KOMMENTÁR TARTALOM Horkay Hörcher Ferenc: Az élõ filozófia In memoriam Bence György 3

·

·

KOMMENTÁR KÖZÖSSÉG

HAGYOMÁNY

SZABADSÁG

TARTALOM 2006|6 Horkay Hörcher Ferenc: Az élõ filozófia – In memoriam Bence György

3

HATÁRON TÚL

Bárdi Nándor: A szükség mint esély – Lehetséges-e a magyarságpolitikát szakágazatként elgondolni?[II.]

7

TOTÁLIS MÚLT

Lukács Miklós: Adalékok az Állami Egyházügyi Hivatal mûködéséhez Virág János Borsod-Abaúj-Zemplén megyei egyházügyi megbízott tevékenysége (1952–1955) 19 Kádár János jó elvtárs vagy shakespeare-i drámahõs? Roger Gough brit történésszel Kendeffy Áron beszélget 30

MAGYAR ALAKOK

Novák Attila: Asbóth János és a zsidók a recepciós küzdelmek idején

ISMERET, ELMÉLET

Bartus Gábor: A fenntartható fejlõdés rejtélyes fogalmáról Láng Benedek: Valódi áltudomány

MÛHELY

Békés Márton: A reformkonzervativizmus lehetõsége G. Fodor Gábor: Voegelin for Beginners Útmutató Eric Voegelin politikai filozófiájához

HONI FIGYELÕ

Pesti Sándor: A magyar demokrácia válsága (?) Egedy Gergely: Gondolatok a politikai engedelmességrõl

39

55 64 75 92 105 112

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

–

T

A R T A L O M

RE:CENSOR

Mike Károly: Szellemi ellensúly The Independent Review – A Journal of Political Economy

119

SZEMLE

Varga Bálint: Objektíven Horthyról? (Koltay Gábor Horthy-filmjérõl)

124

Számunk illusztrációit a Kisiparosok Országos Szabadszervezetének A demokratikus Magyarország újjáépítése címû, évszámfeltüntetés nélüli propagandakiadványából válogattuk.

KOMMENTÁR kéthavonta megjelenõ közéleti és kulturális folyóirat Szerkeszti a szerkesztõbizottság: Ablonczy Balázs (fõszerkesztõ), Czibere Károly, Hatos Pál, Ötvös István, L. Simon László Fõmunkatárs: Pesti Sándor és Benkõ Levente Csongor Olvasószerkesztõ: Csillag István Kiadja a Kommentár Alapítvány (1085 Budapest, Baross utca 28.) Telefon/fax: (06-1) 411-1348 www.kommentar.info.hu, e-mail: [email protected] Szerkesztõségi titkár: Dömötör Csaba Kéziratokat nem õrzünk meg és nem küldünk vissza. Lapterv: Artinpress Tördelés: Syrena Bt. Nyomdai elõállítás: Kapitális Nyomda, 4002 Debrecen, Balmazújvárosi út 14. A lap megvásárolható a Lapker Rt. elárusítóhelyein. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága VIII. kerület Budapest, Orczy tér 1. Elõfizethetõ postán, kézbesítõnél, e-mailben: [email protected], faxon: (06-1) 303-3440 ISSN 1787-6974

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

Horkay Hörcher Ferenc AZ ÉLÕ FILOZÓFIA

In memoriam Bence György (1941–2006) Mint minden emberé, a filozófus élete is halálával nyeri el végsõ értelmét. Bence Györgyre emlékezve, tudom, furcsán hangzik egy ilyen, kissé patetikus indítás. Hisz õ ösztönösen idegenkedett a pátosztól, a nagy szavaktól és a hamisan csengõ frázisoktól. De a bekövetkezõ halál elkerülhetetlenné teszi a túlélõk számára a nagy szavakkal való, persze hiábavaló birkózást. Az elmúlás árnyéka hétköznapjainkon is ránk vetül, a bekövetkezõ pillanat mégis mellbevágó harsánysággal szembesíti a halott környezetét a vele kapcsolatos néhány végsõ kérdéssel. Filozófus esetében e végsõ kérdések közé olyanok tartoznak, mint: mi volt az a legfontosabb „üzenet”, amely munkásságából kibontható? Ebbõl mi fog megmaradni késõbbi generációk számára is érdekesként? Hogyan viszonyult tanítása az életéhez? Mindennapi élete milyen tükröt tartott filozófiája elé? E kérdések megítélése persze a hátramaradottak közös ügye. Az alábbiak ezért nem tekinthetõk még válaszkísérletnek sem. Inkább csak néhány személyes emlék felelevenítése a célom. Részben azért, hogy tiszteletemet fejezzem ki a halott emléke iránt, részben pedig azért, hogy talán adalékot szolgáltathassak e kérdések Bence Györgyre vonatkozó, közös megválaszolásához. Az egyetemet 87-ben végeztem, utána módomban állt egy évig Oxfordban politikai filozófiát tanulni. Amikor hazajöttem, a gimnáziumi tanítás mellett jelentkeztem Ludassy Mária témavezetésével TMB-ösztöndíjasnak politikai filozófiából. 1989-et írtunk. Ekkor kerültem az ELTE Társadalomfilozófia és Etika Tanszéke közelébe. Posztgraduális egyetemi tanulmányaim során talán az elsõ nevezetes élményem egy, az akkori ELTE-s közegbõl meglepõ módon kilógó, ízigvérig „nyugatias” gondolkodású jelenséghez kötõdött. Az alacsony, köpcös, de kifejezetten jól ápolt, szakállas tanár ugyanis nagyon felháborodott az ELTE lepusztult állapotain (pedig akkor még a tükörtermes épületben volt a filozófiai intézet a Pollack Mihály téren). Ezért óráit nem volt hajlandó az egyetemen megtartani, hanem az elegáns (és nekünk méregdrágának tûnõ) Múzeum Kávéházba invitált bennünket. Jól emlékszem, Hannah Arendt volt a téma, mégpedig a totalitárius gondolkodás eszmetörténeti forrásainak kérdése. Új nevek, új szempontok, újfajta levegõ jellemezte ezt a tanárt – mondanom sem kell, Bence tanár úr volt az. Könnyen érezhetõ volt, olyan gondolkodóval van dolgunk, akinek csakugyan élõ kapcsolata van a kortárs filozófiával – és a kor politikai áramlataival –, vagyis született politikai filozófus. Magyarországon Bibó kivételével az elmúlt ötven évben nem nagyon mûvelték ezt a tudományterületet – a régieket elkergették vagy elhallgattatták, a szamizdatos ellenzék pedig, valljuk be, maga is csak ekkor tanulta a leckét, elfelejtendõ mindazt, amit Lukács György e tárgykörben beléjük nevelt. (Az igazság kedvéért azt is fûzzük hozzá, hogy a nyugatra került lukácsisták igencsak belesodródtak a kortárs politikai filozófia kurrens vitáiba, s azt is, hogy Bence saját visszaemlékezései szerint részben Márkus Györgytõl sajátította el az eszmetörténeti, fogalomtörténeti érdeklõdést, vizsgálódási módot.) Az ELTE-n Bencével valami régi-új jelent meg – régibb új, mint maga Lukács. Talán csak egy másik renegát hasonlítható az õ korabeli hatásához: bejártunk ugyanis TGM jogi karon tar-

3

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

tott óráira is, aki ekkor konzervatív korszakát élte, és rendkívül invenciózus, nagy elõadásokat tartott. A rendszerváltás idejét éltük, és egy új világ nyílt fel szemeink elõtt: a politika alapvetõ kérdéseivel való, filozófiai mélységû vizsgálódás lehetõsége. Olyan világ volt ez, melyet 50 évig némaságra kárhoztattak idehaza, holott elõtte virágzó kultúra volt. Bence Györgytõl hallottam például elõször Concha Gyõzõ nevét (mosolyogva találgatta, hogy is ejthette a századfordulón élt nagy tekintélyû tudós a nevét). De ugyanígy vele próbálgattuk egy szemináriumi elõadásom kapcsán Guicciardini nevét. Ez valamivel késõbb volt. Addigra már egy másik ösztöndíj Cambridge-be vezetett. Ott mûködött a politikai gondolkodástörténet egyik legfontosabb korabeli iskolája, errõl is tõle értesültem, hisz felhívta figyelmem Hont István munkásságára, aki az itthoni korai szamizdatos közösségbõl került Cambridge-be, a történelem tanszékre. Hogy mit köszönhetek Hontnak, az most nem ide tartozik. Az viszont igen, hogy amit õ odakint mûvelt a legnagyobb nevekkel egy csapatban, azt kicsiben itthon Bence professzor végezte (Ludassy Mária, klasszikus filozófiatörténészként ugyanis sokkal szigorúbban elválasztotta egymástól a történeti és a politikai kérdéseket) – professzorrá közben vált, utólag kellett az akadémiai szamárlétrát végigjárnia, hiszen korábban eltávolították az egyetemrõl. Legfõbb – és haláláig tudtommal el nem ért – törekvése egy, a magyar politikai kifejezéseket fejlõdésükbõl magyarázó eszmetörténeti szótár összeállítása volt, és nem pusztán akadémiai érdekbõl; egész kis munkacsoportot szervezett e célra, ha jól tudom, egy ideig nemcsak az ELTE-n, hanem Hankiss Ágnes intézetében is dolgozott a témán. De tudományos törekvéseit nem érthetjük meg, ha nem látjuk politikai kíváncsiságának közben nagyon is kézzelfoghatóan megnyilvánuló erejét. Ott bábáskodik néhány új vagy újjászületõ magyar párt körül. Elõször Petrasovits Anna tanácsadója a szocdemek táborában, majd a radikális és liberális fenegyerekek, a Fidesz vezetõi környékén találjuk. Értelmiségi körökben sokat beszéltek Kis János és Bence György, a két volt fegyvertárs, közös publikációk szerzõi közti konfliktusról. Ezzel magyarázták sokan, hogy míg Kis János a liberális nagy párt, az SZDSZ elnöke lett, Bence az eleinte másodvonalba tartozó Fideszhez szegõdött. Csak halála után tudtam meg, hogy a két filozófus még 1981-ben veszett össze, a lengyel szükségállapot bevezetése után eltérõen ítélve meg a szamizdatos ellenzék elõtt nyíló (vagy inkább bezáruló) stratégiai lehetõségeket. Bence úgy vélte, hogy a kiscsoportos ellenzékiség elõtt nincs igazi perspektíva, hiszen a lakosság szélesebb rétegeihez nem tud eljutni. Ehhez képest érdekes volt, hogy az ifjú titánok táborához, a Fideszhez pártolt, amely akkoriban alternatív kispárt volt. Ráadásul amikor a jobboldalt vette célba Orbán vezetésével ez a politikai generáció, Bence kihátrált mögülük. Ám rajta maradt a bélyeg, hogy a szamizdatos ellenzékiek többségével ellentétben nem kötelezte el magát a baloldal, vagy legalább az utódpárttal kiegyezõ SZDSZ mellett. Bence tehát kívülálló maradt, ami nagyon jót tett filozófiai és politikai ítélõképességének. Nem vesztette el ugyanis politikai érdeklõdését, épp ellenkezõleg. Továbbra is falta a (magyar és külföldi) újságokat, rászokott az internetezésre, továbbra is hatalmas levelezést bonyolított, és médiaprofesszorrá lett. Politikai szakértõként sokszor volt igaza, mint ahogy sokszor tévedett is. Ám mindig volt valami üdítõ a megszólalásaiban – nem fogadta el ugyanis a honi médiaértelmiség beszédmódját, hanem a nyugaton kialakult politikai kultúrának megfelelõen beszélt, kiábrándultan és néha cinikusan, de mindig emberségesen és kijózanító szándékkal.

4

I

N

M E M O R I A M

B

E N C E

G

Y Ö R G Y

Ugyanez a kívülállás, józan, sokszor ironikus látásmód jellemezte filozófiai gondolkodását is. Fõ témájává élete utolsó éveire a politika világának sava-borsa, a politikum jelensége vált. Az a különös élesztõ, amelytõl „megkel” a politika unalmas tésztadagasztása közben az anyag. Amitõl felizzik egy-egy konfliktus, kitör egy-egy vita – vagy akár forradalom és háború –, amitõl olyan kiszámíthatatlan a hatalom környékének világa. Hannah Arendt mellett már hangsúllyal tárgyalta Carl Schmitt gondolkodását, akinek veszélyességének nagyon is tudatában volt – de hát a politika kockázatait testközelbõl ismerte –, hiszen gyerekkorától (a nyilas rémuralom családjában is irtott) ifjúkorán át (amikor egzisztenciája került veszélybe politikai állásfoglalásai miatt) mindig a politika „hatása alatt állt”. Úgy vélte, Arendt és Schmitt ráérzett arra, mi adja a politika egzisztenciális tétjét, izgalmát. Másképp fogalmazva, olyan politikai gondolkodóknak tartotta e szerzõket, akik filozófusként nem ismerték olyan végzetesen félre a politikát, mint egykori mestere, Lukács, vagy egykori barátai, a szamizdatos értelmiségiek, akik a politika hétköznapi világát valamilyen felsõdleges, elvont nézõpontból tekintik, s ezzel eleve kizárják a részletekben nyugvó ördög megismerésének lehetõségét. A halál mindent véglegessé változtat. Erre döbbentette rá az akadémiai világot váratlan halála és a Farkasréti izraelita temetõben tartott búcsúztatója, melyen Kis Jánostól Orbán Viktorig a rendszerváltó ellenzék sok jeles személyisége vett részt. A tragikus halál ténye véglegessé tette, hogy Bence György életmûve töredékes maradt – hacsak nem kerül elõ az asztalfiókból publikálatlan mû, esetleg mûvek. Nehezen vette rá magát, hogy írjon, legalábbis hogy filozófiát írjon – mert igényes volt magával szemben. Ám mai tanítványai azt mondják, legendás doktori órái halála napjáig állandó szellemi izgalmat jelentettek nekik. Nem valamilyen rejtett vagy kimondott „üzenet” miatt. Hanem üdítõ, ironikus világszemlélete és mindenevõ kíváncsisága miatt, amely a 20. századi politikai gondolkodás enciklopédikus ismeretéig vezette el. Órái addig tartottak, amíg a kapus ki nem dobta õket az épületbõl – lehet, hogy anyaintézményem azóta sem sokat változott? Rég túl a kötelezõ penzumon, a kíváncsiság életben tartotta e nagy közös beszélgetéseket. S mi más éltethet egy filozófust, mint gondolatainak élõ ereje, halálán túl, az élõk között? Ezért Bence György hatása még sokáig itt él köztünk. Egy olyan ember emlékét fogjuk õrizni, aki ugyan nem volt könnyû ember, de óráin megnyílt, és a politika természetével kapcsolatos legfontosabb kérdések közé tudta kalauzolni tanítványait. Soha sem állította, hogy megtalálta az igazságot. De tudjuk, a bölcsesség önnön korlátaink felismerése. E megemlékezés végén egy olyan, a politikumra vonatkozó gondolatát szeretném idézni, mellyel a filozófia befejezhetetlenségét is körülírta – mintegy saját végsõ helyzetére is utalva: Nehéz fogalomról van szó, a filozófusok is birkóznak vele. Nincs egyértelmû, megnyugtató válasz. Sokféle válasz van, s ezek, illetve akik az egyik vagy másik válasz hívei, küzdenek egymással. De a filozófia – az élõ, nem a bebiflázható tankönyvekben lecsapódott filozófia – mindig ilyen.

2006. december

5

K

O M M E N T Á R

6

•

2 0 0 6 | 6

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

–

H

A T Á R O N

T Ú L

Bárdi Nándor A SZÜKSÉG MINT ESÉLY

Lehetséges-e a magyarságpolitikát szakágazatként elgondolni? [II.] Ebben a tanulmányban arra teszek kísérletet, hogy a magyarságpolitika aktuális kérdéseit egy szakpolitikai ágazat logikája szerint értelmezzem. Ez egyrészt azzal jár, hogy másodlagosnak tekintem a pártpolitikai viszonyokat és a személyi-hatalmi küzdelmeket. Másrészt nem koncepciót vagy stratégiát dolgozok ki, hanem olyan sarokpontokat jelölök ki, amelyek megkerülhetetlenek a szakmai tematizálás során, jó esetben a koherenciára törekvõ kormányzati munkában. Tanulmányom elsõ részében a jelenlegi helyzet kialakulásával foglalkoztam (1).* A továbbiakban a magyarságpolitika célrendszerével kapcsolatos tévhiteket és elvárásokat rendszerezem (2). A dolgozat legfontosabb része a támogatáspolitika átalakításával foglalkozik (3). Végezetül az ágazati reform lehetséges konfliktusait tekintem át (4).

2. A magyarságpolitika célrendszerérõl 2.1. Az elvi alapok Az utóbbi 15 évben a határon túli magyarokkal kapcsolatos politikát két elvárás határozta meg: a szülõföldön való boldogulás és a közép-európai magyar kisebbségeknek sajátos integratív státus biztosítása mind az államországukban, mind Magyarországon (a nyelvországukban). Leegyszerûsítve ez a szülõföldön való maradás és a nemzetkisebbségi autonómia programja. Mindez a politikai retorika szintje, amelyet a magyarságpolitikai prioritások meghatározása érdekében operacionalizálnunk kell. Az ágazati politika tapasztalatai szerint fenntarthatók-e ezek az elvárások, illetve mennyiben adekvátak ezek a társadalmi-politikai folyamatokra? A szülõföldön való maradás programja, mindenki érzi, hogy egyre hiteltelenebben hangzik. Ennek okát a következõ három dologban látom. a) A budapesti magyarságpolitikában természetszerûleg fontos szerepet kapnak a határon túlról származó szakemberek, akik a legkülönbözõbb okokból hagyták el szülõföldjüket. Tõlük a határon túli közegben hiteltelen az otthonmaradás szorgalmazása. Hasonlóképpen azon kisebbségpolitikusok szónoklatai is hamisak, akik gyerekeik révén érintettek az elvándorlásban. (Nem hiteltelen azonban szakmailag, ha azért küzdenek, hogy olyan intézményesség és szociális szerkezet alakulhasson ki, amely segít abban, hogy egyéni döntés és ne társadalmi kényszer legyen a lakóhely-változtatás.) Tehát a elvárásrendszer „maradás” oldala lett hiteltelen. b) Van-e jogom a magyar szállásterületek védelme érdekében bárkitõl azt kérni vagy abban akadályozni, hogy történelmi kényszerhelyzetén a Magyarországra való áttelepüléssel ne pró-

*

A tanulmány elsõ részét lásd: Kommentár 2006/5., 43–58. (A Szerk.)

7

B

Á R D I

N

Á N D O RK: O A M MS EZ N ÜT K ÁS R É G•

M 2 I0N0T6 |E6S É L Y

[ I I . ]

báljon meg segíteni? Miközben az Európai Uniótól többek között épp ezt a szabadságot és a történelmi lemaradás felszámolásában való segítséget várjuk. A korszellem szerint ehhez nincs jogunk. c) Elégségesek-e azok a források, amelyeket a magyarországi politikai osztály úgymond a szülõföldön való boldogulás érdekében a „maradásra” fordít? A másfélszáz ezres Hargita megye éves költségvetése 10-12 milliárd forint körül van, a 11 ezres Guta város éves költségvetése kb. 850 millió forintnak felel meg, a kicsit nagyobb Somorja költségvetése (már pályázati pénzekkel együtt) 1,6 milliárd forint. Akkor hogyan is lehetne évi jó esetben 16 milliárd forintból 2,5 millió embert érintõ demográfiai, gazdasági viszonyokat érdemben befolyásolni? A szülõföldön való maradás, a magyarság létszámcsökkenésének megállításához Magyarország nem rendelkezik megfelelõ eszközökkel. Ha ezzel nem nézünk szembe, a magyarságpolitika pusztán retorikaként mûködik az elitek alkujában. A határon túli magyarság sajátos státusára vonatkozó elvárásnak két oldala van. Az államországi cél a magyar közösségek kollektív saját intézményességgel való integrációja az adott állam polgári-politikai közösségébe. Jelenleg azzal a paradox helyzettel kell szembenézni, hogy ennek megvalósítása az adott ország politikai-gazdasági modernizációját irányító kormányzati munkába való bekapcsolódással lehetséges. Ennek azonban eddig az volt az elõfeltétele, hogy le kellett mondani az adott ország (Szlovákia, Románia) politikai rendszerétõl idegen autonómiáról, vagy el kellett fogadni ennek felülrõl szervezett mûködését (Szlovénia, Horvátország, Szerbia). Magyarország tekintetében egyértelmûen az egyéni emancipáció a cél: a magyar kulturális közösségen belüli, de más állampolgársággal bírók jogkiegyenlítésérõl. Ebben az esetben pedig a magyar politikai rendszertõl idegen, hogy nemzeti alapon felülírják az eljárásjogi kérdéseket. Ráadásul az etnikai szavazóként szocializálódott határon túlról érkezõk alapvetõen megváltoztathatnák a magyarországi politikai erõviszonyokat. A közép-európai magyar kisebbségek a kárpát-medencei párhuzamos nemzetépítések közé szorultak. Részesei az államországuk politikai közönségének, de nem a politikai nemzetnek, részesei a magyar kulturális nemzetnek, de nem részesei a magyarországi politikai közösségnek. A politikai nemzet és a politikai közösség a térségben kialakult aszinkronitását csak a liberális multikulturális állammodell és a hatékony regionalizmus képes kezelni. Ennek az évtizedekig tartó átalakulásnak pedig minél inkább részesei a határon túli magyar csoportok, annál inkább nyertesei is lehetnek. Természetesen más a helyzetük az ausztriai, szlovéniai, horvátországi magyar diaszpóráknak, más az Európai Unión belüli rétegzett szlovákiai és romániai közösségeknek és megint más az ukrajnai és a szerbiai, magukat politikai közösségként egyre nehezebben artikuláló, szétesõ helyi magyar világoknak. Az eddigiek alapján a közösségi elvárások helyett az egyén társadalmi viszonyait javaslom középpontba állítani. Ezt a politika retorika nyelvére lefordítva a magyarként való boldogulásként fejezhetjük ki. Ennek érdekében a határon túl élõ magyar identitással bíró személynek kisebbségi helyzetben esélyegyenlõséget kell biztosítani ahhoz, hogy mind az államországi, mind a nyelvországi viszonyok között megvalósíthassa a maga társadalmi mobilitási pályáját; kiteljesíthesse és megélhesse a kulturális azonosságát; saját életvilágával részt vehessen a regionális és helyi modernizációs folyamatokban. Az elõbbiekben meglévõ társadalmi esélyegyenlõtlenség az intézményes keretek megteremtésével csökkenthetõ. Ennek az intézményes szerkezetnek egyszerre kell a saját nemzeti önszervezõdésen alapulnia, részét képezni az állam-

8

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

–

H

A T Á R O N

T Ú L

országi intézményességnek, a nyelvországi kulturális hálózatoknak és a nemzetközi fejlesztési programoknak. Az így mûködtetett intézményi alrendszerekre tagolt struktúra egyszerre szocializációs keret és a tudásbeviteli felzárkóztató programok csatornája lehet. Tehát nem ingatlanépítésekrõl, gépkocsik vásárlásáról vagy napidíjakról beszélek – nem tagadva ezek szükségességét –, hanem programok mûködtetésérõl. E társadalomfejlesztõ munka mérése nem a demográfia mutató, hanem a munkapiaci pozíció és az adott politikai közösség belsõ stabilitása. A probléma nem megoldható, csak annyiban kezelhetõ, hogy javíthassuk az egyén, a közösség, a régió döntési pozícióit a (nyelvországi és államországi) többségi viszonyokhoz képest. Ez a megközelítés nézõpontjában jelent radikális fordulatot a harmincas évektõl kialakított organikus kisebbségi önszervezõdés-képpel, a kisebbségi elitek elváráskonstrukciója alapján felépített közösségi területvédelemben gondolkodó szemlélettel szemben.43

2.2. A magyar állam és a határon túli magyarok 2.2.1. Arra a kérdésre, hogy miért is kell Magyarországon a határon túli magyarsággal foglalkozni, sok személyes és intézményes válasz létezik. Az alkotmány „felelõsséget érez” kifejezésével az eddigi budapesti magyarságpolitika történetét ismerve én nem sokat tudok kezdeni. Az erre vonatkozó vélekedések elsõ csoportjába a magától értetõdõnek tekintett, a történeti Magyarországhoz kapcsolódó, a magyar nemzet és a magyar állam határainak egybe nem esésébõl tartozó történeti megfontolások tartoznak. A második magyarázattípusba a szolidaritás és felelõsség érveket sorolom: a) Magyarországon több tízezer olyan család él, amely a határon túl családi, rokoni kapcsolatokat ápol. Ebbõl levezetve az odafigyelés mintegy társadalmi igényként is megjelenik. b) A közép-európai magyar kisebbségek politikai opciói az egész térség stabilitására hatással lehetnek, és mivel a környezõ országokkal kialakított kétoldalú kapcsolataiban is meghatározóak a szomszédsági kérdések mellett a kisebbségi problémák és a történelmi komplexusok, így a külmagyar ügy biztonság- és geopolitikai vonatkozásban is felmerül. A harmadik, az elõbbi kettõt átfogó érvelési mód a magyar állam történelmi felelõsségébõl indul ki. Magyarország két világháborúból vesztesként került ki. Döntõen ennek köszönhetõ a határon túli magyar kényszerközösségek létrejötte, amelyek mára vállalt, regionális nemzeti közösségként jelenítik meg magukat. A magyar állam 1918 elõtti polgárainak egy része (a nemzetiségi csoportok) az I. világháború után nem kívánt a magyar állam fennhatósága alatt élni, és a nemzetközi viszonyok révén ez a szándéka meg is valósult. Míg azok iránt, akik – ezt az állammal kötött „szerzõdést” nem mondták fel, hanem utódaikkal együtt – lakóhelyükkel elszakadtak attól, a magyar állam felelõsséggel tartozik, hiszen (1918-ban és 1945-ben) a hibás politikai vezetésnek köszönhetõen kerültek új állami uralom alá. Ez ugyanaz a logika, mint a holokauszt, a hadifoglyok, a kitelepítettek, a politikai bebörtönzöttek iránti állami felelõsség kérdése. 43 Ebben a megközelítésben csak utalásszerûen jelenik meg a közönség és a közösség különbségtétel, amely arra kíván reflektálni, hogy a határon túli magyarság mint a magyar nemzetépítéstõl leszakított kényszerûségbõl létrejött csoportot maga az elit konstruálja közösséggé.

9

B

Á R D I

N

Á N D K OO RM: M A E N ST ZÁÜR K S • É 2G 0 0 M6 I N | 6T

E S É L Y

A negyedik (jórészt szégyenlõsen eltitkolt) érdekeltség Magyarország munkaerõ-piaci és gazdasági érdekeihez kapcsolódik. A magyarországi demográfiai csökkenést már ma is a határon túli magyarok bevándorlása enyhíti. A nyugdíjrendszerben az aktív foglalkoztatottak csökkenése miatt kb. 10 év múlva várható válság, és az egyre fokozódó munkaerõhiány miatt Magyarországnak elemi érdeke, hogy migrációs rendszer alakuljon ki környezetében. A migrációs rendszer kifejezés ebben az esetben nem a bevándorlás leplezésére szolgál. Ez alatt egy olyan oda-vissza mûködõ folyamatot értek, amelyben a magyarországi munkavállalás, tartózkodás idõleges, és az itt felhalmozott tudás és tõke visszakerülhet a Kárpát-medence egy másik régiójába, mintegy a térség belsõ reintegrációs folyamatainak részeként. Természetesen nincsenek illúzióim az elvándorlási folyamatokkal kapcsolatban, de be kell látnunk, hogy a több évszázada a medence közepe felé tartó migrációs folyamatokat nem lehet megakadályozni, ráadásul a szakképzett munkaerõ a magyar gazdaság érdeke is. Tehát a magyar gazdaság legalább annyira érdekelt a határon túli szakképzésben és felnõttképzésben, mint a helyi magyar társadalmak. 2.2.2. A magyar állam és a határon túli magyarok viszonyában megkerülhetetlen a magyar állam identitáspolitikája. Ez a kérdés nincs végiggondolva. Tóth Judit idegenjogi munkássá-

MAGYAR ÁLLAMPOLGÁROK Kivándorolt magyar állampolgárok, akik megõrizték állampolgárságukat, de õk vagy utódaik a magyar hagyományokat nem ápolják

MAGYARORSZÁGI LAKÓHELLYEL RENDELKEZÕK

Magyarországon élõ, magyar hagyományokat nem ápoló, magyar állampolgárok

Magyar állampolgársággal nem rendelkezõ, Magyarországon letelepedett, a magyar hagyományokat nem ápolók

POLITIKAI KÖZÖSSÉG

Kivándorolt magyar állampolgárok akik megõrizték állampolgárságukat és a magyar hagyományokat ápolják

Magyarországon élõ, magyar hagyományokat ápoló magyar állampolgárok

A magyar hagyományokat ápolók: ETNOKULTURÁLIS KÖZÖSSÉG

Magyarországon élõ, magyar hagyományokat ápoló, nem magyar állampolgárok

Nem Magyarországon élõ, magyar hagyományokat ápolók, akik nem rendelkeznek magyar állampolgársággal

A magyar „nemzet” státus szerkezete

10

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

–

H

A T Á R O N

T Ú L

ga44 nyomán az elõzõ oldalon mellékelt ábrában zsúfoltam össze a státus nézõpontjait. A „magyar hagyományok ápolása” alatt a magyarnak tekintett történeti, kulturális hagyomány és szocializációs szerkezetet értem, nem kizárva a többes kötõdést sem, amelyet egy ilyen séma nem tud megjeleníteni. Hasonló módon a közönség (public) és a közösség (community) közötti nemzetiesítõ folyamatok is hiányoznak. Miközben épp ezzel, a nacionalizmus intézményesülõ formaváltozataival válthatjuk ki a politikai nemzet és a kulturális nemzet fogalmi ellentmondásait. Hiánylistához tartozik még az EU-állampolgárok és a magyarigazolvánnyal rendelkezõk sajátos jogállása is.

2.3. A magyarságpolitika mûködtetése Mielõtt a magyarságpolitikai célrendszerrõl szólnék, tisztáznom kell az eddigi fogalomhasználatot. Szakpolitikai leíró kifejezés a kisebbségpolitika, amely a kisebbségi elitek kisebbségi ügyekben folytatott politikai tevékenységét fedi le. Ettõl külön kell választani – az összesûrûsödõ viszonyrendszerek ellenére – a magyarságpolitikát, amely egy-egy kormányzatnak a magyar kisebbséggel kapcsolatos politikájára utal Budapesten vagy bármelyik szomszédos országban. Egy-egy kormányzatnak az általában vett etnikai és kisebbségi csoportokkal kapcsolatos politikájára az etnopolitika kategóriát tartom megfelelõnek. A magyar állam viszonyát a magyar nemzethez az identitáspolitika fogalmi rendszerében tartom értelmezhetõnek. A budapesti magyarságpolitika és a magyar kisebbségpolitikák közös fellépését nevezném (ha már politikailag nem volna túlterhelt) nemzetpolitikának. A szereplõk megnevezésének vonatkozásában szintén a fogalmi leírásra törekszem, hogy az alá-fölérendeltségi viszonylatok rögzülését elkerüljem. Ezért a közkeletû anyaország kifejezés helyett jobbnak látom a nyelvország, a többségi nemzet, illetve állam helyett az államország megfogalmazásokat. Az eddigiekbõl talán nyilvánvaló, hogy a nemzetstratégia-hiány sopánkodás helyett az ágazati politikák szakmai logikáját keresem. A magyarságpolitikát egy olyan ágazatnak tartom, amelynek három szintje van: a kétoldalú viszonyokon belüli és a nemzetközi kisebbségvédelem; a magyar–magyar kapcsolatok mûködtetése; a határon túli magyarság támogatása. A következõkben azoknak a feladatoknak és céloknak a katalógusát állítottam össze, amelyek már folyamatban vannak, és külön-külön felépített fejlesztési stratégiát igényel a megvalósításuk. a) Kisebbségvédelem a kétoldalú viszonylatokban és a nemzetközi szervezetekben Az Európai Unió jelenleg hiányzó kisebbségvédelmi politikájának kimunkálása, szervezése. (A Tabajdi Csaba és Gál Kinga vezette EU-parlamenti intergroup ebben a tekintetben az utóbbi két évben úttörõ munkát végzett.45 Ezzel párhuzamosan a Jürgens- és a Frunda-jelentés között eltelt 3 évben jelentõsen megváltozott a nemzetrõl és a nemzeti kisebbségekrõl szóló hivatalos kánon az uniós fórumokon. 44 TÓTH Judit: Státusjogok, Lucidus, Budapest, 2004, különösen 328. 45 Vö. pl. TABAJDI Csaba – KORÁNYI Dávid: Az uniós nemzeti érdekérvényesítés három modellje. Másfél éves európai par-

lamenti érdekérvényesítés tapasztalatai, kézirat a Magyarország Politikai Évkönyve számára, 2004. július – 2006. január, www.tabajdi.hu.

11

B

Á R D I

N

Á N D K OO RM: M A E N ST ZÁÜR K S • É 2G 0 0 M6 I N | 6T

E S É L Y

A védõhatalmi szerep kialakítása és erõsítése a szomszédos országok magyar kisebbségei vonatkozásában. Pontosabban ennek általános elfogadtatásáról lehet szó. Ennek egyik útja az alapszerzõdések kezdeményezõ kihasználása. Egy másik a már meglévõ (például szlovéniai) példákra való hivatkozás. De lehet kezdeményezni a magyarországi nemzetiségek vonatkozásában a nyelvország erõsebb kapcsolódását. Továbbá fel lehet vállalni az EU-n kívüli országok kisebbségeinek megjelenítését, ahogy például a koszovói szerbek az EU különbözõ fórumain, elvárva a kölcsönösséget. Regionális fejlesztési projektek kezdeményezése kárpát-medencei szinten a német Duna-koncepcióhoz hasonlóan.46 b) A magyar–magyar kapcsolatok mûködtetése Az miniszterelnök és az államfõ közti konszenzus nyomán az alkotmánymódosítás végrehajtása a kulturális nemzet intézményesítése és az új felelõsség értelmezése érdekében. A kedvezménytörvény nyomán a határon túli magyarok nyelvi alapon történõ pozitív diszkriminációjának bõvítése. A magyar állampolgárokhoz hasonló esélyek biztosítása pályázatok, tanulás, intézményhasználat stb. terén.47 A magyar–magyar intézményi integráció támogatása. A határon túli magyar kulturális, oktatási, tudományos intézményrendszer akkreditálás utáni összekapcsolása a magyarországi szakmai szervezetekkel. A politikai szintû kétoldalú tanácskozásokon és a reprezentatív fórumokon túl valamilyen formában pótolni kellene a MÁÉRT-et, mégpedig szakbizottsági fórumokon. Ennek lényege, hogy évente kötelezõen, többször találkoznak a szakminisztériumok felsõ szintû vezetõi, illetékes szakemberei a határon túli szervezetek képviselõivel, és kölcsönösen tájékoztatják egymást a magyar–magyar viszony vonatkozó gyakorlati problémáiról. Itt már magának a tájékoztatásnak, az együttgondolkodásnak is fontos szerepe lehet. Nem beszélve arról, hogy mindez arra kényszeríti az apparátust, hogy folyamatosan elszámoltatható legyen az aktuális ügyekben. Ebben az esetben nemcsak magyar–magyar tapasztalatcserérõl, hanem országok és régiók tudáskészletének használatáról van szó. Magyar nyelvpolitika kidolgozása és a határon túli magyar nyelvi tervezés integrálása az intézményrendszerbe.48 A magyarországi bevándorlási és munkavállalási rendszert a belügyi kezeléstõl egy szélesebb társadalompolitikaként elgondolt migrációs stratégia keretében szükséges kezelni. Magyarország a közlekedés, a munkavállalás, a képzés, a beruházás, egészségbiztosítás stb. terén megteremthet 46 Lásd HORVÁTH Gyula: A Kárpát-medence – európai makrorégió = Globalitás – lokalitás, szerk. Kupa László, B and

D Stúdió, Pécs, 2005, 117–130; UÕ.: A kárpát-medencei régiók közös kohéziós politikájáról = Közelítések. A határon átnyúló kapcsolatok kilátásai a mezõgazdaság regionális kérdései az Európai Unió keleti peremén, szerk. Baranyi Béla, MTA RKK, Debrecen, 2005, 13–28; HAJDÚ Zoltán: Magyarország geopolitikai helyzetének változásai a rendszerváltás idõszakában, 1988–2004 = Tanulmányok Tóth Józsefnek, szerk. Bugya Titusz – Wilhelm Zoltán, PTE TTK Földrajzi Intézet, 2005, 49–65. 47 Ebben az esetben éppúgy, mint a migrációs politikában a magyarországi idegen jogok felülvizsgálása szükséges. 48 Lásd Lanstyák István, Kontra Miklós, Szabómihály Gizella munkásságát.

12

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

–

H

A T Á R O N

T Ú L

egy olyan kárpát-medencei migrációs rendszert, ahol a vendégmunkások, a munkaerõpiacon oda-viszsza mozgó szereplõk tõke- és tudástranszfert bonyolítanak, illetve a magyarországi tõkebefektetésekhez kapcsolati hálót biztosítanak.49 Magyarországról és a határon túli magyar közösségekrõl a szomszédos országok nyelvén külön-külön internetes portálok létrehozása és az adott nyelveken expanzív információmegjelenítési programok beindítása a határon túli közvetítõ mûhelyek segítségével. A lengyel keleti politika mintájára ösztöndíj- és képzési programok beindítása a szomszédos országok többségi fiataljai számára. A magyarországi határátlépés és kapcsolattartás problémamentessé tétele. A szomszédos országokból befolyó vízumdíjaknak megfelelõ összeg egy-egy konkrét határon túli projektre való felajánlása.

2.4. A határon túli magyarok támogatása Ennek a magyarságpolitikai szakterületnek az elsõdleges célja a határon túli magyarság esélyegyenlõtlenségét csökkentõ intézményrendszer fejlesztése, ezzel a munkaerõ-piaci pozíciók javítása és az önálló politikai közösségek mûködésének segítése, valamint a magyar azonosságtudat választása, akadálymentes megélése érdekében. A dolgozat következõ fejezete ezt részletezi.

3. Támogatás és fejlesztéspolitika 3.1. Az alapelvek és célok körvonalazása után tisztázni kell annak a politikai megállapodásnak a kereteit, amelyet a határon túli magyar közösségek képviselõi a magyarországi kormányzattal és a pártok képviselõivel kötnek a nyelvország támogatásáról. Ugyanis ha egybõl a prioritásokról állapodnak meg, akkor a politikai alkuk, nem pedig a szakmai keretbezárás lesz a domináns. a) Tisztázni kell a mindenkori magyar költségvetésbõl azt az arányszámot és azt a feladatkört, amely a határon túli magyarok támogatására vonatkozik. A jelenlegi 1-2 ezrelék körüli összeget 2 ezrelékben (kb. 15-20 milliárd Ft) lehetne elsõ alkalommal 3 évre megállapítani.50 b) Egy közös megállapodásnak tisztázni kellene a régiós arányokat. Itt a lélekszámarányon túl a vajdasági és kárpátaljai magyarság romló gazdasági-társadalmi helyzetét, az európai uniós fejlesztésekbõl való kimaradásukat figyelembe véve, és ha léteznek, saját, EU-s normák alapján szabályozott programjaikra többlettámogatásokkal rendelkezhetnek.51 49 50

Lásd Horváth István (Kolozsvár) munkásságát. Erre elsõsorban azért van szükség, mert a pályázati alapon mûködõ forráselosztásban a költségvetés megszavazása után (december) csak a következõ év tavaszán (február–március) írják ki a pályázatokat, majd az elsõ kifizetésekre csak a nyár folyamán kerül sor, az elszámolási határidõ pedig december. Az intézménymûködtetés szempontjából, saját források hiányában az elsõ hónapok lefedettsége hiányzik. Így maga a rendszer is arra kényszeríti a pályázókat, hogy hamis elszámolásokat készítsenek. Ezt mindenki tudja, és szakzsargonban a „le van papírozva” helyzetek között lehetetlen differenciálni. Ezzel az egész rendszer erodálódik. 51 Egy ilyen vita a forrásszükségleteken túl felszínre hozhatná azt a problémát is, hogy a budapesti magyarságpolitikában és a kisebbségpolitikákban mennyiben lehetetnek meghatározók az erdélyi tapasztalatok. Hiszen a jelenlegi magyar nemzetpolitikai modell döntõen ezek befolyása alatt alakult ki.

13

B

Á R D I

N

Á N D K OO RM: M A E N ST ZÁÜR K S • É 2G 0 0 M6 I N | 6T

E S É L Y

c) Tisztázni szükséges a vonatkozó költségvetési támogatások Magyarországon maradó (üzemeltetési) költségeit. A támogatott programok megvalósításában el kell fogadni azt az elvet, hogy azonos feltételek mellett a magyarországi eszközbeszerzést és járulékfizetést kell elõnyben részesíteni. d) Még a forrástervezés (a pályázatok kiírása) elõtt tisztázni szükséges, hogy a sajátosságoknak megfelelõen egy-egy régióban az egyes kisebbségi alrendszerek (érdekvédelem, önkormányzat, egyház, civil társadalom, oktatás, nyilvánosság) vagy a felhasználás (infrastruktúra-fejlesztés, mûködtetés, tudásbeviteli programok) milyen arányban részesül a támogatásokból.52 e) Alapvetõnek tartom, hogy az egyre erõsebben megjelenõ gazdaság- és régiófejlesztési forráslobbik beszabályozása érdekében ezekrõl a nagy költségigényû projektekrõl (a piacon szokásos hatásvizsgálatok alapján) külön megállapodás szülessen.53 f) A határon túli magyar intézményességnek tisztáznia kell a saját maguk finanszírozására fordított összegek forrását: az adott állam, a transznacionális pályázati alapokat, a saját társadalmi támogatást és a magyarországi kereteket. Ez ahhoz is szükséges, hogy világosan lássuk a forrásszükségleteket, illetve elkerüljük a párhuzamos finanszírozást, ami nem mond ellent a közös finanszírozásnak.

3.2. A forráselosztás szintjei Az „átláthatatlanság”-kritika gyökere a forrásközvetítés szétszórtsága és párhuzamossága mellett abból adódott, hogy a támogatáspolitika célrendszere nem volt differenciáltan beszabályozva. Ezt a problémát – attól függetlenül, hogy hány különbözõ alap marad meg – a forráselosztás szintjeinek szétválasztásával látom kezelhetõnek. Négy szintet különítek el: a) A nagy projektek a magyar–magyar, az EU-s illetve regionális kétoldalú megállapodások alapján jöhetnek létre. Az eddig a kisebbségpolitikai vezetõknek adott bújtatott társadalmi, illetve gazdasági támogatásokat – összeférhetetlenségi szabályokkal – meg kell szüntetni, mivel ez a jelenlegi gyakorlat az egész rendszert erodálja. A Magyarországról támogatott politikai vezetõket és apparátusokat ez a helyzet nemigen kényszeríti a kisebbségi társadalom erõforrásainak bevonására. (A kisebbségpolitikusok egy része „közösségét” egyre inkább csak mint etnikai szavazóbázist kezeli. A magyar kisebbségi pártok a néppárti fejlõdés helyett egyre inkább választási pártokként mûködnek, amelyek regionális és gazdasági érdekcsoportok hálózatai. Az etnikai szavazás rögzülése miatt társadalmi kontrolljuk és ezzel együtt politikailag aktív mindennapi bázisuk is beszûkült.) Az idõben elsõ nagy magyarságpolitikai projekt, a Duna TV támogatását újra kell gondolni. Miközben a televíziós csatorna támogatása általánosságban már nem része a határon túli magyarok támogatásának, mégis az õ érdekkörükbe tartozó kérdésként kezelik annak mûködtetését. A nézettség pedig, ha más magyarországi közszolgálati adók vagy kereskedelmi tévék is fog52

A kisebbségi intézményi alrendszerekrõl lásd KISS Dénes: Az erdélyi magyar civil szféráról, Civil Szemle 2006/2., 139–154 (www.ittk.hu/cszemle/docs/civil7.pdf). 53 Nemzetközi tapasztalat, hogy minél inkább infrastruktúra- és nem képzésközpontú egy fejlesztéspolitika, annál nagyobb a korrupció és a pazarlás lehetõsége.

14

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

–

H

A T Á R O N

T Ú L

hatók, nem tér el lényegesen a magyarországi alacsony nézettségtõl. Itt nem a Duna TV felszámolásáról van szó, hanem a magyarországi közvélemény elõtt tisztázni kell a csatorna társadalmi-politikai funkcióját. Kézenfekvõ az Európában általános nemzeti-közszolgálati kulturális csatorna lehetõsége, amely az egész magyar kulturális közönséghez szól. Ellenben ha a határon túli elitek szükségesnek tartják a jelenlegi köztes helyzet fenntartását, akkor a csatorna fenntartása legyen a támogatások része. Az eddigi régió- és gazdaságfejlesztési koncepciókban megfogalmazott közel hasonló elképzeléseket54 egy elkülönített programban lehetne megvalósítani. Fontos, hogy ezek a volumenükben a többi támogatást messze felülíró és az üzleti élet szabályai szerint kezelendõ források külön legyenek kezelve az intézménytámogatásoktól. (Ha nem ez történik, akkor vagy az üzletei szabályozás nem mûködik, vagy más területeken is a piaci érdekeltség lesz a döntési szempont.) A határon túli magyar felsõoktatás fejlesztése során a magyarországi felsõoktatási szakmai integrációt, illetve annak akkreditációs követelményrendszerét, a normatív támogatást célszerû volna alkalmazni. Az újabb fejlesztések helyett az oktatási, szakmai munka stabilizálása lehetne prioritás. Nevezetesen az alapító politikai tehertételektõl való megszabadulás és akadémiai normák szerinti mûködésre való átállás. Az esetleges szerkezeti átalakításokat is ennek alapján érdemes átgondolni. A kedvezménytörvénybõl adódó támogatások köre a közeljövõben nem bõvül. Az oktatási-nevelési támogatás egyéni folyósítása lényegében szociális segélyezéssé alakította a támogatást. Ennek bármiféle reformja azonnal konfliktust okozhat. b) A normatív támogatások olyan akkreditált célprogramokra vonatkozhatnak, amelyek egy-egy intézmény mûködését és elsõsorban szolgáltató, tudásbeviteli funkciót látnak el, rendszeresen monitorizálva. Ebbe a körbe olyan célprogramok juthatnak be 2-3 év folyamatos mûködés után, amelyek megfeleltek a magyarországi szakmai akkreditációs követelményeknek. Ebben a körben már nem pályázati, hanem feladatokhoz kötött normatív alapon mûködne a támogatás. c) A célprogramok részletes pályázati kiírás alapján mûköd(het)nek, amelyeket a következõ részfejezetben ismertetendõ, forráselosztó technológiával lehet szabályozni. A jelenleg mûködõ vagy latens módon meglevõ és hálózattá szervezhetõ célprogramok intézményépítésre és mûködtetésre vagy projektek támogatására vonatkoznak. A következõkben olyan programokat sorolok fel, amelyek már beindultak vagy részletesen ki vannak dolgozva. A jelenlegi kormányzati elképzelésekkel szemben ebben az intézményfelfogásban a középszintû, helyi napi szolgáltatófejlesztõ funkciót ellátó intézmények állnak a középpontban, nem a nagy infrastrukturális fejlesztési projektek. A tematika bõvíthetõ. Intézményépítõ célprogramok: – az oktatásfejlesztõ és minõségbiztosítási rendszer mûködtetése – szórványkollégiumok mûködtetése 54 Lásd Bernáth Tamás, Misovicz Tibor, Törzsök Erika és munkatársai, valamint Várady Zoltán munkaanyagait.

15

B

Á R D I

N

Á N D K OO RM: M A E N ST ZÁÜR K S • É 2G 0 0 M6 I N | 6T

E S É L Y

– egyetemi szakkollégiumok mûködtetése – internetes portálok és dokumentációs központok mûködtetése – 40 városi könyvtár állományellátása és módszertani integrálása – e-pontok mûködtetése – magyar házak mûködtetése, mûvelõdésszervezõk képzése – tudományos mûhelyek mûködtetése55 – színházi mûhelyek fenntartása Programok támogatása: – óvoda- és iskolabeíratási programok – felnõttképzés támogatása hiányszakmákban – EU-képzési programok – rendszeres tanári továbbképzés. – örökségvédelmi munkák – ösztöndíjprogramok (szakágazatonként) – könyvkiadás támogatása – sajtó támogatása d) Regionális keretek körébe a kis, maximum 200 000 Ft költségvetésû programok tartoznak, amelyekrõl eleve egy-egy ország szintjén lehetne dönteni. Mégpedig olyan forrást közvetítõ alapokban, amelyek egyrészt Magyarországról, másrészt az államországtól kapnak támogatásokat, valamint pályázhatnak nemzetközi forrásokra is. Ugyanide lehetne integrálni a mai ajánló irodákat, agora-központokat, illetve a közalapítványok regionális központjait. Ez az adminisztratív feladatokra is képes központ segíthetné a normatív támogatások és a célprogramok monitorizálását is. Hosszabb távú intézményépítés szempontjából nemcsak a költségtakarékosság miatt fontos mindez, hanem egyben a kulturális autonómia adminisztratív bázisát is ezzel lehetne elõkészíteni.

3.3. Támogatástechnológia A forráselosztás technológiáját alapvetõ fontosságúnak tartom a jelenlegi kijárásos alapú támogatási rendszer megváltoztatása érdekében. Jelenleg egyedül az Apáczai Közalapítvány rendelkezik minõségbiztosítással, nemzetközileg kompatibilis nyilvántartási rendszerrel és hatékony belsõ 55 A dolgozat 2006. szeptemberi vitája után felmerült, meg lehet-e mondani, hogy mivel foglalkozzanak például a magyar kisebbségek kutatásával foglalkozó mûhelyek. Természetesen ezt saját projektjeik határozhatják meg. De a szakirodalom és az aktuális viták nyomán ki lehet emelni kulcstémákat. A kutatások terén négy ilyen, minden egyes szomszédos országban releváns kérdést látok: a) Kisebbek vagy nagyobbak az adott regionális magyar csoporton belüli társadalmi különbségek, mint az országosan mért egyenlõtlenségek? Van-e különbség (miben és hol) a kisebbségi illetve többségi háztartások gazdálkodása és stratégiái között? b) Az etnoregionális/kisebbségi pártok szavazóinak viselkedése. Mennyiben etnikai szavazók a magyar kisebbségek? c) Mennyibe kerül a sajátosan magyar kisebbségi intézményrendszer finanszírozása a nyelvországi és az államországi valamint a transznacionális forrásokat használva? d) Az 1989 elõtti országonkénti magyarságpolitikák és a magyar kisebbségi elitek viszonyrendszere.

16

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

–

H

A T Á R O N

T Ú L

monitorizálással.56 Ezért ezen alapítvány kialakult módszereinek adaptálásra teszek javaslatot. (Itt az irodavezetõ és az elnökök, kurátorok személyes érdemein túl azt tartom döntõnek, hogy mivel eleve a Szakképzési Alap forrásait osztják tovább, maga a közalapítvány is igen szigorú pénzügyi és szakmai ellenõrzés alatt áll. Ez alakította ki a jelenlegi jó gyakorlatot.) a) A források központosítása olcsóbb ügymenetet, szakszerûbb lebonyolítást biztosíthat. Azonban rendkívül fontos a pontos és részletes pályázati kiírás, amelyet mind szakmai, mind lebonyolítói oldalról egyeztetni szükséges a folyamatos módosításokkal együtt. b) A döntésekbe a határon túliakat mint tanácsadókat érdemes bevonni. Ellenkezõ esetben folytatódik az a gyakorlat, hogy a pályázók és a forráselosztók ugyanazon személyek, illetve közeli viszony áll fent közöttük. A magyarországi minisztériumi apparátusokban pedig a tisztviselõi fluktuáció miatt nem alakult ki a szakértõi kör, illetve ahol ez létezik, ott a forráselosztó és kapcsolattartó személy megegyezik. Ezért az NKA modelljébõl kiindulva a szakkollégiumokban a meglévõ magyarországi szakértõi kört érdemes megszólítani. c) A pályázatok feldolgozása után a kurátorok, illetve a határon túli tanácsadók pontozással dönthetnek a pályázatok rangsorolásáról. Így elõzetesen, listából látható a két helyszín esetleg eltérõ értékítélete, és feláll egy pontrangsor, amelynek alapján a legjobb pályázatok teljes keretösszeget kaphatnak. d) A kurátorok, tanácsadók szervezeti elkötelezettségeit a honlapon nyilvánosságra kell hozni. Ugyanígy a döntést segíti, ha a kuratóriumi ülések jegyzõkönyve szintén felkerül az alap honlapjára. (A mosolygó olvasónak ajánlom, hogy kattintson a Nemzeti Civil Alapprogram honlapjára: www.nca.hu.) e) Az alap nyilvántartási rendszerének kompatibilisnek kell lennie az NKA nyilvántartásával. f) A monitorizálást helyi szinten külön szakemberek, illetve a kurátorok végzik. g) Komoly pontelõnyt kell biztosítani az utófinanszírozásnak, illetve azon pályázóknak, akik külsõ forrásokat képesek bevonni. h) Az alap belsõ mûködési költségét a magyarországi nonprofit szektor átlagában kell maximalizálni. Ez a technológiai leírás a szakmai sarokpont a támogatási rendszerben.

4. Konfliktuslehetõségek az ágazati reform során A felmerõ konfliktusokat mindig csak az adott viszonyok között lehet értelmezni. De érdemes elõre számbavenni, hogy a szervezeti átalakulással járó érdeksérelmek és igazgatási problémák kezelésére elõre alternetívákat lehessen kidolgozni. a) A HTMH feladatkörének átadásához több törvényt kell módosítani, hiszen az országos hatáskörû szervezetbõl egy közigazgatásilag alacsonyabb szintre (miniszterelnökségi fõosztály) került a felmerülõ ügyek kezelése. Így az „ügyek” továbbra is megmaradnak. Nagy kérdés, hogy létrehozandó három osztály döntõen a Külügyminisztériumból rekrutálódott munkatársai, akik Törzsök Erika és Zilahi László kivételével a szakmai vitákból kimaradtak, mikorra látják át a te56 Mindez folyamatban van az Új Kézfogás Közalapítvány esetében is, ahol szintén létezik pontozásos bí-

rálati forma. A közalapítvány titkársága felajánlotta a tájékoztatást, ennek elmulasztása egyedül a szerzõ felelõssége.

