KOMMENTÁR TARTALOM ISMERET, ELMÉLET. VITA Horkay Hörcher Ferenc: Önérdek és szolidaritás 11

·

·

KOMMENTÁR KÖZÖSSÉG

HAGYOMÁNY

SZABADSÁG

TARTALOM 2007|1 ISMERET, ELMÉLET

Balázs Zoltán: Valódi és hamis erkölcsi kérdések a globalizáció kapcsán

VITA

Horkay Hörcher Ferenc: Önérdek és szolidaritás

3 11

MÛHELY

Jan Pauer: A diktatúrák múltjának feldolgozása Csehországban és Szlovákiában Karl R. Popper: Utópia és erõszak

22 30

MAGYAR ALAKOK

„Tökéletes jövõk nincsenek” A SZER interjúja Menczer Bélával (1972)

40

TOTÁLIS MÚLT

Ötvös István: A mellékper mellékpere A Deszkás János elleni eljárások elemei

HONI FIGYELÕ

G. Fodor Gábor: A kormányzás-tudás válsága Schlett István: Reform vagy kormányzás? Szalai Ákos: Közép-európai ország egészségügyi refomra készül

MESSZELÁTÓ

Bolgár Emese: A román EU-tagság magyar szemmel

RE:CENSOR

Mike Károly: A kívülállók álmai – Sezession

51 61 76 86 95 103

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

T

A R T A L O M

SZEMLE

Molnár Attila Károly: Az úriember születése és hanyatlása Horkay Hörcher Ferenc könyvérõl L. Simon László: Kozma Lajos modern villái Az Iparmûvészeti Múzeum kiállításáról

ASSZÓ

Koltay Gábor és Varga Bálint levélváltása A szerkesztõség megjegyzése

110 115 121 127

Számunk illusztrációi az Iparmûvészeti Múzeum Az új ház – Kozma Lajos modern villái címû kiállításának anyagából származnak. Köszönjük dr. Takács Imre fõigazgató és Horányi Éva mûvészettörténész nagylelkû segítségét. Lapunk megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatja

KOMMENTÁR kéthavonta megjelenõ közéleti és kulturális folyóirat Szerkeszti a szerkesztõbizottság: Ablonczy Balázs (fõszerkesztõ), Czibere Károly, Hatos Pál, Ötvös István, L. Simon László Fõmunkatárs: Pesti Sándor és Benkõ Levente Csongor Olvasószerkesztõ: Csillag István Kiadja a Kommentár Alapítvány (1085 Budapest, Baross utca 28.) Telefon/fax: (06-1) 411-1348 www.kommentar.info.hu, e-mail: [email protected] Szerkesztõségi titkár: Dömötör Csaba Kéziratokat nem õrzünk meg és nem küldünk vissza. Lapterv: Artinpress Tördelés: Syrena Bt. Nyomdai elõállítás: Kapitális Nyomda, 4002 Debrecen, Balmazújvárosi út 14. A lap megvásárolható a Lapker Rt. elárusítóhelyein. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága VIII. kerület Budapest, Orczy tér 1. Elõfizethetõ postán, kézbesítõnél, e-mailben: [email protected], faxon: (06-1) 303-3440 ISSN 1787-6974

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

I

S M E R E T

,

E L M É L E T

Balázs Zoltán VALÓDI ÉS HAMIS ERKÖLCSI KÉRDÉSEK A GLOBALIZÁCIÓ KAPCSÁN 1. Bevezetés A globalizáció divatos téma, de nem modern jelenség. A történelemben egymást követik az integrációs és dezintegrációs hullámok. Természetesen az adott kor és kultúrkör technikai lehetõségeinek függvényében kisebb vagy nagyobb térségek kapcsolódhattak össze. A kapitalizmus elmúlt két évszázada folyamán sem volt ez másként. A 19. század globalizációs hullámát a 20. század hetvenes éveiig tartó antiglobalizációs idõszak követte, amelyet az I. világháború indított el, s a két világrendszer létrejötte tartósított.1 Ennek a rendszernek az összeomlása és a technikai fejlõdés a nyolcvanas–kilencvenes évekre lehetõvé tette, hogy elvileg a Föld minden lakott térsége közvetlenül is megtalálja a kapcsolatot bármelyik másik térséggel. Ennek ma már jóformán minden ember a tudatában van. Sokakat élénken foglalkoztat ez a helyzet, s ez teszi divatossá a globalizáció problémakörét. Minél összetettebb ugyanis egy jelenség, annál nagyobb a valószínûsége, hogy sokan érzik magukat kompetensnek az elemzésére és értékelésére, sõt arra is, hogy igyekezzenek minél nagyobb befolyást gyakorolni rá. A korábbi globalizációs hullámok rendszerint túlnyomórészt nemzeti vagy imperiális politikai, katonai, kereskedelmi elitek kapcsolataiból, döntéseibõl, tevékenységébõl származtak. Ezek a jelenségek ma is megvannak, csak éppen a cselekvõk köre kiegészült a sokszor kontinensek között vándorló, munkát keresõ és találó indiai, kínai, latin-amerikai, kelet-európai, arab milliókkal. A mai globalizációs jelenségeket azonban igen széles körben vitatják, értékelik is, illetve foglalnak velük kapcsolatban állást, s ezzel hatást gyakorolnak rájuk. Ez a fajta hatásgyakorlás természetesen inkább a fejlettebb világ polgáraira jellemzõ.2 A globalizációról való kommunikációnak vannak jellegzetes témái: a környezetszennyezés, az éghajlatváltozás, a szabadkereskedelem, a munkaerõ és a tõke áramlása, a kizsákmányolás, az egyenlõtlenség, a szegénység, az eladósodás, a nemzet1 Vö. Jeffrey G. WILLIAMSON: Winners and Losers over Two Centuries of Globalization,

National Bureau of Economic Research, Working Paper no 9161, 2002. 2 „Több empirikusan is alátámasztott tendencia mutat a globális elit, a globális menedzser típusának megjelenésére és elterjedésére […] Mivel a a globalizáció egymással inkonzisztens identitások koegzisztenciájának lehetõségét megnöveli, a globális elit egyes csoportjai a globális ellenelitek tiltakozó mozgalmának a részesei, aktivistái is egyben.” SZABÓ Máté: Társadalmi mozgalmak és politikai tiltakozás, Rejtjel, Budapest, 2001, 129.

3

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

I

S M E R E T

,

E L M É L E T

közi nagyvállalatok szerepe és kapcsolatai az egyes államokkal, a kulturális befolyás és így tovább. Ezek a témák önmagukban kivétel nélkül indokoltak. Mivel összetett jelenségeket foglalnak össze, az idézett kompetenciaérzet is indokoltnak látszik. Az alábbiakban azonban amellett szeretnék érvelni, hogy ez az érzés nem szakmai alapon nyugszik, azaz nem az egyes résztémák szakértõinek sajátos ismereteibõl táplálkozik, hanem az egyetemes erkölcsi közösség eszméjébõl. Az erkölcsi közösség föltételezése lehet indokolt és indokolatlan is, de még ha indokolt is, akkor sem elégséges ahhoz, hogy segítségével végleges választ remélhessünk minden globális kérdésre, vagy akár csak a legfontosabbakra. Ennek pedig nem mindig és nem okvetlenül az az oka, hogy a szóbanforgó jelenségek erkölcsi megítélésében föloldhatatlan ellentétek volnának, vagy hogy egyeseket érdekeik az erkölcsi elvekkel ellentétes cselekvésre hajtanak. Az erkölcsi gondolkodás természete, valamint az a tény, hogy a jelenségeknek nem csak erkölcsi értékmozzanatai vannak, megfelelõ magyarázatot ad arra, hogy erkölcsileg elkötelezett emberek miért nem értenek egyet a globális problémák erkölcsi megítélésének kérdéseiben. Mondandómat az egyik sokat emlegetett probléma, az egyenlõtlenség példájával is igyekszem igazolni.

2. Az egyetemes erkölcsi közösség A nyugati politikai eszmetörténet a közismert teológiai-vallási alapok fölhasználásával a felvilágosodásban emelte elõször politikai és morális axióma rangjára az emberek morális egyenlõségét. A korábbi évszázadokban az erkölcsi egyenlõtlenségek triviális tapasztalatai miatt – vannak jók és rosszak, illetve jobbak és rosszabbak; mindannyian képesek vagyunk jó és rossz, jobb és rosszabb cselekedetek elkövetésére – az egyenlõség inkább csak a kegyelemre való egyetemes és egyenlõ rászorultságban jutott kifejezõdésre, kiváltképpen a Szent Ágoston teológiájától erõsen befolyásolt áramlatokban. A kanti morálfilozófia ezzel szemben a legmagasabb szinten deklarálta, hogy minden egyes ember értéke végtelen.3 Ennek a végtelen értéknek az alapját Kant abban látta, hogy minden felnõtt, értelmes ember képes arra, hogy az egész emberiség számára érvényes morális törvényt alkosson, amenynyiben a tiszta ész logikáját követi, s akaratát nem igazítja semmi egyébhez. Bármit is gondoljunk ennek a filozófiai felfogásnak a tarthatóságáról, gyakorlati befolyását nem lehet eléggé túlbecsülni. S bármit is gondoljunk a felvilágosodás gyakorlati sikerérõl az emberiség állapotának megjavítása kapcsán, ennek a konkrét gondolatnak a sikerét aligha lehet kétségbe vonni. Végeredményben ennek elfogadása adta és adja meg ma is a marxista, tehát a társadalmat antagonisztikus ellentétben álló osztályokra osztó elméletek morális önfelmentésének alapját is: végsõ soron az 3

Lásd Immanuel KANT: Az erkölcsök metafizikája, ford. Berényi Gábor, Gondolat, Budapest, 1991.

4

B

A L Á Z S

Z

O L T Á N

:

E

R K Ö L C S I

K É R D É S E K

A

G L O B A L I Z Á C I Ó

K A P C S Á N

ember nembeli lényegéhez való visszatérésre, nem pedig valamilyen konkrét – mondjuk proletár- – erkölcsiség uralomra juttatására hivatkozik.4 Az autonóm, egyetemes törvényhozásra képes egyének közössége virtuális köztársaságot alkot, amelyben mindenki egyenlõ.5 Abból, hogy minden egyén ugyanolyan erkölcsi képességekkel rendelkezik, az következik, hogy a legalapvetõbb erkölcsi elvek és szabályok mibenlétérõl nem lehet vita, hiszen saját világában, eszének használata révén mindenki ugyanarra az eredményre jut vagy jutna. A világ nagy problémáinak megoldásához egyebek mellett erkölcsi elszánás és közös akarat is kell, ez pedig egy ilyen közösségben szükségképpen teljesül. A globalizáció váratlan elõretörése az elmúlt években – ha szabad paradox megfogalmazással élni – egyfajta kétségbeesett reményt látszott kelteni sokakban a kanti világköztársaság eljövetele iránt. A remény abból táplálkozik, hogy voltaképpen nagyon egyszerû dologra van csak szükség: arra, hogy a triviálisnak gondolt egyetemes erkölcsi egyenlõséget és a belõle következõ erkölcsi szabályokat mindenki elismerje és tiszteletben tartsa. A kétségbeesés pedig abból, hogy a globalizáció folyamatai nem látszanak ehhez a fölismeréshez segíteni a sokféle nemzet sokféle polgárát. Mert a triviálisnak gondolt erkölcsi egyenlõség fölismerésének mégiscsak vannak akadályai: többek között a szegénység, a kizsákmányolás, a függõség, az anyagi és egyéb materiális egyenlõtlenségek, azaz éppen azok a problémák, amelyeket a globalizáció látszik okozni. Ezzel azonban a kör bezárul: minél globalizáltabb a világ, annál több akadálya van annak, hogy alapvetõ morális egyenlõségüket a világ polgárai föl- és elismerjék, illetve annál többet kell tenniök az egyenlõség híveinek azért, hogy a világ legegyszerûbb igazságára ráébresszék az emberiséget. Az egyetemes erkölcsi közösség eszméje, a belõle következõ alapvetõ erkölcsi elvek és szabályok, s mindezek primátusa a dolgok megítélésénél tehát csak kevesek számára maguktól értetõdõek, számukra viszont a lehetõ leginkább azok, hiszen az õ szemükben ezek nem erkölcsi következtetések, hanem az erkölcsi gondolkodás axiómái, amelyek nélkül erkölcsi gondolkodás egyáltalán nem is lehetséges.

3. Az erkölcsi képességek és az erkölcsi gondolkodás Félreértést okozhat, ha úgy gondoljuk, hogy a kanti morális világköztársaság alternatívája a teljes erkölcsi relativizmus. Ez nem áll. Az erkölcsi képességek egyenlõtlen elosztása, amibõl egyenlõtlen erkölcsi kompetencia következik, még nem indokolja, hogy egyeseket abszolút alkalmatlannak véljünk arra, hogy erkölcsi ítéletet alkossanak, s egyáltalán érzékeljék a dolgok – köztük a globalizáció folyamatainak – erkölcsi súlyát. Kétségtelenül vannak különbségek az egyes egyének erköl4 Lásd pl. Karl MARX: Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-bõl, Kossuth, Budapest, 1977. 5 Vö. Immanuel KANT: Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögbõl, Gondolat, Budapest, 1974.

5

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

I

S M E R E T

,

E L M É L E T

csi érzékenységében, felelõsségérzetében; abban, hogy mennyire tágan értelmezik a felelõsséget; de ezek a különbségek mértékbeli, fokozati különbségek, illetve világnézeti eltérések, szó sincs arról, hogy vagy rendelkezik valaki az erkölcsi kompetencia teljességével, vagy semmilyennel sem. Talán jó, talán rossz lelkiismerettel, de fonák módon éppen a kantiánus nézet az, amely azt látszik föltételezni, hogy mindazok, akik számára nem nyilvánvaló, hogy a globalizáció vélt visszásságai milyen erkölcsi károkat okoznak, erkölcsileg terheltek, fogyatékosak. De még akkor sem számíthatunk arra, hogy tartós és megingathatatlatlan erkölcsi megoldásokat találjunk bizonyos problémákra, ha egyébként azonos erkölcsi képességekkel és erényekkel fölruházott egyének közösségét képzeljük is el. Minél összetettebb egy probléma, helyzet, jelenség, annál kevésbé várható, hogy egyetlen erkölcsi elv, szabály segítségével meg lehet ítélni, illetve a vele kapcsolatos teendõkrõl határozni. Nem azért, mert az erkölcsi elvek és szabályok, értékek relatívak. Valóban azok, de nem abban az értelemben, hogy egyesek szerint érvényesek, mások szerint meg nem; hanem abban az értelemben, hogy egy bizonyos helyzetben súlyuk és egymáshoz viszonyított jelentõségük más lehet, mint egy másik helyzetben. Elég, ha csak azoknak az elveknek a sokaságára gondolunk, amelyeket életmentéskor kell figyelembe venni: rászorultság, sürgõsség, túlélési esély, kor, nem, társadalmi funkció: ezek mind-mind sorra kerülhetnek, s nem ugyanazt a sorrendet határozzák meg. Az erkölcsi kompetencia eltérésein túl tehát a helyzetben, a dolgokban rejlõ erkölcsi hangsúlykülönbségek miatt sem lehet arra számítani, hogy a megegyezés, az egyetértés minden érintett részérõl automatikus vagy könynyen teljesíthetõ.

4. Nem-erkölcsi értékek Az egyetemes erkölcsi köztársaság elképzelésének egy másik fontos beleértett gondolata, hogy az erkölcsi szempontok minden körülmények között elsõbbséget élveznek más szempontokkal szemben. Ezt ritkán hangsúlyozzák, annyira magától értetõdõnek tûnik: ha az emberek közötti különbségek, másságok, eltérések sokfélék, akkor közöttük csakis azon az alapon lehetséges az egyetértés, ha mindannyian fölismerik, hogy ezeket az eltéréseket kivétel figyelmen kívül kell hagyniuk. Így megerõsítjük a kiindulópontot is, amely szerint a legfontosabb tény az emberek egyenlõ értéke. Mindenki egyenlõ értékû, függetlenül attól, hogy milyen tulajdonságokkal rendelkezik, s ez az egyenlõ érték az, ami erkölcsi szempontból igazán számít. Ha nem így volna, akkor végeláthatatlan viták és önkényes megoldások születnének arról, hogy ki az erkölcsileg felsõbbrendû, akinek nyilvánvalóan joga volna ahhoz is, hogy õ állapítsa meg a szabályokat. Az egyenlõ érték pedig nem egyszerûen egy, hanem a legfontosabb, minden más megalapozó és megelõzõ szempont. Ha nem így volna, akkor semmilyen vita nem volna lehetséges, hiszen a vi-

6

B

A L Á Z S

Z

O L T Á N

:

E

R K Ö L C S I

K É R D É S E K

A

G L O B A L I Z Á C I Ó

K A P C S Á N

ta, amelyet a különbségek és eltérések idéznek elõ, csak akkor folytatható le, ha az egyenlõ tisztelet erkölcsi követelményét mindenki elfogadta. A különbségek és eltérések tehát addig tolerálhatók, amíg nem veszélyeztetik az alapvetõ egyenlõség fölismerését és minden más követelményt megelõzõ voltának elismerését. Ezzel szemben mindennapos tapasztalatunk, hogy cselekvésünk során gyakran – ha ugyan nem tipikusan – nem az egyetemes erkölcsi egyenlõségnek megfelelõen cselekszünk. Saját családunkat, gyermekeinket fontosabbnak tartjuk, mint másokat; súlyos áldozatokat vállalunk szûkebb közösségünkért, hazánkért, egyházunkért; elveinket, vallási hitünket, politikai meggyõzõdésünket adott esetben életünknél is fontosabbnak tartjuk, illetve mások életét is kockára tesszük érettük. Mindezek nem vezethetõk le az erkölcsi egyenlõség gondolatából, jóllehet megtörténhet, hogy erkölcsileg is igazolhatónak tekintjük õket: de ebben az esetben nem az egyetemes, egyenlõ értékû emberekbõl álló közösség föltevésébõl indulunk ki. Erre legjobb példa a család: a gyermekek, szülõk iránti megkülönböztetett felelõsséget rendszerint erkölcsi elõírásként kezeljük. Más esetben egyszerûen tudomásul vesszük, hogy magunk és mások számára igen sok olyan érték is van, amelybõl nehéz vagy lehetetlen volna magától értetõdõ erkölcsi parancsokat levezetni. Mi az erkölcsi érték a nemzeti függetlenségben? Az anyagi jólétben? A környezet épségében? A biodiverzitásban? Valamilyen szempontból természetesen fontos és értékes dolgok ezek, és sokféle erkölcsi értékhez is kapcsolódhatnak. De ez a kapcsolat rendszerint igen bonyolult. A növekvõ jólét önzéshez és önzetlenséghez, bezárkózáshoz és szolidaritáshoz egyaránt vezethet. A környezet, a természet épsége körültekintéshez, mások tiszteletéhez, de mások jogaiba való beavatkozáshoz, zsarnokoskodáshoz egyaránt vezethet. Nem magától értetõdõ axióma tehát, hogy az erkölcsi értékek, illetve általában az erkölcsi megfontolás mindig, minden körülmények között megelõzi a többi normatív szempontot.

5. A globális egyenlõtlenség Kevés olyan magától értetõdõen igaznak tekintett megállapítás van a globalizációról való közbeszédben, mint az, hogy a globalizáció nem csökkentette, hanem növelte a szakadékot a szegények és a gazdagok, a szegény és a gazdag országok között. A szakirodalmat jól ismerõk persze tudják, hogy ennek az ellenkezõje az igaz.6 Természetesen könnyû olyan országcsoportokat találni, amelyek lemaradtak mások mögött, de legalább ilyen könnyû olyan országokat is találni, amelyek viharos tempóban növekedtek. S mivel ezek között számos nagy népességû ország is van, mint India vagy Kína, az emberiség egészét tekintve a jövedelmi szakadék az

6

Lásd Xavier SALA-I-MARTIN: The Disturbing „Rise” of Global Income Inequality, National Bureau of Economic Research, Working Paper no 8904, 2002.

7

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

I

S M E R E T

,

E L M É L E T

elmúlt évtizedben szûkült. De – hangozhat az ellenvetés – a gazdagodó országokon belüli egyenlõtlenségek növekedtek. Ez is lehetséges, ám az elõbbi megállapítás érvényét nem befolyásolja: az ezekben az országokban növekvõ egyenlõtlenség nem azt jelenti, hogy a gazdagodást szegényedés kísérte, hanem azt, hogy a jólét növekedésének elosztása nem egyenlõ. Ezek az érvek természetesen csak kivonatai bonyolult szakmai vitáknak. A jövedelmek mérése és összehasonlítása, az adatok megbízhatósága, a szubjektív és objektív elemek elkülönítése, az egyének és az országok közötti viszonylatok következetes kezelése és egy sereg további szempont tisztázása nélkül a vita voltaképpen le sem folytatható. De van még egy síkja a vitának, ami miatt saját gondolatmenetemhez is megfelelõen illeszkedik: ez pedig az erkölcsi sík. Mindenekelõtt el kell választani az egyenlõtlenséget a szegénységtõl. Azt, hogy a szegénység rossz dolog, aligha kell bizonyítani, jóllehet nem állíthatjuk, hogy ez a rossz önmagában vett erkölcsi rossz volna. Nagyon is lehetséges, hogy az anyagi javak hiánya bizonyos helyzetekben és bizonyos emberek számára az erkölcsi haladás feltétele. Persze ha a szegénység mások éhezését, betegségét, írástudatlanságát, erõszak miatti szenvedését jelenti, akkor erkölcsi rossz volta is eléggé magától értetõdõ. Az egyszerûség kedvéért tekintsünk ezt valódi szegénységnek. Ennek visszaszorítása, csökkentése szinte minden erkölcsi rendszer, tanítás egyik fontos elõírása. Igaz, a módozatok, eszközök tekintetében viszont súlyos nézetkülönbségek lehetnek. A szegénység problémája mégsem azonos az egyenlõtlenségével. Ezt könnyû belátni: ha két milliomos között az a különbség, hogy egyiküknek tíz-, a másikuknak százmillió dollárja van, a tízszeres különbséget akár súlyos egyenlõtlenségnek is nevezhetjük, mivel a két vagyon vélhetõen más-más életformát tesz lehetõvé. De szó sincs szegénységrõl vagy erkölcsi problémáról. Amikor tehát elhagyjuk az egyértelmûen erkölcsileg rossz szegénységet – amely ma az emberiség jóval kisebb hányadát érinti, mint harminc évvel ezelõtt –, abba a világba lépünk, amelyre az egyenlõtlenségek és a különbségek a jellemzõk. Ám egyenlõtlenség és különbség között is különbség van. Képességek, adottságok, családi körülmények tekintetében különböznek az egyének; erõforrások, földrajzi viszonyok, kulturális és más hagyományok tekintetében különböznek az országok. Ezeket a különbségeket részben jónak és értékesnek szoktuk tartani, részben rossznak. Rossznak általában akkor tartjuk õket, ha vagyoni, jövedelmi, befolyásolási egyenlõtlenségeket okoznak. De vajon milyen értelemben rossz a vagyoni, jövedelmi, befolyásolási egyenlõtlenség? S mindig rossz-e? Az utóbbi kérdésre könnyû megfelelni: nem mindig az. Erkölcsileg nyilván jobb, ha olyan ember vagy ország rendelkezik nagyobb befolyással, aki vagy amely békés célokat követ, mint ha olyan, aki vagy amely fanatikus háborút készít elõ. Van olyan vagyoni egyenlõtlenség, amely abból ered, hogy az egyik ember ügyesebben, jobban, hatékonyabban dolgozik, mint a másik: ez megérdemelt egyenlõtlenség, és erkölcsileg is helyeselhetõ. Általában azonban a kiin-

8

B

A L Á Z S

Z

O L T Á N

:

E

R K Ö L C S I

K É R D É S E K

A

G L O B A L I Z Á C I Ó

K A P C S Á N

duló állapotokban is egyenlõtlenségek vannak. Csakhogy ezek hatása, kapcsolata az emberek közötti kapcsolatokkal, azaz az erkölcsi viszonyokkal pozitív és negatív egyaránt lehet. Az egyenlõtlenség tudatosítása szorgalomra, összefogásra, önbizalomra is indíthat, de tehetetlen haragra, széthúzásra, korrupcióra is. Ezek az egyenlõtlenségek erkölcsileg önmagukban tehát közömbösek. Összefoglalva az eddigieket: vannak erkölcsi szempontból egyértelmûen helyeselhetõ vagyoni, jövedelmi, befolyásolási egyenlõtlenségek, s vannak közömbösek is. De gyakran esik szó igazságtalan egyenlõtlenségekrõl is. Igazságtalan egyenlõtlenségnek mindenekelõtt azt kell nevezni, amelyik nem megérdemelt, valamint tudatos emberi cselekvés eredménye. Ez utóbbi kitétel azért fontos, nehogy abba a hibába essünk, hogy a kiinduló feltételek (iskolázottság, jobb anyagi helyzet; országok esetében a háború hiánya, a jobb erõforrás-ellátottság, ideértve a munkaerõ minõségét is) egyenlõtlenségét automatikusan igazságtalannak nevezzük. Azokat a körülményeket, amelyekrõl senki sem tehet, igazságtalanságnak nevezni visszaélés az erkölcsi ítélet súlyával. De ha a vagyoni, jövedelmi, befolyásolási egyenlõtlenség, vagy az ahhoz vezetõ kiinduló feltételek rosszindulatú emberi tevékenység következményei? Természetesen ez is gyakori jelenség. Észre kell azonban venni, hogy az egyenlõtlenség ténye ilyenkor ugyan erkölcsi rossz, de oka nem maga a tény, hanem az igazságtalanság elkövetése! Az igazságtalanság megszüntetése, jóvátétele pedig kétségkívül fontos erkölcsi követelmény. Ám ha országok, népek viszonyára alkalmazzuk, akkor igen sok buktatója van: könnyû igazságtalanságot elkövetni az igazságosság helyreállítása nevében; nehéz megállapítani a valódi felelõsséget: az igazságtalannak vélt egyenlõtlenség kialakulásában mindkét oldalnak lehet felelõssége, de a körülmények változásait is ki kell szûrni. Szerencsére a gazdaságtörténet bõségesen alátámasztja, hogy ritka az olyan elmaradottság, amelybõl nem lehet kilábalni. Rengeteg példa van arra, hogy alulfejlett, szegény, természeti kincsekben szûkölködõ országok tüneményes gyorsasággal váltak gazdaggá: Svájc, Japán, Hongkong, Szingapúr, Írország ilyen. Számos olyan ország is van, amelyrõl nehéz volna azt állítani, hogy más országok miatt maradtak fejletlenek: Közép-Ázsia, Latin-Amerika, Afrika számos állama vagy soha nem volt gyarmat, vagy igen régóta független, s nem sújtotta egyik világháború sem. Az egyenlõtlenségek – akár igazságosak, akár igazságtalanok, akár a körülmények idézték elõ õket – csak kivételképpen tartósak.7 Ha tehát az egyenlõtlenséget elválasztjuk az igazságosság problémájától, azt találjuk, hogy erkölcsi jelentõsége egyéb tényezõk következménye. Ha azonban ragaszkodunk ahhoz, hogy az egyenlõségnek van egy igen mély és alapvetõ erkölcsi jelentése, tudniillik az emberek morális egyenlõsége, amelynek érvényre juttatása

7

Vö. BAUER Tamás Péter: A nyugati bûntudat és a harmadik világbeli szegénység, ford. Novák Csaba, Századvég 27. (2003/1.), 32–52.

9

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

I

S M E R E T

,

E L M É L E T

más tényezõk egyenlõ elosztásától is függ, akkor egy konkrét erkölcsi felfogás megalapozásaként kiemelt fontosságot tulajdonítunk neki, illetve az egyenlõtlenséget kiemelt rossznak találjuk. Ezért utaltam rá, hogy a globális egyenlõtlenségek miatt aggódók valójában a kanti világköztársaság erkölcsi gondolatának fenyegetettsége miatt aggódnak. Ez azonban csak egy lehetséges erkölcsi világnézet, amelyet nincs okunk inkább elfogadni, mint riválisait. Továbbá arra is hivatkoztam, hogy döntéseink, cselekedeteink során az egyenlõtlenség gondolata is ugyanilyen fontosnak bizonyulhat, éppen a legfontosabb helyzetekben. Amikor nem az egyének, hanem az országok közötti egyenlõtlenségekrõl van szó, akkor virtuálisan egy másik, nem-erkölcsi érték, a politikai függetlenség értéke jelenik meg a háttérben. Politikai függetlenség nem lehetséges az adott ország vagy nemzet iránti elkötelezettség nélkül, ez viszont azt jelenti, hogy az egyenlõtlenség gondolatát alapvetõen fontosnak tartjuk: hiszen a politikai kötelesség azt jelenti, hogy a saját országom polgárait elõnyben kell részesítenem a többiek rovására. Ugyanez a gondolatmenet érvényes más, alapvetõ emberi közösségek, viszonyok iránti elkötelezettségünkre. Ahogy mondtam, lehetséges, hogy ezek egyikét-másikát erkölcsileg is indokoltnak véljük, csak ebben az esetben nem a kantiánus, egyetemes, egalitárius erkölcsi kiindulópontot választottuk. Az egyenlõtlenség tényének primátusszerû erkölcsi jelentõsége tehát bizonyos erkölcsi nézetrendszerben triviális, másikban viszont nem. Könnyen lehetséges, hogy a mindennapos erkölcsi döntéseink és cselekvéseink során nem ezt a nézetrendszert követjük. Az erkölcs iránti elkötelezettség tehát nem kötelez arra, hogy az egyenlõségnek ilyen kiemelt, minden más erkölcsi elvet és szabályt megalapozó jelentõséget tulajdonítsunk.

6. Összefoglalás A szegénységtõl és a különbözõségtõl megkülönböztetett egyenlõtlenség példáját használva igyekeztem igazolni, hogy az erkölcs iránt elkötelezett embereknek nem kötelezõ az egyenlõség erkölcs-megalapozó jelentõségét elfogadni. Az egyenlõtlenségek ténye önmagában erkölcsileg közömbös dolog, eredetük lehet az erkölcsi vizsgálat tárgya. De nem minden egyenlõtlenség esetében lehet erkölcsileg releváns okot megadni. Az egyenlõtlenségek hatása sem tekinthetõ erkölcsileg egyértelmûnek: jó és rossz következményei egyaránt lehetnek. Országok közötti összehasonlításoknál pedig igen körültekintõen kell eljárni, és többnyire csak homályos eredmények várhatók. Gyakran elõfordul, hogy nem-erkölcsi értékek is közrejátszanak az egyenlõtlenségek értékelésénél: ilyen például a politikai függetlenség. Végül a globális egyenlõtlenségek története azt mutatja, hogy még a súlyos egyenlõtlenségek is gyorsan fölszámolhatók, többnyire a globalizációba való bekapcsolódás révén.

10

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

V

I T A

Horkay Hörcher Ferenc ÖNÉRDEK ÉS SZOLIDARITÁS Hozzászólás Szalai Ákos Keresztény-kapitalista gondolatok címû írásához Elõzetes megjegyzések Okos és elegáns cikket közölt a Kommentár 2006/4-es számában Szalai Ákos.1 A közgazdász végzettségû szerzõ írásában azt kívánja bizonyítani, hogy a keresztény2 társadalmi tanítás összeegyeztethetõ a kapitalista társadalmi-gazdasági rend pártolásával. A Kommentár szerkesztõségének felkérésére az alábbiakban e tanulmányt fogom kommentálni, természetesen nem a teljesség igényével – leginkább azért nem, mert a közgazdaságtudomány meglehetõsen távol áll saját kutatási területeimtõl, így kompetenciám Szalai dolgozata számos megállapításának megítélésére nem terjed ki –, de bízva abban, hogy az általam megfogalmazott észrevételek is hozzájárulhatnak a Szalai által felvetett kérdések gyümölcsözõ megvitatásához. Elõször is azt szeretném leszögezni, hogy magát a témafelvetést nagyon szerencsésnek találom. Magyarországon ugyanis az egyház társadalmi tanítása sokáig tabutémának számított. A kádárizmus idején az általános vallásellenesség volt az elhallgatás/elhallgattatás alapja, a rendszerváltást követõen pedig az állam és az egyház elválasztásának elvére hivatkozva kívánták sokan elhallgattatni azt a vallásos értelmiséget, amely a keresztény tanítás fényében kívánta értelmezni a társadalmi jelenségeket. Ezért a keresztény társadalmi tanítás – mindmáig - érdemtelenül háttérbe szorult, miközben a közvélemény túlnyomó többsége nem is tudja, milyen alapos és részletes munka folyt e tanítás kimunkálása kapcsán az elmúlt jó száz évben az egyházban és értelmiségi holdudvarában. Azok, akik a rendszerváltás után fontosnak látták az egyház társadalmi tanítását, általában – ahogy erre Szalai utal – kereszténydemokrata, még inkább keresztényszocialista perspektívából közelítettek az egyház kapitalizmushoz fûzõdõ viszonyának témájához. A keresztényszocialista gondolkodásmód és a közgazdász mentalitás összeegyeztetésének kísérleteként értelmezhetõ például a Kindler József vezetésével létrejött Altern-csoport tevékenysége, amely a Kovász címû idõszaki kiadványt jegyzi. Szalai viszont az Altern-csoportétól gyökeresen eltérõ üzenetet fogal1 SZALAI Ákos: Keresztény-kapitalista gondolatok, Kommentár 2006/4., 3–15. 2 Szalaihoz hasonlóan e tanulmányban a keresztény fogalmat a magyarországi

történelmi keresztény egyházakra általánosítva használom. Ám az igazsághoz hozzátartozik, hogy magam katolikus lévén elsõsorban a katolikus egyház vonatkozó tanítására és gyakorlatára tudok természetes módon támaszkodni.

11

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

V

I T A

maz meg kereszténység és a (poszt)modern közgazdasági racionalitás viszonyáról. Célja velük szemben annak igazolása, hogy a kapitalista termelési mód és a keresztény társadalmi tanítás jól megfér egymás mellett. Mielõtt vállalkozásához érdemi megjegyzéseket fûznék, két bevezetõ gondolatot szeretnék megfogalmazni. Egyrészt üdvözölni szeretném azt az amerikai típusú beszéd- és gondolkodásmódot, amelyet Szalai cikke megjelenít. Az Amerikában dúló kultúrháború ugyanis kimunkált egy olyan jobboldali-keresztény diskurzusfajtát, amelyrõl nem tudni több mint tájékozatlanság vagy nemtörõdömség. Ám azt is rögtön szeretném leszögezni, hogy egyáltalán nem tartanám üdvösnek, ha e beszédmód uralná el a honi társadalmi-politikai vitákat is. Vagyis nem tartanám célravezetõnek, ha csakúgy, mint Kis János a hazai balliberális értelmiség számára, a jobboldali szellemi háttér kimunkálásához mi is a hazaitól eltérõ közegben fogant, itthon „közegidegen” intellektuális arzenált kínálnánk fel. Fontos missziója lehet a külföldön tájékozódó értelmiségnek a kint dúló vitákról való tájékoztatás, de nem takarítható meg a transzponálás, az átalakítás-átlényegítés, amely lehetõvé teszi a két kulturális-történeti közeg különbségeinek figyelembe vételét. Másrészt azt szeretném leszögezni, hogy mint utaltam rá, nem rendelkezem azzal a kompetenciával, amely a közgazdasági elméletek megalapozott értékeléséhez elengedhetetlenül szükséges lenne. Ezért feladatomat nem egy ilyen értékelés megfogalmazásában látom, hanem abban, hogy Szalai dolgozatát a saját eszmetörténeti nézõpontom felõl próbáljam „beágyazni”. Ez a fajta határsértés közgazdaságtan és eszmetörténet között talán bocsánatos véteknek tekinthetõ annak szemszögébõl, aki elfogadja azt az állítást, mely szerint az általános közgazdasági elméletek kérdésköre nem tekinthetõ teljesen autonóm szférának, olyanfajta racionalitásnak, amely önálló dinamikával és saját autonóm törvényekkel bír. Meggyõzõdésem, hogy a közgazdaságtan elszakadása a gyakorlati racionalitás más területeitõl káros, bár nem példa nélküli folyamat volt (kb. a 18. század végén, a 19. század elején számos tudományág önállósult), s hogy a megújulás egyik legfontosabb feltétele épp az olyanfajta tudományközi határsértések elkövetése, mint amilyenre az alábbiakban vállalkozni szeretnék.

Szalai cikkének szellemi pozíciója Elismerem, ha egy cikk értelmezését onnét indítjuk, hogy megpróbáljuk meghatározni a szerzõ által elfoglalt szellemi pozíciót, az sokszor leegyszerûsítõ és általánosító. Ám a tévedés lehetõségét csökkenti, hogy Szalai cikkének nyelvezete és érvelésmódja is nyíltan vállalja azt, hogy egy nagyon határozott szellemi éghajlathoz kössük. Ezt a szellemi irányultságot legjobb talán az általa idézett amerikai debattõr, Richard Neuhaus alakján keresztül jellemeznünk. Szalai õt „az amerikai konzervatív mozgalom egyik legbefolyásosabb tagja”-ként határozza meg, hangsúlyoz-

12

H

O R K A Y

H

Ö R C H E R

F

E R E N C

:

Ö

N É R D E K

É S

S Z O L I D A R I T Á S

va azt is, hogy az amerikai szerzõ „egyébként katolikus pap”. Ha viszont – például az interneten - kicsit utánaolvasunk, ki is ez a szerzõ és mi jellemzi munkásságát, akkor a következõ információkkal árnyalhatjuk a cikk kicsit elnagyolt besorolását. Neuhaus nem általában a konzervativizmus, hanem a Bush elnök gyõzelmével hatalomra került amerikai neokonzervativizmus (neokon mozgalom) ideológusa és publicistája. Márpedig azt tudjuk, hogy az Egyesült Államokon belül ádáz csata dúl a konzervativizmus többféle változata, így a neokon irányzat és a tradicionalista paleokonzervatívok között. Továbbá katolikus papi hivatását is árnyalhatja az a tény, hogy korábban lutheránus papként szolgált, s ebbéli minõségében meglehetõsen progresszív eszméket hirdetett. Végezetül konzervativizmusát tovább árnyalhatja, ha azt is látjuk, hogy csakúgy, mint a neokon forradalom (sic!) számos jeles értelmiségi hangadója, mondjuk Daniel Bell, Irving Kristol vagy Peter Berger, maga is a vietnami háborút ellenzõ ellenkultúra felõl érkezett a neokonzervatívok táborába. Bergerrel együtt adták ki 1970-ben a Mozgalom és forradalom címû munkájukat,3 mely csakugyan lázító erejû pamflet volt. De nem csak Neuhaus fémjelzi a Szalai által felvállalt nézõpontot. Õ maga is utal arra a Michael Novakra is, aki szintén a Bush-holdudvar meghatározó csillaga. Michael Novak szintén bal felõl érkezett, a diákmozgalmak egyik lelkes támogatója és a II. vatikáni zsinat forradalmi hangú tudósítója, a nyitott egyház lelkes és elszánt híve. Szalai (neo)kapitalista keresztény víziójának forrása tehát az amerikai neokonzervativizmus és annak szellemi irányítói. Ezt, mint említettem, nem is titkolja – legfeljebb az nehezményezhetõ, hogy e pozíciót egy az egyben azonosítja is a konzervativizmus egészével. Ha ily módon sikerült legalább nagyjából körvonalaznunk, honnét beszél Szalai, akkor érdemes rátérnünk álláspontjának kommentálására. Ezt két lépésben vélem elvégezhetõnek. Elõször az eszmetörténet eszköztárát igénybe véve arra a kérdésre fogok választ keresni, hogy mennyiben különbözik a kontinentális, s azon belül a hazai keresztény társadalmi gondolkodás az amerikai változat spirituális gyökereitõl. Másodszor pedig – analitikusan - a keresztény társadalmi tanítás néhány fontos fogalmát szeretném vizsgálni, melyek mintha háttérbe szorultak volna Szalai dolgozatában: ezek a személy, az igazságosság és a szolidaritás eszméi.

Eszmetörténeti megközelítés I. A magyar és az egyházi kontextus Ha meg szeretnénk érteni, hogy a keresztény-jobboldali, polgári politikai gondolkodás magyar közegben miért olyan ma, amilyen, akkor legyen kiindulópontunk a 3 Peter BERGER – Richard John NEUHAUS: Movement and Revolution, Doubleday (Anchor Books), New York, 1970.

13

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

V

I T A

magyarországi rendszerváltás. Ha történetileg akarjuk megérteni például az ellenzéki kerekasztal résztvevõinek szellemi mozgatórugóit, akkor kétféle kultúrát kell értelmeznünk. Egyrészt azt a szamizdatos balliberális gondolkodásmódot érdemes felidéznünk, amely mondjuk Kis János munkáiban öltött testet. A rendszerváltás elõtti hazai szamizdatos értelmiség jól érzékelhetõen baloldali mentalitású volt, sok hajszálgyökérrel kapcsolódott a lukácsista politikai gondolkodási hagyományhoz vagy más 68-as utópista gondolkodási mintákhoz (lásd Marcuse vagy Horkheimer-Adorno-Habermas, de akár Mao vagy Che Guevara hatását). Kritikájuk maga is baloldali indíttatású lévén, ezek az értelmiségiek az új rendszer politikaiszellemi talapzatát is baloldali értékek mentén határozták meg. Másrészt az Antall József vezette polgári jobboldal is sok tekintetben itatódott át baloldali eszmékkel. Az MDF korábbi vezetõi: Bíró Zoltán, Csoóri Sándor vagy Csurka is balos eszméken nevelkedtek, de a klasszikus politikai képzettséggel leginkább rendelkezõ Antall József is egy németes kereszténydemokrata gondolkodás híve, aki a piacgazdaság fogalmához mindig hozzáfûzte a „szociális” jelzõt is. Végül az ellenzék legfiatalabb köre, a Fidesz maga is radikális-alternatív pártként határozta meg magát a kezdetekkor, s a szamizdatos ellenzék repülõegyetemein szocializálódott. Bár a piaci rést felismerve 1994-tõl a fiatal demokraták meghódították a jobboldal szavazótáborát, még hatalomra kerülésük után is jellemzõ a pártra, hogy meghatározó ideológusai és népszerû publicistái (Tellér Gyula, Tóth Gy. László, Bayer Zsolt vagy Lovas István) sok tekintetben nevezhetõk baloldali eszmevilágúaknak. A polgári világ történeti léptékû balratolódásának részben a „kádári mentalitás” továbbélése a magyarázata. A kádárizmus felemás (kis)polgárosodása a polgári rétegeket szétbomlasztotta és korrumpálta, a maradék szellemi tájékozódásának tisztaságát pedig az anyagi érvényesülés kiskapuinak felnyitásával megzavarta. Ennek példája, hogy még a legkonzervatívabbnak számító tradicionális budai „úri” közönség is – részben opportunizmusból, részben megszokásból, részben pedig lelkiismeret-furdalásból – olyan kultúrát alakított ki magának, melyben a baloldali értékek meghatározó jelentõségûek. Egy ilyenfajta közegben a keresztény hit tanítását értelemszerûen kapcsolják össze egyfajta keresztényszociális felfogással. Különösképp, ha a történeti hagyományok is erre késztetnek Magyarországon; a keresztény fogantatású társadalompolitika nálunk mindig is állami-szociális irányultságú volt, Prohászka Ottokártól Barankovics Istvánig. Kitágítva a kört ugyanez igaz az öreg kontinens katolikus-keresztény politikusaira általában is. Maga a katolikus társadalmi tanítás is, mely explicit módon a 19. század végén jelenik meg (XIII. Leó pápa Rerum novarum címû enciklikájával), egy olyan társadalmi közegben bontakozik ki, amelyben a kereszténység a társadalom lelkiismeretének hangját szólaltatja meg, s a Nyugat-Európára jellemzõ gazdasági berendezkedést potenciálisan éppúgy kritizálja, mint az ellene akár erõszakosan is

14

H

O R K A Y

H

Ö R C H E R

F

E R E N C

:

Ö

N É R D E K

É S

S Z O L I D A R I T Á S

lázadó mozgalmak tanítását. Egyes értelmezések odáig mennek, hogy Bismarck szociális biztonságot célzó állami fellépésének fényében válik értelmezhetõvé a katolikus egyház korabeli társadalmi állásfoglalása. Vagyis a bismarcki állami társadalombiztosítási modellbõl vezethetõ le a katolikus társadalmi tanítás elkötelezettsége a szociálisan érzékeny állam iránt. Ugyanakkor az is bizonyosnak látszik, hogy a katolikus társadalmi tanítás dinamikáját az adja, hogy a 20. század viharaira érzékenyen kénytelen reagálni, így az olasz fasiszta állam korporativista elképzeléseire, a nagy világgazdasági válságra, a nácizmus embertelenségére, majd a háború után megjelenõ jóléti állam eszményére is. A tanítás további jelentõs fordulata a II. vatikáni zsinat, amely az egyház feladatául jelölte ki a laikus társadalom megszólítását, és bár már korábban is megjelenik, legalább II. János Pál pápává választásától az antikommunista küzdelem is. Ám az egyház sokszínû képlet: ugyancsak a 20. század második felét jellemezte az úgynevezett felszabadítási teológia, amely a harmadik világban, elsõsorban LatinAmerikában terjedt, s amely – legtöbbször baloldali politikai retorikával – radikális társadalmi átalakulást sürgetett. Mindezen hatások alapján a társadalmi tanítás sokat változott és alakult, ám alapvetõ sajátossága maradt a totalitárius rendszerek elítélése mellett a szociális érzékenység, melyet e tanítás a keresztény politikussal szemben – tehát nem a civil társadalommal szemben – mindig és minden körülmények között követelményként állít.

Eszmetörténeti megközelítés II. Az amerikai kontextus Ha viszont arra a kérdésre keressük a választ, hogy vajon Amerikában miért övezi sokkal nagyobb bizalom a kapitalista berendezkedést, és nagyobb gyanú az állam társadalmi szerepvállalását, mint Európában, akár az egyházi közösségeken belül is, akkor e választ szintén érdemes eszmetörténeti kontextusban szemlélni. Európai keretek között is megkülönböztethetünk egy szabadversenyes kapitalista modellt (Nagy-Britannia), egy szociálisan érzékeny államideál melletti elkötelezõdést (skandináv országok, Németország), s a déli országokat, amelyek sokféle társadalmi berendezkedéssel kísérleteztek. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen felosztás a weberi protestáns etika-koncepción alapul, s abból indul ki, hogy az emberek vallásos hite kihatással lesz az adott társadalom munkakultúrájára és termelési módjára, valamint társadalmi szervezõdésére is. E szempontból különösen fontos, hogy a protestantizmus kulcsszerepet játszik a személyi viszonyoktól független, a piaci szereplõk kölcsönös bizalmán alapuló kapitalista termelési mód európai karrierjében. Hogy az európai protestáns államok közül mért épp a britek õrizték meg leghívebben a szabadversenyes modellt a maga legtisztább alakjában, arról már alaposabb történeti vitát kellene folytatni – magam leginkább a gyarmatbirodalom örökségeként értékelném e jelenséget.

15

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

V

I T A

Amerika az európai modellnél is meggyõzõbben igazolja a szellemi alapok és a kívánatos gazdasági berendezkedés közötti kapcsolatot. Az amerikai telepesekben az addig elkülönült államok egyesülése után is ösztönszerû gyanú élt a szövetségi állami hatóságok és hivatalok irányában. Az állami beavatkozást a magánszféra megsértésének tekintették és tekintik mind a mai napig Amerikában. A betelepülõk az új hazában a központosítástól, az elnyomó hatalmi arroganciától való félelmükben kizártak minden – akár jó szándékú – beavatkozást is a civil társadalom mûködésébe. Az amerikai lélek számára az egyén a táradalom alapvetõ mértékegysége – semmi nincsen nélküle, s minden érte van a társadalomban –, s mint látni fogjuk, ez a felfogás nem teljesen egyezik a keresztény társadalmi tanítás személy-fogalmával. Másfelõl a civil társadalom ereje is az amerikai történelem sajátosságaiból fakad. Az úgy nevezett frontier-mentalitás, vagyis a nyugati irányú elõrenyomulás, a Vadnyugat meghódítása felismertette az emberekkel azt, hogy súlyosan ki vannak szolgáltatva egymásnak. Ezért az individualizmust kiegészítõ kisközösségi csoportlojalitás mind a mai napig sokkal erõsebben érvényesül – persze elsõsorban nem a nagyvárosi, hanem sokkal inkább a zöldövezeti, vidéki Amerikában. Végül a harmadik történeti tényezõ, amely közrejátszhat az amerikai kapitalizmus-pártiságban, maga a vallásos beállítódás lehet. Ha meg akarjuk érteni, miért sikerült sokkal erõsebbnek megtartani a keresztény vallásos hitet Amerikában, mint az öreg kontinensen, akkor a protestáns fundamentalizmus, az evangelizációs mozgalmak és a liberális protestantizmus amerikai sajátosságára bukkanhatunk. Az ezredfordulóra minden korábbinál élesebbé vált kulturális háború e hagyományok ütközésének tekinthetõ, aminthogy Bush elnök legutóbbi gyõzelmének hátterében is sokan a fundamentalisták és az evangelizációs mozgalmak együttes hatását sejtik. Mindent összevetve jelentõs különbségeket találunk az amerikai mentalitás és az európai hozzáállás között, nemcsak a társadalom és a politika (az állam) viszonyát illetõen, hanem már a vallás és a kereszténység értelmezése tekintetében is. Amikor a neokonzervatívok összeegyeztethetõnek tartják a kereszténységet és a konzervativizmust, az általuk értelmezett kereszténység-fogalmat kell sejtenünk vélekedésük mögött, ami viszont nem minden szempontból egyezik meg az európai hagyományból kijegecesedõ kereszténység-fogalommal. Az állam és az egyház elválasztásának doktrínáján túl ugyanis az európai kontinensen olyan mértékû szekularizáció zajlott le, ami a keresztény társadalompolitika számára igen erõs korlátokat jelent. Az Amerika–Európa ellentét tehát e tekintetben egyrészt azt jelenti, hogy Amerikában a keresztény társadalmi-politikai gondolat nem állami szerepvállalásként fogalmazódik meg, miközben a hatalom mûködtetésében és a civil társadalom mûködésében is sokkal erõsebben érzõdnek a vallási hagyományok által meggyökereztetett gondolkodási minták és beszédmódok – ezért válhatott olyan élessé a kulturális háború épp az USA-ban. E különbségek tükrében meglátásom szerint nem lenne helyes az amerikai érvelésmód reflektálatlan átvétele. Az amerikai érveket a hazai és európai kontextus-

16

H

O R K A Y

H

Ö R C H E R

F

E R E N C

:

Ö

N É R D E K

É S

S Z O L I D A R I T Á S

ban újra kell gondolni, s hagyni kell, hogy egy ilyen összevetés érlelõleg hasson a hazai diskurzusra, anélkül, hogy felül akarnánk azt írni egy külföldi mintával.

