék. Sopron, 1921. okt. 21-én Károly s.k.” Gondolkodás nélkül rohantam, úgy ahogy voltam, a 48-as laktanyába, hogy a legfelsőbb parancsnak eleget tegyek. Őfelségeik ideiglenes lakosztálya a laktanya második emeletén volt, melynek előszobájában Rakovszky Istvánt, gróf Andrássy Gyulát, Andrássy Gyuláné grófnőt, gróf Sigrayt, Gratzot,17 Lehár ezredest és Köller [György] vezérkari ezredest találtam. Kölcsönös üdvözlés után Lehár bemutatta nekem azokat a legfelsőbb kéziratokat, amelyekkel Őfelsége Rakovszkyt miniszterelnökké, gróf Andrássyt külügyminiszterré, Lehárt honvédelmi miniszterré és a hadsereg vezérkari főnökévé nevezte ki. Ez alkalommal Lehár azt is közölte velem, hogy Őfelsége a hadseregparancsnokságot személyesen veszi át és hogy az egész ország, de különösen a hadsereg csaknem teljesen Őfelsége szolgálatában áll. Lehár bemutatott még egyéb legfelső kéziratokat is, amelyek közül az egyikkel Lehárt tábornokká, Ostenburg őrnagyot pedig ezredessé nevezte ki Őfelsége. Bauer ezredesnek a tiszti arany vitézségi érmet adományozta; egy legfelsőbb kéziratban pedig elrendelte, hogy a 2. csendőrzászlóalj ezentúl a „gárda vadász ezred” elnevezés viselje. Egy legfelsőbb kézirat az eddigi tiszti kitüntetéseknek oly módon való megváltoztatását rendelte el, hogy az osztrák címer helyett mindenhol a magyar címer alkalmazandó és azok az eddigi fekete-sárga szalag helyett nemzeti színű szalagon viselendők. Gratz miniszternél a külpolitikai helyzet iránt érdeklődtem, ki a következő választ adta: „A nagy-entente a király vállalkozását jóindulatú semlegességgel kíséri, úgyszin17

Gratz Gusztáv (1875–1946) publicista, közgazdász, történetíró, 1921 elején külügyminiszter.

41



tén Csehszlovákia és Románia is. Jugoszlávia 60%-ban mellettünk van, így csak egy elenyésző csekély rizikóval kell számolni.” Ezután Lehár a király egész utazását közölte velem és ekkor tudtam meg, hogy a királyi pár már reggel 4 óra óta van Sopronban. Az a körülmény, hogy én a királyi pár megérkezését 9 órával később tudtam meg, mint Lehár, és akkor is Őfelsége útján, mutatja, hogy mily gondosan titkolta előttem Lehár a királyi pár megérkezését és hogy a nekem alárendelt soproni „közbiztonsági szervek” mily hűséggel viseltettek irántam. Teljesen izolálva voltam, amidőn a király előtt megjelentem. Őfelségeik időközben elfogyasztották ebédjüket és én bebocsátást nyertem hozzájuk. Jelentkezésem után Őfelsége melegen megrázta kezemet és a királynénak a következő szavakkal mutatott be: „Das ist der brave Feldmarschalleutnant Hegedűs, von dem ich dir schon erzählt habe.” [Ez a derék Hegedűs altábornagy, akiről már meséltem.] Ezután a király azt kérdezte tőlem, hogy letettem-e neki annakidején a hűségesküt. Igenlő válaszomra így folytatta: „Nachdem ich Sie Ihres Eides nicht enthoben habe, werden Sie hoffentlich selbst einsehen, dass der Eid noch immer in Kraft besteht.” [Mivel nem mentettem fel a hűségesküje alól, talán belátja, hogy az eskü még érvényben van.] Erre én azt válaszoltam, hogy tudomásom szerint annak idején a hadsereg tagjait az esküjük alól feloldotta és ha jól emlékszem, ez József főhercegnek18 egy kijelentésére való hivatkozással történt. Mire Őfelsége azt mondotta, ha a főherceg ezt a kijelentést tette, akkor hazudott. Őfelsége által újból felszólítva, hogy jelentsem ki, miszerint érvényesnek tartom-e azt a hűségesküt, amelyet neki annakidején letettem, azt jelentettem, hogy az esetben, ha Őfelsége az uralkodást átveszi, – igen. A király azon kijelentésére, hogy: „hisz én már uralkodom és ki is neveztem a felelős minisztériumot” jelentettem: „akkor én Őfelségének az a hű és alázatos tábornoka vagyok, aki voltam a múltban”. Őfelsége ezt következő szavakkal vette tudomásul: „Ich habe von meinem braven General auch nichts anderes erwartet.” [Én derék tábornokomtól nem is vártam egyebet.] A király ezután leültetett és az ideutazás részleteiről kezdett beszélni, mely társalgásban a királynő is részt vett. A társalgást az udvari etiquette minden szabálya ellenére én szakítottam félbe azzal, hogy felálltam és hivatkozva sürgős teendőimre, távozásra kértem engedélyt. Távozásom előtt még jelentettem Őfelségének, hogy életemet és véremet örömmel áldozom hazámért és királyomért, de testvérharchoz nem vagyok kapható. Mire Őfelsége kijelentette: „Es wird auch nicht dazu kommen, denn der Beniczky hat alles so gut vorbereitet, dass wir Freitag mit klingendem Spiel und fliegenden Fahnen in die Burg einrücken werden.” [Arról szó sem lehet, mert Beniczky mindent olyan jól előkészített, hogy pénteken zeneszóval masírozunk be a Várba.] Ezután a királyi pár kegyesen elbocsátott. Habsburg József Ágost főherceg (1872–1962), tábornagy, 1918–1919-ben néhány napig illetve hétig homo regius, Magyarország tulajdonképpeni államfője.

18

42


Hegedűs

Pál

IV.

Károly

második

restaurációs

kísérletéről

Az előszobában már együtt volt az a társaság, amelyet jövetelemkor ott találtam, Klebelsberg Kunó gróffal megszaporodva, ki nagyon megilletődöttnek látszott és nyugodtan tűrte Rakovszky István csipkelődéseit. Én Lehárral félrevonulva, megkértem, hogy jelentené Őfelségének, hogy kegyeskedjék mindennapi kitüntetésemtől és kinevezésemtől eltekinteni, mert végtelenül bántana, ha Őfelsége királyhűségemet bármivel is jutalmazná. A katonai helyzet iránti érdeklődve, Lehár azt mondotta, hogy az országnak 30 helyőrsége a király mellett van. Budapesten Beniczky Ödön mindent a legpontosabban előkészített. Négy ezred és két főiskolás tiszti zászlóalj szintén a királyhű csapatokhoz csatlakozik, mert az ezredek és zászlóaljak parancsnokai feltétlenül megbízható „karlisták”. A körletparancsnok, Sárkány [Jenő] altábornagy a királyellenesek táborához tartozik ugyan, de azt azóta ártalmatlanná tették, – elfogták. […] Lehár azt is mondotta nekem, hogy minden előkészület megtétetett, hogy a király a csapatok élén puskalövés nélkül Budavárába bevonulhasson. Rakovszky közölte velem, hogy Csanády [Frigyes] gyalogsági tábornokot szeretné megnyerni honvédelmi miniszternek. Gróf Apponyi [Albert] kultusz- és Bernolák Nándor19 igazságügyminiszter, Lingauer [Albin]20 pedig a sajtóiroda főnöke lesz. Andrássy Gyulával beszélgetvén, azt mondotta nekem, hogy ő egészen véletlenül került ide, mert ő tulajdonképpen a Cziráky gyermek keresztelőjére jött Dénesfára, de ezt senki, még a bíróság sem fogja neki elhinni, inkább azt fogják gondolni, hogy azért jött Sopronba, hogy szolgálatait a királynak felajánlja. Ott az előszobában nyugodtabban átgondolva a történteket, feltettem magamban, hogy senkit sem fogok kapacitálni arra, hogy példámat kövesse és mindent el fogok követni, hogy a polgárháború felidézése elkerültessék. Elhatározásomban, midőn a királynak letett eskümet érvényesnek elismertem, az a körülmény is befolyásolt, hogy én mindenáron igyekeztem a király bizalmát magam részére megnyerni, hogy az országra nézve esetleg végzetes elhatározásainál befolyásomat hatásosan érvényesíthessem. Délután volt az ünnepélyes eskütétel a laktanya udvarában, a királyi pár és a miniszterek jelenlétében, melynek végeztével Ullein követségi titkár kíséretében a generális entente bizottságból egyedül Sopronban tartózkodó [Reginald] Gorton tábornokot kerestem fel. Ferrario Budapesten, [Jules-Camille] Hamelin21 pedig Párisban volt. Az entente szolgálatában álló Ostenburg zászlóalj parancsnokának, Gauthier francia ezredes jelenlétében közöltem az angol generálissal, hogy a király parancsára vele és az Ostenburg zászlóaljjal együtt Sopront még ma el kell hagynom; azt is tudomására hoztam, hogy a biztosítás contiunitása céljából az Ostenburg zászlóalj felváltására a Renner zászlóaljat rendeltem Sopronba. Megjegyzem, hogy Őfelségétől engedélyt kértem arra, hogy Sopronban visszamaradhassak, ahol én az entente generális bizottságban a magyar kormányt képviseltem. Őfelsége azonban ehhez nem járult hozzá és fontosabbnak tartotta, hogy vele utazzam. (1880–1951) jogász, egyetemi tanár, a Bethlen-kormány munkaügyi és népjóléti minisztere. (1877–1962) újságíró, legitimista képviselő, a Vasvármegye című napilap szerkesztője. 21 Gorton, Ferrario, Hamelin: a soproni antantmisszió vezetői. 19

20

43



Elutazásom előtt utolsó intézkedésemként a következő két rendeletet adtam ki: 1177/1921 Sopron, 1921. október 21-én. „1.) Ő apostoli és királyi Felsége ma az uralkodást átvette és a II. csendőrzászlóaljjal Budapestre útnak indult. 2.) Az említett II. sz. csendőrzászlóalj kivételével, melyet még a mai nap folyamán az 5/I. zászlóalj fog felváltani, a C vonalon22 álló összes csapatok, közbiztonsági és közrendészeti szervek felállításukban megmaradnak és eddigi feladatukat folytatják. 3.) Ezen egységek részére új feladatokul az alábbiakat rendelem el: a. Okvetlenül megakadályozandó, hogy a felkelők eddigi vonalunkat keleti irányba átlépjék; b. a felkelőkkel mindenféle fegyveres összeütközés kerülendő, a velük való érintkezésnél ők felvilágosítandók, hogy Őfelsége koronás királyunk a kormányzást újból átvette, hogy minden magyar ember neki engedelmeskedni tartozik és hogy a jelen intézkedések az ő nevében adattak ki. 4.) A 6. gy.e. [gyalogezred] a megfigyelő és határelzáró szolgálatot Silber B. – Légrád között folytatja; esetleges jugoszláv betörések ellen, melyet elhárítani igyekezzék, alkalmas csoportosítást vegyen fel. 5.) Helyzetjelentések naponta 8 és 17 óráig hozzám telefonon Sopron 405. küldendők. Kiadatik: Körletparancsnokság Szombathely, vegyes dandár, gyalogs. pksg. 5. és 6. gyal. ezred, III/7 zászlóalj, Szmrecsányi és Fluck csendőrparancsnokságok, csendőrkerületi pksg. vármegyei csendőrparancsnokságok. Katonai állomásparancsnokságok: Szombathely, Körmend, Zalaegerszeg és tudomásul vámőrkerületi pksg; rendőrkerületi főparancsnokság és pénzügyigazgatóságok. Hegedűs altb. s.k.” 1178/kat.1921. Sopron, 1920. okt. 21-én. „Legfelsőbb helyről vett parancs értelmében az Ostenburg zászlóalj a mai nap folyamán kivonul Sopronból. Renner ezredes az 5/I. zászlóaljjal Sopronban átveszi a szolgálatot és e célból azonnal útba indítandó. Renner ezredes Sopronban nálam mielőbb jelentkezzék. A tüzérosztálynak hegyi ágyúi és tábori ágyús ütegei teljes felszereléssel és a szükséghez képest kiegészített kezelő legénységgel szintén azonnal Sopronba indul. További parancsot Ternegg őrnagy tőlem fog kapni. Kiadatik: Fluck ezredes csoportparancsnokságának és közvetlenül Renner ezredesnek, és a tüzérosztály parancsnokságnak. Hegedűs altbgy. s.k.” Aznap éjjel 1/2 12 órakor a királyi párral, miniszterekkel és a katonai kísérettel egy kórházi vonatra szálltunk és azzal a hajnali órákban elhagytuk Sopront. Ezt a vonatot megelőzte két más vonat, melyek az Ostenburg zászlóaljat szállították. 22

A békeszerződésben megállapított magyar–osztrák határ.

44


Hegedűs

Pál

IV.

Károly

második

restaurációs

kísérletéről

Az utcákon és a pályaudvaron megjelent nagyszámú közönség a királyi párt lelkesen üdvözölte. Győrig fennakadás nélkül ugyan, de nagyon vontatottan utaztunk. Győrbe csak 22-én (szombaton) estefelé érkeztünk meg; az órára pontosan nem emlékeszem. Azt hiszem, Győrbe való megérkezésünk előtt adta nekem át Lehár a következő legfelsőbb kéziratot: „Kedves Hegedűs altábornagy! Katonai Mária Terézia rendem káptalanságának előterjesztésére, kiváló hősies magatartásáért Önnek a tiszti vitézségi aranyérmet adományozom. Enese, 1921. október hó 22-én. Lehár tbnok. s.k. Károly s.k.” A gratulánsokkal szemben (Rakovszky, Andrássy, Gratz stb.) hangsúlyoztam, hogy ezt a kitüntetést a háborúban szerzett érdemeimért kaptam és nem másért. Ugyanaznap Lehár egy másik legfelsőbb kéziratot is kézbesített nekem, amellyel Őfelsége engem az összes királyhű csapatok főparancsnokságával kegyeskedett megbízni. Én azonnal Őfelségénél jelentkeztem és kértem, hogy kegyeskedjék e kéziratot visszavonni, mert végtelenül bántana, ha Őfelsége királyhűségemet bármivel is jutalmazná. Őfelsége kérésemet nem teljesítette, amit a következőkkel indokolt: „Sie müssen doch irgend einen Titel haben, unter welchem Sie in meiner Regleitung Platz nehmen.” [Kell, hogy valamely címe legyen, amely alatt kíséretemben helyet foglal.] Lehárnak a „Nemzeti Újság” ellen folytatott sajtóperemben, a wieni I. ker. törvényszék előtt tett tanúvallomásából tudtam csak meg, hogy a király főleg azért nevezett ki főparancsnokká, hogy elejét vegye oly megbántásoknak, mint amelyben részesültem Rakovszky részéről akkor, amidőn nem engedte meg, hogy a miniszterek tárgyalásainál mint hallgató jelen legyek. Lehár szerint főparancsnokká való kinevezésem által már tábornokok is arra lettek volna indítandók, hogy Károly király pártjára álljanak. Győrött jutott tudomásomra, hogy az előttünk elindított két csapatszállító vonatot Komáromban feltartóztatták és csak De Pottere ezredes, ki Perczel Mór ezredestől a helyőrség parancsnokságát átvette, engedett azoknak szabad utat. Ez okozta, hogy a király vonata több órán át Győrött vesztegelt. Győrött Bozó Pál ezredes szállt vonatunkra feleségével és gyermekeivel, kiket a királyi párnak bemutatott. Lőrinczy [Béla] tbnok Győrött jelentette nekem, hogy Rakovszky István őt durván megtámadta, mert a főparancsnokságnak a király megérkezését bejelentette és kért, hogy szerezzek neki elégtételt. Amidőn ez ügyben Rakovszkyval tárgyaltam, ő és a tárgyalásnál jelen volt Andrássy Gyula kijelentették, hogy Rakovszky mint miniszterelnök járt el, ezért őt nem lehet felelősségre vonni. Rakovszky ennek dacára mégis felkereste Lőrinczyt és kimagyarázván vele szemben tanúsított viselkedését, Lőrinczytől bocsánatot kért. 45



Győrben szálltak vonatunkra Klempa [Kálmán] és Fleischmann ezredesek, ki állandóan a király kíséretében maradtak. Győrből való elindulásunk után értesültem arról, hogy Andrássy és Rakovszky a pályaudvaron megjelent nagyszámú közönséghez beszédet intéztek. Hogy miről beszéltek, azt nem sikerült megtudnom. Hogy hány órakor indult vonatunk Győrből és hogy mikor érkezett az Komáromba, azt sem tudom. Komáromban Őfelségét díszszázad fogadta. Itt Lőrinczy tábornok legfelsőbb parancsra a helyőrség csapatait feleskette. Lehár hivatkozva Őfelsége legfelsőbb parancsára megkért, hogy a Komáromban letartóztatott és az állomásépület egyik helyiségében őrizet alatt tartott Simánfalvy ezredest és annak kíséretében lévő tiszteket szólítsam fel, hogy a királynak tegyék le a hűségesküt. Ezt Ostenburg kíséretében meg is tettem és miután valamennyi tiszt kijelentette, hogy az esküt nem hajlandó letenni, ezt Őfelségének személyesen bejelentettem. Nem vagyok egészen biztos abban, hogy ez valóban Komáromban és nem-e még Győrött történt. Lehár Ostenburgtól azt kérdezte, hogy én hogyan viselkedtem Siménfalvy [Tihamér] és annak tisztjeivel szemben, mire Ostenburg azt válaszolta, hogy viselkedésem egészen korrekt volt. Ez a körülmény megerősített engem abban a meggyőződésemben, hogy Lehár bizalmatlansággal viseltetik irántam és hogy minden lépésemet megfigyelteti. Ekkor határoztam el, hogy Lehártól és a miniszterelnöktől teljesen távol fogom magam tartani és egyedül csak Őfelségével fogok érintkezni. Komáromot elhagyva lefeküdtem és hajnalban Bia-Torbágy közelében ébredtem fel, amidőn vonatunk a nyílt pályán vesztegelt. Itt tudtam meg, hogy Ostenburg csapatai Budaörs tájékán harcban állanak a kormányhű csapatokkal. Lehár szerint a kormányhű csapatok kezdték a lövöldözést, így azok parancsnoka felelős a vérontásért. Lehár azt is mondta nekem, hogy a kormányhű csapatok néhány százada már megadta magát és hogy Ostenburg csapatai több ágyút foglaltak el. Lehár, ki eddig velem szemben nyakig be volt gombolkozva, azt is közölte velem, hogy Belitska honv. miniszter és Berzeviczy Béla, a vezérkar főnöke a király mellé állottak. Egy sürgönyt is mutatott nekem Lehár, amelyben a nemzeti hadsereg csapatfelügyelője –, Willerding [Rezső] gyal. tbnok meghagyja, hogy a királyhű csapatok előnyomulását nem szabad megakadályozni. E hangulatkeltő hírek közlése után Lehár, hivatkozva Őfelsége legfelsőbb parancsára felkért, hogy vegyem át a harcoló csapatok felett a parancsnokságot. E kérés teljesítését kereken megtagadtam azzal, hogy testvéreim ellen nem harcolok. Lehár kért, hogy jelentsem ezt személyesen a királynak, amit azonnal meg is tettem. Őfelsége elhatározásom megmásítására igyekezett rávenni, de én hajthatatlan maradtam és esdve kértem Őfelségét, hogy szüntesse be a testvérharcot, és annak a legfelsőbb kéziratnak a visszavonását kérve, amellyel engem főparancsnokká kegyeskedett ki46


Hegedűs

Pál

IV.

Károly

második

restaurációs

kísérletéről

nevezni, mélyen felindulva, jelentésemet azzal fejeztem be, hogy ha Őfelsége most már azt parancsolná, hogy lőjem fejbe magamat, azt azonnal meg fogom tenni, vagy ha főbelövetésemet elrendelné, akkor én teljes megadással viselném a legfelsőbb ítélet következményeit. Őfelsége szelíd és megnyugtató szavai után felindultságom némileg csillapult. Őfelsége a szomszédos fülkében tartózkodó királynéhoz ment, kivel angol nyelven hosszabb beszélgetést folytatott. Ennek végeztével ismét hozzám fordult és megparancsolta, hogy keressem fel Nagy Pál altábornagyot és szólítsam fel arra, hogy a harcot szüntesse be és ne akadályozza a királyhű csapatoknak Budavárába való bevonulását. Őfelsége hosszas beszélgetésünk folyamán erősen kifakadt a tábornoki kar ellen, mondván: „Wo ist denn die Generalität?! Es ist geradezu schändlich, wie sie sich benimmt!” [Hol vannak a generálisok? Egyenesen gyalázatos, ahogyan viselkednek.] Én a király parancsát végrehajtandó, parancsőrtisztem társaságában egy mozdonyon a kelenföldi pályaudvarra indultam. Útközben Budaörs tájékán mindkét fél csapatai erős puskatűz alá vették mozdonyunkat, dacára annak, hogy fehér kendőt lobogtattam. Több puskalövedék átlyukasztotta mozdonyunk vasfalát és valóságos csoda, hogy a derék mozdonyvezetőt és engem golyó nem talált. Parancsőrtisztem (egy huszárszázados) a mozdony padlóján fekve keresett fedezéket a golyózápor ellen. A kelenföldi pályaudvarra való megérkezésem alkalmával Rainprecht és Ghyczy [Géza] ezredesek, valamint De Sgardelli [Cézár] őrnagy jelentkeztek nálam. Kérdésemre azt jelentették, hogy feladatuk a királyhű csapatokat megakadályozni abban, hogy azok Kelenföldre jussanak. A parancsnokok csapatjaikat kezükben tartják és biztosak abban, hogy feladatukat sikeresen meg fogják oldani. Rainprecht ezredest és De Sgardelli őrnagyot Lehár mint olyanokat jelölte meg, akikre a király biztosan számíthat. Nagy Pált23 az állomásfőnök irodájából a király nevében telefonon felszólítottam, hogy szüntesse be a harcot, mert Ostenburg 8 zászlóaljjal és 6 üteggel jön. Nagy Pál erre ugyancsak telefonon azt válaszolta, hogy neki 28 zászlóalja van és nem engedheti, hogy Ostenburg csapatai a Várba vonuljanak, mert ez az ország katasztrófáját okozná. Nagy Pál egyben kért, hogy jelentkezzem a kormányzó úr őfőméltóságánál, ki a helyzet komoly voltát velem majd jobban meg fogja értetni. A rendelkezésemre bocsátott autón azonnal a királyi palotába hajtattam, hol Őfőméltósága azonnal fogadott. Őfőméltósága belépésemkor felém sietett és még mielőtt jelentésemet megtehettem volna, azt mondotta nekem: „Hát Pali, Te is elhagytál, akire pedig úgy építettem, mint egy erős sziklára?!” A kormányzó úr szavaiba vágva megkértem, hogy ne törjön pálcát felettem, mielőtt meg nem hallgatott és előadtam neki mindazt, amit a memorandumban felemlítettem. Miután mondanivalómat befejeztem, a kormányzó úr sajnálkozását 23

(1864–1927) gyalogsági tábornok, később a honvédség főparancsnoka.

47



fejezte ki afelett, hogy engem oly végtelenül kényes helyzetbe hozott és megjegyezte még, hogy minden nehéz feladattal engem bízott meg, mert meg volt győződve, hogy ezt jól fogom megoldani. Megnyugvásomra szolgáljon, hogy az én helyzetemben ő sem cselekedett volna másképpen, mint ahogyan én cselekedtem. Ezekután Őfőméltósága meghagyta, hogy értessem meg Őfelségével, hogy a királyi várba való bevonulása az ország végromlását idézné elő és arra is utasított, hogy ha Őfelségét erről meggyőznöm nem sikerülne, kérjem meg, hogy jöjjön a várba és győződjék meg személyesen a helyzetről. A király személyének biztonságát és mozgási szabadságát Őfőméltósága garantálja. Felszólításra a kormányzótól a miniszterelnökségre mentem, ahol Bethlen grófon kívül még Bánffy gróf külügyminisztert és [Thomas] Hohler angol nagykövetet24 találtam. Ezek az urak a király tájékoztatására szükséges információt a következő 5 pontba foglalták: „1.) A nagykövetek utasítást kaptak, hogy jelentsék ki, miszerint a nagyhatalmak a királyt törvényes uralkodónak sohasem fogják elismerni. 2.) A királynak Budapestre való érkezését az entente hatalmak casus belli-nek fogják tekinteni, mely esetben egy hét leforgása alatt a szerbek Budapestet megszállják. 3.) A magyar kormány teljes tudatában van annak, hogy a legfelsőbb hatalomnak a király kezeibe való helyezése az ország katasztrófájához vezetne. A magyar kormánynak tehát kötelessége saját országával szemben, hogy a legfelsőbb hatalomnak való átvételét megakadályozza. A kormány mindent el fog követni, hogy ez be ne következzék. A legutolsó pillanatban azonban még meg akarja akadályozni a polgárháborút. Azért kérjük a királyt, hogy szüntesse be az ellenségeskedéseket, mire mi is be fogjuk azokat szüntetni. 4.) Kérjük a királyt, hogy küldje egy megbízottját – kihez teljes bizalma van – Budapestre, hogy a való helyzetről személyesen meggyőződjék. E megbízottnak alkalmat fognak nyújtani arra, hogy mindazokkal tárgyalhasson, kik az ország sorsára befolyást gyakorolhatnak. Az illető mozgási szabadságát garantáljuk. 5.) Hohler angol követ kérdésemre kijelentette, hogy a nagyhatalmak azért ellenzik a Habsburgok visszatérését, mert az okvetlenül háborúra vezetne, amit pedig az entente hatalmak mindenáron kerülni akarnak.” Távozásomkor Bethlen gróf megkért, hogy tudassam vele a király elhatározását. A várból ismét autón a kelenföldi pályaudvarra hajtattam, onnan pedig ugyanazzal a mozdonnyal, amellyel jöttem, folytattam utamat Torbágyra. Itt a kormányzó utasításának és gróf Bethlen információjának megfelelően jelentést tettem a királynak. Ezt megelőzőleg Rakovszy, Andrássy, Gratz és Lehárral ismertettem röviden a helyzetet. Utóbbiak közléseimet közömbösen fogadták és kijelentették, hogy mindabból, amit mondtam, egy szó sem igaz és hogy a magyar kormány ismét azt a hamis játékot űzi, amelyet húsvétkor25 játszott. 24 25

Helyesen: főbiztost (high commissioner). 1921 húsvétján az ún. első királypuccs (visszatérési kísérlet) alkalmával.

48


Hegedűs

Pál

IV.

Károly

második

restaurációs

kísérletéről

A király és a királyné nagy figyelemmel hallgatta jelentésemet, arról amit utasításképpen hoztam és arról amit személyesen láttam és tapasztaltam. Jelentettem Őfelségének azt is, hogy Budapesten teljesen rend és nyugalom van. A kormány teljesen uralja a helyzetet. A kelenföldi pályaudvart két megbízható gyalogezred tartja megszállva. A várba vezető út és maga a vár is erősen meg van szállva. Végül arra kértem Őfelségét, hogy rendelje el a harc beszüntetését, mert meggyőződésem szerint vállalkozása teljesen kilátástalan. A király a királynéval folytatott rövid tanácskozás után azt mondotta nekem, hogy mindebben, amit neki jelentettem, nem hisz és meghagyta, hogy a minisztereket küldjem hozzá. A király parancsát teljesítettem. Ezen a tárgyaláson részt nem vettem, így annak lefolyásáról tudomásom nincsen. Utóbb véletlenül csak annyit tudtam meg, hogy ez alkalommal a harc folytatását határozták el. Fleischmann ezredes javaslatára Őfelsége valamely ígérettel Soós [Károly] altb. körletparancsnokot rá akarta venni, hogy hozzá csatlakozzék. Autó hiányában a terv nem került végrehajtásra. Én ígéretemhez képest Bethlen grófnak eljárásom eredményéről be akartam számolni, azonban sajnos többszöri kísérletezés dacára sem kaptam meg a telefonösszeköttetést a miniszterelnökséggel. Ugyanaznap (vasárnap) délután a budaörsi vasúti őrházban tartózkodó Ostenburg őrnagyhoz egy parlamentaire érkezett. A király parancsára ezzel nekem kellett tárgyalnom. Amidőn a rendelkezésemre bocsátott mozdonyra szálltam, hogy az előbb említett vasúti őrháznál várakozó parlamentairt felkeressem, nagy meglepetésemre a királyi pár, Rakovszky, Andrássy, Grátz is hozzám csatlakoztak. A budaörsi őrházhoz érkezvén, ott találtuk a parlamentaire-t, Shvoy [Kálmán] ezredest. A harc ekkor már az egész vonalon szünetelt. Shvoy a királynak azt jelentette, hogy a magyar kormány a fegyverszüneti tárgyalásokat meg akarja kezdeni és e célból másnap reggelre egy kéttagú bizottságot fog kiküldeni, egyben kérte a királyt, hogy a harcot szüntesse be és jelöltessen ki egy demarkációs vonalat, melyet mindaddig, míg a tárgyalások tartanak, az egyik félnek sem szabad átlépni. A király Shvoyt felszólította, hogy tegye le neki a hűségesküt. Mire az ezredes kijelentette, hogy ezt neki csak az esetben tehetné, ha Horthy kormányzónak tett esküje alól feloldatnék. Erre Őfelsége a beszélgetést az ezredessel megszüntette és felém fordulva megparancsolta, hogy a demarkációs vonalat jelöljem ki. Én a legfelsőbb parancsot olyképpen teljesítettem, hogy bár Bozó ezredes csapatai – az ezredes állítása szerint – a Türkensprung-en [Törökugrató] voltak, a magaslatot a kormányhű csapatoknak ítéltem oda, úgyhogy Bozó a türkensprungi csoportjával és Ostenburg a jobbszárnyával kénytelen volt visszavonulni. A demarkációs vonalat Bozó vagy Shvoy térképébe saját kezűleg rajzoltam be. Miután Ostenburg azt jelentette, hogy csapatai nagyon fáradtak és azok aznap még nem étkeztek, Őfelsége javaslatomra megengedte, hogy ezek a csapatok az éppen elfoglalt helyzetben megmaradhassanak és csak másnap vonuljanak hátrább a demarkációs vonal mögé. 49



A királyi pár és azok kísérete velem együtt ugyanazzal a mozdonnyal, szakadó esőben indult vissza Bia-Torbágyra. Távozásom előtt Shvoy ezredest megkértem, hogy jelentse Bethlen gróf miniszterelnöknek, hogy az ígért értesítést rajtam kívül álló okokból nem tudtam elküldeni. Shvoy kérésére egy mozdonyt bocsátottam rendelkezésére, mely őt a kelenföldi pályaudvarra szállította. A vasárnapról hétfőre virradó éjjel csendben telt el. Hétfőn (24-én) kora reggel Gratz és Lehár a budaörsi őrházhoz mentek, hol Kánya [Kálmán]26 meghatalmazott miniszterrel és Sárkány altábornaggyal találkoztak. A tárgyalás eredményét velem nem közölték. Lehártól csak annyit tudtam meg, hogy a tárgyalások alatt a kormányhű csapatok egy zászlóalja átlépte a demarkációs vonalat és az Ostenburg csapatainak hátába került. Ezeknek a helyzete ezáltal tarthatatlanná válván, Lehár ezek visszavonulását és a király vonatának azonnali visszaindítását rendelte el. Rakovszkyt a királyhű csapatok visszavonulása egész extázisba hozta. Andrássy és Gratz jelenlétében a lövészárokháború folytatását, a Dunántúl forradalmasítását és a Magyarországtól való elszakadásának proklamálását javasolta. Rakovszky azt is javasolta, hogy a királyhű csapatok egyesülve a felkelőkkel foglalják el Bécset és ültessék ottan trónra a királyt. Grátz és Andrássy röviden leintette Rakovszkyt, ki rám egy őrült ember benyomását tette. Eközben még a következő érdekes jelenetnek voltam szem- és fültanúja. A király azt kérdezi Lehártól, hogy mit szándékozik most saját személyére nézve tenni? Mire Lehár jelentette, hogy ő a csapatoknál marad. Erre Őfelsége azt mondotta, hogy: „Maga nem maradhat itten”, mire Lehár fejét megrázván, megismételte előbbi jelentését. Őfelsége most már erélyesebb hangon megparancsolta Lehárnak, hogy menjen el! Erre Lehár a király előtt mélyen meghajtván magát, távozott. Alighogy a király vonata mozgásba jutott, Lehár már polgári ruhában jelent meg, hogy tőlem búcsút vegyen. Kérdésemre, hogy mit szándékozik most tenni, azt felelte: „Ich flüchte mich, denn wenn ich hier bleibe, hängen sie mich.” [Én menekülök, mert ha itt maradok, felakasztanak.] Ugyanakkor Osváth főhadnagy – szintén már polgári ruhában – nagy sietséggel iratokat semmisített meg. Rövid idő múlva úgy Lehár, mint Osváth eltűntek és azóta sem láttam őket. A király azt kívánta, hogy vonata Szombathelyre irányítassék. Bánhidáig minden fennakadás nélkül jutottunk el. Itt azonban arról értesültem, hogy Komáromból a síneket felszedték és ezért ezen az útvonalon a király vonata Szombathelyt nem érheti el. Most már Őfelsége azt kívánta, hogy a vonat Pápán át érje el Szombathelyt. Őfelségének ez a kívánsága sem volt teljesíthető, mert nehéz mozdonyunkat nem bírta el a gyenge pályatest. Hosszas kapacitálás után végre Őfelsége úgy határozott, hogy Tatára megy és ott Esterházy Ferenc gróf kastélyába száll. 26

(1869–1945) ekkoriban a külügyminiszter állandó helyettese.

50


Hegedűs

Pál

IV.

Károly

második

restaurációs

kísérletéről

Hétfőn estefelé érkeztünk Tatára, hol Őfelségétől és kíséretétől elbúcsúztam. Őfelsége ez alkalommal azt mondta nekem: „Auch zum zweitenmal ist es nicht gelungen, hoffentlich wird es zum drittenmal gelingen. Denn ich bin ein Dickschädel und gib nicht nach.” [Másodszor sem sikerült a dolog. Remélhetőleg harmadszor sikerülni fog. Mert én keményfejű vagyok és nem engedek.] Rakovszky pedig Őfelségének azt mondta: „Man darf im Leben nichts ernst nehmen!” [Az életben semmit sem szabad komolyan venni.] A király – valószínűleg minisztereinek tanácsára – az Ostenburg zászlóalj 620.000 K pénztárkészletét magához vette. Őfelsége távozása után azonnal intézkedtem, hogy a fogvatartott Siménfalvy ezredes négy tiszt-társával együtt szabadon bocsátassék. Ostenburg helyettesét (egy előttem ismeretlen nevű százados) utasítottam, hogy a zászlóalj minden ellenségeskedést szüntessen be és a csapatot a vasúti pályaudvaron gyülekeztesse. Komáromból de Pottere ezredestől vett azon jelentésre, hogy a cseheknél a komáromi hídfő körül feltűnő nyugtalanság észlelhető és nem tartja kizártnak a támadó szándékot sem, intézkedtem, hogy a pályaudvaron lévő gyalogszázad azonnal induljon el de Pottere ezredes rendelkezésére, Komáromba. Még mielőtt e parancsom végrehajtatott volna, Siménfalvy ezredes tőlem arra kért engedélyt, hogy a kormány rendelkezésének megfelelően a csapatokkal intézkedhessen. Az engedélyt természetesen megadtam. Miután személyesen meggyőződtem, hogy Őfelsége személyes biztonságáról a kb. 25 tisztből álló „testőrség” és gróf Esterházy felfegyverzett szolgaszemélyzete kellőképen gondoskodik, éjjeli szállásomra, a tatai Esterházy Szállóba mentem. Alig töltöttem 1-2 órát szobámban, amidőn Siménfalvy nálam megjelent és jelentette, Bethlen miniszterelnök kéret, menjek vele (Siménfalvyval) a királyhoz és igyekezzünk őt rávenni, hogy a trónról mondjon le. E célból először is Gratzot kerestem fel az Esterházy-kastélyban, kivel küldetésünk célját közöltem. Gratz csodálkozását fejezte ki, hogy éppen én vállalkoztam erre, ki még pár órával ezelőtt Őfelségének azt tanácsoltam, hogy ne mondjon le a trónról. Miután kijelentettem, hogy meggyőződésem most sem változott meg és én csupán Bethlen gróf utasítása folytán szándékozom eljárni, Gratz arra kért, hogy most ne forszírozzuk a dolgot, mert úgysem tudnánk célt érni. Engedjünk neki időt, hogy Andrássyval és Rakovszkyval együtt a királyt ily értelemben „megdolgozza”. Ő meg van győződve, hogy 1-2 nap múlva sikerülni fog nekik Őfelségét a Bethlen által kívánt elhatározásra rávenni. 25-én, kedden még Tatán tartózkodtam. E napon szerelte [le] az Esterházy-kastélyban 12 felkelő, anélkül, hogy ellenállásra talált volna, a király 25 tisztből álló „testőrségét”. 26-án, szerdán Nagy Pál gyalogsági tábornok telefon útján felszólított, hogy vonuljak be Budapestre. E felszólításnak megfelelve, a déli vonattal Budapestre utaztam, hol Nagy Pálnál jelentkeztem. 51



Jelentkezésem alkalmával Nagy Pál utasított, hogy ha az elmúlt napok nagy eseményeinek fáradalmait és izgalmait kipihentem, tegyek írásbeli részletes jelentést a király Őfelsége szerencsétlen restaurációs kísérletének lefolyásáról. Ennek a meghagyásnak Nagy Pál ismételt sürgetésére csak 10 nap múlva tettem eleget. Ezzel befejeződött életem legnehezebb és egyúttal legszomorúbb ténykedése, mely lelkemben soha nem gyógyuló mély sebeket hagyott vissza. Megjegyzés. Hogy én a szombati (22-iki) eseményekre teljes pontossággal nem emlékszem, az annak tulajdonítható, hogy az ország sorsa iránti aggodalmaim annyira preoccupáltak, hogy az aznap történtekkel szemben teljes apátiával viseltettem. Magatartásom megítélésénél figyelembe veendő, hogy én semmiféle tanácskozásban részt nem vettem, de azokra meg sem hívattam. A hozott határozatokról nagyobbrészt nem is értesültem. Úgy ez a körülmény, valamint Lehárnak, Rakovszky és társainak velem szemben tanúsított viselkedéséből most utólag arra a következtetésre jutok, hogy ők velem szemben kezdettől fogva bizalmatlanok voltak és hogy engem valószínűleg csak azért vittek magukkal, mert azt hitték, hogy Sopronban való visszamaradásom tervükre nézve esetleg veszéllyel járhatna. Lehet, hogy velem szemben való bizalmatlanságukat – a húsvéti eseményeken kívül – a pár nappal Őfelsége megérkezése előtt, az Ostenburg zászlóalja tisztikara előtt a királykérdésben tanúsított félreérthetetlen magatartásom is fokozta. Budapest, 1929. május hó 26-án. Hegedűs altb. s.k.