17

B

Á R D I

N

Á N D K OO RM: M A E N ST ZÁÜR K S • É 2G 0 0 M6 I N | 6T

E S É L Y

rület érdekviszonyait. Idõközben a szomszédos országokban tovább zajlik Magyarország geopolitikai pozícióinak gyöngítése. Ezzel együtt a határon túli magyar kisebbségpolitika radikalizálódása várható. Erre tudatos válaszokkal kellene felkészülni a kisebbségi pártok vezetõivel konzultálva. b) A közalapítványok megszüntetésével kérdéses, hogy az Apáczai Közalapítvány modelljének irányába megyünk-e, vagy a pártpolitikának eddig sokkal inkább alárendelt Új Kézfogás Közalapítvány módszereit (nyilvántartási rendszer, célprogramok, apparátus) érvényesítik. c) A határon túli felsõoktatás fejlesztése terén nagy kérdés, hogy ha az OM átveszi ennek a projektnek a felügyeletét, mit is tud ezzel kezdeni, hiszen a magyarországi miniszteriális irányítás épp nem a közvetlen irányítási módszerek felé tart. Nem beszélve arról a konfliktusról, ha kiderül, hogy a Vajdaságban nem tanító-, hanem tanárképzésre van szükség. Vagy ha kiderül az EMTE kolozsvári karának diszfunkcionális mûködése, és az alapítvány kuratóriumát alkotó egyházak fellépnek a budapesti kormányzattal szemben. Miközben különalkuikat megkötötték a BBTE vezetésével, de ezzel párhuzamosan támogatják az önálló Bolyai Egyetemért folytatott politikai kampányt. Mindez politikai szinten azonnal a nemzeti és nemzetietlen az erdélyiek és budapestiek küzdelmévé válik. Miközben továbbra is tabutéma a meg nem tartott órák sokasága, az oktatás mérhetõen alacsony színvonala. Hasonló elõremenekülés a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet szakkollégiumi ingatlanprojektje, amelynek fenntartása és szakmai programja nincs végiggondolva. d) Ugyanígy komoly kételyeket vet fel az évi 3 milliárd forintos oktatási-nevelési támogatás hasznosítása. A témát a kisebbségpolitikusok saját szavazóbázisuk miatt nem fogják felvetni, ezt egy magyarországi szociális segélynek tekintik. Hogy ezeket az összegeket hatékonyan, közösségi fejlesztési célokra fordítsák, vajon egy budapesti pénzügyminisztériumi hivatalnokra bízzuk? e) Szintén a hatékonyság kérdését veti fel a regionális ajánló irodák, a közalapítványi irodák, az agorairodák mûködtetése. Az itt fenntartott státusok a legfontosabbak a magyar kisebbségi társadalmak fejlesztése szempontjából? Mindezekkel a kérdésekkel azonban csak akkor kell szembenézni, ha kiderül, hogy leépítés helyett a kormányzati szándék a reformra vonatkozik, amelynek elõfeltétele az ágazat szakmai logikáinak, az eddigi tanulságoknak az elismerése. Ennek próbája pedig nem nyilatkozatok elemezgetése, hanem a szerkezetátalakítás gyakorlata.

18

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

–

T

O T Á L I S

M Ú L T

Lukács Miklós AZ ÁLLAMI EGYHÁZÜGYI HIVATAL MÛKÖDÉSÉHEZ

Virág János Borsod-Abaúj-Zemplén megyei egyházügyi megbízott tevékenysége (1952–1955) Amikor 2003 augusztusában elõször ellátogattam a Borsod-Abaúj-Zemplén (BAZ) Megyei Levéltár Mezõcsáti Fióklevéltárába, már egyértelmûen látszott, hogy milyen hatalmas anyaggal is találkozik az a kutató, aki az állam egyházakat felügyelõ szerve, az 1951-ben felállított Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) BAZ megyei tanácshoz kihelyezett egyházügyi elõadói által készített jelentésekkel kíván foglalkozni.1 A viszonylag jól rendezett, kézzel írt vagy írógépelt iratok egymás mellé állításával kialakult egy összefüggõ egységet alkotó forráscsoport, amely a kronologikus sorrend tekintetében hiányosságokat mutat ugyan, de a késõbbi kutatások során egyáltalán nem kizárt, hogy ezeket a „lyukakat” pótolni lehet. A BAZ megyei tanács mellé kinevezett egyházügyi megbízottak közül egy személyt választottam, aki 1952 végétõl dolgozott az ÁEH alkalmazásában. A választás azért esett rá, mert személyén keresztül jól illusztrálható, hogy a mûveltséggel, szakértelemmel szemben mennyire a megbízhatóság játszott szerepet egy ilyen kulcspozíció betöltésénél, illetve mert az általa készített jelentések egyértelmûen alkalmasnak bizonyulnak azon területek bemutatására, amelyek az Egyházügyi Hivatalt – és értelemszerûen rajta keresztül az elnyomó hatalom vezetõit – érdekelték. A forrásfeldolgozás korántsem teljes. Munkám során elsõsorban a különféle jelentésekre koncentráltam, mert ezekbõl egyértelmûen nyomon követhetõ az egyházak „legyõzésének” folyamata, az ennek érdekében alkalmazható és alkalmazandó eszközök tárháza. Az itt bemutatásra kerülõ dokumentumok természetesen csak egy rendkívül kis szeletét mutatják be egy jól mûködõ gépezetnek, de mégis nagy jelentõséggel bírnak, ugyanis hasonló jelentések százai, sõt ezrei készültek országszerte, így maguk a jelentések vallanak egyrészt a megfigyelõ személyérõl, másrészt egy egész rendszer, egy egész korszak mûködési mechanizmusáról egyaránt.2

Állami egyházpolitika Magyarországon 1945 után A náci, majd a szovjet megszállás, illetve az ezt követõen kialakuló új rend megszilárdulása a történelmi egyházakra nézve konfliktusok egész sorozatát hozta. A II. világháborút követõen a régi rendszerrel együtt az egyházak is a vádlottak padjára kerültek, és a nemcsak hazánkban, hanem egész Európában megjelenõ, a háborúért felelõsök jogos megbüntetésére irányuló vágyat kihasználva Magyarországon is megkezdõdött az egyházi pozíciók szisztematikus szétverése. 1

A dokumentumok két fondszámon találhatóak meg a levéltárban: BAZ Megyei Tanács Titkos Ügykezelési (TÜK) iratai XXIII-1/C és BAZ Megye Titkárságának iratai XXIII-3. 2 Ebben a témában írtam szakdolgozatomat az ELTE BTK történelem szakán, melyben mellékletként – részben vagy egészben – közöltem az általam megtalált és fontosnak vélt levéltári forrásokat. Jelen tanul-

19

L

U K Á C S

M

I K L Ó S

:

V

I R Á G

J

Á N O S

K

E G Y H Á Z Ü G Y I

O M M E N T Á R

•

M E G B Í Z O T T

T E V É K E N Y S É G E

2 0 0 6 | 6

1944–45-ben Magyarország is a szovjet érdekszféra részévé vált. A sokak által felszabadítóként fogadott, de már a kezdettektõl megszállóként viselkedõ Vörös Hadsereg jelenlétének segítségével az ország szuverenitása közel fél évszázadon keresztül korlátozva volt. A Szovjetunió és a magyar kommunisták célja már 1944-tõl egyértelmûen az ország szovjetizálása volt, melynek fontos elemét jelentette a magyarországi egyházak – köztük elsõsorban a katolikus egyház – elleni burkolt, majd a 1947/48 fordulóját követõ nyílt fellépés.

* Az állam és egyház viszonyának meghatározásánál közjogi értelemben négy forma különböztethetõ meg: 1) az államegyházi modell, 2) az egy vallásfelekezet túlnyomó szerepének elismerése (nemzeti egyház), 3) az állam különbözõ mértékû támogatása az összes felekezetnek és 4) a laikus (semleges) állam elválasztása minden egyháztól. Az elválasztáson alapuló rendszeren belül további két csoport megkülönböztetése szükséges, az elválasztást motiváló politikai célok alapján. Az elsõ csoport a békés elválasztás, ahol a vallásszabadság biztosítása a cél, míg a második csoportba a vallás, az egyházak visszaszorításának politikája, az ellenséges szeparáció áll. Az elõbbire példa az USA, az utóbbira a kommunista államok.3 Magyarországon – csakúgy, mint a szovjet blokk többi államában – a politikai cél az ellenséges szétválasztás modelljéhez közelített, annak ellenére, hogy a koalíciós években a deklarált cél a vallásszabadság, az egyházak egyenjogúságának és a szabad mûködésének biztosítása volt (békés szeparáció), de összességében kimondható, hogy bár az állam és az egyház elválasztása megtörtént, a semleges állam nem valósult meg.4 Az állam és az egyház névleges szétválasztása érdekében hozott intézkedések három csoportba sorolhatók: 1. az egyházak gazdasági hatalmának megtörése; 2. az egyházak közéleti, kulturális és politikai aktivitásának leszûkítése, visszaszorítása és felszámolása; 3. az egyházak oktató-nevelõ monopóliumának megszüntetése.5 Az egyházakkal szembeni fellépés – természetesen – a kizárólagos politikai hatalom kiépítésével párhuzamosan haladt. 1948–49-re a kommunisták felszámolták a polgári rend szinte valamennyi elemét, így 1950-re a katolikus egyház maradt az egyetlen, amelyet nem sikerült maradéktalanul alávetni, megsemmisíteni, amely ellent mert mondani az egyre erõsebb totális hatalomnak. 1949 nyarára befejezõdött a baloldali hatalomátvétel, és 1949. augusztus 20-án hatályba lépett az új alkotmány, s ezt követõen már nem az állam és az egyház szétválasztása ment végbe,

mány megírásához Gergely Jenõ professzor úr számos, a témához kötõdõ írása mellett elsõsorban Balogh Margit, Szántó Konrád, Szabó Csaba és Köbel Szilvia publikációira támaszkodtam, felhasználva természetesen a különbözõ folyóiratokban megjelent rövidebb, illetve önálló kötetként publikált hosszabb írásokat is. 3 Vö. KÖBEL 2005, 13. 4 Lásd Uo., 14. 5 Vö. BALOGH–SZABÓ 2002, 10.

20

hanem az egyház állami ellenõrzés alá vonása, államosítása. Ha ugyanis megtörténik az állam és az egyház szétválasztása, az állam számára – elméletileg – az egyházak mûködése közömbössé válik, mivel azok a civil társadalom autonóm szervezetei, illetve ami esetünkben lényegesen fontosabb, nem lehet az állam által szabályozott és ellenõrzött.6 Éppen ebbõl következik, hogy miért is bírtak olyan nagy jelentõséggel az állam és az egyházak között létrejött megállapodások, melyeket a protestáns felekezetekkel 1949 õszén-telén megkötöttek, míg a katolikus egyházzal csak 1950. augusztus 30-án.7 A megállapodás aláírása egy rendkívül összetett problémát vet fel. Az egyezmény elfogadásához nemcsak a szerzetesrendek elleni állandó támadások, hanem még inkább a Szentszéktõl való teljes izoláltság járult hozzá, nem elfelejtve természetesen a „békemozgalom” életre hívását, a hitoktatás helyzetét, illetve az egyes püspökök, egyházakhoz kötõdõ személyek elleni nyílt, megalázó támadásokat. A megállapodásban viszont egyáltalán nem szerepelt a két legfontosabb kérdés: a Szentszékkel való viszony rendezése és a szerzetesek ügye.8 A megegyezéstõl a magyar katolikus vezetés a helyzet konszolidációját, a békésebb átmenetet remélte, azonban rövid idõn belül kiderült, hogy a megállapodás nem a katolikus egyház érdekeit szolgálja, ám még fontosabb volt az a tény, hogy az egyezmény, illetve a szerzetesrendek mûködési engedélyének megvonása9 nem váltotta be maradéktalanul a kommunista reményeket sem. A történtek ellenére az egyház változatlanul az ellenzékiség intézménye volt, és bár szinte csak a vallásgyakorlás maradt ennek egyetlen formája, a hívek éltek ezzel. A kommunista hatalom hazánkban is megszervezte a magyarországi egyházak ellenõrzésének, illetve az állam és az egyházak között létrejött egyezmények betartásának felügyeletét ellátó Állami Egyházügyi Hivatalt. Grõsz József kalocsai érsek letartóztatásának másnapján (1951. május 19.) jelent meg az 1951. évi elsõ törvény az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) felállításáról.10 A törvény a hivatal felállításának célját az állam és a vallásfelekezetek közötti ügyek intézésében jelölte meg, a mûködéshez szükséges személyi és dologi kiadások fedezésére pedig elõírta, hogy az állami költségvetésben külön címen szerepeljen az erre fordítandó összeg. A törvény értelmében továbbá a vallás- és közoktatási minisztérium vallásügyekkel kapcsolatos ügyköre megszûnt, mivel a hivatal felállításával minden vallással kapcsolatos ügy intézése az ÁEH-n keresztül történt. A hivatal a minisztertanács felügyelete alá tartozott. A törvény végrehajtásáról a 110/1951. számú minisztertanácsi rendelet intézkedett, az ÁEH elsõ elnöke Kossa István lett.11 Az ÁEH természetesen nem sajátságos magyar intézmény volt, minden szocialista államban mûködött (mûködik) ilyen hivatal. A Szovjetunióban 1943 elején állt fel a minisztertanács felügyelete alá tartozó Egyházügyi Tanács, Romániában – a szocialista országok között elsõként – 1948-ban hozták létre a Felekezetügyi Hivatalt. Csehszlovákiában 1949. október 25-én jött 6

Vö. IZSÁK–NAGY 2004, 13. (A Magyar Népköztársaság Alkotmányát, a 1949. évi XX. törvényt lásd Uo., 141–149.) 7 A népköztársaság kormánya és a püspöki kar megállapodását lásd Uo., 159–161. 8 Vö. Grõsz-per 2001, 17. 9 Az Elnöki Tanács 34/1950. számú törvényerejû rendelete (1950. szeptember 7.). 10 Lásd Szöveggyûjtemény 2000, II., 50. 11 Vö. BALOGH–GERGELY 1993, 295.

21

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

létre az Állami Egyházügyi Titkárság, Lengyelországban 1950. április 19-én az Egyházügyi Hivatal, míg Kínában 1951. januárjától mûködött a Kínai Államtanács Egyházügyi Hivatala. Minden hivatal a minisztertanács vagy az annak megfelelõ szerv alá rendelve mûködött, vagy éppen mûködik például napjainkban is Kubában, ahol a kommunista párt központi bizottsága irányítja az Egyházügyi Hivatalt.12 A Kossa István vezetése alatt álló ÁEH megalakulása után rövid idõn belül mûködõképessé vált.13 Az Egyházügyi Hivatal megszervezésével az egyházakat teljes mértékben az állam alá rendelték; az egyházakkal kötött megállapodások felügyelete pedig kiváló lehetõséget nyújtott a hivatalnak az egyházak széles körû megfigyelésére, ellenõrzésére, korlátozására, s a rendkívül gyorsan kiépülõ központi és országos hivatali szervezet pedig megteremtette ennek feltételeit is.

Az Állami Egyházügyi Hivatal Borsod-Abaúj-Zemplén megyében Virág János egyházügyi megbízott tevékenysége (1952–1955) A Borsod-Abaúj-Zemplén megye területén felmerülõ, egyházakkal kapcsolatos ügyek intézését, csakúgy, mint az ország többi megyéjében, a megyei tanács mellé kiküldött egyházügyi megbízott végezte. Az egyházügyi elõadó kezében futottak össze a megye járásaiból érkezõ, az adott településeken történteket tartalmazó jelentések, melyek alapján elkészültek például a központ felé továbbítandó havi jelentések, illetve az egyházügyi elõadó továbbította a járások felé a központból érkezõ utasításokat is. A megyei megbízottak ezen túl egyes konkrét eseményekrõl (eseményjelentés), vagy éppen az általános helyzetrõl (összefoglaló jelentés) is jelentettek a Hivatal felé, akárcsak azokról a konkrét ügyekrõl, amelyekrõl a központ információt kért. Az elõadók feladatkörébe tartozott továbbá, hogy kiszállásokat hajtsanak végre, személyesen jelenve meg lehetõség szerint a legtöbb helyen. A tanulmányban tárgyalni kívánt idõszak döntõ részében BAZ megye területén Virág János látta el az egyházi ügyekkel kapcsolatos teendõket. Életérõl egyelõre meglehetõsen keveset lehet tudni. 1911-ben született, iskolai végzetségét tekintve a dolgozók 7. gimnáziumát tüntették fel a BAZ megyei végrehajtóbizottság oktatási és népmûvelési alosztályának dolgozóiról készült kimutatásban.14 Eredeti szakmája géplakatos, vasesztergályos. 1929-tõl volt szakszervezeti tag, 1931-tõl a Szociáldemokrata Párt, 1945-tõl a Magyar Kommunista Párt tagja. 1949. szeptember 1-jétõl a BAZ megyei tanács Tankerületi Fõigazgatósága alkalmazásában állt, kezdetben, mint személyügyi elõadó, majd mint szakfelügyelõ.15 1952-ben nevezték ki egyházügyi elõadónak a BAZ megyei tanács mellé, s egészen 1956-ig dolgozott ebben a beosztásban. Azt, hogy pontosan meddig, egyelõre nem lehet tudni, ugyanis csak annyi bizonyos, hogy 1956 elején 12 BALOGH 1991, 24. 13 Az ÁEH szervezeti felépítésérõl lásd Hangulat-jelentések 2000, 59; SZÁNTÓ 1990, 18–22. 14 Kimutatás BAZ Megye Oktatási és Népmûvelési Alosztályának valamennyi dolgozójáról, BAZ Megyei Tanács

V. B. Oktatási Osztály XXIII – 12 58/1951. 15 Lásd Uo., ill. BAZ Megyei Tankerületi Fõigazgatóság kimutatása, BAZ Megye Tankerületi Fõigazgatóság XXIV– 501/a 53/1950 és BAZ Megye Tanács X. Oktatási és Népmûvelési Osztályának átszervezése, BAZ Megye Tanácsa Végrehajtóbizottságának IX. Oktatási és Népmûvelési Osztály. XXIII – 12 5200-9-1/1951 X.

22

pártiskolán vett részt, amely az 1956-os forradalom és szabadságharc kitörésével megszûnt, és amikor Virág János vissza kívánt térni munkahelyére, a helye már be volt töltve.16 További sorsa egyelõre ismeretlen. Az 1951. évi I. törvény értelmében felállított ÁEH megszervezése és kiépülése rendkívül gyorsan lezajlott. 1951 nyarára a hivatal már teljes létszámmal mûködött, a tanácsokhoz rendelt egyházügyi elõadók illetménye meglehetõsen magas, maximum havi 1400 forint volt.17 A magas fizetés egyértelmûen mutatja, hogy milyen fontos pozíció volt az egyházügyi elõadóké. A megbízottak, késõbb elõadók feladata a megyei tanácsok és a fõvárosi tanács mûködési területén felmerülõ egyházi ügyek intézése volt. Az elõadók felett a szakfelügyeletet az ÁEH látta el. Az egyházügyi elõadó folytatott tárgyalásokat az illetõségi területén mûködõ egyházak vezetõivel, papjaival, intézkedett az egyes egyházi pozíciók betöltésével, az államsegély (kongrua) folyósításával kapcsolatos hatáskörébe tartozó ügyekben, ellenõrizte a hitoktatást, véleményezte és továbbította az ÁEH felé az egyházi épületek tatarozásával, építésével kapcsolatban benyújtott kérelmeket. Ellenõrizte továbbá a járási tanácsok egyházpolitikai munkáját, tájékoztatta azok vb-elnökeit a területükön szerzett egyházügyi információkról, tapasztalatairól. Az egyházügyi megbízottak rendszeres továbbképzésen vettek részt elõadói tanfolyamok keretében,18 ahonnan megfelelõ szakmai és ideológiai instrukciókkal térhettek vissza munkájukhoz. Virág János tehát 1952 végén kezdte meg munkáját a BAZ megyei tanács egyházügyi megbízottjaként, elsõ jelentése 1952. december 31-én kelt.19 1953 elejétõl Virág János – hasonlóan a többi megye egyházügyi megbízottjához – kötelességének eleget téve rendszeresen megküldte a hivatal felé negyedéves, illetve négyhónapos munkaterveit, melyekben az adott idõszakban elvégzendõ munkáról, aktuális feladatokról adott tájékoztatást. Természetesen ezek a munkatervek központi elvárások szerint készültek, melyekben meghatározták a munkaterv elkészítésének fõbb szempontjait, a tervkészítés módszereit, illetve a munkaterv beküldésének határidejét.20 A munkatervek minden esetben egy általános bevezetõvel kezdõdtek, melyben Virág röviden felvázolta azokat a politikai, gazdasági és egyéb szempontokat, amelyek fényében munkáját végezni kívánta, majd tömören értékelte az egyházak tevékenységét, illetve az ezzel kapcsolatban szükséges lépések megtételét. Ezt követõen általában 2-3 fõ pontba gyûjtve részletezte a teendõket. Ezek a következõk voltak: I. Az egyházak tevékenységének felhasználása a béke érdekében. II. Az egyházakkal kötött megállapodások következetes betartása és betartatása. III. A klerikális reakció tevékenységének további korlátozása. 16

Virág János egyházügyi hivatali elõadó régi beosztásába való visszahelyezése, BAZ Megye Titkárságának iratai XXIII-3643/1956. 17 Lásd pl. Egyházügyi elõadók besorolása, BAZ Megyei Tanács TÜK iratai XXIII-1/C 00252/1951. 18 Ahol Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Rákosi, továbbá Andics Erzsébet munkáin kívül Rákosi Mátyás és Nagy Imre kongresszusi beszédei, ill. az MDP KV határozatai alkották a kötelezõ irodalmat. Lásd Egyházügyi elõadó tanfolyamra való behívása, BAZ Megyei Tanács TÜK iratai XXIII-1/C - 00375/1952, ill. Elõadói tanfolyam, BAZ Megyei Tanács TÜK iratai XXIII-1/C - 00142/1954. 19 December havi jelentés – 1952, BAZ Megyei Tanács TÜK iratai XXIII-1/C – 00394/1952. 20 Lásd pl. Irányelvek az egyházügyi megbízottak 1954. évi elsõ négyhónapos munkatervének elkészítéséhez, BAZ Megyei Tanács TÜK iratai XXIII-1/C 017/1954.

23

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

Már az elsõ, 1953. évi elsõ negyedéves munkatervében felfigyelhetünk arra a rendívül árulkodó mondatra, amely az egyházi tevékenység befolyásolásának mikéntjére, a felhasználható módszerekre ad példát: Azokat a papokat, akik akadályozzák a termelés menetét, a sajtón [keresztül] vagy egyházfegyelmi kiszabásával, kongrua-megvonás javaslattal fogom a tevékenységüket megakadályozni.21

Természetesen már a munkatervekben is vissza-visszatérõ jelenség, hogy a Virág János által leírtak nyelvtanilag nem helyesek, sõt néhol egyenesen értelmetlenek, de sokkal inkább érdemes felfigyelni a módszerekre. A lejáratás, az egyházfegyelmi, az oly gyakran alkalmazott kongruamegvonás, vagy éppen az azzal való fenyegetés, illetve a sorból itt kimaradt, de mindenképpen ide tartozó eldiszpozicionálás módszere mind-mind rendelkezésére állt. Virág minden munkatervében hangsúlyozta a megyei tanács végrehajtóbizottságával, oktatási osztályával, a párt- és tömegszervezetetekkel való együttmûködés fontosságát is. A munkatervek fontos elemeit jelentették a kiszállások, amelyekrõl természetesen külön tervet is kellett küldeni a hivatalnak.22 A tervek felvázolásával természetesen nem ért véget az elõadó munkája. Minden hónapban jelentést kellett tennie az elvégzett munkáról, melyben az adott munkaterv adott hónapra vonatkozó feladatainak alakulásáról számolt be. Ennek alapját a megye járásaiból érkezõ, az adott területen történteket tartalmazó jelentések adták.23 A jelentések fontossága abban rejlik, hogy ezekbõl körvonalazódik, mi érdekelte igazán az Egyházügyi Hivatalt. Ezek öt fõbb csoportban foglalhatóak össze: 1. A hitoktatás.24 2. A pedagógusok papokhoz, valláshoz való viszonya. 3. A „volt” szerzetesek, apácák tevékenysége. 4. A papok – és így a békepapok is – meddig mennek el a „népi demokrácia” támogatásában vagy támadásában. 5. Aktuális események kapcsán a hívek véleménye, hangulata. A kommunista párt ateista szemléletébõl adódóan iskola- és egyházpolitikájában értelemszerûen árgus szemekkel figyelte a hitoktatást, illetve az ifjúságpasztorációt. Majdnem minden je21

Munkaterv az 1953. január 1-jétõl március 31-ig végzendõ munkához, BAZ Megyei Tanács TÜK iratai XXIII-1/C – 006/1953. 22 Ilyen volt például az 1954. év február havi kiszállási terv, amelybõl egyértelmûen világossá válik, hogy milyen nehézségû munka volt az egyházügyi elõadóké. BAZ megye az ország legnagyobb megyéje, a megbízott pedig napi bontásban járta a rábízott területet Ózdtól Mezõkövesdig, Sárospataktól Putnokig, Szikszótól Szerencsen át Abaújszántóig, egy rövid budapesti kitérõvel. Ennek a feladatkörnek az ellátása – már ebbõl következõen is – óriási munkabírást, és persze feltétlen lojalitást igényelt. Vö. Kiszállási terv megküldése, BAZ Megyei Tanács TÜK iratai XXIII-1/C 033/1954. 23 Fontos megemlítenünk, hogy az egyházügyi elõadó továbbította a járások felé a központból érkezõ utasításokat is, lásd Szempontok az egyházakkal kapcsolatosan, BAZ Megyei Tanács TÜK iratai XXIII-1/C 0012/a – 1954 (0065/1953). 24 Természetesen külön kimutatás is készült a hitoktatásra jelentkezõkrõl: Hittanbeiratásról jelentés és kimutatás, BAZ Megyei Tanács TÜK iratai XXIII-1/C 0085/1953.

24

lentés tartalmaz ilyen jellegû részeket, melyek a jól ismert klisékben sem szûkölködnek: „A papok szívós és burkolt harcot folytatnak a tömegek megtartásáért”, „a klérus mûködése a hitoktatás vonalán a legélesebb”, „a lemorzsolódás folyamatban van” stb. A jelentésekben megjelennek a pedagógusok papokhoz, valláshoz való viszonyulásáról készült megfigyelések, melyek a vallásüldözéstõl az elvonómunkában nyújtott maximális segítségadáson keresztül a lehetõségekhez mért támogatásig ad képet a pedagógusok viselkedésérõl. Természetesen az ezzel kapcsolatos problémafelvetésnek is volt helye a jelentésekben. Jó példa erre az 1955. évi április havi jelentés, amelyben Virág felhívta a figyelmet arra, hogy a „megyei oktatási osztályon az a nézet, hogy vigyék ki az iskolából a hitoktatást, mint nem odatartozót”, amivel kapcsolatban a hibát abban látta, hogy a „a felsõ szervek ezt a vonalat nem kérik számon és nem segítik kellõ pedagógiai módszerekkel a pedagógusnak ezirányú továbbképzését”.25 Jelentõs szerep jutott emellett a volt szerzetesek és apácák tevékenységérõl készült feljegyzéseknek is. Ennek elsõdleges oka az volt, hogy a kommunisták úgy vélekedtek, hogy bár a rendek mûködési engedélyének megvonása megtörtént, tevékenységükkel nem hagytak fel. Az egyházügyi megbízottak egyik alapfeladata volt továbbá a papok és így természetesen a békepapok tevékenységének nyomon követése. Virág jelentéseiben visszatérõ megállapítás, hogy a megye „papi békebizottsága aktív munkát csak állandó unszolásra végez”,26 aminek okát a központból való irányítás hiányában látta. A papokkal kapcsolatosan felmerülõ problémák megoldására Virág elõszeretettel alkalmazta a személyes megbeszéléseket,27 vagy ha az kevésnek bizonyult, figyelmeztetéssel vagy akár eljárás indításával próbált megoldást találni. A jelentésekben hasonló fontossággal bírt az éppen aktuális események kapcsán a hívek körében megfogalmazódó vélemények feltárása is. Az 1955. évi április havi jelentés hûen tükrözi, hogyan állt össze egy havi jelentés, ráadásul betekintésre ad lehetõséget, hogy közelebbrõl is megismerjük Virág Jánost. Virág elvtárs nem volt csúcsvezetõ, de mindenképpen bizalmi állás volt az övé, felelõsségteljes és fontos munka, így érdemes néhány szót szentelni ennek a jelentésnek. Az elmúlt havi jelentéseimben részletesen ismertettem az eseményeket, így jelenleg a negyedéves lejárt munkatervemben elvégzett értékelés szerint adok tájékoztatást a megyénk egyházpolitikájáról, szemléltetve benne az elmúlt hónap tevékenységeit. Az egyházak tevékenységei az állandó sokoldalú szervezkedésekben mutatkoztak meg a tömegek magukhoz való tömörítéséért. Módszereikben a nyilvánosságot kerülik és tevékenységeiknek legális színt tüntetnek fel és a kapott engedményeket igyekeznek bõvíteni és a megjelölt kultúra fejlesztéséhez igyekszenek hozzátapadni a maguk szempontjainak érdekei szerint, mint támogatók, hogy ezen keresztül is a szervezkedéseiket biztosíthassák.

25 Április havi jelentés, BAZ Megyei Tanács TÜK iratai XXIII-1/C – 0039/1955. 26 Lásd pl. Március havi jelentés, BAZ Megyei Tanács TÜK iratai XXIII-1/C – 0012/a/1954. 27 Legalábbis a jelentésekben rendszeresen utal ezekre. Konkrét beszélgetéseket tartalmazó

dokumentumok még nem kerültek elõ, ami viszont egyáltalán nem meglepõ, ugyanis ezek az elbeszélgetések – bevett gyakorlat szerint – ritkán kerültek rögzítésre, egyrészt mivel ezek a megbeszélések amolyan félig hivatalos formában zajlottak, másrészt hogy ne legyen nyoma, ne lehessen hivatkozási alap.

25

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

A húsvéti egyházi rendezvényeket értékelve ezek a tények domborodtak ki, hogy egyes helyeken a megszervezett […] segítségével tömeg demonstrációs körmeneteket igyekeztek biztosítani. […] Ezeket a lehetõségeket segítették az említettek, hogy állami szerveinknek az engedmények határai nincsenek megszabva és a taktikai harchoz nem kellõ a felkészültségük.

Ebbõl is világosan láthatjuk, de ha ez nem lenne elég, a jelentés értékelésében is egyértelmûen megjelenik, hogy Virág elvtárs „fogalmazása, a mondatok szerkesztése nem elég gördülékeny, és több esetben nehezen érthetõ”.28 Az elkészült jelentéseket ugyanis a központ folyamatosan értékelte, és ezt az elõadónak megküldte. Ezek az értékelések egy általános és egy részletes részbõl álltak. Virág János jelentéseit minden esetben elfogadták.29 Az általános részben rámutattak a jelentés pozitív (a pártés állami szervekkel való együttmûködés, a baloldali túlzások elleni harc, a papság hogyan akarja felhasználni a maga javára az új helyzet adta lehetõségeket, intézkedéseinek helyességét, az egyházak papjainak a hitélet kiterjesztése érdekében alkalmazott módszerek ismertetése stb.) és negatív (nem ad közlést saját véleményérõl, a papokkal folytatott megbeszélések tapasztalatairól, munkaterve értékelésének hiányáról, rendezetlenség, kiszállási ütemterv megküldésének hiánya stb.) mozzanataira, míg a részletes értékelés során az egyes konkrét ügyekkel kapcsolatos megállapításokat közölték az elõadóval. Az 1955. évi január havi jelentés részletes értékelésében szerepel az a mondat – ennek szem elõtt tartására hívták fel Virág János figyelmét –, amely a kommunista gondolkodásra oly jellemzõ: Mivel légüres tér nincs, ahova mi nem megyünk be, oda befurakodik az ellenség a maga káros elméletével.30

A megyei megbízottnak ezen túl egyes konkrét eseményekrõl (eseményjelentés)31 vagy éppen az általános helyzetrõl (összefoglaló jelentés)32 is be kellett számolnia a hivatalnak, csakúgy, mint egyes konkrét ügyekrõl, melyekrõl a központ információ kért. Ennek szemléltetésére rendkívül alkalmas R. Gy. református pap ügye. Két iratról van szó, egy 1953-as rendõrségi jelentésrõl,33 illetve egy 1954-es elõadói jelentésrõl.34 R. Gy. ügye akkor robbant ki, amikor T. I. helyi lakos a tanácshoz fordult, és panaszt tett a pap ellen, hogy bár házasságot ígért neki, nem hajlandó elvenni. A szembesítés során a pap ta28 Virág elvtárs április havi jelentésének értékelése, BAZ Megyei Tanács TÜK iratai XXIII-1/C – 0039/1955. 29 Legalábbis az eddig elõkerült értékelések tükrében. 30 Virág elvtárs január havi jelentésének értékelése, BAZ Megyei Tanács TÜK iratai XXIII-1/C – 0039/1955. 31 Lásd például az 1953. május 21-én, illetve 1954. január 29-én kelt eseményjelentést: A képviselõválasztás

értékelése és eseményjelentés, BAZ Megyei Tanács TÜK iratai XXIII-1/C 048/1953; Eseményjelentés, BAZ Megyei Tanács TÜK iratai XXIII-1/C 0012/1954). 32 Pl. Borsod megye egyházpolitikájáról összefoglaló jelentés, BAZ Megyei Tanács TÜK iratai XXIII-1/C – 0012/1954. 33 R. Gy. […] pap ügye, BAZ Megyei Tanács TÜK iratai XXIII-1/C 048/1953. 34 R. Gy. […] református pappal kapcsolatos jelentés, BAZ Megyei Tanács TÜK iratai XXIII-1/C 0012/1954.

26

gadta az ellene felhozott vádakat. Felháborodásában visszatért a templomba, ahol megkongatta a harangokat – hogy összehívja a presbitereket tanácskozás céljából –, minek következtében 200250 fõ gyûlt össze. Miután kiderült, mirõl van szó, a felbõszült tömeg a tanácsháza elé sietett, és T. I. kiadását követelte. A rendõrségi jelentés lincshangulatról beszél, amely csak a hölgy – ÁVH-s gépkocsin történõ – kimenekítését követõen csökkent. A pap a község elhagyásán gondolkodott, ami végül be is következett, mint ahogy az a késõbbi jelentésbõl kiderül. Az üggyel kapcsolatban több dolog érdemel mindenképp említést. Egyrészt Virág kongruamegvonásra, majd annak ’54-es szükségtelenségére tett javaslata, ami – mint azt már említettem – nemcsak lehetõsége, hanem kötelessége volt a megbízottnak.35 A másik fontos dolog, hogy meglehetõsen hosszú idõ telt el az eset és az újbóli elõtérbe kerülése között,36 ami bizonyítja számunkra, hogy aki egyszer a hivatal látókörébe került, azt nem felejtették el, és biztosak lehetünk abban, hogy ha szükség lett volna rá, fel is használták volna a pap ellen. Harmadrészt pedig érdemes felfigyelnünk arra a tényre, hogy a református pap milyen nyíltan vállalta fel igazának védelmét, s nem riadt meg fellépésének esetleges következményeitõl, ami semmiképp nem tekinthetõ általános reakciónak ebben az idõben. A kommunista diktatúra célja – többek között – a társadalom totális kontrolljának megvalósítása volt. Ennek alkotta egyik szegmensét az Állami Egyházügyi Hivatal, amely a Virág Jánoshoz hasonló, hithû káderek munkáján keresztül felügyelte és ellenõrizte nemcsak az egyházakat, hanem a híveket is. Virág János nem volt csúcsvezetõ, de egyházügyi megbízotti munkája nélkülözhetetlen volt a hatalom számára, ugyanis rajta keresztül informálódhatott leghatékonyabban a vallásos társadalomról. A hozzá hasonló öntudatos kommunisták adták a társadalom teljes ellenõrzési rendszerének alapját.

* A rendszerváltást követõen, immár remélhetõleg demokratikus viszonyok között a társadalomnak kötelessége elszámolni múltjával. Természetes azonban, hogy körültekintõ eljárásra van szükség, mert a hatalom különféle elnyomó szervei által készített jelentésekbe végeredményben bármi bekerülhetett. Ennek ellenére ezek a dokumentumok nagy segítségünkre lehetnek a kor szellemének megértésében, értékes forrásai az eljárások menetének. Habár az Egyházügyi Hivatal iratanyagának feldolgozása még éppen csak elkezdõdött, és rendkívül nagy feladat áll a kutatók elõtt, a dokumentumok feltárására feltétlenül szükség van, természetesen nemcsak a korszak megismerése szempontjából, hanem hogy akaratlanul ne kövessünk el hasonlót, s az ezirányú szándék pedig nyilvánvalóvá váljék mindenki elõtt. A totalitárius államok egyik fontos jellemzõje a lakosság széles körû és állandó megfigyelése. Mindez a különbözõ diktatúrákban nem elszigetelten, hanem általános érvénnyel jelentkezik. Nem kell különösképpen bizonygatni, hogy az ötvenes évek magyar – és a hasonló keleteurópai – állambiztonsági módszerek kialakulásához a szovjet elvtársak milyen mértékben járultak 35 Az egyes papokkal kapcsolatos javaslattétel a kongrua-megvonástól (vagy éppen megadásáról, növelésérõl) az adott pap elmozdításáig (eltávolítás vagy magasabb egyházi pozícióba javasolás) terjedhetett. 36 Az, hogy véletlenül vagy valamilyen céllal, végeredményben mellékes.

27

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

hozzá, ugyanakkor a lakosság teljes kontrollja, a katolikus egyházat érintõ jelentések nem a kommunista diktatúra találmányai, hanem minden totális diktatúra jellemzõje. A feldolgozás során figyelembe kell vennünk az adatvédelmi törvényt, mert a jelentéseknél az igazi problémát az a több száz, sõt ezer személy okozza, akik a jelentésekben szerepelnek. Korántsem lehet és szabad készpénznek venni mindent, ami egy adott jelentésben egy adott emberrel kapcsolatban megfogalmazásra került, viszont a kutatók nem hátrálhatnak meg a feladat elõl emiatt, ugyanis a források feltárására, az ebbõl szerzett információk feldolgozására mindenképpen szükség van. Ennek hiányában ugyanis komolyan sérülhetne a társadalom igazságérzete. Remélhetõleg módja nyílik a kutatóknak hogy a közelmúlt eseményeinek elfogulatlanul feltárhassák, a rendszer mûködésének nagy nyilvánosság elõtt bemutathassák, elõsegítve ezzel a demokrácia mint intézményrendszer megszilárdulását, és megóva a magyarságot még egy hasonló fél évszázad gyötrelmeitõl.

Felhasznált irodalom BALOGH 1991 – BALOGH Margit: Egyházügyi hivatalok, História 1991/5–6. BALOGH–GERGELY 1993 – BALOGH Margit – GERGELY Jenõ: Egyházak az újkori Magyarországon 1790–1992. Kronológia, História, Budapest, 1993. BALOGH–SZABÓ 2002 – BALOGH Margit – SZABÓ Csaba: A Grõsz-per, Kossuth, Budapest, 2002. GERGELY Jenõ: Katolikus egyház, magyar társadalom 1890–1986, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 1989. GERGELY Jenõ: A katolikus egyház Magyarországon 1944–1971, Kossuth, Budapest, 1985. GERGELY Jenõ: A katolikus egyház Magyarországon 1944 után. Elõadások a Történettudományi Intézetben, 13. füzet, Budapest, 1991. GERGELY Jenõ: A politikai katolicizmus Magyarországon 1890–1950, Kossuth, Budapest, 1977. GERGELY Jenõ: „A Szentírás szava a párt szava!” – 1952, História 1993/5–6. GERGELY Jenõ: A szétválás konfliktusai. A magyar állam és a katolikus egyház viszonya 1945 és 1951 között, Társadalmi Szemle 1989/6. Grõsz-per 2001 – A Grõsz-per elõkészítése 1951, szerk. Szabó Csaba, Osiris, Budapest, 2001. Hangulat-jelentések 2000 – Egyházügyi hangulat-jelentések 1951, 1953, szerk. Szabó Csaba, Osiris, Budapest, 2000. IZSÁK–NAGY 2004 – IZSÁK Lajos – NAGY József: Magyar történeti dokumentumok 1944–2000, Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2004. KÖBEL 2005 – KÖBEL Szilvia: „Oszd meg és uralkodj!” A pártállam és az egyházak, Rejtjel, Budapest, 2005. ROMSICS Ignác: Magyarország XX. századi története, Osiris, Budapest, 2002. SZÁNTÓ 1990 – SZÁNTÓ Konrád: Az egyházügyi hivatal titkai, Mécses, Budapest, 1990. SZÁNTÓ Konrád: A meggyilkolt katolikus papok kálváriája, Mécses, Budapest, 1992. Szöveggyûjtemény 2000 – Magyar történeti szöveggyûjtemény 1914–1999, I–II., szerk. Romsics Ignác, Osiris, Budapest, 2000.

28

Levéltári források Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanács Titkos Ügykezelési iratai XXIII-1/C. Borsod-Abaúj-Zemplén megye Tanácsa Végrehajtóbizottságának IX. Oktatási és Népmûvelési Osztály. XXIII – 12. Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Tankerületi Fõigazgatóság XXIV–501/a. Borsod-Abaúj-Zemplén Megye Titkárságának iratai XXIII-3.

29

K

O M M E N T Á RK O • M2M0 E0N6T| Á6 R

– • T2 O0 T0 Á6 L| I6S

M Ú L T

KÁDÁR JÁNOS JÓ ELVTÁRS VAGY SHAKESPEARE-I DRÁMAHÕS? Roger Gough brit történésszel Kendeffy Áron beszélget

Roger Gough könyve, a Kádár János jó elvtárs? (JLX Kiadó) az idei õsz egyik társadalomtudományi könyvsikere. A könyv magyar illetve angol nyelvû1 kiadása több helyen (Népszabadság, The Guardian, The Economist) igen pozitív ismertetések tárgya. Goughot a magyarországi zavargásokról tudósító BBC szakértõként szólaltatta meg. A brit történészt arról kérdeztük, hogy miért írta könyvét, és hogy véleménye szerint, miképpen él tovább Kádár János hagyatéka.

Kádárral, vagy általánosabb értelemben az 1945 és 1989 közötti magyar politikával fõleg külföldön élõ magyar szerzõk (Charles Gáti, Fejtõ Ferenc, Paul Lendvai, Rudolf Tõkés, Schöpflin György, Pierre Kende) vagy a Kádár-korszak apologétái (Moldova György vagy enyhébb formában Huszár Tibor) foglalkoznak. Miért döntött úgy Roger Gough, egy oxfordi végzettségû2 brit történész, aki több mint 10 évig befektetési bankárként kereste kenyerét, hogy monográfiát ír Kádár Jánosról? Furcsa történetrõl van szó. 25 évvel ezelõtt, középiskolai tanulmányaim során történelembõl kellett esszét írnunk. Nem tudtam, milyen témát válasszak, de a téma keresgélése közben a kezembe került egy nagyon érdekes könyv III. Richárdról, aki valóságos uralkodóként teljesen más volt, mint a shakespeare-i drámahõs. A könyv konklúziójában a szerzõ kijelentette: Richárd igen szerencsétlen volt, mivel csak két évig uralkodott, és sok tervét nem tudta megvalósítani, ha tovább élt volna, mint nagy királyra emlékeznénk rá. A könyv az egyik utolsó lábjegyzetében megjegyezte: „III. Richárd sok tekintetben hasonlít Kádár Jánosra, akinek politikai karrierje a rendkívül vitatott kezdett óta igen magasra ívelt.” Így kezdtem tehát érdeklõdni Kádár János iránt, egy lapszéli jegyzetben tett futó hivatkozás alapján, amelyet egy teljesen más témájú könyvben találtam. Kérdezgettem apámat, hogy ki is ez a Kádár. Apám erre így válaszolt: „Kádárt az oroszok ültették hatalomba, miután leverték az 1956-os magyar forradalmat, azóta sikerült ügyes kompromisszumokat kicsikarnia a szovjetektõl. Ez minden, amit tudok.” Ezek után egyre többet olvastam Kádárról, végül is róla írtam a disszertációmat. Persze az is igaz, hogy a koromhoz képest jóval messzebbre mentem a kutatással. Megtaláltam például Szász Bélát, aki ismert szakértõje volt a Rajk-pernek, és akkoriban éppen Észak-Londonban élt. Elmentem és beszéltem Szászzal, aki távolról ismerte Kádárt. Iskolai esszém nagy siker volt, de természetesen ma már sok mindent másképpen gondolok. Ezek után sok minden történt. Habár továbbra is érdekelt Magyarország, de nem Kádár állt érdeklõdésem középpontjában. Az 1988–89-es események azonban, amelyek során Kádár 1 Roger GOUGH: A Good Comrade, János Kádár, Communism and Hungary, I.B.Tauris, London, 2006. 2 Gough a klasszikus brit elitképzõ kurzust az ún. PPE-t (Philosophy-Politics-Economics) végezte

Oxfordban. Ma a Konzervatív Párt Kent megyei tanácsosa, és a Policy Exchange nevû think-tank kutatási igazgatója.

30

múltbeli bûneiért érzett bûntudata kínozta, rávettek arra, hogy monográfiát írjak Kádár János életérõl. Ha látták a nemrégiben megjelent amerikai filmet, a Capotet, emlékezhetnek az egyik jelenetre, amelyben az író beszél egy bizonyos könyvrõl, amelyet meg kell írnia. Nem akarom magamat Capote nagyságához hasonlítani, de valahogy én is így voltam ezzel a Kádár-könyvvel: meg kellett írnom. 10 éve gondolkoztam rajta, de közben munkahelyi elfoglaltságaim miatt nem volt idõm. Végül is elkezdtem.3 Miért volt olyan érdekes Kádár? Részben a személyes történet hihetetlen változatossága miatt, részben mert egy olyan emberrõl szól, aki óriási bûnöket vétett, de mégsem lehet az olyan hagyományos kommunista vezetõk közé besorolni, mint Brezsnyev, Ceausescu vagy Honecker. Másrészt a Kádár-korban olyan politikai rendszer alakult ki Magyarországon, amelynek kialakulásának és bukásának elemzésével sokat tudunk mondani a hidegháború világáról. Emellett Kádár életének tanulmányozásával sok érdekes adalékot kapunk a politika mint a lehetõségek mûvészetének világáról. Kevés olyan politikust ismerünk a 20. században, akik ennyire érezték hatalmuk korlátait, és ennyire érzékenyen reagáltak a körülmények változásaira. Miután elolvastam a könyv angol nyelvû eredetijét, a sok új érdekes információ mellett az tûnt fel, hogy Kádárt, hogy úgy mondjam: kívülrõl nézed. Ha magyar vagy és jobboldali, akkor Kádár áruló, ha baloldali, akkor pedig hõs. Mit gondolsz errõl? Szerintem a történelmet nem hõsökrõl és árulókról kell írni. Kádárt tettei alapján semmiképpen nem lehet hõsnek tartani. Nem volt a 20. század történelmének egyik nagy „szörnyetege”, mint Sztálin, Hitler vagy Mao, de kétségtelenül sok vér tapad kezéhez. Talán a legszörnyûbb tette a 18 éven aluli forradalmárok kivégeztetése volt. Kádár történelmi hagyatéka nem progresszív sem politikai-gazdasági, sem morális-pszichológiai szempontból. A „Kádár mint áruló” megközelítés sem visz messzire. Aki ezt a véleményt vallja, igen nehezen tudja megmagyarázni, hogy miért népszerû bizonyos körökben a mai napig Kádár. A hidegháború éveiben igen sokan csodálták Kádárt keleten és nyugaton is, kommunisták és antikommunisták egyaránt. Van azonban egy harmadik megközelítés is. A szerzõnek ezt kell követnie, azt a kérdést kell feltenni, hogy miképpen nézne ki az adott kérdés a fõhõs asztalánál ülve. Miért hozott olyan döntést, amelyet hozott? Ez persze nem jelenti azt, hogy apologétának vagy nosztalgikusnak kell lenni. Én megpróbáltam nem beleesni ebbe a hibába, ha olvassák a könyv záró fejezetét, remélem, elhiszik ezt nekem. Következtetéseim igen kemények. Értékrendem és politikai világnézetem teljesen eltérõ. Ettõl függetlenül próbáltam magam a helyébe képzelni, amikor a legfontosabb döntéseit hozta. Kádár szerepét a magyar történelemben kétféleképpen lehet értékelni. Az elsõ kérdés alapvetõ jellegû: jó volt Kádár és rendszere Magyarországnak? A válasz egyértelmûen nem. Nem fogadom el azt az érvelést, mely szerint „megtett mindent, amit a rendszer korlátai között megtehetett”. Ezek a korlátok nem voltak függetlenek tõle, egy olyan rendszer korlátai voltak ezek, ame-

3

A könyv 5 évig készült. – A Szerk.

31

B

E S Z É L G E T É S

R

O B E R T

G

OK U G O H M MB ERNI T T ÁT R Ö •R T2 É0 N0 É6S | S6Z E L

K

Á D Á R

J

Á N O S R Ó L

lyet Kádár János támogatott és magáénak érzett. Sõt két történelmi fordulóponton, 1945–48 között és 1956-ban tette ezt, tehát egy elnyomó rendszert választott. Ettõl függetlenül azt is ki lehet jelenteni, hogy rendszerének néhány eleme pozitívnak tekinthetõ. Például az 1960–61 utáni enyhülés. Nem szabad persze szentimentálisan beszélni errõl, ez része volt Kádár machiavellista politikájának, elõször brutális volt, aztán elnézõnek akart látszani. Könyvedhez számtalan fontos emberrel készítettél interjút (Berecz János, Fejti György, M. Kiss Sándor, Konrád György, Marjai József, Valerij Muszatov, Nyers Rezsõ, Pozsgay Imre, Rajk László, Huszár Tibor, Berend T. Iván stb.). Talán legjobban a Muszatov-interjú érdekelne. Beszélnél általában az interjúidról, és konkrétan a Muszatov-interjúról? Legtöbb interjúalanyom szó nélkül vállalta a beszélgetést. Minden interjú igen hasznos volt, még azok is, amelyeket amikor készítettem, nem tûntek relevánsnak. Mindig van valami fontos információ. Mivel az alanyok nagy része a Kádár-rendszer vezetõi közül került ki, igen sok információ szólt a személyes viszonyokról, arról, hogy ki milyen viszonyban volt a másikkal. A személyes anedoktázások során igen sok minden derült ki… Muszatov érdekes eset, hiszen õ egy személyben történész és diplomata. Nagyon sok információt közölt a Kádár-rendszer szovjet megítélésérõl, és Kádár személyes kapcsolatairól a szovjet vezetõkkel, különösen Andropovval és Brezsnyevvel. Õ tolmácsolt például a híres-hírhedt 1972-es Brezsnyev–Kádár találkozón, amikor Brezsnyev elmondta elvtársi aggodalmait a magyar eseményekkel kapcsolatban. Muszatov pontosan el tudta mesélni annak a találkozónak részleteit, Kádár és Brezsnyev zokogva idézte fel elsõ, 1956-os találkozójuk emlékét. Ezzel próbálta puhítani mondanivalóját a szovjet vezetõ, amely ennek ellenére is sokkolta Kádárt. Hihetetlen, de igaz: mindkettõjük tudta, hogy közülük Kádár a kifinomultabb politikus, s ez nagyban terhelte kapcsolatukat. Úgy tûnik, Andropov volt a közvetítõ Brezsnyev és Kádár között. Muszatov igen érdekesen értékelte Kádár politikai stílusát is. Szerinte Kádár egyszerre volt Kominternbõl jött kommunista és igazi magyar kommunista. Ezeket az identitásokat váltogatta a különbözõ helyzetekben. Kádár azonban sohasem volt a Nagy Imre-típusú nemzeti kommunista, ezt tudták és értékelték Moszkvában. Nem volt azonban moszkovita sem, saját politikai tapasztalatait Magyarországon szerezte, ez nagy elõnye volt például Rákosival szemben, aki igazi moszkovita volt. Ha valaki olvassa Muszatov könyvét, az láthatja, hogy az õ véleménye Kádárról jóval pozitívabb, mint az enyém. Ez nem meglepõ, de ettõl még nagyon hasznos volt az interjú. Könyvedben elég sok a shakespeare-i áthallás. Hogyan függ össze Kádár János élete és a nagy mester drámái? Ezt egy kicsit árnyalnám. A könyvben sok utalás van olyan véleményekre, amelyek összekötötték Kádár életét Shakespeare drámáival. Ezek közül a leggyakoribb a Macbeth és Lear király említése. Ezeket a metaforákat sok magyar és külföldi elemzõ is használta. Például Timothy Garton Ash, a közismert brit Közép-Európa-szakértõ említette Kádárt ilyen értelemben, amikor Nagy Imre temetésérõl megírta híres cikkét. Szerintem azonban az igazi drámai elem Kádár életében 1956, amikor élete közepén kellett élet-halál kérdésekre válaszolnia. Kádár életében minden további történés a forradalommal

32

függ össze. Lehet azt mondani, hogy ortodox kommunistaként, erõs túlélési ösztönnel nem lehetett más döntéseket hozni. Ez akár nagyjából igaz is lehet, de folyamatosan hezitált, még moszkvai tartózkodásának két napja alatt is. Az akkori döntései nemcsak a késõbbi Kádár-rendszer alapjait fektették le, hanem élete végén elkezdték kísérteni is. A krízis, az élet nagy döntései tipikus drámai összetevõk, természetesen nem csak a shakespeare-i drámák összetevõi. Kádár élete tele volt ilyenekkel, és a nagy mesternél csak kevesen tudták olyan mélyen feldolgozni az egyén bûntudatát, aki ölt a hatalomért. Könyvedben sok új elemmel találkozhat az olvasó. Talán az egyik legizgalmasabb fejezet Kádár szerepét elemzi a Rajk-perben. Azt állítod, hogy Kádárnak jóval nagyobb szerep jutott, mint amennyit beismer. Emellett azt is állítod, hogy sokkal nagyobb szerepet játszott a gyûlölt titkosrendõrség létrehozásában, mint azt sokan gondolják. Kádár – különösen a per elsõ felében – sokkal nagyobb szerepet játszott, mint amit valaha is beismert. Igen gyakran és szorgalmasan vett részt a kihallgatásokon. A per második felében azonban az NKVD vette át a kezdeményezõ szerepet. Ennek ellenére Kádár szerepe némileg más volt, mint az a nyugati kommentárok sugallták 1956 után. Rákosi, hogy védje magát, azt kezdte terjeszteni: Kádár szerepe sokkal nagyobb volt a Rajk-perben, mint azt állította. Innen származik a valószínûleg félig igaz történet is, hogy Kádár meglátogatta Rajkot cellájában, hogy a párt érdekében ismerje el bûnösségét, s cserébe megkímélik az életét. E megközelítés szerint Rajk döntésében, hogy bûnösnek ismeri el magát, nagy szerepe volt Kádár látogatásának. A Hajdu Tibor által az 1990-es évek elején felfedezett kihallgatási jegyzõkönyv szerint Kádár Farkas Mihállyal látogatta meg Rajkot, és az ajánlat nem volt ennyire világos, lehet, hogy nem is volt több, mint durva kihallgatási taktikázás. A mai napig azt sem tudjuk, hogy mi volt az igazi oka Rajk beismerõ vallomásának. Kádár rész vett az ÁVO kiépítésében, de szerepe semmiképpen nem összehasonlítható Péter Gáboréval. Mint Budapest helyettes rendõrfõnöke ténylegesen részt vett az elsõ lépésekben. Erõs családi kapcsokkal is rendelkezett, hiszen az állambiztonságnál szolgált felesége és bátyja is. Részt vett a pócspetri ügy „megoldásában” is. Belügyminiszterségének két éve alatt vált önállóvá az ÁVH, és figyelt a Mindszenty-per „megoldására” is. Kádár és a titkosrendõrség kapcsolatát jól írja le a Gyarmati György által publikált cikk, amely néhány éve jelent meg a Rubiconban. Összességében Kádár nem titkosrendõr, hanem kommunista szervezõ volt. Bizonyos években a rendõrséget és a belügyet szervezte. Ez felelt meg legjobban képességeinek. Kádár nem lett volna sikeres a kultúrpolitika vagy a gazdaságpolitika terén. 1945 és 1948 között a kommunista pártot szervezte, és kiemelkedõ szerepet játszott a szociáldemokraták leszalámizásában. De volt annyira kegyetlen és kemény, hogy végül szerepet kapott a belügyminisztérium vezetésében. Ma már elég sok anyag áll rendelkezésre az 1956 utáni kádári bosszú részleteirõl. Jól ismert politikai tények ismétlése helyett inkább kérdeznélek a Kádár-rendszer külpolitikájáról. Közismert, hogy miközben több kommunista vezetõ játszott el a nacionalizmussal mint legitimációs forrással, Kádár szinte teljesen negligálta a határon túli magyarok ügyét. Hogyan magyarázod ezt?