Elvi-analitikus megközelítés I. A személy fogalma Mint említettük, Szalai dolgozatának tétje annak belátása/beláttatása, hogy a kapitalista berendezkedés mellett is érvényesülhetnek a keresztény társadalmi tanításnak a szerzõ által kiemelt gondolatai. Tézise a következõ egyszerû tételsor cáfolatára vállalkozik: 1. A kapitalizmus az önérdeken alapul. 2. A keresztény tanítás az önérdekkel szemben a közjó mellett foglal állást. 3. Az 1. és a 2. pont következtetése, hogy a kapitalizmus és a keresztény tanítás ellentmond egymásnak. Szalai célja annak beláttatása, hogy a 3. pont nem tartható. Ennek érdekében többek közt a skót felvilágosodás (és már korábban Mandeville) által kidolgozott tételt mozgósítja, amely szerint az egyéni érdek cselekvésre ösztönöz, s e cselekvés társadalmi hasznot hajt, röviden, hogy a magánérdeken alapuló, gazdaságilag racionális cselekvés közérdeket szolgál. Nem áll szándékomban e tétel cáfolata. Csak két megjegyzésem lenne. Az egyik az, hogy már Adam Smith és David Hume írásaiban sem olyan egyszerûen érvényesült a magáncselekvés közérdeket szolgáló dimenziója. Az összefüggés mellett mindkettejüknél szereplõ belátás, hogy egyrészt az emberek közt létezik természetes szimpátia és kooperációs hajlandóság, másrészt hogy a társadalom megfelelõ jogi és gazdasági intézményeket állíthat fel a megfelelõ szokásokra ösztökélés céljából, így biztosítva azt, hogy a magánérdek követése társadalmilag hasznosuljon. Az alábbiakban Szalai klasszikus liberális tézisének cáfolata helyett inkább azt szeretném aláhúzni, hogy a keresztény társadalmi tanítás nem osztja minden további nélkül a kapitalizmus-elméletek kiindulópontját, mivel másként értelmezi az egyént, mint az – vagyis elveti azt a módszertani individualizmust, amely a fenti tételsor mögött rejlik. Elsõsorban a fenomenológia, másrészt vagy azon belül a perszonalizmus hatására egy olyan személyfogalommal dolgozik, melyben az egyéni érdekmotivációk mellett nagyon hangsúlyosan jelentkezik az ember társas lény mivolta. Szemben a kapitalizmus-elméletek individuumával és a kollektivista elméletek kollektívumfogalmával, a katolikus társadalmi tanítás a személy fogalmát használja. A személy alapját is az egyéni szabadság adja, vagyis a szabad választás képessége, melyet Isten az ember számára biztosít. Úgy tûnik, mintha épp ez az individuális szabadság lenne a döntõ érv a módszertani individualizmus mellett. Ám belátható, hogy az ember szabadsága állandó hívás lesz önmaga, azaz saját esendõ és pillanatnyi érdekkalkulációinak meghaladására. A szabadság révén csak az embernek nyílik ugyanis lehetõsége

17

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

V

I T A

önnön korlátai közül kilépni. Ahogy Franz Küblert idézi Tomka Miklós az egyház társadalmi tanításának bemutatásakor: „A túllépés megvalósulása: a világhoz, a dolgokhoz és az emberekhez, végsõ soron pedig az emberi személy végtelen õsmintájához, Istenhez fordulás. Saját igazi lényét az ember úgy valósítja meg, hogy transzcendálódva túllép önmagán, értékeket realizál, jót tesz […]”4

Elvi-analitikus megközelítés II. Az igazságosság fogalma Ha a keresztény társadalmi tanítás filozófiai alapjait próbáljuk kibontani, a személy fogalma mellett fontos kitérnünk egy másik fogalomra is, amely meglehetõsen háttérbe szorul Szalai dolgozatában: ez pedig az igazságosság fogalma. A keresztény társadalomkép középpontjában, vagyis az ember és közössége helyes viszonyának leírásakor, az antik görög-római hagyományokra is visszautalva, e fogalomra tér ki az egyház társadalmi tanítása. A kereszténység számára az igazságosság a kardinális erények egyike. Vagyis olyan erkölcsi-értelmi kiválóság, amely a helyes gyakorlati cselekvésben ölt testet. A kardinális erények hagyományos tanításának szép összefoglalását nyújtja Josef Pieper, a 20. századi német tomista filozófus A négy sarkalatos erény címû munkájában. Platónra és Arisztotelészre visszautalva a következõképp határozza meg az igazságosság fogalom mögött megbúvó gondolatot: „Arról a gondolatról van szó, amely szerint mindenkinek meg kell adni a magáét.”5 A suum cuique (mindenkinek a magáét) elve Cicero közvetítésével vált a nyugati kultúra szerves részévé, de Pieper értelmezése szerint a római jog mellett a keresztény teológia, így Szent Ambrus és Ágoston is fontos szerepet játszott e gondolat átörökítésében. E lépcsõfokokon keresztül jut el a fogalom Szent Tamásig, aki a következõkképp határozza meg azt: „Az igazságosság az a magatartás (habitus), amely állhatatos és kitartó akarattal elismeri mindenkinek a jogát.”6 Vagyis Tamás rendszerében az igazságos bánásmód valakinek kijár, joga van hozzá. Honnét származik ez a jog? „A válasz az, hogy e jog annak a természetében gyökerezik, akinek »jár valami«”. Vagyis az emberi természetben. Mégpedig két értelemben is. Egyrészt „az ember személy, azaz önmagában teljes, magáért és magára irányuló, tökéletességre törekvõ szellemi lény”. Mint ilyen, jár neki az, amire joga van. Ám az ember mint creatura nemcsak jogok alanya, hanem maga is kötelezett: „feltétlen kötelessége, hogy megadja a másiknak, ami annak jár”. 4 Franz KÜBLER: Grundlagen der katholischen Gesellschaftslehre, Fromm, Osnabrück, 1960, 111–112. Idézi TOMKA

Miklós: Az Egyház társadalmi tanítása = Az Egyház társadalmi tanítása. Dokumentumok, szerk. Tomka Miklós – Goják János, Szent István Társulat, Budapest, é. n., 13. 5 Josef PIEPER: Igazságosság = UÕ.: A négy sarkalatos erény, ford. Körber Ágnes, Vigilia, Budapest, 1996, 48. 6 Idézi Pieper, Uo.

18

H

O R K A Y

H

Ö R C H E R

F

E R E N C

:

Ö

N É R D E K

É S

S Z O L I D A R I T Á S

A 20. század számtalanszor bizonyította, hogy ez az õsi felismerés, amely az emberek egymás közötti viszonyának helyes alapját kívánja meghatározni, milyen könnyen elhomályosulhat az emberi társadalmak tudatában. Pedig a magyar nyelv szóhasználatában az igazságosság valóságalapja a józan ész által is belátható: az igazságosság (iustitia) fogalma magyarul közvetlenül kapcsolódik etimológiailag az igazság (veritas) fogalmához. Ez az etimológia rávilágít, hogy a mindenkinek magáét elve a tárgyi valóságban rejlik – ahogy Szent Tamásnál a jogigény a természetjogon alapul. Az igazságosság kölcsönös igényének alapja az emberek közötti kölcsönös kiszolgáltatottság. Ennek belátása nélkül valószínûleg nincs lehetõség egy egészséges társadalom felépítésére, még ha tökéletes megvalósítására az ember – esendõ természeténél fogva – nem is képes.7 Az igazságosság igényét megalapozó kölcsönös kiszolgáltatottság miatt nem helyes kiindulópont a módszertani individualizmus, ha az az egyén autonómiáján valamifajta atomizmust ért. A kölcsönös függõség belátása racionális képessége az embernek, s e belátás a társadalom fennakadás nélküli mûködésének szükséges feltétele. Vagyis a másiknak való tartozás olyan kötelessége az egyénnek, mely racionálisan belátható. Mi több, a kölcsönös függõség racionális felismerésének eredményeként eljuthatunk az igazságosság-fogalom olyan fokú kitágításáig, amelyet Szent Tamás a miserecordia fogalmával jelölt, s amelyet megkülönböztetendõnek tartott a másik iránt érzett puszta sajnálattól vagy együttérzéstõl, s közvetlen kapcsolatban állónak gondolt a keresztény caritas fogalmával.

Elvi-analitikus megközelítés III. A szolidaritás fogalma A szolidaritás társadalmi szintû megjelenésének szintén a személy fogalma az alapja. Az ember ugyanis nem pusztán olyan lény, aki rászorul mások támogatására, hanem az az adottsága is megvan, hogy segíteni tud másokon. A szolidaritás lehetõségét e kettõsség adja: az egyén bele tudja élni magát a másik bajába, s ez lehetõvé teszi azt is számára, hogy segítsen a másikon. A belátás és a beleérzés ezen a ponton összekapcsolódik, s mind a két motiváló erõ egy irányba mutat. Az egyénnek szabadságában áll másokon segíteni, ami minimálisan kötelessége is az igazságosság elve alapján, de ezen túlmenõen pozitív erõ is benne, mely identitásának alapját adhatja. A szolidaritás szövi össze a társadalmat hajszálerekkel, s lelkesíti át az intézményrendszert. Tény, hogy szolidárisnak lenni a másik iránt már több, mint amit az igazságérzet diktál, de még nem megerõszakolása az emberi természetnek,

7

A racionalitás és a kölcsönös kiszolgáltatottság összefüggéseire – tomista alapokon – utal Alasdair MACINTYRE: Dependent Rational Animals. Why human Beings need the Virtues, Duckworth, London, 1999.

19

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

V

I T A

mint amit a kollektivizmus követel meg. A szolidaritás ugyanis egyénalapú, vagyis „személyre szabott”, alapja a másik iránt érzett miserecordia, melyet a másik helyzetébe való beleélés képessége (amit a skótok szimpátiának neveztek) tesz lehetõvé. Ugyanakkor, bár a szolidaritás-gondolat személyre szabott, hatásában társadalmi léptékû, mert egyáltalán lehetõvé teszi a társadalom felépülését, amely mindig több, mint egyéni érdekkalkulációk összegzése, valamifajta szerzõdés. A szolidaritás egymáson nyugvás, a másikba vetett bizalom és kisebb-nagyobb mértékû kölcsönös „önfeláldozás”. Csak ezen gesztusok révén válik érthetõvé a közjó fogalma, amely nélkül nem beszélhetünk szervezett együttélésrõl, intézményesült társadalomról. A közjó fogalma viszont már csakugyan túl van a módszertani individualizmus keretei között kezelhetõ terminológián, olyan eszme, amely csak a személyfogalom kitágításával s az igazságosság-fogalmon keresztül megértett szolidaritáselv alapján értelmezhetõ. Pieper e többletre utal, amikor az igazságosságra vonatkozó fejtegetései zárásaként a következõképp fogalmaz: „Az emberek közötti békét és egyetértést az igazságosság parancsára nem õrizhetjük meg, csak akkor, ha meggyökerezik köztük a szeretet.”8 Természetesen a konzervatív emberkép (csakúgy, mint a keresztény) pontosan tudja, hogy az ember esendõ természeténél fogva az ideális szereteten alapuló társadalom a földi életben elérhetetlen – ám mint értékképzethez, mint céltételezéshez ettõl függetlenül ragaszkodhatunk, s keresztényként ragaszkodunk is. A radikális szeretet-parancs nem jelent politikai radikalizmust – hisz mint említettük, a keresztény tanítás nem jelöl ki határozott politikai berendezkedést. De követelményét intellektuálisan megfogalmazza – és fönn is tartja – minden egyes egyénre és ténylegesen létezõ közösségre vonatkozólag.

Összegzés E hozzászólás kiindulópontja az volt, hogy Szalai törekvése annak bemutatására, hogy a keresztény társadalmi tanítás nem határoz meg közvetlenül semmilyen politikai-gazdaságtani doktrínát, üdvözlendõ. Az is fontos hozadéka tanulmányának, hogy az egyén önérdekû cselekvése az emberi természet kitörölhetetlen része, s ezért a társadalom hatékony mûködése igenis feltételezi az önérdek intézményesült társadalmi becsatornázását (ezt nevezzük, a rövidség kedvéért, kapitalizmusnak). A hozzászólás célja annak bemutatása volt, hogy ugyanakkor óvakodnunk kell e gondolat olyanfajta túlhajtásától, mely az amerikai kontextusban mûködõ gondolati mintát próbálja differenciálatlanul átültetni a kontinentális-magyar kontextusba. Másfelõl arra irányult erõfeszítésünk, hogy bemutassuk az emberi személy másik arcát, azokat a vonásait, amelyek lehetõvé teszik számára a másik ember felé fordu8

PIEPER: I. m., 111.

20

H

O R K A Y

H

Ö R C H E R

F

E R E N C

:

Ö

N É R D E K

É S

S Z O L I D A R I T Á S

lást, s a közös cselekvést, mely nélkül nemhogy állam, de társadalom sem épülhet, illetve mûködhet hatékonyan. (Nem állítjuk természetesen azt, hogy a kapitalizmusban ne lennének meg a közös cselekvés kialakult formái, csak arra utalunk, hogy a kapitalista gondolati konstrukció logikája megmarad a módszertani individualizmus kiindulópontjánál.) Meggyõzõdésünk szerint a mai magyar társadalmi-politikai-gazdasági válság oka nem pusztán az, hogy az egyéni érdekkalkulációk társadalmi hasznosítása nem elég hatékony – vagyis hogy egyszerûen szólva nem barátkoztunk még össze eléggé a kapitalizmus gondolatával. Elismerve e tétel jogosságát, azt is láttatni kívántuk, hogy másfelõl a társadalom szerves mûködésének legalább ilyen fontos összetevõje az önérdeken túlmutató társas erények megléte és ápolása, s a mai magyar társadalom mûködési zavarai sok tekintetben ezen erények – történetileg a kádárizmusból könnyen levezethetõ – hiányával magyarázható.

Kozma Lajos a Fleiner család körében

21

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

M

Û H E L Y

Jan Pauer A DIKTATÚRÁK MÚLTJÁNAK FELDOLGOZÁSA CSEHORSZÁGBAN ÉS SZLOVÁKIÁBAN * Csehszlovákiában a kommunista rendszer összeomlását a közös állam felbomlása követte. A diktatúra felbomlása és az azt követõ legitimációs válság a kommunista múlt feldolgozását kiemelkedõ témává változtatták. Már az 1989–1992 közötti idõszakban, a közös állam fennállásának idején jelentõsek voltak a különbségek a két országrész között ebben a vonatkozásban, az önállóvá válással kapcsolatban pedig felerõsödtek. A csehszlovák kommunizmusnak megvoltak a maga sajátosságai, amelyek kivételessé tették Közép-Európában. A legfeltûnõbb volt viszonylag erõs támogatottsága. A két világháború közötti idõszakban a Kommunista Párt a parlamenti politika egyik szereplõje volt, és 10% körüli támogatottságával mindenekelõtt a cseh értelmiség körében volt népszerû. München 1938-as traumatikus élménye aláásta a csehek és szlovákok bizalmát a nyugati demokráciákban, mely bizalom az elsõ köztársaság megszûntével végleg megingott. A német megszállás, a Szovjetunió részvétele a nyugati szövetségben, és a háború lefolyásának az a sajátossága, hogy az országot a Vörös Hadsereg 1945 után elhagyta, olyan tényezõk voltak, amelyek Eduard Beneš emigráns kormányának keleti orientációját csak felerõsítették. Az antifasizmus nyitotta meg a kommunisták diadalútját az új állam politikájában. A parlamentáris úton megvalósuló szocializmus eszméje eltakarta a pártok közötti különbségeket. Az egész háború utáni Európában érezhetõ antikapitalista kezdeményezések segítették a társadalom orientálódását a szocializmus és a kommunizmus irányában. A pártok többsége szocialista orientációt követett, a Kommunista Párt pedig 1946-ban 38%-kal a legerõsebb parlamenti pártnak bizonyult. 1946ban a kommunisták átvették a hatalmat, és bekebelezték a szociáldemokrata pártot, így 2,6 millió tagjuk lett, ami a népesség 22%-át jelentette. A késõbbi tisztogatások után is 1,5 millió tagjuk volt, ami a népesség 10-12%-át jelentette – kétszer olyan magas arány, mint Lengyelországban és Magyarországon. Összesen 7 millió polgár vált hosszabb-rövidebb idõre a Kommunista Párt tagjává, ami a népességnek a kommunizmussal való széles kapcsolatrendszerét hozta létre. A kommunista rendszer négy évtizede során ugyancsak jelentõs volt az áldozatainak a száma. Több mint 200 000 politikailag motivált bírósági ítéletben 248

* Jan PAUER: Aufarbeitung der Diktaturen in Tschechien und der Slowakei, Aus Politik und Zeitgeschichte 2006/42., 25–32.

22

J

A N

P

A U E R

:

A

D I K T A T Ú R Á K

M Ú L T J Á N A K

F E L D O L G O Z Á S A

…

embert ítéltek halálra, 4500-an pusztultak el a börtönökben és 327-en lelték halálukat a határõrség révén. Csaknem 7000 embert vittek el Szlovákiából orosz munkatáborokba. Börtönökbe és különféle lágerekbe több mint 250 000 embert zártak, és háromszor ennyi volt a foglakozásuk és társadalmi státusuk miatt üldözöttek száma. A politikai üldözöttek száma több volt 2 milliónál, így ezek családtagjaival együtt 6-8 millió embert sújtott politikai üldöztetés.1 A csehszlovák kommunizmus különlegessége kettõs volt: egyrészt országos politikai mozgalom, amely gyökerekkel rendelkezett az országban, másrészt a szovjet érdekek uralmi eszköze és a terrorista-represszív rezsim kiszolgálója. Kétszer, a háború után és 1968-ban vált a Kommunista Párt az egész ország reményeinek hordozójává, és ezt mind a kétszer csalódás és az állami erõszak hulláma követte. Szlovákiában kevésbé voltak elkötelezettek a kommunizmus mellett, és ennek következtében a felelõsség érzete is alacsonyabb volt a kommunizmus bûneiért, mint a cseh országrészben. A szlovákok az utolsó, valamilyen értelemben szabad választásokon, 1946-ban világosan a nem-kommunista erõket támogatták (62,5%). Ugyanekkor a cseh országrészben ugyanezen a választáson a kommunisták 40%-kal az Európában kommunista párt által valaha szabadon elért legnagyobb támogatottságot mondhatták a magukénak, míg a szlovák kommunisták valamivel több mint 30%-ot szereztek. A szlovák kommunizmus kezdettõl nemzeti profilt vett fel. A két világháború között a szlovák kommunisták nacionalistább hangot ütöttek meg a szlovák autonómistáknál is. A „szlovák nép nemzeti felszabadító harcáról” beszéltek, és a húszas években kiadták a jelszót: „ki a cseh megszállókkal Szlovákiából”.2 A szlovák kommunisták 1947–48-ban túl gyengék voltak ahhoz, hogy saját erejükbõl megragadhassák a hatalmat. Rá voltak utalva a prágai centrumú hatalomra, amely merev centralizmust képviselt, és elnyomott minden autonómiatörekvést. A sztálinista terror idõszakában néhány szlovák nemzetiségû kommunista vezetõt – így többek között Gustav Husákot is – letartóztatták, börtönbe vetették, s a kirakatperekben „polgári” nacionalistákként ítélték el és bélyegezték meg õket. A szlovák nemzeti kommunizmusnak õk voltak a mártírjai. Így keletkezett az a legenda, hogy a szlovák kommunisták a kommunista rezsimet az újabb prágai elnyomásként szemlélték. A hatvanas években újjáéledt a szlovák nemzeti kommunizmus. A „prágai tavasz” 1968-as követeléseihez tartozott az elítélt szlovák kommunisták rehabilitálása és a két országrész egyenjogú viszonya. Az unitárius állam föderalizálása volt az az egyetlen reform, amely túlélte az 1968-at követõ visszarendezõdést, ami azon1 A kommunizmus által üldözöttek prágai emléktáblája szerint. Lásd Karel KAPLAN: Politische Persekution in der Tschechoslowakei 1948–1972. Forschungsprojekt: Krisen in den Systemen sowjetischen Typs Nr. 3., Köln, 1983, 27; Zlociny kommunizmu na Slovensku 1948–1989, I–II., szerk. František Mikloško, Prešov, 2001. 2 Vö. L’ubomir LIPTÁK: Slovensko v. 20. storoci, Bratislava, 1998, 148.

23

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

M

Û H E L Y

ban a rendszer elnyomó jellege következtében csak a diktatúra párhuzamos rendszerét eredményezte. Paradox, de a szlovák önállóságot és egyenjogúságot éppen ez a diktatórikus rendszer ismerte el, amely Gustav Husák rezsimjének Szlovákiában bizonyos nemzeti legitimációt biztosított. A kommunista rendszer gyakorlati hatásai is mások voltak Szlovákiában, mint Csehországban. Dacára a felülrõl kikényszerített jellegnek, a szlovákok történelmük legnagyobb mérvû urbanizációját és iparosítását ehhez az idõszakhoz köthetik. A mérnökök, tudósok, mûvészek új generációi születtek ebben a korábban agrárjellegû társadalomban. Nem csoda, ha 1992-ben az 1948–1989 közötti idõszakot a nemzeti történelem legjobb korszakának tekintették.3 Mivel 1968 után a represszió kisebb volt a szlovák részeken, mint Csehországban, ezért 1989 elõtt ott csupán egyházi és ökológiai csoportok tiltakoztak a rezsim ellen.

A múlttal kapcsolatos politika Szlovákiában A kommunista rendszer hirtelen összeomlása 1989-ben Szlovákiát váratlanul érte. Inkább reformokra, mint hirtelen rendszerváltásra volt érett. A kommunista elitek nem igazán adták át hatalmukat, hanem reformált alakban vettek részt az új rendszer kialakításában. Itt nem létezett az ellenzék és a hivatalos intézmények dichotómiája, hanem a hirtelen fellépõ tömeges polgári mozgalmak befogadták az ellenzékieket, de többségükben a régi rend reformorientálta hívei vettek részt azokban. A polgári mozgalmak katolikus része világosan a spanyol mintájú megbocsátási politika mellett tette le a voksát: amnesztiát kértek az egykori titkosszolgálat tagjainak, s František Mikloško és Jan Carnogursky látványosan jelen voltak Gustav Husák temetésén. A kommunista múlttal kapcsolatos diskurzus nem vált központi jelentõségûvé a szlovák átmenetben. Az egykori áldozatok rehabilitációjával kapcsolatosan azonban széleskörû konszenzus állt fenn mindkét országrészben. Az egyházi javak visszaszolgáltatásában a szlovákok jóval nagylelkûbbek voltak a cseheknél. A föderális parlament által 1991-ben megalkotott lusztrációs (átvilágítási) és annak alapján a hivatalviselést korlátozó törvény Szlovákiában már kezdettõl fogva ellenállásba ütközött.4 A legerõsebb szlovák politikus, Vladimir Meciar már az 1992-es választások elõtt kijelentette, hogy ezt a törvényt Szlovákiában nem fogják alkalmazni. Meciar ezt a döntését az ország korlátozott méreteivel és az emberek változási képességével indokolta. Büszkén jelentette ki, hogy Szlovákiában az embereket nem egykori párttagságuk alapján ítélik meg.5 Ezen felül demokratikus szempontból is ki3 Institut pro vyzkum verejneho nínení IVM-09-1992. 4 A törvény célja az volt, hogy az egykori kommunista elit

tagjai és az állambiztonság személyzete ne tölthessenek be újból hivatalokat a közéletben és a politikában. 5 Lásd Vladimir MECIAR – Dana PODRACKÁ – L’uba ŠAJDOVÁ: Slovenské tabu, Bratislava, 2000, 344.

24

J

A N

P

A U E R

:

A

D I K T A T Ú R Á K

M Ú L T J Á N A K

F E L D O L G O Z Á S A

…

fogásolta a lusztrációs törvényt. Szerinte rosszabb, ha ártatlan embereket állítanak a pellengérre, mint ha néhány volt állambiztonsági tiszt újra közéleti pozícióba kerül. Meciar, aki a szlovák különválási mozgalom vezetõjeként annak szimbólumává lett, azt követelte, hogy a szlovák titkosszolgálati akták Szlovákiába kerüljenek. A prágai centralizmus elleni kampány részeként minisztériumának munkatársai betörtek egy archívumba, és olyan aktákat vettek magukhoz, amelyek a szövetségi belügyminisztériumhoz tartoztak. Ezekbõl az aktákból éppen azt a részt távolították el, ahol egy „Doktor” fedõnevû ügynök anyagai voltak. A prágai központi nyilvántartás adatai alapján az derült ki, hogy ez Vladimir Meciar fedõneve volt. Ezen túl még egy akta foglalkozott vele mint „ellenséges személlyel”. Azon túlmenõen, hogy maga Meciar is érintve volt, az eltulajdonított akták a kezébe kerültek, úgyhogy õ vált a szlovák lusztráció döntõbírájává. Ha akarta, volt állambiztonsági tiszteket segített pozícióba, vagy más politikusokat, újságírókat és egyházi személyeket vádolt meg és tett el az útból az akták segítségével. Az illegálisan megszerzett akták „privatizációja” jellemezte a Meciar-éra „jogi kultúráját”. Késõbb az akták az újjászervezett szlovák nemzetbiztonsági hivatalhoz (SIS) kerültek, amely operatív anyagként használta azokat. Az 1996-ig érvényben lévõ lusztrációs törvény Szlovákiában sosem került sem bevezetésre, sem nem helyezték hatályon kívül. Az állami intézmények pozícióinak betöltésénél nem kerültek érvényesítésre a lusztrációs szempontok. Így kerülhetett sor arra, hogy tíz évvel a rendszerváltást követõen a négy állami vezetõ pozícióban három volt kommunista funkcionárius ülhetett: Rudolf Schuster államelnök a Szlovák Kommunista Párt Központi Bizottságának volt a tagja, 1989-ben még pártfõtitkárrá is megválasztották. A parlament elnöke, Josef Migaš a párt központi bizottságának osztályvezetõje volt, a korábbi kommunista belügyminiszter, Milan Cic pedig a szlovák alkotmánybíróság elnöke, és a szlovák alkotmány egyik megalkotója volt. Korábbi központi bizottsági tagok egész sora töltött be miniszteri és egyéb kulcspozíciókat a közigazgatásban. A Meciar-idõszakban minden államelnök, és a képviselõk kétharmada tagjai voltak a kommunista pártnak. Az állambiztonsággal való kapcsolat vagy az ahhoz tartozás sem jelentette a karrier akadályát. A volt állambiztonsági tisztek részt vettek az új nemzetbiztonsági rendszer kialakításában. Bírák, akik korábban szlovák állampolgárokat ítéltek el szamizdatok terjesztéséért vagy az állami egyházfelügyelet megsértéséért, tovább folytathatták bírói tevékenységüket a rendszerváltás után. Ezek közül négy bíró dolgozott a Szlovák Legfelsõbb Bíróságon. A Sme címû napilap 2004-ben az egyik egyházi ügyben 1989 elõtt eljáró bírónak az új szlovák bíróság ítélete alapján egymillió korona kártérítést kellett fizetnie, mert egy pap másfél év börtönre ítélését (amiért állami engedély nélkül tartott misét) politikai jellegû ítéletnek nevezte. A szlovák igazságszolgáltatás felfogása szerint a kommunista idõszakban ez normális bûncselekmény volt. Sok szlovák cég vezetésében és különféle gazdasági testületekben korábbi állambiztonsági tisztek ülnek vezetõ pozíciókban.

25

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

M

Û H E L Y

1996-ban a szlovák parlament elfogadta a törvényt „A kommunista rendszer amorális és jogellenes voltáról”. Ennek azonban nem a múlt feldolgozásának újabb fejezetét kellett bevezetnie, hanem végleges lezárását kívánta adni a kommunista múltnak. Dacára annak, hogy a törvény szerint ugyanaz az elévülési határidõ Szlovákiában és Csehországban a kommunizmus idõszakában elkövetett bûncselekményekre, Szlovákiában nem vonták büntetõjogi felelõsségre a korábbi funkcionáriusokat. Az állambiztonsági szolgálat egykori vezetõjét, Alois Lorenz generálist például ennek alapján jogellenes aktamegsemmisítésért és 300 disszidens bebörtönzéséért viselt felelõssége miatt négy év börtönre ítélték, de szlovák pátriájába való visszatérésével sikerült kibújnia az ítélet végrehajtása alól. Szabadon élhetett, az ellene folyó eljárást 1998-ban megszüntették, igaz, Meciar bukása után, 2002 áprilisában hatalommal való visszaélés miatt 15 hónap felfüggesztett börtönre ítélték. Vasil Bil’ak, aki egyike volt azoknak, akik a szovjet csapatokat behívták, éveken át élt sértetlenül pozsonyi villájában, csak 2000-ben vádolták meg hazaárulással. A ma 89 éves politikus nyugodtan szemlélheti a 23 000 oldalas vádirattal kínlódó szlovák igazságszolgáltatás tehetetlenségét. A korábbi funkcionáriusok politikai jellegû bûncselekményei a szlovák jogértelmezés szerint mára többségében már elévültek. A határon meggyilkoltak miatt sem emeltek vádat. A kommunista múlt Szlovákiában sértetlenül maradt fenn a posztkommunista rendszerben. A régi elitek sértetlenül integrálódhattak az új rendszer vezetésébe. A nemzeti kommunizmus és a nacionalizmus között folyamatosság jött létre. A nemzeti kommunista szlovák író, Vladimír Minác ezt így fogalmazta meg: „Kommunistaként nem vagyok sikeres, de szlovákként egy új korszak elõtt állok.”6 Hiányzott a korábbi kommunista elittel szembeni alternatív ellenzéki elit a szlovák ellenzék gyengesége következtében, és az új elitet a nemzeti kommunistából szlovák patriótává és nacionalistává válók töltötték fel. A Meciar-féle nemzeti populizmus tíz éve nem nyitott teret a kommunista múlttal való szembenézésnek. Csak 1998-ban, Meciar bukása után – ami egy második demokratikus fordulatként értelmezhetõ – kezdõdhetett meg ez az addig leblokkolt folyamat. 1999-ben cseh mintára hozták létre a „kommunizmus bûneit dokumentáló hatóságot”, amely elsõdlegesen a kommunizmus alatt elkövetett politikai motivációjú bûncselekmények dokumentációjára koncentrál. Az igazságügy-minisztérium kebelében jött létre, összesen három munkatárssal. 2002-ben az egykori disszidens Jan Lángoš korábbi szövetségi belügyminiszter vezetésével képviselõk egy csoportja keresztülvitte a parlamenten az 1939–1989 közötti titkos dokumentumok megnyitásáról szóló törvényt, és lengyel mintára a „nemzeti emlékezet intézete” hivatalának a létrehozását.7 6 Idézi Jan BUNCÁK – Valentína HARMÁDYOVÁ – Zuzana KUSÁ: Politická zmena v spolocenskej rozprave, Bratislava,

1996, 203. Interjú Jan Langošsal, Domino fórum, 2002. VII. 18-24.

7

26

J

A N

P

A U E R

:

A

D I K T A T Ú R Á K

M Ú L T J Á N A K

F E L D O L G O Z Á S A

…

Ezzel Közép-Európában utolsóként sikerült feloldani a titkosszolgálati aktákba való betekintés tilalmát Szlovákiában, mely aktákat mindaddig zárolt a nemzetbiztonsági hivatal, és megnyílt a polgárok elõtt a hozzáférés lehetõsége. A 79 munkatárssal rendelkezõ hivatal mind a nemzetiszocializmus, mind a kommunizmus teljes idõszakának iratanyagába nyújt szabályozott betekintést a polgárok és a kutatók számára. Szemben a hasonló cseh hivatallal, nincsen saját bûnüldözési hatásköre, de van vádemelési joga. Tevékenységét közvetlenül a parlament felügyeli. Csak ezzel az intézménnyel hárultak el az akadályok Szlovákiában a múlt feldolgozása elõl.

A cseh „dekommunizációs” politika Csehországban a kommunizmust nemzeti katasztrófának tekintik, mint a fejlõdés akadályát; Csehország lemaradása a nyugathoz képest megnövekedett, és eltûntek a szomszédos országokhoz képest fennálló elõnyök. Az 1968-at követõ „normalizáció” a cseh területeket különösen keményen sújtotta, a tudomány és a kultúra leghosszabban tartó elnyomását jelentette a cseh újkori történelemben. Maga a „prágai tavasz” ellentmondásos örökséget hagyott maga után. Az „emberarcú szocializmus programja” népszerû volt és növelte a cseheknél a kommunizmus elfogadottságát, ami erõteljesebb, volt, mint a szlovákoknál, ahol a nemzeti elemek domináltak. A korábbi kommunista vezetõk egy része a cseheknél „nemzeti hõsnek” számított, és a represszív „normalizációs politika” elleni ellenállásba is bekapcsolódott egy részük a Charta ’77 aktivistájaként. A „prágai tavasz” ellentmondásos megítélést kapott az 1989-et követõ szabad nyilvánosságban; sokan a kommunista frakciók olyan harcaként értelmezték, amely eleve kudarcra volt ítélve, mások pedig a rendszerváltás legitim elõfutárának tekintik – ezáltal az új politikai polarizáció egyik meghatározó konfliktusvonalává vált. 1989 után a Cseh Köztársaság a „dekommunizációs politika” éllovasának tekinthetõ. Václav Klaus és pártja „rendszeres antikommunizmust” képviselt és fogadtatott el az új államban, amely elutasította a gazdasági tervezés alapvetõ elhibázottságát, valamint a centralizációt és az ideológiaközpontúságot. Friedrich A. Hayek szellemében a kommunizmust mint egy félresikerült gigantikus társadalmi kísérletet szemlélték, mint szellemi torzszülöttet, utópiát, amely a régóta érvényes természetes társadalmi renddel szemben ellenállást jelentett, a család, a közösség, a magántulajdon, az állam és a jog, valamint a piac mint alapvetõ társadalmi intézmények alapjait veszélyeztetve. A piac mint önszabályozó társadalmi rendszer válik minden társadalmi konstrukcióval szemben a normalitás alapjává, amelyet egyaránt érvényesítenek a kommunista és a szociáldemokrata felfogással. A kommunizmus kritikájának merev abszolutizálása minden szocialisztikus felfogással és harmadik úttal szemben elérte a „prágai tavasz” örökségét is, amely a cseheknél „elértéktelenedett”. Ennek következtében a kisszámú ellenzék tevékenysége is automatikusan

27

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

M

Û H E L Y

leértékelõdött, hiszen a kommunizmusnak, mint eleve halvaszületett ötletnek, nélkülük is szükségképpen el kellett volna tûnnie e szemléletmód alapján.8 A kommunista diktatúra múltjának felfogása a cseheknél eleve politikailag instrumentalizált volt, és részévé vált a politikai polarizációnak. A Cseh Köztársaság vezetõ politikai erõi között egyetértés volt az antikommunizmus elfogadásában, amely több síkon a volt rendszer képviselõinek és hagyományainak félresöprését jelentette. A lusztrációs törvény azonban több problémát vetett fel: az alapul szolgáló nyilvántartások hiányossága illetve manipulálhatóságuk, valamint a stigmatizáltak jogainak védelme. Ezek vitákat váltottak ki, miközben a belügyminisztérium 1991 és 2002 között 365 000 igazolást adott ki. Ennek a csoportnak csak kb. 3%-a számára tiltották meg a további hivatalviselést. A tulajdon visszaszármaztatása is rengeteg elõre nem látott problémát eredményezett. Az 1993-as törvény „A kommunista rendszer illegális jellegérõl és a vele szembeni ellenállás jogosságáról” pedig a „prágai tavaszt” a kommunista rendszer sajátos válfajaként értelmezte, és így hatásaiban szándékaival ellentétes módon érvényesült. Az 1995-ben létrehozott „hivatal a kommunista bûncselekmények dokumentálásáról és felkutatásáról” 2005-ig 190 személy ellen indított büntetõeljárást. Az eljárások eddig 29 esetben végzõdtek ítélettel, 54 esetben kellett az eljárást megszüntetni halálesetek, illetve a vádlottak felmentése miatt. Az áldozatok körében felháborodást kelt, hogy a kommunista rendszer fõbûnösei nem nyerték még el méltó büntetésüket. 1996 óta van arra lehetõségük a polgároknak arra, hogy betekinthessenek az egykori titkosszolgálat õket érintõ adataiba. 2002-ben a belügyminisztérium 75 000 egykori titkosszolgálati személy nevét tartalmazó, hivatalos listát tett közzé. Ma csaknem teljes körû a polgárok hozzáférése a titkosszolgálati iratokhoz, amennyiben azok érintik személyiségi jogaikat. Kelet-Európa egyetlen más országában sem biztosítanak ilyen széleskörû hozzáférést a kommunista titkosszolgálat irataihoz, mely jog még harmadik személyek adatainak az ellenõrzését is magában foglalja. Problémás viszont, hogy a titkosszolgálati jelentéseket kommentárok nélkül közlik, ami sok félreértésre adott okot. Gyakori, hogy aktivisták az interneten közölnek különféle titkosszolgálati dokumentumokat, hogy azzal különféle személyes ellentéteket szítsanak. 2005-ben történészek és neves egykori ellenzékiek tiltakoztak az ilyen eljárásokkal szemben, Václav Havel bizarr „reality show”-nak nevezte azt. Mutatja a titkosszolgálati akták alapján kialakított ítéletek és felelõsségre vonás problematikus voltát 100 olyan személy esetének a nyilvánosságra hozatala, akik jogsérelmet szenvedtek ennek a gyakorlatnak a következtében.9 Több mint 750

8 9

Vö. Petr JÜNGLING - TomᚠKOUDELA - Petr Zantovsky: Tak pravil Václav Klaus, Praha, 1998, 43. Lásd Zdena SALIVAROVA-ŠKVORECKÁ: Osocení. Pravdivé príbehy lidí z „cibulkova seznamu”, Brno, 2000.

28

J

A N

P

A U E R

:

A

D I K T A T Ú R Á K

M Ú L T J Á N A K

F E L D O L G O Z Á S A

…

személy sikerrel támadta meg bíróság elõtt az õt érintõ titkosszolgálati adatok alapján bekövetkezett jogsérelmet. A cseh politika a kommunista titkosszolgálati iratokkal kapcsolatban ott válik abszurddá, hogy az áldozatok és a besúgók neve megismerhetõ, de az eljárásokat kezdeményezõ és ellenõrzõ titkosszolgálati tiszteké nem. Ezáltal adataikat védi a törvény, és nevük csak beleegyezésükkel ismerhetõ meg. A múlt feldolgozásának politikája Csehországban a felelõsök megbüntetésére és diszkriminálására irányult, s nem végezte el a diktatúra hatásmechanizmusának feltárását. Az aktákkal kapcsolatos politika deficitje, hogy nem mutatja meg a legfõbb felelõsöket, hanem a kényszerrel is toborzott adatszolgáltatókat állítja pellengérre. Politikailag instrumentalizált volt ez a politika, melynek segítségével meszszemenõ váltás zajlott le a cseh politikai elitben a két rendszer között. Azonban a kommunista párt választási sikerei, amelyek harmadik erõvé teszik a politikában, mutatják, hogy a múlt feldolgozásának politikája képtelen volt megfelelõen ellátni feladatát. Ha a volt Csehszlovákia két utódállamát vesszük szemügyre, akkor nyilvánvalóak a közös múlt ellenére fennálló, sõt felerõsödõ különbségeik a kommunista múlt feldolgozásában. A Meciar-érát nem a múlt feldolgozása, hanem elrejtése jellemezte. Még az azt követõ demokratizálódási idõszak sem hozott többet, mint új feltételeit egy olyan vitának, amely alig zajlik, és ha igen, következmények híján. A szlovák politikai diskurzusban a nemzeti dominancia elnyomja a kommunizmusellenességet. A cseheknél a kommunizmussal szembeni fellépés központi jelentõségûvé vált a politikai diskurzusban, és hozzájárult az új politikai megosztottság kialakulásához. A kommunista rendszer örökségének elutasítása itt széles társadalmi konszenzusra épül. Szabó Máté fordítása

29

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

M

Û H E L Y

Karl R. Popper UTÓPIA ÉS ERÕSZAK Sok ember van, aki gyûlöli az erõszakot és meg van gyõzõdve arról, hogy az egyik fõ és ugyanakkor legreménytelibb feladata az, hogy tegyen az erõszak csökkentéséért, és – ha lehetséges – teljes felszámolásáért az emberi életben. Bevallom, az erõszak e reménykedõ ellenségei közé tartozom. Nemcsak gyûlölöm az erõszakot, de szilárdan vallom, hogy az ellene irányuló harc egyáltalán nem reménytelen. Elismerem, nehéz a feladat. Elismerem, túl gyakran az történt a történelemben, hogy erõszak követte azt, ami eleinte az erõszak elleni hatalmas sikernek tûnt. Nem feledkezem el arról a tényrõl, hogy az erõszaknak a két német háború által megkezdett új korszaka nem feltétlenül ért még el a végéhez. A nácizmus és a fasizmus teljes vereséget szenvedtek. És mégis el kell ismernem, hogy a nácizmus és fasizmus veresége nem jelenti a barbarizmus és brutalitás vereségét. Ellenkezõleg – nincs semmi haszna annak, ha becsukjuk a szemünket ama tény elõtt, hogy e gyûlöletes eszmék valamiféle gyõzelmet arattak a vereségükben is. El kell ismernem, hogy Hitler sikeresen ásta alá nyugati világunk erkölcsi mércéit. El kell ismernem, a mai világban több erõszak és brutális kényszer van, mint amit akár az elsõ német háború utáni évtizedben is toleráltak volna. És ma szembe kell néznünk azzal a lehetõséggel, hogy a második német háborút követõ elsõ évtizedben a civilizációnkat talán teljesen elpusztítják azok az új fegyverek, amelyekre a hitlerizmus miatt vágytunk; semmi kétség ugyanis, a hitlerizmus azzal érte el a legnagyobb gyõzelmét, hogy használtatja velünk a veresége után azokat a fegyvereket, amelyeket a nácizmus fenyegetésének kényszerére fejlesztettünk ki. De mindezek ellenére, ma nem kevésbé bizakodom abban, mint bármikor korábban, hogy az erõszakot le lehet gyõzni. Ez az egyetlen reményünk; és a nyugati valamint a keleti civilizációk történetében hosszan végignyúló tendenciák bizonyítják, hogy a remény nem hiábavaló – hogy az erõszak csökkenthetõ és az értelem ellenõrzése alá vonható. Talán ez az oka annak, hogy sokakkal együtt miért hiszek az értelemben; és amiért racionalistának kell neveznem magamat. Racionalista vagyok, mivel az ésszerû beállítottságban látom az erõszak egyetlen alternatíváját. Amikor két ember nem ért egyet, akkor ezt vagy azért teszik, mert a véleményeik különböznek, vagy mert az érdekeik eltérnek, vagy mindkettõ. A társadalmi életben sokféle egyet-nem-értés van, amelyeket így vagy úgy el kell dönteni. A kérdést nem lehet a végtelenségig megválaszolatlanul hagyni. Az ilyen megválaszolatlan állapot meglehetõsen elviselhetetlen; szükséges döntésre jutni. Hogyan lehet egy döntést meghozni? Alapjában véve két lehetséges úton: érveléssel vagy erõszakkal. Vagy, ha az érdekek összeütközésérõl van szó, akkor e két el-

30

K

A R L

R .

P

O P P E R

:

U

T Ó P I A

É S

E R Õ S Z A K

járás az ésszerû kompromisszum vagy – alternatívájaként – a szembenálló érdek felszámolására irányuló törekvés. A racionalista, ahogyan a szót használom, olyan ember, aki igyekszik inkább érveléssel meghozni a döntést, és bizonyos esetekben talán kompromisszummal, semmint erõszak segítségével. Olyan ember, aki inkább sikertelen egy másik ember érvekkel történõ meggyõzésében, mint sikeres az erõszakos, fenyegetéssel, megfélemlítéssel, sõt akár csaló propagandával történõ megsemmisítésében. Jobban meg fogjuk érteni, mit értek az ésszerû beállítottság alatt, ha fontolóra vesszük azt a különbséget, amely egy ember érvekkel történõ meggyõzésére tett kísérlet és a propaganda révén történõ átformálására tett kísérlet között van. A különbség nem annyira az érv tényszerû használatában van. A propaganda is gyakran használ érveket. A különbség nem is abban a meggyõzõdésünkben rejlik, mely szerint a mi érveink konkluzívak, és bármely értelmes ember meggyõzõnek kell elismerje meggyõzõ érveinket. A különbség inkább az adni–kapni beállítottságunkban rejlik, az arra irányuló készségünkben, hogy nemcsak meggyõzzük a másikat, de esetleg õ is meggyõz minket. Más szavakkal: amit ésszerû beállítottságnak nevezek, a következõ sorokkal jellemezhetõ: „Azt hiszem igazam van, de talán tévedek és talán neked van igazad, mindenesetre vitassuk meg, mivel így valószínûleg közelebb kerülünk az igaz megértéshez, mintha mindannyiunk csupán ahhoz ragaszkodna, hogy neki van igaza.” Fel fogjuk ismerni, hogy amit ésszerû vagy racionalista beállítottságnak nevezek, az olyan beállítottság, amely feltételez bizonyos mértékû intellektuális alázatot. Ezzel a beállítottsággal talán csak azok bírnak, akik tisztában vannak azzal a ténnyel, hogy néha tévednek, és akik nem felejtik el rendre a hibáikat. Ez a beállítottság annak felismerésébõl született, hogy nem vagyunk mindentudók, és tudásunk zömét másoknak köszönhetjük. E beállítottság megpróbálja, amennyire ez lehetséges, átvinni a vélemények világára általában minden jogi eljárás két bölcs szabályát: elõször is azt, hogy mindig meg kell hallgatni mindkét felet és nem csupán az egyiket, s másodszor azt, hogy senki sem lehet jó bíró, ha érdekelt fél az ügyben. Azt vallom, csak annyira tudjuk elkerülni az erõszakot, amennyire ez az észszerû beállítottság megvalósul a kapcsolatainkban a társadalmi életben. És azt vallom, minden egyéb beállítottság erõszakot okoz, még az a törekvés is, hogy a többieket finoman véleményváltoztatásra bírjuk és olyan érvekkel s példákkal gyõzzük meg, amelyekkel nagyra vagyunk és amelyekben teljesen biztosak vagyunk. Mindannyian emlékszünk, mennyi vallásos háborút vívtak a szeretet és szelídség vallásáért; mennyi testet égettek el élve azzal az igazán tiszta és nemes szándékkal, hogy megmentsék a lelket a pokol tüzétõl. Csak ha feladjuk az autoriter beállítottságunkat a vélemények területén, csak ha kialakítjuk az adni–kapni beállítottságát, a készséget arra, hogy mindenkitõl tanuljunk, csak akkor remélhetjük, hogy ellenõrizni tudjuk a jámborságból és kötelességbõl eredõ erõszakos cselekedeteket.

31

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

M

Û H E L Y

Sok nehézség állja útját az ésszerû beállítottság gyors terjedésének. Az egyik fõ nehézség az, hogy mindig kettõre van szükség ahhoz, hogy egy vitát ésszerûvé tegyenek. Mindkét félnek késznek kell lennie arra, hogy tanuljon a másiktól. Senki sem képes racionálisan vitatkozni valakivel, aki inkább lelõ, mintsem meggyõzzék. Más szavakkal, az ésszerû beállítottságnak vannak határai. Ugyanaz, mint a toleráns beállítottságé. Nem szabad tolerálni azt, aki intoleráns; ha mégis tolerálják, akkor nemcsak maguknak ártanak, de a toleráns beállítottságnak is. (Minderre bizonyos módon utaltam már a korábbi megjegyzésemben – abban, hogy az ésszerû beállítottságnak az adás–vevés beállítottságának kell lennie.) E megfontolások fontos következménye, hogy nem szabad megengednünk, hogy a támadás és védekezés közti különbség elmosódjon. Ragaszkodnunk kell ehhez a megkülönböztetéshez, és támogatnunk kell s kifejlesztenünk olyan társadalmi intézményeket (nemzetieket és nemzetközieket), amelyek különbséget tesznek az agresszió és az agresszióval szembeni ellenállás között. Azt hiszem eleget mondtam, hogy világossá tegyem, amit ki akarok fejezni, ha racionalistának nevezem magamat. A racionalizmusom nem dogmatikus. Teljes mértékben elismerem, hogy nem tudom racionálisan bizonyítani a racionalizmusomat. Õszintén bevallom, hogy azért választottam a racionalizmust, mert gyûlölöm az erõszakot, és nem áltatom magam azzal a nézettel, hogy ennek a gyûlöletnek van bármilyen racionális alapja. Vagy másképpen megfogalmazva, a racionalizmusom nem áll meg önmagában, hanem azon nyugszik, amit talán az ésszerû beállítottságba vetett irracionális hitnek nevezhetek. Nem látom, hogy ezen túl tudnánk lépni. Talán azt is mondhatja valaki, hogy irracionális hitem az emberi észbe vetett hit; vagy egyszerûen azt, hogy az emberben hiszek. Ha azt mondom, hiszek az emberben, úgy értem, az emberben mint olyanban; és sohasem gondolok annak tagadására, hogy az ember nem teljes mértékben racionális. Azt a kérdést, hogy vajon az ember racionálisabb, mint amilyen emocionális, vagy fordítva, úgy vélem, nem szabad feltenni: nincs semmilyen eszköz az ilyen dolgok megbecsülésére vagy összehasonlítására. Elismerem, hajlamos vagyok tiltakozni az ember és az emberi társadalom irracionalitásának bizonyos (fõképpen a pszichoanalízis vulgarizálásából eredõ) eltúlzása ellen. De nemcsak az érzelmeknek az emberi életben játszott erejének vagyok a tudatában, hanem az értékének is. Sohasem állítanám, hogy az ésszerû beállítottság megszerzésének kellene életünk egyetlen uralkodó céljának lennie. Mindaz, amit állítani szeretnék, az, hogy ez a beállítottság olyanná válhat, amely sohasem hiányozhat teljesen – még az olyan viszonyokban sem, amelyeket olyan szenvedélyek uralnak, mint a szeretet.1 1 Az egzisztencialista Jaspers javasolta beállítottság – aki azt írja: „Ezért van, hogy a szeretet kegyetlen, kí-

méletlen; és az igaz szeretõ csak akkor hisz benn, ha ilyen” – inkább feltárja a tudatom számára a gyengeséget, s kevésbé az erõt akarja megmutatni – ez nem pusztán barbarizmus, hanem hisztérikus próbálkozás a barbár eljátszására. (Karl. R. POPPER: A nyitott társadalom és ellenségei, ford. Szári Péter, Balassi, Budapest, 2001, 630.)

32

K

A R L

R .