(A jegyzeteket összeállította és a bevezetést írta Ablonczy Balázs)

52


Kommentár • 2010|4 – Honi figyelő

Horkay Hörcher Ferenc TÖPRENGÉSEK A SZAVAZÓFÜLKÉS FORRADALOMRÓL „Valahányszor a közösség, mint testület, cselekedni képes, nem ütközhet tényleges ellenállásba; de amíg hatalom és jog egy és ugyanaz, testületként sem lehet olyan joga, amely összeegyeztethetetlen az erénnyel, s az erények alfájával, a körültekintéssel.” (Edmund Burke)1

A Fidesz elsöprő erejű 2010-es választása előtt két írásban jártam körül azt a kérdést, milyen feladat vár az új kormányra, ha szeretné megtalálni a kijáratot a magyar történelem újabb zsákutcájából. Most ezeket a felvetéseimet vetem össze az eddig történetekkel.

Bevezetés: a választások előtti állapot Először Az értékhiányos rendszerváltás2 című írásomban szögeztem le azt a meggyőződésemet: a magyar demokrácia egyik alapproblémája, hogy a rendszerváltók nem tisztázták azokat az értékalapokat, amelyekre az új magyar demokrácia épül. E nélkül viszont a magyar politikai közösség önmeghatározása hiányos, aminek viszont a demokratikus működés akadozása a következménye. Ezt orvoslandó javasoltam azt, hogy meg kellene alkotni a rendszerváltás alapdokumentumát, mely az alkotmányhoz csatlakozva foglalná össze a politikai közösség egésze által vallott értékeket és alapelveket: […] arra van szükség, hogy a rendszerváltást irányító eszméket (így a szabadság vagy nemzeti függetlenség, az önrendelkezés vagy nemzeti szuverenitás, a jogállam és joguralom, a társadalmi és történelmi igazságosság, a törvény előtti egyenlőség és a társadalmi szolidaritás, az emberi és alkotmányos jogok, valamint az állampolgári kötelezettségek eszméit) politikai érvénnyel megfogalmazzák és kimondják… […] Az erőfeszítés célja a rendszerváltás alapdokumentumában megfogalmazandó elvek és eszmék megvitatása, majd az alapdokumentum szövegének megfogalmazása.3

Edmund BURKE: Töprengések a francia forradalomról, ford. Kontler László, Atlansztisz–Medvetánc, Budapest, 1990, 150. 2 HORKAY HÖRCHER Ferenc: Az értékhiányos rendszerváltás, Fundamentum 2003/1., 62–72. (Kötetben: A dolgok természete, szerk. G. Fodor Gábor – Lánczi András, Századvég, Budapest, 2009, 79–100.) 3 Uo., 71 (A dolgok természete, 98). 1

53



Egy másik írásomban (Hogyan zárható le a kommunizmus öröksége és a hideg polgárháború? Megfontolások a nemzeti megbékélés lehetőségéről4 címmel) amellett érveltem, hogy a Gyurcsány-korszak olyan mély erkölcsi és politikai válságba taszította az országot, hogy a 2010-es választás nem pusztán kormányváltás lesz, hanem magáról a rendszerváltásról kimondott ítélet is. E tételemet különösen alátámasztani látszik az a tény is, hogy a liberális értelmiség minden hangos figyelmeztetése ellenére szavaztak a választók 2/3-os parlamenti többséget eredményező bizalmat Orbán Viktornak és leendő kormányának. Ezzel ugyanis azt mondták ki, hogy nincs ellenükre az alkotmányozó többség – tehát igenis kívánják azt, hogy alapvető változásokat érjen el a kormány a rendszerváltás által kialakított politikai intézményrendszerben. Ugyanebben az írásomban még arról is szót ejtettem, hogy épp a rendszerváltás védelmében – és persze a kommunista múlt, az abból fakadó hideg polgárháború és erkölcsi-politikai válság, legitimitási deficit lezárása érdekében – lesz szükség bizonyos lépésekre. Ezek közül nevesítettem – a pozitív választási kampányt, – az elmúlt húsz év bűneit összegző fehér könyv kiadását, – a közösség értékeit explicit módon kimondó alapdokumentum (Orbánnál preambulum) létrehozását, – fájdalmas gazdasági lépések meghozatalát.

Két reakció A fenti két írásomra született egy-egy válasz is. Először Tóth Gábor Attilának Az értékhiányos rendszerváltás című írásommal vitatkozó írására utalok, majd Bartus Gábor Az eszmetörténész, a szónok és a bankárok című szövegére térek ki röviden. Tóth Gábor Attila meglehetősen sajátos koncepció szerint foglalkozik írásommal. Egy új alkotmány háttérelmélete5 című írásában azt kívánja bizonyítani, hogy az én elképzelésem összeilleszthető Körösényi András két dolgozatában kifejtett nézetével, és az így létrehozott elméleti alap szolgál a Fidesz jelenlegi alkotmányozása teoretikus hátteréül. A gondolat több ponton is sántikál. Egyfelől módszertanilag tartom problémásnak, hogy két szerzőt önkéntesen egymás mellé állítsunk, s őket összekapcsolva tegyük kritika tárgyává – hisz így nem a két elmélet szolgál a kritika alapjául, hanem az a konstrukció, amit maga a kritikus gyárt, vitapartnereit összemixelvén. Ezt a problémát egyébként a szerző szóhasználata is sejteti: „A két irányzat ötvözésével koherens rendszer jön létre.”6 De talán ennél a módszertani méltánytalanságnál is nagyobb baj, hogy a tények tekintetében sem stimmel a dolog. Leginkább azért nem, mert én a magam részéről viláHORKAY HÖRCHER Ferenc: Hogyan zárható le a kommunizmus öröksége és a hideg polgárháború? Megfontolások a nemzeti megbékélés lehetőségéről, Kommentár 2009/6., 51–63. 5 TÓTH Gábor Attila: Egy új alkotmány háttérelmélete, BUKSZ 22/2. (2010. Nyár), 138–141, különösen 139–140. 6 Uo., 140. 4

54


Horkay

Hörcher

Ferenc:

A

szavazófülkés

forradalomról

gossá tettem, hogy nem a mostani alkotmány helyett, hanem azt kiegészítve, egy külön dokumentumban képzelném el a demokratikus berendezkedés alapjául szolgáló értékek meghatározását. Tehát nem egy új alkotmány háttérelméletéről gondolkodtam, hanem a rendszerváltás alapdokumentumáról. Ezt expressis verbis ki is mondja a szövegem: „A rendszerváltás alapdokumentuma természetesen nem az alkotmány versenytársa lenne, s nem annak helyét foglalná el. Inkább a rendszerváltás alapdokumentuma és az alkotmány egymást erősítő hatására volna szükség.”7 A másik írásomban ugyan utalok rá, hogy Orbán Viktornak az alkotmánnyal magával vannak bajai, de az Orbán–Sólyom vitára reflektálva azt írom: „Meggyőződésem szerint nem ellenkezik ugyanis az alkotmányos keretek megőrzésének felelősségteljes követelményével az, hogy felvetjük, azt az alkotmányos szöveget, amely maga utal saját ideiglenességére, véglegesíteni kellene már.”8 A szövegben arra is utalok, hogy az Orbán Viktor által felvetett preambulumba szerintem „a mára kétségtelenül felgyűlt gyakorlat”,9 vagyis az Alkotmánybíróság alkotmányértelmezésének eredményeit kellene beemelni. Ennyiből világos talán, hogy engem nem egy új alkotmány megalkotása érdekelt, hanem egy új, alkotmányos erejű dokumentumot javasoltam, hozzáfűzve, hogy a konkrét jogi-politikai forma meghatározása természetesen nem az elmélet feladata. Másfajta felhanggal, de TGÁ-hoz hasonló közvetlen visszacsatolást feltételez elméletem és a fideszes gyakorlat között Bartus Gábor írása.10 Ez a szöveg azt feltételezi, hogy Orbán Viktor évértékelő beszéde „számos elemében mintha sorvezetőként használta volna az eszmetörténész javaslatait”.11 Nos, kis kajánsággal azt mondhatnám, reméljük, hogy így volt: ez ugyanis azt jelentené, hogy a politikusok olvassák az eszmetörténészek írásait. Ám, kicsit komolyabban, meglehetősen valószínűtlennek tartom, hogy valami közvetlen hatást lehetne feltételezni. Szerintem sokkal inkább az egyébként meglepően egyértelmű helyzet megítélésében felbukkanó hasonlóságokról beszélhetünk. A jelen írás nem a két fent említett hozzászólóval folytatandó vita jegyében született. Sokkal inkább tekintendő – megint ironikusan fogalmazva – „új sorvezetőnek” az új helyzetben. Vagy másképp: az Orbán-kormány eddig kibontakozó teljesítményét szeretném kritika tárgyává tenni – természetesen a korábbi írásaimban megfogalmazott követelmények szempontjából. Remélem, így világossá tehetem, miben látom másként – az elmélet magasából – a mostani helyzetet, mint a – gyakorlati nehézségek kelepcéjében vergődő – kormány, s milyen tekintetben tartanék szükségesnek egy korrekciót ahhoz az irányhoz képest, amit most a kormány követ. Természetesen nem szeretnék olyan kínos helyzetbe kerülni, mint Machiavelli, aki kifejezetten politikai tanácsadó szöveget alkotott A fejedelemben.12 Ettől leginkább azért HORKAY HÖRCHER: Az értékhiányos rendszerváltás, 71 (A dolgok természete, 98). HORKAY HÖRCHER: Hogyan zárható le…, 61. 9 Uo., 62. 10 BARTUS Gábor: Az eszmetörténész, a szónok és a bankárok, Kommentár 2010/1., 71–75. 11 Uo., 71. 12 A fejedelmi tükör műfajáról lásd HARGITTAY Emil: A fejedelmi tükör műfaja a 17. századi Magyarországon és Erdélyben, Irodalomtörténeti Közlemények 1995/5–6., 441–484; UŐ.: Gloria, fama, literatura. Az uralkodói eszmény a régi magyarországi fejedelmi tükrökben, Universitas, Budapest, 2001. 7

8

55



tartózkodnék – az ismeretes gyakorlati kockázatokon túl –, mert konzervatív meggyőződésem óvatosságra int: az értelmiség kívülről ne akarjon beleavatkozni a politika autonóm szférájának működésébe, s ne adjon megrendeléseket a politikának. Ennyiben nem is a politikusoknak szól ez a tanulmány. Ám fontosnak látom megmutatni az olvasónak, miben tér el az én álláspontom az egyébként alapvetően hasonló értékrendet valló fideszes gyakorlattól. Írásom a kortárs reakciója az épp zajló eseményekre, így természetesen a tévedés lehetőségét semmi nem zárja ki. Ám tollam vezetője az az Edmund Burke, aki a francia forradalom kitörésekor a leggyorsabban és ugyanakkor legtávlatosabban kezdett gondolkodni kora példátlan eseményeiről. Vele együtt vallom, hogy minden politikai erőnek szüksége van külső szemre is. Ugyanakkor azt is osztom Burke nézetei közül, hogy természetesen kívülről nem látható számos apró részlet, ami gyökeresen más színben tüntetheti fel az eseményeket, ezért az értelmiségi kibicnek világos önkorlátozásra van szüksége. Az alábbiakban először a kormányfő által használt „forradalom” kifejezéssel kapcsolatos fenntartásaimat foglalom össze. Aztán az új alkotmány alkotásának buktatóiról lesz szó. Ezt követően a kormányfő sajátos – szerintem meglehetősen kényes – helyzetét elemzem a magyar politikai erőtérben, végül a politikai patthelyzetből való kitörés esélyét vizsgálom meg.

Mi a baj konzervatív nézőpontból a Fidesz forradalmával? A Fidesz elnöke több beszédében és nyilatkozatában, rendszeresen használja a „forradalom” kifejezést a jelenlegi politikai helyzet, illetve a választási eredmények magyarázatára. A kifejezés előkerül az új kormány krédójaként szolgáló, de az egész nemzet közös akarataként megjelenített Nemzeti Együttműködési Nyilatkozatban is: „A magyar nemzet 2010 tavaszán újra összegyűjtötte életerejét, és a szavazófülkékben sikeres forradalmat vitt véghez.”13 Két szempontból is problémásnak tartom ezt az újkeletű terminológiát, mely a forradalom kategóriájába sorolná be a választást, és eredményét forradalomként könyvelné el. Egyfelől azért, mert összeegyeztethetetlennek tartom a konzervatív politikai felfogással: a konzervativizmus idegenkedik a forradalomtól, s csak legvégső esetben fogadja el (lásd például az 1956-os magyar forradalmat, amely a totalitárius rendszerrel szembeni felkelésként értelmezhető konzervatív nézőpontból). Másrészt pedig azért, mert úgy gondolom, a szóhasználat előkészítetlenül került elő, és így hiteltelen, s hitelteleníti az új kormány politikáját is. Nézzük e két szempontot külön-külön. Ha a konzervativizmus politikai alapvetésére gondolunk, kikerülhetetlenül támpontunk kell legyen Edmund Burke francia forradalmat támadó alapkönyve.14 Burke egyik 13 Az Országgyűlés 1/2010. (VI. 16.) OGY politikai nyilatkozata a Nemzeti Együttműködésről. Elfogadva az Országgyűlés 2010 június 14-i ülésnapján. Szövegét lásd www.kim.gov.hu/misc/letoltheto/Politikai_ Nyilatkozat.pdf (a továbbiakban: Nyilatkozat). 14 BURKE: I. m.

56


Horkay

Hörcher

Ferenc:

A

szavazófülkés

forradalomról

legfontosabb megkülönböztetése a Dicsőséges Forradalom és a nagy francia forradalom szemléletmódját állítja egymással szembe. Szerinte az előző célja csak a történelmileg igazolt viszonyok visszaállítása volt: „Valamennyi megújítás, amit ezidáig végrehajtottunk, a múlt iránti tisztelet elvén alapult”.15 Ezzel szemben a franciák mindenféle hagymázas elméleteket követve újfajta berendezkedésen törik a fejüket, s mindazt, ami régóta megvan, eltörölnék. Márpedig ez a gesztus igencsak veszélyes a politika világában, ahol minden változtatás számos kockázattal jár, és ezért minden gyakorló politikus nagyon is óvatosan jár el, amikor hasonló nagyságrendű változtatásokról esik szó. A francia forradalom azért vált a modern politika mementójává olyan gondolkodók jóvoltából, mint Burke, Tocqueville16 vagy Acton,17 mert világossá tette, hogy akár a legnagyobb jóindulattal is hogyan válhat ez a fajta politikai voluntarizmus inhumánussá és véreskezűvé. Nem csoda hát, ha a konzervatívok idegenkednek a forradalomtól, s minden gyökeres és gyors változtatástól. Elvük az, hogy a politika világába történő beavatkozás óriási felelősséget ró a politikusra. Másfelől a konzervativizmus tagadja annak lehetőségét, hogy egy ember vagy akár csak egy generáció is okosabb legyen, mint a generációk öszszesített tudásaként előálló politikai tapasztalat és hagyomány. Ezért írja Burke: „Az újítás szelleme általában önzésből és szűklátókörűségből fakad. Nem törődnek utódokkal azok, akik soha nem tekintenek vissza őseikre. Emellett Anglia népe jól tudja, hogy az örökség eszméje egyúttal a megtartás és az áthagyományozás elvi alapjául szolgál, anélkül, hogy kizárná a fejlődés eszméjét.”18 A precedens és az elődök tisztelete persze megjelenik az Orbán-kormány kommunikációjában is. Valószínűleg ezért van az is, hogy a Nyilatkozat 1956 örökségére vezeti vissza a szavazófülkés forradalmat. Ám valljuk be őszintén: egy választásokon kivívott győzelem nehezen hasonlítható a szovjet hatalommal szembeforduló népakarathoz. Az előbbi, még ha posztkommunisták ellen érik is el, már maga is a demokrácia keretei között zajlik, tehát eleve nem lehet a kormányzati rendszer gyökeres átalakítását jelentő forradalom, míg az utóbbi valóban rendszert kívánt buktatni. A Nyilatkozat ezt az elvi problémát szeretné feloldani úgy, hogy maga is meghirdet egy új rendszert, a Nemzet Együttműködés Rendszerét. Ez a fogalom azonban politikai filozófiailag értelmezhetetlen. A jelek szerint a Fidesz továbbra is alkotmányos pártként, a polgári demokráciák játékszabályait követve kíván politizálni. Ezért az általa meghirdetett Rendszer (melynek alapértékei a Nyilatkozat szerint a „munka, otthon, család, egészség és rend” – de vajon melyik demokratikus politikai rendszer kívánná tudatosan megfosztani ezektől az értékektől politikai közössége tagjait?) csak politikai szlogen marad, amely a szintén értelmezhetetlen (és konzervatív nézőpontból, mint láttuk, vállalhatatlan) forradalom által elérendő célt határozná meg. Uo., 115. Alexis de TOCQUEVILLE: A régi rend és a forradalom [L’Ancien Régime et la Révolution, 1856], ford. Hahner Péter, Atlantisz, Budapest, 1994. 17 Lord ACTON: Lectures on the French Revolution [1910], kiad. John Neville Figgis – Reginald Vere Laurence, bev. Steven J. Tonsor, Liberty Fund, Indianapolis, 2000. 18 BURKE: I. m., 117. 15

16

57



Még egy baj van ezzel a terminológiával. A Nyilatkozat szerint „Az Országgyűlés kinyilvánítja, hogy az áprilisi választásokon új társadalmi szerződés született, amellyel a magyarok egy új rendszer, a Nemzeti Együttműködés Rendszerének megalapításáról döntöttek”. Vagyis a dokumentum befejezett tényként beszél arról a vélelmezett forradalomról, amelyről a választások előtt és alatt (például a Fidesz választási programjában) szó sem volt, s amelyben a választók így nem is tudtak részt venni. A szöveg által vélelmezett társadalmi szerződés – mely maga is a progresszív (tehát nem a konzervatív) politikai felfogás szótárához tartozó kifejezés19 – nem születhet meg az ellentétes politikai érdekeket követő választók aktív és tevékeny részvétele, nyilvános vita, diskurzus és a vélemények ütköztetése, valamint kölcsönös kompromisszumok által létrehozott egyezség nélkül. Burke megfogalmazása szerint mind a britek jelenlegi, mind a franciák régi alkotmánya hatások és ellenhatások egyensúlyán alapult: Ezek az ellentétes és egymással harcban álló érdekek, melyeket mind az Önök régi, mind a mi jelenlegi alkotmányunk oly súlyos fogyatékosságának tekintenek, üdvös korlátokat emelnek minden elhamarkodott döntés elé; az alapos megfontolást nem választás dolgává, hanem szükségszerűséggé teszik; minden átalakítás feltételéül szabják a megegyezést, ami természetesen mérsékletet szül; a szenvedélyek lecsillapodását eredményezik, ami kiküszöböli a durva, kíméletlen, korlátlan újítások fájdalmas rontását; s örökre meghiúsítják úgy a kevesek, mint a sokak korlátlan önkényuralmának bevezetését.20

Az ilyen típusú politizálás tehát időt és energiát követel – ami nem spórolható meg oly módon, hogy az egyszeri választási aktussal azonosítjuk a társadalmi szerződést és egy új politikai rendszer létrehozásának igényét. Összefoglalóan tehát az az álláspontom, hogy a 2010-es választás ugyan valóban nagyobb felhatalmazást adott az új kormánytöbbségnek, mint ami a napi ügyek viteléhez szükséges, de tényszerűen nem volt forradalom, és – konzervatív nézőpontból – szerencse, hogy nem volt az. Továbbá, hogy a választási aktus nem tekinthető egy új rendszer, az önmagában is értelmezhetetlen Nemzeti Együttműködés Rendszere létrehozását célul tűző társadalmi szerződésnek.

A társadalmi szerződés fogalmát a kora modern korban Hobbes, Locke és Rousseau tette népszerűvé. Ma például John Rawls képviseli. Burke szerint „bizonyos, hogy a társadalom szerződés”. Ám hozzáfűzi: „Alkalmi jelentőségű ügyekre vonatkozó alacsonyabbrendű szerződéseket tetszés szerint fel lehet bontani – hanem az államot többre kell tartanunk… […] Az állam társas viszony […] Az élők, a már holtak, s a még meg nem születettek közötti társas viszony ez. Minden egyes állam minden egyes szerződése csupán egyetlen cikkelye az örök társadalom nagy őseredeti szerződésének.” Uo., 189–190. A kérdés kritikus taglalását lásd még David HUME: Az eredeti szerződésről = David HUME Összes esszéi, II., ford. Takács Péter, Atlantisz, Budapest, 1994, 225–246. 20 BURKE: I. m., 120. 19

58


Horkay

Hörcher

Ferenc:

A

szavazófülkés

forradalomról

Mi a baj a Fidesz alkotmányozásával? Burke egyik legfontosabb kritikája a francia forradalmárokkal és a velük szimpatizáló britekkel szemben az, hogy az egész politikai intézményrendszert, vagyis az alkotmányt alapjaiban és voluntarista módon szeretnék átalakítani. Márpedig „Az új kormányzat fabrikálásnak puszta gondolata is elegendő, hogy undorral és borzadással töltsön el bennünket”.21 Úgy gondolom, hogy a konzervatív politikai gondolkodás számára a konstruktivizmus minden ilyenfajta megnyilvánulása ijesztő. Ezért a Fidesz tervét a hirtelen felindulásból elvégzendő alkotmányozással kapcsolatban szintén összeegyeztethetetlennek tartom a konzervatív szemléletmóddal. Ez az erős kijelentés persze nem jelenti azt, hogy 1) ne érteném, mi adja az alkotmányozás elképzelésének legitimitását; 2) ne tudnék elképzelni olyan megoldást, amely az alkotmányos problémák kezelésére alkalmasnak látszana. Lássuk ismét külön-külön is ezt a két pontot. 1) A kormányfőnek, a köztársasági elnöknek és a Fidesz programalkotóinak is igaza van abban, hogy a formálisan még mindig ideiglenes, a sztálinista alkotmányra visszavezethető alaptörvényünkkel valamit kezdeni kell. Hiszen mégsem húzható sokáig a beavatkozás, ha az Alkotmány szövege maga a következőképpen kezdődik: „A többpártrendszert, a parlamenti demokráciát és a szociális piacgazdaságot megvalósító jogállamba való békés politikai átmenet elősegítése érdekében az Országgyűlés – hazánk új Alkotmányának elfogadásáig – Magyarország Alkotmányának szövegét a következők szerint állapítja meg”.22 Vagyis a szöveg magáról állítja, hogy az átmenet elősegítése érdekében jött létre. Ami logikailag azt jelenti, hogy ha az átmenet lezajlott, okafogyottá válik, és valami másnak kell átadnia a helyét. A nehézséget ezért csak az okozza, hogy ne öntsük ki a fürdővízzel a gyereket is. Vagyis burke-iánus kifejezéssel önmérsékletre van szükség, és be kell látnunk, hogy a rendszerváltás óta eltelt húsz év alkotmányos gyakorlata már a demokrácia része, így igenis szervesen hozzátartozik alkotmányos hagyományunkhoz, nem törölhetjük ki a múltból. Amiből meg az következik, hogy az Alkotmány tartalmi elemei megőrzendők – természetesen a szükséges intézményes változtatások lehetőségét fenntartva. Ezért gondolom azt, hogy jóval kisebb arányú beavatkozásra van szükség, mint amit a kormányerők kommunikációja sejtet. 2) E kisebb beavatkozás egy új kiegészítő dokumentum vagy egy preambulum megszövegezésével is elvégezhető. Ami viszont indokolatlanná teszi az új alkotmány megalkotásáról, valamifajta rapid alkotmányozásról szóló diskurzust. Másfelől értelmetlenné tennék azokat a balliberális oldalról felhangzó kritikákat, amelyek az alkotmány teljes átszabásával vádolják a kétharmados többséget. Ahhoz, hogy egy új alkotmány legitimmé váljon, nem elegendő az, hogy az alkotmányozó többség megszavazza. A nemzet akaratának kinyilvánításához valóban nemzeti 21 22

Uo., 115. 1949. évi XX. törvény (a Magyar Köztársaság Alkotmánya), bevezetés.

59



disputára, az egymással vitatkozó nézetek ütköztetésére, és bizony még valamifajta ésszerű megegyezésre is szükség van – amit például egy népszavazás igazolhat vissza. E nélkül nem alkotmány születik ugyanis, hanem diktátum. Ezért ha a Fidesz szükségesnek lát intézményes változtatásokat – amire egyébként jó oka van, hiszen a politikai rendszer számos eleme nem működött az éles politikai csatározások közepette –, akkor ehhez igenis szükség van arra, hogy nyilvános vitára bocsássa az adott javaslatait, és hogy igenis megpróbáljon az ellenzék soraiból minél többeket maga mellé állítani az adott kérdésben. És e tekintetben nem kerülhető meg a parlamenti ellenzék, főleg nem valamifajta közvetlen „nemzeti konzultáció” kirakatrendezvényeivel. Alkotmányozáshoz legalábbis a parlamentbe jutott pártokkal kell leülni – akár egy alkotmányozó testület felállítása végett, akár más eljárás révén biztosítandó azt, hogy az új alkotmány ne csak a kormánypártok alkotmánya legyen. Az alapértékek épp attól alapértékek, hogy minden legitim parlamenti erő számára elfogadhatók. Mi több, utóbb a közéletben való részvétel feltételéül szabható az alapértékek tiszteletben tartása melletti politizálás. Hogy csak egy példát mondjunk: a nácizmus és a kommunizmus bűneinek tagadása – ahogy ma már ezt törvény is kimondja – elfogadhatatlan egy olyan demokratikus országban, amely mind a két totalitárius rendszer embertelenségeit elszenvedte. Ezért az antinácizmus és az antikommunizmus szükségszerű része a politikai közösség alapértékeinek, s ezt bizony a rendszerváltás alapdokumentumának ki is kellene mondania. A parlamenti pártok alkotmányozó tárgyalásainak – legalábbis amikor a legfelső szinten zajlanak – nyilvánosnak kell lenniük, hogy a választók láthassák, melyik párt milyen álláspontot képvisel. Csak ez garantálhatja, hogy pártérdekből egyik politikai erő se merje majd megakasztani az alkotmányozási folyamatot, s egyik se merjen majd nyíltan szembefordulni valamely általános értéknek tételezett elvvel. A jelenlegi helyzetet látva persze egy ilyenfajta alkotmányos kiegyezésnek meglehetősen kicsi az esélye. Megítélésem szerint ennek alapvető oka az, hogy a 2/3-os győzelem birtokában Orbán Viktor maximálisan ki akarja használni a törvények által ráruházott hatalmat. Ez pedig a másik három parlamenti pártnak politikailag nyilván elfogadhatatlan. Ezért most vessünk egy pillantást arra, mi jellemzi a kormányfő sajátos, kiemelt helyzetét a 2/3-os győzelem után.

Orbán Viktor sajátos helyzete a magyar politikai arénában A jelenlegi kormányfő, Orbán Viktor a nagy visszatérő. Második kormányra kerülésével páratlan sikerűnek mondható, ő a magyar rendszerváltás generációjának nagy túlélője. Személye körül politikai karrierje indulása óta viharok dúlnak, láthatólag erős érzelmeket kelt választóiban, a hazai és külföldi politikai elemzőkben és az egyszerű emberekben is: vagy tisztelve-szeretik, vagy engesztelhetetlenül gyűlölik: kevesen vannak, akik ne táplálnak iránta határozott indulatokat. Orbán helyzetének értelmezésekor abból kell kiindulnunk, hogy mind a jobboldalon, mind pedig a baloldalon egyedi elbírálásban részesül. Ez a kivételezett helyzete 60


Horkay

Hörcher

Ferenc:

A

szavazófülkés

forradalomról

nemcsak kivételes tehetségének szól, hanem kifejezetten válasz arra a politizálási módra, amely Orbánt jellemzi. Orbán a 20. századi magyar és nyugat-európai történelmet tanulmányozva arra a belátásra jutott, hogy csak az erős hatalommal rendelkező politikai vezetők képesek érdemben befolyásolni hazájuk sorsát. Magyarországon Bethlen, Horthy vagy Kádár is erre példa, a nyugat-európai politikában pedig ilyen irányba mutat Churchill, de Gaulle, Thatcher vagy Kohl példája. E példák nyomán Orbán egészen ritka erőfölényre tett szert saját oldalán. A vele ellenszegülő vagy legalábbis vele versenyezni kívánó politikusokat, politikai csoportokat kezdeményezéseik kezdetekor semlegesítette, és az „Egy a tábor, egy a zászló!” elvét meghirdetve, az antikommunizmus nemzetromboló veszélyeire hivatkozva világossá tette, hogy nem fogad el semmilyen kihívást a pártszövetség sorain belül. A Fideszben ezért nemcsak hierarchikus szervezeti felépítés alakult ki, melyben mindent a fej határoz meg, hanem a Fideszhez kötődő politikusok is úgy szocializálódtak, hogy mivel az elnök iránti lojalitástól függ az előmenetelük, nem érdemes a demokratikus pártpolitikában egyébként oly fontos versenyelvet követniük. De vajon mire alapozva tudta kiépíteni Orbán párton belüli megkérdőjelezhetetlen tekintélyét? Mivel több választást is (2002, 2006) tulajdonképpen nyerő helyzetből elveszített vezetésével a párt, ezért nem lehet azt mondani, hogy pusztán a siker legitimálta. Sokkal fontosabb ennél az a választói felhatalmazás, amely nagyon világosan személyesen neki szól. A magyar jobboldali közönség volt az, amelyik riválisaival szemben Orbánt kitüntető figyelemben részesítette, s amely felhatalmazta az elnököt arra, hogy megkérdőjelezhetetlen első számú vezetője legyen a jobboldalnak. S amíg a választók kitartanak Orbán mellett, valószínűleg esélye sincs sem a párton belülről, sem azon kívülről induló politikai erőnek vagy személyiségnek arra, hogy Orbán vetélytársává váljon. Vagyis elsősorban a jobboldali tábor személyes elfogultsága élteti az elnöki túlhatalmat a Fideszen belül és a kormányfői túlhatalmat a kormányzatban, sőt a magyar nyilvánosság átpolitizáltsága miatt az egész politikai intézményrendszeren belül. De érdemes megvizsgálni azt is, mi indokolja azt, hogy a baloldalon is kiemelt figyelem övezi Orbán tevékenységét. A baloldal kezdetektől a démonizálás stratégiáját próbálta alkalmazni az elkóborolt bárány ellen. Az egykori demokratikus ellenzék Orbán jobbrafordulásában mind a mai napig árulást lát, s ezért nem tudott megbocsátani neki. Az utódpárt pedig a félelmetes ellenfelet szerette volna morálisan lejáratni, s így semlegesíteni. Ám az Orbán személye ellen indított lejárató kampány, karaktergyilkosság fordítva sült el. Miután a baloldal két, egymást követő ciklusban is kormányozhatott, világossá vált, hogy alkalmatlan az ország vezetésére, s ráadásul még morálisan is súlyos vereséget szenvedett. Innét kezdve az általa keltett gyűlöletkeltés hatástalan, mi több, ellenhatást keltő volt. Miután a választók csalódtak a hazugságon kapott miniszterelnökben, attól fogva a gyűlölt Gyurcsány és pártja által gyűlölt Orbán egyenesen felértékelődött a szemükben. Összegezve tehát: Orbán saját táborában az egyszerű választók személyesen neki szóló bizalmát tudta tényleges hatalomként kamatoztatni. A baloldal pedig azáltal tette Or61



bánt egyszemélyes hatalmi centrummá, hogy engesztelhetetlen lejárató kampányt indított ellene, majd magát lenullázta politikailag és erkölcsileg is – ezzel pedig ellenfelét egyszerűen támadhatatlanná tette.

Merre keresendők ebben a helyzetben a kitörési pontok? Miután a kétharmados, szavazófülkés forradalmat Orbán jogosan magának vindikálja, ezért az egész országban nincs olyan erő, amely vele szemben bármilyen eséllyel fel tudna lépni – Sólyom László távozása után talán csak a bíróságoknak és az Alkotmánybíróságnak van erre intézményes felhatalmazása és ezért esélye. Ám ez a kétségtelenül egészségtelen, bár szinte teljesen támadhatatlanul és jogszerűen kialakult túlhatalom akár hasznos is lehet az ország számára. Ennek csak az a feltétele, hogy Orbán Viktor kellő politikai bölcsességgel rendelkezzen ahhoz, hogy belássa azt a politikai igazságot, hogy a döntő fölénnyel nem kell minden pillanatban élni ahhoz, hogy akarata érvényesüljön. Vagyis: a jelen helyzetben az új kormánynak nem az erő politikáját kellene folytatnia, hanem bátran válhatna méltányossá és nagyvonalúvá. Hisz ez mutatná meg, hogy mekkora az ereje – ha nem látja szükségét, hogy lépten-nyomon fitogtassa azt. Vagyis az aránytalan erőfölény tulajdonképp kedvező helyzetet teremtett egy új közmegegyezéshez. Az ellenzék erőtlen és szétaprózott, így lényegi ellenállást nem tud gyakorolni – ezért az egyezség fontosabb feltételeit a Fidesz diktálná. Az ellenzéknek pedig pillanatnyilag egyetlen esélye az, ha tárgyalóasztalhoz tudja ültetni a Fideszt. Vagyis tulajdonképpen minden politikai pártnak érdeke lehetne a megegyezés. Ám kétségtelen, hogy a bizalmatlanság mindent átjáró légkörében igen erőteljes gesztusokat kellene gyakorolnia a kormányoldalnak ahhoz, hogy elhitesse az ellenzékkel: valóban kész érdemi kérésekben is a megegyezésre. Ehhez viszont két fontos feltételnek kell teljesülnie. Egyrészt lehetőleg tényleges eredményekkel le kell zárni a múlt bűneinek átvizsgálására irányuló kormányzati erőfeszítéseket, a számonkérést és a jogszerű felelősségre vonást, mégpedig mi hamarabb. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a választók igazságérzetét elég magas beosztású politikusok tényleges megbüntetése elégíti ki, mégpedig a jogállami kritériumoknak megfelelő – s ezért sajnos meglehetősen időigényes – eljárások alapján. A másik feltétel pedig az, hogy a Fidesz ne csak az alkotmányozásba vonja be az ellenzéket, hanem meg kellene találnia azokat a nemzetstratégiai feladatokat is, amelyek – hosszútávú hatásuk miatt – az aktuálpolitikai viták sűrűjéből kivonhatók. Ilyen területek lehetnek: a bürokrácia és a korrupció visszaszorítása, az egészségügy és az oktatásügy rendbetétele, a demográfiai helyzet kezelése, a határon túli magyarok sorsának támogatása, a külpolitikai és nemzetbiztonsági prioritások meghatározása. Ezek olyan nemzetpolitikai szempontú kérdések, amelyek remélhetőleg politikai filozófiától és pártérdekektől függetlenül minden oldal által támogathatóak. Egy ilyen közmegegyezés feltételeinek megteremtésével a Fidesz valóban új korszakot kezdhetne Magyarország történetében. Orbán Viktor túlhatalma, a szavazófülkés forra62


Horkay

Hörcher

Ferenc:

A

szavazófülkés

forradalomról

dalom s a Nemzeti Együttműködés Rendszerének egyelőre kopogós propagandaüzenete pedig történelmi értelmet nyerhetne. Ha viszont a túlerővel rendelkező kormányfő nem lesz képes e politikai bölcsességre, akkor kódolva van mind a pártján belüli helyzetének megingása – mihelyt a választók sok mindenre feljogosító felhatalmazásával már nem rendelkezik –, mind pedig a kormány népszerűségének csökkenése és előbb-utóbb bukása is; hiszen a politikai megosztottság tovább folytatódó, mérgező légkörében a gazdasági kilábalásnak esélye sem lehet. Buda, 2010. augusztus

63


Kommentár • 2010|4 – Messzelátó

Békés Márton KIJÓZANODÁS A II. világháború után kialakuló amerikai konzervativizmus üdvtörténetében számos olyan prófétát találunk, akikre a rájuk következő alapító nemzedék bátran hagyatkozhatott. Olyan szerzők alakították ki ugyanis a konzervatív ébredés gondolkodási és nyelvi közegét (vallási, filozófiai, gazdasági, külpolitikai és irodalmi értelemben), mint Reinhold Niebuhr és Paul Tillich, Lionel Trilling és Sidney Hook, Leo Strauss és Eric Voegelin, Hayek és Wilhelm Röpke vagy Hans J. Morgenthau és John Dos Passos. A II. világháború után többé már nem csak a megfáradt, valamikor Old Right Roosevelt-ellenes koalíciójának déli fantomjai és keleti parti iparbárói határozták meg a köztársaság jobboldalának összetételét. Az ’50-es évek hidegháborús légkörében egyszerre felocsúdó tradicionalisták és piacpártiak, óliberális szabadelvűek és antikommunisták, valamint „a valóság által arcul csapott liberálisok” (Irving Kristol) és kőkemény újjobboldaliak egymást követő generációinak1 egykor meghatározó tagjaiból azonban mára egyre kevesebben vannak közöttünk. A mozgalom elsőgenerációs, az ’50-es évek konzervatív gondolkodását meghatározó képviselői közül sorra halt meg Whittaker Chambers (1961), Richard Weaver (1963), Willmoore Kendall (1967), Clinton Rossiter (1970), Frank S. Meyer (1972) és James Burnham (1987). Az elmúlt ötven-hatvan év nagy neveinek és intellektuális szentjeinek kezéből már a hidegháború után esett ki a toll: Russell Kirk (1994), Robert Nisbet (1996), William F. Buckley Jr. (2008) és Molnár Tamás (2010) a mögöttünk hagyott másfél évtizedben hunytak el. Eközben a New Right aktivistái (Paul Weyrich, 2008) és a neokonzervatív klikk ősei (Seymour Martin Lipset, 2006, Samuel P. Huntington, 2008, Irving Kristol, 2009) közül is jó néhányan befejezték pályafutásukat. Az előbbiekhez képest fiatalabbnak számító, de így is a hatvan fölötti vagy egyenesen hetvenen-nyolcvanon túli korcsoportba tartozók között azonban még mindig megtaláljuk a nagy idők élő tanúit. A konzervativizmus „hivatalos történészei” (Lee Edwards és George H. Nash) mellett ma is aktív a ’70-es évek New Rightjának hetven felett járó kemény magja (Patrick J. Buchanan, 72, Kevin Phillips, 70, Richard A. Viguerie, 77), és köztünk van az elsőgenerációs neokonok táborából Norman Podhoretz (80), Nathan Glazer (86) és Da1 A témához lásd bővebben a későbbiekben említésre kerülő és hivatkozott irodalmon túl John P. EAST: The American Conservative Movement, Regnery, Chicago, 1986; Paul GOTTFRIED: The Conservative Movement, Twayne, Boston, 1993; Willmoore KENDALL: The Conservative Affirmation in America, Gateway, Chicago, 1985; Russell KIRK: The Conservative Movement: Then and Now, The Heritage Found. Lecture 1., 1980; Irving KRISTOL: American Conservatism 1945–1995: Thirtieth Anniversary Issue, The Public Interest 1995. ősz; Ronald LORA: Conservative Mind in America, R. McNally&Co., Chicago, 1971; MAGYARICS Tamás: Az amerikai politikai konzervativizmus, Múltunk 2003/4.; Clinton ROSSITER: Conservatism in America. The Thankless Persuasion, bev. George F. Will, Harvard UP, Cambridge, 19822; Jonathan SCHOENWALD: A Time for Choosing. The Rise of Modern American Conservatism, Oxford UP, Oxford, 2001.