33

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

Egyetértek, Kádárt valóban nem foglalkoztatta a nemzeti kérdés. E tekintetben furcsa, hogy több nyugati kommentátor nemzeti kommunistának, sõt nacionalistának találta Kádárt. Errõl nincs szó. A Gyurkó László által jegyzett hivatalos monográfiában Kádár kijelenti, hogy számára nem jelent sokat a nemzeti trikolór, mivel azt a Horthy-rendszerrel azonosítja. Késõbb helyesbített, és azt mondta: rájött, hogy a nemzeti zászló az emberekhez tartozik, nem a Horthy-rendszerhez. De az embernek a szöveget olvasva olyan érzése van, hogy az elsõ állítás az õszintébb. Persze 1956 miatt sem mert Kádár a nemzeti legitimációval próbálkozni. Minden politikáját a forradalommal szemben definiálta, így 1956 nemzeti függetlenségi gondolkodását próbálta elnyomni illetve ellensúlyozni az életszínvonal lassú emelésével. Az 1960-as évek elején a Kádár-rendszernek ártott volna a nemzeti érzés megerõsödése, mivel az a forradalom emlékezetét hozta volna a felszínre. Késõbb talán egy kicsit puhult Kádár averziója a nemzeti szimbólumok iránt. A Kádárkor elsõ felében szilárdan internacionalista volt. Az sem véletlen, hogy a konszolidáció elsõ idõszakában az Osztrák–Magyar Monarchia mint békés fejlõdés kora jelent meg a hivatalos történetírásban. A késõbbi idõszakban azonban kissé változott a vonal, ezt mutatja a központi bizottság 1974-es határozata és Kádár 1975-ös helsinki beszéde, amelyben utalt a trianoni tragédiára. Ebben az idõszakban a kommunista vezetés rájött, hogy politikailag kockázatos, ha nemzeti szempontból semlegesnek látszik. Különben ebben az idõszakban a szovjet blokk több országában kezdett erõsödni a nemzeti retorika. Ebbõl a szempontból különösen érdekes Honecker és Ulbricht ideológiájának összehasonlítása. Ettõl függetlenül Kádár sohasem volt aktív a határon túli magyarok kérdésében, mivel úgy értékelte, hogy diplomáciailag ez túl sok kárt okozna neki. A szovjet blokk belsõ erõviszonyai miatt úgy vélte, hogy ha felébresztenék a magyar nacionalizmust, azért olyan árat kellene fizetni, amelyek aláásnák a konszolidáció eredményeit. Ezt a filozófiát több beszédében is felismerhetjük. Kádár sohasem volt nacionalista. Számára a nemzeti érdek fõleg gazdasági erõsödést jelentett, sokszor akár a szovjet érdekek ellenében. De ez semmiképpen nem jelent nacionalizmust. A kádári konszolidáció viszonyai között nem meglepõ, hogy ismét népszerûvé vált a hivatalos történészek körében az 1867-es kiegyezés. Egyik fejezeted címében Kádárt „Mitteleuropa Man”-ként jellemzed. Szeretnék vitatkozni ezzel a tétellel: szerintem Kádár sohasem volt közép-európai, inkább ortodox kommunista volt, aki akkor szerette meg a külpolitikát, amikor rosszul kezdtek menni a dolgok a belpolitikában. Semmiképpen nem állítanám, hogy Kádár olyan közép-európai figura, mint Joseph Roth vagy Robert Musil avagy bármelyik nagy közép-európai gondolkodó. Ennek ellenére az 1960-as évek végétõl Kádár kereste a kapcsolatot kommunista és nem-kommunista politikusokkal is, akiket érdekelhetett a közép-európai regionális együttmûködés. Persze a Mitteleuropa Man címke erõsen kétértelmû, akár ironikus is, a „jó elvtárs”-hoz hasonlóan. De ettõl függetlenül van némi igazságtartalma. Kádár és gazdasági tanácsadói már a konszolidáció elsõ periódusában rájöttek, hogy az életszínvonalat nem lehet emelni nyugati, fõleg német gazdasági kapcsolatok nélkül. Azt is érezték, hogy ha teljesen elzárják az értelmiséget a nyugati hatásoktól, akkor ez késõbb igen káros

34

lehet a rendszernek. Ennek fényében engedélyezték bizonyos értelmiségiek nyugati utazásait. Van néhány igen meglepõ statisztika arról, hogy mennyi értelmiségi utazott nyugatra az 1960-as évek második felében. Azt állítom, hogy a nyugati nyitás már a helsinki folyamat megkezdése elõtt megfigyelhetõ. Péter Jánost például jó nyugati kapcsolatai miatt nevezték ki külügyminiszternek 1961-ben. Persze az is igaz, hogy a növekvõ gazdasági nehézségek miatt egyre kellemesebb volt fõleg a külpolitikára koncentrálni. Kádár különben valóban ortodox kommunista volt, de csak egy bizonyos pontig. Valóban hitt a lenini proletárdiktatúrában, és igen behatárolt mértékben támogatta a gazdasági és kulturális reformokat. De a rendszer túlélésében nagy szerepet játszott, hogy Kádár rendszere kevésbé volt merev, mint például az 1968 utáni csehszlovák rendszer. Igen alaposan elemezted Kádár szerepét az 1968-as csehszlovákiai eseményekben, és a részletesen írsz a Kádár–Dubcek személyes kapcsolatról. Sokszor hivatkozol nyugati szerzõkre, akik azt állítják, hogy Kádár tulajdonképpen a szovjet külpolitika „jó rendõre” volt. Természetesen igen sok korláta volt a kádári külpolitikának, de nem értek egyet azzal a posztkommunista politikusok és elemzõk által emlegetett ténnyel, hogy Kádár külpolitikai nyitása a szovjet rendszer bátor kihívása volt. Ne felejtsük el azt sem, hogy Kádár titokban engedélyezte szovjet atomfegyverek magyarországi tárolását. Csehszlovákiával kapcsolatban le kell szögezni valamit. Kádár már a kezdetektõl fogva – részben 1956-os élményei miatt – félt a prágai események következményeitõl. Teljesen ellene volt az általa radikálisnak vélt prágai tavasz programjának. Emellett az sem kétséges, hogy el akarta kerülni a katonai beavatkozást; két okból: egyrészt a hazai közvélemény miatt, másrészt félt a nyugati visszhangoktól. A nyugati visszhangokkal kapcsolatban találtam Washingtonban egy érdekes külügyi jelentést, amely arról szól, hogy a magyar vezetõk a csehszlovákiai bevonulás után mindent megtettek, hogy minimalizálják a negatív hatásokat a nyugati kapcsolataikban. Volt azonban egy másik elem, amely komolyan aggasztotta Kádárt. A Szovjetunió beavatkozott 1956-ban, de aztán engedte a Kádár-rendszer relatíve liberálisabb és rugalmasabb politikáját. 1968-ban úgy tûnt, hogy a beavatkozás után egy igazi neosztálinista hullám jöhet. Igaza volt. Ezt a logikát tükrözi Krím-beli, 1968. augusztusi útjának jegyzõkönyve is. Dubcekkel szemben nem kétséges, hogy kétszínû volt Kádár. Úgy tett, mintha független lett volna, közben mindent jelentett Brezsnyevnek. De a prágai tavasz radikalizmusával kapcsolatban megfogalmazott kételyei õszinték voltak. Általánosságban külpolitikájáról elmondható, hogy Kádár mindig óvatos volt, s nyíltan nem ütközött Moszkvával. Ez igaz a magyar IMF-tagsággal kapcsolatban is. Mire elindultak a tárgyalások, a szovjetek tudtak errõl, és nem is ellenezték a dolgot. Így van ez az afganisztáni bevonulás utáni nyugati bojkottal kapcsolatban is. Még a PB konzervatívabb tagjai is ellen akartak állni a szovjet politikának. Kádár nem tette ezt, de késõbb csendben kritizálta a szovjeteket. Összességében Kádárnak volt önálló külpolitikája, de arra mindig kínosan vigyázott, hogy ne menjen nyíltan a szovjetek ellen. Az is igaz, hogy a szovjeteknek kedvezõ volt, hogy Kádár a nyugatiak szemében akceptált tárgyalópartnerré vált, és több csatornát biztosított a szovjet külpolitikának. Különösen fontos volt ez a technológiai transzferek területén. Az ellentmondásos helyzetet jól jellemzik a különbözõ Brezsnyev–Kádár találkozók, amelyeken kiderült, hogy a szovjet vezetõt nyugtalanította Kádár nyugati népszerûsége. A szovjet vezetõk bizonyos mér-

35

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

tékben skizofrén módon közelítették meg Kádárt, aki mindig vigyázott arra, hogy ne feszítse túl a húrt. Látva a mai magyar társadalom morális állapotát, egyet kell értenem M. Kiss Sándor értékelésével, aki szerint bizonyos értelemben a Kádár-rendszer jobban korrumpálta a társadalmat, mint a Rákosi-rezsim. Kádár életszínvonalat emelõ politikája logikus volt a saját szempontjából, de az anyagi polgárosodást nem követte morális polgárosodás. Magyarország volt a „legvidámabb barakk”, de mégis barakk volt. Kádár, miután részt vett az ÁVH felépítésében, belátta, hogy a terror régi mértékét és rendszerét nem lehet fenntartani. Ennek ellenére hatalma késõi periódusában sem engedte munkatársainak, hogy elolvassák a III/III-as jelentéseket. Kádár soha sem akarta leépíteni az államrendõrséget. Ezt a leninista állam alapszervezetének tekintette. Erre jó példa, hogy 1981-ben azt közölte a lengyel kommunista vezetéssel, hogy „az osztályellenség elleni harcban nincs szerepe az emberi jogoknak”. Politikai meggyõzõdésének része volt azonban az is, hogy a titkosszolgálati eszközökkel nem lehet megoldani minden társadalmi problémát. Emellett jó oka volt félni az államrendõrségtõl, hiszen ott jelentõs számú rákosista elem maradt meg. Ennek ellenére a politikai rendõrség nélkül nem tudta elképzelni politikai rendszerét. Kádár és Rákosi rendszerét azonban nagyon nehéz összehasonlítani morális károkozás szempontjából. Talán annyit lehet mondani, hogy a Rákosi-korszakban nagyobbak és erõszakosabbak voltak a hazugságok, míg a Kádár-rendszerben árnyaltabb volt az elnyomó rendszer, nagy szerep jutott például az öncenzúrának. Mindezek mellett, utalva M. Kiss tételére, azt állítani, hogy a Kádár-rendszer károsabb volt a Rákosi-rendszernél, szerintem enyhe túlzás. Van azonban összefüggés a Gyurcsány-beszéd és a Kádár-korszak között. Kádár azért, hogy elnyomja 1956 emlékét, folyamatosan emelte az életszínvonalat, egy idõ után megfelelõ gazdasági növekedés hiányában hitelekkel tette ezt. Teljesen világos, hogy a Medgyessy–Gyurcsánykorszak végtelen eladósodása a kádári politika folytatása. Kádár a kultúrpolitikát teljesen Aczél kezeiben hagyta. A híres-hírhedt „tiltó–tûrõ–támogató” rezsim öröksége még mindig velünk él. Véleményem szerint az egyeduralom elérésének kifinomultabb eszközei szélesebb értelemben értelmezendõk, mint az aczéli kultúrpolitika. Kádár hetvenes évekbeli politikája szimbolikus ebben az értelemben, hiszen részben elnyomta a korábbi reformokat, másrészt elkerülte a Husák-féle nyílt konfrontációt. Ennek eredményeképpen a rendszerváltás tárgyalásos és fokozatos volt Magyarországon. Érdekes ebbõl a szempontból az új lengyel kormány. A Kaczynski testvérek radikálisan újra akarják tárgyalni a békés átmenetet, és a korábbinál jobban fellépnek a posztkommunista hálózatok ellen. Érdekes a divergencia Lengyelország és Magyarország között, a két ország között, amelyek 50 évvel ezelõtt a kommunizmus elsõ krízisét okozták. Kádár elárulta Nagy Imrét, és bizonyos értelemben Dubceket. Gorbacsovot rendkívül veszélyes fickónak minõsítette. Ennek ellenére még mindig nagyon népszerû történelmi személyiség Magyarországon. Miért van ez?

36

Szerintem ez három okkal magyarázható. Elõször is a konszolidáció idõszakában a meggyötört magyar társadalomnak lélegzetvételi szünetet nyújtott. Az 1960-as évek elejére a magyarok két generáció óta folyamatosan történelmi kataklizmákat szenvedtek el. A migráció és leszámolások miatt a magyar társadalom elvesztette alternatív elitjét. Ekkor jött Kádár, aki azt üzente a társadalomnak, ha nem okoznak problémát, békén hagyja õket. Sõt egy fokozatosan javuló életet ígért, és meg is valósított. Az ajánlat tökéletesen volt idõzítve, nem emlékszem, ki használta elõször a biedermeier szocializmus kifejezést, de nagyon találó. A háborúk és forradalmak után az emberek békességet akartak. A közvetlen szomszédokkal összehasonlítva kifejezetten élhetõnek tûnt a kádári Magyarország. Kádár stílusa is segített. Hétköznapi embernek tûnt. Persze a valóság sokkal összetettebb volt, Kádár valójában sokkal kegyetlenebb és hataloméhesebb volt, mint azt sokan gondolták. De a korszak közvéleményének szerkezete miatt ezek a tulajdonságok nem kerültek napvilágra. Sok ember biztonságosabban élt akkor, mint most. Természetesen a rendszerváltás fontos vívmány, de sokan vannak, akik veszítettek a kommunizmus bukásával. Ezekben a körökben érthetõ bizonyos nosztalgia. Ennek vannak nyomai a régió más országaiban is, Kelet-Németországban megfigyelhetõ az Ostalgie. Mivel a kádári Magyarország kevésbé volt elnyomó, mint más kommunista országok, nehéz nem észlelni ezt a jelenséget Magyarországon is. Az interjú elsõ kérdésében szót ejtettünk bizonyos shakespeare-i áthallásokról Kádár életével kapcsolatban. Szerinted melyik drámához lehet legjobban kötni a magyar kommunista vezér életét? A válasz elsõ ránézésre unalmasan kiszámítható. Macbeth ölt a hatalomért, és késõbb a múlt bûnei kísértik. Ez igaz Kádár Jánosra is. Macbeth jobb metafora, mint III. Richárd, hiszen a király tudatosan gonosz, és élvezi a gonoszságot, míg Macbeth folyamatosan lesz gonosszá. A III. Richárdnak azonban van egy jelenete, amely teljesen ráillik Kádár életére is. Richárdot a mindent eldöntõ bosworthi csata elõtt meglátogatják azok szellemei, akiket megölt. Kádárnak utolsó heteiben megjelent nemcsak Nagy Imre, hanem Dubcek és Rajk szelleme is.

37

K

O M M E N T Á R

38

•

2 0 0 6 | 6

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

–

M

A G Y A R

A L A K O K

Novák Attila ASBÓTH JÁNOS ÉS A ZSIDÓK A RECEPCIÓS KÜZDELMEK IDEJÉN Asbóth János (1845–1911), korának kiemelkedõ politikai gondolkodója – ha úgy tetszik: „önhibáján kívül” – egy rövid idõre a zsidó–zsidó viták középpontjába került. E nézeteltérés a körül a kérdés körül forgott, hogy az 1868–69-ben ortodoxra, neológra és status quóra szakadt magyarországi zsidóság milyen stratégiát és taktikát kövessen az új, megváltozott helyzetben. A neológok arra törekedtek, hogy zsidó szervezeti egységet hozzanak létre, s elkezdték emancipációs küzdelmüket, míg az ortodoxok – vallási okokból, mert nem bíztak a neológok tradícióhûségében – saját szervezeti különállásukat óhajtották megõrizni azzal, hogy elõremenekülve új szervezeteket hoztak létre. A szakadásra szövetkezett ortodoxia (szervezetük szabályzatát 1871ben engedélyezték) sajátos szövetségesre lelt 1890-ben a magyar parlamentben, Asbóth János személyében, aki – egy nagyon is meghatározott történelmi pillanatban – konzervatív-szabadelvû gondolkodóként és szabadelvû párti parlamenti képviselõként támogatta és értékesnek tartotta felekezeti különállásukat. Ez a típusú és elsõ ránézésre furcsának tetszõ liezon nem volt példa nélküli, hiszen 1870 februárjában a neológ hitközségi elnök (és az elsõ zsidó országgyûlési képviselõ), Wahrmann Mór ellenében éppen (az egyébként vele jó viszonyt ápoló) Jókai Mór állt ki az ortodoxia mellett a magyar parlamentben, ráadásul hasonló érveléssel, mint kései társa.1 Asbóth is túl volt már a zsidósággal való elsõ „találkozásán”, hiszen például a Magyar conservativ politikában (1875) igen nagy megbecsüléssel szólt a zsidókról, akik ha konzervatívok lesznek, az áramlat gyõzelmében kétkedni nem lehet, „mert egy zsidónak több practicus esze van, mint tíz kereszténynek”.2 Ahhoz, hogy megértsük Asbóth és kortársai motivációit, vitapozícióját, elõször azt kell tisztáznunk, hogy mit is akartak az egymással szembenálló vagy éppen egymás mellett elbeszélõ felek. A zsidó vallás egyenjogúsítását már az 1869-es országos zsidó gyûlés notabilitásai, majd 1883-ban a a neológ hitközségek vezetõi is követelték a kormányzathoz felterjesztett beadványukban. Ám sürgetõ jelleggel 1887-tõl kezdve merült fel – elõször a neológ fórumokon, ké-

1

Wahrmann Mór, aki 1869-tõl 1892-ben bekövetkezett haláláig volt Lipótváros országgyûlési képviselõje, egyben a Pesti Izraelita Hitközség elnöki tisztét is betöltötte. Utóda Mezei Mór lett. Részletesen lásd Jakov KATZ: Végzetes szakadás, Múlt és Jövõ, Budapest, 1999, 243–252. 2 „Igenis, a conservativáramlat terjed ellentállhatatlanul; nem fogja kikerülni a gondos észlelõ figyelmét az az érdekes körülmény, hogy nálunk még a conservativ eszméket különben egyáltalán nem kedvelõ zsidók is kezdenek már hajolni conservativ irányba. Ha pedig még a zsidók is kezdenek conservativek lenni, akkor a conservativ irány szükségén és biztos gyõzelmén kétkedni alig lehet, mert egy zsidónak több practicus esze van, mint tíz kereszténynek […].” ASBÓTH János: Magyar conservativ politika, Légrády testvérek, Budapest, 1875, 18. Vö.: „Ha már most valahol oly sok az államellenes törekvés mint nálunk, és a liberális kormány még gyarló és ügyetlen is, és mégis a választók többségének támaszára szorúl, akkor természetesen […] hogy ha szegény zsidó váltót hamisít, becsukják, de ha gavallérember, nagy úr és képviselõ teszi, eltusolják, mintha csak duellumról volna szó […].” Uo., 109.

39

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

sõbb pedig az országgyûlésben is – a kérdés, s ebben úttörõ volt Ullmann Sándor országgyûlési képviselõ, majd az Egyenlõség címû zsidó hetilap munkatársai, Vázsonyi Vilmos, Palágyi Lajos, Szabolcsi Miksa és többek tevékenysége. A neológ kongresszusi iroda mint hatalmi központ mellett egyre nagyobb befolyásra tett szert a pesti hitközség, s ennek a szócsöve lett a Szabolcsi Miksa alatt megújult Egyenlõség. Szabolcsi 1886-ban vette meg és át az 1882-ben indult lapot Bogdányi Mórtól, s tette a magyarországi zsidóság legfontosabb sajtóorgánumává, közéleti fórumává, sõt a lap maga nem pusztán tükrözte, de alakította is a történelmet. A zsidók társadalmi-politikai problémáját az okozta, hogy hiába lettek mint egyének emancipálva, a zsidó vallás nem lett ugyanolyan rangra emelve, mint az ország többi „történelmi” felekezete. A recepció elõtti idõkben a vegyesházasság például csak a keresztény felekezetek között volt érvényes, s ez rengeteg problémát okozott. Ha például egy elvált pár eredetileg zsidó tagja, az apa áttért katolikusnak, s az anya (ki nem vált el és zsidó maradt) egy másik kapcsolatából fiút szült, katolikusnak kellett megkeresztelni, és a zsidó anyakönyvbe nem vezethették be. Ez tipikus eset volt, s a jogászok jó része úgy látta, helyes a követett gyakorlat, végül is a helyi önkormányzat a kánonjog alapján járt el, ezenkívül pedig még az 1868:53. törvénycikknek is megfelel, mely szerint a fiúnak atyja vallását kell követnie. Ez az eljárás viszont éles ellentétben állt a zsidó vallásjoggal, a halakhával, amely a gyermek státusát az anyáéhoz kapcsolja. Egyszóval nem állt fenn a viszonosság elve, a zsidó hitrõl való átérést elfogadták, a zsidó hitre valót (gijur) viszont nem. Az anyakönyvezés különbözõségeinek problémáját a különféle kormányzatok is érezték, s több kísérletet tettek ennek valaminõ rendszerezésére és rendezésére.3 A kongresszusi zsidóság természetes szövetségese a szabadelvû kormányzat lett, hiszen céljaik, elképzeléseik összhangban álltak a rezsim centralizáló, felvilágosító, magyarosító elképzeléseivel. Ugyanakkor a kormányzat az egységes zsidóság címszava alatt ugyanolyan jogú zsidónak tekintette a háromfelé szakadt zsidóság mindegyik irányzatát, kiknek egységét rájuk bízta. A neológok viszont úgy érezték, hogy a kormány éppen az egység hiányára hivatkozva utasítja el a zsidó ügyek rendezését.4 Ennélfogva az egység számukra mindennél vonzóbb hívószóvá vált, ennek az ortodoxok általi megbontása éppen a recepció ellenében hat – vélték –, hiszen ürügyet adhat a kormány számára, hogy ne a zsidóság egészének igényeként értelmezzék a teljes vallási egyenjogúsítást. A zsidó ügyek rendezését azonban az erõre kapó ultramontán irányzat is veszélyeztette, nemcsak az ortodoxia.5 Ám az ortodoxok újabb és újabb külön intézményekkel álltak elõ, maguk is siettetvén az elszakadás intézményi beágyazottságának meg3 Errõl bõven ír GONDA László: A zsidóság Magyarországon 1526–1945, Századvég, Budapest, 1992, 141–147. 4 „A zsidó felekezeti ügyek rendezése […] A kongresszus feladata lett volna, de a szervezet nem bír állandó

alappal, mert bármelyik hitközség kivonhatja alóla magát. 1870. kongr-i szabályzat a vallásszabadság okán rendelte el a kongresszusi szabályzat mellõzését. A parlament és a kormány az egységes szervezet hiányát érvként használja a »zsidóság jogos igényei és követeléseinek megtagadására, vagy elutasítására«. […] Kulturális missziót kell szervezni s újabb o.gyûlést összehívni, nem a kongresszusi szabályzatot kell az ortodoxokra vagy a status quo-ra ráerõltetni, hanem minden érdekeltre szükség van.” Dr. ULLMANN Sándor: A zsidó felekezeti ügyek rendezése, Egyenlõség 1888. január 22. (VII. évf. 4. sz.). 5 „Most e fajnak már az emanczipáczió sem elég; egyenrangban akar állani a keresztény felekezetekkel, amelyek hívei vegyes házasságokat köthetnek. Érdemes elmélkedni a zsidóságnak e legujabb vakmerõ követelésén, amely egygyel több adalékot nyujt a faj jellemzéséhez. A míg szorítják, csendes, alázatos és meghuzza magát; ha pedig üzelmeivel szemben a behálózott keresztény társadalom közönyös, vagy szemet

40

N

O V Á K

A

T T I L A

:

A

S B Ó T H

J

Á N O S

É S

A

Z S I D Ó K

…

teremtését, kész helyzeteket hozván létre. 1888 májusában a kormány jóváhagyta az ortodox Chevra Kadisa (temetkezési egylet) alapszabályait, melynek jóváhagyási kérelmét a neológ sajtó a „valódi zsidó szellemet és a legnemesebb zsidó traditiot rútul arczulütõ törekvés”-ként írta le.6 A vallás- és közoktatási miniszter, Trefort Ágoston „az izraelita hitközségek ügyeinek és az anyakönyvi ügyhöz való viszonyuknak szabályozása tárgyában” 1888. június 21-én rendeletet (1191. sz.) bocsátott ki, melyben a zsidó „hitfelekezet” egységét elismerte és kimondta.7 Mint ahogy azt is, hogy egy zsidóság van, és mind a három hitközség egy és ugyanazon vallásfelekezethez tartozik. Egyben a hitközségbõl való kiválást és új alapítását megnehezítette, amire azért volt szükség, mert a három áramlat folyamatosan hozott létre újabb és újabb (hit)községeket. A rendelet szabályozta, hogy fõ- vagy anyahitközségnek csak az tekintendõ, ahol anyakönyvvezetõi joggal felruházott rabbi van. Ha valaki kilép a hitközségbõl, terheit még öt évig köteles viselni, a fiók- vagy mellékhitközségeknek és imaegyesületeknek nincs anyakönyvezetési joguk. Csak akkor alakulhat új hitközség, ha el tudja magát tartani, és a törvényhatóság (a közigazgatási bizottság elõterjesztése folytán) megadja neki az anyakönyvvezetési jogot. A hitközségek területkörérõl is rendelkezett, s a szabad hitközség-alakítás esélyét a minimálisra csökkentette. Megszüntette az izraelita anyakönyvi kerületeket, és helyükre anyakönyvezési joggal felruházott hitközségeket állított. Az 1868 után kialakult új zsidó közösségi helyzetet rendezni kívánó rendelkezés vehemens ortodox reakciókat váltott ki. 1888 július elején Pozsonyban ortodox gyûlést tartottak, amely azért jött össze, hogy megtárgyalják, milyen álláspontot foglaljanak el az új rendelettel és az osztrák zsidótörvénnyel kapcsolatban. A gyûlés konkrét eredményt nem hozott, csupán egy bizottság jött létre a kérdés tanulmányozására, mely ígérte, referálni fog az ortodox közvetítõ bizottságnak.8 Ahogy mondták, ha a Reichsrat elfogadja a törvényjavaslatot, nincs mit tenni, ha nem, Lipschitz Lipót abaújszántói fõrabbi kérvényt ír, melyben a rendelet visszavonását fogja kérni.9 huny, vagy szót emelni nem mer, akkor a zsidóság elõhozakodik titkos ohajtásaival, országos autonomiával (a protestáns mintára); és elég vakmerõ azon követeléssel lép fel, hogy vallása a keresztény felekezetekkel egyenlõ rangba helyeztessék. A kormánypártnak zsidó képviselõje nem pengeti hiába ezen autonomiai eszméket. Lesznek a párt kebelében más meleg szószólói is e tervezetnek; s ki tudja, nem-e adták már beleeegyezésöket illetékes körök a zsidók országos szervezkedéséhez? Indokolt kiváncsisággal várhatjuk tehát a mozgalom fejlõdését.” A zsidók szervezkednek, Magyar Állam 1888. január 25., 1–2. 6 Egyenlõség 1888. május 6., 7. 7 Lásd Egyenlõség 1888. július 1., 5–8. A centralizálási történet elõzménye az, hogy a vallás- és közoktatásügyi minisztérium 1880-ban és 1882-ben (a neológ iroda iniciativájára) felszólította a hitközségeket, nyilatkozzanak létszámukról, adózó tagjaikról, nyújtsák be alapszabályukat s tudósítsanak az utolsó év költségvetésérõl. 1884-ben Trefort Ágoston rendeletet alkotott, melyben kötelezte az egyházakat arra, hogy az anyakönyvi bizonylatokat juttassák el az állami szervekhez, ám ez nem terjedt ki a zsidóságra. 1885-ben ezért újabb rendeletet hozott, melyben leszögezte, hogy az izraelita anyakönyvi kerületek székhelyeiben és területkörében történõ minden változásról a törvényhatóság közigazgatási bizottságának elõterjesztésére a vallás- és közoktatásügyi miniszter határoz. Ám ez sem reagált minden problémára, így az anyakönyvi és a hitközségi kerületek hatókörének különbségére. Ezt orvosolta az új rendelet. 8 Egyenlõség 1888. július 8., 8 (Hirek rovat). A bizottság tagjai: Schreiber Bonum pozsonyi fõrabbi, Lipschitz Lipót abaújszántói fõrabbi és Reich Ignác, az ortodox iroda vezetõje. 9 Lipschitz kijelentette, hogy a pozsonyi jesiva hallgatóinak kéne tudniuk magyarul, és hogy a jesivában kellene ezt elsajátítani. Lásd Uo.

41

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

Az ortodoxia szervezkedése nem állt meg félúton, nagygyûlést készítettek elõ, Reich Ignác az ortodox iroda vezetõje (a szintén ortodox Hitõr Egylet elnökhelyettese) pedig feliratot intézett a vidéki közösségekhez, melyhez támogató aláírásokat várt.10 Ezenkívül a vallás- és közoktatásügyi miniszterhez írott feliratában tiltakozott az anyakönyvvezetéssel kapcsolatos „sérelmek” miatt, fõleg azért, mert felfogása szerint a rabbi így alárendeltje lehet az anyakönyvvezetõnek, ami roppantul sértette a rabbit a zsidó közösség centrális figurájának tekintõ, hagyományos felfogást. A rendeletet alapvetõen a lelkiismereti szabadság megsértésének nevezte, s kérte a visszavonását.11 Reich Ignác, aki a neológ sajtó közellenségévé vált ezekben az idõkben, tudta, mit csinál, ráadásul még csak nem is partizánként viselkedett, hanem véleményét és tetteit neves rabbik véleményére, például Koppel Reich intencióira alapozta.12 A „lelkiismereti szabadságra” történõ hivatkozás pedig éppen a szabadelvû politika egyik központi fogalma volt. Pedig az ortodox beadvány valódi indítéka éppen az volt, hogy nemcsak a hithû zsidóság autonómiáját látták veszélyben, de nézetük szerint a központosítási és egyenjogúsítási folyamat a zsidóság asszimilációját is felgyorsíthatja, amit az ortodoxok feltétlenül el akartak kerülni. 1890 januárjában rabbigyûlést tartottak Pozsonyban, ahol a munkácsi rabbi védte az ortodox iroda elnökét, Reich Ignácot, ami nem volt különös, hiszen az ortodox centralizáció több ortodox rabbinak sem nyerte el tetszését. A gyûlésen az 1889. november 26-án átadott emlékiratot (239 aláírással) beszélték meg. Hogy milyen éles világnézeti különbség alakult ki a zsidóság két nagy áramlata között, s a modern világba belépett neológok milyen fölénnyel nézték le ortodox hitsorsosaikat, jó példa az Egyenlõség éles gúnnyal megírt tudósítása: „Az elemi iskolának a híres chlebovi csodarabbi épp oly nagy ellensége volt, mint minden más szent, ki csak a sötétségben és a butaságból él, pedig annak idején a kormány rendelete elég hathatósan szorította a chlebowi chaszid közösséget is, hogy chéderjeit zárja be és helyette rendes iskolát állítson […].”13 Természetesen az ortodoxok sem beszéltek szép szavakkal a neológokról, a ha10 Egyenlõség 1888. augusztus 5., 5–6. 11 „Már azon kivételes anyakönyvi rendszabály,

melylyel, jóllehet a legjobb intencziók mellett, de a mint a tapasztalat is mutatja, fájdalom, rend helyett a legnagyobb rendetlenség lett etablírozva, õsrégi rabbinátusi és községkötelékek lettek szétforgácsolva és az összetartozósági viszony meglazítva, – ez már maga is fájdalmasan és sok tekintetben lealázólag hatott a zsidóságra, lealázólag hatott és valóban elviselhetetlen, nevezetesen, hogy a közig. bizottság jogosítva van anyakönyvvezetõt kinevezni, anyakönyvvezetõ pedig csak rabbi lehet, ami végkövetkeztetésében arra vezet, hogy nekünk a hatóság rabbit kinevez, amit semmiféle felekezettel el nem követhetnek, - ugy, de a most kibocsátott, fentebb jelzett körrendelet még mindezeket fölulmulja. Már most az anyakönyvvezetõség tekintessék valamely hitközség criteriumaként, a tiszteletben megõszült rabbi alárendeltje legyen az anyakönyvvezetõnek, aki esetleg neolog, esketések kihirdetését, házasságkötést csak ugy eszközölhessen, ha erre az anyakönyvvezetõ részérõl felhatalmaztatott. Hitközséggé való szervezkedés csak akkor legyen megengedhetõ, ha a megyei közigazgatási bizottság erre az engedélyt megadja és még akkor is 5-6 éven át kellene a kilépõknek az odahagyott hitközség részére kultusadót, sõt még gabellát is fizetni. Hitközségi szabályzatok megerõsítése, országos egyházi képviselõségünk hatáskörébõl kivétessék és ami ezen sérelmeket még hatványozza, hogy az egyház kebelében keletkezendõ vitás ügyek az aotonomice alkotandó választott bíróságok mellõzésével, a politikai hatóságok által nyerjék elintézésüket […].” Uo., 5. 12 KATZ, I. m., 290. 13 A pozsonyi rabbi-gyülés, Egyenlõség 1890. január 12., 3.

42

gyomány elárulásával vádolták õket. Mindenesetre a rabbigyûlés megbízta Lipschitz Lipótot és Reich Koppel verbói rabbit, hogy dolgozzanak ki a községek nevében egy ellen-emlékiratot, melyet a miniszternek is átnyújtanak. Az 1890. január 30-i képviselõházi ülésen, a vallás-és közoktatási tárca költségvetésének „egyházi célok” tételénél szólalt fel Asbóth János.14 Asbóth, akit mint konzervatívot roppantul bosszantott a kormány felülrõl lefelé ható (s a szemében valószínûleg jozefinistának tûnõ) liberalizmusa, arról beszélt, hogy a tervezett egyházi kongresszus, melyet a neológok erõltettek, „absorbeálni” akar „szefardimokat” és ortodoxokat is; […] és a ki viszont tudja t. ház, hogy az igazi orthodox zsidó elõtt milyen abominatio a neolog zsidó felfogása és életmódja; aki tudja, hogy az orthodox zsidó nagy része azon érzettõl van áthatva, hogy a neolog zsidók közelebb állanak a keresztény társadalomhoz, mint hozzájuk, az, t. ház, nem fogja hihetni, hogy ezen elemeket egy kalap alá lehessen hozni máskép, mint valláserõszakolás által. Én azt hiszem, hogy ez még valláserõszakolás által sem fog sikerülni […]15

Asbóth leszögezte, hogy rokonszenvezhet „az ember” a neológokkal, olyan alapon, hogy azok közelebb állnak a keresztény társadalomhoz, vagy mert a pozitív vallás alapján állanak, illetve, hogy õk képviselik a felvilágosodást, de: […] én nem titkolom és nem tudom titkolni azt, hogy én rokonszenvezek minden idealismussal és mindazzal, a mi az apáktól átöröklött szokás és kegyelet, és nem tudom titkolni, hogy semmi sem képes engem ugy meghatni, mozgásba hozni egész kedélyvilágomat, idegrendszeremet, a csontjaim velejéig, mintha nyilvánulásával állok szemben oly vallásos érzületnek, melyben igazi áhitat vibrál, zengjen fel az akár a zsinagógák évezredektõl megszentelt énekében, akár a mecsetek suttogó „Allah akbar”-jában… Bármely álláspontot el lehet foglalni, de van egy, a melyet nem lehet és nem szabad elfoglalni és ez az, hogy az állam rendõri hatalmának assistencziájával avatkozzék be abba a kérdésbe, hogy ki minõ hitfelekezeti szervezethez akar tartozni, mert a lelkiismereti és vallási meggyõzõdést violálni nem szabad. Azt mondják t. ház, és ez a fõ érv, hogy nincsen dogmatikus különbség. Hát ki lesz az illetékes bíró a fölött, hogy van-e dogmatikus különbség? A t. minister ur nem konstituálhatja magát zsidó pápának, (Derültség) hogy e fölött ex cathedra csalhatatlanul nyilatkozzék és a t. ház nem konstituálhatja magát mózesvallású oekomenikus zsinatnak, hogy e kérdés felett döntsön. Végérvényû ítéletre illetékes bíró nem lehet senki, mert csupán eltérõ véleményekrõl lehet szó s én azt hiszem, hogy pl. a chassidimek és a t. háznak egyes zsidó tagjai közt dogmatikus meggyõzõdésre nézve sokkal nagyobb eltérések vannak, mint egyes keresztény felekezetek közt.16

14 Lásd Egyenlõség 15 Uo., 1. 16 Uo., 2.

1890. február 2., Rendkívüli melléklet.

43

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

Asbóth sok naivitást és a zsidó tradíció tartalmát nem ismerõ ember rácsodálkozását tükrözõ hozzászólására Csáky Albin gróf, vallás- és közoktatásügyi miniszter reagált, aki válaszában kifejtette, hogy bár neológ és ortodox kontrabeadványok fekszenek elõtte, az állami érdek az, hogy a hitközségben és az anyakönyvi kerületben „az egységes administraczio fentartassék, mert e nélkül a culturai feladatok nem volnának kielégíthetõk”.17 A másnapi ülésen a kormánypárti szabadelvû Ullmann Sándor, aki a neológ kongresszusi iroda érdekeit is képviselte, már azzal vádolta meg Asbóthot, hogy az ortodoxok „Bayard-jaként szállott síkra”.18 S kijelentette: „Az egységes szervezet, t. ház, a haza zsidósága mûvelt többségének nemes aspirációját végzi. A szervezet csak egységes administratiot akar, mely legkisebb lelkiismereti áldozatot nem követel senkitõl. Asbóth János t. képviselõ urral tehát csak az panaszolhatja a lelkiismereti szabadság violálását, a ki vagy a szervezet lényegét nem ismeri, vagy pedig a rendet és mûvelõdést perhorrescálja […] Lehetetlen, t. ház, hogy Magyarország törvényhozása polgárainak erkölcsi alapon nyugvó törekvéseit a haladás és rend ellenségeivel szemben magas pártfogásába vegye.”19 Ullmann Sándor az állami centralizáció körébõl kikerült vagy éppen az állami felügyeletet elkerülõ „zugiskolák” létezésével, a felekezeti iskolák hiányával jellemzett három, fõleg ortodox zsidók által lakott megyét (Máramaros, Bereg, Ugocsa). A képviselõ felszólalására Csáky Albin kijelentette, hogy amíg a felekezetek között nincsen dogmatikai különbség, egységesnek tekinti õket, s bejelentette, hogy tíz zsidó alapítványhelyet, melyeket 35 éve a bécsi zsidó siketnéma intézet használt, a budapesti országos izraelita siketnéma intézetbe tetetett át, s ezt a jövõben kizárólag ortodoxok gyermekei élvezhetik. Asbóth János, aki a lelkiismereti szabadságra és a tradíció tiszteletére hivatkozva védte az ortodox álláspontot, sajátos, ám tipikus érzékcsalódás áldozata lett. Egyrészt egy hatalmi harcban úgy foglalt állást, hogy az ortodoxia valós motivációit nem észlelte, másrészt viszont – s ezt a hibát konzervatívok gyakran elkövetik – a zsidó vallás archaikus mivoltát külsõségeiben õrzõ ortodoxia látványából kiindulva azt tételezte fel, hogy az egységes zsidó hagyományt csonkítatlanul a magát tradicionálisnak nevezõ ortodoxia képviseli, pedig több, alapvetõ szabálynak látszó ortodox szokás éppen a felvilágosult zsidókkal folytatott harc terméke volt; halakhikus (vallásjogi) rangra emeltek korábban nem halakhikus érvényû véleményeket. Asbóthot ezenkívül valószínûleg meg is riasztotta az asszimilálódó zsidóság relatíve gyors társadalmi sikere, nem azért, mert antiszemita lett volna (mi sem állt ennél távolabb Asbóthtól), hanem mert tartott a társadalmat alkotó csoportok addigi harmóniájának felborulásától, a hagyományok pusztulásától és különösen a túlságosan gyors változástól, melynek elveivel egyébként nagyjából egyetértett. A terjedõ antiszemitizmust pedig – s ebben nem volt igaza – a zsidók 1868 utáni belharca következményének tartotta, ráadásul teljesen a neológia számlájára írta. Aztán persze elkövette azt a hibát, amelyre a neológ sajtó könnyedén és nagy élvezettel csapott le, hogy tényleg elhitte az askenázi hitközségek szefárd kötõdését. Komolyan úgy gondolta, hogy az újonnan alakult magyarországi, magukat szefárdnak nevezõ (Asbóth szóhasználatában: „szefaradim”) hitközségek valóban a spanyol-zsidók leszármazottainak gyülekezetei, pedig ebben az idõben Magyarországon már alig éltek sze17 Uo., 3. 18 Uo. 19 Uo., 4.

44

fárdok,20 inkább askenázi ortodoxok alakítottak ilyen közösségeket azért, hogy elkerüljék a neológiához való tartozást, vagy éppen a szintén askenázi ortodox szakadárok hoztak létre „szefárd” hitközségeket, hogy ne tartozzanak a lokális mainstream ortodoxiához, melyet vagy „túl” felvilágosodáspártinak tartottak, vagy éppen személyes problémájukat fordították át vallásivá. Kegyes csalás volt ez pusztán azért, hogy megõrizzék veszélyben érzett identitásukat. Ezt a vaskos tévedést elég hamar észrevette az Egyenlõség spiritus rectora és fõszerkesztõje, Szabolcsi Miksa is, aki február 9-i nagy cikkében maró gúnnyal leplezte le Asbóth „felfedezését”: „A máramarosszigeti hitközség azon része, mely 5 évvel ezelõtt elszakadt az orthodoxoktól és felvette a szefárd hitközség nevezetet, Asbóth János beszédébõl elragadtatással tudta meg, hogy az õ elõdeik a híres spanyol hidalgók és troubadurok között keresendõk. Egy nagy része azonnal táviratilag akart Asbóthhoz fordulni, hogy megkérdezzék tõle, melyik galicziai községben székel az a Gabirol és Halévi nevü csoda-rabbi, kikért õk, Asbóth állítása szerint, rajonganak, mert õk eddig csak a belzi és visnitzei csodarabbikat imádták… Nem is szólva ama fõvárosi zsidó hordáregyletrõl, melyrõl csak lapunk mult heti számában említettük, hogy a kultusz miniszterhez azzal a kéréssel fordultak, hogy engedné meg nekik, miszerint szefárd községet alakíthassanak. Asbóth beszédébõl értesültek, hogy a szefardok az askenazokat nem tartják genetikus zsidóknak, õk pedig igazi szefardok, mert hisz ott akarják hagyni az õket befogadni nem akaró orthodox hitközséget […]”21 Arról is írt Szabolcsi, hogy az ortodoxok éppen elnyomták a szefárdokat (fõként a költõket), akiket pont felvilágosult askenázi zsidók (Leopold Zunz, Heinrich Graetz, Nachman Krochmal) fedeztek fel. Ebben persze Szabolcsi kissé csúsztat, hiszen maga a Sulchan Aruch, ez a hatalmas jelentõségû, a 16. században keletkezett zsidó törvénykönyv a szefárd zsidóság terméke (s ebbõl született az askenázi és ungvári Slomo Ganzfried rabbi Kicur Sulchan Aruchja), a szefárd halakhikus mûveket számontartották és figyelembe is vették az askenázi ortodoxok is, bár kialakult a saját askenázi ortodox rabbinikus hagyomány is, amely kötelezõ volt az askenázi zsidóság számára. Ráadásul az askenázi, nem vallásos kultúrát sem nézték jó szemmel az ortodoxok, Kelet-Európában számos összecsapás volt a felvilágosodást hirdetõ askenázi maszkilok (a haszkala – felvilágosodás – követõi) és a tradicionális erõk között. Tehát a valódi választóvonal nem az ortodoxok és a szefárdok, hanem az ortodoxok és a modernizálók között húzódott. Szabolcsi utolsó sorai azonban érzékeltették a magyarországi neológok és ortodoxok közti megromlott viszonyt, valós tények keveredtek aufklerista vádakkal: „A galicziai csodarabbik, a munkácsi chaszidok, a Reich Ignácok és a sötétség és az elbutítás mind-megannyi hõsei felõl a spanyol troubadurok és bölcsek legnagyobb részérõl, azt sem tudnánk ma, hogy egyáltalán léteztek-e valaha […].”22 Dr. Steinherz Jakab székesfehérvári rabbi szintén megkritizálta As20 Magyarországon, melynek területén már az Kr. u. 2. században is éltek zsidók, komoly zsidó centrum alakult ki a középkorban, s egyaránt éltek az ország területén szefárdok és askenáziak. A török uralom bukása után a magyarországi szefárdok döntõ többsége elvándorolt Magyarországról. Érdekes emléket hagytak maguk után Budán, az egykori zsidó prefektus házában, a mai Táncsics Mihály utca 26. sz. alatt mûködõ ún. „szír zsinagógát”, amely ma múzeumként látogatható. A 17–19. században pedig a zsidó bevándorlásokkal jelentõs askenázi lakosság költözött Magyarországra, s a szefárdok leszármazottai (fõleg egy-két erdélyi területen) menthetetlenül kisebbségbe kerültek. 21 SZABOLCSI Miksa: Asbóth János szefardjai és egyéb felfedezései, Egyenlõség 1890. február 6., 1–3. (Kiemelés tõlem – N. A.) 22 Uo.

45

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

bóthot, ráadásul saját mûve, az 1872-ben íródott A szabadság alapján.23 Az idézett mû egy szakasza Steinherz szerint azt igazolja, hogy igaz az, aki az ortodox Reich Ignác mögé áll, a törvény mellékes. De melyik Asbóth-részletre hivatkozik a székesfehérvári rabbi? Válságos, izgalmas napok és rendkívüli viszonyok, különösen külbonyodalmak nyomása alatt történtek ugyan üldözések is, de kizárásra vagy elszakadásra nem vezettek e pártellentétek soha, és bármennyire eltérõk voltak a nézetek, „igaznak” ismertetett mindaz, a ki a törvény szerint élt […]24

Az világos, hogy Steinhertz interpretációja rendkívül mesterkélt, hiszen Asbóth János – a farizeusok és szadduceusok vitáiról írva – az egyéni és szellemi szabadságot akarta az ókori zsidósággal demonstrálni, mert az egész mû vezérfonala az, hogy a szabadság fejlõdésének elõfeltétele az individualizmus, ezt az antik világ elnyomta, a „zsidóvilág” viszont fejlesztette, és a zsidóság „fejlõdési stadiuma, a kereszténység felébresztette a polgárosult világban az individualismust; s hogy végre az individualismus e felébresztésével a szabadság fejlõdésének kérdése egyszerûen az intellectualis fejlõdés kérdésévé vált”.25 Asbóth álláspontja szerint tehát a viták és irányzatok sokszínûsége ellenére a zsidóság egységes volt, s a törvény betartása volt az a közös, ami mégis összetartotta ezeket a széttartó csoportokat. Az Egyenlõség következõ számában Szabolcsi Miksa még egyszer nekitámadt Asbóthnak, mondván, hogy – feltételezésével ellentétben – éppen az ortodoxia indított harcot a kongreszszusi párt ellen, és ez az okozója a feléledt antiszemitizmusnak. Egyenesen kimondja, hogy Asbóth Reich Ignácék mellett áll, akiket pedig nem hitelvek mozgatnak, hanem az elismerés iránti vágy. A megtámadott Asbóth ugyanabban a lapszámban válaszol az õt ért vádakra.26 Leszögezte, hogy külön szólt szefárdokról és ortodoxokról, a kettõt nem keverte össze (ami nem volt igaz). Elegánsan kitért az elõl a kérdés elõl, hogy szefárdok-e azok, akik magukat annak mondják („e kérdésbe bocsájtkozni nem volt okom”) s az õt vádló érveibe köt bele, formálisan: Ha a t. czikkiró háromszor is tagadja, hogy Magyarországon szfaredim létezik, de aztán maga is említi a temesvári szfaredim-községet, melyre épen mint olyanra hivatkoztam, mint amely kénytelen volt éveken át létküzdelmet folytatni, – ha kifogásolja a szövegben, de maga is beismeri a jegyzetben, hogy Gabirolt és Halévit helyesen mondtam szfaredimnek és a szfaredim méltó büszkeségeinek, és hogy helyesen mondtam az askenazim legalább egy részét – mert többet nem mondtam – nem genetikus zsidóknak; ha kifogásolja, hogy a szfaredim faji önérzetérõl beszéltem, de a jegyzetben ugyancsak maga mondja, hogy „a szefard zsidók mindenesetre félvállról tekintettek régen az askenázokra”: akkor mindebbõl csak azt a megnyugvást merítem, hogy az említett két feltevésre azért volt szüksége, hogy legyen mit czáfolnia és kifogásolnia.27 23 STEINHERZ Jakab: A közvetítõ bizottság akciójáról, Egyenlõség 1890. február 6., 24 ASBÓTH János: A szabadság, Ráth Mór, Pest, 1872, 207–208. 25 Uo., 3. 26 Egyenlõség 1890. február 16., 3–5. A levél dátuma 1890. február 10. 27 Uo., 3.

46

3–5.

Deklaratíve fejtette ki, hogy célja nem kizárólag az ortodoxok védelme, hanem a lelkiismereti szabadságé, azaz senkit nem lehet kényszeríteni arra, hogy olyan hitfelekezeti szervezethez tartozzék, amelyhez nem akar. A „feldarabolást” pedig azok okozták, akik a különbözõ irányzatokat egységes szervezetbe akarják erõltetni. Könyvének felhasználását is megkérdõjelezi: Ezen tények nem semmisülnek meg azért, hogy a phariseusok és szaducaeusok „egész a mai napig sem létezõ türelemmel voltak egymás iránt”, mint a fõtisztelendõ rabbi ur idézi a szabadsági eszmék fejlõdésérõl írt munkámból. Azon másik idézetet pedig „A Szabadság” czímû munkámból, hogy „Igaznak ismertetett mindaz, a ki a törvény szerint élt”, félek, hogy maguk mellett fogják ráolvasni az orthodoxok, a kik épen azt vetik szemére a neologoknak, hogy nem élnek törvényeik szerint […]28

Azt a tézisét is fenntartotta, hogy az antiszemitizmus akkor erõsödött meg (a névmagyarosítással „összeesett a zsidók iránti felbuzdulás”), amikor a kongresszus után a zsidók egyik csoportja (a modernizálók) a másikat kezdte vádolni a keresztény társadalom elõtt. Az Egyenlõség szerkesztõsége nagy pillanat elõtt állt, hiszen érezte azt, hogy egy ténykérdés, a szefárd-kérdés helyes interpretációjával vehet elégtételt Asbóthon és az ortodoxián. Ezzel ráadásul azt a látszatot is sikerült keltenie a neológ orgánumnak, hogy az ortodoxok e (nem zsidó) parlamenti támogatója alapvetõen mûveletlen a zsidóság hagyományában, s ezzel valahogyan a magát a Tiszta Tan képviselõjének tartó ortodoxiát is minõsíteni akarták. Így ugyanott Dr. Lõwy Mór temesvári rabbi világította meg a helyzetet, hiszen leírta a közösség valódi történetét. Az elsõ temesvári hitközség tényleg szefárd volt, de ez már 1836 óta nem mûködött, mert – kora egyik legnagyobb rabbitekintélyének, Moses Szofer (Hatam Szofer) rabbinak a halakhikus döntése következtében – beolvadtak a nagyobb, askenázi közösségbe.29 Ahogy írja, 10 szefárd utód él a városban, s a 2 szefárd imaterem üresen áll, így hagyományuk is feloldódott a többséget alkotó askenázi zsidóság tradíciójában. Steinherz Jakab viszontválaszában elismerte Asbóth felfogását a Templom körüli zsidóságra vonatkozóan, de „másrészrõl nem kevésbé igaz marad az is, mire Asbóth úr könyvében a zsidókról szólva, oly nagy súlyt fektet, hogy t.-i. a sz. templom által kifejezett szoros közösség nem lazult a különbözõ pártok surlódásai által. Megengedve tehát, hogy vannak bizonyos ellentétek a zsidóság két tábora között – és melyik felekezetben nincsenek ilyenek! – következik-e abból, hogy a zsidóság régi elhanyagolt állapotában meghagyassék saját maga és a hazai mûvelõdés nagy kárára? Nem látja-e képviselõ ur is, mint bárki más, hogy az orthodox és neolog csak rosszul választott elnevezései két vallásilag teljesen azonos pártnak? Avagy hallotta-e már valaki, hogy az izr. orsz. iroda a kerületi elnökökkel együtt vallási reformokkal foglalkozott? És mi választ28 Uo., 4. 29 „R. Moses Szofer döntvénye szerint (IV., Chósch.misch.tolvajl.188.sz.-1836-ból, Oppenheim H. ak-

kori temesvári rabbihoz): a két külön község egyike sem képes magát fenntartani, de együtt igen: kétségtelen, hogy a többséget képezõ askenáz község templomának kell részesülnie azon elõnyben, hogy templomnak megmaradjon, és annak mindenki által elismertessék, a másik pedig (a szefárd kisebbségé) bezárassék; sõt, hogy a templomon kívül minden rítus némely eltérõ pontjaira nézve is a többség után indulhat a szefárd kisebbség.” LÕWY Mór: A temesvári szefárdokról, Egyenlõség 1890. február 16., 5.

47

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

ja el az ugynevezett status quo-belieket az orthodoxoktól, holott mindkét párt a maradiságban egy hajszálig megegyez, kivéve, hogy Reich Ignáczról szóló 14. hittételt az elõbbi el nem fogadta? […] A meddig pedig az orthodoxok szóvivõi be nem bizonyítják, hogy a neológok elhagyták a közös alapot, addig ne vegyék rossz néven, ha minden józan ember elszakadási viszketegöket másra, mint vallási skrupulózitásra vezeti vissza […]”30 Asbóth felszólalása és az ezzel kapcsolatos viták más fórumok érdeklõdését is felkeltették. Az Egyenlõségnél azonban sokkal visszafogottabban bírálta a konzervatív ideológust a szintén neológ, ám a kongresszusi iroda szócsövének tekinthetõ, Blau Lajos és Mezey Ferenc által szerkesztett, egyébként a zsidó tudományosság ápolására létrejött Magyar-Zsidó Szemle, melynek ny. szignójú cikkírója – bár elismerte, hogy Asbóth beszéde számos konkrét dologra vonatkozóan hibázott, és eltekintve „nyilván elégtelen informátión alapuló felületességeitõl – lehet-e a meggyõzõdés szabadságának elvét felidézni egy nem is létezõ lelkiismereti kényszer ellenében?”31 – az állítja, az írónak tulajdonképpen igaza volt, hiszen az adminisztratív egységbõl nem következik közvetlenül az, hogy a neológok vallási reformuk tartalmát is rá akarták volna erõltetni az ortodoxokéra, bár a nem túl jóindulatú szemlélõ akár ilyet is kiolvashatott a modernizálók törekvéseibõl. Ugyanakkor erre a zsidó irányzatok mögötti tömegek száma nem ad alapot. Közben Csáky Albin miniszter 1890. február 10-én elutasította az ortodoxok beadványát, mely döntését a kongresszusi iroda elnökével is tudatta.32 Közölte, hogy az ortodox iroda 1889. március 9-i 2469. számú felterjesztését, a múlt év május 31-i 2810. számú beadványainak mellékleteit azzal küldi vissza, hogy az „1888. junius 21-én 1191. eln. sz. a.” körrendelet hatályon kivül helyezése iránti kérését nem találta indokoltnak. Ahogy írja: „A bemutatott egyöntetü rabbinyilatkozatokra nézve megjegyzem, hogy az azokban foglalt kijelentés […] hazánkban két egészen különbözõ hitfelekezetet képezõ orthodox és neolog izraeliták létezhetnének, sem törvényeinkben, sem az eddigi kormányrendeletekben, sem végre az administratio terén szerzett tapasztalatokban és az izraeliták felekezeti élete körül észlelt jelenségekben általános támogatásra nem talál; de ezenfelül a nyilatkozó 239 rabbinak eme felfogásában a nem orthodox izraeliták nem osztoznak, orthodox 30 Dr. STEINHERZ Jakab: Válasz a válaszra, Egyenlõség 1890. március 2., 5. 31 NY.: A zsidókérdés a parlamentben, Magyar-Zsidó Szemle 1890/3., 163–167.