P

O P P E R

:

U

T Ó P I A

É S

E R Õ S Z A K

Feltételezem, az ész és erõszak problémájával kapcsolatos alapvetõ beállítottságomat mostanra már megértették. Remélem, ezt a beállítottságot osztom némely olvasómmal és másokkal. Ezen az alapon javaslom az utópikus gondolkodás problémájának megvitatását. Úgy tetszik számomra, az utópikus gondolkodást leírhatjuk a racionalizmus egyik formája eredményeként, és megpróbálom bemutatni, hogy a racionalizmus e formája igen jelentõs mértékben eltér attól a formától, amelyet sok mással együtt magam is vallok. Más szavakkal, meg próbálom bemutatni, hogy legalább két különbözõ formájú racionalizmus létezik, amelyek egyike nézetem szerint helyes, a másik pedig helytelen; és megpróbálom majd kimutatni, hogy a rossz fajtájú racionalizmus vezet az utópikus gondolkodáshoz. Amennyire látom, az utópikus gondolkodás leírható egy olyan fajtájú okoskodás eredményének, amit sokan elfogadnak olyanok, akik nagyon meglepõdve hallanák, hogy a nyilvánvalóan magától értetõdõ és teljességgel lehengerlõ okoskodási módjuk utópikus eredményekhez vezet. Ez a sajátos okoskodást a következõképpen lehet bemutatni. Egy cselekvés, állíthatják, akkor racionális, ha a rendelkezésre álló eszközöket a legjobban használja fel egy bizonyos cél elérésére. A célt beismerten nem lehet racionálisan meghatározni. Akárhogy is van ez, csak bizonyos adott céllal összefüggésben ítélhetünk meg egy cselekvést racionálisan, és jelenthetjük ki racionálisnak vagy adekvátnak a cselekvést. Vagy más szavakkal: csak ha tudatában vagyunk egy célnak, és csak e cél vonatkozásában mondhatjuk, hogy racionálisan cselekszünk. Most alkalmazzuk ezt az érvelést a politika területére. Minden politika cselekvésekbõl áll; és ezek a cselekvések csak akkor racionálisak, ha bizonyos célokra irányulnak. Egy ember politikai cselekvéseinek célja lehet hatalmának vagy gazdagságának növelése. Avagy lehet esetleg az állam törvényeinek megjavítása, az állam szerkezetének megváltoztatása. Ez utóbbi esetben a politikai cselekvés csak akkor lesz racionális, ha elõször meghatározzuk a politikai változás célját, amelyek létrehozására irányul. E cselekvés csak bizonyos, az állam kívánatos voltára vonatkozó eszményekkel kapcsolatosan lesz racionális. Ezért úgy tetszik, minden racionális politikai cselekvést megelõzõen elõször meg kell próbálnunk olyannyira tisztába jönni a végsõ politikai célkitûzéseinkkel, amennyire ez csak lehetséges, például az állam azon fajtájával, amit a lehetõ legjobb államnak kell gondolnunk; és csak ezek után kezdhetjük el meghatározni azokat az utakat és eszközöket, amelyek a legjobban szolgálhatnak egy ilyen állam megvalósítására vagy a lassú megközelítésére.2 2

A racionális cselekvés ilyen elemzése megtalálható Oakeshott racionalista cselekvés-leírásában is.

33

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

M

Û H E L Y

Nos, pontosan ez az a nézet, amelyet hajlamos leszek utópikus gondolkodásnak nevezni. Ez az a nézet, amely szerint bármilyen racionális vagy önzetlen politikai cselekvést meg kell elõznie a végsõ céljaink meghatározásának, nem pusztán a közelebbi vagy részleges célok meghatározásának, amelyek csak lépések a végsõ célunk felé, és amelyeket éppen ezért inkább eszközöknek és nem céloknak kell tekintenünk. E nézet szerint a racionális politikai cselekvésnek ezért az eszményi állam többé-kevésbé világos és részletes leírásán vagy modelljén, valamint a helyes – a végsõ cél felé vezetõ – irányba vezetõ út tervén vagy modelljén kell alapulnia. Ezt a nézetet, amelyet utópikus gondolkodásnak nevezek, vonzó, valójában túlságosan is vonzó elméletnek tartom: ezért veszélyesnek és ártalmasnak is vélem. Úgy vélem, önromboló, és erõszakhoz vezet. Az, hogy önromboló, ahhoz a tényhez kapcsolódik, hogy lehetetlen tudományosan meghatározni célokat. Nem tudunk tudományosan választani két cél között. Némelyek például szeretik és tisztelik az erõszakot. Számukra az erõszak nélküli élet üres és értelmetlen lenne. Megint mások, mint jómagam, gyûlölik az erõszakot. Ez a célokra vonatkozó vita. Ezt nem lehet a tudomány révén eldönteni. Ez nem azt jelenti, hogy az erõszak elleni érvelésre törekedni szükségképpen idõpazarlás. Csak azt jelenti, hogy talán nem lehetséges érvelni az erõszak csodálójával szemben. Az érvelést egy golyóval válaszolja meg, ha nem ellenõrzi egy vele szemben álló erõszak fenyegetése. Ha hajlandó odafigyelni az érveidre, anélkül, hogy lelõne, akkor legalább már meg van fertõzve racionalizmussal, és talán le is gyõzheted. Ezért az érvelés nem idõpocsékolás – ameddig az emberek odafigyelnek. De érveléssel nem lehet rávenni az embereket arra, hogy odafigyeljenek az érvelésre; érveléssel nem lehet megváltoztatni azokat, akik gyanakszanak minden érveléssel szemben, és akik a racionális döntéssel szemben elõnyben részesítik az erõszakosat. Ezért nem lehet bebizonyítani nekik, hogy tévednek. De ez csak egy partikuláris eset. Általánosítható. Semmilyen, a célokra vonatkozó döntés nem alapozható meg tisztán racionális vagy tudományos eszközökkel. E gondolatokat az utópikus gondolkodás problémájára alkalmazva, elõször is világosan kell látnunk, hogy az utópikus modell megalkotását nem lehet megoldani csak a tudomány felhasználásával. Legalább a céljainak már az elõtt adottnak kell lenniük, hogy a társdalomtudós elkezdheti felvázolni a maga modelljét. Mellesleg ugyanezt a problémát találjuk a természettudományokban is. Semmilyen mennyiségû fizika sem fogja megmondani a mérnöknek, helyes-e, hogy ekét vagy repülõt vagy atombombát alkosson. A céloknak adottnak kell lennie a számára; és csak anynyit tesz, hogy megalkotja azokat az eszközöket, amelyekkel ezeket a célokat meg lehet valósítani. De azt állítani, hogy nem vagyunk képesek tudományosan vagy racionális módszerrel meghatározni a politikai célokat, ugyanaz, mint azt állítani, hogy az eszményi államra vonatkozó vélemények terén mutatkozó különbségeket nem lehet elsimítani az érvelés módszerével. E különbségek vallási jellegû különbségek. Azonban nem lehetséges tolerancia az ilyen eltérõ utópikus vallások között. Az utópi-

34

K

A R L

R .

P

O P P E R

:

U

T Ó P I A

É S

E R Õ S Z A K

kus célokat azért fogalmazzák meg, hogy alapul szolgáljanak a racionális politikai cselekvés számára, és ezek a cselekvések, úgy tetszik, csak akkor lehetségesek, ha a célt határozottan kitûzték. Ezért az egyetlen lehetõség az utópikus gondolkodó számára az utópikus versenytársak – azaz azok, akik nem osztják az utópikus céljait, vagy más szavakkal: akik nem vallják utópikus vallását – legyõzése vagy szétzúzása. De ennél többet kell tennie. Állhatatosnak kell lennie az összes eretnek konkurens nézet felszámolásában és eltiprásában. Ezért az utópikus célhoz vezetõ út igen hosszú. Így a politikai cselekvésének racionalitása azt kívánja meg, hogy biztos legyen a céljai állandó voltában a messzi jövõben; és ez csak úgy lehetséges, ha nem pusztán összezúzza a konkurens utópikus vallásokat, de amennyire lehetséges, teljességgel ki is irtja az emlékezetbõl. Az erõszakos módszerek felhasználása a konkurens célok elnyomására sokkal égetõbbé válik, ha tekintetbe vesszük, hogy az utópikus alkotás korszakára a társadalmi változás alkalmas. Ilyen idõkben az eszmények is könnyen változnak. Így ami talán sokak számára kívánatosnak tûnt egykor, amikor az utópikus modellt eldöntötték, esetleg kevésbé kívánatosnak tûnik majd késõbb. Ha ez így van, akkor az egész megközelítés könnyen kudarcot vallhat. Ugyanis ha megváltoztatjuk a végsõ politikai céljainkat miközben feléjük törekszünk, akkor hamarosan felfedezhetjük, hogy körben mozgunk. Az az egész módszer, melynek során elõször megalapozzuk a végsõ politikai célunkat és azután készek vagyunk feléje törekedni, bizonyára hiábavaló, ha a cél megváltozhat az elérése folyamán. Könnyen kiderülhet, hogy az eddig megtett lépések valójában az új céllal ellenkezõ irányba vittek. És ha azután az új célunkkal összhangban megváltoztatjuk az irányt, akkor ugyanennek a veszélynek tesszük ki magunkat. Minden áldozat ellenére, amelyet meghoztunk annak érdekében, hogy biztosak legyünk afelõl, racionálisan cselekszünk, sehová sem érkeztünk meg – noha nem pontosan ez az a Sehol, amit az Utópia szó jelent. Még egyszer: úgy tûnik, céljaink ilyen megváltozása elkerülésének egyetlen útja az erõszak, amely tartalmazza a propagandát, a bírálat elfojtását és mindenféle ellenállás felszámolását. Ezzel együtt jár az utópikus modellt megtervezõ és megvalósító utópia-tervezõk, az utópia-mérnökök bölcsességének és elõrelátásának felmagasztalása. Az utópia-mérnököknek ily módon mindentudókká és teljhatalmúakká kell válniuk. Senki mást ne tekintsenek isteneknek, csak õket.3 Az utópikus racionalizmus önmegsemmisítõ racionalizmus. Bármennyire is jó szándékúak a céljai, nem tesz boldoggá; csupán a zsarnoki kormányzat alatti kényszerû élet megszokott nyomorúsága. Fontos teljesen megérteni e bírálatot. Nem a politikai eszményeket mint olyanokat bírálom, azt sem állítom, hogy a politikai eszményeket sohasem lehet meg3

Az Exodus 20,2 parafrázisa – a Ford.

35

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

M

Û H E L Y

valósítani. Ez hamis bírálat lenne. Sok mindent megvalósítottak, amit egykor dogmatikusan megvalósíthatatlannak nyilvánítottak, például a polgári békét biztosító, mûködõképes és nem zsarnoki intézményeket, azaz a bûn elnyomását az államon belül. Még egyszer: nem látom okát, miért kellene egy nemzetközi bíróságnak és nemzetközi rendõrségnek kevésbé sikeresnek lennie a nemzetközi bûn – a nemzeti agresszió és a kisebbségekkel vagy esetleg a többséggel szembeni mostoha bánásmód – elnyomásában. Nem ellenzem az ilyen eszmények megvalósítását. De akkor hol található a különbség a jó szándékú utópikus tervek – amelyeket azért ellenzek, mert erõszakhoz vezetnek – és a fontos és mélyreható politikai reformok – amelyeket szívesen javaslok – között? Ha egy egyszerû szabályt vagy receptet kellene adnom az általam megengedhetõnek vélt társadalmi reformtervek és a megengedhetetlen utópikus modellek megkülönböztetésére, akkor a következõket mondanám: Tégy inkább a kézzelfogható rossz felszámolása, mintsem egy elvont jó megvalósítása érdekében. Ne törekedj boldogságot létrehozni politikai eszközökkel. Inkább törekedj a kézzelfogható nyomorúságok felszámolására. Vagy még gyakorlatiasabban fogalmazva: küzdj a szegénység felszámolásáért közvetlen eszközökkel – például annak biztosításával, hogy mindenki megkapja a jövedelemminimumot. Vagy küzdj a járványok és betegségek ellen kórházak és orvosi iskolák építésével. Harcolj az írástudatlanság ellen, ahogyan küzdesz a bûnözés ellen. De mindezeket közvetlen eszközökkel végezd. Válaszd ki azt, amit a társadalmad legégetõbb bajának vélsz, és próbáld meg türelmesen meggyõzni az embereket arról, hogy meg tudunk szabadulni tõle. De sohase próbáld közvetve elérni e célokat azzal, hogy eltervezed egy tökéletesen jó társadalom távoli eszményét, amiért cselekszel. Akármennyire mélyen érzed is ezt a lelkesítõ víziót, ne hidd, hogy köteles vagy a megvalósítása érdekében cselekedni, vagy hogy a te feladatod mások szemét felnyitni e vízió gyönyörûségeire. Ne engedd meg, hogy az álmod egy gyönyörû világról eltérítsen az itt és most szenvedõ emberek igényeitõl. Az embertársaink igénylik a segítséget; egy nemzedéket sem szabad feláldozni a jövõ nemzedékért, egy megvalósíthatatlan boldogság eszményért. Röviden, azt állítom, hogy az emberi nyomorúság a racionális politika alapvetõ problémája, és a boldogság nem ilyen probléma. A boldogság elérését magán-erõfeszítéseinkre kell hagyni. Az tény, és nem is túl szokatlan, hogy nem túl nehéz egyetértésre jutni vita révén társadalmunk legtûrhetetlenebb bajainak és a legégetõbb társadalmi reformoknak a kérdésében. Egy ilyen megegyezés sokkal könnyebben elérhetõ, mint a társadalmi élet bizonyos eszményével kapcsolatos megegyezés. Ugyanis a bajok velünk vannak itt és most. Megtapasztalhatóak, és mindennap sokan meg is tapasztalják. Sokakat nyomorított és nyomorít meg a szegénység, munkanélküliség, nemzeti elnyomás, háború és betegség. Mindazok, akiket nem érintenek ezek a nyomorúságok, mindennap találkoznak másokkal, akik el tudják mondani nekik,

36

K

A R L

R .

P

O P P E R

:

U

T Ó P I A

É S

E R Õ S Z A K

milyenek ezek a bajok. Ez teszi a bajokat kézzelfoghatóvá. Ez az, amiért el tudunk jutni valahová, amikor róluk vitázunk, amiért itt hasznunk lehet az ésszerû beállítottságból. Ez esetben tudunk tanulni abból, hogy figyelünk a kézzelfogható igényekre, hogy megpróbáljuk türelmesen felmérni õket olyan elfogulatlanul, amennyire csak lehet, és abból, hogy megfontoljuk kielégítésük ama útjait és eszközeit, amelyek nem csinálnak még nagyobb bajokat. Az eszményi jóval más a helyzet. Ezt csak az álmainkból ismerjük, s költõink és prófétáink álmaiból. Ezeket nem lehet megvitatni, csak hirdetni a háztetõkrõl. Ezek nem az elfogulatlan bíró racionális beállítottságát igénylik, hanem a szenvedélyes hitszónok érzelmi beállítottságát. Az utópista beállítottság ezért szemben áll az ésszerû beállítottsággal. Az utópikus gondolkodás, noha talán gyakran racionalista mezben jelenik meg, nem lehet más, csak ál-racionalizmus. Akkor hát mi a baj azzal a nyilvánvalóan racionalista érveléssel, amelyet körvonalaztam az utópista leírása során? Úgy vélem, az teljesen igaz, hogy egy cselekvés racionalitását csak bizonyos célokkal összefüggésben lehet megítélni. De ez nem azt jelenti, hogy egy politikai cselekvés racionalitását csak egy történelmi céllal összefüggésben lehet megítélni. És a racionalista cselekvés bizonyosan nem azt jelenti, hogy minden társadalmi és politikai helyzetet csakis valamilyen elõzetesen megismert történelmi eszmény nézõpontjából, a történelmi fejlõdés állítólagos végpontjának nézõpontjából kell végiggondolni. Éppen ellenkezõleg, ha a céljaink között bármire is az emberi boldogság és nyomorúság alapján gondoltunk, akkor kötelesek vagyunk cselekvéseinket nemcsak a távoli jövõ emberének boldogságához és nyomorúságához történõ esetleges hozzájárulása szempontjából megítélni, hanem a legközvetlenebb hatásai alapján is. Nem szabad azt állítanunk, hogy egy bizonyos társadalmi helyzet csupán eszköz valamely cél elérésére azért, mert ez pusztán átmeneti történelmi helyzet. Ugyanis semmi kétség: minden helyzet átmeneti. Ehhez hasonlóan nem szabad azt állítanunk, hogy az egyik nemzedék nyomorúságát tekinthetjük valamely késõbbi nemzedék vagy nemzedékek tartós boldogsága biztosítása puszta eszközének; és ezt az érvelést sem az ígért boldogság hatalmas mértéke, sem az azt élvezõ nemzedékek nagy száma nem javítja. Minden nemzedék múlandó. Mindegyiknek egyaránt joga, hogy figyelembe vegyék, de a közvetlen kötelességeink kétségtelenül a jelen és a következõ nemzedékre vonatkoznak. Emellett sohasem szabad megkísérelnünk valaki nyomorúságát összevetni valaki más boldogságával. Ezzel az utópikus gondolkodás látszólag racionális érvelése semmivé foszlik. Az utópistákra ható jövõ iránti lelkesedésnek semmi köze sincs a racionális elõrelátáshoz. Ennek fényében az utópikus gondolkodásból fakadó erõszak nagyon hasonlatosnak tûnik az evolucionista metafizika, a hisztérikus történelemfilozófia ámokfutásához – amely készséggel áldozza fel a jelent a nagyszerû jövendõ érdekében, és nincs tudatában annak a ténynek, hogy ez az alapelve minden egyes korszak feláldozásához vezetne az azt követõ korszak kedvéért, és hasonlóképpen azt a

37

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

M

Û H E L Y

triviális igazságot sem ismeri, hogy az ember végsõ jövõje, akármi legyen is a sorsa, aligha lehet ragyogóbb, mint a teljes megsemmisülés. Az utópikus gondolkodás csábereje, azt hiszem, abból fakad, hogy képtelenek vagyunk felismerni: nem tudunk mennyországot teremteni a földön. Amit ehelyett meg tudunk tenni, azt vallom, az, hogy az életet kevésbé borzalmassá tesszük és kevésbé igazságtalanná minden egyes nemzedékben. Ily módon jó alkut lehet kötni. Sok mindent elértek már az elmúlt száz év során. Még többet el lehet érni a mi nemzedékünk idejében. Sok nyomasztó problémánk van, amelyeket legalább részlegesen meg lehet oldani, mint a gyengék, betegek, az elnyomástól és igazságtalanságtól szenvedõk támogatása; a munkanélküliség felszámolása; az esélyegyenlõség; az olyan nemzetközi bûnözés megelõzése, mint a zsarolás és az istenként viselkedõ emberek, teljhatalmú és mindent tudó vezetõk okozta háborúk. Mindezt csak akkor érhetjük el, ha nem álmodozunk többet távoli eszményekrõl és nem küzdünk többé az új világra és új emberre vonatkozó utópikus modelljeinkért. Mindazoknak közülünk, akik úgy hisznek az emberben, amilyen, és akik ezért nem adták fel a reményt, hogy legyõzik az erõszakot és ésszerûtlenséget, ehelyett azt kell követelniük, hogy minden embernek legyen meg a joga a saját élete alakítására, amennyire ez összeegyeztethetõ mindenki más ugyanilyen jogával. Most láthatjuk, hogy az igazi és a hamis racionalizmus problémája egy nagyobb probléma része. Végül is ez a létezésünk és korlátjai iránti épelméjû beállítottság problémája – az a probléma, amelyrõl oly sokat írnak mostanában az úgy nevezett „egzisztencialisták”. Úgy vélem, van egy neurotikus, sõt hisztérikus mozzanat az én és a világ közti feszültség ilyen túlzott hangsúlyozásában. Semmi kétségem sincs afelõl, hogy ez a hisztéria valamiképpen ugyanolyan, mint az utópikus romanticizmusé vagy a hõskultusz etikájáé, amely etika az életet csak az „uralkodás-vagy-behódolás” alapján képes felfogni. Semmi kétségem sincs afelõl, hogy ez a hisztéria az utópia erõs vonzerejének forrása. Az, hogy a problémánk egy nagyobb probléma része, látszik abból a ténybõl, hogy az igaz és hamis racionalizmus közti töréshez nyilvánvalóan hasonlót találhatunk még a racionalizmustól oly távol álló területeken is, mint a vallás. A keresztény gondolkodók az ember és Isten közti viszonyt legalább kétféleképpen értelmezik. A józan a következõképpen fogalmazható meg: „Sose feledd, hogy az emberek nem istenek, de bennük van az isteni szikra.” A másik eltúlozza az Isten és ember közötti feszültséget. Eltúlozza az ember elesettségét, valamint azt a magasságot, amire vágyik. Bevezeti az „uralkodás-vagy-hódolás” etikáját az ember és Isten viszonyába. Nem tudom, vajon e beállítottság gyökerénél mindig ott van-e az istenszerûség és mindentudás tudatos vagy tudattalan vágya. De azt hiszem, senki sem tagadhatja, hogy e feszültség hangsúlyozása csakis a hatalom iránti túlzó beállítottságból eredhet. Ennek az alapvetõen éretlen beállítottságnak a hatalom – nem csupán az emberek, hanem a természetes környezetünk, sõt a világ egésze feletti – problémája a rögeszméje. Amit analóg módon „hamis vallásnak” neveznék, azt nemcsak Isten emberek feletti hatalma ejti rabul, hanem világteremtõ hatalma is; hasonlókép-

38

K

A R L

R .

P

O P P E R

:

U

T Ó P I A

É S

E R Õ S Z A K

pen: a hamis racionalizmust a hatalmas gépek és az utópikus társadalmi világ alkotásának az eszménye lelkesíti. Bacon „a tudás hatalom” és Platón „a bölcsek uralma” e beállítottság – amely lényegében a hatalmat valaki kiválóbb intellektuális képességei alapján igényli – különbözõ kifejezõdései. Az igazi racionalista ezzel szemben mindig tudatában lesz annak az egyszerû ténynek, hogy bármilyen esze van is, azt a többiekkel fenntartott intellektuális kapcsolatának köszönheti. Ezért hajlamos lesz az embereket alapvetõen egyenlõnek, és az emberi észt az õket egyesítõ köteléknek tartani. Számára az ész a hatalom és erõszak eszközének pontosan az ellenkezõje: a megfékezésük eszköze. (© Karl R. POPPER: Utopia and Violance, Hibbert Journal 1948/16., 109–116)

Molnár Attila Károly fordítása

A Hermann Ottó utcai Klinger-villa

39

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

M

A G Y A R

A L A K O K

„TÖKÉLETES JÖVÕK NINCSENEK” Interjú Menczer Bélával a Szabad Európa Rádióban (1972) Menczer Béla történész, eszmetörténész a magyar konzervatív gondolkodás egyik ma még jóformán teljesen ismeretlen alakja. Szellemi pályája és élete egyaránt a legkalandosabbak közé tartozik a huszadik században. Jászi Oszkár unokaöccse, a Galilei-kör fiatal aktivistája, dacos ifjú ellenálló a Horthy-rendszer elsõ éveiben, be is börtönözték néhány hónapra. Aztán emigrál, Párizsban újságíró, Illyés Gyula szobatársa, a Károlyi-emigráció oszlopos tagja. 1929-ben a francia rendõrség felforgatás gyanúja miatt kiutasítja. Berlin következik, majd innen is menekülés, ezúttal Londonba, a Bloomsbury Körbe. Menczer ekkor is a Munkáspárt felé tájékozódik, de történészi kutatásai Kossuthtal és a 48-as forradalommal kapcsolatban egyre jobban kiábrándítják a radikális, antiklerikális liberalizmusból. Egyre nagyobb tisztelettel tekint Eötvösre, s alaposan tanulmányozza. Franciaország bukása számára traumatikus élmény, amelynek hatására csatlakozik a Szabad Franciaországhoz, De Gaulle hadseregéhez, s közkatonaként vesz részt az afrikai gyarmati háborúban. Három év után malária miatt leszerelik, ettõl kezdve De Gaulle német és kelet-európai sajtószolgálatát vezeti. Menczer, aki részben zsidó származású, de kálvinista vallásúnak született, ekkor már katolikus. Élete további részét Angliában tölti, a BBC-nél dolgozik. Politikai világnézete ekkor kristályosodik ki véglegesen. Ezt katolikus reformkonzervatizmusnak nevezhetjük, amelynek alapja a 20. század borzalmai által igazolt emberi gonoszság komolyanvétele, a 19. századi liberális nacionalizmus éles elutasítása, a birodalmi gondolat felértékelése, beleértve bizony még Metternich herceg rehabilitálását is. Menczer igen sokra becsülte Donoso Cortes spanyol gondolkodót (s persze de Bonald vikomtot is), és általában a spanyol világot, amelyben a szabadság és rend ideális összeegyeztetésére még lehetõséget látott. Egészen sajátos, hogy Spanyolország ugyanilyen mély hatást gyakorolt Menczer egykori iskolatársára és barátjára, Kolnai Aurélra vagy éppen (a konzervatívvá persze nem váló) Arthur Koestlerre is. Menczert persze nem tekinthetjük filozófusnak, s nem állíthatjuk egy sorba Kolnaival és Polányi Mihállyal. De igen jelentõsnek látszik a magyar és az európai eszmetörténet konzervatív szempontból végzett értelmezése, a klasszikus magyar sorsproblémákra való hiteles és személyes életével alátámasztott reflexió. Azért csak „látszik”, legalábbis egyelõre, mert munkássága teljességgel feldolgozatlan. A Valóság 1975/10. száma közölt vele egy interjút, szigorúan a Károlyi-emigrációra való emlékeire kérdezve; Lee Congdon róla szóló tanulmányának fordítását pedig a Magyar Filozófiai Szemle 1998/4–5–6. száma közli: róla mást magyarul nem olvashatunk. Saját mûvei sincsenek összegyûjtve, hagyatéka (benne kiadatlan szövegek sokasága, köztük emlékiratai) a Petõfi Irodalmi Múzeumban és az MTA Kézirattárában várnak érdeklõdõ kutatóra. Az itt közölt interjú is ebbõl a hagyatékból való, alkalmat rá a Gerd-Klaus Kaltenbrunner által szerkesztett Rekonstruktion des Konservatismus címû kötet megjelenése adott. A kéziratot, amely az MTA Kézirattárában az Ms 5895/63 jelzet alatt található, Balázs Zoltán rendezte sajtó alá. Köszönjük a segítséget Rozsondai Marianne-nak, a kézirattár vezetõjének.

40

A

S Z E R

I N T E R J Ú J A

M

E N C Z E R

B

É L Á V A L

( 1 9 7 2 )

Németország egyik legismertebb tudományos könyvkiadócége, Rombach & Co. Freiburg in Breisgau híres, régi egyetemi városban, megbízott egy ismert tudósokból és publicistákból álló csoportot az újkori európai politikai és társadalmi mozgalmak, elméletek és ideológiák történetének feldolgozásával. Az elsõ kötet, amely júniusban kerül a német könyvpiacra, a konzervatív pártokkal és eszmékkel foglalkozik. Ennek angol-amerikai kiadása rövidesen követi a német mû megjelenését és nyilván igen nagy érdeklõdést fog Angliában kelteni, miután Angliát ma a konzervatív párt kormányozza. Valószínûleg még ez év õszén követi az elsõ kötetet (az európai konzervatív eszmékrõl és pártokról) a második, a konzervatív eszmékrõl Amerikában, az Egyesült Államok alapítása óta, majd Kanadában, a Brit Nemzetközösség más tengerentúli államaiban, Latin-Amerikában stb. A tudóscsoport több tagjának az a szándéka, hogy a konzervatív kötetet további mûvek kövessék a liberális, radikális, demokrata, szocialista elméletekrõl, pártokról, mozgalmakról. Remélhetõleg a következõ évek folyamán erre is sor kerül. Az elsõ kötet hosszas kutatómunka eredménye, amelyet tíz tanulmány foglal össze. A szerzõk között szerepelnek Alois Dempf, Hans Sedlmayr müncheni, Thomas Chaimowicz salzburgi profeszszor, továbbá angol, holland, francia szakemberek. A kutatási eredmények összefoglalását Gerd-Klaus Kaltenbrunner osztrák tudós vállalta magára az Európakötetben, az „Új Világ”-kötet legismertebb munkatársai Russell Kirk, a Chicagóban megjelenõ Modern Age kiadója és számos, jól ismert amerikai könyv szerzõje, továbbá Lukács János, a pennsylvaniai egyetem és Molnár Tamás, a New York-i egyetem magyar származású tanára. Az Európa-kötet egyik munkatársa Kolnai Aurél, a québeci egyetem és a londoni Bealford College szintén magyar származású tanára. Az Európa-kötetben két fejezet jutott a tíz közül Menczer Bélának, aki itt, a londoni stúdióban felel kérdéseinkre. Menczer Béla egyik fejezete Spanyolországgal, másik fejezete a magyar konzervatívokkal foglalkozik. Mi a mû célja, a kutatómunka legfõbb eredménye? M. B.: Az elsõ kérdésre a válasz aránylag könnyû, a másodikra már sokkal nehezebb. Elsõsorban már azért is, mert a társszerzõk mûveit csak általánosságokban ismerem, levelezésekbõl és megbeszélésekbõl, amelyeket körülbelül két éven át folytattam, németországi és ausztriai utazások során. A munkatársakat dr. GerdKlaus Kaltenbrunner, mint a Rombach, freiburgi egyetemi kiadóvállalat irodalmi lektora és igazgatója válogatta ki, a freiburgi igazgatóság jóváhagyásával. Így a társszerzõk nagy részét személyesen ismerni nincsen szerencsém, másokkal beható megbeszéléseket folytattam, fõként Münchenben és Salzburgban, de inkább a mû céljáról, mint a kutatók eredményeirõl. A célt illetõleg, lényeges pontokon, egyetértésre jutottunk. Tehát a cél?

41

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

M

A G Y A R

A L A K O K

M. B.: A cél a fogalmak tisztázása, komoly történelmi módszerekkel. Konzervatív, liberális, demokrata, és az ehhez hasonló jelzõk a legújabb kor elején, azaz körülbelül kétszáz évvel ezelõtt, az amerikai függetlenségi nyilatkozat és a francia Emberi és Polgári Jogok Nyilatkozata idején szabatos eszmék voltak. Az idõk során jelszavak lettek, sokszor tartalmukból, értelmükbõl kiforgatva. A pártok, amelyek önmagukat konzervatívnak vagy liberálisnak nevezték, az idõk folyamán és a nemzeti adottságok és lehetõségek szerint, sok változáson mentek keresztül. A történelmi fejlõdés új, nem várt feladatok elé állította a különbözõ pártokat, amelyeknek elvégzésére a legkomolyabb és legmélyebb gondolkozók, állambölcsek és társadalombölcselõk is csak kevéssé készítették elõ híveiket és tanítványaikat. Vannak bizonyosan örökérvényû igazságok, de egy-egy konkrét történelmi esemény formáit és pontos dátumait soha, senki emberi ésszel nem láthatta elõre, márpedig az új nemzedékek új feladatai mindig egy-egy konkrét történelmi helyzetbõl adódtak, egy adott esemény, például a két világháború, következményeibõl. Machiavelli, akit sok túlzása ellenére, mégis a modern európai politika egyik mesterének kell tekintenünk, ezt mondja Livius római történelméhez írt kommentárjainak harmadik könyvében: „ha azt akarjuk, hogy egy állami vagy egy lelki és szellemi közösség soká éljen, vissza kell azt idõnként vezetnünk eredetéhez, létének okához”. A mi csoportunk azt kívánja, hogy a Szabadság, az Emberi és Polgári Jog, a népi Törvény soká éljenek s velük az újkor minden olyan állama és társadalmi közössége, amelyeknek ezek a fogalmak a szellemi, lelki, erkölcsi alapjai. Az tehát a szándékunk, hogy e fogalmakat eredetükhöz vezessük vissza, a híres firenzei államtitkár tanácsa szerint, aki egyben azt is tanította – és ebben, sajnos a tapasztalat szerint igaza volt –, hogy az erõszakon, bûnön, hazugságon alapuló rendszerek kénytelenek idõnként a bûnhöz visszatérni, az erõszakhoz, a súlyos válsághoz, amelybõl származtak, a népámításhoz, amely hatalomra jutásukat egykor elõsegítette. „S’ils font la paix, ils sont perdus” – mondották 1793–94-ben a francia jakobinusokról. Amikor az országot idegen invázió fenyegette, esetleg a feldarabolás a „rendet helyreállító” szövetséges hatalmak között, a francia nép nagy része eltûrte a belsõ terrort, a hazafias katonai fiatalság annak ellenére sietett a harcterekre, az idegen betörõk és bitorlók ellen, de amint lehetõségek mutatkoztak a békére, a belsõ terror megszûnt és felszámolt, a régi intézmények nagy részét Bonaparte tábornok helyreállította, ámbár a teljes békét soha, mert még az õ új stílusú, lényegében mérsékelt, majdnem konzervatív rendszerének az eredete és létalapja is a forradalom és a katonai szükségesség volt. Különbözõ változatokkal más nemzetek és más birodalmak esetében ez a történet azóta gyakran megismétlõdött, ami egyébként nem meglepõ; a francia forradalomból származnak a legújabb kor eszméi és feladatai, de hát a francia forradalom kortársai, ámbár újkort és megújhodást ígértek az egész emberiségnek, igen gyakran a régmúlt, a görög-római ókor példáira hivatkoztak. Az ókor bölcseit idézték, mint a jelen útmutatóit, a görög-római ókor erényfogalmait igyekeztek gyakorolni, vagy legalábbis fitogtatni, olykor megdöbbentõ és visszataszító képmutatással.

42

A

S Z E R

I N T E R J Ú J A

M

E N C Z E R

B

É L Á V A L

( 1 9 7 2 )

Félbe kell szakítanom… Ön a Szabadságot, az Emberi és Polgári Jogot a népi Törvényt említi, mint a modern népközösségek erkölcsi és szellemi létalapját, amelyekhez a visszatérést kívánja szolgálni új mûvében. Ezek a fogalmak inkább a Demokrácia, a Liberalizmus mint a konzervatív politika szótárából valók, amely a francia forradalom elveit ellenezte – legalábbis a mai felfogás szerint a konzervatív politika túlzásnak tekintette a Szabadság hirdetését, felforgatásnak az Emberi és Polgárjogok 1789-iki francia manifesztumát. M. B.: Az elterjedt közfelfogás nem alaptalan ugyan, de csak részben helyes és történelmileg igazolt. Több mint húsz éve írtam könyvet a francia forradalom és az európai forradalom ellenfeleirõl 1789 és 1848 között. Ez a mû elõször 1951ben jelent meg Angliában, azóta második és harmadik kiadást ért Amerikában, a Notre-Dame University Press gondozásában. Azóta sem szûntem meg a témával foglalkozni, s így azt ma jobban ismerem, mint húsz egynéhány évvel ezelõtt, de akkori konklúzióim nagy részét fenntartom ma is és azokat új német mûvemben megismétlem, illetve kibõvítem és helyesbítem. Amint a franciák mondják, pontokat teszek az i betûkre és áthúzom a t betûket. Bonaparte, mint elsõ konzul, „liberálisnak” nevezte az 1789-iki elveket; ez a jelzõ úgy latinul, mint franciául egyértelmû a generosus-sal, ami nagylelkût, bõkezût jelent. A forradalom katolikus ellenfelei, Joseph de Maistre, de Bonald, Chateaubriand, továbbá az anglikán Edmund Burke, a német protestánst Friedrich von Gentz nem vetették el maradéktalanul az 1789-iki elveket. Õk maguk is a liberális iskolához tartoztak, sõt a forradalom legfõbb ellenfele, Metternich kancellár is sokáig II József császár követõjének vallotta magát, legalábbis gyakran hangsúlyozta, hogy õt, mint fiatalembert, József császár humánus reformjainak szellemében nevelték s azokat õ, közel 40 évi kormányzása alatt a Habsburgbirodalomban, érintetlenül hagyta. A társadalmi reformok nagy része, pl. a jobbágyság eltörlése, egész Európában útban volt, jóval 1789 elõtt, a sajtó meglehetõsen szabad volt sok országban, másutt, a mai fogalmak szerint is, teljesen szabad. A francia forradalom az erõszak és a terror útjára lépett s ez a liberális reformok irányában megindult fejlõdést sok évre visszavetette. Mégis hol volt és hol van, továbbra is, különbség a konzervatív, a liberális, a demokrata, majd késõbb a szocialista irányok között? Nyilvánvalóan több mint árnyalatiak voltak a különbségek – sõt még ma is azok… M. B.: Úgy a „liberális”, mint a „konzervatív” fogalmat Európa angol gyakorlatból ismerte meg, de mind a két jelzõ francia eredetû; a két pártot Angliában eredetileg whig és tory gúnyneveken ismerték, a francia forradalom után kezdette a két párt hivatalosan használni a konzervatív, illetve a liberális nevet, mint megjelölést. Mint már mondottam, a liberális jelzõt Napóleon, azaz akkor még Bonaparte tábornok találta ki az 1789-iki elvek hívei számára, akik közé önmagát is számította. A konzervatív jelzõ Bonald erõsen forradalomellenes, nagyszabású mûvébõl származik, amelyet e szerzõ, mint királyhû emigráns, 1792 és 1797 között Németországban írt, de amely Párizsban csak az elsõ konzul idejében jelenhetett meg, amikor is a királyhû francia emigráció nagy része hazatért. Louis-Gabriel vicomte

43

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

M

A G Y A R

A L A K O K

de Bonald (1753–1839) elfogadta az amnesztiát, de nem titkolta el hûségét és ragaszkodását a Bourbon-dinasztiához. Napóleon ajánlatát különbözõ hivatalok elfogadására udvariasan, de határozottan elutasította, ámbár az új polgári törvénykönyv, a Code Napoléon kidolgozásában részt vett. Késõbb, XVIII. Lajos király alatt közoktatásügyi miniszter volt, majd a Felsõház örökös tagja, Lajos Fülöp király alatt, 1830 júliusa után, egész élete végéig (1839) a felsõházi legitimista ellenzék vezére. Bonald fõmûve A politikai és vallási hatalom elmélete. A társadalomtudomány mai mûvelõi között sokan Bonaldot az új, szociológiai módszer úttörõjének tekintik, a jogbölcselõk és állambölcselõk után, õ szólt elsõnek külön, önálló „társadalomtudományról”; azaz a politika intézményei helyett, mint a parlament, a végrehajtó, a bírói, a törvényhozói hatalom, Bonald a társadalom tényeit vizsgálta, a munka, a kereskedelem, a termelés, a család tényét, azt gondolván, hogy a francia forradalom törvényhozása, amikor oly jogokról gondoskodott, amelyek a legtöbb embert kevéssé érdeklik (a törvényhozásba való beleszólás joga, a sajtószabadság stb.) figyelmen kívül hagyta a minden ember számára döntõen fontos dolgokat, a családi életet, a munkát, a kenyérkereset módjait, a gyermeknevelés kérdését. Vagyis a forradalom az egyén jogait a közösségre, az államra ruházta át, a többség akaratának (amely rendszerint kétes) nem szabott korlátokat, az egyéni szabadságot feláldozta a közszabadságok kedvéért és evvel a politikai és pártzsarnokságok útját egyengette, amelyet szerinte eddig még leginkább a családi elven alapuló monarchikus államforma gátolt. Olykor a zsarnokság gátja nem az alkotmány, amely a legtöbb országban csak papíroson létezik, hanem a társadalom erkölcsi légköre, a hagyományos rend, a nem vitás fogalmak, mint a szülõk kötelességei a gyermekekkel szemben, mint a fiatalok kötelességei a családban, a közösség iránt, mint a munka – és így tovább. A pártviszályok között élõ államokban vannak a legnagyobb számmal a kitûnõ államférfiak – de sajnos csak azért, mert az ilyen államokban van reájuk szükség; megérdemlik a nagy államférfiak a csodálatot, de úgy mint a kiváló orvosok és a remek sebészek. Minden okos ember tiszteli a kiváló orvost, a sebész mûvészetét, de bizonyosan nincs olyan családapa, aki azt kívánná, hogy a kiváló orvos a tudományát az õ gyerekein gyakorolja. Jobb ha a családban nincs betegség. Jobb ha a nagy törvényhozó, a kiváló államférfi, a nagy hadvezér nem talál alkalmat tudománya gyakorlására, mert a nemzet egészséges, nem él életveszélyek között, megõrzi önmagát, nem annyira a törvények segítségével, mint a mindennapi, örökölt erkölcsiség gyakorlásával. A visszaélések ellen bizonyosan kell a bírói hatalom, az állami beavatkozás, de az egészséges közösség az, ahol az ilyesmire ritkán van szükség, ahol az egyéni élet szabad és biztonságos, bár az élet megköveteli a munka mindennapi áldozatát. Bonald nem ellensége az Emberi és Polgári Jogoknak, de úgy véli, hogy azok csupán „töredékek” a keresztény erkölcs elveibõl, hogy a Sinai-hegyi Tízparancsolat betartására való intés többet használna az emberiségnek, mint a „Jogok” proklamációja. Bonald szerint az állam létoka nem az, hogy az egyéni vagy a tömegakarat legteljesebb érvényesülését szolgálja. A termé-

44

A

S Z E R

I N T E R J Ú J A

M

E N C Z E R

B

É L Á V A L

( 1 9 7 2 )

szet törvénye az önfenntartás ösztöne. Minden emberi közösség az önfenntartás, a fajfenntartás célját szolgálja – amint Leibniz mondotta, Conservatio Speciei. Az állam létoka a javak megõrzése és gyarapítása, az anyagi, a szellemi, a lelki javaké egyaránt; az állam célja az ezen a téren a már az elõzõ nemzedékek által elért eredmények fenntartása, „konzerválása”, biztosítása. A haladás tényét Bonald nem tagadta. Nem is vetette el kritikátlanul a tudományos és technikai haladás minden tényét; ellenkezõleg, bizonyos optimizmussal, úgy vélte, hogy a tizenhetedik és tizennyolcadik század oly nagyszabású természettudományi haladása után – Newton fizikája, Harvey, Spalanzani, Lamarck biológiája, Laplace kozmológiája, Buffon állattana és botanikája – a jövõ, tehát a tizenkilencedik század, „a társadalmi lét törvényeinek felismerésében tesz majd lényeges, új lépéseket”. Konzervatív gondolkozó, a konzervatív irány szellemi atyja terelte tehát az európai politikát a szociális kérdés felé, nemcsak fõmûvében, amely kevéssel a századforduló elõtt íródott, de késõbb az európai békérõl a napóleoni háborúk idején írott kisebb munkáiban, a bécsi kongresszus elé 1814-ben terjesztett memorandumában, amelyet Metternich herceg, a kongresszus feje és elnöke, bizonyosan nagy szorgalommal olvasott, miután az osztrák államkancellár diplomáciai irataiban, amelyek csak húsz évvel halála után kerültek a nyilvánosság elé, igen gyakoriak a Bonald-idézetek, az európai nemzetek közös társadalmi érdekeirõl és az összeegyeztetendõ európai jogrendszerrõl. Bonald útjain járt, bár kissé különc módon, Henri de Saint-Simon, akit a szocializmus õsatyjának tekint, s aki szintén a bécsi kongresszus elé terjesztette terveit Európa új, szociális szervezésérõl, a nemzetek közös szervezetérõl – és így tovább. Bonald hatása érzõdött Disraeli mûveiben és politikai teljesítményében. A legtudatosabban Balzac vallotta Bonaldot mesterének. A Comédie Humaine (Emberi színjáték) epilógusában Balzac kifejezetten Bonaldra hivatkozik, akinek elveit vallja és akit egyben az új elbeszélõ mûvészet gondolkozójának tekint; Balzac óta az új regény a „társadalmi törvényt” kutatja, természetesen annak dilemmáit, eltéréseit, összeütközéseit, hiszen minden tragikum az ilyenekbõl ered. Ami iránt azonban Balzac nem hagy kétséget, az az õ személyes felfogása; a mûvész feladata az emberi gyengeségek tanulmányozása, végtelen változatokban, de ugyanakkor Balzac teljesen jóváhagyja a társadalom alapelveit, Bonald szellemében. A regény a kivételekkel foglalkozik, de a kivételek tragédiája, még ott is, ahol részvétet, sõt csodálatot érdemel, mit sem bizonyít a szabály ellen, sõt érvet szolgáltat a szabály javára, erõsíti azt. További kérdés: volt az ilyen konzervatív bölcseletnek jellegzetesen magyar hatása, és miért bízták Önre éppen a spanyol és a magyar fejezetet? Hiszen e két ország között kevés és ritka volt a kapcsolat… M. B.: A konzervatív életfelfogás messzemenõen jellemezte a magyar irodalom legjavát az utóbbi százötven év során, még ott is, ahol oly szerzõkrõl, gondolkozókról és közéleti emberekrõl van szó, akik magukat radikális demokratáknak, vagy legalábbis liberálisoknak vallották. A konzervatív állambölcselõk és társadalomböl-

45

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

M

A G Y A R

A L A K O K

cselõk sorát három szerzõ nyitotta meg a francia forradalom éveiben, az angol Edmund Burke – aki egyébként mint politikus a whig párthoz tartozott – a francia Bonald és a német Gentz (forma szerint született porosz állampolgár, Kant-tanítvány a königsbergi egyetemen, de sziléziai születése folytán még az osztrák tradíciók neveltje; Szilézia csak néhány évvel Gentz születése elõtt lett porosz tartomány, Gentzet szíve még Ausztriához húzta s ha elsõ mûvei Königsbergben és Berlinben jelentek is meg, az utókor számára Gentz elsõsorban Metternich közeli munkatársa, az 1814–15-iki bécsi kongresszus fõtitkára, az egybegyûlt hatalmak határozatainak szerzõje és egész haláláig [1832] mint diplomáciai író, Ausztria politikájának a szócsöve). A Bonald–Burke–Gentz-féle problémák klasszikusai közé legalábbis egy magyar szerzõ tartozik: Eötvös József. Ámbár õt a liberális korszak államférfiának tekintjük, mûve a tizenkilencedik század uralkodó eszméirõl a konzervatív irány klasszikusai közé sorolható. Eötvös nyilvánvalóan a Bonald által felvetett problémát fûzi tovább, a politikai közszabadság és az egyéni szabadság viszonyáról és olykor elkerülhetetlen összeütközésérõl gondolkozik, továbbá az írott és a nem-írott törvényekrõl, amelyek közül az íratlan törvény, az élet törvénye, a társadalom és a természet törvénye az erõsebb szerinte is. Egyébként ebben a szocialista gondolkozók, elsõsorban Ferdinand Lassalle (1825-1864) Marx és Engels mellett a modern szocializmus atyja szintén Bonaldot követte mûvében Az Alkotmányról (1863), ahol szembeállítja a „tényleges alkotmányt” az írott törvények egész sorával. Eötvös a tényleges demokráciát elfogadta, csakúgy mint a reá leginkább ható francia gondolkozó, Alexis de Tocqueville (1805–59). Természetesen Bonald fõmûve, Tocqueville és Eötvös fõmûvei között néhány évtized telt el. Tocqueville és Eötvös az 1850-es évek szerzõi, Bonald élete nagyobbik részét még a tizennyolcadik században élte le, õ még a tizennyolcadik század gyermeke. De Eötvös mûve is kommentár egy forradalomról, miként Bonaldé, Gentzé, Burke-é, Joseph de Maistre-é volt; Eötvös az 1848–49-iki európai forradalom tanulságain gondolkozik és azokat kívánja levonni. Az egykori francia és német kritikusok közül többen úgy vélték, hogy Eötvös volt, a spanyol Juan Donoso Cortés (1809–53) mellett az európai forradalom tanulságainak legmélyebben szántó állam- és társadalombölcselõje. Új munkámban mind a két gondolkozó mûvét igyekeztem elemezni – mind a kettõrõl írtam már korábbi tanulmányokat, amelyeknek egyébként egyik, számomra igen megtisztelõ eredménye volt meghívásom 1949–1952 és 1953-ban a madridi Ateneo Szabadegyetem elõadói székére, majd késõbb a navarrai egyetemre, továbbá a Spanyol Akadémia Donoso-érme, amelyet nekem Florentino Perez Embid, az Ateneo akkori elnöke 1953-ban nyújtott át. A tanár fõdolga, hogy tanuljon, új ismereteket szerezzen és elõadásai során tízszer annyit tudjon mint hallgatói, de csak annak oly hányadát közölje, amely hallgatóit tovább viszi, új szempontok felé. Donosón kezdettem, de spanyolországi hat kurzusom során 1949 és 1967 között többet tanultam, mint tanítottam. Megismerkedtem a mo-

46

A

S Z E R

I N T E R J Ú J A

M

E N C Z E R

B

É L Á V A L

( 1 9 7 2 )

dern spanyol bölcselet egészével, és reájöttem arra, hogy a legjobban ható európai eszmék jó része spanyol eredetû, legalábbis a spanyol történelem tapasztalatában gyökeredzik. A spanyolok fedezték fel Amerikát. Õk adták az Újvilág északának a Canada nevet – ami spanyolul azt jelenti: „a havas ország”. A spanyol Amerika gazdasága vetette fel az európai hegemónia problémáját – a hosszú küzdelem a Habsburg- és a Bourbon-birodalmak között ennek volt a következménye. A spanyol örökösödési háború a tizennyolcadik század elsõ éveiben valósággal „elsõ világháborúnak” is nevezhetõ. Elõször vívtak az európai hatalmak csatákat két más kontinensen, Ázsiában és Amerikában, az európai fõhatalomért, az európai döntõ csaták elõtt, a Rajnán és Olaszországban. Ennek a „világháborúnak” volt része Rákóczi Ferenc magyar felkelése. Ennek következménye volt Oroszország nagyhatalommá növekedése Nagy Péter cár alatt – míg a többi hatalmak a spanyol kérdéssel voltak elfoglalva. De ennél is lényegesebb a spanyol események és a spanyol eszmék hatása a tizenkilencedik század elején. A Napóleon ellen spanyol népfelkelés 1808 és 1814 között volt a nemzeti szabadságok felkeléseinek megnyitó fejezete. A cadizi spanyol nemzetgyûlés proklamálta 1812-ben a „nemzeti alkotmányt”, a „történelmi alkotmányt”; a cadizi elvekre hivatkoztak 1820-ban a nápolyi felkelõk, az olasz Risorgimento elõfutárjai. A spanyol példa azt bizonyította, hogy az elvont elveknél elevenebb valóság a nemzet, úg,y ahogy azt a történelmi és földrajzi körülmények kialakították, hogy alkotmány kell ugyan, de csak a nemzeti életakarat kifejezése, és hogy az alkotmány akkor lelkesíti valóban a tömegeket, ha az régi szokásaik, vallási hitük, egyéni szabadságuk kifejezésére szolgál, s nem elvont elvekre hivatkozik. Hasonló alkotmányt és nemzeti egységet kívántak rövidesen a németek, az 1813-iki felkelés során, majd utánuk az olaszok. Európában spanyol divat kezdett járni. A Schlegel fivérek esztétikája felfedezte a „spanyol népi lelkületet” Calderón, Lope de Vega drámáiban, Katona József Bánk bán nejét, akinek addig neve nem volt, hirtelen Melindára keresztelte, és megtette a mórok elõl Magyarországra mentett spanyol leányzónak. Magyarországon megindult az új mozgalom, a nemzetiség és a történelmi alkotmány idõszerû megújítására és a mozgalommal együtt annak sajnos kinövése is, az úgynevezett „korteskedés” – a spanyol Cortes szóból, amint a cadizi alkotmány új parlamentjét hívták. A Napóleon ellen küzdõ kormányok kezdetben örvendve üdvözölték a spanyol megmozdulást, de rövidesen megrémítette õket a spanyol példa utánzása más országokban; hiszen a spanyol stílusú katonai összeesküvéseket jelentett sok helyen – pl. Nápolyban – a régi királyi hadseregek szigorú fegyelmének a végét, hiszen a nemzetiség, mint általános elv, radikálisan alkalmazva, az összes fennálló államkeretek felbontását jelenthette, nem a húsz éven át remélt békét és jogrendet, hanem az új háborúk veszedelmét… Érthetõ, hogy az új felkelések a katonai összeesküvések, itt-ott a politikai gyilkosságok oly reakciót váltottak ki, 1820 után, amelyet Metternich herceg és a libe-

47

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

M

A G Y A R

A L A K O K

rális hajlamú Sándor cár Bécsben, 1814-ben még nem terveztek. Az erõszak, a felforgatási szándék a 18-ik század végén megállította és visszavetette a humánus haladást, a 19-ik század elsõ felében visszájára fordította a már megindult fejlõdést a nemzeti önállóságok, a szabadabb társadalom és a demokrácia felé; az átmenet szükségességét a nagyobb népi önkormányzat felé a konzervatívok is elismerték… Utolsó kérdés; kikre gondol, amikor „magyar konzervatívokról” beszél? Nem volt inkább a magyar reformmozgalom liberális és demokratikus szellemû? M. B.: Voltak erõsen konzervatív vonásai a liberális és demokratikus mozgalomnak is. Kossuth is a „történelmi alkotmány” védõjének vallotta magát, erõsen védelmére kelt a „történelmi államalakulatnak”, amikor hallani sem akart, még federációs keretekben sem a régi magyar állam területi megcsonkításáról. Deák Ferenc a legliberálisabb törvényhozás híve volt, az új büntetõtörvény és polgári törvénykönyv-tervezet szerzõje 1840–43-ban, de Magyarország jogait és önállását történelmi érvekre alapította, több száz éves, régi törvényekre. De a valódi magyar konzervatív iskola feje Dessewffy József gróf volt (1771– 1843), majd az õ fiai, Dessewffy Aurél és Emil gróf. Dessewffy Józsefet mi fõként mint Széchenyi kritikusát és ellenfelét ismerjük. Valóban az volt, de egyben mestere és elõfutárja is volt a „legnagyobb magyarnak”, és némi irodalmi párbajok után – egyébként úri modorban – személyes jó barátja is. Dessewffy „európai magyar politikára” törekedett, európai érdekekre kívánta terelni a magyarság figyelmét, mint ezt majd olvasóim látni fogják. Az osztrák birodalom szabadabb szellemben való átalakítását lehetségesnek vélte, az orosz „byzantinizmustól” jobban félt. Ausztria átalakítását éppen a magyar reformerek alkotmányos szellemétõl várta, a már akkor jelentkezõ, porosz „pángermanizmus” nyugtalanította. A bécsi határozatokban az „európai judícium” kezdetét látta – az õ saját szavait használom; „ne egymással vagy egymás ellen szövetkezzenek ezután a fejedelmek. Szövetkezzenek saját népeikkel és nyerjék meg azokat okos, tisztes, a civilizált rendet fenntartó princípiumok javára.” Dessewffy Emilnek és körének, Szögyény-Marich László volt udvari alkancellárnak, Majláth György országbírónak, gróf Szécsen Antalnak, a tudós diplomatának, Vay Miklós bárónak, Sennyey Pál bárónak nagy, sõt döntõ szerepe volt az 1849 utáni ostromállapot és az ún. Bach-rendszer felszámolásában. A kiegyezés Deák Ferenc vezetésével jött létre 1867-ben. Sokan vélték azonban úgy, hogy a konzervatívok vezetésének megtartása jobb lett volna. Dessewffy Emil 1859-ben Rechberg gróf külügyminiszter útján memorandumot küldött Ferenc József császárhoz, amelyben a magyar konzervatívok nevében a centralizált bécsi bürokrácia minimumra redukálását ajánlotta, a mielõbbi magyar és cseh koronázást egyidejûleg, az alkotmányos és egyenlõ önállóságot a birodalom minden nemzetének, a történelmileg bevált határok között, a német elsõbbségi törekvés helyett (amely 1866-ban Königgrätznél végzõdött) „európai politikáját”, „kontinentális” szövetséget Franciaországgal.