64


Békés

Márton:

kijózanodás

niel Bell (91), valamint a „társutas” James Q. Wilson (79). A jelző nélküli (bár legtöbbször a paleókhoz sorolt) konzervatív George F. Will 69 évével éppúgy a nagyoktól lesett el mindent, mint a nála két évvel fiatalabb Emmett R. (Bob) Tyrrell Jr. A két Bush-ciklus után, majd még inkább az Obama-korszakban a jobboldal politikai és szellemi térvesztésére ráébredt, meghatározó súlyú konzervatívok közül tavaly óta többen elkészítették helyzetértékelő összegzésüket, amelyekben kiutat is igyekeztek mutatni. A sort a William S. Linddel együtt A következő konzervativizmus címmel posztumusz könyvet jegyző Weyrich nyitotta 2009 áprilisában,2 amelyet nemcsak az elhunyt újjobboldali aktivista testamentumának, hanem az új-neokonzervatívok bukása után a mozgalom vezetését átvenni igyekvő paleók blueprintjének is tartanak. Még az év novemberében jelent meg Nash összefoglalója a jobboldal újjáépítéséről és az amerikai konzervativizmus jövőjéről.3 A számvetésből és a hősök értékeléseinek sorozatából álló könyv kis kitekintése a múltbéli nagy alkotók és politikusok örökségéhez való hűséget prédikálja a maiaknak. Szintén a kirkiánus tradicionalistákhoz közel álló Intercollegiate Studies Institute (ISI) jelentette meg Edwards munkáját idén áprilisban.4 A Buckleyról, a mozgalom elindítójáról szóló nagyszabású biográfia és visszaemlékezés azt demonstrálja, hogy a II. világháború utáni amerikai konzervativizmus másik közismert kutatója is inkább a múltban, mintsem a jelenben keresi a jövőbeli, szükséges megújulás viszonyítási pontjait. Mindez persze nem meglepő: egyidejűleg, egymással párhuzamosan dolgozták fel mindketten tizenöt évvel ezelőtt hazájuk jobboldalának félévszázados küzdelmeit (Lee Edwards: The Conservative Revolution – The Movement that Remade America, 1995) és a konzervatív szellemiség diadalmenetét (George H. Nash: The Conservative Intellectual Movement in America since 1945, 1996). Az idén ősszel tartandó félidei választások előtt nem sokkal azonban – az intellektuális vezetők szellemi összegzései után – ismét az aktivisták jutottak szóhoz: 2010 tavaszára jelent meg Bob Tyrrell olyan alternatívát kínáló munkája, amely ugyan szintén hátrafelé tekint, de közben folyton előre halad.5 Az 1943-ban Oak Parkban (Illinois) született katolikus Emmett Tyrrell az ’50-es évek elejeit követő, de a ’70-es évek közepit megelőző konzervatív hullámba tartozott. A ’68-as felfordulás idején éppen hogy elvégezte az Indiana Egyetem művészettörténet szakát; ekkorra már a ’60-as évek második felében beérő generáció ismert alakja lett. Köszönhetően annak, hogy a Buckley nemzedékével együtt dolgozó ifjúkonzervatívok között – akik részt vettek a ’64-es Goldwater-kampányban és a Young Americans for Freedom alapító korosztályát alkották – azzal vétette észre magát, hogy 1967-ben, diplomája évében megalapította a The Alternative című lapot, amely hamarosan The American Spectator néven működött tovább, egészen napjainkig. A több mint negyvenéves, online verzióban is megjelenő újság szerkesztése mellett Tyrrell országos lapoknak (Los Angeles Times, New York Times, Wall Street Journal, Washington Times) és jobboldali folyóiratoknak (Commentary, National Review) is ír hosszú évtizedek óta. A bushita neoPaul M. WEYRICH – William S. LIND: The Next Conservatism, St. Augustines Press, South Bend, 2009. George H. NASH: Reapprising the Right. The Past and Future of American Conservatism, ISI, Wilmington, 2009. 4 Lee EDWARDS: William F. Buckley Jr. The Maker of a Movement, ISI, Wilmington, 2010. 5 R. Emmett TYRRELL Jr.: After the Hangover. The Conservatives’ Road to Recovery, Thomas Nelson, New York, 2010. 2

3

65



konokkal ellenséges viszonyt ápoló American Spectatorban kezdetben Irving Kristol, George F. Will és a libertáriusok is írtak, mára a piac- és hagyománybarát konzervatívok fórumaként funkcionál. Tyrrellt hivatása szerint – jellemző amerikai kifejezéssel élve – kommentátornak és jobboldali aktivistának lehetne nevezni, amit jelez, hogy tucatnyi szervezetben vállal tanácsadói feladatot és vezető pozíciót (Academic Advisory Board of the United States Naval Academy, Federated Society, Hudson Institute, National Conservative Campaign Foundation), valamint könyvek sorát írta, például a brit szociáldemokrácia kudarcáról (1977) és a Clinton-házaspár viselt dolgairól (1996, 2004, 2006). Mostani munkáját megelőzően a bal- és a jobboldal csődjéről (The Liberal Crack-Up, 1984; The Conservative Crack-Up, 1992) fejtette ki nézeteit. „Nagyon bírom a srácot, remélem, még sokáig nyomja” – írta az American Spectatorban Ben Stein, Nixon és Ford egykori beszédírója, miközben a friss kötet szerzőjét „amerikai ikonnak” nyilvánította cikke nyitómondatában.6 A Wall Street Journal online véleményoldalának szerkesztője „szókimondó, vidám szövegnek” nevezte,7 a Washington Times neves Buckley-biográfus recenzense „szatirikus, fiatalos és humoros” politikai állásfoglalásnak könyvelte el a művet.8 A jobboldalon örömmel fogadott munka optimista hangvételéhez nem férhet kétség, miként ahhoz sem, hogy a baloldali véleményformálókkal nyelvi és gondolati szempontból sem bánik kesztyűs kézzel. Tyrrell pontosan tudja, mit akar: erős, öntudatos, összetartó (ha nem is egységes!) és az elkövetkező években Amerika szellemi, politikai vezetését meg- illetve visszaszerző konzervativizmust, amely hamarosan az ország kulturális standardját és polgárságának többségét a jobboldal térfelén tudja stabilizálni. A könyv a klasszikus amerikai politikai véleményirodalom darabjaihoz hasonlóan egy jól megtalált és több variációban leírható fő gondolatból áll. Tyrrell frappáns megfogalmazása szerint „a konzervativizmus azóta haldoklik – feltéve, ha hallgatunk a liberálisokra –, amióta a korai ’50-es években megszületett. Úgy látom, ez a leghosszabb ideje agonizáló politikai mozgalom az Egyesült Államok történetében.” Tyrrell ugyanakkor emlékeztet 1992-es könyvére is, amely Reagan második elnökségétől kezdve mutatta ki a létező belső problémákat. A szenátusi többség akkori, 1986-os elveszítését Clinton 1992-es győzelme, majd a baloldali-liberális elnök négy évvel későbbi újraválasztása követte, s bár a ’94-es Gingrich Revolution és Bush két ciklusa kárpótolta a republikánusokat, de a posztbipoláris, illetve a szeptember 11. utáni jobboldali mézeshetek mégis rövid ideig tartottak. Hiszen jött a 2006-os félidei választáson elszenvedett vereség és Obama 2008-as áttörése, azt pedig kár volna tagadni, hogy ifj. Bush alatt sem úgy mentek a dolgok, ahogyan sokan elképzelték. Az elmúlt negyedszázadban végbement események a konzervativizmus halálhírét költő újabb és újabb nekrológhullámokat indítottak útjukBen [Benjamin Jeremy] STEIN: Comeback Conservatism, The American Spectator 2010. május (http://spectator. org/archives/2010/05/13/comeback-conservatism). 7 James TARANTO: The Right’s Happy Warrior, The Wall Street Journal on-line, 2010. május 1. (http:// online.wsj.com/article/NA_WSJ_PUB:SB10001424052748704627704575204951159245166.html). 8 John R. COYNE: After the Hangover. The Conservatives’ Road to Recovery, Washington Times on-line 2010. április 8. (www.washingtontimes.com/news/2010/apr/08/calling-for-conservative-unity). 6

66


Békés

Márton:

kijózanodás

ra. Mindez korábban sem volt ismeretlen: Goldwater katasztrofális veresége (1964) után már azonnal elparentálták az alig tíz évvel korábban izmosodni kezdő jobboldalt, majd Nixon bukása (1974) indukált újabb gyászszöveggyártást. Ezt követték a Clinton első győzelme (1992) utáni ünnepélyes balliberális megállapítások, amelyek azt igyekeztek bizonyítani, hogy a még négy évvel meghosszabbított nyolc esztendős Reagan-éra lidércnyomása alól végre felszabadulhatnak a demokraták. A 2008-as elnökválasztást követő egy évben pedig már szakmányban gyártották a vastag, feketekeretes értesítéseket, amelyeken ez állt: Conservatism’s dead.9 A sort Sam Tanenhaus azonos című cikke nyitotta meg, amikor 2009. február közepén (majd’ napra pontosan Obama beiktatása után egy hónappal) úgy írt, hogy a konzervativizmus hanyatlásához az ideológiai kiüresedés, valamint a Bush-évek agresszív Kulturkampfja és terrorellenes háborúskodása járult hozzá.10 Mi tagadás… Tyrrell szerint azonban a jobboldal nemhogy nem halott, hanem éppen ellenkezőleg: egyre inkább birtokba veszi a jövőt. A liberálisok és konzervatívok, a baloldaliak és jobboldaliak közötti viszonyt alapvetően háborús helyzetként elképzelő szerző szerint ugyanis Amerika életét a New Deal kora óta meghatározó szellemi és politikai dominancia cserélődőben van. Vagyis noha a demokraták nyerhetnek (egyre kevesebbszer) kongresszusi választásokat és adhatnak elnököt az országnak, hosszú távon a konzervatívok fogják dominálni a gondolkodást és a republikánusok a nagypolitika eseményeit. „Az amerikai politika széles közepét ma a konzervativizmus határozza meg” – írja, és bizakodó afelől, hogy ez a jövőben még inkább elmondható lesz. Ám kik a liberálisok és kik a konzervatívok? Tyrrell válasza egyértelmű: az eredeti, 18. század végi és 19. századi liberalizmust meghatározó Locke, Madison és Jefferson szabadság-, erény- és egyénközpontú felfogásával szemben a modern liberálisok (akiket Buckley Up from Liberalism! című, 1959-es könyvéhez hasonlóan következetesen Liberalsnak – értsd: ’balliberálisok’nak – nevez) az államban hisznek, és kollektivista hajlamaiknak megfelelően utópikus elvárásokat támasztanak a felülről megkonstruálandó társadalom felé. A liberálisok túlmozgásos társadalommérnökök, akik az élet minden területét átpolitizálják (különösen a redisztributív szociális rendszer, az adók és az élet számtalan területén érvényesített központi szabályozás segítségével), ezzel szemben a konzervatívoknak kisebb az aktivitásuk, hiszen eltérő hozzáállásukból fakadóan temperamentumuk a lassabb és bölcsebb változásokat részesíti előnyben. A két „harcoló fél” közül tehát „politikai libidó” tekintetében ugyan az előbbi áll jobban, de mindez komoly feszültségeket kelt, hiszen „míg a konzervatív mérsékelt és megfontolt, addig a liberális szorongó, aggodalmaskodásra hajlamos, és ebből kifolyólag türelmetlen”, amit társadalmi újraelosztással, egalitárius programokkal, kvótaképzéssel, környezetvédelmi regulációkkal, pozitív diszkriminációval, adóemeléssel stb. próbál feloldani. A két különböző politikai kultúra következményeit is alapvető jellemzőikből fakadónak látja: „a konzervatívok hibáit általában cselekvésnélküliségük, a liberálisokét hiperaktivitásuk okozza”. Lásd BÉKÉS Márton: Óriásszamár és törpeelefánt, Kommentár 2010/1., 76–92. Sam TANENHAUS: Conservatism Is Dead. An Intellectual Autopsy of the Movement, The New Republic 2009. február 18. (www.tnr.com/article/politics/conservatism-dead). 9

10

67



Míg Tyrrell szerint – politológusok, közvélemény-kutatók és demokrata-párti tanácsadók véleményével bizonyosan ellentétben – a baloldal Kennedy halála óta egyre kevésbé határozza meg az amerikai politikai életet, amit jelez, hogy a nagyarányú demokrata győzelmek rendre elmaradtak ’64 után, illetve egyre rövidebb és sikertelenebb hivatali periódusokat mondhatnak magukénak a progresszív elnökök; addig a szellemi környezetben még mindig a velük szövetséges liberális rezsim uralkodik. Ennek oka a fejezetcímül is választott Kultursmog, azaz a kulturális élet minden területére kiterjedő liberális klíma. Ez az uralom jellemző az amerikai élet nagy kérdéseiről (adók, család, vallásosság, fegyverviselés, halálbüntetés, külpolitikai szerepvállalás, az állam/kormányzat mérete, szövetségi rendszer stb.) szóló viták nyelvi készletére, a nevelésre és a média viszonyaira, valamint erősen megnyilvánul a konzervatívok szellemi életből való kirekesztésében. „A kultúrszmog két dolgot mond el az amerikai politikáról: a kortárs liberalizmus változatlanul radikális, a konzervatívokat pedig szándékosan marginalizálják” – olvassuk a könyvben. Aktuálpolitikai szinten mindez olyan hazugságok költésében jelenik meg, mint hogy Clintont egy széleskörű (szélső)jobboldali összeesküvés buktatta meg, hogy valójában Al Gore nyert 2000-ben, hogy az adó- és államcsökkentésen alapuló gazdaság (supply-side economics) nem működik, valamint hogy Obama gazdasági és társadalombiztosítási intézkedései nem emelik meg drasztikusan a középosztály adószintjét. A liberális legendagyűjteménnyel való szembeszállás és a konzervativizmus szellemikulturális életet meghatározó erővé tétele már a könyvnek ahhoz a részéhez tartozik, amely nem a múlt (azaz Buckley és Kirk nemzedékének feltűnése és a Reagan-éra vége közötti időszak) birodalmába vagy a közelmúlt (vagyis a hidegháború vége óta zajló politikai közélet) küzdelmeihez tartozik, hanem a jövőt fürkészi. A múlt persze ehhez is példát ad. A konzervatív tábor egy folyton szélesedő konföderáció – írja Tyrrell –, amely kezdetben a libertáriusok, az antikommunisták és a tradicionalisták kézfogásával jött létre, majd jöttek a neokonzervatívok és a GOP keleti-parti szárnyával elégedetlen újjobboldaliak, később a jobboldali unióhoz csatlakoztak a Reagan-demokraták, a ’90-es évek végén pedig megérkeztek az evangéliumiak, végül napjainkban a Tea Party mozgalom tagjai. A manapság lazuló szövetségi kötelékek megújítására van szükség, hiszen a különféle csoportok közötti kohézió a ’60-as évek első felében is úgy volt megteremthető, hogy az ún. „fúzionizmus” atyja (a szabadpiacpárti Frank S. Meyer) a közös értékekre és a közös ellenségre hivatkozott. A probléma ma sem a normatív alapok hiányával van, hanem a szellemi/politikai vezetés fájó nélkülözésével. Az intellektuális irányítók helyét ugyanis átvették a kifejezetten egy ügyre specializálódó médiaszemélyiségek, s ezzel sekélyesedés kezdődött. Hiszen „ahol eddig Buckley állt, ott most Ann Coulter teljesít szolgálatot”. A probléma azonban nem a sprőd rádiós, Rush Limbaugh, a mondott szuperrepublikánus jobboldali álomnő vagy az alaszkaiakról szóló karikatúrákat megszégyenítő Palin szereplése (hiszen rájuk is mind szükség van), hanem az, hogy a konzervatív kultúrát és a mozgalom irányítását ők határozzák meg. Tyrrell kritikája azonban a grassroot GOP-szavazók hősei helyett inkább a „megalkuvók” felé irányul. Az elszánt populisták és jószándékú keresztes lovagok mellett ugyanis nagyobb károkat okoznak a ’60-as évek kínkeserves küzdelmeit meg nem tapasztaló, Reagan alatt pozí68


Békés

Márton:

kijózanodás

cióba került negyvenévesek, akik rosszul sáfárkodtak a Tyrrell és kortársai által nagy nehezen kiépített hálózatokkal, ráadásul szükségtelen engedményeket tesznek a liberálisoknak. A középgenerációból különösen a „két davidiánus reformkonzervatívot”, David Brookst és David Frumot bírálja, akik a republikánusok figyelmébe a párt filozófiájától olyan igencsak távol álló csoportokat ajánlottak, mint a latinók, a zöldek és a liberális fiatalok; továbbá igencsak elmarasztalja a náluk fiatalabb Ross Douthat-t is, mivel együttműködési készségét túlzásba víve „beadta derekát a liberális médiának”. A kötet két zárófejezete napirendet ad a jövő konzervativizmusának, és leírja, hogy egy jobboldali fordulat milyen változásokat hozna Amerika életében. Megállapítása szerint ennek eszközkészlete készen áll, amint tartalma is okot ad a reménykedésre. Miután a ’60-as évek ellenkultúrája ’68 után meggyökeresedett és a fősodor részévé vált, a baloldali politika támogatottsága viszont pontosan ugyanekkortól kezdve csökkenni kezdett, kialakult egy „felemelkedő konzervatív ellenkultúra”, amely rádió- és tévécsatornák, honlapok, agytrösztök és magazinok, valamint a különböző konzervatív felfogású mozgalmak révén virágzik napjaink Amerikájában. A struktúra tehát készen áll, a tartalom pedig adott: Tyrrell szerint „míg a liberalizmust meghatározó arrogáns valakik átnéznek az amerikai történelmen, és nem érdekli őket a múltunk, addig a konzervatív napirend újraformálásához nem kell más, mint a mozgalom alapításakor lefektetett értékek leporolása”. A korlátozott kormányzat, a személyes szabadság, az alacsony adók, a hatékony külpolitika és a nemzeti értékek tisztelete nemcsak a konzervatívok elvárása, hanem az amerikai társadalom többsége is hisz bennük, így optimistán lehet 2010, majd 2012 elé tekinteni. Főképp, hogy az ObamaCare, az adóemelés, a növekvő kormányzati befolyás és az Egyesült Államok nemzetközi presztízscsökkenése lassacskán eltávolítja a népet a demokratáktól. A jobboldal politikai győzelme nem kérdéses tehát, az ország kulturális arculatáért viszont tovább folyik a harc. Tyrrell szavaival: „A liberalizmus és konzervativizmus közötti csata újabb fordulója van terítéken, s mi ma sokkal jobban állunk számban, szervezettségben és az eszmék terén, mint bármelyik megelőző ütközet során”, hiszen „a konzervatív ellenkultúra terjedése jó kilátásokat biztosít a jövőre nézve. […] Amit tennünk kell, az nem az, hogy politikai párt legyünk, hanem hogy politikai kultúrává váljunk. […] Arra vagyunk ugyanis hivatva, hogy azt tegyük, amit annak idején a New Deal: alapítsunk új rendet.” Tyrrell az amerikai politikai és kulturális viszonyok területén a modern, 1930-as évek eleje óta létező liberális szellemiséget olyan részegségnek tekinti, amelyet kínzó másnaposság követ, de a több mint fél évszázada készülődő konzervativizmus végül elhozza majd a józanság korát. A hetven felé járó veterán „konzervatív ellenkultúráról”, „új jobboldali rendről”, a liberalizmussal vívott szakadatlan kulturális küzdelemről és az ország többségének megnyerésére képes „amerikai különlegesség-tudat” felújított eszméjéről beszél. Nyelvi készlete aktivista, ráadásul olyan, a régi liberális mítoszokat ellentétükbe fordító, pimasz szemantikai környezetet alakított ki, amelyben a szavak baloldali jelentése elvész, miközben a forma marad, de a tartalom jobboldali értelmet nyer. Most már elárulhatjuk: a magunk részéről bízunk benne, hogy nem csak Tyrrell van ilyen jó erőben.

69



70


Kommentár • 2010|4 – Műhely

Török Attila RABSZOLGA ÉS SZABAD AZ OKTATÁSBAN Vannak írások, melyekről a szerzőjük is tudja: ha színdarab lenne, nagyot bukna, pfújolás, fütty közepette. Ám ez az írás – éppen ilyen – nem színdarab, csak egy rövid eszmefuttatás. Füttytől és záptojástól tehát nem kell tartani. Azonban esetleges olvasóinak helyeslésére sem számíthat. Vajon miért? Mert politikailag nagyon inkorrekt. Annak a kornak a szelleméhez, melyben íródik, kevés köze van. Sőt ellentétes vele. Mégis meg kellett írni, mert sokéves tapasztalat nyomán formálódó felismerés fogalmazódik meg benne. Témája az oktatás, főleg a mi oktatásunk. Nem szeretnénk elveszni a PISA-jelentések részleteiben. Az sem lenne szerencsés, ha belesétálnánk a magyar oktatási rendszerről tett elnagyolt, de nem bizonyítható kijelentések csapdájába. Ezért csak annyit szögezzünk le: 15 éves diákjaink szövegértésben, matematikában és reáltudományokban általában egy kevéssel az OECD-országok átlaga alatt teljesítenek. Továbbá: a jelentések által vizsgált időszakban (2000–2006) sem lényeges javulás, de lényeges romlás sem volt megfigyelhető. (A 2009-es vizsgálat számai várhatóan 2010 decemberétől lesznek hozzáférhetőek.) Ez rossz eredmény, ha a „legfőbb természeti erőforrásunk a szürkeállomány” közhelyével ütköztetjük. Nem olyan rossz, ha általános fejlettségünkkel – ami szintén az OECD-átlag alatt van. A felsőoktatásból kikerülők minőségéről a PISA-vizsgálathoz mérhető adatbázis nem áll rendelkezésre, legföljebb a nem túl megbízható egyetemi rangsorok nyújthatnak valamilyen tájékoztatást. Ám mondanivalónk az összehasonlító diákkompetencia-vizsgálatoknál jóval általánosabb érvényű. Nem is csak a mi oktatásunkról, hanem világjelenségről, világtendenciáról lesz szó az alábbiakban. Egyébként érdekes problémával állunk szemben. Az oktatás részleges megújítására, mégpedig bizonyos tekintetben regresszív szemléletű átalakítására buzdítunk. Ám „célközönségünk” szellemiségét, világlátását, egyéniségét éppen az az oktatás formálta, amelyik – szerintünk – megújításért kiált. Előítéletei részben ugyancsak ebből az oktatásból táplálkoznak. Ez tanulóra/hallgatóra, oktatóra és az oktatáspolitika parancsnoki magaslatait elfoglaló „vezénylő tábornokokra” egyaránt vonatkozik. Vállalkozásunk tehát formállogikai értelemben reménytelen. Körülbelül olyan, mint az elromlott hallókészüléke miatt süket fülébe üvölteni: „cseréld már ki a hallókészülékedet!” Érteni nem érti, viszont az üvöltésben eltorzult arc akár meg is ijesztheti. Illetve: dehogy olyan. A példa szerinti esetben más kommunikációs csatornák is használhatók. A felszólítást le is lehet írni, s ha süketünk lát és tud olvasni, az üzenet célba juthat. Esetünkben azonban egyetlen csatorna áll csak rendelkezésre, és éppen ezt blokkolták az elmúlt évtizedek. Kiindulópontunk: az oktatási rendszer, különösen a felsőoktatás nem csupán a mantraszerűen ismételgetett problémáktól (alulfinaszírozottság, igénytelenség, egyetemi fejkvóta, eltömegesedés, kezelhetetlen hallgatói létszám, reformdüh, a Bologna-rendszer súlyos gyermekbetegségei, az oktatói pálya presztízsvesztesége) szenved. Egy másik, alig 71



vagy talán soha nem említett fogyatékosság is sújtja. Ez pedig a tudás roppant módon leegyszerűsített, bántóan tagolatlan értelmezése. Az oktatáspolitika – legalábbis Magyarországon és legalábbis az elmúlt szűk tíz esztendőben – a mindent legyűrő szómágia jegyében előszeretettel szajkózott néhány üres, vagy legjobb esetben csak korlátozott érvényű jelszót. „Piacképes tudás… gyorsan elévülő ismeretek… képességek és kompetenciák… hálózatalapú tanulás… tanulás rugalmas, heterogén csoportokban… az életben nem használt ismeretek… 21. századi tanár mint információmenedzser”.1 „Kulcskompetenciák, a tanuláshoz nélkülözhetetlen kommunikációs készségek… fejlesztése.”2 Tudásalapú társadalom… (E jelszavak közül néhány persze már nem is csak egyszerűen a tudás tagolatlan értelmezéséről, hanem annak alapvető megkérdőjelezéséről árulkodik. Ez pedig a műveletlenség eggyel mélyebb bugyra.) Ám eközben erről a tagolatlan értelmezésről szó sem esett.

Tudás és tudás E jelszavak ürességének belátásához nélkülözhetetlen egy kitérő. Egy olyan kitérő, amelyik mintegy két és félezer évet kanyarodik vissza az időben, és amelynek a mondandója maga a megtestesült – fenti értelmezés szerinti – „felesleges, nem piacképes ismeret”. A tudás egynemű fogalomként való értelmezése nagymértékben ellentmond az antik felfogásnak. E felfogás legalább ötfajta tudást (a léleknek ötfajta megnyilvánulási formáját) különböztet meg, s ezek közül a „korszerű” oktatáspolitika tudásideálja legfeljebb kettőnek feleltethető meg. Az ötfajta tudás – Arisztotelész Nikomakhoszi etikája szerint3 – az alábbi: tšcnh (mesterség), ™pist»mh (tudomány), frÒnhsij (okosság),4 sof…a (bölcsesség), nou~ j (ész), sőt még mindezeken túl az Arisztotelész által ehelyütt nem említett gnw~ sij (gnószisz) is. (A fenti ötös felosztást a jelenkori gondolkodási sémákhoz és a közérthetőség követelményéhez igazodva akár hármas felosztásra is egyszerűsíthetjük. Ekkor a tudásnak a gyakorlati, az elméleti és a politikai-közösségi-etikai dimenzióit különböztetjük meg. A továbbiakban azonban maradjunk az eredeti, arisztotelészi felosztásnál.) Nem ritka egyébként, hogy egy-egy, az antik – különösen görög – felfogásban még gazdag jelentéstartalommal rendelkező fogalom átértelmeződik, jelentéstartománya összeszűkül. Ennek eredményeképpen a kortárs gondolkodás már csak a fogalom eredeti jelentése egy töredékének belátására képes. Erről – ugyan más összefüggésben, de – Heidegger is beszámol: „A látszólag szó szerinti és hűséges fordítás mögött a görög tapasztalatnak egy más gondolkodásba való átültetése rejtezik. A római gondolkodás átveszi a görög szavakat, de a jelentésüknek megfelelő, azonos eredetű tapasztalat nélkül […]. A nyugati gondolkodás talajtalansága ezzel az átültetéssel kezdődik.”5 A modern MAGYAR Bálint: A jövő iskolája. Előadás, www.okm.gov.hu/letolt/jovoiskolaja.ppt. Részlet Medgyessy Péter 2002-es kormányprogramjának 1.2. pontjából. 3 ARISZTOTELÉSZ: Nikomakhoszi etika [a továbbiakban: NE], ford. Szabó Miklós, Európa, Budapest, 1987, 1138b. 4 Arisztotelész phronézisz-fogalmának részletes, kritikai elemzését lásd Theodor EBERT: Phronesis. Anmerkungen zu einem Begriff der Aristotelischen Ethik = ARISTOTELES: Die Nikomachische Ethik, szerk. Otfried Höffe, Akademie Verlag, Berlin, 1995, 165–185. 1

2

72


Török

Attila:

Rabszolga

és

szabad

az

oktatásban

oktatáspolitikai kánonban rögeszmésen ismételgetett kijelentések legfeljebb a technére, valamivel kisebb mértékben az episztemére vonatkoztatva tekinthetők igaznak. A többi tudásfajta jelentésének belátására a „korszerű” oktatási szemlélet már nem képes. A tudás legalább öt alakjának természetesen az ókori görög gondolkodásban nincsen egyértelmű definíciója. Hézagos, olykor egymásnak ellentmondó meghatározásokkal találjuk magunkat szemben. Ezek áttekintése önmagában ezen írás terjedelmének sokszorosát igényelné. Néhány közös vonás mindazonáltal megragadható bennük. A techné az a tudás, amelynek segítségével anyag célorientált, materiális szükségletek kielégítésére alkalmas formába kényszeríthető. A know-how – és amint a nyelv is árulkodik róla – a technikai ismeretek, a technológiák tudása. Értékelméleti megközelítésben olyan tudás, amely egyértelműen, szilárdan az eszközértékek birodalmában fejti ki hatását. Rokonítható akár a metaforikusan értett hályogkovácsolással – a nem megértett tudományos hátterű, de eredményes eljárások ismeretével – vagy akár az alkalmazott kutatásokból eredő tudással. Az episztemé az univerzális örök igazságokra vonatkozó, jellemzően a természettudományok által felhalmozott tudás. Arisztotelész megfogalmazásában: „amit tudományosan megismerünk, az másképp, mint ahogyan van, nem is lehet” (NE 1139b). Platónnál az episztemé az igazi tudással azonosítható, szemben a véleménnyel, a vélekedéssel, azaz a doxával (dÒxa).6 Mai tudományelméleti felfogásban még leginkább talán az alapkutatással hozható összefüggésbe. Ez az a két tudásfajta, amire korunk racionalitással átitatott embere még igazi tudásként gondol. Mindkettővel szemben érthető igény, hogy csakugyan piacképes, azaz korszerű legyen, hiszen a műszaki és a tudományos fejlődés gyorsan felülírja a korábbi ismereteket. Minden egyéb, a technén és az episztemén kívüli vagy túli tudás – antik felfogásban különösen a phronézisz és a szófia – azonban eleve gyanús a ma emberének. Már létezésük is kétséges, haszontalanságuk pedig vitán felül áll. Ezek mai megfelelője a bölcselet, illetve a csakugyan nehezen megragadható tartalmú erkölcsi ismeret. A bölcselet (bölcsészet) oktatása meglehetősen rossz hírben áll. Gyanúnk szerint nem csupán ezen oktatás színvonalának, igényességének és komolyságának, általában a képzésben részt vevőkkel szemben támasztott követelményeknek a folyamatos hanyatlása, illetve az ilyen végzettség csekély munkaerő-piaci értéke, a végzett bölcsészek tipikus „munkanélkülijelöltként” meghatározható státusa miatt.

Árutermelés és szabadságtermelés A techné-jellegű ismereteknek – melyeknek persze a jelenkor kényelmét és biztonságát köszönhetjük – az óriási tekintélye egyébként ugyancsak újkori fejlemény. A klasszikus Martin HEIDEGGER: A műalkotás születése, ford. Bacsó Béla = UŐ.: Rejtekutak, Osiris, Budapest, 2006, 14. „[…] ismeret nélkül a vélekedés csúf dolog […] Még a legjobb vélekedés is vak. […] aki ráhibáz az igazságra anélkül, hogy számot adhatna róla, különbözik valamiben is a jó úton botorkáló vaktól?” PLATÓN: Az állam, ford. Jánosy István, Cartaphilus, Budapest, 2008, 506c. 5

6

73



hellén világban – a mai szemlélő számára talán meglepő módon – ennek éppen az ellenkezője volt érvényes. Jellemzően a rabszolgák és a kevésbé jó képességű szabadok tanulták a „hasznos” mesterségeket és űzték ezeket a foglalkozásokat. (Beleértve például a már akkor is létező pénzügyi szolgáltatásokat, azaz a „bankárkodást”, amely korunk egyik legjobban fizetett szakmája.7) Nagyobb, sokkal nagyobb megbecsülést élvezett az okosság, a phronézisz. A phronetikus ismeretek nem termékorientáltak, inkább magára az emberre, cselekvéseire és céljaira vonatkoznak, és végső hasznuk a politikai közösség közérdeket szolgáló működésében, a szabadság rendjének fenntartásában bontakozik ki. „[…] akkor mondunk valakit valamiben okosnak, ha komoly erkölcsi cél érdekében alkalmazza a helyes mérlegelést, oly dolgokban, amelyekkel kapcsolatban mesterségről nem beszélhetünk” (NE 1140a). Modernebb megfogalmazásban: „A phronézisz fogalma, mint itt és most, mindig változó szituáció adta helyes választás képessége, pontosabban habitusa […]. inkább diszpozíció, ethosz, semmint újkori értelemben vett tudás vagy ismeret.”8 A szabadságban nevelt, tehát phronetikus ismereteket is birtokló szabad embert és a techné világában létező többieket Platón is szembeállította: „Egy államban uralkodó rossz és rút nevelésnek ugyan mi volna nagyobb bizonyítéka szerinted, mint hogy nevezetes orvosokra és bírákra szorul nemcsak az alja népség és kézművesség, hanem azok is, akik magukat szabadságban nevelteknek képzelik?” (Az állam 405a) Ugyancsak Platónnál élesen rajzolódik ki – egy nemlegesen megválaszolandó kérdés formájában – a politikai közösség irányítására feljogosító phronetikus és a mesterségben testet öltő technikus tudás szembeállítása. „Mármost az államot az ácsok tudománya alapján hívjuk bölcsnek és jó elhatározásra képesnek? […] Vagy talán a fém és más anyagok megmunkálásának tudománya alapján?” (Az állam 428b) Szerinte az állam akkor működhet jól, ha a kiváltságos keveseket a jó ideájának felismerésére képessé tévő phronetikus tudással vértezik föl: „A mi dolgunk az, hogy legkülönb természetű lakosainkat kényszerítsük a legjobbnak ítélt tanulmányra, hogy megpillantsák a jó ideáját és megjárják a hozzá felvivő utat.” (Az állam 519a) Ezzel függ össze, hogy az angolszász nyelvterületen a bölcseleti tudományokat mind a mai napig liberal artsként, a szabadság művészeteként tartják számon. A „liberal” ebben a szóösszetételben természetesen nem a kortárs, kétharmad emberöltő hosszáig Magyarországon is parlamenti képviselettel rendelkező politikai irányzatot vagy akár az 1812-es spanyol alkotmány mögött álló, a kifejezést politikai kontextusban először magára alkalmazó csoportosulást idézi föl. Egyszerűen a görög eleuqšrioj (eleutherios) – többek között: ’nem rabszolga, szabad’ értelemben használt – szóra utal. Az antik világban – legalábbis a felhasznált ismeretek tekintetében – még élesen elkülönülő szabadság-, igazság- és szépségtermelés, illetve anyagi termelés dualitása a technokrácia korában azonban már nyilvánvalóan nem fenntartható. A jó ideáját felismerni képes „kiváltságos kevesek” és az arra képtelen „technokraták” elkülönítése még a de7 8

Lásd Edward E. COHEN: Athenian Economy & Society. A Banking Perpsective, Princeton UP, Princeton, 1992. FEHÉR M. István: Hermeneutika, etika, nyelvfilozófia, Világosság 2003/5–6., 73–82.

74


Török

Attila:

Rabszolga

és

szabad

az

oktatásban

mokráciafelfogásunkkal szemben legszkeptikusabb kortársaink számára sem lenne elfogadható. Legfeljebb az a cél fogalmazható meg, hogy a techné-jellegű ismeretek mellé kerüljenek phronetikus ismeretek is. Lehetőleg számottevő mennyiségben és alaposan elsajátítva. Xenophón Szókratészre utaló szavai szerint: „nem sürgette tanítványait, hogy […] gyakorlatias és ügyes emberekké váljanak […]. Úgy vélte, hogy akik a józan gondolkodás elsajátítása nélkül válnak valamiben szakemberré, igazságtalanabbak, és hajlamosabbak hitvány tettek elkövetésére.”9 Ezek az ismeretek adhatnak némi reményt arra, hogy az anyagi termelés mellett, netán azt követően a fejüket szabadságtermelésre adók – tehát a közösségi ügyek intézői – nem indulnak meg a morális deficitek meredek és sikamlós lejtőin. Az elmúlt években láthattunk ilyen „megindulást”, nem is keveset. Szorítkozzunk csupán a felsorolt három „tudásformára”. (A bölcsesség – szófia – értelmezése olyan mértékben széttart a klasszikusoknál, hogy beemelése gondolatmenetünkbe alighanem egyenesen szétzilálná azt.) Az antik görög világban még számontartották e legalább három tudásforma különbségeit. A nyugati gondolkodás Heidegger által említett talajtalansága azonban már nem teszi lehetővé ilyen, viszonylag finom distinkciók fenntartását. Az oktatáspolitika a tudás egynemű fogalmával operál, s ez nem különbözik attól, mintha – például – a táplálkozástudomány fogalomkészlete egyedül a kalóriára szorítkozna, s ajánlásaiban nem számolna azzal, hogy a kalória a szervezetbe kerülhet zsírként, szénhidrátként és fehérjeként is. Lehetne-e sikeres az ilyen dietetikus? Rábízhatnánk-e táplálkozásunkat és testi jólétünket egy olyan „szakemberre”, aki ilyen leegyszerűsítéseket alkalmazva tenné meg ajánlásait? A tudás arisztotelészi felosztása mellett, annak nem ellentmondva, többek között Mortimer J. Adler nyomán célszerű a permanens és a megújuló tudás közötti különbséget is bevezetni. „Egy ember akkor lehet csak jól képzett vegyész vagy történész, ügyvéd vagy orvos, ha bizonyos alapvető ismereteket már elsajátított. Megtanult írni és olvasni és felvérteződött bizonyos gondolatokkal. Ha az általános képzés a hangsúlyt a permanens ismeretekre – a klasszikus tudományokra és az általában vett kulturális hagyományra – helyezi, a megújuló ismeretek elsajátításának a helye az egyetemi szintű szakképzés. Ebben a képzésben a korszerű tudás és a kreativitás dominál.”10 Megszívlelendő szavak ezek egy legendás hírű amerikai oktatásfilozófustól. Bár már több mint 70 éve vetette papírra őket, nem kételkedünk általános, generációkon átívelő érvényességükben. Ha oktatáspolitikánk egyik (már nem) meghatározó személyisége ismerte volna őket, aligha fejtegette volna, hogy „az iskolában töltött évek alatt […] stresszhelyzetek sokaságát keltjük [gyermekeinkben], mivel olyan tömegű ismeret elsajátítását követeljük meg tőlük, amelynek a zömét nem használják majd az életben”.11 Igaz, ez legalább nem egyéni túlbuzXENOPHÓN: Emlékeim Szókrátészről, IV. könyv, ford. Németh György = XENOPHÓN Filozófiai és egyéb írásai, Osiris, Budapest, 2003, 219. 10 Mortimer J. ADLER: The Crisis in Contemporary Education, The Social Frontier V/42. (1939. február), 140–145. 11 A modernizációt segítő reformok elodázhatatlanok. Schüttler Tamás interjúja Magyar Bálint oktatási miniszterrel, Új Pedagógiai Szemle 2002/9., 3–16. 9

75



góság, a gondolat teljesen konzisztens a valamivel korábban meghirdetett kormányzati oktatáspolitikával: „Megkezdjük a gyerekek iskolai túlterheltségének csökkentését”.12 E szavakból valósággal árad a reduktivista, pozitivista csőlátás. Az a megrendíthetetlen meggyőződés, hogy az ismeretek gyakorlati, termelési folyamatok befolyásolására irányuló alkalmazása a tudás egyetlen haszna. E felfogás szerint az ilyen ismeret – újabban: az egyre kevesebb ilyen ismeret – a haladás záloga, s alkalmazásukkor a cél- illetve eszközérték problematikája figyelmet sem érdemel. Nem létezik az a nagyobb értelmezési- és értékelési keret, melyben nem a célokhoz rendelendő eszközök kiválasztásának technokrata kérdéseiről, hanem éppen ezekről a célokról kell dönteni. Ezek a döntések nyilvánvalóan nem az empirikus tudományok segítségével meghozandó döntések, a hozzájuk szükséges tudás phronetikus. Másképpen: valamilyen bölcsességet és értéklátást igényel.