Asbóth és Ullmann képviselõk érdemét elismerik, „amazét, mert az ügyet szóba hozta, emezét, mivel az annak helyes megítélésére vezetõ utat megmutatta” (164). „De itt egy pontra nézve még felvilágosítással tartozunk. Mi Asbóth fellépését azért tudjuk be neki érdemül – annál kevésbbé vagyunk azon sokak közül valók, kik õt eljárásáért elítélték, – mivel meggyõzõdésünk szerint õt a legtisztább intentiók, elsõ sorban, mint maga mondja, a lelkiismereti szabadság nagy dogmája – ha lehet itt e szóval élnünk – vezérelte felszólalásában; ezúttal pedig meggyõzõdésünkkel mondjuk azt is, hogy higgadt mérlegelés és pártatlan megfontolás alapján mindenki kénytelen lesz így ítélni. Ne játszunk tehát a tûzzel, mely hasznunkra van, míg szolgálatunkba vehetjük, de ártalmassá válik, mihelyt ellenünkben használtatik fel. Ha már a lelkiismereti szabadság hangosan kiáltó szózatát idézik fel velünk szemben, hajoljunk meg elõtte készséggel; a ki e ragyogó elvgyöngygyel ékesítve lép elénkbe, legyen elõttünk sérthetetlen, mint az elv, melyet vall, legalább a mig nincs okunk hinni, hogy a gyöngy nem igaz gyöngy. Hiszen mi, a lelkiismereti kényszer évezredes foglyai, tudjuk legjobban, mit jelent a meggyõzõdés szabadsága azoknak, kiknek e szabadság nem adatott meg. Avagy a huzamosan éheztetett ne tudná megbecsülni az elsõ betevõ falatot, a növény szomjazó kelyhe nem az esõ hûsítõ nedvét?” (164-165) 32 Az orthodoxok kérvényeinek elutasítása, Egyenlõség 1890. február 23., 3-5.

48

részrõl pedig nem bizonyíttatott be az állítólagos dogmatikus különbség.”33 A különféle zsidó szervezeteket egy és ugyanazon hitfelekezet részének tekinti s leszögezi, a rítusok különbsége sem indokol felekezeti, szervezeti különbséget, s a porosz törvényekre hivatkozott.34 Csáky azt is leszögezte, hogy 1870 után elburjánoztak a hitközségek, anyakönyvvezetési, fenntarthatósági problémák léptek fel, ezért döntött úgy a miniszter, hogy a lelkiismereti szabadság biztosításával ne jelenthesse azt a hitközség-alakítási jog, hogy kivonják magukat az ezzel járó terhek alól. Ezért az 1885. évi 1924. eln. sz. és az 1888. évi 1191. eln. sz. alatt kiadott rendeleteket továbbra is fenntartja. Egyben védekezik a kényszer vádja ellen: „de különben is autonomiát egy felekezetre oktrojálhatónak nem tartok és ennélfogva nem szándékozom kényszereszközöket igénybe venni arra nézve, hogy az izraelita felekezet országos önkormányzati szervezete egyöntetüvé tétessék”, „a rendezés az izraelita hitfelekezet önkormányzati jogának törvényes biztosításával befejezhetõ legyen”.35 Az Asbóth János felszólalása nyomán keletkezett hullámok nem ültek el, s amennyire bírálta õt a neológ közvélemény, annyira megkedvelte az ortodox. Ez a fajta kapcsolat odáig ment, hogy Asbóth elõszót írt Gábel Jakab ortodox apologéta Lelkiismereti szabadság és a magyarhoni zsidók szervezése címû mûvéhez.36 A kiadvány – elõszava szerint – nyílt válasz Ullmann Sándor 1890. február 1-jei felszólalására. Asbóth – aki bevezetõjét február 14-i dátummal keltezte (míg a mellékletekben közölt levelek február 10-iek) – köszönetet mondott azon ortodox, status quo és „szefaredim” hitközségeknek, akik õt üdvözlõ táviratokkal és „küldöttségekkel” felkeresték. Asbóth köszöntõ szavaiban leszögezte, hogy Gábel írása a cáfolata annak, hogy ortodox zsidó nem lehet sem mûvelt, sem magyar. Ám: Közbevetõleg legyen mondva, azt hiszem, hogy a hazai zsidóság magyarságára minden valláskényszernél hathatósabb eszköz lenne az, ha a nem magyar nyelven vezetett üzleti könyveknek bizonyító erõ nem adatnék.37

S azt is megjegyzi – s ez tulajdonképpen önkritikának minõsül a korábbiakhoz képest –, hogy illetékesnek sem érzi magát a Gábel által vitatott kérdések eldöntésére, hiszen a magyar országgyûlés nem zsidó zsinat. Részemrõl csak arra szorítkozom, hogy senkit sem lehet kényszeríteni, hogy bármely hitfelekezeti szervezethez tartozzék, melyhez tartozni nem akar, a mint azt kifejtettem beszédemben és két levelemben, melyeknek másolatát ide mellékelni szerencsém van. A vallás intim dolog, 33 Uo., 4. (Kiemelés tõlem – N. A.) 34 A porosz törvények sem ismernek

kétféle zsidóságot, a 1876. július 28-i 8454. sz. porosz törvény „az izr. hitközségekbõl való kilépést szabályozzák s ha letelepedéskor nyilatkozik, nem kell a hitközség tagjává lennie”. Uo. 35 Uo., 5. 36 Lelkiismereti szabadság és a magyarhoni zsidók szervezése. Nyilt válasz dr. erényi Ullmann Sándor lovag országgyûlési képviselõ a képviselõház 1890 évi február 1-én tartott gyülésén elmondott beszédére. Irta Gábel Jakab. Asbóth János levelével a szerzõhöz, Pallas Részvénytársaság nyomdája, Budapest, 1890. 37 Uo., 3.

49

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

mely szabadságot követel, melyhez kényszernek joga nincs. Mert a vallásos érzület, annak a kinek van, a legdrágább a mie van. Ez az, a miért képesek az emberek elhagyni magát a földet, melyben apáik csontjai porladoznak, ezért hagyták el az inquisitio elõl spanyol hazájukat a szfaredim õsei, és arab népével Boabdil el Chico, az utolsó granadai mór király. Ezért hagyták el a hugonották a Provance-nak virágos mezõit, a protestánsok az ausztriai havasokat. Ezt védték annyiszor karddal a markukban saját magyar õseink, „Pro Deo et Libertate”. Ehhez durva kézzel nyúlni nem szabad.38

Ezért is fejezte ki örömét arra nézve, hogy Csáky Albin gróf február 10-én kelt, 341. számú elnöki rendeletével elutasította azt, hogy kényszereszközökkel hozza létre a zsidóság egységét. Aztán a február 10-i keltezésû levelében, melyet az elöljárósághoz címez (minden bizonnyal az ortodox iroda vezetõségérõl van szó), s melyben megköszöni az üdvözlést, még egyszer közli a saját álláspontját: Én régóta küzdök azon affektátió és hypokrisis ellen, mely demokratának vallja magát – felfelé, a mit régebben irigységnek neveztek, de azonnal aristokratikusabb velleitásokat fordít kifelé, mihelyt az illetõ mostohább sorsú társaival találja magát szemben.39

Egyben pedig reagált a parlamentben és a sajtóban õt ért vádakra, az erõszak világát „Muszkaország” számára delegálta, s büszkén vallotta magát Bayard-nak.40 Asbóth nemes buzgalmában nem vette észre, hogy mihez adta a nevét, hiszen Gábel – az egységet élesen visszautasítva – végig azt akarja igazolni írásában, hogy a neológok és az ortodoxok két, egymástól „dogmatikailag” is gyökeresen eltérõ felekezet: a neológok kórust használnak, nõikart, behozták a konfirmáció gyakorlatát, s olyanokat alkalmaznak rabbikként, akik megszegik a szombatot és a zsidó étkezési törvényeket (a kasrut), s egyébként is, nem is jeleskednek a rabbinikus tudományokban.41 Gábel azt is állította, hogy a neológ rabbiszemináriumot csak úgy lehetett felállítani, hogy „a szegényebb orthodoxok népiskoláinak segélyezésére fordított orsz. izr. alap jöve38 Uo., 4. 39 Uo. 40 „Ép olyan régen tudom, hogy épen ugyanazok, a kik leginkább szeretik tele szájjal hírdetni, sõt követel-

ni a lelkiismereti szabadság, az egyenlõség, a liberalismus elveit, azonnal megtagadják mindezeket, mihelyt érdekeikkel, hiuságukkal, törekvéseikkel ellenkeznek. De hiszem, hogy odáig sohasem fog ez az ország jutni, hogy akár csak egy polgárát is, annyival kevésbé polgárainak ezreit és ezreit kényszerítené, hogy bármely hitfelekezeti szervezethez csatlakozzanak, melyhez tartozni nem akarnak. Ez ma hallatlan volna minden civilizált országban, az egy Muszkaországot kivéve. Reám ez a kérdés veleje, mellette minden egyéb csak arabeszk. Szerintem senki sem érhet el szebbet és többet, mintha „Bayard”-ja lehet a szegényeknek és üldözötteknek, az ügyefogyottaknak és elnyomottaknak. Mert ezeknek szolgálatába bocsátani a befolyást és a hatalmat, melyet reábízott a gondviselés, a legszebb, a mit az ember tehet. Szives üdvözlettel, Budapest, 1890 február 10.” 41 A chalicát is tagadják – a kultuszminiszter a 2972/1889 számi január 29-én kelt rendeletében az országos irodától kapott információ alapján azt mondja: „a külföldi rabbik a chalizának hatályát elavúltnak kijelentvén, az özvegynek a chaliza szertartása nélkül is az újabb házasságra léphetést megengedik, sõt állítólag Magyarországon is vannak oly rabbik, a kik hasonló nézetben vannak és hasonló eljárást követnek.” (Uo., 28.)

50

delmét meg kell vonni”.42 Egy felekezetnek ne legyen kötelezõ támogatnia anyagilag egy „tõle idegen, lelkiismeretével ellenkezõ cultust”, „és teljesen igazsága van Asbóth képviselõ úrnak azon állításával, hogy »ez még valláserõszakolás által sem fog sikerülni«”.43 Gábel még ennél is tovább megy, és azt mondja, hogy culturmissiot csak ott lehet teljesíteni, ahol „a kihez annak a népességnek bizalma van […] A máramarosi zsidó bizalommal küldi fiát a nagyváradi, pápai, nagymartoni jeszibába és e fiatalemberek innen hazakerülvén vallási ideáljaik épségben tartása mellett ott a cultura, a nemzeti mûvelõdés missionáriusaiként szerepelnek.”44 Egyben azt is felhozza, hogy a zsidó „zugiskolákban” is megtanulnak írni, olvasni, ahogy azt az ungmegyei királyi tanfelügyelõ is megállapította. Végül sajátos követeléslistát állít össze, melyben intranzigens módon támadja a vallási hagyomány és az ortodox érdekek ellen vétõket.45 Abszurdnak és sérelmesnek tartotta a júniusi anyakönyvi rendeletet s újból összefoglalta az elmondottakat.46 Ahogy írja, õk állnak a lelkiismereti szabadság és a pozitív vallás alapján, „és ahhoz ragaszkodni akarnak, és elvárhatják, hogy a kormány ne akarja õket arra kényszeríteni, hogy vallásos ügyeik intézését azokra bízzák, a kik a positiv vallással már szakítottak. Merészek Önök Uraim, hogy ebben az országban egyszerre akarják megtámadni a positiv vallást is, a szabadság elveit is!”47 A Gábel-féle álláspont mellé való felsorakozásával Asbóth szintén olyan útra lépett, amely a lelkiismereti kényszert támogató ortodoxiát támogatta. Az állami kényszeregység és az állam által szavatolt egységes vallási ortodoxia között ugyanis – éppen a kényszer oldaláról nézve – nincs is különbség, s úgy tûnik, Asbóth nem ismerte fel ezen azonosságot. Pedig történelmi tapasztalatok mutatták, hogy az ortodoxia túlment a saját autonómiájának biztosítá42 Uo., 33. 43 Uo., 34. 44 Lásd Uo., 35. 45 Vö. Uo., 49–50. 46 „A levelem eddigi

fonalán elmondottakat röviden összefoglalva bebizonyítottam: 1. Hogy az antiszemitizmus elterjedését a neológok elõmozdították az orthodoxok ellen a nemzet színe elõtt emelt igaztalan vádakkal. 2. Hogy a képviselõház az 1870. márczius hó 18-án hozott határozatával a zsidóság kebelében két felekezetet elismert. 3. Hogy az 1880. márczius hó 12-én az orsz.izr.alap ügyében hozott képviselõházi határozat az 1870-ikit nem érintette. 4. Hogy az 1888. évi junius 21-én kiadott ministeri rendelet egyoldalúlag intézkedik oly dologban, a melyben csakis az összes hivatott tényezõk hozzájárulása mellett lett volna szabad intézkednie és hogy a zsidóság kebelében majdnem minden idõkben vált ki egyegy töredék, a mely a traditio alapját elhagyva külön felekezetté vált. 5. Hogy a magyar zsidóság körében tényleg dogmáira nézve két különbözõ felekezet létezik. 6. Hogy a rítusbeli eltérés sem olyab ártatlan minõségû, mint a milyennek a memorandum akarja feltüntetni. 7. Hogy a culturális és állami érdekek teljesen meg vannak védve, ha a különválás meg van, sokkal jobban mintha a heterogén elemek egy kalap alá szoríttatnak. 8. Hogy a neologok korántsem bírnak azzal a qualificatióval, miszerint az orthodoxok közt culturmissiót teljesítsenek és hogy különben sem az a neologok indíto oka, hanem a hatalomvágy és az uralkodás utáni törekvés. 9. Hogy administrativ keret a hitközségi életben vallási tartalom nélkül nem létezik, hogy a hitközség minden intézménye eminenter vallási intézmény. 10. Hogy nem áll az, mintha az egész világon csak egy zsidóság volna ismeretes, hogy Németországban pl.törvényileg van biztosítva a hitközségbõl való kiléphetés joga a zsidóknak, noha zsidók maradnak. 11. Hogy az összeházasodhatás az egység elve mellett nem bizonyít. 12. Hogy a »fehérlappal« mutatott nagylelkûség nem egyéb, mint szemfényvesztés. 13. Hogy az orthodox zsidónak neolog hitközségi intézményeket anyagilag támogatni vallástörvényileg tiltva van.” (XVIII. Végszó) 47 Uo., 54.

51

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

sán, hiszen a hagyomány nevében gátolták – amíg tudták – az 1877-ben megindult rabbiképzõ szeminárium mûködését, azaz a saját gyakorlatukat akarták kötelezõvé tenni az országban. Asbóth János szelleme még tovább kísértett, hiszen Vázsonyi Vilmos, a magyar politikai élet feltörekvõ csillaga még 1891-ben is megrója – nem Asbóthot, hanem az ortodoxokat azért, mert az egységtörekvések helyett nála kerestek oltalmat: „Az orthodox kisiparos és kereskedõ nyugodtan vallhatja hitét, a posztóeladásban és czipõcsinálásban a zsidó hit nem gátolja meg pályáján, de a neológ tanár, író, mûvész, politikus, tudós megakad pályáján hite miatt. Mily kicsinyesség ilyen embereknek szemükre hányni, hogy nem igazi zsidók. Mily elfogultság a zsidóság belviszályait kivinni a piaczra, ellenségeink örömére, a kik e kedves látványra félbehagyják a zsidófalást, hiszen a zsidók egymást eszik. Mily fanatizmus, Asbóth Jánosnál keresni oltalmat ellenünk, mintha Asbóth János jobb zsidó volna, mint mi […]”48 A frontvonalak megmerevedtek, a zsidó ortodoxia parlamenti „ágensének” szerepébe keveredett Asbóth belemerevedett korábbi álláspontjába. A szászkai kerület választói elõtt 1891. szeptember 30-án tartott beszédében (A felekezeti harcz és a socializmus) megismételte azt a tételét, hogy a zsidóság egyik csoportja a másikat bevádolta, és ehhez az állam segítségét óhajtotta igénybevenni.49 S azt is kifejtette, hogy van jogalap a zsidó gyermekek megkeresztelésére, vagy annak is, hogy a törökök tizedet szedtek keresztény fiúktól is, hogy „csináljanak belõlük mohamedánokat”. Vagy a spanyol példa, amikor kimondták, hogy csak egy egyház lehet igazi. „A jogalapban absolute nem lévén különbség, az csak abban található, vajjon ily rendelkezés az állam érdekében czélszerû és kivihetõ-e?” 50 Késõbb pedig – bár elutasította a részvételt az 1891. januári katolikus nagygyûlésen51 – magáévá tette a katolikus klérus és értelmiség némely követelését. A képviselõházban, 1893. március 9-én tartott beszédében (A vallás-politikai programm) pedig pedig leszögezte, hogy sérelmes a 48 49

VÁZSONYI Vilmos: Az orthodoxia és a szervezet, Egyenlõség 1891. január 30., 6. „Meg van ingatva tulajdonkép azóta, hogy a hatvanas évek végén, mindjárt a zsidó-emancipatio után, a mely a szabadság és türelem szellemének utolsó fényes nyilatkozata volt, a zsidóság egy része idõszerûnek látta, hogy a zsidóság másik részét a leggyûlöletesebb módon vádolja be a közvélemény elõtt a végbõl, hogy azoknak szabad vallásgyakorlata ellen, és saját eltérõ felfogásuk érdekében az államhatalom közbelépését, valóságos valláskényszert provokáljon. Az így elhintett magvakból kelt ki évek mulva az antisemitismus, mely a zsidóság azon részét megtanította legalább a saját hitsorsosai iránti türelemre. De alig hogy sikerült minden felvilágosodott és generosus ember közremûködésével ezen káros mozgalmat megszüntetni, alig hogy a zsidóság visszanyerte a békét, azonnal újra kitört a régi viszály, azonnal ujra felhangzott az egyik félnek követelése, hogy az államhatalom violálja a másiknak vallásos érzületeit, lelkiismereti szabadságát. A bureaukban azt mondják, hogy »rendnek muszáj lenni«. Az állam rendõri assistentiával nem avatkozhat be abba, ki milyen hitfelekezethez akar tartozni.” Kell-e nekünk vallásháború? Asbóth János politikai beszédei Csáky rendeletétõl Wekerle programmjáig, Hornyánszky Viktor kiadása, Budapest, 1893. 50 Uo., 19. 51 „[…] mi már az egyéb kérdéseket illeti, melyek tulajdonkép a lelkiismereti és vallásszabadság kérdései és a katholikusokat csak annyiban érdeklik közelebbrõl, mivel másoknak intolerantiája velük szemben nem átallotta vallás dolgában a szolgabíró karhatalomhoz folyamodni; a mi katholikus részrõl hála Istennek nem történt; miután én úgy tudom, hogy ez iránt a kormány és a szent szék közt az eszmecsere, mindkét részrõl a megnyugtató megoldás teljes reményével folyamatban van, és békét remélhetünk, mert úgy a király, mint a pápa békét akar, én részemrõl a tervezett nagygyûlést idõ és alkalomszerûnek nem tarthatom […].” ASBÓTH János: A katholikus nagy-gyûlés ellen. Levél a Budapesti Katholikus Kör elnökéhez 1891. január 5-rõl = Uo., 16.

52

katolikusokra nézve az, ha a protestánsok és zsidók házassági felfogása állami törvények által lesz kötelezõ rájuk.52 Majd követelte azt, hogy a kormány vonja vissza valláspolitikai programját. Ebbõl a szempontból megindult egy pályán, melynek során a nemsokára megalakuló Néppárthoz közeledett, s egyre inkább felerõsödött idegenkedése a magyar társadalomba sikeres beilleszkedõ asszimiláns zsidóságtól. Hogy a rohamosan modernizálódó ország változásaitól vagy e változás számára nem éppen megfelelõnek tûnõ aktoraitól idegenkedett, nem lehet tudni.53 Egy kellõen megalapozott gondolkodói és közírói pálya kapott léket a politika mindennapjaiban, melyet ennyi év távlatából már történelemnek nevezünk.

52 53

Uo. Lásd LACKÓ Miklós: A magyar konzervatívok legképzettebb publicistája, Századvég 2000. tél (www.c3.hu/scripta/ szazadveg/19/lacko.htm).

53

K

O M M E N T Á R

54

•

2 0 0 6 | 6

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

–

I

S M E R E T

,

E L M É L E T

Bartus Gábor A FENNTARTHATÓ FEJLÕDÉS REJTÉLYES FOGALMÁRÓL

„Állj! Halljam: ki vagy?” (Shakespeare)1 „Hiába mondom, hogy állj, / nem áll meg” (Lovasi András)2

A fenntartható fejlõdés (sustainable development) fogalmát elõször vélhetõen Lester R. Brown használta Building a Sustainable Society címû könyvében, 1981-ben. A fogalom politikai karrierje azonban az úgynevezett Brundtland-jelentés3 napvilágra kerülésével kezdõdött 1987-ben. Az 1992-es Rio de Janeiró-i ENSZ-csúcsértekezlet pedig már a politikai kánonba emelte a viharos sikert aratott fogalmat. Azóta nincs környezeti kérdésekkel kapcsolatos pártprogram, kormányprogram, publicisztika és egyetemi szakdolgozat e fogalom nélkül. Ráadásul ez az elv pártsemlegesnek, konszenzusosnak tûnik, éppúgy sikeres a bal-, mint a jobboldalon.4 A fenntartható fejlõdés mindenki által jól ismerni vélt elve szerint „a jelen igényeinek kielégítése mellett a jövõ generációkat sem lehet megfosztani saját szükségleteik kielégítésének lehetõségétõl”. Azaz a természeti erõforrásokkal való gazdálkodás során nemcsak rövidtávú, de hosszú távú gondolkodásra is szükség van, figyelemmel kell lennünk a még meg sem születettekre. A konzervatívok pedig most már Edmund Burke-re úgy is gondolhatnak, mint a modern környezetpolitika megalapozójára. Burke 1790-bõl származó szavai szerint az állam olyan társas viszony, ahol a célok „csak számos nemzedék elmúltával érhetõk el; nem csupán az élõk, hanem az élõk, a már holtak, s a még meg nem születettek közötti társas viszony ez”.5 Azonban nem csak errõl van szó, a fenntartható fejlõdés hívei nem pusztán értelmes erõforrás-gazdálkodást, természeti örökségünk megóvását, a még meg nem születettekkel való társas viszony fenntartását akarják, hanem ennél többet. Ahogy a környezetvédelmi lexikon szócikke a fenntartható fejlõdést magyarázza: „A fejlõdés és környezet kérdései nem különállók, együttesen oldhatók meg. […] Globális méretben elengedhetetlen az erõforrásokhoz való igazságos hozzáférés biztosítása, a szegénység, az egyes társadalmi csoportok között tátongó szociális szakadék áthidalása.”6 Mintha az egy országon belüli, intragenerációs egyenlõség megvaló1 Hamlet, I. 1., Nádasdy Ádám fordítása. 2 Kispál és a Borz: Életigenlõ szám, 2002. 3 A jelentést az ENSZ által 1983-ban létrehozott

bizottság (World Commission on Environment and Development) dolgozta ki Gro Harlem Brundtland norvég politikus vezetésével. 4 A politikai jobboldalon való sikerességhez lásd példaként az Európai Néppárt releváns politikai dokumentumait (www.epp-ed.eu). 5 Edmund BURKE: Töprengések a francia forradalomról, ford. Kontler László, Atlantisz-Medvetánc, Budapest, 1990, 190. 6 Környezet- és természetvédelmi lexikon, Akadémiai, Budapest, 2002, 344.

55

B

A R T U S

G

Á B O R

:

A

F E N N T AKR OT M HM A E T N Ó T FÁ ER J L• Õ 2D0É 0S

6 R| 6 E

J T É L Y E S

F O G A L M Á R Ó L

sításába belefáradt társadalmi mérnökök bukkannának fel itt, tudásukat újrahasznosítva most a nemzetek és a nemzedékek közötti egyenlõség biztosításán, az „Észak–Dél probléma” megoldásán fáradozva. A természeti környezet megóvásának egyébként szükséges programja tehát úgy látszik, alkalmas arra, hogy egalitárius és haladó politikát kapcsoljanak hozzá. Mivel jelen írás a fenntartható fejlõdés fogalmának egyféle bírálatát fogalmazza meg, világosan el kell különítenünk más kritikáktól, ahol a fogalom túlzott megalkuvását teszik szóvá. A radikális környezetvédõk, egyes ökológiai közgazdászok szerint ugyanis elfogadhatatlan, hogy a fenntartható fejlõdés – akár bizonyos feltételekhez kötve – egyáltalán lehetségesnek tartja a gazdasági növekedést.7 Ezen írás álláspontja ettõl a kritikától különbözõ lesz, a fogalom alkalmazhatóságának problémáit más okokban véli megtalálni.

A növekedési vita A fenntartható fejlõdés elve közvetlen elõzményének az 1970–80-as évek növekedési vitája tekinthetõ. A Római Klub felkérésére született A növekedés határai címû tanulmány8 sötét jövõképével rendkívül alkalmas volt a szakmai közösség és a közvélemény érdeklõdésének felcsigázására. Az újmalthusiánusok állítása szerint a gazdasági növekedésre alapozott társadalmi rendszerek, figyelembe véve a népességnövekedést és az egy fõre esõ fogyasztás rohamos bõvülését is, képtelenek lesznek élelemmel ellátni az embereket, ki fognak fogyni a nyersanyagokból és végzetes módon tönkreteszik: felélik és kirabolják természetes környezetüket. A tanulmány megjelenése (1972) óta eltelt egyharmad évszázad nem tudta minden kétséget kizáróan igazolni a tétel helyességét. Az ércek és fosszilis tüzelõanyagok nemhogy kifogytak volna, de ismert készleteik – a geológiai kutatások eredményességének javulásával, illetve a kitermelési technológiák fejlõdésével – ma egyenesen nagyobbak, mint az 1970-es évek elején. (Természetesen az adott nem-megújuló erõforrás teljes mennyisége nyilvánvalóan egyre kevesebb lesz, de a kifogyásra való számításokkor a készletekhez szoktak viszonyítani.) A százmilliók éhhalálát jövendölõ jósok ma élelmiszerfelesleget és csökkenõ árakat láthatnak, valamint olyan kormányokat, akik külön támogatással vagy szabályozással próbálják a gazdákat kevesebb termelésre fogni. A 20. század éhínségei (1934: Szovjetunió, 1958-1961: Kína, 1980–90-es évek: Észak-Kelet-Afrika) az emberi gonoszságnak és butaságnak a következményei voltak, nem az emberi rablógazdálkodás káros mellékhatásaié.9 Mindazonáltal „a növekedés határai”-vita nyomán egyre erõteljesebbé vált az a meggyõzõdés, hogy a gazdasági növekedés felelõssé tehetõ a természeti erõforrások pusztításában, s ezért

7 A fenntartható fejlõdés ilyen kritikáját lásd pl. MAJOR István – Oriel Herrera BONILLA: A globalizáció hatása a trópusokra és az emberiség jövõjére, Polgári Szemle 2006/1. 8 Donella H. MEADOWS – Dennis L. MEADOWS – Jorgen RANDERS – William W. BEHRENS: The Limits to Growth, Universe Books, New York, 1972. Lásd még Donella H. MEADOWS – Jorgen RANDERS – Dennis L. MEADOWS: A növekedés határai harminc év múltán, ford. Déri Andrea, Kossuth, Budapest, 2005. 9 Vö. Wilfred BECKERMAN: A pro-growth perspective = Handbook of Environmental and Resources Economics, szerk. Jeroen C. J. M. VAN DEN BERGH, Edward Elgar, Cheltenham (UK) – Northampton, MA (US), 1999, 622–634.

56

legalábbis gyanús dolog. Megszületett a zéró növekedés, az állandó állapotú gazdaság ideája.10 A nagyszámú publikációt szült vita eredményeképpen a gazdasági növekedés és a környezetminõség kapcsolatának alábbi típusait azonosították.11 A moralisták szerint a növekedés nem kívánatos, szükségtelen, mert nem járul hozzá a boldogság, a jól-lét növeléséhez. A pesszimisták szerint ugyan a növekedés hasznos lehetne, de hosszú távon azt lehetetlen fenntartani. A technokraták úgy vélik, a növekedés és a környezetminõség kompatibilisek. Lehetséges ugyanis a nem megújulók helyett megújuló erõforrásokat használni, tisztább technológiákat bevetni, újrahasznosítani az anyagokat, csökkenteni a környezetbe juttatott melléktermékek mennyiségét. Továbbá a technológiai fejlõdéssel az egyre újabb beruházások révén a környezetre gyakorolt hatások is kisebbek lesznek Az opportunisták szerint már lehetetlen visszagyömöszölni a szellemet a palackba: a növekedés az egyének és a vállalatok (a mikroökonómia) szintjén determinált, s nincs olyan központi akarat vagy tervezõ, aki képes lenne kontrollálni. Tetszik, nem tetszik, el kell fogadnunk, hogy a világ a természet kizsákmányolásának és saját létalapja felélésének irányába halad. Az optimisták ezzel szemben hisznek az egyének reflexív magatartásában, abban, hogy a környezeti degradációt látva az emberek csökkentik keresletüket a szennyezõ termékek és szolgáltatások irányában, s egyre többet hajlandók „vásárolni” a környezet minõsége fenntartásának luxusjószágából, képesek az õket vezérlõ elvek és értékek módosítására. Az a vita, hogy milyen viszonyban áll egymással a gazdasági növekedés és a természeti erõforrások megóvásának igénye, feltartóztathatatlanul vezetett el minket a fenntarthatóság elvének megjelenéséig. Szintén összekapcsolódik a növekedés-vita és a fenntarthatóság kérdése a jövedelemmegoszlás, a gazdagság–szegénység, az egyenlõség kérdéskörével. A gazdasági növekedés kritikusai rendre nem mulasztják el bemutatni, hogy a világ leggazdagabb kisebbségének kezében összpontosul a megtermelt javak többsége – a világ legvagyonosabb ötszáz személyének összesített jövedelme nagyobb, mint a legszegényebb 416 millió emberé, mutat rá egy ENSZ-jelentés12 –, s a növekedés a gazdagokat csak még gazdagabbá teszi, miközben mit sem csökken a szegénység, a „kiváltságosokat szisztematikusan juttatja hatalomhoz és forrásokhoz, hogy ezáltal még több kiváltsághoz jussanak”.13 Egy frissen megjelent egyetemi tankönyv szintén rámutat arra, hogy a fenntartható fejlõdés eszméje nem pusztán egy, a természeti erõforrások hosszú távú optimális felhasználását célzó kritérium: „A világnépesség leggazdagabb egyötöde a fogyasztási javak összességének 86%-át veszi igénybe, mialatt a legszegényebb egyötödének abból csak 1,1% jut. A gazdagok 9-szer több halat és húst, 15-ször több energiát fogyasztanak, õk használják fel a papír 84%-át, és az õ tulajdonukban van a gépjármûvek 84%-a. […] Egyértelmû, hogy a gazdag nemzetek életstílusa nem fenntartható, nem egyeztethetõ össze a fenntartható fejlõdés eszmeiségével.”14 Te10 Lásd pl. Herman DALY: Steady-State Economics, Island Press, Washington DC, 1991; Ecological Economics. The

Science and Management of Sustainability, szerk. Robert COSTANZA, Columbia UP, New York, 1991. Jeroen C. J. M. VAN DEN BERGH – Ruud A. DE MOOIJ: An assessment of the growth debate = Handbook of Environmental and Resources Economics, 1999, 643–655. 12 United Nations Development Programme (UNDP): Human Development Report 2005, New York, 2005, 4. 13 MEADOWS–RANDERS–MEADOWS: I. m., 64. 14 VALKÓ László: A fenntartható, környezetbarát fogyasztás = Környezet-menedzsment, szerk. Kósi Kálmán – Valkó László, Typotex, Budapest, 2006, 272–273. 11

57

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

hát nem elég a természeti erõforrások ésszerû beosztása és megõrzése, a javakból az embereknek egyenlõ(bb)en kell részesülni. A gazdagság nem fenntartható, avagy a fenntartható világban nincs helye a vagyoni különbségeknek?

A fenntartható fejlõdés fogalmának problémái 1) Az egyenlõség kívánalma Az ENSZ már idézett, az emberiség fejlõdését évrõl évre bemutató jelentései kiemelt helyet biztosítanak a jövedelmi egyenlõtlenség bemutatásának. Bár az összképet továbbra is negatívnak ítélik, jelentõs pozitív fejleményekrõl is beszámolnak. Az extrém szegénységben élõk aránya globálisan az 1981-es 40,4%-ról 1990-re 28%-ra, majd 2001-re 21%-ra csökkent. A jelentés megállapítja, hogy mindez nem lett volna lehetséges a gazdasági növekedés nélkül. A fejlõdõ országokban az átlagos egy fõre esõ jövedelem növekedése a 90-es években 1,5% volt, háromszorosa a 80-as évekbelinek. 2000 óta az átlagos éves növekedés elérte a 3,4%-ot, ami duplája a fejlett országok átlagának.15 Ráadásul a nemzeti jövedelem (GDP) által reprezentált gazdagság vagy szegénység sokszor elfedi az életminõség (amit például a HDI16 mutatóval mérhetünk) valódi különbségeit, melyek a jövedelmi arányoknál kedvezõbbek lehetnek. A UNDP életminõséget számszerûsíteni célzó HDI-mérése szerint például ugyan Szaúd-Arábiának több mint másfélszer nagyobb a GDP-je Thaiföldnél, HDI-értékük azonos. Guatemalának mintegy kétszerese a nemzeti jövedelme Vietnamhoz képest, mégis ez utóbbi országban jobb az életminõség.17 A fenntartható fejlõdés koncepciója anélkül, hogy megvizsgálná, a vagyoni különbségeknek mi a forrása, azok igazolhatók-e vagy sem, kategorikusan az anyagi, fogyasztási, jövedelmi egyenlõség mellett foglal állást. Ezzel egyben a fogalom Burke-tézissel való párhuzamossága is megszûnik. Burke számára ugyanis nemcsak a még meg nem születettek, hanem a már megholtak is fontosak voltak, márpedig a nemzetek közötti mai jólét-különbség egyik forrása éppen a korábbi generációk eltérõ teljesítménye. S mi fogja a ma élõket hatékony, a természeti értékeket is megóvó gazdálkodásra, minél kiemelkedõbb teljesítményre sarkallni, ha nem hajthatja õket az a tudat, hogy áldozatvállalásuk, kemény munkájuk anyagi vagy tudásbeli gyümölcseit unokáik is élvezhetik majd, s hogy az unokák számára így átörökített tõke, s az annak használatából sarjadó gazdagság nem lesz gyanús a jólétet méricskélõ egyenlõsítõk számára? Joggal tarthatunk attól, hogy az örökhagyás (radikális jövedelemkiegyenlítõ mechanizmusok általi) ellehetetlenítése éppen a befektetések és megtakarítások ellen, s az önzõ, folyó fogyasztás bõvítése (azaz, többek közt, a természeti erõforrások kimerítése) mellett ható tényezõ lesz.

15 UNDP: Human Development Report 2005, 20. 16 Human Development Index, az UNDP által használt mutató az emberi életminõség mérésére. 17 Uo., 23–24.

58

2) Az erõforrások adagolhatósága A definíció szerint a fenntartható fejlõdés alapvetõ célja a nemzedékek közötti igazságosság megteremtése a természeti erõforrásokhoz való hozzájutás tekintetében. Az ehhez kapcsolódó kritérium pedig, hogy bármelyik következõ generáció számára a saját szükségleteik kielégítéséhez nélkülözhetetlen erõforrások rendelkezésre álljanak. Elõször is figyelemre méltó, hogy a kritérium nem a jelenleg általánosan elismert emberi igényeket vetíti ki a jövõre, hanem feltételül szabja azt, hogy tudatában legyünk az évszázadokkal késõbb élõk szükségleteinek. Ezt a nyilvánvaló képtelenséget úgy enyhíthetjük, ha mégiscsak a mai szükségleteket tartjuk állandónak, irányadónak az idõ folyamán. A fenntarthatóság teljesítése azonban így is problémás. A gyakorlati feladat a következõ: osszuk be a rendelkezésünkre álló természeti erõforrásokat úgy, hogy a) a megújuló erõforrások (erdõ, halpopuláció) használata (fakivágás, szennyezõ anyagok semlegesítése, halászat) ne veszélyeztesse az adott természeti tõkejószág folyamatos megújulását, és ezáltal következõ idõszaki hozamát; b) a nem megújuló erõforrásokat csak olyan mértékben termeljük ki vagy használjuk el, hogy az utolsó generáció számára is az éppen szükséges mennyiség még rendelkezésre álljon. A megújuló erõforrások hosszú távon stabil használatának követelménye nem újdonság, s már a fenntarthatósági divat elõtt vizsgált probléma volt, amit elsõsorban a túlhalászási válságok vetettek felszínre. Az ökológusok válasza a problémára a fenntartható hozam fogalma lett, mely elmélet megpróbálja modellezni az adott élõ szervezet populációjának dinamikáját, meghatározni a még a populáció fennmaradását nem veszélyeztetõ kivett hozam nagyságát. A probléma itt azért kezelhetõ,18 mert nincs különbség a rövid és hosszú távú fenntarthatóság feltételei között. Így nem szükséges ismernünk sem a jövõ generációk számát (meddig lesz emberi élet a Földön?), sem jövõbeli szükségleteit. Ha magunk és gyermekeink számára megõrzünk egy megújuló erõforrást, akkor az ükunokáink számára is (feltéve, hogy a dédunokánk is így gondolja). A megoldhatatlan feladatot a nem megújuló erõforrások elosztása (vagy a megújuló erõforrások fenntartható hozam feletti, irreverzibilis romlást elõidézõ megcsapolása) jelentené. Itt egy véges mennyiségû anyaghalmaz beosztása lenne a feladat úgy, hogy a) nem ismerjük az idõtartamot, amíg az erõforrásnak rendelkezésre kell állnia; b) sok esetben nem ismerjük az erõforrás teljes elérhetõ mennyiségét (csak azt tudjuk, hogy az egy véges érték); c) nem ismerjük az adott erõforrások segítségével kielégíthetõ igények intenzitását és sokaságát a különbözõ korszakokban; d) nem ismerjük az adott korra jellemzõ technológiák sajátosságait a vizsgált erõforrás felhasználásának hatékonyságára vonatkozóan. Ha példaként lakásunk földgázfûtését szemléljük, s feltesszük, hogy a következõ nemzedékek sem szeretnének majd télidõben fagyoskodni, akkor a) fogalmunk sincs, meddig lesz szükségünk földgázra a fûtéshez (s mikor helyettesíti ezt egy másik erõforrás a technológia fejlõdése, változása során);19 b) nem tudjuk, még 18 Legalábbis sokáig kezelhetõnek tûnt, újabban mind elméleti, mind gyakorlati-tapasztalati kétségek merültek fel egyes megújuló természeti erõforrások fenntartható használatával kapcsolatban. 19 A fenntarthatóság tárgyalásakor sok szerzõ csak a természeti tõke, technológiai tõke helyettesíthetõséget vizsgálja, azt nem, hogy sokszor egy „új” természeti erõforrással helyettesítünk egy „régebbit”, lásd például a zab–kõolaj helyettesítést a közlekedésben.

59

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

mennyi lelõhelyre bukkannak a geológusok, s mennyi jelenleg ismert, ám gazdaságtalansága miatt kitermelhetetlennek ítélt mennyiségbõl válik készlet; c) nem ismerjük a fûtési szükségleteket befolyásoló aktuális éghajlati, idõjárási viszonyok jövõbeni alakulását, s a népesség létszámát, megoszlását ezen övezetekben; s végül d) nincs információnk a fûtési rendszer hatékonyságára vonatkozóan, azaz hogy naponta mennyi földgázra lenne szüksége a késõbbi generációknak a kívánatos hõmérséklet eléréséhez. A feloldhatatlan helyzet itt az, hogy annak ellenére nincs a kezünkben gyakorlati eszköz a nem megújuló erõforrások beosztására, hogy elméletileg persze tudjuk, hogy egy véges, tehát valamikor a jövõben nagy valószínûséggel kimerülõ anyaghalmazról van szó. A jövõ generációk számára tehát biztosan egyre csökkenõ mennyiségû nyersanyagkészlet áll majd rendelkezésre.20 Ellenben tudományos ismereteik, technológiai színvonaluk és felhalmozott gazdasági tõkéjük nagyobb lesz a mai generációkénál. A nemzedékek közötti viszony tehát – ebbõl a szempontból legalábbis – szükségszerûen aszimmetrikus és egyenlõtlen.

3) A fenntarthatóság mérhetõsége Az erõforrások „tervezett beosztása” helyett a fenntarthatóságot így különbözõ indikátorokkal próbálják jellemezni. A fenntarthatóság „mérésére” ma legtöbbször a HDI (Human Development Index), a GPI (Genuine Progress Index), az ESI (Environmental Sustainability Index) és az ökológiai lábnyom (Ecological Footprint, EF) mutatókat használják. Ezen mutatók azonban számos metodikai problémával terheltek, nehézkes a képzésükhöz szükséges megfelelõ mennyiségû és megbízhatóságú adatok összegyûjtése, a számítások sokszor durva becsléseken vagy szubjektív benchmarking technikákon alapulnak. Az ESI mutatót például 76 adatból képzett 21 indikátor alapján állítják elõ. Egy, az ENSZ számára, az indikátorokat kidolgozó szakértõk által készített jelentés leszögezte: „A fenntartható fejlõdés indikátorai mint stratégiai politikai eszközök biztosíthatnák a lehetõséget, hogy a fenntarthatóság általános koncepciója cselekvésekben is megnyilvánulhasson. Ma, mindazonáltal, távol vagyunk ettõl.”21 A világ fenntarthatatlanságát hangsúlyozók ugyanakkor gyakran önkényesen válogatják ki az igazukat reprezentáló mutatókat. Ha például a HDI valóban a fenntarthatóságot méri, akkor miképpen tarthatjuk a világunkat fenntarthatatlannak, amikor a HDI-index folyamatosan nõ? Az utóbbi évtizedben a Föld valamennyi régiójában pozitívan változott a HDI, s csak 18 olyan ország van, ahol 1990 óta csökkent.22 Ha a fenntarthatatlanság valóban a gazdagok bûne lenne – mint azt a fenntarthatósági irodalom többsége állítja vagy sugallja –, akkor hogyan kerül az ESI fenntarthatósági mutató or-

20 Feltéve, hogy nem amellett döntünk, hogy az egyenlõséget „az egyik generáció se fogyasszon semmi nem megújuló erõforrást” alapon valósítjuk meg. Ekkor azonban – kerozin vagy gázolaj híján – nem tudnánk elutazni a fenntartható fejlõdésrõl szóló konferenciákra. 21 László Pintér – Peter HARDI – Peter BARTELMUS: Sustainable Development Indicators – Proposals for the Way Forward, International Institute for Sustainable Development, New York, 2005, v. 22 UNDP: I. m., 21.

60

szágok szerinti ranglistájának legjobb tíze közé 7 „gazdag” ország?23 Az ESI-t számító kutatók jelentésükben le is szögezik: „A környezeti fenntarthatóság és a gazdasági fejlettség közötti öszszefüggés sokrétû. Bármekkora is legyen a jövedelmi szint, minden országnak szembe kell néznie környezeti feladatokkal. […] A fejlettség ezért nem végzetes a környezet számára.”24 Sokkal borúlátóbbak lehetünk, ha a fenntarthatóság számszerûsítésére az ökológiai lábnyom mutatót használjuk. Az ökológiai lábnyom azt a területegységben (hektár, négyzetkilométer) kifejezett föld- vagy vízterületet jelenti, amely az adott népesség adott életvitelének korlátlan hosszú ideig való fenntartásához szükséges lenne, ideértve az összes erõforrás kitermelését és az összes szennyezõanyag és hulladék semlegesítését. A közkézen forgó EF-grafikonok azt mutatják, hogy az emberiség az 1970-es években túllépte a rendelkezésére álló biokapacitást, és számított lábnyoma nagyobb, mint a Föld termékeny területe. A fejlett gazdaságú országok átlagpolgára mai fogyasztásának biztosításához 4 hektár területre van szükség, miközben a Föld egy lakosára átlagosan csak 1,5 hektár ökológiailag produktív terület jut. Amennyire látványos, olyannyira pontatlan mutató az EF. Mivel nem képes a javak mindegyikére kiszámítani a tényleges földhasználat nagyságát, néhány jellemzõ termék átlagos terület-igénybevétele alapján általánosít, ami szükségszerûen hagyja figyelmen kívül a technológiák sokszínûségét vagy a regionális eltéréseket. Továbbá nem veszi figyelembe például, hogy egységnyi terület (például erdõ) egyszerre több szolgáltatást is képes nyújtani. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a különbözõ mutatók között nincs egyezõség abban, hogy az adott társadalom fenntartható-e vagy sem. Az ESI és az EF között egyenesen negatív az összefüggés.25 Azaz ha egy ország jól szerepel a lábnyom-mérésben, kevésbé jól teljesít az ESI mutató szerint. Ha elölrõl nézzük, fenntartható, ha hátulról, nem az.

4) A nemzedékek közötti igazságosság megvalósíthatósága Nem elkerülhetõ egy kitérõ a tekintetben sem, hogy elvileg – a fentebb felsorolt gyakorlati problémák megoldását feltételezve – lehetséges-e egyáltalán a fenntartható fejlõdés mint a nemzedékek közötti igazságosság egy formájának megvalósítása. Huoranszki Ferenc szerint az elméleti problémák nehézsége miatt legfeljebb csak rendkívül nehezen.26 Ennek oka, hogy a disztributív igazságosságot mérõ elvek használhatatlanok a nemzedékek közötti viszonyban: a meritokratív és egyenlõségi elvek azért, mert személyekre szabottak, kollektívumokra alkalmazhatatlanok, az utilitarizmus szélsõséges megoldáshoz (vagy a folyó fogyasztás szélsõséges felértékelõdéséhez, vagy – éppen ellenkezõleg – a felhalmozás érdekében történõ önsanyargatáshoz) 23

Ezek, a rangsorolás rendjében: Finnország, Norvégia, Svédország, Izland, Kanada, Svájc, Ausztria. Lásd Daniel C. ESTY – Marc LEVY – Tanja SREBOTNJAK – Alexander DE SHERBININ: 2005 Environmental Sustainability Index. Benchmarking National Environmental Stewardship, Yale Center for Environmental Law & Policy, New Haven, 2005. 24 Uo., 2, 25–28. 25 A 2005-ös ESI és a 2002-es EF mutatók között a regresszió-számítás eredménye R2=0,15, a korreláció negatív. Uo., 385. 26 HUORANSZKI Ferenc: A nemzedékek közti igazságosság, Századvég 1994/1., 57–65.

61

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

vezetne, a rawlsiánus különbözeti elv pedig elfogadhatatlan következménnyel (a jelen generáció egyértelmû preferálásával a késõbbiekkel szemben) járna. A szerzõ következtetése, hogy a nemzedékek közti igazságosság – amely fogalom inkább csak metaforikus értelemben használható – rendezõ elve a stabilitás és a kontinuitás kell legyen.

Van-e megoldás egyáltalán? A fenntartható fejlõdés fogalmának tehát nincsenek biztos filozófiai alapjai; operatív alkalmazása elé jelentõs akadályt gördít, hogy képtelenek vagyunk az emberiség igényeit, technológiai és tudásbeli fejlõdését és erõforrások iránti kereslete struktúrájának változását hosszú távon elõrejelezni; nem tudjuk a fogalom jellemzõinek való megfelelést akár csak megközelítõen pontosan mérni; s végül, minden alap nélkül integráljuk ezen elvbe az egyenlõség, a jövedelmi kiegyenlítés kritériumát, mintha az egyenlõtlenség feltétlenül kiiktatandó zavar volna. Az elõbbiek során nem a mellett szerettem volna érvelni, hogy teljességgel érdektelen kérdés, milyen világot hagyunk örökül, s nem is a mellett, hogy a természettel való kapcsolatunk harmonikus és problémamentes lenne (dehogy!), csupán a mellett, hogy a fenntartható fejlõdés elve – úgy, ahogyan arról ma gondolkoznak, és ahogyan azt manapság megpróbálják gyakorlati intézkedésekké transzformálni – alkalmatlannak látszik ezen kérdés gyakorlati kezelésére. Nem hihetünk ugyanis abban, hogy az a tervezõ ész, amelyik a szocializmusban még arra is képtelen volt, hogy megfelelõ színvonalú árukínálatot biztosítson a saját generációja számára (s mindamellett jelentõs pusztítást hajtott végre a környezetben is), vagy a jóléti piaci körülmények között is lehetetlen volt hosszú távon fenntartható egészségügyi vagy nyugdíjrendszereket kialakítania, majd alkalmas lesz a jövõ generációk szükségletének meghatározására, az ahhoz szükséges erõforrások intergenerációs adagolására. Úgy látszik, a társadalmi tervezõk vállalkozókedve és magabiztossága az állandó pont a történelemben. Ha egyáltalán létezik bármilyenfajta megoldás a világnak a következõ nemzedékek számára való megfelelõ megõrzésére, az nyilván nem összekapcsolt szuperszámítógépek végtelen során futó, a felhasználható erõforrások mennyiségét számoló algoritmusoktól fog függni. Ha hajlamosak volnánk elfogadni azt, hogy a természeti erõforrások szisztematikus és rohamos pusztítása a 20. századi jóléti társadalmak következménye, akkor érdemes felfigyelni arra, hogy ez a kor nemcsak a hihetetlen mûszaki fejlõdés vagy a népesség növekedésének kora, hanem az egyén vágyait intézményesen kordában tartó közösségek (család, település, egyház) válságaié is. Márpedig a „távoli nemzedékek addig hallathatják hangjukat, amíg léteznek olyan szokások, intézmények és gyakorlatok, amelyek nemzedékeken ívelnek át, és gátat szabnak a vágyak azonnali kiélésének”.27 Ma mintha nem látnánk az erdõtõl a fát. Miközben szörnyülködünk a világ fenntarthatatlanságán, vagy szégyenkeznénk saját gazdagságunk, sikerességünk miatt, elszalasztjuk saját környezetünk megóvásának esélyeit. A józanul gondolkodó, ép erkölcsi érzékkel rendelkezõ em27

Roger SCRUTON: A liberál-konzervativizmus és Közép-Európa = Mi a konzervativizmus? ford. Jónás Csaba, Osiris, Budapest, 1995, 225.

62

berek helyi közösségei és a jó élet elõfeltételeit védõ intézmények alkalmasak lennének arra, hogy gondos mérlegelés után például korlátozzák a jelentõs levegõszennyezést, zajt és zsúfoltságot okozó gépjármûforgalmat, kikényszerítsék a területükön megtelepedõ üzemek környezetkímélõ technológiával való felszerelését, megakadályozzák kedvenc rétjük fantáziátlan bevásárlóközpont-dobozokkal való beépítését, vagy elõsegítsék mezõgazdasági hulladékaik energetikai hasznosítását, s legfõképpen igényesen válogassák meg élelmiszereiket, fogyasztási cikkeiket és eszközeiket. Viszont ködös utópiákat hajkurászni, magunkat tisztázatlan fogalmak uralmának alávetni (még ha azok szerepelnek is a környezetvédelmi lexikonban), reméljük, nem lesz fenntartható.

63

K

O M M E N T Á R

•K O 2 0 M0 M 6E |N6T Á– R I •S M2 E0 R0E6T| ,6

E L M É L E T

Láng Benedek VALÓDI ÁLTUDOMÁNY A tudomány és áltudomány elkülönítésének kérdése a 20. század második felében egyaránt foglalkoztatta a tudományfilozófusokat, a tudománytörténészeket és a tudományszociológusokat. Ha szerteágazó kutatásaikat és következtetéseiket egyetlen mondatban kellene összegezni, azt mondhatnánk, hogy nem sikerült kimutatni olyan örökkön érvényes kritériumokat, amelyek mentén az „áltudományokat” pusztán tartalmuk alapján minden korban és minden kultúrában kizárhatjuk a tudomány birodalmából. Gyakorló történészként azonban gyakran az a benyomásom, hogy esetenként egészen nyilvánvalóan elkülöníthetõk és áltudományosnak minõsíthetõk bizonyos „történészi beszámolók”, amelyekkel nem az a baj, hogy szembefordulnak az ortodox történetírás állításaival, hanem az, hogy ezt rendkívül gyanús – a szakemberek szerint tökéletesen védhetetlen – módon teszik. Az alábbiakban három ilyen konkrét esetet vizsgálok meg, majd igyekszem meghatározni, milyen területeken általánosíthatók a három esettanulmányból levezethetõ következtetések, és milyen területeken kell tartózkodunk attól, hogy érvényesnek tekintsük a tudomány és áltudomány megkülönböztetésének ezt a módszerét.

Holokauszttagadás Az elsõ példánk szándékosan provokatív. Az a kérdés, hogy volt-e a II. világháború alatt tervszerû népirtás, amelynek során a náci hadigépezet 5 és 6 millió közé tehetõ számban embereket gyilkolt, nem egyszerûen tudományos kérdés, hanem nagy mértékben társadalmi is (több országban büntetik a holokauszttagadást, kiemelve a kérdést az egyszerû, tudományosan megválaszolandó kérdések sorából).1 Az alábbiakban amellett érvelek, hogy valóban nincs is sok tudományos vonzata a vitának, a holokauszttagadás vagy revizionizmus nem a történeti relativizmus sokszor gyümölcsözõ programjának terméke, hanem egyszerû hazugság, tudatosan rosszul mûvelt tudomány. A holokauszttagadók gyakran arra alapozzák érvelésüket – és ebben, de kizárólag ebben hasonlóan járnak el, mint a kreácionizmus védelmezõi –, hogy kimutatják ellenfelük álláspontjának gyengeségeit. Hogy mindezt megértsük, mindenekelõtt le kell szögeznünk, hogy a II. világháborúban folytatott népirtás számos részletérõl valóban nincsen végleges, soha meg nem másítható álláspontja a történelemtudománynak, és a viták köré a szakemberek konferenciákat szerveznek. Pontosan ki és mennyiben tehetõ felelõssé, pontosan hányan estek áldozatul, pontosan hogyan mûködtek a gázkamrák, mi volt a holokauszt indítóoka stb.? Amíg azonban az 1 Lásd pl. Pierre VIDAL-NAQUET: Les assassins de la mémoire, la Découverte, Paris, 2005. Az utóbbi idõk egyik

nagy vitát kiváltott ügyérõl, David Irving perérõl lásd Richard J. EVANS: Lying about Hitler, Basic Books, New York, 2001. Összefoglalóan lásd Markus TIEDEMANN: „In Auschwitz wurde niemand vergast”, Goldmann, München, 2000.