48

A

S Z E R

I N T E R J Ú J A

M

E N C Z E R

B

É L Á V A L

( 1 9 7 2 )

Nem bizonyos, hogy ez véglegesen rendezte volna a nemzetiségi kérdést és végleg kielégítette volna az összes igényeket. De valószínû, hogy a Dessewffy-terv, amelyet egyébként az önálló Erdély utolsó kancellárja, Jósika Sámuel báró, a magyar konzervatívok egyik legkiválóbb politikusa minden erejével támogatott a magyar–román egyetértés reményében, barátokat szerzett volna a magyar álláspontnak a horvátok, szerbek, románok és német-osztrákok között, míg 1867-es „dualizmus” azok többségének nem tetszett. 1870–71-ben a magyar konzervatívok erõsen franciabarát tendenciát mutattak, az emigrációból hazatért elõbb Kossuth személyes környezetéhez tartozó Irányi Dániel tiltakozó határozati javaslatát Elzász-Lotharingia annexiója ellen, megszavazták. Ürményi Miksa, a konzervatívok parlamenti szónoka ez alkalommal azt mondotta, hogy Bismarck gyõzelme „nem német egységet, hanem porosz caesarizmust jelent”, lehetetlenné teszi, hosszú idõre, Európa oly kívánatos összefogását a közös kultúra jegyében, amely csak a német–francia–angol szövetségben elképzelhetõ. Nézetéhez csatlakozott Babeš Vince, az erdélyi románok szónoka a magyar parlamentben: „állami egységre nincsen szükség” – mondotta –, „ha van a nemzeti lét kifejezésére más mód” – Svájc nem tagja a német birodalomnak, Genf és Bruxelles francia kultúrájú városok, annexió nélkül is, Erdély magyar, román, szász nemzetiségû ország, nem szükséges, hogy Erdély a román királysághoz tartozzék. Az európai federáció gondolatát vetette fel egyébként 1870–71 után Renan, akit az egyháztól való eltérései folytán a világ jól ismert, de aki mint konzervatív gondolkozó késõbbi mûveiben kevesebb világhírt élvezett, valamint Frédéric Le Play, a nagy francia szociológus, aki úttörõ társadalomtudományi mûveiben Bonald tanítványa. Oly ismert volt a magyar konzervatívok franciabarátsága és európai federalizmusa 1870–71-ben, hogy Bismarck 1879-ben Bécsben óvást emelt Kállay Benjámin kinevezése ellen a közös külügyminiszteri székre, Andrássy Gyula lemondása után. Kállay Benjámin addig a közel-keleti osztály fõnöke volt a Ballhausban, a Balkán-kérdések legjobb ismerõje, mint tudós és történetíró, mint a kitûnõ Kelet Népe folyóirat szerkesztõje, a magyar konzervatív irány szellemi vezére. Mint közös pénzügyminiszter, Bosznia minisztere, mint a szerb, bolgár, román, új-görög irodalmak kiváló tudósa, Kállay Benjámin egész életét a dunai és balkáni unió terveinek szentelte. Az õ iskolájához tartozott Grünwald Béla, akit a radikális reformerek közül is sokan a magyar történelmi gondolkozás merész újítójának és mesterének tekintettek, konzervatív létére, Beöthy Ákos, a máig is legjobb Széchenyi-életrajz szerzõje, Asbóth János, a reformkor legeredetibb történetírója, a századvégi új magyar irodalom (Vajda János, Reviczky Gyula, Komjáthy Jenõ stb.) legmegértõbb kritikusa, valamennyire a „Nyugatosok” elõfutárja, Bernát István, a magyar szociológia atyamestere, fõként az agrárszociológia megindítója, úgyszólván a késõbbi falukutatók õse. Az uralkodó irány, az indusztralista liberalizmus, amelyet a századforduló idején Tisza István képviselt a politikában, Gratz Gusztáv, Hegedûs Sándor, Hegedûs Loránt, Matlekovics Sándor a gazdasá-

49

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

M

A G Y A R

A L A K O K

gi és szociológiai irodalom terén, háttérbe szorította a konzervatív irányzatot. Ideje volt annak, hogy azt valaki a mai perspektívából felelevenítse és a helyes összefüggésbe állítsa be, s én csakis erre törekedtem… Végsõ, személyes, talán indiszkrét kérdés: konzervatívnak vallja Ön, az egykori forradalmi szocialista, Károlyi és Jászi híve és személyes barátja, önmagát? M. B.: Konzervatív vagyok, ahol a kultúrjavak megõrzésérõl, az elért szellemi és lelki eredmények fenntartásáról van szó, dühödten és radikálisan liberális, amikor a lelkiismeret szabadságát kell védeni, amint kellett a fasizmus és nácizmus éveiben, szocialista ma is, ha ez nem jelent mást, mint a lehetõség szerinti általános népjólét kívánását és elõmozdítását. Ha úgy tetszik, demokrata is vagyok, ha ez a jelzõ önállóságot, önkormányzatot jelent, felelõsséget az érett népek számára… A történelem nem foglalható végleges rendszerekbe. A történelem a végtelen helyzetváltozások sorozata. A bölcselet nem rendszerekre és „izmusokra” törekszik, hanem a tapasztalatok helyes értékelésére, az adott helyzetekben a helyes döntésekre. Olyan helyzet még soha nem volt (és nem is lesz), amelyben a jobb és a roszszabb között dönteni nem kellett, amelyben nem hárultak az egyénekre és a népekre új felelõsségek. „Végleges” megoldások, tökéletes „jövõk” nincsenek. De helyes állásfoglalások minden változó, adott helyzetben vannak és mindig lesznek. Nincs oly doktrína, oly „izmus”, amely minden helyzetben kötelezõ lehetne. De igenis vannak – egy nagy olasz társadalombölcselõ, Vilfredo Pareto szavai szerint – „erkölcsi állandók” és „lelki állandók” a történelmi változatok között. Ily értelemben, de csakis ily értelemben, a történelem az élet mestere, a tapasztalatok áttekintésének módszere – még akkor is, ha végleg lezárt korszakokról van benne szó, amelyeknek problémái egykori intenzitásukat és aktualitásukat végleg elveszítették.

50

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

Ötvös István A MELLÉKPER MELLÉKPERE A Deszkás János elleni eljárások elemei

Szinte döbbenetes, hogy a hatalom teljes megszerzésének lezárását jelentõ „választások” utáni napon, 1949. május 16-án megkezdõdtek a késõbbi Rajk-perhez kapcsolódó letartóztatások. Bár a nemzetközi helyzetbõl levezetett magyarázatok világossá teszik a per célját és értelmét, valójában számos más koreográfia lehetõségét is felvázolták az Andrássy út 60-ban, mielõtt a végsõ változatot rögzítették volna. A szovjetek számára adott volt a végcél: egy olyan pert kellett készíteni, amely „bizonyítja”, hogy Tito és a jugoszláv kommunisták az „imperializmus szekértolói”, az „ellenség ügynökei” stb. Azonban amíg a magyar szervek eljuttatták az ügyet idáig, számtalanszor át kellett írni a forgatókönyveket, az aktuális õrizetesek személyéhez igazítva a „tényanyagot”. Késõbbi vallomásaik szerint az ÁVH-s kihallgatók nem jugoszláv szálú kémügyet láttak felépülni 1949 kora nyarán, hanem egy angol vonalon zajló kémkedési históriát.1 A vallomások alapján olyan kép rajzolódik ki, amely szerint elindult egy Rajk-ellenes nyomozás, majd „az ügyhöz kapcsolták a jugoszláv vonalat”.2 Tehát a történet nem azzal indult, ami végeredményben kikerekedett belõle.

* A Rajk László elleni eljárásnak azonban – bármilyen koncepció mentén vette is kezdetét az ügy – szüksége volt egy „katonai vonalra”. Ennek oka nem pusztán a ’30-as évek moszkvai pereinek egyenes importálása, hanem az a logika is, mely szerint katonák és politikusok egymás nélkül nem szervezhetnek államellenes pucscsot. A Rajk László elleni eljárás során Pálffy Györgyöt, az 1945 utáni katonai hírszerzés elsõ fõnökét, régi illegális párttagot választották ki erre a szerepre. Amikor aztán a Rajk-per koncepciója jugoszlávellenes irányt vett, a Pálffy György elleni koncepciót is átalakították. Míg 1949 nyarán fõleg a honvédség kötelékébõl vettek õrizetbe olyanokat, akik kapcsolatban álltak a tábornokkal, a végsõ koncepcióban a határõrség és a Belügyminisztérium munkatársai közül kapott vádlott-társakat. 1 Vö. ÁBTL V-150019/3, Károlyi Márton bírósági vallomása, 67. 2 Összefoglaló a belügyi és igazságügyi szervek vezetõi számára a volt

államvédelmi és igazságügyi szervek szerepérõl a személyi kultusz idején a munkásmozgalmi emberek ellen elkövetett törvénysértésekben, Budapest, 1962. november 14. Lásd Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez, I., szerk. Horváth Ibolya és mások, Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1993, 686.

51

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

Még a Rajk-per „nyomozásának” elsõ szakaszában õrizetbe vették a Belügyminisztérium két tisztviselõjét: Marschall Lászlót és Mátyás Lászlót. Korábban mindketten kapcsolatban álltak a Pálffy György által vezetett Katonapolitikai Osztállyal, amely már 1945 kora tavaszától az ÁVH katonai megfelelõjeként is funkcionált a hadseregben. Amikor a Rajk-per koncepciója letisztult, rájuk ott már nem volt szükség. Ugyanakkor a Pálffy-ügy koncepciójának változása során onnan is visszamaradtak olyan õrizetesek, akikre már nem volt szükség, így egy új, önálló eljárásban ítélték el õket, 1949 novemberében. A Rajk-per második katonai mellékperének3 is tekintett, Marschall László és társai ellen folytatott eljárásban tehát hat személyt állítottak bíróság elé. Az önálló eljáráshoz egy különálló, új koncepcióra volt szükség, kicsit módosított „tényekkel” és más vádlott-társakkal. A két „régi” õrizeteshez hozzátettek négy másikat, akiket 1949 nyarán vettek õrizetbe és Pálffy Györgynek – a Katonapolitikai Osztály volt parancsnokának – közvetlen ismeretségi körébõl kerültek az Andrássy úti pincébe. Amikor a jugoszlávellenes koncepció elérte Pálffy György személyét is, akkor ez a négy õrizetes is feleslegessé vált a „nagy per” számára, tehát õk innen érkeztek az új perbe.

* A Marschall László és társai perben 1949. november 8-án hozott ítéletében tehát hat személyt marasztalt el a bíróság. Közülük kettõt, Marschall Lászlót és Mátyás Lászlót még május 30-án, a Rajk-ügy elsõ szakaszában vették õrizetbe, a többieket a honvédség kötelékébõl tartóztatták le. Maga az eljárás egymástól teljesen független ügyek összesodrásával született, a perben szereplõk között egyetlen valós kapcsolat a Pálffy Györggyel, illetve a Katonapolitikai Osztállyal fennállt korábbi összeköttetésük volt.4 A Marschall-per belsõ koncepciója szerint három régi párttag esetében az „ellenséges tevékenység” és a „trockista kapcsolatok felvételének” kezdetét a spanyol polgárháborútól datálták, vagyis a „munkásmozgalom régi harcosának” árulását testesítették meg az eljárásban. Ehhez három „horthysta katonatisztet” kapcsoltak, akik azt a „reakciót” voltak hivatva reprezentálni, amely „átmentette magát” a háború után, s „befurako3

„A Rajk-ügyben második katonai csoport is volt. Ebben az ügyben szerepelt Marschall László, Mátyás László, Kálcsics, Deszkás és mások.” ÁBTL V-150019/4, Jávor Iván nyomozati jegyzõkönyve, 1957. január 25., 57-63. 4 Marschall László konkrétan ügynöki tevékenységet végzett a Pálffy György vezette osztály számára 1945–46-ban, lásd ÁBTL V-32000/22, Feljegyzés, 1945. augusztus 30. Az irat a Vörös János honvédelmi miniszter tevékenységének felderítésére irányuló nyomozás során született. Láncz Istvánt megpróbálták egy vélhetõen angol kémszervezet felé felhasználni, sikertelenül, vö. ÁBTL 2.1. I/87-a, Láncz István kihallgatási jegyzõkönyve, 1954. május 17. 88–91. Konkoly Thege Barna esetében pedig már 1949 tavaszán felmerült a gyanú, hogy esetleg külföldi kémkapcsolata van: ÁBTL 2.1. I/14-a, Konkoly Thege Barna kihallgatási jegyzõkönyve, 1954. május 7., 123-129.

52

Ö

T V Ö S

I

S T V Á N

:

A

M E L L É K P E R

M E L L É K P E R E

dott” az államapparátusba és a pártba is. Ez az összevegyítés tehát demonstrálta egyrészt a régi párttagok árulását, másrészt az éberség fokozásának szükségességéhez is tanmesét kínált. A Marschall-perben végül jogerõs ítélet született, az elsõrendû vádlottat kivégezték, a többiek megkezdték 10-15 éves fegyházbüntetésük letöltését. A gépezet látszólag hiba nélkül mûködött. Valami azonban történt. Az elmarasztaló ítélet után „néhány hét múlva” Pál Ákos felsõbb utasításra hivatkozva közölte a korábbi kihallgatóval, Faludi Ervinnel, hogy a Marschall-perben jogerõsen elítélt Deszkás Jánost vissza kell vinni az ÁVHra, és újabb eljárást kell indítani ellene.5 Valójában csak néhány nap telt el az ítélet kihirdetése után, ugyanis Deszkás perbeli társa és börtönbeli „cellaszomszédja”, Láncz István szerint Faludi november 11–12-re virradó éjszaka kereste fel a foglyot a Margit körúton. Deszkás ekkor – állítólag – a fogva tartási körülményekre tett panaszt az államvédelmi tisztnek. Másnap mindkettõjüket visszaszállították az ÁVH központjába. Néhány újabb kihallgatást követõen körülbelül két hét múlva Lánczot visszaszállították a börtönbe,6 míg Deszkás János sorsa a perújrafelvétel lett. Ahhoz, hogy Deszkás Jánost ismét bíróság elé lehessen állítani, legalább formálisan újabb tényállásra volt szükség.7 Ennek a tényállásnak a felvételéhez kapóra jött, hogy egy másik ügy során „frissen” õrizetbe vett rendõrtiszt, Tardi István ellen tervezett eljárás is kudarcba fulladt. Tardi Istvánt, aki a rendõrség engedélyügyi osztályán dolgozott, nem azért vették õrizetbe, hogy Deszkás ügyét továbbgördítsék. Valójában Deszkás jogerõs ítéletének megszületése elõtt bõ 10 nappal, egy meglehetõsen bornírt szabotázzsal vádolva tartóztatták le.8 A szabotázs mellé még néhány kifejezetten enyhe hivatali visszaélés-félét is hozzátettek. Utóbbiak közül az egyik, hogy a mûködési engedély fejében az egyik vendéglõbõl ingyen vitetett vacsorát lakására – bár ezt Tardi tagadta, és bizonyíték nem támasztotta alá. Mindezek alapján – és a korszak gyakorlatát ismerve – legalább egy internálás kinézett a rendõrtisztnek. A vádakat végül ejtették, viszont „ha már egyszer itt vagyok, valamit csinálni kell velem” – idézte kihallgatóját, Toldi Ferencet Tardi.9 5 ÁBTL 2.1. I/75., Faludi Ervin tanúkihallgatási jegyzõkönyve, 1954. július 28. 43–47. Faludi Ervin má-

sutt már úgy emlékezett, hogy Péter Gábor kevesellte az elsõ perben hozott ítéletet, lásd Kivonat Faludi Ervin 1954. augusztus 6-i feljegyzésébõl, ÁBTL I/73. 28. 6 ÁBTL I/73., Láncz István feljegyzése Deszkás Jánosról, 1954. június 3. 73–74. Láncz története sok kérdést vet fel, hiszen ha Deszkás tényleg panaszt tudott tenni a fogvatartási körülményekre, akkor hogyan jutatta ki üzenetét? Ha pedig kijutatta, hogyhogy meghallgatásra talált? A korszak börtönviszonyai valóban nem voltak barátságosak, azonban ez más esetekben nem tartott számot hivatalos érdeklõdésre. 7 Ez egyébként csak részben sikerült, hiszen a Marschall-perben már szerepelt egy „fegyverrejtegetés” az ítélet indoklásában, amelyhez az új eljárásban csak a célzatosságot tehették hozzá. 8 Tardi beszámolója szerint egy hivatalos értesítõ plakát kiadásában találtak hibát, amely hibában – a korszak szemlélete szerint – szabotázst gyanítottak. 9 ÁBTL 2.1. I/75., Tárgyalási jegyzõkönyv Deszkás János és Tardi István bûnügyében, 1954. szeptember 17., 161–173, Tardi István vallomása.

53

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

A két ügy tehát találkozott, ezeket egy koncepcióval össze lehetett kötni, és így mindkét személy elítélhetõvé vált. Az újabb, a korábbiaknál súlyosabb jegyzõkönyvet Deszkástól a pártra történõ hivatkozással tudta felvenni Pál Ákos.10 Tardi pedig a felülvizsgálatok szokásos forgatókönyve szerint a pszichikai és fizikai kényszerítõ eszközökkel magyarázta az önmagát is súlyosan terhelõ vallomásait. A felülvizsgálatok során minden résztvevõ – életben maradt áldozatok és ÁVH-s tisztek egyaránt – úgy mutatták be az eseményeket, mintha minden kizárólag véletlenek „szerencsés” egybeesésén múlt volna. Véletlenül éppen egybeesett a „felül” megfogalmazott igény Deszkás halálra ítélésére Tardi szabotázs-ügyének kudarcával. Ráadásul ehhez az a „szerencsés” körülmény is társult, hogy a két személy korábban valóban ismerte egymást, ami az új koncepció számára sem volt mellékes. Deszkás János ugyanis már korábban munkakapcsolatban állt Tardi Istvánnal. Korábban a rendõrségi engedélyeket kiállító osztálynál Tardihoz fordult, amikor fegyvertartási engedélyekre volt szüksége. Deszkás „önvédelmi pisztolyokat” igényelt „néhány elvtárs” részére. „Deszkás kérése nem volt egyedülálló eset, mert ilyen más vezetõ állásban lévõk vonatkozásában is gyakran megtörtént, adtunk át fegyvereket pártfunkcionáriusok részére és nagyobb tömegben az államvédelmi hatóság részére is. Deszkás kérését én jelentettem Münnich Ferenc akkori fõkapitánynak, aki a kérés teljesítését engedélyezte” – emlékezett vissza a történtekre Tardi, 1954-ben.11 Egy koncepciós perújrafelvétel szempontjából nem is lehetne ideálisabb helyzet. A két vádlott valóban ismerte egymást, a cselekményt „elkövették”, pusztán élesíteni kellett a vallomásokat. Ráadásul Deszkás elsõ perében már úgymond „bizonyítást nyert”, hogy a Rajk és Pálffy vezette összeesküvõ csoport tagja volt. Így immáron csak két dolog szorult dokumentálásra: az egyik, hogy Tardi is tagja volt az összeesküvõ „bandának”, vagy legalább tudott annak létezésérõl; a másik, hogy a fegyverekre az összeesküvés céljainak érdekében volt szükség. Az, hogy Pálffy György perében a terheltek egész karhatalmi zászlóaljak bevetésérõl és a várható külföldi katonai segítségrõl tettek vallomásokat, tehát néhány revolverre nem volt szükség, senkit nem érdekelt.12 Végeredményben a bírónak nem kötelessége tudni, mi hangzott el egy másik eljárásban. A Deszkás–Tardi perben született ítélet az egész fegyverügyletet természetesen a „Rajk–Pálffy-ügyhöz” kapcsolta, s természetesen nem feledkezve meg Szalai 10 ÁBTL I/75., Faludi Ervin tanúkihallgatási jegyzõkönyve, 1954. július 28., 43-47. Faludi Ervin késõbb már úgy emlékezett, hogy Péter Gábor kevesellte az elsõ perben hozott ítéletet, lásd az 5. jegyzetet. 11 ÁBTL 2.1. I/75. Tárgyalási jegyzõkönyv Deszkás János és Tardi István bûnügyében, 1954. szeptember 17., 161–173, Tardi István vallomása. 12 Károlyi Márton és Pál Ákos tanakodott is ennek a vádnak az értelmérõl, végül azonban a kényszer erõsebbnek bizonyult. Vö. TH V-142687/3 (I/73-a), Faludi Ervin tanúkihallgatási jegyzõkönyve, 1954. július 28., 43–47.

54

Ö

T V Ö S

I

S T V Á N

:

A

M E L L É K P E R

M E L L É K P E R E

András és Szõnyi Tibor13 megfelelõ beillesztésérõl sem. Tardi István összeesküvõvé „lépett elõ”, a törvényesen igényelt pisztolyok a rendszer megdöntésének eszközeivé. Az „igényeknek megfelelõ” új per és ítélet elõl ezzel elhárult minden akadály; Deszkást ismét bíróság elé állították, 1949. december 22-én elítélték, és január 6-án kivégezték. Tardi István 15 éves fegyházbüntetést kapott.14

* Ez a történet kerek egész is lehetne, ha néhány jel nem utalna arra, hogy a mélyben valami egyéb is történt, mint amit a sablonos és a korszak színvonalán is gyengécske koncepciós eljárás mutat. Deszkás Jánost a Pálffy György elleni eljárás megindulásának idején azért vették õrizetbe, mert a Honvédelmi Minisztérium pártszervezési osztályán dolgozva õ rendezte azokat a párttagsági ügyeket, amelyek a tábornok számára fontosak voltak. A Katonapolitikai Osztály vezetõje számára ahhoz, hogy beosztottjait levédhesse, a koalíciós idõszakban is szükséges volt a megfelelõ, azaz kommunista párttagság. Ezzel összefüggésben azt is fontos megjegyeznünk, hogy Deszkás a ’40-es évek elején szociáldemokrata volt, 1944-ben katonaszökevényként bujkált, és Orbán László egyetértésével éppen Szalai Andrástól kapott megfelelõ papírokat, hogy túlélhesse a háborút.15 Az az Orbán siet segítségére, aki Pálffyval is kapcsolatban állt 1944 nyarán, és akirõl letartóztatása után Janikovszky Béla oly sokat faggatta a tábornokot, az 1944-es ellenállás tényeit és kapcsolatrendszerét rögzítve.16 Mindezek alapján még az sem feltétlenül egyértelmû, hogy Pálffy György okozta Deszkás vesztét, sokkal inkább valószínû, hogy egy másik – ki nem mondott – koncepció, amely valahol az ellenállási mozgalomban kereste a gyökereket. Amikor Deszkás elítélése konkrétan napirendre került, ezt az összefüggést szándékosan nem hangsúlyozták, ehelyett a Deszkás lakásán tartott házkutatás során lefoglalt fegyverekre fókuszáltak, valamint az összeesküvésben való részvételét „bizonyították”. A fegyverek késõbb tárgyi bizonyítékként szerepeltek mindkét perében. Ezzel kapcsolatban – bár pozitívan bizonyítani persze ezt lehetetlen – már tudha-

13 Szõnyi Tibort, az MDP káderosztályának vezetõjét a Rajk-perben ítélte halálra a bíróság. Szõnyi Szalai András helyettese volt, szintén halálra ítélték. 14 ÁBTL 2.1. I/73., Határozat Deszkás János ügyének felülvizsgálatáról, 1954. július 16., 21. A bírósági ítélet 1949. december 22-én született, és 1950. január 6-án hajtották végre. Hozzátehetjük, hogy Faludi Ervin véleménye szerint ez az ügy komolyan hozzájárult Pál Ákos államvédelmi nyomozó idegállapotának megromlásához és végül öngyilkosságához, lásd ÁBTL 2.1. I/73, Faludi Ervin sk. feljegyzése, 1954. augusztus 6., 78. A Deszkás János második perét bemutató dokumentumokat közli: Iratok az igazságszolgáltatás történetéhez, V., szerk. Horváth Ibolya és mások, Közgazdasági és Jogi, 1996, 385–434. 15 TH V-142687/3 (I/73-a), Jelentés, 1954. augusztus 22., 83–87. 16 ÁBTL 2.1. I/14, Javaslat, 1954. augusztus 17. 10. A másik „célszemély” ekkor Horváth Márton illegalitásbeli tevékenysége.

55

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

tott a „hatóság” a két személy kapcsolatáról.17 És milyen érdekes, hogy a kritikus pillanatban éppen rendelkezésre állt a második perhez szükséges vádlott-tanú. Ráadásul, ha valóban olyan egyszerû lenne Deszkás perújrafelvételének ügye, mint ahogy az ÁVH-s kihallgatók emlékeztek rá, hogy tudniillik valakinek nem tetszett az ítélet „enyhesége”, akkor miért kellett Láncz Istvánt is újra visszaszállítani az Andrássy útra és kihallgatni? Késõbb ugyan látszólag határozottan – ám sikertelenül – próbálták felkutatni, melyik pártvezetõ tehetõ felelõssé Deszkás sorsáért, de a lényegi kérdések megválaszolatlanok maradtak. A Láncz Istvánt is érintõ huzakodás azt jelentheti, hogy nem konkrét személyt akartak ismét elõvenni, hanem valakit kerestek a már elítéltek között, csak még nem tudták pontosan, ki az? Fontos itt közbevetnünk, hogy a Marschall-perben Láncz István személye köré felépített – koncepciós – kémkedési tényállás egy valós eseményre épített. Láncz Istvánt, az aktív tüzértisztet a világháború vége Ausztriában, az angol megszállási zónában találta. Ott ismerkedet meg egy rejtélyes, Vogel nevû német tiszttel, akit hazatérése után a Katonapolitikai Osztályon mint lehetséges angol ügynököt azonosítottak. Egy levél útján kísérletet is tettek kapcsolat felvételére, azonban az akció sikertelennek bizonyult.18 Ezt a történetet „élesítik” peresíthetõvé 1949-ben, és ítélik el a tüzér szemlélõ helyettest 12 év fegyházra. És végül a legfontosabb gyanú-ok, amely hiteltelenné teszi a történetet, Tardi István személye. A rendõr ezredesnek ugyanis komoly múltja volt a hírszerzõ szerveknél.

* Fentebb már említett rendõrségi munkája során Tardi István hivatalos kapcsolatba került a Köztársasági Magyar Automobil Clubbal és annak fõtitkárával, Landauer Eduárddal. Ezenközben Tardi bizalmas kapcsolatban állt a Katonapoli-

17 Az ÁVH jegyzõkönyvezési gyakorlata szerint csak azt foglalták írásba, ami az adott koncepciót alátámasztotta, esetleg késõbbi eljárások számára „spájzolták” a dokumentumokat. Tehát ha Tardi nem szerepelt a „célszemélyek” listáján, akkor nem vettek fel ellene terhelõ vallomást. Azt viszont senki nem tudhatja, hogy a kihallgatások során még kire tett vallomást Deszkás 1949 júliusától novemberig. 18 ÁBTL 4.1. A-2129/89, Összefoglaló jelentés, é. n., 5–7. Ez az összefoglaló Láncz jegyzõkönyve alapján készült, lásd ÁBTL 4.1. A-2129/89, Láncz István vallomása é. n. A dossziéban található összefoglaló jelentés és vallomás együttese alapján egyértelmûen azonosíthatóan 1950. augusztus 2-án készült szövegrõl van szó. A vallomásban szereplõket megerõsíti a szintén Ausztriának ugyanazon részérõl hazatért Kertész Pál is, lásd ÁBTL 2.1. I/87-a, Kertész Pál tanúkihallgatási jegyzõkönyve, 1954. május 29., 156–158. A másik oldal részérõl a katpolos kihallgató Kardos György is ugyanazt állítja: ÁBTL 2.1. I/14-a, Kardos György kihallgatási jegyzõkönyve, 1954. május 21., 160–163, valamint ÁBTL 2.1. I/87-a. Kardos különösen hangsúlyozza, hogy errõl az ügyrõl Csonka György, a katpol nyilvántartójának vezetõje is tudott. Csonka Györgyöt – már a móri tüzérezred parancsnokaként – 1950. április 15-én vették õrizetbe, október 17-én emeltek ellene vádat, és 1950. október 31-én ítélték életfogytiglani börtönbüntetésre. 1956. április 21-én szabadult, és szeptember 19-én rehabilitálták.

56

Ö

T V Ö S

I

S T V Á N

:

A

M E L L É K P E R

M E L L É K P E R E

tikai Osztály részérõl Berkesi Andrással is, így amikor tudomására jutott, hogy Landauer titkárnõt keres, 1948-ban beajánlotta Mátay Florance-ot a fõtitkár mellé. Ezzel – bármilyen státusban is volt korábban – Tardi a katonai elhárítás ügynökévé vált. Mátay Florance 1946-tól állt bizalmi kapcsolatban az elhárító szervekkel, tartótisztje kezdetben Vértes Imre ezredes volt.19 A tisztviselõnõ belekeveredett egy, az angol követség felé irányuló kémkedési ügybe, amelynek szálai Szent-Györgyi Albertig – a világháború alatti aktív ellenállás egyik kulcsfigurájáig nyúltak.20 Mátay võlegénye a Külügyminisztériumban dolgozó Tarnai István volt. Tarnai 1940-tõl teljesített szolgálatot a minisztériumban, ahol kapcsolatba került SzentIványi Domokossal, tehát személye a Magyar Testvéri Közösség ügyének nyomozása során is felmerült. Másrészt Tarnai jó „angolszász” kapcsolatokkal is rendelkezett; Redward követségi tanácsossal is „társadalmi érintkezésben állt”. Tarnai István 1947 februárjában került õrizetbe, állítólag még a szovjet elhárítás börtönét is megjárta, de végül szabadon engedték.21 Az iratok itt ellentmondásba keverednek egymással. Mindenképp azt akarják állítani, hogy Mátay a Tarnaival fenntartott barátságán keresztül kapcsolatba került Redwarddal brit követségi tanácsossal.22 Ugyanakkor a korábbi, Szent-Györgyihez vezetõ szálat megpróbálták kihagyni az ügybõl. A nemzetközi hírû tudóshoz – úgy tûnik – nem mertek hozzányúlni, azonban környezetébõl többen váltak az államvédelmi szervek áldozatává.23 A Tarnai-ügy részleteirõl Mátay természetesen tudott, azonban õt 1947-ben még kihagyták az eljárásból, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy továbbra is ügynökként használhassák fel.24 Korábbi kapcsolattartójától, Vértes Imre ezredestõl Kardos Györgyhöz kerül át, aki bizalmas fordítási feladatokat biztosan adott ügynökének. Vértesnek saját informátora is volt a Külügyminisztériumban Tóth Miklós személyében,25 akit majd kihallgatnak Mátayra nézve is. Így tehát a „külügyes kör” ezzel – átmenetileg – bezárult. Mindezek után már nem meglepõ, hogy Kardos György már korábban megkezdte nyomozását az Automobil Club fõtitkárának, Landauer Eduárdnak felde19 ÁBTL 2.1. VII/26-a, Jelentés, 1948. május 29. Az anyag eredetileg a 10-50385/50. sz. dosszié volt, azonban a felülvizsgálat során az anyagokat összevonták és átszerkesztették. 20 ÁBTL 2.1. VII/26-b, Feljegyzés, é. n., szerzõ nélkül, 23-26. A szöveg minden bizonnyal Berkesi Andrástól származik, és 1951 õszén keletkezett. 21 ÁBTL 2.1. VII/26-b, Feljegyzés Tóth Miklós kihallgatásáról, 1950. október 7., 42–47. 22 Ha igaz Mátaynak a Szent-Györgyi-szervezethez való távoli kötõdése, akkor korábban is kellett lennie angol követségi kapcsolatának, aki lehetett akár Redward is. 23 ÁBTL 2.1. VII/26-b, Feljegyzés, 1950. október 2. 30-32. 24 ÁBTL 2.1. VII/26-b, Jelentés, 1950. szeptember 30., 19. Mátay elsõ fõnöke Berkesi András volt, tõle vette át Kardos György, végül Majoros Sándor. Az 1955. január 14-i jelentés szerint csak a kapcsolatot tudták bizonyítani, a kémkedést nem. 25 Lásd ÁBTL 2.1. VII/26-a, Jelentés, 1948. május 29.

57

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

rítésére, amikor Tardi tippet ad a kiváló beépülési lehetõségre. Tardi Berkesi informátoraként dolgozott, amit Berkesi vallomásán túl a történet kronológiája is valószínûsít. A külügyes Tóth Miklós vallomása alapján az is rekonstruálható, hogy Mátay az egyes magyar diplomatákkal, például Velics Lászlóval tartott valamilyen kapcsolatot. Ugyanígy közvetítõ révén valamilyen kapcsolódását sejtették Gellért Andorhoz, aki ekkor Párizsban tartózkodott.26 Az ügynöknõ azonban nem csak ezért volt érdekes. Mind a Külügyminisztérium, mind az angol követség irányában rendelkeztek éppen elegendõ informátorral a katonai hírszerzõk. Tekintettel arra, hogy Mátay Florance a háború alatt Debrecenben élt és Makkai Sándor titkárnõjeként dolgozott, társadalmi kapcsolatai lehetõvé tették, hogy az Ideiglenes Nemzeti Kormány tevékenységének megkezdésekor ajánlást szerezzen a Külügyminisztériumba. A debreceni viszonyok pedig elég átmenetinek bizonyultak ahhoz, hogy a késõbbi politikai elit egyes tagjai körében ismertségre tehessen szert. Így – legalábbis a katonai hírszerzõ szervek szempontjából legértékesebbnek számító – Vörös János honvédelmi miniszterrel, majd Balla Antal tájékoztatási miniszterrel is társasági érintkezésbe került. Mindkét személy esetében aktív részese volt a miniszterek és angol, illetve amerikai diplomaták találkozóinak megszervezésében. Persze ezek a kapcsolatok egy normális, demokratikus országban semmi esetre sem számítanak valódi, a szó klasszikus értelmében vett kémkedésnek. Egyszerû társasági összejöveteleket minõsítettek át, élesítettek. Amikor az iratokban azt állítják, hogy Mátay találkozókat szervez Balla és Redward között, az egyszerûen egy telefonhívást is jelenthet. Tarnait 1947 nyarán tartóztatták le végérvényesen. A Katonapolitikai Osztály 1950 februárjáig nyomozott Landauer után.27 Mátay Florance õrizetbe vételére 1950. szeptember 30-án került sor,28 majd október 3-án letartóztatták tartótisztjét, Kardos Györgyöt is.29 Mátayt és Kardost egy perben állították bíróság elé, jogerõs ítéletük 1951. március 21-én született meg kémkedésért, illetve titoksértésért. Utóbbira az adott alapot, hogy Kardos bizonyos nyomozásokról beszámolt Mátaynak. Fentiek alapján tehát világos, hogy mivel Tardi István rendõrezredes kapcsolatban állt úgy Kardossal, mint Mátayval, tudott vagy tudhatott azokról az eseményekrõl, de legalábbis azok egy részérõl is, amelyek ennek az angol követségi vonalnak a „lenyomozását” kísérték. Ismert beépített személyeket, informátorokat és ügynököket. Tudott provokációkról, és segítséget nyújtott az ügynöki tevékenységhez. 26 ÁBTL 2.1. VII/26-b, Összefoglaló jelentés a Kardos–Mátay ügyben, 1950. december 23., 140–147. A jelentés hivatkozik Tóth Miklós 1950. október 7-i vallomására. 27 ÁBTL 2.1. VII/26-b, Jelentés, 1950. szeptember 30., 19. 28 ÁBTL 2.1. VII/26, Jelentés, 1955. január 14., 3–4. 29 ÁBTL V-150019/4, Kardos György kihallgatási jegyzõkönyve, 1956. szeptember 21., 88–89.

58

Ö

T V Ö S

I

S T V Á N

:

A

M E L L É K P E R

M E L L É K P E R E

Hogy valójában ki „kémkedett” és kinek, az nagyon nehezen tisztázható. Az ÁVH-s gyakorlat egy adott helyzetben még az újságban megjelent információt is „kémadatnak” minõsítette, ha éppen úgy hozta a helyzet. Másrészt a folyamatosan „élesített” jegyzõkönyvek pusztán verbális szinten teljesen átminõsítenek normális hétköznapi eseményeket. Számunkra valójában nem a „krimi” fontos. A lényeg az, hogy Tardi nemcsak egy egyszerû félreértés következtében került õrizetbe, hanem olyan hírszerzési információ birtokában volt, amely az 1949-es viszonyok között már életveszélyessé vált. Deszkás szintén tisztában volt néhány összefüggéssel, ráadásul rendelkeztek olyan jegyzõkönyvvel, amely szerint 1940–41-ben magával Pálóczy-Horváth Györggyel is – aki az ÁVH számára az angol kém prototípusának számított – kapcsolatban állt.30 Ha mindehhez még azt is hozzátesszük, hogy már az „alapeljárásnak” tekinthetõ, Marschall László és társai elleni perben szereplõk közül maga Marschall és Mátyás László 1945-tõl folyamatosan végzett a katonai hírszerzés számára munkát, Láncz Istvánt pedig a fent említett módon kapcsolták hozzá – hamisan – egy brit hírszerzési kombinációhoz, egészen más kép alakul ki.31 Ráadásul Marschall László éppúgy, mint Mátyás László 1945–46-ban éppen annak a Vörös Jánosnak a bizalmas nyomozásán dolgozott,32 akivel történetesen Mátay Florance is azért állt kapcsolatban, hogy megszervezze találkozóját amerikai diplomatákkal. A körök végképp bezárultak.33 Mindehhez még azt is hozzátehetjük, hogy Mátyás László karrierje nem a börtönben, hanem 1956 után Kádár János belügyminisztériumában fog befejezõdni.

* Végeredményben tehát a Pálffy György elleni eljárás mellékperének mellékpere vagy számos véletlenszerû esemény összjátékának eredménye volt, vagy pedig – és a felvázolt kapcsolatrendszer alapján mintha mégis ez lenne valószínûbb – hátterében egy hírszerzési kombináció húzódik. Tardi István vagy Deszkás János nem volt 30 Vö. ÁBTL V-142687, Orosz Dezsõ tanúkihallgatási jegyzõkönyve, 1954. augusztus 9., 25. 31 A per többi vádlottja közül Konkoly Thege Barnát kapcsolatba hozták egy bonyolult hírszerzési kombinációval, de Czebe Jenõ személyén keresztül még a Magyar Közösséggel is. Ennek, s ezzel összefüggésben a „grazi központú hírszerzõ” szervek kapcsolatrendszerének ismertetése bõven meghaladja jelen szöveg kereteit. 32 ÁBTL V-32000/22 177–178, Feljegyzés, 1945. augusztus 30. A szöveg egyértelmûen bizonyítja, hogy Marschall László egy Érdi Sándor nevû textilkereskedõt szervez ügynökként Vörös János mellé, ugyanakkor õ is napi kapcsolatban állt a miniszterrel. Érdi Sándor a Pfeiffer-párt szétverésénél tûnt fel 1947-ben. 33 Magának az „angol vonalnak” az 1947-es felderítésében a kulcsesemény a Kruchina Viktor elleni nyomozás bizonyult. Az az ügy számos ponton kapcsolódott Mátay Florance és társainak itt bemutatott történetéhez, mégis külön összefüggésrendszerbe illeszkedik bele, és nem a Pálffy-, hanem az 1950-es Sólyom-per koncepciójában lesz meghatározó.

59

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

kém. Mátay Florance vagy Tarnai István elszigetelésére még csak perre sem lett volna szükség. Az ÁVH-n azonban ebben az idõben, a harmadik világháborúra való készülõdés jegyében minden külföldi kapcsolatrendszert fel akartak számolni, még ha csak a gyanú árnyéka vetõdött is valakire. A meglepõ fordulat inkább az, hogy a Rajk-perhez – igaz, távolról – kapcsolódó eljárás hátterében is megtalálható ilyen szál.

A Berkenye utcai Magyar-villa (1936)

60

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

G. Fodor Gábor A KORMÁNYZÁS-TUDÁS VÁLSÁGA1 (Ars combinatoria: a pantomim-kormányzás természetrajza) „Minél inkább elõre haladnak, annál messzebb találják magukat céljuktól. Minden összezavarodik.” (Edmund Burke)

A politikaelemzés válsága Michael Oakeshott A „politika” egyetemi tanítása címû esszéjében – alcíme talán még árulkodóbb: Tanulmány a helyénvalóságról – azt írja, hogy a politika nyelve nem alkalmas a magyarázatra, a politika nyelve ugyanis nem magyarázónyelv, mint ahogy a költészet vagy az erkölcsi viselkedés nyelve sem az. Semminek sincs kifejezetten politikai magyarázata; a politika szó arra utal, hogy az emberek bizonyosfajta nézeteket és véleményeket vallanak, bizonyos fajtájú ítéleteket alkotnak, bizonyos módon cselekednek és bizonyos gyakorlati, nem magyarázó szempontok szerint gondolkodnak.2 Ugyanakkor azt tapasztaljuk, hogy a politika bizonyos körülmények között mégis mintha magyarázónyelvként mûködne: az egyes politikai erõk által használt nyelvek, az általuk megfogalmazott érvek, ítéletek, vádak és hitek alkalmassá válnak a világ magyarázatára azok számára, akik – kétely nélkül – elfogadják az egyes politikai erõk által felkínált episztemológiát. A politika nyelve tehát – lényege, természete szerint – nem magyarázónyelv, mégis, bizonyos feltételek mellett, a világ magyarázatául szolgál. Ez nem hiba vagy fogyatékosság, hanem sajátosság, a „bizonyos feltételek mellett” viszont korlátozást jelent, egész egyszerûen arról van szó, hogy a politika idiómája nem mûködhet univerzális magyarázónyelvként. A mai helyzetnek, a jelenlegi politikai válságnak megítélésem szerint azonban éppen az az egyik legkarakterisztikusabb vonása, hogy a politika nyelve univerzális magyarázó nyelvvé vált, amely – ilyen minõségében – leértékel és egyben nevetségessé tesz minden más olyan nyelvet, amely természete szerint a politikai nyelvnél sokkal inkább alkalmasabb a magyarázatra. Michael Oakeshott a helyénvalóságról elmélkedve azt mondja, hogy a politika értelmezésére vállalkozónak mindig fel kell tennie kérdést: milyen nyelven kívánom magyarázni? A matematika, a tudomány, a filozófia és a történelem nyelve 1 A tanulmány a Bolyai János Kutatási Ösztöndíj támogatásával készült. 2 Michael OAKESHOTT: A „politika” egyetemi tanítása = Michael Oakeshott. Politikai racionalizmus, szerk.

Molnár Attila Károly, ford. Kállai Tibor – Szentmiklósi Tamás, Új Mandátum, Budapest, 2001, 267–283.

61

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

azért alkalmas a magyarázatra, mert mindegyikük világos relevanciakritériumok szerint mûködik, mindegyik képes a tõle elvárható következtetések levonására; mindegyikrõl elmondható, hogy ez vagy az a téves benne, hogy ez vagy az nem a jellegébõl következik; és az ilyen nyelveken tett kijelentések nem tartanak igényt arra, hogy elõírások vagy parancsok benyomását keltsék.3 A politika nyelve nem így mûködik, és a probléma éppen abban áll, hogy a politika univerzális magyarázó nyelvvé válva a politika magyarázatára vállalkozó nyelveket is elnyeléssel fenyegeti. Egyfajta menedékre van tehát szükségünk. Menedékre van szükségünk, mert úgy tûnik, hogy egy olyan világban élünk, ahol „ami objektív, az szubjektív”, amelyben nem számít következetlenségnek kijelenteni, hogy „mélyen egyetértek a gyülekezési joggal, de ha jobban megnézzük, beláthatjuk, hogy eljárt felette az idõ…”4 Egy olyan világban élünk, ahol a dolgok rendjét a paradoxonok és az abszurd logikája uralja. Emlékszünk még Horn Gyula nyilatkozatára a Teller-levél kapcsán: „minden jel szerint Teller Ede levele hiteles, tényleg õ írta, nem tudom, olvasták-e: mintha mi írtuk volna”. Vagy Kuncze Gábor a „forró õsz” tapasztalatait összegezve: „A politika nem úgy hazudik, hogy hazudik, hanem hogy nem mondja meg az igazat.” Egy olyan világban, ahol a dolgok rendjét a paradoxonok és az abszurd logikája uralja, a bajba jutott ráció a képzelõerõ birodalmában talál menedéket. Ami a képzelõerõ a mûvészetben, az a vízió a politikai gondolkodásban. A vízió fogalmának két jelentése van: elõször is, az érzékelés egyik formája, amely a látás aktusában valósul meg; másodszor – összefüggésben az elsõ jelentéssel – a politikai képzelõerõt jelenti, amely a politikai filozófiai látásmód sajátossága. „A képzeletdús kijelentések nem azonosak azokkal az állításokkal, amelyek valamit igazolni vagy cáfolni akarnak. A képzelet nem akar sem igazolni, sem cáfolni, inkább meg akar világítani, hogy bölcsebbé váljunk a politika dolgaiban.”5 A politikai dolgok megértésének lehetõségét az esztétikai ítélõerõ gyakorlása kínálhatja fel. Akárcsak Edmund Burke számára, aki egy viharvert korban a fenséges (sublime) és a gyönyörû (beautiful) esztétikája segítségével magyarázta a radikális gondolkodás természetrajzát.6

3 Lásd Uo., 281–282. 4 Ez az idézet és a továbbiakban nem jegyzeteltek egy kereskedelmi televízió fórummûsorából származnak. 5 Sheldon S. Wolint idézi LÁNCZI András: A XX. század politikai filozófiája, Pallas–Attraktor, Budapest,

1999. Lásd még Sheldon S. WOLIN: Politics and Vision. Continuity and Innovation of Western Political Thought, Princeton UP, 2006. 6 Edmund BURKE: A Philosophical Inquiry into the Origin of our Ideas of the Sublime and Beautiful = Edmund Burke. PreRevolutionary Writings, szerk. Ian Harris, Cambridge UP, Cambridge, 1993, 58–78.

62

G .

F

O D O R

G

Á B O R

:

A

K O R M Á N Y Z Á S

-

T U D Á S

V Á L S Á G A

A fenséges és a gyönyörû Edmund Burke egyike azon politikai gondolkodóknak, akik meg voltak gyõzõdve arról, hogy a geometriai okoskodás rendkívül korlátozottan használható az emberi dolgokban, és hogy a társadalmat káoszba taszítja azon „okoskodók”, „számítgatók” és „ökonomisták” tevékenysége, akik minduntalan az egész társadalom és kormányzat dolgát próbálják átgondolni, anélkül, hogy felemelkednének karosszékükbõl. Burke számára visszataszító volt a gnózis és egy olyan szellemi elit eszméje, amely egyedül hivatott kifejezni és megfejteni azt. Burke szoros összefüggést látott a tudat mûködése, az esztétikai ízlés, valamint a politikai gondolkodás és cselekvés között. Szerinte ugyanis az ízlés a tudat mûködésének minden ember esetében megegyezõ alapelveibõl, mûködési szabályaiból ered, és jóval kevesebb különbség van az ízlés dolgaiban az emberiségen belül, mint azon dolgok esetében, amelyek csak a meztelen értelmen alapulnak.7 Felfogása szerint kétféle ízlés van, egy természetes (mindenkivel veleszületett), és egy mesterséges (szerzett, eltanulható); az utóbbi forrása a habitus, az elõítélet, és ez az, ami a politikához kapcsolódik. Sõt egyenesen azt állítja, hogy a helyes esztétikai ítélet jellege megegyezik a politikai ítéletével. Vagyis az esztétikum összefügg a politikával, mivel mindkettõben hasonló cselekvésmodellek jellemzik az embert. Az ízlés ítéletalkotás, ami pedig okoskodás mûve. A rossz ízlés tehát ítéletalkotási hiba, forrása a valóság félreértése. Burke azt írja, hogy a gondolkodás vonzódása és választó vonzódás (mental affinities and elective affections) van az ízlés és a politikai gondolkodás között. S miként az ízlés (ítélet), úgy a szokás is folytonosan szelektálja az ember figyelmét. Az ízlés a valóság kondicionált és kondicionáló megtapasztalása. Természetes ízlésünk – ez az, ami mindenki számára adott – révén vagyunk képesek a fenséges megtapasztalására, a tanult ízlés pedig az, amely a gyönyörû megragadásához szükséges. S miként a politikai cselekvések is következményeik alapján ítélhetõk meg, akként a fenségest és a gyönyörût is a hatásai alapján kell magyarázni.8 A fenséges maga a radikális, az általa keltett szenvedélyek közül legfontosabb a megütközés, az újszerûség és az újítás, legfõbb kiváltó oka a terror és a félelem. A fenséges hatása alatt az egyéni gondolkodás határozza meg önmaga határait és széttöri a kényszereket és a korlátokat maga körül. Forrása nem az együttérzés (sympathy) és a minták követése (imitation), hanem az ambíció. Ezzel szemben a gyönyörû a megszokásból eredõ tapasztalat, lényege a megszokott követése, az így felfogott utánzás. Forrása a szokás, a konvenció és az ismétlõdés. Végsõ soron a gyönyörû élvezete tesz minket képessé az együttérzés megélésére.9 7 Lásd MOLNÁR Attila Károly: Edmund Burke, 8 Vö. Uo., 127–129. 9 Vö. Uo., 127–134, 136–138; BURKE: I. m.,

Századvég, Budapest, 2000, 124–127. 63–69.