„Haszontalan” ismeretek és személyiségfejlődés A szélsőségesen progresszív szemlélet az oktatásra is alkalmazza a „szűkösen rendelkezésre álló javak elosztásának” paradigmáját. Ilyen megközelítésben az iskolai tanulmányok megkezdése és a munkaerőpiacra lépés között rendelkezésre álló, szűkös időt azonosítva e javakkal a nem hasznos ismeretek oktatása hatékonysági veszteséget eredményez. E megközelítés azonban súlyosan leegyszerűsítő. A humán tőke hasznosulása – ellentétben a fizikai tőkével – felettébb kacskaringós utakat jár be. Egy telefon egész pályafutása alatt hangot továbbít, egy repülőgép utasokat. Az előbbiből is lehet persze papírnehezék, az utóbbi is végezheti presszóvá átalakítva turistalátványosságként. Eléggé ritka azonban, hogy egy tanuló az általa elsajátított techné-jellegű vagy episztemikus ismeretet mintegy „menetből” hasznosítva szakmai életét ezen ismeretek szinte maradéktalan kiaknázásával töltse ki. Gyakoribb az ismétlődő, szeszélyes pályaváltoztatás, a csupán a véletlen hatására valamilyen tevékenységnél hosszabb-rövidebb ideig megragadó életpálya. Egy – egyebek mellett – parlamenti képviselőként is karriert befutó élelmiszeripari üzemmérnök intellektuális fejlődéséhez például valamilyen módon nyilván hozzájárulnak – tegyük föl – a peroxidról, a baktériumterhelésről és a blansírozásról tanultak. Ám az életpályáját kirajzoló sikereit és kudarcait döntően meghatározó tudáselemek aligha ezek. Sokkal inkább – talán – bizonyos tudás hiánya. S ez – már megint – leginkább a phronetikus tudással azonosítható. Pontos karrierstatisztikák hiányában is megkockáztatható, hogy a techné-jellegű ismeretek – elsősorban a nem-minőségi felsőoktatásban – túlzott súllyal szerepelnek. Nem mintha a korszerű gazdaság nem igényelné ezeket, azonban a munkaerő-piaci migrációs folyamatok az ilyen végzettséggel rendelkezőknek jelentős hányadát elsodorják azokról a pályákról, melyeken éppen az ilyen ismeretek szükségesek. Erősen körülhatárolt és gyorsan avuló techné-ismereteik az új pályán haszontalanok, „permanens” phronetikus tudással viszont úgyszólván nincsenek is felvértezve. 12

Részlet Medgyessy Péter 2002-es kormányprogramjának 1.2. pontjából.

76


Török

Attila:

Rabszolga

és

szabad

az

oktatásban

A klasszikus ismereteknek a korszerű, mai oktatás összefüggésében való emlegetése könnyen fejünkre hozhatja a reakciós elavultság és avíttság vádját. Ezt elkerülendő, idézzünk föl egy 1921-ben keletkezett brit kormányjelentést. (Persze ez is régen volt. Ám az akkori világ elsőszámú hatalma talán nem sodorható a „mucsai elmaradottság” gyanújába.) „Korunk civilizációja meg sem érthető a megelőző civilizációk valamelyes ismerete nélkül. A törvénnyel, az állampolgári jogokkal […] és a szabadsággal kapcsolatos eszményeink, költészetünk és prózairodalmunk, politikai, metafizikai, esztétikai és morálfilozófiánk, általában szervezett és racionális igazságkeresésünk […] mind az antik civilizációk művészeteiben és gondolkodásában gyökereznek.” A továbbiakban – az idézett brit kormányjelentés nyomdokaiba lépve – megpróbálunk a „korszerű” oktatásból már jórészt kiirtott és még jobban kiirtandó felesleges, nem hasznos ismeretek védelmére kelni, ami persze igazi szélmalomharcnak tűnik. Ilyen ismeret elsősorban és mindenekfelett minden klasszikus nyelv. (Ehhez kapcsolódóan idézünk egy internetes hozzászólásból: „Az idegen nyelveket – természetesen olyanokra gondolok, mint angol, német, francia, orosz, olasz, nem pedig mongol meg ógörög – mindenképp ki kell emelni, ezek nagyon is hasznosítható és szükséges ismeretet nyújtanak.” No igen, mongol és ógörög, a haszontalan nyelvek halmazának két békésen egymás mellett elhelyezkedő tagja…) Általában a filozófia, főleg elvont fogalmaink formálódásának és a gondolkodás történetének filozófiája, ami persze maga is kötődik a két legfontosabb klasszikus nyelv tanulásához. Ugyancsak ide sorolandó a történelem lexikális ismerete, melynek segítségével felidézhetők és átélhetők a történelmi események, illetve a néhány tucat legfontosabb, örökérvényű magatartás- és jellemmintát adó klasszikus irodalmi alkotás. Tudjuk, hogy a klasszikus nyelvek és műveltség már több mint fél évszázada vert seregként folytat kilátástalan utóvédharcot. (Nemcsak Magyarországon vagy Kelet-Európában: 1960-tól a már Oxfordban vagy Cambridge-ben sem kötelező felvételi tárgy a latin.) A görög pedig már jóval régebben. Amint azt Ritoók Zsigmond írja: „az iskolai oktatás gyakorlati hasznosságának kívánalma a múlt század kilencvenes éveiben már csak választhatóvá tette a gimnáziumokban a görögöt. Ehelyett lehetőség nyílt ún. görögpótló […] választására […] aztán a görög-pótló is megszűnt […] s valamilyen modern világnyelv lett választható”.13 Talán meglepő, ám e látszólag oly ésszerű, a „piacképes” tudás megszerzésének követelményével összhangban álló helyzet maradéktalan elfogadása ellen is szólnak érvek. Nem pedagógiai szakértőként, és nem is a teljesség igényével sorolunk föl néhányat. – Az igazi egyetemi, nem csupán felsőfokú tudás egyik hozadéka valamilyen szaknyelv – nem idegen szaknyelv, hanem a magyar szaknyelv – magabiztos ismerete és az ezen a szaknyelven történő hatékony aktív és passzív kommunikáció képessége. Ha vegyész, pontosan érti, mit is jelent – tegyük föl – a „poliizobutilén-poli(poli[etilén oxid][met]akrilát) blokk-kopolimerek és kotérhálók előállítása”. Ha orvos, nem kell szótár ahhoz, hogy megértse, mi is az „intraluminalis duodenum-diverticulum okozta acut 13

RITOÓK Zsigmond: Előszó = E[duard]. BORNEMANN – E[rnst]. RISCH: Görög nyelvtan, Lexika, Budapest, 1999.

77



pancreatitis”. Ha pap, világos számára, ki is az „az ordinárius (a klerikus inkardináció szerinti saját ordináriusa, valamint […] a helyi ordinárius)”.14 Mégpedig azért érti, mert egyenként megtanulta ezeknek a nem-szakma- illetve hivatásbeliek számára érthetetlen kifejezéseknek a jelentését. A pap kivételével jellemzően az eredeti görög-latin nyelvi kontextusából kiragadva, etimológiai összefüggéseit elhanyagolva, egy kissé papagáj-módra. (Papunknál viszont vélelmezhetőek azok a latin stúdiumok, amelyek eredményeképpen e megjegyzések igazságtalanok lennének.) E fogalmak ismeretének virtuális terét esetükben nem sokégős, erős fényt adó csillár, csupán egy-egy zseblámpa vaktában pásztázó fénye világítja be. Ez elegendőnek elegendő lehet, de soknak biztosan nem sok. – A nyelvi kommunikáció, különösképpen a közbeszéd színvonala nem közömbös a közügyek állapota szempontjából. A rendszerváltozás óta nem fertőzik a jelenidejű közbeszédet olyan tautologikus, kifacsart jelentésű, rosszhiszeműen eufemisztikus vagy éppenséggel kontradiktórius szóösszetételek, mint például a „népi demokrácia”, a „szocialista demokrácia”, „a demokratikus centralizmus”, az „egypártrendszer”, a „disszidál”, a „személyi kultusz áldozata”.15 Párttitkárjaink – pontosabban mai megfelelőik – már nem „antidatálnak” és nem beszélnek „haladó hagyományról és tradícióról”, „önző és egoista egyénről”, s a nemzetközi kereskedelemből is kikoptak a „bonyolítók”. A műveletlenség a közbeszédben már nem támad a múltbélihez hasonló vehemenciával. Ám amikor vezető politikusaink – s ebben az esetben a nemes szándékot ne vitassuk el – latin idézetekkel kívánják beszédeiket felékesíteni, hamar kiderül: próbálkozásuk nem áll szilárd lábakon. Nem is állhat, ezt a műveltséget az elmúlt ötven év iskolarendszerében nem sajátíthatták el. Csupán emiatt persze aligha érdemes latin- vagy éppen görögórákra kényszeríteni diákjainkat. Ám a klasszikus műveltségnek az egyik fontos hozadéka, hogy birtokosa a politikai kommunikációban is gyakran használt görög-latin eredetű fogalmakat pontosan érti. Márpedig ez az egyik legbiztosabb fegyver ahhoz, hogy valaki az igazi intellektuális teljesítményt, a valós tartalmat konzisztens módon közvetítő írott vagy beszélt szöveget a halandzsától és a primitív süketeléstől megkülönböztesse. – A valódi intellektuális tartalom felismerése képességének a tömeges hiánya és a politikai osztály gyakran felpanaszolt színvonaltalansága aligha független egymástól. Kicsit más megközelítésben: „Hazánkban a közéleti és politikai kommunikáció jelenlegi alacsony színvonala egy kis, de nem elhanyagolható részben a filozófiai iskolázatlanság hiányának is köszönhető. Ha a tizennyolcadik század vége észak-amerikai politikai vitájának nyelvezetét, fogalmi tárát és filozófiatörténeti-etikai hivatkozásait a mai szóhasználattal és tájékozódással összevetjük, akkor minden indokunk megvan a szomorúságra. Az amerikai alkotmányozó gyűlés tagjai magas iskolázottsággal, filozófiai műveltséggel rendelkeztek. A mai magyarországi politikai vezetők és parlamenti képviselők történeti, fogalmi és filozófiatörténeti képzettségének hiánya elsősorban azért elgondolkodtaMindhárom idézet ténylegesen publikált szövegekből származik. E kifejezés azt sugallja, hogy a közterületet és a médiát elárasztó, az első számú vezetőre utaló képi és verbális szimbólumok önmagukban az élettel nem összeegyeztethető sérülések okozói lehetnek.

14 15

78


Török

Attila:

Rabszolga

és

szabad

az

oktatásban

tó, mert ezzel a felkészültséggel, »műveltséggel« nem lehetséges demokráciát és a jól működő társadalom felé vivő törvényeket létrehozni.”16 – A modern nyelvek ismerete azonban – például a turista- és a business-angol – nem elegendő. Az alábbiakban egy 2007 és 2010 között fontos kormányzati pozíciót betöltő, önéletrajza szerint hat (!) idegen – természetesen modern – nyelvet17 beszélő magyar politikus blogjából idézünk 2009–2010-ben közölt, kiragadott részleteket: „szövetségi rendszeren belül pedig minden tagállam azokkal a képességekkel járul hozzá az egészhez, amiben jó”; „Óramű pontossággal követték egymást az események, ami egy begyakorlott gyakorlaton elvárható, de mégis”; „parlamenti többséget kell szerezni, és határozottan el kell indítani a reformokat és az azt megelőző, velejáró takarékoskodást”; „De jelenleg nyugodtan, következmények nélkül lehet konkrét népcsoportok kiirtását hangoztatni”; „sötétített szemüvegen néz az, aki nem látja az ez idő alatt végzett munka eredményeit. Az eredményeket, amelyeket végig ellenszélben kellett megvalósítani. Ezzel az ellenzékkel ennyit lehetett megcsinálni”; „felheccelt tömegek megmozdulásai tarkították mindennapjainkat”; „a nyilvánvaló hibák ellenére is épül és gazdagszik az ország”. Tekintsünk el a részletes szövegelemzéstől. Enélkül is szembetűnő a közhelyszerűség és a pongyolaság fájdalmas szimbiózisa. Nehéz elképzelni, hogy egy klasszikus nyelv szigorú grammatikai rendszerét, vagy akár annak az alapjait megtanuló ember – bármilyen pozícióba is sodorja az élet – a verbális selejtgyártásnak ilyen mélységeibe legyen képes alámerülni. (Nota bene: volt az elmúlt években sokat szereplő, vitathatatlan klasszikus műveltségű politikusunk. Vezető párt- és kormányzati funkciókat is betöltött. Mindazonáltal tevékenysége aligha igazolta, hogy e műveltség – a verbális selejt elkerülésének nem lebecsülendő képességén kívül – feltétlen garancia a maradandó politikusi teljesítményre.) – A klasszikus nyelvek – s különösen a klasszikus göröggel összefüggésben az antik filozófia – tanítása „természeténél fogva” ellenállóbb a mai hazai felsőoktatásra sajnos nem ritkán jellemző igénytelenséggel szemben. A követelmények e tárgyaknál sokkal egzaktabban és egyértelműbben megfogalmazhatók, mint például az ebben a felsőoktatásban félelmetes virulenciával teret nyerő különféle kommunikációs vagy „management” illetve üzleti tárgyak esetében. Érdemes talán elgondolni, melyikre illik inkább „az intellektuális erőfeszítés” meghatározás. Egy, bármilyen egyszerű antik szöveg eredeti nyelven történő megértése és értelmezése – legyen az akár a ló és a szamár egyszerű aesopusi meséje – avagy az alábbi és az ahhoz hasonló megannyi szöveg megértése és elsajátítása: „Globális és lokális megközelítések. A globális vállalatban a felső vezetők és az alkalmazottak globálisan tervezik a termelési lehetőségeket, a marketingpolitikát, a pénzügyi műveleteket és a logisztikát” „Termékpozícionálás, mint az aktivitások kulcseleme. A szegmentáció, a célpiac kiválasztása és a pozícionálás alkotja a stratégiai marketing lényegét. Pozícionálás: a vállalati kínálat és imázs tervezésének folyamata. Célja, hogy a vállalat tartalmas és megkülönböztetett versenypozíciót foglaljon el a célvásárlók tudatában. A po16 BOROS János: Válasz a kérdésre: mi a demokrácia? Csak egy politika nélküli társadalomnak nincs szüksége filozófusokra, Beszélő 2004. október, 37. 17 Angol, francia, orosz, spanyol, norvég, német.

79



zícionálás eredménye: világos állítás, hogy miért kell a célpiacnak megvennie a terméket!” Jóllehet az egyik – bizonyos értelemben – rendkívül hasznos és fontos ismeretet közlő szöveg, a másik csak egy egyszerű mese, a válasz számunkra egyértelmű. – A felsőfokú végzettség inflációja és így egy sor diploma munkaerő-piaci értéktelensége ugyan törvényszerű, ám ennek ellenére megszokhatatlanul szomorú. Különösen akkor, ha sokak szerint a diploma – bármilyen diploma – jogot keletkeztet az íróasztalhoz, élethossziglan. (E tekintetben alighanem a közfelfogás is sok évtizedes elmaradásban van.) A legtöbb felsőoktatási intézményben és a legtöbb szakon ugyanakkor hiányoznak azok a szűrők, amelyeken csakis komolyabb mentális adottságokkal és intellektuális erőfeszítések árán lehet átjutni. (A fenti bekezdésben idézett és ahhoz hasonló szövegek például nyilván aligha tekinthetők ilyen szűrőnek.) A phronetikus ismeretekhez segítő diszciplínák viszont kiválóan alkalmasak arra, hogy a humán – de akár a jogi és a „soft”, nem-mérnöki közgazdasági – képzés esetében ilyen szűrők legyenek. Beépítésük pedig kettős haszonnal járna. A phronetikus ismeretek terjesztése mellett valamelyest enyhítené a diplomás munkaerőpiac egyensúlyi zavarait, kiváltképpen a közszolgálati munkahelyek esetében.

* Reményeink szerint a felsorolt példák rávilágítanak arra, hogy az ismereteknek, általában a tudásnak „hasznos, piacképes” és „felesleges, piacképtelen” tudásra történő felosztása rendkívül felületes és leegyszerűsítő. Ha nem is merülünk el a phronetikus illetve permanens tudás problematikájában, egy másik osztat bevezetése akkor is indokolt. Ez pedig a tudásnak a személyiséget és az intellektuális képességet fejlesztő ereje. Ilyen módon minden oktatáspolitikai kijelentés, amelyik legalábbis nem a négyosztatú tudásminőségre támaszkodik, valamelyest gyanús. Fontos új dimenzió bevezetése ez. Ezt elfogadva azt is elfogadjuk, hogy az oktatásnak nem csupán a munkaerő-piaci fogadtatás követelményét kell szem előtt tartania. Emellett olyan kulturális értékeket is közvetítenie kell, melyek egyedül vértezhetnek föl a népszerűen és leegyszerűsítően, ám aligha teljesen tévesen csak „pláza-hitnek” nevezett kultusszal, azaz a kulturális elsivatagodással szemben. Ez erejét a bulvármédiák által formált, kívülről vezérelt, akár felsőfokú végzettséggel és tiszteletreméltó szakmai – techné – képességekkel rendelkezve is félanalfabétaként gondolkozó személyiségekből meríti. Ellenszere pedig – ha van egyáltalán – csakis a „hasznosság” paradigmáján túllépő, a korszerű techno-világ kulturális és etikai vonatkozásait is megjelenítő, igényes oktatás lehet.

80



Novák Attila A CIONIZMUS MINT AKARAT ÉS KÉPZET A cionizmust – amelyet zsidó nemzeti vagy éppen („csúnya” és meglehetősen elfogult divatszóval) „nacionalista” ideológiának is nevezhetünk – nem tartozik azok közé az irányzatok közé, melynek az uralkodó magyar nemzeti történetírás, illetve ideológiatörténet bármikor is kiemelt fontosságot tulajdonított volna, annyira kisebbségi-underground, tehát marginális „illatot áraszt(ott)” magából. A nem elfogadás főoka az, hogy történetírásunk jelentős részére nem az integratív, hanem az asszimilatív szemlélet nyomta rá a bélyegét, tehát azt vizsgálta, hogy egy adott csoport mit adott hozzá a nemzeti történelemhez, nem pedig azt, hogy milyen ez a csoport önmagában, milyen ismérvei vannak, mik az (ön)mozgásai, milyen behatásokra milyen válasz(oka)t adott, önmagában milyen és ezek a milyensége(i) mely kulturális-politikai kölcsönhatásokkal együtt (vagy éppen anélkül) érvényesült(ek). Mivel e szemlélet elsajátításához komoly erőfeszítések szükségeltetnek, azonkívül a korszellem sem kedvezett ennek, csak nagyon nehezen terjedt el; a klasszikus, monolitikus gondolkodás nagyon nehezen adta át a helyét másnak, sőt: paradox módon az izraeli történetírás korai szakaszában is így gondolkodott a történetírói mainstream a zsidó történelemről. Ám mára az (egyébként korántsem csak pozitívumokat hozó) ún. új történészek (Benny Morris, Tom Segev, Ilan Pappe, Yoel Migdal stb.) munkálkodása nyomán – az 1980-as évek elejétől kezdve – ez a szemlélet átalakult: korábban negligált etnikai és társadalmi csoportokat (arabok, szefárdok, ortodoxok, stb.) „emeltek be” a történetírás sáncai közé, s ezzel az „emancipatorikus” aktussal magának a nemzeti történelemnek a szerkezete is megváltozott. A nemzeti történelem perspektívájának megváltozását nem pusztán a meglehetősen problematikus, a tudományban morális és jogkiterjesztő szempontokat, azaz „az Igazságot” érvényesíteni akaró és mindenhol a klasszikus nemzeti narratívát dekonstruálni akaró s „alapító mítoszok” után kutató posztmodern és relativisztikus történelemcsinálás motiválta és alakította, hanem az a tagadhatatlan tény is, hogy a modern történettudomány interdiszciplináris eszközeivel képes arra, hogy eddig nem vagy nem eléggé dokumentált, esetleg kifejezetten nem elsősorban az írásbeliség eszközeit használó társadalmi rétegek illetve etnikai csoportok történetét is megírja. Szintén sokakat megzavart az, hogy abban a világban, ahol az identitások hierarchiájában elfoglalt hely egyben a nemzethez való jogi-érzelmi lojalitás erősségét is jelezte, a cionizmus nehezen volt jóindulattal szemlélhető, hiszen ebben a rendszerben elsőbbséget követelt magának. Gideon Shimoni, a cionista ideológia egyik legnevesebb kutatója helyesen jegyezte meg, hogy a cionizmus tulajdonképpen (mint az ideológiák nagy része) nem egyedülálló irányzat, hanem család, tehát különféle rokonvonások ellenére különböző társadalmi szemléletek vannak közte, léteznek bal-és jobboldali tagjai, hagyományhű és kifejezetten vallásellenes elemei is. Ezeket az irányzatokat azonban összeköti annak a feltételezése, hogy a zsidóság nem pusztán vallás vagy kultúra, 81



hanem nép is egyben. Az 1948-as államalapítás előtti cionista ideológia – Shimoni elemzése alapján – , hogy a zsidó nép életét alapvető hiányosság (defektus) jellemzi, mégpedig hogy nem rendelkezik saját földterülettel. Hogy rendelkezzen, ahhoz a népet össze kell gyűjteni egy földterületen, ehhez önálló településpolitikára, diplomáciára, valamint a zsidó nemzeti erkölcs és kultúra újjáteremtésére van szükség.1 A Shimoni által jól öszszefoglalt cionizmus-fogalom ellenére sokak fejében valamilyen egységes kép, rendszerint (és főleg) a zsidóság és a zsidó állam „expanziós tevékenysége” él, amely nem felel meg a valóságnak – nemcsak az ideológiai paletta előbb említett sokszínűsége miatt, hanem azért sem, mert a klasszikus cionizmus a többi európai nép nemzeti ideológiájához illetve mozgalmaihoz hasonlított, s a különbséget az az egyetlen tény adja, hogy a zsidókról van szó. Mivel a korábban hol üldözött, hol csak megkülönböztetett zsidóság nyugalmat akaró tagjai és liberális/keresztény barátai is igyekeztek a zsidóság etnikai vonásait háttérbe szorítani a vallási mögött (ezért hívták a zsidók magukat Magyarországon sok helyen „Mózes-vallású” magyarnak), a zsidó népiségre való cionista hivatkozás kevés szimpatizánst mondhatott magáénak – abban a korban, amikor a jogkiteljesítés teljesen azonos jogállású magyarként (speciális vallással) ismerte el a hazai zsidóságot. A cionizmus Magyarországon több tűz közé került; nemcsak a zsidó asszimilánsok és a nem zsidó befogadáspártiak nem kedvelték, hanem újból felerősítette azok ellenérzéseit, akik egyébként sem szimpatizáltak a zsidósággal és ellenezték az egyenjogúsítását. Mivel a cionizmus identifikációs szerkezetében a zsidóság önálló nemzetalkotó erőként jelent meg, azok számára, akik a zsidókat (például) kizárólag a magyar nemzet részeként tudták elgondolni, a zsidóság magukat cionistának valló tagjai ismét „idegenként” konstituálódtak, hiszen jövendőbeni boldogulásukat Magyarország vallási térképén kívül, valós határain túl is keresték, merthogy népi-nemzeti kötődésük többes volt – egy olyan korban, amelyben ez még nem volt általánosan elfogadott, és amikor még a par excellence zsidó nép igen, de nemzet nem létezett. Fontos azonban megjegyeznünk azt, hogy – szemben a szóbeszéddel – a cionista mozgalom a kezdetektől fogva nagy hangsúlyt fordított arra, hogy tagjainak a szülőhazájukhoz való lojalitását erősítse. Elfelejtődik az a tény, hogy a cionisták Magyarországon – eltérően a Monarchia nemzetiségeitől – sem a Monarchiával, sem később a trianoni Magyarországgal nem viselkedtek ellenségesen, azaz nem törekedtek nemzeti kisebbségi státus elérésére, így nem csatlakoztak azokhoz, akik a történelmi Magyarország dezintegrálódásában voltak érdekeltek, a román és a szlovák nemzeti mozgalmak csak 1918 után fedezték fel maguknak a cionizmust, amelytől azt remélték, hogy leválasztja a magyarnyelvű zsidóságot a magyarságról. A korai magyarországi mozgalom tagjai lojális magyar állampolgárként határozták meg magukat. Így Rónai János balázsfalvi ügyvéd, az ország első cionista egyesületének, a nagyszebeni Czion Egyletnek (1897) megalapítója, az első (bázeli) cionista kongresszus (1897) résztvevője a cionizmus hasznosságát többször is azzal indokolta, hogy megvédi Magyarországot az „ártalmas tömegek” (értsd: a Gideon SHIMONI: Ideological perspectives = Zionism in Transition, szerk. Davies, Moshe, New York Times Company, New York, 1980, 3–44.

1

82


Novák

Attila:

A

cionizmus

mint

akarat

és

képzet

galíciai zsidók) bevándorlásától.2 Rónai álláspontját a mozgalom minél nagyobb elfogadottságának kívánalma is motiválta, ugyanakkor az is biztos, hogy a magyar nemzeti gondolat, a liberális-egyenlősítő nacionalizmus még a zsidó disszimilánsokra is mély benyomást gyakorolt. Még a II. világháború árnyékában, a mozgalom újbóli legalizációjáért (1940. július 11-én a belügyminiszter feloszlatta a Cionista Szövetség helyi szervezeteit) küzdő s később mártírhalált halt Komoly Ottó elnök 1943. július 2-i beadványában3 is megfigyelhető ez az attitűd, hiszen annyi viszontagság és törvényi diszkrimináció után amellett, hogy leszögezi, hogy a magyar társadalomban konstans erővé vált az antiszemitizmus, azt is hangsúlyozza, hogy a magyar „társadalmi élet számos pontja teljesen érintetlen maradt a zsidóellenes propaganda hatásától, ami a magyar nép józan életfelfogásának és bölcs fegyelmezettségének kétségtelen bizonyítéka”. A cionizmus Közép-Kelet-Európában szitokszóvá vált, már a Horthy-rendszer sajtója és rendőrsége is (tulajdonképpen némi joggal) kollektivista életmódjuk miatt bolsevikoknak tekintette a cionistákat4 (holott inkább a különféle mezőgazdasági kollektívákon, hachsarákon, plugákon5 élő fiatalokra volt ez jellemző), később pedig a sztálinizálódó Kelet-Európa kommunista pártjai nevezték ki ellenségnek a cionizmust, hogy aztán később a szélsőjobboldal gyűlöletszótárában foglaljon el előkelő helyet. A kommunisták averziójának az volt az elsődleges oka, hogy a cionista mozgalom és Izrael állam nem Szovjetunió érdekei szerint képzelte el a zsidóság jelenét és jövőjét, ráadásul céljai és tartalmai is idegenek voltak a születendő új kommunista világtól, annak ellenére, hogy jelentős baloldali és szélsőbaloldali csoportjai is voltak. Magyarországon már az átmenet éveiben is üldöztek cionista csoportokat, 1949-ben betiltották a Cionista Szövetséget (hivatalosan önfeloszlatás történt). A kommunista hatalomátvétel után számos közép-kelet-európai országban folytattak ún. anticionista pereket vagy éppen üldöztek a „cionizmus” jelszava alatt (leginkább zsidó származású) pártkádereket – szintén pártkáderek. Magyarországon két hullámban is (1949, 1953)6 tartóztattak le és pereltek be cionista vezetőket, illetve több, kommunista politikusokat érintő pernek is voltak cionista szálai (Rajk-per, később a „magyar orvosper” előkészületei).7 A II. világháború utáni „népi demokratikus transzformáció”, melynek során a cionista szót úton-útfélen használták stigmatizálásra, tulajdonképpen nem bonyolult foSionista Egyesületek, A Jövő 1897. október 29. Idézi SCHWEITZER Gábor, „…a magyar cionizmus elsősorban csak piros-fehér-zöld lehet” (Herzl) = 100 éves a cionista mozgalom, szerk. Bódog Gyula, Bethlen Téri Oneg Sabbat Klub, Budapest. 1998. 3 KOMOLY Ottó Beadványa, kiad. Schmidt Mária, Valóság 1995/4., 35–40. (A beadvány a Központi Cionista Archívumban található: S/51 717.) 4 Lásd NOVÁK Attila: Cionisták, baloldaliak, államrezon (Cionizmus és államhatalom a ’30-as évek Magyarországán), Századok 1996/6., 1341–1392. 5 Mezőgazdasági és ipari kommunák, ahol a palesztinai életre készítették fel a fiatalokat. 6 Lásd SZALAI Ágnes: Az 1949-es magyarországi cionista per, Szombat 2006. február (www.szombat.org/ +az+1949-es+magyarorszagi+cionista+per.html); „Nem hittem azt, hogy ezt négy évvel meg lehet úszni” (Interjú Engländer Tiborral), Szombat 2006. október (www.szombat.org/+“nem+hittem+hogy+ezt+negy+evvel+meg+lehet+ uszni”.html). 7 Vö. KOVÁCS András: Magyar zsidópolitika Múlt és Jövő 2003/3., 5–39. (Angolul: Hungarian Jewish Politics from the End of the Second World War until the Collapse of Communism = Jews and the State. Dangerous Alliances and the Perils of Privilege. Studies in Contemporary Jewry XIX., szerk. Ezra Mendelsohn, Oxford UP, Oxford, 2004, 124–156.) 2

83



lyamat eredménye: a holokauszt tabuizálta a primer politikai antiszemitizmust (mely ráadásul a vesztes háborúhoz és az előző, bukott rendszerhez tartozott), viszont Izrael és ennek bevallottan alapító eszméje úgy tette lehetővé az antiszemita indulatok kiélését, hogy látszólag nem is a zsidók, hanem egy állam politikája ellen irányult. Izrael (és a cionizmus) kritikusai mindig is elmondhatták (magukról) azt, hogy ők nem a zsidókat nem szeretik, csak a „nacionalista zsidókkal”, a „cionistákkal” vannak problémáik, míg „másokkal”, azokkal, akik nem ilyenek, semmi bajuk nincsen. Ebben a keretben sokak számára még a palesztinok jogos sérelmei sem szolgáltak (és szolgálnak) másra, mintsem arra, hogy saját zsidóellenes ágendájukat gazdagítsák. Természetesen a szélsőjobboldali anticionizmus antiszemita jellege nem jelenti azt, hogy minden Izraelt, az izraeli állam politikáját érő kritika antiszemita lenne,8 nem is beszélve arról, hogy az izraeli zsidó társadalmon belül is jelentős és számos kritikusa van az állami politikának, s nemcsak a nyugati médiában, de a fejlett világ számos zsidó közösségében is sokan kritizálják azokat az izraeli politikai lépéseket, melyeket az izraeli ellenzék is észrevételezni szokott.9 Vádpontként szokták felvetni a cionizmussal szemben, hogy modern zsidó rasszizmus lenne.10 Ez az állítás csak annyiban igaz (s ezért inkább féligazságnak nevezhetjük), hogy minden nacionalista mozgalomnak vannak túlzó radikálisai, így rasszistái is. Ám ez az állítás nemcsak azért nem igaz, mert a cionista mozgalom nagy csoportjai az arabokkal való békés együttélést szorgalmazták (így a Hasomer Hacair marxista cionista párt az 1946-os cionista kongresszuson a binacionalista arab–zsidó állam elgondolásával kampányolt), hanem a cionista mozgalom nem a zsidó különlegességgel foglalkozott, hanem azzal az emancipatorikus igénnyel lépett fel, hogy a zsidóságot – úgymond – normalizálja (például a cionista marxisták – például Ber Borochow – a zsidó foglalkozási struktúrát akarták megváltoztatni, azaz a fizikai munkából élők számát akarták növelni), olyanná tegye, mint a többi nép. A 20. század elejének európai cionistái többnyire liberális nacionalisták voltak, és amellett, hogy a zsidók népének kerestek szabad földterületet a viAz is biztos, hogy az Izrael-ellenes bírálatot számos pro-izraeli szervezet illeti az antiszemitizmus vádjával, ami éppen azokat a kritikusokat hozza nehéz helyzetbe, akik egyáltalán nem azok, hiszen olyan morális paradoxon elé állítja őket, mely meghaladhatatlan. 9 Így a francia zsidó indíttatású European Jewish Call for Reason (jcall.eu), melyet Bernard Henry-Lévy filozófus, Daniel Cohn-Bendit politikus, Zeév Sternhell és Élie Barnavi történészek is aláírtak, és az amerikai JStreet mozgalom, melyek síkra szállnak a kétállami megoldás, valamint a palesztinok és a zsidók békés egymás mellett élése mellett. Természetesen e kezdeményezésnek is megszületett a zsidó ellenmozgalma (az (algériai születésű Shmuel Trigano párizsi szociológusprofesszor volt az egyik kezdeményező), ami (így együtt) azonban inkább a vitákat, a plurális folyamatokat, így a jövő többarcúságát bizonyítja. Mint ahogyan az Elie Wiesel Jeruzsálem „politikafelettisége”, ezért oszthatatlansága melletti álláspontjával szembenálló csoportok – akik az „egységes és oszthatatlan” Jeruzsálem (melyet a politika teremtett meg) ellen érvelnek – is azt igazolják, hogy nem pusztán a klasszikus cionizmus, de a modern zsidóság és az izraeli politika is megosztott azokban a kérdésekben, amelyek a területi legitimitás és a egyéni–kollektív jogok körül forognak. 10 Nemrégiben jelent meg Shlomo Sand izraeli történész könyve (The Invention of the Jewish People, Verso, 2009; eredetileg 2008-ban héberül). Sajnos ez a mű sem segít a cionizmus körülötti félreértések tisztázásában, mert szerzője – aki modern korral foglalkozó szakember létére ókori történeti kérdésekhez nyúl hozzá – posztnacionalista baloldali történészként a saját ideologiáját kéri számon a történeti forrásokon, hogy bebizonyítsa, zsidó nép nem is létezett, az ókori zsidó diaszpóra létét a korai keresztények, majd a cionisták „nagyították” fel – hatalmi-legitimációs okokból. 8

84


Novák

Attila:

A

cionizmus

mint

akarat

és

képzet

lágban, az etnikai-vallási problémákat a felvilágosodás szemüvegén keresztül látták és láttatták. Ebből következik az, hogy Herzl sem igazán ismerte az arab világot, és általában is elmondható, hogy korai cionisták általában nem voltak tisztában az arab világban zajló mozgásokkal vagy az iszlám világ jellegzetességeivel (nota bene: a palesztin nemzeti mozgalom a cionizmus nyomán alakult ki Palesztinában). Herzl, aki A zsidó állam című művében (1896) az egyházakat (a rabbinátust is) alapvetően kizárta az új zsidó állam életéből, az arabokról leginkább az Ősújország (1902) című regényében beszélt illetve írt. Ebben leszögezte, hogy az arabok maguk is profitálnak a cionista települések okozta gyarapodásból, ez tipikusnak mondható. A mű egyetlen arab szereplője, Besyd bej (ez idő tájt Palesztinában több mint tízszer annyi arab élt, mint zsidó) az Új Társaság lelkes (!) tagja, és (vele együtt) Herzl is osztja a későbbi cionista mozgalom aufklérista naivitását, azaz hogy az egyre növekvő jólét és társadalmi haladás természetszerűleg kapcsolja majd az arabságot a zsidókhoz, akik csak egyének és nem nép. Steinach ezt mondja a regényben a nincstelen arabokra vonatkozó kérdésre: „Akiknek nem volt semmijük, azok nem is veszthettek semmit, legfeljebb csak nyerhettek. És valóban nyertek is. Eddig a munkanélküliség nyomorgatta őket, most a nagy bevándorlás következtében vállalatok és ipartelepek létesültek, és így az ő számukra is munkalehetőségek nyíltak meg. Igy aztán megjavultak az ő megélhetési viszonyaik is…” „A zsidóknak csak gazdagságot köszönhet ez az ország, mi okunk volna hát haragudni rájuk?” – kérdezi Besyd bej. Az író-politikus, aki nem sokat tudott a Közel-Keletről, öntudatlanul is az orientalizmus idealizáló szemléletével élt: a Kelet Herzl és kortársai számára még nem a diktátorokat, a fanatikus, öngyilkos merénylőket, tehát az intoleranciát, hanem a hispániai arab–zsidó együttélés boldog szimbiózisát jelenti. E vallási türelmet csupán a zsidó Geyer doktor nacionalista pártja veszélyezteti, akit Neudorf falugyűlésén Mendel képvisel: „Mi ezt a földet, amit mi magunk tettünk termőfölddé, nem engedjük át senki fiának a világon.” Ellenfelei, akik egyértelműen pozitív hősökként vannak beállítva, amellett érvelnek, hogy senki kárát nem okozza az építkezés, és hogy még az új társadalom tagjai is sokat köszönhetnek a nem zsidóknak: több társadalmi újítást és tőlük vettek át. A cionista mozgalom első generációja – fontos kivételekkel (például Leo Motzkin [1867–1933] orosz cionista politikus, aki a második cionista kongresszuson, 1898-ban már beszélt az arab–zsidó ellentétekről és Ahad Haam [1856–1927] író, aki még az első cionista kongresszus előtt, 1891-ben könyvet is írt benyomásairól) – nem érzékelte azt, hogy a zsidó nemzet újjáépítése érdekében megvett palesztinai földek birtoklása a palesztinai arabok körében is feléleszti a nacionalizmust, ráadásul az iszlám fundamentalizmus képében új és nagyon veszélyes mozgalom fogja fenyegetni az ottani zsidó közösséget, a jisuvot. 1891-ben már néhány arab előkelő petíciót fogalmazott meg és küldött el Konstantinápolyba, és ebben kérték a zsidó bevándorlás leállítását, Jeruzsálemben és Jaffában tüntetések is zajlottak a zsidók jelenléte ellen. A felvilágosodás jellegzetes hite, mely szerint az embereket a társadalmi progresszió, a gazdasági jólét és az előítéletmentes hozzáállás, tehát kizárólag az európai civilizáció által értéknek tekintett racionális elemek motiválják, már akkor sem volt igaz. Ez azért is meghökkentő, mert éppen Herzl volt az, aki a nyugat-európai középosztálybeli zsidóság már elfeledettnek hitt büszkesé85



gére, öntudatára apellált, melyet az arabok vonatkozásában azonban nem tartott érvényesnek. Az arabokkal kapcsolatosan egyébként még Herzl 1904-ben bekövetkezett halála után is nagy bizonytalanság illetve naiv optimizmus uralkodott a cionista mozgalomban, és sokan voltak, akik azt állították, hogy mivel a zsidóknak és az araboknak közös a „vére”, az eredete, azaz bár más népek, de rokonok, ezért semmilyen nemzetiségi-etnikai viszálykodás nem lesz tapasztalható a jövőben. A jobboldali cionizmus mozgalmai (Brit Ha-Cohar és Betar) 1923-ban és 1925-ben alakultak meg, a Cionista Világszervezetből pedig 1935-ben kiváltak – nem függetlenül attól, hogy az utóbbi erősen baloldali befolyás alatt állott, de még a centristák is sokkal kompromisszumkészebbek voltak az állam és a fegyveres önvédelem kérdésében, mint a revizionista (így nevezték magukat) cionisták, akik csak erősödtek a palesztinai zsidó közösségeket ért támadások során.

A cionizmus mint társadalmi következmény A cionista ideológia nem jöhetett volna létre a kelet-európai zsidóság sanyarú társadalmi körülményei nélkül, ugyanakkor a nyugati zsidó asszimiláció problémái is siettették megjelentét. Történetileg nézve a cionista pártok, mozgalmak kialakulásának dinamikája nem érthető meg a disszimiláció fogalmának bevezetése nélkül,11 hiszen a cionizmus által motivált társadalmi csoportok – főleg a nyugati világban – többé-kevésbé korábban asszimilált zsidókból álltak, akiknek az asszimilációja (több ok miatt is) nem tökéletesedett be, visszájára fordult. Milton M. Gordon volt az asszimiláció nagyhatású teoretikusa az Egyesült Államokban, könyve nagyjából az interetnikus együttélés problémáin alapuló amerikai tapasztalatra épült,12 ám a kontextus felvázolásával a cionizmus elemzésére is alkalmazható.13 A gordoni értelemben vett asszimiláció azt jelenti, hogy egy jól körülhatárolható és leírható társadalmi csoport – részben vagy egészben – kapcsolatba kerül egy másik, általában nagyobb és domináns helyzetben lévő csoporttal, majd átveszi ennek a csoportnak némely vagy több vonását, és így hasonul hozzá.14 Ez a folyamat – természetesen – generációkon keresztül zajlik, és különféle szintjei lehetnek. Gordon az asszimilációs folyamatnak hét szubvariánsát vagy alfolyamatát különbözteti meg, s ezek mindegyike újabb és újabb fokozatát jelzik az asszimilációnak. Ezek az alfolyamatok: Erről lásd Novák Attila: Átmenetben. A cionista mozgalom négy éve Magyarországon, Múlt és Jövő, Budapest, 2000. Milton M. GORDON: Assimilation in American Life, Oxford UP, New York, 1964, 60–84. 13 Természetesen az asszimiláció jelensége előtte és utána is számtalan szociológust és társadalomtörténészt is gondolkodásra késztetett. Például Karl W. DEUTSCH: Nationalism and Social Communication. An Inquiry into the Foundations of Nationality [1953], MIT Press, Cambridge, 1966; The Politics of Ethnic Conflict Regulation. Case Studies of Protracted Ethnic Conflicts, szerk. John McGarry – Brendan O’Leary, Routledge, London – New York, 1993. Magyar nyelven SALAT Levente könyve méltatható: Etnopolitika a konfliktustól a méltányosságig, Mentor, Marosvásárhely, 2001. 14 McGarry és O’Leary szerint az asszimiláció a különbözőségek eltüntetésére a domináns etnikum vagy egy mesterségesen létrehozott identitás elterjesztése jegyében, míg az integráció az állampolgárságra helyező identitás létrehozása. A határvonal az asszimiláció és az integráció között nem stabil. 11

12

86


Novák

Attila:

A

cionizmus

mint

akarat

és

képzet

– a kulturális vagy „magatartási” asszimiláció (azaz az akkulturáció, ami azt jelenti, hogy a csoport a saját kulturális sajátosságait a többségi társadalomhoz vagy csoporthoz „igazítja”), – a strukturális asszimiláció (nagymértékű részvétel a többségi társadalom intézményeiben, klubjaiban, stb.), a házassággal létrejövő (vagy házassági) asszimiláció (a vegyesházasságok elterjedése), – az identifikációs asszimiláció (azonosulás a többségi társadalom etnikai/nemzeti érzésével), – a hozzáállás-befogadási asszimiláció (attitude receptional assimilation – nincsenek előítéletes attitűdök a csoporttal szemben), – a magatartás-befogadási asszimiláció (behavior receptional assimilation – nincs diszkriminatív magatartás az adott csoporttal szemben), és a – „polgári” típusú asszimiláció (nincs érték- és hatalmi konfliktus a kisebbségi és a többségi csoport, azaz a szélesebb értelemben vett társadalom között). Ha Gordon elméletét megpróbáljuk a (magyar) zsidók cionista típusú disszimilációjára alkalmazni, akkor azt állíthatjuk, hogy az előítélet, de főleg a törvényi diszkrimináció életbelépése lehetetlenné teszi a hozzáállás-befogadási és a magatartás-befogadási asszimiláció érvényesülését, és megváltoztathatja az európai és így a magyar történelemben is oly releváns és főleg – nemzeti – identifikáción alapuló asszimilációt. E szerint a modell szerint tehát a korabeli magyarországi zsidó disszimiláció mozgatórugója a magatartás-befogadási asszimilációban keresendő, amelyet Gordonnal szemben nemcsak a diszkriminatív viselkedésre, hanem a törvénybe léptetett diszkriminációra is vonatkoztatunk; ez alapvetően változtathatja meg a Gordon által csak identifikációs asszimilációnak nevezett folyamatot. Ha – a már előbb említettek következtében – a többségi nemzettel való azonosulás a visszájára fordul, akkor – bár az asszimiláció eddig elért teljesítményei és fő vonásai nem tűnnek el – olyan folyamatok indulhatnak el, amelyek az identitás megváltozásával radikálisan visszájára fordítják az asszimilációs folyamatot.15 Természetesen ez az analízis leginkább a zsidótörvények és a vészkorszak által érintett zsidóságra érvényes, hiszen az ő esetükben – szinte laboratóriumi körülmények között – figyelhető meg a fordulat, mely időben akár el is húzódhat. Ugyanakkor Gordon nézetei jó elméleti keretet adhatnak annak a megértéséhez, hogy miért volt olyan kevés cionista a zsidótörvények előtti Magyarországon, ugyanakkor miért nőtt meg a számuk a II. világháború után. A cionisták országgyarapodás előtti és utáni létszámára eltérő adataink vannak. Asher Cohen a II. világháború háború előestéjén körülbelül 5000 emberről írt Ami Gordon ellenében elmondható, az az, hogy az amerikai tapasztalat szerint az asszimilációt és a disszimilációt meghatározó folyamatokban – a társadalom és a különféle csoportok közötti viszony szerkezetében – nincs jelen az identifikációnak illetve az identifikáció radikális visszautasításának a korszakunkban oly erős emocionális töltete. Az ok nyilvánvaló: az amerikai társadalomban (amely bevándorló-társadalom) lévő különféle csoportok asszimilációja – bár strukturálisan hasonlítható egymáshoz – végpontja és jellege különféle lehet, és a különféle csoportok hasonulását vagy elkülönböződését nem kíséri olyan, a törvények szintjére is emelt diszkrimináció, mint az európai zsidóság esetében történt, amely – ráadásul – egy kivívott törvényi egyenlőség után, utólag vonta kétségbe az illető csoportnak az etnikai alapú nemzethez történő tartozását.

15

87



(ehhez jönnek még az ifjúsági mozgalmak tagjai), míg Hava Eichler nyomán Karády Viktor 2000-2500-ról.16 1949-ben az MDP KV birtokába került, eredetileg a Magyar Cionista Szövetség tulajdonában lévő kartotékrendszer 37 ezer nevet tartalmazott, ami komoly súlyt jelent az akkori mintegy kétszázezer fővel rendelkező magyarországi zsidóságon belül (negyedük nem volt a zsidó hitközség tagja).17 1949-ben a diszszimilációs mozgások is megálltak az országban, a kommunista hatalomátvétel befagyasztotta ezeket a típusú azonosságváltozásokat, teljesen új azonosságot terjesztve el. Ám ha nem a gordoni modell szerint beszélünk a disszimilációról, a történeti elemzést is segítségül hívhatjuk, s először az asszimiláció fogalmáról kell beszélnünk. A zsidók asszimilációja a térségben azt jelentette, hogy zsidók tömegei vesztették el kapcsolatukat a hagyományos zsidó közösséggel és váltak hol csak lojális, hol pedig kifejezetten lelkes (esetleg kifejezetten nacionalista) polgárai az újonnan szerveződő vagy már megszervezett nemzetállamoknak, amelyek előbb vagy utóbb egyenlő állampolgári jogokat biztosítottak nekik és a zsidó vallást is befogadták. A cionizmus alapítóinak korában jöttek létre azok a szervezeti formák, amelyekhez a később (Magyarországon is) disszimiláltak egyénei csatlakozni tudtak. A disszimilációnak mint társadalmi folyamatnak a mértékét és jellegét mindig meghatározza az asszimiláltak asszimiláltságának mértéke. Nem véletlen, hogy az első cionista egyesületek – nemcsak Magyarországon, de a magyar helyzethez leginkább hasonlító Németországban is – az akkori párbajozó egyletek (melyek főleg az egyetemeken, egyetemi városokban működtek) mintájára jöttek létre.18 A lovagiasság nevében – a keresztény úriemberekhez hasonlóan – akarták megtorolni a zsidóságon esett sérelmeket. Shulamit Volkov mutatott rá az egyik tanulmányában arra, hogy a 19. század végén és a 20. század elején keletkezett zsidó szervezetek közül több (így a Bne Brit is) ellenpárját alkotta a zsidókat nem mindig befogadó szabadkőműves páholyoknak.19 A cionista csoportok és intézmények is ellenszervezetek voltak, ugyanakkor jóval túlmutattak ezen, mivel a puszta tükrözésen kívül egy új társadalom felépítését és az egész zsidóság átformálását is célul tűzték ki. A cionizmus ráadásul azért is több volt egyszerű reakciónál és átvételnél, mert a cionizmus néhány tételének (például a micvat jisuv Erec Jiszrael, azaz az Izrael Földjén való lakás halachikus-vallási parancsolata) volt alapja a zsidóságban. Ezek a „precionista” gondolatok és tételek természetesen nem alkottak egységes eszmerendszert, de a Cion felé való sóvárgás és a sokszor ezzel együtt jelentkező Lásd Asher COHEN: The Halutz Resistance in Hungary, Columbia UP, New York, 1986, 15.; KARÁDY Viktor: Szociológiai kísérlet a magyar zsidóság 1945 és 1956 közötti helyzetének elemzésére = KARÁDY Viktor – KOVÁCS András – SANDERS Iván – VÁRDY Péter: Zsidóság az 1945 utáni Magyarországon, bev. Kende Péter, Magyar Füzetek, Párizs, 1984, 93 (Karády a területi csatolások után 10-12 ezerre teszi a cionisták számát; a sékelvásárlók adatai: 1937: 7300, 1939: kb. 28 000). 17 Lásd KOVÁCS: I. m. 18 Lásd a „Zionism” címszót: Ruth GAY: The Jews of Germany. A Historical Portrait, Yale UP, New Haven – London, 1992, 208–214. 19 Ellentétben a német Centralvereinnal, amelynek nem volt mása. Lásd Shulamit VOLKOV, The Dynamics of Dissimilation = The Jewish Response to German Culture from the Enlightement to the Second World War, szerk. Jehuda Reinhartz – Walter Schatberg, University Press of New England, Hanover–London, 1985, 195–211. 16

88


Novák

Attila:

A

cionizmus

mint

akarat

és

képzet

gondolat, Izraelnek és az anyagi világ megváltásának utópisztikus eszméje sok zsidó költőt, bölcselőt és vallási tekintélyt foglalkoztatott, és a történtek azt is mutatják, hogy ezek az eszmék mintha csak arra vártak volna, hogy – a modern korban – életre keltsék őket. A zsidóságnak mint etnikai-vallási identitásnak a nemzetivé tételét, azaz a zsidóság mibenlétének a hagyományostól eltérő újradefiniálását és az új társadalom akkor még utópisztikusnak tetsző megtervezését ezért csak asszimilált zsidók tudták megtenni, olyanok, akik „két világ lakói” voltak, így szót tudtak érteni a zsidó közösség tagjaival, de benne éltek koruk Európájában is. A gettó megszűnésével, a zsidóság korábbi abszolút fennhatóságának, azaz az élet majdnem minden mozzanatára kiterjedő vallásihalachikus tradíció hatókörének visszaszorulásával és a zsidó vallási reform elterjedésével a zsidók beléptek abba modern világba, ahol a keresztények is egyre inkább elvesztették a kapcsolatot a hivatalos vallással. Úgy látszott, hogy a modern korban a tökéletes asszimiláció fogja megoldani a zsidók gondjait. Ugyanakkor a cionista gondolat 19. század végi megjelenésekor úgy látszott, hogy a zsidók igénye egy majdani nemzetállamra elvesztette közvetlen teológiai jelentőségét, és már nem rabbikra s a különféle keresztény felekezetek papjaira, hanem politikusokra és mérnökökre, egy „új világ alkotóira” tartozik. Egy modern nemzeti-politikai mozgalomban való részvétel nemcsak modern indoklást (szegénység, gazdasági helyzet stb.), hanem modern módszereket igényelt, olyanokat, amelyekre a hagyományos szervezeti formákra (kehilla) épülő zsidó közösségek és emberei nem voltak alkalmasak. A reformizálódott zsidóság más jellegű intézményei, a jótékonysági és egyéb szerveződések vagy indifferensek voltak a modern politikával szemben, vagy pedig a többségi társadalomhoz való teljes lojalitást hirdették, mivel kizárólag a hagyományos közösség továbbélését szolgálták, s nagy részben kizárták a zsidóságnak mint nem pusztán vallási jellegű entitásnak a képviseletét. Ez a fajta, a politika iránti közömbösség azonban együttjárt a hagyományos liberális-nacionalista államban való bizodalomban, amely már nem járt messze attól a felfogástól, amely a zsidók és nem-zsidók közti problémák végső megoldását az egyéni szabadságjogok biztosításában vélte felfedezni. A cionista mozgalom is modern volt, hiszen olyan modern politikai mintákat keresett és talált, melyek – a hosszútávú tervezésre és kalkulációra alapulva – a kor gyermekei voltak: a gyarmatosító-kereskedelmi társaságoktól kezdve (amelyeknek akkor még nem volt olyan egyértelműen negatív politikai felhangjuk, mint később) a bankokon és a pénzügyi alapokon keresztül egészen a szakszervezetekig. Később jöttek csak létre a cionista pártok, melyek rendkívül hasonlatosak voltak a nem-zsidó identitású modern politikai mozgalmakhoz, ami nem volt meglepő, mert az alapítók nagy része ezeket látta maga körül, és ezekben a politikai formákban, nem pedig a hagyományos zsidó szerveződésekben szocializálódott. A Hasomer Hacair nevű radikális baloldali cionista pártot a marxizmus, az orosz munkásmozgalom (és a borochovizmus), míg például a már említett Betárt az olasz fasizmus befolyásolta jelentősen. A zsidó disszimiláció mértéke és foka tehát – mind institucionális, mind egyéni szinten – megfelelt a zsidóság korabeli asszimilációja mértékének, és ezzel is elősegítette – a később – asszimiláns környezetből érkezettek befogadását. Ez azt jelentette, hogy a disszimilánsoknak nemcsak azon egész kísérletüket határozta meg az, hogy a zsidóság 89



újrafogalmazását éppen a nemzeti formában kísérelték meg, hanem az is, hogy köreikben modern, nem-zsidó intézményeket és intézményi formákat próbálták meghonosítani, csak éppen a formálódó új zsidóság, a zsidóság normalizálása jegyében megálmodott egységes zsidó natio jegyében, amely így valódi tükörtársadalomként működött. Ez a nemzeti tartalom és ezek az intézményi formák tették lehetővé, hogy a(z akár évtizedek múlva) csatlakozók olyan hamar tudtak integrálódni a cionista mozgalomba. Előbb-utóbb pedig elérkezett az a pillanat, amikor a mozgalomhoz újonnan csatlakozott egyénnek már magához az állandóan formálódó és sajáttá formált eszmékkel és intézményrendszerrel rendelkező cionista mozgalomhoz kellett asszimilálódnia. A kérdés csupán az, hogy a zsidó állam létrejötte után 62 évvel, a politikai-társadalmi körülmények megváltozásával, lehet-e még egyáltalán klasszikus értelemben vett cionista mozgalomról vagy cionizmusról beszélni. Azok az alapvetések, melyeket az Alapító Atyák felvetettek, megvalósultak (zsidó állam) vagy megcáfolódtak (az antiszemitizmus megszűnése a zsidó állam megalakulását követően). A globalizáció következtében az antiszemitizmus ma (sokszor anticionizmus néven) Izrael államán gyakorolja erőit, s az identitások annyira töredezettek lettek, hogy nemcsak az asszimilációs, de a disszimilációs folyamatokat is sokkalta sérülékenyebbé tették, mint akármikor eddig is a világban.

90


Kommentár • 2010|4 – Totális múlt

Rehák Géza ROUNDER ÉS SHEPERD1 JELENTI BÉCSBŐL Adalékok az IBUSZ és az állambiztonság kapcsolatához Az IBUSZ-ban is ott voltak az állambiztonság emberei – hangzik el időnként, ha szóba kerül a Kádár-korszak turizmusa vagy politikai rendészete. Valóban, mivel a korabeli titkosszolgálat lehetőleg mindenhol jelen volt, kétség nem férhet hozzá, hogy a kontroll a Nyugattal való érintkezés alapvető csatornáját jelentő idegenforgalomra is kiterjedt. Ugyanakkor bármennyire kurrens téma az ügynökkérdés, a hálózati személyek kilétét, tevékenységét a mai napig titokzatos homály fedi. Olyan területekről, mint a turizmus, alig rendelkezünk konkrét információkkal. Ezen írás – jóllehet a kérdés széleskörű feltárására nem vállalkozik – adalékok szolgáltatásával e hiátuson kíván segíteni. Két, az IBUSZ alkalmazásában álló hálózati személy karrierjét, működését ismerhetjük meg a hatvanas évek elejéről, abból az időszakból, amikor az idegenforgalom kibontakozása az állambiztonság számára is új kihívást jelentett.

Bevezető gondolatok Magyarországon, akárcsak a keleti blokk többi országában, a negyvenes évek végén kibontakozó hidegháborús pszichózis a turizmus ellehetetlenülését eredményezte. A hatalom birtokosainak eszmevilága szerint a külföldiekkel való „foglalkozás” mindenekelőtt államvédelmi munkát jelentett. Az 1956-ot követően újjászerveződő diktatúra ugyanúgy igényelte a politikai rendőrség működését, mint elődje. A feladatok lényegében változatlanok maradtak: felkutatni és hatástalanítani a „külső és belső ellenséget”, végsősoron biztosítani a társadalom teljes alávetettségét.2 Bár az uralkodó eszmevilág szerint a turizmus komoly veszélyeket tartogatott, a nemzetközi elszigeteltségből szabadulni igyekvő, hatalma megszilárdulásától fogva devizális gondokkal küszködő Kádár-rezsimnek szüksége volt az idegenforgalomra. A régi beidegződéseket azonban nem lehetett egyik pillanatról a másikra áthangolni. Az ötvenes évek végétől növekvő utasforgalom, ha lehet, még inkább fokozta az ellenőrzés igényét. A vizsgált területen a hálózati tevékenység centrumában 1949 óta az IBUSZ állt, amely éveken át a magyar idegenforgalom egyetlen szerveként lényegében minden, a szektorral kapcsolatos feladatot ellátott. A nemzetközi turisztika szervezése, bonyolítása terén kizárólagos jogkörökkel rendelkező állami monopolvállalat mint fedőszerv az ötRounder: az angol ’kör’ szó fokozott alakja, szó szerint ’kerekebb’; a Sheperd: helyesen írva Shepherd, azaz ’pásztor’. 2 Vö. KISZELY Gábor: Állambiztonság 1956–1990, Korona, Budapest, 2001, 9–38, 192–195; KENEDI János: Kis állambiztonsági olvasókönyv, I., Magvető, Budapest, 1996, I–V (Előszó). 1

91



venes évek derekától, a nyugati nyitás irányába tett első lépésektől értékelődött fel igazán. Jóllehet 1964-től az Országos Idegenforgalmi Hivatal vált a szektor főhatóságává, az utazásszervezéssel kapcsolatos feladatok ellátása az IBUSZ hatáskörében maradt, így továbbra is meghatározó szerepet játszott az állambiztonsági munkában. Természetesen a vállalat különböző szervezeti egységei eltérő operatív értékeket képviseltek. Kulcshelyeknek számítottak a ki- és beutazásokat intéző, nyugati turistákkal vagy tőkés országokba látogató magyarokkal érintkezést biztosító részlegek. E pozíciók betöltése gyakran az operatív érdekek figyelembevételével történt, ezt jól példázza az általunk vizsgált két hálózati személy, Pásztor Ferencné (Sheperd) és Kör Péter (Rounder) szakmai karrierje.3 A több nyelvet beszélő Pásztor Ferencné 1951-től dolgozott a vállalat külföldi osztályán, mint idegenvezető, tolmács. Beszervezését követően belső elhárítási vonalon alkalmazták, 1955–1956-ig a beutazó kapitalista turisták között végzett felderítő munkát. 1957-től azonban megszűnt kémelhárítási foglalkoztatásának lehetősége, mivel a vállalatnál előbb kiutazó csoportok kísérésével bízták meg, majd a népi demokratikus országokkal foglalkozó osztályra helyezték, NDK-referensnek. Átmeneti pihentetését követően, 1959-ben tartói az IBUSZ-nál lévő hivatalos kapcsolatukon keresztül4 elintézték, hogy Pásztornét újból olyan beosztásba helyezzék, ahol nyugatiakkal érintkezhet. A Nyugati Osztályon osztrák és nyugatnémet referens, majd csoportvezető lett, azaz ismét a beutazó külföldiek ellenőrzésével foglalkozhatott.5 A szintén kiváló idegennyelvtudással rendelkező Kör Péter egyenesen belügyes kapcsolatait használta fel, hogy a Filatélia Vállalattól az IBUSZ-hoz kerüljön, és saját bevallása szerint „érdekesebb és fontosabb munkakörbe küzdje fel magát”.6 1959-től idegenvezetőként dolgozott a vállalatnál, hálózati foglalkoztatásáról pedig a II/2. kémelhárító osztály gondoskodott.7

Pásztor Ferencné fedőnevű (fn.) informátor (később a Sheperd elnevezést kapta) 1954 májusában kezdte meg együttműködését az „ügynökséggel”. A beszervezése során Kör Péterre, később Rounderre keresztelt személyt 1955 telétől tanulmányozták, mivel felmerült, hogy a Magyar Posta Filatélia Vállalata Münchenben kirendeltséget szervez, és őt mint a vállalat tisztviselőjét kiküldik. A terv nem valósult meg, Kör viszont néhány év múlva az IBUSZ-hoz került. Lásd Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára [a továbbiakban: ÁBTL], 3.2.1. Bt-235. Pásztor Ferencné, Sheperd. BM II/2-f. Alosztály: Pásztor Ferencné fedőnevű informátor jellemzése, 1957. szeptember 25.; ÁBTL 3.2.1. Bt-1013. Rounder, Kör Péter. BM II/4-h. Alosztály: Feljegyzés Ujhelyi Frigyes ügyében, 1959. március 28. 4 Hivatalos kapcsolatnak nevezték azt a személyt, aki vezető munkakörénél fogva az adott területen vagy objektumban az állambiztonsági szervek munkáját segítette, lásd Állambiztonsági értelmező kéziszótár [a továbbiakban: ÁÉK], BM Könyvkiadó, Budapest, 1980, „Hivatalos kapcsolat” szócikk; KISZELY: I. m., 210. 5 ÁBTL 3.2.1. Bt-235. Pásztor Ferencné. BM II/2-f. Alosztály: Javaslat Pásztor Ferencné informátor foglalkoztatására, 1958. április 26.; ÁBTL 3.2.1. Bt-235. Pásztor Ferencné. BM II/2-f. Alosztály: Pásztor Ferencné fn. informátor jellemzése, 1960. január 14.; ÁBTL 3.2.1. Bt-235. Pásztor Ferencné: Jelentés az 1961. november 23-án 14-kor az Erzsébet szálló melletti cukrászdában Pásztorné hálózatunkkal lebonyolított találkozóról, 1961. november 27.; ÁBTL 3.2.1. Bt-235. Pásztor Ferencné. BM II/2-f. alosztály: Javaslat Pásztor Ferencné fn. informátor Bécsbe való kihelyezésére, 1962. június 25. 6 ÁBTL 3.2.1. Bt-1013. Kör Péter: Önéletrajz, 1958. október 26.; ÁBTL 3.2.1. Bt-1013. Rounder, Kör Péter: Önéletrajz, 1968. február 10. 7 ÁBTL 3.2.1. Bt-1013. Kör Péter. BM II/4-h. Alosztály: Feljegyzés a BM II/2. Osztály vezetőjének, 1959. április 16.; ÁBTL 3.2.1. Bt-1013. Rounder, Kör Péter. BM II/2.-f. Alosztály: Jelentés Ujhelyi Frigyesről, 1961. október 26. (adta: Arató fn. informátor). 3

92


Rehák

Géza:

Rounder

és

Sheperd

jelenti

Bécsből

Konspiráció és dekonspiráció Bécsben A hatvanas évektől kiemelkedő szerepet játszott a nyugati turisztikai kapcsolatok kiépítésében az IBUSZ bécsi irodája. A tőkés forgalom döntő részét hosszú ideig e kirendeltség szervezte és bonyolította, nem véletlenül tekintett a szakma rá úgy, mint „a magyar idegenforgalom nyugati bástyájára”.8 Persze a képviselet jelentőségét az állambiztonság illetékesei is idejekorán felismerték, az osztrák fővárosban egymást váltották a beszervezett tisztviselők. 1961-től például az irodavezető és helyettese is a hálózat informátorai közé tartozott. Ekkor ugyanis Kör Pétert (Rounder) nevezték ki az IBUSZ Wien második emberének,9 miközben az iroda irányítója Arató fedőnév alatt készítette jelentéseit.10 A szakmai és hálózati munka teljesen összefonódott a képviselet vezetésében.11 Roundert nem sokkal később, 1962-ben kinevezték az iroda vezetőjének.12 Megüresedett pozícióját Pásztor Ferencnével (Sheperd) töltötték be.13 Új szereposztásban tehát, de tovább folyt az irodavezető és helyettese – kölcsönös bizalmatlansággal mérgezett – kettős munkája. Rounder nem sejtve, hogy kollégája szintén az ügynökségnek dolgozik, több jelentésében panaszkodott beosztottja szakmai alkalmatlansága, munkamorálja miatt.14 A Budapestre érkezett információk szerint az iroda más munkatársai ugyancsak azon a véleményen voltak, hogy „jól bevásároltak a Müllernével […] szinte nyaralásnak veszi az egész kiküldetését”. Nem tudták elképzelni, hogy „miért nyomják ennyire a Müllernét, annak dacára, hogy nem úgy dolgozik, mint kellene”. Sőt a jól értesültek azt is tudni vélték, hogy amikor Ujhelyi ezt jelezte az IBUSZ-központ felé, „mindenki leintette”.15 8 Az IBUSZ Wien jogilag egy, a magyar állam tulajdonában lévő osztrák bejegyzésű cég volt, amely így az osztrák szabályok szerint a kapitalista piacon végezhetett utazási irodai tevékenységet. Ilyen lehetőséggel a hatvanas évek derekán a szocialista államok közül csak Magyarország rendelkezett; lásd Dr. MARTON János: Idegenforgalom a Kärntnerstraße ablakából, Idegenforgalom 1965/30–31. (január–február), 9. 9 Külszolgálatában Kör Péter a Rounder fedőnevet kapta, lásd ÁBTL 3.2.1. Bt-1013. Kör Péter. BM II/2.-f. Alosztály: Javaslat Kör Péter fn. informátor Bécsbe helyezésére, 1961. április 24. 10 ÁBTL 3.2.1. BT-1013/2. BM. III/II. Csoportfőnökség 9-b Alosztály: Jelentés Kör Péter fn. disszidens „B” és „M” dosszié vizsgálatáról, 1969. március 24. 11 Az állambiztonság befolyását mutatja, hogy Rounder próbaidejének lejártakor a belügy kezdeményezte megbízatásának meghosszabbítását, sőt informátora megjutalmazására is igényt formált. A II/2 alosztály javaslata a következőképpen szólt: „Láncos elvtársnak [az IBUSZ vezérigazgatójának] felvetjük Ujhelyi véglegesítésének és családja kiengedésének kérdését, azzal, hogy az egyik gyermek itt maradjon.” ÁBTL 3.2.1. Bt-1013. Rounder. BM II/2.-f Alosztály: Javaslat Rounder véglegesítésére és családja Bécsbe kiutazására, 1961. október 18. 12 Ezzel egy időben a II/2. kémelhárító osztályról közvetlen tartásra átadták a II/3. hírszerző osztálynak, a későbbi BM III/I. Hírszerző Csoportfőnökségnek, azzal a megjegyzéssel, hogy elsősorban kémelhárítási feladatokra foglalkoztassák. Lásd ÁBTL 3.2.1. Bt-1013. Rounder. BM II/2.-f Alosztály: Javaslat Kör Péter fn. informátor átadására, 1962. június 28. 13 A BM III/I. Hírszerző Csoportfőnökség foglalkoztatásába került ő is, elhárítási feladatokkal; Sheperd elnevezéssel új fedőnevet kapott. Lásd ÁBTL 3.2.1. Bt-235 Sheperd. BM II/2-f. Alosztály: Javaslat Pásztor Ferencné fn. informátor Bécsbe való kihelyezésére, 1962. június 25. 14 Rounder Sheperd Bécsbe érkezését követően nem sokkal kijelentette: „Kinevezett helyettese alkalmatlan erre a feladta […] nem tud számlázni, felekkel tárgyalni, egy korlátolt nagyon kis képességű nő, így minden munka reá hárul.” ÁBTL 3.2.3. Mt-203/2.: Rounder. Jelentés a Rounderrel történt kapcsolatfelvételről, Bécs, 1962. december 2. 15 ÁBTL 3.2.1. Bt-235. Sheperd: Jelentés Sheperdről (adta: Lóránd rezidens), 1962. XI. 2.

93



A képviselet viszonyairól jelentő rezidens16 szintén furcsának, sőt gyanúsnak találta a helyettes viselkedését. „Müllerné egyes nyugatnémet iroda tulajdonosokkal hosszabb időre elmegy, amikor azok Bécsbe érkeznek. Ilyen esetet láttam én is, amikor is megjelent K. R., ezzel a személlyel elég gyakran találkozik Bécsben is, jó viszonyban vannak.”17 Beosztottja rejtélyes kapcsolatáról Rounder is készített feljegyzéseket. Ez aztán a két informátor vesztét okozta. Történt ugyanis, hogy Sheperd megtalálta az irodavezető íróasztalfiókjában felejtett, róla készült jelentést. Ezt követően közölte a nyugatnémet állampolgár K. R.-rel, hogy az irodavezetőnek olyannyira feltűnt barátságuk, hogy ezt beírta a noteszába.18 Amikor pedig feljebbvalója visszatért budapesti útjáról, „mérgesen bement [Rounderhez] és megmondta neki, hogy füzetét, amelyben feljegyzései vannak, máskor ne hagyja el. K. és közte levő viszonyáról közölte […], hogy Budapesten ezt ismerik, és ezzel semmi újdonságot nem tudott volna mondani.”19 Rounder és Sheperd dekonspirálódtak egymás előtt. Sheperd fecsegésével leleplezte informátortársát, ami a hálózati munkában jelentős hibának számított.20 De Rounder is súlyosan megsértette a konspirációs szabályokat azzal, hogy jelentését az íróasztalfiókjában hagyta.21 Mindkét személy alapos kioktatásban részesült, hálózati foglalkoztatásuk felfüggesztették. A bukott informátorokra IBUSZ-vonalon is visszaminősítés várt.22 Körülbelül egy évvel az ügy kipattanását követően, 1964 tavaszán eltávolították őket Bécsből. Hazarendelését követően Sheperdet és Roundert egyaránt az IBUSZ budapesti központjában helyezték el. Továbbfoglalkoztatásuk érdekében a III/II. Kémelhárító Csoportfőnökség vette fel velük a kapcsolatot.23 Rounder szakmai karrierje rövidesen újból 16 A rezidens a hivatalos állományú tisztek útmutatása szerint irányította a hozzá kapcsolt hálózati személyek operatív feladatainak végrehajtását, lásd az ÁÉK szócikkét. 17 ÁBTL 3.2.1. Bt-235. Sheperd: Jelentés Sheperdről (adta: Lóránd rezidens), 1962. XI. 2. 18 ÁBTL 3.2.1. Bt-235. Sheperd. BM III/I. Csoportfőnökség 2-C Alosztály: Jelentés Rounder és Sheperd fn. informátorok ügyében, 1963. január 18.; ÁBTL 3.2.1. Bt-1013. Rounder. BM: Jelentés Pásztorné és Kör Péter fn. hálózati személyek ügyében, 1963. január 22.; ÁBTL 3.2.3 Mt-576. Sheperd. Futár Bécsnek, Takács elvtársnak: Rounder és Sheperd ügye, 1963. március 5. 19 ÁBTL 3.2.3. Mt-576. Sheperd. Futár Bécsnek, Takács elvtársnak: Rounder és Sheperd ügye, 1963. március 5. 20 Az esetről az állambiztonsági szolgálat lényegében K. R.-en keresztül szerzett tudomást. Ő ugyanis az ismeretségi körében több személynek elmondta, hogy Ujhelyi Frigyes ügynök, a híresztelés pedig kerülő úton eljutott a III/II. Csoportfőnökséghez. ÁBTL 3.2.1. Bt-235. Sheperd. BM III/I. Csoportfőnökség 2-C Alosztály: Jelentés Rounder és Sheperd fn. informátorok ügyében, 1963. január 18. 21 Uo. 22 A vállalat a rendteremtés érdekében dr. Marton János neves turisztikai szakembert küldte ki az iroda élére. A helyettessé lefokozott Rounder kapcsolata új főnökével rövid idő alatt megromlott. Marton János állítólag „nyíltan neki szegezte a kérdést, hogy reméli, ő nem tartozik azok közé, akik belügyi feladatokat is vállalnak. Kijelentette neki azt is, hogy az IBUSZ egész munkáját hátráltatja, hogy a vezetők között sokan a Belügy szolgálatában állnak, s fő feladatuknak az utasok ellenőrzését tekintik.” ÁBTL 3.2.1. Bt-1013. Rounder. BM. III/I. Csoportfőnökség 2-E Alosztály: Jelentés Ujhelyi Frigyes ügyében (adta: Ararát), 1968. június 27. 23 ÁBTL 3.2.1. Bt-235. Sheperd. BM III/I. Csoportfőnökség 2-C Alosztály: Határozat, 1964. május 15.; ÁBTL 3.2.1. Bt-235. Sheperd. BM III/I. Csoportfőnökség 2- E Alosztály: Összefoglaló Jelentés Pásztor Ferencné fn. informátor ügyében, 1964. június 24.; ÁBTL 3.2.1. Bt-1013. Rounder. BM III/I. Csoportfőnökség 2-E Alosztály: Összefoglaló jelentés Kör Péter fn. informátor ügyében, 1964. június 24.

94


Rehák

Géza:

Rounder

és

Sheperd

jelenti

Bécsből

felfelé ívelt. Előbb a vállalat Nyugati Osztályán kapott helyettes osztályvezetői megbízást, majd csoportvezetői feladatokat látott el.24 1968-ban pedig kiküldték az IBUSZ újonnan megszervezett frankfurti utazási irodájába, helyettesnek.25 A fiók vezetője néhány éve Bécsben még Arató fedőnév alatt működött, Frankfurtban azonban már Ararát fn. titkos munkatársként állt kapcsolatban a belüggyel.26 Újra összeállt tehát a tartók által korábban vélhetően eredményesnek minősített bécsi páros.27 A frankfurti együttműködés azonban nem tartott sokáig. Körülbelül egy év kinttartózkodás után, 1969 márciusában a Magyar Népköztársasághoz addig feltétlen hűnek tartott Rounder látszólag minden előzmény nélkül, családjával együtt disszidált.28 Pedig németországi kinevezésekor még a következőképpen nyilatkozott különleges nexusáról: „Tíz éve állok a hatósággal kapcsolatban […] néha megdicsértek, néha megdorgáltak. Hogy munkám mennyire volt eredményes, azt soha nem tudtam. Ennek ellenére tisztában vagyok azzal, hogy mindent, amit eddig elértem, nagyrészt a hatóságnak köszönhetek.”29 A továbbiakban „visszatérve” Bécsbe, röviden bemutatjuk Sheperd és Rounder hálózati működésének irányát, jellegét.

Operatív foglalkoztatás ellenséges terepen A hatvanas évek elejétől nem utolsósorban az élénkülő idegenforgalom hatására az állambiztonság területén is törekvések indultak a „mennyiségi” szemlélet „minőségi” munkával való felváltására.30 Az új elvek szellemében differenciált elhárítás teoretikusan két fázisra oszlott. Az elsődleges felderítést, a szűrés-kutatást az ellenséges szeméÁBTL 3.2.1. Bt-1013.: Rounder. Önéletrajz, 1968. február 10. A korábbi információs irodát 1967-ben fejlesztették komplex képviseletté; lásd ÁBTL 3.2.1. Bt-1013. Rounder. BM III/I. Csoportfőnökség 2-E Alosztály: Jelentés a Rounder fn. titkos munkatárssal lefolytatott találkozóról, 1968. február 22.; ÁBTL 3.2.1. Bt-1013. Rounder. BM III/I. Csoportfőnökség 2-E Alosztály: Összefoglaló jelentés Rounder fn. titkos munkatársról, 1968. március 9. 26 A hatvanas évek második felében módosult néhány bevett állambiztonsági elnevezés. Az informátorok, valamint a jól dolgozó és a hazafias indokkal együttműködő ügynökök (egyébként Pásztor Ferencné és Kör Péter is ezen alapon lett beszervezve) nagy részét immár titkos munkatárs (tmt.) névvel illették; lásd KISZELY: I. m., 201. 27 Rounder és Ararát is – korábbi jó viszonyuk alapján – megelégedettséggel vették tudomásul az újraéledő munkakapcsolatot. Arra bizonyára nem gondoltak, hogy egymás ellen is kijátsszák őket. Vö. ÁBTL 3.2.1. BT-1013/2. Rounder. BM III/I Csoportfőnökség 2-E Alosztály: Összefoglaló jelentés Rounder fn. volt titkosmunkatársról, 1969. március 29.; ÁBTL 3.2.1. Bt-1013. Rounder. BM III/I. Csoportfőnökség 2-E Alosztály: Összefoglaló jelentés Rounder fn. titkos munkatársról, 1968. március 9. 28 Munkatársai és az operatív tisztek is értetlenül álltak az eset előtt, az ügy részleteit később sem sikerült tisztázni; lásd ÁBTL 3.2.1. Bt-1013. Rounder. BM. III/I. Csoportfőnökség 2-E Alosztály: Jelentés Ujhelyi Frigyes ügyében (adta: Ararát), 1968. június 27.; ÁBTL 3.2.1. BT-1013/2. Rounder. BM III/II. Csoportfőnökség 9-b. Alosztály: Dr. Lakatos jelentése Ujhelyi szökésével kapcsolatos frankfurti tapasztalatairól, 1969. április 3.; ÁBTL 3.2.1. BT-1013/2. Rounder. BM III/II. Csoportfőnökség 9-es Osztály: Tájékoztató jelentés Ujhelyi Frigyes disszidens IBUSZ alkalmazottról, 1969. október 28. 29 ÁBTL 3.2.1. Bt-1013. Rounder. BM III/I. Csoportfőnökség 2-E Alosztály: Jelentés Rounder kiképzéséről, 1968. március 29. 30 Lásd KISZELY: I. m., 216–222, 254–257. 24 25

95



lyek aktív feldolgozása követte.31 Sheperdet és Roundert bécsi tartózkodásuk idejére elsősorban az Ausztriában működő osztrák, nyugatnémet, amerikai és angol utazási irodák, az IBUSZ-kirendeltség alkalmazottai, valamint a Magyarországra beutazó személyek körében végzendő kutató és feldolgozó munkával bízták meg.32 A nyugati irodák, illetve munkatársaik, tulajdonosaik tanulmányozására főként az üzleti tárgyalásokat lefolytató, sokat utazó irodavezetőnek nyílt módja. Roundernek a gyanús személyek kiszűrésén túl lehetőleg fel kellett tárnia, mi a vizsgált képviselet tevékenységének fő iránya, működésében milyen szerepet tölt be a magyarországi utaztatás, milyen a gazdasági helyzete (bankinformáció beszerzése), hogyan alakul az utaztatott személyek, az alkalmazottak létszáma és összetétele, milyen a politikai légkör, az iroda hol helyezkedik el.33 Mindkét informátor feladatul kapta a képviseletre rendszeresen bejáró osztrák, nyugatnémet állampolgárok szemmel tartását. Elsősorban azokat kellett felderíteni, akikről munkakörüknél, beállítottságuknál fogva, vagy mert rendszeresen meglátogatták Magyarországot, feltételezhető volt, hogy ellenséges belügyi szerveknek dolgoznak. Emellett megkülönböztetett figyelmet kellett fordítani az IBUSZ-irodában dolgozó osztrák alkalmazottakra is. Amennyiben lehetőség adódott, kapcsolatépítésre kellett törekedni a magyar emigráció tagjaival, az osztrák és nyugatnémet újságírókkal, a tudományos intézetek munkatársaival, a Bécsi Atomenergia-ügynökség beosztottaival, az osztrák belügy és vámszervek dolgozóival, rendőrökkel, csendőrökkel, politikai és rendőri nyomozókkal.34 A felsoroltak köréből nemcsak az ellenséges elemeket kellett kiválasztani, hanem azokat is, akik szimpatizáltak a szocializmussal, szívesen jártak Magyarországra, így az elhárítás, 31 A szűrés-kutatás az állambiztonsági szempontból figyelemreméltó személyek, jelenségek kiválasztását jelentette a legális nemzetközi érintkezési felületeken, operatív eszközök felhasználásával. Az aktív feldolgozás fontos elemét képezte a hírszerzés: híranyagok, információk tervszerű gyűjtése titkos nyomozati (operatív) eszközökkel és módszerekkel a már felderített (tényleges vagy potenciális) ellenségről. (Lásd az ÁÉK szócikkét.) 32 A hálózati feladatok meghatározásakor elvileg figyelembe kellett venni a beszervezett lehetőségeit, tapasztalatait, képességeit, együttműködési készségét. A megfelelő felhasználás érdekében minősítések készültek, ezek azonban ritkán bizonyultak megbízhatónak. Sheperdről például előbb megállapították, hogy az operatív munkához jó érzéke van, majd nem sokkal később, hogy operatív készsége igen alacsony. 1961ben még azon a véleményen voltak tartói, hogy szereti bizalmas munkáját és „állandóan szem előtt tartja a tőlünk kapott szempontokat”. 1964-ben már úgy fogalmaztak: „a kapott feladatokat nem hajtotta végre, saját problémájával volt mindig elfoglalva. Egyáltalán nem érdekelte az operatív munka.” ÁBTL 3.2.1. Bt235. Pásztor Ferencné: Pásztor Ferencné fn. kapcsolatunk jellemzése, 1961. augusztus 10.; ÁBTL 3.2.1. Bt-235. Pásztor Ferencné: Pásztor Ferencné fn. informátor jellemzése, 1961. november 3.; ÁBTL 3.2.1. Bt-235. Pásztor Ferencné: Javaslat Pásztor Ferencné fn. informátor Bécsbe való kihelyezésére, 1962. június 25.; ÁBTL 3.2.1. Bt-235. Sheperd. BM III/I. Csoportfőnökség 2-E Alosztály: Összefoglaló jelentés Pásztor Ferencné fn informátor ügyében, 1964. június 24. Továbbá lásd KISZELY: I. m., 217, 219. 33 ÁBTL 3.2.3. Mt-203/2. Rounder. BM III. Főcsoportfőnökség II-3/b. Alosztály: Kör Péter fn. informátor feladataira vonatkozó foglalkoztatási terv, 1962. október 4.; ÁBTL 3.2.3. Mt-203/2. Rounder: Találkozó Rounderrel, Bécs, 1962. december 20. 34 ÁBTL 3.2.1. Bt-1013. Kör Péter. BM II/2.-f. Alosztály: Kör Péter foglalkoztatási terve, 1961. május 4.; ÁBTL 3.2.1. Bt-1013. Rounder. BM III/I. Csoportfőnökség 2-C Alosztály: Javaslat Rounder fn. informátor felhasználására, 1962. augusztus 31.; ÁBTL 3.2.1. Bt-235. Sheperd. BM III/I. Csoportfőnökség 2C Alosztály: Javaslat Sheperd fn. informátor felhasználására, 1962. szeptember 4.

96


Rehák

Géza:

Rounder

és

Sheperd

jelenti

Bécsből

hírszerzés számára mint tippszemélyek szóba jöhettek.35 Mindeközben tanulmányozni kellett a nyugati elhárítás módszereit, eszközeit, a fellazítás megjelenési formáit.36 A Magyarország felé irányuló utasforgalom vonatkozásában azokat kellett kiszűrni, akiknek esetében a belépés célja a Magyar Népköztársaság érdekeivel ellentétes lehetett. Gyanúra adott okot, ha valakinek az utolsó pillanatban akartak vízumot szerezni, nagyon sürgették annak elintézését, nem akartak bizonyos adatokat leadni, az illető izgatott volt.37 Végül figyelemmel kellett kísérni a nyugatra kiutazó honfitársakat, az őket kísérő IBUSZ-idegenvezetőket, a magyar turistacsoportokkal kapcsolatba lépő személyeket.38 Az előzetesen meghatározott feladatokat az operatív tisztek a foglalkoztatás során – az informátor közléseire támaszkodva – tovább konkretizálták.39 Lehetőség szerint meg kellett ismerni a tanulmányozásra kiszemelt személy életrajzi adatait (származását, előéletét), családi, anyagi körülményeit, politikai beállítottságát (a Magyar Népköztársaságról, a kapitalizmusról, a szocializmusról alkotott véleményét), baráti körét, magyar kapcsolatait, általában a társadalmi helyzetét. Fel kellett tárni egyéni tulajdonságait, jellemét, erkölcsi magatartását, értelmi képességét, műveltségi fokát. Igen fontos volt az esetleges kompromittálást szolgáló gyenge pontok, szenvedély (ital, nő, kártya, lóverseny, kábítószer, csempészés, túlzott költeA tippszemély egy hálózati funkcióra alkalmasnak látszó jelölt, akinek a tanulmányozását feladatul tűzték ki (lásd az ÁÉK szócikkét). 36 ÁBTL 3.2.1. Bt-235. Sheperd. BM II/2-f. Alosztály: Pásztor Ferencné fn. informátor kiképzési terve, 1962. július 30.; ÁBTL 3.2.3. Mt-203/2. Rounder. BM III. főcsoportfőnökség II-3/b. Alosztály: Kör Péter fn. informátor feladataira vonatkozó foglalkoztatási terv, 1962. október 4.; ÁBTL 3.2.1. Bt-1013. Kör Péter. BM II/2.-f. Alosztály: Kör Péter foglalkoztatási terve, 1961. május 4. 37 Az ellenség felkutatásának bevett módszerét jelentette a postaforgalom ellenőrzése. Erre mindenekelőtt a levelezést kezelő irodavezető-helyettesnek nyílt alkalma. A posta áttanulmányozásával többek között meg kellett akadályoznia, hogy rendezetlen állampolgárságú vagy a követség által már elutasított személyek az IBUSZ-on keresztül beutazhassanak. Külön figyelmet kellett fordítania a Münchenből, Wiesbadenből, Salzburgból, Innsbruckból, Grazból beutazni kívánók levelezésére. Lásd ÁBTL 3.2.1. Bt- 235. Sheperd: Jelentés a Sheperddel történt találkozóról, Bécs, 1962. december 13.; ÁBTL 3.2.1. Bt- 235. Sheperd. Futár Bécsnek: Sheperd ügye, 1963. január 14. 38 Lehetőleg meg kellett állapítani, hogy az utaskísérők kinti tartózkodásuk alatt kikkel találkoznak, folytatnak-e ellenséges tevékenységet, például nagyobb arányú csempészetet. Ezenkívül a megbízók a kiutazó turistákat fogadó szállodák és éttermek, a Bécsben lévő magyar üzletek tanulmányozását is szükségesnek tartották. Lásd ÁBTL 3.2.3. Mt-203/2. Rounder. BM III. főcsoportfőnökség II-3/b. Alosztály: Kör Péter fn. informátor feladataira vonatkozó foglalkoztatási terv, 1962. október 4. 39 Roundert irodavezetőként például a Bécsben, illetve a nyugati hírszerző szervek központjának tartott Salzburgban és Innsbruckban működő nagyobb utazási irodák, köztük az ÖVB (Österreichisches Verkehrsbüro, „félállami” idegenforgalmi szerv, az IBUSZ ausztriai megfelelője) körében folytatandó információgyűjtéssel bízták meg. Salzburgi útja során a Ruefa utazási iroda igazgatójával, a Touropa salzburgi képviselőjével (ma is jelentős turisztikai vállalatok) és a Dr. Degener utazási iroda üzletvezetőjével kellett személyes kapcsolatot létesítenie. Jelentései alapján bízták meg a vele baráti nexusban lévő P. F. hannoveri utazásiiroda-tulajdonos, illetve az általa foglalkoztatott személyzet feldolgozásával. Lásd ÁBTL 3.2.3. Mt203/2. Rounder. BM III. Főcsoportfőnökség II-3/b. Alosztály: Kör Péter fn. informátor feladataira vonatkozó foglalkoztatási terv, 1962. október 4.; ÁBTL 3.2.3. Mt-203/2. Rounder: Találkozó Rounderrel, Bécs, 1962. december 20.; ÁBTL 3.2.1. Bt-1013. Rounder. Futár Bécsnek: kapcsolatfelvétel Rounder titkosmunkatárssal, 21/3 C. sz. utasítás, 1962. november 2.; ÁBTL 3.2.3. Mt-203/2. Rounder. BM III/I. Csoportfőnökség 2-C Alosztály: Jelentés Rounder fn. informátor ügyében, 1962. szeptember 3. 35

97



kezés, hazárdjáték, homoszexuális hajlam, túlzott vallásosság stb.) vagy megvesztegethetőség megállapítása.40 Ami a feladatok végrehajtása során követendő magatartási szabályokat illeti, a két informátort a következő instrukciókkal látták el: minden esetben a MNK és hivatalos munkahelyük (az IBUSZ) érdekeit képviseljék. Ügyeljenek a külföldi törvények betartására. Lakásukon, hivatalukban kerüljék a bizalmas ügyek tárgyalását. Az osztrák rendőrség érdeklődésére csak a munkájukkal kapcsolatos hivatalos kérdésekben adjanak választ. Keltsék olyan ember benyomását, aki szeret külföldön lenni, de hazájához hű, társaságban jól érzi magát, azonban mindig mértékletes. Külföldi személyek magánlakására szóló baráti meghívásoknak nőzés, kártyázás, italozás stb. céljából ne tegyenek eleget, az ilyen invitálásokat udvariasan utasítsák el.41 A Magyar Népköztársaság kiküldöttjeivel ápoljanak jó elvtársi és baráti kapcsolatot. Kerüljék az esetleg kint élő ismerőseikkel való kapcsolatfelvételt, ha azok mégis jelentkeznének, állambiztonsági szempontból ne aktivizálják magukat. Egyéni vagy családi problémáiról idegeneknek ne beszéljenek, ilyen ügyekben csak tartójukkal konzultáljanak. Baráti vagy más viszonyt kiépíteniük, valaki iránt érdeklődniük, adatokat beszerezniük csak konkrét utasítására volt szabad.42 A két hálózati személytől tehát tartózkodó, ugyanakkor operatív szempontból minél célravezetőbb viselkedést vártak el.43

Jelentések Bár a tartók informátoraikat a jelentéskészítés során figyelembe veendő irányelvekről is rendszeresen kioktatták, gyakoriak voltak a titkos nyomozati szempontból semmitmondó, fecsegő beszámolók. Jó példa erre Sheperd tájékoztatója a korábban már említett K. R. nyugatnémet állampolgárral történt bécsi találkozójáról. Eszerint K. fehér Volkswagen gépkocsijával várta a megbeszélt találkozóhelyen, és kilenc körül elvitte Grinzing egyik kocsmájába. A helyiség eléggé tele volt, így oda ültek, ahol 40 Az iroda osztrák dolgozóiról például e szempontok figyelembevételével készültek részletes jellemzések; lásd ÁBTL 3.2.1. Bt- 235. Sheperd. Futár Bécsnek: Sheperd ügye, 1963. január 14.; ÁBTL 3.2.1. Bt235. Sheperd: Jelentés Bécsből a Sheperddel történt megbeszélésről, 1963. január 30.; ÁBTL 3.2.1. Bt235. Pásztor Ferencné. BM II/2-f. Alosztály: Pásztor Ferencné fn. informátor kiképzési terve, 1962. július 30.; ÁBTL 3.2.1. Bt-1013. Kör Péter. BM II/2.-f. Alosztály: Kör Péter foglalkoztatási terve, 1961. május 4. 41 Sheperdnek azt kellett elhitetnie magáról, hogy szereti a férfiak társaságát, de nyugodt, és szerelmi kalandokba nem bocsátkozik. „Engedélyünk nélkül férfiakkal viszonyt nem folytathat” – figyelmeztették felkészítésekor. ÁBTL 3.2.1. Bt-235. Sheperd. BM II/2-f. Alosztály: Pásztor Ferencné fn. informátor kiképzési terve, 1962. július 30. 42 Ha más kezdeményezett, természetesen jelenteni kellett, hogy ki, mikor és milyen körülmények között, mi után tudakozódott, voltak-e olyan kérdések, amelyek nem tartoznak az átlagos beszélgetés keretei közé. ÁBTL 3.2.1. Bt-1013. Kör Péter. BM II/2.-f. Alosztály: Kör Péter foglalkoztatási terve, 1961. május 4.; ÁBTL 3.2.1. Bt-235. Sheperd. BM II/2-f. Alosztály: Pásztor Ferencné fn. informátor kiképzési terve, 1962. július 30. 43 A feldolgozásra szánt személyek bizalmát, szimpátiáját például lehetőleg apró figyelmességekkel (IBUSZpropagandaanyag, más ajándék) kellett megnyerniük. Lásd Uo.

98


Rehák

Géza:

Rounder

és

Sheperd

jelenti

Bécsből

helyet találtak. Vacsora után bort ittak, ketten kb. fél litert. Fél tizenegy körül átmentek egy bárba, ahol kávét ittak. „A beszélgetés tartalma az est első felében üzleti témájú volt. K. érdeklődött, hogy mi várható a német beutazások ügyében, mondván, hogy nem is annyira a jelen érdekli, mint a cég jövője. Az üzlet tényleg rövid fennállása alatt a vártnál lényegesen nagyobb számú utast küldött, nemcsak svábokat, hanem turistákat.”44 Éjfél körül egy keveset megint üzletről beszéltek, ekkor K. megkérdezte Sheperdtől, nincs-e szüksége schillingre, hozzátéve, hogy „ne ugorjon fel és ne sértődjön meg”.45 A találkozó a továbbiakban szórakozási jelleget öltött. A bárban jó zenekar játszott, elég sokan voltak, de ők egyedül ültek, nem tűnt úgy, hogy valaki figyelte volna őket. Az este igen kellemesen telt el, egy óra volt, amikor hazaindultak. Előbb azonban körbehajtottak a kivilágított Bécsen, ahogy K. fogalmazott: a városnézés „szakmai program”, és pontosan fél kettőkor elköszöntek egymástól. K. R. az egész együttlét alatt kedves házigazdaként viselkedett, előzékenysége azonban egyszer sem volt tolakodó. Sheperd, bár lett volna rá alkalma, semmi érdemlegeset nem tudott meg, ugyanakkor nagyon is dicsérte a célszemélyt – állapította meg a tartó az értékelésben.46 A jelentések gyakori hibája volt az is, hogy – miként az előbbi esetben láthattuk – operatív szempontból érdektelen szakmai értesülésekkel foglalkoztak.47 Ezt a tartók, mivel az ellenség elleni harctól vonta el a figyelmet, az állambiztonsági munka nemkívánatos kiágazásainak tekintették.48 A kapcsolatukkal való jó viszony kiépítése érdekében azonban nemegyszer akarva-akaratlanul maguk is ilyen vonatkozású kérdésekbe bonyolódtak.49 Főként ha az informátorok olyan áldatlan állapotokról számoltak be, mint Rounder és Sheperd az IBUSZ Wien működése kapcsán.50 A vezető és helyettese feljegyzései szerint az iroda dolgozói rendszeresen üzérkedtek a forint–schilling váltás44 Azaz az általa szervezett vendégkör nem kizárólag a Magyarországról kitelepített németség rokonlátogatóiból állt. 45 Sheperd elmondása szerint azt válaszolta: nem sértődik meg, de az a pénz is bőven elég lesz, amivel rendelkezik, mert nincs kedve üzletből üzletbe járni másnap, kávét akar csak venni, semmi mást. ÁBTL 3.2.1. Bt-235. Sheperd: Jelentés K. R.-ról (adta: Pásztorné, vette: Vámos), 1961. 10. 16. 46 Uo. 47 Rounder például nemcsak írásbeli közléseiben, hanem találkozóin is hajlamos volt az IBUSZ-szal kapcsolatos problémákkal elárasztani tartóit; lásd ÁBTL 3.2.3. Mt-203/2. Rounder: Jelentés a Rounderrel történt kapcsolatfelvételről, Bécs, 1962. december 2.; ÁBTL 3.2.1. Bt-1013. Rounder. BM III/II Csoportfőnökség 9-b Alosztály: Minősítés Rounder fn. informátorról, 1968. február 19. 48 Ilyen esetekben fel kellett hívni az informátor figyelmét, hogy jelentéseiben szorítkozzon az elhárítási szempontból lényeges kérdésekre, illetve fordítson nagyobb figyelmet munkája belügyi vonatkozásaira, jelentéseit készítse kellő alapossággal, mert az ügynökségnek végzett tevékenysége legalább annyira fontos, mint hivatali elfoglaltsága. ÁBTL 3.2.3. Mt-203/2. Rounder: Rounder ügye, 1963. január 14. 49 Jellemzően, amikor Rounder vezetői pozíciójából fakadó nagymérvű hivatali elfoglaltságára panaszkodott tartója látta el „jó tanácsokkal”. „Megbeszéltük vele, hogy hivatali munkáját ossza el helyettesével, ne aprózza el tevékenységét, inkább elvi irányítással és ellenőrzéssel foglalkozzon.” ÁBTL 3.2.1. Bt-1013. Rounder. Futár Bécsnek: kapcsolatfelvétel Rounder titkos-munkatárssal. 21/3 C. sz. utasítás, 1962. november 2.; ÁBTL 3.2.3. Mt-203/2. Rounder. BM III/I. Csoportfőnökség 2-C Alosztály: Jelentés Rounder fn. informátor ügyében. 1962. szeptember 3. 50 Sheperd szerint a régi, hozzáértő alkalmazottak, kihasználva kiváltságos helyzetüket, semmibe vették a munkafegyelmet, az irodavezető (Rounder) intézkedéseit nem hajtották végre, ugyanakkor mindenkinek dirigáltak. Ennek okait az előző irodavezető (azaz Arató) ténykedésében látta, aki az üzletmenetet teljes

99



nál,51 az ingyenes prospektusokat, nyomtatványokat pénzért árulták, a vezetett könyvelés áttekinthetetlen volt stb.52 Természetesen ilyen esetben, amikor egyértelműen bebizonyosodott, hogy „a beosztottak viselkedése minősíthetetlen, az ott lévő állapotok tarthatatlanok és a magyar állammal szemben káros tevékenységet folytatnak”, az operatív tisztnek is lépnie kellett.53

Zárszó Mit tekinthetünk a két informátor bécsi működéséről fennmaradt, röviden bemutatott iratanyag konklúziójának? Az ellenség sűrűjébe küldött hálózati személyek külföldi hírszerzők helyett egymást leplezték le. A jelentések gyanúsítgatásokban, semmitmondó fecsegésben, jobb esetben szakmai problémák felemlegetésében merültek ki. Mindez a hálózatot budapesti központjukból működtető operatív tisztek hathatós közreműködésével történt. Persze Sheperd és Rounder csupán kicsiny fogaskerekek voltak a mechanizmusban, amely a zökkenők ellenére működött: a politikai elit felé megteremtette annak látszatát, hogy biztosított a legkülönbözőbb életviszonyok kontrollja. Eközben azonban valami elsikkadt. Az IBUSZ-nak és bécsi kirendeltségének a magyar idegenforgalom érdekeit kellett volna szolgálnia. Az állambiztonsági szempontok érvényesítése a szakmai kiválasztást, a hivatali feladatok ellátását, a turizmus fejlődését, végsősoron az annyira óhajtott devizabevételek növelését hátráltatta. A rendszert nem az ellenséges erők döntötték meg, hanem szűklátókörűségével önmagát emésztette fel. mértékben a szóban forgó munkatársakra hagyta. „Az egész munkaszervezet és maga az üzletbonyolítás valahogy azt a látszatot keltette, hogy éppen annyit és úgy kell dolgozni, hogy nagy botrány kifelé (utasok és budapesti iroda felé) ne legyen” – tette hozzá. ÁBTL 3.2.1. Bt-235. Sheperd: Sheperd sajátkezű jelentése, 1962. XII. 12. 51 A banktól 65 schillingért vettek 100 Ft-ot, és azt a turistáknak 85 schillingért adták tovább, a turisták által befizetett dollárt pedig általában 25 schillingért vették át, ugyanakkor a banktól 25,50-t vagy még többet kaptak, a különbözetet pedig minden esetben elrakták. ÁBTL 3.2.3. Mt-203/2. Rounder. BM III/I Csoportfőnökség 2-C Alosztály: Jelentés a bécsi IBUSZ kirendeltség alkalmazottairól és az iroda tevékenységéről, 1963. január 10. 52 Rounder véleménye szerint a kirendeltség hangadója, a visszaélések értelmi szerzője és fő végrehajtója az iroda kiváltságolt pénztárosnője volt, aki 1956-tól dolgozott az IBUSZ Wiennél, és „szabadon garázdálkodott”. Régi munkásmozgalmi múltjánál fogva azonban – a kommunista párt tagjaként 1961-ben ő vitte a Ringen május elsején a zászlót – nehéz volt „hozzányúlni”. Rounder „rettenetes erőszakos” és igen kapzsi nőnek tartotta, aki ráadásul egy négy-öt szobás villalakásban élt, egy házban Josef Afritsch osztrák belügyminiszterrel. ÁBTL 3.2.3. Mt-203/2. Rounder: Luksch Rozália jellemzése. 53 Roundertől tartója előbb azt tudakolta, beszámolt-e az illetékeseknek az elmondottakról. Az irodavezető válaszában kifejtette: „korábban egy-két esetről tett jelentést, akkor azt mondták, hogy egyes ügyekben túloz”. Ezt követően az operatív tiszt utasította az irodavezetőt, hogy készítsen összefoglaló jelentést az IBUSZ egész helyzetéről, a visszaélésekről, és tegyen javaslatokat a hiányosságok megszüntetésére. Emellett maga is kezdeményezte belügyes vonalon a felmerült problémák illetékesek általi soron kívüli kivizsgáltatását. ÁBTL 3.2.3. Mt-203/2. Rounder: Jelentés a Rounderrel történt kapcsolatfelvételről, Bécs, 1962. december 2. Az elkészült jelentést lásd ÁBTL 3.2.3. Mt-203/2. Rounder. BM III/I Csoportfőnökség 2-C Alosztály: Jelentés a bécsi IBUSZ kirendeltség alkalmazottairól és az iroda tevékenységéről, 1963. január 10. Lásd továbbá KISZELY: I. m., 210–211.

100


Kommentár • 2010|4 – Re:censor

Baranyi Márton A KÖNYV ELLENFORRADALMA: AZ INTERCOLLEGIATE STUDIES INSTITUTE „Az egyetem többé már nem a baloldal kényelmes hűbérbirtoka. Azzá vált, aminek lennie kell: az eszmék csataterévé.” (M. Stanton Evans)

Az amerikai konzervatív mozgalom nem teljes csatadíszben pattant elő az ötvenes évek elején – épp ellenkezőleg. A pionírok tudták, hogy bár a mozgalom gyökerei mélyre nyúlnak az amerikai eszmetörténet talajában, teljességgel híján van azon eszköztárnak, amivel progresszív ellenfelei rendelkeznek. Az egyik legfontosabb probléma, amivel szembesültek, az utánpótlás megszervezése volt, vagyis tulajdonképpen az oktatás kérdése. A konzervatívok kiszorultak a kampuszokról, amelyeket a század első felében a Dewey-féle pragmatizmus, a II. világháború után pedig egyre inkább a baloldali radikalizmus és leányvállalatai (feminizmus, zöld mozgalmak stb.) uraltak. Mindkettő a progresszív gondolat tulajdonképpeni két lépcsőfoka volt, mindkettő elutasította a hagyományos kánont és a zsidó-keresztény kultúrát: az oktatást gyökeresen átértelmezték, a curriculumot pedig vagy kerékbe törték, vagy kihajították. Az egyetemekről ugyan a konzervatívoknak nem sikerült kifüstölniük a baloldalt, ám számos kezdeményezésüket vitték sikerre, és végtére is hatékonyan szálltak szembe a progresszív leviatánnal. Ezen kezdeményezések közé tartoznak a különböző intézetek, amelyek az oktatás és a kutatás feladatát az egyetemek megkerülésével gondolták megoldani. Az Intercollegiate Studies Institute (ISI) a maga csaknem hatvanéves tapasztalatával a legrégebbi közülük,1 a kezdeti hatszáz után ma már ötvenezret tesz ki tagjainak száma. A politika területén – hiszen végtére is ez volt a cél – a konzervatív agytrösztök, intézetek és központok előmozdították a reagani forradalom sikerét, később az elnök büszkén emlegette az ISI-t mint hátországa meghatározó tényezőjét.

Az ötvenéves terv Frank Chodorov 1950-ben adott közre egy rövid pamfletet analysis című magánlapjában. Chodorovot egyre jobban aggasztotta az Egyesült Államokba beszüremkedő szocialista eszme, különösen annak az oktatás terén kifejtett hatása. Ellenszenve a legkevésbé sem volt újkeletű. A New Yorkban, orosz emigráns szülők tizenegyedik gyermekeként napvilágot látó Chodorov a régivágású jobboldal (Old Right) nagy generációjához tartozott, 1 Az ISI-ről röviden lásd még LÁNCZI András: Európai civilizáció és konzervativizmus, Kommentár 2006/4., 17–18.

101



amelyet olyan nevek fémjeleztek, mint Albert Jay Nock, a tory anarchista kritikus, H. L. Mencken, a maró humorú publicista vagy Allen Tate, a déli agrárius költő. Ezt a színes sokaságot talán egy dolog hozta közös nevezőre: a kormányzat, pontosabban Franklin Delano Roosevelt kormányzata és a New Deal iránt táplált ellenszenv. Chodorovot, aki magát következetesen radikálisnak tartotta (egyszer orrbavágással fenyegette az őt konzervatívnak nevezőket) egész életében a külpolitikai izolacionizmus, a konok individualizmus és a szabad piac szeretete jellemezte. Analysis-beli cikkében (A Fifty-Year Project)2 az oktatás válságát elemezve arra jutott, a szocialista-kollektivista térhódítás közel sem történelmi szükségszerűség, mint ahogy azt követői prédikálják. Ha így van, miért hoznak létre szocialista diákklubokat? A megoldás azonban Chodorov számára nem a meglévő intézmények elpusztításában, hanem az ellenfél taktikájának alkalmazásában rejlett: a balos professzoroknak úgy lehet a legjobban befűteni, ha képzett diákjaik kellemetlen keresztkérdéseket tesznek fel nekik. Individualista diákklubok kellenek, sőt egy egész hálózat! A támadást a kampuszokon kell megindítani – hangzott a jelszó. Chodorov persze semmit nem akart az államtól, hiszen akárcsak a fent említett Nock, gyanúval szemlélt mindent, aminek akár csak egy kis köze is volt hozzá. A tervei között egy magát némi segítséggel megszervező közösség szerepelt. A kollektivisták a legkevésbé nemzetbiztonsági okból zavarták – nem úgy, mint a cikk évében a politika színpadán megjelenő McCarthy szenátort –, hanem egyszerűen azért, mert kollektivisták voltak. Chodorov egyébként nem volt nagy véleménnyel McCarthyról, akit a többi kémvadásszal együtt ugyanolyan hatalommániásnak tartott, mint azokat, akikre vadásztak. Az analysis 1951-ben egyesült a Human Events című lappal, amelynek Chodorov a szerkesztője lett. Állása révén ismerkedett össze egy fiatalemberrel, akinek akkoriban jelent meg God and Man at Yale című könyve. A mű vádirat az író alma matere ellen: a Yale professzorai vallásellenesek és kollektivizmust hirdetnek. McGeorge Bundy, az egyetem dékánja a szerzőt cserébe „erőszakos, ferde és tudatlan fiatalembernek” nevezte, megkérdőjelezve szándékainak tisztességét is. A „húszas éveiben járó Torquemada” még egyetemista korában egy ünnepi beszédben akarta figyelmeztetni a Yale hallgatóit a kommunizmus jelentette veszélyre, amelyet végül mégsem olvasott fel.3 Apja ismerte Albert Jay Nockot, így a fiatalember korán olvasta Chodorov barátjának munkáit. A professzorait kipellengérező inkvizítor a konzervatívok későbbi vezére, William F. Buckley volt. Az ISI-t – kezdetben Intercollegiate Society of Individuals – 1953-ban alapította Chodorov, Buckley elnökletével. Az elnök azonban nem sokkal később üzenetet kapott: „Kedves Bill, ki vagy rúgva. Úgy döntöttem, egy zsidó eredményesebb lesz az adománygyűjtésben az ISI elnökeként, úgyhogy kineveztem magam. Szeretettel, Frank.”4 BuckKötetben lásd Frank CHODOROV: Out of Step. The Autobiography of an Individualist, bev. E Victor Milione, The Devin-Adair Company, New York, 1962, 240–250. 3 William F. BUCKLEY Jr.: Today We Are Educated Men = UŐ.: Let Us Talk of Many Things. The Collected Speeches, Basic Books, New York, 2008, 3–6. 4 Idézi Buckley az intézet megalapításának 50. évfordulóján elmondott beszédében: www.mmisi.org/galatext/award_accept.pdf. 2

102


Baranyi

Márton:

Az

Intercollegiate

Studies

Institute

ley két évre rá robbant be a köztudatba a National Review megszületésével, azonban az ISI rendszeres előadója is maradt. Chodorov végül lemondott az elnöki tisztségről, átadva a helyet E. Victor Milione-nak, aki egészen 1989-ig vezette az intézetet. Milione alatt az alapító atya anarchokapitalizmusa háttérbe szorult, így az ISI-ből végül a tradicionalista jobboldal bástyája lett. Chodorov visszavonult, izolacionizmusa egyre jobban elszigetelte az akkor már élesen antikommunista és beavatkozáspárti jobboldaltól. 1966ban, öt év betegség után hunyt el. Az intézet végül ebben az évben – talán az eszmei átpozícionálást is aláhúzandó – nevet változtatott Intercollegiate Studies Institute-ra. A konzervatív üzletembereket bizonyára felidegesítette az „individualista” kifejezés, amiről az Új Baloldal jutott eszükbe – kommentálta epésen a cserét Murray Rothbard.5 Milione szerint azért kellett a váltás, hogy elhatárolják az ISI-t a magukat individualistának nevező balos egyetemi agitátoroktól. A személyes szabadság iránt való elköteleződésüket azonban nem adták fel a névvel együtt. Milione alatt megkezdődött a csendes építkezés, az ISI számtalan irányban kinyújtotta a csápjait. Az intézet Philadelphiába, saját székhelyre költözött.6 Ösztöndíjprogramjait több százan nyerték el az évtizedek alatt, az intézet volt fellow-ja, Edwin J. Feulner például a Heritage Foundationt vezeti 1977 óta, Richard V. Allen pedig Reagan elnök nemzetbiztonsági tanácsadója volt. Sejtjei beépültek a felsőoktatásba. Nyári egyetemet indítottak. Az ISI tagjai kézhez kapták Richard Weaver vagy Russell Kirk az intézet által kiadott esszéit. Előadói keresztül-kasul beutazták az országot. Az ISI magához vonzotta – és ebben valószínűleg nem kis szerepet játszott az egykori Buckley elnök kapcsolati hálója – a háború utáni Amerika legnagyobb politikatudósait, történészeit, közgazdászait. A már említett Weaveren vagy Kirkön kívül előadást tartott az intézet színeiben Eric Voegelin, Will Herberg, Erik von Kuehnelt-Leddihn, Milton Friedman vagy Ludwig von Mises is. De találunk közöttük három magyar emigránst is: Paul Hollandert, Molnár Tamást és John Lukacsot. Milione 1989-ben visszavonult: az ISI-t jelenleg T. Kenneth Cribb, Reagan volt tanácsadója vezeti.

Athén és Jeruzsálem Russell Kirk doktori értekezésének (The Conservative Mind) megjelenése, amely tulajdonképpen a II. világháború utáni konzervatív mozgalom entrée-ja volt, csaknem egybeesett az ISI indulásával. Kirk nem csupán eszmei befolyást gyakorolt az intézetre, de igen aktív szerepet vállalt tevékenységében is. 1957-ben alapított Modern Age című periodikáját,7 amely a tradicionalista konzervatívok napjainkban talán legjelentősebb orgánuma, húsz évvel később finanszírozási nehézségek miatt az intézet vette át. Az ISI-arzenál részét képezi a továbbá a George Carey által alapított The Political Science Reviewer, ám az intézet sa5 Murray N. ROTHBARD: The Betrayal of the American Right, szerk., bev. Thomas E. Woods Jr., Ludwig von Mises Institute, Auburn, 2007. 6 Ma a Delaware állambeli Wilmingtonban van a központ. 7 A folyóiratról lásd MIKE Károly: Állandó dolgok – A Modern Age, Kommentár 2007/3., 104–112.

103



ját folyóirattal is rendelkezik. Az évente kétszer megjelenő The Intercollegiate Review-t még Under 30 néven alapították: több mint négy évtizede közli olyan gondolkodók, mint Willmoore Kendall, Hans Kohn, Robert Bork vagy épp Roger Scruton írásait. Legfigyelemreméltóbb lapszáma valószínűleg az 1999. őszi szemeszteri, amelyben a 20. század legvacakabb és legkiválóbb könyveit listázták: a citromdíjasok dobogójára Margaret Meadet, a szamoaiak által megvezetett kultúrantropológust, a szocializmust több kötetben dicsőítő Webb házaspárt és Alfred Kinseyt, a perverz szexológust helyezték. A pálmát a zsűri az önéletrajzíró Henry Adamsnek, a keresztény apologéta C. S. Lewisnak és a kitért kommunista Whittaker Chambersnek ítélte. Az ISI könyvkiadót is üzemeltet, ahonnan egyaránt beszerezhetőek a Russell Kirkösszes példányai vagy a William Buckley által összeállított mesekönyvek. A legfigyelemreméltóbb mégis az a sorozat, amely az oxfordi Very Short Introductions kiadványokhoz hasonlóan a legfontosabb diszciplínákat dolgozza fel sorról sorra, zsebkönyvnyi terjedelemben, a politikai filozófiától (Harvey C. Mansfield) a zenetörténeten át (R. J. Stove) a történelemig (John Lukacs). Az ISI kínálatában megtalálható a Remembered Past című John Lukacs-olvasókönyv, ahogyan az általa szerkesztett kötet is Agnes Repplier esszéista, az „amerikai Jane Austen” írásaiból. Az ISI jelentette meg Rick Santorum pennsylvaniai szenátor Hillary Clintonnal vitázó könyvét, amelyből igazi bestseller lett – ehhez persze a szerző korábbi, a baloldalt felheccelő kijelentései is hozzájárultak. „Ki kell nyitni a boltot. A fiatalok nem fogják felvásárolni a készletet, hanem válogatnak majd. Elviszik, amit jónak látnak, korszerűsítik, megalkotják a csodaszert, és forradalmat csinálnak. Isten áldja őket” – írta Frank Chodorov hatvan éve. Nos, a könyvek és a klasszikus nevelés ellenforradalma az átideologizált oktatás, a politikai korrektség, a multikulturalizmus ellen korántsem ért véget. Ám az egyetem már nem a baloldal kényelmes hűbérbirtoka többé.

104


Kommentár • 2010|4 – Szemle

Nagy Ágoston EGY MAGYAR VIKTORIÁNUS ARCKÉPÉHEZ A kanonizált Asbóth János Asbóth János: Három nemzedék. Szerk., bev. Vasas Géza. Kortárs, 2008, 304 oldal, 2300 Ft „A Dessewffy Aurélok fajtájából való, akik önmagukból építik ki világnézetüket, és nem hajlandók befolyásoltatni magukat a tömegtől; persze a tömeg sem hajlandó tudomást venni róluk.” (Halász Gábor Asbóth Jánosról)1 „Azóta együtt fejlődtünk mi ketten: a magyar állam és én.” (Asbóth János)2

A Vasas Géza szerkesztette kötet kétségkívül fontos pontja Asbóth János (eszme)történeti jellegű kanonizációjának, tekintettel arra, hogy a nagyközönség számára eddig ilyen jellegű válogatás nem vagy csak nehezen volt hozzáférhető. Nem tekinthetünk el attól sem, hogy a könyv a Magyar Néző sorozatban jelent meg, ami mindenképpen markáns szerkesztői intenciókat feltételez, hiszen az itt megjelenő könyvek elsősorban „a nemzeti gondolkodásról adnak áttekintést úgy, ahogyan az egyes elmélkedők, politikusok és szépírók a magyarságot gondjaival, feladataival és sorsával együtt látták, de úgy is, ahogyan a közelibb-távolibb világot szemlélték”. A szerkesztői szándék tehát explicite is felvázol egy lehetséges kontextust, amelyben a sorozatban szereplő művek olvashatóak/olvasandóak. A korábban megjelent kötetekhez (Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Illyés Gyula, Mikszáth Kálmán, Németh László) képest az Asbóth-válogatás annyi újdonsággal is szolgál, hogy tartalmaz néhány, utoljára a 19. század végén megjelenő szöveget is. A mottóként választott Halász Gábor-idézet némileg csalóka, ám minden bizonnyal rávilágít az Asbóth-interpretáció főbb nehézségeire és problémáira. Halász egyrészt Asbóth Jánost – politikai pozícióját tekintve – konzervatívként igyekszik meghatározni (létezik-e magyar konzervatív kánon a 19. században?), másrészt rámutat a konzervatív politikai/filozófiai diskurzusok korabeli hiányára (mik lehetnek a mellőzöttség okai?), harmadrészt pedig valamiféle sajátos originalitást tulajdonít Asbóthnak, mint olyan gondolkodónak, aki a világnézetét „önmagából” építi ki (hogyan néznek ki azok a magyar politikai-társadalmi kontextusok, amelyekben ezek az írások megszülettek? milyen eszmei hatások érték Asbóthot?). A továbbiakban én is e három nagyobb kérdéskör 1 2

HALÁSZ Gábor: Magyar századvég = UŐ.: Tiltakozó nemzedék, Magvető, Budapest, 1981, 134. ASBÓTH János: Előszó = UŐ.: Jellemrajzok és tanulmányok korunk történetéhez, Athenaeum, Budapest, 1892, VI.

105



kapcsán igyekszem megvizsgálni Asbóth pozícióját a létező (megteremteni kívánt) politikai eszmetörténeti és irodalmi kánonokban, rátérve a Vasas-kötet apropóján az Asbóth Jánosról kirajzolódó – javarészt konzervatív nézőpontból íródott – narratívák problémáira is. (Asbóth tudományos kontextusai) Nem lehet kétséges, hogy a szépirodalmi/didaktikus jellegű kanonizáció csúcspontja a 2009-ben, az Osiris Diákkönyvtárban megjelent Álmok álmodója-újrakiadás volt.3 A „szépíró” Asbóth János már csak azért is valamely irodalmi kánonba tartozónak mondható, mert a kilencvenes évek elején már létezett két korábbi kiadása is. Ez azonban nem lehet túlságosan meglepő, tekintettel arra, hogy Asbóth szépírói munkásságáról már az ’50-es évek végétől születtek tanulmányok,4 a kilencvenes évek szabadabb légköre pedig szinte az Asbóth-kutatások reneszánszát hozta. Az Álmok álmodójáról nem csupán monográfia (Pozsvai Györgyi),5 hanem több filozófiai-irodalomelméleti indíttatású szöveg is született (talán a legeredetibb értelmezések Szajbély Mihályhoz köthetőek,6 aki például egyik tanulmányában Schopenhauer-analógiák alapján igyekszik darabjaira szedni és újra felépíteni a regényt). A politikai eszmetörténet-írás felől közelítve viszont csak a kilencvenes évek elejétől datálódik az Asbóth-művek recepciója, s ez már kezdetben is erősen ideologikus jellegű, gondoljunk csak Illényi Domonkos Világosságban megjelent, összefoglaló szándékkal írt szövegére, amely a „konzervatív hagyomány” narratívájában elhelyezett Asbóth Jánost ajánlja a rendszerváltás éveiben az olvasó figyelmébe.7 A kilencvenes évek elején főként Lánczi András tollából születtek a „klasszikus” politikai filozófia szempontrendszere alapján íródott szövegek,8 amelyek a tudományosság számára korábban elfeledettnek tűnő gondolkodó konzervativizmusának, politikai nézeteinek újszerűségét igyekeztek hangsúlyozni. Természetesen itt a straussiánus szemlélet implikálja a régiek és a modernek közötti „querelle” túlhangsúlyozását is. Ez Lánczinál oda vezet, hogy a késői értelmező a haza–haladás illetve az erkölcs–hasznosság dialektikájában interpretálja – műfaji határokra való tekintet nélkül – az asbóthi korpuszt. Ezt a lépést a konzervatív tradíció folytonosságának megteremtésére tett kísérletként ér3 Az 1876-ban született regény először 1878-ban jelent meg. A történeti célokat szem előtt tartó irodalomtörténészi munka esetében természetesen nem szerencsés, ha „modernné olvassa” a művet, hiszen így a konvencionálisnak mondható zárlat esetleg már csak egy némileg erőltetettnek ható okoskodással lesz feloldható. (Lásd TAKÁTS József: Megfigyelt megfigyelők = UŐ.: Ismerős idegen terep, Kijárat, Budapest, 2007, 103.) 4 NÉMETH G. Béla: A próza zeneiségének kérdéséhez (Asbóth János regénye, az Álmok álmodója), Az MTA Nyelv- és Irodalomtudományi Osztályának Közleményei XIII/1–4. (1958), 355–392. 5 POZSVAI Györgyi: Visszanéző tükörben. Az Álmok álmodója ezredvégi olvasata, Argumentum, Budapest, 1998. 6 SZAJBÉLY Mihály: Asbóth, az Álmok álmodója és Schopenhauer, Világosság 1995/8–9., 110–135; UŐ.: Asbóth, az Álmok álmodója és (most) Wim Wenders = Kolligátum. Tanulmányok a hetvenéves Bíró Ferenc tiszteletére, szerk. Devescovi Balázs – Szilágyi Márton – Vaderna Gábor, Ráció, Budapest, 2007, 388–404. 7 ILLÉNYI Domonkos: Konzervatív politika Magyarországon. Asbóth János konzervativizmusa, Világosság 1991/3., 234–240. (Ez a tanulmány szinte taxatív felsorolást ad Asbóth politikai nézeteitől, ugyanakkor végszava a rendszerváltás kontextusában olvasva egyértelmű [meta]politikai állásfoglalást is jelez.) 8 LÁNCZI András: A költő és a Gründerzeit, Holmi 1991/7.; UŐ.: Eszmék kora. Asbóth János és a modernség, Holmi 1992/8.

106


Nagy

Ágoston:

Egy

magyar

viktoriánus

arcképéhez

telmezhetjük, amennyiben Asbóthban a magyar konzervativizmus Eötvös Józsefét próbálja meg megtalálni. Az Asbóth és Eötvös közötti kapcsolatot Gángó Gábor dolgozta fel részletesen, kitérve A szabadság című Asbóth-mű problémáira is.9 Gángó szerint a fiatal Asbóth lényegében Eötvös követőjének tartotta magát a hazai politikai bölcselet területén, ráadásul főbb toposzai legtöbbször már a nagy elődnél is jelen vannak, elég itt csupán a nemzetiségi kérdésre, a szabadság történetére vagy a nyugati „utazás” eszmei örökségének hangsúlyozására utalni. Az asbóthi (és lényegében az eötvösi) életmű lényegileg tehát nem más, mint a „magát tudománynak vagy filozófiának álcázó retorika”,10 azaz olyan politikai pozíció, amelynek központi eleme a „társadalmi változásoktól való ösztönös viszolygás”.11 Gángó az Asbóth–Eötvös viszony vizsgálata alapján a korai és a késői asbóthi gondolkodásmód közötti törés mítoszát is cáfolja, hiszen az 1871-re befejezett, szabadságról szóló terjedelmes mű a kiegyezés első éveinek közegében született meg, az eötvösi Uralkodó eszmék bizonyos részének továbbgondolásaként. Asbóth azonban 1871-re rájött, hogy az Andrássy-rendszer meddő közjogi vitái és a kormányzati szinten megmutatkozó „uralkodó eszmék” nélküli statikussága nem azt a politikát jelentik, aminek politikai filozófiai alapvetését meg akarta írni.12 (A konzervatív hagyomány élete?) Ha A konzervatív hagyomány élete címmel írott bevezetőre mint a kötet koncepcióját megalapozó szövegre tekintünk, akkor talán az is könnyebben érthetővé válik, hogy miért maradtak ki bizonyos szövegek a kötetből, illetve miért kerültek bele ismét olyanok, amelyek néhány évvel korábban egyszer már – némileg más formában – megjelentek. A szerkesztő két nagyobb részre tagolja bevezető tanulmányát, s az első részt egyértelműen a Szekfű Gyula Három nemzedékével való összehasonlítás uralja. Vasas később tisztázza a különbségeket a két szerző gondolkodása között, ugyanakkor Asbóthot és Szekfűt szorosan egymáshoz köti. Ez a hatástörténetet bemutató kitekintés több szempontból is szerencsés, hiszen a két mű címének hasonlósága nem pusztán analógia, Szekfű legjelentősebb (és talán legvitatottabb) „történetpolitikai” művének a címét egyértelműen Asbóthtól veszi, dacára annak, hogy kérdésfeltevésének sajátosságai miatt Asbóthot még lábjegyzetek szintjén sem említi meg a Három nemzedékben. Egy másik olvasatban, ha Takáts Józsefet követve azt feltételezzük, hogy a magyar politikai gondolkodás történetének nincsen bevett kánonja,13 akkor ez a szerkesztői lépés elsősorban a konzervatív kánon – allúziók útján is – megnyilvánuló folytonosságát hivatott szemléltetni. A bevezető második része inkább biográfiai jellegű adatokat tartalmaz, elsősorban a mozgalmas élet fontosságát hangsúlyozva Asbóth eszméinek formálódásában és változásában. Itt azonban érdemes visszatérni a már korábban bemutatott Gángó-szöveghez, GÁNGÓ Gábor: Asbóth János és Eötvös József, Világosság 1995/8–9., 93–110. Uo., 95. 11 Uo. 12 Lásd Uo., 97. 13 Vö. TAKÁTS József: Az előkészület = UŐ.: Ismerős idegen terep, 316. 9

10

107



hiszen Vasas több mindent „elfelejt” megemlíteni Asbóth (politikai) gondolkodásának kontextusai kapcsán. Egyrészt – köszönhetően talán a hosszas, Szekfűvel való összehasonlításnak – nem tér ki Eötvösre és bölcseleti főművének, az Uralkodó eszméknek (amelynek két kötete a maga korában szintén kevés visszhangot váltott ki) Asbóthra tett hatására. Másrészt nem foglalkozik részletesebben a különféle, Asbóthot ért filozófiai hatásokkal sem. Összességében tehát pontosan annak az eszmetörténeti kontextusnak a felvázolása marad el, ami – az életrajz és a magyar történelem illetve az Asbóthok családtörténetének eseményein túl – érthetővé/érthetőbbé tenné a különböző Asbóth-szövegeket és az azokra adott reakciót, vagy megmagyarázná annak a Halász Gábor által is említett hiányát. Asbóth társadalombölcseleti gyökerű (politikai) gondolkodását vagy „retorikáját” elemezve az olvasó tehát fogódzó nélkül marad. A bevezető ezen kívül még több hiányosságot is mutat, hiszen a válogatás szerkesztője sem szakirodalomra, sem pedig forrásokra nem hivatkozik, s ezzel bizonyos értelemben az érdeklődő olvasó további kutatásainak és interpretációinak szab gátat. Nem tér ki a szerkesztés elveire és a szövegekkel kapcsolatos textológiai problémák közül is csupán a Három nemzedék „Három korszak”-ként való átírását indokolja meg. Ugyanakkor rendkívül érdekes, hogy bár a „nemzedék” és a „korszak” jelentése közötti különbséget Vasas viszonylag hosszan elemzi és a kötetben is Három korszakként szerepel a tanulmány, addig a kötet címe – talán némileg hatásvadász módon – Három nemzedék marad (ami a konzervatív gondolkodás hagyományának megteremtésére és a Szekfűvel való összehasonlítás felől persze érthető). Sajnos a kötet egészére jellemző, hogy az összeválogatott írások nagy része csupán elenyésző számú jegyzetet tartalmaz, ami szintén a könnyebb megértés rovására megy. A hazai tudományos recepciót már közelebbről szemügyre véve azonban találkozhatunk egy 2002-ben megjelent hasonló jellegű kötettel,14 amely bár a szélesebb olvasóközönség számára kevéssé elérhető, ugyanakkor a Vasas szerkesztette könyv nóvumainak illetve hiányosságainak szemléltetésére különösen alkalmas lehet, hiszen egyrészt szöveghű kiadásokat közöl, másrészt komoly, szakirodalmi hivatkozásokkal bőven ellátott utószóval (utószavakkal) segíti az olvasót az Asbóth-kiadások szerkesztési nehézségeinek és az életmű problémáinak megértésében. (Egy lehetséges konzervatív Asbóth-narratíva felé) A szövegekből kirajzolódó kompozíció feltérképezése érdekében elsősorban a válogatásban megnyilvánuló implicit logikát és narratívát kell közelebbről megvizsgálnunk. A válogatás négy nagyobb fejezetből áll, és bár kronológiai sorrendet nem feltételez, mégis lehet jelentősége annak, hogy ezek milyen rendben követik egymást, hiszen a családtörténeti-önéletrajzi szövegek után a két jelentős „társadalompolitikai” tanulmány következik, majd a Magyar szemmel nyugattól keletig című fejezet naplószerű haditudósításait, külpolitikai kitekintését követve végül a kortársak jellemzése zárja az antológiát. 14

ASBÓTH János Válogatott művei, szerk., jegyz. Kiczenko Judit, PPKE-BTK, Piliscsaba, 2002.

108


Nagy

Ágoston:

Egy

magyar

viktoriánus

arcképéhez

Bár a bevezető ezt nem indokolja, a szövegek újrakiadásának szempontjából elsősorban a családtörténetről szóló szövegek és a naplószerű tudósítások jelentenek nóvumot. Természetesen Vasas bevezetőjében is elsősorban a „családtörténet” (’48, Almássy–Nedeczky-féle összeesküvés, találkozás Asbóth Sándorral Párizsban stb.) és a nyugati, illetve a Keleten és a Balkánon tett utazások leírása képezi Asbóth gondolkodásának történeti-szociológiai kontextusát. Ehhez hozzátartozik az is, hogy az ilyen jellegű szövegekkel eddig sem az eszmetörténeti, sem pedig az irodalomtörténeti recepció nem foglalkozott behatóan. A Magyar szemmel… című fejezet szinte kizárólag háborús/külpolitikai tematikájú útirajzokat tartalmaz, ugyanakkor nyugodtan lehetett volna a Párisból (1867) vagy az Egy bolyongó tárczájából (1866) című kötetekből ezeknél szemléletesebb, izgalmasabb – netalán több társadalmi-politikai töltettel rendelkező – részleteket is válogatni. A Családtörténet – magyar történet című fejezet három szövege Asbóth politikai-eszmei fejlődésének (vagy szocializációjának) lenyomata, a fiatalkor történeti tablójának mozaikja (hasonlóan az Asbóth-regény önéletrajzi ihletésű fejezetéhez). Természetesen a (család)történetet író szerző nem semleges szemlélő, aki forrásokból tájékozódik a múlt eseményei iránt. Inkább az egykori résztvevő reminiszcenciáiról van szó, melyeknek alapélménye a szabadságharc, Kossuth és az emigráció, ezen belül is az Asbóthok (az apa és a nagybáty) szerepe. A Három korszak mint explicit módon is társadalmi-politikai töltetű mű nagy korokhoz, eszmékhez társít nagy egyéniségeket, így ebben a történetben a Széchenyi–Vörösmarty, Kossuth–Petőfi, végül az Asbóth szívéhez legközelebb álló Deák–Arany politikus (politikai gondolkodó) – művészegyéniség párosok portréin keresztül rajzolódik ki a reformkortól a kiegyezésig terjedő időszak pozitivista-determinista módszerrel15 megrajzolt történeti-fejlődési íve. Persze bármennyire is szimpatikus Asbóthnak a kiegyezés és a dualizmus – mint intézményrendszer –, nem leplezheti az Andrássy-, majd Tisza-korszak16 meddő közjogi vitái, a korrupció és a számára a dezideologikusság ideológiáját képviselő (a konzervatív–liberális–szocialista törésvonalak nyugati mintáját ignoráló) szabadelvű politikai diskurzusok iránti ellenszenvét. A könyv utolsó fejezete Asbóth munkásságának már egy másik rétegéből ad hosszmetszetet. Szerzőnk kritikai-publicisztikai tevékenysége nem kevésbé jelentős szintetizáló szándékkal – több-kevesebb sikerrel – megírt munkáinál, ráadásul nem kevésbé érdekes a politikai eszmetörténet számára sem. A kortársairól írott szövegek javarészt politikusokról szólnak, ám található közöttük néhány, már a műkritika kategóriájába sorolható – a szociális „mezőre” vonatkozó meglátásokkal átszőtt – írás is (Vajda János, Mikszáth, Munkácsy). Ezekben az értekezésekben egy kibontakozó, ugyanakkor nagyobb műben sohasem szintetizált esztétika alapjai fedezhetőek föl, hasonlóan néhány, a hatvanas évek végéről Lásd VASAS Géza: A konzervatív hagyomány élete = ASBÓTH: Három nemzedék, 5. Amely Asbóth szerint „az önzésre alapította uradalmát és a corruptióra vezetett”. (Irodalmi és politikai arczképek, 1876, 109.) 15

16

109



származó társadalomkritikai-esztétikai jellegű, szatirikus töredékhez.17 Ám a schopenhaueri(ánus) áthallásokról, a századvég melankolikus lírájával kapcsolatos véleményéről (amit szintén nemzeti és korkérdésekhez köt) sajnálatos módon nem értesülhetünk. A fiatal magyar irodalomból című tanulmány, bár már 2002-ben megjelent egyszer, a magyar eszmetörténet nézőpontjából való fontossága miatt talán megérdemelt volna egy újraközlést. A Munkácsyról szóló írásában Asbóth elsősorban az ideológiai, s nem a technikai oldalát18 emeli ki a (képző)művészeteknek és társművészeteiknek. Bár a Milton szintén megjelent már korábban, de a kép minden bizonnyal csak a Krisztus Pilátus előtt elemzésének szerepeltetésével lehet szemléletes, amely a recenzens véleménye szerint ha nem is a legjelentősebb, de talán a legélvezhetőbb Asbóth-szöveg a kötetben szereplők közül. A Krisztus Pilátus előtt című kép kapcsán Asbóth a két történeti helyzet (Róma a kereszténység feltörekvése idején és a kortárs Magyarország) analógiájára19 következtet, és egyfajta (vallásos) szocializmus konzekvenciájáig jut el. A legaktuálisabb természetesen a konzervativizmus alkalmazkodási kényszerének felismerése, hiszen a szocialisztikus mozgalmak vallástalan rendezetlenségével szemben Asbóth olyan országot vizionált, ahol keresztény keretek között a „törvényhozás és az államhatalom őrködik a fölött, hogy a munkástömegek emberhez méltó létének biztosítása által megmentessenek az elvakulástól és kétségbeeséstől”.20 Itt lényegében az „újkonzervativizmus” egyik első magyarországi megfogalmazásáról van szó, természetesen nem túl meglepő allúziókkal az eötvösi katolikus gyökerű liberalizmusra. Azonban – bár Vasas Géza tanulmányában erre is kitér – a szociális problematikát tematizáló, de a szocializmussal szemben kritikus, elsősorban kései Asbóth-szövegek közül egy sem kerül közlésre. Ez tovább gyengíti a „konzervatív hagyomány” koncepcióját, hiszen az utóbbi írások előrelátását, aktualitását és politikai-elméleti relevanciáját bár majdnem minden, Asbóthról író szerző kiemeli, konkrétan ebben a témában nem olvashatunk egyetlen újra kiadott szöveget sem. Az sem lehetne esetlegesen mentségül hozható, hogy a szerkesztő nem kíván egységes művet megbontani (mint amilyen A Szabadság illetve a Magyar conservativ politica, esetleg egy, az Álmok álmodójából kiollózott részlet), hiszen a munkáskérdéssel foglalkozó írások/beszédek java része rendkívül rövid, s így minden további nélkül közölhető lett volna. Különösen akkor, ha a szerkesztő nyomatékosan kiemeli tanulmányában a szociális problémákat tematizáló-konceptualizáló gondolatok jelentőségét. A kötet szerkesztője arra is felhívja a figyelmet, hogy Asbóth megsemmisítő „bírálatban részesíti a magyar nagyhatalom levegőbe rajzolt gyermekes és groteszk terveit”, ugyanakkor kitér arra is, hogy e „kritika éle Asbóth közírói munkásságán is ejthetett Lásd például A crinolin. Bölcsészeti értekezés egy német bölcsész irataiból = ASBÓTH János Válogatott művei, 5–13. „Nem fogok olyanokról beszélni, mikhez a legrosszabb piktor is többet ért, mint a legjobb műbíró.” (298) 19 A Róma hanyatlása-toposz A fiatal irodalomból című szövegben szintén megjelenik a századvég lírájának kapcsán: „És modern világunk sok tekintetben hasonlít ama régi Rómára.” (Irodalmi és politikai arczképek, 107.) 20 A munkások helyzetéről (1887) = Asbóth János országgyűlési képviselő beszédei és nyilatkozatai a munkáskérdéshez, Budapest, 1890, 1. 17

18

110


Nagy

Ágoston:

Egy

magyar

viktoriánus

arcképéhez

volna sebet” (17). De miért is? Erre a kérdésre a jelen kötetben sajnos nem találhatunk pontos választ. Talán érdemes lett volna egy, akár paradigmatikusnak is mondható Asbóth-tanulmányt elővenni e célból. A nyelvezetet tekintve Vasas Géza válogatása nem (vagy csak kevéssé) reprezentálja azt az Eötvösből, John Stuart Millből (akinek On Liberty című műve 1867-ben Kállay Béni jóvoltából magyarul is elérhetővé vált) s a kor divatos pozitivistáiból és szociáldarwinistáiból építkező organicista-determinista szótárat, ami mind A szabadságban, mind pedig a kisebb művekben megjelenik, leginkább talán az Eszmék a magyar faj hivatásáról című értekezésben, amely az 1892-es, Jellemrajzok és tanulmányok korunk történetéhez című kötetben található, hasonlóan az összeválogatott írások zöméhez. Ebben a szövegben Asbóth a „faj”, az „élet”, a „természeti törvények” determinista, fizikai-politikai szükségszerűségekre építő érvkészletét vagy éppen a vitalizmust használja a Habsburg-impérium és benne Magyarország szerepének erősítése-kiterjesztése mellett, a pozitivista történetírásra jellemző tényközlő-taxatív jellegű történeti paratextusok beszúrásával megtámogatva. E szerint például „Magyarország régi szerepe e nagy területen […] politikai és ethnographiai szükség”,21 a gravitáció nagy törvényei pedig „ép úgy uralkodnak a morális, mint a materiális erők fölött, és megkülönböztetik a szükségszerű törekvéseket az esetlegesektől”.22 Ennek a fajta érvelésnek, „politikai nyelvnek” a vizsgálata, elhelyezése az életműben és a kor hazai és nemzetközi kontextusában szintén érzékletesebbé tehetné (tehette volna) az asbóthi „konzervativizmusról” kialakult képet, ami persze közelebbről nézve korántsem olyan egységes, eredeti vagy „előremutató”, mint azt a kánonképzés szándékával fellépő értelmezések látják vagy láttatni szeretnék. Egy másik oldalról szemlélve a dolgot: Asbóth János gondolkodásának újszerűsége talán éppen az „újkonzervatív” politikai nyelv megteremtésére tett kísérletben keresendő, amennyiben igyekezett túllépni a számára és kora társadalmi problémáinak leírására szűknek gondolt közjogias nyelvezeten és gondolkodásmódon. A megteremteni kívánt konzervativizmus annyiban is új a korábbiakhoz képest, amennyiben Asbóth Magyar conservativ politica utáni szövegein „már nem Edmund Burke írásainak habitusa üt át, mint évtizedekkel korábban Dessewffy Aurél vagy Somssich Pál munkáin, hanem Benjamin Disraelié”, sőt megjelenik „a modern élet hitetlenségének, önzésének, haszonelvűségének néhol Thomas Carlyle hangját idéző bírálata” is.23 A nagy kérdés persze egy új eszme, nyelv, diskurzus születésénél vagy az „eszmék” tudatos importjának kísérleténél (amiért Asbóth Eötvöst például rendkívül nagyra tartotta), a kortárs recepció léte/hiánya. Ezt Asbóth esetében, elnagyoltan bár, de talán a mottóként idézett, Halász Gábortól származó töredék is sejteti. Hasonlóan egyetlen regényéhez és politikai kudarcaihoz (ennyiben a báró Sennyei Pálról megrajzolt portré – mint „tipikus”, maszkulin, mélyen „morális” és tragikus konzervatív élettörténet24 némileg analóg helyzetre enged következtetni), a teoretikus (politikaelméleti stb.) írások sem hozták meg szerzőjük számára a népszerűséget, a figyelmet vagy a sikert. Eszmék a magyar faj hivatásáról = Jellemrajzok és tanulmányok korunk történetéhez, 31. Uo., 34. 23 TAKÁTS József: Modern magyar politikai eszmetörténet, Osiris, Budapest, 2008, 81. 24 Vö. GÁNGÓ: I. m., 99. 21

22

111



Remélhetőleg ez a válogatás elsősorban belépőként fog funkcionálni Asbóth János (gondolat)világába, az írások tematikai és időbeli változatossága legalábbis ennek feltételezésére ad alapot. Persze a szerzőnk gondolkodását jellemző sokszínűség egy metszetét kézhez kapva még nem áll(hat) rendelkezésünkre elegendő információ a teljes portré megrajzolásához, különösen akkor nem, ha Asbóth politikai nézeteinek25 és fogalmi készletének változását kívánjuk nyomon követni. Az utóbbi, mint ahogyan az asbóthi „konzervativizmus” mozaikszerűségének a kontextualizálása is, nyilvánvalóan további kutatásokat igényel, s csak reménykedhetünk abban, hogy egyszer talán a „történetpolitikai” oeuvre-t feldolgozó monográfia is megjelenik.

25 Talán a legátfogóbb és legalaposabb tanulmány Asbóthról, politikai nézeteiről és a magyar humán tudományosság Asbóth-képeiről SZEGEDY-MASZÁK Mihály: Konzervatív ideológia Asbóth János műveiben, www.xxiszazadintezet.hu/rendezvenyek/konzervativizmus_regen_es_ma/szegedy_maszak_mihaly.html.

112



Eőry Áron PROGRAM: „HŰSÉG LEFELÉ” Egy Homo Politicus itthon, Európában és Amerikában. Kovács Imre élete és munkássága. Szerk. Molnár M. Eszter, Hét Krajcár Kiadó, Budapest, 2010, 500 oldal, 2800 Ft

A jelenkori magyar prózairodalom ereje és világpresztízse teljében lévő állócsillagát egyik kongeniális írókollégája egy rétegtévében interjúvolja hosszasan és élvezetesen. Épp a választott hivatás létoka feszegettetik. A kérdezett ontologikus tűnődéséből végül magabiztosan tapint iránytűt, valahogy így: „– Irodalom, ami l’art pour l’art, öncélú… Hm. Vajon mi más is lenne az irodalom, mint öncélú?!” – testbeszédesen helyeslő állába mélyedve mosolyint is hozzá. Hic et nunc aligha tamáskodhatunk univerzálisnak szánt megállapításán. De hogy akadt bőven időszak históriánkban, amidőn az írást magától értetődően szolgálatként, politikai tettként is hasznosították, az sem lehet kérdéses. Emlékezetes és jelentős vonulatként adódik a veleérző-sorsvállaló irányzat sok évszázada. Hogy a következőkben érintendő személyiséget idézzük: „történelmünk a politika és az irodalom klasszikus ötvözete” (1943). Könyvpiacunk egyik árujaként tavasz óta lapozható Kovács Imre politikai pályája alatt született írásaiból a legújabb válogatáskötet, Molnár M. Eszter szerkesztésében. Az életmű feltétlenül felidézésre érdemes, a magyar 20. század egyik jelentős politikai szereplőjéről lévén szó. Az életműhöz az egyik lehetséges út a politikai gondolkodás történetén keresztül közelíteni. Ezen speciális problematizálási és múltmegértési tudományszak történelmi konstellációk függvényében igyekszik a politikai cselekvéshez vezető autonóm gondolkodásforma működését, tanakodó vajúdásait és produktumait detektálni. Ennek körében törekszik szellemi erővonalakat, illetve azok interferenciáit leírni, továbbá számottevő közéleti hangosítást kapó kurzusdilemmákat és jellemző politikai gondolkodói alkatokat tetten érni. Az ily módon felvázolható magyar politikatörténeti folyamatábrába ezúttal az 1920-as években érdemes bekapcsolódnunk. Ekkoriban a több irányból és többszörösen korrigált magyar alkalmazott/kormányzó liberalizmus bethleni rendszere uralja – rigorózus politikai infrastruktúrájára alapozottan – a hazai közporondot. A szórványos szellemi oppozíció kérdésfelvetései jószerivel extra muros maradnak. Az évtizedfordulón aztán a konszolidációs célú restauráció kapuzatán több repedés és hézag is támad. A rendszer stabil talapzatosságát legnagyobb mértékben a világgazdasági válság eszkalálódó földcsuszamlásai kezdik ki, amivel újra szabadabb célponttá válik. Ennek nyomán a politikai elitkiegyezés szövete felfeslik, az eladdig ledugaszolt szociális feszültségek 113



harsogóan kiújulnak. A politikai gondolkodás küzdőtere nyomban ki is tárul intenzív sóhajok és kihívó vezénylések előtt. Az eddigre szorítóbandázzsal a végletekig facsart liberális paradigma egyszeriben ravatalon találja magát, és hamarost a szélrózsa minden irányából zuhogni kezdenek rá a halotti koszorúk. Az 1930-as évek az odáig uralkodó érvényességek több hullámban felerősödő megkérdőjelezése jegyében telik. Új (esetleg a hivatalos tabuizációból kitörő) vitatematikák körül kezdődik élénk diszkusszió, új politikai szervezetek bontanak zászlót, új szellemi műhelyek létesülnek. A legfontosabb ismérvet azonban talán még nem emeltük ki eléggé: a paradigmaváltás változatos, de következetes szorgalmazásának döntően az írástudói szféra ad otthont. Az alternatív jövőképek elgondolói közül a többséget „képesebb elmék” és öszszeállásaik adják tehát. Kovács Imrét ebbe a keretbe helyezve lesz célszerű a következőkben külön is megfigyelnünk. Alcsúti családja elsőgenerációs egyetemistájaként egyike a sokasodó „neobarokk gondolkodás alól felszabadult fiatalnak” (Szekfű Gyula), aki társadalomtudósi-közgazda ismereteit falukutató (és „falugondozást” is sürgető) tevékenységben és az eredmények közhírré tételében lehet szerencsés kamatoztatni. Gróf Teleki Páli financiális égisze és szellemi mecenatúrája többekkel együtt rá is kiterjed, míg mindnyájan túl nem nőnek a meghúzott határvonalakon. A mentor szemében a növendékek ezután renegátokként korholandók majd. De mit is vétett az egykori kedves tanítvány? Kovácsot szociokulturális predesztináltsága (elemi iskolában „az első szó, amit megtanultam, ír volt. A második: úr” [1980]) és kutatási célterülete egyaránt a társadalmi vertikum alsóházához köti. Abban is kiemelten a föld „politikai tilalom alatt álló”, csorbajogú népéhez, amelynek – rokon vonzású írótársaihoz hasonlóan ő is – mindenekelőtt tüzetes természetrajzát próbálja adni. Szemléletes és differenciált ábrázolásait folyóirati (Magyar Szemle, Válasz, Kelet Népe, Magyar Nemzet) tanulmányokban és könyv formában is publikálja. Huszonévesen már érett társadalomtudósként és kifejlett közéleti harcosként tevékenykedik. Legnagyobb hatású műve az 1937-es A néma forradalom, amelyben a „bilincsbe vert” agrártársadalom sajátos menekülési útjaiként ismer fel különállónak tetsző jelenségeket. Így a dualista időszak felszökő kivándorlását, később a vallási és politikai szekták sokasodását – a nincstelen parasztságnál; és az egykézés „lelki defetizmusát” – a törpebirtokos parasztság körében. Ezekre mind-mind olyan aberrációként tekint, amit a kilátástalan élet hívott elő a földműves rétegekből. Konkrét gyökérokként pedig a krónikus földhiányt nevezi meg, mint amely a komplex társadalmi kizsákmányoltságukat koronázza meg nemzedékek sora óta. Levezetéseiben egyaránt támaszkodik megrendítő helyszíni tudósításokra, nyers statisztika-kiértékelésekre és revelatív történelemleckékre. Kemény szavakkal kárhoztatja az „uradalmizmus” könyörtelen exterritorialitását, valamint az érzéketlenül mismásoló „kuruzsló politikát” is. A rövid időn belül több kiadást is megérő könyvre kisvártatva le is csap a hatóság, és szerzőjét „sajtó útján elkövetett osztály elleni izgatás bűntette és a magyar állam és a magyar nemzet megbecsülése ellen irányuló vétség” gyanújával bíróság elé is állítják, ahol majd Sulyok Dezső védi. 114


Eőry

Áron:

Program:

„Hűség

lefelé”

A Szabó Zoltán által még ugyanazon évben megjelentetett tárgyalási feljegyzések alapján Kovács teli talppal és tüdővel állt bele a meghallgatásba, higgadt erélyével kiállt magáért, de még inkább szívügyéért. Az eljárás és szankciói (negyedéves fogházbüntetés, időleges politikai jogmegvonás, könyvelkobzás, diplomaszerzés ellehetetlenítése egy életre) végleg eljegyzik politikai elhivatottságával. Amely, amint 1977-ben Huszár Tibornak elárulta, mindvégig ott motoszkált ezen korai munka hátterében, studírozva a kérdéskört „egy kis hátsó gondolattal. Ez […] az volt, hogy igazolja a fölfogásunkat, a politikánkat, hogy itt változás, forradalmi változás kell.” A Horthy-korszak kezdetéről emlékezhetünk még, hogy az örök szólista Szabó Dezső műveivel miként korbácsolt volna fejlettebb közéleti érdeklődést a középosztály köreiben, ahogy azóta sem szűnt meg kritikai érzéket injektálni mindenkori olvasótáborába. Ez a fajta talajjavító munka is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a ’30-as évek közepére olyan új műfajok hódítsák meg különösen a fiatalság figyelmét, mint a szinte pályakezdéskor megírt önéletrajz, a szociográfia vagy a szociológiai riportázs. Ezekben a téma fontossága legalábbis felzárkózik a stíluséhoz. A „népies” (Kovács kelletlenül definiált olvasatában mindaz, „ami nem úri, középosztályi, értelmiségi, polgári és zsidó, munkás és proletár”) irodalom egyfajta közbeszédbeli konjunktúrát is keltett a parasztság mostoha sorsa iránt. A világot hamuszínben látó parasztság ugyanakkor „téma helyett tényező akart lenni, sorsa formálója”. Ezzel a gondolatával meg is érkeztünk Kovács politikai alapvetéseihez. Ezek szerint évezrednyi szenvedéstörténet (csatavívás úrral és pandúrral) után a végét járja paraszti néposztály. Akár otthontalan summás módjára, akár házhely-kalodákba zárt „töredéktelkes” zsellérként, de a társadalom pincehelyiségébe helótásítva tengődik a nép. Az a nép, amely az utolsó szálig unterman a saját hazájában, az ő háta görnyed a föntlevők kényelme alatt. Bár hőseit és érdemeit a történetírásból kitagadják, ez a nép nem mellesleg a magyar karakter mentsvára: amellett, hogy oroszlánrészt vállalt a magyar nyelv utókornak való átmentésében, „az, hogy itt ezer év után van ország és ez Magyarország, egyedül és kizárólag a magyar parasztságnak köszönhető” (172). Csakhogy a legalsó alkotmányos és egzisztenciális peremre szorultként időnkénti jajszava is csak suttogásként hathatott a hivatalos politika számára. Az idő azonban megérett arra, hogy szövetségre lépjen a felelős értelmiséggel. „A nép írói” 1937-ben életre is hívják a Márciusi Front laza mozgalmát (névsorukhoz elég felidézni a korszak esszéirodalomra rá nem kapó kiemelkedő íróit-költőit, no és Németh Lászlót). Kovács névadó, társalapító és szónok is a koprodukcióban. Más és más sugalmazással üzennek: kit krízis-meggyőződés, kit reformkényszer érzete, kit pusztán időszerűnek gondolt válaszút-retorika hajt előre. Néhány év múlva állami lekenyerezések, köpönyegforgatások és éleződő frakciózás nyomán győzni látszanak körükben a divergens áramlatok. Kovács és parasztíró társai kezdettől a párttá alakulás mellett agitáltak, ezt 1939-ben egy Maroson úsztatott tutajon abszolválják is: létrehozva a Nemzeti Parasztpártot „a falu dolgozóinak”. Időközben saját orgánumra is szert tettek a Szabad Szó megszerzése révén. Kovács aztán saját bőrén is érezheti a hatalom járulékos rendszabályait: katonai behívókkal is a partvonalon kívülre taszigálják. A háborúvesztés115



sel várható belpolitikai összeomlás előérzetének erősödésével, az általa helytelenített népi–urbánus címkemegoszlást meghaladandó, szolgálatkész magatartásra kéri az írótársadalmat: vesse ki soraiból a „sznobokat”, és tagjai legyenek „biztatóan vijjogó” „viharmadarak” a közeledő végkifejlet idején. A rájuk emelt puskacsöveket érzékelve sorra kezdtek elhallgatni, s legtöbbjüktől nem futotta többre, mint – Juhász Ferenc költői képével élve – „mozdulatlan toll-kereszt körözésére a mozdulatlanságban”. A német megszállás napján a Gestapo körözési listáján Kovács Imre az előkelő második helyen szerepel – tüstént át is igazol az ellenállói csoportokhoz. Előtte és utána is bujdosás lesz az osztályrésze, inkognitót öltve fordulatos és hajmeresztő kalandokat él meg a frontvonalak sűrűjében. A szövetséges hatalmak győzelme nyomán egy új Magyarország hajnalhasadtával a munkásság és parasztság napja látszik fölkelni. Azé a két társadalmi osztályé, amelyek nemcsak felszabadulási erőfeszítéseikben, de a megfelelő politikai hatóképesség megszerzése végett is jó ideje egymásra lennének utalva. Kovács a magyar „ezerév” justizmordjának lezárultával a már bizonyított írók folytatólagos feladatát hangsúlyozza: a védencükül fogadott parasztságot segíteniük kell rehabilitálni és „legradikálisabb politikai” jussához juttatni. A megszületett földreform tökéletlenségeinek, a kormánypolitika agráriumot diszkrimináló lépéseinek mindjárt engesztelhetetlen bírálója is lesz. Gyakori parasztpárti orátorként a választási gyűléseken dörgő filippikáival, a nemzetgyűlésben pedig nagylélegzetű és tematikusan strukturált felszólalásaival tűnik ki. A parasztság számára a demokratikus viszonyok közt testhezállónak a „tervszerű szövetkezeti politikát” tartja. A passzív népből öntudatos és „érzékeny idegrendszerű” nemzetet szeretne faragni. A magyar demokrácia önvédelmét „jóban-rosszban” is hirdető kurázsis politikusként aztán jónéhányszor beleköp a mindenben jól felszerelt kommunista szakácsok levesébe. Leleplezi a MKP „készültségi állapotot” sugárzó, a „reakciósság” vádjával totalitásra törő „dialektikus politikáját”, végig célkeresztjükben is érezheti magát. (1946-ban en passant negyven évnyi szovjet megszállás veszélyét jövendöli.) A hurok szorultával angolosan távozik, előtte még egyik utolsó kortesbeszédében így szól a hallgatóságához: „Rendelkezünk a túlélés képességével! Ha másként nem megy, terítsük magunkra kultúránk, magyarságunk »bölénybőrét«, mint a préritűzben az indián, s ha kérgessé is merevedik rajtunk, a tűz elmúltával kibújhatunk belőle: élve maradtunk, túléltük történelmünk legújabb megpróbáltatását is.” (1947) Svájc és Franciaország érintésével az Egyesült Államokban kezd új privát életet, miközben végig gyötri a honvágy s folyton a magyar helyzettel fekszik és kel. Serény publikáló, minden főbb magyar külföldi szervezet és a Szabad Európa-kör munkatársaként sorstársait ekképp inti: „tekintse magát mindenki emigráns diplomatának, a magyarság követének” (320). Az októberi magyar forradalomban a népi gondolat „lápi tűzként” továbbélő erejét véli felfedezni, és átkozza végzetét: „Életem legnagyobb veszteségének tekintem, hogy 1956 őszén nem harcolhattam otthon, nem ülhettem a Petőfi-Parasztpárt illusztris vezetőségében az írók között” (1958). Innentől egyfajta váltópárti kvalitású „Magyar Labour” megalakulását látná szívesen. A Borbándi Gyula-féle müncheni Új Látóhatár lényegében állandó kolumnistája, a hideg116


Eőry

Áron:

Program:

„Hűség

lefelé”

háborús világpolitikáról szóló latolgató analízisei eredeti meglátásokkal és jó érzékű átvételekkel gazdagok. Beutazza a földgolyót, a dél-amerikai agrárreformok idején tanácsadóként delegálják a helyszínre. A magyarságot váltig „az önrendelkezésért küzdők oldalán” tartaná, és bánkódik a nemzet fiaiban hagyományozódó nagy „történelmi tudathasadás” mint mélységes társadalmi törésvonal miatt. Élete utolsó évében így vélekedik: „A magyarság helyét én csak az Egyesült Európában tudom elképzelni, megvalósulása esetén”. Érdemes elidőznünk még a magát „a kihívott magyar végzet” reprezentánsaként (118) meghatározó Kovács politikai gondolkodói alkatánál. A Válasz-kör vagy a Magyarország felfedezése kezdeményezés tagjaként egyértelműen a „néppel a népért” küldetésű írók sajátos politikai ellenkultúrájának része. Entellektüel pozíciójuk szerint sokukat a politikába a Szellem magaslatáról való kioktató belevonódás jellemzi. A tinta és a nyomdafesték megbecsült embereiként csak felkínálják bölcsességeiket a politika tervezőasztalára. A kinyilatkoztatással igazságaik valósulásáért ezáltal tesznek is meg nem is. A G. Fodor Gábor által találóan megalkotott politikai szecesszió figurái ők. Kovács Imre valamifajta közbeeső kategóriának tűnhet. Nézzük sorjában. Egyrészt ő maga is értő és plasztikus elméleti elhatárolója az irodalomnak és a politikának, mint két „külön lelkiségnek, külön életformának”. Minthogy a politikusok „közege a tömeg”, az „erős akarat” mellett megkívánt készségükként látja az alkalmazkodóképességet, hogy képesek legyenek „áttekinteni a politikai hadállásokat, meggyőződni az erőviszonyokról”. 1943-as gondolatai szerint a két típus együttműködésének lehetséges módja, amikor „az író nagy vonalakban, az ideológiában szolgálja közösségét, s a kivitelezést, a taktikát, a mindennapi hadmozdulatokat a politikusra hagyja”. A apolitikus politikusság (G. Fodor) kritériumait Kovács sokáig a harmadik út hitvallóihoz társítaná, mint akik egy tertium non datur helyzetben egyfajta szürreális saját útról képzelődnek, majd a világháború alatt struccos reflexekkel fejüket „dugták a történelem Szaharájába”. Egyébként pedig csoportjuk „sértődöttségében minduntalan kivonulást rendez a társadalomból” (1943). De figyelmezzünk a cselekvő munkásságára. Elismerésre méltó lexikális verzátusságáról már volt szó. Empirizmusára jó példa a néhány oldalas koncentrált körképet nyújtani tudó Nép és föld című, 1938-as dolgozata. Ez egy, a magyar birtokstruktúrát minden lehető aspektusból jellemző igazi kis zseblexikon. Sok kortársával együtt ráadásul Jászi Oszkár és a Huszadik Század nyomdokain haladnának, egy „valóságszemléleten felépült országvezetés” programját áhítva. Márpedig nota bene Jászi a politikai szecesszió egyik iskolapéldája. Kovács is várományosa lehetett a tudós altípusnak. Az 1930-as évek végétől mégis mintha lassan, de biztosan elbillenne a politikus tisztább, mert szokványosabb gondolkodói zsánere felé. Az önmérséklően és lágyabban fogalmazó írókollégáit már rendre figyelmezteti, hogy megkezdett mondataikat fejezzék is be – felkiáltójellel. A tudomány tételei az ő kezében is politikai relevanciájuk szerint hasznosulnak, bár le nem mondana arról, hogy fontos eszközként igénybe vegye őket. A cselekvőképesség és a táborépítés érdekében elfogult múltértelmezésekkel él és „elő117



harcosokat” sorol elő a hazai történelemből. Permanensen vitakésszé érik az írói kaszton kívüliekkel is, képessé válva a másokról leemelt-ráruházott felelősséget palam et publice is viselni. Gyakorló pártpolitikusként a résztársadalmi hatókörű célkitűző döntéseit kész szakmailag exogén (értsd: tudományán kívüli) szempontok alapján meghozni. A meghurcolás és kitelepítés küszöbén álló csehszlovákiai magyarság („vásárra vitt barmok” [196]) érdekében noha „fennszóval” és panaszlistával tiltakozik, pártjával a veszedelmes buktatókkal teli vonzatos bilaterális egyezményt – a magyar demokrácia külföld előtti születő tekintélyét őrzendő – befogott orral mégis megszavazza. Érvelési konzekvenciája egyre kevésbé átfogó, a szituatív mozaikokban törekszik csak rá (inkoherens koherencia – Schlett István kifejezése). Erre jó példák a népre hivatkozó argumentációi. Bennük a nép hol beteg és beszámíthatatlan, vagy épp tömegesen „nemzeti szocialista” koreszmével szaturált, amiért helytelen volna „egyszerre beengedni és befogadni a demokráciába”; hol pedig „ösztönös politikai érzékével” nem támogat bizonyos irányokat vagy épp egészséges pszichéjével találja meg a demokratikus utat. Mindinkább tolódik el a politikai publicisztika felé; hol harsányabb, hol tapintatosabb formában, de elejétől fogva kiáltványirodalom az övé. Helyzetelemző rugalmasság, a gyakorlati körülmények hozta önfelülvizsgálatok mind megmutatkoznak rajta a ’45 utáni itthoni praxisa során. Töprengéseinket egy helyen mégis ő maga zárja rövidre. Szerinte az irodalom és politika különvalósága mint főszabály alól létezik felmentés. Ez a köztes modus vivendi a „kétéltű írókat” illeti meg, amilyen ő maga is és a Parasztpárt többi emblematikus vezetője (1945). Fenti vállalkozásunkhoz hasonlóan már rögtön a szóban forgó kötet előszavában a szerkesztő is tesz egy felemás (és máskor talán bátran megspórolható) kísérletet a komprimáló áttekintésre. Molnár M. ezen könyvelőzetesnek szánhatott gyorsmontázsában kutyafuttában szemléz a kovácsi gondolatok időrendjéből – a kötetbe választott szövegek referencialáncán lépkedve. (Sajnos az elhadart átkötő magyarázatok némiképp összefüggéstelenül bakugrásosak, és célzásaikban sok az olyan túlontúl pőre odavetés, melyeknek láttán a történelemben jártas olvasó is könnyen kényszerülhet beazonosító találgatásra.) Ezt követően a részletezés mezejére lép. Itt léptéket és sebességet fokoz ugyan, az előadói metodikát és hektikus aránysablonjait ellenben megtartja. A már említett öszszeollózó technika a fraktál-elv szerint visszatérően kiterjesztetik, hogy előálljon egy befejezett, zártvonalú alakzat. Tudniillik a lapokon csakhamar egy monográfiára emlékeztető politikusi életrajzba csöppenünk. Ennek szövegfolyamába belefuttatva kapunk – három jelentékeny újságcikk és a Kner Imrével való nagyszerű levelezés kivételével – korábban még nem közölt írásokat Kovács Imrétől és további színes adalékforrásokat Kovács Imréről. Izgalmas választásnak bizonyultak a nem triviálisan szóbajövő segédanyagok a kötetben. Kovács képviselői beszédeinek a Nemzetgyűlési Naplókból való méretigazítottan fakszimile kimásolása telitalálatnak bizonyult. A halálát követő gyászüzenetek közlése és az életben maradt közeli hozzátartozók megszólaltatása pedig a személyesebb hangot engedték be a kiadványba. 118


Eőry

Áron:

Program:

„Hűség

lefelé”

Amit igazán hiányolhatunk a munkából, az a karakteres kutatói vonalvezetés és tárgyalásmód, valamint önálló értelmezési-összefoglalási egységek kialakítása. Léptennyomon a kovácsi tengermorajlás kagylóját kell fülünkhöz illesszük. Egész egyszerűen Kovács Imre eddig gyűjtésesen kiadott tanulmányainak – alátámasztó citátumokkal kiadósan tűzdelt – újrafogalmazását, narrátori folyammá szervezését olvashatjuk ugyanis. A fókuszpontba állított politikai gondolkodónk egyéni szempontjai, különbejáratú körülmény-szortírozásai köszönnek minduntalan vissza a Molnár M.-féle tolmácsolásban. Aki előtérbe kerülő kommentátorként csak nagyritkán törekszik – az elegyes műfaj (lásd később) nem is oly puritán határain belül – sajátszerűen fogalmazni. (Üdítő kivétel az emigrációs évtizedeket megörökítő, kiválóan összeszedett tanulmány.) Ez azonban a remélhető nagyközönségnek nem feltűnő, fátyol is borítandó rá. Ahogy az olykor szerencsétlenül, mert félrevezetően megválasztott és sorba állított fejezetcímekre vagy az esetenként kuszán és súlyozatlanul beiktatott visszautalásokra is. Ugyanakkor a Kovács Imrénél (itt és másutt) olvasható történelmi tényállítások mellett a közreadó – ha egyszer a „tudományos népszerűsítő ismeretterjesztői” idegenvezetés mellett döntött (6–7) – nem mehet el szó nélkül. Ha alkalmasak rá, érdemes lehet őket tágabb-kerekebb perspektívába integrálni, ha felülbírálandók (például az I. világháborút megelőző magyar kivándorlás számadatai), a legújabb vonatkozó ismeretek fényében jelezni szükséges a tudományos fenntartásokat. A történeti szakmunkák mégsem jutnak szóhoz meggyőzően a kötetben. Annál több a magától értetődő ráhagyatkozás Kovács Imre – kétségkívül számos esetben kristálytiszta és időtállóan hiteles – szociofotóira és ítéleteire. Pontszerű kuriózum tehát, amikor hanyagul (elhagyva a „harmadik út” és a „harmadik oldal” megkülönböztetését – 49) és lapszusosan (a Nemzeti Parasztpártból való távozás konkrét okát elcserélve későbbi fejleménnyé – 52) referál az életműből. Kisebb kellemetlenséget okoz még, hogy a Columbia Egyetem könyvtári katalógusának Kovácstól gyűjtött „For Spiritual Sovereignty” cikkcímét (450) a 270. oldalon három szerepeltetésből mindannyiszor „A szellem szuveniritásáért”-ként sikerül leírni – ráadásul az egyik helyen hivatkozott Pomogáts Béla-írásból sem származhat a súlyos tollhiba, mert ott a fordítás helyesen szerepel. Futólag a kötet belső tipográfiájáról és írásképéről essen talán még néhány szó. A betűleves kanalazása közben már szemre is viszkózusnak hat: nem kifejezetten olvasóbarát lapkitöltéssel, helyette kissé figyelemfásító tömbös szövegfektetéssel van dolgunk. Hamar úgy is érezhetjük, hogy fel lehetne engedni egy kevés vízzel: a gondolati csomópontokat szinte kivétel nélkül csak utólag észlelheti az olvasó, tördelési kapaszkodók nem állnak rendelkezésére. Bizony ráférne pár csepp olaj is, ugyanis az életút-ismertetések illusztráló erejű kovácsi mondatainál a tagoló macskakörmök rendszeresen és bosszantóan lemaradnak. (Egy szeszélyesebb részében ellenkezőleg: még habarásért is kiálthatnunk, olyan porózusnak bizonyul. Itt a különben összeszedettre sikerült szerkesztői gondolatmenetek nyúlfarknyi bekezdésekbe osztatnak szét – szétforgácsolva a beltartalmat.) A felgyűlt recenzensi sajgások bizsergető gyógyírként üdvözölhették a kötetvégi fényképalbumot. Kovács Imre messzehordó, szigorú, de meleg tekintete kortalanul tükrö119



ződik a felvételekről. Talán többen is vagyunk úgy vele, hogy egy-egy szemügyre vett életpályát a hozzárendelhető audiovizuális hagyaték árnyalhat kiteltebbé, életesebbé, lélegzőbbé (lásd még és vö. a Petőfi Irodalmi Múzeum sokoldalú munkásságát a maga területén). A könyv függelékének történelmi pillanatfelvételei elsőrangú kollekcióvá szervesülnek. És felcsigázzák a tanulmányozót annyira, hogy ne legyen rest rövidesen politikatörténeti fonotéka után is kajtatni.

120



Vigh Péter SZÍNVONALASAN A (K-)VONALASOKRÓL Majtényi György: K-vonal. Uralmi elit és luxus a szocializmusban. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2009, 312 oldal, 4490 Ft „Hiába fordult balra a történelem, a múlt itt sem múlt el nyomtalanul.” (Majtényi: K-vonal, 202)

Nehéz szívvel teszi le az ember Majtényi György tavaly megjelent kötetét, amelynek főszövege nem kimondottan hosszú (az utána következő apparátus: az életrajzok, a hivatkozások, a bibliográfia, a rövidítések és a névmutató majd kilencven oldal!), de annál izgalmasabb és szórakoztatóbb. Hogy csatlakozzunk a szerző metaforájához: szívesen időznénk még a kapuban. Első szavaival már szabadkozik is Majtényi, hogy nem akart könyvet írni, de aztán a szövegek könyvvé formálódtak. És valóban, a nagy kedvvel publikáló történész-levéltáros új kötetének tekintélyes részét már ilyen-olyan formában megjelentette az évek során, de ez nem jelenti azt, hogy a forma által adott egységesség okán ne dolgozta volna át őket. Akár azt is mondhatná(nk), hogy a létrehozott szövegek nagyobb egységbe írták magukat, s közben a szerző is rajta hagyta kéznyomát az iratokon, ahogy a levéltáros kiadja a kutatónak a kért fondot, vagy amikor a történész „arról dönt, hogy milyen történeteket enged a múltból a jelenbe” (221). A harmincas éveiben járó fiatal társadalomtörténész számunkra roppant szimpatikus mérleget képes tartani munkájában: nem fél narratívát alkalmazni és erről beszélni. Ismeri és használja az olyan, Magyarországon még gyakran újnak ható módszertani megközelítéseket, mint az újhistorizmus, az Alltagsgeschichte vagy az „új kultúrtörténet” – és munkája mégsem válik szimbolikussá, elméletvezéreltté. Forráshasználata, annak változatossága és a merítés mértéke imponáló, mégis el tudja kerülni a kvantitatív szemlélet veszélyeit. Az elméleti megfontolásokat kellő mértékletességgel csepegteti, szembetűnő „névsorolvasást” pedig csak az Egyetértés Vadásztársaságnál tart, ott viszont indoklás is van, a szerző szerint ugyanis ez a kör adta a Kádár köré gyűlt uralmi elitet, és mindenki ide igyekezett. Műve ugyanakkor nem monográfia (nem is szánta annak), de több egy tanulmánykötetnél. Néha kicsit széttartó, nem mentes a vállalt elkalandozásoktól, de nem is aprózódik szét. Amilyen könnyedén lehet olvasni, olyan nehéz szakszerű tudományossággal róla beszélni. Nem véletlenül használ maga a szerző is metaforákat. A téma az 1945 utáni elit, a káderek, funkcionáriusok, a nómenklatúra életmódja, hagyományba való beleilleszkedése és önképe. Majtényi György korábban is sokat tett azért, hogy forrásokkal alátámasztva bizonyítsa: a létezett szocializmus saját állításaival szemben nem szüntette meg a társadalmi egyenlőtlenségeket (ide kívánkozna Churchill 121



gondolata a szocialista nivellálásról), vagy nem oldotta meg a cigányság integrációját. Nem véletlen, hogy a Kádár-rendszerben nem állt nagy tudományos karrier azon szociológusok előtt, akik a szegénységgel vagy a romák valós helyzetével kívántak foglalkozni. Ugyanezen a (K-)vonalon haladva bizonyítást nyer, hogy a magukat a munkásosztály képviselőinek és élcsapatának tekintő, ebben a szerepben tetszelgő elit milyen könnyen és milyen hamar utat talált a gyűlölt Horthy-korszak luxusához és úri allűrjeihez. Mindennél beszédesebb, hogy ezt az elit tagjai teljesen természetesnek vették, hisz ez megillette őket. Hegedűs Andrásné szerint „12 év becsületes munkája” veszett el 1956-ban, amikor menekülniük kellett és házukat kirabolták. Szavakban a közösségi tulajdon uralkodott, valójában a nómenklatúra vezetői voltak az elsők, akik villáikat, autóikat és más vagyontárgyukat magántulajdonná akarták tenni. Természetesen a húsosfazék közelsége veszélyekkel is járt: akit a párt(állam) felemelt, azt könnyen a mélybe is taszíthatta, amit számos példa is bizonyít. Az egyszerű, munkás-paraszt életmód helyett egyesek már-már arisztokratikus-feudalisztikus, mondhatni retrográd habitust vettek fel. A puritán Kádár Jánosról élő kép a rózsadombi hokedlikkel együtt egy igen tudatosan felépített PR-fogás, szocialista imázs volt. És persze jóval többről is szól ez a könyv. Villákról, kocsikról, vadászatról, fociról, utazásokról és temetői panteonról, vendéglátásról és öltözködésről. Eddig kellően fel nem tárt eseményekről és elfelejtett emberekről. Az érdekfeszítő, láthatóan nagy kutatómunka során feltárt történetek befogadását csak tovább erősíti Majtényi remekbe szabott, könnyed előadásmódja és pazar humora. Véleménye szerint ha a történész „a korabeli hivatalok bikkfanyelvén szólal meg, akaratlanul is közelebb kerül ahhoz az ideologikus valóságképhez, amelytől amúgy távolodni kíván. Remélem, hogy ezt a veszélyt elkerültem.” (10) Ironikus, de egyáltalán nem komolytalan beszédmódjával érzésünk szerint egy adekvát, a Kádár-korszak elmondására alkalmas narratívát tett le az asztalra – társadalomtörténeti szempontból mindenképpen. Megtudhatjuk többek között, hogyan akarta Földes László miniszter egy hajóút alkalmával kienni a kapitalistákat vagyonukból, hogy miben volt „szocialista dandy” Czibor Zoltán, miért lehetett egy volt csendőr százados Rákosi vadásztársa, miért kellettek terrorelhárító fagylaltosok a Gundel köré, és hogy mi is történt az elvesztett berni világbajnoki döntő után Pest utcáin, amit a kortársak „focialista forradalomnak” neveztek. Számos adóssága van a magyar történettudománynak, de ebből talán – jelenünk szempontjából is – az egyik legégetőbb napirendi pont a Kádár-korszak színvonalas és árnyalt feldolgozása. Biztosan sokak nemtetszését vívta ki a fenti kitétel. Ők joggal mondhatnák: a történettudománynak nem feladata, hogy választ adjon a jelen kérdéseire, vagy hogy bármilyen csoport, párt, tudományos kör, „iskola” kisajátítsa, eszközként alkalmazza, megfosztva ezzel tudományos függetlenségétől (talán itt helyesebb lenne: méltóságától). Hogy megpróbáljuk meggyőzni ez ekként vélekedőket, megfordítanánk a gondolatot. Sokáig divatos volt az elképzelés, hogy ahistorikus időket élünk, a történelem véget ért, és hogy a 21. század emberét egészen más hajtóerők mozgatják, mint akár pár évtizeddel korábban élő embertársait, felmenőit – ha még mozgat minket valami, valaki. 122


Vigh

Péter:

Színvonalasan

a

(K-)vonalasokról

Azonban maga a társadalom cáfolt erre rá, és számos bizonyíték van arra, hogy a „történelmetlenítés” nem sikerült. Érdekel minket a múlt, a többséget pedig különösen a közelmúlt (félmúlt?), s fittyet hányva módszertanra és tudományra, az emberek maguk értelmezik az eseményeket – ha kell, legendákkal vagy összeesküvés-elméletekkel. Az elmúlt években nagy viharokat kavart az ún. „ügynökkérdés”. Nem kell bizonyítani, hogy milyen erkölcsi megítélés alá esik valaki, ha ez a vád éri. És talán pont ezek a vádak, botrányok, ez a hangnem kellett ahhoz, hogy történészeink árnyaltan elemezzék és bemutassák: ügynök és ügynök között óriási különbség lehetett és volt is. Sajnos a valóság jóval összetettebb annál, hogy morális kategóriánkat minden korban és mindenkire azonosan, gondolkodás nélkül alkalmazni tudjuk. Ez persze nem jelenti azt, hogy le kellene ezekről mondanunk. A bonyolultság szemléltetésére a legjobb lehetőség pedig az egyéni életutak vizsgálatán keresztül adódik. Hogyan értelmezzük Farkas Mihály honvédelmi miniszter és Puskás Ferenc, a száguldó őrnagy kapcsolatát? Mire ébreszt rá minket Nagy Endre vadász vagy Muszka Imre sztahanovista esztergályos sorsa? Majtényi György elénk vezeti ezeket az embereket és történeteket, majd ránk bízza a következtetések levonását. „Viszolygok az olvasót lebecsülő határozott állításoktól, amelyekhez csak a szerző igénye szerint, egyféleképpen lehet viszonyulni. Egyszer valaki úgyis egy másik, (nekem) meglepő szögből néz majd a témára.” (221) Melyik szögből értelmezzük ezeket a mondatokat? Ha akarom, alázat és bátorság, ha akarom, kitérés a kritika elől – a kötet elolvasása után talán könnyebb a válaszadás. Mindenesetre összefoglaló művet, „tankönyvet” ilyen stílusban nagyon nehezen lehet írni. De mint már idéztük, nem is ez volt a cél, ezért vesztésre játszik, aki ezt várja el a kötettől.

* „Hangsúlyozandónak tartom, hogy az uralmi pozíció akkor is normaformáló lehetőséget és funkciót jelent, ha ahhoz nem kapcsolódnak vállalható értékek, mivel az elit társadalmi helyzetéből, kitüntetett szerepéből önmagában is következik, hogy magatartásmintái hatnak a társadalom valamennyi szereplőjére.” (15) Az 1945 utáni új kádervilág meglepően sokat vitt tovább a két világháború közötti elit szokásaiból. Néha tudatosan, néha tudatlanul, mivel a hagyományokat – bármennyire is szerették volna, akár őszintén is – nem lehet egyik napról a másikra felszámolni. Az ideológia és az opportunizmus nászából kibontakozó groteszk kép azonban idővel letisztult, sőt megcsontosodott, méghozzá annyira, hogy az új eliten belüli törésvonalak nyilvánvalóvá váltak és felerősödtek. Közhely, hogy a Kádár-kori berögzültségek, a mentalitás egy része a rendszerváltás után is velünk maradt. Hagyomány lett. Lassan már nem is úgy tesszük fel a kérdést: mit kezdjünk ezzel?, hanem hogy: mit kezdjünk az erről szóló közhellyel? A K-vonalhoz hasonló kötetek olvasása semmiképpen nem fog hátrányunkra válni, ha a feltett kérdés megválaszolására törekszünk.

123



Panyi Szabolcs A BÖRTÖNORVOS ABLAKÁBA Theodore Dalrymple: The New Vichy Syndrome. Why European Intellectuals Surrender to Barbarism. Encounter Books, New York – London, 2010, 163 oldal, $23.95

Kísértet járja be a nyugati világot: az underclass kísértete – így kezdődik a Life at the Bottom,1 Theodore Dalrymple (polgári nevén: Anthony Daniels) talán legismertebb kötetének bevezetője. Írója másutt így jellemzi a választott szerzői neve által keltett asszociációkat: nem „egy londoni klub ablakából mereng köszvényes öregemberként a világ romlásán”.2 Dalrymple a Nyugat kulturális, társadalmi és politikai hanyatlását, a témát, amelyről angolszász konzervatív gondolkodók körében igen népszerű vállalkozás manapság könyvet írni, nem egy őszülő filozófiaprofesszor szemszögéből közelíti meg: a drogosok, prostituáltak, fiatalkorú bűnözők vagy éppen a bűnbandák világa számára személyes, sőt munkatapasztalat. 2005-ig ugyanis pszichiáterként és orvosként, börtönorvosként dolgozott Birminghamben, egy olyan gettósodó, pusztuló, a multikulturalizmus valóságától és a bűnözéstől sújtott városban, ahol Európa hanyatlásán elmélkedni finoman szólva nem csak valamiféle kultúrpesszimista sznobéria. Dalrymple főként a börtönorvosi múltjából adódó tapasztalatoknak, és persze az ebből fakadó hitelességnek köszönhetően mára egy rendkívül egyedi szerzői imázst épített fel. (Kissé karikírozva Alan Moore és Dave Gibbons Watchmen című, 1986-os kultikus képregényének egyik híres karakteréhez, a maszkos, ballonkabátos, embergyűlölő Rorschachhoz hasonlíthatnánk őt, bár ez a párhuzam minden bizonnyal nem nyerné el a modern művészet és a popkultúra irányában igencsak elutasító szerző tetszését.) Írásaiból rendre úgy tűnik, mintha az volna Dalrymple meghatározó tapasztalata a világról, hogy a társadalom romlott, degenerált, egy valódi fertő, ahol a társadalom alja egyáltalán nem a fent lévők áldozata – legfeljebb annyiban, hogy az elit által propagált jóléti állam, valamint a bűnözés liberális „kezelése” még inkább felelőtlenségre neveli és még mélyebbre taszítja őket. Idézőjeles konzervativizmusa vagy jobboldalisága pedig – Dalrymple tiszteli, sőt fontosnak tartja a vallást, ugyanakkor ő maga nem hívő – nem valamiféle elvek vagy értékek igenlését, hanem a mély szkepticizmust, a baloldali liberalizmus, a kommunizmus és egyéb ideológiák és utópisztikus elképzelések éles elutasítását jelenti. Nagyon kevesen tudnak úgy írni a Rosszról, mint Dalrymple. Amit lenézően moralizálásnak vagy prédikálásnak szokás nevezni, leginkább azért hatástalan és vált ki unalmat, sőt elutasítást, mert közhelyekből, elkoptatott klisékből építkezik („ifjúság erköl1 2

Theodore DALRYMPLE: Life at the Bottom. The Worldview That Makes the Underclass, Ivan R. Dee, Chicago, 2001. Theodore DALRYMPLE: Where nobody knows your name, Globe and Mail 2008. február 16.

124


Panyi

Szalocs:

A

börtönorvos

ablakába

csi romlása”, „fogyasztói kultúra mocska” stb.), és hiányzik mögüle az ostorozott jelenség valódi megtapasztalása, ismerete. Dalrymple igazi erőssége pont itt mutatkozik meg: a társadalmi romlást, a válságot, a bűnt nem hipotéziseken, kérdőíveken, terepgyakorlatokon vagy pusztán csak olvasmányélményeken keresztül ismeri. Ráadásul képes szenvtelenül, a reflexiót lehetővé tevő távolságot megtartva tekinteni hétköznapi élményeire, és így olyan összefüggéseket is észrevenni – például egy muszlim bevándorlókból álló, a gettókultúra szerint öltözködő banda mellett elsétálva azon gondolkozni, hogy az ő közösségükben láthatóan a „degeneráció csak a férfiaknak jár” –, amilyeneket mások valószínűleg nem. Mindebből persze az is következik, hogy Dalrymple a rövidebb, egy-egy témára koncentráló szövegekben, esszékben a legmeggyőzőbb – főként ott, amikor a szöveg pácienseivel kapcsolatos konkrét esetekből bomlik ki. Ilyenkor valóban valami olyasmit nyújt az olvasónak, amit az teljes joggal találhat egyedinek és újszerűnek. Mostani könyvének hiányosságait is nagyrészt ez magyarázza: hiszen a már említett Life at the Bottommal vagy például az Our Culture, What’s Left of Ittel szemben most nem egy gyűjteményes kötetről van szó, ráadásul a The New Vichy Syndrome-nak a kissé túlságosan is átfogó és absztrakt témája (Európa hanyatlása) sem újszerűnek nem mondható, sem éppen olyannak, melynek kapcsán Dalrymple mindig a legerősebb oldalát mutathatná. Jó – vagyis inkább rossz – példa erre az Európai Unió létrejöttéről szóló eszmefuttatása. Miközben az a megállapítása, hogy gyakorlatilag a francia–német szövetség hozta létre az uniót, triviális, a két nemzetnek tulajdonított freudi motivációk – a franciák egy másodrangúvá vált ország világhatalmi ambícióit akarják az unión keresztül kiélni, a németek pedig németek helyett európaivá akarnak válni, feledtetve a náci múltat – finoman szólva leegyszerűsítőnek tűnnek. Ez a nézet persze egy brit szerzőtől nagyon is érthető, ugyanakkor a téma jellegéből adódóan Dalrymple éppen azt a tapasztalati anyagot és látásmódot tudja kevésbé mozgósítani, ami őt a brit konzervatív szerzők közt különlegessé teszi. Némi problémát jelenthet az olvasók számára a könyv címe: ahogy a francia értelmiség jó része behódolt a náciknak, úgy hódol ma be az európai értelmiség valaminek – de hogy mi volna pontosan az új Vichy-szindróma és az „új barbarizmus”, nincs igazán kifejtve, nem is beszélve arról, hogy az „értelmiségi” szó nagyjából tízszer fordul elő a 150 oldalas könyvben. Maga a kötet pedig, bár számozott fejezetekre tagolt, egységes mű, nem igazán rendelkezik logikus, a fejezeteken átívelő gondolatmenettel – főleg nem olyannal, amely az alcím által feltett kissé grandiózus kérdésre választ adna. A The New Vichy Syndrome olyan, mintha a szerző egy újabb, csak éppen kissé vékonyra sikerült esszékötetet pár átvezető fejezet beiktatásával egy összefüggő szövegegésszé akarta volna változtatni – csak éppen nem sikerült. A könyv azonban így is rendkívül izgalmas olvasmány, és ami ebben a műfajban igen fontos: a fejezetek nagy többsége esetében nem lehetne azt mondani, hogy kiszámítható, ideologikusan vagy politikailag egyoldalú volna. Dalrymple az Európát sokak szerint fenyegető legnagyobb veszélyeket – például az elöregedést, az alacsony születésszámot, valamint a kontinens főként egyes konzervatívok által vizionált muszlim többségűvé válását – óvatosan kezeli, emlékeztetve minket arra, hogy apokaliptikus víziókkal régóta 125



tele a padlás. A korábbi jóslatokkal ellentétben a Földet ugyanúgy nem fagyasztotta le semmiféle globális lehűlés, ahogy túlnépesedés következtében fellépő éhínség sem pusztította ki a bolygó lakosságát. Dalrymple szerint az elöregedés miatt, ismerve az emberiség óriási alkalmazkodóképességét, csak egy kicsit érdemes aggódni, viszont a kontinens muszlim többségűvé egészen biztosan nem fog válni. A muszlim demográfiai érvelés szerinte igencsak eltúlzott: Franciaország termékenységi rátája például a ’60-as években magasabb volt, mint manapság számos arab országé, melyekben a születésszám egyébként jelenleg folyamatosan csökken. A legvalószínűbb forgatókönyv így az, hogy az európai muszlim lakosság arányának növekedése egy ideig folytatódik, majd megáll és stagnálni fog. De olvashatunk bírálatot Thatcherről is, akinek idején a politikusok és a hatóságok igen gyáván viselkedtek, amikor Iránban kimondták a fatvát a Sátáni versek miatt a NagyBritanniában élő Salman Rushdie-ra, továbbá Dalrymple még számos esetben – leginkább a racionalizmus pozitív szerepének vagy éppen a nők elnyomottságának hangsúlyozásával – mintha ugyancsak szembe menne a konzervatív eszmei fősodorral. Persze az aufkléristákkal vagy a feministákkal ellentétben őt ebben sejthetően nem valamiféle elvi meggyőződés, hanem orvosként és pszichiáterként annak a megtapasztalása motiválja, hogy mire is képes a racionalitást levetkőzött, az állati énjének engedelmeskedő ember – különösen a nőkkel szemben. És itt érdemes talán bővebben is kitérni a könyv legjobb, valóban egészen páratlan fejezetére (They breed like…), melyben Dalrymple az iszlám problémáját szintén az ösztönök felől értelmezi – sajnos rendkívül, szinte sokkolóan meggyőzően. Dalrymple cáfolni látszik az „iszlámkérdésről” szóló közkeletű nézeteket, miszerint a bevándorlók nem asszimilálódnak, zárványként élnének a nyugati társadalomban, és hogy mindennek a végső oka vallási és kulturális jellegű volna: szerinte a bevándorlók közösségében nagyon is előrehaladott a westernizáció, a valódi probléma pedig a szexualitás kezelésében keresendő. Dalrymple igen szellemes módon brit muszlim internetes társkeresőoldalakról (!) idéz bemutatkozásokat, melyekből nagyon is nyugati, szekuláris és relativista gondolkodásmódot elemez ki. Miközben a hasonló keresztény társkeresőoldalak felhasználói vallásosságot akarnak demonstrálni egy szekuláris világban, a muszlimok esetében ennek a fordítottja igaz. Dalrymple amellett érvel, hogy a westernizáció nagyon is kikezdte a bevándorlók saját kultúráját – amit statisztikailag az is jól megmutat, hogy a brit és francia börtönlakók nagy részét kitevő muszlimokat nem különösebben érdekli az imám látogatása és vallásuk gyakorlása. A bevándorló muszlim férfiak azonban hiába öltözködnek nagyrészt a nyugati divat szerint, hiába élvezik a fogyasztói kultúra megannyi előnyét, vallásuk egy ok miatt mégis óriási vonzerővel bír számukra: mert az biztosítja teljhatalmukat nőik felett. Az elrendezett házassággal a muszlim férfiak gyakorlatilag szexuális és háztartási rabszolgához jutnak, miközben háborítatlan nyugati életet élhetnek. A Dalrymple által idézett számok szerint a muszlim hitre áttérő európaiak 87%-a férfi, az elrendezett házasságok során pedig tapasztalata szerint százszorosa az öngyilkosságot megkísérlő nők aránya a férfiakéhoz képest. És miközben a férfiak sok esetben fehér szeretőt tartanak és 126


Panyi

Szalocs:

A

börtönorvos

ablakába

prostituáltakhoz járnak, a saját nőikkel szemben a jól ismert vallási szigort és erőszakot alkalmazzák. Ez a vallás által garantált életforma pedig biztosítja, hogy a fiatal muszlim férfiak – a Nyugat minden vonzereje ellenére – továbbra is ragaszkodjanak az iszlámhoz, és agresszívan lépjenek fel, ha a „jogaikat” biztosító kultúrát szerintük támadás éri. Ugyanakkor, s ez az üzenet a könyv egészére jellemző, Dalrymple felteszi a kérdést – melyet saját maga nem kíván megválaszolni –, hogy vajon a nők bántalmazásának – a brit fehér munkásosztály és underclass viselt dolgaival korábbi írásaiban bőven foglalkozott – a nem-iszlám vagy az iszlám változata-e a rosszabb. Amikor az ok pusztán csak az önzés, vagy amikor az önzéshez valamiféle társadalmi és vallási igazolást keresnek. A legfőbb probléma az iszlámmal: saját magunk, vagyis Európa gyávasága, ahogyan a kontinens feladja saját értékeit és törvényeit, s ezáltal cserben hagyja és kiszolgáltatja a fundamentalistáknak a mérsékelt muszlimok tömegeit is. Legyen szó az Európai Unió diszfunkcionális működéséről – például ha Sarkozy uniós soros elnökként az unió érdeke helyett a francia érdekeket képviseli, annak, bár ez elvileg helytelen, semmiféle következménye nincs, hiszen erre a posztra senki nem választotta, ám ha ennek ellenkezőjét tenné, francia választói megbüntetnék érte –, a kontinens országainak gyarmati és háborús múltjának feldolgozatlanságáról vagy éppen öngyűlölő megideologizálásáról; Dalrymple végsősoron mindig ugyanoda lyukad ki: a bajok forrását nem külső erőkben és idegen kultúrákban, hanem elsősorban idehaza és önmagunkban kell keresni. De sajnos korántsem biztos, hogy ez jó hír.

127



Számunk szerzői BARANYI MÁRTON (1987, Tata) az ELTE Társadalomtudományi Karának hallgatója BÉKÉS MÁRTON (1983, Szombathely) történész, az ELTE Bölcsészettudományi Karának doktorandusza EŐRY ÁRON (1983, Budapest) egyetemi hallgató, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar HEGEDŰS PÁL (1961–1944) katonatiszt HORKAY HÖRCHER FERENC (1964, Budapest) eszmetörténész, a PPKE Bölcsészettudományi Karának oktatója LUDWIG VAN MISES (1881–1973) közgazdász, filozófus NAGY ÁGOSTON (1986, Tatabánya) egyetemi hallgató, ELTE Állam- és Jogtudományi Kar NOVÁK ATTILA (1967, Budapest) történész, szerkesztő PANYI SZABOLCS (1986, Budapest) irodalomtörténész, az ELTE Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója PÉTERFI GÁBOR (1977, Hatvan) történész, középiskolai tanár PRITZ PÁL (1944, Budapest) történész, az ELTE Bölcsészettudományi Karának magántanára REHÁK GÉZA (1981, Veszprém) történész, politológus, a Magyar Országos Levéltár munkatársa TÖRÖK ATTILA (1956, Budapest) közgazdász VIGH PÉTER (1985, Budapest) egyetemi hallgató, PPKE Bölcsészettudományi Kar

KOMMENTÁR TARTALOM Ludwig von Mises: A profit és a veszteség gazdasági természete 3

Recommend Documents