64

egyes álláspontok mentén a korszakot kutató történészek különféle csoportokba szervezõdnek, arról teljes egyetértés van, hogy volt olyan szándékosan kitervelt – elsõsorban származásra alapozott – genocídium, népirtás, amely 5-6 millió zsidó vagy cigány származású embert, homoszexuálist, értelmi fogyatékost és más kitaszított csoportokat zömében gázkamrában megölt. Igazuk van a holokauszttagadóknak abban, hogy az errõl szóló beszámoló nem tökéletes, a történészek belsõ – részleteket illetõ – vitáit azonban a meggyõzõdésükkel ellentétes vélemény alátámasztására felhasználni nem elfogadható. Márpedig ez a holokauszttagadó metodológia egyik alapvetõ stratégiája: ahelyett, hogy saját álláspontjukat próbálnák bizonyítani, ellenfeleik gyenge pontjait igyekeznek célba venni. Így például kedvenc témáik közé tartozik a különféle szemtanúi beszámolók tagadhatatlan ellentmondásainak elemzése. A revizionisták gyakran olyan idézetekkel támasztják alá érveiket, amelyek eredeti kontextusukból kiszakítva mást tûnnek állítani, mint ahogy megfogalmazóik szánták. Egyes részkérdéseket illetõ szakmai vitákat összemosnak az egész jelenség megtörténtére vonatkozó vitával: így például a holokauszt egyediségével kapcsolatos részben etikai, filozófiai vitában keresgélnek állításokat, amelyeket önkényesen kiragadva saját álláspontjuk alátámasztást tûnik nyerni. Részletesen koncentrálnak mindenre, amit nem tudunk (például a gázkamrák pontos mûködési elvét), és nem veszik figyelembe azt, amit viszont jól tudunk. Egy holokauszttagadó számára a nürnbergi perek vallomásai, amelyekben jó néhány náci vezetõ bevallotta, hogy tudott a népirtásról, eleve hiteltelen, azzal érvelnek, hogy a vallomások kényszer hatása alatt születtek. Azzal azonban már nem próbálkoznak, hogy erre pozitív bizonyítékokat is gyûjtsenek, a pereket túlélõ, és késõbb nyilvánvalóan kényszer nélkül nyilatkozó náci politikusok vallomásait pedig figyelmen kívül hagyják. Nyilvánvalóan adódik a kérdés, hogy ha nem volt holokauszt, akkor hova is tûnt mintegy hatmillió ember. Hát, elutaztak – hangzik a válasz – Szibériába, Izraelbe, Los Angelesbe stb. És miért nem találják õket a rokonaik? És mi a helyzet a koncentrációs táborokat felszabadító orosz és nyugati katonák tapasztalataival, a csonttá soványodott emberek látványával, amirõl fényképek is készültek? Ezzel az a helyzet, hogy a szövetségesek addig bombázták Németország utánpótlási útvonalait, amíg a munkatáborokban élõket már nem lehetett rendesen táplálni. A felelõsök tehát a másik oldalon vannak. Igaz persze, hogy nem szép dolog munkatáborba hurcolni embereket, de ezek olyan szörnyûségek, amelyek egy háborúban mindkét oldalon megesnek. A gyakorló történészek között azonban nincs egy sem, akit ezek az ellenérvek meggyõznének. Ennek oka nem utolsósorban az, hogy az ilyen érvek nem is a történészeknek szólnak, hanem a korszakról kevesebbet tudó nagyközönségnek. Hogy egy történészt miért is nem lehet meggyõzni a holokauszt kitalált voltáról, annak okát röviden úgy hívhatjuk, hogy a bizonyítékok konvergenciája. A holokauszt nem egyetlen esemény, amelyet egy zûrösnek bizonyuló forrás vagy ellentmondásosnak látszó beszámoló alááshat, hanem sok ezer esemény, melyekrõl rengeteg, egymástól nem függõ evidencia maradt fenn. Köztük írott források (levelek, visszaemlékezések, számlák, Cyklon-B-rendelések, vallomások, jegyzetek, náci vezetõk beszédei), szemtanúk (túlélõk, kápók, SS-õrök, a tábor mellett élõ helyi lakosok, náci vezetõk) beszámolói, fényképek (légi felvételek, a szövetségesek fényképei a felszabadításkor, a németek saját fényképei), fizikai bizonyítékok (a berobbantott gázkamrák maradványai, a haláltáborok barakkjai, kerítései), és demográfiai tények (hiányoznak az emberek).

65

L

Á N G

B

E N E KDOEMK M: E V N A T L ÁÓ R D •I

2Á 0L 0T 6 U |D6O

M Á N Y

Elsõ pillantásra esetleg úgy tûnhet, a revizionisták kezére játszik az a történetírói hagyomány, amit összefoglalóan történelmi relativizmusnak hívunk. A 20. században számos gyakorló történész és történelemfilozófus hangsúlyozta, hogy a történész minden esetben és elkerülhetetlenül válogat a rendelkezésére álló bizonyítékok között, egyeseket kitüntet, másokat zárójelbe tesz. Ezután sorba rendezi õket, megszerkeszti, majd történetet kerekít belõlük. Ez megannyi, koránt sem ártatlan lépés, amellyel a történész beleviszi saját személyiségét, háttértudását, elképzeléseit az elbeszélt történetbe, és amelyben felolvad az „objektivitás” hagyományos ideálja.2 Ebbõl az következik, hogy sokféle elbeszélés lehet ugyanarról a múltról, a múlt ugyanis mindig arra válaszol, amit éppen kérdezünk tõle: különféle történészek mást kérdeznek és más választ is kapnak. A 20. században például a hagyományos eseménytörténet helyett – más szóval a háborúk, a királyok, a miniszteri kabinetek története és a „fontos” évszámok puszta kronológiája helyett, tehát mindazon dolgok helyett, amit egy mai középiskolásnak meg kell tanulnia, ha le akar érettségizni – sok történész új témák felé fordult, új kérdéseket tett fel, új szereplõket tüntetett ki és új módszertant definiált. Kutatók korábban lényegtelennek tekintett kérdésekkel kezdtek foglalkozni, a mindennapok történetével, a gyermekkorral, az õrülettel, a halállal, a nõk történetével, a szokásoknak és gesztusoknak a történetével, karnevállal és orrfújással, egyszóval csupa olyan kérdéssel, témával, ami a múlt embereinek létét alapjaiban meghatározta, de amirõl mi már nem sokat tudunk. Ezek a kutatási irányok gyakran más módszert definiálnak, mint a hagyományos eseménytörténet, sokszor más forrásokat is tüntetnek ki, a történelmi tény fogalmát pedig alaposan idézõjelbe tették. Ebbõl azonban nem következik, hogy mindent meg lehet csinálni. Nincsen ugyan a múltnak egyetlen igaz és jó értelmezése, hanem úgy tûnik, több egyaránt jó beszámolót lehet egymás mellé tenni, de elrontott értelmezések azért továbbra is vannak. A holokauszttagadás nem alternatív történet, hanem meglehetõsen hagyományos, de elrontott eseménytörténet. Semmi radikális nincs a revizionisták módszertanában, nincs új kutatási technikájuk, kritikai eljárásuk. A tény fogalmának hasonló elvét vallják, mint kritikusaik, nem akarják újraírni 20. század történelmét, nem javasolnak új tartalmat, mint ahogyan például számos történész, aki az eseménytörténet helyett a „hosszú idõtartam” alatt végbenõ változásokat vagy a társadalmi struktúrákat vizsgálta, vagy aki egy eddig el nem fogadott szereplõt – nõket, gyerekeket – tett meg a történelem fõszereplõjének, vagy aki a háborúban a közkatona perspektíváját próbálta megragadni. A revizionisták elméleti értelemben nem újítanak, csak egyetlen állítást tagadnak. A játékszabályok azonban kötelezik a szakembert. Még akkor is, ha elfogadjuk, hogy többféle módszerrel, többféle kérdésfeltevéssel fordulhatok a múlthoz, ha egyszer már definiáltuk a játékszabályokat, azok korlátoznak minket, nem állíthatunk bármit. Lehet, hogy ilyen vagy olyan történetet is írhatok a múlt egy szeletérõl, de bármilyet nem írhatok. Mindebbõl talán látható, hogy a holokauszttagadás nem annyira tudományos kérdés (nem szerveznek köré komoly konferenciákat), hanem sokkal inkább pedagógiai. A jogi szankció, amely bizonyos országokban bevezetésre került, nem a kutatásra vonatkozik (senki nem is kutatja a holokauszt nemlétét), hanem a revizionisták nézeteinek érvényesülésére. A revizionisták 2 A kiterjedt szakirodalomból most csupán egyetlenegyet kiragadva: Hayden WHITE: A történelem terhe, Osiris, Budapest, 1997.

66

nem a szakembert kívánják meggyõzni (és ebben a momentumban talán tettenérhetõ a rosszhiszemûség), hanem a szélesebb olvasóközönséget, nem utolsósorban egy politikailag aktivizálható réteget. A tét nem a tudomány által igaznak tartott tudás megváltoztatása, hanem egy embercsoport meggyõzése.

A kitalált középkor A magyarul is kapható Kitalált középkor címû bestseller szerzõje, Heribert Illig arra tett kísérletet, hogy bebizonyítsa, a középkor közel háromszáz éve, a 614 augusztusa és 911 szeptembere közti idõszak valójában meg sem történt, utólag iktatták be a történelembe.3 Minderre a híres, XIII. Gergely pápa féle 1582-es naptárreform alapján következtetett. Gergely idejében ugyanis a Julius Caesar által bevezetett Julianus-naptár olyan eltérést mutatott a valódi idõhöz, a rendszeresen visszatérõ csillagászati eseményekhez képest, hogy sürgõsen be kellett avatkozni. Az alaposan elõkészített naptárreform eredményeképp érvényre jutó és ma is használatos Gergelynaptárban már nem számítanak szökõévnek a százzal osztható évek, de a négyszázzal oszthatóak igen. Ezzel a módosítással már egészen szoros harmóniába tudták hozni a naptári évet a csillagászati évvel. A probléma csak az volt, hogy valamiképpen a Julianus-naptár hibájából adódó eltérést is korrigálni kellett, ezért, bár csütörtökre péntek következett, az idõszámításba beiktattak tíz napot, a naptár egyszerûen elõreugrott egy kissé, és 1582. október 4. után mindjárt 15. következett. Ám a Caesar óta eltelt idõszakban felgyülemlett eltérés valójában egy tizenhárom napos ugrást tett volna szükségessé – érvel Illig –, az viszont, hogy csak tíz napot iktattak be, arra utal, hogy a pápa pontosan tisztában volt azzal, 300 évvel kevesebb idõ telt el Caesar ideje óta, mint azt a történelem tanítja. Tudnunk kell azonban, hogy a történészeknek persze van okuk arra, hogy ne lepõdjenek meg a tíz napon (úgy tudjuk, a 325-ben rendezett niceai zsinaton már korrigáltak három napnyi eltérést), Illig azonban nem fogadja el az érvelésüket, mondván, az nem közvetlen forráson alapszik.4 Ha most azt kérdeznénk, ki és miért tett ilyen furcsaságot, hogy kitalált közel háromszáz nem létezõ évet, akkor megtudjuk, hogy VII. (Bíborbanszületett) Konstantin bizánci császár, II Szilveszter pápa (aki a mi István királyunknak koronát küldött) és tanítványa, III. Ottó német-római császár felelõs a trükkért. Céljuk pedig az volt, hogy Nagy Károly személyében egy Ottó számára elõnyös, hatalmas elõdöt kreáljanak (de – kérdezhetnénk, miért egy másik uralkodóházból?), valamint az, hogy Ottó, akinek uralma így az ezredik év idejére esett, ezeréves uralkodóként tûnhessen fel. Gondolkozzunk most el azon, mit is tudunk az említett 300 éves idõszakról. Ekkorra esik a magyar honfoglalás, Mohamed élete, Nagy Károly uralkodása. Könnyen lehet, hogy ennél 3 Heribert ILLIG: Kitalált középkor. A történelem legnagyobb idõhamisítása, Allprint, Budapest, 2002. 4 Illig állításainak cáfolatához lásd Rubicon 2003/5.; História 2003/2.; GALAMB György: Idõkiforgatókönyv, Élet

és Irodalom 2003/13.; Karl F. MORRISON: Élt-e egyáltalán Nagy Károly? Heribert Illig Kitalált középkor c. könyvérõl, BUKSZ 2003/3., 122–132. Illig elméletének magyarországi recepciójáról lásd www.kitalaltkozepkor.hu/ sajtovisszhang.php.

67

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

több így hirtelen – hacsak nem érdeklõdünk különösen a történelem iránt – nem is jut eszünkbe. És éppen ezt használja ki Illig, összemosva az átlagember tájékozatlanságát a tudomány tudáshiányával. A korszak kutatói ugyanis meglehetõsen sokat tudnak errõl az idõszakról, tudásukat pedig részben tárgyi emlékekre alapozzák (ezek Illig szerint egytõl egyig hamisítványok), valamint írásos dokumentumokra. Itt azonban az a – valós – probléma adódik, hogy nagyon sok dokumentum (oklevél) késõbbi másolatban maradt fenn (de ettõl még hiteles), sok más oklevél pedig tényleg hamisítvány. Az itáliai langobárdokról fennmaradt hetven írásból tizennégy egykorú és hiteles, a többi pedig késõbbi másolat, még ha sokszor az eredeti szándékokat tükrözõ interpoláció is. Gondoljunk viszont arra, hogy az Iliász sem maradt fenn eredetiben, mégsem gondoljuk, hogy hamisítvány volna. Szent István magyar király oklevelei és törvényei is csak késõbbi feljegyzésekbõl ismertek, de azért még nem akarjuk elsõ királyunkat kitörülni a történelembõl. A középkorban valóban történtek hamisítások, és ezeket az Illig által kritizált történészek sokszor fel is tudják deríteni, az azonban már értelmezhetetlen a kutatók számára, hogy egy egész korszak hamisítvány volna. Amivel érvelhetünk, az megint csak az evidenciák konvergenciája. Túl sok egymástól független jel (írott dokumentum, régészeti lelet, építészeti, mûvészeti alkotás stb.) utal arra, hogy a fenti idõszak valóság volt. Aztán van itt egy praktikus probléma is: hogyan lehet levezényelni egy ilyen, egész Európára kiterjedõ csalást? Egy olyan korban, amikor sem e-mail, sem mobiltelefon nem áll a kitervelõk rendelkezésére, hogyan értesítik az akkori írásbeliség összes színhelyét, hogyan utasítanak több tucat uralkodói udvart és több száz kolostort anélkül, hogy az utasításról írásos források véletlenül ne maradjanak fenn? Illig szerint mintegy 350 kolostor kezdte el hamisítani a meg nem történt 300 év forrásait. De hogyan lehetett biztosítani az összhangot köztük? Miért van az, hogy létrehoznak komoly irodalmi mûveket, jelentéktelen apátnévsorokat, de Nagy Károly udvartartásáról alig írnak valamit? Az elszigetelt és viszonylag alacsony mûveltségû kolostorok hogyan tudtak kiemelkedõ irodalmat – többek közt ófelnémet költeményeket – alkotni? Csupán a korszak kiadott forrásai több mint hetven vaskos kötetre rúgnak, ehhez jönnek hozzá a kiadatlan kéziratok. Mindehhez pedig még hozzá kellett igazítani a kitalált évszázadok elõtti és utáni idõszak forrásait is. Egy ilyen tömeges hamisításözön elvégezhetõ volna egyetlen hiba nélkül úgy, hogy nem marad fenn egyetlen árulkodó jel, egyetlen valódi forrás sem? Nem is beszélve arról, hogy az európai történelmet keresztbe lehet ellenõrizni más kultúrák kronológiájával, így a kínai és az arab történelem forrásaival, ahol erre a 300 évre vonatkozóan részletes forrásaink vannak – vajon õk is részt vettek a keresztény konspirációban? Vagy gondoljunk csak a Föld tengelyének a csillagászok által jól ismert periodikus ingására, az úgynevezett precessziós mozgásra: ha 300 évvel kevesebb telt el az ókori csillagászok adatainak rögzítése (konkrétan a precessziós mozgást kimutató Hipparkhosz) óta, akkor egész egyszerûen más irányba kéne mutatnia a földtengelynek a nagy körforgásban. Illig stratégiája sok részletében emlékeztet a holokauszt-revizionistákéra, még ha érvei nem sértik is oly sok ember érzéseit, emlékeit és tragédiáját. Illig elsõsorban destruktív, a kritikáját felkeltõ történetírás gyengeségeire hivatkozik, pozitív bizonyítékokkal nemigen szolgál. Pedig, ha egy történész komolyan venné Illig elméletét, igyekezne azonosítani a hamisító mûhelyeket, dokumentálni a köztük lévõ kapcsolatot, levelezést, kimutatni a koholt szövegeik formai egyezéseit, és más pozitív evidenciákkal alátámasztani az elméletet. Illig kiragadott idézetekkel dol-

68

gozik, nem ritkán olyan középkorászoktól idézve, akik soha nem vennék komolyan a kitalált középkor elméletét. A szakma belsõ vitáját használja ki, mintha az egyes kutatási témák körüli bizonytalanságok az õ hipotézisét valószínûsítenék. Illig fél évenként jelentet meg egy könyvet, és minden mûvében sok száz könyvre és cikkre hivatkozik. Talán sok történész van, aki nem sietne cáfolni, hogy a szakma mûvelõi emberfeletti lények, sokat olvasnak és még többet írnak, de Illig teljesítménye mégiscsak túlzásnak tûnik. A nyilvánvaló rosszhiszemûségre (mármint hogy Illig tudatában van annak, hogy hülyeséget állít) utal ugyanakkor, hogy a Kitalált középkorban gyakorlatilag nincs forráshivatkozás. Miért is baj ez? A forráshivatkozások hiánya, amelynek súlyosságát minden történész azonnal belátja, nem biztos, hogy ugyanilyen végzetesnek hangzik egy mégoly mûvelt laikus számára. A probléma a középiskolai történelemoktatás jellegében rejlik (innen szedi ugyanis legtöbbünk történeti mûveltségét): évszámokat, „tényeket”, objektív adatokat tanulunk, és teljesen rejtve marad, hogy minden, amit például a magyar történelemben az Árpád-korról tudunk, végeredményben nehezen olvasható, nehezen értelmezhetõ okleveleken található, nem csak hogy latin nyelven, hanem olyan írással, rövidítésrendszerrel, amelynek kibogozásához speciális, ún. paleográfiai tudásra van szükség. Amit mi egyetlen koherens történetként olvasunk, valójában rengeteg apró – sokszor bizonytalan – részlet történetté fûzése. 18 éves korunkra igen kiterjedt ténytudással rendelkezünk, a történettudomány valódi mûvelésérõl azonban szinte semmit nem tudunk meg. Ahogyan a történész fogalmaz: A tankönyvírás és a „szakma” közötti szakadékról az árulkodik, hogy a középiskolai történelemoktatásban – tisztelet egy-két kísérleti programnak – a források elemzése háttérbe szorul, s föl sem merül a kérdés, mi módon keletkezik a történelmi ismeret. Nem csoda hát, hogy a történelem a laikus közönség számára fõként lexikális ismeretek tárházaként jelenik meg, nem pedig a legkülönfélébb természetû források kritikája és egybevetése által megvalósuló újraértelmezés folyamataként, amelynek eredménye mindaz, amit a történelemrõl alkotott tudásnak nevezhetünk.5

Végezetül érdemes megjegyezni, hogy Illig Németországon kívül csak hazánkban rendelkezik ismertséggel, ez pedig nem független attól a szimpátiától, amelyet a hun–magyar rokonság gondolatát ápoló körökben kelt az elcsalt 300 év elméletével. Ha Illignek igaza van, akkor a magyarok nem 895-ben, hanem 595-ben érkeztek a Kárpát-medencébe, és akkor tulajdonképpen akár lehetnek a hunok is. Igaz ugyan, hogy Illig elméletének egyéb részleteit nem lehet ilyen könnyen összebékíteni a hun–magyar rokonsággal, de az elmélet hívei nem olyanok, akikben némi alapvetõ önellentmondás fennakadást okozhat. A lényeg az, hogy már megint nem szakmai kérdésrõl van szó, az elcsalt évszázadok hipotézisének terjesztõi nem tesznek kísérletet a szakma meggyõzésére (amíg például a parapszichológusok harcolnak a szakmai legitimációért), az érvek célpontja inkább a történelem terén

5

GALAMB: I. m.

69

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

közepes tájékozottságú, de a szakmában nem mindig bízó közvélemény. Ez a közvélemény minden bizonnyal kissé unalmas, bátortalan figuráknak tartja a történészeket, akik bizonyára nem látnak át oly sok tudományterületet, mint Illig, de ha átlátnak is, óvakodnak attól, hogy ilyen merész hipotéziseket fogalmazzanak meg. A valóság ezzel szemben az – és errõl a szélesebb publikum valóban keveset tud –, hogy a középkorral foglalkozó történészek egyáltalán nem tartózkodnak a különféle, néha egészen hajmeresztõ hamisítás-hipotézisektõl, azonban amikor a bizonyításra kerül a sor, talán egy kicsit kevésbé pompázatos módon, de annál korrektebben forrásokkal igyekszenek alátámasztani elméleteiket.

Däniken és a földönkívüliek Erich von Däniken álláspontja szerint a Földön található számos rejtélyes eredetû dolog, rajz, térkép, felirat, piramis, gigantikus földbe vájt rajzolat, kõépítmény és szobor arra utal, hogy valaha az õsidõkben (40-10 000 évvel ezelõtt) földönkívüliek látogatták meg a földi népességet. Nászra léptek az itteni nõkkel, és e nász leszármazottai a homo sapiens faj tagjai. A földönkívüliek, az õsi ûrutazók megtanították repülni az itt élõket, akik ezek után a levegõbe emelkedtek, majd visszaereszkedve létrehozták a fent említett térképszerû vonalakat (például a Nasca-fennsík rejtélyes, csak a levegõbõl nézve értelmes rajzait) és építményeket (Stonehenge, húsvét-szigeteki szobrok stb.). A rajzokon nemcsak „légifelvételeket” látunk, hanem a földönkívüliek ûrhajóit is, sõt magukat az intelligens, de másik világból való lényeket is. Ez az õsi repülési képesség, valamint a földönkívüli ûrutazóktól kapott tudás tette lehetõvé a különösen fejlett sumér csillagászati ismereteket. Az idegen lényekkel való kapcsolatra utal végül megannyi vallásos alapszöveg, mert a régiek emlékezetében e lények mint istenek maradtak fenn. Ezékiel Ószövetség-beli látomásai valójában egy leszálló ûrhajó leírásaként is értelmezhetõk. Däniken számos nagy sikerû könyvben dolgozza ki elméletét, amelynek itt csak egy igen kivonatolt változatát adtuk. A szerzõ egyik alapérve, hogy a múlt kiemelkedõ technikai alkotásai lehetetlenek lettek volna valamiféle külsõ segítség nélkül. Ha pedig így állunk, magyarázat után kell néznünk. A dänikeni magyarázat pedig – legalábbis logikailag – lehetséges.6 Dänikennel szemben gyakran felhozzák, hogy már tinédzserként meggyûlt a baja a törvénynyel, késõbb adócsalás, hûtlen kezelés és egyebek miatt több évig ült börtönben, és idõnként plágiumvádakkal is szembe kell néznie (õ egyébként mindebben az ellene folyó összeesküvés jeleit fedezi fel). Fontos leszögeznünk, hogy mindettõl Dänikennek még lehetne igaza. A tudomány nem azért utasítja el, mert nem találja szimpatikusnak vagy megfelelõen erkölcsösnek, hanem azért, mert az érveivel nem ért egyet. Az elsõ probléma a dänikeni hipotézissel az, hogy nemigen lehet elképzelni olyan bizonyítékot, amelynek fennállása esetén a szerzõ legalábbis felülbírálná az elméletét. Félreértés ne essék, nem azt várnánk a hipotézis kiagyalójától, hogy 6 Erich von DÄNIKEN: Chariots of the Gods, New York, 1970. Lásd még Pasqual S. SCHIEVELLA: Science, Proof, and the Ancient Astronaut Hypothesis és Mary VETTERLING-BRAGGIN: The Ancient Astronaut Hypothesis. Science or Pseudoscience = Philosophy of Science and the Occult, szerk. Patrick Grim, State University of New York Press, Albany, 1982, 267–287.

70

egyetlen cáfoló tapasztalat hatására vesse el az elméletét, a tudományfilozófia 20. századi történetébõl tudjuk jól, hogy ilyet a tudomány sem szeret tenni, az viszont különös helyzetbe hoz egy feltételezést, ha az égvilágon semmi nem tudja cáfolni, és minden bizonyítja. Ez pedig az összeesküvés-elméletek sajátja. A következõ probléma a „lehetségesség” értelmezése körül adódik. Ha a dänikeni elmélet egyetlen erénye, hogy elképzelhetõ, akkor komolyan is kell vennünk, de csak annyira, mint azt a végtelen számú konkurens elméletet, amelyet mellé tehetünk, és amely ugyanennyire lehetséges. Däniken szerint a régi emberek a földönkívüliektõl tanultak repülni, majd megrajzolták a térképeket, rajzokat, vonalakat, és kidolgozták magas szintû csillagászatukat. Na de az is lehet, hogy egyszerûen csak a régi emberek, akik nem tudtak repülni, megrajzolták a térképeket, rajzokat, vonalakat és kidolgozták a magas szintû csillagászatukat (a tudomány nagyjából így gondolja). Vagy a régi emberek, akik maguktól megtanultak repülni, megrajzolták a térképeket, rajzokat, vonalakat és kidolgozták magas szintû csillagászatukat. Vagy a földönkívüliek, akik tudtak repülni, megrajzolták a térképeket, rajzokat, vonalakat, és kidolgozták a magas szintû csillagászatot, és hozzá se szóltak a régi emberekhez. Vagy pedig a spagettiszörny a felelõs mindenért. Ezek az elméletek mind lehetségesek, nem látjuk, miért volna éppen dänikené a leginkább meggyõzõ. Däniken üzletember és showman, 26 könyve több mint 20 nyelven jelent meg, neve széles körben ismert. Bár rendre sajnálkozik azon, hogy a tudomány nem fogadja el a földönkívüli ûrhajósok elméletét, leginkább mégiscsak a nagyközönséget kívánja meghódítani. Bár tagadja az evolúció elméletét, az õstörténet, a sumerológia, az egyiptológia, a tudománytörténet és még egy pár diszciplína alapvetõ állításait, nem definiál olyan új, interdiszciplináris módszertant, amely meggyõzõvé tenné eredményeit. Módszertana ehelyett az ismert tényekbõl építkezõ egyszerû kombinálás, az alternatív magyarázatok és cáfolatok figyelmen kívül hagyása. Fõ érve – akárcsak Illignek –, hogy a tudomány azért nem fogadja be állítását, mert a sok szaktudós közt egy sincs, aki felül tudna emelkedni a saját szakterületén, és rálátna egyszerre több diszciplínára. Ez pedig az interdiszciplináris kutatások mostani népszerûségét ismerve meglehetõsen furcsa állításnak tûnik. Képzeljük el, hogy egyszer kiderül, valóban léteznek földönkívüli lények, és a mostanság ufókra vonatkozó „tapasztalatok” egy része valóban az, aminek tartják. Tegyük fel, hogy intelligens földönkívüliek adatgyûjtés, ismerkedés vagy akár háborúskodás céljából valóban meglátogatják bolygónkat idõnként. Ebben az esetben a most kétes státusú, és sokak szemében nyilvánvalóan áltudományos ufológia igazi tudománnyá válik. A dänikeni elmélet tudományossága azonban nem következik ebbõl, továbbra sem fogják biológusok minden további arra utaló jel nélkül feltételezni, hogy az emberiség a földönkívüliektõl származik, vagy az õstörténészek, hogy minden nagyméretû õsi építményt repkedni képes bolygóközi asztronauták építettek volna.

Mi következik mindebbõl? Jogosan érheti a vád a jelen szöveg szerzõjét, hogy az egyes vitákat tárgyalva feladja pártatlanságát, és belecsúszik az igazságosztó szerepébe. Nem elégszik meg azzal, hogy összefoglalja az ér-

71

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

veket és ellenérveket, hanem harcosan az egyik fél, az „ortodox” tudomány képviselõinek oldalára áll, érveik szócsövévé szegõdik. Miért lehet ez a magatartás elfogadható ezekben az esetekben, és vajon mennyire általánosítható? Jogunk van-e hasonlóképpen eljárni minden más, számunkra áltudományosnak tûnõ elmélet esetében? A tudomány és az áltudomány megkülönböztetésének kérdését körüljáró, megjelenés alatt álló háromszerzõs könyvünkben amellett érvelünk, hogy ez igen veszélyes volna (Kutrovátz Gábor – Láng Benedek – Zemplén Gábor: A tudomány határai, 2007). Amíg egy kor emberének viszonylag pontos elképzelései lehetnek arról, mi számít tudományosnak és mi tartozik a sarlatanizmus, vagy legalábbis az elhibázott tudomány területére, ezeket az elképzeléseket nem lehet minden más korra és kultúrára kiterjeszteni. Számos tartalmi vagy módszertani oka lehet annak, hogy egy kutatási hagyományt nem tartunk befogadhatónak az akadémiai életbe és oktathatónak az egyetemeken, de ezen okok alapján nem tudjuk összegyûjteni a szükséges és elégséges feltételek azon halmazát, amellyel véglegesen és örökké elkülöníthetõ, mi tudomány és mi nem az. A különféle korokban és kultúrákban más történeti és intézményes okok más módon befolyásolják a befogadás–elutasítás mechanizmusát. A könyv filozófiai, történeti és szociológiai vizsgálódások után konkrét esettanulmányok tárgyalására tér. Az asztrológia, a parapszichológia, az akupunktúra és a kreácionizmus körüli vitákat rekonstruálva az a következtetés körvonalazódik, hogy bár ezekben kétségtelenül közös, hogy korunk tudományának nem befogadott és megbecsült részei (vagy csak kis mértékben azok), az elutasításnak a négy esetben meglehetõsen különbözõ okai vannak, és ezért rendkívül félrevezetõ volna õket dogmatikusan és egységesen az „áltudomány” kalapja alá venni. Ezek ugyanis olyan tudásjelöltek, hagyományok vagy áltudományosnak kikiáltott elképzelések, amelyekben az is közös, hogy tudománytalan voltukat nem lehetett csak úgy, minden további vizsgálat nélkül kimondani. Pusztán szerkezetük, tartalmuk és állításaik nem tették õket örökre alkalmatlanná arra, hogy egy kultúra befogadja õket az értelmes tudásformák közé, egyikõjük (az asztrológia) más korszakokban, másikójuk (az akupunktúra) pedig más kultúrákban kimondottan rendelkezett a tudomány státusával. Ezekben az esetekben tehát igen félrevezetõ lehet hasonló hévvel állást foglalni az adott hagyomány áltudományos volta mellett, mint a fenti három esettanulmányban. Az akupunktúra gyakorlata mögött álló elvek például meglehetõsen idegenek a nyugati orvostudomány alapelveitõl, nemegyszer értelmetlennek vagy hamisnak tûnnek. Azonban ez a gyakorlat és a mögötte álló világnézet nem a nyugati gondolkodás terméke, értékét innen megítélni meglehetõsen elfogult vállalkozás lenne. Ha össze kívánjuk vetni a két hagyományt, meg kell kísérelnünk – még ha ez szorosan véve számunkra, a nyugati gondolkodás gyermekei számára lehetetlen is –, hogy egyenlõ távolságot tartsunk a két féltõl, és „külsõ” szempontot vegyünk fel, amikor az elmélet körüli vitákat ismertetjük. Ez a körültekintõ megközelítés azt a hamis benyomást keltheti mindazonáltal, hogy e könyv szerzõi a „virágozzék minden virág” elképzelést támogatják, gyermekeiket ugyanolyan bizalommal viszik orvoshoz, mint a tévékészüléken keresztül gyógyerõt sugárzó doktorhoz, egyetemi kurzusaikon pedig soha senkinek nem adnak rossz jegyet, mert minden feleletet egyenjogú és alternatív igazságként értékelnek. Valójában tényleg meggyõzõdésünk, hogy minden, a mi tudományunktól eltérõ hagyomány esetében meg kell vizsgálni, milyen érvek mentén záratik ki

72

egy adott tudásjelölt, az elutasítás történeti és szociológiai tényezõi pedig nem kevésbé fontosak, mint a tartalmi okai, ez azonban korántsem jelenti azt, hogy minden állítást egyaránt tudományosnak, értelmesnek és értékesnek tartunk. Azt gondoljuk, igenis vannak olyan tudományosnak tûnõ elméletek és kijelentések, amelyek nem valamiféle alternatív igazságfogalom és módszertan jegyében, hanem a leghagyományosabb tudományos módszereket követve állítanak valamit, és ez a valami tévedés, vagy – ahol a rosszhiszemûség bizonyítható – egyenesen hazugság. Ezzel talán minden olvasónk egyet is értene, a különbség abban áll, hogy ki mit sorol a tévedés/hazugság kategóriába az aktuális tudományunk által nem támogatott tudásformák közül. A fenti három példát megvizsgálva igyekeztem olyan szempontokat találni, amelyek teljesülésekor az „áltudomány” megbélyegzés okkal használható. Mert ha valahol, akkor itt értelmes leginkább az amúgy kétes értékû „áltudomány” kifejezés: olyan megközelítésekre, amelyek teljes erõbedobással tudományosnak akarják mutatni magukat, de nem azért, mert a tudományok biztosította szellemi és egyéb erõforrásokat szeretnék körültekintõen használni, hanem mert a megalapozottság hiányát vagy a triviális cáfolatok lehetõségét kívánják leplezni. Amellett próbáltam érvelni, hogy ezek az elméletek nem egy másik – a miénk számára idegennek vagy egyenesen érthetetlennek tûnõ – hagyomány termékei, nincsen mögöttük olyan alternatív világkép, amelyet fel kellene derítenünk, mielõtt állást foglalunk afelõl, mit tudunk kezdeni az adott elmélettel. Ugyanannak a tudományos hagyománynak a részét képezik, mint amelyben az általuk cáfolt állítások születtek, ugyanabban a kutatási módszertanban és logikában hisznek, hasonló bizonyítási eljárásokat tartanak érvényesnek. Ha azonban egyszer elfogadtuk a bizonyítási játékszabályokat, azok köteleznek, és kénytelenek leszünk elfogadni azok érveit, akik e szabályokat korrektebben alkalmazzák, mint mi. Miközben volt olyan korszak, amikor ugyanolyan épelméjû értelmiségiek, mint e folyóirat szerzõi és olvasói, hittek az asztrológia elveiben, és gyakorolták módszereit, és miközben könynyen lehet, hogy eljön az idõ, amelyben sokkal több, úgynevezett alternatív gyógymódot támogat majd a TB, mint manapság, határozott meggyõzõdésem, hogy a fenti három elmélet nem fog bevonulni az elfogadható tudományos állítások körébe, áltudományos voltuk nem változik.

73

K

O M M E N T Á R

74

•

2 0 0 6 | 6

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

–

M

Û H E L Y

Békés Márton A REFORMKONZERVATIVIZMUS LEHETÕSÉGE „[…] józanabb az idõ szellemének irányt adni, mint az által hajtatni; módnélkül józanabb annak parancsolni, mint végre kénytelenül engedni.” gróf Széchenyi István: Stádium1 „[…] meggyõzõdésem szerint az anyagi erõ, melyre minden forradalom támaszkodik, nem azon út, melyen az emberi nem elõrehaladhat.” báró Eötvös József, 18482 „[…] hiszi, hogy az az újítás, amely valamilyen sajátos hiányosságra adott válasz, […] jóval kívánatosabb annál az újításnál, amelyet a tökéletesség látomása hoz létre. Következésképpen, a kis és korlátozott újításokat többre tartja a nagy és korlátlan újításoknál. […] a gyors ütemnél jobban szereti a lassút, s idõrõl idõre megáll, hogy szemrevételezze a mindenkori következményeket, és végrehajtsa a megfelelõ kiigazításokat. És végezetül fontosnak tartja az idõzítést […], úgy véli, akkor leginkább célszerû megvalósítani az újítást […] mikor a legkisebb annak valószínûsége, hogy nemkívánatos és kezelhetetlen következmények támadnak.” Michael Oakeshott: Konzervatívnak lenni3

Bevezetés Dolgozatomban megpróbálom a konzervativizmus idõérzékének és ebbõl következõ történetfilozófiájának gyakorlati-politikai oldalát megvilágítani, egyszersmind megmutatni, hogy a konzervativizmus mely típusa lehet leginkább képes a hagyomány energiáinak felszabadítására. A tanulmány elméleti alaptétele a konzervativizmus idõfelfogásából eredõ hagyományközpontúságból áll, s ennek következményeit igyekszem megmagyarázni, mikor a reformkonzervativizmus értékvilágát, politikai kultúráját és cselekvését mutatom be a reformkor példáin keresztül. Hogy miért éppen ez a kor a reformkonzervativizmus modellezésének kísérleti terepe, azt a következõ magyarázza. Egyetértve Csengey Dénessel igaznak tartom, hogy a magyar politikai gondolkodás ösztönösen vonzódik a 19. század középsõ harmadának vizsgálatához; ugyanakkor nem gondolom, hogy ez mindig a reális problémák elkerülésének és a jelennek a múlt metaforájába oldásának menekülés-mechanizmusa miatt történik; inkább Csengey azon megállapí1 SZÉCHENYI István: Stádium (1831), reprint, Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1984, 20. 2 Eötvös József levele Csengery Antalnak [töredék], 1848 [pontos dátumozása ismeretlen]

= EÖTVÖS József Mûvei. Levelek, Magyar Helikon, Budapest, 1976, 212. 3 Michael OAKESHOTT: Politikai racionalizmus, ford. Kállai Tibor – Szentmiklósi Tamás, szerk. és bev. Molnár Attila Károly, Új Mandátum, Budapest, 2001, 434.

75

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

tása inspirál, hogy ez volt az a korszak, amely nagyban meghatározza a késõbbi magyar lehetõségeket is.4 Mivel a reformkor a modern magyar politizálás megszületésének idõszaka, itt válnak el azok az utak, amelyek eszmetörténeti jelentõsége abban áll, hogy mintákat és viszonyítási pontokat ad a magyar politikai kultúrának (ma is).

A konzervativizmus mint idõélmény A konzervatív lelkialkat és mentalitás alapja a történelemszemlélet sajátos volta, azaz a tér és idõ szinkronba hozása egy múlt–jelen–jövõ tengelyen. A konzervatív a múltat Mannheim Károly klasszikus megfogalmazása szerint a jelen utolsó állomásaként érzékeli,5 és ebbõl következõleg egész gondolkodásmódja paradigmatikusan egy historicista, az áthagyományozott értékeknek mint kollektív bölcsességeknek nagy szerepet biztosító rendszert jelent. Túlzó, de elgondolkodtató módon Maurras jegyzi meg, hogy nincsen igazi forradalmi változás, azaz haladás, hanem mindig csak a régi, tradicionálisan igazolt, az emberiség emlékezetében megõrzött elem adaptálása lehetséges a jelenben.6 A francia monarchista íróhoz hasonlóan vélekedett már õelõtte a konzervatív érzék két olyan jelentõs személyisége a Rajna két partján, mint Barrès és Nietzsche. Különös, hogy ezek a megfogalmazások a haladás századának reményteljes végén, a vasútépítés és az iparosítás csúcspontján, az általános európai megelégedés közepette vetõdtek fel. Vagy a túlzott pesszimizmus okolja õket, vagy valami más. S ez a más talán az emberi tapasztalat maga. Ennek igazolásaként álljon itt, hogy a haladásnak a történelembõl való kikapcsolását, pontosabban ennek állambölcseleti oldalát, azaz gyakorlati-politikai dimenzióját már igen korán, rögtön a francia forradalmat követõen megfogalmazta egy ír származású whig, Edmund Burke, Töprengések a francia forradalomról (1790) címû munkájában.7 Elmélkedései szinte tankönyvszerûen foglalják össze a konzervatív gondolkodás és cselekvés mozgatórugóit: változás csak a történeti, organikusan fejlõdött, és így az idõ próbáit kiállt elemekbõl felépülõ alkotmánnyal összhangban mehet végbe, akkor is csak felülrõl, és konkrét dolgokban. Mindez természetesen szembemegy a felvilágosodás (anti)hagyományával, azaz az absztrakt, elvi kiindulópontú fundamentális változtatás radikális doktrínájával. Merész párhuzamot állítva a brit szigetek – és az egész konzervativizmus – elsõszámú hagyományelvû gondolkodója mellé, most nézzük, mit írt a különben a felvilágosodástól nem annyira fázó Kazinczy Ferenc ugyanekkor, 1790-ben. Irtóztatóbb dolog, mint a forradalom, nincs – áll a Pályám emlékezete egyik helyén szó szerint –, viszont „Boldog, ki õseinek erõs és régisége által is tiszteletes, régisége miatt 4

Lásd CSENGEY Dénes: Közelítések Eötvös Józsefhez (1984) = UÕ.: A kétségbeesés méltósága, Magvetõ, Budapest, 1988, 320–321. 5 MANNHEIM Károly: A konzervativizmus. Tanulmány a tudás szociológiájáról, Cserépfalvi, Budapest, 1994, 78. 6 Magasabbról tekintve bizonyára „van valami” Charles Maurras elképzelésében, ám meg kell jegyezni, hogy õ a történelmet nem tekinti fejlõdõképes tendencia kimutatójának, hanem a dekadencia megnyilvánulásaként értelmezi, legjobb esetben a benne megnyilvánuló elemek örök visszatéréseként tekint rá, Nietzschéhez hasonlóan. 7 Magyar nyelven: Edmund BURKE: Töprengések a francia forradalomról, ford. Kontler László, Atlantisz, Budapest, 1990.

76

B

É K É S

M

Á R T O N

:

A

R E F O R M K O N Z E R V A T I V I Z M U S

L E H E T Õ S É G E

is kedves lakjokban bátorságban és szabadságban élhet és örömét megtalálhatja, bár annak repedése igazításokat kívánnak!”8 Mintha egy korai Burke-fordítást olvasnánk. Ilyen illusztráció után talán jobban megérthetõ, hogy a konzervativizmus szerint az idõdimenziókat, az egymásra rakódó és egymáson felépülõ idõrétegeket a hagyomány és a tapasztalat kötõanyaga tartja szerves egészben. Mindkettõ az emlékezet segítségével marad fenn: az emberi közösség megõrzi és továbbadja azt, amit arra érdemesnek ismer el. Ez az a folyamat, amit úgy fejezhetünk ki, hogy a jelen a múlttal szemben meghatározott és kötött, míg a jövõvel szemben szabadon mozog.9 Hogy ez a szabadság ne legyen káros, erre szolgál az emlékezet által fenntartott hagyomány és tapasztalat, amelyek nélkül az emberi cselekvés csupán a kiszámíthatatlan jövõre hagyatkozhatna és a mesterséges – s olykor nemkülönben káros – jövõtervezésbe (utópia) menekülne. Röviden: a hagyomány szellemi védõkorlát, a tapasztalat a pozitív gyakorlat emlékezete. Maurras elképzelését politikai síkra transzponálva radikálisan kritizálta a liberalizmust és a demokráciát; mint írja, ezek a rendszerek hagyomány-, következésképpen múlt-, tehát emlékezet-ellenesek, s az emberiséget az örök újrakezdés és a hajszolt haladás állapotába akarják kergetni. Ha metapolitikailag nézzük a dolgot, akkor azt látjuk, hogy a liberális szemlélet a folytonos változtatás filozófiájából indul ki, majd az erre rárakódott demokratikus gondolat lényegében mindenkinek jogot ad arra, hogy — Burke-kel szólva – a történelem tiszta lapjára csak úgy ráfirkáljon. Ez valóban a múlt ellenében ható kollektív amnézia (Maurras), hiszen bármit megváltoztathatónak tart, még azt is, ami jó – a lényeg, hogy elegen szavazzanak rá.

A konzervativizmus mint a hagyomány politikája Pawel Jasienica lengyel író egyszer megvizsgálta a francia forradalom elleni vendée-i felkelés lélektanát és történetét, s arra jutott, hogy a nyugati part falusi lázadói lényegében az ésszel megtervezett jövõ ellenében fogtak fegyvert, megvédve saját hagyományaikat, amely a múltból eredt. Jasienica véleménye szerint a francia forradalom központosító mechanizmusa abból az utópiából táplálkozott, hogy az ember a világot véglegesen el- és berendezhetõnek vélte, s szükségszerûen az egész addigi történelmet tévedésnek tartotta.10 Bármit is gondoljunk a francia forradalomról, el kell ismerni, hogy az emberi öntudat olyannyira felfokozott szintre jutott benne, hogy az már irreális jelenségeket produkált, s végül valóban igazolta de Maistre tételét, hogy nem az emberek csinálják a forradalmat, hanem fordítva. Jasienicával egyetértve a ven8 KAZINCZY Ferenc: Pályám emlékezete (1790-es bejegyzés), Magyar Hírlap – Maecenas, Budapest, 1993, 91–92. 9 Korunk egyik legjelentõsebb és legtermékenyebb konzervatív írója, Roger Scruton jegyzi meg errõl: „Igaz, hogy csak a jövõre nézve lehetnek terveink, a múltra aligha. És ésszerûtlen lenne rosszabbat tervezni. Az ember, értelmes lény lévén, mindig is abban a reményben fog cselekedni, hogy javíthat a dolgokon.” (A haladás eszméje = UÕ.: Mi a konzervativizmus? Válogatott esszék, ford. Jónás Csaba, Osiris, Budapest, 1995, 55.) 10 Pawel JASIENICA: Elmélkedés a polgárháborúról, ford. Gimes Romána, Európa, Budapest, 1989, különösen 53–54.

77

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

dée-iek tanulsága az, hogy a hagyomány megsértése kialakíthat egy olyan reakciót, amely a hagyományra hivatkozva fogalmazza meg a maga politikáját. Ez az az archetipikus pillanat, amikor Mannheimmel szólva a tradicionalizmus reflexívvé válik, ekkor jön létre a hagyományelvû lelki beállítódás politikai vetülete, a konzervativizmus. A világot eltervezhetõnek tartó ideológiákkal szemben ekkor születik meg a Vendée Militaire-bõl a Vendée Spirituelle. A hagyomány akkor hat leginkább, ha nem válik dogmává, a stagnálást szolgáló örök múlttá, amelyet az idõ fájdalmasan lerombol. Persze itt nem arra gondolunk, hogy szakadatlan, egymást állandóan „meghaladó”, forradalmi újításokból álló folyamatról lenne szó a történelemben, hanem arra, hogy a hagyomány csak úgy tud hatni, ha élõ szövete az újabb és újabb nemzedékeknek; azaz ha a tradíció folyton képes aktualizálódni, ha a jelen életét a múlttal képes teljessé tenni. Errõl írja Joó Tibor történetfilozófus: A hagyomány nélkül az emberiség története szakadatlan újrakezdések zûrzavara volna […] S a tradicionalizmus valóban titokzatos ösztönként él az emberi szellemben, mint egészséges életmûködésének szabályozója. Regulátor, amely megóvja a szertelenségektõl, s így felesleges erõpazarlástól, esetleg zûrzavartól, felfordulástól, értékek pusztulásától, amikor továbbhaladásra nógatja, de a hagyományosan bevált irányban. A tradíciót […] nem szabad azzal megsértenünk, hogy bevégzettnek, lezártnak, azaz megmerevedettnek, halottnak erõszakoljuk esztelen hódolatunkban, szellemi lustaságunkban.11

A történelem, amely egyszeri és megismételhetetlen elemek szakadatlan áramlásának folyamata térben és idõben,12 „örökös átmenet a régibõl az újba. […] De hogy e körforgás ne vezessen minden fennállónak, benne minden jónak és igaznak a hamari pusztulásához, ehhez az szükséges, hogy azoknak a nagy, végeredményben mindig túlnyomó száma mellett, akik az újért dolgoznak, ha kevesen is, de legyenek mindig olyanok, akik mértéktartással és céltudatosan a régit õrzik, és az idõ folyamát, ha megállítani nem tudják és nem akarják is, szabályozott mederben tartják” – írta Friedrich von Gentz.13 A német romantika kiemelkedõ alakja minden bizonnyal kiválóan megragadta a konzervatív idõérzékelést ezzel, eszerint tehát az idõ visszafordításának – és így a mitikus aranykor újrateremtésének és örök idõkre való stabilizálásának – lehetetlensége miatt a hagyomány erõinek célja az, hogy a tér és idõ összefüggéseit nem pontosan, vagy néha sehogyan sem megértõ progresszív erõk cselekvését korrigálják. Noha Gentz helyesen világít rá, hogy a konzervativizmus valójában a hagyomány politikája, megállapítása nem megy túl a reakció leírásán, a háttérben maradó arisztokraták feltartóztató tevékenységén; amely egy meglehetõsen passzív és ezért kénytelen-kelletlen de nehezen értékelhetõ cselekvés a modern politika világában. 11 JOÓ Tibor: A konzervativizmus kérdéséhez, Magyar 12 Pont ez az, amivel a pozitivizmus szembement,

Nemzet, 1943. május 9. és megpróbálta a felhalmozott adattömegbõl a természettudományos megismeréshez hasonló módon a történelmet leképezni. A szellemtörténeti paradigmaváltásnak köszönhetõ, hogy a történelem folyamatisága, elemeinek egyszeri és megismételhetetlen, mégis valamilyen egész rendszerbe szervesen illeszkedõ volta ismét bebizonyíttatott. 13 Idézi Thomas MANN: Egy apolitikus ember elmélkedései, ford. Gyõrffy Miklós, Helikon, Budapest, 2000, 520 (kiemelés az eredetiben). Gentz nem mellékesen Metternich tanácsadója, katolikus publicista, Burke német fordítója (1793) és kommentátora volt.

78

Egy történelmi tényt rögzítve, Gentz jó barátjának, Metternich hercegnek talán pont ez volt a hibája: nem tudta a konzervatív erõket aktivitásra bírni, de meglehet, hogy nem is akarta. Pedig érzékelése és belátása neki is pontos volt, errõl tanúskodik következõ aforizmája: „Minden, ami megáll, visszafejlõdik, minden, ami mozgásban van, elõrehalad. Egyenes vagy téves irányba. Az utóbbin nem kell haladni, de nem is kell megállni; ezt nem akarják nálunk felfogni.”14 Metternich aktualizálva szavait, Magyarországról így szólt: „A reform viszont azt jelenti, hogy a fennálló állapotok megjavítása. […] Magyarországon a reformot nem lehet könnyûszerrel elvégezni. Ennek útja csakis a meglévõ jók fenntartása lehet!”15 Pedig Metternichnek lett volna kiben megbíznia, olyanokban, akik helyesen mérve fel a tér és idõ bonyolult összetartozását, megértették a változásnak és a maradásnak az arányát – Széchenyire és Dessewffy Aurélra gondolok.16 A tér: a kor Magyarországa, egy európai hatalmi-politikai szempontból, de Kárpát-medencei relációban is helyesen és reálisan létezõ monarchiába integrálódva. Az idõ: izzó és a Szent Szövetség által lefojtva valóban forrongó Európa, ahol az ipari forradalom nyugati hulláma és annak politikai, gazdasági követelményrendszere lassan, de biztosan rácsúszott a feudális berendezkedésû magyar társadalomra. Változtatni kellett, de felmérve azt, hogy erre a térre nem adaptálhatók az idõ által már nyugaton meghozott valóságok (ezt nem értette meg Kossuth), és hogy az idõ valóban túllépett bizonyos, ezen a téren még létezõ formációkon, így a múlt akadályozza a jelen életét (ez az ún. ókonzervatívok helyzetértékelésének hiányossága).

A fontolva haladás lehetõsége 1. Az alcímben jelzett esetlegesség, azaz a lehetõség kitétele nagyon is indokolt, hiszen – amint remélem, a lentebbiekben ez be fog bizonyosodni (de talán az eddigiekbõl is világossá vált) – erre a politikai akcióra a társadalmi és politikai körülmények nem mindig adnak teret. A reformkonzervatív fellépés helye és ideje jó érzékkel kiválasztható, de ennek elmulasztása súlyos következményekkel járhat, és a konzervatív érzékkel nem rendelkezõ történelmi erõk pillanatok alatt átrendezhetik a politikai-társadalmi-gazdasági teret, amelybõl sokakat számûzni fognak. A reform megfelelõ pillanatát viszont nem lehet egzakt módon meghatározni; mindenesetre 14

Klemens von Metternich levele Hübnernek, Brüsszel, 1849. október 11., lásd Északi Korona 2005/XV–XVI., 14 (Politikáról és életrõl c. aforizmaválogatás, ford. Tóth F. Tibor, kiemelés az eredetiben). 15 Klemens von METTERNICH: Aforisztikus megjegyzések a magyar állapotokról (1844), Uo., 20, ford. Zólyomi Gusztáv (kiemelés az eredetiben). – Itt jegyezzük meg, hogy Metternich valódi, az európai és magyar történelemben betöltött szerepének helyes leírásakor le kell számolni a szûklátókörû poszt- és egészen marxista kommentárokkal. 16 Oplatka András, a legújabb és igen alapos Széchenyi-biográfia (Széchenyi István, Osiris, Budapest, 2005) szerzõje könyve több helyén is kiemeli Metternich értetlenségét a reformer magyar politikussal szemben, mely tévedése aztán súlyos következményekkel járt. Dessewffyvel kapcsolatban a legtöbb adat egyértelmûen arra mutat, hogy magyar kancellár lett volna, ha 1842 novemberében tragikus hirtelenséggel meg nem hal.

79

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

törekedni kell rá, hogy el ne jöhessen az a pillanat, amikor ezt már nem lehet megtenni – ez sokszor azt szüli, hogy a regnáló konzervatívok futnak az események után, majd végül elõlük. A konzervatív történelemszemlélet – amely tehát elválaszthatatlan annak idõélményétõl, mivel a történelem folyamatisága az idõben zajlik – orientálja leginkább az ún. jobboldali politikát.17 A konzervativizmus adekvát politikai képviselete kétségkívül az ún. jobboldal, de ennél sokkal lényegesebb az, hogy egy társadalomban a politikai küzdelmet – amely mindig harc (Carl Schmitt) – vívó felek olyan pólusok köré rendezõdjenek el, amelyek közül a „jobb”-ként azonosított a hagyomány oldalán álljon, míg a „bal”-ként azonosított a haladás oldalán. A két erõtér közötti töltés nélküli vákuumban lényegében nincsen értelmes és értelmezhetõ politikai élet. A Mocsár mindig szakad, vagy a Hegypárt felé, vagy a Tuilleriák felé vonzódva. Mirabeau, La Fayette politikája a hagyomány erõterében volt, míg nem lehet kétséges, hogy a jakobinusok felkészültebb és ügyesebb politizálása jól elõreláthatóan szívta el a levegõt és a politikai légteret: tömeget, a Gironde-tól. A súlyos félreértések elkerülése végett azonban nagyon fontos leszögezni és kiemelni: a modernitás korában a politikai élet ugyanolyan fontos része a hagyomány és a haladás erõinek tábora. A kérdés csak az, hogy mikor melyiknek indokolt fellépni. Ezt a problémát oldják meg a reformkonzervatívok. Ha a modern kor politikai küzdelmeit nem lehetne ezen a metapolitikai síkon értelmezni, akkor a tanulmány tárgyáról sem lenne értelme írni. A reformkonzervatívok kétségkívül a hagyomány oldalán helyezkednek el, de belátják az idõ és a tér összefüggésrendszerének követeléseit, s pont a hagyomány megvédése miatt hajlandóak a változtatásra, amelyet azonban szeretnek õk kézben tartani. A hagyomány–haladás pólusok idõbeli megjelenését plasztikusabban visszaadva: a Hitel megírásának és a Kelet Népe megjelenésének is megvolt a maga ideje. Annak a kijelentése, hogy Magyarország nem volt, hanem majd lesz, nem lett volna sem illõ, sem pedig illedelmes 1841ben, viszont annak legalább ekkora lett volna a helytelensége, ha Széchenyi 1830-ban azzal lép fel, hogy kissé lassítsunk a politikai és gazdasági változások menetén. 1841-ben Széchenyi sokaknak nem tetszõen, de leírta: „Zavarnak vezéreltetik a nemzetet […] a bal irányok, [… ezért] azon kell iparkodni mindenek felett, hogy a szenvedelmek csillapíttassanak, az itt ott mutatkozó túlhév a rendes körbül ki ne törjön, […] hogy a megindított erõmû ne csak haladjon, de ne is ingadozzon”.18

2. A romantika nagy közgazdásza, állam- és társadalomtudósa, Adam Müller is sokat töprengett a politikai változások levezénylésének módján. Legfontosabb munkájában úgy fogalmaz, hogy két 17 A „jobboldal” alatt itt nem a mai fogalmak szerinti politikai csoportokat értem, hanem metapolitikai mezõbe helyezve mondom valamire, hogy az jobb- vagy baloldali-e. Lásd bõvebben: BÉKÉS Márton: Ellenforradalmi gondolkodás vagy történelmi revolucionizmus. (Világnézeti gondolatok Molnár Tamás A jobb és a bal címû könyve körül), Vasi Szemle 2005/4., különösen 512–514. 18 SZÉCHENYI István: A Kelet Népe (1841), reprint, Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1985, 14, 69.