63

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

Burke eszménye „a szépség politikája”. Az a gyakorlat, ahol az ambíciót, a hatalmat a gyönyörû (az ismerõs, a megszokott) megszelídíti és civilizálja: fenségességgel párosult gyönyörûség és gyönyörûséggel párosult fenségesség, maga a harmónia, a mérséklet politikája. Ezt a harmóniát azonban mindig fenyegeti a radikalizmus szörnyû fikciójában megtestesülõ nyers és perverz fenséges, amely hadat üzen a gyönyörûnek, és a gyönyörû szenvedélyek helyét a hamis fenséges szenvedélyek, a félelem, az erõszak és a kényszer foglalják el. A radikális fenséges feldúlja a gyönyörû kellemes illúzióját, ezzel azonban saját létalapját számolja fel: illúziók fenntartása nélkül ugyanis nem lehetséges kormányzás. Míg az esztétika mûködõképessé teszi az államot, addig az értelem (különösen a radikális geometria) veszedelmes a számára, mert felszámolja az illúziókat. Így válik a megszelídítetlen fenséges hatalom élvezhetetlenné, mert elvész a biztonságot jelentõ távolság, és a praxisa immár mindenkire közvetlen veszélyt jelent.10

Az esztétikai-politikai filozófia Edmund Burke és egy másik esztétikai-politikai gondolkodó, a francia Emmanuel Joseph Sie`yes nyomán Frank Ankersmit a reprezentáció fogalma köré építi fel esztétikai-politikai filozófiáját.11 Ankersmit szerint, mivel mindenféle politika elõfeltételezi a politikai közösség öntudatosságát (self-awareness), ami paradigmatikus formában a politikai reprezentáció révén nyer kifejezést; a reprezentáció a politika szíve (the heart of politics), vagyis kulcsfogalma.12 A reprezentáció terminusa éppúgy jelent képviseletet, mint ahogy annak megjelenítését, ami nincs jelen. Vagyis szoros kapcsolat van gondolkodás (a tudat munkája) és a politika (a cselekvés világa) között. Ankersmit a politikai reprezentáció két fajtáját különbözteti meg: a mimetikus reprezentációt és az esztétikait.13 A mimetikus reprezentáció kulcsfogalma az azonosság (identity): azonosság áll fenn a gondolkodás és az általa megjelenített valóság s azonosság áll fenn a gondolatok rendje és a cselekvések világa között. Ebbõl következõen a reprezentáció nem is lehet más, mint teljes vagy tökéletes megjelenítése a reprezentáltnak.14 Ankersmit viszont azt állítja – s ez a kiindulópontja az esztétikai reprezentációnak –, hogy a reprezentáció sohasem teljes, hanem mindig parciális, részleges (brokennes of political domain): a világot mindig egy bizonyos perspektívából nézzük, s amit megjelenítünk, azt nem lehet sem a világra önmagára, sem arra leegyszerûsí10 Lásd MOLNÁR: I. m., 137–138. 11 Frank R. ANKERSMIT: Aesthetic Politics. Political Philosophy Beyond Fact and Value, Stanford 12 Uo., 23. 13 Uo., 28–56. 14 Uo., 31-35.

64

UP, Stanford, 1996.

G .

F

O D O R

G

Á B O R

:

A

K O R M Á N Y Z Á S

-

T U D Á S

V Á L S Á G A

teni, ami önmagában igaz vagy hamis. Vagyis a reprezentációt nem lehet az igazság és hamisság terminusaiban értelmezni. Ez nem hibája vagy fogyatékossága a reprezentációnak, az ugyanis egészen másról szól: a tudás sajátos megszervezésérõl.15 A reprezentált és reprezentációja közötti kapcsolat megértésének kulcsa nem az igaz–hamis megkülönböztetés, mert a köztük lévõ kapcsolat „intenzívebb” és „intimebb”, mint az igaz állítások és a valóság közötti kapcsolat. Az esztétikai reprezentáció bizonyos értelemben megköveteli „az objektív igazság deliberatív eltorzítását” (deliberate distortion of „objecte truth”).16 Mivel a reprezentáció annak megjelenítése, ami nincs jelen, ezért szoros kapcsolat van a mûvészet és a politika látásmódja között. A mûvészi reprezentáció kulcsa a valóság helyettesítése (substitute of reality). A mûvész alkotására mutatva nem azt mondja, hogy ez a valóság, hanem felkínál valamit a valóság helyett. A helyettesítés megteremti a valóság illúzióját, mindazonáltal a mû megkülönböztethetõ marad a valóságtól. A tájról készült festmény nem azonos a megfestett tájjal, mégsem érzünk konfliktust. A különbség fennállása nem hiba vagy fogyatékosság, hanem éppen ellenkezõleg, és éppen ez a lényege, nem lehetséges esztétikai élvezet, ha nem tudunk radikális különbséget tenni a való világ és a világ mûvészi reprezentációja között.17 S míg a mimetikus reprezentáció elmossa a különbséget, addig az esztétikai világossá teszi azt. Ankersmit azt állítja, hogy a politikához is az esztétikán keresztül kell közelítenünk: a politikai filozófia nem olyan, mint a fizika, és nem is olyan, mint az etika, hanem olyan, mint a mûvészet, ars combinatoria.18 Mi következik tehát az esztétikai kiindulópontból?19 1. A politikai valóság csak a reprezentáció által adott számunkra, vagy még élesebben fogalmazva: a reprezentáció teremti meg a politikai valóságot. 2. Miként a mûvészetben az esztétikai reprezentáció a különbség fenntartásával és hangsúlyozásával nyit egy teret a kreativitás számára, egy olyan teret, amelyben mind a reprezentációnak, mind magának a reprezentáltnak megvan a maga tere vagy szférája, anélkül, hogy konfliktusba keverednének, úgy a politikában is a reprezentált és a reprezentáció között fennálló esztétikai gap teremti meg a kreatív cselekvés lehetõségét, ezt hívjuk politikai hatalomnak. 3. Ebbõl az is következik, hogy a politikai hatalom sokkal inkább esztétikai, mintsem inkább etikai karakterrel rendelkezik. 4. Mivel egy köztes mozgástér léte a kreatív cselekvés, s így a politikai hatalom feltétele, ebbõl az következik, hogy a hatalmat nem birtokolhatja sem a reprezentált, sem az, amely a népet mintegy reprezentálja. 15 Lásd Uo., 16 Uo., 40. 17 Lásd Uo.,

39.

43–48. 18 Uo., 50–51. 19 Vö. Uo., 21–63.

65

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

5. Ha valamelyikük kisajátítja a hatalmat, visszazuhanunk a mimetikus tradícióba. 6. A mimetikus gyakorlat számára csak két lehetõség adott: a reprezentáció vagy tökéletes (és ebben az esetben rögtön feleslegessé is válik, mert értelmét elveszti), vagy a hatalom illegitim. 7. Mivel a mimetikus reprezentáció nem a különbség, hanem az azonosság feltételezésén nyugszik, a politikai hatalom eszközök nélkül marad, és megszûnik a kreativitás tere és lehetõsége. 8. A mimetikus gyakorlat így az önkény/zsarnokság (mivel felül akar kerekedni tehetetlenségén) és az impotencia (mivel képtelen rá) paradox kombinációját hozza létre.

Kormányzás-tudás és a mimetikus gyakorlat A mimetikus gyakorlat differencia specificája az azonosság elérésére való törekvés. A mediatizált demokráciákban a reprezentáció aktora a kormány, és – a politika perszonalizációja következtében – a kormány feje, a miniszterelnök.20 A demokratikus politika keretei között a pártok azért jönnek létre, azért léteznek, hogy a demokratikus választásokon többséget szerezve, a kormányhatalom eszközével saját elképzeléseiket érvényesítsék a politikai közösség egészére. A kormányzóképesség tehát kezdeményezõkészséget és cselekvõképességet feltételez. A cselekvés, a kormányzás viszont a tények alkotta korlátokba ütközik, a kormány akarata nem a semmivel találja szemben magát, hanem a társadalom eredeti heterogenitásával, az igények, érdekek, törekvések és vágyak végtelen káoszával kell megküzdenie.21 A mimetikus gyakorlat azért vezet kudarchoz, mert a heterogenitást homogenitássá akarja változtatni. Bizonyos fokú homogenitás elérése nélkül persze nem lehetséges kormányozni, a sikeres és jó kormányzás azonban a homogenitást a heterogenitás figyelembe vételével akarja elérni, s tisztában van vele, nem lehetséges teljes vagy tökéletes homogenitás. Mindebbõl az is következik, hogy a kormányzóképesség (kezdeményezõkészség és cselekvõképesség) kreativitást igényel; sõt a kormányzás kreativitás (úgyis mint virtuozitás és úgyis mint valaminek a megteremtése vagy létrehozása), de nem korlátok nélküli kreativitás (tehát nem creatio ex nihilo). A korlátok egy részét a kormány önmagának szabja. A megnyert választások nemcsak felhatalmazást adnak a kormányzásra, hanem annak korlátait is kijelölik. Ha a kormány egészen mást mond és egészen mást tesz, mint ami alapján és amire felhatalmazást kapott, még akkor is, ha bizonyos mozgástere létezik, számolnia

20 Vö. KÖRÖSÉNYI András: Vezér és demokrácia. Politikaelméleti tanulmányok, L’Harmattan, 21 Vö. SCHLETT István: Populisták vagy reformaták? Kommentár 2006/1., 79–87.

66

Budapest, 2005.

G .

F

O D O R

G

Á B O R

:

A

K O R M Á N Y Z Á S

-

T U D Á S

V Á L S Á G A

kell a következményekkel. Az ígéretek számonkérhetõek, az ígéretek be nem tartása, tehát a választók megtévesztése eljuthat a bizalmatlanságig, a támogatás megvonásáig, az egyensúlyok megbomlásáig, az intézmények meggyengüléséig, az elégedetlenségig és engedetlenségig.22 A korlátok másik része az eszközhasználatból fakad. Egy demokratikus politikai rendszerben nem lehet bármit és bárhogyan megtenni. A döntéshozók függnek azoktól, akiket kormányoznak. Vagyis sikeres kormányzás nem lehetséges támogatás nélkül. Aki változtatni akar, aki reformokat akar, annak támogatást kell szereznie, vagy azok részérõl, akik érintettek, vagy azok részérõl, akik a változásban érdekeltek, s ezért az érintettek esetleges ellenállásával szemben a reform-kormányt segítenék. A korlátok azonban itt is jelentkeznek. Ankersmit azt mondja, hogy a demokratikus politika nem azt jelenti, hogy léteznének eleve demokratikus elvek és politikai preferenciák, azaz nem az elvek és a preferenciák demokratikusak, hanem az a mód, ahogyan egy demokráciában érvényt szereznek ezeknek az elveknek és preferenciáknak. A politikai elvek és preferenciák sui generis pre-demokratikusak, hiszen a társadalom heterogenitásából következik, hogy sokféle elv és preferencia létezik, amely méltó a létezésre és a megvalósulásra. Ami a demokrácia lényegét alkotja, az ezeknek a preferenciáknak és elveknek a megvitatási módja (negotiation of principles and preferences which is the essence of democracy).23 A kormányzás másik korlátját tehát a demokratikus politika követelménye adja, amely nemcsak a kormányzást, de a kormány fölötti ellenõrzést, az ellenzéki pártok létét, a köztes intézményeket, az egyeztetés különbözõ fórumait, a civil társadalom különbözõ szervezõdéseit is magában foglalja. A demokratikus kormányzatnak figyelembe kell vennie a sokféle és sokfelé ágazó érdekeket és vágyakat, engednie kell a spontaneitásnak, számolnia kell az akaratát korlátozó, fékezõ és kompromisszumra kényszerítõ demokratikus kontrollmechanizmusokkal. Vagyis a mindent-megváltozatás politikája, bármily nemes és jószándékú legyen is, egy demokráciában önmaga provokálja ki a hajótörést. Mivel a mimetikus gyakorlat mindenütt vagy azonosságot lát, vagy azonosságot akar elérni, nem viseli el a heterogenitást. Mivel a korlátok léte az azonosság elérésének akadálya, a mimetikus kormányzás eltekint cselekvésének korlátozó feltételeitõl, egyrészt úgy, hogy nem szab önmagának korlátokat, másrészt úgy, hogy felszámolja azokat. Nem szab magának korlátokat, mert mimetikus perspektívából nézve nincs különbség (mert nem lehet) nemcsak a kampány és a kormányzás mint folyamat, de a kampány (mint a választások megnyerését célzó küzdelem) és a kormányzás (mint az államhajó irányításának) tevékenysége között sem. A mimetikus kormány tehát szükségképpen kampánykormányzást folytat. Másrészt a mimetikus

22 23

Lásd Uo. ANKERSMIT: I. m., 41–42.

67

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

gyakorlat felszámolja cselekvésének külsõ korlátait is, mivel azok lefékeznék, kompromisszumokra kényszerítenék az azonosság elérésére törekvõ akaratot. A mimetikus ész elveket és preferenciákat tekint demokratikusnak, nem pedig az elvek és preferenciák érvényesítésének módját, így lemond a demokratikus politika eszközeirõl, ezzel azonban, amin éppen kívül és túl találja magát, az maga a demokratikus politika lesz.

Önkény és impotencia Az elõzõekben a reprezentáció terminusának hangsúlyozásával szoros kapcsolatot feltételeztünk a gondolkodás és a cselekvés világa között. Ebbõl adódóan a mimetikus kormányzás praxisához (eszközválasztás és célmeghatározás) a gyakorlat elõfeltevései (politikafelfogás) alapján kell közelítenünk. Az ars combinatoria révén tehetünk tehát kísérletet az artifice geometria megértésére. Hogy megérthessük a mimetikus praxist szervezõ víziót, az Államreform Bizottság egyik tagjának, Mázsa Péternek az Élet és Irodalomban megjelent írásaira fogok támaszkodni.24 Mázsa Péter „észjárása” és a miniszterelnök balatonõszödi beszédébõl kihámozható politikafelfogás között azonban szinte már-már „mimetikus” a hasonlóság. Mint köztudott, Horatius egyike volt azoknak, akik az államhajó fogalmát bevezették a politikai retorikába. Egyik versében, egy búcsúdalban, amelyet Vergiliusnak adott útravalóul tengeri hajóútja alkalmával, arról beszél, hogy vannak kárhoztatandó tengeri utak, az ilyen utakra vállalkozó hajókat pedig bûnös hajóknak (inpiae rates) nevezi. A bûnösség az emberi elbizakodottságból fakad, nem meglepõ hát, ha a tenger szembeszáll a törékeny hajóval. Ilyen esetekben a hajótörés a hajóra szállásnak mintegy egyenes következménye: egyfajta kiprovokált hajótörés. Mázsa Péter szerint „más Földön élünk, mint éltünk a XX. században. Államunk azonban […] továbbra is szétfolyós, lomha, tompa és pazarló.” Meg kell tehát változtatni az állam, a gazdaság és a társadalom mûködési kereteit, hogy „országunkat a legátfogóbb rendszereiben és legkisebb részleteiben is jól mûködõ, pezsgõ, kreatív és világszinten is izgalmas országgá változtassuk”.25 [Emlékezzünk csak a balatonõszödi beszéd fordulataira. A miniszterelnök szavai szerint „jöttek páran”, akik egy „másik világot” akarnak csinálni; „történel-

24

MÁZSA Péter: Kire szavazok? Élet és Irodalom 2006/8. (www.es.hu/pd/display.asp?channel=PUBLICISZTIKA0608&article=2006-0226-2100-54BYVP); MÁZSA Péter: Az államférfi, Élet és Irodalom 2006/ 19. (www.es.hu/pd/display.asp?channel=PUBLICISZTIKA0619&article=2006-0514-1345-52QKSL); MÁZSA Péter: Államjövõ-kép, Élet és Irodalom 2006/43. (www.es.hu/pd/display.asp?channel=PUBLICISZTIKA0643&article=2006-1029-1823-44OLJF). 25 MÁZSA: Államjövõ-kép.

68

G .

F

O D O R

G

Á B O R

:

A

K O R M Á N Y Z Á S

-

T U D Á S

V Á L S Á G A

met”, valami „nagyot” akarnak alkotni. A reform célja pedig nem kevesebb, mint „egy sor ponton átértékelni mindazt, amit gondoltunk és tettünk”, az „országot megváltoztatni”. A változtatások ködös irányára, tartalmára csak utalásokból következtethetünk: a miniszterelnök „igazságossᔠakarja tenni a „hazugságok sokaságára épülõ” rendszereket, köztük az oktatást és az egészségügyet.26] Mázsa értelmezésében az ország megváltoztatásának programja azt jelenti, a hajó-metafora metaforikus erejével élve, hogy a lék betömésén, azaz a kellemetlen megszorításokon túl, fel kell figyelnünk „a lehetõségek kék óceánjára” is. Ennek az a feltétele, hogy ne általában próbáljuk megoldani számtalan problémáját az egyébként zátonyra futott hajónknak (ne építsük át „csili-vili naszáddá, amely azonban semmifelé sem halad”), hanem indítsuk el a hosszú úton, arccal az egyetlen cél felé.27 Mázsa – úgy tûnik – nem számol azzal, hogy a jó kapitánynak azt is tudnia kell, hogy a tengeri út még a kikötõben is balul végzõdhet. Azt viszont tudja, hogy a lelkesedés és államigazgatás egymást kizáró fogalmak, mert világosabbnak látszik az elképzelés arról, hogy kik és hogyan változtathatják meg az állam hajóját, azaz ki legyen az, aki kormányozzon? Csupán maroknyi ember. „Makroreformokat maroknyi ember kormányzati módszerekkel vagy tekintélyelvû utasításokkal is képes végigvinni.”28 Vagyis a jelenlegi szereplõk alkalmatlanok a feladat végrehajtására. A politikai erõk a „zátonyra futott, éppen süllyedõ »adó-rabszolga« hajó kormánya körül kakaskodnak”. Míg az ellenzék szerint „a hajó legizgalmasabb része a kapitányi híd”, addig a kapitány csapata szerint a lék: „be kéne tömni, és kevésbé zátonyos vizek felé kellene hajózni – bár ki tudja, hogy azok merre lehetnek, és hogy hogyan is mûködik ez az izé… szextáns vagy iránytû vagy mi”.29 Vagyis a hajó kormányzását nem lehet a pártokra bízni. De pusztán a hús-vér emberekre sem, mert ahelyett, hogy azok a hajó aljában az életüket mentenék, és a léket tömnék ezerrel, még mindig megszokásaik, közvetlen érdekeik, megélhetésük, kisszerû vágyaik hálójában vergõdnek.30 Új szereplõkre van tehát szükség. Olyan különleges képességû, „speciális tudással”31 rendelkezõ államférfiakra, akik kívül és felül állnak a politikán (Mázsa saját államjövõ-képét pártatlannak/pártmentesnek tekinti), akik képesek az állam szerepének újragondolására, a viszonyok, az intézmények, de legfõképpen az emberek megváltoztatására. Olyan vezetõk kellenek tehát, akiknek tudása nem a hétköznapi tapasztalatokból, nem a szakértõk nevetségesen korlátozott gondolkodásmód-

26

Vö. SCHLETT István – G. FODOR Gábor: A „Gyurcsány/Orbán probléma” – avagy milyen válság vár megoldására? kézirat, 2006. 27 MÁZSA: Államjövõ-kép. 28 Uo. 29 Uo. 30 Uo. 31 MÁZSA: Kire szavazok?

69

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

jából ered, s akik képesek egyúttal a politikai publicisztika eszközével a felvilágosítás nagy munkáját is elvégezni.32 Felvilágosításról van szó, az új idõket szülõ vízió ugyanis felette áll a megvitathatóságnak. Mint ahogy balatonõszödi beszédében a miniszterelnök saját elképzeléseit sem tekinti vita vagy alku tárgyának,33 úgy az Államreform Bizottság tagja sem, azokat csak elfogadni vagy elutasítani lehet.34 Mázsa Péter azok után, hogy kifejti, mi a helyzet, mit kell gondolni az állam feladatairól, egyáltalán mi az állam és mi a politika s merre van az elõre, kijelenti, hogy eddig nem írt semmi olyat, amit bárki is vitathatna. A dolgokat ugyan lehet más szemüvegen keresztül is nézni, de az, aki „tagadja vagy hanyagolja” az addig leírtakat, „azzal államreform címén már nem lehetne együtt dolgozni”.35 Vagyis mindenki, aki másképp gondolkodik a helyzetrõl, a feladatokról, a hogyan? kérdésérõl és a jövõrõl – vagyis mindarról, ami egyébként vitatható –, az a régi világhoz tartozik, továbbra is a „szétfolyós, lomha, tompa és pazarló állam” fenntartásában érdekelt. A koncepciót szervezõ elõfeltevések, úgy tûnik, szemben állnak a parlamentáris politizálás alapját jelentõ politikafelfogással, tagadják, hogy az optimális döntések a racionális diszkusszió alapján, alkufolyamatban, az ütközõ érdekek közötti kompromisszumok során születhetnek meg. S ahogy az elõfeltevések, úgy az elkerülhetetlennek gondolt cselekvési program sem a demokratikus politika eszköztárára építkezik: nem a megegyezésre, a kétségtelenül idõt rabló alkudozásra, a demokratikus legitimitás – egyetértés, elfogadás – kialakítására épül, hanem a kész helyzet teremtésének szándékára.36 [A balatonõszödi beszéd tanúsága szerint a miniszterelnök csak a frakció és a koalíciós párt vezetõinek azonosulását, a „szakma nagy részével” kötött megállapodást és a piacok jóváhagyását igényli – más tényezõknek nem tulajdonít nagy jelentõséget. „Tüntetnek, aztán majd megunják, és hazamennek”, illetve elõbb vagy utóbb „belátják”. A különbözõ társadalmi csoportok semlegesítésében a politikai 32

Vö. MÁZSA: Kire szavazok?, MÁZSA: Államjövõ-kép. Ha jól értjük, e szellem és küldetés által íródott Mázsa Péter dolgozata is. 33 Vö. SCHLETT – G. FODOR: I. m. 34 Jól mutatja Mázsa Péternek a radikális geometria iránti elkötelezettségét, hogy a Kire szavazok? címû írásában egyenesen egy új alkotmányos intézmény – az Állami Intézményjavító – felállítását javasolja, ám nem áll meg csupán az ötlet felvetésénél. Cikkében részletesen kidolgozza az Állami Intézményjavító alapításáról és mûködtetésérõl szóló törvény részleteit, ahogy azt kell, preambulummal ellátva, meghatározva tevékenységi terét, az intézményesítés módjait és korlátait, meghatározva küldetését. Munkáját a következõ ajánlással zárja: „Tisztelt miniszterelnök-jelöltek! Elképzelhetõ, hogy önök közül valaki e nélkül is megnyerheti a választásokat. Szerintem azonban a választóknak egy kicsi, de önmagában is fontos, ráadásul igencsak véleményformáló része kizárólag arra teszi a keresztet, akirõl elhiszi, hogy idõvel képes és hajlandó lesz egy fenntartható módon mûködõ országot maga után hagyni. Az önök megítélésére bízom, hogy ez ügyben egyedi eset vagyok-e, vagy egy elterjedtebb választói gondolkodás képviselõje, akik közé esetleg önök is sorolják magukat.” 35 MÁZSA: Államjövõ-kép. 36 Vö. SCHLETT – G. FODOR: I. m.

70

G .

F

O D O R

G

Á B O R

:

A

K O R M Á N Y Z Á S

-

T U D Á S

V Á L S Á G A

marketingre számít, beleértve „a legbefolyásosabb lapok vezetõinek és vezetõ publicistáinak” „felkészítését” és bevonását a „folyamatba”, ami a sajtó egy részének alárendelését feltételezi. Az ellenzéket, az érdekvédelmi szervezeteket – a párbeszédre, az egyezkedésre való alkalmatlanságuk miatt – figyelembe sem veszi.37] Túl azon, hogy ez a szemlélet nem illeszthetõ össze a demokratikus kormányzás alapelveivel, joggal kételkedhetünk abban, hogy a parlamentáris demokráciában rendelkezésre álló eszközök elégségesek-e egy ilyen kormányzás sikeréhez. Sokkal inkább úgy tûnik, hogy e terv csak valamiféle (reform)diktatúra eszközrendszerével lenne végrehajtható, ha egyáltalán végrehajtható. Mázsa szerint a „reformálgatásokkal” szemben ugyanis valódi reformtevékenységre van szükség. Azaz, ha törik, ha szakad, a kormánynak keresztül kell vinnie szándékait. Mert arra a kérdésre, hogy „kezdhet-e egy bölcs stratéga átfogó reformokba anélkül, hogy a társadalom megérett volna rá?”, Mázsa igennel felel.38 Ha „a kidolgozott stratégiát a kormány valóra váltja, a következõ választásokig annak következményei meggyõzik majd a választókat arról, hogy a kormány ezúttal nemcsak a levegõbe beszélt”.39 Így lehet leszámolni a „hiányzó társadalmi támogatottság mítoszával”. A társadalmi támogatottság egyébként sem azonos a választói támogatottsággal; mindenekelõtt a reformokban érdekelteket, az ágazat kulcsszereplõit kell megnyerni: „az államférfiúi/államnõi babérokra vágyó miniszterelnöknek ezt a támogatottságot kell megszereznie”.40 E támogatottság megszerzése pedig nem lehetséges a demokratikus játékszabályok és normák tiszteletben tartásával. Mázsa szavaival élve: az a kérdés, mire megy ki mármost a játék? „Nevezzük kulcsszereplõknek azokat a szereplõket, akik képesek és esetenként hajlamosak is megakadályozni egy adott reformot. Csípjenek le a kulcsszereplõk a reform százmilliós össztársadalmi nyereségébõl húszmilliót […] E megközelítés szerint tehát a reform nem a naiv közgazdászok kényszerképzete, hanem a bölcs miniszterelnök politikája.”41 És hogy mi lesz az adórabszolgákkal? Nyilván még hosszú távon kiszolgáltatottjai lesznek a magyar állam adóztatási monopóliumának, de ha majd Mázsa Péter víziója valóra válik, amikor a demokratikus eljárások (például választások) által a befolyó többletadót el lehet majd osztani a tulajdonosok között, méghozzá „ízlés szerint”, akkor majd õk is élvezhetik a lényegesen kisebb adókulcsokat.42 A mimetikus észjárás a következõ sémát követi: 1. A világ, amelyben éltek, illúziókkal átszõtt világ (az emberek nincsenek tisztában azzal, hogy mindennek ára van, hamis kádárista illúziók uralják az életüket). 37 Uo. 38 MÁZSA: Az államférfi. 39 Uo. 40 Uo. 41 Uo. 42 Lásd MÁZSA: Államjövõ-kép.

71

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

2. A feladat a régi világból az új világba való áttörés. 3. Az új világ a régi világ megsemmisítésével kezdõdik. 4. Természetesen az új világ kiépítése rengeteg áldozatot fog követelni, de ezeket az áldozatokat meg kell hozni, hiszen csak a régi romjain épülhet fel az emberi természetnek megfelelõ, tökéletes világ. 5. Mivel a tökéletességbe való átmenet kozmikus jelentõséggel bír (a sötétség birodalmából kell eljutni a fény birodalmába), a mércék túlmutatnak a hagyományos politikai változások mércéin. Vagyis minden eszköz, amely közelebb visz a célhoz, igazolható. 6. A megváltás programjához szükséges módszer felfedeztetett, a birtokunkban van, és mindenki, aki kételkedik abban, hogy az általunk felkínált módszer beváltja a hozzáfûzött reményeket, az a régi világhoz tartozik, és ezzel egyúttal a 3. pont hatálya alá esik. E séma alapján mûködik a gnosztikus politika.43

A mimetikus praxis mint válságtermék A politikában jártasak tudják, hogy vannak bizonyos kárhoztatandó tengeri utak, s vannak bizonyos bûnös hajók is, amelyek elbizakodottságukban, a veszélyekkel nem számolva, megtételükre vállalkoznak. Az elbizakodottság szele által vezérelt hajók lebecsülik a hullámokat, és meglepõdnek, ha a tenger szembeszáll a törékeny hajóval. Ilyen esetekben a hajótörés a hajóra szállásnak mintegy egyenes következménye. Az elbizakodottság ugyanis nem mérlegel. A mimetikus gyakorlat nem kételkedik önmagában, nem vizsgálja útjának következményeit – láthatólag fel sem merül a tervek készítõiben, hogy a hirtelen jött ötleteknek lehetnek nem kívánt következményeik, hogy a „gyorsfõzõn készült” reformok megvalósításával esetleg nem megoldják, hanem súlyosbítják a helyzetet. A kapitány a matrózokkal sem törõdik – az elkezdett világmegváltás senkinek sem jó, nem igazolja az önérdeket követõ politikai racionalitás sem (az elvesztett önkormányzati választás segítette világra a „Gyurcsány-árvákat”). Az elbizakodottság abból a hitbõl fakad, hogy az azonosság rendjét csak egyetlenegy módszerrel lehet elérni. A módszer értelmében ökonomizálni kell az egész társadalmat – hogy vannak-e más méltánylandó logikák, hogy minden rész alárendelhetõ-e az ökonómia logikájának, az már a mimetikus gyakorlatot nem érdekli.

43

A gnosztikus természetrajzáról lásd G. FODOR Gábor: Voegelin for Beginners. Útmutató Eric Voegelin politikai filozófiájához, Kommentár 2006/6., 92–104.

72

G .

F

O D O R

G

Á B O R

:

A

K O R M Á N Y Z Á S

-

T U D Á S

V Á L S Á G A

Szögezzük le: a mimetikus kormányzás válságtermék. A mimetikus kormány úgy tünteti fel magát, mint aki ismeri a válságból kivezetõ utat, és erre az útra kormányozza az állam hajóját. Ettõl azonban még a mimetikus gyakorlat a válság szerkezeti helyéhez kötõdik. Érdemes tehát elkülöníteni a kormányzás különbözõ kontextusait: válságba–válságban–válságból kormányozni. A válságban kormányzó kormány nem biztos, hogy a válságból kormányozza ki az állam hajóját, hanem könnyen lehet, hogy csak még mélyebb válságba taszítja azt. Még egy fontos distinkció: a válságban való kormányzás nem azonos a kormányzás válságával. Az elõbbi kontextus, s ebben elméletileg lehet jól is kormányozni, az utóbbi egy praxis válsága, s magát a tevékenység végzését és annak értelmét lehetetleníti el. A reprezentáció terminusának kettõs jelentésárnyalatát (a reprezentáció egyfelõl mint képviselet, másfelõl mint megjelenítés, annak megjelenítése, ami nincs jelen) felhasználva egyrészt azt mondhatjuk, hogy a kormány az, amely a politikai képviselet aktorának tekinthetõ. Vagyis a politikai képviselet (mint szubsztantív értelemben vett cselekvés) elsõsorban politikai cselekvést, azaz kormányzást jelent.44 A politikai cselekvés feltétele egy olyan szabad mozgástér léte, ahol a kreatív, innovatív cselekvésnek tere van. Az a kormány, amely egyrészt tökéletes, mimetikus tükrözésként fogja fel a képviseletet, másrészt az azonosság elérésének elbizakodottságában végig nem vihetõ reformokba fog, és eközben szétzilálja az intézményeket, elégedetlenséget és engedetlenséget vált ki, az ilyen kormány mûködése valójában káoszhoz vezet. Itt is érdemes egy distinkciót tenni: a kaotikus kormányzás a kormányzás egyik módusza,45 és mint eljárás a kormányzás feltételeinek megteremtésére irányul; a kormányzás káosza viszont egy tevékenység (a kormányzás mint politikai cselekvés) és egy gondolkodásmód (a kormányzás-tudás) válságának a következménye. A fenti fejtegetésekbõl az is következik, hogy a jó, illetve sikeres kormányzás feltétele az esztétikai reprezentáció. Mert a kormányzás mindig partikuláris, politikai szituációban való cselekvést jelent, amelynek természete a körzõ és a vonalzó politikájától (radikális kormányzati geometria) és az irracionális önkényes cselekvéstõl (a hamis fenséges praxisától) egyaránt különbözik. Ugyanakkor a kormányzás-tudás válsága nyilvánvalóan kapcsolatban áll magával a kontextus válságával (a helyzetértékelés válságával) is. A jelenlegi kontextus egyik legjellemzõbb vonása éppen az, hogy az egymással rivalizáló mindkét párt a mimetikus reprezentáció igényével veszi fel egymással szemben a küzdelmet. A kontextus válságára mégsem az a megoldás, hogy kiiktatjuk a pártokat. Ahogy Ankersmit mondja, pártok nélkül a demokrácia gyorsan autokráciává korcsosul (without parties democracy would quickly degenerate into autocracy).46 44 Vö. KÖRÖSÉNYI: I. m. 45 Vö. Tilo SCHABERT: Boston Politics. The Creativity of Power,

North America), Berlin – New York, 1989. 46 ANKERSMIT: I. m., 56–63.

73

kiad. Walter de Gruyter (De Gruyter Studies on

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

Nem a pártok létében, hanem a pártok szerepfelfogásában keresendõ a válság forrása. A pártok nem gondolhatják magukról, hogy a közvetlen demokrácia pótlékaivá illetve helyettesítõivé válhatnak. Ankersmit, Leibniz felfogásával polemizálva, azt mondja, hogy ha elfogadjuk az identitás-tézist, ezzel egyúttal a parlamentarizmus jelentõségét is leértékeljük. A parlamentáris viták gyakran kompromisszummal végzõdnek, a kompromisszum pedig a politikai issue-knak egy egészen új dimenzióját tárja fel, ily módon oldva meg az egyébként összeegyeztethetetlennek tûnõ társadalmi és politikai problémákat. Vagyis az esztétikai gap a pártok és az egyének között húzódik, a pártok nem tökéletesen visszatükrözik, hanem csak képviselik (megjelenítik) a választói akaratot. Mert sohasem lehetséges az egész tökéletes visszatükrözése vagy megjelenítése, mindig csak egy részé. A részek képviselete nélkül viszont nem jön létre az állam egysége. S mivel az állam egysége csak a különbségek terminusaiban való gondolkodással jeleníthetõ meg, ezért nem képzelhetõ el az egység létrejötte konfliktusok és egységtelenségek léte nélkül (union requires conflict and disunion).47

A kormányzás mint pantomim A kormány ugyanakkor nemcsak a képviselet aktora, de a reprezentáció (megjelenítés) alanya is. Ha elfogadjuk azt a feltevést, hogy a modern demokráciában a média egyre inkább a politika terepévé vált, akkor azt láthatjuk, hogy a kormány önmagát is megjeleníti – méghozzá a média felületein. Ezért kell komolyan vennünk a miniszterelnök balatonõszödi beszédének azt az elemét, amikor a szónok arról szólt, hogy csak úgy tettek, mintha kormányoztak volna, vagyis csak mímelték a kormányzást. Mivel a mimetikus praxis az azonosság elõfeltevésén nyugszik, a kormány elhitte, hogy úgy kormányzott, mint amilyennek magát mutatta, hogy kormányzott. A jó kormányzás feltétele tehát, úgy tûnik, a tettek és a szavak egybeesése. Vagy a tetteket kell a szavakhoz igazítani, vagy a szavakat a tettekhez. A pantomim praxisát nem az utóbbi, hanem az elõbbi feltevés, vagyis nem a tettek, hanem a kommunikáció által motivált mimézis gyakorlata mozgatja.48 A pantomimként gyakorolt kormányzás hozza létre az önkény és impotencia paradox kombinációját. A nagy kérdésekhez való hozzányúlás komoly szándéka ugyanis egyáltalán nem változtatta meg a kormányzat politika- illetve szerepfelfogását (nincs tehát törés a „balatonõszödi beszéd” elõtti és utáni kormányzás praxisa között). A pantomim-kormányzás számára a kommunikáció nem a kormányzás eszköze, hanem a kormányzás maga, a média nem a politika tereinek egyike, ha47 Uo. 48 Jól látszik

mindez a 2007-es költségvetés mögött álló államfilozófiából, vö. G. FODOR Gábor: A 2007-es költségvetés mögött álló „államfilozófia”, www.szazadveg.hu.

74

G .

F

O D O R

G

Á B O R

:

A

K O R M Á N Y Z Á S

-

T U D Á S

V Á L S Á G A

nem a politika terepe maga. Így marad a politikai praxis a kreatív cselekvés tere és eszköze nélkül. A mimetikus kormány ugyanis nem találja, hogy hol az a tér, ahol akaratának érvényt szerezhetne, és nem rendelkezik a megfelelõ eszközökkel sem, amelyek révén politikai szándékait megvalósuláshoz segítené. Ezért mûködik teszt-üzemmódban: a kormányzati szándék az ötletelés és a kísérletezés geometriája mentén szervezõdik, és közben jele sincs a kormányzásnak.49 A pantomim-kormányzás csak fokozza a válságot: kompetenciakáoszhoz, az intézmények leromlásához, a felelõsségi körök összezavarásához vezet, és közben saját mozgásterét számolja fel, beszûkítve ezzel a kreatív politikai cselekvés lehetõségét. Ez a magyarázata a látszatkormányzásnak,50 annak, hogy a kormány tevékenysége látszatintézkedések meghozatalában és látszategyeztetések lefolytatásában merül ki. A világ megváltoztatásának illetve az új világ megteremtésének önkénye így vezet a kormány impotenciájához és tehetetlenségéhez. A mimetikus kormány a radikalizmus szörnyû fikciójában megtestesülõ nyers és perverz fenséges, az elszabadult és õrjöngõ ambíció, amely korlátokat nem ismerve felszámolja a gyönyörû biztonságosságát. Eközben azonban önnön létalapját semmisíti meg, mivel félreértett fenségessége révén a kormányzáshoz szükséges illúziókat is felszámolja. Így válik a megszelídítetlen fenséges hatalom élvezhetetlenné – s egyúttal meztelenné és elviselhetetlené is –, mert elvész a biztonságot jelentõ távolság, és a praxisa immár mindenkire közvetlen veszélyt jelent (így idegeníti el a politika önmagától az embereket). Ha viszont a kormányzati praxis radikalizmusát a megszokott otthonossága, a kormányzati igazságosságot pedig az emberek józan igazságosságérzete korlátozza, ott a politika és a hétköznapok világa közötti egyetértés létrejöttének esélye is kézzelfoghatóbbá és elérhetõbbé válik. Ez a fenségességgel párosult gyönyörûség és gyönyörûséggel párosult fenségesség, a szépség és mérséklet politikája.

49 Nincs sok jele a kormányzásnak, 50 Vö. Uo.

index.hu, 2006. október 10.

75

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

Schlett István REFORM VAGY KORMÁNYZÁS? Quis, quid, ubi, quibus auxiliis, cur, quomodo, quando? Quid tunc? Quid consilii?

Az 1861. évi országgyûlés összehívása önmagában is óriási jelentõségû volt: az aktus egy korszak, a neoabszolutista elvekre épülõ Új Ausztria felépítésére tett kísérlet lezárását jelentette. S persze nyitány is volt: az országgyûlésnek, illetve az országgyûlés és az uralkodó között elkezdõdõ egyezkedéseknek Magyarország – és egyben a Habsburg-birodalom – társadalmi-politikai rendszerének átalakításáról kellett dönteniük. Izgalmas órák, napok, hetek, hónapok lehettek. Joggal feltételezhetjük, hogy a politikusok minden idegszálukkal a teendõkre koncentráltak. 1861. március 29-én – még az országgyûlés megnyitása elõtt vagyunk – Lónyay Menyhért ezt írja naplójába: „Eötvös Pepi azt mondá ma a Casinóba[n], hogy az országgyûlésre alkalmazva azon verset, quis, quid, ubi, quibus auxiliis, cur, quomodo, quando, csak a curt tudjuk, annak is Bécsbe[n] más, és lent más, és külföldön is más értelme van.”1 Hát igen, sok kérdés várt válaszra: ki, mit, hol, mely eszközök által, miért, hogyan, mikor? Amelyekhez a vita egy újabb szakaszában – a döntéseket végül is meghozó, 1865-ben összehívott országgyûlés disputáiban – továbbiak is járulnak. Quid tunc? Quid consilii? (Mi lesz a következmény? Mi a tanácsos?) – hogy csak kettõt emeljek ki a vita során elhangzó újabb kérdések közül.2 Bizonytalanok, tanácstalanok voltak, túl sokat kérdeztek volna politikusaink? Ezért kellett várni az eredményre – a tartalmában máig vitatott kompromisszumban testet öltött kiegyezésre – hat éven át? Meglehet. Különösen annak fényében, hogy volt más javaslat is: az egyetlen kérdést, a vagy-vagy kérdését feltevõ „kockáztató merészség”, a forradalom. Nos, hány kérdést tegyen fel a politikus jelentõs döntések elõtt? Legyen óvatoskodó, töprengõ, szorongó, vagy vágjon bele bátran, a kételyek – a kérdések – elhessentésével teremtve meg cselekvõképességét? A baj az, hogy azt tapasztaljuk, e kérdésre is két válasz adható. A tett halála az okoskodás, másfelõl – az ismert viccel szólva – a falnak nekirohanó ló lehet, hogy nem bátor, hanem vak. Lám, újra kérdéshez jutottunk: a cselekvésképtelenséghez vezetõ okoskodás és a vakság szülte merészség közül melyiket válasszuk? 1 LÓNYAY Menyhért Naplója 2 Például Horvát Boldizsár

(1861. március 29.), szerk. Deák Ágnes, Századvég, Budapest, 2004, 169. felszólalása (1866. december 1.): Az 1865-dik évi december 10-dikére hirdetett országgyûlés Képviselõházának Naplója, III/14–15.

76

S

C H L E T T

I

S T V Á N

:

R

E F O R M

V A G Y

K O R M Á N Y Z Á S

?

Attól tartok, hogy e döntéshez sem juthatunk el pusztán „zsigerbõl”. A habitusnak bizonyosan van szerepe a döntéshozatalban, vannak bátrabb – hogy ne mondjuk, vakmerõ –, s óvatosabb – hogy ne mondjuk, gyáva – politikusok, ám azt mégsem feltételezhetjük, hogy a cselekvésért, illetve a cselekvés elmulasztásáért egyaránt felelõsséggel tartozó emberek mérlegelés nélkül döntenek. Ha valóban így van, akkor a fentebb sorolt kérdések megválaszolása elõl nem menekülhetnek a bátor – de nem vak! – politikusok sem. A politika napirendjére tekintve úgy tûnik, napjainkban is fontos döntések elõtt állunk. Miniszterelnökünk nem kertel: a nemrégiben megjelent, Szembenézés címû, terjedelmes dolgozatában – az olyan, hogy úgy mondjuk kormányzati rutinfeladatnak nevezhetõ feladatok mellett, mint a költségvetési egyensúly helyreállítása, az egyes elosztórendszerekben tapasztalható hiányosságok korrigálása, a közigazgatás, a közoktatás, egészségügy mûködési zavarainak elhárítása – a „változatlan folytatás helyett átfogó fordulatról”, a „társadalmi kultúra elkerülhetetlen átalakításáról”, az „alapvetõ mûködési filozófia”, az „intézményi szerkezet” megváltoztatásáról stb. – egyszóval az „új Magyarország” megteremtésérõl beszél. Nézzük, kiolvashatunk-e válaszokat a fentebb sorolt kérdésekre, a gyökeres változásokat kezdeményezõ miniszterelnök legutóbbi – és eddig legteljesebb – programjából. Mivel nekünk nem kell ügyelni az idõmértékre, más sorrendben tesszük fel a versikében szereplõ kérdéseket, kiegészítve azokat Horvát Boldizsár dilemmáival is. Mit? Miként egy nagyívû politikai programtól elvárható, a Szembenézés a probléma körülírásából jut el a teendõk meghatározásáig. A miniszterelnök a rendszerváltoztatás eredményeivel elégedett, s kritikusaival szemben védelmébe veszi azok „fõ pilléreit”: a szociális piacgazdaságot, a parlamentáris demokráciát, a NATO-, illetve az európai uniós csatlakozást, továbbá azt a „hatalmi-eljárási folyamatot” is, amely a rendszerváltozáshoz elvezetett (1. pont). A probléma magvát, a „kitapintható” kiábrándultságot és frusztráltságot nem a rendszerváltoztatás sikertelenségébõl, hanem egyfelõl a történelmi múltból, a magyar társadalom „zsákutcás fejlõdésébõl” fakadó félelembõl, a „mai magyar bal- és jobboldalra egyaránt, de nem azonos mértékben jellemzõ” „lelki-politikai érzéketlenségbõl, illetve empátiahiányból”, másfelõl a „rendszerváltozás által teremtett szabadság felelõsségének sokakat nyomasztó terhébõl” vezeti le. A tennivalók innen erednek: el kell távolítani a „társadalmi frusztrációnak” mind az örökségbõl származó (félelem, lelki-politikai érzéketlenség, empátiahiány), mind pedig – és ezt tartja a fontosabbnak – a „rendszerváltoztatáshoz kötõdõ illúziók tömeges elvesztésébõl”, azaz a „szabadság felelõsségének sokakat nyomasztó terhével” való találkozásból fakadó okát (2–4. pont). Nem bocsátkozunk bele az elemzés történelemfilozófiai elõfeltevéseinek boncolgatásába, csupán a szerzõ következtetéseit regisztráljuk. „A reményteli jövõt vi-

77

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

zionáló, piac- és versenypárti középosztálybeliek tömegei nagyon hamar ráébredtek arra, hogy többségükre nem felemelkedés, hanem bizonytalanság vár. A korábbi teljesítmények […] jellemzõen és többnyire leértékelõdtek. […] A sokszor csodált és támogatónak tisztelt Nyugat a szerény háttérrel mûködõ hazai vállalkozók szemében egyre inkább a behozhatatlan elõnnyel rendelkezõ, õket térdre kényszerítõ nagyvállalatok képében jelent meg. […] Közalkalmazottak és nyugdíjasok sokasága pedig azt tapasztalta, hogy […] a nyolcvanas évek sodródását, pangását a lejtmenet váltotta fel.” Az illúziókat a csalódás követte: „Az éppen hogy kialakuló középosztály csalódottan vette tudomásul álmai szertefoszlását, az okokat pedig egyre inkább önmagán kívül […] látta és látja ma is. Az évszázados gyökerû sérelmi attitûd, a panaszkultúra újabb muníciót kapott.” A probléma gyökere tehát: „Mentálisan nem voltunk felkészülve a rendszerváltozásra? Bizony nem.” (5. pont) Megoldása pedig: a „politikai és gazdasági rendszer lényegi átformálása” után végre kell hajtani a „társadalmi kultúra elkerülhetetlen átalakítását” (13. pont). A cselekvésre ösztönzõ helyzetnek azonban van még egy másik, döntõ jelentõségû összetevõje. „A rendszerváltozással párhuzamosan zajlott és zajlik egy másik folyamat is, a kapitalizmus gyökeres átalakulása, a globalizációnak hívott átrendezõdés. Magyarországot így kettõs sokkhatás érte. Hiszen a védekezõ jellegû szocializmust nem a gondoskodó jóléti kapitalizmus, hanem a minden korábbinál kiélezettebb egyéni és közösségi versenyre épülõ globális kapitalizmus váltotta fel.” (13. pont) Számunkra megint nem az a kérdés, hogy ez az elõfeltevés igazolt-e vagy sem, hanem a belõle levezetett politikai következtetés. Ez pedig így hangzik: „A világ nem fog megkérdezni bennünket, vajon akarunk-e versenyezni és sikeresnek lenni. Nincs más lehetõségünk, mint eldönteni: vagy felvesszük a kesztyût, amelyet a globális újkapitalizmus elénk dobott, vagy lemaradunk.” (12. pont) A szöveg azon részeiben, amelyek a már elindított reformokkal foglalkoznak, egy harmadik, cselekvésre késztetõ okra is rátalálunk. Az oktatási és az egészségügyi rendszer mûködésében található „társadalmi igazságtalanságokra”, az elõnyök és hátrányok egyenlõtlen megoszlására gondolunk. „A mûködés zavarai nem mindenkit sújtanak egyformán”, „a nyújtott szolgáltatások – a kinyilvánított célokkal szöges ellentétben – nem egyenlõen oszlanak meg az egyes társadalmi csoportok között”. Majd: „a számukra kedvezõ status quo megõrzéséért harcoló, tipikusan középosztálybeli csoportok […] ez ideig sikeresen védték meg az elmúlt két, két és fél évtizedben szerzett elõjogaikat” (16. pont). Most sem kutatjuk a társadalmi igazságosság, illetve igazságtalanság mibenlétét, és persze azt sem, hogy a „mûködés zavarai” csak ezekben vagy más, a dolgozatban nem vizsgált szférákban – mondjuk az adórendszerben, az állam által nyújtott gazdasági támogatásokban – sújtják egyenlõtlenül az egyes társadalmi csoportokat. Csupán regisztráljuk, hogy az igazságtalanságokhoz vezetõ egyenlõtlenségek bizonyos elemeinek felszámolása is célként jelenik meg a politikai tervezésben.

78

S

C H L E T T

I

S T V Á N

:

R

E F O R M

V A G Y

K O R M Á N Y Z Á S

?

Végül ide sorolhatjuk azt a problémát is, amibõl a „hétköznapi viszonyokat is elérõ demokratikus reform” szükségessége fakad. Azt ugyanis, hogy „nemcsak a reformok tartalmáról, de még a reformfolyamatok kívánatos menetérõl, rendjérõl, struktúrájáról sincs közmegegyezés”. Nyitva hagyva a kérdést, hogy miben is áll a közmegegyezést létrehozó „demokratikus reform”, most csupán jelezzük: a feladatok sorában a semmittevés és a reformdiktatúra ellenébe állított eljárásmódok, szerepek, magatartásformák – az „új Magyarország szövetét” szövõ „szövõgép” – megalkotása is szerepel (17. pont). A tennivalók összegzése így hangzik: „Magyarország tehát három kihívással áll szemben. A polgári, nemzeti átalakulás megkésettsége és ellentmondásossága, a rendszerváltozáshoz kötõdõ széleskörû társadalmi csalódottság és az ebbõl is táplálkozó politikai megosztottság, valamint a globális újkapitalizmushoz való alkalmazkodás egymásra halmozódott kérdései mind itt tornyosulnak elõttünk. Csak akkor leszünk sikeresek, ha mindhárom kihívásra tekintettel leszünk.” (19. pont) Elmaradottság, frusztráció, mentális felkészületlenség, a gyökeresen átalakulóban lévõ kapitalizmus új szabályaihoz való alkalmazkodás, igazságtalanságok, a közmegegyezés hiánya – nos, ezek a problémák várnak megoldásra, a már korábban kormányzati rutinfeladatnak nevezett ügyek kezelése mellett. Célkitûzésként megfogalmazva: „a társadalmi kultúra megváltoztatása” (13. pont), az „emberközpontú szociális kapitalizmus” megteremtése, „progresszív alkalmazkodás” a „globalizáció birtokbavétele” által, kitörés a „történelmi hátrányok okozta bezártságból” (21. pont); „nem kevesebb, hanem kidolgozottabb és átfogóbb modernizáció”, „nem kevesebb, hanem több reform” (22. pont). Nem semmi! – mondhatjuk pestiesen. A vállalkozókedv hiányával bizonyosan nem vádolhatjuk kormányunkat. De ott motoszkál bennünk a kérdés: vajon nem túl ambiciózus-e ennyi és effajta feladat magára vállalása egy, a parlamentáris demokrácia korlátai közé szorított kormánytól? Miért? Erre a kérdésre részben már választ kaptunk az eddigiekben: vagy felvesszük a kesztyût, vagy lemaradunk, Magyarország csak úgy lehet sikeres, ha a kihívásoknak megfelel, a jelenlegi mûködési elvek igazságtalanok. Az értékválasztásból fakadó késztetések is vannak: „A cselekvés kényszere a felelõsségbõl fakad, a jövõrõl szól. Baloldaliként pedig olyan megoldásokat kell találnunk, amelyek nem egyszerûen gazdasági, hanem társadalmi értelemben is biztonságossá, sõt igazságossá teszik a nyugdíjrendszert és a közoktatást.” (18. pont) Gyakorlatias okok is sorjáznak: az állam jelenlegi kötelezettségvállalásai fenntarthatatlanok, az intézmények mûködése diszfunkcionális, pazarló, ésszerûtlen, alacsony hatékonyságú, torz magatartásmintákat – „pongyola Magyarországot” teremt (12. pont). Ha így van – s kinek ne lennének ezt igazoló tapasztalatai? –, akkor a változtatás, a cselekvés szükségessége aligha vitatható. Legfeljebb ennyit kérdezhetünk: elképzelhetõ-e, hogy a reformok eredményeképpen megszületõ „rendszerben” nem

79

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

lesznek diszfunkciók, mûködési zavarok? Netán: mivel az új struktúrák kialakítása, a „társadalmi kultúra megváltoztatása” a szöveg szerint is hosszú ideig tartó folyamat, nem változnak-e meg közben az alkalmazkodást kikényszerítõ kihívások, nem történhet-e meg, hogy az új kapitalizmust egy „legújabb” kapitalizmus váltja majd föl? Nem lehetséges, hogy megint elkésünk? Vagy most már tényleg vége volna a történelemnek? És persze – abból kiindulva, hogy a programadó egy parlamentáris, tehát pártelvre épülõ kormány miniszterelnöke – feltehetõ az a kérdés is, hogy a reformok legmélyebb megalapozását szolgáló „közjó” mely csoportérdekek általánossága, mely érdekeket preferál és melyeket sért. Különösen olyan helyzetben, amelyet a szerzõ szerint is a közmegegyezés hiánya jellemez. Hol? E kérdésre röviden válaszolhatunk: mindenhol – kivéve a párttagoltságot, amelyet ugyan károsnak, de – legalább ma és holnap – reparálhatatlannak lát. Ezen kívül mindenhol kormányzati feladatra talál. Nem bíz semmit az idõre, semmit a spontán folyamatokra, nem riad vissza sehol a változtatásoktól. Elég talán egyetlen, már idézett példa e feladatfelfogás szemléltetésére. Nem törõdve azzal, hogy egy hat évtizedet igénylõ folyamatról szól, a „társadalmi kultúrának” nem átalakulásáról, hanem az átalakításával való szembenézésérõl beszél. „Csináljunk egy másik világot”, „változtassuk meg ezt a kurva országot” – hangzott a felszólítás az õszödi beszédben. A stílus igen, a vállalás terjedelme nem változott. Az egészet kell átalakítani, „új Magyarországot” teremteni itthon, továbbá a világfolyamatokhoz „progresszíven” kell alkalmazkodni, a globalizációt „birtokba kell venni” (21. pont). Nem biztos, hogy mindent pontosan értünk e tervekbõl, ám az bizonyosnak látszik, hogy igen sokrétû, számos szférát érintõ feladatot foglalnak magukban. Mikor? Most – szól a válasz annak bemutatása után, hogyan és miért került csapdába a magyar politikai elit, miért nem történtek meg a régóta esedékes és szükséges változtatások (7–11. pont). Az indoklás ugyan különválaszt két feladatot – a költségvetési egyensúly helyreállítását és a reformot –, ám mindkét téren az azonnali, gyors döntés mellett érvel. A kiigazítás mellett azzal, hogy ha „mi nem tesszük meg, megteszi más”. „A reformokkal nem ez a helyzet – szögezi le –, […] nem történne nemzeti tragédia, ha még pár évig nem tennénk semmit.” A folyamat elindítása melletti döntést a nemzeti érdek felismerésébõl vezeti le, abból a meggyõzõdésbõl, hogy „ezek a reformok belátható idõn belül erõsebbé, jobbá teszik Magyarországot” (12. pont). Az országért érzett felelõsség az, ami sürget, és persze annak tudása, hogy – bár kényelmesebb volna „várni, hogy majd maguktól jobban mennek a dolgok” – reformok nélkül Magyarország bajai nem orvosolhatóak. Mivel a döntés megszületett, nyilvánvaló, hogy nemcsak sürgetõnek, de alkalmasnak is tartja az idõt a cselekvésre. A feladat nagysága, az érdeksérelmek miatt várható ellenállás és a kialakult politikai konfliktusok, az ország kettészakadása, az együttmûködés elemi feltételeinek hiánya ellenére.

80

S

C H L E T T

I

S T V Á N

:

R

E F O R M

V A G Y

K O R M Á N Y Z Á S

?

Ki (és kik ellenében)? E két, értelemszerûen szétválaszthatatlan kérdésre egyfelõl nagyon is éles, másfelõl meglehetõsen elmosódó választ kapunk. A pártpolitika dimenziójában világos a képlet: az egyik fél a kormány, a baloldal és – esetleg – egy jobbközép párt, a másik a „se jobb, se bal”, se demokratikus, hanem „radikális és populista” Fidesz, amelyet más egyéb mellett „tõke-, még inkább külfölditõke-ellenesség”, „államközpontúság”, „bezárkózásra való hajlam” jellemez. Politikája „a védekezésre helyezi a hangsúlyt, és elutasítja a nagyobb nyitottságra, az egyéni felelõsség növelésére irányuló reformokat” (9. pont). Ezzel a párttal „nincs esély holnap átfogó megállapodást kötni” (19. pont). „[…] ezekben az években nem a mérsékelt középpártok parlamenti váltógazdálkodása zajlik, hanem a bal- és jobbközép pártok demokratikus koalíciója vív kiélezett küzdelmet a demokratikus alapkonszenzust egyre inkább elutasító radikális, populista párttal, a Fidesszel.” (9. pont) Ebben a dimenzióban – „a baloldal egyébként nyilvánvalóan vitatható értelmezésében”, szorítja meg a kijelentés érvényességét – „arra egyszerûsödött az elõttünk álló választás, hogy Magyarországon vagy európai demokrácia lesz, vagy antiparlamentáris, nemzeti radikális fordulat következik be” (10. pont). A lebegtetett fogalmazás ellenére egyértelmûnek látszik, hogy a Fideszt a tervezett reformok ellenfelének tekinti, amellyel nem lehetséges a megállapodás. Itt tehát nincs feladat sem. A szövegben azonban megjelenik egy másik tagoltság is, amit hol az újat akarók és a változatlansághoz ragaszkodók, hol pedig a reformerek és az érdekcsoportok, társadalmi státusok közötti viszony jelöl ki. Ezekre láttunk már példát a korábbiakban; láttuk, hogy a „társadalmi frusztráció” legfontosabb okát – és egyben a reformmal szembeni ellenállás forrását – a szerzõ a középosztály helyzetének megrendülésében, fenyegetettségében, elbizonytalanodásában, az új kihívásokkal szembeni tehetetlenségében, „fáradtságában, kiábrándultságában, dühösségében” jelölte meg (5. pont). De más vonatkozásban is ellenfélként tételezõdik a középosztály; õk ugyanis azok, akiket a reformok az „ez ideig sikeresen védett elõjogaiktól” fosztanak meg. Az ebben a dimenzióban szemlélt társadalomból mintha nem számítana támogatóra a miniszterelnök, még akkor sem, ha sikerülne végrehajtani a reformok demokratikussá tételét. A „demokratikus reform” ugyanis szerinte két dolgot jelent: egyfelõl olyan reformokat, amelyek mélyen behatolnak a hétköznapokba, a polgárok millióit érintik, kikezdik az alapvetõ, a rögzült társadalmi viszonyokat, szerepeket, érdeket stb., másfelõl azt célozza, hogy az érintettek megértsék, hogy „mi történik velük, mit tervez a kormány”, illetve hogy az eddiginél „sokkal többen vehessenek részt a reformdöntések elõkészítésében, meghozatalában”. „Ezért próbáljuk meg »demokratizálni« a munkát, ezért emeljük majd ki a meglehetõsen zárt parlamenti térbõl a hosszabb távú reformok elõkészítõ szakaszát.” A „demokratizálás” azonban nem korlátlan: a „nyitás” a szakértõ értelmiség, a releváns szakmai mûhelyek, szakmai szervezetek számára történik (majd) meg (17. pont).

81

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

A reformok eltervezõje és végrehajtója tehát a kormány, amely parlamenti többségére, a kormánykoalíció két pártjára támaszkodik, s nyit a szakértõk és szakmai szervezetek felé. Vele szemben áll – a párttagoltság dimenziójában – az ellenzék nagyobbik, együttmûködésre alkalmatlan, ezért a kormányzati feladatok megtervezése szempontjából figyelembe nem vehetõ része. Az érdekviszonyok, a társadalom egyes csoportjainak a reformokhoz való viszonyának dimenziójában szemlélve pedig a frusztrált, a hosszú távú érdekeit fel nem ismerõ, a változatlansághoz ragaszkodó, illetve a közjó, a nemzeti érdek ellenében egyéni vagy csoportérdekeit, privilégiumait védelmezõ középosztálybeliek, továbbá az értelmezhetetlen akaratú, ide-oda rángatható vagy passzív, cselekvõként irrelevánsnak tekinthetõ nép. Sajátos politikafelfogás, sajátos társadalomkép. E szereposztásra tekintve talán nem hibás a felötlõ analógia: az egyik oldalon a felvilágosult császár és a jozefinisták, továbbá a nagy cél szolgálatába állított államhatalom, a másikon a változásoknak érdekbõl vagy tudatlanságból ellenálló személyek, érdekcsoportok. Az akarat nélküli nép szerep nélkül marad. II. József a még trónörökösként írt Álmodozások címû írásában nem vitatta, hogy tervezetének „despotizmus szaga” van. Talán az sem véletlen, a „demokratizálni” szó a Szembenézésben idézõjelbe téve jelent meg. Nem lehetséges, hogy az analógiát a történet egészére is érvényesnek tarthatjuk? Hogyan? A szerepek ezen megoszlása szükségképpen meghatározza a cselekvési módot: a döntéseket a nemzeti érdekeket felismerõ, a közjót szolgáló kormány, illetve a reformoknak elkötelezett szakértõk csoportja hozhatja meg. Kell az elszántság, hiszen olyan folyamatokat kell beindítani, melyeknek egymás követõ lépései elõre nem határozhatók meg, kell a határozottság, mivel az „átalakítás elsõ szakaszában […] növekszik a bizonytalanság, […] rövid távon […] érdekek sérülnek. A reformok hozadéka ezzel szemben csak néhány év múlva lesz érzékelhetõ” (15. pont). Továbbá: mert van ellenérdekû párt, amely az „alapvetõ egzisztenciális félelmekre játszik rᔠ(16. pont). De azért is, mert alkalmazkodni olyan folyamatokhoz kell, amelyek veszélyeket foglalnak magukban. Ilyenek például a globális kapitalizmus „fõszereplõi”, a multinacionális vállalatok. Amelyek ugyan „nem ellenségek”, de „önálló érdekû partnerek, esetenként riválisok”; „a modernizáció motorjai”, de „nem veszélytelenek, […] már csak azért sem, mert rövid távon a profitérdek sokszor ütközik más gazdasági, társadalmi érdekkel” (21. pont). A szerzõ természetesen tisztában azzal, hogy lenne jobb, a kockázatokat csökkentõ eljárási mód is. Az egyik az a szerepmegosztás, amely a II. világháború után a nyugati demokráciákban alakult ki, a másik az a széleskörû társadalmi és politikai konszenzus, ami – véleménye szerint – a fejlett demokráciákat ma jellemzi. Az elsõ modellben a két tábor (konzervatívok és liberálisok az egyikben, szocialisták és szociáldemokraták a másikban) „parlamenti váltógazdaság biztosította, hogy középtávon kiegyensúlyozott, a gazdasági és társadalmi igényeket egyaránt figyelembe

82

S

C H L E T T

I

S T V Á N

:

R

E F O R M

V A G Y

K O R M Á N Y Z Á S

?

vevõ politikai gyakorlat alakuljon ki”. A másikban a két tábort elválasztó „éles választóvonal megszûnt, az eredeti különbségek jelentõs részben elmosódtak, a gazdasági és társadalmi szempontok együttes, kompromisszumos képviseletét vállalja a politikai középhez, a fõsodorhoz tartozó valamennyi párt”. Ám ami kívánatos, nem mindig lehetséges: a mai Magyarországon sem az egyik, sem a másik nem alkalmazható: láttuk, a miniszterelnök sem ma, sem holnap nem lát esélyt az „átfogó megegyezésre” (19. pont). De ugyanakkor a „középtávon kiegyensúlyozottságot” eredményezõ parlamenti váltógazdaságra sem, hiszen – miként az imént láttuk – a ma zajló pártpolitikai küzdelmet nem a „mérsékelt középpártok”, hanem a „bal- és jobbközép pártok demokratikus koalíciója” és „a demokratikus alapkonszenzust egyre inkább elutasító radikális, populista párttal, a Fidesszel” vívott „kiélezett küzdelemként” fogja fel (9. pont). Marad tehát a kormányzat eltökéltsége mellett az együttmûködés, a tárgyalás, a megállapodások keresése „azzal, akivel lehet”. „Elszántan, de türelemmel menni kell elõre, odafigyelni az okos szóra, meg sem hallani a durvaságot, a provokációt.” (19. pont) De hogy mi az okos szó és mi a durvaság, a provokáció, azt vajon ki dönti el? Mely eszközök által? A választott eljárási mód mûködõképességét végsõ soron eredményessége igazolhatja. A tervezéshez azonban az eszközök számbavétele elengedhetetlen. A Szembenézésben errõl kevés szó esik, így rá vagyunk kényszerítve arra is, ami a szövegbõl – legalább véleményünk szerint – kiolvasható. Amit olvashatunk: a meghatározott világértelmezésbõl, értékválasztásból következõ kormányzati akarat, az országgyûlési választásokon megszerzett felhatalmazás, az alkotmányos rend keretei által szabályozott formában a parlamenti többség támogatása által lehetõvé tett törvényhozó és végrehajtó hatalom. További, formális és informális eszközök sora is rendelkezésre áll, beleértve az intellektuális hatalmat (például a meggyõzõerõt), a jutalmazás–büntetés, a preferálás és diszpreferálás képességét. Normál helyzetben, rutinfeladatok esetén ennyi eszköz elegendõ a kormányzáshoz. De láttuk: a miniszterelnök rendkívülinek látja a helyzetet és rendkívülinek a kormányzás által vállalt feladatot. Aki akarja a célt, akarnia kell az eléréséhez szükséges eszközöket is – szól a régi politikai maxima. Rendkívüli helyzetben, rendkívüli feladatok végrehajtásához az eszközök sem lehetnek a szokásosak. Nos, rendelkezésre állnak ilyenek? Egynéhányra történik utalás. Például az „ígéretlicitbe” való beszállás a két utolsó választási kampány során, de különösen 2006-ban, amikor „az egyre kritikusabbá váló hiánnyal szembesülve a kormánypártok nem vonták vissza az indokolatlanul optimista hangulatban született döntéseket”. Tehát – ismeri el – mivel gyõztessé válva ígéreteiket nem tartották be, egyszersmind hazuggá váltak, akárcsak ellenfeleik. Felemlíti az õszödi, nyelvi, stilisztikai megoldásokban nem válogató

83

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

„szenvedélyes monológját” is, amivel pártja frakcióját – tekintet nélkül az õszi önkormányzati választásokra – reformprogramja mellé állította (11. pont). Hivatkozik a nyilvánosságtól elzárt elõkészítõ munkára, amelyet – az õszödi beszéd elhangzásakor – még elkerülhetetlennek tartott (17. pont). A Szembenézés azonban ezeket a döntéseket a körülményekre való tekintettel ugyan érthetõnek, de a következmények miatt mégis hibának, ügyetlen, rossz eszközválasztásnak tartja. „Megtanultam a leckét” (11. pont) – írja, mintegy megfogadva, hogy ilyen eszközökkel a jövõben nem él. A „reformdiktatúra” vádjával szemben a reformmunkálatok „demokratizálására” tesz ígéretet (17. pont). Akkor milyen célravezetõ eszközöket tart birtokában? Mint írtuk, errõl nem olvashatunk, legfeljebb egy-két dolgot ki- (vagy bele?) olvashatunk. Úgy látjuk, az ígéretek most sem hiányoznak – és a „túlzás retorikája” sem. A kérdések egyetlen kérdésre, a vagy-vagy kérdésére egyszerûsödnek, a reformok ellenfelei a nemzeti érdek, a közjó ellenfelei, a reformkormány politikai ellenfelei pedig ezeken felül még az európai demokrácia ellenfelei is. A kirekesztés, a démonizálás eszközei tehát továbbra is jelen vannak. Ne felejtsük el persze, hogy ennek a szövegnek is van konkrét kontextusa: meghatározott célja és címzettje. Az MSZP tisztújító kongresszus elõtt áll, s a miniszterelnök a párt elnökségére aspirál. Feltételezhetõ, hogy a szöveget a beszédhelyzet is formálta. Egyfelõl tartást, önbizalmat, „identitást” kíván adni a reformokkal és annak következményeivel, az elvesztett önkormányzati választásokkal, a népszerûség drasztikus csökkenésével, a megszorítások, a reformok által kiváltott társadalmi elégedetlenség jeleivel szembesülõ pártjának, másfelõl a kormányprogram szilárd támaszává kívánja tenni. Feltehetõen sikerrel. De lám, megint egy kérdéshez jutottunk: ami egy-egy csata megnyerésére elegendõ volt és lesz, elegendõ-e a háború megnyeréséhez is? Vagy volna még a talonban valamilyen csodafegyver? Mi tanácsos? Úgy véljük, e kérdés megválaszolásához egy felelõs politikus számára a quid tunc? kérdésének megválaszolásán keresztül vezet az út. Hadd idézzek egy olyan politikustól, akit a Szembenézés a baloldal vállalható örökségének részeként említ meg. Nos, Deák így beszélt 1861-ben, válaszolva azoknak, akik – mellesleg szólván, egy radikális rendszerváltozást célzó – politikáját félénknek találták. „Igenis, uraim, ezen politika nem a kockáztató merészség politikája, hanem az óvatosságé, nem félénk, hanem erõnkhöz s helyzetünkhöz van mérve. Harcban s a cselekvés terén gyakran szükséges a merészség, mert az erõt felfokozza s ez által a sikert biztosíthatja. De köztanácskozásokban inkább szeretem a szilárdsággal párosult óvatosságot. Merészség a politikában csak akkor van helyén, midõn tetemes erõre támaszkodik, e nélkül mindig kocka, mely többnyire vakra fordul. […] Önsorsunkról magunk rendelkezhetünk, s ha kockára tesszük azt, önmagunk szenvedjük kárát. De mások sorsát, mit a bizalom hitünkre bízott, a haza sorsát […] féltenünk

84

S

C H L E T T

I

S T V Á N

:

R

E F O R M

V A G Y

K O R M Á N Y Z Á S

?

kell minden veszélytõl; […] kockáztathatunk mindent a hazáért, de a hazát kockáztatnunk nem szabad.”3 A miniszterelnöktõl nem állhatnak távol e szavak, hisz a politikusok, a kormányfõ felelõsségre õ maga is gyakran hivatkozik. Õ maga is beszél kételyekrõl, s nyilvánvaló, hogy döntései következményei miatt. Mik lehetnek a mostani döntések következményei, különös tekintettel a szociális és mentális körülményekre (a középosztály frusztráltsága, félelme, felkészületlensége, versenyképtelensége stb.), valamint a politikai helyzetre (a jelenlegi pártmegoszlás, az egymással egyetértésre jutni képtelen, háborús állapotokat teremtõ „táborok”)? Bizonyos a siker? Nem keletkezhet olyan állapot, amely rosszabb az elõbbinél? A kérdések szinte vég nélkül szaporíthatók. Kornai János csupán az egészségbiztosítási reform tervezete kapcsán 27 fõ kérdést tett fel.4 Ezek közül néhány – és ez nem is lehet másként – túllép a technikai részleteken, s a társadalmi-politikai feltételeket és a következményeket is érinti. Csak egyik kérdését idézem: „Hajlandóak-e a magánbiztosítók belépni az egészségügyi biztosítás piacára, ha fenyegetõnek érzik a veszélyt: kurzusváltás esetén újra kiszorítják õket? Vagy ha nem is tiltják meg mûködésüket, a kialkudott feltételeket számukra kedvezõtlen irányban módosítják?” Mit válaszolhatunk erre a kérdésre? Mondhatjuk-e, hogy soha nem lesz „kurzusváltás”? S ha mondjuk hitelt is adnak szavainknak? S ha netán mégis vállalkoznak, kik lesznek azok és mennyi lesz a kockázati felár? Nos tehát, mit válasszunk? A kockáztató merészséget vagy a szilárdsággal párosult óvatosságot? A mindent tevésnek csak a semmit tevés az alternatívája? Vajon tetszés szerint jelölhetjük ki a feladatokat? Vajon kedvünk szerint szabhatjuk meg a sorrendeket? Függetleníthetjük magunkat a körülményektõl, a feltételektõl, az eszközhiánytól? Vajon nem bölcsebb-e, ha a politikus különbséget tesz a kívánatos és a lehetséges, az elõbb és az utóbb között? Ha mérlegeli, hogy mi az, amit a rendelkezésre álló eszközökkel elvégezhet, s mi az, amihez elõbb a feltételeket – például a politikai együttmûködést, a hadi állapotok felszámolását – kell teremteni? A „gyerünk!” A „mire várnánk?” aligha válasz a kérdésekre. Vagy becsukott szemmel is dönthetünk, II. József jelszavát követve: kerül, amibe kerül? A felelõsségét érzõ döntéshozónak bizony, számos kérdéssel kell szembenéznie. A Szembenézés ezek jó részével adósunk maradt.

3 Deák Ferenc felirati javaslata (1861. május 13.): DEÁK Ferenc Beszédei, szerk. Kónyi Manó, Franklin, Budapest, 1903, III/59. 4 KORNAI János: Mirõl érdemes, mirõl kell vitatkoznunk? Népszabadság 2007. február 3., Hétvége (http:// nol.hu/cikk/434019/).

85

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

Szalai Ákos KÖZÉP-EURÓPAI ORSZÁG EGÉSZSÉGÜGYI REFORMRA KÉSZÜL Sokan mondták már, hogy az egészségügyi reform nem arról szól, amirõl szólnia kellene. Közgazdászként idáig egyet is értek az állítással. De ez alatt általában azt értik, hogy inkább a magyarok egészségi állapotának javítását kellene a középpontba állítani. Nem tagadom, fontos kérdések ezek, de nem feltétlenül az egészségügyi reform kérdése – az egészségi állapotot nem az egészségügyi rendszer határozza meg. Mások azért támadják a mai reformterveket, mert a finanszírozásra és nem az ellátórendszerre koncentrálnak. (Tudjuk, ez a kérdés a Fidesz kormányzati ciklusát egészségügyi politika szempontjából mindenképpen két szakaszra vágta.) Ez a felvetés egyszerûen alaptalan. A reform legfontosabb eleme ma is ez. A probléma lényegére kérdez rá: kik finanszírozzák a fejlesztést (és addig is a mûködtetést), milyen elvek szerint? Persze nem árt, ha valaki kitalál jobb és jobb mechanizmusokat arra, hogy a pénzeket miként költsük el. De talán arra is válaszolni kéne, hogy kinek is kéne finanszíroznia a rendszert, milyen elvek szerint. Éppen ideje, hogy ezt végiggondoljuk. Ismerjük azt a nézetet is, amely azt ugyan nem vonja kétségbe, hogy a reform fontos kérdésekkel foglalkozik, de azt azokat a megoldásokat, amelyikben a megoldást látja, alapvetõen elutasítja. Lehet, hogy valóban nem a megfelelõ eszközöket emlegetjük,1 de ez az érvelés általában olyan helyen lát problémát, ahol nincs. Az egészségügy nem áru, itt nincs helye a piacnak – szól az érvük. Azt ugyan nem tudhatjuk, hogy azok, akik ezt a mondatot elmondják, pontosan mit értenek az áru és a piac szavakon, de bármelyik lehetséges értelmezést tekintjük is, tévednek. Az egészségügy igenis áru. Sõt az egészség is az! És ezzel el is jutottunk elemzésünk kiindulópontjához. Ugyan szívesebben elemeznék a következõ lapokon olyan kérdéseket, mint például hogy a biztosítók közötti verseny valóban elvezet-e oda, hogy a betegeket megpróbálják majd kiszorítani a biztosítottjaik közül, vagy hogy a kórházak finanszírozásának mai formája fennmaradhatna-e, ha több versengõ biztosító lenne jelen (és jó-e, ha nem maradhat fenn), de mégis az egészségügy és az áru viszonyáról kell elõször egy kicsit elmélkednünk. Ígérem, elérkezünk majd értelmesebb kérdésekhez is. 1 Bár aki 2007 februárjában megmondja, hogy az egymásnak ellentmondó kormányzati lépések pontosan

merrefelé is keresik a megoldást… Úgy tûnik, a kormányon belül is legalább két, egymásnak élesen ellentmondó politikai szándék körvonalazódik: a piacosítani akaró (a versengõ biztosítók modelljét elõkészítõ) piacelvûek és az állami felelõsséget fenntartani, sõt növelni akaró (a kórházak sorsáról tervezõasztalok mellett döntõ) baloldaliak.

86

S

Z A L A I

Á

K O S

:

A

Z

E G É S Z S É G Ü G Y I

R E F O R M R Ó L

Látható, hogy az egészségügyi reform legfontosabb kérdése a rendszer finanszírozását, a biztosítást érinti. Szögezzük le: bár gyakori félreértés, hogy az egészségügyi hozzájárulással az egészségügyi ellátást vásároljuk, de ez csak részben igaz. Valójában arról van szó, hogy azt a jogot vásároljuk meg, hogy ingyenesen (csak vizitdíjért) kapjuk az ellátást, amikor szükségünk van rá. Amit a kormányzat nyújt, az biztosítás: viszonylag kisebb folyamatos befizetésért cserébe megóv minket attól, hogy baj esetén hirtelen hatalmas kiadásokkal kelljen szembenéznünk. Az egészségügyi rendszer gondjai alapvetõen egy állam által szervezett, kötelezõ és jelentõs újraelosztást megvalósító biztosítási rendszer gondjai, ezekre kell megfelelõ válaszokat találni. Melyek a felvezetõben említett, elhallgatott kérdések? A paternalizmus és a redisztribúció optimális mértéke. Ezek megvitatására teszek az írás második felében javaslatot.

Az egészségügy bizony áru Akik azt mondják, hogy az egészségügy áru, vélhetõen két dolgot érthetnek ezen. Az egyik: az egészség (és az arra állítólag erõteljesen ható egészségügy) a vitában maga az adu ász, mindent üt, minden más célt háttérbe kell sorolni, ha összeütközésbe kerülne vele. A másik érvelés megengedõbb: elfogadja, hogy más célok versenghetnek az egészséggel – sõt néha fontosabbak is. Amit azonban elképzelhetetlennek tart az az, hogy ezek a célok/szempontok pénzügyi célok/szempontok legyenek. Az elsõ érvelést könnyen cáfolhatjuk, ha figyelembe vesszük, hogy az emberek maguk is gyakran vállalnak egészségi kockázatot más célok érdekében. Vannak emberek, akik veszélyes foglalkozásokat választanak – katonának, tûzoltónak (vagy éppen orvosnak, ápolónak) állnak. Õk úgy mérlegelik, hogy az a veszély, hogy akár komolyabb károsodást szenvedhetnek, más szempontok miatt elfogadható a számukra. Ezek a más szempontok lehetnek anyagiak (magasabb bért kapnak, mint amennyit máshol kaphatnának), erkölcsiek (kötelességüknek érzik, hogy vállalják a veszélyt a közösség érdekében), de a skála gyakorlatilag végtelen. Ismerünk eseteket, amikor embereknek a saját egészségükrõl kell döntést hozni – vállalják-e a mûtéttel, a kezeléssel járó fájdalmat, idõveszteséget, jövedelemkiesést, vagy inkább elfogadják a nem tökéletes (és a kezeléssel javítható) egészségi állapotukat. Elvileg az is az egészségünkrõl hozott döntés, hogy olyan tevékenységet folytatunk, amirõl tudjuk, hogy káros következménye (is) lehet: autóba, motorra ülünk, élvezeti cikkekhez nyúlunk, vagy éppen sportolni kezdünk, kockáztatva ezzel a sportbaleseteket. Az emberek sok olyan szempontot fel tudnak hozni, amit adott pillanatban az adott döntés egészségi következményei elé sorolnak – az emberek hajlandóak elcserélni az egészségüket (pontosabban: hajlandóak felvállalni az egészségi kockázatot), ha az alternatíva kecsegtetõbb. A másik érvelés érdekesebb. Elfogadja, hogy az emberek számára sokszor sok dolog fontosabb, mint a saját egészségük, de azt elutasítja, hogy ezek között a pénz

87

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

is helyet kapjon. Az emberi élet eszerint nem mérhetõ pénzben. Egy orvos dönthet úgy, hogy nem folytatja egy beteg kezelését, de ennek nem lehet az az oka, hogy nincs rá pénz. Az igen, hogy egy másik betegnél nagyobb a gyógyulás esélye, és az õ ideje pedig, amit közöttük meg kell osztania, véges. Utalhatunk persze arra, hogy néha bizonyos munkákat pontosan azért vállalnak el az emberek, mert magasabb fizetést kapnak az egészségügyi kockázatért cserébe. (És nemcsak a „roppant szegény” Magyarországon, hanem a „roppant gazdag” Egyesült Államokban is vannak ilyenek.) Kétségbe vonnánk ezen emberek döntését azon az alapon, hogy erkölcsileg nem helyes? Ha nem, akkor nem áll meg az „egészég nem áru” érv. A közgazdaságtan segítségével azonosítani tudjuk azokat az eseteket, amikor egy termék, áru elõállításától, elosztásától jobb, ha távol tartjuk a pénzügyi ösztönzõket: bizonyos tevékenységek esetében az azokat végzõk nagyobb megbecsülést élveznek, ha nincs érte fizetség.2 De valószínûleg az egészségügy „áruvá silányítása” ellen küzdõk sem tartanák jónak, ha az egészségügy kikerülne a pénz világából – az õ céljuk sokkal inkább az, hogy más céloktól ide csoportosítsanak át pénzügyi erõforrásokat.

Az egészségügy mint piaci folyamatok tárgya Lenne persze egy harmadik lehetõség is a fenti kijelentés értelmezésére: az egészségügy azért nem áru, mert arról (kit látunk el, mikor, hol stb.) a döntést nem bízhatjuk a „piac láthatatlan kezére”. Sokkal jobb, ha tudjuk, hogy a tervezõ nagyon is látható keze van a döntésben. Ezen az értelmezésen már érdemes elgondolkodni. Érdemes lenne, ha értenénk, mit jelent a piac az egészségügyben. Márpedig úgy tûnik, nem szerencsés az a fogalom, amit használunk. A legtöbbünk fejében az a fogalom él, amit féléves-egyéves közgazdaságtani (mikroökonómia) kurzusokon el lehet sajátítani: a piac valamilyen, az árakat manipuláló önszabályozó mechanizmus, amirõl azt tanítják, hogy hatékony helyzetet teremt. Ugye mekkorát tévednek az egészségügy piacosítása mellett érvelõk: az áralakulás az egészségügyben – és az egészségbiztosítási piacon – nem vezet hatékony végeredményhez. (A vájtfülûek kedvéért: piaci kudarcok lépnek fel.) És már csak egy lépés az a téves következtetés: ha a piac nem hatékony, akkor állami beavatkozásra, végsõ soron az egészségügy állami szervezésére van szükség. Nagyon úgy tûnik, hogy az egészségügyi reformról szóló szakmai vita is ezen a szinten reked meg. Az egyik oldal rámutat a piaci kudarcokra, és az állami 2 Pont az egészségügy egyik nagy kérdése, a vérellátás azt a terület, amit a cikk vizsgált. Ha fizetnénk a véradóknak, akkor el tudnánk érni, hogy olyanok is adjanak vért, akik ma nem. De egyrészt nem biztos, hogy ezzel nem éppen olyan csoportokat vonunk be a véradásba, akiknek a „vérminõsége” rosszabb. Másrészt a jelenlegi véradók egy része, akiket ma éppen az motivál, hogy a véradás a társadalom szemében komoly megbecsülésnek örvend, nem hagynának fel ezzel, ha felmerülne a gyanú, hogy õk is „csak pénzért” csinálják.

88

S

Z A L A I

Á

K O S

:

A

Z

E G É S Z S É G Ü G Y I

R E F O R M R Ó L

egészségügy mellett érvel. A liberálisok válasza erre az, hogy a piac még mindig a kisebbik rossz: az állami egészségügy lényegesen rosszabb minõséget produkál (másik oldalról lényegesen drágább), mint a piaci lenne. Azt persze õk is elismerik, hogy az egészségügy speciális piac, ahol állami beavatkozás szükséges. Ez a vita nem vezet messzire. Érdemes lenne felfrissíteni a piacról tanultakat. A közgazdaságtanban ugyanis negyven éve létezik egy másik piacfogalom is. Eszerint a piac nem elsõsorban az árakat meghatározó mechanizmus, hanem az az intézmény, ahol a felek szabadon köthetnek egymással kölcsönösen elõnyös megállapodásokat, azokat betartják, ha becsapják egymást, akkor szankciókra számíthatnak. Ez a közgazdasági iskola (az ún. új intézményi közgazdaságtan) képes volt arra, hogy jó néhány olyan intézményt azonosítson, amelyek révén maga a piac reagál arra, ha az ármechanizmus nem vezet hatékony eredményre. Vizsgálódásaik egyik legfontosabb területe épp az egészségügy – itt ugyanis bõségesen találunk olyan intézményi megoldásokat, amelyek pontosan arra szolgálnak, hogy az árrendszer mûködési zavarait kiküszöböljék. Igaz, ezen intézmények egy részét a kormányzat hozza létre – de pontosan azért, hogy ne kelljen saját magának felvállalnia az egészségügyi ellátás minden gondját-baját, ne kelljen az egészségbiztosítók helyébe lépnie, hanem azokat a piaci verseny megfelelõen meg tudja oldani. Milyen intézményi formákat ismerünk? Minták – diszpozitív szabályok. Az, hogy egy kölcsönösen elõnyös tranzakció létrejön-e, attól is függ: milyen költséggel találhatjuk meg a megfelelõ partnert, milyen költséggel jár a szerzõdés megkötése, mit veszíthetünk, ha a partner megszegi az ígéretét. Ha ez a költség magas, akkor segíteni kell a tranzakciók létrejöttét. Erre szolgálhatnak a mintaszerzõdések (default contract), amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy melyik fél mivel tartozik. Ezektõl azonban a felek, egyezõ akarattal, eltérhetnek. Az ilyen mintaszerzõdések legátfogóbb formái a polgári jogi intézményekben megjelenõ diszpozitív szabályok. Reguláció – kógens szabályok, szabályozott verseny. Míg az elõzõ intézményi forma a felek kölcsönös megegyezésére hagyatkozik, addig a reguláció esetén a kormányzat már azt mondja, hogy bizonyos megegyezéseket nem lesz hajlandó elismerni, azt felül fogja írni. Ennek az intézményi megoldásnak a legfontosabb formája a kógens szabályok megalkotása – ezek olyan szabályok, amelyektõl a felek szerzõdésben kinyilvánított egyezõ akaratukkal sem térhetnek el. Ilyen beavatkozásra szolgáltathat okot az például, ha a betegrõl feltételezzük, hogy nem képes racionálisan mérlegelni. Például amikor a kormányzat meghatározza, hogy ki lehet orvos, melyik intézményben kaphatunk kórházi ellátást, milyen módszerrel, milyen gyógyszereket vásárolhatunk, akkor elvileg ezt az információs problémát próbálja kezelni. Szelektív kormányzati vásárlás – menedzselt verseny (a piacon, a piacért). Míg a szabályozott verseny esetében a kormányzat feladata az, hogy a törvényben megfogalmazott tilalmakat betartassa, addig a menedzselt verseny esetén a kormányzat megteheti azt

89

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

is, hogy nemcsak a törvényi-jogi elõírások, hanem egyéb, elsõsorban közgazdasági szempontok szerint is szelektál. A kormányzat gazdasági-hatékonysági szempontok alapján vagy maga vásárol bizonyos szolgáltatásokat, amiket ingyenesen vagy ellentételezés (használói díj – vizitdíj) fejében elérhetõvé tesz a fogyasztók számára. Gyakorlatilag kiválasztja a piacra lépõ versenyzõket. Ezen intézményi megoldás mellett érvként felhozhatjuk akár az információs problémákat, akár a piacszerkezeti problémákat. Információs problémák lépnek fel, ha homogén termékek esetén az eladók számának emelkedése jelentõsen növelheti az információszerzés költségét. A piacszerkezeti problémák elsõsorban a ritkán lakott, vidéki területeken jelentkeznek, ahol kevés az esély arra, hogy párhuzamos, egymással a piacon versengõ szolgáltatók legyenek jelen. Itt a kormányzat a piacért hirdethet versenyt: nem az a cél, hogy egyszerre sok, egymással versengõ szervezet legyen, hanem az, hogy aki éppen ellátja a szolgáltatást, az tudja, hogy rossz teljesítmény esetén leváltható, a piac másnak adható. A megoldás lényege, hogy ezáltal monopólium alakul ki a területi monopóliummal szemben a vevõi oldalon is. Végül eljutunk az állami egészségügyhöz, amikor a kormányzat a saját tulajdonába vett intézmények révén maga állít elõ termékeket, maga szolgáltat. Talán érthetõ, hogy a kérdés – az egészségügy szervezhetõ-e piaci alapon? – miért értelmetlen. Gyakorlatilag a vita arról szól, hogy mit értünk piacon: a szabályozott vagy a menedzselt verseny piaci versenynek tekinthetõ-e vagy sem. Az értelmes kérdés inkább az, hogy az egészségügy melyik problémája milyen intézményi formában kezelhetõ legjobban. Például: a biztosító(k) és a kórházak közötti viszony mely pontjait tartalmazza diszpozitív szabályozás (mintaszerzõdés) és melyeket kell kógens módon szabályozni. Ám ha ezt elkezdjük, akkor az ördög elõbújik a részletekbõl: például hiába gondolja valaki, hogy a leghatékonyabb az lenne, ha a biztosítók piacát megnyitnánk és az szabályozott versenyként mûködne, ha a szabályozók tartalmáról csak annyit tud mondani, hogy azokat „hatásvizsgálatokra támaszkodva, szakmai alapokon”3 kell megalkotni.4

Az egészségügyi reform mint politikai elvek ütközõpontja Szegény politikusok elég nagy bajban lennének, ha a fenti kérdésekrõl kellene vitatkozniuk egymással, ezekkel kellene szavazókat nyerniük! Szerencsére vannak az egészségügyi rendszernek olyan kérdései, amelyek könnyedén érthetõ politikai vi3

Bevett fordulat a magyar döntés-elõkészítésben. Jelentése: bennünket hagyjanak békén vele, nem értünk hozzá, de ha a rendszer nem fog mûködni, akkor nem mi leszünk a hibásak, hanem azok, akik nem megfelelõen, nem „szakmai alapon” hozták meg a szabályokat. 4 A szabályozandó részletek, megválaszolandó kérdések meglehetõsen hosszú (de még így sem teljes) listáját nyújtja Kornai János: www.colbud.hu/fellows/kornai.

90

S

Z A L A I

Á

K O S

:

A

Z

E G É S Z S É G Ü G Y I

R E F O R M R Ó L

ta tárgyává tehetõk. De ezek felvetésében senki nem érdekelt: ilyenek például az egészségügyi ellátásban megjelenõ erõs újraelosztás, vagy az egyéni szabadság korlátozása (a paternalizmus). Pedig ha valaki a mai állami egészségügyi rendszer felõl bármiféle biztosítási elv felé akar elmozdulni, akkor ezeknek a kérdéseknek a megválaszolását nem kerülheti el. Egyéni felelõsség vagy kényszer az emberi rövidlátás ellenszereként. A modern egészségügy alapvetõen biztosítási probléma. A mai magyar rendszer egy olyan biztosítás, amely kötelezõvé teszi elvileg minden állampolgár számára, hogy biztosítsa magát. Ugyanakkor ennek nem feltétlenül kellene így lennie. Miért kötelezõ egészségbiztosítást kötni, és miért nem kötelezõ mindenkinek a jövedelme meghatározott részébõl gyümölcsöt vásárolni? Elvileg elképzelhetõ lenne a biztosítás esetén is egy egyéni felelõsségre épülõ rendszer: aki nem akar biztosítást kötni, nem köt, de az orvosi ellátást akkor a saját zsebébõl kellene fizetnie. A biztosítási piac adatait ismerve elég erõs a gyanú, hogy a magyar lakosság inkább kilépne a biztosítási rendszerbõl és vállalná a zsebbõl fizetést.5 Még akkor is, ha tudja, hogy ez esetleg hatalmas összeget követelne: baj esetén ezt is elõteremtené, például családi-ismerõsi, végsõ esetben banki kölcsönök révén. A döntés itt alapvetõen a paternalizmusról szól. A paternalizmus a közgazdaságtani érvelésben nem feltétlenül jelent rosszat: ha az emberek kognitív képességeiben kételkedünk, akkor – az õ érdekükben – korlátozzuk a döntési szabadságukat. Érvelhetünk a kötelezõ biztosítás mellett, ha azt gondoljuk, hogy az emberek nem lennének képesek átlátni egy ilyen döntés súlyát, és tömegesen rossz döntést hoznának. Sõt a válasz során differenciálhatunk is: bizonyos csoportokról felteszszük, hogy képesek a megfontolt döntésre, mások helyett jobb, ha az állam dönt, kötelezõvé téve számukra a biztosítást. Ma a helyzet elég zavaros. Miközben senki nem kérdõjelezi meg nyilvánosan a kötelezõ rendszert, addig de facto réseket ütnek rajta. Például: elvileg ugyan mindenkinek biztosítania kell magát, de ha valaki mégsem teszi, akkor az ellátás igénybevételekor kell majd annak költségét megfizetnie. Mi ez, ha nem a választás gyakorlati megjelenése? A járulékot behajtani nem tudjuk – mi a válasz? Fizessenek az ellátásért, fizessék meg annak teljes költségét – ne csak a vizitdíjat. Ez a kötelezõ biztosítási rendszer feladása, a törvényben nevezett csoportok dönthetnek: havonta fizetnek, vagy egyben az igénybevételkor. Tetszik vagy nem tetszik? Terjeszszük ki másokra is a döntési lehetõséget, vagy inkább ezen csoportoknál se korlátozzuk az „ingyenes ellátást”, hanem inkább a járadékot hajtsuk be tõlük? 5

A magyar egészségügyi kiadások között meglepõen magas a közvetlenül, zsebbõl történõ fizetés, miközben magánbiztosítás gyakorlatilag nincs. Arra sincs biztosítás, amirõl az emberek tudják, hogy zsebbõl fogják fizetni (magánorvosi ellátás, fogászat, gyógyszer stb.). Ennek persze lehetnének kínálati oldali okai is, de ezek egy része nem „biztosíthatatlan esemény”: más országokban léteznek biztosítások, amelyek ezeket fedezik.

91

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

Szolidaritás: önkéntes vagy államilag szervezett (kikényszerített)? A kötelezõ egészségbiztosítás mellett érvelhetünk másképp is. Ha a biztosítás nem lenne kötelezõ, akkor beindulna az ún. kontraszelekció – a fiatal, egészséges, jól keresõ rétegek nem kötnének biztosítást. Csakhogy ezen alapon két érv marad a kötelezés mellett: a biztosítók üzleti érdekeinek védelme, vagy az újraelosztás. A biztosítási rendszerben mindig van redisztribúció. A biztosító nem tud mindenkitõl olyan díjat kérni, ami pont fedezné a várható költségeit. Ehhez túl sok információt kellene összegyûjtenie. Általában egy adott csoport átlagával számolnak, ezért vannak, akiktõl többet kérnek, vannak, akiktõl kevesebbet. Csakhogy a mai magyar egészségfinanszírozás nem így mûködik – az újraelosztás vélhetõen lényegesen erõsebb benne. Mi ugyanis nem annak alapján fizetünk, hogy mekkora a csoportunk átlagos kockázata, hanem annak alapján, hogy mekkora a jövedelmünk. A magas bejelentett jövedelemmel bírók fizetik a (hivatalosan) szegényebbek biztosítását is. Ez a rendszer nem fér össze a biztosítási elvvel. Tegyük fel, hogy hosszabb idõn keresztül mindenki arról beszél majd, hogy az egészségügy biztosítás. Vajon nem fogják-e elõbb-utóbb megkérdezni a sokat fizetõk, hogy miért is fizetnek õk anynyit? Ha mindenki a biztosítási elv megerõsítésérõl beszél – az kapjon ingyen (olcsón) ellátást, aki biztosított; legyenek egyéni elszámolások (biztosítotti számlák), amiket a polgár megkap6 stb. –, akkor illene felismerni, hogy a jövedelemalapú hozzájárulás hosszabb távon ezzel nem fér össze.7 Sajnos választani kell a két szempont között: fenn akarjuk-e tartani a rendszeren belüli átláthatatlan újraelosztást, vagy a (valóban) szegények megsegítésére más formákat keresünk? Ha az elsõ utat választjuk, akkor maradni kell a mai állami – és nem biztosítási alapon szervezett – egészségügynél. Ha biztosítást szeretnénk, akkor hosszabb távon fel kell adni a jövedelemalapú hozzájárulás elvét, a szegények segítését pedig explicitté kell tenni. Legyen biztosítási díj, és ha a kormányzat úgy gondolja, akkor szedjen adót azért,

6

Tegyük hozzá, hogy ez önmagában is problémás felvetés. (Elsõsorban az OEP valódi biztosítóvá alakítása mellett érvelõk látják ebben a megoldást.) A biztosítási szakmában ugyan léteznek ilyen elszámolások, de ezek nem valódi „számlák”, semmiféle releváns tartalommal nem bírnak. A biztosítás kockázatközösség, ahol nem az egyes számláknak kell egyensúlyban lenniük, hanem a csoport összes számlájának. A számlákkal nem azt ellenõrzik, hogy XY-nak többet fizettek-e ki, hanem azokat arra használják, hogy a biztosítottakat különbözõ csoportokba rendezhessék. Ezen összesített adatokon értelmes vizsgálni, hogy nagyobb-e a kiadás, mint a befizetés. Tegyük fel a kérdést: mit kezdenének a polgárok ilyen – önmagukban semmit nem jelentõ – számlákkal? Nem értenék azt félre? 7 Hosszú távon erre nem megoldás a közös alap, ami ma megoldásként felmerül. Az történne, hogy a biztosítási díjunkat – bár különbözõ biztosítókkal állunk szerzõdésben – nem a biztosítónak fizetjük, hanem egy közös alapba. Ebbõl az alapból részesülnek a biztosítók, de már nem annak alapján, hogy az õ klienseik mennyit fizettek be, hanem annak alapján, hogy hány biztosítottjuk van, illetve azok milyen kockázatokkal rendelkeznek (milyen egészségi állapotban vannak). Egy ilyen közös alap csak arra jó, hogy rövid ideig a biztosítási rendszer képes együtt létezni a jövedelemfüggõ befizetések rendszerével, de nem oldja meg a sokat befizetõk fent említett problémáit.

92

S

Z A L A I

Á

K O S

:

A

Z

E G É S Z S É G Ü G Y I

R E F O R M R Ó L

hogy a szegényeket biztosítsa.8 Ha idáig eljutunk, legalább elkezdhetünk egy másik vitát: mennyi adót is fizessünk azért, hogy a szegények biztosításhoz jussanak. De legalább tudni fogjuk, hogy mi mennyibe kerül. Elsõ látásra a helyzet egyértelmû: a reform a mai összemosott rendszer fenntartását tûzi ki célul, miközben a biztosítási elem erõsítését hangsúlyozza. Ugyanakkor egyes befolyásos, de kicsiny csoportban már megjelent a jövedelemalapú hozzájárulás felszámolásának gondolata. Híveinek nem is kellene sokáig keresgélniük: elég, ha a munkaadók és a munkavállalók által fizetett járulékokat csökkentik (a tisztánlátás érdekében jobb, ha elõször a munkaadók által fizetendõt), és eközben a fix összegû egészségügyi hozzájárulás emelhetõ. Családi vagy egyéni elv. A jobboldal szívesen határolja el magát annak alapján a baloldaltól, hogy õ a családot tekinti alapvetõ egységnek és nem az egyént. A kérdés – bár érdekes felhangokkal – a biztosítás kapcsán is felmerül. A jelenlegi finanszírozási rendszerben is, de egy biztosítási alapon mûködõ rendszerben még inkább tisztázni kell, hogy a biztosítási díjat fizetõk pontosan kinek a biztosítását is vásárolják meg. A saját magukét? A családjukét? Utóbbi esetben pontosan kit is értünk bele a családba: a gyerekeket, a házastársat, vagy esetleg a szülõket is? Jövedelemalapú rendszerben, ha valaki kitart amellett, hogy egyéni biztosítást vásárol, ezzel egyben azt is mondja, hogy a járulékot nem fizetõk után valakinek fizetnie kell. Vagy nekik maguknak – mint a nem foglalkoztatott felnõtteknek január 1. óta –, vagy az államnak, mint a gyerekek, a diákok, illetve a nyugdíjasok után. Ha valaki ezt vallja, akkor nem várhatja, hogy a járulék fedezze az OEP teljes kiadását.9 Ezzel szemben ha valaki a családi elv mellett érvel, az egyben az állami finanszírozás szükségtelenségét is vallja. Ebbõl ugyanis az következik, hogy legyen akkora járulék, hogy senki után, akinek a családjában fizetõ van, ne kelljen az államnak járulékot fizetnie. A biztosítási díjon alapuló rendszerben a kérdés áttételesen, de ugyanez: kik viseljék a rendszer finanszírozásának terheit? Itt egyértelmû, hogy a jelenlegi járulékfizetõk befizetése alapján az lesz biztosított, aki után az egységes biztosítási díjat befizetik. A kérdés az, hogy az állam hajlandó-e bizonyos csoportok (például gyerekek, iskolások, nyugdíjasok) helyett biztosítást vásárolni. Ez utóbbi az egyéni biztosítás esete: továbbra szükség lesz a költségvetés adóból beszedett pénzére. Persze választhatjuk a családi biztosítást is: az állam elvárhatja, hogy a nem biztosított házastársak (élettársak?), a gyerekek, iskolások után a polgárok vásároljanak biztosítást. Csak8 Ez az amerikai rendszer. Persze ott elkövetnek egy hibát, amitõl mi tartózkodhatunk. Õk ugyanis a szegények (és az öregek) számára elkülönült biztosítást tartanak fenn, állam által szervezett biztosításban részesítik õket. A rendszer – a szegénybiztosító elkerülése végett – mûködtethetõ úgy is, hogy az állam egyszerûen kifizeti helyettük a biztosítási díjat, és õk a magánbiztosítók ügyfelei lesznek. 9 Persze a járulékban bennerejlõ redisztribúciós elem itt is erõsen összezavarja a képet. Például semmi nem akadályozza meg az éppen aktuális kormányzatot, hogy egyik pillanatról a másikra kijelenthesse: a járuléknak fedeznie kell a gyerekek, diákok ellátását, de a többiekét nem.