80

csoport létezik: az elsõ a megszokott gyakorlat rabszolgáié, akik a régi korok formáihoz ragaszkodnak, lényegében a múlt múzeumának mozgó tárlatai; míg a másik csoport az elmélet embereié, akik a jövõrõl álmodoznak. „És ilyeténképpen mindkettõ elszalasztja a reményteljes jelent. Bárcsak mutatna nekünk valaki egy olyan államférfiút […], aki teljes mértékben a jelen talaján áll, de ugyanakkor kímélné a múlt jogait, és a jövõvel is szembenézne.”19 A reformkonzervatívok, akikrõl véleményünk szerint Müller is beszél, tehát sem nem maradnak, de nem is rohannak, hanem javítanak. S nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ez a politikai út mennyire az idõérzékhez, mélyebben az idõélményhez és az ebbõl következõ történelemszemlélethez kötõdik, amit kiválóan megvilágít Müller megfogalmazása. Ez határozza meg a konkrét politikai helyzetben is a reformkonzervatív magatartást: Mannheim Károly meghatározása szerint míg a „progresszív reformizmus tendenciája az, hogy egy ellenszenves tény miatt azt az egész világot átépítse, amely e tény körül kiépül, amelyben egy ilyen tény lehetséges. Ebbõl a ténybõl kiindulva érthetõ meg a progresszív gondolkodásnak a rendszerre, a konzervatív gondolkodásnak pedig az egyedi esetre irányuló tendenciája.”20 A (reform)konzervatívok stílusa ezért nehezebb, de klasszikusabb is, mint a liberális direkt akciók. Viszont ez az oka annak is, hogy a politikai absztrakció – így a csupán matematikai többséggel igazolt demokrácia utópiája is – liberális rendszerkritikából született meg, s oly kevés a konzervatív elvi, szisztematikus alapvetés. A múlt tartalmi vizsgálata a jelen megértéshez, a két idõsík szerves voltának felfogása, a jövõ elvárásainak megrázkódtatások nélküli beillesztése – ez az erõssége a konzervatívoknak.21 Viszont ez a nem-ideológiai, inkább konkrét, mint teoretikus, leíró-elemzõ tevékenység olyan – hamis – képet fest, minta 1789 óta szellemi paralízisben szenvedne a konzervativizmus. Ehhez azonban hozzá kell tennünk, hogy a konzervatív magatartás inkább hallgatag, kissé szemlélõdõ, komoran mérlegelõ, minden elemet gondosan megvizsgáló, s inkább a belsõ forradalomra (Ernst Jünger) figyel, mint az utca zajára. Inkább hallgat, mint hogy feleslegesen beszéljen. A konzervativizmus „ideológiája” az, hogy átéli az idõt – ezt viszont valóban csak csendben lehet tenni, s jobbára egyedül. A konkrétra, a valóságosra, a térben és idõben megjelenõ „egyszerire” irányul a konzervatív reformer cselekvése – az elvont és életszerûtlen fikciók helyett a lassabb, ám rendszeresebb javítási munka. Mindennek oka az, hogy a teremtett világot egésznek és állandónak felfogó konzervativizmus a részeket is öröktõl fogva adottnak tekinti, ezért konkrét és történelmi vizsgálódást végez; mert „Ha az emberi természet nem változik, akkor a kis kijavítások jobban megfelelnek egy közösségnek, mint a látványos újítások” – vázolja Molnár Tamás a klasszikus konzervatív gondolkodást.22 Ezzel szemben a „haladók” állandó változásnak kitett, folytonosan alakuló és magát meghaladó környezetnek tekintik az embert körülvevõ valóságot, ezért elkép18 SZÉCHENYI István: A Kelet Népe (1841), reprint, Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1985, 14, 69. 19 Adam MÜLLER: Az államvezetés mûvészetének alapjai (1810), ford. Zalán Péter = Konzervativizmus 1593–1872. Szö-

veggyûjtemény, szerk. Kontler László, Osiris, Budapest, 2000, 415. 20 MANNHEIM: I. m., 70. 21 MOLNÁR Tamás: Az ellenforradalom, Kairosz, Budapest, 2005, 167. Vö. Roger SCRUTON: Mi a konzervativizmus? = UÕ.: I. m., 13. 22 MOLNÁR: I. m., 98. Lásd még igen kimerítõen: EGEDY Gergely: Konzervativizmus: elvek és irányzatok = UÕ.: Konzervativizmus az ezredfordulón, Magyar Szemle, Budapest, 2001, különösen 49–58.

81

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

zeléseik absztrakciók, mechanikus konstrukciók, végsõ soron utópiák.23 Ennek a haladó-attitûdnek kiváló megfogalmazása található meg Adynál, s talán éppen azért, mert amikor írta, Ady progresszív korszakában volt: Igenis: kell a bátor lobbanás S nem élet, hogyha nem kiáltjuk, Hogy minden vannál mindig jobb a más.24

3. Az alábbiakban mi is konkrét vizsgálódást végezve igyekezünk bizonyítani a reformkonzervatívokról szóló fejtegetéseinket, mégpedig abban a történelmi korban kutatva, amelyik erre a legjobb lehetõséget adta a mérsékelt fejlõdés hazai embereinek: a magyar reformkorban. Széchenyi sokat töprengett azon, és az 1839/40-es országgyûlést követõen félt is tõle, hogy két szék között a pad alá – vagy ahogy fentebb írtuk: a Mocsárba – kerül. Hiszen a kormánnyal és a tömeggel egyenlõ távolságban lenni csak erõs és – szavaival élve – „lelki független ember” tud. A politika minõségi oldala iránt rendkívül érzékeny Széchenyi hitt a pozitív irányú haladásban. A Kelet Népében is azt írja, hogy a nemzetek természetüknél fogva életkorokat élnek át, s ifjúkoruk felerõsödése – az alkotmányos monarchia – után eljöhet az egész társadalom megnemesedésének ideje, amikor a nemzet átlép a férfikorba, és képviseleti rendszerben is képes lesz élni. Ez a korban jellemzõ liberális tétel a haladáselvû és egyszerre organikus, a romantika által is alátámasztott gondolatrendszerbõl táplálkozott, aminek alapja az antropológiai optimizmus. Széchenyi éppen a mezsgyén helyezkedik el: hiszi az emberi fejlõdést és az ezekhez szabott rendszereket, de ezt csak lassan és szerves alakulással tartja kivitelezhetõnek, amint az a fentebbi mottóban idézett Stádium-szövegrészbõl is világosan látható. Kezdetben kissé vele szemben, majd 1840-tõl vele egy oldalon állt gróf Dessewffy Aurél, akinek nem voltak ilyen megfontolásai. Dessewffy hordozta azt a konzervatív alapelvet, amely az emberi egzisztencia változhatatlan sajátjának tekinti a belsõ javulásra való képtelenséget, s ezért antropológiai pesszimizmusa (inkább: realizmusa) megakadályozta abban, hogy bármilyen – akár nagyon hosszú távú – haladásról beszéljen. A Dessewffy és Széchenyi közötti különbséget jól megvilágítja, hogy Széchenyi forradalomellenes és az azt megelõzni igyekvõ reformkonzervatív alapvetésében, a Kelet Népében azt írja, hogy a Kossuth Pesti Hírlapja a francia forradalom érzelmi és nem a megfontolt fejlõdés értelmi vonalát követi, ahogyan annak idején Danton, St. Just vagy Robespierre. Majd ezek után errõl a névsorról megjegyzi: „jobbadán mint embervért szomjazó szörnyetegek említetnek átokként, holott politikai pályájuk kezdetekor – és ezt megmutathatni – mindenek felett felebarátaik s az emberiség iránti szeretet szom-

23

MOLNÁR Tamás: A jobboldal diagnosztikája = UÕ.: Századvégi mérleg. Válogatott írások, Kairosz, Budapest, 1999, 293–294. 24 ADY Endre: A mindegy átka (1913), részlet.

82

ja hevíté keblüket”.25 És pont ez volt az, amivel szemben egy Dessewffyhez hasonló konzervatívnak averziói vannak, hiszen ösztönösen szkeptikus azokkal szemben, akik az egész emberiség boldogítását akarják. Ami pedig nem lehetséges, de nem is szükséges. Dessewffy, ahogyan az egész európai konzervatív paradigma, szkeptikus alapállásában a bûnbeesés tételébõl indul ki, igazolva Donoso Cortéz vélekedését, mely szerint minden nagy politikai kérdés mögött valójában egy teológiai dogma van. Az eredendõ bûn és az ember ettõl eloldozhatatlan léte annyira meghatározza a konzervatív tudatot, hogy nem tudja elképzelni, hogy ilyen egzisztenciális korlátok között az ember tökéleteset, folytonosan jobbat és jobbat, egyenesvonalú haladással egyre ésszerûbbet tud létrehozni. A konzervativizmust Anthony Quinton egyenesen az emberi tökéletlenség tudatában lévõk politikájának nevezi, s méltán.26 A konzervatív ezért lényegében nem is pesszimista, hanem inkább realista, nincsenek illúziói az ember változatlan természetével kapcsolatban, amelyet nem tart eredendõen jónak. Így érthetjük meg Jasienica megállapítását, hogy a francia forradalom a deszakralizációval – amely azonban ott van már az enciklopédistáknál – nemcsak a papokat kényszerítette állami esküre, hanem ennél sokkal mélyebben érintette az egész európai egzisztenciát: olyan öntudatot adott az embernek, amivel nem tud(ott) értelmesen élni. Mégis: ezek a filozófiailag egyáltalán nem elhanyagolható különbségek – igazolva fenti tételünket a politikai tér pólusairól – feloldódtak akkor, amikor a haladás–hagyomány mérkõzésben Széchenyi és Dessewffy egyetértett a lassabb, de biztosabb változás szükségességében.27 Reformkori példánknál maradva, a politika gyakorlati terepére lépve a filozófiai megalapozás után néhány példát említünk. A reformkonzervatív gondolkodás és cselekvés azt mondja: fizessen mindenki hídvámot, és nem ûz ehhez szociális agitációt; vagy minõségdemokráciában gondolkodik, és nem a választójogi felelõtlenséget táplálja, noha azzal tömegeket nyerne meg magának. Világosabban szólva: a reformkonzervatívok észlelték, méghozzá Felsõbüki Nagy Pál beszédeiben vagy Széchenyi Hiteljével legelsõként ismerték fel, hogy a feudális rendszer életszerûtlenné vált kötöttségei gátolják a jobb és helyesebb társadalmi, gazdasági berendezkedés anyagi megvalósulását. Emellett azonban felismerték azt a stabilizáló tényezõt is, amellyel a nagybirtokos réteg rendelkezett. Ennek a csoportnak anyagi bázisát megõrizni elengedhetetlen feltétel ahhoz, hogy az oly szükséges társadalmi változások mederben tartassanak – vallották. Jó példa a választójog kiterjesztésérõl folytatott vita: a reformerek szerint a szavazati jog szigorúan privilégium adományozásának és nem alanyi jogon való követelésnek a függvénye. Ezért nem a választójognak, hanem megint az anyagi biztonság megteremtésének lehetõségét akarták minél többekre és többekre kiterjeszteni. Ezzel ugyanis megteremthetõnek vélték a döntésben való állampolgári érdekeltséget és az ehhez elengedhetetlen vagyoni felelõsséget. Ott vagyunk tehát, ahol a nagy vita elkezdõdött a reformkorban: elõször a politikai haladás kell, s aztán majd 25 SZÉCHENYI: A Kelet Népe, 143. 26 Anthony QUINTON: A tökéletlenség politikája. Az angol konzervatív gondolkodás vallásos és szekuláris tradíciója Hookertõl

Oakeshottig, Pécs, 1995. Lásd bõvebben: VISZOTA Gyula: Széchenyi István két levele Dessewffy Aurél haláláról, Akadémiai Értesítõ 1915. március; OPLATKA: I. m., vonatkozó részek. 27

83

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

belenõ a magyar az új rendszerbe (Kossuth), vagy elsõ a magasabb szellem által megteremtett gazdasági feltétel, aztán biztosan állhatunk elébe a politikai változásoknak (Széchenyi).28 Az idõ mesterséges felgyorsítása éppen olyan kozmikus feszültséget és ebbõl kifolyólag tragikus politikai végkifejletet eredményez, mint a tér mellett elhaladó idõhöz való alkalmazkodás képtelensége. Az embertõl függetlenül létezõ valóságok felfogása és megértése azonban megadja a lehetõséget arra, hogy olyan válaszokat adjunk a kihívásokra (Toynbee), amelyek követik az idõ változását, és emellett biztonsággal alkalmazhatók az adott térre is. Tehát nem kell visszaforgatni az idõ kerekét, de nem is kell meghaladni semmit – ráadásul egyik sem lehetséges –, hiszen konzervatív értelemben olyan, hogy ember által alkotott örök maradandó vagy szakadatlan haladás, nem létezik; a cél tehát a (ki)fejlõdés, Széchenyivel szólva a tökéletesbülés, vagy Dessewffyvel az elõmenetel. Ám hagyomány nélkül ez sem lehetséges. A pozitív irányú alakulás, a szellem és az anyag fejlõdése akkor alkot harmóniát az emberi világgal, ha a felhalmozott kollektív tudás (traditio) és tapasztalat korrekciójának enged. Mindennek felismerése és ebben a szellemben való cselekvése nem sokak joga, hanem kevesek kiváltsága, a szellem embereié, akiket Müller úgy óhajtott, és akikrõl Széchenyi így beszél: „igazi bölcseinknek pedig, kik az idõvel egyenlõ lépést tartani tudnak, azt meg se elõzik, el se maradnak, szerfelett csekély száma.”29 A dualizmus kori liberálkonzervativizmus keveset emlegetett, ám annál szellemdúsabb képviselõje, Réz Mihály ír hasonló szavakkal errõl a dilemmáról, s nem véletlen, hogy õ is Dessewffyhez és Széchenyihez fordul eligazításért, akárcsak késõbb Szekfû.30 Persze nehéz megtalálni a mértéket, az arányt, felismerni az idõ követelményeit, és megtisztítani a követeléseket a rárakódott túlzásoktól, ez minden bizonnyal csillogó elmét, nagyszerû felkészültséget és egyfajta magasabb szemléletet követel – ez pedig maximálisan óvatos és elitista elv. Dessewffy errõl így ír: […] elhatározott ellenségei vagyunk és leszünk minden hátrafelé irányzott ügyekedésnek. Akik netalán azért tisztelnek meg bennünket bizodalmukkal, mivel nem tudom mi okból azt remélik, hogy mi […] békés haladásunk kifejlésének kerekeit megakasztani akarjuk, azok felette csalatkoznak […]. [De] Mi igenis azon a véleményen vagyunk, hogy a haladási elem az utóbbi idõkben feles, tisztátalan anyagot vett fel magába.31

28

„[…] szellemi alapon nyugszik jelenünk és jövendõnk, […] szellemi alapokon emelkedik anyagi kiképzésünk; és nem viszont.” (SZÉCHENYI: A Kelet Népe, 6.) 29 SZÉCHENYI István: Hitel (1830), reprint, Közgazdasági és Jogi, Budapest, 1991, 35. Itt jegyezzük meg, hogy a Széchenyi–Müller párhuzam annál fontosabb, mivel a romantikus nemzetelképzelésbõl és életérzésbõl sokat merítõ nemes gróf épp a német romantika iránt volt ellenszenvvel, s az irányzat-világnézet angol ágát részesítette elõnyben. 30 Réz Mihály pontosan így fogalmaz: „a maradiság és a fölforgatás – a józan haladásra egyforma veszély […]. Különösen tanulságos ezekkel szemben azon államférfiak pályája, kik a változtatásban és a változatlanságban egyaránt helyes érzékkel tudtak mértéket tartani.” (Gróf Dessewffy Aurél, I., Budapesti Szemle 1905, 179.) Szekfû felfogására lásd A három nemzedéket. (reprint: ÁKV–Maecenas, Budapest 1989). 31 Idézi CSENGERY Antal: Dessewffy Aurél = Magyar szónokok és statusférfiak. (Politikai jellemrajzok), kiad. és szerk. Csengery Antal, Pest, 1852, 273.

84

Mindent összevetve tehát uralni az idõt és az emberi cselekvést hozzá szabni, a tér sajátosságait figyelembe véve – ez a reformkonzervatív alapvetés. „Haladni”, de (meg)fontolva; fejlõdni, de megrázkódtatások nélkül; megõrizve azt, ami arra méltó és örök idõkre biztonságot nyújthat; alkalmazni azt a jelenre, ami a jövõben is érték lesz, „megágyazva” neki a múlt maradandó értékeivel.32 A forma tehát marad, csak a tartalom lesz jobb (Réz Mihály). A reformer – vagyis a reformkonzervatív, a fontolva haladó – ezért mindig azt kérdezi: „Megérett-e erre az idõ?”

4. Fejtegetésünkben ki kell térnünk arra, hogy a reformkonzervatívok a változások levezénylésének megfelelõ körülményeit mitõl látják fenyegetni. Ebben a kérdésben azonban óvatosan kell eljárni. Széchenyi a Kelet Népében és Dessewffy a Világ hasábjain folyton olyan szavakat, kitételeket alkalmaz a haladás erõivel s legfõképpen Kossuthtal szemben, amelyek ma már sértésszámba mennek. A történettudomány azonban egyoldalú lenne, ha a néha nem is oly indokolt nemzeti mítoszok körébõl nem vonná a józan vizsgálódás alá a politika szereplõit. Széchenyi 1841-ben egyenesen azzal vádolja Kossuthot, hogy az udvarral szembeni feszültségkeltéssel és a demagógiával a tömegre apellál az ország természetes vezetõi ellenében, s ezzel forradalmat idéz(het) fel. Ahogyan Kemény Zsigmond vagy Dessewffy is, Széchenyi szintén bizalmatlan a tömeggel szemben, és rossz tanácsadónak tartja a népszerûség hajhászását is, amit bizony Kossuth fejére is olvas.33 A megfontolatlan haladás híveinek lelki mozgatórugóit az irigységre és a butaságra viszi vissza, mint akik nem tudják elviselni a birtokos nemesség vezetésre hivatottságát és nem képesek átlátni a békés változásokhoz szükséges lépéseket.34 Másutt, a konzervatív érvelés örök elemét leírva úgy fogalmaz, hogy sorompóba kell állni „a felhevült vér és emésztetlen theoriák árja ellen”, amelyet a Pesti Hírlap terjeszt, mint a „revolutíonarius syllogismus antecedense [kb. a forradalomhoz vezetõ elsõ lépés – B. M.], mellynek majorja a nagy birtokosok gyûlöltessé tétele, s mennyire lehet, vagyonaiknak elkobzása; minorja a kisebb vagy minden birtokosnak szinte e sorsa juttatása; és conclusiója: olly zavar, melly Magyarországot vagy IV. Béla idejére löki vissza”.35 31 Idézi CSENGERY Antal: Dessewffy Aurél = Magyar szónokok és statusférfiak. (Politikai jellemrajzok), kiad. és szerk. Csengery Antal, Pest, 1852, 273. 32 Fõleg ez az, ami a konzervatív lelket Anglia felé vonzza: „a csendes forradalom, azon lelkiismeretes meggondolás, mellyel itt a változások készülnek, a nemzet szilárd és szerencsés vegyületû lelkületének legérdekesebb részét képezi” – írta gróf Dessewffy Aurél Szögyény Lászlóhoz 1840-es angliai útja során. (Közli FERENCZY József: Gróf Dessewffy Aurél külföldi utazásáról, Hazánk, 1884/I., 150.) 33 Itt jegyezzük meg, hogy Burke már a francia forradalom elõtt kritizálja a felvilágosodás irodalmának tömegekre ható voltát; lásd Robert NISBET: Konzervativizmus – álom és valóság, Pécs, 1996, 17. Általánosan elfogadott nézet mind az 1789 utáni, mind a legújabb szakirodalomban, hogy a forradalom legkiválóbb elõkészítõje a nyilvánosság létrejötte volt. 34 SZÉCHENYI: A Kelet Népe, 42–43, 89. Széchenyi ezeket a vádakat még élesebben megismétli hat évvel késõbb írott munkájában: Politikai programmtöredékek (1847) = gróf SZÉCHENYI István Munkáiból, II., kiad. Berzeviczy Albert, Franklin, Budapest, 1907. 35 SZÉCHENYI: A Kelet Népe, 100–101.

85

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

Dessewffy szintén az egyenesen felforgatónak nevezett haladási irány ellen veti a liberális gondolat teljes egészében fel nem fogott, itthoni földre átültetett ideológiáját és a birtokosok elleni agitációt, amely azért különösen ellenszenves elõtte, mert azok ellen irányul, akik az egész ország javára tudnák véghezvinni a biztonságos reformot: „A birtok […] a rend fõ kezessége a polgári társaságban […] A súlyerõ, mely […] a mérleget a kényuraság és a demokrácia felé billenéstõl egyaránt megóvja, nem egyéb, mint a fekvõ birtoknak túlnyomó befolyása […] Az alkotmányos monarchiának szilárd alapja le- és felfelé csak ott van, ahol a birtok sértetlen marad.”36 Dessewffy persze a nagybirtok kérdésénél mást is odavet Kossuthnak: miért õ, a kisbirtokos beszél a nagybirtok kérdésérõl, hiszen neki semmi veszítenivalója nincsen. A reformkonzervatívok célja Dessewffyvel összefoglalva a maradás és a túlzás ellenében az, hogy a „haladási kérdések kellõ kerékvágásukba visszaugorjanak, a vezéri szerep biztos és tiszta kezeknél maradjon, az áldozatok kérdése azok által döntessék el, kik áldozatot hoznak”.37 Széchenyi egy megjegyzése, amelyet ugyan Dessewffy – másokról nem is szólva – túl borúsnak, de alapjában igaznak látott, úgy szól, hogy Kossuth valójában nem akar rosszat, hanem csak sodródik az árral, amelynek éppen tetején van (jelenleg), anélkül, „hogy csak észre is venné – mint sodortatának a francia forradalom hõsei egykor”, akikhez hasonló alapokról indulva Kossuth is az érzelmi politizálást ûzi, a nagy álmokat kergeti, s a dolog vége itt is ugyanaz lesz.38 Mintha de Maistre említett régi ókonzervatív tételét hallanánk, hogy a forradalmat csak felidézni lehet, vezetni aligha. Hogy a két irány, azaz Kossuth és Széchenyi között nemcsak módszerbeli, hangnembeli különbség volt – persze volt az is, hogyne lett volna! –, hanem nagyon határozott elvi ellentét is, azt vélekedésünk szerint mindmáig legtisztábban éppen Dessewffy írta le, s nem véletlenül õ. Széchenyi politikájának fundamentumaként Dessewffy jó érzékkel azt emeli ki, hogy a gróf a technikai fejlõdésnek és az alkotmány kiterjesztésének egyaránt egy motorját látja: a központosítást, annak több értelmében: „anyagi középpont: az állóhídban összeforrt, vasutak és vízcsatornák által a legtávolabbi pontokkal összekötött, dúsgazdag, bájossá varázsolt Budapest; szellemi középpont: maga a tisztelt gróf és rokonszenvû barátai; eszközök: a nemes gróf iratai s a helybeli egyletek s intézetek; hatáskör: országgyûlésen kívül a vélemények elõkészítése s a magasabb társasági élet magyarosítása; országgyûlésen a fõrendi tábla alkotmányszerû oppositiója”.39 Ezzel szemben áll Kossuth, aki a vármegyére, a karzatra, a sajtóra és ellenõrként – figyeljünk: a fõrendek helyett! – a nyilvánosságra épít. Valóban két teljesen különálló elképzelés ez, hiszen tényleg nem mindegy, hogy a kevesek által végrehajtott reformot valljuk-e, vagy a vox populi vox Dei naivitását. Alulról vagy felülrõl jöjjön-e a „forradalom” – ez a kérdés. Eötvös József, a centralisták roppant mûvelt vezetõje Széchenyi 1841-es vádjait bizonyítatlannak találta, és a Kossuthtal való együttmûködést javasolta/jósolta.40 Eötvös a korszak fonto-

36 Világ 1841. november 24. 37 Idézi CSENGERY: Dessewffy Aurél, 274. 38 SZÉCHENYI: A Kelet Népe, 185. 39 Világ 1841. október 2. 40 EÖTVÖS József: Kelet Népe és Pesti Napló (1841) = EÖTVÖS József Mûvei. Reform és hazafiság, I., Magyar Helikon,

Budapest, 1978.

86

sabb kérdéseinek foglalatát jelentõ 1846-os Reform címû centralista programmunkájában, amely Széchenyi-mottóval kezdõdik, így fogalmaz szabatosan, pontosan, stílusosan: „Ha alkotmányunk átalakulását reform s nem forradalom által akarjuk eszközleni, az átmenet csak fokonkénti lehet, s bizonyos, hogy egész szerkezetünk megváltoztatása csak részletenként történhetik.”41 Látszik, hogy a Széchenyinél – a Konzervatív Pártról nem is beszélve – több átalakulást akaró Eötvös mennyire tisztában volt a változtatás menetével és módszerével. Az általa képviselt francia típusú, klasszikus liberalizmus is át volt itatva bizonyos konzervatív fékkel, így az a helyesen felmért magyar valóság lehetõségeit vette alapul, s nem a mindent átszabni igyekvõ emberi akarat virtuális világát. A reformkonzervativizmus kissé ösztönös, de inkább átgondolt összefoglalását adja Széchenyi, s egyben a záróakkordját is leüti, amikor jellemzõ dilemmájáról így vall 1847-ben: „én mostanság sem ellenzéki, sem conservativ nem vagyok, hanem ha már valami politikai titulusnak lenni kell, »becsületes progressista, ernyedetlen reformer«”.42 De, jelezve a politikai pólusok meglétét, hozzáteszi: harmadik párt alapítását nem reszkírozza meg, mivel az a Konzervatív Pártot gyengítené, amely viszont mint a kormány támogatója ugyanazon az oldalon helyezkedik el, mint õ, hiszen Széchenyi vallomása szerint politikája lényege most a kormány támogatása, mert ha nem lesz ez súlypontja a változásoknak, akkor az ellenzék veszi át a kezdeményezést, ami katasztrófához vezethet.43 Eötvös centralista társa, Kemény Zsigmond állapítja meg a szabadságharc után két évvel, hogy noha Kossuth nem volt sem a legradikálisabb ellenzéki, sem pedig a forradalom embere, mégis a Széchenyi által 1825-tõl felidézett reformmunkálatokat olyan síkra vitte, amely a külpolitikai viszonyok között forradalomra vezetett. Széchenyi és Kossuth „rendszere és modora” annyira más, írja, hogy „a kettõ között majdnem csak annyi kapocs van, amennyi a reform és a forradalom közt”.44 A Kossuth–Széchenyi vita lényegének aforisztikus megfogalmazása Keménytõl azért is megfontolandónak tûnik, mert 1849 után nem sokkal fogalmazódott meg, amikor az érzések még frissek, bár minden bizonnyal túlfûtöttek is voltak. Az érzelmi intenzitás foka azonban nem zárja ki a közlés igazságtartalmának hasonló szintjét.45 A forradalmat persze nem Kossuth indította útjára, a forradalom mint hullámszerûen jelentkezõ eseménysor nem irányítható és még kevésbé állítható le; de az, hogy a reformkonzervatív aprómunka és a vizionárius változtatás politikája közül melyik vezet nagyobb biztonsággal az ellenõrizhetetlen történelmi energiák (f)elszabadítása felé, talán nem lehet kétséges.

41 EÖTVÖS József: Reform (1846) = EÖTVÖS Mûvei, I., 575. 42 SZÉCHENYI: Politikai programmtöredékek, 98. 43 Uo., 131. Széchenyi valójában sokkal keményebben fogalmaz:

„hazánk minden sarkaiból dül, ha most a kormány becsületes célzatának dacára, az ellenzék többségre vergõdhetnék fel, mit én mostani körülményeink között egyenesen hazagyilkolásnak néznék.” 44 KEMÉNY Zsigmond: Még egy szó a forradalom után (1851) = KEMÉNY Zsigmond Mûvei. Változatok a történelemre, Szépirodalmi, Budapest, 1982, 385. 45 Itt meg kell jegyeznünk, hogy a forradalom utáni helyzetértékelés kérdésében elfogadjuk Szekfû Kemény-recepcióját (SZEKFÛ: Három nemzedék, reprint, 175–177). Annál is inkább, mert Kemény szövegei az udvart mérsékletre intõ szándékkal íródtak, s ebben rokon vonást mutat a nála jóval konzervatívabb Somssich Pál írásával (Das legitime Recht Ungarns und seines Königs, 1850), ellentétben Kecskeméthy Aurél röpiratával (Magyarország összpontosítása Ausztriában, 1851).

87

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

A reformkonzervativizmus után Kemény Zsigmond már Korteskedés és ellenszerei (1843) címû iratában felhívta a figyelmet a népszerûség politikai központtá válásából eredhetõ zavarokra, s Forradalom után (1850) címû keserûkomor realista szövegében újra csak megerõsítette azt, amit a konzervatívok minden forradalom után szoktak: a retorikai fordulatokkal táplált népszerûség spirálja a radikalizmus egy idõ után irányíthatatlan ördögi körébe torkollott, amely a visszafordíthatatlan események okozójává vált. Kemény forradalom utáni megállapításai nemcsak következtetésében, hanem stílusában és politikai kultúrájában is pontosan beilleszthetõek a klasszikus kontinentális konzervatív írások közé. Nem is gondolnánk, hogy az a szellemiség, amely de Maîstre vagy de Bonald emigrációs írásaiban megvan, mennyire közel van a tépelõdõ, melankolikus erdélyi író lelkivilágához, s mindegyikõjüket ugyanaz a feszültség mozgatja: a forradalom egyszerre az az irányíthatatlan géniusz, amely a régi épület romjain üli torát, de egyszerre az az eszköz is, amely az ország területét megvédi az idegen támadástól – amelyet egyébként éppen õ maga idézett föl. Kemény a korban is sokat bírált szövegében egyértelmûen Kossuth egyre jobban kiütközõ népszerûségközpontú politizálását emeli ki, amellyel szemben még egy Széchenyi sem vehette fel a versenyt: „a többségnél éveken át nem nyert majd semmi méltánylást a konzerváció szempontja, s a legnagyobb népszerûség is, ti. Széchenyi grófé, összetöretett, mihelyt megtámadta Kossuthot és a baloldalt”.46 Nem véletlen tehát, ha Kemény munkájában a Kelet Népére hivatkozik olyan orákulumként, amelynek lapjain jól végigkövethetõek a késõbbi események. A szerzõ Kossuthot elismerõen kiváló szónoknak, s éppen ezért potenciális veszélynek tartva azt helyezi érvelése középpontjába, hogy Kossuth jól tudott bánni a tömeghangulattal, a nyilvánossággal, amellyel aztán bármilyen – mégoly jogos és okos – vélekedést is le lehetett dorongolni. A Kemény érvelésében megjelenõ népszerûség-tétel egy másik, azonos idõben keletkezett munkában is megtalálható magyarázó elvként. 1851-ben jelent meg a szintén centralista Csengery Antal szerkesztésében a modern magyar politizálás kialakulásának kezdetétõl fellépõ jelentõs politikusokról írott tanulmányokat egybegyûjtõ kötet.47 A vaskos, 12 írást felvonultató könyvbõl – talán nem csodálkozunk – Kossuth jellemzése kimaradt, vélhetõen mert senki sem mert „hozzányúlni”, viszont a Kemény Zsigmond által megírt szövegek – A két Wesselényi Miklós és a Széchenyi István címûek – a tanulmánygyûjtemény oldalainak pontosan felét adják össze. A kötet írásaiból kitûnik a népszerûség-központú tömegpolitizálás elmarasztalása mint a forradalom Kemény által is vallott legnagyobb elõidézõje. Érdemes végigfutni az ezzel szemben felvillantott portrékat, mint a reformerség perszonifikálódó állomásait: Csengery Felsõbükirõl szólva politikai jellemét egyenesen Pitthez hasonlítja, de Mirabeu-tól gondosan elhatárolja, mondván: elõbbi „forradalmi szellem; Nagy Pál csak conservativ reformer”.48 A kötetben Deák mérsékelt, a ’48-as hónapokat fékezõ-lassító tényezõként jelenik meg; Kemény Széchenyiinterpretációja a forradalom utáni általános megállapításaival cseng össze; míg Csengery Eöt46 KEMÉNY Zsigmond: Forradalom után 47 Magyar statusférfiak, id. kiad. 48 Uo., 16.

(1850) = UÕ.: I. m., 226.

88

vöst az alkotmányos haladás formulájával jellemzi, és markánsan kiemeli a centralista vezér 1848. szeptemberi elutazásának tényét; végül a szintén az õ tollból származó Dessewffy-méltatás annyiban érdemel figyelmet, hogy õt mint a jogos fékezés hivatott és elismert, de a változás szükségességét felismerõ személyiségként jellemzi.49 Összegezve az ’50-es évek elejei szövegek megállapításait: a népszerûség és az egyéni ambíciók elõtérbe nyomulása okozták a lassú fejlõdés megvetését és az ebbõl eredõ bajokat. Mindez azonban nem kifejezetten Kossuth személyiségében rejlett – õ csupán valóban rendkívüli tehetséggel rendelkezett ezek iránt –, hanem a modernitás politikai következményeként alakult ki. A nyilvánosság megjelenése magával hozta a tömegre apellálás lehetõségét, ez a korábbi politizálás átalakulásának igényét, majd pedig a jogkiterjesztés azonnali követelményét, hogy a menynyiségi támogatás új legitimációja elsöpörhesse a régi formákat, amelyek a konkrét vizsgálódásnak, a reformok kiigazító javításainak, a bonyolult társadalmi rétegzõdés jogilag megalapozott finomságainak és a kevesen cselekvõk arisztokratizmusának kedveztek. Kemény szerint végül az utolsó rendi országgyûlésen minden késlekedés – tipikusan a reformkonzervativizmus buktatójaként – csak Kossuthot erõsítette, amely nem szállt szembe vele kellõ idõben, ahogyan Széchenyi javasolta. Így következett el az, hogy az írás kulcsmondatával szólva: „A születésök alatt meghalt [fékezõ, mérséklõ – B. M.] kísérletek rendre elhagyatták Kossuthtal azon mérsékletet is, melyet addig tanúsított, kivált miután a konzervatívek sem tettek akár lépést a célszerû engedékenységre, akár készülõdést az erélyes ellenállásra.”50 Ebben a mondatban rejlik a kulcs azon korok megértéséhez, amelyekben a túlzás megfékezése elmarad, viszont nemcsak a kellõ érzék nincsen meg a változás természetével kapcsolatban, de az ellenállás és a feltartóztatás akarata is hiányzik. Hasonlóképpen vélekedik Eötvös, aki Tocqueville A régi rend és a forradalom (1856) címû munkája fölött elmélkedve jegyzi meg, hogy 1789 társadalmi elõzményének tekinthetõ egyfelõl az, hogy az egész intelligencia a felvilágosodás elveinek megfelelõen, a nyilvánosság felhasználásával akarta a rendszert lebontani, másfelõl viszont nem akadt olyan, aki fenntarthatónak és legitimnek tekintette, vagy csak egyszerûen védelmezte volna a fennálló rendet.51 Tehát: addig ismeretlen széles körben és mennyiségben terjesztették az ancien régime még nem létezõ ellenlegitimációját, de nem volt, aki annak meglévõ legitimációját erõsítette volna meg. A realitásokat ismét magukra hagyták a képzelet javára. Nem csak az egyik oldal hibás – ha lehet ilyet mondani – a forradalom felidézésében.

49 A kiadás elõtt álló anyag nyomdai munkálatai alatt apjának írott levelében Csengery megerõsíti, hogy Kossuthot egyedül szónoki tehetségéért tudja becsülni, s a forradalom felidézésben nagyon súlyosan elítéli; míg Dessewffyt – akinek testvérérõl, Emilrõl csak rossz szavai vannak – a legnagyobbak között említi. (Csengery Antal levele apjának, Pest, 1851. január 28. = CSENGERY Antal Hátrahagyott iratai és feljegyzései, MTA, Budapest, 1928, 434–435.) 50 KEMÉNY: Forradalom után, 286. Kemény ugyanezt megerõsíti 1851-ben is, amikor mindkét oldalt, a saját ellenzéki táborát és a vele szemben álló csoportot is megrója, mint amelyek túl gyorsan akartak változtatni, illetve nem engedtek „makacs visszatartóztatásával oly haladási irányoknak, melyek számára utat törni kellett volna”. (Még egy szó a forradalom után, 412.) 51 EÖTVÖS József: A francia forradalom okai (1857) = EÖTVÖS József Mûvei, II., Magyar Helikon, Budapest, 1978, 612.

89

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

A konzervativizmus politikai akciójának tipológiája A haladás és a hagyomány erõinek történelmi dinamikája az idõbe és a térbe lépve számos képletet mutat fel, de ahogy az Kemény fenti szavaiból látszik, a legtöbb esetben ez így szokott lenni. Számunkra itt most az a kérdés, hogy a konzervativizmus kialakulásának alapvetõ sokkja, azaz a forradalom bekövetkezte elõtt és után hogyan alakul a hagyomány politikájának formája. A konzervativizmus erre alapított tipológiáját nézve ezt látjuk: 1. A reformerekre, a józan változtatás erõire akkor van szükség, amikor még küzd egymással a két erõ: a hagyomány és a haladás. Az idõ „erõltetett menetérõl” fantáziálók és a múlt rabságában vegetálók között megjelennek azok, akik a változásokat azért akarják életbe léptetni, hogy azok rendezett és ellenõrzött csatornákon keresztül gazdagítsák, fejlesszék és erõsítsék a megöröklött rendszert. Széchenyi a Stádiumban kifejti, hogy az új, általa javasolt 12 törvény nem hogy ellene van a rendszer alapjának – a monarchia és az alkotmányos Magyarország berendezkedésének –, „nem csak nem rendíti meg alkotmányunk sarkait, de azokat több századi viharok ellen megint felacélozza, sõt nélkülök bizonyosan várható polgári létünk elbomlása. […] Én egy szelíd s convulsio-nélküli reformátiót kívánok – írja ugyanott –, [mert] alkotmányunkat […] javítnunk s azt lassan lassan az idõ szelleméhez szabnunk” kell.52 2. Ha ez az aktívan és pozitívan megelõzõ, javító-fejlesztõ, megõrizve változtató, fontolva haladó modell megbukik, akkor olyan történelmi energiák szabadulnak fel, amelyek képletesen szólva elsöprik a mindenkori ancien régime-et. A reformkonzervativizmus bukása Kemény érzékletes soraival szemléltetve több okra vezethetõ vissza: egyrészt eleve adott a túlzás tábora, de ezzel szemben nincs megfelelõ oppozíció, vagy ha van, az a szó legrosszabb értelemében maradi, vagy pedig az események kedvezõtlen irányú elõrehaladtával a forradalmi folyamat megállítására nem tesznek lépések azok, akiknek kellene. A forradalom után a mindenkori Bourbonok, ha lehetõségük van rá, visszaállítják azt, amit a forradalmi cezúra elõttrõl lehet és értelme van – ez már a restauráció erõinek, az ellenforradalmároknak a feladata. Lássuk be: az idõ uralása lehetõséget ad arra, hogy a múlt értékeinek teljességét átvigyük a jelenen át a jövõbe, míg a „kénytelen engedés” során, fõképpen, ha az erõszakkal megy végbe – ez a forradalom –, örökre elvész valami a hagyományból, amin segíteni már nem lehet: az idõt visszaforgatni ugyanis képtelenség. De Maistre írja igen tanulságosan: „a forradalom érvénytelenítésének kísérlete olyan, mintha a Genfi-tavat akarnánk megszüntetni, hogy a vizét az utolsó cseppig palackozzuk.”53 3. A konzervatívok számára a teljes pusztulást jelentõ elértéktelenedés után, amely újabb fázis a „haladás” lineáris profán üdvtörténetében, elkövetkezik a krízis, amelybõl kiemelkedhet a múltbéli hagyomány átértelmezett rendszere, ez a konzervatív forradalom, a múlt fellázadása, vagyis „forradalom” a forradalom ellen.54 Újfajta, ennek a tanulmánynak a keretei között most nem 52 SZÉCHENYI: Stádium, 35, 292. 53 Idézi MOLNÁR Tamás: A reakciós értelmiségi = UÕ.: Az értelmiség alkonya, Akadémiai, Budapest, 54 A Revolution von Rechts egyik fõ teoretikusa, Moeller van der Bruck írja: „olyan állapotokat

1996, 152. kell teremetni, amit érdemes megõrizni”. (Das dritte Reich, Hanseat, Hamburg, 1938, 264.) Egy másik jeles „konzervatív forradalmár”, Julius Evola már egyik könyve címével is jelezte a fennálló viszonyok elleni cselekvés

90

vizsgált idõélmény jelenik meg itt, az elõre a múltba ciklikus formulája, amely a modernitás elõtti értéktartalmakat akarja visszahozni az idõben, a változott formák közé. „Konzervatív forradalomnak nevezem azt a folyamatot, amikor újra aktiváljuk azokat az elemi törvényeket és értékeket, amelyek nélkül az ember elveszti összhangját a természettel és Istennel, és képtelen az igazi rendet felépíteni”55 – írja Edgar Julius Jung, jelezve, hogy ez az akció a múlt tartalmát akarja cezúraszerûen visszaléptetni az idõbe. A reformkonzervatív cselekvés ebben a koordinátarendszerben – amelynek tehát horizontális tengelyét a haladás (mennyiség), vertikális tengelyét pedig a hagyomány (minõség) alkotja – a legkiegyensúlyozottabb, egyre feljebb és feljebb emelkedõ görbét adja.

Összegzés A haladás és a hagyomány történelmi küzdelmében, amelynek végeredménye az emberi világ örökös alakulása, a fentiek tanúsága szerint talán úgy tûnhet fel, a reformkonzervatívok mindig is vesztésre állnak, mivel a lassú átalakításban, a szerves és átgondolt, ezért nem tömegeket igénylõ változtatásban gondolkodnak, s azért nem népszerûek, mert meg nem értettek a modern kor politikai viszonyai között. Ha jobban megnézzük, valóban nagyon kevés tér és idõ nyílik arra, hogy mozgalmas történelmi korszakokban, az egyfelõl tényleg szükséges változtatás sürgetõ követelménye és a múltból örökölt, de késõbb is hasznos biztosítékok kiválogatása mellett valakik azon gondolkozzanak, hogy mint kell a kettõ között ügyesen egyensúlyozni. Erre tényleg nem képes mindenki, fõképpen nem a tömeg és az arra támaszkodó tribunus. Eddig azt láttuk, mi történik, ha nem sikerül a reform. És mi van, ha sikerül? Azt nem szokás glorifikálni, mivel észre sem vesszük: nem tör ki forradalom, a történelem épp annyira nyugalmas, mint amilyen unalmas keretek között csordogál. De mi van akkor, ha ez a történelem saját természete? Talán erre a kérdésre tudják a választ a reformkonzervatívok.

irányát: Lázadás a modern világ ellen (Kötet, Nyíregyháza, 1997; eredeti kiadása: Rivolta contro il mondo moderno, Milano, 1935). 55 Edgar Julius JUNG: Deutschland und die konservative Revolution = Deutsche über Deutschland. Die Stimme des unbekannten Politikers, Langen–Müller, München, 1932, 380.

91

K

O M MK E N OT M ÁMRE N• T 2Á 0R

0 •6 |260 0– 6 M | 6Û

H E L Y

G. Fodor Gábor VOEGELIN FOR BEGINNERS Útmutató Eric Voegelin politikai filozófiájához

Eric Voegelin (1901–1985), a német származású, németül és angolul egyaránt alkotó amerikai filozófus a 20. század egyik legjelentõsebb politikai filozófusa. Ez az állítás azonban több szempontból sem tûnik magától értetõdõnek. Nem találjuk nevét sem a rawlsi forradalom interpretátorai, ugyanakkor a modern konzervativizmus apostolai között sem. Tanítványa, Jürgen Gebhardt is megállapítja, hogy Voegelin mûvei – egyes elszigetelt eseteket leszámítva – nem töltenek be döntõ szerepet a szellemtudományi diskurzusokban.1 A hiány magyarázatát nem Voegelin szellemi kvalitásaiban, hanem a „jelentõség” kritériumának eltérõ megítélésében fedezhetjük fel: Voegelin oeuvre-je kívül és túl van nemcsak a modern politikai filozófia fõáramán, de a modernség horizontján is. Voegelin amikor a múlt század közepén közreadja az új politikatudományról szóló munkáját,2 azzal a céllal teszi ezt, hogy kiutat mutasson az általa válságként diagnosztizált modernségbõl. Az új politikatudomány útja azonban nem elõre, hanem visszafelé visz, egészen a klasszikus politikai filozófia szemléletmódjáig. Az „ésszerû pluralizmus körülményei” (Rawls) között a klasszikusok perspektíváját megidézni egyrészt azt jelenti, hogy megkérdõjelezzük az ésszerû pluralizmus ésszerûségét, másfelõl viszont azzal a következménnyel jár, hogy a mi pozíciónk ésszerûségét kérdõjelezik meg, mert kívül kerülünk az uralkodó diskurzuson, a liberalizmus toleráns idiómáján. Ebben az írásban Voegelin politikai filozófiájának a felvázolására teszek kísérletet. E vállalkozás ugyanakkor nem minden elõzmény nélküli: nemrégiben magyar nyelven is napvilágot látott egy könyv Voegelin politikai filozófiájáról,3 de azt a munkát sokkal inkább a hübrisz, mintsem a Város iránti tolerancia vezette, s így még azokat is tévelygésre kárhoztatta, akik késznek mutatkoztak elolvasására. A népszerû hang tehát korántsem a véletlen, hanem a felismert szükség mûve.

I. Mi a tudomány értelme? Ha meg akarjuk érteni Voegelin politikai filozófiáját, azt a kérdést kell megválaszolnunk, hogy mit jelent Hans Kelsen egyik legtehetségesebb tanítványából Leo Strauss egyik legjobb barátjává válni. Hans Kelsen tanítványának lenni azt jelenti, hogy elfogadjuk a modern tudomány (és ráció) elõfeltevéseit. Leo Strauss barátjának lenni pedig annyit tesz, barátjának lenni a modernek közt a klasszikusoknak. Hogy világos legyek, egyszerre nem lehet mindkettõt választani. 1

Jürgen GEBHARDT: Eric Voegelin und die neuere Entwicklung der Geisteswissenschaften, Zeitschrift für Politik 36. (1989), 251–263. 2 VOEGELIN 1952. 3 G. FODOR Gábor: Kérdéstilalom. Eric Voegelin politikai filozófiája, L’Harmattan, Budapest, 2004.

92

G .

F

O D O R

G

Á B O R

:

V

O E G E L I N

F O R

B

E G I N N E R S

A klasszikus perspektíva elfogadása a modern tudomány elõfeltevéseinek a tagadását jelenti. S valóban, a majd egy emberöltõn át folyó Voegelin–Kelsen vita4 legalapvetõbb kérdése az igazságosság forrására vonatkozik. Míg Kelsen szerint egy objektív tudomány nézõpontjából az igazságosság forrására vonatkozó kérdést zárójelbe kell tenni, mert az a megismerés számára nem hozzáférhetõ, tehát „racionális megismeréssel nem igazolható”; addig a Platón útját járó Voegelin szerint az igazságosság egy „magasabb rend” létét feltételezi, és ennek elismerése éppen hogy a tudományos „objektivitás” megkerülhetetlen kritériuma. A klasszikusokat követõ Voegelin szerint a tudomány értelme ugyanis nem más, mint kísérlet az egész és benne az ember megismerésére. A tudomány eszközül szolgál az ember számára, amelynek segítségével eligazodhat a világban, és megértheti a világmindenségben betöltött helyét. Az így értett „racionalitás”, s nem pedig az „értékmentesség” elégíti ki az „objektivitás” követelményét. Hogy a modernségben lehetséges legyen a klasszikus perspektíva megidézése, ahhoz kétségbe kell vonni a modern pozitivista társadalomtudomány racionalitását. Voegelin, akárcsak Strauss, ennek szellemében veszi bírálat alá „a huszadik század legnagyobb társadalomtudósának”, Max Webernek a társadalomtudományok objektivitására vonatkozó nézeteit. Ugyanakkor Voegelin számára Weber bírálata semmiben sem különbözik a kelseni rendszer kritikájától. Mivel a két pozitivista tudós nézõpontja ugyanaz, egyikük felfogása sem engedi meg, hogy „a dolgok lényegérõl” beszéljünk. A „módszertani tisztaság” elve éppúgy, mint ahogy az „értékmentesség” követelménye megengedhetetlen módon leszûkíti a tudományos vizsgálódás tárgyi területét, „az elméletet a módszer alá rendeli, s ezáltal a tudomány értelmét” fordítja meg. A „módszertan mozgalma”, miközben hite szerint a modern racionalitás továbbcsiszolásán fáradozik, éppen hogy az ellenkezõ eredményt éri el: a racionalitás pozitivista alapokon történõ újrafogalmazása végsõ soron irracionalizmusba torkollik. Mivel mind Kelsen, mind Weber „a lezárás és az újrakezdés határán áll”, azaz a pozitivizmus betetõzõdését képviselik, ezért csak kritikájuk teremtheti meg a lehetõséget a valóság visszanyerésére. Vagyis arra, hogy egyrészt „az állam teljes tudományának rekonstrukciója”,5 másrészt „a politikatudomány elveinek helyreállítása”6 megkezdõdhessen. Míg az elsõ még a „német”, addig a második már – a nácik elõl az Egyesült Államokba menekülõ – „amerikai” Voegelin számára válik feladattá. A felismerés azonban változatlan marad: a modern (politika)tudomány összeegyeztethetetlen a klasszikus (politikai) filozófiával.

II. Mi az ember? A klasszikusok szerint az ember helyzetének a kifejtése az egészre való nyitottságnak a kifejtése. Ahogy Strauss fogalmaz: „Az ember helyzetének ezen értelmezése, amely inkább a kozmológia kifejtését, mint a kozmológiai probléma megoldását foglalja magában: ez volt a klasszikus politikai filozófia alapja”,7 és ez az alapja Voegelin új politikatudományának is. 4 Lásd G. FODOR Gábor: A tudományos objektivitás két értelme: Kelsen és Voegelin, Világosság 5 VOEGELIN 1924, 129. 6 VOEGELIN 1988a. 7 Leo STRAUSS: Mi a politikai filozófia? Világosság 1994/7., 39.

93

2005/11., 37–55.

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

Az embert nem valamiféle örökérvényûnek gondolt definíció, hanem metafizikai helyzete határozza meg. Az ember metaxy, azaz „köztesség”, az isteni és az emberi közötti feszültség. Az ontikus kiindulópont értelmében az ember valamennyi létszférának a résztvevõje. Természete a létrend „vázlata”: testisége révén éppúgy része az organikus állati és vegetatív valóságnak, mint ahogy az anyaginak. Lelkében pedig a noetikus vonzerõ révén az isteniben való misztikus részvételt tapasztalja meg. Az ember „szintetikus” természetének hierarchikus rendjébõl vezethetõ le „specifikus”, racionális lénye, „noetikus természete”. Voegelin szerint csak az ember képes a lét és saját léte alapjainak megismerésére. A klasszikus filozófia szellemében Voegelin a noetikus értelemben vett észt olyan kognitív erõnek gondolja, ami a rend és egyben a lét rendezõ, teremtõ, formáló ereje. Ez teremti meg annak a lehetõségét, hogy az ember természetét megvalósítsa vagy elvétse. Az ember ebben az értelemben is köztesség, elindulhat az isteni felé, de állativá (nem-emberré) is válhat az õt meghaladó rend mibenlétét megtagadva, és a mércét önmagának tulajdonítva. Voegelin – akárcsak a klasszikusok – az emberi lényeget meghatározó aktualitás és potencialitás feszültségébõl indul ki. Az emberek „potenciális” természetüket tekintve azonosak, „aktuálisan” mégis különbözõek: különbözõképpen „aktualizálják” ugyanis ugyanazt az emberi lényeget. Az az ember, aki saját lelkét leginkább összhangba hozza az átfogó létrenddel, vagyis aki a természetét a legnagyobb mértékig „aktualizálja”,8 az ilyen ember a bölcsesség szerelmese. A filozofikus élet, „az ész élete” a legmagasabb rendû életforma. Az igazság keresése, a „lét horizontja” felé irányuló nyitottság teszi lehetõvé, hogy az ember szemlélõdve megismerje, mi az, ami „igaz” a konkrét valóságban. Az ilyen ember mércéje a lét a maga egészében. A rend tehát nem valami olyasmi, amit az ember kitalál, vagy önkényesen megalkot, mert a világnak, a létezõknek már van egy eleve adott természetes rendje, amelynek csupán része az emberek világa. Az ebben a rendben való eligazodás pedig – mivel kívül és túl van rajtunk – igénybe veszi az egész, azaz az átfogó létrend megismerésére vállalkozó tudat munkáját. Voegelin az Anamnesis9 címû könyvének német kiadásához írt bevezetésében azt írja, hogy tudatfilozófiai fejtegetései „a történelem és a politika elméletéhez” íródtak, mivel „az emberi rend problémája a társadalomban és a történelemben a tudat rendjébõl ered. A tudat filozófiája ezért a politikai filozófia központi része.”10

III. Rend és történelem Ha a tudat filozófiája a politikai filozófia magja, akkor a politikai filozófiai fõ gondja a rend mibenléte és forrása. Ha a tudatfilozófiai fejtegetések a történelem és a politika megértéshez szükségesek, akkor a rend mibenlétének megértése a történelemben egymást követõ politikai rendek vizsgálata segítségével lehetséges. Ugyanakkor a történelemben megmutatkozó egyetlen politikai rend sem azonos az igazi renddel, hanem minden társadalom csupán egy sajátos re8 Vö VOEGELIN 1959, 9 VOEGELIN 1966. 10 Uo., 7.

100.

94

alitást képvisel, amelyet szimbolikus formák révén tudatosítanak a benne élõk. Az ember értelmet kíván adni életének, s ezt az értelmet reprezentálják a különféle szimbólumok. Ezek a reprezentációk „a rend igazságának” a megértési kísérleteit fejezik ki, ezt tanulmányozza a politikai filozófia mint történeti stúdium. Voegelin ötkötetes fõmûvének a címe akár tartalmi kivonatként is értelmezhetõ: Order and History. Ennek a monumentális mûnek, amely a rendigazság keresésének a történetét az ókori mezopotámiai birodalomtól egészen a 20. századig kíséri nyomon, az elsõ mondata így hangzik: „a történelem rendje a rend történetébõl nõ ki”. Bár a rend a történelmen keresztül ismerhetõ meg, a történelemnek nincs eidosza, nincs eszkaton, a történelem iránya ugyanis megfejthetetlen, elõre jelezhetetlen. Alfred Schütznek írja, „a történelem eidoszának a kérdése számomra viszonylag egyszerûen megválaszolhatónak tûnik. Feltéve, hogy filozófiai terminusunk jelentését a görög kifejezés orientálja, létezik eidosz, forma vagy lényeg, de csak mint a látott vagy megtapasztalt dolgok lényege. Egy dolog lényege, ha ex definitionem nem válik meglátottá, nem lehet a tapasztalat tárgya. A történelemprocesszus csak annyiban lehet a tapasztalat tárgya, ha már végbement; tehát van eidosz, értelem a történelemben; a történelem azonban in toto nem lehet a tapasztalat tárgya, mivel, lévén szabad emberi teremtés, a jövõbe terjeszkedik. Ezért nincs eidosza vagy értelme a történelemnek […]”11 Bár a történelemnek nincs „értelme”, az „értelem” mégiscsak megmutatkozik a történelemben. És Voegelin számára minden kétséget kizáróan létezik is „kitüntetett értelem”. A probléma megoldásához egyesíti a filozófiát és a történelmet. A filozófia értelme az egészre irányuló tudás, a rendigazság keresése. A filozófia projektjének azonban van történelme. A transzcendens igazság megragadása (a transzcendencia felfedezését nevezi „létbe-ugrásnak”) történeti utat jár be: a mítosz kompakt tapasztalatától „halad” a platóni-arisztotelészi filozófia differenciált belsõ élményéig, ahol is a lélek megnyílik a transzcendens létalap felé. A filozófia projektjének történelme végül a kereszténységgel ér „logikailag” véget, az emberi lélek eléri maximális differenciáltságát, lehetõvé válik az amicitia,12 és a filozófia beteljesíti magát. Voegelin szerint – szemben Strauss-szal, aki Athén és Jeruzsálem konfliktusának paradigmatikus tapasztalatából indult ki – nincs konfliktus filozófia és hit, ráció és kinyilatkoztatás között. Az örök feszültség ugyanis nem annyira az igazság két kifinomult módja, hanem az igazság filozófiai és konvencionális formája között húzódik. A kinyilatkoztatás (által megjelenített szoterológiai igazság) ugyanis nem érvényteleníti, hanem egy lényeges ponton kiegészíti és kitágítja a filozófia igazságát. Az „ész” és a „kinyilatkoztatás” nem az egész megragadására irányuló, egymással versengõ tudásforma, hanem ezek együtt – a mitikus tudásra építkezve – teremtik meg az egészrõl való tudás lehetõségét. A modern ember azonban megtagadja a transzcendenciát, megöli Istent, hogy a helyére magát állítsa, és ezzel „a történelem értelmét fordítja meg”.

11 VOEGELIN 1999a, 129. 12 Arisztotelész szerint Isten

és ember között nem lehet barátság. Voegelini nézõpontból ez a filozófia és a kinyilatkoztatás közötti leglényegesebb különbség, ezért egészíti ki egy lényeges ponton a kinyilatkoztatás a filozófia igazságát.

95

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

IV. A modernség mint válság Voegelin értelmezésében a történelem két részre osztható: a modernség elõtti idõkre és a modernség korára. Azaz törés van a klasszikus és a modern között. Ezt a „törést” tematizálja politikai filozófiája. Bár a Voegelint aggasztó kérdések nagy része a 20. század politikai valóságából származik, Voegelin újra és újra a modernség gondjából indul ki. A modernség tulajdonképpen a lélek betegsége, nószema, az emberi szellem kisiklása, az emberi tudat „siklik ki” egészséges mûködésébõl. Voegelin amikor arra vállalkozik, hogy a szellemi egészség és betegség problémáját körvonalazza, a klasszikus tapasztalatok nagy szintetizálójához, Ciceróhoz fordul.13 Cicero – a sztoikusok nézeteit közvetítve – a Tusculanae Disputationesben arról beszél, hogy miként a test, akképp a szellem is megbetegedhet (morbus animorum). A szellem betegségeit a zavart vélekedések (pravarum opinionum conturbatio) okozzák. A zûrzavaros vélemények a romlottság állapotához vezetnek (corruptio opinionum), s mivel a szellem betegsége (insania) az ész elutasításának (ex aspernatione rationis) vétke, ezért ez a vétek – lévén csak az ember eszes lény – csupán az emberek esetében lehetséges, az állatoknál nem fordulhat elõ.14 Ha az ember elfogadja, hogy „köztesség”, hogy van valami, ami kívül áll és túlmutat rajta, ha életét és gondolkodását az „isteni alapok felé” irányuló kutatás határozza meg, akkor „jól rendezett életet” élhet. Ha viszont elfordul az isteni alapoktól, ha magába fordul, és elzárkózik a Ratio elõl, életét iránymutatás nélkül kénytelen élni. De míg a szellem betegsége, a valósággal szembeni ellenséges elidegenedés és az ebbõl fakadó „pánik” a régiek számára csupán patologikus tünet, addig a modernek saját szellemi betegségüket a szellemi egészség állapotaként tüntetik fel. Az isteni alap tapasztalatának el nem ismerése azonban, mivel lerombolja az ember–Isten viszonyt, az embert is elemberteleníti. Ennek következménye az elidegenedés élménye. Az elidegenedés lényege nem más, mint hogy az Isten és az ember pólusai közötti egyensúly elvész, és az „isteniben való részvétel tapasztalata” az „isteni spekulatív birtoklásávᔠlesz, az ember istenivé, az Isten emberivé válik. Amikor a részvétel tapasztalata felszámolódik, amikor az ember Isten helyébe lép, ezen a ponton értjük meg a premodern és a modern közötti törés lényegét: „Classic: Man exists in erotic tension toward the divine ground of his existence. Modern: He doesn’t; for I don’t; and I’m the measure of man.”15 A modernségben már nem az Isten, hanem az ember a mérce. Voegelin gondolatmenete a következõképpen rekonstruálható: a racionalitás és a reflektív distancia lehetõségének elismeréséhez szükséges feltételeznünk, hogy Isten és ember között bizonyos távolság áll fenn. Ha e távolságot feloldjuk a végtelenben (a transzcendenciát kizárjuk világunkból) vagy felszámoljuk (mi magunk válunk Istenné), akkor az ember megszûnik reflektáló lény lenni, felhagy a dolgok józan ész alapján történõ megismerésével, és gnosztikussá lesz. Voegelin a lelki betegség értelmében beszél az egész modernség gnosztikus karakterérõl. 13 VOEGELIN 1987, 44–47; VOEGELIN 1988b, 139–146. 14 Marcus Tullius CICERO: Tusculanae Disputationes. Gespräche in Tusculum,

11–33. 15 VOEGELIN 1973.

96

Reclam-Verlag, Stuttgart, 1997, V.

A gnoszticizmus tehát Voegelin számára egy sajátos gondolkodásmód, lelki habitus, amely az egész modernséget áthatja: a gnoszticizmus a megistenült ember prométheuszi vállalkozása. Voegelin ugyanakkor „formarokonságot” vél felfedezni az antik gnosztikusok és a modern intellektuális mozgalmakra jellemzõ gondolkodásmód között. A lázadás, az elviselhetetlen körülményeken való „túl”-lépés kétféle módon juthat kifejezésre: „A tudat lázadásának extremitásában a »valóság« és a »túlság« két különbözõ entitássá, »dologgá« válik, melyeket a szenvedõ ember mágikusan képes manipulálni vagy azért, hogy a valóságot teljesen felszámolja és a »túlságba« meneküljön, vagy azért, hogy a »túlság« rendjét ráerõszakolja a »valóságra«. A mágikus alternatíva közül az elsõt az antik gnosztikusok, a másodikat a modern gnosztikus gondolkodók alkalmazták.”16 A gnosztikus modernnek tehát az a központi vonása, hogy a „a »túlság« rendjét ráerõszakolja a »valóságra«”. Az ember önfelszabadítása annak a gnosztikus szándéknak a következménye, hogy már ezen a világon létrejöjjön a szabadság és tökéletesség birodalma, ami természetesen a régi megsemmisítését és az új világ megteremtését jelenti. Ez a terv az embernek arra a vágyára vezethetõ vissza, hogy a keresztény eszkatológiát már itt a földön beváltsa. Ezzel a gnózis – a kereszténység talaján – a kereszténység ellen fordul. Voegelin szerint ugyanis a kereszténységnek a bizonytalanság a központi vonása,17 azaz mivel az isteni kegyelem és a megváltás isteni tettek, s mint ilyenek, az isteni akaratból következnek, ezért ezek az ember által nem kényszeríthetõk ki. A gnosztikus azonban szembefordul a hit bizonytalanságával, e bizonytalanságot a tudás bizonyosságával kívánja felváltani, ezáltal a gnosztikus „civilizatórikus tevékenysége az önfelszabadítás misztikus munkájává lesz”.18 Mivel az evilági megváltás ígéretéhez szükséges evilági tevékenység egyúttal a megváltás munkájához való hozzájárulás is, Voegelin rámutat arra, hogy a gnoszticizmus hatalmas erõvel fog a civilizáció felépítéséhez. A modernség története tehát nemcsak a szellemi összeomlás története, hanem egyúttal az immanens civilizáció sikertörténete is: „A szellem hanyatlásának a civilizációja éppenséggel egybeesik a gazdaság és a technika szférájának pozitív fejlõdésével.”19 Voegelin ugyanakkor azt is világossá teszi, hogy a „szellem halála az az ár, amit meg kell fizetni a haladásért”.20

V. Gnosztikus politika A gnoszticizmus – mint „a modernség lényege”21 – tehát szoros összefüggésben áll az immanentizáció problémájával. Voegelin a modernség válságának okát „a szellem szekularizálásában” látja, abban, hogy „a szellemi világ elszakadt vallásos gyökereitõl”.22 Voegelin ezért írja,

16 VOEGELIN 1987, 37. 17 Lásd VOEGELIN 1959, 18 Uo., 188. 19 Uo., 265. 20 Uo., 185. 21 Uo., 158. 22 VOEGELIN 1996, 6.

178.

97

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

hogy egyaránt a gnosztikus mozgalmak körébe tartozik a progresszivizmus, a pozitivizmus, a pszichoanalízis, a marxizmus, a kommunizmus, a fasizmus és a nemzeti szocializmus, sõt a liberalizmus is.23 Voegelin „gnózis-gyanúja” az egész modern filozófiai és politikai tradíció ellen irányul, mivel ezek megtagadják az egész tapasztalatát, és a tudat rendetlenségét eredményezik, ezek az „izmusok” tehetõk felelõssé a Nyugat „patologikus állapotáért” és azért az „embertelen roszszért”, amit a gnosztikus politika vitt végbe a 20. századi totalitarizmusok démoni képében. Hogyan is mûködik a gnosztikus politika? A gnosztikus spekuláció értelmében van egy új és van egy régi világ. Mind a két világ itt a földön, tehát a történelemben van. A „föld” egy kettõs potencialitást hordoz magában: éppúgy megjelenhet a sötétség „világaként” (a sátán birodalma) mint ahogy a fény „világaként” (Isten országa) is. Ezen a ponton válik láthatóvá legnyilvánvalóbb módon a kereszténységgel való szakítás: a gnosztikus konstrukcióban az eszkatológia megvalósításra váró evilági politikai céllá lesz – s Voegelin éppen ezért, vagyis metafizikai alapjai miatt nevezi a gnosztikus politikát politikai vallásnak. A cél eléréséhez azonban meg kell változatni a dolgok természetét. Márpedig a dolgok természetét nem lehet megváltoztatni. „Egy dolog természete az, amelynek révén az éppen az a dolog és nem egy másik. A természet ex definitione megváltoztathatatlan.”24 A gnosztikus tehát a lehetetlent akarja megvalósítani, ez azonban nyilvánvalóan lehetetlen. Amikor a lehetetlen megvalósítása politikai cselekvések céljává válik, az is nyilvánvalóvá lesz, hogy a gnosztikus politikai programnak a valóságban nem lehet érvényt szerezni. Így a gnosztikus „álomvalóságba” menekül.25 Errõl az „álomvalóságról” sem tapasztalatot nem szerezhetünk, sem cselekvés révén nem tudjuk azt a valóságban elõállítani. A gnosztikus mégis kénytelen úgy beszélni errõl a „valóságról”, mintha tapasztalata lenne róla, és kénytelen úgy cselekedni, mintha tette révén ezt létrehozhatná. A beszéd és a tett azonban abban a valóságban megy végbe, amelybõl a gnosztikus az „álomvalóságba” való áttörést reméli. Voegelin szerint két kérdés körül összpontosul a gnosztikus politika mibenléte: 1. Hogyan lehet az „álomvalóságot” úgy megkonstruálni, hogy az a valóság vonatkozásait hordozza, és mégis mintegy valóságossá tegye a fény világába való átalakulást? 2. Hogyan lehet cselekvési programot nyújtani, ha tudjuk, hogy a cselekvések a valóságban mennek végbe, a cél mégis az „álomvalóság”?26 Voegelin szerint míg a gnosztikusok az elsõ kérdést többnyire megválaszolatlanul hagyják, vagy az eljövendõ „szabadság birodalmát” csak homályosan írják körül, addig a második kérdésre adott gnosztikus válaszok már határozottan rekonstruálhatók. Elõször is, a gnosztikusok egyetértenek abban, hogy az új világ a régi lerombolásával kezdõdik, az új világ megteremtéséhez meg kell semmisíteni a régi világ intézményeit, szokásait és erkölcsét. Természetesen a rombolás és az e pusztítást követõ zûrzavar rengeteg áldozatot fog követelni, de ezeket az áldozatokat meg kell hozni, hiszen csak a régi romjain épülhet fel az új, az emberi természetnek megfelelõ, tökéletes világ. Errõl a tökéletes világról a gnosztikus azért 23 VOEGELIN 1999b, 105. 24 VOEGELIN 1999c, 39. 25 Uo., 40. 26 Uo., 41.

98

nem tud pozitív kijelentéseket tenni, mert õ még a „romlás generációjához” tartozik, ezért a feladata csak annyi, hogy a régi lerombolásán keresztül a világot a tökéletességhez segítse.27 Másodszor, a tökéletesség birodalmába való átmenet kozmikus jelentõséggel bír, mivel a gnosztikus politikai céljai túlnyúlnak a hagyományos politikai változások mércéin, hiszen a sötétség birodalmából kell eljutni a szabadság birodalmába. Ez azt is jelenti, hogy ezt a harcot könyörtelenül kell megvívni.28 Mindebbõl következik a gnosztikus gyakorlat nihilizmusa, amit Voegelin a gnosztikus cselekvések amorális jellegével magyaráz. A gnosztikus tettei olyan cselekvések, amelyek normális körülmények között erkölcsileg visszautasítandónak számítanak; a gnosztikus valóságkonstrukciójában azonban ezek nemcsak igazolhatóak, de egyenesen érdemnek számítanak, hiszen egy magasabb cél, „a szabadság birodalmának” elérését szolgálják.29 Így az, amit Marx „az elnyomók elnyomásának” vagy „a kisajátítók kisajátításának” formulájával fejez ki, ugyan etikailag megvetendõk a normális világban, az „álomspekulációkban” viszont érdem, mert az „elnyomás” és a „kisajátítás”, ha azt a gnosztikus gyakorolja, már nem „elnyomás” és „kisajátítás”, hanem „felszabadulás”.30 A gnosztikus politika Voegelin szerint két lehetõség felé nyit utat: permanens forradalom vagy reformizmus (bernsteinizmus, New Deal, jóléti állam, szociális piacgazdaság).31 A harci helyzet állandósítása vagy szociális reformok. Taktika („a politika patologikus tagadása”32) vagy az intellektuelek uralma (a politika irodalmi harccá és etikai kódexekké silányítása33). A liberalizmus és a kommunizmus tehát egy tõrõl fakad:34 mind a kettõ megtagadja a politikát, és Isten országát (mint örök békét vagy kommunizmust) már itt a földön be akarja váltani. Mindössze fokozati különbség van kettejük között: „ha a liberalizmus alatt az ember és társadalom immanens önfelszabadítását értjük, akkor a kommunizmus kétségtelenül a liberalizmus radikális kifejezõdése”.35 Voegelin értelmezésében tehát a liberális alternatíva helyiértékileg nem különbözik a modern kor többi „izmusa” által kínált alternatívától. Arendt totalitarizmus-könyvérõl írott recenziójában hangsúlyozza, hogy a liberalizmus az immanentizmus nézõpontjából éppúgy gnosztikus tévelygés, mint a nemzetiszocializmus, mert „a valódi megkülönböztetés nem a liberálisok és a totalitariánusok között húzódik, ugyanis a vallási és filozófiai transzcendentalisták állnak az egyik oldalon, a liberális és totalitárius immanens szekták a másikon”.36 Voegelin komolyan vallotta, hogy a gnosztikus rombolás korántsem néhány, a 19–20. században élt értelmiségi ostobaságának következménye, sokkal inkább az ezeréves nyugati törté27 Uo., 42. 28 Uo., 48. 29 VOEGELIN 1959, 239. 30 VOEGELIN 1999c, 45–46. 31 VOEGELIN 1960, 41–42. 32 VOEGELIN 1999c, 52. 33 VOEGELIN 1996, 6. 34 Lásd VOEGELIN 1959, 238–245. 35 Uo., 241. 36 VOEGELIN 1953, 75.

99

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

nelem megoldatlan problémáinak és elhibázott megoldási kísérleteinek kumulatív effektusáról van szó.37 A politikai gnózis rákos fekély a nyugati civilizáció testén, beteges kinövés a klasszikus és keresztény tradíción belül, betegség, amely gyógyításra vár.

VI. A klasszikus tapasztalat megidézése A nószema, a szellem betegsége, a lélek elfordulása az isteni alapoktól, ami egyenértékû a valóság elvesztésével, ez az oka a társadalmi rendetlenségnek, ami Eric Voegelin szerint a 20. század karakterisztikus vonása. Az „elveszett valóság” visszanyerése, a „valóság nyitottságának” helyreállítása értelmezésében a politikatudomány központi feladata. Voegelin fõ törekvése arra irányult, hogy diagnosztizálja a modern kort uraló szellemi betegséget, és hogy terápiát kínáljon e kór leküzdésére. A válság meghaladásához, az újrakezdéshez azonban nem elõre, hanem vissza kell lépni: „a szellem válságára adott reakcióként” „a szellem újraorientálása” egy régi tradíció nevében, a klasszikus politikai filozófia és a középkori kereszténység gondolati bázisán fogalmazódik meg.38 Voegelin célja az volt, hogy „a társadalmi cselekvés és politikai rend olyan elméletét” vázolja fel, amely „a platóni-arisztotelészi politika irányába” mutat. Platón tette ugyanis világossá azt „a folyamatot, amelyben létünk rendjét a tudat rendjében találjuk meg”, Platón ezt nevezte anamneszisznek, azaz emlékezésnek.39 A korban uralkodó társadalmi rendetlenséggel szemben tehát ismét „mozgásba kell hozni az emlékezés munkáját”.40 A rendetlenség leküzdésének feltétele a rendhez való visszatalálás. A modernség megmentése filozófiai feladat: a valóság visszanyeréséhez újra fel kell fedezni a régi misztikus gondolkodók noetikus technikáit, pontosabban csak emlékezni kell arra, amit egyszer már megismertünk, de feledésbe merült. E „kitüntetett értelemhez” való visszatalálás lehetségességén áll vagy bukik a modernség sorsa. Mindez nem azt jelenti, hogy Voegelin fundamentalista vagy dogmatista lett volna. Nem volt fundamentalista, mert sohasem állította, hogy a középkori kereszténység politikai rendjét kellene „megismételni” a modernség körülményei között, és nem volt dogmatista sem, mert sohasem gondolta, hogy a klasszikus politikai filozófiához való visszatérés Platón és Arisztotelész nézeteinek a „megismétlését” jelentené. Egészen másról van szó: a perspektíva visszanyerésérõl. A rendhez való visszatalálás feltétele a klasszikusok nézõpontjának megidézése (ebben az értelemben beszél Voegelin a filozófia evokatív jellegérõl). Az emlékezés munkája révén találhatunk vissza a „közös emberi megértés” forrásaihoz, a voegelini értelemben vett common sense-hez. De vajon nem idegen-e a common sense-re való hivatkozás egy ontológiai megalapozottságú, a rend igazságát középpontba helyezõ politikai filozófiától? A common sense Voegelin számára nem a szkeptikus konzervatív „józan észre” hivatkozó habitusa, hanem szemben az „ostobasággal”, a lélek betegségével, a szellemileg egészséges ember képessége arra vonatkozóan, hogy minden37 Lásd VOEGELIN 1999c, 56. 38 Vö. VOEGELIN 1966, 58. 39 Uo., 11. 40 Uo., 12.

100

napi élete során helyesen cselekedjék.41 A common sense a klasszikus filozófia meghosszabbítása, filozofikus habitus az élettel szemben, a filozófia szaktudományos eszköztára nélkül. Vagyis – ha helyesen értelmezzük Voegelin szándékát – az ellentétek kibékíthetõvé válnak. A kulcs Hérakleitosz filozófiai töredékeiben található.42 A rendetlenségbõl az igazságon keresztül vezet az út a rendhez, vagyis aki a rendet keresi, annak az igazság problémájával kell szembenéznie. De vajon meg tudjuk-e különböztetni az igazságra vonatkozó magánvéleményt magától az igazságtól? „Az ilyen típusú kérdésekre csak egy válasz lehetséges: ha a történelem azért létezik, hogy tekintélyénél fogva egy közösségi teret hívjon életre, a szót a megszólított emberek számára felismerhetõ tekintéllyel kell kimondania; a megszólítás nem fog bírni az igazság tekintélyével, hacsak nem egy mindenki tudatában meglevõ tekintély nyelvén szól, akármilyen esetrõl is legyen szó. A köz és a magán hérakleitoszi megkülönböztetését alkalmazva azt mondhatjuk, hogy az igazságtörténet nem lesz több egy magánvéleménynél (idiosz), hacsak a kérdezõ az igazságkeresés közben nem találja meg azt a szót (logosz), amely igazán azt mondja ki, ami közös (xünon) a valóság megértésére törekvõ egyéni emberi lét rendjében; a kérdezõ csak akkor képes életre hívni egy valódi közösségi rendet, ha a valóság közös logoszát (common logosz) beszéli.”43 A common sense tehát voltaképpen a common logosz. A görög logosz szó a ’magyarázat”, ’szó’, ’értelem’ kifejezésekkel fordítható, de lehet a valóság magyarázata is, az, ami feltárul a magyarázat során: az ok, amiért a dolgok olyanok, amilyenek, a világ alapelve. Mivel csak egyetlen „logosz” létezik, ezért mindenkinek ahhoz kell igazodnia, ami közös, még akkor is, ha sok ember úgy él, mintha külön gondolkodása volna. A „közös” azonban nem azonos a „közösségivel”. A „közösségi” a vélemények uralmát jelenti, a barlangban való életet, ahol is az igazságról a megegyezés, a konvenció dönt. Az igazságkeresés ezzel szemben annak a „logosznak” a megtalálására irányul, ami valóban „közös” (xünon). A „közös” megszólaltatása azért lehetséges, mert az ember résztvevõje az egésznek, annak, ami a „közös emberi megértés” forrását jelenti.44 A „közös” megtapasztalását azt teszi lehetõvé, hogy a transzcendens-élmény az ember lényegvonása, így válik az ész olyan kognitív erõvé, amely a rend megismerését szolgálhatja.45 Eric Voegelin szerint még a válság korában is vannak olyan társadalmak, ahol megjelenik az így felfogott common sense. Anglia és különösen az Amerikai Egyesült Államok a klasszikus értelemben vett „jó rend” megfelelõi a gnosztikus modernségben.46 A common sense a ratio refugiuma, a nyugati társadalmak (Anglia és az Egyesült Államok) politikai rendjének legfontosabb stabilizáló ereje. Eric Voegelin úgy találja, hogy Amerika azért állt ellen a jakobinizmusnak és a totalitárius demokrácia egyéb formáinak, valamint a gnosztikus ideológiák romboló hatásának,

41 Vö. Uo., 252. 42 Köszönettel tartozom

Lánczi Andrásnak, hogy felhívta a figyelmemet a voegelini common sense és a hérakleitoszi magán és köz megkülönböztetés kapcsolatára. 43 VOEGELIN 1987, 28. 44 Lásd VOEGELIN 1959, 50. 45 Az elfelejtett birodalmába való „alászállást” a lélek misztikus „felemelkedése” követi, ez pedig csak meditáció révén lehetséges. A rendhez való visszataláláshoz tehát vissza kell nyerni a meditáció praxisát. Voegelin szerint ez úgy lehetséges, ha a meditáció „irodalmi” formát öltött modelljeit tanulmányozzuk, különösen Platón Lakomáját és Ágoston Vallomásait (fõképp a tizedik és tizenegyedik könyvet). 46 Lásd VOEGELIN 1961.

101

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

mert az amerikai forradalom idõben megelõzte a nyugati kultúrának a modernizmus általi lerombolását, valamint nem volt keresztényellenes karaktere.47 Azaz „konzervatív” volt annyiban, amennyiben „konzervatív” alatt azt értjük, hogy „a nyugati tradíció kulturális szubsztanciájának a folytatását” képviseli.48 Az Egyesült Államok politikai kultúrája tehát nem a gnosztikus világlátásra, hanem a klasszikus örökségre épült. Voegelin szerint annak ellenére, hogy az alapító atyák között voltak néhányan, akik a felvilágosodás ideológiáját vallották magukénak, mégis az angol és amerikai demokrácia képviseli a hagyományos civilizációhoz leginkább igazodó politikai berendezkedést.49 A „jó” azonban nem azonos az „ideálissal”; a „jó” melléknévnek nincsen semmiféle eszkatologikus kicsengése, létrehozása nem végeredmény, nem lezárása a történelem menetének, nem az örök paradicsom. A „jó rend” léte egyáltalán nem életbiztosítás a változatlansággal szemben, sõt Voegelin szerint a lélek igazságát megjelenítõ angolszász demokráciákat is fenyegeti az a veszély, hogy behódolnak a gnoszticizmusnak.50 A „jó rend” sokkal inkább azt a rendet jelenti tehát, amely összhangban áll az emberi lélek és társadalom helyes rendjére irányuló ész felismeréseivel. Vagyis a „jó társadalom” az emberhez mért rend.

A dolgozatban hivatkozott Voegelin-munkák VOEGELIN 1924 – Eric VOEGELIN: Reine Rechtslehre und Staatslehre, Zeitschrift für Öffentliches Recht 1924/4., 80–131. VOEGELIN 1952 – Eric VOEGELIN: The New Science of Politics. An Introduction, Chichago UP, Chichago, 1952. VOEGELIN 1953 – Eric VOEGELIN: The Origins of Totalitarism, The Review of Politics XV. (1953), 68–85. VOEGELIN 1959 – Eric VOEGELIN: Die Neue Wissenschaft der Politik, Anton Pulstet, München, 1959. VOEGELIN 1960 – Eric VOEGELIN: Der Liberalismus und seine Geschichte = Christentum und Liberalismus, szerk. Karl Foerster, Zink, München, 1960, 13–42. VOEGELIN 1961 – Eric VOEGELIN: Die industrielle Gesellschaft auf der Suche nach der Vernunft = Die industrielle Gesellschaft und die drei Welten. Das Seminar von Rheinfelden, szerk. Raymond Aron – Marc-René Jung, KVZ-Verlag, Zürich, 1961, 46–64. VOEGELIN 1966 – Eric VOEGELIN: Anamnesis. Zur Theorie der Geschichte und Politik, Piper& Co., München, 1966. VOEGELIN 1973 – Eric VOEGELIN: On Classical Studies, Modern Age 17. (1973/1.), 2–8. VOEGELIN 1987 – Eric VOEGELIN: Order and History V. In Search of Order, Lousiana State UP, Baton Rouge, 1987.

47 VOEGELIN 1994, 48 Uo., 138. 49 Már az 1928-as

139.

Über die Form des amerikanischen Geistes címû munkában megfogalmazódik az a gondolat, hogy a „nyitott én” és a „bensõségesség” tapasztalatára épülõ angolszász szellem képviseli a racionálisan megszervezett modern társadalom paradigmáját. 50 Lásd VOEGELIN 1959, 256.

102

VOEGELIN 1988a – Eric VOEGELIN: Die Größe Max Weber = Ordnung, Bewußtsein, Geschichte, szerk. Peter J. Opitz, Klett-Clotta, Stuttgart, 1988. VOEGELIN 1988b – Eric VOEGELIN: Vernunft. Die Erfahrung der klassischen Philosophen = Ordnung, Bewußtsein, Geschichte, szerk. Peter J. Opitz, Klett-Clotta, Stuttgart, 1988, 127–164. VOEGELIN 1994 – Eric VOEGELIN: Autobiographische Reflexionen, kiad. Peter J. Opitz, Wilhelm Fink, München, 1994. VOEGELIN 1996 – Eric VOEGELIN: Die politischen Religionen, Wilhelm Fink, München, 1996. VOEGELIN 1999a – Eric VOEGELIN: Der Gottesmord = UÕ.: Der Gottesmord. Zur Genese und Gestalt der modernen politischen Gnosis, Wilhelm Fink, München, 1999. VOEGELIN 1999b – Eric VOEGELIN: Religionsersatz. Die gnostischen Massenbewegungen unserer Zeit = UÕ.: Der Gottesmord. Zur Genese und Gestalt der modernen politischen Gnosis, Wilhelm Fink, München, 1999. VOEGELIN 1999b – Eric VOEGELIN: Gnostische Politik = UÕ.: Der Gottesmord. Zur Genese und Gestalt der modernen politischen Gnosis, Wilhelm Fink, München, 1999.

103

K

O M M E N T Á R

104

•

2 0 0 6 | 6

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

Pesti Sándor A MAGYAR DEMOKRÁCIA VÁLSÁGA (?) A tanulmány címe Bibó István klasszikus írása címének parafrázisa. Fontosnak tartom azonban a benne lévõ zárójeles kérdõjelet. A válság fogalma ugyanis, hasonlóan a politikatudomány és általában a társadalomtudományok által használt jó néhány társához, sok szempontból szubjektív kategória, attól függ, mit definiálunk annak, illetve hogy az adott helyzet megítélésünk szerint kimeríti-e az általunk adott meghatározást. Így amikor az írás második felében sorra veszem a válság egyes, az elmúlt hónapok során leggyakrabban felmerülõ aspektusait, inkább a válság(ok) megléte mellett és ellen szóló érveket próbálom összegyûjteni, mintsem egyértelmûen állást foglalni a kérdésben. Elõtte azonban az események okairól, és azok különbözõ értelmezéseirõl, a versengõ narratívákról szólok.

I. Okok A történelemben majdnem minden fontos eseménynek van egy jól megragadható, a felszínen megjelenõ konkrét, és egy mélyebben fekvõ, jóval összetettebb és nehezebben értelmezhetõ oka. Ezúttal a konkrét ok természetesen az õszödi beszéd nyilvánosságra kerülése. A mélyebben fekvõ ok mögött viszont kis túlzással ott húzódik az egész 20. századi magyar történelem. Szorosabban véve pedig az a rendszerváltás után fokozatosan kialakuló mély megosztottság, a „két Magyarország” létrejötte, amely mára már korántsem csupán a szûk eliteket vágja ketté, hanem a választótestület kb. 60 %-át, a két tábor elkötelezett törzsszavazóit (sõt a gimnazistakorúak egy részét is). Ez az elementáris ellenszenv a két tábor között napjainkra olyan méreteket öltött, hogy szinte eleve elrendelt volt a kirobbant válság (az egyszerûség kedvéért most nevezzük annak). Ha nem a kazettaügy, akkor valami más robbantotta volna ki. Mint említettem, ez a rendkívül mély kulturális-politikai-szocializációs törésvonal jóval a rendszerváltás elõttre visszanyúló genezissel bír. A törésvonal mibenléte persze igen összetett – és alapos elemzése meghaladná ezen írás kereteit –, meggyõzõdésem azonban, hogy legfõbb eleme máig a kommunista rendszerhez és annak mûködtetõihez való viszony. Újfent rögzítem, hogy sokat segített volna az ellentétek tompításában, ha közvetlenül a rendszerváltást követõen az elõzõ rendszer felsõ párt- és állami vezetésének tagjait hosszú idõre kizárják az új, demokratikus politikai hatalom gyakorlóinak körébõl. Ez a döntés az egész magyar politikai kultúra javát szolgálta volna, és csökkentette volna bizonyos jobboldali körök frusztráltságát, engesztelhetetlen gyûlöletét a baloldal hatalomgyakorlóival szemben. Ma azonban én már jószerével csak az idõt látom megoldásnak a probléma kezelésére, elõbb-utóbb a kommunista rendszernek mind az elnyomói (és haszonélvezõi), mind az elnyomottjai kikerülnek az aktív korból. Több oldalról is felmerült az elmúlt hetekben, hogy a válság kézenfekvõ megoldása lenne a két vezér lemondatása, sõt visszavonultatása a politikai életbõl. Kétségkívül az õ konfrontatív-

105

P

E S T I

S

Á N D O R

:

K A

OMMAMGEYNATR Á R D E• M 2 O0 K 0R 6 Á |C 6I A

V Á L S Á G A

?

megosztó személyiségük és ádáz küzdelmük is hozzájárul a jelenlegi hisztérikus hangulathoz. Lengyel László azon megállapítása azonban, mely szerint „e két hõs okozta és okozza Magyarország válságát” (Népszabadság 2006. október 20.) véleményem szerint meglehetõsen leegyszerûsített magyarázata a történések okainak. Felcseréli ugyanis az okot és az okozatot. Eredendõen ugyanis nem õk idézték elõ a jelenlegi állapotokat, hanem az imént említett mélyebb okok hordtak ki magukból éppen ilyen habitusú vezéreket a két tábor élére. (Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy én általánosságban is egy napon említeném a két embert.) Mellesleg úgy tûnik, az elmúlt hetek eseményei inkább megerõsítették õket saját táboruk élén. Szintén többen javasolták (például Tamás Pál, Népszabadság 2006. október 17.), hogy a két oldal értelmiségének kellene párbeszédet kezdeményezni egymással, illetve generálni a politikusok között. Ezzel kapcsolatban pedig azért vagyok szkeptikus, mert úgy látom, a politikusoknál már csak a két tábor véleményformálói gyûlölik jobban egymást (beleértve ebbe sajnos az újságírókon, mûvészeken kívül a tudomány képviselõinek egy részét is).

II. Versengõ narratívák A történéseket mindkét tábor politikusai, véleményformálói, publicistái (vagy legalábbis egy tekintélyes részük) elõre eltervezett, tudatosan manipulált események logikus láncolataként interpretálja. Két koherens, egymással versengõ összeesküvés-elmélettel van tehát dolgunk. (Fontosnak tartom persze megjegyezni, hogy nézetem szerint a legsúlyosabb „összeesküvés-elmélet” éppen az az állítás, mely szerint a politikában egyáltalán nincsenek összeesküvések. Az emberiség történelme ugyanis igen nagy részben a mindenkori versengõ elitek egymással szembeni cselszövéseinek, összeesküvéseinek története.) A jobboldali narratíva szerint Gyurcsány szivárogtatta ki a beszédet (talán már ezért is mondta el ebben a formában), majd provokátorok felhasználásával elérte, hogy a tiltakozások erõszakba torkolljanak, megakadályozta, hogy a rendõrség megvédje a tévészékházat, ellehetetlenítette a Fidesz kampányzáró nagygyûlését, október 23-a elõtt utasította a rendõrséget – egyebek között szintén provokátorok igénybevételével, egy tank menetkész állapotban történõ kiállításával – a Fidesz békés megemlékezésén résztvevõk megfélemlítésére, és általában a brutális rendõri fellépésre, mindezen terveihez pedig folyamatosan felhasználta a titkosszolgálatokat. A baloldali narratíva szerint a beszédet már jóval a kiszivárogtatás elõtt megszerezte a Fidesz, Orbán Viktor tusnádi beszéde óta erre építette föl kommunikációs stratégiáját, a nyilvánosságra kerülést követõen fölheccelte a szélsõjobboldali csõcseléket – amellyel az események során egyébként is folyamatosan, több szálon kapcsolatban állt, ezzel is igazolva, hogy hazánkban nincs éles határ a mérsékelt és a szélsõjobb között –, október 23-án pedig tudatosan, az erõszak kiprovokálása céljából választotta megemlékezése színhelyéül a Belváros legforgalmasabb csomópontját. Valljuk be, mindkét narratívában van logika, egészében is és egyes elemeiben is, számos érvet, bizonyítékot lehet mellettük felhozni. A dolgot tovább bonyolítja (vagy egyszerûbbé teszi?), hogy a két olvasat egyes elemei nem feltétlenül zárják ki egymást. Sokan gondolják például, hogy valóban már régóta a Fidesznél volt a kazetta, de végül egy preventív akcióval mégis Gyurcsány szivárogtatta ki, hogy magához ragadja a kezdeményezést a kommunikációs térben.

106

Elvileg szintén nem zárható ki, hogy a kormányon lévõk és a Fidesz egyaránt úgy ítélte meg, számára lenne hasznos, ha erõszakba torkollanának a 23-i események.

III. Válság (?) A továbbiakban annak elemzésére térek rá, hogy a lezajlott események – és a jelenlegi helyzet – mennyiben értelmezhetõ a magyar demokrácia válságaként, pontosabban a válság szó elé az elmúlt idõszakban biggyesztett jelzõk közül melyik relevanciáját milyen súlyúnak érzem.

1. Alkotmányos válság (?) Az utóbbi egy-két évben mind többektõl lehet hallani-olvasni, hogy a magyar alkotmányos rendszer 1989–90-ben kialakult – és a lényegét tekintve máig változatlan – struktúrája kimerítette tartalékait, és radikális megújításra szorul. Mások szerint pedig már születésekor is alapjaiban elhibázott volt. Az õszi események természetesen felerõsítették ezeket a hangokat. A radikálisabbak alkotmányozó nemzetgyûlést, és történelmi hagyományaink legkülönbözõbb elemeinek felélesztését, megújítását szorgalmazzák (Szent Korona-tan, ellenállási záradék stb.). A józanabb, felkészültebb elemzõk, publicisták, politikusok közül is sokan beszélnek azonban alkotmányos válságról, az alkotmányos rendszer radikális megváltoztatásának szükségességérõl (például Kósa Lajos, Heti Válasz X. 12.; Orosz István, Heti Válasz X. 26.; és a Védegylet más képviselõi, Stumpf István több interjúja és elõadása). Legtöbbjüknek konkrét javaslataik is vannak. A magam válasza azonban épp ezen a téren a legegyértelmûbb: én az eseményekben legkevésbé az alkotmányos rendszer válságát látom. Lényegét tekintve a rendszerváltáskor létrehozott alkotmányos-közjogi struktúra megfelel a szakmai és magánemberi ízlésemnek, és a magyar hagyományokhoz, valamint a kor kihívásaihoz egyaránt illeszkedõ konstrukciónak tartom, amely ma sem merítette ki tartalékait. Vonatkozik ez a kormány és az államfõ jogállására, utóbbi választásának módjára, az egykamarás parlamentre, a legfontosabb alapjogok lényegi szabályozására egyaránt. (Talán a kétharmados törvények nagy száma az egyetlen kivétel.) Természetesen ez nem jelenti azt, hogy egyes részterületeken (pártfinanszírozás, médiatörvény, államháztartási törvény, gyülekezési törvény stb.) ne lenne szükség fontos változtatásokra, korrekciókra, ez azonban nem egyenlõ az alkotmányos-közjogi struktúra generális revíziójával. Másrészt számos konkrét példa mutatja, hogy a fent felsorolt területeken is bõven lenne lehetõség az adott törvényi keretek optimálisabb kihasználására, ami számos ok (a politikai kultúra állapota, egyes felelõs beosztásban lévõ személyek szakmai inkompetenciája, olykor egzisztenciális okokból, pozícióféltésbõl történõ elvtelen megalkuvása stb.) miatt nem történik meg. Az õszi események kapcsán talán legtöbbet emlegetett kifogás volt ezen a téren, hogy az alkotmányos struktúra négy évre bebetonozza a miniszterelnököt, és ez alatt szinte bármit megtehet, lényegében nincs lehetõség az elmozdítására. Ha azonban a lehetséges konkrét megoldásokat keressük, elméletileg csupán két ilyen létezik: a képviselõk visszahívhatósága (ami teljes abszurditás a szabad mandátum elvén alapuló parlamentáris rendszerekben) és a köztársa-

107

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

sági elnök parlamentfeloszlatási jogkörének korlátlanná tétele (ez pedig a francia típusú félelnöki rendszer felé vinné el a közjogi struktúrát, amit én szintén nem helyeselnék). Kétségkívül gyengítene valamelyest a miniszterelnök pozícióján a konstruktív bizalmatlansági indítvány átalakítása egyszerû bizalmatlansági indítvánnyá, de épp az elmúlt események igazolták, hogy egy sima bizalmi szavazás sem tudta megrendíteni a pozícióját, amikor pedig a parlamenti többségnek nem kellett alternatívát felmutatnia. 2. Gazdasági-pénzügyi válság (?) Amint az köztudomású, a legtöbb makrogazdasági adatunk lényegében bármely összehasonlításban lesújtónak mondható, és az elfogadott konvergenciaprogram ellenére a jövõ sem tûnik túl biztatónak. Ezt a helyzetet, ha úgy tetszik, akár válságosnak is nevezhetjük (mint említettem, ez definíció kérdése). Ez az állapot azonban nem a beszéd kiszivárgását követõ botrány, hanem elsõsorban az elmúlt 4 év kormányzásának következménye. Ha csupán a szeptember 17-e utáni idõszakot szemléljük, azt állapíthatjuk meg, hogy a pénzügyi helyzet nemhogy súlyosbodott volna, hanem több jel is annak javulása, stabilizálódása irányába mutat. Noha a Pénzügyminisztérium a zavargások miatt a következõ 4 évre a hozamfelár emelkedése következtében – ki tudja, milyen számítások alapján – a kamatkiadások 200 milliárdos növekedésével számol, ezt az eddigi kötvény- és diszkontkincstárjegy-aukciók eredményei nem támasztják alá, az éven túli lejáratok referenciaértékei például ma alacsonyabb szinten vannak, mint a zavargások kezdetekor. A magyar állampapírok az õsz folyamán egyre népszerûbbé váltak a külföldi befektetõk körében (még ha ezek egyre nagyobb százalékát teszik is ki a komoly kockázatokat jelentõ, rövid távra spekuláló fedezeti alapok – hedge-fundok –, amelyek mögött azt sem lehet pontosan tudni, hogy kik állnak). A forint árfolyama szintén erõsödött szeptember óta, sõt még október 24-én is ez történt. Maga a jegybankelnök jelentette ki, hogy a külföldi befektetõk szemében az utóbbi hetekben csökkent a kiigazító intézkedések megvalósíthatósági kockázata. És valóban, a hazánkban befektetõ multikat – egyelõre legalábbis – szemmel láthatóan hidegen hagyták az események. Az üzleti körök mérvadó orgánumai – Financial Times, Economist, Wall Street Journal – pedig nem is csináltak titkot belõle, hogy Gyurcsány Ferencben látják a magyar stabilitás zálogát. (Erre mondta frappánsan Orbán Viktor, hogy õk Pinochettel is jól elvoltak. És valóban, például a nemrég elhunyt Milton Friedman, miközben hazájában, az Egyesült Államokban még a gépjármûvezetés jogosítványhoz kötését vagy az általános tankötelezettséget is az állami túlhatalom megengedhetetlen megnyilvánulásának tartotta, a piaci szabadság megingathatatlan híveként minden skrupulus nélkül szegõdött a tömeggyilkos chilei diktátor tanácsadójául.) 3. Politikai válság (?) Ez már bonyolultabb kérdés. Kétségkívül említhetünk jó néhány tényezõt, amelyek egy politikai válság szimptómájaként is értelmezhetõek. Mondok néhányat: a) A legnagyobb ellenzéki erõ illegitimnek tartja a kormányt, és annak fejével nem is hajlandó szóba állni.

108

Ez egyébként nézetem szerint egy meglehetõsen problémás állítás. Egyetértek Kis Jánossal abban, hogy a 2006-os parlamenti választások eredménye „vitathatatlanul és megkérdõjelezhetetlenül legitim” (Élet és Irodalom 2006. XI. 3.), az indoklásával azonban már nem. A végeredmény legitimitása ugyanis nem abból következik, hogy „a vezetõ ellenzéki pártot is felelõsség terheli azért, hogy a magyar társadalmat meg lehetett téveszteni”, mert beszállt az ígéretlicitbe, ahelyett, hogy szembesítette volna a társadalmat a valósággal. (Egyébként a Fidesz amellett, hogy valóban beszállt az ígéretlicitbe, a kampány során igenis szembesítette a társadalmat a valósággal, miként a Magyar Nemzet és a Magyar Nemzeti Bank is.) A legitimitás – jogi értelemben legalábbis – abból fakad, hogy a választásokon az MSZP meggyõzõ fölénnyel legyõzte a Fideszt, miközben a 11 000 szavazókörbõl több mint 10 000-ben ott ültek az utóbbi párt delegáltjai, jelentõs csalás tehát kizárva. A politikai és a morális legitimitás pedig már igencsak szubjektív és relatív fogalmak. Az kétségtelenül igaz, hogy 1990 óta még egyetlen gyõztes párt esetében sem volt ekkora diszkrepancia a kampánybeli ígéretek és a választásokat követõ tettek között, de miként lehet e téren egzakt választóvonalat húzni, amit átlépve már illegitimnek tekinthetõ egy kormány? Ennyi erõvel lehetne hivatkozni a kétségkívül meglévõ balliberális médiatúlsúlyra is, vagy arra, hogy az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet számításai alapján az MSZP kb. tízszeresét (!) költötte a kampányban a törvényben megengedett 386 millió forintnak (amiként egyébként a Fidesz is). b) 150-200 huligán minden különösebb gond nélkül elfoglalja az ország egyik legfontosabb közintézményét. c) A magyar nemzet nem tudja méltó módon megünnepelni az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulóját. d) A köztársaság rendõrségének am MTV-székház ostromát követõ éjszakákon és különösen október 23-án tanúsított brutális fellépése. e) Az ország rendõri vezetõi a nagy nyilvánosság elõtt folytatnak vitát egymással, minden következmény nélkül. f) A rendszerváltás óta nem volt ilyen kedvezõtlen a politikai elit általános megítélése Magyarországon. g) Végül mindenképpen a demokratikus politikai berendezkedés válságát jelzi, ha a titkosszolgálatok tevékenyen beavatkoznak a belpolitikai folyamatok alakításába. Ennek pontos mibenlétét természetesen nem ismerjük, de azért vannak kétségbevonhatatlan tények. Tény például, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal október 9-én kiadott egy közleményt, amelyben egyebek között ez áll: „ A békés és tömeges demonstráció tömegzavargássá alakulhat át, melyben a résztvevõk – tekintet nélkül eredeti szándékukra – akár puszta jelenlétük miatt is bûncselekmények elkövetõjévé válhatnak.” Ezzel a közleménnyel egyrészt az a probléma, hogy annak kiadása nem tartozik a Nemzetbiztonsági Hivatal kompetenciájába, másrészt pedig az, hogy a benne foglaltak nem fedik a valóságot. A közlemény tényleges funkciója tehát eléggé nyilvánvaló. Tény továbbá, hogy október 31-én, a parlament nemzetbiztonsági, rendészeti és emberi jogi bizottságainak együttes ülésén a kancelláriaminiszter a titkosszolgálatok adataira hivatkozva a Fidesz és az utcai szélsõjobb összefonódásáról, több csatornán keresztül történõ együttmûködésérõl beszélt, majd bizonyítékait zárt ülésen tárta a bizottsági tagok elé, aztán az elhangzottakat 80 évre titkosítottak. Rá két napra azonban az ülésen lejátszott 16 hangfelvétel közül nyilvánosságra hoztak kettõt, amely bizonyos interpretáció szerint erõsítheti a miniszteri vádat.

109

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

Létezik azonban két erõs érv, amely a politikai válság léte ellen szól: a) A kormánynak és a miniszterelnöknek biztos többsége van a parlamentben, amit ráadásul egy bizalmi szavazással is megerõsített, amelyen minden kormánypárti képviselõ kiállt mellette. b) A közvélemény-kutatók legkülönbözõbb módokon feltett kérdéseire adott válaszokból – sõt az önkormányzati választások eredményeibõl is – az a konklúzió szûrhetõ le, hogy a beszéd kiszivárgása és az azt követõ szeptemberi-októberi események nem csökkentették tovább sem a kormány, sem az MSZP, sem pedig a miniszterelnök népszerûségét, és nem növelték a Fidesz támogatottságát (sõt a Szonda Ipsos szerint októberben Orbán Viktor népszerûsége csökkent legnagyobb mértékben). Ez még akkor is igaz, ha az MSZP támogatottsága már szeptember elejére lényegében a törzsszavazói bázisára csökkent. Az a tény pedig, hogy az a kb. 2 millió ember, aki eddig is utálta Gyurcsányt, most még sokkal jobban utálja, még nem feltétlenül tekinthetõ a politikai válság definíciójának. Ráadásul – egyelõre legalábbis – az utcákról is eltûntek a tiltakozók. 4. Morális válság (?) Egyértelmûen itt érzem leghalványabbnak a kérdõjelet. Ennek a kérdéskörnek a következõ három aspektusát vélem a legrelevánsabbnak: a) A hazugság. Errõl már annyit írtak, hogy nem térek ki rá részletesebben. Csak jelzem, hogy a történtek egyediségét a „minden politikus hazudik” toposzhoz képest véleményem szerint Rauschenberger Péter fogalmazza meg legtalálóbban: „ A parlamentnek felelõs kormány és a választóknak felelõs parlament természetesen idealizáció. A valóság más. De ha a felelõs kormányzás elmulasztása, abban a ritka esetben, amikor kétség nélkül bizonyítani tudjuk, nem számít botránynak, azzal azt mondjuk ki, hogy a demokratikus ideál már egyáltalán nem is irányadó, már nem is releváns szempont, amihez a valóságot idõnként hozzámérjük.” (Élet és Irodalom IX. 29.) Fölidézném még ezzel kapcsolatban Uj Péter hasonlatát a vízbe fürdõzés közben, szemérmesen belevizelõ és a trambulinról 5 m magasból, büszkén belehugyozó ember közötti különbségrõl. b) Az õszödi beszéd hangvétele, a trágár stílus. Ezt a szempontot a legtöbben hajlamosak elbagatellizálni, sõt egyesek odáig mennek, hogy kifejezett erényként interpretálják (Nádas Péter, Szilágyi Anna). Magam azonban hasonló súlyú morális problémát látok benne, mint a beszéd tartalmában. A köztársaság miniszterelnöke ugyanis nyilvánvalóan komoly mintaadó szerepet tölt be, egy ilyen habitusú ember egyszerûen nem méltó erre a szerepre, még akkor sem, ha a legszûkebb baráti környezetében beszél így (itt persze korántsem errõl volt szó, hiszen 200 ember elõtt, miniszterelnökként nyilvánult meg). Legalábbis az én (konzervatív?) felfogásom szerint. Az õsz folyamán már három, egymástól teljesen független, közoktatásban tevékenykedõ ismerõsömtõl hallottam vissza, hogy amikor trágár kifejezésmódja miatt figyelmeztette a diákját, az a miniszterelnökre hivatkozva vágott neki vissza. Persze tudom, hogy ennek a beszédmódnak már nem egy MSZP-s politikus esetében tapasztalhattuk a megnyilvánulását (pl. Toller L., Szabó Z., Horn Gy.), és egyes liberális sajtóorgánumokban, tévémûsorokban is sikk így írni, beszélni (Magyar Narancs, Élet és Irodalom, Index, Tilos Rádió, Heti Hetes stb.). Úgyhogy ezen a téren legalábbis egy platformra kerül az

110

utcán randalírozó szélsõjobboldali csõcselék, valamint az egykori kommunisták és a szabadon lebegõ liberális értelmiségi-zsurnaliszták jó része: az ordenáré trágárság platformjára. c) A rendõri brutalitás, és a következmények elmaradása. A végére hagytam az egész õszi eseménysorozat általam messze legsúlyosabbnak tartott mozzanatát. A köztársaság rendõrségének a tévészékház ostromát követõ éjszakákon és fõleg október 23-án tanúsított, jelentõs részben ártatlan embereket érintõ, válogatott módszerekkel és eszközökkel folytatott, anonimitásba burkolózó, elképesztõen brutális fellépését, és a budapesti rendõrfõkapitány ezt követõ cinikus, pofátlan és az embereket hülyének nézõ magyarázkodásait. Én publicisztikai jellegû írásaimban is igyekszem tartózkodni a sommás megítélésektõl, de most mégis azt kell mondjam, a magyar demokrácia szégyene, hogy ez az ember a posztján maradhatott. Mert mondhatja Orbán Viktor, hogy õ ismeri Gergényit, akit jó rendõrnek tart, és tudja, hogy igazából nem ilyen ember. Az senki számára nem lehet mentség, hogy politikai sugalmazásra (utasításra?) cselekedett. Úgyhogy õ igenis ilyen ember. Egy, valóban a Kádár-kor nyelvét beszélõ korlátolt szakbarbár egy jogállamban kisvárosi rendõrkapitány sem lehet, nemhogy egy megye, és fõleg nem a fõváros elsõ számú rendõre. Külön érdekes volt megfigyelni, hogy az október 23-át követõ napokban több, eddig általam értékelvûnek gondolt-ismert liberális értelmiségi, politikus a politikai elfogultság (sõt a politikai szenvedély) hatására hogyan bagatellizálta el a történteket, milyen megértéssel viszonyult a rendõrségi brutalitáshoz. Hogy csak az általam hallottakat, olvasottakat említsem: Gönczöl Katalin, Hack Péter, Bauer Tamás, Gusztos Péter, részben Fodor Gábor (természetesen Kuncze Gábort és Demszky Gábort eddig sem gondoltam-ismertem értékelvû embernek). Kitûnõ ellenpélda Kis János, Tamás Gáspár Miklós és mindenekelõtt Rauschenberger Péter nagyhatású, empirikus cikke az Élet és Irodalom november 3-i számában. Utóbbi cikke végén eljut a következõk kimondásáig: „Szerintem ez az a helyzet, amikor nekünk, az ország liberális értelmiségének kéne kimondani, nem kimondani, sikítva kiabálni, hogy tûrhetetlen botrány, ami történt, és hogy nem vállalunk ezzel semmiféle közösséget… Ha nem tesszük meg, többé nem formálhatunk igényt arra, hogy konzervatív polgártársaink becsületes embereknek tartsanak bennünket.” Én, „konzervatív polgártárs”-ként természetesen nem mennék ilyen messzire, úgyhogy maradok csupán a föntebbiek rögzítésénél. A baloldali sajtó jó része is igyekezett elhallgatni a történteket. A Népszabadság például teljesen negligálta a konkrétumok közlését, még az Áder János október 26-i sajtótájékoztatójáról szóló tudósításból is teljes egészében kimaradt az errõl történõ beszámoló (miközben a sajtótájékoztató elsõ, nagyobbik része errõl szólt). Ezzel szemben a Magyar Nemzet példás tényszerûséggel, heteken keresztül ismertette a konkrét eseteket. (Ilyenkor üt persze vissza, hogy a Magyar Nemzet túl sokszor csinál a bolhából elefántot, kiált fölöslegesen farkast, és amikor tényleg itt a farkas, akkor sem hisznek neki az elkötelezett jobboldali törzsszavazókon kívül.)

* Nem tudható természetesen, hogy a jelenlegi csönd vihar utáni, vagy vihar elõtti csönd. A tavasszal együtt várhatóan nem csak a jó idõ, hanem a szociális feszültségek kiélezõdése is eljön, és ha ez összekapcsolódik az értékelvû, ideológiai alapú tiltakozások újbóli föllángolásával, akár az összes kérdõjelem okafogyottá válhat.

111

K

O M M E N T Á RK O • M2M0 E0N6T| Á6 R

–• H 2O 0 N 0 6 I | F6I

G Y E L Õ

Egedy Gergely GONDOLATOK A POLITIKAI ENGEDELMESSÉGRÕL 2006 õszének eseményei rendkívüli erõpróba elé állították képviseleti demokráciánk 1989–90ben kialakított intézményeit: a közjogi rendszer teljesítõképessége megmérettetett – és gyengének bizonyult. Sõt, ne kerülgessük a kását: alaposan leszerepelt. A politikai elit egészének a kialakult legitimációs válság kezelésében megmutatkozó látványos kudarca jó néhány emberben olyan gondolatokat vetett fel, hogy vajon a közvetlen demokrácia eszköztára, beleértve az állampolgári engedelmesség idõleges felfüggesztését is, kínálhat-e alternatív megoldást. Mint ismeretes, a fogalom klasszikus értelmében vett polgári engedetlenségi mozgalom végül is nem bontakozott ki, ez azonban talán nem akadálya annak, hogy elgondolkozzunk arról, (elvileg) miként vélekedhetünk a rendkívüli szituációkban szóba kerülhetõ rendkívüli lépésekrõl. A teoretikus vizsgálódást persze több szempontból is meg lehet tenni – e sorok szerzõjének a nézõpontja bevallottan konzervatív.

Autoritás és engedelmesség A konzervatív gondolkodás történetén mintegy „vörös fonalként” húzódik végig mindenfajta radikalizmus elvetése: „normál esetben” a törvényes renddel való szembehelyezkedés semmilyen formája sem számíthat a konzervatívok rokonszenvére. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy a konzervativizmus a radikális politizálással szemben hagyományosan a korlátozott politikai cselekvés pártján áll, abból a józan felismerésbõl kiindulva, hogy semmilyen gond sem oldható meg a radikalizmus eszközeivel.1 A történelem azonban, tudjuk, szokott hozni rendhagyó eseteket is, s ilyenkor bizony fel van adva a lecke a konzervatívoknak: a radikalizmus útjára nem léphetnek, ám a teljes passzivitás politikája sem tartozik az elfogadható alternatívák közé. Effajta – felettébb kényelmetlen – dilemma elé állította a magyar konzervatívokat 2006 õsze is, amikor éles ellentétbe került a szociálliberális kormányzat formális legalitása és erkölcsi legitimitása, és ennek nyomán széles körökben kialakult a változtatás kikényszerítésének a vágya. Hogyan ítéljük meg konzervatív nézõpontból azokat a törekvéseket és elképzeléseket, amelyek – pártpolitikai és spontán mozgalmi szinten egyaránt – a legitimitási válság kifejezetten radikális megoldására irányultak? Rögtön jelezzük: nem lehet erre a kérdésre fekete-fehér alapon, igenekkel vagy nemekkel felelni, de nem tûnik haszontalannak néhány szempont átgondolása. Ezek támpontul szolgálhatnak a késõbbiekben egy alaposan kiérlelt, a tágabb idõbeli perspektíva elõnyeit is hasznosító álláspont kialakításához. A törvényes renddel szembeni ellenállási jog dilemmája már a középkori politikai gondolkodásnak is az egyik kulcsjelentõségû kérdése volt, és a „természetjog” elsõbbségét valló Aqui1

A konzervativizmusnak a változásokhoz való viszonyát számos munka taglalja; e helyütt csak arra az érdekes tanulmányra utalnék, amely e lapban jelent meg a szerves fejlõdés, az evolúció és a konzervativizmus összefüggéseirõl: NÁRAY-SZABÓ Gábor: Evolúció és konzervativizmus, Kommentár 2006/5., 34–42.

112

nói Tamás sem zárta ki a „közjó” érdekeit semmibe vevõ uralkodóval szemben az ellenállás lehetõségét. Ezt a megoldást természetesen csak rendkívüli esetekben tartotta elfogadhatónak – és hasonlóan vélekedik a politikai engedelmesség megtagadásáról a mai konzervativizmus is. De elõször is érdemes néhány gondolatot röviden megfogalmazni a konzervativizmusnak a politikai engedelmességgel kapcsolatos álláspontjáról. Kiindulópontként az a tény kínálkozik, hogy a „rendnek” és a törvényes hatalom tiszteletben tartásának a kívánatos voltát egyetlen számottevõ eszmerendszer sem vitatja (az anarchisták kivételével), ám abban a tekintetben, hogy ezt miként lehet a legjobban biztosítani, már erõsen eltérnek a vélemények. Kissé leegyszerûsítve: a liberálisok – elvi síkon – igyekeznek ezt a kényszer eleme nélkül vagy legalábbis a kényszer minimumával megoldani, mintha ez pusztán valamilyen társadalmi önszervezõdés útján is kivitelezhetõ lenne. A konzervatívok viszont, egyfajta „antropológiai pesszimizmusból” kiindulva, azaz nem táplálva illúziókat az emberi természetet illetõen, sosem tagadták (még ha ez nem is egy népszerû álláspont!) az állami kényszer nélkülözhetetlenségét.2 Álláspontjuk azonban nem merül ki ebben, a kényszer igenlését ugyanis összekapcsolják azzal a követelménnyel, hogy a fennálló hatalom széles körû társadalmi elfogadottsággal – legitimációval – is rendelkezzen. Nem közömbös természetesen a legitimáció forrása. S e tekintetben azt érdemes kiemelni, hogy számukra idegen a legitimáció pusztán „instrumentalista” felfogása, amelyben az engedelmesség csak eszköz lesz bizonyos célok eléréséhez; ha ebbõl indulunk ki, akkor csak azon esetekben számíthatunk az engedelmességre, amikor az az embereknek éppen érdekükben áll. A konzervatívok által igényelt legitimációt sokkal inkább az „immanens legitimáció” (Shlomo Avineri) koncepciójával írhatjuk le, amely szerint az egyén olyannyira elválaszthatatlan a közösségtõl, hogy számára a „rend” iránti engedelmesség valójában önmagának való engedelmességként, nem pedig egy külsõ erõnek való engedelmességként jelenik meg.3 Mi az – közelebbrõl és konkrétabban –, ami számot tarthat az engedelmességünkre? A konzervatív válasz egyértelmû és világos: az autoritás. Ez, egyszerûen fogalmazva, a hatalom tiszteletre méltóságának és jogosságának az elismerését jelenti. Scruton szavaival: hatalom és tekintély egymást keresik, és találkozásuk hozza létre az intézményesített rendet; az autoritást nélkülözõ hatalom „szánalmas”, és csak erõszakhoz vezet, anélkül, hogy bárkiben is tiszteletet ébresztene.4 Az autoritás tehát nem azonos a kényszerrel, de nem is csak a puszta befolyásolásra épül: annak a meggyõzõdésnek a foglalata, hogy morális szempontból helyesen járunk el, ha engedelmeskedünk. A konzervatívok hajlamosak a demokráciát is annak alapján megítélni, hogy az milyen mértékben járul hozzá az autoritás fenntartásához. Ha a demokrácia intézményeibõl és eljárásaiból hiányzik a tekintély, akkor a polgárok nem fogadják el az így hozott döntéseket, és az egész berendezkedésre nem úgy tekintenek, mint a „sajátjukra”. E viszonyulás hiányában pedig a polgárok azt a fajta hûséget sem tudják az állam iránt tanúsítani, amely egy közösséget többé tehet az egyének mechanikus összességénél. Ha tehát az autoritás veszélybe kerül, akkor a hûség köteléke is csorbát szenved. 2 Részletesebben lásd EGEDY Gergely: Konzervativizmus és szabadság = Konzervativizmus az ezredfordulón, Magyar Szemle Könyvek, Budapest, 2001. 3 A legitimáció két említett típusának a megkülönböztetéséhez lásd Shlomo AVINERI: Violence and Political Obligation = Law and Social Control, szerk. Eugene Kamenka – Alice Erh-Soon Tay, Edward Arnold, London, 1980. 4 Roger SCRUTON: A konzervativizmus jelentése, ford. Szabó Péter, Novissima, Budapest, 2002, 199.

113

E

G E D Y

G

E R G E L Y

:

G

O N D O K LO AMTMOEKN TA Á PR O •L I2T0I 0 K6 A |I

6E

N G E D E L M E S S É G R Õ L

Hipotetikus és empirikus népakarat Az autoritás forrásának és az engedelmességnek a kérdése elválaszthatatlan attól, hogy miként gyakorolja a nép a neki tulajdonított hatalmat a demokráciában. E dimenzió érintése nélkül nem tudjuk pontosan megjelölni, kinek is tartozunk – elvileg – engedelmességgel. A „népnek” és a „hatalomnak” az összekapcsolása azonban a legkevésbé sem egyszerû dolog. Néphatalom a nép felett? A hatalom problémáját, természetesen, elsõsorban nem a hatalom névleges tulajdonlása, hanem a tényleges birtoklása jelenti, s e dilemma megoldásánál a kutatók többsége arra a következtetésre jut, jobb híján, hogy a hatalmat gyakorló „népnek” az a rész számít, amely többséget szerez a választáson.5 Az következik-e ebbõl, hogy a mindenkori többségnek tartozunk engedelmességgel? A kérdés ebben a formában nem felelhetõ meg, mivel a nép a neki tulajdonított hatalmat nem tudja közvetlenül gyakorolni: a modern demokratikus rendszerek a hatalom képviseleti átruházására épülnek. Az autoritás alanyának pontosabb meghatározása érdekében rendelkeznünk kell valamely – szükségképpen normatív jegyeket hordozó – demokrácia-felfogással. Ismeretes, hogy a konzervatívoknak tradicionálisan sokkal több fenntartásuk van a demokráciával kapcsolatban, mint a liberálisoknak. A többségi elvnek õk eleve csak a kisebbségek számára biztosított garanciákkal mérsékelt változatát tudják elfogadni – a többiségi elv szélsõséges változata ugyanis szinte korlátlan hatalmat adna az ingatag és könnyen manipulálható tömegnek, s ennek következtében a számok ereje automatikusan fölébe kerekedne minden más szempontnak. E hozzáállásból fakad, hogy a képviseleti elv, amely a radikális liberálisok szemében egyfajta „kényszermegoldás”, számukra azt a veszélyt mérsékli, hogy az inkompetens, a döntések józanságát kérdésessé tevõ többség uralma jöjjön létre. Emiatt viszont így azért sem szoktak bánkódni, hogy a képviseleti elv, amelynek az érvényesítése amúgy is elkerülhetetlen az ókori görög városállamoknál jóval nagyobb kiterjedésû modern államokban, bizonyos értelemben még „felül is írja” a többségi elvet. Miként? Olyanformán, hogy a hatalom gyakorlásának a szempontjából, legalábbis közvetlenül, nem az egyes emberek akaratának a számszerû többsége releváns, hanem a képviseleti intézményeken, a választott testületeken belüli többség. A képviselõktõl pedig ezzel összefüggésben azt várják, hogy elsõsorban a nemzeti összérdekre irányuló akaratot, a német politológus, Ernst Fraenkel terminológiájával a „hipotetikus népakaratot” érvényesítsék, s az „empirikus” népakaratot csak abban a mértékben vegyék figyelembe, amennyiben az egybeesik a hipotetikus akarattal.6 E felfogás elméletileg is megalapozza a képviselõk önállósulását a képviseltekkel szemben – amiben persze tagadhatatlan kockázatok is rejlenek. A pártoknak a választók és a választott testületek közé való ékelõdése ugyanis a képviseleti modellt – akaratlanul is – több tekintetben torzítja, amint azt számos szociológiai vizsgálat bizonyítja. S hogy ez egy kiélezett szituációban milyen következményekkel járhat, azt látványosan demonstrálják a magyarországi belpolitika legutóbbi fejleményei.

5 Vö. Giovanni SARTORI: Demokrácia, Osiris, Budapest, 1999, 26–27. 6 Fraenkelt idézi Horst ZILLESSEN: Polgári kezdeményezések és képviseleti rendszer

tiltakozás, szerk. Felkai Gábor, Rejtjel, Budapest, 2003, 34–35.

114

= Új társadalmi mozgalmak és politikai

Az engedelmesség megkérdõjelezése: a jogalap dilemmája A meghatározó tehát a képviseleti hatalomgyakorlás, ehhez képest a demokrácia közvetlen formái, amelyekkel kapcsolatban a konzervatívok többnyire nagyfokú – s nem is minden alapot nélkülözõ – óvatosságot tanúsítanak, csak másodlagos, kiegészítõ funkciót töltenek be. Visszatérve – s most már pontos választ is adva – arra a kérdésre, hogy miként tartozunk a többségnek engedelmességgel: a parlamentáris rendszerekben az engedelmeskedési kötelezettség elsõdlegesen azon hatalommal szemben áll fenn, amelyet képviselet útján gyakorolnak, a választók többségétõl kapott felhatalmazás alapján. A többségi elvre épülõ demokráciákban is adódhat azonban – és adódik is – olyan helyzet, hogy a kisebbséget alkotók valamiért nem kívánnak engedelmeskedni a többséget maga mögött tudó – vagy arra hivatkozó – hatalomnak. Az ellenállásnak természetesen igen sokféle formája lehet, a passzív változatoktól az aktív ellenszegülésig. A változatok áttekintésétõl e helyütt eltekintünk – ennél izgalmasabb és fontosabb kérdés, hogy milyen elvi alapra, milyen érvrendszerre támaszkodhat a többségi elv alapján alkotott politikai hatalommal szembeni engedelmesség felfüggesztése. A vonatkozó szakirodalom fényében két fõ meghatározási kísérletet különböztethetünk meg. 1. Egyesek a politikai engedelmesség visszavonását egy sajátos jogintézményként értelmezik, olyanként, amelynek a lehetõségét – explicit vagy implicit formában – maguk az alkotmányok is tartalmazzák. Ez tulajdonképpen az íratlan történeti magyar alkotmányból jól ismert ius resistendi jogát jelenti – emlékezetes, hogy a magyar rendek erre hivatkozva fordultak szemben a bécsi udvar azon intézkedéseivel, amelyeket a hagyományaikkal összeegyeztethetetlennek tartottak. E megközelítésben, amint arra Szabó Miklós rámutat, a polgári engedetlenség az alkotmányvédelemnek egy rendkívüli eszköze lenne.7 Ami persze súlyos dilemmákat vet fel: lehet-e jogszerûvé nyilvánítani egy olyan magatartást, amelynek lényegi mozzanata a jogellenesség? A jogorvoslati megoldásokat átveheti-e a társadalom egy része az alkotmánybíróságoktól? Mégis ismerünk példákat arra, hogy alkotmányos joggá emelték az ellenállási jogot – ezt tették például a német alkotmány szerzõi, s az észt alkotmány is kimondja, hogy az alaptörvény védelmében az állampolgárok jogosultak „spontán cselekvésre”. A polgári engedetlenséggel foglalkozó tanulmányában Szikinger István idézi az amerikai Morris Forkoscht, aki egyenesen úgy fogalmaz, hogy e magatartás tanúsítása tulajdonképpen az alkotmány védelmét szolgálja az alaptörvény ellen intézett támadásokkal szemben.8 E megoldás mellett az a sajátos jogelméleti érvelés szól, amely szerint egyetlen olyan jogelv sincs, amely minden körülmények között abszolút engedelmességet igényelhetne. 2. A másik megközelítés a polgári engedetlenség alapját az ellentétes tartalmú morális kötelezettségek ütközésében látja. E szituáció máig klasszikusnak tekintett értelmezését a neves 19. századi amerikai gondolkodó, a Mexikó ellen indított hódító háborút bíráló Henry David Tho7 SZABÓ Miklós: Engedelmesség és engedetlenség = Államelmélet (Elõadások az államelmélet és az állambölcselet körébõl), szerk.

Takács Péter, Bíbor Kiadó, Miskolc, 1997, 286–287. István: A polgári engedetlenségrõl = PhD Tanulmányok 4., Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Karának Doktori Iskolája, Pécs, 2005, 265. A német alkotmányhoz és az ellenállási jog elvi feltételeihez lásd Dieter RUCHT: Jog az ellenálláshoz = Új társadalmi mozgalmak…, 161–186.

8 SZIKINGER

115

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

reau dolgozta ki A polgári engedetlenség iránti kötelességrõl szóló mûvében (1849). Thoreau így fogalmazta meg kiindulópontját: „Csak egyetlen kötelezettséget van jogom magamra vállalni, éspedig hogy mindig azt teszem, amit igazságosnak tartok.”9 A lelkiismereti meggyõzõdésbõl fakadó erkölcsi kötelezettség e megközelítésben nemcsak jogot ad, hanem kifejezetten kötelez is a rossz politikai döntésekkel való szembefordulásra. A mexikói háború azt bizonyította Thoreau olvasatában, hogy a polgárok akarata ellenére is lehet kormányozni. A polgári engedetlenség „alapesetben” a többséget kívánja figyelmeztetni arra, hogy politikai okokból morális normákon is átlépett. Thoreau érvelésébõl az is egyértelmûen következik, hogy az engedetlenségnek szigorúan erõszakmentesnek kell lennie, hiszen a cél épp a jogrend tartalmi igazságosságának a visszaállítása. Az erõszakmentesség elvét történelmileg egyedülálló következetességgel valósította meg Gandhi mozgalma az indiaiak túlnyomó többsége által illegitimnek érzett brit gyarmati uralommal szemben; a Nemzeti Kongresszus küzdelmének sikere az erõszakmentesség erejét tükrözi.

Az autoritásvesztés következményei Mint ismeretes, a magyar politikai intézményrendszer is a képviseleti demokrácia primátusára épül: a megválasztott képviselõk jogi tekintetben teljesen függetlenek választóiktól, s mandátumukkal szabadon élhetnek a ciklus idõtartama alatt. A kormányzat a többségtõl nyert felhatalmazás alapján joggal igényelheti még azok engedelmességét is, akik eredetileg nem rá voksoltak. Ha megrendül a beléje vetett bizalom és csökken a népszerûsége, ez önmagában még semmiféle engedetlenséget nem alapoz meg. De más helyzettel állunk szemben akkor, ha a bizalomvesztés szinte teljes autoritásvesztéssel jár együtt, és mély legitimációs válsággá terebélyesedik, amely ráadásul az ország kormányozhatóságát is érinti. A miniszterelnök ominózus õszödi beszédének a kiszivárgása nyomán pedig épp ez a folyamat zajlott le, miután kiderült, hogy a kormányzó pártok a polgárok tudatos félrevezetésével nyerték el a hatalom gyakorlására jogosító megbízást. A hatalom részérõl megkezdõdött a magyarázhatatlan magyarázgatása, s ennek kapcsán aligha kell hosszasan bizonygatni: az erkölcsi rendnek semmi sem okoz nagyobb kárt, mintha a bûnt nem nevezik bûnnek, hiszen ez még a bûn elkövetésénél is demoralizálóbb hatású… A hitelesség elveszítése be is következett, amiben persze kulcsszerepe volt annak a körülménynek, hogy a kormányzat a tömegek szemében leginkább legitimáló gazdasági ígéretek is üresnek bizonyultak. A népakaratnak a parlamenti többség által adott „hipotetikus” értelmezése és „empirikus” megnyilvánulása között szakadékká nõtt a különbség. Ilyen körülmények között olyan mértékû legitimációs válság bontakozott ki, amelyre a rendszerváltás óta nem akadt példa, s amely a képviseleti demokrácia intézményrendszerének keretében egyszerûen kezelhetetlennek bizonyult. A rendõrség brutális – a demokrácia írott és íratlan normáival összeegyeztethetetlen – fellépése pedig még tovább mélyítette a válságot, és immár a jogállamiság határait is kikezdte, a legangolosabb fogalmazásban is. Egyre többen éb-

9

Henry David THOREAU: A polgári engedetlenség iránti kötelességrõl; A gazdaságról, Európa, Budapest, 1990, 8.

116

redtek rá tudatosan is arra, amit ösztönösen addig is sejtettek: a jog és az erkölcs igen messzire került egymástól Magyarországon… 2006 õszén látványosan megbosszulta magát, hogy annak idején elmaradt a rendszerváltás erkölcsi megalapozása és így a magatartási normák sem szilárdulhattak meg; hogy – Lánczi András fogalmazásában – lett jogállamunk, de nem lett kielégítve az igazságérzetünk.10 S mivel megoldást az ellenzéki pártok sem találtak, aligha meglepõ, hogy mind többen jutottak arra a következtetésre, miszerint a kialakult politikai és alkotmányjogi patthelyzet meghaladása csak a közvetlen politikai részvétel sajátos formáját jelentõ állampolgári kezdeményezések oldaláról indulhat ki. Érdemes ehhez hozzáfûzni: az utcai akciókkal járó „mozgósítási” törekvések önmagukban még egyáltalán nem feszítik szét a rendszer alkotmányos kereteit azzal, hogy megkérdõjelezik a kormányzati hatalommal rendelkezõk autoritását. Sõt ilyen esetekben az a feltevés is megkockáztatható, hogy – legalábbis elvi lehetõségként – a polgári engedetlenség határáig eljutó megmozdulások épp a jog uralmának a helyreállását segíthetik elõ, a politikai rendszer alapjául szolgáló értékekhez fellebbezve. (Ennek természetesen elõfeltétele, hogy a tiltakozóknak a politikai közösség egészéhez intézett nyilvános felhívása szigorúan mentes maradjon mindennemû fenyegetõ-erõszakos jellegtõl.) A képviselet szintjén túllépõ politikai részvétel igénye ugyanakkor kétségtelenül felvet jó néhány dilemmát a hagyományos konzervatív politikafelfogás számára. A fenntartások jogosak, és hiba lenne megfeledkezni róluk a pillanat hatására, ám az is igaz, hogy a konzervativizmus két évszázados története a merev, dogmatikus gondolkodás feltétlen elkerülésére int, és azt sugallja, hogy szükség esetén késznek kell lenni az új, „nemszeretem” helyzetekhez való alkalmazkodásra is. Mindannak a megõrzésével természetesen, ami a konzervativizmus lényegi vonásaiból fakad.11 A politikai engedelmesség tanúsításának vagy felfüggesztésének a problémája 2006 õszének Magyarországán tehát abban ragadható meg, hogy a mindenkori kormányzattal szemben fennálló állampolgári kötelességek összeütközhetnek azon, végsõ soron ugyancsak politikai tartalmú kötelezettségekkel, amelyek egy nemzeti közösség tagjait az általuk fenntartott intézményrendszer igazságos voltának a megõrzése kapcsán terhelik. A konzervatívok lennének az utolsók, akik az elõbbi kötelezettségek meglétét tagadnák, de minden hagyományukról el kellene feledkezniük ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyják az utóbbiakat. Épp ebben rejlik számukra a szituáció abszurditása. Normális körülmények között a konzervatívok nem támogatják semmilyen jogcímen sem a politikai engedelmesség „felmondását”, még akkor sem, ha az számukra történetesen rövid távon haszonnal járna, kérdés viszont, hogy a hazai belpolitika fejleményei mennyiben lesznek jellemezhetõk a „normális” jelzõ akár legtágabb értelmezésével is…

10 LÁNCZI András: Konzervatív kiáltvány, Attraktor, Máriabesnyõ–Gödöllõ, 2002, 19. Fricz Tamás ezzel ösz-

szefüggésben „normák nélküli demokráciáról” beszél: FRICZ Tamás: Az árok két oldalán, XXI. Század Intézet, Budapest, 2006, 263. 11 Vö. EGEDY Gergely: „Patrícius” és „mozgósító” konzervativizmus, Magyar Szemle 2006/3–4.

117

K

O M M E N T Á R

118

•

2 0 0 6 | 6

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

–

R

E

:

C E N S O R

Mike Károly SZELLEMI ELLENSÚLY

The Independent Review – A Journal of Political Economy Kevés fogalomnak jutott zaklatottabb sors, mint a „politikai gazdaságtan”-nak. Elõször a 18. század brit közgazdászai adták ezt a nevet új tudományuknak. Az eleinte büszkén viselt név azonban hamarosan kényelmetlenné vált számukra: változtak az intellektuális ambícióik, és figyelmük a „kereskedõ társadalom” politikai-gazdasági rendjének vizsgálatától az emberi cselekvés törvényszerûségei felé fordult. Fõként Karl Marx követõinek körében élt tovább, aki sajnálatos módon éppen azt vette át a britektõl, amiben azok tévedtek (a munkaérték elméletét), és azt vetette el, amiben maradandót alkottak (a csere alapú gazdaság logikájának megértését). Az – immár meglehetõsen viharvert – fogalmat azután a „marxista-leninista” államideológia sajátította ki, és tette az akadémiai élet megerõszakolásának szimbólumává. Legalábbis nálunk. Nagyjából a tudományos szabadság hazai felszámolásával egy idõben az Egyesült Államokban ugyanis útnak indult egy szellemi mozgalom, amely az idõközben sokat fejlõdött közgazdasági módszertant felhasználva új tartalommal töltötte meg a politikai gazdaságtan fogalmát. A „közösségi döntések” (public choice) iskolája a döntéshozók önérdekkövetésébõl és korlátozott tudásából kiindulva próbálta meg egyrészt megmagyarázni a modern állam mûködésének sajátosságait, másrészt feltárni az önkéntes együttmûködés lehetõségeit és korlátait, és ezek fényében javaslatokat megfogalmazni a politikai közösségek alkotmányos berendezkedésére vonatkozóan.1 Ezzel párhuzamosan egyre több közgazdász figyelme fordult a különféle társadalmi intézmények (a jog, a normák, a magánszervezetek) mint a gazdaság mûködését befolyásoló „játékszabályok” felé, jelentõsen gazdagítva a társadalmi kooperáció lehetõségeire, és az állam és a társadalom viszonyára vonatkozó tudásunkat.2 A politikai gazdaságtan így a politika, és tágabban a közösségi cselekvés gazdaságtanaként kelt új életre. A politikai eszmerendszerek közül az új politikai gazdaságtan a klasszikus liberalizmushoz áll a legközelebb. Mindkettõ abból indul ugyanis ki, hogy a társadalom intézményeit az emberi önzést és tudatlanságot szem elõtt tartva kell kialakítani. Mindkettõ hangsúlyozza továbbá a kormányzat alkotmányos korlátozásának fontosságát, és hitet tesz a magántulajdonon és a szerzõdés szabadságán alapuló társadalom önszervezõdési képessége mellett. Minthogy a társadalomtudományok között kétségkívül az új politikai gazdaságtanban élnek tovább leginkább ezek az eszmék, nem meglepõ, hogy a Montesquieu, Smith, Jefferson, Madison és Tocqueville örökségét a legújabb társadalomtudományos kutatásokkal szembesíteni és megerõsíteni kívánó Independent Review „politikai gazdaságtani lap”-ként definiálja magát. 1

James Buchanan, Mancur Olson, Albert Hirschman és Anthony Downs neve a magyar olvasóközönség körében is ismert. Magyarul áttekintõ jelleggel lásd David B. JOHNSON: A közösségi döntések elmélete. Osiris, Budapest, 1999 és John CULLIS – Philip JONES: Közpénzügyek és közösségi döntések, Aula, 2003. 2 Az „új intézményi közgazdaságtan” vezéralakjai Ronald Coase, Oliver Williamson és Douglass North. A „jog közgazdasági elemzésének” neves képviselõi Ronald Coase, Guido Calabresi, Gary Becker, Harold Demsetz, William Landes és Richard Posner. Az „osztrák iskola” fõbb alakjai Hayek mellett Ludwig von Mises, Murray Rothbard és Israel Kirzner.

119

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

A folyóirat célja azonban nem pusztán, sõt nem elsõsorban a közgazdaságtan egy sajátos területének mûvelése. A politikai gazdaságtan és a többi társadalomtudomány közötti párbeszédet szorgalmazza, és olyan fórumot próbál teremteni, ahol a legizgalmasabb szaktudományos eredmények a legszélesebb értelmiségi közönség számára élvezhetõ formában jelennek meg. A szigorú peer review-t igyekszik kombinálni a könnyedebb hangvétellel és olvasmányossággal. Kiadója, az Independent Institute az amerikai „közélet kérdéseinek újradefiniálását” szeretné elérni – három lépés távolságból, vagyis egyaránt elvonatkoztatva a pártpolitikai szempontoktól és az éppen napirenden lévõ kormányzati tervektõl. Ezt a célt szolgálja a 1996-ban beindított folyóirat is (hálózati verzió: www.independent.org)).

Hobbes kísértete Aktuálisak-e még egyáltalán a klasszikus liberális eszmék? A folyóirat beköszöntõ számában Charles K. Rowley igyekszik körüljárni ezt a kérdést (What is Living and What is Dead in Classical Liberalism?, 1996. tavasz). A szerzõ a neves olasz gondolkodót, Norberto Bobbiót követve a politikai gondolkodás két hagyományát különbözteti meg. Az egyikben, amelyet Hobbesig vezet vissza, az anarchia és a rend, a másikban, amelyet Locke-hoz köt, pedig az elnyomás és a szabadság kategóriái játszszák a fõszerepet. Rowley szerint a két hagyomány közötti különbség abból fakad, hogy a követõi eltérõen vélekednek arról, hogy mi történne a társadalommal állam nélkül. Míg Hobbes úgy vélte, hogy állam hiányában gyilkos polgárháború törne ki, Locke amellett érvelt, hogy az élet kényelmetlenebb lenne ugyan, de nem feltétlenül lenne borzalmas. Ha az elõbbi nézetet fogadjuk el, a politika elsõdleges céljának a béke biztosítását, és a káosz elkerülését kell tartanunk, és az állam mindaddig jobb választás az anarchiánál, amíg nem fenyegeti a polgárok életét. Ha Locke-ot követjük, jóval erõsebb elvárásokat támaszthatunk az állammal szemben. Az élethez, a szabadsághoz és a tulajdonhoz való jogok bizonyos fokig a „természeti állapotban” is érvényesíthetõk, és az egyénnek csak akkor éri meg lemondania a sajátkezû kikényszerítésükrõl, ha az állam garantálja számára õket, és nem kényszeríti arra, hogy mások igazságtalan akaratának vesse alá magát. A politika elsõdleges céljává így a bármi áron való rend helyett a (természetes) szabadságjogok fenntartása válik. A Hobbes és Locke közötti ellentét semmit nem veszített aktualitásából. Továbbra is mindenkinek el kell döntenie, hogy mit tekint nagyobb veszélynek: a túl gyenge állami hatalomból fakadó bizonytalanságot, vagy a túlzott hatalommal együtt járó elnyomást. Rowley szerint a Szovjetunió összeomlásával sokak számára úgy tûnt, hogy az elnyomás veszélye elmúlt, és a szabadság ápolása helyett immár elsõsorban a társadalom rendjének megõrzésén kell munkálkodniuk. Szimbolikus erejûnek véli Robert Nozick 1989-es pálfordulását. A filozófus utolsó könyvében (The Examined Self) azzal ejtette kétségbe libertárius rajongóit, hogy elvetette az egyéni jogok elsõbbségére épülõ minimális állam ideálját, és a demokratikus intézményeket váratlanul a „bennünket összekötõ értékek hordozóinak” látta, amelyek „az emberek egymás iránti szolidaritásának fennkölt kifejezõi”. Rowley úgy véli, hogy a klasszikus liberalizmus mai követõinek elsõdleges feladata megakadályozni, hogy az elnyomás miatti aggodalmat felváltsa az anarchia miatti aggodalom, a szabadság célját pedig háttérbe szorítsa a rend célja. Ez azért is fontos, mert a kommunizmus kudarca nem vezetett el Nyugaton ahhoz a felismeréshez, hogy a demok-

120

M

I K E

K

Á R O L Y

:

T

H E

I

N D E P E N D E N T

R

E V I E W

ratikus jóléti állam hasonló veszélyeket rejt magában, mint a diktatórikus tervgazdaság. A szerzõ szerint, ha a rend célját a szabadság elé helyezzük, nem tudunk határt szabni azoknak a törekvéseknek, amelyek a káosz (“terrorizmus”, „globalizáció” stb.) elleni küzdelem jegyében az egyéni szabadságjogokat kívánják korlátozni. Nézzük, hol áll jelenleg, tíz évvel a folyóirat indulása után ez a szellemi küzdelem, milyen kép rajzolódik ki a lap néhány közelmúltbeli írása alapján.

Amerikai Leviatán felé? Charlotte Twight szerint nem túl jól. A szerzõ a 2006. tavaszi számban egyenesen az Egyesült Államok alkotmányos rendjét „búcsúztatja” (Limited Government. Ave Atque Vale). Úgy véli, hogy a 2005. év eseményei nyilvánvalóvá tették, hogy az alkotmány immár nem képes kordában tartani a föderális kormányzatot: a Kongresszus és a Legfelsõbb Bíróság kénye-kedve szerint értelmezheti a szövegét, és figyelmen kívül hagyhatja a hatáskörére vonatkozó korlátokat. A mai amerikai polgárok nagy része az alapító atyáknál nagyobb jóindulattal vagy legalábbis passzivitással tekint a központi kormányzat hatalmának növekedésére, és az alkotmányos súlyok és ellensúlyok rendszere nem tud tartósan ellenállni a közvélekedés megváltozásának. Twight három – egymástól független, de egy irányba mutató – esemény miatt tekinti fordulópontnak a 2005. évet. Az elsõ közülük az egységes személyi igazolvány bevezetése volt. A szerzõ nem elsõsorban azt kifogásolja, hogy az intézkedés sérti a szabadságjogokat, hanem azt a módot, ahogyan elfogadták. Egyrészt, a Szenátus az iraki háború költségvetési támogatásáról szóló törvényhez csatolva szavazott róla, mintegy „fû alatt”. Ennél is nagyobb probléma azonban, hogy a törvényhozók egy trükkel megkerülték az alkotmányt. A központi kormányzat jogköreit ugyanis az alaptörvény kimerítõen felsorolja – a találmányok szabályozásától a hadihajóflotta fenntartásáig. Ezek között a jogkörök között pedig nem szerepel az állampolgárok igazoltatásához való jog, amelyrõl így csak a „nagyszámú és meghatározatlan” jogkörrel bíró tagállamok rendelkezhetnek. A Kongresszus ezzel tisztában is volt, és ezért formailag nem tette kötelezõvé a tagállamoknak a törvény alkalmazását. A belbiztonsági minisztert azonban felhatalmazta, hogy bármilyen szövetségi szinten szabályozott tevékenységet az igazolvány kiváltásához köthessen, és így gyakorlatilag lehetetlenné tegye, hogy bárki e nélkül boldoguljon a mindennapokban. A föderális kormányzat hatalmát tovább növelte a tagállamok rovására a Legfelsõbb Bíróság egy ítélete, amely minden korábbinál kiterjesztõbben értelmezte az alkotmánynak azt a cikkelyét, amely a Kongresszus számára lehetõvé teszi, hogy „szabályozza a kereskedelmet […] az egyes államok között”. A Gonzales vs. Raich ügyben a Bíróság az alkotmányos cikkelyre hivatkozva úgy döntött, hogy a föderális kábítószerügyi hivatalnak jogában állt egy szövetségi törvény alapján elkobozni a felperes kaliforniai törvényeknek megfelelõen otthon, gyógyászati célra termesztett hat cserép vadkenderét. A bírák többsége annak ellenére döntött így, hogy a növények még a tagállamon belül sem kerültek kereskedelmi forgalomba. Lényegében arra hivatkoztak, hogy a Kongresszus minden bizonnyal azért fogadta el a szövetségi hivatal által alkalmazott törvényt, mert úgy vélte, hogy a vadkender szigorú korlátok közötti, gyógyászati célú házi termesztése is jelentõs hatással lenne a tagállamok közötti kereskedelemre. Amint különvéleményében Thomas bíró rámutatott, a Kongresszus nem vég-

121

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

zett ilyen irányú vizsgálatot, és „a Bíróság lényegében jóváhagyta, hogy a szövetségi törvényhozás a tagállamok közötti kereskedelemre vonatkozó alkotmányos cikkelyre hivatkozva olyan tevékenységet szabályozzon, amely egyáltalán nem érinti a tagállamok közötti kereskedelmet, és ezzel lemondott arról, hogy érvényesítse a szövetségi hatalom alkotmányban lefektetett korlátait”. A Legfelsõbb Bíróság aktivizmusa 2005-ben nem csak a központi kormányzatot erõsítette meg, hanem a magántulajdon állami kisajátítással szembeni alkotmányos védelmét is jelentõsen meggyengítette. A Kelo vs. City of New London perében a bírák többsége úgy döntött, hogy egy település önkormányzatának joga van „igazságos ellenszolgáltatás” ellenében lakóingatlanokat kisajátítani, és más magánszemélynek eladni, ha „azt reméli, hogy ezzel elõsegíti a település gazdasági fellendülését”. A kisebbségben maradt O’Connor bíró szerint az ítélet kiforgatta eredeti jelentésébõl az alkotmányt, amely a kisajátítást szigorúan a késõbbi közösségi használathoz kötötte. A precedens értelmében a tagállami és helyi kormányzatok a jövõben bármelyik tulajdonost megfoszthatják az ingatlanától arra hivatkozva, hogy valaki más azt jobban fogja hasznosítani. Mindkét ítéletet sok kritika érte. Az alkotmány bírósági átértelmezését azonban csak – széles politikai koalíciót feltételezõ – alkotmánymódosítással lehet felülírni. Így a kritikusoknak nem sok esélyük van a bírósággal szemben, és legfeljebb csak a bíróság összetételének jövõbeli módosulásában reménykedhetnek. Pontosabban a közvélemény megváltozásában, amelynek nyomására az elnök az alkotmány eredeti szelleméhez és szövegéhez hû bírákat nevez ki. Lehet, hogy mégis az antiföderalistáknak volt igazuk?

Szent György nyomában John Quincy Adams, az Egyesült Államok hatodik elnöke arra intette honfitársait, hogy ne kutassanak Szent György módjára „az ország határain túl elpusztítandó szörnyek után”. De miért is ne? – kérdezték gúnyosan a neokonzervatívok, és már indultak is (na nem õk, hanem önkéntes honfitársaik) a tálibok, majd Szaddam ellen. Úgy vélték ugyanis, hogy Amerika múltbéli szerepvállalásai õket igazolják. „Az ellenségeink legyõzése után a múltban nem megszálló seregeket hagytunk hátra, hanem alkotmányokat és parlamenteket.” – mondotta maga George W. Bush 2003-ban. Valóban így volt? James L. Payne ennek járt utána a lap 2006. tavaszi és õszi számában. Elõször is összegyûjtötte azokat az eseteket 1850 óta, amikor Nagy-Britannia vagy az Egyesült Államok, a politikai intézményrendszerük exportjára leginkább törekvõ és büszke két nyugati hatalom huzamosabb ideig katonailag megszállt egy országot, tudatosan törekedett a politikai élet átformálására, majd kivonult (Does Nation Building Work?, 2006. tavasz). Azt találta, hogy az esetek mindössze 27 százalékában (51-bõl 14 alkalommal) jött létre tartós (több évtizeden át fennmaradó) demokrácia. Ezt a nem túl biztató eredményt ráadásul tovább árnyalja, hogy korántsem lehetünk biztosak abban, hogy a megszállók erõfeszítései és a késõbbi demokrácia között ok-okozati kapcsolat állt fenn. Számos ország vélhetõen megszállás nélkül is demokratizálódott volna. A statisztikák alapján az az Irak kapcsán gyakran hangoztatott érv sem állja meg a helyét, hogy minél tovább tart a megszállás, annál sikeresebben lehet meghonosítani a demokráciát. Elég csak Haitira vagy Zimbabwéra gondolnunk, amelyeket korábban több évtizedig igazgatott az Egyesült Államok, illetve Nagy-Britannia.

122

Payne szerint az átmeneti és jótékony célú gyarmatosítás szószólói tévednek, amikor feltételezik, hogy a demokrácia szakértõk által tervezhetõ. A „tervdemokrácia” éppúgy nem mûködik, mint a tervgazdaság. Ahogyan a megszállók otthoni politikai közösségét sem tudják szakértõk „rendbe tenni” (legfeljebb amolyan horngyulásan – jegyezheti meg a magyar recenzens), úgy a megszállt országokban is komoly korlátokba ütközik az alkotmányos barkácsolás. Az iraki háború támogatói persze nem Haitira vagy Zimbabwéra hivatkoznak, hanem Japánra és Németországra. De pontosan milyen szerepet is játszott Amerika ezeknek az országoknak a II. világháború utáni átalakulásában? Payne második tanulmányában arra volt kíváncsi, hogy pontosan mi is volt az az amerikai politika, ami olyannyira sikeresnek bizonyult Németországban (Did the United States Create Democracy in Germany?, 2006. õsz). Nos, úgy tûnik, hogy egyáltalán nem volt ilyen politika. A korabeli dokumentumok szerint az amerikaiak saját politikájukat egyáltalán nem látták sikeresnek, sõt az események nem egy szemtanúja szerint az amerikai megszálló hatóság bizonytalan, ellentmondásos és a németekkel szemben sokáig kifejezetten ellenséges viselkedése a demokrácia komoly hitelvesztéséhez vezetett. Pontosabban vezetett volna, ha a spontán megszervezõdõ német demokratikus pártok nem tettek volna meg mindent a sikeréért – függetlenül az amerikai jelenléttõl, sõt eleinte kifejezetten annak ellenére. És a Marshallsegély? – vetheti ellen a tájékozott olvasó. Nos, Payne kiszámolta, hogy nincs korreláció az egy fõre esõ támogatás nagysága és az egyes nyugat-európai országok 1948 és 1951 közötti gazdasági növekedése között. Sokkal inkább minden idõk egyik legsikeresebb kormányzati píárfogásáról van szó, mint a nyugat-európai gazdaság (és vele a demokrácia) talpra állításáról.

123

K

O M M E NKTOÁ M R M •E N 2 T0 Á0 R6

|• 6 2 –0 0S 6Z |E6M

L E

Varga Bálint OBJEKTÍVEN HORTHYRÓL? Horthy Miklós, a kormányzó. Rendezte: Koltay Gábor, 138 perc

Koltay Gábor Horthy Miklósról szóló dokumentumfilmje plakátján nagy betûkkel szerepel az Objektivitás szó. A nézõ gyanút fog: manapság oly sokan mondják magukat objektívnek, oly sokan akarják elmondani az objektív és egyetlen igaz történelmet. De lehetséges-e egyáltalán objektív filmet forgatni a 20. századi magyar történelem egyik legvitatottabb személyiségérõl? Véleményem szerint eleve kizárt objektív képet adni a kormányzóról, de sokrétûen, árnyaltan fogalmazni, s ezáltal közelebb kerülni a valósághoz igenis lehetséges feladat. Sajnos Koltay Gábor filmje ezt a próbát elbukta. A rendezõ meg sem próbálta a különbözõ értékeléseket egymás mellé állítani. Így a nézõ teljesen egyoldalú interpretációt kap Horthyról. Ami azonban még ennél is súlyosabb, hogy az események összeválogatása is olyan manipulatív, ami már szinte történelemhamisítással ér fel. A film alapkoncepciója szerint Horthy Miklós egy tisztességes magyar hazafi volt, aki az öszszeomlás után a romjaiból állította fel az országot. 24 éves uralma alatt a gazdaság, a társadalom, a szociálpolitika, a kultúra rohamosan fejlõdött, a politikai állapotok ideálisak voltak, a nézõnek szinte már a Kánaánt juttatják eszébe a két háború közti képsorok. A II. világháborúba belesodródott ország mozgástere egyre szûkült, de az elvetélt kiugrási kísérletig Horthy itt is mindig megtalálta azt az utat, amin keresztül a legtöbbet tudta tenni Magyarországért. A film szerint a budapesti zsidóság megmenekülése így Horthy egyszemélyes mûve. A mû a kormányzó kikényszerített lemondása után egyre személyesebb hangnemre váltva követi végig a németországi internálást, a fogságot, majd a portugáliai számûzetést. Végül elérkezünk Kenderesre, ahol már egészen patetikus stílusban veszünk végsõ búcsút a kormányzótól. A nézõ azzal a benyomással áll fel a film végeztével, hogy Horthy Miklós legalábbis a magyar történelem legnagyobbjai közé helyezendõ, 24 éves kormányzása alatt hibát egyszer sem követett el, ellenben minden cselekedete a magyarság javát szolgálta. Csakhogy a film készítõi elfelejtettek megemlíteni egy-két apróságot. Például azt, hogy bizony Horthy Miklós a román és francia csapatok segítségével került hatalomra 1920-ban, és nem az általa vezetett Nemzeti Hadsereg, hanem a Vörös Hadsereg harcolt az országra törõ román és cseh csapatok ellen. Horthy hadserege egy puskalövést sem adott le az antantcsapatokra – eltekintve egy-két szegedi kocsmában történt csetepatétól. A kormányzóválasztás tárgyalásánál sem derül ki egyértelmûen, hogy a Horthy által hangoztatott erkölcsi aggályok (miszerint az uralkodóra és az alkotmányra letett esküje ütközhet egymással, ezért nem szeretné elvállalni a kormányzói tisztséget) hirtelen eltûntek, amikor gyakorlatilag a teljes államfõi hatalmat megkapta, sõt az alkotmányos államformákban szokásos jogköröknél még többre is kapott jogosítványt (például hadüzenet a parlament utólagos hozzájárulásával). A háború utáni talpraállás valóban bámulatos teljesítménye pedig vélhetõen nem szenvedett volna csorbát, ha a film legalább röviden említést tett volna a népi írók által oly megrendítõen ábrázolt „hárommillió kol-

124

dus országáról”. Nem tett, és sajnos úgy tûnik, nem is tehetett: a film koncepciója ugyanis arra épült fel, hogy a Horthy-korszaknak nem volt árnyoldala. Egyetlen mondat, egyetlen filmkocka sem szól semmi rosszat a kormányzóról vagy a két háború közti idõszakról. De térjünk vissza a film által kevésbé kidomborított eseményekhez. A film készítõi meglehetõsen sajátosan értelmezik a demokrácia fogalmát. A Horthy-rendszer politikai viszonyainak tárgyalása során elhangzik, hogy a rendszer végül is egy enyhén korlátozott demokrácia volt, amit azzal vélnek bizonyítani a szerzõk, hogy a rendszer megtûrte az ellenzéket. Ha egy politikai rendszert ellenzékének elviselése demokráciává tesz, akkor a Horthy-kor kétségtelenül demokrácia volt. Politológusok körében egy ennél elterjedtebb demokrácia-definíció szerint a demokráciának azonban az is feltétele, hogy az ellenzéknek legyen lehetõsége békés úton átvenni a hatalmat. Erre pedig – tudjuk jól – Horthy ellenzékének egy pillanatig sem volt esélye. A film készítõi tehát elfelejtették megemlíteni, hogy a Horthy-rendszer Európa egyik legszûkebb választójogával operált, hogy Európában egyedül Magyarországon volt nyílt szavazás, és a választókörzeteket is úgy alakították ki, hogy a kormánypárt egyszerûen ne legyen képes elveszíteni a választásokat. Hogy ezek után lehet-e „objektíven” demokráciának vagy korlátozott demokráciának tekinteni a Horthy-kort, az – véleményem szerint – legalábbis vitatható. Nem is beszélve arról, hogy a demokrácia alapvetõen polgári társadalmakra jellemzõ, a két világháború közti Magyarországot azonban a legnagyobb jóindulattal sem nevezném egészében polgárinak. Egy polgári társadalom ugyanis nem ismeri azt a feudális eredetû, „neobarokk” rangkórságot, ami a kor magyar társadalmát jellemezte és oly mélyen áthatotta. A hasonló nem-polgári szimptómákat pedig még hosszan lehetne sorolni. A revízió kérdésében mintha sikerült volna egy fokkal tárgyilagosabb hangot megütni. Nemeskürty István szájából elhangzik, hogy a négy revízió közül hármat a németeknek köszönhetünk. Ez idáig teljesen rendben is van. De a Baranya-háromszög, Muraköz és Bácska visszacsatolásáról – alkalmas lévén Horthy tökéletesen pozitív szerepének megkérdõjelezésére – alig hallunk valamit. Még egy félmondat sem hangzik el arról, hogy Magyarország nemzetközi szerzõdést sértett Jugoszlávia megtámadásával. Vajon tényleg annyira jelentéktelen epizód lenne ez, hogy egy két és fél órás filmbe nem fért volna bele? Mindenesetre Teleki Pál miniszterelnök annyira fontosnak tartotta a szerzõdésszegéssel történõ támadást, hogy az efölött érzett erkölcsi dilemmájából nem látván kiutat, agyonlõtte magát. Koltay Gábort ez azonban nem hatja meg: ez az epizód Horthyt esetleg rossz fényben tüntetné fel, tehát nem került be a filmbe. A Jugoszlávia elleni támadáshoz hasonlóan a film fukarkodik a tényekkel a Szovjetunió elleni hadüzenet tárgyalásakor is. Nem tudjuk meg, hogy Horthy az országgyûlés megkérdezése nélkül üzent hadat a Szovjetuniónak, a parlament csak utólagos hozzájárulást adott – amikor már minden eldõlt. Vajon a hadüzenethez való utólagos parlamenti hozzájárulás is a (korlátozott) demokrácia képét erõsíti? Teljesen érthetetlen módon az alkotás leghosszabb része Horthy Istvánnal foglalkozik. Nem kétséges, hogy Horthy Miklós fia valóban tehetséges politikus lett volna, ha úgy alakulnak az események. De nem úgy alakultak, mert a kormányzóhelyettes korábban halt meg, mint hogy bármi jelentõset tehetett volna. Horthy más családtagjairól közel sem tudunk meg ennyi részletet, a filmbõl például nem derül ki, hogy Horthy mindkét lánya korán meghalt. Rejtély, hogy a rendezõ miért szentel ennyi figyelmet Horthy Istvánnak, ha egyszer ez sem politikailag, sem családilag nem indokolható. A kormányzóhelyettesrõl szóló részt ráadásul Karády Katalin hí-

125

V

A R G A

B

Á L I NKTO: M O M B E JN ETKÁ TR Í V• E 2 N

0H 0 6O |R6T

H Y R Ó L

?

res dala, a Hol vannak a katonák? zárja le. A 2. magyar hadsereg tragédiájáról viszont alig esik szó a film további részeiben. Úgy tûnik tehát, mintha Koltay értelmezésében a magyar katonák katasztrófáját Horthy István halála szimbolizálná. Kétséges, hogy Horthy István alkalmas-e erre a feladatra, tragikus halála ugyanis nem tekinthetõ önmagán túlmutató jelentõségûnek. A film elfogultsága valószínûleg a zsidókérdés bemutatásánál éri el csúcspontját. Valóban, a zsidótörvényeknek létezik egy olyan interpretációja, amely szerint a viszonylag enyhe zsidótörvények valójában megóvták a magyarországi zsidóságot a még korábbi elpusztulástól. Ez a megközelítés tartalmaz valóságot, mint ahogyan az is, hogy Horthy pozitív szerepet játszott a budapesti zsidóság megmentésében. Ezt a megközelítést erõsíti meg a film egyik szereplõje, aki pozsonyi származású, de a vészkorszakban Budapesten élõ magyar zsidóként nyilatkozik a legjobb hangnemben Horthy Miklósról. A filmben szereplõ úr megközelítése teljes mértékben elfogadható, sokan valóban megmentõjüket tisztelhetik a kormányzóban. De a hiány ordít: hol van azoknak az (elsõsorban vidéki) zsidóknak a hangja, akiket elhurcoltak a koncentrációs táborokba, és akik közül 450 000 honfitársunk (Romsics Ignác adata) soha nem tért haza? A film szerint Horthy semmit sem tudott a koncentrációs táborok létérõl, mialatt a vidéki zsidóságot deportálták. Miért, mit hitt Horthy? Nyaralni viszik el õket? Vajon a kormányzóról sugallt kép összhangban áll ezzel a tudatlansággal/naivitással? Az pedig egyenesen szánalmas, ahogyan a film a sikertelen kiugrási kísérlet utáni eseményeket vázolja. Röviden a tények: október 15-én Horthy beolvassa rádióban a kiugrást, mire a németek megszállják Budapest és az ország fontos pontjait, megakadályozzák az esetlegesen a kormányzónak engedelmeskedõ magyar csapatok tevékenységét, Veesenmayer német teljhatalmú megbízott bemegy Horthyhoz, megfenyegeti a kormányzót, hogy a korábban elrabolt fiának eshet baja, ha nem írja alá Szálasi Ferenc miniszterelnöki kinevezését és saját lemondását. Horthy nem akar aláírni, de a fiával való fenyegetésre összeomlik, és mégis megteszi. Koltay Gábor értékelése itt Horthy emlékiratait idézi: eszerint Horthy nem azt írta alá, ami arra a papírra volt írva, hanem a fia megmentését. Eszébe sem jut a rendezõnek, hogy Horthy cselekedete éppen a saját maga által terjesztett önképet: a becsületes, bátor, egyenes jellemû, hazájáért minden áldozatot meghozni kész katonatiszt imázsát rombolja le. Horthy nem tette meg azt, amit Teleki vagy Nagy Imre megtett, pedig igazán az ellenállás lett volna pályájának csúcsa és értelme, és akkor ma sokkal kevesebb vita lenne a személyérõl. Horthy azonban a döntõ pillanatban összetört. Nem állítom, hogy emberként ne tudnám megérteni a kormányzó tettét – egy megtört apa sok mindent képes megtenni utolsó élõ gyermekéért. Csak az ellen van kifogásom, hogy a kritikai leghalványabb kísérlete sem hangzik el a Fõméltóságú Úrral szemben, aki továbbra is a lehetõ legjobban cselekvõ államférfiként van beállítva. A film utolsó része az országát elhagyni kényszerülõ államférfirõl pedig már egyre patetikusabb hangon szól a nézõhöz. Nyomon követhetjük Horthy szomorú németországi, majd portugáliai emigrációját. Zárásként Kenderesre kalauzol el minket a rendezõ, ahol az újratemetés képei váltakoznak a Horthyt méltató személyek sorával – kezdve a családtagoktól a kenderesi polgármesterig, Boross Péterig és Antall Józsefig. A Horthyt elismerõk közül nem maradhat ki természetesen a fentebb már említett pozsonyi úr sem. Koltay Gábor filmje alapján tehát egy száz százalékban pozitív Horthy-képet kapunk. Kizárólag nemzetének érdekeit szem elõtt tartó, mindig a helyes utat választó államférfi portréja

126

elevenedik meg a nézõ elõtt a mozi vásznán. Nem vitatom, ez is egy lehetséges interpretáció. Teljesen hitelesnek tartható az a filmben szereplõ zsidó polgár, aki hálát érez a kormányzó iránt, mert úgy gondolja, hogy az életét neki köszönheti. Szintén nem vitatható a megszólaló családtagok véleményének jogossága. Csak azt nem értem, hogy miért aposztrofálja magát a film készítõje objektívnek. Hiszen ez csak egy lehetséges megközelítés a sok közül. Nem véletlen, hogy a film készítõinek számos közismerten fontos tényt jótékony homállyal kellett fedniük. Kritikus hangok sajnos nem fértek be a szûk 150 percbe, de úgy tûnik, erre nem is volt szükség a szerényen „az elmúlt hatvan év elsõ objektív Horthy-filmjeként” aposztrofáló alkotás elkészítéséhez. Nem kapott szót az egyetlen, többé-kevésbé tudományos Horthy-életrajz szerzõje, Thomas Sakmyster, mint ahogyan a film alkotói nem voltak kíváncsiak jó néhány, a korral foglalkozó neves történész (Romsics Ignác, Ormos Mária) véleményére sem. Nem értem, mire volt jó egy ilyen filmet leforgatni. Vajon mennyiben járul hozzá ez a film a magyar társadalom kibeszéletlen múltjának jobb megismeréséhez, a múltbeli konfliktusok jobb feltárásához? Vajon egy ilyen film segíteni fog abban, hogy a társadalom meg tudjon egyezni legalább egy közös történeti-emlékezeti minimumban? Vagy ez a film „belsõ használatra” készült, „jobboldali” alkotók által, „jobboldali” közönségnek? Ebben az esetben csak a párhuzamos interpretációk sorát gyarapítja. Márpedig párhuzamos narratívák gyártásában nagyon jó a magyar társadalom. A kérdés csupán az, hogy van-e haszna a csak a végtelenben találkozó magyarázatok gyártásának. Koltay Gábor filmjének éppen annyi értelme van, mint Moldova György Kádár Jánosról írt regényének. Azonban úgy tûnik, mindkét jelenségre komoly kereslet van: míg Moldova könyve heteken keresztül vezette az eladási toplistákat, addig Koltay filmjére alig lehetett jegyet szerezni, a film végén pedig a közönség hosszú tapssal jutalmazta az alkotást.

127

K

O M M E N T Á R

•

2 0 0 6 | 6

Munkatársak BÁRDI NÁNDOR (1962, Baktalórántháza) történész, a Teleki László Intézet munkatársa BARTUS GÁBOR (1968, Békéscsaba) környezetgazdász, a Budapesti Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetem oktatója BÉKÉS MÁRTON () EGEDY GERGELY (1953, Budapest) történész, Budapesti Corvinus Egyetem Államigazgatási Kar, Társadalomelméleti Tanszékének vezetõje G. FODOR GÁBOR (1975, Szikszó) politológus, az MTA Politikatudományi Intézetének munkatársa ROGER GOUGH (1965, London) történész, politológus, a Policy Exchange kutatási igazgatója HORKAY HÖRCHER FERENC (1964, Budapest) eszmetörténész, a PPKE Bölcsészettudományi Karának oktatója KENDEFFY ÁRON közgazdász, külpolitikai szakértõ LÁNG BENEDEK (1974, Budapest) tudománytörténész, a Budapesti Mûszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Filozófiai és Tudománytörténeti Tanszékének munkatársa LUKÁCS MIKLÓS (1978, Budapest) történész MIKE KÁROLY (1977, Mosonmagyaróvár) közgazdász MOLNÁR ATTILA KÁROLY (1961, Kaposvár) eszmetörténész, PPKE Bölcsészettudományi Karának és az ELTE Társadalomtudományi Karának oktatója NOVÁK ATTILA (1967, Budapest) történész, szerkesztõ PESTI SÁNDOR (1966, Mezõtúr) politológus, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának oktatója VARGA BÁLINT ()

128