93

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

hogy ebben az esetben a jelenlegi befizetõkre terheljük azt az összeget, amit ma az adóbevételekbõl tesz be az egészségügyi rendszerbe a kormányzat.

Befejezésként Nem szokás egy ilyen cikket keltezni, de most mégis meg kell tenni. Az egészségügyrõl ma a címben jelzett közép-európai országban nem lehet úgy írni, hogy az ember ne kockáztassa: mire az az olvasó kezébe kerül, alapvetõen megváltozik a helyzet. Napról napra új ötletek bukkannak fel, a régebbieket pedig megtagadják még azok is, akik korábban élharcosai voltak. A cikk azt az állapotot tükrözi, amit a dátum jelez. Azokat a kérdéseket vette számba, amelyekkel feleslegesen töltjük a drága idõnket (áru-e az egészségügy, piaci alapon szervezhetõ-e), illetve azokat, amelyekrõl nem vagyunk hajlandóak beszélni (politikai elvek, értékek az egészségügyben: paternalizmus, szolidaritás). Bárcsak mire e sorok olvastatnak, már ne az lenne ezek fõ üzenete, hogy mirõl kéne beszélni. De ha így lenne, talán egyes, újonnan felmerült kérdések értelmezésében nyújtott némi segítséget. Szóval, a dátum: 2007. február 6.

A Havas-villa lakószobájának részlete

94

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

M

E S S Z E L Á T Ó

Bolgár Emese A ROMÁN EU-TAGSÁG MAGYAR SZEMMEL Az alábbiakban Románia csatlakozás elõtti teljesítményét, a csatlakozás politikai körülményeit mutatom be röviden, majd kitérek arra, hogy mennyiben állítja új fejlemények elé az EU-tag Románia a magyar nemzetpolitikai törekvéseket, illetve a magyar gazdaságot.

A román csatlakozás elõzményei A magyar közvélemény meg van arról gyõzõdve, hogy a román diplomácia hagyományosan rendkívül célratörõ és sikeres, a külpolitikai célokat Romániában konszenzus övezi. Az állítás elsõ felét lehetne cáfolni, a másodikat kevésbé, de az EUcsatlakozás sikere ez esetben a magyar közvélemény hiedelmét erõsíti. Azt, hogy Romániának 2007-ben kell csatlakoznia az EU-hoz, Petre Roman külügyminiszter vetette fel 2000-ben, amikor körvonalazódni kezdett a közép-európai országok 2004-es csatlakozási dátuma. Noha a keleti kibõvítésben érdekelt országcsoport tagjaival – benne Romániával és Bulgáriával – az unió egységesen 1998 márciusában kezdte meg a tárgyalásokat, Roman javaslatát senki sem vette komolyan. Igaz, nem is utasították el, de akkor olyan messzinek tûnt 2007, hogy az akkori bõvítési biztos is csak annyit tartott szükségesnek hozzáfûzni: ennek nem lesz akadálya, ha Románia addig teljesíti a csatlakozási feltételeket. A következõ években a román diplomácia rendületlenül hajtogatta a 2007-es csatlakozási céldátumot, és senki nem vette a fáradságot – s az udvariatlansággal járó következményeket –, hogy ennek ellentmondjon, vagy felhívja a figyelmet a dátumnak a román közállapotok általános helyzetébõl fakadó illuzórikus voltára. Románia és Bulgária felvételérõl politikai döntés született. Ez a kulcsmondat rendkívül sokszor hangzott a 2005 áprilisában, a csatlakozási szerzõdés aláírása kapcsán. Ugyanakkor ennek részletes kifejtése, a politikai döntés racionális elemeinek ismertetése tudomásom szerint elmaradt. Ismertek azok a geopolitikai és gazdasági indokok, melyeket a román és bolgár csatlakozást pártolók rendre kifejtettek: – a két ország felvételével létrejön Finnországtól Görögországig az EU-egységes határa a FÁK-térséggel. – Románia és Bulgária csatlakozása után a Nyugat-Balkán „zárvánnyá válik”, a hat érintett állam, amelyek az EU-tagság ígéretével rendelkeznek, bátorítást kapnak a követelmények teljesítéséhez.

95

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

M

E S S Z E L Á T Ó

– Az EU kiterjed a Fekete-tenger medencéjére, ami az Oroszországra, Ukrajnára és Törökországra vonatkozó biztonságpolitikai, szállítási és energiaügyi problémák újszerû kezelését teszi lehetõvé. – A két ország felvétele, adaptálódási tapasztalataik modellt jelentenek a késõbbi török csatlakozás kihívásainak kezelésre. – Románia gyors felvétele azért kifizetõdõ, mert az unió újabb piacokat akar meghódítani. Ez az akarat többek között abban nyilvánulhat meg, hogy a versenyképesség következtében csökkenõ pénzforrásokat az EU kompenzálni fogja a romániai vásárlóerõ javítását célzó támogatással. A csatlakozást megelõzõ, 2006. májusi monitoringjelentést értékelve Olli Rehn bõvítési biztos gondolatmenete ugyanakkor rávilágít egy eddig kevésé hangoztatott szempontra is. Leszögezte, hogy az EU továbbra is a 2007-es csatlakozást preferálja, azonban az integráció mellett nem csak a pozitívnak tekinthetõ érvek szólnak. Az Európai Parlament külügyi bizottsága elõtt Rehn egyfelõl utalt arra, hogy a Helsinkiben kötött egyezség amúgy is 10+2 országra vonatkozott, másfelõl kifejezte abbéli aggodalmát, hogy a két ország csatlakozásának kitolása instabilitáshoz vezethet. „A Balkán most elõbukkanhat a nacionalizmus hosszú alagútjából a fényre […] csatlakozva az európai nemzetek családjához, amelyhez tartozik”, más szóval a halasztás a nacionalizmust és a populizmust engedné szabadjára a két országban.1 Rehn okfejtését sokan kifogásolták, mondván, hogy potenciálisan instabil országok felvétele ellenkezik az unió mûködésének logikájával, de a Balkán esetében már korábban retorikai toposszá vált „a demokrácia és stabilitás kiterjesztésének szükségessége” most is erõsebb volt a hagyományos reálpolitikai pesszimizmusnál. Amennyiben ez így van, akkor némileg leegyszerûsítve az ok-okozati láncot kijelenthetõ, Brüsszel azért engedte 2007 januárjában csatlakozni Romániát, mert nem látott alternatívát a jelenlegi bukaresti politikai színtéren, és nem látta gyakorlati értelmét a bõvítés fél, egy vagy két évvel történõ kitolásának.

Románia a csatlakozás állapotában Az unión belüli vélemények szerint a 2004-ben csatlakozott 8 posztkommunista ország a várakozásoknak megfelelõen, jól teljesített az elsõ két évben. De legalább is elmaradt 2004 után az olcsó munkaerõ nyugati inváziója és a termelõ tõke sem települ át Európa keleti felébe. Romániával és Bulgáriával kapcsolatban azonban 2006–2007-ben sokkal szkeptikusabbak a megfigyelõk és a laikusok egyaránt. 1

Euronews 66. (2006. május 22.).

96

B

O L G Á R

E

M E S E

:

A

R O M Á N

E U -

T A G S Á G

M A G Y A R

S Z E M M E L

A román gazdasági mutatók egyelõre a borúlátást erõsítik. Románia egy fõre jutó GDP-je 2005-ben 4490 dollár volt, miközben a két évvel korábban csatlakozott országok esetében ez átlag 9241 volt, az EU-átlag pedig 29 330. Jellemzõ adat, hogy az EU-ban 2005-ben a bruttó értéktöbblet 1,9%-a származott a mezõgazdaságból, 26,2% az iparból és 71,9% szolgáltatásokból, míg Romániában ezek az adatok: 10,1%, 35%, illetve 54,9%. Az infrastruktúra állapotát és az állampolgári jogokat egyaránt jellemzi, hogy Románia és Bulgária között a majd 600 km hosszú dunai határszakaszon egyetlen híd található, így a személygépkocsival való folyamatos közlekedés télen csak itt biztosított. A híd két oldalán a romániai Giurgiuban a mai napig négyféle vámot szednek az átutazni kívánóktól, míg a bolgár Ruszéban háromfélét. Ezek összege eléri a 35 eurót, ami az általános szegénység miatt a minimálisra szorítja az átutazók számát a két országból. A közvélekedés és a szakértõi szintû elemzések álláspontja szerint Románia infrastruktúrája és közmûhálózata kritikán aluli, a korrupció jóval általánosabb, mint Közép-Európában, a többpárti demokratikus politikai kultúra pedig talán a legsérülékenyebb a régióban. Románia ugyanakkor 22 milliót megközelítõ lakosságával az EU hetedik legnépesebb állama, lakosságát és területét tekintve az újonnan csatlakozott országok közül csak Lengyelország nagyobb és népesebb nála. Románia demográfiai helyzete a posztkommunista államokéval összehasonlítva nem rossz. A népességcsökkenés a keresetek növekedésével párhuzamosan lassul, az egészségügyi ellátórendszer bõvül. Folyamatos ugyanakkor az emigráció, jelenleg kb. 2 millió román dolgozik tartósan külföldön, várakozások szerint az EU-tagság még növelni is fogja az emigrációs potenciált. Évek óta stabil jellemzõje volt a román politikai közhangulatnak, hogy a románok voltak az egész unió legoptimistább nemzete az EU pozitív hatásait és az uniós tagságból fakadó elõnyöket tekintve. Várakozások szerint a sikeres csatlakozási folyamat minden bizonnyal megerõsíti az amúgy is nagy hagyományokkal bíró román nemzeti öntudatot, különös tekintettel a románság latin származásának, európai elhivatottságának eszméjére.2 Az EU-csatlakozás folyamata Romániában is elsõsorban a standardok átvételét és alkalmazását jelentette, ám e folyamat minõsége és sikere továbbra is kétséges. Romániát továbbra is meghatározóan jellemzi a törvénytelenség, elsõsorban a kis és a nagy, politikai szintû korrupció. Általános vélemény szerint a büntetõjogi rendszer gyenge, széleskörû az inkompetencia, s 15 éves lemaradásban van a rendszer átalakítása, különösen ami ennek személyi vonzatait jelenti. Ugyanakkor az elmúlt másfél évben Monica Macovei igazságügy-miniszter EU-s vélemények szerint is sikerrel adminisztrálja az átalakítást, elõször valós reményt keltve a több évtizedes struktúrák átalakításának sikerét illetõen. Mindenképpen nagy jelentõségû, hogy a De-

2

A román és bolgár EU-csatlakozás körülményeirõl részletesen beszámolt a The Economist 2006. december 16-i száma.

97

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

M

E S S Z E L Á T Ó

mokrata Párt és a Nemzeti Liberális Párt vezetésével 2004 decemberében megalakult koalíciónak köszönhetõen néhány korábbi meghatározó politikus elveszítette befolyását, sõt többen elõzetes letartóztatásba kerültek, illetve hogy tabudöntõ módon Adrian Nastase volt miniszterelnök ellen is nyomozás folyik. Mindezeknek köszönhetõen Románia az elmúlt két évben sokat javított a korrupciós besorolásán és az üzleti szféra megbízhatóságát értékelõ nemzetközi mutatóin. Tanulságos, hogy a csatlakozás elõtti utolsó, 2006 szeptemberében nyilvánosságra hozott országjelentés mit tartott fontosnak hangsúlyozni a román felkészültségrõl. Elsõsorban is nem tett javaslatot az ún. halasztó hatályú védzáradék alkalmazására, így egyértelmûvé vált, hogy a csatlakozásra 2007. január elsejével sor kerül. Az Európai Bizottság elismeréssel szól a két csatlakozó ország eredményeirõl: Bulgária és Románia megfelelõen felkészült a politikai, a gazdasági és a közösségi vívmányok (acquis) kritériumai támasztotta feltételek teljesítésére, de ezzel együtt a bizottság rámutatott több olyan területre, amelyek továbbra is aggodalomra adnak okot. Míg védzáradékokat nem irányoz elõ a jelentés, megjelöli azokat a területeket, ahol a tagállamokkal való konzultáció nyomán kialakítják az együttmûködés és a teljesítményjelzõk szükséges, országspecifikus rendszerét: igazságügyi reform, a korrupció, pénzmosás és szervezett bûnözés elleni harc. A jelentés elmondja, hogy Románia már külkereskedelme 70%-át az EU-val bonyolítja, és üdvözli a költségvetési egyenleg javulását, valamint az infláció radikális csökkenését. Leszögezi, hogy amennyiben a csatlakozó ország nem teljesíti az elõirányzott feladatokat, a bizottság a csatlakozási szerzõdésben meghatározott védintézkedések bevezetésérõl dönthet. A bizottság rendszeres tájékoztatást vár el Bulgáriától és Romániától, szakértõi csoportot állít fel a haladás figyelemmel kísérésére, folytatja a tanácsadást a reformfolyamat érdekében. Az elsõ jelentést 2007. március 31-ig kell elkészíteni. A bizottság 2007 júniusában tájékoztatni fogja az Európai Parlamentet és az Európai Tanácsot a jelzett területeken elért haladásról.A bizottság jelentése értelemszerûen nem tér ki a csatlakozás utáni helyzet összeurópai szintû elemzésére. Márpedig a következõképpen lehet összefoglalni a helyzetet. Románia (és Bulgária) olyan országos gazdasági fejlettségi szintet képvisel, amelyre az unióban korábban csak regionális szinten lehetett példát találni.3 Azok a gazdaságszerkezeti jellemzõk, amelyek eddig Kelet-Lengyelország, Szlovákia és Kelet-Magyarország jellemzõi voltak az unióban, most a két új tagállam egészére vonatkoztathatók, gondolva elsõsorban a mezõgazdasági termelés és az ebbõl élõ népesség magas arányára, az új ipari beruházások alacsony számára, a hiányzó infrastrukturális fejlesztésekre és a fejlettebb uniós régiókkal való kapcsolatok hiányára.

3

Az régi és új tagállamok közötti regionális eltérésekrõl lásd BALÁZS Péter: Románia és Bulgária az Európai Unióban, Az Elemzõ 2006. tél, 73–88.

98

B

O L G Á R

E

M E S E

:

A

R O M Á N

E U -

T A G S Á G

M A G Y A R

S Z E M M E L

Az EU-tag Románia várható érdekérvényesítõ törekvései A román külügyminisztérium publikus anyagai4 szerint az EU-csatlakozást követõen Románia érdeke az európai építkezés továbbvitele, beleértve az intézményi reformok végrehajtását, az alkotmány életbeléptetését, az új tagok tényleges integrációjának megvalósulását, a közös kül- és biztonságpolitika hatékonyabbá tételét. Az EU-n belül Románia Nagy-Britanniát, Franciaországot, Spanyolországot, Németországot és Olaszországot tekinti stratégiai partnerének. A Fekete-tenger prioritást élvez Románia szemében, mint nemcsak vele szomszédos, de három fontos térség találkozópontján is fekvõ térség. Román érvelés szerint a régió külön figyelmet érdemel, mivel több, eszkalálódás veszélyét is magában rejtõ „befagyott konfliktus” helyszíne. Számos új típusú, aszimmetrikus fenyegetés e térségen áthaladva éri az euro-atlanti régiót (például az ember- és kábítószer-kereskedelem). Román nézet szerint a térség stabilizálásához nélkülözhetetlen az EU és a NATO közremûködése, utóbbié fõleg „olyan területeken, amelyeken az EU földrajzi korlátok miatt már nem vállalhat szerepet”. A román diplomácia proaktív, keleti irányú regionális külpolitikájának igazolására Feketetengeri Fórum néven új regionális együttmûködés kialakítására tett kísérletet, melyben a tervek szerint a térség országainak külügyminiszterei, az EU, a NATO, az EBESZ és az ET képviselõi vennének részt. Igaz, eddig azonban a Fekete-tengeri Gazdasági Együttmûködési Szervezet soros elnökeként, a fekete-tengeri eurorégió megteremtésének élharcosaként sem volt képes semlegesíteni a térségben hagyományosan nagy befolyású államok (Oroszország, Törökország) ellenállását a regionális együttmûködés új struktúrájának létrehozásával szemben. A román külpolitikai doktrína szerint Románia EU-tagságával az unió „kijutott” a Fekete-tengerhez, így Bukarestnek kiemelt szerepet kell játszania a 2007. I. félévi német elnökség külpolitikai prioritásaiban is szereplõ fekete-tengeri politikában. Románia már uniós csatlakozása küszöbén határozottan szorgalmazta a Törökország bevonásával mûködtethetõ, fogalmi-teoretikus, intézményi és pénzügyi szempontból is megalapozott fekete-tengeri dimenzió megteremtését az EU szomszédságpolitikájában. Ehhez számára a dél-mediterrán és a barcelonai folyamat szolgál követendõ modellként (ennek eredménye a 2006 augusztusában a bukaresti fekete-tengeri csúcstalálkozón bejelentett „bukaresti folyamat”). Bukarest saját térségbeli és európai szerepének hangsúlyos felértékelõdését reméli attól, hogy a Feketetenger térsége az EU közös energiapolitikájának megteremtésére irányuló törekvések miatt várhatóan növekvõ szerepet fog betölteni a közös kül- és biztonságpolitika keretében. Perspektivikusan e térségen keresztül épülhetnek majd ki az EU egyre erõsebb orosz energiafüggõségének ellensúlyozását szolgáló alternatív földgáz- és 4

www.mae.ro.

99

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

M

E S S Z E L Á T Ó

kõolajvezetékek (Nabucco-projekt, Plock–Brodi-vezeték, alternatív fekete-tengeri vezeték stb.). Bukarest az energetikai téren biztosítani remélt, növekvõ befolyásától azt várja, hogy a jövõben sajátos szerepet játszhat majd az EU–orosz kapcsolatrendszerben, valamint a török csatlakozási folyamatban is. A brüsszeli román magatartásra vonatkozóan prognosztizálható, hogy Románia elsõsorban arra törekszik majd, hogy az unió struktúráiba történõ mind teljesebb integrálódást elérje, és megbízható, az EU közös érdekeit szem elõtt tartó, a többi tagállam álláspontját a maga érdekei szerint szintetizáló partner legyen. A román álláspontokat úgy próbája alakítani, hogy azok illeszkedjenek a többségi támogatást élvezõ álláspontok kereteibe. Vezetõ román politikusok véleménye szerint a csatlakozással megteremtõdtek az alapjai Románia gazdasági prosperitásának és szociális biztonságának. Álláspontjuk szerint az intézményi, igazságszolgáltatási és közigazgatási reformok továbbvitelével gyors ütemben szûkíthetõ az a távolság, amely Romániát a régebbi tagállamoktól elválasztja.5

Magyarország új kihívások elõtt Románia EU-tagsága Magyarországot több szintû kihívásként érinti. A magyar nyilvánosságban elsõsorban a román munkaerõ vándorlása és a magyar kormány munkaerõpiacot védõ intézkedései kapcsán jelentek meg elemzések e tárgyban. Ugyanakkor az EU kínálta stabilitás és az ebbõl is fakadó román gazdasági növekedés Magyarországot eddig ismeretlen kihívások elé is állíthatja, amelyeket közül az alábbiak jelenthetnek rövid távon is problémát: – Románia az elmúlt 15 évben Magyarország jelentõs exportpiaca volt, és érdemben hozzájárult a magyar kereskedelmi mérleg javításához. Mostanra azonban a hagyományos magyar kereskedelmi többlet kiegyenlítõdött, és a következõ idõszakban várhatóan a román import tetemesen nõni fog. – A magyarországi vállalati szféra és az oktatásszervezés nem készült fel arra, hogy a jövõben megindulhat a termelõ vállalatok kitelepedése az olcsó és képzett munkaerõt kínáló Nyugat-Romániába. Ennek a folyamatnak az ellensúlyozására a magas hozzáadott értéket elõállító technológia és a termelés intenzív bõvítése lehetne képes, de ebben is versenytársak vagyunk; Romániának is megvan a stratégiai elképzelése arról, hogy az országban modernizációs szigeteket hoz létre az exportorientált, a globális termelési és szolgáltatási hálózatokba bekapcsolódott vállalatok betelepítésére.6 5

Lásd Despre Europa Noua, Ziua 2006. december 12. Pártelnöki nyilatkozatok a csatlakozás utáni tennivalókról. 6 Errõl a kérdésrõl összefoglalóan lásd INOTAI András: Bulgária és Románia EU-csatlakozása és lehetséges hatása a magyar gazdaságra, www.vki.hu.

100

B

O L G Á R

E

M E S E

:

A

R O M Á N

E U -

T A G S Á G

M A G Y A R

S Z E M M E L

– Az elmúlt idõszakban a két közös kormányülés szólamai ellenére rendkívül kevés érdemi döntés született arról, hogy politikai támogatással milyen EU-projektekben tudunk részt venni Romániában úgy, hogy a költségek egy részét EU-s forrásból szerezzük meg, és a befektetés relatív haszonélvezõi legyünk.

Nemzetpolitika új helyzetben A már idézett 2006. szeptemberi országjelentés a romániai magyarságra vonatkozó kisebbségi törvénytervezet kapcsán összefoglalóan annyit mond: „a kisebbségek jogállásáról szóló törvény elfogadtatása továbbra is várat magára. Ugyanakkor a törvényhozási folyamatot szorosan nyomon kell követni.” AZ EU-csatlakozás után a román politikai osztály várhatóan át fogja értékelni a Magyarországgal és a kisebbségi magyarsággal kapcsolatban követendõ magatartását, és változtatni fog eddigi önmérséklõ magatartásán. Jelzésértékû, hogy az RMDSZ, illetve Magyarország iránt folyamatosan korrekt partnernek bizonyult Tariceanu kormányfõ a román belpolitika eseményei miatt mostanra szinte hitelképtelenné vált, mert magyar vonatkozású ügyekben tett ígéreteit – lásd a kisebbségi törvényt – a parlamenti ellenállás miatt nem tudja valóra váltani. Az euroatlanti integrációs folyamat által meghatározott kül- és belpolitikájában a román politikum kormányokon átívelõ, konstans megközelítést alkalmazott a magyar kisebbséggel kapcsolatos problémák kezelésére. E megközelítés fõbb elemei várhatóan az EU-tag Romániában is meghatározzák a román pártok és a magyar kisebbség viszonyát: – A román politikai elitben konszenzus van az egységes nemzetállami modell megõrzésének szükségességérõl. – A román kormányok részérõl tett kisebbségpolitikai engedmények külsõ megfelelési kényszerbõl, az integrációs folyamat nyomására születtek. – Az RMDSZ-t a mindenkori román kormánypártok taktikai koalíciós partnernek elfogadják, de stratégiai szövetségesnek nem. – A román politikum eltérõ megközelítések miatt ugyan, de egyöntetûen az RMDSZ parlamenti jelenlétének megszûnésében érdekelt. – A Budapestrõl érkezõ integrációs, infrastrukturális vonatkozású együttmûködési kezdeményezéseket a román politikum csak a kisebbségi vonatkozású elemek minimumra redukálásával tartja elfogadhatónak. Megítélésem szerint a 2007 után létrejövõ keretek alapvetõen nem változtatják meg a jövõbeni magyar–román kapcsolatokat. A romániai magyar érdekképviselet befolyásának csökkenése esetén a közösség érdekeinek védelmének sem marad más, hatékonyabb területe, mint a kétoldalú kapcsolatoké. A magyar politikának ugyan-

101

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

M

E S S Z E L Á T Ó

akkor gondosan fel kell mérnie, melyek azok a területek, ahol a román ambíciók fékezése, az érdekek esetleges ütköztetése a cél; melyek azok, ahol folytatni kell a romániai átalakulás támogatását és erõsítését; s melyek azok, ahol az érdekek egybeesése esetén akár kölcsönösen elõnyös közös fellépés is lehetséges.

A Bimbó út 67. szám alatti villa

A Somló úti Szegõ-villa lakószobája

102

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

R

E

:

C E N S O R

Mike Károly KÍVÜLÁLLÓK ÁLMAI Sezession Hamvas Béla szerint a magyarság öt géniusz, öt kultúrkör vonzásában él, ám története során soha nem nõtt fel ahhoz a feladatához, hogy megteremtse ezek között az egyensúlyt. A géniuszok közötti szembenállás, sõt ellenségesség azonban nem csak rajtunk ülõ átok. Európában e téren talán a németek a legközelebbi sorstársaink, akiknek ha nem is öt, de két, annál erõteljesebben ható géniusszal kell megküzdeniük. Egyensúlyt nekik sem sikerült teremteniük – sokkal inkább hol az egyik, hol a másik szellem vált dominánssá. Míg a modern nemzetállamuk alapvetõen az északi romantikát a keleti eltökéltséggel egyesítõ porosz szellem jegyében jött létre, a II. világháború után az ország többé-kevésbé szabadon döntõ része a nyugati polgári-liberális kultúrkör mintáit követve rendezkedett be. A német egyesítés után ma úgy látszik, hogy a Nyugat megnyerte a németek szívéért folyó harc utolsó csatáját is. Adenauer még joggal gondolhatta célszerûnek (átmenetileg) megszabadulni a „pogány Berlin” terhétõl, 1990-re azonban a helyzet megváltozott. Míg Magyarországon a „nyugati géniuszt töményen megjelenítõ” Széchenyinek sosem sikerült „Sopront a Kunságba vonnia”, Kohl megvalósíthatónak látta, hogy a Rajna-parti Bonnt elvigye a brandenburgi erdõkbe. Másfél évtizeddel az újraegyesülés után azonban kétséget ébreszt e terv sikerét illetõen, hogy Németországról ma aligha a „siker” jut az eszünkbe. Sokkal inkább az elhúzódó gazdasági-politikai válsággal párosuló szellemi enerváltság, amelynek apró, de jellemzõ tünete Merkel kancellár minap kifejtett, lehangoló „tolerancia, tehetség, technológia” víziója. Hogy Kohl reményei igazolódnak-e, nagyban függ attól, hogy milyen eszmék törik majd szét a mára megdermedt intellektuális status quót. A porosz hagyomány ugyanis csöndben tovább él – legalábbis a (szellemi) jobboldalon, amely a helyire, a partikulárisra, mint általában másutt, itt is érzékenyebben reagál a baloldalnál. Kétségtelen, hogy ebbõl a közéletben most nem sok érzékelhetõ. Ennek egyik fõ oka a hatvannyolcas baloldali eszmék hegemóniája, amely egyben az aktuális szellemi dermedtség alapvetõ forrása is. A „kritikai elmélet” ugyanis olyan sikeresnek bizonyult, hogy szinte minden kritikusát elhallgattatta. A nácizmus összemosása mindenféle nemzeti elkötelezettséggel és konzervatív állásponttal (vö. Adorno „autoriter személyiségé”-vel) komoly gátjává vált a Németországról mint egyedi vonásokkal bíró politikai közösségrõl való gondolkodásnak. Egyszersmind alkalmasnak bizonyult arra, hogy a jobboldalt kiszorítsa a társadalmi és kulturális je-

103

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

R

E

:

C E N S O R

lenségek értelmezésének területérõl, és legfeljebb csak a gazdaság- és a külpolitika pragmatikus kérdéseiben engedje szóhoz jutni. (Az eredményt jól szemlélteti az establishment vezetõ lapjának számító Frankfurter Allgemeine Zeitung, amelynek a politikai és gazdasági kérdésekkel foglalkozó elsõ fele liberális-konzervatív, a kulturális és társadalmi kérdésekkel foglalkozó második fele viszont erõsen baloldali profilú. Mintha az utóbbi témákról más nézõpontból nem is lehetne színvonalasan írni.) A két legmarkánsabban kirajzolódó szellemi irányzatot a jobboldalon az ordoliberálisok és a „konzervatív forradalom” örökösei alkotják. Az elõbbiek egyértelmûen nyugatosak, és a szabad piacgazdaságot tekintik legfõbb céljuknak, az utóbbiak szkeptikusak az „angolszász” társadalmi modell sikerét illetõen, egy német „világalternatíva” után kutatnak,1 amelynek alapját sokuk szerint a porosz erények (mint az állhatatosság, fegyelmezettség, hatékonyság, megbízhatóság, innovatitivitás, találékonyság)2 képezhetik. A két irányzat nem feltétlenül összebékíthetetlen egymással: az antiegalitarizmus, a demokráciával és a jóléti állammal szembeni szkepszis, a magántulajdon és a gazdasági szabadság tisztelete, illetve egyes libertáriusok erkölcsi és kulturális kérdésekben elfoglalt konzervatív álláspontja (vagy éppen közömbössége) egyaránt egy jövõbeli konszenzus alapja lehet. Egyelõre azonban nem hogy új konszenzusról, még vitáról sem igazán beszélhetünk. Ami biztosnak tûnik: a porosz „kultúrpatrióták” is szót fognak kérni a német jövõrõl elõbb-utóbb beinduló vitában. Az erre való felkészüléshez fontos intézményi hátteret nyújt az (egykor porosz) Szász-Anhalt tartományban, egy Halle közeli kis faluban található hajdani „lovagbirtokon” székelõ Institut für Staatspolitik, amely az amerikai magánalapítású mûhelyek példáját követve rövid távon egy „élõ szubkultúra” megteremtését, hosszabb távon pedig a német „politikai, kulturális és társadalmi viszonyok megváltoztatását” szeretné elérni. Negyedéves kiadványa, a Sezession ma gyakorlatilag az egyetlen komoly független konzervatív közéleti folyóirat Németországban. Önmeghatározása szerint az ideologikus helyett a „reálpolitikai” (realpolitisch, nicht gesinnungspolitisch) gondolkodás fóruma kíván lenni. Ez a cél, mint ahogyan az intézet neve is, egyértelmûen Carl Schmitt gondolatvilágát idézi. Ezt a benyomást erõsíti, hogy a szerkesztõk az elsõ lapszámot a háború jelenségének szentelték, amely Schmitt elmélete szerint a leginkább rávilágít a politika lényegére: a barát és az ellenség megkülönböztetésére. A folyóirat látóköre ugyanakkor jóval szélesebb. Schmitt mellett fontos viszonyítási pontot jelentenek a húszas és harmincas évek meglehetõsen tágan értelmezett „konzervatív forradalmának” szerzõi és a nyolcvanas évek „történészvitájának” jobboldali résztvevõi. De a lapot vezetõ Karlheinz Weissmann hõsei közé tartozik pél1 Vö. Matthias SEEGRÜN: Deutsche „Weltalternative”, Sezession 12 (2006. január), 52. 2 Lásd Jörg SOLDAN: Was war deutsch? Teil 1: Die Auftragstaktik, Sezession 13 (2006. április),

104

62–63.

M

I K E

K

Á R O L Y

:

K

Í V Ü L Á L L Ó K

Á L M A I

–

S

E Z E S S I O N

dául a liberális-konzervatív Jacob Burckhardt is. Weissmann egyébként annak az Armin Mohlernek a tanítványa, aki a „konzervatív forradalom” fogalmát a II. világháború után a német közgondolkodásba bevezette, azzal a nem titkolt céllal, hogy a két háború közötti jobboldali szellemi irányzatok egy részét a nemzetiszocializmustól elhatárolja, és újra szalonképessé tegye.3 Az intézet és a folyóirat szellemi törekvéseinek legfõbb célja a hatvannyolcas eszmék bírálata, az ezek megvalósítása révén elõállt válsághelyzet bemutatása és kritikája. Ha németekkel van dolgunk, talán nem túlzás a kijelentés: „Ha elmondod, mit gondolsz a II. világháborúról, megmondom, ki vagy!” A folyóiratról is sok mindent elárul, hogy mi a mondanivalója errõl a témáról. A következõkben ezért a lap 2005. áprilisi számából szemlézünk, amelynek témája „1945”.4 A lapszám mottójául a szerkesztõk talán Theodor Heussnak, az NSZK elsõ államelnökének ítéletét választhatták volna, amelyet az egyik tanulmány szerzõje zárszóként idéz: „Május 8. mindnyájunk számára a legtragikusabb és legkétségesebb paradoxon. Miért? Azért, mert ez megváltásunk és megsemmisülésünk napja is egyben.” A szerkesztõket bevallottan az a cél vezérelte, hogy a „megsemmisülés” történéseinek körüljárásával elõsegítsék a valósághoz a mai közgondolkodásban élõnél hívebb történelemkép kialakulását. Elvetik azt a – véleményük szerint ma uralkodó – nézetet, amely 1945-öt nemcsak a hitleri rendszer, hanem mintegy a német identitás terhe alóli „felszabadulás” évének is tekinti. Úgy vélik, hogy szükség van az erkölcsi és a történészi „relativizálás” megkülönböztetésére: míg az elsõ elfogadhatatlan, mivel a kioltott emberéleteket nem lehet egymással szemben „elszámolni”, az utóbbi a történetírás lényegéhez tartozik, hiszen a történész dolga éppen az, hogy relációkat találjon az események között. Stefan Scheil az 1945-ös német vereséget az „ideológiai magyarázatokat” és a háborús felek közötti „manicheus módon egyértelmû felelõsségmegosztást” félretéve a klasszikus diplomáciatörténet perspektívájából elemzi (1945 als Datum der Staatsgeschichte). Arra keresi a választ, hogy mi vezethetett az európai történelemben korábban szokatlan „feltétel nélküli” és a német államot tárgyalófélként el sem ismerõ „kapitulációhoz”. Az elemzés kezdõdátuma 1856: a német nemzetállam ugyanis a krími háborút követõen Közép-Európában kialakuló hatalmi vákuumban született meg. A korabeli és a leendõ világhatalmak közül Nagy-Britanniát tengerentúli birodalmának konszolidációja, Oroszországot belsõ reformjai, az Egyesült Államokat pedig csendes-óceáni expanziója foglalta le. Az oroszok és az amerikaiak lényegében az I. világháborút követõen is távolmaradtak Európa belsõ viszonyai3

A konzervatív forradalomról magyarul lásd KARÁCSONY András: A konzervatív forradalom utópiája a két háború közötti Németországban, Századvég 2005/1. 4 A folyóirat elektronikus változata a www.sezession.de címen olvasható.

105

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

R

E

:

C E N S O R

nak rendezésétõl, így bizonyos értelemben az európaiak maguk dönthettek a sorsukról. Erre a szerzõ szerint még az 1930-as években is megvolt a lehetõségük, sõt bizonyos fokig a hajlandóságuk is. Egyre nyilvánvalóbbá vált azonban, hogy ha az európai hatalmaknak nem sikerül egy kölcsönösen elfogadható megoldást találniuk, a következõ háború az egyik (vagy mindkét) „potenciális hegemón szárnyhatalom” európai uralmát hozza majd magával. A háború alternatíváját többen a négy európai nagyhatalom egyfajta „négyes direktóriumában” látták, amely a versailles-i rendszer helyére lépett volna. (A szerzõ e törekvések leglátványosabb következményének a müncheni konferenciát tartja.) A terv kudarcát végül a gazdasági erõforrások egyenlõtlen megoszlása, a kisebb európai országok (például Lengyelország) ellenállása, és mindenekelõtt az Egyesült Államok és Oroszország erõsödõ „nyomása” okozták. Roosevelt például 1939 elején bejelentette, hogy Amerika „garanciát nyújt” gyakorlatilag az összes észak-, kelet- és dél-európai államnak, sõt az Európán kívüli országoknak is egészen Perzsiáig. Sztálin pedig 1940 novemberében a Németországtól keletre esõ gyakorlatilag minden területet (Törökországgal és Iránnal bezárólag) az orosz érdekszféra részének nyilvánított. Ebben az értelmezési keretben a háború kitörése korántsem csak Németországnak állt érdekében. A késõbbi eszkalációt pedig nagyrészt azzal magyarázza a szerzõ, hogy a szövetségesek oldalán 1939-tõl általános radikalizálódás következett be, amelynek hatására a német fél minden kompromisszumos javaslatát elutasították. Nemcsak Hitlert nem tekintették tárgyalópartnernek, hanem a hadsereg és a külügyminisztérium belsõ ellenzékét, sõt az emigráns weimari politikusokat sem. Scheil szerint ez logikusan következett abból, hogy a szövetségesek tényleges célja a német birodalom megsemmisítése volt: „Kompromisszumok nem voltak. A világhatalmak anyagi túlsúlya egyértelmûvé vált, és véget vetett a Német Birodalomnak. Az a világpolitikai ablak, amely a krími háborúval megnyílt, újra bezárult, és ezzel megszûnt a szuverén német külpolitika játéktere.” A német „felszabadulás” sötét oldalára vet fényt Heinz Nawratil írása (Zivilbevölkerung und Kriegsende). A Vörös Hadseregrõl szerzett magyarországi tapasztalatokat figyelembe véve is sokkolóak a kelet-poroszországi orosz pusztításról szóló beszámolók. A neves amerikai diplomata és történész, George F. Kennan például, aki a potsdami konferencia után alacsony magasságban berepülte az egész tartományt, így ír: „széles sávokban […] a szovjetek elsõ átvonulása után, a helybeli lakosságból egyetlen ember – se férfi, se nõ, se gyerek – nem maradt életben, és egyszerûen nem hihetõ, hogy mindnyájan nyugatra menekültek volna”. A tragédiában kétségkívül szerepet játszott a keleti területek egyes náci vezetõinek felelõtlensége is, akik a végsõkig halogatták az evakuálást, majd az utolsó pillanatban a lakosságot magukra hagyva elmenekültek. Kevesebben tudják, hogy a nyugati megszállás is sok szenvedést okozott. Elsõsorban nem a hadsereg kegyetlenkedése, hanem a szövetségesek „éhségpolitikája” miatt. Montgomery tábornok még 1946-ban is így nyilatkozott:

106

M

I K E

K

Á R O L Y

:

K

Í V Ü L Á L L Ó K

Á L M A I

–

S

E Z E S S I O N

„A német élelmiszerkorlátozások maradnak. Az 1000 kalórián nem változtatunk. Belsenben a foglyok csak 800-at kaptak.” A francia zónában pedig még a bergenbelseni szintet sem érte el a hivatalos élelmiszeradag tápértéke. Az éhezés közvetlen és közvetett áldozatainak számát – a magasabb csecsemõhalandóságot és az éhezés miatti megbetegedéseket is figyelembe véve – a szerzõ legalább 2 millióra teszi. Kelet-Közép-Európában a kitelepítések során nemegyszer a nácikéval vetekedõ barbársággal jártak el a felszabadult országok hatóságai. Lengyelországban például 1255 gyûjtõtábort és 227 börtönt állítottak fel a „rendezett transzfer” és a „politikai tisztogatás” céljából, Jugoszláviában a 200 000 német polgári személybõl 170 000-et zártak koncentrációs táborba, akik közül 51 000-et meggyilkoltak. A német statisztikai hivatal 1958-ban 2,23 millióra tette az üldözések és kitelepítések áldozatainak számát. Az oroszországi német kisebbség körében végzett megtorlásokat, a mintegy félmillió Oroszországba hurcolt és ott elpusztult kényszermunkást, a legalább 2,5 millió megerõszakolt nõt és a lakóhelyérõl elüldözött további sok milliónyi személyt is számításba véve a szerzõ arra a provokatív következtetésre jut, hogy „az 1945-ben lezajlott németüldözés a világtörténelem legnagyobb etnikai tisztogatása” volt. A németek történelemképében az elmúlt évtizedekben bekövetkezett sajátos torzulásokról értekezik Fritz Süllwold (Geschichtsbilder und Generationsfolge). A szerzõ két felmérést készített: az egyikben az 1907 és 1927 között született generáció tagjait kérdezte arról, hogy emlékeik szerint hogyan élték meg a környezetükben a „német átlagpolgárok” az 1933 és 1945 közötti idõszak politikai történéseit; a másikban az 1960 és 1975 között született korosztály képviselõinek tette fel ugyanezeket a kérdéseket. A két felmérésbõl radikálisan különbözõ történelemkép bontakozott ki. A náci korszak szemtanúi sokféle magatartásformát idéztek fel. A nemzetiszocialisták sikerét a kortársaik körében elsõsorban a versailles-i szerzõdés negatív hatásainak leküzdésével, a munkanélküliség drasztikus csökkenésével, a gazdasági fellendüléssel, az újszerû szociális intézkedésekkel és a (nem politikai jellegû) bûnözés visszaszorításával magyarázták. A megkérdezettek 1 százaléka emlékezett úgy, hogy a „kristályéjszaka” történéseit a lakosság „támogatta”, és 15 százalékának rémlett úgy, hogy az emberek „közömbösen” reagáltak rá. A többség emlékei szerint a „zsidókérdés” az emberek többségét nem foglalkoztatta különösen, a zsidók elhurcolása jelentõs részüket – a személyes kapcsolatok hiánya miatt – nem kényszerítette állásfoglalásra. A mai 30–45 évesek közül ezzel szemben sokan csak egyetlen magatartásmintát ismernek, úgy vélik, hogy a lakosság többsége egyetértett a politikai leszámolásokkal, s a zsidóság elnyomása és megsemmisítése a korszak központi jelentõségû témája volt. A szerzõ szerint a hatvanas évek végén jelentõs törés következett be a németek történelemképében. Míg korábban az emberek tisztában voltak vele, hogy különbséget kell tenniük bûnösök és ártatlanok között, a hatvannyolcas generáció az „apák nemzedékét” lényegében kollektív bûnösséggel vádolta

107

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

R

E

:

C E N S O R

meg. Az apák beszámolóit nem fogadták el hitelesnek, így az élményviláguk ismeretlen maradt elõttük – a kör pedig ezzel bezárult. Az új szemlélet azután rányomta a bélyegét a háború utáni újjáépítés korszakának megítélésére is: a német gazdasági csodát a náci korszak bûneinek elfojtására tett igyekezettel kezdték magyarázni. Az elõdök kollektív bûnösségébe vetett hit az újabb generációk szemében nevetségessé tette a hazafiságot és a közösségi szellemet. A háború utáni újjáépítés nemzedékétõl eltérõen a mai németekbõl hiányzik az erõs nemzeti öntudat, aminek következtében a közösségért való tenni akarást szûk látókörû egoizmus váltotta fel. Harald Seubert Heidegger 1945-ben támadt – a recenzens számára bevallottan követhetetlen – gondolatait ismertetõ tanulmánya után Rolf Schilling visszaemlékezését olvashatjuk 1971-es kelet-poroszországi útjáról, amelyen felkereste a „Farkassáncot”, a Wehrmacht és Hitler keleti fronti fõhadiszállását (Reise nach Ostpreussen, August 1971). Úgy érezte, hogy németként elkerülhetetlenül, sorsszerûen köze van ehhez a helyhez. Valami megérinti – ugyanúgy, mint a röckeni paplakban (Nietzsche szülõhelyén), Heinrich von Kleist Wannsee-parti sírjánál, a Zarathustrát olvasva vagy a Lohengrin elõjátékát hallgatva. Noha nem volt kétsége afelõl, hogy „nagyon beteg az a nép, amely ilyen kuruzslóra bízza magát”, mégsem szabadult az érzéstõl, hogy „a német mítosz, a német álom fekszik ott eltemetve […] Mert nem mindegy, hogy az ember úr marad a saját házában, és szuverén módon hajtja magát válságba és vereségbe, felvonhatja a zászlókat, és tisztelheti a halottait, vagy pedig feltétel nélküli meghódolásra kényszerítik. Hitler szörnyen semmibe vette a legyõzöttek méltóságát, és a borzalom végül visszahullott a német népre.”5 A rövidebb írások közül a legérdekesebb Winfried Körzner esszéje, amely Japán és Nyugat-Németország háború utáni helyzetét hasonlítja össze (Der Tenno und der General). A fõ különbséget a megszálló hatalmak által követett stratégiában látja. Németországban a megszállók a korábbi politikai rendszer és a „német ideológia” radikális felszámolására törekedtek, miközben a gazdaságot és a társadalmat csaknem érintetlenül hagyták. Japánban ezzel szemben a vezetõ réteget és az állami bürokráciát – az amúgy is hitelét vesztett katonai-ipari komplexum kivételével – megtartották, és ha megszelídítve is, de engedték továbbélni a „japán szellemiséget”. Ugyanakkor az „archaikus-feudális maradványok” elleni harc jegyében a gazdaság és a társadalom radikális átalakítását tûzték ki célul. A reformok megjósolható módon rövid úton válságba taszították a gazdaságot, ezért 1948 után fokozatosan 5

Noha nem jelent meg a folyóiratban, a magyar olvasó számára rendkívül érdekes olvasmány az intézet egyik vezetõ munkatársának, Götz Kubitscheknek az elõadása a „régi Poroszország” utáni honvágyról, amely sokban hasonlít a mi „régi Magyarország” utáni vágyódásunkhoz. Az elõadás szövege elérhetõ: http://staatspolitik.de/pdf/kubitschek-preussen.pdf.

108

M

I K E

K

Á R O L Y

:

K

Í V Ü L Á L L Ó K

Á L M A I

–

S

E Z E S S I O N

alábbhagytak. A politikai kontinuitás jóváhagyásának azonban fontos hosszú távú következményei voltak. MacArthur tábornok abból indult ki, hogy a japánok „tekintélyfüggõk”, és a reformok sikere érdekében mindent megtett a legfõbb császári tekintély megõrzéséért. A császárság intézménye és Hirohito személye az elkövetkezõ évtizedekben összekapcsolta a jelent a múlttal, és lehetõvé tette azt, ami Németországban „mindössze néhány kívülálló értelmiségi álma” maradt: Japán egészséges nemzeti öntudatra tett szert. A múlttal való szembenézés a japánok körében sem maradt el, csak a németekénél sokkal szerencsésebb formát öltött. Egyrészt a közösségi emlékezés a hangsúlyt a személyes bûnökre helyezte, ahelyett, hogy a japán nép egészét vád alá vonta volna. Másrészt a pacifizmus nemzeti ideológiává tétele jól azonosítható és a gyakorlatban is megvalósítható célt adott a kritikai reflexiónak, s ezáltal képes volt megnyugtatni a nemzet lelkiismeretét. Németországban ezzel szemben a múlttal való szembenézés céltalan köldöknézéssé fajult. Hamvas Béla jó négy évtizede azt írta, hogy a németség „állandóan kereste önmagát, de nem találta még a szüntelen keresésben sem”. Úgy tûnik, hogy erre a diktumra egyelõre nem cáfolt rá a történelem. A keresés mindenesetre tovább folyik – ami talán nem is olyan kevés.

Pillantás a Klinger-villa lakószobájába a terasz felõl (1934)

109

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

S

Z E M L E

Molnár Attila Károly AZ ÚRIEMBER SZÜLETÉSE ÉS HANYATLÁSA Horkay Hörcher Ferenc: A gentleman születése és hanyatlása. Helikon Kiadó, Budapest, 2006, 206 oldal, 2990 Ft

A 20. század második felét a társadalomtudományok uralma jellemezte, amely gondolkodás középpontja a társadalom volt, és az a képzet, hogy ennek szerkezete kiismerhetõ, így alakítható: a tudás hatalom, az ember önmaga ura lehet nemcsak a természet, hanem a társas viszonyai terén is. Ez a fajta tudománykép összekapcsolódott a reformizmussal és azzal a demokratikus reménnyel, hogy az ember csak a maga alkotta szabályoknak, intézményeknek engedelmeskedjen. Az ember végre kézbe veheti saját élete és a neme sorsának irányítását. Ez az optimizmus, úgy tûnik, leáldozóban van. És a politikafilozófia kezdi viszszakövetelni és talán vissza is nyerni korábban betöltött pozícióit. Ebben a visszatérésben külföldön és idehaza is jelentõs szerepe van az eszmetörténetnek. Horkay Hörcher Ferenc A gentleman születése és hanyatlása címû könyve ilyen eszmetörténeti tanulmányok gyûjteménye. Ugyanakkor a kötet témaválasztása is jelzi, hogy az ismét elõlépõ politikafilozófia egyfajta diszkurzív koalícióban van a konzervatív gondolkodással, témákkal, amelyek közül nehezebben lehetne jellemzõbbet találni az úriembernél, e jellem történeténél és modern hanyatlásánál. Ahogyan a társadalomtudomány, fõképpen a szociológia a reformizmus, a progresszivizmus különféle irányzataival mutat(ott) választó vonzódást, a magához térõ rivális gondolkodásmód a rivális politikai-ideológiai témákhoz vonzódik. Horkay Hörcher Ferenc ahhoz a gondolkodási hagyományhoz tartozik, amelyik adottnak tekinti a conditio humanát, azt, hogy az embernek folytonosan döntéseket kell hoznia – még akkor is, ha a modernitás divatja a döntéskényszertõl való menekülést vagy a döntéseink kellemetlen következményeitõl történõ menekülést ígéri racionalista vagy államszervezési technikák révén. Az ember sorsa, hogy cselekednie kell, nem állhat el, mint a befõtt. Milyen tudás kell a helyénvaló mérlegeléshez és döntéshez? A szûkös erõforrásokkal számoló, a következményekre tekintõ, felelõsséggel járó erkölcsi és politikai cselekvés mellett feltehetõ e kérdés az esztétikai cselekvés terén is. Bizonyos értelemben az erkölcsi és politikai cselekvés is esztétikai, hiszen önmegmutatás, önmagunk bemutatása: egy nemes, nagyszerû cselekedet „szép tett”. A szép tett nem a céljaink teljes elérése, nem a helyzetbõl adódó lehetõségek teljes kihasználása. De nem is ellentétes ezekkel, hiszen egy gyõzelem is lehet szép. Az erkölcsi és politikai cselekvés összekapcsolódása esztétikai jelleggel az úriember jellemzõje. A cse-

110

M

O L N Á R

A

T T I L A

K

Á R O L Y

:

A

Z

Ú R I E M B E R

S Z Ü L E T É S E

É S

H A N Y A T L Á S A

lekvésének esztétikai aspektusa arra vonatkozik, hogy nem elsõsorban és nem kizárólag cselekvései következményeit tartja szem elõtt. Ilyen értelemben nem haszonelvû, eszközválasztásai nem feltétlenül a leghatékonyabbak – de õ örömét leli a döntésben. Milyen tudás alapján zárunk cselekvési lehetõségeket, vagy ha fel is merülnek, hessegetjük el azokat? Noha a mai tömegoktatás a „használható” és „piacképes” tudás jelentõségét hangsúlyozza, ezzel a tömeget termeli újra, aki csak a technológia részeként tud cselekedni, de sem áttekintõ, sem értelmezõ, sem mérlegelõ és célkitûzõ képessége nincs. Úgy tûnik, ezek a képességek elsõsorban a „haszontalannak” nevezett tudások megszerzése során alakulnak ki, és tesznek valakit vezetésre képessé – jó életet élni képessé. A tömegoktatás hívei is tudják ezt; tudják, hogy a „haszontalan” tudások az úriember jellemzõi, ezért az úriember elleni harcuk egyik legfontosabb része a kialakulásának megakadályozása, a nevelési intézményeinek és azok tananyagának felszámolása. A konzervatív gondolkodás általában szkeptikus a cselekvés elméleti megalapozhatóságával: kívánatos a helyénvaló cselekvés megtalálása, amely azonban nem vezethetõ le dedukcióval valamely alapelvekbõl. Többek közt azért sem, mert mindig több alapelvünk is van, és ezek gyakorta összeütköznek. Másrészt a gyakorlat, a cselekvés nem logikus, deduktív vagy demonstratív, hanem megtanult rutinokon alapul. Illetve – a határhelyzetek, a döntést kívánó helyzetek esetén – az értelmezési és döntési képességeken. Ezért e gondolkodás az elméletalkotással szemben a jellemet és vele a nevelést, valamint a történetírást kedveli. Egy egyén élettörténete, egy intézmény vagy egy ország, nép története számtalan helyzet, dilemma leírása, értelmezése – mit láthattak a helyzeteikbõl a korabeli emberek, milyen szempontjaik lehettek –, és számtalan döntés s következményeik leírása. A történetek ugyanis tartalmazzák azt a politikai-erkölcsi tudást, amely alapján cselekedtek, és amely tudás nem vagy csak részben foglalható tételekbe. Azonban minél jobb egy történetírás, annál inkább sûrû leírás, annál inkább számtalan jelentést tartalmaz, amelyekre csak az újabb és újabb olvasás során figyelünk fel. Ezért is a nagyok a nagy történetírók, és ezért is olvassuk újra és újra õket nemzedékek óta. Ezért is virágzik az eszmetörténet-írás, mert az európai-keresztény, roppant sokszínû hagyomány-mátrixunkból újabb és újabb jelentéseket, szempontokat tud elõbányászni. A történetírás e sajátos ága, a ma Magyarországon talán még kevésbé erõs eszmetörténet nem elmélet. Nem végleges megoldásokat ad, hanem egy-egy probléma, dilemma vagy fogalom történetén keresztül megmutatja azt a számtalan kulcsot, érveket, szempontokat, amiket a cselekvõk figyelembe vettek vagy korukban figyelembe vehettek volna. Az eszmetörténetbõl nem azt ismerjük meg, milyen volt a világ, hanem azt, hogy ma mit gondolunk arról, hogy egykor mit gondoltak arról: milyen a világ. Horkay Hörcher Ferenc kötete az úriember fogalmának történetérõl szól: hogyan alakult az úriember (kaloikagathoi) képzete, milyen vonásokat

111

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

S

Z E M L E

tartalmazott az úriember jelleme. A történetírás és vele az eszmetörténet a politikai-erkölcsi tudás sûrû tára. Az eszmetörténet sajátos szereppel és jelentéssel bír. A marxista vagy a nemrégiben elterjedt társadalomtörténet az embert vak történelmi vagy „társadalmi” – akármik is azok, mindenképpen személytelen – erõk, okok, törvények játékának tekinti, és cselekedeteiket ezekkel magyarázza. Ezzel eltekint a helyzetek esetlegességétõl és a belõle fakadó döntéskényszertõl, a döntések személyes voltától, a felelõsségtõl, a döntés módjától s a döntés során alkalmazott tudásoktól és képességektõl. Ezzel szemben az eszmetörténet azon a hangsúlyos állításon alapul, hogy az ember nem biliárdgolyó, nem személytelen erõk, okok és más izék játékszere. Nézetei vannak, tudása, amit fáradsággal szerzett. És nézeteinek következményei vannak: értelmezi magát, helyzetét, cselekedeteit, azok következményeit. Az európai jellem, az európai egyéniség – akit gyakorta úriembernek neveznek – szabadsága ebben az értelmezésben áll. Azonban e szabadság mûveltséget elõfeltételez: sokféle forrást az ön- és helyzetértelmezéshez. E jellem kifejlõdése a megkülönböztetõ és mérlegelõ, ítéletalkotó képesség növekedését jelenti. Az úriember tud disztingválni. Emiatt mosódik össze az erkölcsi-politikai cselekvés módja az esztétikaival. Minél inkább képes az egyéniség a megkülönböztetésre, annál inkább esztétizált a gondolkodása. Ezért az eszmetörténet, úgy tûnik, akaratlanul is egyfajta diszkurzív koalícióban van az antimodernista gondolkodással. Az eszmetörténet – rég elfeledett témák, problémák, viták felelevenítése – a Modernek által legyõzött Régiek lázadása. Az eszmetörténet egyfajta emberképpel, a conditio humana fenti képével jár – azzal, ami a Modernek uralomra jutása elõtti gondolkodást jellemezte. E diszkurzív koalíciót talán a Modernek is felismerték, és talán ezzel magyarázható, hogy olyan élesen ellenzik az eszmetörténet megjelenését az egyetemi képzésben, hiszen az eszmetörténet a Modernek elõfeltevéseit kezdi ki és ajánl helyette másokat. De ki volt az úriember, aki felemelkedett és lehanyatlott? Mikor és hol volt a zenitje ? Hol keressük? Az úriember története Horkay Hörcher Ferenc leírásában az európai jellem, az európai egyéniség története. A történetírás természetesen nem demokratikus, nem egyenlõségen alapul, hanem pontosan azzal ellentétes: a megkülönböztetés a történetírás lényeges eleme. Nemcsak a témaválasztás jellemzõ egy elbeszélésre, de az is, hogy mely korban, mely alakokban találja a típus legszebb, legteljesebb megfogalmazását. Az úriember – ebben elég nagy az egyetértés – valamikor a 16–19. századokban lehetett a zenitjén, és hanyatlása a tömegdemokrácia kialakulásával függ össze. Igen, az úriember nem volt demokrata. Elkülönült, és jellemzõje a különbségtevés volt. A megkülönböztetés hierarchiaalkotás és értékelés: lesz szép és szebb, de csúnya is; helyes és kiváló, de helytelen is. A demokrácia, az egalitarianizmus minden formája ezért ösztönösen az úriember, az európai egyéniség ellensége. Mivel az úriember szereti a döntéshozatalt, vállalja a felelõsséget is, és ezért kedveli a sokféleséget. Keresi az olyan helyzeteket, ahol gyakori a sokféleség és a döntés, kezdeményezés.

112

M

O L N Á R

A

T T I L A

K

Á R O L Y

:

A

Z

Ú R I E M B E R

S Z Ü L E T É S E

É S

H A N Y A T L Á S A

Az ilyen helyzetek metaforája a sport és a játék. A játék során szabályokat és a döntõbíró tekintélyét elfogadva, a keresztény engedelmesség eszményét is folytatva gyakorolhatja az ítéletalkotást, értelmezést, és kezdeményezhet. És a sportban tanulhatja meg az úriember egyik fontos tulajdonságát, a nagyvonalúságot (megalopszükhosz), amivel egykor az arisztokráciát jellemezte Arisztotelész. A sportszerûség a lovagi kultúra továbbélése az úriemberben: a helyzet nem teljes kihasználása, a vesztes felemelése, az ellenfél összes hibáinak és a rendelkezésre álló eszközöknek nem teljes felhasználása. Az úriember nem hatékony, és értékeli a haszontalanságot – mindez együtt jár cselekvéseinek esztétikai aspektusával. Az úriembernek, szemben a modern tömegemberrel, nem jogai vannak, hanem ízlése és neveltetése: jogairól, azaz legitimnek tekintett akaratáról könnyedén lemond, és szívesen fenntartja az emberi kapcsolatok jog nélküli senkiföldjét. Nem pusztán azért engedi elõre az ajtónál a nõket, hogy hátulról is megnézhesse õket. Az udvariasság nem jogokon, nem racionális mérlegeléseken alapuló viszony. Nem az udvariasság a feltûnõ, hanem a megsértése. Az udvariasság lemondás, ezért az úriember jelleme magába szívta a lovagi kultúra mellett a keresztény caritast és pietast is. Az úriember korántsem konzisztens, de koherens jelleme tartalmazza a vonzódást a rendhez, ám a kaland- és kockázatkeresést is, az engedelmességet és kezdeményezést, az önfegyelmet és a kritikát, újítást. Az úriember nem bárgyú tejbetök, bár lehet békés, de magába olvasztotta a lovageszménybõl az ügy iránt odaadó harcos alakját is. Hogy hol van az engedelmesség és a tekintély elfogadásának, a rend és hagyomány követésének, illetve a kezdeményezésnek, újításnak a határa? Nem írható le valamely elmélettel vagy alapelvvel, és mindig elvétheti az úriember is. Annyira nem állapítható ez meg, mint más fontos határvonalak sem, mint a nappal és az éjszaka határa sem. Az úriember megérzi cselekvése helyénvaló voltát, de tudja, hogy tévedhet, és vállalja bukását. Horkay Hörcher Ferenc könyve viszonylag kevésbé tárgyalja az úriember hanyatlását, pedig ez már azokban a korokban – a 19. században – téma lett, amelyeket ma inkább az úriember virágzásának gondolnak. Az úriember, úgy tûnik, nem tudta túlélni az utolsó kétszáz év modern világát, elsõsorban az egyenlõséget – hiszen az úriember tudásának, cselekvéseinek szépsége és nagysága a különbség iránti fogékonyságán alapult. Azonban az egyenlõség magával hozta, hogy a jellemteleneket, a nem-úriembereket megítélni tilos lett. Sõt a nem-úriemberek hatékonyak lehettek az érdekérvényesítésben, így megszerzett hatalmukat felhasználva törekedtek az úriemberek felszámolására. Ezek a jellemtelen sikeresek lettek a minta- és példaadók a tömegkultúra révén, akik az udvariasságot a gyengeség jelének tekintik. Számossága miatt az úriemberrel szemben álló tömeg mindenkire rá tudja kényszeríteni vágyainak szolgálatát, amely vágyak elsõsorban anyagiak. Már a tömegdemokrácia kialakulása elõtt kultúravesztésrõl, a barbárok vertikális hódításáról írtak a megfigyelõk. És sosem felejtették ki e leírásokból az egyéniségvesztést:

113

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

S

Z E M L E

az egyenlõség és a különbség (az azonosítók) elvesztése anonimitást eredményez, ezzel a felelõsség elõli elmenekülés lehetõségét is. Így, felelõsség híján a helyesen dönteni tudás csak lassan és fáradsággal megszerezhetõ képessége is jelentéktelenné vált a tömegember szemében. Az úriember hanyatlása a barbarizmus mellett a politikai hedonizmussal és az állam hatalmának kiterjedésével jár együtt. Az úriember az állam és a szociális biztonság kiterjedésével együtt tûnt el. A jellembõl fogyasztó lett, a szabadságból „biztosított életforma”. Az úriember hanyatlásával a modern barbár felszabadult, azt veszi el, amit megkíván – erõszakosan reagál minden akadályra és korlátozásra; de akkor is kibírhatatlan, ha gyõz, mert ekkor az ügyeskedõ trükkjeire büszke.

Kandalló bárszekrénnyel a Zala megyei taszilópusztai házban (1934)

114

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

S

Z E M L E

L. Simon László KOZMA LAJOS MODERN VILLÁI Az új ház – Kozma Lajos modern villái, Iparmûvészeti Múzeum (2006. november 24. – 2007. május 13.). A kiállítást rendezte: Horányi Éva.

Az egykori Kossuth-díjas építész, iparmûvész és grafikus, mûegyetemi tanár Kozma Lajos (1884–1948) modern villáinak fotóiból, tervrajzaiból, valamint Kozma tervezte bútorokból, berendezési tárgyakból rendezett kiállítást az Iparmûvészeti Múzeum. Annak ellenére, hogy Kozma elsõsorban kisebb villákat és fõvárosi bérlakásokat tervezett, s nevéhez nem fûzõdik monumentális, országos jelentõségû közintézmény papírra vetése, mégis a harmincas–negyvenes évek magyar építészetének élvonalába, európai rangú építészei közé szokás besorolni. Joggal. Azon persze csak az utókor kevésbé tájékozott olvasói csodálkozhatnak, hogy tehetsége és elismertsége ellenére nem kapott központi megrendeléseket, pedig tudható, hogy elõrelépését nem elsõsorban zsidó származása, és a tanácsköztársaságban vállalt szerepe (a mûvészeti direktórium tagja volt) hátráltatta, hanem az a tény, hogy Magyarországon gyakorlatilag a harmincas évek közepéig nem volt jellemzõ a közmunkák nyilvános pályáztatása. A fõként modern, részben konstruktivista, részben a Bauhaus alá sorolható, több tucat megvalósult épülete ezért elsõsorban polgári villa, családi ház, illetve bérház, ám legalább ilyen jelentõsek enteriõrtervei, bútorai. Ebben az értelemben Kozma ideája a Gesamtkunstwerk volt, vagyis munkáiban a mûvészeti ágakat összefogó, az érzékekre egyszerre ható, totális mûalkotás létrehozásának igénye jelent meg, legszebb, legértékesebb terveiben nemcsak a megvalósítandó épületet rajzolta meg, hanem a kilincstõl a virágállványon át, a bútorokig, azok elhelyezéséig mindent részletesen kidolgozott. Kozma azonban érdekes úton jutott el saját modernizmusa átgondolt, koherens egésszé formált világáig, hiszen alkotói pályájának elsõ felében a népies barokk, a szecesszió jellemzi munkáit. 1908-ban Margitay Ernõ még ezt írja rajzairól a Mûvészet címû lapban: „Ez a fiatal építõmûvész kora gyermekségétõl kezdve ismeretségben állott a somogyi lankák virágos mezejével, a homokszemek vibráló táncát is sokszor nézte, ahogy sziporkázó csillogással sorakoztak vonalba a napsugár érintésére, majd megindult a puszta, a berkek hûvös mélysége, domboldalak lejtõje felé, végigzarándokolt Kalotaszeg álomországán, ahol él még a temetõ mûvészete, s ahol írott varrottasok hirdetik a teremtõ fantázia örök dicséretit. Ahogy vándorolt, a lelke meg kellett hogy teljék a magyarság mûvészetébe vetett hitnek az erejével, egy csomó színes, soha el nem múló impresszióval, amely a rajzaiból is felénk sugárzik, amelyben megcsendül a lírai elem alaphangja, a poézis…

115

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

S

Z E M L E

Mert megfogja az emberfia lelkét a virágkopjás fejfa szépsége, annyira meg, hogy alig szabadulhatunk meg tõle… Hogyisne fogná, mikor haldokló rózsa halódó illata halottat köszönt. Megtelt a rajzolókönyv minden oldala, de nem szolgai másolásra telt meg. Éppen az a szerencséje, ami sokaknál hiányzik, hogy észrevette a népmûvészetnek a természetre való egyenes utalását, a természet elemeire való ujjmutatást, amelyeket aztán a saját dekoratív nyelvén fejezett ki akkor, amikor ornamentumait megteremti. A népmûvészet csak az alkotás törvényére tanította meg, de nem önmagának ismétlésére, aminek az lett az eredménye, hogy Kozma nem elrejtett bányának tekinti a népmûvészet anyagát, sõt tudja azt is, hogy az igazi mûvész épp úgy nem élõsködhetik a nép mûvészetén, mint ahogy rá nem vethetjük magunkat elmúlt korok mûvészetének szenzációira sem. Szóval a népmûvészet folytatását úgy érti, hogy az nem a belõlük vett elemek ugyan egy nyelven való ismétlése, hanem a természet elemeinek egyéni szintézissel való sorakoztatása, ami valóban két különbözõ dolog.” Kozma szemlélete folyamatosan változott, a magyar tradíció talaján állva akart újat alkotni, összekötve a „kelet zamatát” a „nyugat pallérozott tudásával”. Felismerve az igények folyamatos változását, a nagyvárosi életforma teljes átalakulását, ennek az igénynek nemcsak funkcionalizmusában, hanem látványában, esztétikumában is megfelelõ házakat, lakásokat kívánt tervezni. Kozma kora, a mai kor „az emberöltõkre szabott várszerû stabilitású építkezései helyett – amik értékükben elavulva felesleges teherként nehezednek a közösségre, családra, egyénre – olyan házakat akar, amik a változó életmódokhoz rugalmasan alakulnak… Ha azt akarjuk, hogy utódaink ne szidjanak bennünket, úgy igyekezzünk olyan házakat építeni, melyekben egy másfajta élet lehetõségei is elképzelhetõk, ahol a falak, legalábbis a válaszfalak könnyen eltolhatók, ahol a hatalmas, lehetõleg összefüggõ ablakok minden idõjáráshoz, világításhoz szánva igen sokféleképpen használhatók. A ház nemcsak tõkebefektetés, de a család és a jövõ nemzedék életkerete is, és változóképessége, rugalmassága a használhatóság legfontosabb próbája, idõben is, nemcsak térben” – véli A ház és a lakás, mint életszcenárium címû írásában. A sajnos csúnyán átépített, de a zömében legalább ma is álló villái mellett legismertebb épületei éppen a megváltozott körülményekhez is igazodó bérházai: az Átrium mozi és -bérház, a Régiposta utcai bérház, a Vadász utcai Üvegház, de széles körben ismert a Rákóczi úti Divatcsarnok átalakítása is. Épületei természetesen akkor és most is megosztották a közvéleményt, Füst Milán 1932-es naplójegyzetében a Kozma tervezte Havas-villa egyszerûségét pokolian unalmasnak titulálta, s a Kozma-féle modernséget célként magunk elé tenni egyenesen ellenszenvesnek tartotta. Az ilyen és hasonló vélemények ellenére mára vitathatatlan tény, hogy Kozma új épületei és enteriõrjei a két világháború közötti korszak legfigyelemreméltóbb alkotásai közé tartoznak, így védettségünk indokolt volna. Önmagában tehát nehezen vitatható Kozma Lajos épületeinek egyszerûségükben is megmutatkozó ereje, térelrendezésük és berendezésük esztétikai minõség-

116

L .

S

I M O N

L

Á S Z L Ó

:

K

O Z M A

L

A J O S

M O D E R N

V I L L Á I

gé emelt tiszta vonalvezetése, kubusainak arányos rendjébõl összeálló rendszer létjogosultsága és a két világháború közti magyar építészetet európai élvonalba emelõ ereje. Ugyanakkor vitatható az esztétikai program mindenekfölöttivé emelése, amit éppen egy régebbi épület átalakítása, a Trombitás utcai, eredetileg 1907-ben épített romantikus, kétlakásos bérvilla átépítése jelez. Nem arról van szó, hogy az 1935-ös átépítés utáni épület ne lenne a maga módján egy korának megfelelõ mûremek, sõt lenyûgözõ, hogy Kozma képes volt az eredeti, gazdagon díszített épületbe belelátni a maga egyszerû tömbjeit, az ablakok, korlátok ritmusát, miként a szobrász feltárja a nyers márványdarab töredezettsége mögött láthatatlanul rejtõzõ csiszolt, fényesre polírozott szobrot. Pusztán arra utalok, hogy a Kondor Márton által épített „Pávás-ház” önmagában is érdemes lett volna a megõrzésre. Az építész vitathatta volna az építtetõ szándékát, s az új épületet máshol is megvalósíthatta volna. De hát a program, az új mûvészet hitvallása akkor mindennél erõsebb volt. Gondoljunk csak Kassák a Moholy-Naggyal közösen szerkesztett Új mûvészek könyvébe 1922-ben írt elõszavára: „Mikor ezt a könyvet demagóg politikusok szónoklatai, és édesfagyökéren élõ esztétikusok sóhajtásai közepette a közönség elé adjuk, a bizonyosság egyszerûségével írjuk le, íme: itt vannak a rombolók legenergikusabbjai, és itt vannak az építõk legfanatikusabbjai.” A legnagyobb gond azonban azzal van, amit a Kozma-kiállítás látványtervezõje, a belsõépítész Somlai Tibor is megerõsített az egyik televíziós nyilatkozatában, hogy Kozmának és kortársainak modern, bauhausos épületeit büntetlenül és viszszaállíthatatlanul tehette és tette is tönkre az utókor, azaz a háztulajdonosok. Tönkretették, mert átépítették, új, más szerkezetû, beosztású, és az eredeti ritmust és arányokat agyoncsapó nyílászárókat tetettek be, kiegészítõ tetõkkel, falakkal, térelválasztókkal tették semmissé Kozma eredeti koncepcióját. Kondor eredeti villájával mindez nem fordult volna elõ, legfeljebb a lakásokat darabolta volna tovább a városi társbérletet oly barátságos módon preferáló szovjet mintájú diktatúra, de a külcsínyt az elhanyagoláson, a lepusztuláson kívül más nem fenyegette volna. Igazságtalan persze Kozmát hibáztatni azért, hogy nem látta elõre az utókor szelektív igényességét vagy igénytelenségét, az édesfagyökren élõ esztétikusok túlsúlyának megváltoztathatatlanságát, az örökségvédelem hiányosságait, a modern törekvéseket támogató mûvelt nagypolgárság elszegényítését, kisemmizését, értékeinek megsemmisítését. Pedig elgondolkozhatott volna azon is, hogy saját politikai értékei,

117

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

S

Z E M L E

valamint a tanácsköztársaságban vállalt szerepe ellenére is a harmincas–negyvenes években elsõsorban a nagypolgárság volt a megrendelõje, az a társadalmi réteg, amely lehetõséget nyújtott építészeti vágyai megvalósításához. Persze végképp nem okolhatjuk Kozmát azért, amit az uniformizáló szocreál esztétikai diktatúrája tett a bimbózó modernizmussal, hogy annak eszközeit utólag miként hiteltelenítette a saját, de lelketlen kubusaival. Mert össze lehet-e hasonlítani Kozma bérházait a Rákosi-éra lakótelepeivel vagy a Kádár-korszak panelerdejével? A tágas, világos tereket eredményezõ funkcionalizmust a tíz sötét emeletbe zsúfolt betonketrecekkel? Kozma valószínûleg nehezen fogadta volna el mindazt, ami a diktatúra hivatalos építészetét jellemezte. Az 1948. novemberi halála elõtt bekövetkezett politikai fordulat még nem vetítette elõre azt a radikális esztétikai váltást, amely egyáltalán nem tekintette mintának a Kozma által is képviselt vizuális értékrendet. Hiába mondhatjuk el, hogy a háború utáni újjáépítésben, a fordulat éveinek idején is, gyakorlatilag egészen az ötvenes évekig még a nagy középületek, iskolák megtervezésében s kivitelezésében is a két világháború közti korszak modernizmusának már hagyománnyá érlelõdött elemei és értékei domináltak, ez a szerencsés irány hamarosan elvérzett az ideológusok „áldásos” tevékenységének köszönhetõen, így máig fájdalmas sebként éktelenkednek nagyobb településeink belvárosaiban a bombatalálatokat ért házak, villák, bérházak helyére az ötvenes–hatvanas években került rettenetek. A modernizmussal leszámoló ideológusok nyilván a maguk szájíze szerint értelmezték Kozmának az Új Építészetben 1948-ban megjelent gondolatait, mely szerint a „dinamikus modern építészet a külsõt és a belsõt egybeolvasztva, egységesen alakítja ki feladatait, melynek egyik pólusa a belsõ tér, másik pólusa a városépítés. A modern építészeti irány nem kísérlet már, hanem új, dinamikusan alakító szellemiségének ábrázolása.” Nehezen oldható fel az az ellentmondás, hogy miközben az ötvenes évekbõl visszanézve a kozmai életmûben – a korai szakasztól eltekintve – végig következetesen, európai szinten képviselt modernizmus a kapitalisták építészetének volt tekintendõ (s nemcsak azért, mert például Kozma elsõsorban nem nagy középületek, hanem kisebb bérházak, s polgári villák tervezésében bontakoztathatta ki rendkívül összetett tehetségét, hanem mert a modernizmus képviselõi „álesztétikai szempontokra hivatkozva, a dolgozók ízlésének megfelelõ, de ugyanakkor gazdaságos megoldások helyett, gyakran felesleges fényûzést fejeznek ki” – legalább is egy 1949-ben kiadott, az építõipar feladatairól szóló minisztertanácsi határozat szerint), aközben Kozma örömmel üdvözölte a „demokrácia” gyõzelmét: „Az utolsó száz év története: harc az emberi felszabadulásért. E harc hõsei a dolgozók: munkások, parasztok, értelmiségiek folyton fejlõdõ tömege. A népi demokrácia a világ nagy részében gyõzött, a világ másik részének átalakulása nem késleltethetõ: ez a történelem vastörvénye. A modern építészet fejlõdése is ezt a törvényt tükrözi, a vas és a beton világában is a szükségszerûség e kemény törvénye uralkodik. Termé-

118

L .

S

I M O N

L

Á S Z L Ó

:

K

O Z M A

L

A J O S

M O D E R N

V I L L Á I

szetes és érthetõ, hogy ezekbõl a kemény, nagyszabású, hatalmas víziókat alakító formáktól a kapitalista termelést kiszolgáló reakciós polgári mûvészet elfordult és mindent elkövetett, hogy fejlõdésében meggátolja.” Az Iparmûvészeti Múzeum kiállítását kísérõ, a Terc Kiadó gondozta, s Horányi Éva szerkesztette Kozma Lajos modern épületei címû impozáns kötet egyik kiváló tanulmányírója, Prakfalvi Endre is kiemeli a Szabad Nép Kozma halála utáni építészeti vitáját, amely egyértelmûen megadja a szocialista építészet hosszú évtizedekig érvényes irányát: olyan építészetre van szüksége a reakciós, polgári mûvészettõl elszakadó társadalomnak, „amely érthetõ kortársaink számára, amely a mai generáció forradalmi jellemét örökíti meg, a dolgozó népet derûvel, boldogsággal tölti el, új gyõzelemre hív és vezet” (Perényi Imre, 1949). Hol van ez a gondolat, valamint a létezett szocializmus a széles tömegek ízlését, esztétikai elvárásrendszerét generációkra elsilányító megvalósult képzõmûvészeti-építészeti rendszere Kassák Lajos ma már megmosolyogtató, ugyanakkor még mindig vállalható és áhított naivságától: „Az új mûvészet pedig egyszerû, mint a gyermek jósága, határozottan megállapító és diadalmas minden anyag fölött.”

Reggelizõsarok a Fleiner-villában

119

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

A Margit körúti Átrium-ház

120

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

A

S S Z Ó

A CÉLTÁBLA NEM LÕ VISSZA Koltay Gábor válasza Varga Bálintnak Varga Bálint történész, a CEU hallgatója 1983-ban született, amikor én éppen az István, a királyt rendeztem a Városliget királydombján. 24 éves fiatalemberrõl van tehát szó, aki a huszadik század legutolsó rendszerváltozásának idején éppen 7 éves volt. Válaszomnak a fentiekhez semmi köze sincs, csupán érdekes az adatok összevetése. Az ambiciózus fiatalember Objektíven Horthyról? címû írásában (Kommentár 2006/6.) a Horthy – A kormányzó címû filmemmel kapcsolatban egy sor pontatlanságra hívja fel a figyelmet, miközben írása tele van pontatlanságokkal. Én ezekre reagálok, hiszen kritikai jellegû megállapításaival márcsak azért sem vitatkozom (bár lenne hozzá kedvem), mert a fõiskolán Makk Károly arra tanított, hogy a céltábla nem lõ vissza. Nézzük tehát a tévedéseket. Filmem plakátján sohasem jelent meg az „objektivitás” kifejezés. A film címén kívül a plakáton egy Horthy Miklóstól származó idézet („Szeretettel, türelemmel, megértéssel és igazságossággal.”), valamint a film alkotójának és gyártójának neve és utóbbi címe jelent meg. Semmi több. Ha a filmmel kapcsolatban bárhol nyomtatásban az objektivitás szót olvasta, az számomra ugyan megtisztelõ, törekedtem is rá a film készítésekor, de mégsem tõlem származik. Ugyanis a rendezõnek nem illik minõsítenie saját filmjét, bár természetesen nincs ellenére, ha mások objektívnek vagy az objektivitáshoz közelítõnek tartják alkotását. Számtalan interjúban elmondtam, korábbi filmjeim egyik szakértõ-konzultánsától, László Gyula régész-történésztõl azt tanultam, hogy senki se higgye, hogy a zsebében lapul a bölcsek köve. Ez egyébként Varga Bálintra és korunk „megmondó-történészeire” is vonatkozik. Az ember legjobb tudása szerint igyekezzen elkészíteni adott esetben egy filmet, vagy egy cikket, és természetesen törekedjen arra, hogy alkotása a valóságos történésekhez, eseményekhez lehetõség szerint hû legyen. Ugyanis rendkívüli a tudatlanság, a források bizonytalanságai, nem is beszélve az elmúlt évtizedek történelemhamisító hazugságairól (errõl Varga Bálint koránál fogva csak könyvekbõl nyerhetett ismereteket, s ilyenkor fennáll a veszély, hogy bizonyos publikációkat, értekezéseket akár már hiteles forrásként fogad el a fiatal olvasó), s arról az értelemszerû tényrõl, hogy a visszaemlékezések, vélekedések mindig is szubjektívek. Így aztán a rendezõ olvasmányélményei, kutatásai, beszélgetései és egyéb információk alapján alakít ki magában egy képet az adott személyrõl, illetve korról, s azt igyekszik filmjében feldolgozni. Nyilvánvaló, hogy minden film magán viseli alkotója szándékát, tudását, rendszerezõ képességét, az értelemre és az érzelmekre való hatni tudás tehetségét és még sok más tulajdonsá-

121

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

A

S S Z Ó

got, amelytõl ez a szubjektív alkotás legjobb esetben is csak közelíthet a valósághoz (az objektivitáshoz?). Varga Bálint írása is szubjektív, mint ahogy az általa hiányolt Ormos Mária és Romsics Ignác írásai és könyvei is ugyanolyan szubjektívek, mint bármelyik más történész írása. Ajánlom Varga Bálint figyelmébe Romsics Ignác egyik nemrég közölt interjújának megállapítását, miszerint: „A történésznek tudnia kell, hogy az õ véleménye is szubjektív és a nézõpontja egyéni. Mi több: a történész is változik az idõvel, a korral együtt, és másként ítél meg dolgokat harminc évesen, mint hatvan esztendõ tapasztalatával a háta mögött. Ahogy mondani szokás: minden könyvet más történész ír. A magam számára éppen ezért az oxfordi Norman Davies szakmai hitvallását tartom mérvadónak, amelyet magyarul is kiadott Európa történetében így fogalmazott meg: a történésznek „az elemzések pluralizmusa mellett kell kardoskodnia, ami azt jelenti, hogy bátorítania kell a különvélemények széles skáláját, hogy megakadályozhassuk bármelyik kirekesztését. Egyetlenegy álláspont kockázatos. Ötven-hatvan – vagy háromszáz – együttesen már képes elfogadható alakzatot kiadni. Nincs egyetlen igazság. Annyi van, ahány érzékenység létezik.” (Népszabadság 2005. április 15.) Varga Bálint figyelmét az is elkerülte – pedig szintén sok interjúmban szerepelt –, hogy sohasem akartam a különbözõ vélekedéseket egymás mellé tenni, hiszen a magam Horthy-képét szerettem volna felmutatni, amely sok okos ember, jeles történész, tudós közremûködõ nekem elmondott gondolataiból, korábbi könyveibõl, hosszú évtizedek alatt alakult ki bennem. Bizonyára lesz olyan kollégám, aki majd különbözõ, egymással ellentétes vélekedések egymás mellé helyezésével, ütköztetésével fog képet rajzolni errõl a korról. Nekem nem ez volt a módszerem, sem a szándékom, s nemcsak a Horthy-film, hanem már a Trianon-filmem esetében sem. A film azon gondolat köré épül, hogy Horthy Miklós a huszadik századi magyar történelem megbecsülésre érdemes személyisége, s ezt igyekszem tények, vélemények, visszaemlékezések összegyûjtésével, felmutatásával bizonyítani is. Bizonyára érdekes filmet lehet készíteni – csak ezzel én nem töltöm az idõmet – úgy is, ha a Horthyt nagy magyar hazafinak tartó történész vélekedése mellé odaszerkesztem az õt még mindig fasiszta diktátornak tartó másik szakember vélekedését. Ezeken jókat lehetne derülni a moziban, csak a valóságoshoz közelítõ történelmi ismeretek megszerzéséhez ily módon kevésbé jutunk el. Visszautasítom, hogy „manipulatív” az események összeválogatása, ami már szinte „történelemhamisítással” ér fel, hiszen a történelmi tények egymás mellé illesztésébõl, elemzésébõl kerekedik ki a rendezõ és remélhetõleg a nézõ vélekedése is Horthyról. S mivel a kormányzót jelentõs államférfinek tartom, nem pedig fasiszta fenevadnak, ezért ezt igyekszem bizonyítani. Varga Bálint sem tér ki írásában azokra a véleményekre, amelyek pozitívan értékelik a filmet. Az õ gondolatmenete szerint saját írása meglehetõsen „egyoldalú” interpretáció a filmrõl, hiszen megtekintése után eleve eldöntötte, hogy neki nem tetszik, következésképp olyasmiket ír le, amelyek szerinte ezt alátá-

122

K

O L T A Y

G

Á B O R

É S

V

A R G A

B

Á L I N T

L E V É L V Á L T Á S A

masztják. Önmagában ezzel nem is vitatkoznék, ha a valótlanságok sora nem jellemeznék írását. Ezek közé tartozik az a téves, vagy félrevezetõ „ténymegállapítás”, hogy a film nem tárgyalja a kor nagy társadalmi-politikai problémáit. Ezzel szemben a valós tény az, hogy a korabeli társadalom két súlyos és megoldatlan problémáját, a földkérdést és a választójogot részletesen kifejtem, sõt a földkérdéssel kapcsolatban a korabeli közgondolkodásban betöltött szerepénél talán még hangsúlyozottabban is kitérek a népi írókra, a harmadik utasokra. Mindezzel összefüggésben tehát súlyos valótlanság, amikor azt írja, hogy „egyetlen mondat, egyetlen filmkocka sem szól semmi rosszat a kormányzóról vagy a két háború közti idõszakról”. Varga Bálint elköveti azt a jellemzõ hibát, hogy a korabeli történelmi kérdéseket nem a valóságos – tehát korabeli – összefüggésrendszerben vizsgálja, hanem mai tudásunkat mintegy visszafelé vetítve ítélkezik elevenek és holtak felett. A Horthy-korszaknak bizony volt „árnyoldala”, amelyrõl a filmemben részletesen szó esik, de a pozitívumok és a negatívumok nem oltják ki egymást, hiszen az 1920 és 38 közötti idõszak összességében a nemzet emelkedését eredményezte. Jellemzõ mai szellemi állapotainkra, közgondolkodásunkra, hogy egy nemzetközileg ismert felsõoktatási intézmény hallgatója is képes feledni, hogy csak a lehetõ legnagyobb tisztelettel és megbecsüléssel illik megemlékezni arról, milyen hatalmas lelkierõrõl tettek tanúbizonyságot nagyszülei és dédszülei, amikor a teljeskörû ellehetetlenítés és megszûnés határára érkezett Magyarországot, a harmadára csonkított és megalázott nemzetet Horthy Miklós kormányzó vezetésével sikerült megtartani, sõt fejlõdési pályára állítani. Valószínûleg elkerülte az ifjú történész figyelmét, hogy ebben a munkában az egész magyar társadalom részt vett, pártállásra, fajra, vallásra és minden más egyébre való tekintet nélkül. Ajánlom lapozgatásra a Kosztolányi Dezsõ szerkesztette Vérzõ Magyarország címû kötetet. Ugyancsak súlyos tévedés a korabeli demokratikus viszonyokon számon kérni mai demokrácia-felfogásunkat. A korabeli nyugat-európai demokratikus viszonyokkal összevetve, beleértve a választójogi helyzetet is, tetszik, nem tetszik, Magyarország bizony demokratikus országnak volt mondható, még akkor is, ha ez valóban korlátozott demokrácia volt. Amikor a választójogot kiterjesztették, szervezett körülmények között meg is jelent a nemzetiszocializmus eszmerendszere a parlamentben. Nagyon jól látták a két világháború közötti korszak jelentõs politikusai, élükön Bethlen Istvánnal, hogy a választójog fokozatos kiterjesztése csak akkor indokolt, ha a népnevelés, tehát az analfabétizmus felszámolása, a megfelelõ iskoláztatás, a tömegtájékoztatás, egyáltalán a közgondolkodás olyan szintet ér el, amikor az egyes ember pontosan tudja, hogy minek az érdekében, kirõl és mit kell döntenie. Eltûnõdöm, vajon figyeli-e mai viszonyainkat, benne a népbutító médiaterrort az egyetem padsoraiból Varga Bálint, amikor szándékos hazudozással, félrevezetéssel, korrupt módon mandátumot, vagy akár teljes választást lehet nyerni. Pedig feltehetõen mily nagyra tartja a mai demokráciát Horthy rendszeréhez képest. Hogyne lett volna a Horthy korszak-

123

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

A

S S Z Ó

nak demokrácia-deficitje, amikor még a mai világunkban sem tudunk hatékonyan mûködõ demokráciát csinálni? Lassan azonban magam is a félrevezetõ hasonlítgatás hibájába esem, ezért gyorsan megismétlem: a Horthy-rendszer demokrácia-deficitje semmivel sem volt nagyobb, mint az akkori nyugati országoké. A Horthy Istvánnal kapcsolatos részt a szerzõ túl hosszúnak tartja, szerinte „tragikus halála nem tekinthetõ önmagán túlmutató jelentõségûnek”. Szerintem pedig igen. Ha valamit megfontolok írásából, akkor talán az, hogy a másik Horthy fiú, Miklós életével – ha nem is ilyen részletességgel –, de mélyebben kellett volna foglalkoznom. A filmmel kapcsolatban várhatóan a legnagyobb szenvedélyeket a „zsidókérdéssel” kapcsolatos megállapítások, vélekedések fogják kelteni. Így van ez Varga Bálint esetében is. A zsidóság tragédiáját, a 450 ezerre tehetõ zsidó elhurcolását és meggyilkolását magyarázni nem lehet. Ez a tény, illetve korábban a zsidótörvények meghozatala huszadik századi történelmünk menthetetlen szégyene, jóvátehetetlen tragédiája. Mindez azonban nem jelenti, nem jelentheti azt, hogy az egyéni tragédiák és a feldolgozhatatlan és felfoghatatlan kollektív tragédia tényei és fájdalma mellett ne beszéljünk egy sor más kérdésrõl is. Nevezetesen arról, hogy nagyon sokan nem, vagy csak meglehetõsen késõn tudtak meg valamit is a koncentrációs táborok létérõl, illetve tömegesen voltak olyanok, akik életük kockáztatásával is igyekeztek mérsékelni a tragédiát. Vajon miért nem lehet még mindig árnyaltan és õszintén beszélni azokról a kérdésekrõl, amelyek azt feszegetik, hogy az amerikai és nyugati rádiók és propaganda miért nem beszéltek ezekrõl az elképesztõ tényekrõl, s az óriási hadipotenciál birtokában és fölényével miért nem akadályozták meg a szerencsétlen, tragikus sorsú tömegek elhurcolását, elszállítását, megsemmisítését? Ebben a kérdéskörben a legkeményebb Varga Bálint, holott éppen itt kellene a legnagyobb mérsékletet tanúsítania, s figyelnie azokra az idézetekre, gondolatokra, amely egyáltalán nem magyar szélsõségesektõl, hanem például John Montgomery budapesti amerikai nagykövettõl és más nehezen megfellebbezhetõ ítéletû személyiségektõl származik. Ezek bizony legalábbis árnyalják a kormányzóról évtizedek óta belénk sulykolt negatív képet. A szerzõ által hiányolt Thomas Sakmyster bizony szerepel a filmben, tõle vett idézetekkel. Az ugyancsak hiányolt Ormos Mária kérésem ellenére sem vállalt közremûködést a filmben, míg Romsics Ignác a korábbi Trianon filmemhez adott többórás interjúját is visszavonta annak idején (a történésekrõl lásd részletesen Velünk élõ Trianon címû könyvemet). Õszintén szólva zavar, ha tucatnyi jeles történész, irodalomtörténész és közgazdász – Bíró Zoltán, Deák István, Gidai Erzsébet, Kovács Dávid, Nemeskürty István, Raffay Ernõ, Salamon Konrád, Szerencsés Károly, Szita Szabolcs, Takaró Mihály, Török Bálint – mellett, akiket a szerzõ – feltételezésem szerint azért, mert kivétel nélkül megkérdõjelezhetetlen szaktekintélyek –, nem is bátorkodik személy szerint pellengére állítani, de még csak megnevezni sem, talán mert ez aláásná mondandója hitelességét, újra és újra a médiában

124

K

O L T A Y

G

Á B O R

É S

V

A R G A

B

Á L I N T

L E V É L V Á L T Á S A

folyamatosan szereplõ történészek hiányára hívja fel a figyelmemet. Vegyük tudomásul, hogy más felkészült, elismert szakembert is meg lehet kérdezni, gondolataikat idézni lehet, s elmúlt már az a kor, amikor csak egy valakik által kinevezett személyi kör véleménye hitelesíthetett adott esetben egy filmet. Az írás utolsó bekezdését végképp „trendinek” is nevezhetném, hiszen az nem egyébre utal, mint a szerzõ által mûveletlennek, tájékozatlannak gondolt (tartott?), sötét jobboldali elemek, majdhogynem a magyar szellemi „csõcselék” jelenléte a moziban, akik „a film végén hosszú tapssal jutalmazzák az alkotást”. Tetszik, nem tetszik: a magyar társadalom egy hatalmas szellemi árok mentén valóban kétfelé szakadt, és ezen belül még további törésvonalak is húzódnak. Ezeket az árkokat egy film semmilyen formában sem tudja betemetni, viszont mélyen hiszek abban, hogy hozzájárulhat egy árnyaltabb történelemszemlélet kialakításához. A Moldova-féle Kádár könyvvel való összevetés Varga Bálint részérõl „történelmietlen”, hiszen a Kádár Jánost „jó embernek” beállító kötet csak azt ismétli, amelyet Kádárról, illetve rendszerérõl évtizedeken keresztül írtak, többek között ma is az „élvonalban” szereplõ történészek. Horthy esetében egészen más a helyzet, hiszen róla évtizedekig csak rosszat lehetett írni, s 1995-ben Nemeskürty István Búcsúpillantása volt az elsõ bombasztikus hatású, bátor mû (a „hivatalos sajtó” öt évvel a rendszerváltozás után is igyekezett elhallgatni), amely ugyancsak szubjektív, de mégiscsak elfeledett tényekre épülõ, árnyalt és valóságos képet rajzolt a kormányzóról. Nem biztos, hogy illõ és fõleg célravezetõ valamifajta értelmiségi gõggel lenézni azokat a tömegeket, akik jegyet váltanak a filmemre, esetleg „hosszú tapssal jutalmazzák az alkotást”, hiszen országos méretekre kivetítve akár több százezres tömegrõl is szó lehet. Ez a film velük együtt sokmillió embernek szolgáltat igazságot Horthy Miklóssal és a korral kapcsolatban. Azoknak a generációknak, akik abban a negyedszázadban vitathatatlan értékeket is létrehoztak, s akiket Rákosi Mátyás három évvel a világégés után egyszerûen lefasisztázott. Érdekes, hogy éppen egy, az árok két oldalán elhelyezkedõk közötti párbeszédet elõsegíteni kívánó folyóirat dorongol le ilyen stílusban egy filmalkotást – pedig tudvalevõ, hogy egy gondolatra csak egy másik gondolat felelhet, nem pedig a sehova sem vezetõ dezinformálás.

VÁLASZ KOLTAY GÁBORNAK Elõször is meg kell követnem Koltay Gábort. A film plakátján valóban nem szerepelt az objektivitás szó, cikkem írásakor rosszul emlékeztem. Szerepel viszont az igazságosság kifejezés a plakáton, maga Koltay Gábor pedig számos cikkében, interjújában (többek között a Kommentár e számába szánt levelében is) használja az igazság szót filmjével kapcsolatban.

125

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

–

A

S S Z Ó

A szót tehát eltévesztettem, a rendezõ koncepcióját azonban nem: mindegy, hogy objektívnek vagy az igazságra törekvõnek nevezzük, a lényeg ugyanaz: Koltay Gábor úgy gondolta, hogy filmje helyre fogja állítani a megrabolt, elrontott igazságot a kormányzóról. Koltay Gáborra tökéletesen illik Lucian Boia leírása a manapság elterjedt mítoszgyártókról: „Vagy a kommunista ideológia nem torzított lényegesen a történelmen, s akkor semmi okunk lemondani a meglévõ sémáról, vagy eltorzította a történelmet, akkor pedig mireánk hárul a hivatás, hogy végre megállapítsuk, mi az Igazság!”* Koltay filmjébõl és levelébõl egyértelmûen kitûnik, hogy szerinte csak két lehetséges interpretáció létezik Horthy Miklósról: vagy szentet kell belõle csinálni, vagy fasiszta fenevadat. Mivel a kommunisták ez utóbbit választották, ezért a rendezõ szükségszerûen azt gondolja, hogy neki az ellenkezõ végletet kell bemutatnia. A film – akármennyire is bizonygatja az ellenkezõjét a rendezõ – egyáltalán nem említ negatívumokat Horthy Miklóssal kapcsolatban. A csak fekete vagy csak fehér azonban nem járható történelmi út. Horthy Miklós – Kádár János mellett – a 20. századi magyar történelem legvitathatóbb személyisége. Ha valahol, hát Horthy esetében mindenképpen indokolt lett volna több vélemény meghallgatása. És ez nem azt jelenti, hogy Andics Erzsébet nyomán le kell fasisztázni a kormányzót, hanem csupán annyit, hogy valóban essen szó a negatívumokról is. A történelemi interpretáció ugyanis nem úgy mûködik, mint az inga: ha kilendül balra, akkor utána el kell vinni pont annyival jobbra, és a végén majd beáll középre. Akármennyit is szidták a kommunista történészek Horthyt, ez nem jelentheti azt, hogy hibáiról ma nem szabad beszélni – nem megfeledkezve természetesen vitathatatlan erényeirõl. Hiába hivatkozik Koltay Gábor cikkében neves történészekre, a lóláb kilóg. Egyrészt hangsúlyozza, hogy több lehetséges történeti megközelítés létezik, senki sem tudja az abszolút igazságot. De akkor miért írja néhány sorral lejjebb, hogy „ez a film sokmillió embernek szolgáltat igazságot Horthy Miklóssal és a korral kapcsolatban”? Vajon Koltay Gábor tényleg elfogadja az általa idézett történelemtudósok véleményét, akik szerint a történésznek „az elemzések pluralizmusa mellett kell kardoskodnia, ami azt jelenti, hogy bátorítania kell a különvélemények széles skáláját, hogy megakadályozhassuk bármelyik kirekesztését. Egyetlenegy álláspont kockázatos. Ötven-hatvan – vagy háromszáz – együttesen már képes elfogadható alakzatot kiadni. Nincs egyetlen igazság. Annyi van, ahány érzékenység létezik.” Ezek után nem egészen érthetõ, hogy Koltay miért írja, hogy „sohasem akartam a különbözõ vélekedéseket egymás mellé tenni”. Akkor hogy is állunk a történelmi igazság szolgáltatásával? * Lucian BOIA: Történelem és mítosz a román köztudatban, Kriterion, Bukarest–Kolozsvár, 1997, 9.

126

K

O L T A Y

G

Á B O R

É S

V

A R G A

B

Á L I N T

L E V É L V Á L T Á S A

Nem teljesen érthetõ, hogy az I. világháborút követõ bámulatos talpraállás és Horthy Miklós közé miért kell egyenlõséget tenni. Ráadásul Koltay Gábor itt is következetlen (vagy inkább manipulatív?): a korszak összes eredményét Horthy számlájára írja, a negatívumokat viszont rálõcsöli a körülményekre, a kommunistákra, a németekre stb. Márpedig ez az eljárás nem túl korrekt, hiszen Horthy Miklós kormányzása alatt (ami a Koltay Gábor levelében említett 1938 helyett a valóságban 1944-ig tartott) sok százezer magyar ember halt meg. Távol álljon tõlem, hogy a II. világháborúért és a holokausztért kizárólag a kormányzót tegyem felelõssé. Ezt éppen úgy nem tartanám korrektnek, mint a Koltay Gábor által követett szelekciót. A húszas évek valóban elképesztõ munkáját talán csak egy 20. századi nemzedék tudta felülmúlni: a II. világháborút követõ újjáépítést végrehajtó generáció, akik szintén létrehoztak „vitathatatlan értékeket”. Nem vonom kétségbe, hogy a filmnek több százezres nézõtábora lesz. A menynyiség azonban önmagában nem jelent minõséget: azért, mert sok embernek tetszik, még nem biztos, hogy hasznos is lesz. Különösen nem használ egy olyan film, ami csak erõsíti a szekértáborok közti megosztottságot. Ha nem is várható el egy filmtõl, hogy végleg megszüntesse a konfliktusokat, annyit azért megkívánhatnánk, hogy legalább ne erõsítse azokat. Varga Bálint

A SZERKESZTÕSÉG MEGJEGYZÉSE Bár Koltay Gábor csupán „érdekesnek tartja” az „adatok összevetését”, cikkének fordulatai („fiatal történész”, „olvasásra ajánlom” stb.) arra utalnak, hogy az életkornak jelentõséget tulajdonít érvelésében – s ez a jelenség igen gyakori a magyar politikai életet kommentálók soraiban. Tehát itt szögezzük le: igen, a szerzõ az István, a király évében született, és kétéves volt, amikor Koltay Gábor megrendezte az Itt élned, halnod kell címû kompozícióját a Hõsök terén, a felszabadulás 40. évfordulójára, az MSZMP budapesti bizottsága felkérésére. S Varga Bálint hároméves volt, amikor felrobbant a Challenger ûrrepülõ. Van-e köze ennek Horthy Miklóshoz? Aligha. A Horthy, a kormányzó rendezõje minden bizonnyal komor mondandóját kívánta oldani azzal a derûs betéttel, hogy „megkérdõjelezhetetlen szaktekintélynek” nevezte történeti kérdésekben Takaró Mihályt, Kovács Dávidot, Gidai Erzsébetet és Török Bálintot. Vidám interpolációját köszönettel nyugtázzuk. Azt, hogy az „árok két oldalán elhelyezkedõk közti párbeszédet elõsegítõ” folyóiratnak nevezi lapunkat, megtisztelõ – bár mi ilyet soha nem mondtunk –, ugyanakkor nem jelenti azt, hogy a lapnak vagy szerzõinek ne lehetne véleménye. Van.

127

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 1

Számunk szerzõi BALÁZS ZOLTÁN (1966, Sopron) politológus, közgazdász, a PPKE Bölcsészettudományi Karának oktatója BOLGÁR EMESE (1973, Bonyhád) közgazdász, külpolitikai elemzõ G. FODOR GÁBOR (1975, Szikszó) politológus, az MTA Politikatudományi Intézetének munkatársa HORKAY HÖRCHER FERENC (1964, Budapest) eszmetörténész, a PPKE Bölcsészettudományi Karának oktatója MENCZER BÉLA (1902–1983) eszmetörténész MIKE KÁROLY (1977, Mosonmagyaróvár) közgazdász MOLNÁR ATTILA KÁROLY (1961, Kaposvár) eszmetörténész, PPKE Bölcsészettudományi Karának és az ELTE Társadalomtudományi Karának oktatója ÖTVÖS ISTVÁN (1972, Budapest) történész, a PPKE Bölcsészettudományi Karának oktatója JAN PAUER (1950) történész, a Brémai Egyetem Kelet-Európa Kutatóintézetének munkatársa KARL R[AIMUND]. POPPER (1902–1994) filozófus SCHLETT ISTVÁN (1939, Szilágynagyfalu) politológus, az ELTE ÁJK Politikatudományi Intézetének egyetemi tanára L. SIMON LÁSZLÓ (1972, Székesfehérvár) író, szerkesztõ, a PPKE Bölcsészettudományi Karának oktatója SZALAI ÁKOS (1971, Budapest) közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója