KOMMENTÁR TARTALOM L. Simon László: Szivarok az égen 3

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

·

3:36 PM

Page 1

·

KOMMENTÁR KÖZÖSSÉG

HAGYOMÁNY

SZABADSÁG

TARTALOM 2007|6 L. Simon László: Szivarok az égen A Közjó és Kapitalizmus Intézet Alapítvány nyilatkozata

3 5

TENGEREN TÚL

Paul Cantor: Közösség, hagyomány, fánk: A Simpson család (Mándi Tibor fordítása) Pragmatizmus, demokrácia, totalitarizmus (Sindey Hook A közéleti vita etikája c. tanulmányát bevezeti és fordította Pápay György)

DISPUTA

Jakab András – Szalai Ákos: Levélváltás az Alkotmány-kommentárról

9 15 25

MÛHELY

L. Simon László: Hagyományápolás és identitás – A mûvelõdési házak hagyományõrzõ szerepérõl Horkay Hörcher Ferenc: Államrezon és konzervativizmus

41 50

MAGYAR ALAKOK

„A lehetetlent meg kell kísérteni” (Gyurgyák János könyvérõl ifj. Bertényi Ivánnal, Hatos Pállal és Richly Gáborral Ablonczy Balázs beszélget) 73

MESSZELÁTÓ

Wintermantel Péter: Igazságtétel és nemzetépítés az apartheid utáni Dél-Afrikában Bakk Miklós: Egy paradigma lebomlása – Az RMDSZ és az EP-választások tanulságai

84 98

HONI FIGYELÕ

Egedy Gergely: Konzervativizmus jobboldaliság nélkül? – Az MDF esete a konzervativizmussal

109

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 2

•

2 0 0 7 | 6

–

T

A R T A L O M

RE:CENSOR

Kollai István: Liberális konzervativizmus szlovák módra – (M. R. Štefánik Konzervatív Intézet)

117

SZEMLE

P. Szathmáry István: A süketnéma vakok esete a kommunista evolúcióval (Józef Mackiewicz könyvérõl) 122 Ötvös István: Egy elfelejtett per dokumentumai – A Csornoky-ügy (Szûcs András könyvérõl) 125

Számunkat a léghajózás történetét ábrázoló felvételekkel illusztráltuk.

Lapunk megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatja

KOMMENTÁR kéthavonta megjelenõ közéleti és kulturális folyóirat Szerkeszti a szerkesztõbizottság: Ablonczy Balázs (fõszerkesztõ), Czibere Károly, Hatos Pál, Ötvös István, L. Simon László Fõmunkatárs: Pesti Sándor és Benkõ Levente Csongor Olvasószerkesztõ: Csillag István Kiadja a Kommentár Alapítvány (1364 Budapest, Pf.: 78.) www.kommentar.info.hu, e-mail: [email protected] Szerkesztõségi titkár: Zsumbera Árpád Kéziratokat nem õrzünk meg és nem küldünk vissza. Lapterv: Artinpress Tördelés: Syrena Bt. Nyomdai elõállítás: Kapitális Nyomda, 4002 Debrecen, Balmazújvárosi út 14. A lap megvásárolható a Lapker Rt. elárusítóhelyein. Elõfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága VIII. kerület Budapest, Orczy tér 1. Elõfizethetõ postán, kézbesítõnél, e-mailben: [email protected], faxon: (06-1) 303-3440 ISSN 1787-6974

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

3:36 PM

K

Page 3

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 6

L. Simon László SZIVAROK AZ ÉGEN „Legtöbben a szivarhoz vágynak, mert semmi sem vonzóbb a férfiakra, mint a szivar. A férfiak a füstnél csak az asszonyok szerelmére adnak még többet. Két nagyon rokon fogalom.” 1880-ban A népkerti bazár címû írásában írta le e sorokat a magyar próza egyik legnagyobb mestere, Mikszáth Kálmán. Mikszáth 1887-tõl országgyûlési képviselõként saját szemével is láthatta, hogy a szivarozás a képviselõk körében is státusszimbólum, nem véletlen, hogy az 1885-tõl 1904-ig folyamatosan épített Parlamentben az üléstermeket körbevevõ folyosókon a pici pirrichiust vagy a szapora tribrakhiszt idézõ réz szivartartók máig megigézik a – folyosói dohányzástól ugyan eltiltott, de az esztétikai finomságokra érzékeny – honatyákat, valamint a kíváncsi látogatókat. A képviselõk egykor hatalmas füstfelhõket eregetve politizáltak a folyosókon, s közben az eget kémlelték, hátha valami furcsa jelet kapnak a fentiektõl. Bizony sokaknak elállhatott a lélegzete, amikor az elsõ égi szivar méltóságtelesen elrepült a törvényhozók szentélyének díszes kõcsipkéi felett, hiszen a legtöbben nem hitték el, hogy egyszer kormányozhatóvá válnak ezek a megzabolázhatatlannak, irányíthatatlannak hitt légi jármûvek. Sõt a léghajó ez idõ tájt éppen az utópikus, megvalósíthatatlan dolgok jelképévé kezdett válni, Mikszáth írásaiban is sorra ebben a szerepben tûnik fel: például 1885-ben Thaly Kálmánról azt írja, hogy „kormányozhatatlan, mint a léghajó”. Nagy írónk már korábban is megmosolyogta a konstruktõrök ilyen vágyait: az Aki nem akar úr lenni címû 1876-os írása szerint „könnyebbnek látszott a léghajó kormányozhatását vagy a »perpetuum mobilét« fölfedezni, mint Kerecsynél még lefoglalható értéktárgyat; mert úgy állottak a dolgok, hogy mondva sem lehetett volna olyan zsidót találni a kontinensen, kitõl Kerecsy pénzt ne szedett volna föl kölcsön, olyat meg lámpással sem, kinek a kölcsönt vissza is fizette”. Húsz évvel késõbb az Olcsó kerület címû cikkében is így figurázza ki az egyik kollégáját: „ráismerek a szerkesztõségek öt-hat év elõtti rémére, aki akkor abban szaladgált, hogy ami eddig még soha senkinek sem sikerült, sikerült végre neki: föltalálta a kormányozható léghajót, de isten õtet úgy segélje!” Kiváló regényében, A Noszty fiú esete Tóth Marival címûben is van egy elejtett mondat a kormányozható léghajó feltalálásának türelmes kivárásáról, pedig a könyv írásáig már közel tíz év telt el a nagyszerû magyar zsidó feltaláló, Schwarz Dávid halála óta. Schwarz nélkül valószínûleg hosszú évekkel, esetleg évtizedekkel késõbb született volna meg Zeppelin grófnak a Bodeni-tó vizérõl felszálló, irányítható léghajója, ami olyan fejlõdést hozott, hogy egy negyedszázadot követõen Eckener kapitány a tökéletesített Zeppelinnel 80 óra alatt repült Európából Amerikába. A merev szerkezetû, könnyûfémbõl készült, kormányozható léghajó feltalálójaként számon tartott, keszthelyi születésû Schwarzot nem sorolhatjuk a legszerencsésebb feltalálók közé, hiszen találmányával hiába ostromolta az Osztrák–Magyar Monarchia hadügyminisztériumát, hiába épített Oroszországban egy prototípust, s egy darabig fölöslegesen 3

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

3:36 PM

K

Page 4

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 6

várta a német katonaság segítségét is, mindenhol kudarcot vallott. A siker hirtelen jött lehetõségét pedig a szíve nem bírta, állítólag negyvenhat éves korában a német hadügyminisztérium táviratát elolvasva kapott végzetes szívrohamot. A halálos izgalmat mindössze ez az öt szó váltotta ki: „Ballongáz kész, 30 000 márka kiutalva.” Schwartz halála után sokan megvádolták a württembergi huszárezred lovasgenerálisát, Ferdinand von Zeppelint azzal, hogy ellopta a találmányt, de ezt már a korabeli szakírók is megcáfolták, igazolva, hogy a kormányozható léghajóval korábban is kíséretezõ gróf a magyar konstruktõr özvegyétõl vásárolta meg az alumínium borítású repülõ szivar terveit. A világot körberepülõ Zeppelinek történetérõl az elsõ magyar szakkönyv szerzõje is részletesen beszámol, Tábori Kornél 1909-ben Budapesten megjelent A levegõ hõsei – Hogyan repülünk? címû könyvének ma mégis inkább a bevezetõje a legtanulságosabb olvasmány, mert megnyugodhatunk, dacára annak, hogy akkor is csak kullogtunk a világ után, lám, még mindig itt vagyunk: „Ez az elsõ magyar könyv, amely az aviatikát ismerteti. Ha repülõgépeket még nem is készítenek a mi gyárainkban, legalább könyveket csinálhattak volna róluk a tudósok íróasztalain.” S mi marad nekünk, a kései utódoknak, akik némi anakronizmussal veszik tudomásul, hogy szivarok és szárnyak – Greguss Ferenc által is megírt – világméretû versenyében éppen úgy maradtak alul az égi szivarok, miképpen a fimon dohányból sodort égõ társaik a cigarettával szemben? A korabeli képek nézegetése, s valami réveteg nosztalgikus vágy, hogy bárcsak ott ülhettünk volna annak a fiatal, Elza nevû hölgynek a társaságában, aki a harmincas éveknek az elején küldött egy – itt is közzétett – képeslapot Wendörfer Gézának Zentára, annak a Zeppelinnek a képével, amellyel a lap feladását követõ napon megkezdte a nagy égi utazását. De már azzal is megelégednénk, ha egyszer a nemdohányzók védelmét szolgáló törvény ellenére rágyújthatnánk egy jó magyar szivarra a parlamentben, s réz szivartartóra helyezve a kedélyesen füstölgõ barna testet, kinéznénk az ablakon, és megcsodálnánk egy, az ország háza felett elrepülõ léghajót, s közben eszünkbe jutna Mikszáth néhány sora: „kéklõ szivarfüst kavarog a tükrös teremben, s ezen a füstön át mindenki nagynak, boldognak látja a jövõben ezt az országot”.

Graf Zeppelin léghajó a Bodeni-tó fölött (német képeslap, 1931)

4

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

3:36 PM

K

Page 5

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 6

A KÖZJÓ ÉS KAPITALIZMUS INTÉZET ALAPÍTVÁNY NYILATKOZATA Tájékoztatjuk az Olvasót, hogy 2006 nyarától folyó elõkészítõ munka után új szervezet, a Közjó és Kapitalizmus Intézet Alapítvány kezdi meg mûködését. Az alapítói nyilatkozatot az alábbiakban közzétesszük. A szöveg beszélgetéssorozat nyomán formálódott, nem egyetlen személy, hanem az alapítók közösen vállalt értékrendjét tükrözi. Nem vitairat, nem kiáltvány, hanem egy világnézeti platform kerete. Az intézet a megfogalmazott értékrend szempontjából fontos kérdésekre kíván kidolgozni a politika számára is használható válaszokat. Olyan, a tudomány belsõ normáit követõ tanulmányok, jelentések készítését kívánja támogatni, elõsegíteni, amelyek motivációjukban, megközelítésmódjukban elfogadják ezt a világnézeti, értékrendbeli alapot. Munkája eredményeit meg kívánja ismertetni az érintett szakemberekkel, döntéshozókkal, illetve az érdeklõdõ szélesebb közvéleménnyel. Az intézetet alapítók, támogatók klubjának tagjai, immár több mint ötven közgazdász, társadalomkutató rendszeres találkozókon vitatják meg a készülõ illetve elkészült tanulmányokat, jelentéseket. Az alapítványhoz további támogatókat, az intézet klubjához csatlakozni kívánókat is várunk ([email protected]). Az alapítvány kuratóriumának tagjai: Balázs Zoltán, Csák János, Dénes Ferenc, Gál Róbert, Kata Péter, Lantos Csaba, Urbán László; ügyvivõi: Balázs Zoltán, Kata Péter, Szepesi Balázs.

Hiteles intézményekkel a tisztességes gyarapodásért Van jó kapitalizmus, és Magyarországot részben ez teheti boldog és sikeres emberek közösségévé. A jó kapitalizmus az emberek szabadságára, tisztességére és bizalmára, a tudás és a teljesítmény tiszteletére, a közügyeket igazgató intézmények és szabályok elfogadottságára, hitelességére épül. Rossz az a kapitalizmus, ahol elfogadott minta mások becsapása vagy megfélemlítése révén érvényesülni, ahol a gazdagság forrása a privilégium vagy az erõfölény, ahol a közintézmények megvesztegethetõek, a szabályok kijátszhatóak, az állam kiváltságokat véd és a közpénzek magánvagyonokat gyarapítanak. Felelõsek vagyunk azért, hogy tisztességes, gyarapodó és élhetõ országot hagyjunk örökül gyermekeinknek és az õket követõ nemzedékeknek, ezért részt kell vállalnunk a közügyekbõl. Célunk, hogy feltárjuk a magyar társadalom és gazdaság problémáit, és javaslatokkal segítsük, hogy mûködésük a jó kapitalizmushoz közelítsen. Egyre általánosabb Magyarországon, hogy az értékek elõállítása és megõrzése helyett azok másoktól való megszerzését tartják a sikeres útnak. Sokan elveszettnek és cserbenhagyottnak érzik magukat, és az államtól várnak alamizsnát. Szokásaink, szabályaink és intézményeink gyakran nem érdemelnek tiszteletet, sokszor be sem tartjuk õket. Nem 5

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

3:36 PM

K

Page 6

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 6

bízunk egymásban, nem hiszünk abban, hogy összeköt és összetart minket a család és a nemzet. Értékeink tisztázására, közügyeink problémáinak feltárására, a lehetséges megoldások kidolgozására van szükség. Hiszünk benne, hogy viszonyaink higgadt és alapos elemzése, az értékekre épülõ javaslatok és a türelmes vita tehetik jobbá hazánkat.

Van jó kapitalizmus A magántulajdon tisztelete és a szerzõdés szabadsága képes összehangolni a személyes céljaikat követõ polgárok döntéseit. A jó kapitalizmusban az egyént tudása és szorgalma alapján díjazzák. A tõke az érték elõállítására törekvõ munka és kreativitás gyümölcseként jön létre. Az értékek elõállítása és megõrzése, nem pedig másoktól való megszerzése az érdem. Jó kapitalizmus csak az lehet, ahol a jobb sorsúak kötelességüknek érzik az elesettek támogatását; ahol a közintézmények feladata a jog és a biztonság biztosítása, a közjót szolgáló intézmények mûködtetése, a jó szabályok fenntartása.

A kiérdemelt megbecsülés az értékteremtés alapja A közösség fennmaradása, gyarapodása a korábban felhalmozott tapasztalatokon, az új kihívásoknak való megfelelést lehetõvé tévõ felismeréseken múlik. A vezetõ, a vállalkozó, a tanító és a közösség intézményeinek kiérdemelt tekintélye nélkül a közösség nem hagyományozhatja át kulturális, morális és történeti értékeit. Ezért a tudást birtokló személyek és intézmények felelõssége kiemelkedõ az ismeretek átadásában, alkalmazásában, bõvítésében.

A jó intézmények elfogadottak és hitelesek A jó intézmények • hitelesek – az emberek elfogadják, bíznak bennük és döntéseiket betartják, • stabilak – hosszú távon kiszámítható keretek közé terelik a magán- és közügyek intézését, • átláthatóak – megismerhetõek és vitathatóak mindenki számára, akiket érintenek vagy érinthetnek, • pártatlanok – nem részesítenek senkit sem elõnyben vagy hátrányban társadalmi helyzetük, egyéni vágyaik vagy identitásuk miatt. Ilyen intézmények és szabályok csak akkor jönnek létre és maradnak fenn, ha az érintettek beleszólhatnak megalkotásukba, és mûködtetésük terheibõl minden haszonélvezõ vállalja a maga részét. A mindennapos kritika és használat teszi próbára õket, a tisztesség és a teljesítmény teremti meg hitelességüket és támogatottságukat. Jó intézmé6

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

3:36 PM

K

Page 7

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 6

nyeket csak erõs közösség alkothat és tarthat fenn. Ezért is fontos kulturális, történeti közösségeink, és a család tisztelete és megerõsítése.

Az egyéni és közösségi siker egymástól elválaszthatatlan A becsület, az áldozatvállalás, a kreativitás, a teljesítmény, a kiérdemelt megbecsülés és az elfogadott szabályok és intézmények tisztelete az igazi siker alapja. Az így szerzett jólét nem szerencse, nem privilégiumok és nem az elõnyös pozíciók kihasználásának eredménye. Új értéket hoz létre, lehetõségeket teremt, és példát állít mások számára, ezért joggal érdemli ki a közösség tiszteletét. A szorgalom és a tisztesség megbecsülése nélkül az érték létrehozása helyett annak megszerzése válik általánossá. Mi a fenti gondolatok mind szélesebb körû társadalmi elfogadottságát kívánjuk elérni a gazdaság- és társadalompolitikai közbeszéd egyik meghatározó szereplõjeként, és ezért kezdeményezzük egy intézet létrehozását. Az intézet célja a szélesebb közvélemény gazdasági és társadalmi nézeteinek hosszútávú befolyásolása a fent megfogalmazott értékek mentén.

Az LZ1 Zeppelin léghajó elsõ felbocsátása a Bodeni-tó felett (1900. július 2.) (Ez az elsõ út csupán 18 percig tartott, mivel az ellensúlyt mozgató mechanizmus eltörött.)

7

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

3:36 PM

K

Page 8

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 6

Zeppelin a Bodeni-tavon a hangár elõtt (1908. július 3.)

Az LZ3 Zeppelin léghajót betolják a Bodeni-tavon úszó hangárjába (1908)

8

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

•

Page 9

2 0 0 7 | 6

–

T

E N G E R E N

T Ú L

Paul Cantor KÖZÖSSÉG, HAGYOMÁNY, FÁNK: A SIMPSON CSALÁD Amikor New York állam szenátora, Charles Schumer néhány éve meglátogatott egy helyi középiskolát, váratlan leckét kapott állampolgári ismeretekbõl. Az iskolai erõszakról beszélve a szenátor a lõfegyverekhez való hozzájutást megnehezítõ törvényt dicsérte. Egy Kevin Davis nevû diák azonban megkérdõjelezte a törvény hatékonyságát, olyan példát hozva fel, melyet minden osztálytársa ismert, csak a szenátor nem. „Errõl A Simpson család egyik epizódja jut az eszembe. Homer fegyvert akar vásárolni, de már kétszer volt börtönben, és egyszer elmegyógyintézetben. Úgyhogy »potenciális veszélyforrásnak« bélyegzik. Amikor megkérdezi a fegyverbolti eladót, hogy ez mit jelent, az azt válaszolja: »Egy héttel többet kell várni, mielõtt megkapja a fegyvert.«” A Simpson család a maga 18 évével az amerikai televíziózás történetének legrégebben futó rajzfilmsorozata. A mûsor könnyedén veszi a földrajzi akadályokat is: nemcsak Angliában és az angolul beszélõ világ többi részében aratott nagy közönségsikert, de több mint 20 nyelvre lefordították.* Elsõre talán egyszerû szórakoztatásnak tûnik, de láthatólag hatással van az amerikaiak, különösen a fiatalok gondolkodására. Az eltelt évek során a sorozat számos komoly kérdéssel foglalkozott: a környezetvédelemmel, a bevándorlással, a melegek jogaival, a nõkkel a hadseregben, és így tovább. Mindemellett ez az egyik legszellemesebb szatirikus mûsor, amely valaha látható volt a televízió képernyõjén. A Simpson család egyaránt kifigurázza a jobb- és a baloldalt. A leggyakrabban megjelenõ helyi politikus, Quimby polgármester a Kennedyekre emlékeztetõ akcentussal beszél, és úgy viselkedik, mint egy tipikus demokrata pártpolitikus. A sorozat leggonoszabb politikai tényezõje, a Springfield városát (ahol a család él) háttérbõl irányító csoport azonban egyértelmûen republikánus. Mindent egybevetve, A Simpson család a legtöbb hollywoodi produktumhoz hasonlóan demokrata-párti és republikánus-ellenes. Mégis az egyik legmulatságosabb politikai poén a demokratákon csattant. Amikor Abe nagypapa felveszi az unokáinak szánt pénzt, Bart megkérdezi tõle: „Nem csodálkoztál, hogy miért kapsz pénzt a semmiért?” Abe válasza: „Azt hittem, már megint a demokraták vannak kormányon.” A pártpolitika kérdését félretéve, ami igazán érdekes, az A Simpson család mélyebb politikai tartalma, az, amit a sorozat az amerikai politikai életrõl a legalapvetõbb szinten mond. A mûsor a politika kérdését a családon keresztül közelíti meg, és már önmagában is politikai állásfoglalás. A Simpson család olyan problémákkal foglalkozik, amelyeket valamennyien ismerünk. A rajzolt figurák sokszor életszerûbbek, kidolgozottabbak, mint más tévékomédiákban az élõ színészek. Mindenekelõtt, a mûsorban létrehoztak egy hihetõ közösséget: az Egyesült Államok-beli Springfieldet. A sorozat úgy mutatja be *

Magyarországon a Viasat3 csatornán látható a sorozat. (A Szerk.)

9

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

•

Page 10

2 0 0 7 | 6

–

T

E N G E R E N

T Ú L

a családot, mint ennek a nagyobb közösségnek a részét. Tulajdonképpen A Simpson család a hagyományos családmodell egyik legfontosabb ábrázolása az amerikai kultúrában. A neveket a sorozat kitalálója, Matt Groening saját oregoni szülõvárosából vette, A Simpson család az átlagos amerikai családot mutatja be: apa (Homer), anya (Marge), és 2.2 gyerek (Bart, Lisa és a kis Maggie). Sok kritikus kifogásolta, hogy a sorozat rémes szerepmodellekkel szolgál szülõknek és gyerekeknek egyaránt, és gyakran hivatkoznak a sorozat népszerûségére mint a hagyományos családi értékek hanyatlásának bizonyítékára. Ezek a kritikusok jobban tennék, ha alaposabban szemügyre vennék a mûsort, és belehelyeznék A Simpson családot a televíziótörténet kontextusába. A családi élet egyes vonásainak kifigurázása ellenére A Simpson család végeredményben a hagyományos család intézményének ünneplésérõl szól, miközben az amerikai tévésorozatok évtizedek óta igyekeznek kisebbíteni a hagyományos család fontosságát, helyette különféle más alternatívákat helyezve elõtérbe. A Simpson család érdekességét az adja, ahogy a tradicionalizmust az anti-tradicionalizmussal párosítja. Folyamatosan gúnyt ûz a hagyományos családból, de eközben folyamatosan a hagyományos család képét tárja elénk. És a hagyományos családi értékek jó része túléli a gúnyolódást, mindenekelõtt a hagyományos családnak magának az értéke. A Simpson család „menõ”, posztmodern, önreflektív sorozat, és a maga sajátos módján veszi védelmébe a hagyományos családot. Lényegében ezt üzeni: „Vegyük az elképzelhetõ legrosszabb esetet – Simpsonékat –, és még az ilyen család is jobb, mint a család hiánya.” Tulajdonképpen a Simpson család nem is olyan rossz. Vannak, akiket megrémiszt a gondolat, hogy a kisfiúk Bartot utánozzák, különösen a tekintéllyel, mindenekelõtt a tanári tekintéllyel szembeni tiszteletlenségét. De Bart lázadása megfelel egy nagy múltú amerikai archetípusnak – az Egyesült Államokat végül is lázadók alapították. Bart Tom Sawyer és Huckleberry Finn mai változata. Ami az anyát és lányát illeti, Marge és Lisa egyáltalán nem rossz szerepmodell. Marge Simpson elkötelezett háziasszony, miközben nagyon is modern, amikor néha megpróbálja a hagyományos anyaszerepet összeegyeztetni a feminista indíttatással. Lisa kiválóan teljesít az iskolában, miközben harcos feminista és környezetvédõ. Az igazi probléma Homer. Sokan kritizálták már A Simpson családot, amiért az apát ostobának, gyengének és elvtelennek állítja be. Homerre ez mind igaz, de legalább jelen van, elérhetõ a felesége és a gyermekei számára. Persze tényleg önzõ, és saját érdekeit gyakran a családja elé helyezi („Ó, Istenem! Ûrlények! Ne egyetek meg! Nekem feleségem és gyerekeim vannak. Egyétek meg õket!”). Mint az egyik Halloween-napi epizódból megtudjuk, eladná a lelkét az ördögnek egy fánkért (bár késõbb kiderül, hogy Homer lelke már Marge-é, így nem tudja eladni). Képtelen az élet finomabb dolgainak élvezetére, és nehezen találja meg a hangot Lisával, kivéve, amikor utóbbi meglepõen jónak bizonyul a futballmérkõzések eredményének elõrejelzésében, ami lehetõvé teszi az apjának, hogy nagyot szakítson a fogadáson Moe kocsmájában. Mi több, Homer könnyen feldühödik, és dühét a gyerekein vezeti le – lásd ismételt kísérleteit Bart megfojtására. Mindezek miatt Homer rossz apának minõsül. Mégis van számos jó tulajdonsága is. Jelmondata: „Az én családom, ha igaza van, ha nincs.” Ez aligha filozófiai mélységû ál10

kommentar2007-6-kesz.qxd

P

A U L

C

1/22/08

A N T O R

:

K

3:36 PM

Ö Z Ö S S É G

,

Page 11

N A G Y O M Á N Y

,

F Á N K

:

A

S

I M P S O N

C S A L Á D

láspont, de végül is ez jelenti a család mint intézmény alapját. (Ezért kell Platón Államában felszámolni a család hatalmát. Homer Simpson a filozófus-királyok ellentéte: nem ahhoz ragaszkodik, ami a legjobb, hanem ahhoz, ami az övé.) Homer még dolgozni is hajlandó, hogy eltartsa a családját, méghozzá egy atomerõmû biztonsági felügyelõjének veszélyes munkakörében, mely munkakör csak még veszélyesebb lesz attól a ténytõl, hogy õ látja el. Az egyik epizódban, amikor Lisa kétségbeesetten szeretne egy pónit, Homer másodállást vállal az ázsiai boltos Apu Nahasapeemapetilon üzletében, hogy megkeresse a póniravalót, ami kis híján az életébe kerül. A család melletti leghathatósabb kiállás a sorozatban az a rész, amelyikben a Simpson család tagjait elválasztják egymástól. Az epizód – nem véletlenül – Marge, a jó anya képével kezdõdik, amint éppen reggelit és uzsonnát készít a gyerekeknek. Még részletes instrukciókkal is ellátja Bartot és Lisát a szendvicsekre vonatkozóan: „A salátát tartsátok külön 11:30-ig.” Ezután azonban sorozatos félreértések követik egymást. Homer és Marge gyógyfürdõzni mennek, és sietségükben piszkosan hagyják a házat, mosatlan edényekkel a mosogatóban. Közben az iskolában a gyerekek bajba kerülnek. Bart tetves lett barátja, Milhouse majmától, ami miatt Skinner igazgató felteszi a kérdést: „Milyen szülõk engednek meg ilyen lazaságot a fejbõr-higiénia terén?” A Simpson szülõk elleni bizonyítékok tovább szaporodnak, amikor az igazgató behívatja Bart húgát. Mivel a cipõjét ellopták az osztálytársai, Lisa sáros lábbal érkezik, és ettõl úgy néz ki, mint egy Dickens-regénybõl kilépett utcagyerek. A szülõi gondatlanság eme jeleivel szembesülve az igazgató értesíti a Gyermekjóléti Bizottságot, amelynek munkatársai maguk is sokkoló élményben részesülnek, mikor hazaviszik Bartot és Lisát a rendetlen házba. A hivatal úgy dönt, hogy Marge és Homer nem alkalmasak szülõknek, és elküldik õket egy átnevelõ tanfolyamra. Közben Bartot, Lisát és Maggie-t a szomszéd család gondjaira bízzák, melynek feje az atyáskodó Ned Flanders. Flandersék testesítik meg a régimódi erkölcs és vallás szerinti tökéletes családot. Barttal ellentétben a Flanders gyerekek, Rod és Todd jó magaviseletûek és engedelmesek. A Flanders család mindenekfelett mélyen vallásos, olyannyira, hogy hitbuzgalom dolgában még a helyi lelkészen, Lovejoy tiszteletesen is túltesznek. Kedvenc idõtöltésük a Biblia olvasása, és amikor Ned felajánlja, hogy „bombázósat” játszik Barttal és Lisával, arra gondol, hogy a Bibliából vett kérdésekkel fogja bombázni õket. A Flanders szülõk lehet hogy szentéletûek, de szenteskedõk is. Mrs. Flanders mondja: „Én nem ítélem el Homert és Marge-ot. Az a bosszúálló Isten dolga.” Ned ájtatossága pedig még Lovejoy tiszteletest is kifárasztja, aki egy ponton megkérdezi tõle: „Gondolt már esetleg valamelyik másik nagyobb vallásra? Nagyjából mind ugyanaz.” Az epizód azonban nevetség tárgyává teszi azt a modern felfogást is, mely szerint a család társadalmi intézményként megbukott, és a mindentudó és mindenható állam beavatkozására van szükség ahhoz, hogy megfelelõen mûködjön. Amikor Homer kétségbeesetten próbálja telefonon hívni Bartot és Lisát, a következõ hivatalos üzenetet hallja: „Az Ön által tárcsázott szám nem elérhetõ. Ön egy gondatlan szörnyeteg.” Ki tudja legjobban felnevelni a Simpson gyerekeket? A válasz az, hogy a gyerekeknek az igazi szüleik mellett a helyük – nem azért, mert azok erkölcsileg vagy szellemileg 11

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

•

Page 12

2 0 0 7 | 6

–

T

E N G E R E N

T Ú L

felsõbbrendûek, hanem egyszerûen azért, mert Homer és Marge az a két ember, aki a legõszintébben kötõdik Barthoz, Lisához és Maggie-hez, hiszen az õ saját gyermekeikrõl van szó. Az epizód végén Bart, Lisa és Maggie nagy örömmel visszakerül Homerhoz és Marge-hoz, kiemelve a tradicionalizmus és anti-tradicionalizmus sajátos keverékét, ami A Simpson családot jellemzi. Még akkor is, amikor a sorozat elutasítja a hagyományos valláserkölcsi alapon álló családhoz való visszatérés gondolatát, egyúttal elutasítja a családot meggyengítõ modern állami beavatkozást is. Egy másik szempont, amelybõl a sorozat különleges, hogy a vallás fontos szerepet játszik benne. Gyakran látjuk a családot templomba menni, és az egyik epizódban maga Isten szól Homerhez. A legtöbb amerikai tévémûsorból nem derül ki, hogy az amerikaiak többségükben vallásos, mi több, templombajáró emberek. A Simpson család azonban elfogadja a vallást mint az élet részét Springfieldben. Ha a sorozat ki is gúnyolja a hitbuzgalmat Ned Flanders személyében, Homeron keresztül azt sugallja, hogy valaki járhat úgy is templomba, hogy közben nem kell sem vallási fanatikusnak, sem szentnek lennie. Az egyik epizód, melynek a fõszereplõje Lovejoy tiszteletes, megértõen ábrázolja a lelkipásztori kiégés problémáját. A túlterhelt tiszteletes úgy érzi, eleget hallgatta a hívek problémáit, ezért átpasszolja a feladatot Marge Simpsonnnak, a „hallgató hölgynek”. A sorozat ugyanúgy kezeli a vallást, mint a családot. A Simpson család nem vallás-párti – ahhoz túl cinikus –, de amikor a sorozat kigúnyol valamit, azzal egyúttal el is ismeri annak fontosságát. Ugyanez a helyzet magával a kisvárosi élettel. Számos epizódban Springfieldet ellentétbe állítják Capital Cityvel, a közeli nagyvárossal, amelyre Simpsonék aggodalommal tekintenek. A sorozat természetesen kifigurázza a kisvárosi életet, de egyúttal elismeri az erényeit is. Az egyik fõ ok, amiért a diszfunkcionális Simpson család mégiscsak egész jól mûködik, az, hogy egy hagyománytisztelõ kisvárosban laknak. A család életét befolyásoló intézmények nem távoliak vagy idegenek a számukra. A Simpson gyerekek egy közeli iskolába járnak. Az iskolai barátaik nagyrészt ugyanazok, mint az otthoniak. A Simpson szülõknek nem kell megküzdeniük az érdektelen oktatási bürokráciával. Skinner igazgató és Mrs. Krabappel, a tanárnõ talán nem tökéletesek, de amikor Homer és Marge beszélni akarnak velük, elérhetõek. Ugyanez vonatkozik a springfieldi rendõrségre is. Wiggum rendõrfõnök nem valami jó a bûnüldözésben, de a város polgárai jól ismerik, néha még egy-két fánkot is megeszik Homerrel. Hasonlóképpen, Springfieldben a politika is helyi ügy. Mint a Kennedy-akcentus jelzi, Quimby polgármester gyakran demagógként viselkedik, de legalább õ Springfield saját demagógja. Amikor szavazatokat vásárol, elsõ kézbõl, a springfieldi polgároktól teszi. Ha autópályát szeretne építeni a város közepén, és ehhez szüksége van Simpson nagypapa támogatására, akkor Abe kedvenc sorozathõsérõl kell elneveznie az utat. Az atomerõmû szennyezés- és veszélyforrás, de a tulajdonosa Montgomery Burns, Springfield saját iparmágnása és önkényura. Valójában A Simpson család, minden cinizmusa ellenére, mélységesen ódivatú, amikor azokat az idõket idézi, amikor az amerikaiak még úgy érezték, hogy szoros kapcsolat fûzi õket az életüket irányító társadalmi intézményekhez, a családi élet pedig erõs szálak12

kommentar2007-6-kesz.qxd

P

A U L

C

1/22/08

A N T O R

:

K

3:36 PM

Ö Z Ö S S É G

,

Page 13

N A G Y O M Á N Y

,

F Á N K

:

A

S

I M P S O N

C S A L Á D

kal kötõdött a nagyobb helyi közösséghez. Egy szempontból különösen anakronisztikus a helyi közösség ábrázolása: Springfieldben még a média is helyi ellenõrzés alatt áll. Az még hihetõ, hogy Simpsonék a helyi tévébõl értesülnek a hírekrõl, és hogy a riporter, Kent Brockman köztük él. Még az is elképzelhetõ, hogy a springfieldi televízió gyermekmûsora helyi készítésû, és hogy a házigazda, Krusty bohóc áruházmegnyitókon szerepeljen. De mihez kezdjünk azzal a ténnyel, hogy a világhírû Itchy & Scratchy rajzfilmsorozatot Springfieldben gyártják? Még az Itchy & Scratchy vállalatbirodalom központja is itt található. Így lehetséges, hogy amikor Marge tiltakozni akar a rajzfilmekben látható erõszak ellen, az Itchy & Scratchy fõhadiszállása elõtt tüntethet, anélkül, hogy el kellene hagynia a várost. A springfieldi polgárok közvetlen befolyással lehetnek azokra az erõkre, amelyek az életüket irányítják. A Simpson családban még az az erõ is, amely a legtöbbet tette a helyi kötõdések felszámolásáért az amerikai mindennapi életben – a média –, helyi ellenõrzés alá kerül. A Simpson családban Springfield úgy jelenik meg, mint egy klasszikus polisz. Pontosan annyira önellátó és autonóm, amennyire egy közösség a modern világban az lehet. Néhány évvel ezelõtt Matt Groening azt nyilatkozta, hogy a sorozat rejtett üzenete ez: „azok, akik hatalmi pozícióban vannak, nem mindig az egyszerû emberek érdekeit tartják szem elõtt”. A Simpson család a hatalommal szembeni bizalmatlanságról szól, különösen ami az emberektõl távoli hatalmat illeti. A sorozat egy olyan közösséget mutat be, ahol többé-kevésbé mindenki ismer mindenkit (még ha nem is mindig kedvelik egymást). Ennek a régimódi közösségi érzésnek a felidézésével sikerül valamiféle melegséget kicsiholni a posztmodern hûvösségbõl, és ez a melegség az oka a sorozat sikerének. Nem számít, mennyire diszfunkcionálisnak tûnik, a hagyományos család olyan intézmény, amely érdemes a megõrzésre. A megõrzés legjobb módját pedig nem a terapeuta állam távoli hivatalai jelentik, hanem a helyi intézményekkel való kapcsolatok helyreállítása, amiben ugyanaz az elv nyilvánul meg, amitõl a Simpson család maga is mûködik: a sajátunkhoz való ragaszkodás elve, hogy annak tudjuk a legjobban gondját viselni, ami hozzánk tartozik. A helyi kötõdések fontosságát erõsítette meg az az epizód, amely egy utópikus politikai alternatíva lehetõségét vetette fel Springfieldben. Az epizód elején Lisa felháborodik egy helyi rádióállomás által szervezett bulvárvetélkedõn, amelynek eredménye – többek között – egy utazó Van Gogh-kiállítás felgyújtása. Lisa dühös levelet ír a springfieldi újságnak, melyben kijelenti, hogy: „Ma városunk elvesztette a civilizáltság utolsó morzsáját is.” Majd Springfield kulturális hiányosságait számba véve, felrója: „Van nyolc bevásárlóközpontunk, de nincs szimfonikus zenekarunk. Van 32 bárunk, de nincs alternatív színházunk.” Lisa kirohanása felkelti a helyi Mensa-szervezet figyelmét, melynek tagjai – Springfield kevés magas IQ-val rendelkezõ polgára (köztük Dr. Hibbert, Skinner igazgató, a Képregényboltos Srác és Frink professzor) – meghívják Lisát, hogy lépjen be közéjük. Lisa példáján felbuzdulva Dr. Hibbert kihívást intéz a város életformája ellen: „Miért kell olyan városban élnünk, ahol a legokosabbak nem rendelkeznek semmi hatalommal, és a legostobábbak irányítanak mindent?” A Mensa-tagok megalakítják a „tanult polgárok tanácsát” (amit Kent Brockman késõbb „intellektuális 13

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

•

Page 14

2 0 0 7 | 6

–

T

E N G E R E N

T Ú L

juntának” nevez), és nekilátnak, hogy megvalósítsák Platón Államának springfieldi megfelelõjét. Elõször is eltávolítják Quimby polgármestert, aki sietve távozik, amint elõkerül a hiányzó lottóbevételek ügye. Ezután, felhasználva a város alapító okiratának egy elfeledett bekezdését, a Mensatagok átveszik a hatalmat. Lisa szerint a bölcsek platóni uralmának lehetõségei beláthatatlanok: „Felsõbbrendû intellektusunk segítségével újjáépíthetjük ezt a várost, az értelemre és a felvilágosultságra alapozva.” Az új vezetõk azonnal hozzálátnak a közlekedés átalakításához, és betiltanak minden olyan sportot, amely erõszakkal jár. Az intellektuális junta elvont racionalizmusa és jóindulatú univerzalizmusa azonban hamarosan leleplezõdik, és a platóni forradalom kicsinyes vitákba torkollik. Ekkor deus ex machinaként megjelenik Stephen Hawking, a fizikus, akit „a világ legokosabb emberének” tartanak. Amikor Hawking hangot ad nemtetszésének a Mensa-rezsimmel kapcsolatban, Skinner igazgató ökölharcba keveredik vele. Megragadva az értelmiség megosztottságából fakadó lehetõséget, Homer az ostobák ellenforradalmának élére áll, ezzel a csatakiáltással: „Gyerünk, idióták, foglaljuk vissza a várost!” Az epizód végén Hawking és Homer együtt isznak Moe kocsmájában, és megvitatják Homer elméletét a fánk alakú univerzumról. Az utópia-epizód jó példa arra, mi A Simpson család fõ erõssége. A sorozat két szinten élvezhetõ: harsány komédiaként és intellektuális szatíraként. A szóban forgó epizód tartalmazza A Simpson család történetének néhány legordenárébb poénját (van egy mellékszál Homer és egy pornófényképész találkozásáról). Ugyanakkor, telis-tele van finom utalásokkal – például a Mensa-tagok egy jól felismerhetõ Frank Lloyd Wright-prériházban gyûléseznek. Az utópia-epizód végsõ soron megtestesíti az intellektualizmus és anti-intellektualizmus A Simpson családra jellemzõ keverékét. Lisa elégedetlensége révén ráirányítja a figyelmet a kisvárosi Amerika kulturális korlátaira, de arra is emlékeztet, hogy az egyszerû emberek lebecsülését is túlzásba lehet vinni. A Simpson család az egyszerû ember intellektuális védelmével szolgál az entellektüelek ellenében. Kevesen találták A tiszta ész kritikáját mulatságosnak, de Nietzsche A vidám tudományban úgy érezte, leleplezte Kant humorát: „Kant oly módon akarta bebizonyítani, hogy az egész világnak igaza van, amellyel összezavarta az egész világot – ez volt a titkos tréfa… A tanultak ellenében, az egyszerû emberek elõítéleteinek védelmében írt, de a tanultak, és nem az egyszerû emberek számára.” Nietzsche fogalmai szerint A Simpson család túltesz A tiszta ész kritikáján: az egyszerû embert védi az értelmiségiek ellen, de úgy, hogy azt az egyszerû ember és az értelmiségi is megérti és élvezni tudja. Fordította: Mándi Tibor (Paul Cantor az angol irodalom professzora a Virginiai Egyetemen. A cikk alapjául szolgáló írás eredetileg a Political Theory c. folyóirat 1999. decemberi számában jelent meg, miután az Amerikai Politikatudományi Társaság 1998-as éves közgyûlésének politika és irodalom szekciójában elnyerte a legjobb elõadásnak járó díjat. A cikket a Prospect Magazine engedélyével közöljük. © 2007 Prospect Magazine, www.prospect-magazine.co.uk.)

14

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

Page 15

•

2 0 0 7 | 6

O M M E N T Á R

–

T

E N G E R E N

T Ú L

PRAGMATIZMUS, DEMOKRÁCIA, ANTITOTALITARIZMUS Pápay György A FENYEGETETT DEMOKRÁCIA FILOZÓFUSA: SIDNEY HOOK „Amikor a nagy gazdasági válság alatt egy egész seregnyi entellektüel sorakozott fel a sztálinizmus mellé, a Dewey elsõ számú tanítványának számító Sidney Hook körül gyülekezõ kicsiny csoport tartotta elevenen a politikai erkölcsöt az értelmiség köreiben” – írja a harmincas–negyvenes évek amerikai filozófiai életérõl Richard Rorty, a kortárs pragmatizmus nemrégiben elhunyt vezetõ alakja.1 Bár a dicsérõ szavak hátterében az intellektuális nagyrabecsülésen túl személyesebb vonatkozásokat is sejthetünk (Rorty szülei közeli kapcsolatban álltak Hookkal, s hatására szakítottak az amerikai kommunista párttal), Sidney Hook valóban azon befolyásos értelmiségiek közé tartozott, akik a 20. századi totalitarizmus mindkét válfajával szemben kíméletlen és következetes kritikát gyakoroltak. Az ehhez a szellemi pozícióhoz vezetõ út azonban, akárcsak más ismert gondolkodók esetében (itt elég csupán Arthur Koestlerre vagy François Furet-re utalni), Hook számára sem bizonyult teljesen egyenesnek. Az 1902-ben, brooklyni zsidó családban született Hook a New York-i egyetemen tanult filozófiát, s itt is kapott állást: 1927-tõl az egyetem tanára, 1948 és 1969 között a filozófia tanszék vezetõje. Fiatalon a klasszikus pragmatizmus legbefolyásosabb képviselõje, John Dewey mellett Frederick James Eugene Woodbridge naturalizmusa gyakorol rá jelentõs hatást (ez utóbbi meghatározza gondolkodásának alapvetõen szekuláris jellegét, s szembeállítja a pragmatizmus William James-i, általa „misztikusnak” tekintett változatával). Érdeklõdése azonban hirtelen fordulatot vesz, s disszertációjának megírását követõen minden energiáját a marxizmus tanulmányozásának szenteli; a pragmatizmus genealógiáját felvázoló Cornel West szerint a harmincas évek elején publikált könyvei (Towards the Understanding of Karl Marx; From Hegel to Marx) a legfontosabb amerikai marxizmus-értelmezések közé tartoznak.2 A fordulat kontra folytonosság kérdéséhez érdekes adalék, hogy a trockistaként indult, késõbb a neokonzervatív mozgalom élharcosaként ismertté vált Irving Kristol úgy emlékszik vissza, Hook Marxról írott könyvei „nem annyira a marxizmus megvilágításaként, hanem inkább John Dewey pragmatizmusába való bevezetésként” szolgáltak számára.3 1

Richard RORTY: Professzionális filozófia, transzcendentalista kultúra = A filozófus az amerikai életben, szerk. és ford. Beck András, Tanulmány Kiadó – Pompeji, Pécs, 1995, 190. 2 Lásd Cornel WEST: The American Evasion of Philosophy. A Genealogy of Pragmatism, Macmillan, London, 1989, 116. 3 Irving KRISTOL: Life with Sidney. A Memoir = Sidney Hook: Philosopher of Democracy and Humanism, szerk. Paul Kurtz, Prometheus Books, Buffalo, 1983, 28. A Hookkal egyébként jó viszonyt ápoló Kristol természetesen hozzáteszi, Dewey gondolkodását végsõ soron túlzottan szekulárisnak találta.

15

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

•

Page 16

2 0 0 7 | 6

–

T

E N G E R E N

T Ú L

Az akadémiai pályafutását eminens Marx-olvasóként kezdõ, a politikai palettán a kommunista párt felé tájékozódó Hook fokozatosan kiábrándul a szocialista eszme gyakorlati megvalósítására tett kísérletekbõl, s erõsödõ gyanakvással szemléli a sztálini Szovjetunió politikáját. 1929-es moszkvai látogatását követõen, sok más baloldali értelmiségihez hasonlóan, még elismerõen nyilatkozik a forradalom utáni Oroszországról, nem egész egy évtizeddel késõbb azonban a szovjet kommunizmust már éppoly veszélyesnek tartja, mint a fasizmust (az utóbbi nyugat-európai térhódítását részben Sztálin birodalomépítõ politikájával magyarázza). 1937-ben megsemmisítõnek szánt bírálatot közöl az engelsi dialektikáról.4 S ahogy Cornel West megállapítja, a negyvenes évekre „oda érkezik meg, ahol Dewey állt; elfogadja Dewey pozícióját, egy fontos különbséggel: Hookban mélyen él az elárultatás és a csalódottság érzése”.5 Ez a „csalódottság” nem akadályozza meg abban, hogy aktív közéleti szerepet vállaljon, sõt mintha egyenesen erre sarkallná. Bár számos értelmezõ hangsúlyozza, hogy élete végéig kitartott egyfajta demokratikus szocializmus, vagy legalábbis a „gazdasági demokrácia” eszméje mellett, Hook a harmincas évek második felétõl az alapvetõ politikai-ideológiai törésvonalat már nem a szocializmus és a kapitalizmus, hanem a demokrácia és a totalitarizmus között látja. Úgy véli, „sehol a világon nincs tökéletes demokrácia”, de ettõl a fogalom még jól használható összehasonlító-értékelõ kontextusban: tökéletes egészség sincs, mégis képesek vagyunk megállapítani, ha valaki egészségesebb vagy kevésbé egészséges másoknál.6 Elutasítja azt a közkeletû vélekedést, hogy a Szovjetunió a demokrácia egy másik fajtáját képviselné; ahogy késõbb fogalmaz, „a demokrácia nem fajta kérdése, hanem fokozati kérdés. A politikai demokrácia gazdasági demokrácia nélkül tökéletlen, de a gazdasági demokrácia politikai demokrácia nélkül lehetetlen.”7 Ezért az amerikai politikai rendszer kritikájánál egyre fontosabbnak tartja annak védelmezését a totalitárius fenyegetéssel szemben. Hooknak az amerikai értelmiségre gyakorolt szovjet befolyás elleni küzdelmét jól példázza a moszkvai pereket vizsgáló bizottság megszervezése. Hook megdöbbenéssel tapasztalta, hogy ugyanazok a liberális körök, amelyek 1933-ban élesen bírálták a Reichstag felgyújtása utáni koncepciós eljárásokat, néhány évvel késõbb nem emelték fel szavukat a Moszkvában lezajlott kirakatperekkel szemben, sõt gyanakvással tekintettek mindenkire, aki az amerikai közvélemény elõtt megkérdõjelezte jogszerûségüket.8 Ezért amikor a perek egyik fõ vádlottja, az elõbb Norvégiába, majd Mexikóba emigrált Trockij annak adott hangot, hogy szeretné, ha ügyét független bíróság tárgyalná újra, Hook néhány társával együtt vizsgálóbizottság felállítását szorgal4 Sidney HOOK: Dialectics and Nature, The Marxist Quarterly 1937. április. (Kötetben: Sidney

HOOK: Reason, Social Myth and Democracy, The Humanities Press, New York, 1940.) 5 WEST: I. m., 118. 6 Sidney HOOK: The Democratic Way of Life = UÕ.: Reason, Social Myth and Democracy, 285. 7 Sidney HOOK: Are There Two Kinds of Democracy? = UÕ.: Political Power and Personal Freedom, Criterion, New York, 1959, 33. 8 Lásd Sidney HOOK: The Moscow Trials = UÕ.: Out of Step. An Unquiet Life in the 20th Century, Harper & Row, New York, 1987.

16

kommentar2007-6-kesz.qxd

P

1/22/08

R A G M A T I Z M U S

,

3:36 PM

D E M O K R Á C I A

Page 17

,

A N T I T O T A L I T A R I Z M U S

–

S

I D N E Y

H

O O K

mazta.9 A bizottság elnökének a széles körben elismert és nagy tiszteletnek örvendõ John Deweyt szemelték ki, aki hajlott kora ellenére (ekkor már a hetvennyolcadik évében járt), Hook hathatós közbenjárásának köszönhetõen elfogadta a felkérést. A fokozódó politikai nyomás dacára10 a Dewey vezette bizottság 1937 szeptemberében Mexikóvárosba utazott, ahol felvették Trockij vallomását. A lefolytatott vizsgálat eredményét Dewey és két munkatársa Not Guilty (Nem bûnös) címmel publikálta.11 Természetesen felmerül a kérdés, vajon a totalitárius gondolkodásból szintén jelesre vizsgázó, tömeggyilkosságokért éppúgy felelõssé tehetõ Trockij jogi képviseletének vállalása valóban szerencsés lépésnek bizonyult-e Hook és társai részérõl.12 Hook maga is érzékelte ezt a dilemmát, s visszaemlékezéseiben fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy ebben az idõben már képtelen volt azonosulni Trockij forradalmi dogmatizmusával, s azt semmivel sem tartotta többre a sztálinizmusnál.13 De bármit is gondoljunk Hook szándékainak tisztaságáról, vakságáról vagy éleslátásáról, a gyakorlatban a moszkvai perek felülvizsgálata viták kereszttüzébe helyezte a sztálini rezsim szavahihetõségét, valamint a Szovjetunió és az amerikai baloldal viszonyát, s ha teljes áttörést nem is sikerült elérni, sokan ennek hatására hagytak fel a társutas politikával vagy léptek ki az amerikai kommunista pártból. Hook egy idõre a baloldal reformista, antisztálinista köreinek hõse lett,14 s a széles nyilvánosság elõtt zajló polémia afféle „public intellectual”-ként is megalapozta hírnevét. Hook a háború után is kitart kérlelhetetlen antikommunizmusa mellett. Több munkájában foglalkozik a demokrácia és a totalitarizmus kérdéseivel, s a Szovjetunióban továbbra is jelentõs fenyegetést lát a szabad világra nézve.15 Ezért a hidegháború során egyre több kérdésben az amerikai konzervatívokkal kerül közös platformra, ami késõbb intézményes formában is megnyilvánul: a hetvenes évektõl a Stanford Egyetemen 9 Hook önéletrajzi könyvében leírja, az elnevezés, amit hirtelenjében választottak (Committee for the Defense of Leon Trotsky – nagyjából „a Trockij védelmét szolgáló bizottság”), nem bizonyult szerencsésnek, mert bár a kor bevett szóhasználatát tükrözte, mégis óhatatlanul azt sugallta, hogy a szervezet nem pártatlan, pedig kezdettõl fogva az ügy objektív elbírálására törekedtek. (HOOK: Out of Step, 226.) 10 Hook szerint Dewey éppen annak hatására vállalta el végül a vizsgálóbizottság vezetését, hogy feltûnõen sok ismerõse próbálta hirtelen lebeszélni errõl – ebbõl a Kreml áttételes nyomásgyakorlására következtetett, valószínûleg nem alaptalanul (Uo., 228). Késõbb több nyilvános fórumon is kísérletek történtek arra, hogy Deweyt öregnek és szenilisnek állítsák be, amire Logic. The Theory of Inquiry címû könyvének megjelenése adott csattanós választ 1938-ban. 11 John DEWEY – Suzanne LA FOLLETTE – Benjamin STOLBERG: Not Guilty. Report of the Commission of Inquiry into the Charges Made Against Leon Trotsky in the Moscow Trials, Harper & Brothers, New York, 1938. 12 Ezt a kritikát fogalmazza meg például David Gordon Hook 1995-ben kiadott levelezésérõl írott recenziójában (The Mises Review, 1998. õsz). 13 Lásd HOOK: Out of Step, 241–247. Bár nehezen ellenõrizhetõ, de mindenképpen említésre érdemes Hook azon közlése, amely szerint Trockij meggyilkolása után annak titkára, Jean van Heijenoort arról számolt be neki, hogy életének utolsó éveiben Trockij is erõs ellenszenvvel viseltetett iránta, fõként az engelsi és lenini dialektika felett gyakorolt kritikája miatt. (Uo., 242–243.) 14 Itt érdemes Rorty korábban is idézett szavaira utalni, valamint az amerikai baloldali gondolkodás történetérõl írott könyvének vonatkozó részére (Richard RORTY: Achieving Our Country. Leftist Thought in TwentiethCentury America, Harvard UP, Cambridge, 1998, 61–64). 15 E tárgykörben született írásainak fontos gyûjteménye a korábban már hivatkozott Political Power and Personal Freedom. Critical Studies in Democracy, Communism and Civil Rights címû kötet.

17

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

•

Page 18

2 0 0 7 | 6

–

T

E N G E R E N

T Ú L

mûködõ, közismerten konzervatív kötõdésû Hoover Intézet munkatársa lesz. A baloldalon tapasztalható fokozatos népszerûségvesztésének betetõzéseként 1985-ben Ronald Reagantõl megkapja a legmagasabb polgári kitüntetések egyikét, a Szabadságért Elnöki Érdemérmet. 1989-ben bekövetkezett halálakor neve már a neokonzervatívok dicsõségtábláján szerepel, a baloldalon kevesen foglalkoznak vele, a filozófiai köztudatból is egyre inkább kiszorul. Az amerikai pragmatizmusnak a nyolcvanas–kilencvenes évekre tehetõ „újjáéledésével” párhuzamosan megszületõ áttekintõ monográfiákból többnyire kimarad, az õt személyesen nagyra értékelõ Rortynál is (egyetlen, alapvetõen kritikus hangvételû cikk kivelételével16) csak elszórt utalásokat találunk rá, Cornel West könyvében pedig leginkább a pragmatizmus középsõ generációjának útkeresését, iránytévesztését reprezentálja. Jellemzõ, hogy a pragmatizmussal foglalkozó legismertebb honlapon a róla szóló, egyébiránt érdekes és empatikus elemzés jelentõs részét annak bizonygatása teszi ki, hogy Hook esetében voltaképpen nem beszélhetünk jobboldali fordulatról.17 A Hook iránti érdeklõdés leáldozásának hátterében azonban nem csupán szûkebb értelemben vett politikai okok állnak. Hook a Dewey által megfogalmazott közéleti filozófusideál szinte tökéletes megtestesítõje, az ilyen filozófus azonban azt kockáztatja, hogy gondolatai fõként saját korához szólnak. Munkásságának jelentõs része olyan mértékben a hidegháborús Amerikához kötõdik, hogy a nagy világpolitikai törésvonalak átrendezõdésével sokat veszített aktualitásából. Halálának dátuma ebbõl a szemszögbõl már-már szimbolikusnak mondható: 1989-ben a szovjet blokk végleg megroppant, s megkezdõdött a kétpólusú világrend felszámolása (érdemes hozzátenni, hogy ebben az évben lát napvilágot Fukuyama híres tanulmánya, az azonos címû könyve alapjául szolgáló A történelem vége, amely már egy új világpolitikai diskurzus nyitánya, valamint Rortytól az Esetlegesség, irónia és szolidaritás, a pragmatizmus „új hullámának” e fontos dokumentuma, benne az „utolsó fogalmi forradalomra” tett elhíresült utalással18). Hook életmûvének azonban így is akadnak igen érdekes szeletei, például az alábbiakban közölt A közéleti vita etikája (The Ethics of Controversy), amely eredetileg a The New Leader folyóiratban jelent meg 1954 februárjában, s Hook Philosophy and Public Policy címû tanulmánygyûjteményében is szerepel.19 Az írás ugyan erõsen a McCarthy-korszakhoz kötõdik, de napjainkban is meglepõen aktuálisnak bizonyul – különösen egy olyan országban, ahol egyfajta szellemi hidegháborús hangulat uralkodik. S bár végkicsengését az a tudományba vetett hit jellemzi, melyet Rorty a posztpozitivista tudományfilozófia tanulságai nyomán bírálattal illet Hooknál,20 a demokratikus vita általa javasolt szabály16 Richard RORTY: Pragmatism Without Method = Sidney Hook: Philosopher of Democracy and Humanism. Utánközölve Richard RORTY: Objectivity, Relativism and Truth. Philosophical Papers I., Cambridge UP, Cambridge, 1991. 17 Robert TALISSE: Sidney Hook Reconsidered, www.pragmatism.org/genealogy/hook.htm. 18 Lásd Richard RORTY: Esetlegesség, irónia és szolidaritás, ford. Boros János – Csordás Gábor, Jelenkor, Pécs, 1994, 82; valamint Rorty és Fukuyama említett munkáinak bizonyos, az 1989-es változásokkal is kapcsolatba hozható párhuzamaihoz Eric GANDER: The Last Conceptual Revolution, SUNY Press, Albany, 1999, 1–17. 19 Sidney HOOK: Philosophy and Public Policy, Southern Illinois UP, Carbondale, 1980. 20 Lásd RORTY: Pragmatism Without Method.

18

kommentar2007-6-kesz.qxd

P

1/22/08

R A G M A T I Z M U S

,

3:36 PM

D E M O K R Á C I A

Page 19

,

A N T I T O T A L I T A R I Z M U S

–

S

I D N E Y

H

O O K

gyûjteménye így is megfontolásra méltó. Lezárásként pedig érdemes felidézni a Political Power and Personal Freedom mottóját, amely igen jól jellemzi Sidney Hookot, akire minden megítélésbeli különbség ellenére kétségkívül az emberi szabadság megalkuvásmentes szószólójaként fog emlékezni az utókor: Jobb élõ sakálnak lenni, mint döglött oroszlánnak – de csak sakálok, nem emberek számára; […] akik készen állnak emberként élni, és ha kell, emberként meghalni, azoknak jó esélyük van arra, hogy szabad emberként éljenek, és elkerüljék mind a sakálok, mind az oroszlánok végzetét.

Sidney Hook A KÖZÉLETI VITA ETIKÁJA A demokratikus társadalom nem létezhet szabad közbeszéd nélkül. Alapfeltevéseinek egyike, hogy a ténybeli igazság és a politikai bölcsesség sokkal könnyebben elérhetõ eleven eszme- és véleménycsere útján, mint egy önmagát újratermelõ elit megkérdõjelezhetetlen rendeletei révén – álljon bár az teológusokból, filozófusokból, politikusokból vagy akár tudományos szakértõkbõl. A történelem során a vita és a heves nézeteltérések mindig a szabad emberek közösségeit jellemezték. E közösségek együttesen meghozott ítéletei, melyek a nyilvános döntésekben nyernek kifejezést, mindig az egészséges nézetkülönbségekbõl fakadó kritikát tükrözik. De ha a demokratikus társadalom nem is létezhet szabad közbeszéd nélkül, annak bizonyos fajtái képesek aláásni magát a demokratikus társadalmat. A politikai élet természetesen nem játék; mégis vannak bizonyos implicit játékszabályai, melyeket szem elõtt kell tartani, hogy a többség által szabadon választott kormányzat ne fajuljon a tömeg zsarnokságává vagy a frakciók diktatúrájává. Azt, hogy a nyilvános vita során mi számít morális szempontból megengedhetõnek és mi nem, egy demokratikus társadalomban az arra való törekvés jelöli ki, hogy minden osztály-, csoport- és egyéni érdek nyíltan és õszintén kifejezésre kerülhessen, mielõtt konszenzusra jutnánk a közös jólét elõmozdítását célzó lépéseket illetõen. Az embernek mint természeti lénynek olyan szükségletei és érdekei vannak, melyek specifikus formája attól a kortól és társadalomtól függ, amelyben él. Az érdekek konfliktusa, illetve az ezen érdekekrõl és a beteljesítésüket szolgáló legjobb módszerekrõl hozott ítéletek konfliktusa elkerülhetetlen egy olyan világban, ahol az erõforrások korlátozottak, az értelem pedig nem tévedhetetlen. A demokratikus eljárás az eddig kigondolt legjobb módszer, amelynek révén az érdekek és az ítéletek konfliktusai erõszak és elnyomás nélkül megoldhatók. A demokrácia éltetõ eleme az eszmecsere, s ahol eszmecsere zajlik, ott a vita is biztosan felüti a fejét. 19

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

•

Page 20

2 0 0 7 | 6

–

T

E N G E R E N

T Ú L

A vita bizonyos módszerei azonban ahelyett, hogy felfrissítenék, mérget visznek a demokrácia vérkeringésébe. E módszerek jellemzõje, hogy céljuk nem az igazság megállapítása vagy legalábbis annak lehetõ legjobb megközelítése, amennyire a körülmények engedik. Nem a problémák megfontolására törekszenek, hanem személyek diszkreditálására. Figyelmen kívül hagyják vagy eltitkolják a releváns bizonyítékokat. Céljuk, hogy olyan elutasító hangulatot keltsenek, amelyben az uralkodó elképzeléseket megkérdõjelezõ nézetek nem találnak meghallgatásra. Ahelyett, hogy vitára bocsátanák, megtárgyalnák, ütköztetnék vagy összehangolnák a konfliktusban lévõ érdekeket és véleményeket, egy érdeket fanatikus módon közérdeknek kiáltanak ki, egy véleményt pedig az egyetlen lojális véleménynek. Az ilyen eljárások kumulatív hatása, hogy olyan légkört teremtenek, amelyben a demokrácia önjavító mechanizmusai nem mûködnek. A tények ritkán veszik fel a versenyt a szóbeszéddel. A demokratikus rendszer keretein belül egymással legitim vitában álló ellenfelek úgy jelennek meg, mint magának a demokratikus rendszernek az ellenségei. A kölcsönös megbecsülést, amit a demokratikus közösség tagjainak egymás iránt érezniük kellene, a kölcsönös gyûlölet és megvetés váltja fel. Az emberi értelem (ahelyett, hogy új lehetõségek felkutatására használnák a problémamegoldás során) a szûk pártelõnyök biztosításának eszközévé lesz. Még a liberális elme is azt kockáztatja, hogy számítóvá válik, ha túl határozottan a közvetlen célok elérésére koncentrál, anélkül, hogy tekintettel lenne a módszerekre. A legszomorúbb, hogy akik felismerik és elítélik a vita morális szempontból kifogásolható módszereit ha mások alkalmazzák õket, gyakran maguk is élnek velük; így képmutatással tetézik a bajt, megfeledkezve arról, hogy aki egy jó ügy érdekében szemrebbenés nélkül hazudik, az kénytelen lesz folytatni a hazudozást, hogy rajta ne kapják. A közbeszéd szabadságával való visszaélésre seregnyi példát találunk. A törvénybe ütközõ becsületsértéstõl, valamint (nyilvánvaló és közvetlen veszély esetén) az erõszakra való felbujtástól eltekintve ezek nem szabad hogy bármiféle jogi korlátozás alá essenek. Ugyanis amint jogi korlátozásokat vezetünk be a szándékos hazugságokkal, a rosszindulatú és sértõ túlzásokkal, a mérgezõ gyanúsításokkal és a nyilvánvaló koholmányokkal szemben, azok olyan fegyverekké válnak, amelyek az akaratlanul elkövetett hibákat is büntetik, és akadályozzák a szabad szellemek spontán önkifejezését. Mindent összevetve úgy tûnik, csak az önfegyelem képes elejét venni, hogy a közbeszéd a demokrácia egészségéhez szükséges kritikus szint alá süllyedjen. Az eszmecsere helyes formája által feltételezett önkorlátozás éppen ezért nem pusztán jó modor kérdése: a megfelelõ közerkölcsön múlik. Az általános írástudás korában, amikor mindenki hallótávolságnyira van egy rádiótól, a szavak sokkal jelentõsebb társadalmi tényezõkké váltak, mint valaha. Nem írhatjuk meg a Weimari Köztársaság vagy a Kerenszkij-rezsim, de még a modern Franciaország történetét sem annak figyelembe vétele nélkül, milyen mértékben ásta alá a civil kurázsit és rombolta le a kölcsönös bizalmat a suttogó propaganda, a közszereplõk rágalmazása és a politikai ellenfelekkel szembeni megalapozatlan vádaskodás. A vita totalitárius gyakorlata legalább konzisztens a totalitárius elmélettel. Mind a bolsevik, mind a fasiszta doktrína tagadja, hogy létezik vagy egyáltalán lehetséges olyas20

kommentar2007-6-kesz.qxd

P

1/22/08

R A G M A T I Z M U S

,

3:36 PM

D E M O K R Á C I A

Page 21

,

A N T I T O T A L I T A R I Z M U S

–

S

I D N E Y

H

O O K

valami, mint a kérdések „méltányos”, „osztályfüggetlen” vagy akár „objektív” megvitatása. Az igazságot mindkettõ a pártérdekkel azonosítja. Ez igazolásként szolgál a legvadabb rágalmakhoz mindazok ellen, akikkel a totalitáriusok szemben állnak, ha a párt vagy a faj érdeke éppen ezt kívánja. Hitler kimerítette a gyalázkodás szótárát más politikai mozgalmak vezetõivel szemben. Lenin pedig elképesztõ nyíltságról tett tanúbizonyságot, amikor a vita mérgezett fegyvereinek bevetését kellett igazolnia, akár a munkásosztály egyes csoportjai ellen is. Néhány évvel az orosz forradalom elõtt Lenint a szociáldemokrata párt (melynek egyik frakcióját vezette) egyfajta becsületbíróság elé állította, morális szempontból elfogadhatatlan polemikus módszerek alkalmazásáért. Azzal vádolták, hogy kétségbe vonja a párttagok erkölcsi integritását, összezavarva ezzel az orosz munkásokat. Lenin nem hátrált meg, és elismerte, hogy szavainak tónusa és megfogalmazása arra szolgál, hogy gyûlöletet, idegenkedést és megvetést ébresszen az olvasóban. […] Egy ilyen megfogalmazás nem arra szolgál, hogy meggyõzzön, hanem hogy csapást mérjen az ellenfélre; nem arra szolgál, hogy korrigálja az ellenfél hibáit, hanem hogy megsemmisítse õt, és eltörölje az általa képviselt szervezetet a föld színérõl. Ez a megfogalmazás természete szerint a legrosszabb gondolatokat, a legrosszabb gyanúkat ébreszti az ellenféllel szemben, és ellentétben az olyan megfogalmazással, amely a meggyõzésre és a korrekcióra irányul, „zavart kelt a proletariátus soraiban”.1

Lenin csak egy egységpárt tagjaival kapcsolatban (vagyis azokkal kapcsolatban, akik egyetértettek vele és frakciójával a Központi Bizottságban) ismerte el, hogy az ilyen módszerek morális szempontból elfogadhatatlanok. De ezeket a módszereket mindenki más ellen kötelezõ érvényûnek tekintette. „Az ilyen politikai ellenséggel szemben öldöklõ küzdelmet folytattam és […] mindig is azt fogok folytatni.”2 Amikor a politikai érzelmek hullámai magasra csapnak a demokratikus közösségben, sokan, akik élesen szembenállnak a kommunizmussal és a fasizmussal, maguk is olyan polemikus módszereket alkalmaznak, amelyek a totalitárius vitakultúra ismertetõjegyeit hordozzák. Ha az ember fellapozza a totalitárius sajtót vagy a kirakatperek jegyzõkönyveit, a vádaskodás olyan ismétlõdõ mintázataira lehet figyelmes, melyek a vasfüggöny innensõ oldalán is riasztó gyakorisággal jelentkeznek. Az egyik legismertebb valamely cselekvés vagy politikai felfogás következményeinek szisztematikus összemosása a hátterében álló szándékok mellett szóló bizonyítékokkal. Nem hozhatunk morális ítéletet egy emberi cselekedet fölött a mögötte álló szándék értékelése nélkül. A következmények önmagukban nem szolgálhatnak a szándékok méltányos próbájaként. A Szovjetunióban és a csatlós államokban bevett gyakorlat annak a vádnak a megfogalmazása, hogy egy politikai irányvonal katasztrofálisnak bizonyult (ezt 1 V[ladimir]. I[lich]. LENIN: Selected Works, International Publishers, New York, 1943, III/490. (Kiemelés tõlem.) 2 Uo., 491. (Lenin kiemelése.)

21

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

•

Page 22

2 0 0 7 | 6

–

T

E N G E R E N

T Ú L

a vádat ritkán bizonyítják); majd ezeket az úgymond katasztrofális következményeket a kivitelezésükre irányuló szándék mellett szóló elégséges bizonyítékként kezelik. Ez „feljogosítja” a titkosrendõrséget arra, hogy kínzásokkal csikarja ki a vádlottakból azon szándékaik beismerését, melyek a következmények révén már objektív bizonyítást nyertek. Így egy baleset könnyen bûncselekménnyé válik; a tévedés megkülönböztethetetlen az árulástól, a hiba a szabotázstól. Az „objektív ellenforradalmi” bûn bolsevik fogalma, amely nem csupán egy személy tetteinek állítólagos következményeibõl vezethetõ le, hanem abból is, ha az illetõ egy bizonyos család, osztály vagy egyéb nem-forradalmi csoport tagja, emberek millióinak likvidálásához vezetett. Úgy tûnik, az Egyesült Államokban jelenleg zajló politikai vita hevében a legalapvetõbb megkülönböztetések is figyelmen kívül maradnak. Abból az igaz premisszából, hogy az egyes politikai programokat csak következményeiken lehet értelmesen tesztelni, azt a hamis következtetést vonják le, hogy a következmények önmagukban a politikai programok mögött álló szándékok vagy indítékok konkluzív próbájaként szolgálhatnak. A rossz eredmény a piszkos szándék bizonyítéka (különösen, ha az ember politikai ellenfelei felelõsek a döntésért), a kedvezõ eredmény pedig a jószándéké (különösen, ha az ember politikai elvbarátai kezdeményezték). Így összegezhetõ a politikai eszmecsere legtöbb fejezete napjainkban. A politikán kívüli kontextusokban könnyû felismerni, milyen ostoba és kegyetlen az ilyen leegyszerûsítõ kritika, így általános elutasításban van része. Olyan, mintha gyilkossággal vádolnánk a sebészt, akinek a szikéje alatt meghalt egy beteg, vagy azt feltételeznénk a legyõzött sereg tábornokáról, hogy az ellenség szolgálatában áll. Nyilvánvaló képtelenség volna megfeleltetni a vita mérgezett fegyvereinek a totalitárius államokra jellemzõ, szisztematikus használatát azokkal a komolyabb visszaélésekkel, melyeket a szabad országokban követnek el a közbeszéd rovására, az elõbbiekben ugyanis egy kisebbségben lévõ párt totális monopóliummal rendelkezik az ellenfelei ellehetetlenítéséhez szükséges eszközök felett. Az intellektuális becsületességet nélkülözõ érvelési technikák jelenléte egy szabad társadalomban azonban nyugtalanító jelenség, még akkor is, ha több párt alkalmazza azokat a politikai hatalomért folytatott békés küzdelemben. Ez a demokratikus eljárás szellemiségének elárulása, még ha jogszerû kereteken belül marad is. Számos könyv és újságcikk érvel meggyõzõen amellett, hogy ha valaki a kommunisták ügyét szolgálná, akkor bizonyos politikai irányvonalat követne és bizonyos módon viselkedne. Ezután bizonyítékokat sorakoztatnak fel amellett, hogy egyes személyek valóban ezt az irányvonalat követik és ilyen módon viselkednek. Ezt pedig amellett szóló konkluzív bizonyítékként kezelik, hogy az illetõ a kommunisták szolgálatában áll. Semmiféle további vizsgálódást nem tartanak szükségesnek az illetõ szervezeti tagságával, tevékenységével, valamint a céljait és szándékait illetõ egyéb releváns tényekkel kapcsolatban. Figyelmen kívül hagyják, hogy miként ugyanarra a konklúzióra különbözõ premisszákból is eljuthatunk, éppúgy ugyanazon politika támogatása mögött a szándékok két teljesen különbözõ, idõnként egymással összeegyeztethetetlen készlete állhat. A kommunista párt tagja például az Egyesült Államok egyoldalú lefegyverezését szorgalmazná. De ugyanezt teheti egy abszolút pacifista is, abban a hiszemben, hogy a Kreml 22

kommentar2007-6-kesz.qxd

P

1/22/08

R A G M A T I Z M U S

,

3:36 PM

D E M O K R Á C I A

Page 23

,

A N T I T O T A L I T A R I Z M U S

–

S

I D N E Y

H

O O K

majd megcsókolja a másik orcáját, ahelyett, hogy odacsapna. Az elõbbi személy nem volna alkalmas kormányzati állás betöltésére, különösen nem érzékenyebb munkakörben, míg az utóbbi igen; s ha mégsem, csakis olyan indokok miatt, melyek a felkészültségével kapcsolatosak, de semmi közük hazája iránti hûségéhez. McCarthy szenátor kedvelt érvelési technikáinak egyike annak a vádnak a megfogalmazása, hogy mivel a Kreml egy adott politikai irányvonalat követ vagy támogat, mindenkivel kapcsolatban, aki ezen politika mellett foglal állást, jogosan merül fel a gyanú, hogy szovjet ügynök. Sajnálatos módon jó néhányan azok közül, akik kritikusak McCarthy szenátor módszereit illetõen, maguk sem haboznak az õ érveléstechnikáját alkalmazni azok ellen, akikkel nem értenek egyet: mivel McCarthy szenátor azt mondja, hogy a kommunista párt összeesküvõk gyülekezete, ennélfogva bárki, aki ugyanezt állítja, a mccarthyzmus gyanújába keveredik. Egy dolgot azonban nem az tesz igazzá, hogy ki mondja, hanem a mellette szóló bizonyítékok; az arra vonatkozó bizonyítékok pedig, hogy a kommunista párt nem olyan, mint a többi amerikai párt, hanem egy konspirációs mozgalom, ma már elsöprõ erejûek. Országunk értelmiségi körei felelõsséggel tartoznak azért, hogy számonkérjék az élénk vita legmagasabb standardjait, és maguk is megfeleljenek azoknak. De a jelek szerint a pártosodás vírusa ezekben a körökben is fertõz. Gyakran hallani még tanult emberektõl is, hogy a logikai elemzést vádaskodással helyettesítik, s ha nem képesek érvekkel vagy bizonyítékokkal szolgálni egy általuk elutasított állásponttal szemben, akkor képviselõinek feltételezett „tudattalan motívumait” kárhoztatják. A demokratikus vita alapszabályai egyszerûek, ezért ha megerõsítjük õket, közhelyeknek hangozhatnak. Valóban közhelyekrõl van szó. De ha tagadják vagy megsértik õket, a közhelyek igen fontossá válnak. Az, hogy szükség van a megerõsítésükre, jól mutatja, milyen mélyre süllyedt a politikai eszmecsere. Ezek a szabályok a következõk: 1. Senki és semmi nem immunis a kritikával szemben. 2. A vita minden résztvevõjének intellektuális felelõssége, hogy informálódjék a hozzáférhetõ tényekrõl. 3. A kritikának elõször mindig a politikai programokra kell irányulnia, a személyekre csak akkor, ha felelõsek ezekért a programokért; e személyek céljaira és indítékaira pedig csak akkor, ha független bizonyíték áll rendelkezésünkre a jellemüket illetõen. 4. Mielõtt megkérdõjeleznénk ellenfelünk indítékait, még ha azok valóban vitathatóak is, elõbb feleljünk meg az érveire. 5. Az, hogy bizonyos szavak jogi szempontból elfogadhatóak, még nem jelenti azt, hogy morális szempontból is elfogadhatóak. 6. Ne kezeljük egy adott politikai program ellenfelét úgy, mintha személyes ellenségünk, az ország ellensége vagy a demokrácia álruhás ellensége volna. 7. Mivel elõfordulhat, hogy egy jó ügyet rossz érvekkel védenek, miután megválaszoltuk a másik álláspontja mellett szóló rossz érveket, álljunk elõ pozitív bizonyítékokkal a sajátunk mellett. 8. Ne habozzunk beismerni tudásunk hiányosságait vagy felfüggeszteni az ítélkezést, ha a rendelkezésünkre álló bizonyítékok nem bizonyulnak perdöntõnek. 23

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

•

Page 24

2 0 0 7 | 6

–

T

E N G E R E N

T Ú L

9. Csak a tiszta matematikában és logikában lehetséges bizonyítani, hogy valami szigorú értelemben lehetetlen, az emberi viszonyok területén nem. Attól, hogy valami logikailag lehetséges, még nem biztos, hogy valószínû is egyben. A „nem lehetetlen” szókapcsolat általában egy, az emberi viszonyokról tett irreleváns kijelentéshez szolgál bevezetésként. A fõ kérdés mindig a valószínûség mérlegelésének kérdése. A valószínûség mellett szóló bizonyítéknak pedig többet kell tartalmaznia absztrakt lehetõségeknél. 10. A ténybeli igazság vagy a politikai bölcsesség keresése során a legfõbb bûn egy kérdés megvitatásának megtagadása, vagy az olyan cselekvés, amely gátat szab az eszmecserének. Ezek az alapszabályok in nuce a tudományos kutatás logikáját és etikáját tükrözik. Egy bizonyos szemszögbõl a természettudomány a véget nem érõ vita területének tûnik, amely azonban nem izzó gyûlöletet hagy maga után, hanem a tudás nagymértékû gyarapodásával jár. Nem szükséges tagadnunk a nyilvánvaló különbségeket a természettudomány és az emberi viszonyokkal foglalkozó tudományágak tárgya között ahhoz, hogy felismerjük: ha a tudományos kutatás szellemiségét a politika kérdéseinek többségére is kiterjesztenénk, az amerikai demokrácia jóval bölcsebb lenne és biztosabb alapokon állna. Fordította: Pápay György (A fordítás a The New Leader folyóirat hozzájárulásával készült. Translated and published with permission from The New Leader of February 1, 1954.)

Az LZ4-es Zeppelin léghajót kihúzzák a Bodeni-tavon úszó hangárból (német képeslap, 1908)

24

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 25

•

2 0 0 7 | 6

–

D

I S P U T A

LEVÉLVÁLTÁS AZ ALKOTMÁNY-KOMMENTÁRRÓL Az Alkotmány tudományos igényû kommentárjának projektje Sólyom László kezdeményezésére jött létre 2003 elején. A cél egy olyan német típusú, jogdogmatikai elemzésre koncentráló kommentár volt, amely hozzájárul a magyar alkotmányjogi kultúra elmélyítéséhez illetve az alkotmányjogi érvelések színvonalának emeléséhez, s egyúttal forrásként szolgálhat az alkotmánybíráskodás, a jogalkotás valamint a mindennapi jogalkalmazási munka számára is. A szöveg az egyes paragrafusok dogmatikai, pozitivista jellegû magyarázatát kívánja adni; nem célja tehát alkotmánymódosítási javaslatok kidolgozása, hanem csupán a hatályos Alkotmány-szöveg értelmezése (annak rációjának fényében). 2006 júniusában – miután Sólyom László köztársasági elnöki teendõi miatt a szerkesztõi pozíciótól visszalépett – a megmaradt résztvevõk Jakab Andrást, a Liverpooli Egyetem docensét választották meg a kötet új szerkesztõjének, amely elõreláthatólag 2008 szeptemberében jelenik meg a Századvég Kiadónál. A vállalkozás, amely jelenleg 42 résztvevõt ölel fel, terjedelmét tekintve az utóbbi 30 év legnagyobb magyar jogtudományi projektje.

1. Szalai Ákos Jakab Andrásnak Kedves András! „Tegyék fel az alapvetõ kérdést: mi a jog, mi alkotja a jogot! Találnak majd olyan szövegeket, amelyek szerint az nem Massachusetts vagy Anglia bíróságának döntése, amelyek szerint ez valamiféle gondolkodásrendszer, levezethetõ az etika alapelveibõl, elfogadott axiómákból. Ez lehet, hogy egybeesik a bíróság döntésével, de lehet, hogy nem. De ha a mi barátunk, a rossz ember nézõpontját magunkévá tesszük, akkor azt találjuk, hogy õ nem törõdik az axiómákkal és a dedukcióval, csak az érdekli, hogy Massachusetts vagy Anglia bírósága a konkrét esetben vélhetõen hogyan fog dönteni. A bíróság konkrét döntésének elõrejelzése (és nem valami ennél nagyratörõbb) az, amit én a jogon értek. Az alapvetõ jogok és kötelezettségek, amelyekkel a jogtudomány foglalkozik, szintén nem több, mint elõrejelzés […] egy jogi kötelezettség nem más, mint annak az elõrejelzése, hogy ha valaki tesz, vagy éppen elmulaszt valamit, akkor neki ezért módon a bíróság ítéletét el kell viselnie. Hasonló a helyzet a jogokkal.”1 Holmes bíró2 híres mondatai és ezzel a jog elõrejelzés-elmélete (prediction theory of law) annak kapcsán jutott eszembe, hogy szíves meghívásotokra végighallgathattam a készülõ Alkotmány-kommentár szövegeirõl eddig rendezett két konferenciát, illetve elolvashattam a szövegek közül nyolcat-tízet. Külsõ szemlélõ számára nyilvánvalónak látszik a pár1

Idézi M[ax]. H. FISCH: Justice Holmes, the Prediction Theory of Law, and Pragmatism, The Journal of Philosophy 39 (1942), 85–97. 2 Oliver Wendell Holmes, Jr. amerikai bíró (1841–1935), a Legfelsõbb Bíróság tagja (1902–1932), az egyik legtöbbet idézett, legnagyobb hatással bíró jogtudós az Egyesült Államokban.

25

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 26

•

2 0 0 7 | 6

–

D

I S P U T A

huzam az angolszász common law jogalkotási gyakorlata és a magyar Alkotmánybíróság alkotmányértelmezése között. Mind a kettõben jelentõs mozgástere van a döntéshozó bíróságnak (csak mifelénk jogértelmezésnek nevezik azt, amit ott jogalkotásnak). Amikor az érvelésben megjelenik a „láthatatlan alkotmány”, amikor az egyes döntéseket meghatározzák a rendszerváltással összefüggõ „történelmi körülmények”, amikor az Alkotmánybíróság – Sólyom László szavaival – az „értékszempontok alapján megállapította az alapjogok hierarchiáját”,3 akkor gyakorlatilag valami olyasmit csinál, amit egy common law bíróság is tesz. Legalábbis ha a common law bíróságokat úgy fogjuk fel, mint Blackstone: a bíró feladata az, hogy feltárja a törvények „értelmét és szellemét”, és megpróbálja azokat összhangba hozni az arisztotelészi igazságosság-fogalommal.4 Külsõ szemlélõként tehát csak üdvözölni tudom az Alkotmány-kommentár megszületését, különösen, ha az valóban hozzájárul ahhoz, hogy megérthetõ (megjósolható) legyen egy-egy újabb döntés, alkotmányértelmezés. Elég kinyitni a napi- vagy hetilapokat, hogy az ember szembesüljön azzal, kik és milyen kérdésekben hivatkoznak „alkotmányos jogaik” sérelmére (eutanáziától ingyen sörig, vasárnapi nyitvatartástól melegek házasodási jogáig). Nyilvánvaló, hogy a puszta vélekedések vagy az erre alapozódó, és az Alkotmánybíróságot agyonnyomó beadványok száma úgy csökkenthetõ, illetve minõségük úgy emelhetõ, ha azok megfogalmazói tisztában lehetnek azzal, hogy miképpen is vélekedne arról a bíróság. Persze a biztos bukás tudatában is meg lehet fogalmazni képtelen állításokat, de legalább bennünket, többieket nem érne meglepetésként, amikor egy-egy döntéssel szembesülünk. Azt hiszem, ezt érthetjük jogbiztonságon. Nagy várakozásokkal tekintettem tehát munkátok elé. Ugyanakkor minden tiszteletem és nagyrabecsülésem mellett, amiknek megfogalmazásával nem untatlak, az az érzésem, hogy munkátok során olyan döntéseket hoztatok, amiket talán korrigálni kéne. Röviden: 1. a szöveg szinte csak a jogászok számára értelmezhetõ – ezért a nem jogászok számára az alkotmányértelmezést nem teszi könnyebbé, az errõl megfogalmazott vélemények színvonalát vélhetõen nem emeli; 2. amikor túlnyúltok a jog határain, akkor sokszor úgy hívjátok a filozófia vagy más szaktudományok elméleteit segítségül, hogy azok egyoldalúak maradnak – ez a nem jogász olvasók szemében leértékelheti a munkát; 3. az Alkotmányt annak társadalmi hatásaira tekintet nélkül elemzitek – ezzel éppen azon jogértelmezési változások „elõrejelzését” mulasztjátok el, amelyekkel pedig az elmúlt idõszakban a jogászoknak is olykor-olykor meglepetéseket okozott az Alkotmánybíróság. Ad 1. Szerintem nem helyes, hogy a célközönséget csak a jogászokban jelölitek meg. Úgy érzem, jelen pillanatban olyan anyag készül, amely a többi társadalomtudomány mûve3 SÓLYOM László: Az alkotmánybíráskodás tizedik évfordulójára = UÕ.: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Magyarországon, Osiris, Budapest, 2001, 226. 4 Blackstone ilyen értelmezését lásd Cass R. SUNSTEIN – Adrian VERMEULE: Interpretation and Institutions. Univerisity of Chicago John M. Olin Law and Economics, Working Paper no. 156.

26

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

L

3:36 PM

E V É L V Á L T Á S

A Z

Page 27

A

L K O T M Á N Y

-

K O M M E N T Á R R Ó L

lõi számára csak nagy nehézségek árán érthetõ. Holott éppen a fentiek miatt fontos lenne, hogy az általatok írt Alkotmány-kommentárban más tudományterületek a téma iránt érdeklõdõ mûvelõi is választ találhassanak benne kérdéseikre. Félreértés ne essék: a magam konzervativizmusával hajlok arra, hogy a jól képzett jogászok az Alkotmány, illetve a jogrendszer legfontosabb õrei. Tocqueville gondolatai szerintem mindig is idõszerûek maradnak: a demokrácia csak azért és csak akkor nem fordul át diktatúrába, a többség zsarnokságába, ha egy kellõen képzett jogászi testület lép a régi rend arisztokráciájának helyébe. De eszünkbe juthat Polányinak a jogrendszer mûködésérõl adott leírása is. A The Logic of Libertyben a bírói döntéshozatalt mint az intellektuális rend egyik rendszerét mutatja be: „Vegyünk egy bírót, aki a tárgyalóteremben ül és egy nehéz ügyet kell eldöntenie. Miközben döntését fontolgatja, tudatosan tucatnyi precedensre hivatkozik és tudattalanul még többre. Már õelõtte is számtalan más bíró ült és döntött a végzések, precedensek, egyenlõség és helyénvalóság alapján, ahogyan most neki is döntenie kell; tudata az esetek különféle vonatkozásainak elemzése közben folyamatosan kapcsolatban áll a többiekével […] Amíg az eset összes vonatkozását meg nem állapította és nem válaszolt rájuk a saját szakmai lelkiismerete alapján, addig nem lesz meggyõzõdve döntése felõl és nem lesz hajlandó kinyilvánítani azt.”5 Ugyanakkor szerintem tévedés azt hinni, hogy ezt az „arisztokráciát” az legitimálja, ha olyan nyelven tud beszélni, amit a többiek nem értenek. Félreértés az orvosokra hivatkozni – ahogyan ezt néhány jogász barátom teszi. Õk ugyan valóban olyan nyelvet beszélnek, amit a kívülállók nem, de ez nem jelenti azt, hogy a társtudományok (például a biológia) mûvelõi számára is érthetetlen lenne. Másrészt a jog – különösen az alkotmányjog – a köz ügyeivel foglalkozik, tehát felmerülhet a gyanú, hogy nem épp ez elõl a kontroll elõl akar-e elzárkózni akkor, amikor egy a társtudományok elõtt is mesterségesen elzárt nyelvet fejleszt ki. Polányi gondolatából az elõbb kimaradt egy mondat: „És a tisztán jogi hivatkozásokon túlmenõen érzékeli a kortárs közvélemény áramát, a társadalom egész közegét.” Hadd fûzzem ide két személyes élményemet. Mindkettõ alapja az, hogy kutatási területem a jog gazdasági elemzése (law and economics). Ez a tudományterület is az angolszász világból, elsõsorban az Egyesült Államokból indult – mondhatjuk talán – hódító útjára. Amikor a téma alapszövegeit kezdtem olvasni, meglepetésként ért, hogy az amerikai jogi irodalom nem jogászok számára milyen könnyen érthetõ. Sõt igazából szét sem tudom választani, hogy az elemzések közül melyik a szûken vett jogi és melyik law and economics-elemzés. A nagy amerikai egyetemek jogi karainak working paperjei különösebb elõképzettség nélkül is felfoghatóak, értelmezhetõk, vitathatók. Ha viszont magyar jogi cikkeket veszek a kezembe, jogi képzettség nélkül sok esetben gyakorlatilag számomra értelmetlen szövegekkel szembesülök. Viszont ha ugyanezen cikkek szerzõit megkérem, hogy próbálják már elmagyarázni, mit is jelent az adott gondolat, vagy szembesítem õket azzal, hogy abból mit és hogyan szûrtem le, akkor azonnal kiderül, hogy képesek megfogalmazni a gondolataikat mások számára is érthetõen. Mind az 5

Idézi MOLNÁR Attila Károly: Polányi Mihály, Új Mandátum, Budapest, 2002, 134.

27

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 28

•

2 0 0 7 | 6

–

D

I S P U T A

amerikai gyakorlat, mind ezek a beszélgetések arra utalnak tehát, hogy nem igaz, hogy nem lehetne egyszerre szakszerû és közérthetõ nyelven beszélni a jogról. Érdemes itt talán az én tudományom, a közgazdaságtan példáját is felhozni. Sokan sok rosszat elmondanak a közgazdaságtanról, imperialistának bélyegezve azt – így a magyar jogászok között is akad egy jelentõs réteg, amely élesen elutasítja a law and economicsot. Ugyanakkor nem árt szembenézni azzal, hogy a közgazdaságtan terjeszkedése éppen azért lehet sikeres, mert miközben mi is megtanítjuk diákjainkat a közgazdaságtan tolvajnyelvére, a saját „dogmatikánkra” (ez a mikroökonómia vagy a racionális döntések elmélete, jobb esetben a játékelmélet), aközben a mi céhünkben az is elvárás, hogy a tagok a gondolataikat ezen fogalmak (és a hozzájuk tartozó matematikai szörnyûségek) nélkül is el tudják mondani. Persze ez azzal jár, hogy mások megértik, hogy mit mondunk, és beleszólnak, cáfolják az állításainkat – de ez egyben magát a közgazdaságtant is gazdagítja (gondolhatunk például napjaink kísérleti közgazdaságtanára, evolúciós vagy éppen káoszelméleti modelljeire). Sõt egyre több helyen építik fel ennek szellemében a közgazdaságtan oktatását is: a „dogmatikát” idõben megelõzik olyan kurzusok, amelyeknek a lényege az, hogy a közgazdaságtan logikáját értessék meg a hallgatókkal. Vagyis a diákok elõbb kapnak választ a „közönség által is beszélt nyelven” arra, hogy mire jó (és mire nem jó), illetve mit állít a tudományunk, és csak miután ezeket az intuíciókat már átadtuk, akkor mutatjuk meg azok formalizált bizonyításait, ekkor sajátítják el azt a nyelvet, ami a céhen belüli kommunikációt könnyíti meg. Attól félek, hogy ti a másik utat választjátok, a céhen belüli tolvajnyelven akarjátok az Alkotmány-kommentárt megalkotni. Persze nem a jogdogmatikával van a baj. Azt magam is nagyon fontosnak gondolom, hogy az Alkotmánybíróság döntéseit – éppen a fenti elõrejelzõ képesség vagy jogbiztonság miatt – dogmatikai egységben mutassátok be. Mint minden elmélet, ez is pont arra jó, hogy ne csak a már megtárgyalt kérdéseket lássuk, hanem abban is segítséget kapjunk, hogy mi lesz, ha új, eddig nem tárgyalt kérdések kerülnek elõ. A problémám az, hogy az a dogmatika, az a logika, amit kiépítettetek, nem érthetõ mások számára. Lehet az alkotmányszöveget szóról szóra is elemezni, lehet úgy is, hogy az adott jogterület nagy elméleti kérdéseit kutatjuk, és lehet úgy is, hogy olyan kérdéseket teszünk fel, amelyek ugyan visszaadják az Alkotmánybíróság érvelésében megnyilvánuló állandó (az idõrõl idõre változó elemek mögött meghúzódó) logikát, de egyben a közvélemény számára is követhetõ logika szerint teszik fel a külsõ olvasó számára is értelmes kérdéseket, és ezekre adnak szakszerû jogi választ. Én igazából – az említett angolszász tapasztalatok vagy a hazai beszélgetések alapján – csak az utóbbit hiányolom. Röviden, ha ez a szöveg nem lesz a társtudományok számára érthetõ, akkor annak komoly politikai, közéleti következményei lesznek. Legalábbis annyiban, hogy kihagyunk egy középtávon vissza nem térõ esélyt arra, hogy megváltoztassuk a mai helyzetet. Ma azok, akiket az alkotmányjogi ismeretek hiánya zavar, nem hajlandóak a vitákban részt venni, akiket viszont az információhiány nem feszélyez, tovább hirdetik majd mindenféle alapot nélkülözõ „alkotmányértelmezéseiket”.

28

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

L

3:36 PM

E V É L V Á L T Á S

A Z

Page 29

A

L K O T M Á N Y

-

K O M M E N T Á R R Ó L

Ad 2. Szerintem felül kéne vizsgálni a filozófiai (jogfilozófiai) kérdések kezelésmódját. Az Alkotmány vagy bármilyen jogi szöveg értelmezésekor az egyik lehetséges út a teleologikus magyarázat, vagyis amikor valamiképpen megpróbáljuk meghatározni azt a célt, ami miatt az adott jogi szöveg vélhetõen született, vagy ami miatt ma azt használnunk kell. Amennyiben vita van az adott eset eldöntésében (például arról, hogy melyik jogi megoldást is kell alkalmazni, vagy miképpen kell értelmezni egy-egy a korábbiakban még nem pontosan definiált fogalmat), akkor az adott célt leginkább szolgáló megoldást fogadjuk el. Tudjuk, hogy a magyar Alkotmánybíróság, különösen az elsõ, Sólyom László vezette idõszakban elõszeretettel élt ezzel az eszközzel. Természetesen ez a rendszer maga után vonja azt a kérdést, hogy ki és milyen eszközökkel állapíthatja meg adott jogintézmény célját. Azt gondolom, hogy az Alkotmánykommentár kapcsán mind a két kérdést fel kell tenni. Az elsõ kérdés itt úgy merül fel, hogy egy kommentár felvállalhatja-e, hogy annak szerzõi definiáljanak célokat. A jogbiztonság, elõrejelzés célja miatt nyilvánvaló, hogy az Alkotmány-kommentárnak fel kell tárnia azokat a célokat, amiket az Alkotmánybíróság lát, amelynek fényében értelmezi az Alkotmány szövegét, megoldja az egyes eseteket. De amikor ilyen értelmezés nincs, amikor azzal az adott fejezet szerzõje nem ért egyet, akkor feladat-e az, hogy a szerzõ a saját álláspontját kifejtse? Félreértés ne essék, a szerzõ soha nem tudja kizárni a saját filozófiai hátterét – ha másképp nem, az elõzõ pontban bemutatott szerkezeti kérdésekben (milyen kérdéseket tesz fel, milyen sorrendben stb.) megjelenik majd az. Még azt is elfogadom, hogy szerencsés, ha valaki a politikafilozófiai álláspontját nyilvánvalóvá teszi. Azonban azt nem tudom, cél-e, hogy az egyes szerzõk alkotmánykommentár címén azzal ismertessenek meg bennünket, hogy szerintük hogyan kell értelmezni az Alkotmány adott bekezdését. Közgazdászként hadd térjek vissza a cél–eszköz viszonyhoz: elõsegíti ez a jogbiztonságot, a bíróság várható ítéletének elõrejelzését? Ha az elõzõ válasz negatív, akkor persze kizártuk az Alkotmány-kommentár céljai közül a kontroll-, illetve fejlesztési funkciót. Ha a kommentár csak arra vállalkozik, hogy összesítsen, logikába foglaljon, és ezzel az elõrejelzést segítse, akkor a kritikának csak akkor van helye, ha inkonzisztenciát, bizonytalanságot, ellentmondó ítéleteket, érveléseket találunk. Viszont nincs jogunk számon kérni az Alkotmányon, az Alkotmánybíróságon olyan követelményeket, amiket ugyan fontosnak találunk, de az Alkotmánybíróság jelenlegi gyakorlatából nem következnek. Hogyan járjunk azonban el azokban az esetekben, amikor úgy tûnik, nincs válasz az egyes dilemmákra, amikor nem tudjuk az eddigi tevékenységbõl kiolvasni a választ egy-egy kérdésre? (Például mi lesz a válasz adott esetben egy kendõkérdésre?) Nyilvánvalónak látszik, hogy itt elõ kell venni olyan teleologikus érveket is, amelyek nem az eddigi jogi szövegekbõl hámozhatók ki. Pontosítsuk a kérdést! Elvárható-e, hogy ilyen esetekben a különbözõ releváns jog- és politikafilozófiai álláspontok mindegyike bemutatásra kerüljön, érzékeltetve ezzel a vita során vélhetõen majd felbukkanó álláspontokat, és az egyes álláspontokból levezethetõ várható döntéseket, vagy elég, ha a szerzõ a saját álláspontját mutatja be? Saját tudományos meggyõzõdésem, illetve a jogbiztonság, elõrejelzés célja szerint az elõbbi a szerencsésebb megoldás. Persze ez „szétfeszítené” egy ilyen munka kereteit, terjedelmét jelen29

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 30

•

2 0 0 7 | 6

–

D

I S P U T A

tõsen megnövelné. Ha ezt el akarjuk kerülni, akkor viszont meg kell állni ott, hogy egyes kérdésekre jelen pillanatban – a korábbi döntések talaján állva – nem tudjuk a választ. Az a gyakorlat, amely egy-két általam olvasott szöveget alapvetõen meghatározott, az, hogy az egyes szerzõk saját koherens, tisztességes, védhetõ stb. filozófiai álláspontjuk alapján értelmezik az Alkotmány egyes passzusait. De mindeközben nem reflektálnak erre a filozófiai alapállásra. Ha valaki csak a következtetéseit adja közre, esetünkben alkotmányértelmezésre tesz javaslatot, de nem fedi fel a filozófiai alapjait, akkor az olvasók felismerik majd a filozófiai álláspontot (rosszabb esetben nem filozófiát, hanem politikai ideológiát látva benne), és a szöveget egyértelmûen el fogják utasítani. Ha az elõzõ pont kapcsán – kénytelen-kelletlen – bele is törõdök abba, hogy az Alkotmány-kommentár csak a nagyon magasan képzett jogászok kézikönyve akar lenni, akkor is kérdés, hogy mire akarjátok nevelni a teleologikus érvelés kapcsán a jogásztársadalmat. Úgy érzem, most az a veszély fenyeget, hogy hivatkozási alapul szolgálhattok azon – szerintem szerencsétlen – gyakorlat mûvelõi számára, akik csak a saját „jogi álláspontjukat” (vagyis a saját jogértelmezésüket) teszik közzé, anélkül, hogy annak logikai alapjait, teloszát nyilvánvalóvá tennék. A különbözõ álláspontok így nem ütköztethetõk, a két álláspont közötti választás nem a tudomány, hanem egyes-egyedül a hatalom feladata lesz – amelyikkel szimpatizál, azt hirdeti ki. Hadd próbáljam ismét Polányit interpretálni! Szerinte a tudomány függetlensége, autonómiája melletti legfontosabb (egyetlen?) érv az, hogy egy magasabb célra, az igazság kiderítésére hivatkozhat, és azt állíthatja, hogy a tudományos vita az egyedül alkalmas módszer ennek az igazságnak a megközelítésére. Azért kell elutasítanunk minden központi tervezést, beavatkozást ebbe a szabad vitába, mert az a vita hatásfokát csökkenti. Mivel azonban az érvelés alapja az igazság kiderítése, megközelítése, ez nem jelenti a tudományos szólásszabadság korlátlansága melletti érvelést – a cél egyértelmû: a vita. Egy jogi szöveg értelmezése, anélkül, hogy megtudnánk, hogy a szerzõ miért éppen azt az álláspontot tartja igaznak (milyen etikai, politikafilozófiai alapokra építkezik), kizárja a vitát, nem visz közelebb az igazsághoz. Ad3. Szerintem a jogtudományt nem szerencsés annak társadalmi hatásaira tekintet nélkül (illetve fordítva, az arra gyakorolt társadalmi hatásokra érzéketlenül) mûvelni. Bár azzal kezdtem, hogy szerintem nem szabadna egy ilyen lehetõséget csak arra használni, hogy a jogászok tudását gyarapítsátok, de ha ezt a feladatot tûzitek ki, akkor is némi módosításokat éreznék szükségesnek. Tudjuk, hogy a magyar Alkotmánybíróság gyakorlata is jelentõsen változott az elmúlt évek alatt – bizonyos kérdések megítélése alapvetõen átalakult. Ha a jogbiztonság elõsegítése a cél, akkor érdemes lenne elgondolkodni azon, hogy ezeket a változásokat vajon mi ösztönzi. Nyilvánvaló, hogy a változó társadalmi körülményekkel a jognak, a jogértelmezésnek is lépést kell tartania. Amennyiben a társadalmi változásokra hivatkozva változhat a gyakorlat, új precedens, analógia alakulhat ki, akkor legalább annyira fontos a jogászokat is felkészíteni arra, hogy a dogmatikai egység mellett ezeket a hatásokat is szem elõtt tudják tartani – épp a jogbiztonság, a fenti kockázatcsökkentés fényében. 30

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

L

3:36 PM

E V É L V Á L T Á S

A Z

Page 31

A

L K O T M Á N Y

-

K O M M E N T Á R R Ó L

Másrészt, talán nem túl erõltetett a bírói feladat olyan felfogása sem, hogy a még meg nem válaszolt kérdéseket, eseteket úgy akarja megoldani, hogy a jog, a korábbi döntések keretein belül a lehetõ legjobb megoldást keresi. Márpedig ha a jog csak a kereteket adja, akkor valami másra szükség van ahhoz, hogy a sok jogszerû megoldás közül kiválassza a „legjobbat”. (Polgári jogász barátaim szokták mondani, hogy szerintük sok esetben a bírósági ítéleteket az határozza meg, hogy a bíróság etikai szempontjait vagy úgy érvényesíti, hogy addig keresgél a lehetséges hivatkozások, jogi kategóriák között, amíg megfelelõt nem talál, vagy a definiálásra váró jogi fogalmat értelmezi úgy, hogy az ne kerüljön összeütközésbe az etikai céljaival.) Ezen „jó” megoldás kiválasztásához nyújthat segítséget a fenti filozófiai-etikai érvelés, de a teloszt (sokszor) csak annak fényében határozhatjuk meg, ha a döntés hatásaira is tekintettel vagyunk. Már csak ezért is szükséges lenne, hogy a jogász hallgatósággal megértessétek, hogy a jogintézmények milyen kölcsönhatásban állnak a társadalom egyéb intézményeivel. A law and economics például egy közgazdász számára azért érdekes, azért fontos, mert pont arra hívja fel a figyelmet, hogy a közgazdaságtan elméleti modelljei csak akkor mûköd(né)nek jól, ha intézményektõl mentes világban élnék. Ezt fejezi ki ma a közgazdaságtan úgy, hogy a modellek csak akkor hozzák az elvárt eredményt, ha a tranzakciós költségektõl mentes világról beszélünk. Csakhogy más intézmények és tranzakciós költségek léteznek – a jognak éppen az a lényege a mi számunkra, hogy elõsegíti vagy éppen gátolja-e a kölcsönösen elõnyös tranzakciókat. (Tranzakciós költség az, ami megakadályozhatja egy-egy ilyen kölcsönösen elõnyös alku létrejöttét.) A jogintézmények megjelenése a piaci folyamatokat is alapvetõen befolyásolja – ugyanazok a társadalmi, gazdasági folyamatok más és más végeredményre vezetnek, ha változik a jogrendszer. Az eddigiekben elfogadtam, hogy jogdogmatikai könyvet akartok készíteni, hiszen ez segít meghatározni a belsõ koherenciát, ez segíti az elõrejelzést. De ez a koherencia csak addig segíti az elõrejelzést, amíg a bíróság nem látja idejét, hogy eltérjen a korábbi logikától. Abban a pillanatban viszont csak azt konstatálhatja, hogy valami ellentmondás került a rendszerbe, és nem tudhatjuk, hogy ez egy hiba, amit kiiktatnak a következõ döntések, vagy valamilyen változás tanúi lehetünk. A változások megértéséhez mindenképpen szükség van külsõ szempontokra. Ezeket szolgáltathatják a társtudományok, köztük a közgazdaságtan, amikor a különbözõ jogintézmények hatásait feltárják. A magam részérõl – gondolom, nem meglepõ módon – nagyjából egyetértek a law and economics talán leghíresebb alakjának, Richard Posnernek6 a híres elvével, mely szerint a jogrendszerben is a társadalmilag elfogadott megoldások választódnak ki. Ettõl az egyes ítéletek eltérhetnek, rövidebb-hosszabb távon más intézményeket is fenntarthat a rendszerben rejlõ megszokás, de hosszú távon csak az elfogadható jogintézmények maradnak fenn, a többi állandó jogi és külsõ támadás célpontja lesz, így végül kiiktatják a jogrendszerbõl. Persze annyiban már kicsit túloz Posner, hogy az „elfogadott6 Richard Allen Posner (1939–) bíró (jelenleg a 7. Kerületi Fellebbviteli Bíróság [United States Court of Appeals for the Seventh Circuit] tagja), a Chicagói Egyetem jogászprofesszora. A jog gazdasági elemzésének (law and economics) talán legbefolyásosabb mûvelõje.

31

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 32

•

2 0 0 7 | 6

–

D

I S P U T A

ságot” egyedül a hatékonysággal azonosítja, és ezzel a közgazdaságtannak kivételezett helyet követel a jog értékelésében (teszem hozzá: annak ellenére, hogy bíró). Ezt a vitát most nem kell lefolytatnunk, csak annyira szeretném a figyelmet felhívni, hogy Polányi fenti idézett gondolatának megfelelõen a jogot is értékeli a külvilág, tehát a jog fejlõdése csak akkor érthetõ, ezen keresztül a jogbiztonság is csak akkor érhetõ el, elõrejelezni is csak akkor vagyunk képesek, ha a változásról is van valamiféle képünk. Ha a változást nem is tudjuk elõre jelezni, legalább azzal tisztában lehetünk, hogy az egyes lépéseknek milyen társadalmi következményei vannak. Az általam olvasott szövegek maguk is óhatatlanul túllépnek a jogtudomány keretein – nemcsak a filozófia, hanem más tudományterületek felé is. Beszélhetünk a népszavazás intézményérõl úgy, hogy nem vesszük figyelembe a politikatudomány vagy éppen a politikai gazdaságtan közvetlen és közvetett demokráciáról kialakított elméleteit? Beszélhetünk a tulajdonról, a kisajátításról anélkül, hogy figyelembe vennénk a piaci ár (ami a kisajátításkor fizetett összeg) és az érték közötti közgazdasági összefüggéseket és eltéréseket? Beszélhetünk a büntetõjogról úgy, hogy nem vesszük figyelembe azt, hogy az érvényes büntetõjogi szabályok milyen információs és pszichológiai gátakon keresztül juthatnak csak el a „rossz emberhez”? A problémák, ahogy én láttam, abból fakadnak, hogy az elemzések meglehetõsen felületes elemzést adnak csak – sokszor olyat, amit az adott téma szakértõi könnyedén megcáfolhatnak. Ismét csak rontva ezzel az Alkotmány-kommentár értékelését a társtudományok mûvelõinek szemében. Ráadásul az intézményi környezet, illetve a hatásmechanizmusok értékelése vélhetõen a legegyszerûbb módja annak, hogy a jogi komparatisztikával szembeni szokásos érveket kivédjétek. Az Alkotmány-kommentár óhatatlanul rákényszerül, hogy más országok gyakorlatára hivatkozzon. Ezzel a gyakorlattal szemben meglehetõsen könnyû (tévesen) arra hivatkozni, hogy az összehasonlítás, a máshonnan hozott példák figyelmen kívül hagyják a társadalmi, jogi környezetet, ezért az „intézményeknek más itt a hatásuk és más máshol”. Ezzel szemben, ha figyelembe vesszük a dogmatikán kívül az itt javasolt többi eszközt is, akkor könnyen bemutatható, hogy egy-egy máshol bevált intézmény milyen hatással lenne a magyar intézményrendszerben – nem lehetne lezárni a kérdést azzal, hogy „más”, tudhatjuk azt is, hogy mitõl függ az, hogy a hatás milyen. Természetesen fenti véleményemet éppen azért fogalmaztam meg, mert – mint remélem, érvelésembõl is kitûnt – munkátokat a mai magyar társadalomtudomány egyik legnagyobb és legfontosabb vállalkozásának tartom. Teljes mértékben egyetértek azzal az alapelvvel, amibõl kiindultok: Magyarországnak nem új írott alkotmányra, hanem a meglévõ Alkotmány megfelelõ értelmezésére van szüksége. A két megoldás közötti választás alapkérdése: a bíróság, az Alkotmánybíróság vagy az országgyûlés legyen-e az „alkotmányozó”. Mi történjen akkor, ha a társadalmi változások az alkotmány (kisbetûvel, vagyis társadalmunk, politikai rendszerünk alapelveinek) változását követeli. Vannak, akik amellett érvelnek, hogy ilyenkor a bíróságok feladata, hogy változatlanul kikényszerítsék a korábbi megoldásokat, még akkor is, ha tudják, hogy rosszak, pont azért, hogy a politikusokat ily módon vegyék rá azok megváltoztatására. A választás lényege egy köz32

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

L

3:36 PM

E V É L V Á L T Á S

A Z

Page 33

A

L K O T M Á N Y

-

K O M M E N T Á R R Ó L

gazdász számára: a bíróságoktól vagy a politikusoktól félünk jobban, melyik hibázhat szerintünk gyakrabban, nagyobbat? Én, Tocqueville fenti indokai miatt, a politikusoktól félek jobban. Szerintem a jogértelmezés, különösen az alkotmányértelmezés feladata az, hogy a változásokhoz próbálja igazítani a joggyakorlatot, amíg az lehetséges. Ennek elsõ lépése azonban az, hogy a jelenlegi alkotmányos gyakorlat, ahogyan az a bírósági döntésekben megnyilvánul, ismert, elõre jelezhetõ legyen. Erre tesztek most kísérletet, a jogbiztonságot, a bíróság döntéseinek elõrejelezhetõségét segítitek elõ, ami jogásznak, közgazdásznak és minden állampolgárnak egyformán fontos. Még akkor is, ha nem is tartozunk a Holmes által leírt rossz emberek közé, nem csak a szankciók veszélye tart vissza bennünket egy-egy rossz cselekedettõl… Baráti üdvözlettel

Szalai Ákos

Tata, 2007. november 14.

2. Jakab András Szalai Ákosnak Kedves Ákos! Az általad említett pontok valóban komoly dilemmák. Kritikai megjegyzéseidet három pontba szedted, de – ha jól látom – valójában inkább két problémáról van szó. (I) Az elsõ szerint túlzottan jogászias az írások nyelvezete, (II) a másik szerint pedig nem térünk ki bizonyos kérdésekre kellõ mélységben, illetve néhol egyáltalán nem (nevezetesen a filozófiai alapokra és a társadalmi hatásokra). Mielõtt azonban ezekre válaszolnék, röviden vázolnám, hogy én miben látom a jogászi gondolkodás egyik igen fontos jellegzetességét. Azért tartom szükségesnek az erre vonatkozó álláspontomat itt leírni, mert úgy látom, hogy a köztünk lévõ véleménykülönbségek jelentõs részben az erre vonatkozó különbségek következményei. A jogászi gondolkodásmódot egy a hétköznapi (értsd: nem-jogász, például közgazdász) ember számára idegen és logikátlan érvelésmód jellemzi. Ennek két rész-aspektusa van: (A) a jogi érvelésben használható érvek leszûkülnek, és (B) nem magukról a normákról, hanem a normákban szereplõ fogalmakról (azok terjedelmérõl és a konkrét életjelenségnek a fogalom alá való besorolhatóságáról) szólnak a viták. Ad (A). A jogi érvelésekben nem használhatóak olyan pofonegyszerû és a hétköznapi életben igen gyakran használt érvek, mint „hatékony”, „erkölcstelen”, „nem kifizetõdõ”. Az ilyen jellegû érveket valahogy jogi jellegû érvvé kell lefordítani („jogtalan”). (Az érdekeket és hasznokat jogokként és kötelességként kell megfogalmazni.1 Az erkölcsi érveket hasonlóképpen le kell fordítani. Klasszikus megfogalmazásához lásd Nemzetközi 1

Lásd Philippe A. MASTRONARDI: Juristisches Denken, Haupt, Bern, 2001, 264–276.

33

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 34

•

2 0 0 7 | 6

–

D

I S P U T A

Bíróság (ICJ), South West Africa Case, 1966 ICJ 6, para 49: „[Ez] itt egy bíróság, amely erkölcsi elveket csupán olyan mértékben vehet figyelembe, amilyen mértékben azokat jogi formában megfelelõen kifejezték. Úgy mondják, a jog azért létezik, hogy valamilyen társadalmi célt szolgáljon; de pont ezért ezt csak saját határai közt és azokat tiszteletben tartva teheti meg. Másként nem jogot szolgáltatnánk.”) A hatékonysági vagy egyéb fent nevezett érvek nem feltétlenül irrelevánsak a jogban, de közvetlenül („meztelenül”) nem használhatóak: külön meg kell indokolni, hogy miért relevánsak, illetve hogy milyen jogi kapun keresztül vezettük be õket (például generálklauzulák). Ez az oka annak, hogy általában szembetûnõen másképp érvel egy közéleti publicista és egy (jó) alkotmányjogász ugyanavval a problémával kapcsolatban.2 Egyesek meglehetõsen szûken húzzák meg a lefordítható érvek határát, s idegenkednek (illetve a tudománytalan önkény világába utalják) az ilyen nem-jogi érvek valamely kapun a jogalkalmazás által a jogba való bevezetését, mások nem ilyen szigorúak. A pontos határ meghúzása nem csupán jogrendszerrõl jogrendszerre, hanem egy jogrendszeren belül jogterületenként is változik – s további elemzésére itt most nem vállalkozhatunk. Tekintettel arra, hogy a jogalkalmazás kiindulópontja mindig egy szöveg, s ez a szöveg a jogalkalmazó számára fõszabály szerint megkérdõjelezhetetlen (kivétel nálunk az Abtv. 38. § szerinti konkrét normakontroll bírói kezdeményezése; de a közigazgatási jogalkalmazásnak például már nincs ilyen lehetõsége.), a jogi vita fõleg a normában szereplõ fogalmakra koncentrálódik. Azaz nem arról vitatkozunk a jogalkalmazás során, hogy jók-e a zálogjog szabályai, hanem arról, hogy mi az a „zálogtárgy” vagy mi az az „értékesítés”.3 Ez persze általában nem közvetlenül az elvont fogalomról („zálogtárgy”) folyik, hanem arról, hogy a konkrét tárgy egy zálogtárgy-e. Ez a vita azonban implicite az elvont fogalomról (illetve annak egy speciális lehatárolásáról) szól. Egy laikus vagy egy dogmatikailag kevésbé felkészült jogász széttárja a kezét a kedvezõtlen szabályozás láttán (esetleg de lege ferenda javaslatokkal áll elõ). Egy jó jogász azonban a normákban szereplõ fogalmakról próbálja megmutatni, hogy azokat másképp (esetleg a szövegbõl nem következõ, de teleologikus értelmezéssel belátható) módon kell értelmezni. Ez persze ellentmond a józan paraszti észnek, amely azt mondja, hogy „van egy szabály, és azt kell alkalmazni – amennyiben pedig ez a szabály nem jó, akkor meg kell változtatni a szabályt”. A jogász ugyanis úgy gondolkodik, hogy „van egy szabály, és azt kell alkalmazni – amennyiben pedig ez a szabály nem jó, akkor át kell értelmezni a szabályt”. Nem véletlen, hogy a dogmatikailag legmagasabb színvonalú jogi gondolkodás a 19. századi (akkoriban szétszabdalt) Németországban alakult ki, hiszen ott 1) egyrészt a jog elvileg igen merev volt (hiszen õsrégi és igen tisztelt [ezért megkérdõjelezhetetlen] jogot, a római jogot használták, illetve annak egy újított változatát, az usus modernus pandec2 Vö. A. M. HONORÉ: Jogi érvelés a római jogban és napjainkban = Összehasonlító jogi kultúrák, szerk. Varga Csaba, [kiadó nélkül], Budapest, 2000, 273–274, az elfogadható érvek kánonjáról. 3 Vö. Klaus F. RÖHL: Allgemeine Rechtslehre. Ein Lehrbuch, Carl Heymanns Verlag, Köln, 20012, 159.

34

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

L

3:36 PM

E V É L V Á L T Á S

A Z

Page 35

A

L K O T M Á N Y

-

K O M M E N T Á R R Ó L

tarumot), 2) másrészt pedig programmá emelték a fogalmi kidolgozást.4 Ez a kombináció a történelemben egyedülálló, s a mai német jogtudomány is lényegében mind a mai napig ennek köszönheti dogmatikai kifinomultságát. Ad (B). Az elõbbiekben bemutatott sajátos és a hétköznapi ember számára logikátlan érvelésmódnak különféle okai vannak. 1. Az egyik a konfliktusok megoldásának elõreláthatósága (azaz a jogbiztonság) végetti megkötések (legtipikusabb a jog kodifikációja). Azaz megkötjük, hogy mi számít jognak (mire lehet mint jogra hivatkozni). 2. Egy másik a jogászi döntések legitimációs problémája. A jogászt ugyanis csupán a legritkább esetben hatalmazzák fel arra, hogy a konfliktusra saját belátása szerint keressen „méltányos” megoldást. (Közismert kivétel a hágai Nemzetközi Bíróság [ICJ] statútumának 38. cikk (2) bekezdése a viták ex aequo et bono eldöntésének lehetõségérõl, amennyiben a felek hozzájárulnak. Ezt azonban még sosem [!] alkalmazták.) Azaz a jogásznak úgy kell tennie, mintha az elõzõekben a jogbiztonság végett leszûkített érvelési keretet mindig tiszteletben tartaná – noha ez nem mindig van így. Azaz a jogásznak úgy kell tennie, mintha õ mindig csak „alkalmaznᔠa jogot, de jogalkalmazóként sosem „alkotná”. Ez a mechanikus alkalmazó-automata-szerep, amit a jogászok egy része önmagáról is elhisz, nyilván tévedés: gondoljunk csak arra, hogy nehéz esetekre többféle jogilag védhetõ megoldás is van, és kiváló jogászok vitatkoznak a megoldáson (ha automatikus és mechanikus tevékenység lenne a jogalkalmazás, akkor ilyen viták értelemszerûen nem lennének). Ezen hamis önkép és kifelé sugárzott imázs oka az, hogy erre az alkotó tevékenységre „hivatalosan” a jogászok nincsenek felhatalmazva (azaz nincsen rá legitimációjuk). 3. Egy harmadik magyarázat az ilyen jellegû speciális és kívülállók számára érthetetlen beszéd- és gondolkodásmódra a monopólium-védelem.5 Minden társadalmi csoport (így mi, jogászok is) igyekszik saját tevékenységét úgy feltüntetni, amely igen fontos, titokzatos, speciális szakértelmet igénylõ s ezért pótolhatatlan tevékenység. Ezért használnak mások számára érthetetlen kifejezéseket (a Te elnevezéseddel: tolvajnyelvet). A történelemben ezt néha tudatosan és szervezetten mûvelték, ma már inkább (de nem kizárólag) öntudatlanul. (I) Úgy gondolod, hogy az általunk a kommentárban használt sajátos jogászi szaknyelv is egyrészt ez utóbbi legitimációs szempontból problematikus (ti. a politikai rendszerrõl úgy beszélünk, hogy azt a jogászokon kívül senki sem érti), másrészt pedig a társtudományok (például közgazdaságtan) képviselõi nem tudják használni kutatásaik során a munkánkat (mert nem érthetõ a számukra). Nem osztom a legitimációs aggodalmadat ez ügyben, mert ez csak akkor lenne megalapozott, ha a mûvet értõk köre 1. igen szûk és 2. ráadásul azonos érdekekkel illetve politikai preferenciákkal rendelkezne. Ez eset4 Lásd különösen Friedrich Carl VON SAVIGNY: Vom Beruf unserer Zeit für Gesetzgebung und Rechtswissenschaft, Mohr, Heidelberg, 1814. 5 Vö. Pierre BOURDIEU – Richard TERDIMAN: The force of law: towards a sociology of the juridical field, Hastings Law Journal 1987/5., 814–853, különösen 828–853.

35

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 36

•

2 0 0 7 | 6

–

D

I S P U T A

ben ugyanis tényleg manipulálni tudná ez a csoport a politikai közösség (a Magyar Köztársaság) életét, és kívülrõl ezt senki nem tudná kontrollálni. A helyzet azonban az, hogy a kontroll nem kívülrõl érkezik. A mûvet értõk köre (a jogászok) egy több tíz ezres közösség Magyarországon, amely érdekei, attitûdjei és politikai preferenciái szerint igencsak tagolt. Ez egyébként magára a szerzõi gárdára is éppígy igaz. Ráadásul nem minden szakasz nehezen érthetõ a nem-jogászok számára, sõt. Bár való igaz, elsõsorban arra számítunk, hogy a jogászok közvetítésével emeljük az Alkotmányról szóló közbeszéd színvonalát. Ez reális remény, hiszen az Alkotmányról szóló közbeszédet igen jelentõs részben jogászok (akár politikusként, akár újságíróként, akár ún. „alkotmányjogász”-ként) határozzák meg. Az, hogy a társtudományok képviselõi nem minden részt értenek könnyen (vagy netán egyáltalán nem), valóban sajnálatos ár, amit a fenti okok miatt a jogászi munkák túlnyomó része megfizet. Te mintaként egyrészt az amerikai jogtudományt, másrészt a közgazdaságtant állítod elénk, amelyek (szerinted) a kívülállók számára is érthetõek. A közgazdaságtan kívülállók számára való könnyû érthetõségével szívesen vitatkoznék, elég csak az Econometrica címû újság matematikai formuláira gondolni, amelybõl (noha két évig voltam közgazdászhallgató is, mielõtt végleg jogásznak álltam volna) nem sokat értek. Úgy vélem, hogy az Alkotmány-kommentár (bár tényleg nem a népszerûsítõ bevezetõk közé tartozunk) sokkal érthetõbb kívülálló olvasók számára, mint az Econometrica. Ha veszi a fáradságot, akkor a közélet iránt érdeklõdõ minden mûvelt polgár számára mondhat valamit, még ha nem is minden egyes apró részlete lesz elsõre könnyen érthetõ. Abban azonban, hogy az amerikai jogtudomány nem-jogászok számára könnyebben érthetõ, tényleg igazad van. (Bár ott is kialakul egy sajátos terminológia, amibe bele kell tanulnia az olvasónak; de ez a kontinentális európaitól tényleg egy fokkal kevésbé jogászias-technikai.) Ennek oka az ottani jogtudomány erõsen interdiszciplináris jellege (ott élõ, de Európából származó és éles nyelvû jogtudósok szerint: a kontinentális értelemben vett jogtudomány hiánya, és ennek más háttérparadigmákkal – például law and economics – való pótlása).6 Az angolszász jogtudományok idealizálását megelõzendõ azonban megjegyezném, hogy kontinentális (különösen németosztrák) rendszerezõ jogtudományi szemmel az angolszász jogtudomány túlnyomó többsége egyszerûen színvonaltalannak mondható (negyedik éve élek és tanítok jogot Angliában, ezért feljogosítva érzem magam az éles szavakra), hiszen bár néhány érdekes és átveendõ gondolatmenetet tartalmaznak, a fogalmi szigorúság és a rendszerezõ képesség jelentõsen elmarad az általunk megkívánttól. Nincs szükségszerû és szigorú logikai összefüggés ugyan a két dolog (az interdiszciplinaritás és a jogi-fogalmi szigorúság) között, de azt mégis látni kell, hogy ha a jogtudósok nem a kontinentális értelemben vett fogalmi szõrözésre és dogmatikai rendszerépítésre koncentrálnak (hanem például law and economics-elemzésekre), akkor ezt mások (például közgazdá6

Az amerikai jogtudomány elsõsorban interdiszciplináris jellegérõl lásd Brian H. BIX: Law as an Autonomous Discipline = The Oxford Handbook of Legal Studies, szerk. Peter Cane – Mark Tushnet, Oxford UP, Oxford – New York, 2003, 975–987, különösen 981.

36

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

L

3:36 PM

E V É L V Á L T Á S

A Z

Page 37

A

L K O T M Á N Y

-

K O M M E N T Á R R Ó L

szok) biztosan nem végzik el helyettük. A kommentárírás egy tipikusan fogalmi rendszerépítõ tevékenység: nem véletlen, hogy az angolszász országokénál ennek sokkal erõsebb mezõnye és hagyománya van Németországban, és az sem véletlen, hogy a mi Alkotmány-kommentárunk is egy német mintát választott magának.7 A jogi fogalmi rendszerépítés (az AB-határozatok puzzle-jából a még hiányzó elemek kipótlásával egy teljes kép megrajzolása, illetve a képbe értelmesen be nem illeszthetõ elemek kritikája) általános hasznosságát (ti. a hipotetikus esetmegoldásokkal illetve a fogalmi hálóval a jövõbeli tényleges esetek megoldását segítjük) Te sem vitattad, ezért ennek magyarázatáról ehelyütt nem írok bõvebben. Ha a jogról nem ezen a „tolvajnyelven” beszélünk, akkor szükségképpen a jogi diskurzuson kívül maradunk. Márpedig a mi egyik legfontosabb ambíciónk a(z alkotmány-) jogi diskurzus színvonalának emelése. (II) A másik általános kifogásod a projekt koncepciójával kapcsolatban, hogy egyrészt nem elemezzük (II.1) a filozófiai alapokat, másrészt pedig (II.2) a társadalmi hatásokat sem. Ez így van, és magyarázatul kétfajta választ tudok adni. Az egyik egy praktikus: a vállalkozás már most is a lehetségesség határán mozog, és szétfeszítené (pontosabban megduplázná vagy megtriplázná) a kereteket, ha az általad hiányolt kérdésekrõl is számot akarnánk adni. Van azonban egy ennél elméletileg kielégítõbb válasz is: egyszerûen mûfajilag nem szükséges a hiányolt kérdések (olyan mélységû) elemzése, mint amit Te számon kérsz rajtunk. (II.1) A filozófiai alapok tisztázása a teleologikus értelmezéshez (ti. egy jogi rendelkezésnek a mögötte rejlõ cél, ráció avagy telosz fényében való értelmezéséhez) lehet szükséges vagy legalábbis hasznos. A teleologikus értelmezés valóban egy fontos jogértelmezési módszer (például precedensekre hivatkozás, külföldi jogokra hivatkozás stb. mellett), amely történetesen általam is nagyon kedvelt. Az egyes konkrét rendelkezések konkrét céljának felhasználására egymást bátorítjuk is a csapatban, de (szerkesztõként) igyekszem az általános filozófiai jogrend-célokra való hivatkozást minimalizálni. Az átfogó jogrend-célok (avagy a jogrend mögött álló átfogó erkölcsi igazolások) meghivatkozásával kapcsolatos aggályom ugyanis az, hogy amennyiben nem egy hosszú közhelylistát akarunk, hanem olyasvalamit, ami a konkrét (akár társadalmilag igen vitatott) jogesetben is iránymutatást nyújt, akkor bizony különféle egymással versengõ narratívákat adhatunk a jogrendszer értelmének. Ez igaz ugyan néha a konkrét rendelkezések mögötti telosz megtalálására is, de ott egy fokkal jobban megvan az esély rá, hogy kevésbé futunk alapvetõ világnézeti kérdésekbe, ezért az errõl szóló vita kevésbé indulatos, és a vesztes inkább belenyugszik az eredménybe. A jogrendszer filozófiai vagy politikai-erkölcsi értelmének különféle, egymásnak ellentmondó narratíváit tényként kell kezelnünk a pluralista demokráciákban (mint amilyen Magyarország), s ezért (a minimális prag7

Lásd Grundgesetz. Kommentar, szerk. Michael Sachs, Beck, München, 20033.

37

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 38

•

2 0 0 7 | 6

–

D

I S P U T A

matikus közös önérdeken felül) a jogrend átfogó „értelme” igencsak ingoványos talaj, amelynek a jogi érvelésbe emelése a gyakorlatban a saját morális preferenciák jogi szükségszerûségként való feltüntetéséhez vezet. A saját morális preferenciáinkat nem tudjuk ugyan teljesen kiküszöbölni a jogi érvelésben sem, de legitimációs okokból szerepüket minimalizálnunk kellene. A konkrét rendelkezés konkrét céljának megállapítása sem jelenti azonban azt, hogy ezzel a cél aggálytalanul felülírhatná a neki esetleg ellentmondó szöveget (és a ráépülõ gyakorlatot). Ezt lehetõleg más jogi rendelkezések segítségül hívásával kell megtennünk: jogi érveket ugyanis jogi érvekkel kell cáfolnunk, hiszen a jogi diskurzusban vagyunk. A közvetlenül (morális) értékekre való hivatkozást is aggályosnak tartom; ehelyütt ezeket az érveket valahogy le kell fordítani a jog nyelvére. Az érv jogi formába öntésével ugyanis kitesszük az érvet más jogi érvek kritikájának, azaz újra megnyílik a racionális jogi diskurzus lehetõsége (a politikafilozófiai hitvita helyett, amelyrõl a gyakorlatban sajnos általában nehéz értelmesen a közbeszédben beszélni). A jogi formába öntés (tehát az értékekre való közvetlen hivatkozás megtiltása) az ideológiai ellentétek megszelídítését és kezelhetõvé tételét szolgálja.8 Az értékekre hivatkozás ráadásul társadalmilag nem-reprezentatív, hiszen a jogászok (értelmiségi felsõ középosztály) értékeit fogja tükrözni, és ezért az ilyen érvek használata antidemokratikus.9 Nem tagadom általában a jogrend-célokról való beszéd filozófiai hasznosságát (és fõleg nem annak érdekfeszítõ voltát), de ez más mûfajba tartozik, mint a mi Alkotmány-kommentárunk. A konkrét rendelkezések konkrét céljainak meghatározása pedig az esetek túlnyomó részében nem vezet közvetlenül a filozófiai alapok vizsgálatához. Ezeket a konkrét rendelkezés-teloszokat (amelyek az eddig megírt különféle kommentárszakaszokban többé vagy kevésbé explicitek) természetesen lehet vitatni, de ezt lehetõleg (legitimációs okokból) más jogi aktusokra vagy rendelkezésekre, nem pedig általános filozófiai eszmefuttatásokra hivatkozva kell megtenni. Ezen konkrét teloszok vizsgálata sem úgy történik (az általad megkívánt megoldással szemben), hogy bemutatjuk, különféle teloszok feltételezése esetében milyen eltérõ jelentéseket lehet tulajdonítani egy-egy Alkotmány-beli rendelkezésnek, majd pedig a normatív szempontból legjobbat (például erkölcsileg vagy éppen a társadalmi hatékonyság alapján legkedvezõbbet) kiválasztjuk. A helyzet inkább az, hogy AB-határozatok, más Alkotmány-beli rendelkezések és (bizonyos itt nem részletezendõ módszertani megkötésekkel) más jogi aktusok segítségével feltárjuk, hogy melyik konkrét telosz illeszkedik leginkább a képhez, amelynek egyes puzzle-jai már megvannak. Ez a módszer segíti ugyanis elõ leginkább a jövõbeli esetek kiszámítható megoldását. (II.2) Úgy látod, hogy az Alkotmány-kommentár azért hasznos, mert segít megjósolni a bíróságok (és különösen az AB) döntéseit. A mi ambíciónk azonban részben eltér az általad mondottaktól. Nem elsõsorban megjósolni akarunk ugyanis, hanem inkább megmondani, hogy a múltbeli döntéseket is figyelembe véve milyen döntés következne abból 8 Vö. Ernst FORSTHOFF: Zur Problematik der Verfassungsauslegung, Kohlhammer, Stuttgart, 1961, különösen 22–25. 9 Lásd John Hart ELY: Democracy and Distrust, Harvard UP, Cambridge [Mass.], 1981, 59.

38

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

L

3:36 PM

E V É L V Á L T Á S

A Z

Page 39

A

L K O T M Á N Y

-

K O M M E N T Á R R Ó L

(avagy milyen döntést kellene a bíróságnak hoznia, ha következetes akar[na] maradni). A döntések megjóslása számos olyan, ítélkezést befolyásoló tényezõ (pártpolitikai befolyások, amelyek létét nem lehet tagadni, és amelyekrõl különféle történetek keringenek az Alkotmánybíróságon is) kérdése még, amelyekrõl nem kívánunk szólni. Ugyancsak kívül esik vizsgálódási körünkön az a kérdés, hogy a társadalmi változások vajon mennyiben késztetik joggyakorlat-módosításra a jogalkalmazói szerveket (amit azonban Te vizsgálatra szükségesnek ítélnél, hiszen szerinted a társadalmi változások vizsgálatából lehetne tippelnünk a jogértelmezési gyakorlat változására). A társadalmi változásokat Magyarországon azonban csak a legritkább esetben használ(hat)ják érvként a bíróságok (ez más jogi kultúrákban másként van, de nálunk ez a helyzet10) Márpedig minket épp hogy az érvelés (színvonalának emelése) érdekel, nem pedig az emögötti esetleges (szociológiai) motivációk, azaz igazodnunk kell az általános érvelési szabályokhoz, különben az érintettek ignorálják a munkát. A szociológiai és politológiai érvek a jogtudományban valamely jogértelmezés melletti érvként nem elfogadottak (és ezen a mi projektünk sem tud változtatni, mert ez a jogi kultúránk adottsága – amit, bár ez tulajdonképpen mellékes a mostani érvem szempontjából, egyébként személy szerint én helyesnek is tartok, hiszen a bíróságok nem is tudják érdemben ezeket a vizsgálatokat elvégezni, és a jogbiztonságot is veszélyeztetné az ilyen érvek túlzott használata), ezért vizsgálódási szempontunkból másodlagosak. Abban is eltér a véleményünk, hogy a jog vajon mennyiben csupán jóslás a bírósági döntéseket illetõen. Ha tényleg így lenne (mint ahogy Te és néhány, az amerikai jogi realizmushoz tartozó szerzõ mondjátok), akkor nem tudnánk kritizálni bírói döntéseket azt mondva, hogy azok tévesek voltak (márpedig ezt tesszük, és eme kritikát értelmesnek gondoljuk jogászi berkekben). Ha a jog csak jóslás a döntésekrõl (amint azt a holmesi rossz ember képe sugallja), és a bírói döntés ettõl végül eltér, akkor a jóslás volt csak hibás, de nem a döntés. Én ezt azonban másként látom. A jog álláspontom szerint egyúttal iránymutatás is arra, hogy miként kellene jogeseteket eldönteni. Úgy látom továbbá, hogy összemosol két problémát: az értelmezési gyakorlat megváltozását (itt csak igen ritkán van a szociológiai változásoknak szerepe Magyarországon), és az új jogalkotást (esetünkben alkotmánymódosítást), amely azonban szempontunkból csupán spekuláció. A jogászi elemzés axiómája ugyanis a hatályos jog, és esetleges jövõbeli jogszabály-változásokat a hatályos jog értelmezéséhez az érvelésekben csak igen ritkán lehet használni. Nem akarom természetesen tagadni a jogra vonatkozó szociológiai és politológiai vizsgálatok hasznosságát, az Alkotmány-kommentár azonban egy más mûfajú könyv. Elnézésedet kérve a késõi válaszért, barátsággal üdvözöllek Liverpool, 2007. december 20. 10

Jakab András

Lásd közös barátunk, CSERNE Péter írását: A gazdasági alkotmányosságról, Fundamentum 2005/4., 75–77.

39

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

3:36 PM

K

Page 40

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 6

Zeppelin léghajó a Bodeni-tó felett (1908. július 4-én)

A Zeppelin léghajót betolják a Bodeni-tavon úszó hangárjába (1908. augusztus 4.)

40

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 41

•

2 0 0 7 | 6

–

M

Û H E L Y

L. Simon László HAGYOMÁNYÁPOLÁS ÉS IDENTITÁS A mûvelõdési házak hagyományõrzõ szerepérõl „Elvész az a nép, amely nem szerzi meg a tudás fegyvereit” – ez a nyitógondolata Illyés Gyula 1946-ban A parasztság mûvelõdése ügyében írt nagy erejû kiáltványának, amelybõl mindenki számára világossá válhatott, hogy a tudás, a mûveltség megszerzése politikai értelemben, valamint az egyén boldogulása szempontjából is stratégiai kérdés. Éppen azért, mert a mûveltség, a tudás teszi szabaddá az embert, s egészséges, demokratikus társdalom csak szabad emberek szabad elhatározásából és közös akaratából épülhet fel. Illyést 1946-ban elsõsorban a számára oly fontos parasztság felemelése, oktatása, mûveltségének mélyítése foglalkoztatta, mert tudta, hogy a nyugat-európai viszonylatban elmaradott magyar vidéknek van mit behoznia, s hogy a világ dolgainak az alakításához korszerû ismeretek kellenek, „vagyis történelmet, természettant, mértant, számtant, embertant kell tanulnunk; s hogy eredményesen megértessük magunkat, helyes gondolkodási és érvelési módot, helyes beszédet és helyes írást. És még sok egyebet. Mindez nem boszorkányság – vallotta Illyés. – Megszerzéséhez alig kell másfajta fáradság, mint amivel egy borjú vagy egy szekér árát összekínlódja, összespekulálja az ember. Törekvés és szívósság kell hozzá.” Az Illyés által felvetett problémával, a korszerû ismeretek hiányával ma is szembe kell néznünk, valamint azzal is, hogy mind a városi, mind a vidéki embereknek, de elsõsorban a hátrányos térségekben élõknek egyre kisebb az esélye a tisztességes megélhetésre, ami nélkül az igényes kultúrára sem lesznek vevõk. Ma azonban más gondjaink is vannak, ezért az illyési elhivatottságú, nemzetüket, népüket hozzá hasonlatosan szerelmetesen felemelni igyekvõ nagyjainknak a korábbi évtizedekben kiépült oktatási és kulturális intézményrendszerünk megvédése, a mûveltség megszerzését, valamint a globalizálódó világban az identitásunk megõrzése szempontjából is különös hangsúlyt kapó népi, nemzeti hagyományaink ápolását biztosító, a közmûvelõdésnek teret adó szellemi végváraink megóvása és új tartalmakkal való megtöltése lehet az elsõdleges célja, küldetése, feladata. Talán túl komolynak tûnnek ezek a kijelentések, fõleg egy olyan korban, amikor mindet maga alá gyûrnek a fiskális szempontok, a piaci, liberális közgazdasági érvelések, amikor az esélyegyenlõségrõl folyó divatos polémiák mindig csak a felszínt súrolják. Csak egy példát említek: napjainkban úgy tûnik, a társadalom egészének minél jobb parlamenti képviseletéhez arra van szükség, hogy minél több nõi képviselõ legyen, ám azon egyre kevesebben gondolkoznak el, hogy ennél sokkal nagyobb gond, hogy gyakorlatilag jogászok és közgazdászok uralják a magyar nagypolitikát. Vajon ha a jelenleginél sokkal több nõ lenne a parlamentben, jelentõsen változnának a politikai döntéshozatal szempontjai? A jelenlegi trendekbõl nyilvánvalóan látható, hogy a nõi 41

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 42

•

2 0 0 7 | 6

–

M

Û H E L Y

képviselõk is elsõsorban jogászok és közgazdászok lennének, vagy legalábbis olyan területeken tevékenykednének, ahol elsõsorban az üzleti-pénzügyi világ szempontjai, értékei a meghatározóak. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy a nõi szempontoknak nem kellene a jelenleginél sokkal hangsúlyosabban megjelenniük a politikai döntéshozatalban, de legalább ennyire fontos volna nyitni a kulturális élet képviselõi, a mûvészek és a civilek felé, mert jelenlétükkel egy olyan szempontrendszer jelenne meg a politikában, amely az utóbbi másfél évtizedben gyakorlatilag teljesen marginalizálódott. Pedig nyilvánvaló, hogy kultúránk, identitásunk megõrzése, egyéni és közösségi szabadságunk biztosítása olyan döntések meghozatalát teszik szükségessé, amelyek gyakran ellentétesek a pénzügyi, üzleti, különféle hazai és külföldi gazdasági lobbicsoportok – a magyar jogalkotást is mind jobban befolyásoló – érdekeivel. Különös hangsúlyt kaphatnak a kisebb közösségi, valamint a települési és megyei közmûvelõdési intézményeknek, amelyek értékmegõrzõ szerepe vitathatatlan, s amely szerep különösen felértékelõdhet egy a lokális kérdésekre, a részletekre, ha tetszik, a helyi színekre és ízekre érzéketlen, egyre gyorsabban globalizálódó világban. Abban a világban, ahol az egységesülés jeleit a mindennapi életben is érzékelhetjük, tapasztalhatjuk. Az már senkit sem zavar, hogy mára gyakorlatilag elveszítettük a népviseleteket, már nemhogy egy falura vagy szûkebb térségre jellemzõ viseletek sincsenek, hanem a nemzeti, országos jellegek is teljesen feloldódtak a nyugati civilizáció uniformalizáló hatásának eredményeképpen: egy japán üzletember ugyanolyan öltönyt visel, mint egy orosz vagy egy francia. S ahogy eltûntek az egy-egy szomszédos falut is megkülönböztetõ viseletek, így tûnnek el az ünnepeink is, illetve a helyi ünnepeket felváltják az importált ünnepek: bizonyos körökben már nálunk is a fontos alkalmak közé került a Valentin-nap vagy a Halloween. A média hatása alá került fogyasztók fesztiválról fesztiválra (ha a latin többes számú festa szóra visszagondolunk, akkor azt is írhatnám, hogy ünneprõl ünnepre) járva tombolhatja ki magát, miközben elfelejtette az ünnep szó eredeti jelentését: dies festus, „szilárd” nap. Mi is volt ennek a szilárd napnak az értelme? Vajon miért tartja még a jelenlegi közmûvelõdési törvény is fontos kötelezõ feladatnak az ünnepek kultúrájának a gondozását? „A régi kultúrák képviselõi olyan szilárd pontokat rögzítettek az idõ megállíthatatlan folyamában – írja Lukács László az Új Horizont 2000/5. számában –, amelyekkel jelölhették a hónapok és az évek körforgását, megalkothatták idõszámításukat, s így rendezhették az életüket is. E szilárd napok többnyire a természethez vagy a történelemhez kapcsolódtak. Egyrészt a kozmosz rendjéhez: a csillagok járásához, a napfordulóhoz vagy a hold változásaihoz, a tavasz vagy a nyár kezdetéhez. Másrészt az egyének vagy a közösségek élettörténetéhez: az átmenet rítusai az ember nagy életfordulóit köszöntötték, a születéstõl a halálig: egy-egy közösség pedig megemlékezett történelmének kiemelkedõ – nagyszerû vagy éppen tragikus – eseményeirõl: múltja nemcsak századokban mérhetõen növekedett, hanem a közösséget erõsítõ hagyományában is. Így alakultak ki törzsek–népek– közösségek saját visszatérõ ünnepei, »pirosbetûs napjai«, amelyek rendet és ritmust adtak az életüknek, tagolták a kalendáriumot.” Az ünnepek átalakulása részben természetes folyamat, hiszen a változó életformák új ünnepeket, szokásokat alakítanak ki, ám a szürke hétköznapokat megszakító igazi ünnepek megtartása továbbra is fontos az emberi élet42

kommentar2007-6-kesz.qxd

L .

S

1/22/08

I M O N

L

3:36 PM

Á S Z L Ó

:

H

Page 43

A G Y O M Á N Y Á P O L Á S

É S

I D E N T I T Á S

minõség növelése szempontjából. Ezeknek a megteremtése csak a családi, baráti, vallási, és a lakóközösségek feladata lehet, hiszen a nemzeti ünnepek napjainkra formálissá és erõsen átpolitizálttá váltak. De nemcsak az ünnepeink alakulnak át, hanem egységesül a nyelv is: egyrészt eltûnnek a nemzeti közösségek nyelveinek finom tagoltságai, a nyelvjárások, a tájakra, szûkebb közösségekre jellemzõ szóhasználatok, ízes kifejezések. A nyelvre mindig is jellemzõ volt a szókészlet folyamatos átalakulása, ezért különösebben siránkozni nem érdemes, de jelenleg nemcsak azt tapasztaljuk, hogy bizonyos kifejezések fokozatosan a passzív szókincs részévé válnak, hanem azt is, hogy az aktív szókészlet bõvülésénél egyre kevésbé fontos a magyar szóalkotás, a magyarítás, sõt a magyar tudományos nyelv fejlõdése kifejezetten veszélybe került. Másrészt az irodalmi nyelvek általánossá válása mellett azt is megfigyelhetjük, hogy egy a többi fölötti szupernyelv, az angol irodalmi nyelvre épülõ nemzetközi angol kezd egyeduralkodóvá válni a világkommunikációban, ami teljesen más szerepet biztosít a magyar kultúrában (és elõbb-utóbb a közigazgatásban is) a „nemzetközi angolnak”, mint ami korábban a német vagy latin nyelvhasználatot jellemezte. Szerintem aggasztó a kortárs mûvészet egységesülési folyamata is: a nagy nemzetközi kiállításokon alig lehet különbséget találni például egy indiai vagy egy olasz mûvész eszközhasználatában, témaválasztásában. Nyilvánvalóan mindenre, így a mûvészetre is hatással van a globalizáció tömegmédiuma, azaz a televízió, már a reklámokat sem tudjuk megkülönböztetni, mivel a multik – a kiépült logisztikai hátterük miatt – ugyanazt a csokoládét, joghurtot, digitális fényképezõgépet, mosóport, kozmetikai cikket vagy éppen dél-amerikai bort terítik az egész kontinensen, a reklámokban sem utalnak már a helyi fogyasztó esetleges speciális igényeire, sõt abban érdekeltek, hogy egy magyar háztartásban hasonló fogyasztási cikkek és élelmiszerek legyenek, mint egy németben. Mi köze van mindennek a települési és megyei közmûvelõdési intézmények értékmegõrzõ szerepéhez? Hosszú távon azoknak az országoknak, amelyek viszonylag kicsi a népessége és a területe, nincsenek világviszonylatban is különleges természeti értékei, épített kulturális öröksége, valamint kultúrája évszázadok óta elsõdlegesen a szellemi importra épül, s nem az exportra, s amelyeknek követõ jellegû kultúrájuk van, azoknak a nemzetek nagy versengésében a megmaradáshoz éppen arra van szükségük, hogy szembemenve a globalizációs trendekkel, a figyelmet felkeltõ, a turistákat odavonzani képes nemzeti, népi hagyományokat ápolja és felmutassa. A minõségi turizmus korában alapvetõen két dologra tudnak építeni a desztináció-menedzsmenttel foglalkozó szakemberek: egyrészt a speciális igényeket és elvárásokat kielégítõ természeti értékekre, és az épített örökségükre (tengerpart, különleges hegyek, síparadicsomok, különleges ódon városok stb.), másrészt az elõzõket nemcsak kiegészíteni, hanem akár pótolni is képes helyi kulturális és gasztronómiai kínálattal. Éppen ezért kell tudomásul vennünk, hogy – mivel már gyakorlatilag nem olcsóbb Magyarország, mint a nyugati vagy déli országok zöme – egy idõ után nem fognak a turisták idejönni a nyugati mintákra épülõ épületeket megnézni, a nyugati zenéket meghallgatni, a európai trendekhez teljesen igazodó képzõmûvészeti kiállításokat megtekinteni, chardonnayt vagy cabernet sauvignont inni. Magyar zenék, magyar táncok, 43

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 44

•

2 0 0 7 | 6

–

M

Û H E L Y

magyar viseletek, a múzeumok mellett mûködõ boltokba magyar motívumok, magyar (nép)mûvészeti tárgyak, az éttermekbe magyar ételek és különleges, régi magyar fajtákból készülõ, csak itt kapható borok kellenek, még akkor is, ha a francia vagy az angol turista elõször nem tudja kimondani a Hárslevelû vagy a Bakator nevét.* Minderre azért is szükség van, mert jól látszik, hogy a népek nagy olvasztótégelyében a magyar elvesztette az – éppen a kulturális s korántsem a geopolitikai helyzetébõl eredeztethetõ –, évszázadokon keresztül meglevõ asszimiláló képességét: a 20. század közepe, de különösen a nyugati típusú demokratikus berendezkedés bevezetése óta bennünket asszimilálnak mások, miközben a hozzánk újabban betelepülõk láthatólag erõsen õrzik saját kulturális identitásukat és morális normarendszerüket. Az sem vigasztalhat bennünket, hogy az egykori gyarmati világ szellemeivel is küzdõ nyugat-európai országok, nemzetek szintén hasonló problémákkal küzdenek. Ebben a rendszerben találhat magának egy kicsi, de a reménykeltõ fénysugarat átengedõ rést a települési közmûvelõdési intézményeket, mûvelõdési házakat életben tartó, népmûvelõbõl mûvelõdésszervezõvé, illetve kulturális menedzserré átkeresztelt, korunk médiaprófétái által igencsak lesajnált és háttérbe szorított, mindennek ellenére is áldozatos munkát végzõ szakmai közösség. Ezek a szakemberek a személyes egzisztenciális szempontjaikon túl is fontosnak tartják az intézményrendszerük megóvását, ezért a túlélés zálogának – a fenntartói pénzügyi elvárásoknak megfelelõen – a pénzügyi stabilitás megteremtését, a saját bevétel növelésért tartják. Ezért egyre több olyan feladattal foglalkoznak, amelyek nem igazán vágnak az intézmény profiljába (például ingatlanhasznosítás, ruha- és cipõvásárok bonyolítása stb.), s amelyek egyébként ugyanúgy nem kötelezõk, mint egy sor önként vállalt szakmai program szervezése, de legalább bevételt hoznak. Az önkormányzati hivataloknak az országos pénzügypolitika fiskális szempontjait és közgazdasági érveléseit szajkózó hivatalnokai, valamint a csupán a szaktörvénybõl következõ kötelezõ feladatokat megtartani szándékozó, szakpolitikai érvekkel egyáltalán nem törõdõ, hosszú távú kulturális stratégiával nem rendelkezõ helyi politikusok partnerek ebben a folyamatban. Végre a politikusi közösségnek is fel kellene végre ismernie, hogy a mûvelõdési házak, kulturális intézmények nélkül már rövidtávon is hátrányban leszünk abban a nagy nemzetközi versenyben, amelynek éppen a turizmus kínálati oldalán keresztül komoly pénzügyi kihatásai is lesznek, mert a helyi kínálat fokozatos csökkenésével, illetve az egymást másoló fesztiválokkal egy idõ múlva még a lassan bontakozó, de bevételi volumenét tekintve nyilvánvalóan hamarosan meghatározó jelentõségûvé váló minõségi turizmus belsõ piaci, fogyasztói igényei sem lesznek kielégíthetõk. Ezért komoly lobbizást, szakmai és kommunikációs meggyõzõ munkát kell a közmûvelõdési dolgozóknak kifejteniük annak bizonyítása érdekében, hogy szükség van a hagyományokat ápoló mûvelõdési házakra és központokra, skanzenekre, kiállítóterekre, minél színvonalasabb helytörténeti gyûjteményekre, a régi helyi szokásokat, ünnepeket, *

Az Oktatási és Kulturális Minisztérium 2007-es közmûvelõdési stratégiájában is az olvasható, hogy „az amatõr mûvészetek kulturális örökségünk igazi hungaricumjai [sic!]. Kulturális sokszínûségünk hordozói: a hagyományok ápolása, a hiteles önazonosság és nemzettudat elmélyülése, valamint az új értékek teremtése révén.”

44

kommentar2007-6-kesz.qxd

L .

S

1/22/08

I M O N

L

3:36 PM

Á S Z L Ó

:

H

Page 45

A G Y O M Á N Y Á P O L Á S

É S

I D E N T I T Á S

viseleteket ismerõ, a kézmûves termékeket reprodukálni képes emberekre. Ugyanakkor ehhez értelmes gazdasági programokra is szükség van. A mûvelõdési házak bezárása, az értékes ingatlanok eladása gyorsan és viszonylag könnyedén megvalósítható, a belõlük befolyó összeg pedig pillanatok alatt eltûnik a köz számára átláthatatlanul bonyolult, korrupciógyanúsnak tartott költségvetési struktúrában. Ha késõbb az üzletileg is erõsen motivált turisztikai szektor hatására újra meg fog jelenni az igény a népmûvészetet, a falusi és a városi folklórt, a hagyományokat bemutató és (vissza)tanító intézmények létrehozására, akkor a megszüntetés bevételeihez képest óriási forrásokat kellene egy új intézményhálózat létrehozására fordítani. Ez várhatóan sokszorosan meghaladja azt az összeget, amennyit a fenntartó megtakarít a nyereséget nem termelõ önként vállalt feladatok fokozatos lecsipkedésével, vagy a megyék esetében a mûvelõdési központok megszüntetésével, illetve mai értéken is jóval többe kerülne, mint amit az ingatlan eladásából beszedtek. Sokaknak nem tetszett az a folyamat, ahogyan a szocializmus idõszakában rezervátumba zárták a népi kultúrát. Egesek eredményként, a nemzeti hagyományokra érzékenyek sikereként élték meg például a táncházmozgalmat, míg mások attól tartottak, hogy ezzel az élõ jellegét, a természetességét, az apáról fiúra szálló ismeretszerzés módozatait öli meg a hatalom. Erdélyben, Székelyföldön más volt helyzet, ott – éppen a nemzeti identitásmegõrzés természetes igénye, az ellenállás nemzeti, etnikai jellege miatt, valamint a létezés, a megélhetés a mienkhez képest õsibb formáinak a hangsúlyos jelenléte miatt – napjainkig élõ hagyományként maradt meg mindaz, amit nálunk rezervátumba, a mûvelõdési házak falai közé terelt a hatalom. De mit tapasztalunk most? Amit Erdélyben hét évtized román elnyomása és négy évtized kommunista ármánya sem tudott felszámolni, azt szinte gyökerestül tudja kiforgatni, szinte nyom nélkül tudja elmosni a szabad, nyugati mintára létrejött média és a vele szoros szövetségben tevékenykedõ globalizációs, multinacionális gazdaság, a Kelet-Közép-Európában kialakult rablókapitalizmus kegyetlen logikája. Az életmód változása felforgathatja a hagyományos értékeket, szétzilálhatja a kapcsolatokat. Az új helyzethez azonban új módon kell alkalmazkodni, akár hagyományõrzéssel, akár más értékek befogadásával, s az egyre gyorsabban változó körülmények között is biztosítani kell mindenki számára az értékes emberi élethez a lehetõségeket, a kultúrálódáshoz, az identitás megõrzéséhez, megéléséhez a feltételeket. Ez további feladatokat adhat a mûveltséget és a hagyományt egyaránt eszményüknek tekintõ közmûvelõdési dolgozóknak. Valóban komolyan kell venni a 1997. évi CXL., a muzeális intézményekrõl, a nyilvános könyvtári ellátásról és a közmûvelõdésrõl szóló törvény preambulumának elsõ mondatait: „A kulturális örökséghez tartozó javak múltunk és jelenünk megismerésének pótolhatatlan forrásai, a nemzeti és az egyetemes kulturális örökség egészének elválaszthatatlan összetevõi; szellemi birtokbavételük minden ember alapvetõ joga. Az e fogalomkörbe tartozó értékek különös védelme, megõrzése és fenntartása, valamint a nyilvánosság számára történõ széleskörû és egyenlõ hozzáférhetõvé tétele a mindenkori társadalom kötelezettsége. […] A nemzeti, nemzetiségi és etnikai kisebbségi kulturális hagyományok megõrzése, méltó folytatása, a közösségi és egyéni mûvelõdés szemé45

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 46

•

2 0 0 7 | 6

–

M

Û H E L Y

lyi, szellemi, gazdasági feltételeinek javítása, a polgárok életminõségét javító, értékhordozó tevékenységek, valamint az ezek megvalósulására létrejött intézmények és szervezetek mûködésének elõsegítése a társadalom közös érdeke.” A hagyományok ápolóinak, a közmûvelõdési dolgozóknak a jelenlegi helyzetben éppen az idézett jogalkotói szándék miatt kell kezdeményezõbbekké válniuk. Sokkal erõteljesebben kell az érdekeiket képviselniük, s ki kell állniuk az önként vállalt feladataik mellett, nem pedig hagyni, vagy esetleg némán asszisztálni ahhoz, hogy mondvacsinált pénzügyi okokra hivatkozva vagy a fenntartókat, az önkormányzatokat valóban egyre sújtó központi megszorítások miatt kiszervezzék alóluk az intézményeiket. Az öntevékeny, a tenni akaró, koncepciózus kulturális menedzserek munkáját jó politikai koncepciókkal is segíteni kellene, amihez megfelelõ program, szervezeti átalakítás és pénz kell. Ráadásul itt végre van egy szövetségkötési lehetõség, átlépve a magyar pártpolitika logikája mentén létrejött félelmetes szakadékon: ha igazak azok a politikusok és szociológusok által is emlegetett állítások, hogy a népmûvelõk, mûvelõdésszervezõk nagyobb része politikai beágyazottságát tekintve érzelmileg elsõsorban a szocialista párthoz kötõdik, s ha felismerik a magyar baloldal pragmatikus fiatal képviselõinek egyértelmûen liberális és technokrata fordulatát, amely nemhogy nem kedvez közmûvelõdési területnek, hanem egyenesen annak az ellehetetlenülését okozza, akkor ezek a kiváló, baloldali érzelmû szakemberek igenis szövetséget köthetnek a konzervatív oldal értékmegõrzõ, hagyományápoló köreivel. Ez a szövetség akár szembemehet a pártpolitika jelenlegi logikájával is, egy újfajta, érték- és emberközpontú, nemzeti elkötelezettségû, ugyanakkor szociálisan érzékeny, egalitárius elosztási elveket preferáló magyar politizálás megteremtését segítve. A jelenlegi törvény 76. paragrafusa a települési önkormányzatok számára nyolc területen jelöli meg a helyi közmûvelõdési tevékenység támogatásának kötelezõ feladatait: „a) az iskolarendszeren kívüli, öntevékeny, önképzõ, szakképzõ tanfolyamok, életminõséget és életesélyt javító tanulási, felnõttoktatási lehetõségek, népfõiskolák megteremtése, b) a település környezeti, szellemi, mûvészeti értékeinek, hagyományainak feltárása, megismertetése, a helyi mûvelõdési szokások gondozása, gazdagítása, c) az egyetemes, a nemzeti, a nemzetiségi és más kisebbségi kultúra értékeinek megismertetése, a megértés, a befogadás elõsegítése, az ünnepek kultúrájának gondozása, d) az ismeretszerzõ, az amatõr alkotó, mûvelõdõ közösségek tevékenységének támogatása, e) a helyi társadalom kapcsolatrendszerének, közösségi életének, érdekérvényesítésének segítése, f) a különbözõ kultúrák közötti kapcsolatok kiépítésének és fenntartásának segítése, g) a szabadidõ kulturális célú eltöltéséhez a feltételek biztosítása, h) egyéb mûvelõdést segítõ lehetõségek biztosítása”. Eddigi állításaim tükrében nyugodtan mondhatjuk, hogy a jövõben a kötelezõ feladatok tekintetében változtatni kell a prioritásokon. Az iskolarendszeren kívüli oktatás nagy része ma már oktatási vállalkozások formájában, nyereséges üzleti tevékenységként is végezhetõ, amirõl persze – éppen a bevételszerzés érdekében – a mûvelõdési házaink sem mondhatnak le, s ha tehetik, saját szakemberi körre építve végezzék, s ne csupán a közösségi tereik üzleti oktatási cégeknek való bérbeadásával. Ezeket összhangba kellene 46

kommentar2007-6-kesz.qxd

L .

S

1/22/08

I M O N

L

3:36 PM

Á S Z L Ó

:

H

Page 47

A G Y O M Á N Y Á P O L Á S

É S

I D E N T I T Á S

hozni, és ki kell egészíteni a helyi turizmus igényeivel, illetve a mezõgazdasági és ipari lehetõségekkel. Az Oktatási és Kulturális Minisztérium 2007 és 2013 közötti idõszakra vonatkozó, 2007 májusában jóváhagyás elõtti munkaanyagként közzétett közmûvelõdési stratégiájában is hivatkoznak nagy történelmi példákra: „A reformkor nagyjai: Széchenyi István, Kossuth Lajos, Eötvös József a népmívelés fogalmában összegezték a tájékozódáshoz, boldoguláshoz szükséges tennivalókat, tanítandó ismereteket. Az 1868/38. évi népiskolai és az 1868/44. évi kisebbségi törvény a helyi, a kisebbségi kultúra, hagyományok gondozására hívta fel a figyelmet, Eötvös József viszonylag rövid életû népnevelési egyletei pedig a tömeges analfabetizmussal szemben kívánták felvenni a harcot, írni, olvasni, számolni tanítottak. Klebelsberg Kuno miniszter ismerte fel, hogy az iskolarendszeren kívüli mûvelõdés az életfeltételekhez való sikeres alkalmazkodás egyik fontos eleme, feltételeinek megteremtéséért az állam a helyi társadalmakkal közösen felelõs. 1925-ben létrehozta az Iskolán Kívüli Népmûvelés Országos Bizottságát, kultúrotthonok alapítását támogatta, bibliobuszokat indított a tanyák lakóinak könyvellátása érdekében, és az állami költségvetés szerves részévé tette a népmûvelés megyei és helyi programjainak támogatását. Az 1929. évi XXXIII. törvénnyel Nemzeti Közmûvelõdési Alapot létesített, az általa elõkészített közmûvelõdési törvényt a világgazdasági válság vette le a napirendrõl.” A korábbi korok nagyformátumú miniszterei jól ismerték fel a közmûvelõdés elõtt álló feladatokat. Ma azonban a tanítás, „a nép nevelése, mûvelése” mellett különösen nagy hangsúlyt kell fordítani a szûkebb és a nemzeti közösség szellemi, mûvészeti értékeinek, hagyományainak feltárására, megismertetésére és ápolására, valamint a mai társadalom számára is tartalommal megtölthetõ régi egyházi és népi ünnepek gondozására, így egyben folyamatos muníciót szállítva a kultúrához ezer szállal kapcsolódó turisztikai ágazatnak. Ezt megerõsíti a már hivatkozott, inkább a szaktárca közmûvelõdési fõosztályának elhivatott és hozzáértõ munkatársainak, mint a kormányzó pártok vezetõ politikusainak a véleményét tükrözõ kormányzati stratégiai munkaanyag is, amikor azt állítja, hogy „a magyar társadalom és a kulturális turizmusban, idegenforgalomban érintett mintegy három millió külföldi igényli, használja a közmûvelõdési intézményeket és az általuk közvetített kompetenciákat, ismereteket, készségeket, programokat. […] A szakmai összegzések és a pályázati támogatások elemzése alapján egyértelmû, hogy a közmûvelõdés hazai gyakorlatában a legnagyobb igény az ünnepi kultúra, a szabadtéri programok és nagyrendezvények iránt mutatható ki. E programok jelentõs helyi, kistérségi, megyei, országos és nemzetközi hagyományokkal rendelkeznek, az érdeklõdõ közönség száma évi 4-5 millió között van. Ezek bemutatkozási lehetõséget kínálnak a legjobb öntevékeny csoportok, alkotók és szólisták számára. Egyre fontosabb e kultúraterület szerepe a kulturális turizmus fellendítésében, a helyi értékek egyetemessé válásának folyamatában. Egy-egy ilyen bemutató rangos turisztikai vonzerõvé is válhat, a megfelelõ hozzáállás, partneri viszony és együttmûködés eredményeként.” A közmûvelõdési törvény III. fejezete rendelkezik a közmûvelõdési szakmai tanácsadás és szolgáltatás problémájáról, jelezve, hogy a megyei és a fõvárosi közmûvelõdési 47

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 48

•

2 0 0 7 | 6

–

M

Û H E L Y

intézményeknek, mûvelõdési központoknak elsõsorban a megye, a fõváros környezeti, mûvészeti, közmûvelõdési értékeinek, sajátosságainak bemutatását szolgáló szakmai tanácsadás és szolgáltatás elõsegítése, a szervezés a legfontosabb feladata. Ezen a téren erõsíteni, változtatni kell, mert éppen a kötelezõ feladatok kis száma miatt tudják a megyék feladni azokat a bástyákat, amelyeket korábban a mûvelõdési központok jelentettek. Ehhez persze a szakmának a tevékenység a magas szakmai színvonalával kell bizonyítania, hogy szükség van rájuk. A megyei intézmények önként vállalt, a települési közösségi házak feladataihoz hasonló, csak nagyobb volumenû feladatait azért kell megtartani, sõt nem egy esetben törvényi szinten kötelezõvé tenni, mert csak ezek végzése, az ebben megszerzett tapasztalatok, ismeretek megszerzése mellett lehetséges az igazán hatékony koordinálás és az elengedhetetlen szakmai továbbképzés. Miközben a hivatkozott kormányzati stratégia helyzetfelmérése és SWOT-analízise valóban jól írja le a közmûvelõdési terület jelenlegi helyzetét, a prioritások és a szakmai célok tekintetében már a divatos, politikailag korrekt megközelítési szempontok kapják a fõ hangsúlyokat, nem pedig a nemzeti, helyi közösségi identitást célzó feladatok. Nehéz lenne vitatni, hogy „az ország nemzetközi, gazdasági-politikai környezetét meghatározó versenytérben, valamint a tudásalapú gazdaság megteremtésének körülményei között” a stratégia megszabta prioritások valóban fontos célok. Hiszen azt én is elfogadom, hogy fontos „a kulturális esélyegyenlõtlenségek csökkentése”, „a mûvelõdéshez való alkotmányos jog gyakorlása”, „a gazdasági versenyképesség növelése”, „a kreativitás, öntevékenység és alkalmazkodóképesség fejlesztése”, valamint „a társadalmi kohézió erõsítése, a kirekesztés elleni küzdelem, az önhibájukon kívül hátrányos helyzetû csoportok felzárkóztatása, a kulturális konfliktusok szakszerû kezelése”. Ugyanakkor egy jól mûködõ oktatási rendszerben, ahol nemcsak tanítanak, hanem nevelnek is, ahol a pedagógusnak már az alsó tagozatban is vannak szankcionálási lehetõségei, ahol nem lehetetlenítik el a tanórán kívüli oktatási lehetõségeket, ahol tág tere van a mûvészeti oktatásnak, ahol nem a divatokhoz és az európai trendekhez meg az Egyesült Államokban is katasztrofális mûveltségi helyzetet okozó mintákhoz igazítják a köz- és a felsõoktatást, ott az elõbbi célok legtöbbjéért elsõsorban az iskola és az iskola nevelési programját is támogató, elfogadó család tehet. Ma azonban a család intézménye is válságban van, így politikai értelemben komplex, hosszú távú programalkotásra lenne szükség. A közös erkölcsi normák meglétét feltételezõ pontok megvalósulása, például társadalmi kohézió erõsítése érdekében mint a hatékony pedagógia egyik legfontosabb eszközéhez, a helyes mintaadáshoz kellene nyúlni, azaz az ország vezetõinek példaadása, erkölcsi, szakmai helytállása nélkül pusztába kiáltott szó lesz minden olyan, már az óriásplakátokon és a televíziókban is hatalmas mennyiségû közpénzekért reklámozott viselkedési, adózási, jogkövetési norma, amit maguk a vezetõink sem tartanak be, de rajtunk be akarnak vasalni. Tehát a 21. században hazánk „nemzetközi, gazdasági-politikai környezetét meghatározó versenytérben, valamint a tudásalapú gazdaság megteremtésének körülményei között” a jövõ közmûvelõdési stratégiájának egyik legfontosabb pillére a hagyományápolás, az identitáserõsítés lehet. A globalizálódó, értékeket összemosó térben az egyéni ka48

kommentar2007-6-kesz.qxd

L .

S

1/22/08

I M O N

L

3:36 PM

Á S Z L Ó

:

H

Page 49

A G Y O M Á N Y Á P O L Á S

É S

I D E N T I T Á S

rakter megtalálásának, újrafelfedezésének a segítése lehet a legfontosabb cél, s erre alkalmas a meglevõ, sok helyütt stagnáló vagy lemaradó, éppen ezért is fejlesztendõ és jó lehetõségek teremtésével motiválandó közmûvelõdési intézményrendszer. Ezért az elhibázott kormányzati programok (gondoljunk a mostani stratégiában is szerepeltetett PANKKK-ra) helyett újakat kell indítani, illetve jól mûködõket további források bevonásával kell megerõsíteni. Mindez azonban a nagypolitikában is gyökeres szemléletváltást feltételez, ehhez azonban nagyformátumú, a (nemzeti) kultúráért elkötelezett politikusokra van szükség, olyanokra, mint például Klebelsberg Kuno volt, akinek ma is teljesen igaz az az 1925ben tett kijelentése, hogy hazánkat elsõsorban a szellem, a mûvelõdés fegyvereivel kell megvédenünk, „és ezekkel az eszközökkel kell mindig újból és újból bebizonyítanunk a világ nemzetei elõtt, hogy a magyar viszontagságos életének második ezer esztendejében is életképes, erõs, és hogy bántani nagy igazságtalanság”.

Zeppelin léghajó Zeppelin gróf és II. Vilmos portréjával (német képeslap, 1910)

49

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 50

•

2 0 0 7 | 6

–

M

Û H E L Y

Horkay Hörcher Ferenc ÁLLAMREZON ÉS KONZERVATIVIZMUS Két politikai fogalom kora modern története és mai filozófiai jelentõsége1

„Az állam tartós uralom népek fölött; az államrezon pedig az uralom megalapozásához, megõrzéséhez és kiterjesztéséhez szükséges eszközökre vonatkozó tudás… úgy tûnik, leginkább a megõrzéshez van köze.” Giovanni Botero: Della ragion di Stato (1589)

A nemrég megjelent vaskos, klasszikus Államtan szöveggyûjteményben magyarul is olvasható Friedrich Meinecke az államrezonról (Staatsräson) szóló könyvének egy részlete.2 Tétova jelzés ez a szerzõ és mûve nem szûnõ relevanciájára vonatkozólag. Egy másik jel egy nem sokkal korábbi cambridge-i konferencia volt,3 amely viszont arra világított rá, hogy Meinecke halála után e fogalom – a nemzetközi tanulmányok, a külpolitikai és a diplomácia egyes területeit kivéve – egészen a legutóbbi idõkig háttérbe szorult a politikai gondolkodásban. Ám a két hír egybehangzóan üzeni, hogy újabban ismét figyelem fordul az államrezon fogalma és történetírója felé. E trend részeseként az alábbiakban arra vállalkozunk, hogy újragondoljuk az „államrezon” fogalmát úgy, hogy a filozófiai kérdéseket sem számûzzük gondolataink közül. A jelen vizsgálódás legfontosabb kérdése ugyanis az lesz, hogy mennyiben lehet újragondolni e fogalmat és a hozzá kapcsolódó beszédmódot úgy, hogy mindez egy mai mérsékelt konzervatív politikai filozófiai alapállás keretei közé beilleszthetõ legyen. Elsõ látásra talán úgy is tûnhet, mintha vissza akarnánk élni a fogalom tágasságával. Valójában azonban nem errõl van szó, inkább a fogalom filozófiai terhelhetõségérõl szeretnénk benyomást szerezni. Az eszmetörténet ugyanis világosan megmutatja, hogy már az antikok óta létezik egy olyan diskurzus a politikai tevékenység természetérõl 1 A tanulmány angol nyelvû változata a Péteri Zoltán születésnapjára megjelent ünnepi kötetben olvasható:

„Reason of State” and Conservatism. The Early Modern History and Philosophical Significance of Two Political Concepts = Ius unum, lex multiplex. Liber amicorum. Studia Z. Péteri dedicata. Tanulmányok a jogösszehasonlítás, az államelmélet és a jogbölcselet körébõl / Studies in Comparative Law, Theory of State and Legal Philosophy, szerk. H. Szilágyi István – Paksy Máté, Szent István Társulat, Budapest, 2005, 311–330 (Bibliotheca Juridica / Jogfilozófiák). 2 Friedrich MENIECKE: Az államrezon fogalma (1924, részlet), ford. Stummer Attila = Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány körébõl, szerk. Takács Péter, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 71–90. A fogalommal kapcsolatos korszerû áttekintés Gianfranco BORRELLI: Reason of State. The Italian Art of Political Prudence, www.filosofia.unina.it/ragiondistato/intro-e.html. 3 Necessitas non habet legem. The Politics of Necessity and the Language of Reason of State, King’s College Research Centre, Cambridge, 1993. április 14–16.

50

kommentar2007-6-kesz.qxd

H

O R K A Y

H

1/22/08

Ö R C H E R

3:36 PM

F

E R E N C

Page 51

:

Á

L L A M R E Z O N

É S

K O N Z E R V A T I V I Z M U S

(szûkebben a kormányzásról), amelynek a politikai tevékenység elsõ számú imperatívusza a kiindulópontja: ez pedig a (fejedelem vagy tágabban a politikai közösség) hatalmának megõrzése. Célunk annak megmutatása, hogy ez a kiindulópont összeköti az államrezon nyelvét azzal a hagyománnyal, amit meglehetõsen homályos fogalomhasználattal konzervativizmusnak szoktunk nevezni. Az esszé elsõ részében Meinecke figurájára fogunk koncentrálni. Ehhez persze legelõször is vázlatosan rekonstruálnunk kell az a történeti-intellektuális kontextust, amely szerzõnket körülvette. Azt kell meghatároznunk, melyek voltak azok a – személyes és eszmetörténeti – körülmények, amelyek az államrezon (Staatsräson, raison d’État, ragion di stato, retio status, „állameszély”) fogalmának kora-modern és modern története felé irányították a német történész figyelmét. E kontextus fogja érthetõvé tenni ugyanis vizsgálódási módját. Ezután magunk is visszatérünk az államrezon fogalomtörténetének reneszánsz és kora-modern korszakához, elsõsorban az itáliai és a francia kontextust vizsgálva, néhány kulcsfigurára irányítva figyelmünket. Nem fogunk kitérni tehát az államrezon fogalmának megjelenésére a nemzetközi jog, a nemzetközi kapcsolatok és az amerikai külpolitika nyelveiben, megmaradunk a kora-modern kontextusban, a 16–17. században. Az esszé második részében viszont azt próbáljuk bemutatni, hogy e fogalom mennyiben járulhat hozzá a konzervativizmus egy bizonyos fogalmának pontosabb meghatározásához a mi politikai-filozófiai gondolkodásunk keretei között.

1. Az államrezon fogalmának történésze Friedrich Meinecke (1862–1954) a klasszikus német történetírói nemzedék utolsó nagy figurája. Noha alapvetõen a századforduló embere volt, sok szempontból emlékeztetett a 19. századi német történetírás fejedelmére, Leopold von Rankéra. Azon a Berlini Egyetemen tanult, ahol korábban Ranke is tanított. Mint a német professzoriátus tipi fissije, szoros szálakon integrálódott (materiálisan és intellektuálisan is) az újonnan létrejött német Rechtsstaat társadalmi szerkezetébe. A Geisteswissenschaften divatos tudományának mûvelõjeként kételkedés nélkül hitt a német Geist eszményében. Történetírói ars poeticája ezért rendelkezett egy olyan erõs moralizáló mellékzöngével és a nemzeti érdekre irányuló fókusszal, ami tipikusnak mondható a korabeli német történetírói kultúrában. A német tudományosságra jellemzõ emelkedett, olykor már-már patetikus hangvétele ellenére erõsen küzdött, hogy elérje azt a fajta objektív tárgyilagosságot, amelyet Ranke a magáénak tudott, s amelyet kortársai is oly nagy elismeréssel méltattak. Meineckét mesterségével folytatott küzdelme az önfegyelem kérdésével szembesítette, s ez egyfajta önreflexiót követelt meg a részérõl – ezért érdeklõdött a történetfilozófia iránt is. Ám a tudósközösségével osztott, személyesen is kiküzdött tudományos Weltanschauungja alapvetõ módon kérdõjelezõdött meg az I. világháború német szempontból katasztrofális elvesztése miatt. Gondolkodása alapjainak megrendülése vezette el a kétségekkel küzdõ történészt az államrezon problémájának vizsgálatához a húszas években. Mint szülõföldjéhez hû patrióta és mint hagyományos képzettségû tudós, 51

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 52

•

2 0 0 7 | 6

–

M

Û H E L Y

megpróbált szembenézni a háború morális és intellektuális következményeivel, azon belül is a nemzeti katasztrófával. Az államrezon eszméje az újkorban4 címû mûvében nemcsak az általa vizsgált fogalom kora-modern kori történetét kívánta rekonstruálni, hanem megpróbálta a fogalom jelentését is vizsgálat alá vonni. Elsõsorban az érdekelte, milyen szerepet játszott ez az eszme a német és tágabban az európai történelem 20. századi fatális fordulatában, mely az elsõ háborúba torkollott. A német múlt vizsgálatához hite szerint a német történetfilozófián keresztül vezetett az út. E hagyomány termékeny használatához viszont el kellett fogadnia a kora 19. századi német idealizmus által kimunkált fogalmi nyelvet. Erre predesztinálta persze szakmai neveltetése és egész akadémiai kultúrája is, mely szorosan kapcsolódott egyrészt a Kant és Hegel által meghatározott filozófiai iskolához, másfelõl az ezzel szembeforduló nietzschei hagyományhoz. Ám hogy elfogadta a klasszikus német filozófia nyelvét, ezzel be is zárta magát egy ekkorra már bizonyos értelemben idejétmúlt hagyományba. E kötöttség végzetesnek bizonyult vizsgálódásai sikere szempontjából, hiszen kutatásának tárgya és az ennek során használt metanyelv egymással túlságosan is szoros kapcsolatban maradt. Meinecke így – akaratán kívül – úgy tûnik, egy veszett ügy utolsó képviselõjévé vált. Ám ha a kor szellemi életében körülnézünk, beláthatjuk, nem csak a múlthoz kapcsolódott. Amikor az államrezon fogalmát és annak történetét taglalja, Meinecke sok hasonlóságot mutat korának olyan jelentõs gondolkodóival, mint amilyen Carl Schmitt (1888–1985), Martin Heidegger (1889–1976) vagy épp Alfred Baeumler (1887–1968) volt. Bár e szerzõk egy generációval fiatalabbak Meineckénél, s nem történészek voltak, hanem a filozófia különbözõ ágait mûvelték, õk is hasonló intellektuális keretek között maradtak. Meinecke e tekintetben és e mûvében, úgy tûnik, a húszas évek levegõjét nagyon erõteljesen magába szívta, és az akkor kibontakozó nemzedéki létélményt osztotta. A háború után tapasztalt általános illúzióvesztés terelte e gondolkodók figyelmét a klasszikus német filozófia kritikája felé. Hiszen a háborús vereséget sokan élték meg úgy, mint a 19. században oly dicsõségesnek tudott német kultúra vereségét. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy ez a kritikai igény irányítja figyelmüket a klasszikus német filozófia egyik alapproblémájára: az absztrakt-általános norma és a gyakorlati-partikuláris döntés viszonyára. Ez az õsi, de a kora-modern filozófiatörténetben egyébként sokak által tárgyalt probléma abban áll, hogy miként lehet kibékíteni egymással az eszmék és normák racionális világát és a történeti tények és emberi viszonyok kontingenciáját. A meglepõ nem annyira a kérdésfelvetés, hanem az, hogy az általam említett három kortárs meglepõen hasonló helyen keresi a választ a kérdésre. Õk is, mint Meinecke, az idealistákat kritizálják az egyetemes iránti elkötelezettségük miatt, s a partikuláris prioritását hangsúlyozzák az egyetemessel szemben az emberi életben – noha egyikük sem hajlandó elfogadni egy olyan radikális relativista-szubjek4 Friedrich MENIECKE: Die Idee der Staatsräson in der neueren Geschichte (1924). Mivel a tanulmány elsõ változata angol nyelven született, a fõszövegbeli zárójeles oldalszámhivatkozások a továbbiakban az angol nyelvû kiadásra vonatkoznak: Friedrich MENIECKE: The Doctrine of Raison d’Etat and Its Place in Modern History, Frederick A. Praeger Publishers – Yale UP, New York – Washington – New Haven, 1957.

52

kommentar2007-6-kesz.qxd

H

O R K A Y

H

1/22/08

Ö R C H E R

3:36 PM

F

E R E N C

Page 53

:

Á

L L A M R E Z O N

É S

K O N Z E R V A T I V I Z M U S

tivista teorémát, amely gondolkodásukat Nietzsche erkölcsi nihilista álláspontjához közelítette volna. Egy, e kötetben található tanulmányban5 részletes rekonstrukció olvasható arról, miként határozta meg Schmitt az egyedi döntések természetét. Egy másik, szintén e kötetben közölt írásom6 pedig arról szól, hogy az ítélet fogalmának hasonló problematikájával hogyan küzdöttek más 20. századi gondolkodók. A jelen dolgozatban ezért megelégszünk Meinecke vonatkozó elképzeléseinek összefoglalásával. A fenti kontextus csak azért fontos, hogy lássuk Meinecke történeti kutatásainak feltételezhetõ filozófiai elõzetesét. Értelmezésünk szerint a történész a partikuláris filozófiai feldolgozásának ahhoz a hullámához kapcsolódik, amely a húszas évek német szellemtörténeti korszakára jellemzõ. Még egy dolgot elõre kell bocsátanunk. Az alábbiakban nem foglalkozunk Meinecke nagyon is explicit történetfilozófiájával. Erre ugyanis az általunk tárgyalt kérdés megvilágításához nincs feltétlenül szükség. Meinecke metatörténete, amely egyben a koramodern korszak determinista-tragikus víziója, s azon belül a német nép és a német állam elsiratása, csak mellékszál számunkra.7 Így aztán nem is tudunk bizonyítékokat hozni abbéli gyanúnk alátámasztására, hogy e történetfilozófia eleve vesztes helyzetbe hozza a jeles történészt. Ám a történetfilozófiája mögött meghúzódó értékszemlélete igenis fontos lesz számunkra is. A húszas évek kiábrándultságának megfelelõen ugyanis Meinecke is úgy látta, hogy Európa betegsége, mely a kontinentális kultúra zsákutcájából fakadt, végsõ soron a metafizikai értékek háttérbe szorítására vezethetõ vissza. Az államrezon fogalmának feltûnése az õ történelmi tablóján épp az európai kultúra történeti degenerációjának megnyilvánulása volt.8 Ha tehát e fogalom filozófiai revíziójára vállalkozunk, nyilván szembe kell néznünk az érték-vonatkozásával is.

2. Mit jelent az államrezon fogalma? Nehéz meghatározni egy olyan fogalmat, amelynek inherens tulajdonsága a változékonyságra való hajlam. Ám a történésznek szüksége van munkadefinícióra, és Meinecke nem is habozik, amikor olvasói számára felkínál egy ilyen meghatározást. Bevezetõje elsõ mondatában a raison d’État-t a következõképp azonosítja: 5 6 7

HORKAY HÖRCHER Ferenc: Carl Schmitt decizionizmusa és a klasszikus erényetika = Ius unum, lex multiplex. HORKAY HÖRCHER Ferenc: Az ítélet mint esztétikai, etikai, politikai és jogi fogalom = Ius unum, lex multiplex. A szöveg stiláris elemzése arra utal, hogy Meinecke átadta magát a német nép tragédiája felett érzett kétségbeesésének. Így története a Róma hanyatlásáról szóló beszámolók narratíváját követi, amelyekben Róma a civilizáció bástyája, melyet elsöpörnek a barbár elemek, mivel már nem képes megvédeni magát. 8 Az európai hanyatlástörténet más képviselõi: Spengler, Toynbee vagy Ortega. Micahel Stolleis a következõ, Meinecke szemléletére vonatkozó leírásában egyben pontos kordiagnózist is ad: „Végül is a transzcendentális nézõpont elvesztését kárhoztatja, a technológia dominanciáját, az individualizmus elvesztését és az ideológiai komponens erõsödését a nyugati világban…” Az is hozzátartozik Stolleis leírásához, hogy szerinte Meinecke víziója elnézõbb Németorszgággal, mint a többi országgal szemben. Michael STOLLEIS: Friedrich Meinecke államrezon eszméje a modern kutatás fényében, elhangzott a cambridge-i államrezon-konferencián.

53

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 54

•

2 0 0 7 | 6

–

M

Û H E L Y

Az államrezon az állami cselekvés alapelve, az állam mozgástörvénye. Ez tudatja az államférfival, hogy mit kell tennie annak érdekében, hogy az állam megõrizze egészségét és erejét.9

A meghatározás szóhasználatából rögtön szembetûnik, hogy számára a politikai ágens tényleges kiléte másodlagos fontosságú. Lehet az a „fejedelem”, az „államférfi” vagy egy olyan megszemélyesített absztrakció, mint Meinecke nagyon is németes fogalma: az „állam” (Staat). De ha elfogadjuk, hogy a kora-modern kori szóhasználat az állam fogalmát maga sem teljesen következetesen használja, s így egyszerre jelentheti a személyt és azt, amit a személy megszemélyesít,10 akkor tovább tudunk lépni, és kijelenthetjük, hogy az államrezon fogalmának funkciója a politikai tevékenység alapvetõ motivációjának jelölése. Ám jól kell értenünk: az államrezon nem olyasfajta általános norma, melyet mindenfajta (és egyébként racionális) partikuláris politikai tevékenység mögött szükségszerûen keresnünk kellene. Inkább olyasfajta fogalmi eszköznek tekinthetjük, melynek révén az állam(férfi) viselkedésének fenomenológiai leírását pontosíthatjuk. Meinecke értelmezésében az államrezon kommunikatív és autoritatív technikák széles arzenáljára vonatkozik, melyek mind azt a célt szolgálják, hogy az állam hajója navigálható és irányítható maradhasson a politikai élet zavaros vizein. Logikai funkciója és nyelvi szerepe ezért, mint látni fogjuk, megegyezik a gyakorlati okosság arisztotelészi erkölcsi fogalmáéval.11 Ugyanaz a partikuláris racionalitás nyilvánul meg benne, mint amabban, csak most szûkebb értelemben, a politikai hatalom megtartására vonatkozó cselekedetek vonatkozásában. Ahogy az etikában a prudencia és más, hozzá hasonló erények segítik hozzá az egyént a „virágzó élethez” (eudaimonia), a politikában az államrezon az, amely abban segít, hogy „megõrizzük az állam egészségét és erejét”. A fogalom valódi jelentõségét az adja, hogy a politika a partikuláris birodalma. Olyan világ, amelyben az ágens (akár személy, akár intézmény) a következõ dilemmával szembesül: ha „államát” épen és egészségesen szeretné megõrizni, olyan választási helyzetbe kényszerül, melyben az etikai és a politikai megfontolások olykor egymással ütközhetnek. Amikor a közösség érdekére hivatkozva a politikai ágens olyasmit is elkövethet, ami morálisan amúgy igazolhatatlan. Amint látni fogjuk, Meinecke értelmezésében az államrezon fogalma arra való, hogy az ilyen típusú gyakorlati helyzetekben legitimálja a 9 MEINECKE: Az államrezon fogalma, 71. Nem lesz módunk kitérni arra az összefüggésre, amely ami fogalmunk

és a természetjogi diskurzus között áll(hat) fenn. A legfontosabb különbség, hogy az államrezon közösségre (is) vonatkoztatott, a természetjog alanya az egyén. 10 Erre nézve lásd Quentin Skinner írásának tanulságát az állam fogalmának alakulásáról; Quentin SKINNER: The State = Political Innovation and Conceptual Change, szerk. Terence Ball – James Farr – Russell L. Hanson, Cambridge UP, Cambridge, 1989, 90–131. A még a 19. században is használt magyar álladalom szó jól jelzi, hogy az állam fogalom eredetileg a fejedelem személyes státusára és a közösség egészére egyaránt vonatkoztatható volt. 11 Az arisztoteliánus hagyomány és az államrezon-diskurzus közötti viszony leírására lásd Horst DREITZEL: Reason of State and the Crisis of Political Aristotelianism. An Essay on the Development of 17th Century Political Philosophy, elhangzott a cambridge-i államrezon-konferencián, megjelent: History of European Ideas 28. (2002/3.), 163–187.

54

kommentar2007-6-kesz.qxd

H

O R K A Y

H

1/22/08

Ö R C H E R

3:36 PM

F

E R E N C

Page 55

:

Á

L L A M R E Z O N

É S

K O N Z E R V A T I V I Z M U S

hatalom döntését. Az államrezon arra hívja fel figyelmünket, hogy létezik egy autonóm politikai cselekvési logika, amelyre nem alkalmazhatóak sem az erkölcsi elvek és szabályok, sem a jog elõírásai. E kora-modern belátás volt az, amelyet Meinecke olyan nyomasztónak talált. Hogy lehetségesek olyan történeti helyzetek, amikor a helyes döntés eredménye vagy politikai hiba, vagy erkölcsi bûn. Meineckét láthatólag megviselte az a felismerése, hogy a mind komplexebben szervezett modern állam mind többször kényszeríti bele abba a csapdába a politikust, hogy két rossz közül válasszon, ha fenn akarja tartani a status quót. Márpedig tudvalevõleg épp ennek fenntartása a politikus alkotmányos feladata. A fogalom persze nem forrása vagy oka, hanem inkább koncentrált összefoglalása a politikai és morális nézõpontok ütközése kapcsán felmerülõ elméleti kérdéseknek.

3. Az államrezon fogalmának kora-modern megjelenésérõl és fejlõdésérõl A fogalom korai története Meinecke rekonstrukciója szerint három szakaszra bomlik. Az elsõbe az itáliai reneszánsz idején alkotó szerzõk fogalomhasználata tartozik. E hagyományból Machiavelli és Guicciardini vonatkozó elképzeléseirõl kell szót ejtenünk. A következõ fázist Botero és azok az itáliai szerzõk jelentik, akik a fogalom „megkeresztelésére” törekedtek. Végül Richelieu és kortársai következtek, például Rohan lovag, akik a fogalmat a kiterjedt területû monarchiákra alkalmazták.12 3.1. Machiavelli – Noha Machiavelli talán soha nem használta expressis verbis a ragion di stato fogalmát, az államférfi magatartásáról adott leírása az elképzelés majd minden fontosabb komponensét tartalmazza már. Mint a republikánus berendezkedésû firenzei városállam tapasztalt diplomatája és magas rangú hivatalnoka, s mint humanista írástudó, aki az antik római gondolkodásmóddal tisztában volt, olyan politikai elképzelés híve volt, amely a hatalmat tevékeny erõnek látja.13 A politikai és történeti írás tudományát is megújította azzal, hogy sokkal hûségesebben támaszkodott a tapasztalatra és a történeti tényekre, mint ami szokásban volt a középkori fejedelmi tükrökben. Realista megközelítésmódja nem kívánt az uralkodó számára normatív elõírásokat, elõzetes mércét adni, pedig hagyományosan a keresztény politikai filozófia szerzõi épp ezért ragadtak tollat. Saját újszerû eljárására inkább az volt a jellemzõ, hogy a politikai gyakorlat tényleges eljárásait próbálta leírni, ahogy azt szemtanúként tapasztalhatta szülõvárosában, Firenzében, s ezt hasonlította össze azokkal az antik példákkal, amelyekrõl kedves szerzõinél olvasott. Szerinte a politikai gondolkodásnak nem szabad elszakadnia a politikai élettõl, miközben érdemes számot vetnie saját hagyományával is. De hogyan viszonyul mindez a morális és a politikai megfontolások viszonyának fent említett kérdéséhez? Meinecke nem állítja azt, hogy Machiavelli bármilyen értelemben 12 Stolleis joggal hiányolta Meinecke történeti rekonstrukciójából az angol, a spanyol és – bizonyos fokig – még a német epizódot is. Lásd STOLLEIS: I. m. 13 Meinecke Machiavelli radikális újdonságát „a firenzei mûvészet esztétikai becsületességéhez és közvetlenségéhez” hasonlítja, külön is néven nevezve Giottót és Dantét az újítók között.

55

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 56

•

2 0 0 7 | 6

–

M

Û H E L Y

is amorális nézeteket vallana. Épp ellenkezõleg. Abból indul ki, hogy Machiavellinél a politikáról való gondolkodás szerves része a morálfilozófiának. Szemléletének sajátosságát inkább abban látja, hogy nála a politikus bizonyos fokig Nietzsche Übermenschére emlékeztet. Mintha Meinecke Nietzsche kereszténységkritikáját látná bele az itáliai író antik fogantatású elképzelésébe. Azt állítja, hogy Machiavelli, csakúgy mint Nietzsche, a kereszténységet teszi felelõssé azért, hogy „az embereket szerénnyé, férfiatlanná és erõtlenné tette” (31). Ebbõl az állításból vezeti le aztán a német történész Machiavelli virtù fogalmának értelmezését is. Az általa rajzolt Machiavelli számára a virtù egy természetes impulzus kifejezõdési formája – ebben az értelemben felfogása majdnem a vitalizmushoz közelít. Ettõl azonban még nem válik Meinecke kezén Machiavelli amorálissá. Csak annyit mond róla kritikailag, hogy álláspontja nem keresztény, inkább keresztényellenes. Szerinte Machiavelli inkább azt az antropológiai tételt vallja magáénak, mely szerint „a természet isten nélküli világában az ember magára maradt” (35). Az etika ilyenfajta naturalizálása eredményeképp viszont „minden életerõ” „természeti erõvé” lényegül át (37). Machiavelli fogalmi sémájában a virtù a fortunával (szerencse) és a necessitával (szükséges) áll szemben.14 Világában a szerencse és a szükséglet – Meinecke értelmezése szerint – arra szolgál, hogy lerombolja az erényt, míg ez utóbbi arra tör, hogy uralma alá hajtsa emezeket. Küzdelmük véget nem érõ konfliktus forrása a politikában: a szükség „késztette arra a fejedelmeket, hogy a jóságtól tartózkodjanak” (40). De Meinecke nem egyszerûen egy értékmentes naturalizmust olvas bele Machiavelli fogalmi szótárába. Pesszimista történetfilozófiája következményeképpen úgy állítja be, mintha a természeti világ – szemben a hétköznapi elképzeléssel – nem annyira fejlõdne, mint inkább hanyatlásra hajlana. Az emberi cselekedetek világában ez azt jelenti, hogy az ember vissza-visszahull a bûnös eredeti állapotba. Amikor Machiavelli az ember gyarló természetérõl beszél, Meinecke a mocsok és a tisztátalanság világát látja meg benne. Vagyis Machiavelli naturalizmusában Savonarola misztikus kereszténységének vallásos diabolizmusát érzékeli. A német történész szerint Machiavelli életének központi eszméje „egy gyarló nép regenerációja a zsarnok virtùja révén” (41). Ám Meinecke olvasójának nem árt észben tartania, hogy ez az ítélet a 20. század elsõ felének Németországában születik meg, ahol – egy bukott háborút követõen – nem sokkal késõbb egy grandiózus politikai kísérlet fog lezajlani, épp egy ilyen regeneráció céljával, hasonló zsarnoki vezetõt követve – s az ismert tragikus és embertelen következményekkel. Meinecke Machiavelli-története ugyanazt meséli el a modern politikusról, mint amit Thomas Mann beszél el a modern mûvészrõl: azért, hogy a nagy mû, a magnum opus megszülethessen, mindkettejüknek az ördöggel kell egyezséget kötniük. Szerzõdése értelmében az ágens odaadja a lelkét, hogy olyan mûvet alkothasson, amely örökéletû lesz. E beállításban Machiavelli csak felfedezi és felfedezteti velünk az emberi világban a gonosz mûködését: „a gonosz betört az Isten országába” (39). Meinecke Machiavellirõl 14

E két fogalom az elméletben ugyanazt a funkciót tudja betölteni, noha logikai tartalmuk egymással ellentétes.

56

kommentar2007-6-kesz.qxd

H

O R K A Y

H

1/22/08

Ö R C H E R

3:36 PM

F

E R E N C

Page 57

:

Á

L L A M R E Z O N

É S

K O N Z E R V A T I V I Z M U S

festett történeti víziója a kereszténység tragédiáját vázolja föl az európai történelemben. A történetíró kezében az államrezon pusztán eszköz arra, hogy elvezessen bennünket a német végzet forrásához. Ugyanis szerinte a németek pont ezt a machiavelliánus áldozatot hozták meg maguk is: feláldozták a lelküket, hogy megalkothassák azt, amit a zenében, az irodalomban és a filozófiában teremtettek. Azonban politikailag meg kell fizetniük kulturális sikereik árát – ez az õ végzetük. Meinecke gondolatmenete a német szellemtörténetbõl ismert kultúra–természet oppozícióra fut ki. Szerinte a német történeti tragédia annak bizonyítéka, hogy túlságosan is vékony a választóvonal e két birodalom között, s ebbõl kifolyólag a német magaskultúra meglehetõsen ingatag alapokon áll: nagyon is könnyen bekövetkezhet a regresszió, amikor „a bestialitás mocskába” süllyed (42). Végsõ ítélete szerint Machiavelli csak elsõ jele volt annak a hanyatlásnak, amely szükségszerûen lett úrrá az európai humanizmuson. „Machiavelli elmélete kard volt, melyet a nyugati humanizmus politikai testének oldalába szúrtak, mire az sikoltozni kezdett vagy felegyenesedett.” (49)15 3.2. Az államrezon tana keresztény kontextusban – Noha Machiavelli volt az elsõ, aki kidolgozta az államrezon diskurzusának kereteit, kortársa és honfitársa, Guicciardini használta elõször azt a kifejezést, hogy „ragione e uso degli stati”.16 Meinecke oly módon próbálja a különbséget érzékeltetni a két szerzõ gondolkodásmódja között, hogy antik forrásaikat próbálja megkülönböztetni. Állítása szerint Machiavelli „fõként Liviusra, Arisztotelészre és Xenophónra” támaszkodik (25), de Tacitus volt az, aki „mélyen elmerült az államrezon gondolatkörében”, és Meinecke idézi Boccalini ítéletét, aki szerint Guicciardini közelebb állt Tacitushoz, mint az elõbbi szerzõkhöz (77). Meinecke arra is utal, hogy milyen fontos szerepet játszott Justus Lipsius Tacitus népszerûsítésében, elsõsorban azáltal, hogy 1574-ben újra kiadta Tacitus mûveit. Így válhatott a szkeptikus történész „az államrezon nagy tanítójává és a divatos szkeptikus filozofálási mód fontos forrásává – ahogy azt Montaigne esszéinek kiábrándító hangja példázza”.17 Guicciardini tacitusi elmélete tehát, ha lehet, még inkább a szkeptikus filozófia irányába hajlítja e beszédmódot. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy Guicciardini szövegeiben sem túl gyakran jelenik meg az államrezon fogalma. Igazából csak jóval a firenzei történész halála után válik elterjedtté. Ám lehet, hogy épp e szkeptikus hangoltságú szóhasználat hívja ki azt a kritikát, amit a 16. század közepén fogalmaznak meg a fogalommal kapcsolatban. Például Giovanni della Casa, aki rámutat a ragione degli stati és az általa keresztényinek vagy emberségesnek nevezett nézet közti különbségre.18 15 16

Alább még visszatérünk a szellem és természet fogalmi oppozíciójára. Vö. MEINECKE: The Doctrine of Raison d’Etat…, 46. Lásd Gucciardini Beszélgetés Firenze alkotmányáról címû mûvét (kb. 1523 és 1527 között): Francesco GUCCIARDINI: Opere inedite, II., 212. 17 E tekintetben nem értek egyet Stolleisszel, aki a fölött sajnálkozik, hogy „Meinecke alábecsüli Lipsiust, amikor azt mondja, hogy Politika (1589) címû mûve nem érdemes az alapos elemzésre” (STOLLEIS: I. m., 6). 18 Vö. MEINECKE: The Doctrine of Raison d’Etat…, 47. Forrásként az Opere della Casa címû mûvet adja meg (1707, II. kötet, 125 és tovább). STOLLEIS: I. m., 9 nem fogadja el ezt az attribúciót, és õ Heinrich Lutz munkájához utal bennünket: Ragione di stato und christliche Staatsethik im XVI. Jahrhundert, Münster, Aschendorff, 1961. Az

57

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 58

•

2 0 0 7 | 6

–

M

Û H E L Y

A szkeptikus szóhasználatot nehezményezõ kritikusokat követték azok a szerzõk, akik megpróbálták összeegyeztetni vallási meggyõzõdésükkel az új politikai krédó tételeit. E tekintetben Botero és Boccalini Meinecke két legfontosabb hivatkozási alapja. Giovanni Boterót (1544–1617) a jezsuiták nevelték, az a katolikus rend, amely az újfajta politikai beszédmód iránt talán a legérzékenyebb volt. Noha „nagyon is közepes elme” benyomását keltette és „meglehetõsen konzervatív”19 mentalitás jellemezte, az a szintézise, amellyel a kereszténység és az államrezon doktrínájának feszültségét kívánta feloldani, s melynek címe Della ragion di Stato (1589) volt, maradandó hatást gyakorolt az európai politikai gondolkodás történetére. Célja a dolce armonia megteremtése volt – e fogalmat egyébként egyenest a kortárs mûvészetkritikától kölcsönözte.20 Ahogy arra mottónkban utaltunk, az államrezont úgy határozta meg, hogy az „az uralom megalapozásához, megõrzéséhez és kiterjesztéséhez szükséges eszközökre vonatkozó tudás” (67). Ezen eszközök közé tartozik a javak lefölözését lehetõvé tevõ erõ, és az a bölcsesség, melynek révén megtarthatóvá válik mindaz, amit az egyén már birtokol. Botero azért hajolt meg Machiavelli erõ-logikája elõtt, mert felismerte: az államrezon-fogalom nemcsak államokra vonatkoztatható, hanem más közösségek, például az egyház érdekeit is megfogalmazhatjuk e terminológiával. Hiszen minden politikában a végcél valamifajta harmónia kimunkálása az állami vagy közösségi és az egyéni érdek között. Botero felismerte és belátta az önérdek erejét az emberi motivációban, és ezért úgy kívánta magasztalni Istent, hogy közben megmutassa, az önérdek követésének van egy tágabb kontextusa, és ez épp az isteni dicsõség. Botero szerint tehát az isteni törvények és a józan ész szava összeegyeztethetõ. Talán Boterónál is fontosabbnak tûnt Meinecke számára Trajano Boccalini. Õ egyike volt azoknak, akik meggyõzõen tudták alkalmazni a nem sokkal korábban újra kiadott Tacitust arra, hogy a Machiavelli által megteremtett itáliai politikatudományt megízesítsék.21 Íróként „az irónia és a szatíra mestere”. Vele a „legmélyebbre nyúló gonoszság századához” érkeztünk a barokk Itáliában (72). Boccalini viszont már-már alteregója Meineckének: tükörkép, akivel a történész is azonosulni tud. Olyan értelmiségi, aki leleplezi a hatalom gonosz indítékait, ám ennek ellenére vonzásából nem tud kiszakadni: „ugyanazok a dolgok, amelyek morálisan taszították, intellektuálisan lenyûgözték” (80). Könnyedén felismerte, milyen típusú kompromisszumokra épül a politika, de nem lázadt fel a politika inherens logikája ellen: csak annyit állapított meg, hogy e területen az embernek „vitorláit az uralkodó széljáráshoz kell igazítania” (80). Ugyancsak világosan látta azt is, hogy „A fejedelem […] rákényszerül olyan dolgok megtételére is, amelyeket egyébként gyûlöl és utál” (81). A morális rugalmasság ilyenáltala megadott forrás szerint ugyanis a kifejezés már használatban volt della Casa idejében. De a Geschichtliche Grundbegriffe még mndig Meineckére hivatkozik, amikor a fogalom eredetérõl van szó (1982, III. kötet, 321). Ez utóbbi lexikon Johann W. Gunn munkájára is utal: Politics and the Common Interest int he Seventeenth Century, London – Toronto, 1969, 35 és tovább. 19 Ezek Meinecke kifejezései. 20 Vö. MEINECKE: The Doctrine of Raison d’Etat…, 67. 21 Meinecke hangsúlyozza, hogy szerinte Machiavelli írásos mûveiben nem támaszkodott Tacitusra.

58

kommentar2007-6-kesz.qxd

H

O R K A Y

H

1/22/08

Ö R C H E R

3:36 PM

F

E R E N C

Page 59

:

Á

L L A M R E Z O N

É S

K O N Z E R V A T I V I Z M U S

fajta elismerése azonban nem vezette õt teoretikusan is a relativizmushoz. Alkalmazta azt a filozófiai megkülönböztetést, amelyet az apparenze és az essenza fogalmaival jelölt. Ennek alapját az a felismerés adta, hogy nem remélhetõ, hogy az örök törvények a politikai szükségletek által vezérelt mindennapi életünkben kifejezésre juthatnának. Meinecke szerint Boccalini e régi filozófiai distinkció révén megõrizhetett magának egyfajta ártatlanságot egy olyan világban, amelyrõl jól tudta, keresztül-kasul átjárja a méreg. Másfelõl azonban Meinecke azt is tisztán látta, hogy hõsének valahol mégis meg kellett fizetnie felismerésének árát. Hiszen nem egyszerû feladat az ártatlanság megõrzése a tisztán látó ember számára a politika közegében. Szerinte Boccalini felismerte „az éppen megszületõben lévõ modern állam hitetlenségét és immoralitását” (88). Ebbõl fakad az az egyértelmû megfogalmazás, amellyel Boccalini a hatalom „félelmetes dualitásáról” beszél (88): vagyis hogy a hatalom és a (morális) szabadság egymással kibékíthetetlen konfliktusban áll. Meinecke szerint hõse csak azért tudta elviselni egyáltalán azt, hogy belelátott a politika boszorkánykonyhájába, mert egyfajta „spirituális élvezetet lelt abban, hogy beletekinthet a szakadékba” (89). Valóban különös, mennyire egybecseng hõs és narrátora sorsa: hisz Meinecke maga is így lehetett ezzel: a német tragédia okait kutatva szinte önkínzó módon tért vissza újra és újra a szerinte legégetõbb kérdésekhez. 3.3. A francia kontextus – Ha legalább megközelítõen pontosan akarjuk rekonstruálni a fogalom történelmi transzformációját is, akkor tudatában kell lennünk annak, hogy az itáliai és a francia helyzet között határozott választóvonal húzódik. Vagyis miután szemügyre vettük azt, hogy az egymással versengõ városállamok pluralisztikus világában nevelõdött itáliai szerzõk miként próbáltak sáfárkodni Machiavelli firenzei örökségével, tovább kell lépnünk a következõ helyszínre, észben tartva azt, hogy történetünk folytonossága ezzel bizonyos értelemben megszakad. Noha e korszakban is meglehetõsen erõs intellektuális, politikai és kereskedelmi kötelékek kapcsolták az itáliai városállamokat a francia királysághoz, alapvetõ különbségek választják el egymástól a két területet és hagyományaikat. A 16. század az elképzelhetõ legbrutálisabb, vallási alapú polgárháborút hozta magával francia földön. Ennek eredménye a központi hatalom megrendülése, a társadalom széles köreinek elbizonytalanodása volt, s a mindennapi élet is egyre kockázatosabbá vált. E tapasztalatok fényében a józan gondolkodású kortársak (például Bodin) a radikális vallási viták elterjedését olyan tényezõnek tekintették, amely társadalmi nyugtalansághoz és politikai instabilitáshoz vezet. Ezért kétségtelen, hogy a 17. század elsõ felében a francia politika elsõ számú célja a központi hatalom megerõsítése volt – mégpedig bármi áron, akár erõszak útján is. Az e cél felé vezetõ legrövidebb útnak pedig a vallási viták hatalmi úton történõ elnyomása kínálkozott, amennyiben azok csak veszélyeztetni látszottak az állam érdekeit. Beszédes tény, hogy noha Mazarin mellett a legtöbb történetíró épp Richelieu bíborosnak tulajdonítja e konszolidációs politikát, Meinecke legfontosabb szereplõje e korszak jellemzésekor nem õ volt, hanem a bíboros különös társutasa, a hugenotta Henry 59

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 60

•

2 0 0 7 | 6

–

M

Û H E L Y

de Rohan herceg.22 Richelieu egykori ellenfele, a figyelemre méltó politikai tájékozódó képességrõl számot adó lovag végül a bíboros támogatójaként szerzett nevet magának. A vallása védelmezésétõl a politikai stabilitás biztosítása irányába tett pályamódosításaira vonatkozó intellektuális reflexióit A fejedelmek érdekérõl és a keresztény államról írt, 1638ban közreadott mûvében összegzi. Amint arra már Rohan könyvének címe is utal, a diskurzus terminológiája is bizonyos fokig átalakult: most már nem államrezonról van szó (ratio, ragione di stato), hanem közvetlenül érdekrõl (interesse di stato). Bár a cím még megkülönbözteti a fejedelmet államától, Rohan munkájának (és politikai életútjának is) fõ mondandója épp az, hogy az igazi cél csak „Franciaország egészének igazi kollektív érdeke lehet” (152). Az állam érdeke határozza meg, melyik a legjobb stratégia egy adott pillanatban. Ha a politikust az érdekli, mi a helyes cselekvés egy adott esetben, akkor az állam tényleges körülményeivel és lehetõségeivel kell megismerkednie. Ez azt is jelenti, hogy nincsenek általánosan lefektethetõ és tanulható normák, amelyeket egyszerûen csak követni kellene. Minden helyzet eltér a többitõl, és az uralkodónak mindig a dolgok éppen aktuális állapotával kell szembenéznie. Még a történelem sem tekinthetõ megbízható útjelzõnek – visszhangozza a német történész a francia herceg szavait. Az idõk változásával ugyanis a politikai szükségletek és a sürgetõ feladatok természete is más alakot ölt. Meinecke szerint Rohan reflexióival a „tiszta empíria” gyõzedelmeskedik a történelmi bölcsesség felett a politikai gondolkodás területén, hiszen az általános érvényû szabályok és a múltból leszûrt bölcsességek helyét a tiszta tényszerûség veszi át. Richelieu következõ nézete is ebbe az irányba mutat: Semmi sem lehet veszélyesebb az államra nézve mint azok, akik úgy kívánják kormányozni a királyságot, hogy könyveikbõl levont elvekre támaszkodnak. (167)

Ez a gyakorlatiasság ismét már-már naturalisztikus. Ráadásul Montesquieu-t elõlegezve Rohan felfedezi a földrajzi és egyéb természeti-fizikai faktorok szerepét egy adott állam politikai érdekeinek meghatározásában. Könnyû lenne Meinecke Rohanról adott összefoglalását úgy értelmezni, hogy az az opportunizmus dicsérete. De termékenyebb, ha arra figyelünk, miként alakult át a legitimációt szolgáló politikai ideológia: a középkori normatív politikai szótár átadta helyét egy tényszerûségre törekvõ, ám morálisan jelöletlen terminológiának. Érdemes lenne számba venni, mennyiben párhuzamos ez a fejlõdés azzal, amely a skolasztika helyébe a természettudósok új, objektivista krédóját állította. De Meineckét kevésbé érdekli a francia teoretikusok mentalitásának ilyen típusú vizsgálata. Webert és Troeltscht híva segítségül úgy érvel, hogy Rohan paradox módon csak azért tehetett szert ilyen fokú önfegyelemre – hogy elég erõs volt saját vallási meggyõzõdését háttérbe szorítani, amikor úgy látta, az az állam érdekeivel nem összeegyeztethetõ –, mert gondolkodásának továbbra is volt egy spirituális dimenziója: 22

Richelieu és az államérdek tanának átfogó elemzésére lásd William F. CHURCH: Richelieu and Reason of Sate, Princeton UP, Princeton, 1972.

60

kommentar2007-6-kesz.qxd

H

O R K A Y

H

1/22/08

Ö R C H E R

3:36 PM

F

E R E N C

Page 61

:

Á

L L A M R E Z O N

É S

K O N Z E R V A T I V I Z M U S

[…] ez tette lehetõvé a kálvinisták számára, hogy az evilági ügyeket szigorúan utilitárius és racionális módon kezeljék, ráadásul a lehetõ legenergikusabban is, mindaddig, amíg biztosítva látták, hogy a világi dolgok nem fognak lelkiismeretük meghódítására és félrevezetésére törni, és mindaddig, amíg ezek az ügyek végsõ soron az Isten evilági dicsõítésének instrumentumaiként szolgálhattak. (189)

Meinecke Rohan tájékozódásának változását úgy írja le, mint ami a vallásiasságtól vezetett végsõ soron a tiszta államrezonig. Ez a leírás kevésbé heroizáló, és többet megõriz a diabolikus elembõl, mint ami Weber eredeti sztorijában jellemzõ a protestáns etikára. Mi több, Meinecke kimondja: Rohan kompromisszuma rossz alku, de épp ezáltal tekinthetõ „az állam érdekeire vonatkozó doktrína legtökéletesebb kommentárjának”. Az eredmény pedig nem kevesebb, mint hozzájárulás saját vallásának lerombolásához: „Rohan, azáltal, hogy Richelieu-t szolgálta, segített megásni a hugenotta közösség sírját.” (190) Látjuk tehát, hogy Meinecke a történet e harmadik fázisában is megõrzi az államrezon fogalmának kétarcúságát, s vissza-visszatér története tragikus felhangjaihoz. De még egy dolgot hozzá kell fûznünk mindahhoz, amit eddig Meinecke értelmezésérõl mondtunk az államrezon-doktrína történetének harmadik, francia fázisa kapcsán. Azáltal, hogy kimutatja azokat a személyes és intellektuális szálakat, amelyek Rohan herceget Velencéhez kötötték, Meinecke nagyon is explicit módon állítja azt, hogy Rohan Velencében tanulhatta meg az önkorlátozás leckéjét. A velenceiek tanítása szerint a nemzeti politika természetes impulzusai közé kell tartozzon az is, hogy még egy erõs államnak sem szabad túlterjeszkednie saját, adott határain. Noha Velence is nagyhatalomnak számított, mindig gondosan ügyelt arra, hogy erõfeszítései pusztán hatalma fenntartására irányuljanak, s ne arra, hogy újabb területeket hódítson meg magának. Persze e leckében a római történelem értelmezése köszön vissza. A birodalomépítés a kora modern teoretikusok egyik alapproblémája – e korban éppen Franciaország európai veszélyt jelentõ egyetemes fenyegetése miatt. Ennek a velencei leckének, mint késõbb látni fogjuk, különös jelentõsége lesz az államrezon doktrínájának általunk adott teoretikus összegzésében.

4. Az államrezon fogalmának filozófiai elemzése Miután végigkövettük, hogyan foglalja össze Meinecke a machiavelliánus államrezontan kora-modern kori transzfigurációját, most arra leszünk kíváncsiak, milyen dilemmákkal szembesül e történet kapcsán teoretikus szinten is a német tudós. Vizsgálódásunk e fejezetében egy olyan mátrix áttekintésére kerítünk sort, amely négy bináris oppozícióból tevõdik össze: éthosz és krátosz, politika/jog és erkölcs, értelem és érzelem, s végezetül szellem és természet. Mint látni fogjuk, ezek mindegyikét arra használta a történész, hogy az államrezon-tan belsõ feszültségére utaljon. 61

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 62

•

2 0 0 7 | 6

–

M

Û H E L Y

4.1. Éthosz és krátosz – E fogalompár szembeötlõen problémát jelent Meinecke számára. A téma természetesen a görög filozófiáig vezethetõ vissza. Platón és Arisztotelész is úgy tartotta, hogy az embert két erõ mozgatja. Az egyik az az állati impulzus, amely arra vezeti, hogy erõvel megszerezze azt, amit az egyén (vagy a közösség) kívánatosnak tart. Ez a motivációs bázis „a krátosz rendje”. Ezzel a meglehetõsen rövid távú gondolkodásmóddal szemben áll az emberi lény hosszútávú érdeke, hogy természetének megfelelõ életet éljen, hogy megvalósítsa mindazokat a lehetõségeket, melyeket születése nyitott meg számára, s melyek igazi énje kiteljesedését jelenthetik. Vagyis hogy elérje az eudaimoniát (a gyümölcsözõ életet vagy jó-létet). Ám e cél eléréséhez az embernek legjobb képességeire kell támaszkodnia, vagyis természete tökéletességére, az aretére (erény). Amikor az ember erényes jelleme révén a jót már szokásosan cselekszi, azt nevezik a görögök éthosznak (ebben az esetben kb. ’természetes és habituális erkölcs’). Ahogy látható, e két ösztöke egymás ellen dolgozik az emberben. A görögök megpróbálták kiegyensúlyozni õket: a helyes viselkedés az éthosz és a krátosz kiegyensúlyozásával érhetõ el. Meinecke diagnózisa arra utal, hogy ez az egyensúly a kora-modern diskurzusban felborult. Noha Machiavelli úgy vélte, meglehetõsen hûségesen követi az antik gondolkodás kereteit, amelyben az etika és a politika szorosan összekapcsolódott, azáltal, hogy virtù-fogalma közelebb sodródott a kratosz jelentéséhez, mint az éthoszéhoz, megbillent a kívánatos egyensúly. Ez az egyensúlyvesztés válik nyilvánvalóvá Meinecke történetének legsötétebb pillanataiban, amikor a morális megfontolások háttérbe szorulni látszanak a politikai cselekvés során. E sötét pillanatok pedig nála mindig a 20. századi német történelem gyászos lapjaira utalnak. 4.2. Politika/jog és erkölcs – Pedig az antik görög hagyományban a politika szoros kapcsolatban állt az erkölccsel, mi több, egyik a másiknak része volt. Arisztotelész szerint például az ember közösségi (politikai) lény, akinek természete nem teljesedhet ki a politika terrénumán kívül (vagyis az emberi élet teljessége a polisz-kereteken kívül elérhetetlen). Az erkölcsi erényekhez pedig a politikai erényeken keresztül vezet az út, s fordítva, a politikai közösség létrehozásának célja az ember boldog életének biztosítása. A politika épp ezért nem vált specializált szakmává. Olyasmi maradt, amit minden felnõtt athéni férfi polgárnak gyakorolnia kellett. Machiavelli viszont úgy ábrázolja a politikát, mintha az az emberi cselekvés autonóm szférája lenne. Felfogása szerint e gyakorlatnak megvan a sajátos nyelve, rítusai és belsõ logikai konzisztenciája is. Épp ez utóbbi összetevõt jelöli az államrezon fogalma. Meinecke szerint a fogalom megalkotásával az európai politika megszabadult erkölcsi mércéjétõl. Ezt pedig meglehetõsen nyugtalanítónak tartja, még akkor is, ha egy késõbbi pillanatban a politikai voluntarizmus korrigálására megszületik egy másik mérce, a joguralom eszménye. Mivel Meinecke szerint a jogi fékek és ellensúlyok nem biztosítanak kellõ garanciát az államrezonnal való esetleges visszaéléssel szemben, visszatér egy republikánus megfontoláshoz. Szerinte a politikai kitûnõség erénye nem merül ki pusztán a jogi normák egyszerû követésében a normális szituációkban. A joguralom el62

kommentar2007-6-kesz.qxd

H

O R K A Y

H

1/22/08

Ö R C H E R

3:36 PM

F

E R E N C

Page 63

:

Á

L L A M R E Z O N

É S

K O N Z E R V A T I V I Z M U S

ve ugyanis nem tud mit kezdeni a kivételes állapottal (Ausnahmezustand), amely elõre jelezhetetlen, s így jogi normával le nem fedhetõ. A joguralom elvét tehát Meinecke kiegészítendõnek tartja a politikai erény egy olyan gazdagabb leírásával, ami szerinte mélyen benne gyökerezik a platóni-arisztotelészi paradigmában. 4.3. Ész és érzelem/szenvedély – Elemzésében Meinecke figyelemmel van a kora-modern pszichológia megfontolásaira is. A kiindulópont itt is platonikus, amit ebben az esetben az emberi elme karteziánus leírása árnyal. E szerint az én két félre oszlik: az ellenõrzõ értelemre, amely tudja, mi tekinthetõ helyes cselekvésnek, és a szenvedélyre, amely úgyszintén helyesen tud ráismerni tárgyak meghatározó jegyeire, például azáltal, hogy az adott tárgy felébreszti az egyénben a birtokvágyat. A két fél közül azonban ez esetben is túlsúlyra kerül az egyik: a kartezianizmus – egyébként a platonista-arisztoteliánus hagyománynak megfelelõen, bár azt radikalizálva – a racionalizmus fogalmával jelölt beállítódás kiindulópontja. A rációnak a szenvedély fölötti dominanciája a kora-modern filozófia azon meggyõzõdésére utal, mely szerint az ember képes saját cselekvését erõs kontroll alatt tartani, s így elérhetõ az, hogy az egyén a politikai közösségben is jó hatásfokkal kormányozható legyen.23 Mint utaltunk rá, az emocionális fél leszámítolása már Platónnál is megjelenik, s általában érthetõ is a filozófia önmeghatározását figyelembe véve. A kor filozófusai, amennyiben racionalisták, a szenvedélyességet rajongásnak tekintik, s a vallási megszállottsággal vagy vakhittel azonosítják. Ebben az ítéletben nyilvánvalóan a vallási viták konkrét történelmi tapasztalata csapódott le, hiszen ez vezethette a filozófusokat arra a belátásra, hogy adott esetben jobb, ha az ember semmiben sem hisz túlságosan, mint ha hitviták miatt háborúságot és polgárháborút kell elszenvednie. Érvelésük szerint ha túlságosan ragaszkodik az egyén vagy a vallási közösség egyes teológiai-metafizikai értékekhez, akkor az társadalmilag kontraproduktív lehet. Vagyis társadalmilag kifizetõdõbbnek találták, ha a szenvedélyek helyett az értelem irányítja az emberi viselkedést. De van még egy fejlõdési fázis e kora-modern pszichológiában. E szerint az érdek motivációs bázisa fokozatosan kiszorítja az értelmet – s kérdés, hogy ezzel nem a szenvedélyt csempészi-e vissza a filozófia. Albert O. Hirschmann klasszikus elemzése épp Rohan könyvét jelöli meg – nyilván nem függetlenül Meinecke kontribúciójától – mint fordulópontot.24 Szerinte Rohannál a szenvedélyeket nem az értelem, hanem az érdek ellensúlyozza. Kérdés persze, hogy miben áll az érdek vélelmezetten erõsebb magyarázó ereje a rációval összehasonlítva. A válasz vélhetõen az, hogy nagyobb eséllyel vívhat a szenvedélyekkel szemben – ne feledjük, hogy Hume a rációt esélytelennek tartotta a szenvedélyekkel szembeni küzdelemben. Ha az embert érdekvezérelt lényként határozzuk meg, azzal még nem zárjuk ki a szkeptikus, augusztiniánus álláspontot az ember esendõ természetével kapcsolatban. Hisz az esendõség egyik szembetûnõ jele épp az ön23

A kérdésrõl átfogóan lásd Susan JAMES: Passion and action. The Emotions in Seventeenth-Century Philosphy, Clarendon Press, Oxford, 1997, 16–17. 24 Albert O. HIRSCHMAN: The Passions and the Interests. Political Arguments for Capitalism before its Triumph, Princeton UP, Princeton, 1977, 42.

63

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 64

•

2 0 0 7 | 6

–

M

Û H E L Y

zés, s ez magyarázza az önérdek erõs motiváló erejét: minél önzõbb vagyok, annál inkább hajlok majd érdekeim követésére. Másfelõl viszont az önérdek és a ráció viszonya sem egyértelmû. Igaz, beállítható az önérdek követése racionális választásnak, de sokszor elõfordul, hogy az önérdek a racionális sugallattal is szembefordul. Ilyenkor az esetleges racionális alapú döntés önfigyelemnek, áldozatnak is tûnhet. De ha a ráció nem volt biztos befutó a szenvedélyekkel szemben, ugyanez igaz lehet az önérdekre is. La Bruyere, egy kortárs francia moralista állítja a következõket: „semmi nem könnyebb a szenvedély számára, mint a ráció legyõzése; ám legnagyobb gyõzelme az érdek meghódítása”.25 Vagyis az érdek sem tekinthetõ biztos garanciának az egyéni vagy tömeges emberi magatartás elõre jelezhetõségére és irányíthatóságára vonatkozólag. Viszont egy tömegtársadalom egalitárius igényeinek jobban megfelel, mint a ráció, így a kereskedõ társadalom számára könnyebben elfogadható, mint amaz, hiszen az árucserében részt vevõ átlagember viselkedését jobban leírja, mint az elvont ráció. 4.4. Természet és szellem – A természet és a szellem közötti megkülönböztetés Meineckét igen retorikus és patetikus gondolatokra ragadja. Kétféle emberi cselekvést különböztet meg. Az egyikben mindaz összpontosul, ami nagyszerû az emberi természetben: ezek a cselekedetek a szellem kifejezõdései vagy kulturált énünké. Ezzel szemben sötét, állati részünkre az jellemzõ, hogy benne a természet minden más motivációt sikeresen elnyom. Az emberi nem fejlõdése, az egyén és a közösség szintjén is, abból az erõfeszítésbõl áll, amelyet az én fejt ki, hogy természeti énjét hátrahagyhassa annak érdekében, hogy a szellemet engedje szóhoz jutni. De minden erõfeszítésünk dacára az emberi faj arra rendeltetett, hogy idõrõl idõre legállatibb formájába zuhanjon vissza. Ez Meinecke történetfilozófiájának tragikus momentuma. Valószínûleg éppen háborús tapasztalatai okán, meglehetõsen törékenynek látja a kanti egyensúlyt és a hegeli fejlõdéskoncepciót. Úgy látja, az ember szellemi létmódja állandó kísértésnek van kitéve, és idõnként nem is tud ellenállni annak. De milyen konklúziót lehet levonni ebbõl a szembenállásból az államrezon tanára vonatkozólag? Ahelyett, hogy arra törekedne, hogy megmutassa: az államrezon maga is ráció, mégpedig legjobb formájában (ahogy – persze más-más összefüggésben – Arisztotelész és Hegel is gondolta), Meinecke az államrezon diskurzusában már a visszahanyatlás jelét fedezi föl. Ennek oka, hogy szerinte az új diskurzusformában az állam fokozatosan a hobbesi vízió Leviatánjává válik, mégpedig eredeti biblikus szörnyûségében: „az állam egy olyan kétéltû lény, amely egyszerre lakja az etikai és a természeti világot” (19). Meinecke metafizikája tehát kevésbé gyõzedelmes, mint Hegelé, és sokban emlékeztet inkább Hobbesnak az állam autoritásáról festett borús képére. Meinecke szerint „a személy fölötti entelecheiája” (az az állam, amelyet az államrezont követve rendeztek be) mit sem segíthet az embernek legyõzni állati énjét. A történelem meg fogja mutatni szá25 Characters, IV. 77, idézi Jon ELSTER: Alchemies of the Mind, Rationality and the Emotions, Cambridge UP, Cambridge, 1999, 79.

64

kommentar2007-6-kesz.qxd

H

O R K A Y

H

1/22/08

Ö R C H E R

3:36 PM

F

E R E N C

Page 65

:

Á

L L A M R E Z O N

É S

K O N Z E R V A T I V I Z M U S

munkra „az ember örök szolgaságát a fizikai természettel szemben, s a raison d’état-nak a mindig visszatérõ lapsusát a legelemibb erõk karmai közé” (12). Meineckénél, csakúgy, mint majd nem sokkal késõbb Eliasnál, a kultúrát folyamatosan az összeomlás fenyegeti. Nála azonban ez majdnem teológiai mélységû meggyõzõdés: számára a történelem elegendõ bizonyítékkal szolgált arra nézve, hogy a gonosz elve aktív az emberben. Mindazt, amire azt mondjuk: […] kultúra, azt ténylegesen minden percben az a veszély fenyegeti, hogy hanyatlása eredményeképp a fizikai természet részévé minõsül vissza, a „Gonosz Birodalmában”. Az állam által folytatott és az államban megvalósuló tevékenység esetében azonban e visszaesések okai magának a szervezetnek a szerkezete és vitális szükségletei […] A raison d’état szellemének lényegi része az, hogy a cselekvõnek mindig be kell piszkítania magát azáltal, hogy vétkezik az etika és a törvény ellen […] A jelek szerint a helyzet úgy áll, hogy az állam szükségszerûen követi el a gonoszat. (12)

Az az állam, amelyet részben éppen az államrezon kora-modern tana hívott életre, Meinecke számára az európai történelem olyanfajta úttévesztésének és az emberi elme és személyiség olyan fokú hanyatlásának megtestesítõje, amely szükségszerûen vezet a 20. század katasztrófájához. Ez talán bizonyos fokig igaz Németországra, de sokkal inkább vonatkozik a Nyugatra. A németek elkövethettek talán bizonyos hibákat, ám Meinecke szerint ellenségei egyszer s mindenkorra eltévelyedtek, amikor elfeledkeztek az emberi természet transzcendentális impulzusairól.

5. Az államrezon fogalmának jelentõsége egy konzervatív elmélet számára Tanulmányunk végcélja azonban nem annak a kérdésnek a megválaszolása, hogy Meinecke historicista vállalkozása miért futott zsákutcába. Az egész történelmi kitekintés inkább azért volt érdekes számunkra, hogy a következõkben a politikai filozófia szemszögébõl kíséreljünk meg új értelmezést ajánlani az államrezon fogalmára vonatkozólag. Elõször is megpróbáljuk nagyon egyértelmûen meghatározni, mit nem értünk e fogalom alatt. Majd egy olyan értelmezést kínálunk, amely szerint a fogalom pusztán anynyit tesz: megõrizni az államot és/vagy megõrizni az uralkodó politikai hatalmát. Úgy gondoljuk, hogy a fogalom e jelentésében meghatározza a konzervativizmus sokat vitatott tartalmát. 5.1. A konzervativizmus nem abszolutizmus – Meinecke történeti vizsgálódásaiból világosan látszik, hogy az államrezon logikájának alkalmazása a kora-modern idõszakban az abszolutisztikus uralom számára készíti elõ a talajt. Ezért logikusnak látszik az az összefüggés, hogy amennyiben van valami kapcsolat az államrezon és a konzervativizmus fogalma között, akkor az a közös pont az abszolutisztikus hajlandóság, amely mindkettõre jellemzõ lenne. A jelen tanulmány élesen szembefordul ezzel az értelmezési lehetõséggel. Való igaz, hogy Edmund Burke, aki oly éles hangon vitázott a francia forradalommal, s akit 65

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 66

•

2 0 0 7 | 6

–

M

Û H E L Y

másfelõl a modern konzervativizmus atyjaként tartunk számon, az ancien régime védelmében szólalt fel, mégpedig annak hierarchikus társadalmi struktúráját és autokratikus kormányzási modelljét védelmezve. De azt is figyelembe kell vennünk, hogy miközben a francia vonatkozásban ilyesmire utal Burke, maga régi vágású whig volt, és a dicsõséges forradalom után kialakult politikai berendezkedés szerinti brit parlament tagja, ami kizárja azt, hogy a kormányzat legjobb formáját épp az abszolutisztikus hatalomgyakorlásban vélje felfedezni. Épp ellenkezõleg, az abszolutisztikus tendenciák eltökélt kritikusa volt már a forradalom elõtt is, és a franciák forradalmát is abszolutisztikus tendenciája miatt ítéli el. Ha valaki azt hiszi, hogy a konzervativizmus és az államrezon fogalma normatív elkötelezõdést jelent valamifajta abszolutista rezsim mellett, akkor az illetõ a konzervativizmus kontinentális modellje mellett kötelezi el magát, s kizárja az angolszász típusú konzervativizmust. A kontinentális konzervativizmus a Szent Szövetség ideológiai alapját adta, és olyan teoretikusok képviselik e felfogást, mint de Maistre és de Bonald, akik egy teokratikus-tradicionalista felfogás hívei voltak, amely bizony meglehetõsen anakronisztikus volt már saját korában is. Igaz, szellemi inspirációt kaphatott e felfogás attól a reakciós romanticizmustól, amelynek a forradalomból való kiábrándulást követõen a szigetországban is voltak hívei, például Samuel Taylor Coleridge.26 Ám a konzervativizmus ma is használható jelentése nem ebbõl a forrásból ered, aminthogy nem is a felvilágosult abszolutizmus talaján áll. Az államrezon alapú konzervativizmus olyan politikai gondolkodásmód, amely más és más választ képes adni eltérõ történeti-politikai helyzetekben, anélkül, hogy valamifajta (posztmodern) irracionális relativizmus védelmezõjévé válna. 5.2. A konzervativizmus mint az állam vagy az uralkodó pozíciójának megõrzésére irányuló politika – Machiavelli forradalmian új elméletét körvonalazva Meinecke a következõket mondja: Mint látható, Machiavelli raison d’état-jának az is esszenciális tartozéka, hogy az állam belsõ életére vonatkozólag még mindig relatíve konzervatív és megfontolt módon kíván eljárni. (43)

Hogy ez a kitétel nem puszta elszólás vagy csupán hanyag szóhasználat a történész részérõl, azt az a tény bizonyítja, hogy egy kicsit késõbb visszatér e témára, ezúttal Machiavelli másik munkájára, a Beszélgetések Titus Livius elsõ tíz könyvérõl címû értekezésére utalva: A létezõ törvények iránti alapvetõ tisztelet racionális autokráciájának lényegi része volt: „Jól jegyezze meg tehát minden fejedelem: amint megszegi a törvényeket, a régi szabályokat és szokásokat, amelyek hosszú ideig meghatározták az emberek életét, nyomban meginog hatalma.”27 26 Lásd Coleridge On the Constitution of the Church and State (1830) címû mûvét. 27 Niccolò MCHIAVELLI: Beszélgetések Titus Livius elsõ tíz könyvérõl = UÕ. Mûvei, I–II., ford. Lontay László, Európa,

Budapest, 1978, I/87–442, (III.5., 335).

66

kommentar2007-6-kesz.qxd

H

O R K A Y

H

1/22/08

Ö R C H E R

3:36 PM

F

E R E N C

Page 67

:

Á

L L A M R E Z O N

É S

K O N Z E R V A T I V I Z M U S

Ez az a pont, ahol Machiavelli tulajdonképpen elõvételezi Burke kritikáját a francia forradalmárokkal szemben, akik a tradicionális társadalom kereteit rombolják le. Ez az a pont, ahol az egymástól egyébként alapvetõ kérdésekben eltérõ nézeteket való két szerzõ, a radikális Machiavelli és az õskonzervatív Burke meglepõ módon egybecsengõ álláspontot képvisel. Persze nem véletlenül: mindketten egy még korábbi, ciceroniánus álláspont hívei e tekintetben, melynek legfontosabb építõkövei az õsök tisztelete és a létezõ törvények iránti megkülönböztetett figyelem voltak. Nem szabad persze ennek az egybeesésnek túlzott jelentõséget tulajdonítani. Ám ahhoz elegendõ támpontot lelhetünk benne, hogy kiindulópontul szolgáljon számunkra egy olyan gondolatmenethez, melynek célja a konzervativizmus fogalmának meghatározása. Már maga Meinecke is jelentõséget tulajdonított Machiavelli idézett gondolatainak, hiszen megpróbálta szembeállítani az általa értelmezett Machiavellit a késõbbi államrezon-tan képviselõivel, amellett érvelve, hogy az itáliai szerzõ valójában a status quo mellett állt ki, mivel nézõpontja szerint a korabeli itáliai városállamokban nem volt szükség olyan léptékû politikai aktivizmusra a társadalom szerkezetének átalakítása céljából, mint amilyenre az államrezonra hivatkozó abszolutista uralkodók vállalkoztak, akik e tekintetben maguk váltak a francia forradalmárok elõképeivé. A jelen dolgozat elméleti megfontolásaként azt szeretnénk megmutatni, hogy az államrezon-doktrína valójában épp azt jelenti, amire fentebb Machiavelli utalt. Vagyis nem több, mint a politikai hatalom megtartását szolgáló hivatkozási alap. Bizonyításunk közvetett lesz. Elhagyjuk Meineckét és történeti rekonstrukcióját, s az államrezon és a konzervativizmus fogalmának viszonyára kérdezünk rá. 5.3. Az államrezont a prudencia fogalma kapcsolja a konervativizmushoz – Cesare Ripa Iconologiájában (1603)28 több száz emblémát találunk, amelyek a korabeli morális gondolkodás legfontosabb fogalmait próbálják megvilágítani. Az emblémák között fellelhetõ az államrezon (ragione di stato) és a megõrzés (conservazione) fogalma is. Míg az elsõt egy harci díszbe öltözött fiatal lány személyesíti meg, kicsattanó energiával és dinamizmussal, a másodikat egy klasszikus alak formázza, mely a soha nem múló ifjúságot jeleníti meg. De mi közük van egymáshoz? E fogalmak emblematikus megjelenítése az arisztoteliánus gyakorlati filozófia kontextusában történt, melyet a tomista etika inkorporált a keresztény hagyományba.29 E szerint az ember mint természeti lény, más teremtett lényekhez (sõt tárgyakhoz is) hasonlóan pusztulásra ítélt, de képes a kiteljesedésre is. A hanyatlás az idõ függvényében következik be. Ahhoz, hogy az 28 Magyar nyelvû kiadása Sajó Tamás fordításában: Balassi, Budapest, 1997. Illusztrációnkban az interneten is elérhetõ angol nyelvû változatot használtuk. 29 Errõl lásd Gianfranco BORRELLI: Reason of State. The Italian Art of Political Prudence, www.filosofia.unina.it/ ragiondistato/intro-e.html.

67

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 68

•

2 0 0 7 | 6

–

M

Û H E L Y

egyén képes legyen a hanyatlás tendenciájával szembefordulni, a vele született képességekre kell támaszkodnia és szert kell tennie az erkölcsi erényekre. A hagyomány négy kardinális erényt tart számon, ezek egyike a prudencia (prudenza, fronészisz), azaz a gyakorlati okosság, azaz a képesség, hogy úgy cselekedjünk, hogy ellensúlyozni tudjuk a múló idõ és az emberi gyarlóság okozta veszteségeket. A gyakorlati okosság azért Janus-arcú, mert úgy tekint a jövõbe, hogy közben nem feledkezik el a múltról. Bölcsességének fontos összetevõje továbbá a bölcsesség, mely sisakként védi, fegyvere a bölcs tanács, a kérõdzõ szarvas megfontoltságára utal, a tükör önnön hibáinak ismeretére, míg a dárdájára csavarodó remora a késlekedés veszélyére figyelmeztet: nem szabad ugyanis késlekedni a jót megcselekedni a megfelelõ idõben. Az államrezon a prudencia politikai vetületét testesíti meg30 – lásd sisakját és fegyverét, kezében a parancsnoki pálcát, s a nyugalmat, amellyel az oroszlánt is megjuhászítja. Ruháján a szemek körültekintésére utalnak.31 Arisztotelész számára, tudjuk, az ember politikai lény. A politikus fronimosz a legfõbb példája nála annak, miként mûködik a gyakorlati bölcsesség az emberi életben.32 Ahogy minden természeti jelenség küzd az életben maradásért, úgy az ember legfõbb célja is az önfenntartás. De az emberi lények sajátossága, hogy társadalomban élnek, ezért fennmaradásunknak elõfeltétele politikai közösségünk fennmaradása, fenntartása. Ahhoz azonban, hogy az önfenntartást emberi erénynek tekinthessük, bizonyos kritériumoknak meg kell felelnie. Az elsõ ezek közül éppen az, hogy az egyéni önfenntartás a közösségi önfenntartás részeként nyerjen értelmet. Másodszor – s ezt mind az arisztotelészi, mind a tomista felfogás hangsúlyozza – az önfenntartásnak olyan emberi élethez kell vezetnie, mely lehetõséget ad az önkiteljesítésre, amit a görög filozófus az eudaimónia kategóriájával határozott meg, a keresztény hagyományban pedig talán az emberhez méltó élet fogalmával jelölhetnénk. Az egyén önérdekét érvényesítõ államrezon politikai okossága e szerint azzal nyeri el érvényét, ha hozzájárul a közösség fennmaradásához, s emberhez méltó (tehát morális) életet tud biztosítani az egyén számára a politeián belül. A megõrzés erénye akkor érvényesül, ha az egyén sikerrel küzd meg az idõvel, vagyis amikor képes a maga javára használni a pillanat által nyújtott esélyt. A sikeres harc lehetõségét az államrezon tana körvonalazza az egyén és a közösség számára. A jó uralko30 Erre a megfeleltetésre lásd Federico BONAVENTURA: Della Ragion di Stato et della prudenza politica (1623). Utal rá BORRELLI: I. m., 41. jegyzet. 31 Az illusztrációk forrása: www.humi.keio.ac.jp/~matsuda/ripa/catalogue/index/engindex_abfr.html. 32 Periklészrõl van szó, lásd Nikomakhoszi etika, 1140b8-11.

68

kommentar2007-6-kesz.qxd

H

O R K A Y

H

1/22/08

Ö R C H E R

3:36 PM

F

E R E N C

Page 69

:

Á

L L A M R E Z O N

É S

K O N Z E R V A T I V I Z M U S

dó személyében jeleníti meg a közösségét: a közösség megõrzése feltételezi az uralkodó önfenntartását.33 Ez azonban nem pusztán valamifajta önérdek érvényesítését jelentette, hanem annak a természetes programnak az érvényesülését, amely a hanyatlással szemben az emberi lehetõségek kiteljesítésére irányul, s amelynek csak elõfeltétele a létfeltételek körültekintõ biztosítása. Ha tehát arra vagyunk kíváncsiak, mit is jelent az államrezon ténylegesen, mint a hatalom megõrzésének programja, akkor a fenti, a korabeli erényetikákból vett megfontolásokat kell szem elõtt tartanunk. A hanyatlás minden létezõt fenyeget, a megõrzés épp ezért pont e hatás semlegesítésére irányul. A megõrzés révén képes a politikus felnyitni a jól-lét vagy eudaimónia felé vezetõ utat közössége polgárai számára. Figyelemre méltó e tekintetben, hogy a tökéletlen (de tökéletesíthetõ) morális erény Szent Tamás számára conservatio civitatis, ami körülbelül annyit jelent: az állam jólléte.34 A politikai megõrzés tehát nem értéksemleges kategória, hanem egyenesen a jól-léthez vezet bennünket. És még csak nem is olyan egyetemes norma, amelyet mechanikusan és minden körülmények között érvényesíteni kellene. A jól-lét ugyanis partikuláris: sok mindenféle dolgot jelenthet különbözõ emberek számára, más és más korszakokban. Az államrezon célja az egyén és/vagy politikai közössége fennmaradása. Ennyiben tartalmát a megõrzés erényének gyakorlása adja, vagyis a radikális változtatásoktól való elzárkózás stratégiája. A megõrzés azonban az idõ és a körülmények mindig változó közegében szükségszerûen igényel alkalmazkodóképességet és aktív (sokszor bizony kényszert, erõt alkalmazó) választ is az ágens részérõl, mivel a korrupció és hanyatlás mindig más és más alakot öltve támad. A megõrzés továbbá nem valami csökönyös ragaszkodást jelent valami idejétmúlthoz, tehát nem pusztán visszatekintést, hanem a jelen kiismerését és a jövõ kihívásaival való szembenézést. Az az aktív, dinamikus és az idõben eligazodó beállítódás, amire szükség van az idõ árjával szembeszegülõ megõrzéshez, kapcsolja e programot a prudencia erényéhez. Ugyancsak a prudencia fontosságára hívja fel a figyelmet az ember esendõ természete és szenvedélyeknek való kiszolgáltatottsága. A prudencia által elért önismeret és önmérséklet vezet el a bátorsághoz, amely az ágens cselekvõképességét biztosítja, és az igazságossághoz, amely az uralkodó politikai gyakorlatának legfontosabb erénye.35 A „megkeresztelt” arisztoteliánus gondolati keretrendszerben a gyakorlati okosság teszi lehetõvé az egyén számára, hogy legyõzze önnön botorságát, s képessé váljon uralkodni zabolátlan szenvedélyein – vagyis hogy gyakorlati és szellemi tevékenységeiben szert tegyen az önmérséklet erényére. 33

Skinner értelmezése szerint az állam szó eredeti jelentése a politikai közösség vagy vezetõjének „státusára” vagyis „állására”, értsd állapotára utalt (SKINNER: I. m.). Egy másik történész a státus kora-modern fogalmát a következõ szavakkal írja le: „A státus jelentésérõl úgy gondolták, az állás fogalmából vezethetõ le, ami viszont állapotot jelentett: vagyis a státus volt az, amit meg kellett õrizni, vagyis az épp adott helyzet.” (DREITZEL: I. m., 6.) 34 ST, II-II, 23. kérdés, a. 7. A tökéletesedés feltétele nála, hogy a morális jó a tökéletes jóra utaljon. 35 A fenti mondatban a kardinális erények (okosság, önmérséklet, bátorság, igazságosság) közötti összefüggésre irányítottuk a figyelmet.

69

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 70

•

2 0 0 7 | 6

–

M

Û H E L Y

5.4. A velencei példa – A gondolatmenetnek ezen a pontján érdemes visszatérni a velencei példára. A reneszánsz és kora-modern kori Velence (talán az egyetlen itáliai városállam, amely tartósan képes volt megõrizni hatalmát, belsõ rendjét és virágzó kultúráját), szemben az antik Rómával vagy a 17. századi francia királysággal, nem lépett túl az önmaga által magának állított határokon – szkeptikus kritikusai szerint persze azért nem, mert nem tudott. Ehelyett ennek a kereskedõvárosnak – és egyben arisztokratikus köztársaságnak – az ideológiája az volt (szemben a spanyol, francia és török birodalommal), hogy úgy fogja megõrizni nagyságát, hogy erõit kiegyensúlyozza egy ciceroniánus „temperált” alkotmány segítségével. Ehhez az ideológiához nem Tacitus jelentette a forrást, hanem – 1590-tõl kezdve a fõ (anti-machiavelliánus) sugallatot Polübiosz mûve jelentette. Az a görög történetíró, aki a republikánus Róma bukásának okaként a tengeri birodalommá válást nevezte meg. Velence legfontosabb ideológusai – köztük Paolo Paruta, Paolo Sarpi és Trajano Boccalini – mind egyetértettek abban, hogy az elöljáróknak csak korlátozott hatalmat szabad biztosítani a polgárok felett, és hogy a túlzó és túlzóan egyenlõtlen vagyon és gazdagság egyenes úton vezet a politikai hatalom túlzásaihoz. Meglehetõsen szkeptikus nézeteket vallottak az emberek képességeirõl és az emberi élet kilátásairól, s úgy vélték, hogy mind az egyes polgárok, mind az uralkodók akkor járnak el helyesen, ha a legkevesebb kockázatot vállalják, vagyis ha a társadalom bevett szokásait és vélekedéseit követik.36 A Velencében oly divatossá vált államrezon-tan az õ értelmezésük szerint nem más, mint az a gyakorlati okosság, melyet a politikai közösség ügyeire irányítanak, s ugyanaz a szerepe a politikai életben, mint a prudenciának az egyén (morális) életében. A gyakorlati bölcsesség irányítja az emberi lelket, és segít az egyén számára a helyes cselekvés kiválasztásában, míg az államrezon a közösség akaratát irányítja és a megfelelõ politikák kiválasztásában játszik döntõ szerepet. Bár olykor erõszakos cselekvéssel éri el céljait, e cselekvésnek önmagát kell kontrollálnia a szofroszüné (érettség, tisztaság, integritás) révén: „Az erõ használatának explicit említése mellett az államrezon szerinti kormányzás az erõ közvetlen alkalmazása helyett olyan speciális mechanizmusokat ajánl, melyeknek célja a politikai hatalom megõrzése, s fegyelem és engedelmesség keletkeztetése a polgárokban.”37 Ily módon az államrezon, míg egyfelõl az erõ alkalmazására utal, az állam intézményes önkontrolljának programját is megfogalmazza. Ennyiben elõképe a törvények uralmának, amire már Arisztotelész maga is utalt: „A törvénynek mindenen uralkodnia kell, az egyes esetekben aztán a vezetõk döntenek: az én véleményem szerint ez az alkotmányos kormányzás.”38

36

Lásd Richard TUCK: Philosophy and Government, Cambridge UP, Cambridge, 1993, 93; William J. MA: Venice and the Defence of Republican Liberty, University of California Press, Berkeley – Los Angeles, 37 BORRELLI: I. m. 38 Politika, 1292a (Szabó Miklós fordítása).

70

BOUWS1968.

kommentar2007-6-kesz.qxd

H

O R K A Y

H

1/22/08

Ö R C H E R

3:36 PM

F

E R E N C

Page 71

:

Á

L L A M R E Z O N

É S

K O N Z E R V A T I V I Z M U S

6. Záró megjegyzés Mint megmutattuk, az államrezon fogalma, melynek kacskaringós kora modern történetét Meinecke az I. világháború utáni kiábrándultságában rekonstruálta, történetileg meglehetõsen változó képet mutat. Más-más idõszakokban másként és másként értelmezték: úgy, mint ami a hatalmasok kezére álló immorális eszme, vagy mint döntõ lépés a központosított és bürokratizált abszolút állam kiépülése felé, esetleg egy démonikus hatású természeti erõ zseniális mimikrije – vagy éppen úgy, ahogy mi tettük, mint ami az erényes élet fenntartásának feltételeit teremti meg, s maga is útjelzõ a joguralom gondolatának kialakulásához vezetõ hosszú úton. A történeti rekonstrukció után arra tettünk kísérletet, hogy bemutassuk, miként fonódik egybe az államrezon tana egy meghatározott típusú konzervativizmus gondolatával. Ha elfogadjuk azt, amire Machiavelli felhívta a figyelmünket, vagyis hogy a kormányzás a politika szerencsekerekének egyensúlyi állapotban való megtartását célozza, akkor az államrezon fogalma viszonylag pontosan ki tudja jelölni a konzervativizmus fogalmának tartalmát. Ha a konzervativizmust az államrezon fogalma révén (s azon keresztül a prudencia erényét középpontba állítva) értelmezzük, akkor az aktuálpolitika által felvetett kérdések konzervatív szemléletû megválaszolására vonatkozólag is többet tudunk már.

Ég az LZ 129 Hindenburg (1937. május 6-án egy óceánt átszelõ út után a hélium helyett hidrogénnel feltöltött léghajó kikötés közben több ezer nézõ szeme láttára tüzet kapott a léghajó farka és néhány másodperc alatt elégett. A 97 utasból 35, valamint a földi személyzet egy tagja is szörnyet halt.)

71

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

3:36 PM

K

Page 72

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 6

Egyesült Államok ZR-1 (USS Shenandoah) léghajója építés közben, 1922–23-ban a lakehursti katonai repülõtéren (New Jersey). (A 680 láb hosszú, 36 tonnás szerkezet 14 ember életét követelve 1925-ben, Ohio felett pusztult el.)

Egyesült Államok ZR-1 léghajója a lakehursti katonai repülõtér hangárjában (1923. augusztus 25.)

72

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

•

Page 73

2 0 0 7 | 6

–

M

A G Y A R

A L A K O K

„A LEHETETLENT MEG KELL KÍSÉRTENI” Gyurgyák János könyvérõl ifj. Bertényi Iván, Hatos Pál és Richly Gábor beszélget A szerzõ könyve (Ezzé lett magyar hazátok. A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története, Osiris, Budapest, 2006) imponáló méretû és hosszú ideje egyedülálló vállalkozás a magyar társadalomtudományos könyvkiadásban. A Kommentár szerkesztõségében úgy véltük, hogy a kötet jelentõsége túlnõ azon, hogy egyszerû recenzióban foglalkozzunk vele. Három, a nacionalizmus-tanulmányok, nemzetiségtörténet témakörében kutató és publikáló egyetemi oktatót kértünk arra, hogy segítsenek értelmezni a kötet állításait és következtetéseit.

Ha ránéz az ember a könyv címére vagy az alcímre, az alapvetõ kérdés, ami fölvetõdik, hogy lehet-e ma ilyen könyvet írni egyáltalán. Nem azért, mert nincs magyar nemzet, ez egy késõbbi történet. Lehet-e ma ilyen átfogó igényû mûvel elõállni? Ha valakihez – irányzathoz, csoporthoz – társítani kellene a Gyurgyák könyvét, a magyar nemzettörténeti vagy nemzetiségtörténeti irodalomban, akkor kihez lehetne? HATOS PÁL: Csábító lenne analógiákat keresni, kiben leli fel hõsei között saját szerepét, bizonyosan mi is megtesszük a beszélgetés során. Az bizonyos, hogy Gyurgyák Jánosnak van egy sajátosan rá jellemzõ „gyurgyáki” nézõpontja, stílusa, hanghordozása. S nemzedékében, az elmúlt húsz évben ez a fajta szaktudományos kánonok szerint besorolhatatlan, de idõigényes nagy vállalkozás kicsit a saját mûfaja is lett. Miben áll a sajátossága? H. P.: Ez egyrészt a viszonylagos kívülállóságából fakad, abból, hogy nincsen intézményi háttere, nem kötik az akadémiai elõmenetel mûveket is szervezõ kompromisszumai. Másrészt az a fajta ambíció, amellyel õ a kortárs magyar szellemi élet organizátora akart lenni, és részben most is az, a kiadója élén szintén fontos tényezõ. Jelentkezik még egy további határozott magatartásforma, amit ebben a mûvében is megerõsít: nem kíván szakmányban politikai publicisztikát írni. Vaskos könyveket ír: a mostanit és az asszimiláció sikertelenségét újrafogalmazó A zsidókérdés története Magyarországont. A kívülállás e tekintetben is segítségére van. Az átfogó téma elõnye is a könyvnek, hiszen a szokatlan mindig elgondolkodtat. Ugyanakkor ennek az attitûdnek vannak veszélyei is. Ezt a kettõsséget mindjárt a címadásban érzékelhetjük: Az Országháza címû költeménybõl választott Vörösmarty-verssor a látomásos pesszimizmus metaforájával üt meg. Meg azzal, hogy valaki a 21. században Vörösmarty-szerepben szólít meg. Az alcím: A magyar nemzeteszme és nacionalizmus története a tárgyilagos tudományos ítéletalkotás igényét deklarálja, s önmagában is rengeteg módszertani kérdést vet fel az eszmetörténész vagy az ideológiatörténész számára. S a cím és az alcím közötti feszültségnek nem csak jótékony következményei vannak. Nagy kérdés, hogy a fõcím hordozta prófétai ítéletet vajon elbírja-e az eszmetörténeti megközelítés, mégoly briliáns erudíció mellett is. Ráadásul könyve egyik helyén – Csoóri Sándor kapcsán – 73

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

•

Page 74

2 0 0 7 | 6

–

M

A G Y A R

A L A K O K

maga figyelmeztet arra, hogy a metaforikus nyelvezetet a mai, racionálisan gondolkozó elit nem fogadja el. RICHLY GÁBOR: Két szempontot tartok fontosnak azzal kapcsolatban, hogy lehetséges-e ilyen könyvet írni ma Magyarországon. Az egyik az, hogy a nemzeteszme és a nacionalizmus története az eszmetörténetnek az egyik legszerteágazóbb és legnehezebb kérdése. Tehát errõl a kérdésrõl úgy írni egy összefoglaló monográfiát, ennek a hallatlanul bonyolult kérdésnek az esszenciáját, hogy az elmúlt évtizedekben nem születtek, nem születhettek meg azok az elõtanulmányok, amelyek korszerûek lennének és a részletkérdéseket már többé-kevésbé tisztázták volna, ez egy nagyon kétes kimenetelû vállalkozás. Ebben én a lehetetlen megkísértését látom, hogy ilyen tudományos adottságok mellett valaki nekiálljon egy ilyen jellegû mûnek. A hangsúly melyiken van: a „lehetetlenen” vagy a „kísértésen”? R. G.: Mind a kettõn. A másik szempont, hogy lehetséges-e a nacionalizmus történetének úgy nekiállni, hogy ennek van már egy könyvtárnyi elméleti irodalma, és igazából ezt Gyurgyák János zárójelbe teszi. Mert õ nem akar foglalkozni a különbözõ nemzettipológiákkal, illetve – számomra szimpatikus módon – inkább a szkepszisét fejezi ki, s azt mondja, hogy azok nem elég relevánsak a sokszínû és bonyolult történelmi folyamatok leírásához. Nem kívánja pontosan körüljárni a nemzet fogalmát sem, hanem azt ígéri, hogy ezt majd egy késõbbi tanulmányában fogja tisztázni, és közben átsiklik afölött, hogy mi is a nacionalizmus. Egyszóval rögtön a lovak közé csap, és azt gondolja, hogy megnézi az elsõdleges forrásokat, s ezeknek a megszólaltatásával fogja ezt a bonyolult kérdést bemutatni, feldolgozni. Számomra kérdés, hogy ez így mûködik-e. Rögtön hozzáteszem, hogy ennek a módszernek vannak nagy elõnyei is, mert bármilyen elméleti iskolát vagy koncepciót választ az ember munkahipotézisként, az rögtön leszûkíti a kérdésfelvetéseit és behatárolja, hogy mirõl ír, mirõl nem. Míg ha ettõl eltekintve elkezdi olvasni és interpretálni a mûveket, akkor lehetõsége van arra, hogy ha az egykori szerzõk ide-oda ágaztak a nemzetrõl való gondolkodás kapcsán, akkor õ is kövesse ezt a fajta diskurzust, és így rekonstruálja. Az a kérdés, hogy ez sikerülhet-e neki. BERTÉNYI IVÁN: Visszatérve az eredeti kérdésre, hogy kell-e ilyet írni, hogy lehet-e, hogy érdemes-e. Számomra a cím elsõ része adja meg a választ a „kell”-re: ebben van érzelmi töltés, és az epilógus is valami ilyesmi számomra. Azzal együtt, hogy ez az eszszéisztikus és szubjektív hang a könyvbõl hiányzik, maximum az egyes ideológusok kritikájából tapintható ki, hogy mi Gyurgyák János véleménye. Az pedig, hogy lehet-e, abban egyetértek veletek: nagyon nehéz. Pontosan azért, mert hiányoznak az elõtanulmányok, vagy nem olyan típusú elõtanulmányok vannak meg, amelyekbõl egy ilyen könyvet lehetne összeállítani. Egyfelõl ugyanis vannak (néha talán steril) elméleti írások, fordítások, de magyar szerzõtõl is olvasható munkákra támaszkodhatott – és írja is, hogy ezeket feldolgozta, másrészt vannak inkább politikatörténeti vagy a nemzetiségi kérdés 19. századi történetével kapcsolatos munkák, amelyekkel viszont a könyv – gondolom, szándékosan, de – jóval kevésbé foglalkozik, legfeljebb a kiváló és követendõ bibliográfiában tünteti fel ezeket. 74

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

„ A

3:36 PM

Page 75

L E H E T E T L E N T

M E G

K E L L

K Í S É R T E N I

”

Érdekes megfigyelni egyúttal Gyurgyák személyes preferenciáinak változását. Õ, aki elindult a 80-as évek közepén Mónus Illés, Jászi Oszkár kommentálásával, kiadásával, Jászit még mindig becsüli, de nagyon-nagyon kritikusan nézi. A szociáldemokratákat viszont kicsi intellektuális szektának állítja be a két háború között. Közben számomra meglepõ módon a korábbi liberális-konzervatív szimpátiáitól mintha elfordult volna, és rokonszenvvel beszél a népiekrõl… B. I.: Van még egy szerzõ, aki nagyon-nagyon, szerintem aránytalanul elõtérbe kerül. Õ pedig Szekfû Gyula, aki, ha akár csak az oldalszámokat nézzük meg, több figyelmet kap a könyvben, mint mondjuk Kossuth vagy Széchenyi. De a könyv végi bibliográfiai részben is tizenhárom oldal van Szekfûrõl és csak másfél Kossuthról. Ami még akkor is aránytalan, ha esetleg a Szekfû-irodalom gazdagabb lenne, mint mondjuk a Kossuth-irodalom – de ez nincs is így. Az egész könyvben nagyon erõs a két világháború közti korszak. H. P.: Igen, ez az igazi vadászterület. B. I.: Ami persze talán szellemileg a legizgalmasabb történeti része a magyar modern kornak, de ha a magyar nemzeteszme és nacionalizmus történetét akarja valaki monografikus igénnyel feldolgozni, akkor a 19. századról többet kellett volna írni és az egyes szerzõkrõl mélyebb és hosszabb elemzéseket közölni. Persze én itt most kicsit talán hazabeszélek. A valóban fontos Szekfûrõl sokat olvasnunk, de azt végképp fölöslegesnek érzem, hogy a valóban nagyon elítélõen kezelt szociáldemokraták közül Vanczák Jánosnak a zsidókérdésrõl vallott nézeteit másfél oldalon keresztül ismertesse a szerzõ. Eleve egy részletkérdésrõl van szó, és Vanczák sem tartozott a magyarországi szociáldemokrata mozgalom jellegadó tagjai közé. Aránytalanságot érzek ebben, ami vállalható és rendben van, csak akkor a cím második eleme elbillen. És Szekfût hogyan értékeli Gyurgyák? B. I.: Nehéz megmondani, hogyan értékeli, mert egyszerre állítja be õt „a” konzervatív ideológusnak és ezáltal Szekfû kanonizálódik a konzervatív oldalon, másrészt elítélõen szól arról, hogy a Szekfû sem képes levetkõzni a Szent István-i Nagy-Magyarországhoz fûzõdõ illúziókat, s emiatt õt is bírálja. Más tekintetben viszont nagyon sok pozitívat mond róla, akár a népiekkel – ugye megint errõl van szó – szembeni részleges megértését, például Kovács Imre befogadásának kísérletét. Vagy pedig a zsidókérdésben a vészkorszakhoz közeledve egyre inkább vállalható magatartást. Beszédes számomra, hogy a konzervativizmust ennyire Szekfûhöz köti. Pedig ebben a fejezetben megjelenik még Teleki Pál, Bethlen István vagy Weis István, de õk csak epizódszerûen bukkannak fel, minden Szekfûre van kihegyezve. Ami talán arra vezethetõ vissza, hogy a konzervativizmus kevésbé ideologikus eszmeáramlat, ennélfogva kevés magyar konzervatív ideológust tudunk fölmutatni, és Szekfû valóban ilyennek tekinthetõ. Gyurgyák sem nagyon keres vagy talál ilyeneket. Ehhez kapcsolódva jegyzem meg, hogy eleve nehéz elkülöníteni a politikai ideológiák történetében a politikusokat az ideológusoktól. Különben a szerzõ arra többször fel is hívja a figyelmet, hogy az általa éppen idézett szerzõ politikus, és így is kell szövegeit kezelnünk. H. P.: Szekfû és mindenekelõtt a Három nemzedék mindenképpen tudat alatt – vagy akár tudatosan is – a Gyurgyák könyvét szervezõ példa. Gyurgyák János is a reform75

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

•

Page 76

2 0 0 7 | 6

–

M

A G Y A R

A L A K O K

kor nemzedékétõl indul (bár kissé vitathatóan, ha például Mályusz Elemér munkásságára gondolunk), azt egyfajta idõtlen viszonyítási pontnak jelzi. Szekfû Széchenyi alakjához köti a maga mûvét, és onnantól kezdve már minden problémássá lesz a szemében, akármennyire is nagy akár Deák és Eötvös generációja. Ez a kezdõpont is vitatható, ahogy Mályusz Elemérnek a korszakkal foglalkozó munkái meggyõzõen sugallják – s bár Gyurgyák szerint az 1830-at megelõzõ évtizedekrõl hiányos a képünk –, Mályusz hetven-nyolcvan éve íródott tanulmányai és forráskiadványai jó kiindulást jelentenek az 1790–91-es diétát megelõzõ reformmozgalomról. Annak komoly eszmetörténeti jelentõsége van, hogy ezeket a mályuszi megállapításokat miért szorította háttérbe a Martinovics-összeesküvésnek 1948 után kanonizált története, hiszen Mályusz tézise szerint éppen e külföldi mintát – a francia jakobinus forradalmi átalakítást – voluntarista módon adaptálni akaró felelõtlen kaland rekesztette meg évtizedekre az organikus reform lehetõségét. Mint említettem, Szekfû Gyurgyák számára példa, s a szekfûi Három nemzedékre hajaz az a fajta, az idõbeli elõrehaladást a csalódással párosító narratíva is, amely a darabokra hullást, a mélypontra jutást vizionálja. R. G.: Még egy gondolat a Három nemzedékkel való hasonlítás kapcsán. Gyurgyák János tézise, hogy a tárgyalt idõszakban fokozatosan szétmállott a magyar nemzet, legalábbis renani értelemben, mint értelmi-érzelmi identitásközösség. A hanyatlás szerinte is a reformkornál kezdõdik, ami tehát egy ideális vagy legalábbis jobb állapot, és attól kezdve fokozatosan csak romlott minden – ez meglehetõsen emlékeztet Szekfû koncepciójára. Gyurgyák számára az igazi tragédia azonban az egységes nemzettudat elvesztése, a lövészárkok egyre mélyebbre ásása, ami egészen napjainkig tart. Ez a koncepció szerintem alapvetõen problematikus. Problematikus azért, mert lehetetlen megmondani, mit jelent az, hogy „irracionális” különbségek vannak egy nemzet tagjai között különbözõ kérdésekrõl. Olyan irracionális nézetkülönbségek, amelyek megkérdõjelezik, hogy beszélhetünk-e még egyáltalán nemzetrõl. Másfelõl pedig úgy gondolom, hogy a hanyatlás-sztori érdekében a reformkorból kiretusál olyan nézetkülönbségeket, vitákat, amelyek pedig kétségkívül megvoltak mondjuk Kossuth és Széchenyi között. Amikor például Széchenyi azzal vádolja Kossuthot, hogy egyenesen nemzethalálba hajszolja a saját nemzedékét. Vagy késõbb, amikor Kossuth megvádolja Deákot a Kasszandra-levélben, hogy kriptába fektette a nemzetet s ez már a vég és a halál. Ezeket a nézetkülönbségeket kiiktatni, és azt mondani könnyedén, hogy mindannyian a liberális nacionalizmus talaján álltak, és mindannyian polgári nemzetet akartak, de azóta végzetesen szétágaztak az utak, ez számomra igencsak problematikus. És maga az alaptézis a lövészárkokról, amelyek mára a nemzet létét is megkérdõjelezik, olyan szubjektív vélemény, ami tudományosan nem igazolható. Lehet persze, hogy nem is cáfolható, mert ehhez egzaktul és megkérdõjelezhetetlenül meg kellene mondanunk, hogy mi a nemzet és melyek a nemzet kritériumai. Ezt sem Gyurgyák nem teszi meg, se mások nem tették meg – eddig legalábbis – megfellebbezhetetlen módon. De miközben hanyatlástörténésnek állítja be az elmúlt százötven évet és visszautal a nagyokra, éppen a nagyokkal keveset foglalkozik. Nem nagyon tudjuk meg – vagy nem nagyon érezzük –, hogy õk mitõl olyan rettentõ nagyok. Az õ 19. század-értelmezésében van olyan szereplõ, akit túlértékel vagy alulértékel? Engem például meglepett, hogy Beksiccsel mennyit foglalkozik. 76

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

„ A

3:36 PM

Page 77

L E H E T E T L E N T

M E G

K E L L

K Í S É R T E N I

”

B. I.: Beksics Gusztáv nincs túlértékelve, mert õ talán a legszínvonalasabb a saját korában, és a liberalizmust meg a nemzetállami törekvéseket a legérdekesebben próbálta összeegyeztetni. De én visszakanyarodnék oda… H. P.: Asbóth János! B. I.: Hát igen, de sokan hiányoznak ám ebbõl a 19. századi részbõl. Persze Gyurgyák a bevezetõben nyíltan vállalta, hogy a magyar ideológiát, a nemzeti kérdésrõl vallott véleményét akarja összegyûjteni. Számomra kérdéses, hogy különösen a 19–20. században, ahol modern kori kifejezést használva rendszerváltások követik egymást, és az a keret, amelyben a magyar nemzet él és amelyben értelmezni kell vagy lehet, az gyakran változik. Nagyon háttérbe szorul a politikai összefüggésrendszer, amit például Eötvösnél még ennél sokkal jobban ki lehetett volna domborítani. Például meg lehetett volna alaposabban nézni, hogy az a politikai nemzet-koncepció, amelyet szerintem jól és pontosan megfog, mennyiben épült az 1850-es évek nemzetiségi politikájára, a Habsburg-abszolutizmus korának a szintén nemzetek fölötti birodalmi patriotizmus-kísérletére. Jellemzõ, hogy miközben az egyes vizsgált szerzõkrõl szóló mûveket Gyurgyák János a legaprólékosabban összegyûjtötte, nem találtam meg a bibliográfiában Deák Ágnesnek a korszak nemzetiségi politikájáról szóló monográfiáját, amelyet különben az Osiris adott ki! Tehát ezek a politikatörténeti összefüggések sokszor hiányoznak. Pali, beszéltél arról, hogy a kezdetek, tehát az 1790–91-es korszak és a Széchenyi fellépése között évtizedek hiányoznak, s a történeti kutatásokban valóban talán elhanyagolt korszakot jelentenek. Azt hiszem, ezt a hiányt a szépirodalom beemelésével lehetett volna enyhíteni. Értem én, hogy ez vállalt szûkítés, és jogos is, hiszen akkor mindenrõl szó lenne, és nem ötszáz oldal lenne a törzsszöveg, hanem ezer. De Berzsenyit, Kölcseyt vagy a kötetnek címet adó idézet szerzõjét, Vörösmartyt, akik ráadásul politikus költõk és nemzetféltõ költõk, be lehetett vagy be kellett volna emelni ebbe az összefüggésrendszerbe. Illetve azt is meg lehetett volna nézni, hogy pontosan ez a rendi nemzetbõl modern nemzetbe való átalakulás az õ életmûvükben hogyan valósul meg, megvalósul-e egyáltalán. H. P.: Igen, õ erre a problémára kitér, és hadd kapaszkodjak bele abba, amit mondtál, hogy az írók, az irodalom szerepét – mint azt Gyurgyák jelzi – nem kívánta, nem tudta beletenni a könyvbe. Mégis kétségtelen erénye a kötetnek, hogy jelentõségéhez méltóan kezeli azt a pár- és perbeszédet, amit az írónak is kiváló Szekfûvel folytatott a kivételes történeti érzékenységgel rendelkezõ Németh László. Abban is hajlamosabbak vagyunk igazat adni Gyurgyáknak, hogy eszemetörténetileg – számos vitatható ítéletet magában hordozó terhe mellett – Németh László életmûve sokkal aktuálisabb, mint az írófejedelmi rangot szerzõ Illyés Gyuláé (amint azt Révai József már 1945-ben felmérte, hiszen õ eredetileg Németh Lászlónak szánta azt a szerepet, amelyet annak visszautasítása után Illyés elvállalt). Mi a véleményetek Gyurgyák mûvének tagolásáról: nagy blokkokat állított össze a liberálisok, fajvédõk, konzervatívok, szociáldemokraták nemzetszemléletérõl, és ezeken belül föltett három nagy kérdést – Ki a magyar? Milyen az adott eszme múltszemlélete? Melyek az adott eszme által középpontba állított kérdések, a „sorskérdések”? (Zárójelben jegyzem meg, hogy miközben a Németh-életmûnek elég rossz visszhangja volt a 80-as évek 77

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

•

Page 78

2 0 0 7 | 6

–

M

A G Y A R

A L A K O K

második felétõl, mostanában egyes kifejezései kezdenek visszaszivárogni, pozitív környezetben; a sorskérdés megmegjelenik publicisztikákban.) Tehát: valóban ezek a releváns kérdések? R. G.: Úgy látom, hogy ez a három-négy kérdéskör, amit Gyurgyák vizsgál, mindenképpen releváns a nacionalizmus szempontjából. Renanra hivatkozva állapítja meg az elõszóban, hogy a nacionalizmusokban egyrészt fontos szerepet kap a múltról való közös kép, a jelenbeli problémák mérlegelése, valamint a jövõre irányuló közös terv megléte. És emellett a vizsgált korszakban elõjönnek a nemzetkarakterológiai és egyéb, idõtlennek tekintett tényezõk. Tehát mindenképpen jó és szerencsés szerintem, hogy ezeket a témákat kiemelten kezeli. Más kérdés, hogy szerkezetileg érdemes volt-e tematikusan bontani a legtöbb nagy fejezetet. Ugyanis én úgy képzelem, a nacionalizmusoknak pont az a lényege, hogy megpróbálják nagyon szervesen összekapcsolni ezeket a kérdéseket – tehát a múltat, a jelent és a jövõt, illetve azt is, hogy kik tartoznak a nemzethez és mit jelent az adott nemzet. Pont ettõl válik koherenssé a nacionalizmus által tételezett közösség, hogy ezeket szétválaszthatatlanul igyekeznek összebogozni. Na most, ha valaki megpróbálja ezeket a gondolatmeneteket mesterségesen szétválogatni különbözõ alfejezetekbe, akkor egy nagyon nehéz sebészi mûveletet végez. Nagyon figyelnie kell arra, hogy az egyes életmûveknek és az egyes koncepcióknak a belsõ koherenciája megmaradjon, és ezt érzékeltetni tudja. Nagyon jellemzõnek tartom például, hogy a zsidókérdést, amiben Gyurgyák talán a legotthonosabban mozog, nem vágja szét így tematikus alfejezetenként külön darabjaira, hanem egyben elemzi az egyes ideológiai irányzatokon belül. Valószínûleg azért, mert érzi, hogy a kérdés minden aspektusa szerves egységet képez. Kétségtelen, hogy a „metszések” nyomán érdekes eredmények jönnek ki… H. P.: Bennem is felvetõdött, hogy például a fajvédõk eszmetörténeti tárgyalása egyáltalán lehetséges-e. Szabó Dezsõnek ebben a csoportban való szerepletetése intellektuálisan bizonyára emelte ennek a furcsa tábornak a pozícióját. Ez persze azt a kockázatot is magában hordozza, hogy Gyurgyák igazat ad a tegnapi és mai urbánus kritikusoknak, akik igazából a fajvédõk és a népiek közötti organikus kapcsolatról beszéltek és beszélnek, ami történetileg biztosan nehezen védhetõ álláspont. Nemcsak azért, mert a népi mozgalom sokszínû és konfliktusos volt. Hanem mert olyan horizontot jelenített meg, ami miatt Sárközi György a Válasz egyik vezéregyéniségévé, szerkesztõjévé, mecénásává lett. De az is jelzésértékû (Gyurgyák János idézi is), miért tekinthetett az emigráns Jászi Oszkár rokonszenvvel a népiek törekvésére, némileg a maga ifjúságát és a bukott forradalmakkal együtt kútba esett reményeit fedezve fel szándékaikban. Igen, vannak a Gyurgyák János által felállított kategorizálásnak csapdái, de ez egy életképes és termékeny csoportosítás, éppen ezért lehet kritizálni. B. I.: A kérdések különszálazása a könyvet sok helyen nehezen olvashatóvá teszi. Pontosabban arra gondolok, hogy a „Mit tegyünk?” kérdésre válaszolva illetve a „sorskérdéseket” érintve a társadalmi kulcsproblémák során gyakorlatilag kifejti az egyes ideológiáknak szinte a teljes vertikumát. Például a népieknél olyan részletekbe menõen foglalkozik az agrárkérdéssel – amit azért nem szorosan függ össze a nemzeti kérdéssel, illetve alaposabb indoklásra szorult volna véleményem szerint –, hogy mindenképp ki78

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

„ A

3:36 PM

Page 79

L E H E T E T L E N T

M E G

K E L L

K Í S É R T E N I

”

térõnek tûnik, vagy legalábbis nem szigorú célra tartásnak. És talán ebbõl is fakad az az aránytalanság, hogy a két háború közötti részben nagyon mély és nagyon részletes elemzések vannak. Ezzel szemben a ’45 utáni részben, amikor a kommunistákról szól, továbbá a 19. századi részben egyrészt mennyiségileg kevesebb, másrészt figyelmét tekintve koncentráltabb a szöveg. Ami számomra könnyebben olvashatóvá tette a szöveget, ugyanakkor több hiányjel kitételére ösztönzött. Ki hiányzik még? R. G.: Az én hiányérzeteimet, a kimaradt „fontos” neveket azért nem szeretném sorolni, mert ez a mû jellegébõl adódik. Alighanem mindenki számos szerzõt fel tudna sorolni, aki neki kedves, és ezért azt gondolja, hogy bele kellett volna valahogy tuszakolni legalább a 661. oldalba. De a kihagyott személyek mellett mindenképpen van egy másfajta hiányérzetem: Gyurgyák János néha túlságosan elnagyoltan tálal egy-egy kérdést. Nézetem szerint a népi mozgalom nemzet-koncepcióját, nemzetkarakterológiáját nem lehet kizárólag Veres Péter és Szabó Zoltán néhány gondolata alapján tálalni, és kijelenteni, hogy Illyésnek vagy Kodolányinak nem voltak ehhez foghatóan kidolgozott elképzelései. Mint ahogy a sorskérdések számbavételekor sem elegendõ, ha a népi mozgalomnál csupán két oldal jut az agrárium helyzetének, pár sor az állítólagos városellenességnek és két mondat a parlamentáris demokráciához való viszonyulásnak. Egyáltalán elemezhetõ-e a népi írók nemzetfelfogása kizárólag publicisztikájuk alapján, szépirodalmi mûveik nélkül, ahogy Pali Németh László kapcsán már említette? B. I.: A 19. századi részben például – azzal együtt, hogy nem ideológusok, de hát Kossuth sem ideológus a szó legszorosabb értelmében – Szilágyi Dezsõrõl szívesen olvastam volna, aki teljesen el van feledve a politikai és eszmetörténeti hagyományban. Szívesen olvastam volna az ifjabbik Andrássy Gyuláról, akinek nagyon komoly történeti jellegû munkája van a magyar nemzet megmaradásának a kérdésérõl. És általában is – persze ez már az én saját rögeszmém – nem találtam meg arra a választ, hogy az a számomra egy kicsit túl egyszerûen odakent dolog, hogy „birodalmi illuzionizmus”, hogyan alakult ki. Ezek az emberek egyszerûen ennyire elvesztették volna minden józanságukat és realitásérzéküket? És ebben persze a Szekfûvel nyugodtan lehet párhuzamba állítani azt, amit Gyurgyák írt. Vagy pedig – és számomra ez lenne valamiféle válaszkísérlet – olyan mértékben megváltoztak a politikai körülmények, hogy egyszerûen más volt az a kiindulási alap, amibõl elkezdtek gondolkodni? Ami persze nem egy eszmetörténeti fejtegetésnek vagy egy nagyívû esszének a feladata, hogy fölvázolja, de ezen a ponton én kevéssé érzem eredetinek ezt a fejtegetést. Túlságosan támaszkodik a nem kifejezetten modern szemléletû szakirodalomra. A könyv becsapós abban az értelemben, hogy a másodlagos irodalomra Gyurgyák alig hivatkozik a lábjegyzetekben, de közben tudjuk, hogy ezeket elolvasta. A magyar birodalmi gondolatról – bár Iván errõl írt a Kommentárba egy nagyon gondolatébresztõ tanulmányt – eddig alapvetõen az volt a diskurzus lényege, hogy „ezek hülyék”, mert micsoda ostobaságokat gondoltak a Balkánba nyúló Magyarországról meg a belgrádi magyar egyetemrõl. B. I.: Világos, de Gyurgyák nagy erénye, hogy ezeket a szerzõket eredetiben olvasta, és ennek az az egyértelmûen pozitív hozadéka, hogy egyes személyek és ideológiai csoportok jellemzésénél máshová tehette a hangsúlyokat. A birodalmi gondolatról szólva 79

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

•

Page 80

2 0 0 7 | 6

–

M

A G Y A R

A L A K O K

viszont ez nem következett be, amit én azzal magyarázok, hogy a korabeli politikai öszszefüggéseket nem vizsgálta meg. Tudatosan vállalta, hogy ez nem tartozik ide. Szerintem viszont ide tartozik. H. P.: A könyv számomra egyik legnagyobb nehézsége abban a kérdésfeltevésben van, hogy „mi az oka a magyar nemzetet immár több évszázada megosztó éles törésvonalaknak, […] amely[ek] minden korban más-más alakban bukkan[ak] fel”. Ez a dilemma így, ebben a formában megfogalmazva a magyar történet problémáit és konfliktusait metafizikailag exponálja, így megválaszolhatatlan. A nemzeti egység szétszakadt szövetét nem fogja egyetlen nemzedék sem újravarrni, pontosan azért mert az vágyott formájában – sajnos – sohasem létezett. A történetírás fogalmi végiggondolása szakítást jelent azzal a szereplõk megnyilvánulásain alapuló leíró történetírással – amely ragaszkodjon bár a korszak bármely ideológiai mániájához –, illúzió, hiszen a megnyilvánulásokat magyarázatoknak tekinti, holott éppen ezek azok, amelyeket meg kellene magyarázni. Nagyobb eséllyel találunk történeti magyarázatot a kérdésfeltevés kontextusaira, mint arra, hogy honnan ered és miért tátong a nemzet testét összevérzõ mély szakadás, még ha oly kiváló nemzeti fõk is eredtek reménytelenül e kínzó probléma nyomába. A másik problémás – bár a kortárs történeti gondolkodást is átható – történeti toposz az a fajta bûntudat vagy etikai ítélet, amely szerint „az eötvös-deáki koncepció, és az alapját alkotó megegyezési hajlandóság, a nemzetiségi problémákat megértõ szemlélet és jóindulat páratlan lehetõséget biztosított volna a Kárpát-medence népeinek békés együttélésére”. Nem így történt, s ezt súlyos és letehetetlen kollektív teherként cipeli magával a kollektív emlékezet akadémiai konstrukciója. Rokonszenves, csak éppen fogalmilag megközelíthetetlen, és a történeti magyarázat számára csak spekulatív lehetõséget teremt ez a negatív utópia, s bizony meg is könnyíti a „a hatvannégy vármegyés” gyomvirágok tenyészetét. B. I.: Gyurgyák az elõszóban megjegyzi, hogy még akkor is meg kellett írnia ezt a könyvet – egyébként ez is a Szekfûre, a Három nemzedékre utal –, ha ezt a környezõ országok nacionalizmusai ellenünk fordítják. Az a véleménye, hogy mindenki a maga portáján söprögessen, és még hivatkozik is Mocsáryra, Szekfûre és Bibóra. Ez megint egy nagyon-nagyon hosszú, több évtizedes magyar önvád, ami egyébként a könyvben szerintem szerencsére nem is nagyon jelentkezik. Lehet, hogy velem van a hiba, de én úgy olvastam végig, hogy nem szégyelltem el magam tõle. Még egy – személyes – hiányjel. Trianon zárójelbe lett téve. Abból is látszik, hogy hiányoznak a határon túli magyarok. Az, hogy mit gondoltak például a nemzetrõl. Mindenhol megtaláljuk azokat a gondolkodókat, akik a nemzet metafizikájáról gondoltak valamit. Makkai Sándor vagy Peéry Rezsõ, netán Bori Imre, s nyilván tudnánk még sorolni a neveket. És a kihagyás, ez meggyõzõdésem, nem véletlen. Ugyanis ez cáfolná az ontologikus ellentét elméletét. Mert bizony õk úgy lettek más-magyarok, hogy nem a széthúzás tette tönkre õket, hanem kívülrõl, nagyhatalmi nyomásra történt velük mindez. B. I.: Tulajdonképpen egy helyen akarja csak a nemzet kereteinél is nagyobb erõket, a nagy világtörténelmi folyamatokat megmutatni, s ez 1945. Itt van olyan látásmódja a könyvnek, amikor felismeri azt, hogy itt a belsõ vitákhoz képest nagyobb erõk hatnak, és az egészet kívülrõl zárójelbe lehet tenni. Trianonnál ez nem jelentkezik, bár – tegyük hozzá – ez a szemlélet, a külpolitikai hatalmi összefüggések hiánya megvan a Három nem80

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

„ A

3:36 PM

Page 81

L E H E T E T L E N T

M E G

K E L L

K Í S É R T E N I

”

zedékben is, ahol Szekfû nemzeti hanyatlásunkkal hozza összefüggésbe a nemzet feldarabolását. Magam nagyon meglepõdtem azon, hogy a határon túli magyarság kérdése enynyire háttérbe szorult. A két világháború közötti korban is legfeljebb mint a revízió tárgyai kerülnek elõ, de hogy õk is a magyar nemzet részei lennének, akiknek éppen ezért saját nézeteik vannak magunkról, azt a könyv figyelmen kívül hagyja. A nemzet fogalmának részleges definiálatlanságával sem nagyon lehet ezt magyarázni, hiszen a határokon túlra került magyarok a renani értelemben is – amivel Gyurgyák még leginkább dolgozik – magyarok. Azt hiszem, ez a nehezen érthetõ hiány nehezen érthetõ. H. P.: Ha megnézzük a mi történetünket más nemzet eszméivel vagy más nemzeti vitákkal összehasonlítva, többet tudhatnánk meg. Ha csak a hozzánk hasonlóan kis népek történetét nézzük meg, mondjuk a népiek által annyira kedvelt skandinávokat, finneket. Akiket egyébként sokszor idealizálunk. Azért nekik is bõven vannak vitáik meg kétségbeeséseik. Ott sem lehet gondolni arra, hogy hát akkor mi finnek véglegesen megtaláltuk magunkat. Egyáltalán létezik-e boldog nemzet? A könyvet be lehet-e kapcsolni valamiféle nemzetközi nacionalizmuskutatási irányzatba vagy trendbe? Látjátok-e nyomait Brubakernek, Anthony Smithnek vagy Gellnernek? H. P.: A nacionalizmuskutatások 1960-as években felfutó fõ árama eleve a nemzeteszme illetve a nacionalizmus inherens, kártékony mivoltát próbálta leleplezni, ezért katasztrófatörténetet ír. Gondoljunk csak Ernest Gellner vagy Eric Hobsbawm vonatkozó mûveire. Anthony Smith, akire Gyurgyák szintén hivatkozik, kivétel, hiszen õ a nemzetek premodern gyökereivel való kontinuitást hangsúlyozza, s ez egyben pozitív értékítélet a nacionalizmus jelenségvilágával kapcsolatban. Smith 2003-ban megjelentetett könyvében, a Choosen peoplesben már egyfajta vallási fogalomként próbálja leírni a nacionalizmus magját. Ezt már nem követi Gyurgyák. Õ a korábbi Smithre utal. Ehelyütt nekem Roger Scruton jut eszembe. Scruton az Anglia, egy eltûnõ ideál címû nosztalgikus esszéjében saját országa múltját dicsõséges múltként szemléli és idézi meg. Szemben Gyurgyákkal, aki a magyar múltat, saját nemzetének múltját mint egy negatív történetet, egy hiány történetét jeleníti meg. Ennek ellenére mégis az a fajta gondolkodóíró, aki számára hõseihez, kedvenc szerzõihez hasonlóan – nacionalizmuskritika ide vagy oda – központi, zsigeri élmény a nemzethez tartozás, illetve a nemzettel való „birkózás”. Ilyen szempontból azokhoz a – nem nevezném sem liberálisnak, sem konzervatívnak – gondolkodókhoz kapcsolódik, akik felértékelik a nemzet fogalmát. Ha valaki ír egy hatszáz oldalas könyvet a nemzeteszme történetérõl, akármennyire is kritikus, mégiscsak az elkötelezõdését fejezi ki. Elég sok kritika hangzott el a könyv problémakezelésével kapcsolatban. Fordítsuk meg a kérdést. Melyik irányzat, szereplõ bemutatása tetszett? Mi volt az, amiben úgy gondoljátok, számotokra sokat mondott a könyv? B. I.: Nekem kifejezetten tetszettek a szerzõ kisebb, kritikus megjegyzései és a nagyon tisztán látó, nagyon egyszerû, nagyon lényegre tapintó kérdésfelvetései. Például azt mondja, hogy miközben Bibó kritizálja a kiegyezés nemzedékét a túlzott kompromisszumkészségéért, hogy feladják a szabadságharcot a birodalomért, eközben – mondja Gyurgyák – Bibó maga 1945 és 1948 között sokkal nagyobb kompromisszumokat kötött az adott politikai helyzetben a kommunistákkal. Tehát ezek a néha el81

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

•

Page 82

2 0 0 7 | 6

–

M

A G Y A R

A L A K O K

gondolkodtató, apró megállásra késztetõ kérdései ragadtak meg leginkább. És általában az az elfogulatlan és távolságtartónak mondható hang és nyelvezet, amivel az öszszes ideológiát kezeli. Ez akkor is igaz, ha tudhatjuk, hogy vannak bizonyos rokonszenvei Gyurgyáknak, ugyanis nagyon korrekten a bevezetõben elmondja, hogy kik az õ kedvenc szerzõi. H. P.: Számomra most is megejtõ volt az érzékeny Jászi-elemzés, amin persze nem kell csodálkozni, hiszen Gyurgyák Jászinak elég régen szenvedélyes kutatója. Tetszik az a fajta bátorság, ahogy a magyar szociáldemokráciának az intellektuális fogyatkozásait – akár Jászi felõl – elõszámlálja. Ez is nagyon fontos ebben az összehasonlító elemzésben, miközben kritikusan elemzi a liberális-konzervatív, vagy a polgári-radikális vonalat és a népi vonulatot is. Nem beszélve arról, hogy ezzel a tárgyilagossággal tudja kezelni a számára legellenszenvesebb fajvédõ eszméket is, amelyekrõl Gyurgyáktól kétségtelen többet tudunk meg, mint például Szabó Miklós posztumusz kötetébõl (Szabó Miklós: Az újkonzervativizmus és a jobboldali radikalizmus története [1867–1918], Új Mandátum, Budapest, 2003), hiszen Gyurgyák mer idézni, és hosszan idézni. Ez egy par excellence történészi szemléletmód: megadni a fontosságot etikai viszonyulás nélkül azoknak a szellemi jelenségeknek is, amelyekkel nem szimpatizálunk. A fajvédelemnél és a szélsõjobboldali radikalizmusnál keresve sem található modernebb – ha tetszik: progresszívebb – és a modernitást permanensen átható válságérzést kifejezõbben bemutató jelenség. A Gyurgyák által bemutatott diskurzusok ennek hû lenyomatai. R. G.: Számomra a legnagyobb pozitívuma az volt a könyvnek, hogy igazi szellemi élmény volt olvasni és elgondolkodni mindazon, amit és ahogyan fölvet Gyurgyák János. Azután is, hogy évek óta ilyen kérdésekkel foglalkozom, ez tényleg gondolatébresztõ, pezsdítõ olvasmány volt. Ez persze nem azt jelenti, hogy mindennel egyetértettem, sõt lehet, hogy azért volt annyira izgalmas, mert sok mindennel nem. De önmagában az a tény, hogy egy könyv ilyen intenzív szellemi párbeszédre hív, ez nekem nagyon tetszett. Néhány szót az epilógusról. Miközben az elemzés nagyon tárgyszerû, hûvös hangvételû az utolsó húsz oldal, ahol a rendszerváltozás utáni korszakról esik szó, ez gyakorlatilag egy látomás, egy vörösmartys-szabódezsõs-adys esszé, amit leginkább az 1994-es, a 2000 címû folyóiratban megjelent Valahol megint utat vesztettünk címû Gyurgyák-írással lehet rokonítani. Már ott is tapasztalni a nagyon erõs pesszimista töltetet. És itt megint. Márpedig a magyar nemzeteszme történetében az elmúlt tizennyolc év során történt egy és más. Voltak érdekes és érdemes viták, szavazások, közéleti aktusok. Ezeket Gyurgyák félretolja, és biblikus hangú szózatot intéz az olvasóhoz – amelynek gondolataival egyébként sok esetben egyet kell érteni. Beteljesedik a hanyatlástörténet? B. I.: Ezt az esszészerûséget a szerzõ jelzi is. Gyurgyák talán azt rója fel, hogy nem néz szembe a magyar szellemi élet a nemzeti sorskérdésekkel, amit az elõzõ korszakok és ideológiák alaposabban megtettek. És ez sajnos sokban igaz is. Ugyanakkor 1990 óta egy csomó pozitív dolog is történt. Más kérdés, hogy nem elsõsorban miattunk, hanem a fejünk fölött zajló világpolitikai változások miatt. Az epilógusban festett kép nagyonnagyon sötét. Ez egy politikából teljesen kiábrándult értelmiségi vallomása. Nem érzek nagyon szoros összefüggést a könyv meg az epilógus között. Sõt meg kell mondjam õszintén, egyáltalán a könyv címét sem igazán értem. Az epilógusnak legyen ez a címe, mert az tényleg errõl szól, de maga a könyv… Én nem érzek ebben végzetes és végletes 82

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

„ A

3:36 PM

Page 83

L E H E T E T L E N T

M E G

K E L L

K Í S É R T E N I

”

hanyatlást, hogy megszûnik a magyar, hogy diaszpóranemzet leszünk. Jó, elfogadom süllyedésnek, ha megmondja, hogy milyen másfajta nemzet van, és az miért jobb ennél. Számomra ez kissé érthetetlen és eltúlzott. Ha a könyvet Gyurgyák kifejezetten úgy szerkesztette volna meg, hogy minden történeti adattal igyekszik ezt a történelmi hanyatlásvíziót alátámasztani, akkor talán meggyõzõbb lett volna. De nagyon örülök, hogy nem így tett, mert akkor ez nem „a második Gyurgyák” lenne, hanem egy „Hat nemzedék”. H. P.: Máshová tenném a hangsúlyokat. Az az érzésem, hogy Gyurgyák János az epilógus miatt írta meg az egész könyvet. Ez az epilógus azonban nem csak azért vitatható, mert nem beszél rengeteg, az õ tézisét cáfoló jelenségrõl, így a határon túli magyarság elmúlt másfél évtizedben kialakult sokszínû eszmetörténeti világáról vagy a kilencvenes évek elejének politikatörténetet író, kezdeményezõ lépéseirõl, a magyar alkotmányozás és önkormányzatiság sajátos eredményeirõl. Hanem mert mintegy levetkõzve az alcím támasztotta kötelmeket, szabadon érvényesülhet a cím patetikus és keserû látomása a darabokra hullt nemzetrõl és hazáról: találunk itt vastagon nemzetkarakterológiát az urambátyámos viselkedésmódról meg az önzõ, érdemtelen és korrupt politikai elitrõl. Ez utóbbi bizony nem csak magyar tipológia. Kézbe véve néhány német vagy francia újságot, nem sokáig kell lapoznunk, hogy hasonló panaszokra leljünk. S biztos, hogy a Gyurgyák által megidézett kép a „két nagy tehetségû, a környezetébõl magasan kiemelkedõ, de a nemzet szempontjából meddõ, öncélú és önpusztító küzdelmet folytató politikusról” egy hatszáz oldalas nagymonográfia Vörösmartyval fûszerezett záróakkordjaihoz illik? Nem inkább egy politikai napilap szombati publicisztikai mellékletéhez? Ha azonban ez a könyvet mintegy a férfikor augusztusában íródott számadást tekintem az ifjúság abbamaradt reményeirõl, a lezáratlan népi–urbánus vitáról, a szakkollégiumi reformnemzedék elbicsaklott törekvéseirõl, akkor azt is érteni vélem, hogy e remények – keserûség ide vagy oda – nem haltak még meg egészen Gyurgyák János számára sem. R. G.: Önmagában az epilógusért kár megszólni ezt a könyvet, hiszen egy történésznek nem feladata, hogy a saját koráról is olyan szempontok szerint és ugyanúgy írjon, mint a megelõzõ korokról. Az, hogy õ most borzasztó rosszul érzi magát a mai Magyarországon, szíve joga. Fontosabb kérdés szerintem, hogy az epilógus szubjektív életérzése mennyire motiválta az egész könyv koncepcióját. És hogy a történeti anyag vizsgálatából következik-e az a hanyatláselmélet, amit a szerzõ beharangoz az elõszóban és konstatál az epilógusban. Egyébként a könyvnek szerintem a legjobb részeiben nem jelenik meg ez a depressziós-determinista szemlélet, sem az, hogy mindenért a magyar elit „szégyenletes, átkozott” nacionalizmusa lenne a felelõs, amint a könyv címe sugallja. Ha az epilógus szubjektív életérzése nem dominál a történeti fejezetekben, ha a történész-szerzõ ezen túl tud emelkedni úgy, hogy alaposan elemzi a forrásokat és próbál higgadt maradni, akkor nincs gond az epilógussal. A beszélgetést Ablonczy Balázs vezette

83

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 84

•

2 0 0 7 | 6

–

M

E S S Z E L Á T Ó

Wintermantel Péter IGAZSÁGTÉTEL ÉS NEMZETÉPÍTÉS AZ APARTHEID UTÁNI DÉL-AFRIKÁBAN „A felejtés, mi több, a történelmi tévedés alapvetõ tényezõ egy nemzet kialakulásában.” (Ernest Renan: Mi a nemzet?) „Az önkéntes pozíció-feladásból egy csomó kompromisszum származik, egy csomó részpozíciónak az idõleges megtartása, az átmenet meghosszabbítása…” (Bibó István: Az európai társadalomfejlõdés értelme)

A dél-afrikai rendszerváltásnak, az apartheid rendszerrõl a demokratikus többségi uralomba átvezetõ átmenetnek egyik legplasztikusabb mozzanata volt, amikor Nelson Mandela államfõ – a sokak szemében az apartheid rendszerét megtestesítõ válogatott mezét magára öltve – átnyújtotta a bajnoki trófeát a szankciók miatt a nemzetközi sporteseményekrõl 1995-ig kitiltott, majd elsõ világbajnokságát rögtön meg is nyerõ Springboksnak, a dél-afrikai vándorantilopok rögbicsapatának. Az antilopokat a 2007 õszi elõdöntõ idején csak két hét választotta el az újabb világbajnoki cím megszerzésétõl, amikor a Pretoriai Egyetem hatfieldi campusának bajor sörfesztiváli hangulatot idézõ, kivetítõkkel tarkított fõterén körültekintve már nyilvánvalónak tûnt, hogy a rögbi mindezen sikerek hatására sem vált az ország nemzeti sportjává: fekete diákot keresve is alig lehetett találni a többszáz fõs tömegben. A Dél-Afrikai Köztársaságba látogató európai az elsõ benyomások miatt nehezen tudja elhessegetni magától a „továbbélõ apartheid”, az élet szinte minden területén még ma is létezõ faji szegregáció fogalmát. Olyan érzésünk lehet, mintha még mindig érvényben lennének a fehér kisebbség elõjogait (immár nem törvényekkel, gumibottal és halálosztagokkal, hanem a megszokott piacgazdasági eszközökkel) biztosító szabályok, és ez a kép többhetes tartózkodás során is csak lassan vagy alig oszlik el. Az összképet árnyalja ugyan a csillogó plázákban elegáns ruhákban vásárolgató, majd hatalmas autócsodákban távozó újgazdag feketék, valamint a többsávos keresztezõdésekben nyakukban táblával kolduló fehérek látványa. Nyilvánvaló a rendszerváltás urbanizációs hatása is: a gyarmati idõket idézõ impozáns közparkokban, ahová korábban be sem tehették a lábukat, most kizárólag feketék hevernek a füvön, s ugyanígy teljesen kicserélõdött Pretoria és Johannesburg egykori elõkelõ belvárosi negyedeinek lakossága. A fehérek szögesdrótokkal és fegyveres õrökkel védett elõvárosi lakóparkokba húzódtak vissza, a városmagoknak a fõleg a szomszédos országokból származó illegális bevándorlók által foltokban megszállt épületei pedig látványosan szlömösödnek. A felhõkarcolók között csel84

kommentar2007-6-kesz.qxd

W

I N T E R M A N T E L

1/22/08

P

É T E R

3:36 PM

:

I

Page 85

G A Z S Á G T É T E L

É S

N E M Z E T É P Í T É S

D

É L

- A

F R I K Á B A N

lengõ, benzineshordóban tüzet rakó kölykök képe amerikai rapklippet idéz, ám helyismerettel bíró vezetõnk tanácsa, hogy itt inkább ne is lassítsunk az autóval, kijózanítóan hat az ismert bûnözési mutatók tudatában. A fehér kéregetõk megjelenése csak az egyik jele a gazdaság minden területén, így a munkaerõpiacon is érvényesülõ black empowermentnek, a fekete munkavállalók pozitív diszkriminációjának. A lapok szerint a változások elõl/hatására az elmúlt másfél évtizedben kivándorolt a dél-afrikai fehér lakosság 15%-a, az emigránsok száma talán már a nyolcszázezret is eléri. A fokvárosi maláj taxisofõr keserû panasza szintén a többségi uralom hozta változások részbeni igazságtalanságát jelzi: õk, akik a régi rendszerben nem voltak elég fehérek, most nem elég feketék ahhoz, hogy részesülhessenek a korábban elnyomott többség számára megnyíló lehetõségekbõl. A szivárványnemzet egyesítését és kibékítését célzó dél-afrikai Igazságtételi és Megbékélési Bizottságot (Truth and Reconciliation Commission, TRC) a tranzitológiai szakirodalomban gyakran említik a sikeres béketeremtés (peace building) elemeként, követendõ példaként állítva Srí Lankától Afganisztánig a válságokban szembenálló felek elé. Írásunkban a dél-afrikai igazságtétel folyamatának bemutatásán keresztül arra keressük a választ, hogy a tárgyalásos átmenetet követõen ez a sokak által az egész afrikai földrész mentsvárának tekintett ország hogyan tudott szembenézni az apartheid-korszak bûneivel, és hol is tart ma a dél-afrikai nemzetépítés folyamata.

Az apartheid rendszerének felszámolása Az apartheid 1948-tól nyílt és bürokratizált rasszista elnyomó politikáját a nemzetközi közösség elvben is elítélte (1962: ENSZ BT-határozat, 1973: nemzetközi apartheid-ellenes egyezmény), és a gyakorlatban számos szankciót, részleges embargót léptetett életbe az országgal szemben, melyek a gazdasági élet és a fegyverkezés korlátozása mellett Dél-Afrika elszigetelését célozták a sport- és tudományos életben is. A szankciók kivédésére Botha elnök az 1970-es évektõl több óvatos reformot indított el és számos látszatengedményt tett: visszavonta a legszigorúbb szegregációs törvényeket, politikai jogokat adott a színeseknek és az ázsiaiaknak, új alkotmányt vezetett be, és a dekolonizáció hamis zászlaja alatt függetlenséggel ruházta fel a bantusztánokat. A szankciók zöme amúgy sem ért el semmit: mindig akadtak államok (vagy cégek), amelyek saját gazdasági szempontjaikat elõbbre helyezték a nemzetközi közösség elvi érdekeinél és állásfoglalásainál. 1985-tõl kezdve azonban az elnyomó rendszerrel szembeni belsõ erõszakos cselekmények növekedése, Desmond Tutu, Fokváros anglikán érsekének 1984-es béke-Nobel-díja, az amerikai nagyvárosokban és egyetemeken rendezett fekete emberjogi tüntetések, valamint az egyre hatásosabb tõkekivonási és befektetésellenzõ kampányok viszont együttesen egy újabb, immár jóval hatásosabb nemzetközi szankcióhullámot eredményeztek.1 1 1985–1986: Nemzetközösség (Anglia kivételével), EK (importtilalom az arany és gyémánt kivételével, va-

lamint az új befektetések tilalma), illetve Japán; 1987: az európai és amerikai bankok bejelentik, hogy nem

85

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 86

•

2 0 0 7 | 6

–

M

E S S Z E L Á T Ó

A legnagyobb csapást diplomáciai és gazdasági szempontból is az Amerikai Egyesült Államok által 1986-ban elfogadott átfogó apartheidellenes törvény jelentette, amely minden kereskedelmi forgalmat és új befektetést megtiltott a két ország között, valamint jelezte, hogy a helyzet megoldását az erõszak felfüggesztése után a kormány és az Afrikai Nemzeti Kongresszus (ANC), illetve a Pánafrikai Kongresszus (PAC) között megkezdõdõ tárgyalások jelenthetik. A Nyugat elszántságát mutatta a külföldi bankoknak (köztük elsõként a Chase Manhattannek) a dél-afrikai piacról történt 1985-ös részleges kivonulása: a tõkekivonás hatására a dél-afrikai rand két hét alatt 35%-os értékvesztést szenvedett, és a teljes tõzsdekrach elkerülésére átmenetileg be kellett zárni a johannesburgi börzét is. Az apartheid vezetés és a fekete felszabadító mozgalmak, elsõsorban az ANC közötti közeledési folyamat lényegében már az 1980-as évek elsõ felében megkezdõdött. Több szinten, különféle felállásban és számos helyszínen (a felszabadító mozgalmakkal szembeni dél-afrikai szabályok miatt elsõsorban külföldön, többek között Zambiában, Szenegálban, az USA-ban, Angliában és Svájcban) zajlottak az egyeztetések a tárgyalások elõkészítésére, s 1985 után rendszeresen egyeztetett a hatalom az életfogytiglani börtönbüntetését töltõ Nelson Mandelával is.2 A peresztrojka éreztette hatását a Szovjetunió Dél-Afrika-politikájában is: Moszkva egyértelmûen jelezte az ANC felé, hogy a kommunista hatalomátvétel fegyveres kivívása helyett a jövõben egy többpárti rendszer tárgyalásos bevezetését látná célravezetõnek. 1990–91-ben, amikor a hivatalos tárgyalások is megkezdõdtek, De Klerk minden bizonnyal történelmi lehetõséget látott a berlini fal leomlása és a kommunista tábor megszûnése kapcsán az ANC szétzúzására, azonban a megváltozott nemzetközi környezet hatására megfordultak a belsõ erõviszonyok is. A hidegháborús szembenállás megszûntével szertefoszlott a kommunizmus világméretû feltartóztatásában oroszlánrészt vállaló Dél-Afrika hõsies (ön)képe, és a kormányzó Nemzeti Párt sem tárgyalhatott már erõbõl a fehér kisebbség politikai elõjogainak fenntartásáról azzal az ANC-vel, amely egy nemzetközileg jegyzett terroristaszervezetbõl egy csapásra szalonképes nemzeti felszabadító mozgalom lett. Ekkorra már a többség számára nyilvánvalóvá vált, hogy elkerülhetetlen a többségi fekete uralomra való áttérés az országban. A hatalomátadást elõkészítõ hivatalos megbeszélések a Bothát felváltó De Klerk elnök részvételével 1990 májusában, Fokvárosban kezdõdtek az ANC és a kormány között. A politikai foglyok szabadon bocsátását követõen, 1991–93 között került sor a többpárti részvétellel megrendezett rendszerváltó tárgyalásokra (Convention for a Democratic South-Africa, CODESA I–II), majd az Átmeneti Végrehajtó Tanács feláladnak újabb hiteleket, és nem ütemezik át a régebbieket (a szankció erejét jelzi, hogy ekkoriban az ország külföldi adósságállományának mintegy 2/3-a volt rövid lejáratú kölcsön). 2 A kormány mellett többek között a fehér ellenzékiek, az üzleti körök, és az apartheid-rendszer sajátos háttérhatalmi elitklubja, az Afrikaner Broederbond is kereste a kapcsolatot a fekete vezetõkkel. Vö. Allister SPARKS: Tomorrow is Another Country. The Inside Story of South Africa’s Road to Change, Hill & Wang, New York, 1995; Richard SPITZ – Matthew CHASKALSON: The Politics of Transition. A Hidden Story of South Africa’s Negotiated Settlement, Hart Publishing, Oxford, 2000.

86

kommentar2007-6-kesz.qxd

W

I N T E R M A N T E L

1/22/08

P

É T E R

3:36 PM

:

I

Page 87

G A Z S Á G T É T E L

É S

N E M Z E T É P Í T É S

D

É L

- A

F R I K Á B A N

lítására. A Nemzeti Párt a kisebbségi vétóra, garantált hatalommegosztásra és rotálható elnökségi rendszerre vonatkozó kezdeti, nagyratörõ politikai célkitûzéseit a tárgyalások során végül fokozatosan feladta (a kompromisszum eredményeként a szabad választásokat követõ elsõ ciklusban De Klerk alelnök lehetett, és a Nemzeti Párt is tagja lett az egységkormánynak). Megegyezés született az átmeneti alkotmányról, és 1994. április 27-re kitûzték az elsõ demokratikus választások idõpontját. A változtatásokhoz De Klerk 1992 tavaszán népszavazáson kérte a fehér kisebbség hozzájárulását: a jól feltett kérdésre válaszul a válaszadók 68%-a támogatta a tárgyalások folytatását (bizonyosan jóval kevesebb támogató voksot kapott volna a többségi hatalomra való, szinte azonnali áttérés lehetõségének felvetése). A békés hatalomváltást ekkoriban egyaránt veszélyeztették egyes fanatikus búr csoportok szélsõjobboldali puccskísérletének lehetõségére utaló erõszakos akciók, illetve az ANC-hívek és az Inkatha Szabadság Párt zulu támogatóinak országos polgárháborúval fenyegetõ véres összecsapásai. Egyes vélemények szerint a demokratikus átmenetet elõkészítõ tárgyalássorozat során a politikai uralomért cserébe az ellenzék hagyta, hogy a fehér elit megõrizze korábbi gazdasági pozícióit, és teljesen átengedte az ország gazdaságát a nemzetközi tõkének.3 Ezt jól példázza, hogy az apartheid-korszak végének pénzügyminisztere és a központi bank elnöke is a helyén maradt 1994-et követõen, természetesen a nemzetközi pénzügyi körök nagy megnyugvására. Emiatt azonban az is nyilvánvaló vált, hogy az új, ANC-s vezetésnek vajmi kevés esélye lesz az ellenállás évtizedei alatt kimunkált, elsõként az 1955-ös Szabadság Chartában megfogalmazott gazdasági programjának végrehajtására. Az elsõ demokratikus kormány gazdaságpolitikai mozgásterét késõbb valóban jelentõsen szûkítették az ország nemzetközi kötelezettségei. A várva-várt földosztás és a bányák köztulajdonba vétele az alkotmány tulajdonvédelmi rendelkezésein bukott meg,4 a gyors és nagyobb arányú munkahelyteremtés gátja az autógyárak és textilüzemek állami szubvencióját tiltó GATT-egyezmény volt, az AIDS-gyógyszerek ingyenessé tétele a (hazánkhoz hasonlóan társadalmi vita nélkül aláírt) vonatkozó, szellemi tulajdonjogokról szóló WTOmegállapodás bekezdéseivel ellenkezett, a lakásépítésre és ingyenes elektromos áramra nem volt elég pénz a költségvetésben az apartheid évtizedei alatt a nemzetközi embargó ellenére felvetett hatalmas külföldi hitelek kamattörlesztése miatt,5 a bérszint emelését 3 Lásd Naomi KLEIN: Democracy Born in Chains. South Africa’s Constricted Freedom = UÕ.: The Shock Doctrine. The Rise of Disaster Capitalism, Metropolitan Books, New York, 2007, 194–217. Az ANC-t a gazdasági szekciókban a jelenlegi államfõ képviselte, szerepérõl a folyamatban lásd William GUMEDE: Thabo Mbeki and the Battle for the Soul of the ANC, Struik Publishers, Johannesburg, 2005. 4 Nem csoda, hogy az államosítás elmaradt: a pletykák szerint az 1994-es választásokat megelõzõen az ANC megküldte jóváhagyásra a gazdasági programját Harry Oppenheimernek, a dél-afrikai arany- és gyémántlelõhelyeket tulajdonló és az apartheid gazdasági szimbólumainak tekintett Anglo-American és De Beers cégek volt elnökének és több más ipari vezetõnek, akik több módosítást eszközöltek a tervezetben. Lásd KLEIN, I. m., 208. 5 Az ország 25 milliárd USD-t kitevõ külföldi adósságállományából mintegy 11 milliárd az elõzõ rendszerben felvett hitelek kamatterhe. A gazdaság ígért részleges (vissza)államosítása helyett a forráshiány szorításában, valamint a nemzetközi kötelezettségek/elvárások hatására az új vezetés privatizálni kezdett, ám az állami vállalatok értékesítésébõl 1997 és 2004 között befolyt 4 mrd ZAR több mint fele is adósságtörlesztésre ment el.

87

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 88

•

2 0 0 7 | 6

–

M

E S S Z E L Á T Ó

pedig kifejezetten tiltották a közvetlenül az 1994-es választások elõtt felvett 850 millió dolláros IMF-kölcsön feltételei.6 A tárgyalási folyamat során rendre felmerült az apartheid idõszakában elkövetett bûnökkel összefüggõ igazságtétel kérdése: abban szinte teljes egyetértés mutatkozott, hogy el kell kerülni a nürnbergi példa megismétlõdését, ám a kormánypárt által szorgalmazott teljes körû és feltétel nélküli közkegyelem a fekete többség számára ugyanúgy elfogadhatatlan volt. De Klerk a közvélemény nyomásának engedve több testületet létesített az elnyomó rendszer támogatásával végrehajtott bûncselekmények (Harms Bizottság, 1990), illetve általában a közbiztonsággal összefüggõ események kivizsgálására (Goldstone Bizottság, 1992–1995). Az ezen vizsgálatok mûködése során a kormányzati támogatású halálosztagokról és a hadsereg által elkövetett emberi jogi jogsértésekrõl7 szóló hírek napvilágra kerülése után végül a kormányzat is belátta, hogy elkerülhetetlen lesz az igazságtétel átfogó rendezése. Az ideiglenes alkotmány záradéka végül kimondta, az új kormány megalakulása után külön törvény rendelkezik majd arról, hogy pontosan milyen eljárásban és milyen feltételek mellett nyerhet bárki büntetlenséget az apartheid érában elkövetett politikai indíttatású bûncselekményekkel összefüggésben.

Rendszerváltók igaza Az átmeneti igazságszolgáltatás (transitional justice) területéhez azon jogi és nem jogi eszközök soroltatnak, melyek segítségével a politikai átmenet során az államok a diktatórikus rezsimek leváltása vagy a civil konfliktusok utáni átmeneti idõszakban kezelni tudják a múltban elkövetett tömeges emberi jogi sérelmeket, illetve más traumákat, ezáltal is megkönnyítve az átmenetet egy demokratikusabb és békésebb jövõ felé.8 Az átmeneti igazságszolgáltatás keretében hozott intézkedések célja többnyire a még zajló emberi jogi jogsértések leállítása, a múltbeli bûnök kivizsgálása, az emberi jogsértésekért felelõs személyek azonosítása és szankcionálása, kárpótlás nyújtása az áldozatok részére, a jövõbeni jogsértések megelõzése, a béke fenntartása és megõrzése, valamint az erkölcsi rend helyreállításával az egyéni és a nemzeti szintû megbékélés elõsegítése. Elster szerint az átmeneti igazságszolgáltatási aktusok mindegyikénél kimutatható három össze6 Az áremelkedések következtében ráadásul még az elindított reformok is visszájára fordultak: hiába vezet-

te be a rendszerváltás utáni elsõ évtizedben 9 millió ember számára az áramot és a vezetékes vizet az állam, ha közben másik 10 millió lakosnál meg elzárták a csapot és kikapcsolták a villanyt, mert nem tudták fizetni a számlákat. Hasonlóak az arányok a lakásépítési program esetében is: az ANC-kormányzat 1,8 millió új otthont épített, ám ugyanezen idõszak alatt 2 milliónyian váltak hajléktalanná. Vö. Michael WINES, Shantytown Dwellers in South Africa Protest Sluggish Pace of Change, New York Times 2005. december 25. (www.nytimes.com/2005/12/25/international/africa/25durban.html?scp=1&sq=South+Africa+december +25%2C+2005). 7 Vö. De Wet POTGIETER: Total Onslaught. Apartheid’s Dirty Tricks Exposed, Struik Publishers, Johannesburg, 2007. 8 A poszt-hidegháborús korszak világpolitikai változásai nyomán egyre felkapottabbá vált terület alapvetõ összefoglalását lásd: The rule of law and transitional justice in conflict and post-conflict societies, www.un.org/Docs/ sc/sgrep04.html. A kérdéskör legfrissebb szakmai fóruma a 2007-ben indított International Journal of Transitional Justice (Oxford).

88

kommentar2007-6-kesz.qxd

W

I N T E R M A N T E L

1/22/08

P

É T E R

3:36 PM

:

I

Page 89

G A Z S Á G T É T E L

É S

N E M Z E T É P Í T É S

D

É L

- A

F R I K Á B A N

tevõ: a gazdasági és politikai kényszer, a retributív-megtorló érzelmek, illetve a pártpolitikai megfontolások együttes jelenléte.9 Az átmeneti igazságszolgáltatási stratégiák többek között nemzetközi (büntetõ)bíróságok, igazságtételi bizottságok (truth commission), lusztrációs vagy átvilágítási eljárások, illetve intézményi reformok keretében jutnak érvényre.10 Ami a resztoratív-helyreállító igazságszolgáltatásból ismert békéltetõkörökkel is rokonságot mutató igazságtételi bizottságokat illeti, az elsõ modernkori ugandai testület 1974-es felállítását követõen napjainkig mintegy 30 nemzet választotta ezt az intézményi formát a múltbeli emberi jogi bûntettekkel való szembenézésre.11 Európában eddig csak az egykori NDK-ban, illetve a délszláv háborúk során elkövetett jogsértések kivizsgálását bízták igazságtételi bizottságra (idõnként felmerül egy észak-írországi testület létrehozásának ötlete), Latin-Amerikában, Afrikában és Ázsiában jóval gyakoribb az átmeneti igazságszolgáltatás ezen fórumának megteremtése. Többen felvetették már, hogy az igazságtételi bizottság intézménye remekül alkalmazható lenne például egy majdani közel-keleti rendezést követõen az izraeli és palesztin fél közötti megbékélés elõmozdítására. Freeman definíciója értelmében az igazságtételi bizottság olyan ad hoc, autonóm és áldozat-központú vizsgálótestület, melyet az állam azért létesít, hogy az (1) kivizsgálja, és jelentésben összegezze az állam területén a közelmúltban, egy meghatározott elnyomó idõszak vagy konfliktus során, széles körben megvalósult bûncselekmények elsõdleges okait és következményeit, valamint (2) ajánlásokat fogalmazzon meg ezek jóvátételére és jövõbeni megelõzésükre. A bizottság mûködése számos ponton eltér a nemzetközi (büntetõ)bíróságokétól: nincsenek felperesek, nincs vádemelés, védelem és tárgyalás sem: kizárólag vizsgálatra és jelentéstételre kerül sor. Természetesen a bûnössé nyilvánítás jogi következményei is mások: az igazságtételi bizottságok verdiktjeinek jogi értelemben többnyire nincs kihatása, a bûnösök megnevezése pusztán morális jelentõséggel bír.12 A történelmi múlt rekonstruálásával fontos szerep hárul a bizottságokra egyfajta narratív egyensúly kialakításában, a múltat illetõ összenemzeti egyetértés megteremtésében, és ezáltal a megbékélés elõsegítésében is. Dél-Afrika esetében a fekete többség tagjai a korábbi korokban lényegében módszeresen kiíródtak” az ország történelmébõl, 9 John ELSTER: Closing the Books. Transitional Justice in Historical Perspective. Cambridge UP, Cambridge, 2004, 47–76. 10 Vö. Neil J. KRITZ: Transitional Justice. How Emerging Democracies Reckon with Former Regimes, I–III., US Institute of Peace, Washington D.C., 1995; Ruti G. TEITEL: Transitional Justice, Oxford UP, New York, 2000 (a Transitional Justice 2. fejezetének magyar fordítása: UÕ.: Az átmenet büntetõ-igazságszolgáltatása, Fundamentum 2000/1., 5–21). 11 Vö. www.amnesty.org/en/international-justice/issues/truth-commissions; Justice in perspective: a website for truth, justice and reconciliation in transition, www.justiceinperspective.org.za; Priscilla B. HAYNER: Unspeakable Truth. Facing the Challenge of Truth Commissions, Routledge, New York, 2002; Kevin AVRUCH – Beatriz VEJARANO: Truth and Reconciliation Commissions. A Review Essay and Annotated Bibliography, The Online Journal of Peace and Conflict Resolution 2002/2. (www.trinsintitute.org/ojpcr/4_2recon.pdf); Mark FREEMAN: Truth Commissions and Procedural Fairness, Cambridge UP, Cambridge – New York, 2006. 12 FREEMAN: I. m., 18; 71–73.

89

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 90

•

2 0 0 7 | 6

–

M

E S S Z E L Á T Ó

ezért számukra az igazságtételi folyamat katartikus lehetõséget kínált, hogy szenvedéstörténeteik nyilvános közreadásával tevékenyen hozzájáruljanak a nemzet közös emlékezetének megteremtéséhez és az erkölcsi rend helyreállításához.13 A dél-afrikai átmenet vizsgálata kapcsán a téma áthallásai miatt nagy a kísértés a mindössze egy demokratikus választási ciklussal, az 1990–94 közötti szûk négy esztendõvel elõrébb járó magyarországi rendszervált(oz)ással történõ összevetésre, ám ennek részletesebb taglalásától most el kell tekintenünk. Ami az igazságtétel problematikáját illeti, annyit mindenképp leszögezhetünk, hogy szemben a dél-afrikai folyamattal, Magyarországon szinte még kísérlet sem történt a Rákosi- és Kádár-korszak bûneivel és túlkapásaival történõ átfogó szembenézésre.14 A kerekasztal-tárgyalások során a felek nem is érintették az 1945 és 1989 között elkövetett emberi jogi jogsértések és más bûnökért való felelõsségre vonás kérdését. A kárpótlás, a sortûzperek, az átvilágítás és még jó néhány elvetélt kísérlet eleve csak részmegoldásokat kínált, s nem segítették a tisztánlátást a múltat (és annak erkölcsi megítélését) illetõen a Duna-gate, az ügynökügyek, ügynöklisták, és ügynökbizottságok, illetve a titkosszolgálati iratok kutathatósága körüli (ál)botrányok sem. Az egyetlen komolyabb igazságtételi próbálkozás, a Zétényi–Takácsféle elévülési törvény pedig fennakadt az Alkotmánybíróság rostáján: a taláros testület kimondta, hogy a mindig részletes és szubjektív igazságosságnál a tárgyi és formális elvekre támaszkodó jogbiztonság elõbbre való”.15 Az igazságtételi folyamatok különbözõsége ellenére éppen az Alkotmánybíróságnak az ebben az ítéletben is tükrözõdõ szerepfelfogása és a rendszerváltó folyamatban játszott kitüntetett szerepe jelenti a kapcsot a magyarországi és a dél-afrikai fordulat között, ugyanis a rendszerváltások elméleti tipizálásában hazánk mellett a 90-es évek elejének Dél-Afrikáját szokták még emlegetni leginkább, mint olyan országot, ahol az átmenetben a legfontosabb szerepet az alkotmánybíróság játszotta.16

Az apartheid a mérlegen Az 1994-es választásokat követõen a sokak által várt igazságtételi folyamat elõkészítésére indította el a kormány a Justice in Transition projektet, amely egyrészt a dél-afrikai lakosság 13

Bizonyos szempontból az áldozatok tanúvallomásai és az amnesztiáért folyamodó elkövetõk meghallgatásai révén a majdnem harmincezer személy bevonásával zajló dél-afrikai igazságtételi folyamat a világ egyik legátfogóbb oral history projektjét is jelenti egyben. 14 A kérdés normatív elemzésére KORNAI János tett legutóbb érdekes kísérletet: Mit jelent a rendszerváltás? = UÕ.: Szocializmus, kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás, Akadémiai, Budapest, 2007, 112–135. 15 11/1992. (III.5.) AB-határozat, III/5. szakasz. Mint arra Kende Péter rámutatott: a jogállamiság hívei hiába nyertek csatát a törvénytervezet alkotmányellenességének kimondásával, ha végül háborút vesztettek a csata hevében. Megfeledkeztek ugyanis az elõzõ korszakban elkövetett kirívó visszásságok és bûnök erkölcsi megbélyegzésérõl, az azoktól való elhatárolódástól, valamint a kommunizmus elveivel és gyakorlatával való szimbolikus szakítás elemi szükségességérõl (KENDE Péter: Igazságtétel, Beszélõ 2000. március, 86–90). 16 Vö.„Hagyni kell történni a sorsot”. Sólyom Lászlóval beszélget Bódy Zsombor és Cieger András, Századvég 2004/1., 157.

90

kommentar2007-6-kesz.qxd

W

I N T E R M A N T E L

1/22/08

P

É T E R

3:36 PM

:

I

Page 91

G A Z S Á G T É T E L

É S

N E M Z E T É P Í T É S

D

É L

- A

F R I K Á B A N

körében népszerûsítette az igazságtételi folyamatot, másrészt több konferenciát és mintegy 30 szakmai szimpóziumot rendezett, melyek végén az elérhetõ külföldi példák felhasználásával a kormány javaslatot készített a parlament számára a testület felállításával és mûködésével kapcsolatosan.17 Az ajánlások alapján elfogadott 1995. évi 34., a nemzeti egység és megbékélés elõmozdításáról szóló törvény rendelkezett az Igazságtételi és Megbékélési Bizottság felállításáról.18 A rendelkezések értelmében a testület az 1960. március 1. (a sharpeville-i mészárlás) és 1994. május 10. (Mandela és az elsõ szabad kormány beiktatása) között elkövetett, politikai motivációjú, tömeges emberi jogi jogsértések feltárását kapta feladatául.19 Más, külföldi igazságtételi bizottságoktól eltérõen a TRC nyilvános meghallgatások keretében folytatta munkáját, jogában állt tanúkat beidézni, és egyéni alapon amnesztiát nyújtani mindazon bûnelkövetõknek, akik beismerõ vallomást tettek a bizottság elõtt, és bizonyítani tudták cselekedetük politikai indítékait. A testület által ilyen módon felmentett személyek tetteikért késõbb sem állíthatók bíróság elé.20 A 17 tagú, vegyes etnikai összetételû (2 búr, 4 angol ajkú fehér, 2 indiai, 2 színes és 7 fekete tagból álló) testület vezetésére az államfõ Desmond Tutu érseket kérte fel. A bizottság három szekcióban végezte munkáját: az emberi jogi bizottság folytatta az áldozatok, az amnesztia-bizottság pedig az elkövetõk meghallgatását, míg egy harmadik szekció az áldozatok kárpótlásának kérdésével foglalkozott. A TRC költségeit, így a négy vidéki kirendeltség felállítását és a közel 300 alkalmazott fizetését zömmel külföldi adományok, köztük a USAID 1,4 millió USD értékû hozzájárulása fedezték. A bizottság munkáját hatalmas érdeklõdés kísérte, az 1996 áprilisában kezdõdött, két éven át országszerte megrendezett nyilvános meghallgatások egy részét ráadásul a tévé és a rádió élõben közvetítette, illetve többórás összefoglalókat sugárzott azokról. A meghallgatások 17

Az elõkészítõ szakasz vitái többek között a meghallgatások nyilvánosságáról, adatvédelmi aggályokról, illetve a lusztráció lehetõsége körül zajlottak. A projekt tudományos eredményeit két tanulmánykötetben adták közre: Dealing with the Past. Truth and Reconciliation in South Africa, szerk. Alex Boraine – Janet Levy – Ronel Scheffer, IDASA, Pretoria, 1994; The Healing of a Nation?, szerk. Uõk., Justice in Transition, Cape Town, 1995. 18 A dél-afrikai TRC létrejöttérõl és mûködésérõl több tucatnyi könyv, számtalan tanulmány született az elmúlt évtizedben. A szakirodalomban búvárkodni vágyók számára jó kiindulópontként szolgálhatnak a következõ összefoglalók: Annelies VERDOOLAGE: The debate on truth and reconciliation. A survey of literature on the South African Truth and Reconciliation Commission, http://cas1.elis.ugent.be/avrug/trc/01_12.htm; Annotated bibliography on the TRC in South Africa, szerk. Kier Schuringa, www.niza.nl/docs/200406151407561625.pdf; magyarul Alex BORAINE: Dél-Afrika Igazságtételi és Megbékélési Bizottsága, ford. Karnis Andrea, Fundamentum 2003/1., 14–23. 19 A bizottság tehát az apartheid-rendszer tüneteit vizsgálta és nem annak okait. Fontos aláhúznunk, hogy Dél-Afrika esetében nem egy pár évtizedes, két-három generációt érintõ diktatórikus uralmat kell feldolgoznia az elnyomatás alól felszabadult többségi társadalomnak, hiszen az apartheid gyökerei ennél jóval mélyebbre, a gyarmatosítás, a rabszolgatartás, a területszerzõ háborúk, az anyagi javakból történõ kiforgatás és a kulturális nélkülözés több évszázados történelmére nyúlnak vissza. 20 Többen az alkotmánybíróságon támadták meg az amnesztia-rendelkezést, arra hivatkozva, hogy nemzetközi humanitárius jogi kötelezettségei miatt a dél-afrikai állam sem adhat mentességet az apartheidrendszer emberiesség elleni bûntettei alól. A testület azonban ítéletében fejet hajtott az egyszeri politikai kompromisszum elõtt, és kimondta, hogy az átmeneti alkotmány amnesztia-rendelkezése nélkül a tárgyalásos átmenet és maga az új alkotmány sem jöhetett volna létre. Vö. John DUGARD: International Law and the South African Constitution, European Journal of International Law 1997/1., 77–92.

91

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 92

•

2 0 0 7 | 6

–

M

E S S Z E L Á T Ó

során szörnyû bûntények részletei kerültek napvilágra, beigazolódott az ANC gyanúja, hogy az apartheid-rendszer az elnyomás során az államgépezet fegyveres erõinek tagjaiból alakult, ún. harmadik erõt is bevetett ellenük úgy Botha, mint De Klerk elnöksége alatt.21 Az amnesztia-bizottságnak sikerült áttörnie a Nemzeti Párt politikusainak és a fegyveres testületek vezetõinek hallgatását, a rendszer néhány prominens tagja, köztük rendõrségi középvezetõk és volt kormánytagok is megjelentek a bizottság elõtt, s beismerésük során többnyire a legfelsõbb politikai vezetést vádolták tetteikért. A 21 500 tanúvallomás nyomán több mint 30 ezer bûntettre derült fény, köztük természetesen olyan terrorcselekményekre és kínzásokra is, melyeket a fekete felszabadító mozgalmak tagjai követtek el. A testület munkája hivatalosan 1998. július 31-én véget ért, ám az amnesztia-bizottság elõtt még több ezer feldolgozatlan kérelem feküdt, és hátráltatták a jelentés összeállítását a testület ellen indított bírósági eljárások is. A TRC mintegy 200, a szövegben kritikával illetett személynek és testületnek küldte meg törvényi kötelezettség alapján a jelentéstervezet egyes részleteit. A visszhang egyértelmûen ellenséges volt: a testület pártatlanságának egyik jele lehet, hogy mindkét oldal jogi eljárást indított a jelentés közzétételének megakadályozására. De Klerk el is érte, hogy a bíróság töröltesse a beszámolóból az õ felelõsségét érintõ legtöbb részletet. Pár órával azt követõen, hogy a bíróság 1998. október 29-én elutasította az ANC beadványát, Desmond Tutu ünnepélyesen átnyújtotta Mandelának a TRC ötkötetes, több mint 2700 oldalas zárójelentését.22 A jelentés leszögezte, hogy a dél-afrikai kormány, a köztisztviselõi kar és a fegyveres testületek formájában maga az állam volt az elsõ számú elkövetõje az 1960–94 között Dél-Afrikában, illetve 1974-tõl kezdõdõen a déli-afrikai országokban elkövetett tömeges emberi jogi jogsértéseknek. Megállapította ugyanakkor, hogy az ANC és több más fekete szervezet is politikai és erkölcsi felelõsséget visel a politikai tevékenységük és fegyveres felszabadító harcuk során elkövetett jogsértésekért. A TRC-jelentés részletesen kitért Botha és De Klerk elnök személyes felelõsségére, a rendszer utolsó idõszakában és az átmenet éveiben végzett iratmegsemmisítésekre, a fehér szélsõjobboldali csoportosulások és a fekete politikai mozgalmak szerepére az erõszakos cselekményekben, a fegyveres testületeken belül mûködõ harmadik erõ kérdésére, valamint az apartheid társadalmának egyes szegmenseire (civil társadalom, egészségügy, egyházak, üzleti élet, média, igazságszolgáltatás, ifjúság, nõk). A jelentés végén több tucatnyi ajánlás szerepelt a jövõbeni emberi jogi jogsértések elkerülésére, a nemzeti megbékélés elõsegítésére, az áldozatok kárpótlására, a mindennapi élet különbözõ területein tapasztalható megkülönböztetés orvoslására, az állam nemzetközi emberi jogi kötelezettségeire és a TRC iratanyagának megõrzésére-kezelésére vonatkozóan. 21

Sajátos, hogy míg más afrikai vezetõk ellen a hivatali idejük alatt elkövetett súlyos emberi jogi jogsértések miatt napjainkban is ENSZ-, EU- és kétoldalú szankciók vannak életben, addig De Klerk az átmenet békés jellegének biztosításáért Mandelával együtt 1993-ban megosztott béke-Nobel-díjban részesült. 22 Hálózati változata: www.doj.gov.za/trc/report/index.htm. Az amnesztia-bizottság munkájának 2001. júniusi befejeztével újabb perek, többek között a zulu IFP által indított eljárás hátráltatta a záró fejezetek megjelentetését. Végül csak 2003 márciusában került sor az összes áldozat és tanú nevét is tartalmazó, öszszesen mintegy 1800 oldalas 6–7. kötet közzétételére.

92

kommentar2007-6-kesz.qxd

W

I N T E R M A N T E L

1/22/08

P

É T E R

3:36 PM

:

I

Page 93

G A Z S Á G T É T E L

É S

N E M Z E T É P Í T É S

D

É L

- A

F R I K Á B A N

A TRC mûködésének értékelése Senki sem próféta a saját hazájában: az igazságtételi folyamat eredményeit külföldön sokkal inkább méltatják, máshol is követendõ példaként említik, ám ennél jóval árnyaltabb a TRC dél-afrikai megítélése.23 Azt a legtöbben elismerik, hogy az áldozatok tanúságtételének médiavisszhangja jelentõs mértékben hozzájárult a múlttal való szembenézés elõsegítéséhez, és a bizottság a mûködése során hatalmas történeti forrásmenynyiséget produkált, melyek hiánypótlóak a közös nemzeti emlékezet kialakításához. A TRC ajánlásai közül viszont igen keveset fogadott meg a kormány, a legtöbbet egyszerûen figyelmen kívül hagyta. Sokakat felháborít emellett, hogy az amnesztiafolyamat lehetõségével nem élõ vagy azon elbukott bûnösök felelõsségre vonásáról alig esik szó (a legtöbben vélhetõleg megússzák a számonkérést), és sokan vitatják azt is, hogy az igazság feltárása egyáltalán megbékéléshez vezetett-e. Leonard Thompson, a dél-afrikai történetírás közelmúltban elhunyt doyenje szerint az igazságtételi és megbékélési kísérlet kudarca nemcsak hogy nem segítette elõ az ország faji szegregációjának enyhítését, rövid távon éppen ezzel ellentétes hatást gyakorolt.24 A testületet ért legtöbb kritika az amnesztia-eljárás, az áldozatok kárpótlása és az igazságtétel nyilvánossága kapcsán fogalmazódott meg. Noha a TRC mûködése egyszeri egérutat kínált a bûnösök számára, viszonylag kevesen, alig több mint hétezren éltek a lehetõséggel, s közülük mindössze ezer ember esetében döntött a testület a büntethetõség alóli mentesítés mellett. Ráadásul a beadott kérelmek háromnegyede szabadságvesztését töltõ elítéltektõl érkezett, akik a legtöbb esetben sikertelenül próbálták meggyõzni a bizottságot az általuk elkövetett bûncselekmények politikai indítékáról. Az ellenállás számos tagja is mentességért folyamodott, ugyanakkor meglehetõsen kevés önként jelentkezõ akadt az apartheid-rendszer oldaláról. Úgy tûnik, mintha az idõ õket igazolná: hiába adott át ugyanis egy 300 fõs listát elkövetõkrõl és bizonyítékokról az ügyészségnek még 1998-ban az igazságtételi bizottság, a mai napig egyetlen vádemelésre sem került sor a megnevezettek ellen (igaz, öt ügyben legalább lehetõséget lát a kormányzat a vádemelésre).25 A TRC szellemiségének megcsúfolása a bûnvádi eljárások megindításának hiánya mellett az is, hogy Mbeki elnök 2008. január 15-tõl kezdõdõen egy újabb, ezúttal háromhónapos amnesztia-alkalmat hirdetett azok számára, akik 1999. június 16-ig követtek el politikai motivációjú bûn23 Az igazságtétel folyamatának az egyes dél-afrikai társadalmi csoportok közötti megítélésérõl James L. GIBSON készített elemzést: The truth about truth and reconciliation in South Africa, International Political Science Review 2005/4., 341–361. A kritikus véleményekhez lásd Looking Back, Reaching Forward. Reflections on the Truth and Reconciliation Commission of South Africa, szerk. Charles Villa-Vincencio – Wilhelm Verwoerd, University of Cape Town, Cape Town, 2000; Commissioning the Past. Understanding South Africa’s Truth and Reconciliation Commission, szerk. Deborah Posel – Graeme Simpson, Witwaterstrand UP, Johannesburg, 2002; Truth & Reconciliation in South Africa. 10 years on, szerk. Charles Villa-Vincencio – Fanie Du Toit, New Africa Books, Claremont, 2007. 24 Vö. Leonard THOMPSON: The History of South Africa, Jonathan Ball, Johannesburg, 2007, 270. Közvélemény-kutatásokra hivatkozva ennek ellenkezõjét állítja James GIBSON: The Contribution of Truth to Reconciliation. Lessons from South Africa, Journal of Conflict Resolution 2006/3., 409–432. 25 Vö. www.npa.gov.za/UploadedFiles/About%20PCLU%20signedoff.pdf.

93

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 94

•

2 0 0 7 | 6

–

M

E S S Z E L Á T Ó

cselekményt, és korábban nem éltek a TRC biztosította lehetõséggel. Úgy véljük, hogy a rendszerváltás békés jellegének megõrzése és a jövõbeni együttélés elõsegítésére létesített egyszeri alkalom megismétlése teljességgel aláássa az átmenet kompromisszumát, amely kizárólag az igazság feltárása és a bûn beismerése esetén biztosította az amnesztia lehetõségét.26 Az üzleti életnek az apartheid fenntartásában viselt felelõsségére tekintettel a TRC 1998-ban egy egyszeri 1%-os társasági adó kivetését tanácsolta a kormányzatnak, mely összeg biztosította volna a mintegy 20 ezer regisztrált áldozat számára 6 éven keresztül folyósítani javasolt évi 3000 USD mértékû kárpótlás fedezetét. A javasolt szolidaritási adó kivetése helyett azonban a kormányzat saját költségvetési forrásból egy egyösszegû, fejenként kb. 4000 dolláros összeget fizetett az áldozatoknak, melynek mértékét és a közösségi kárpótlási projektek teljes hiányát az ország közvéleménye értetlenül fogadta. Egy dél-afrikai jogvédõ szervezet felháborodásában 2002 novemberében az USA-ban (az Alien Tort Claims Act alapján) indított egy még jelenleg is zajló eljárást 23 multinacionális vállalat ellen, melyek állítása szerint a nemzetközi emberi jogi normákat sértõ módon, jelentõs mértékben hozzájárultak a dél-afrikai apartheid rendszerének fenntartásához. Az igazságtételi folyamat átláthatóságát sokan már a TRC mûködése során kritizálták, hiszen eleve csak a tanúvallomások töredékét közvetítette a média, és az amnesztiadöntések jelentõs része is zárt üléseken született meg. A nemzeti megbékélés magasztos céljához képest nem történtek lépések az eredmények széles körben való megismerésére, és hiányoznak az igazságtételhez kapcsolódó közösségi, vallási, mûvészeti projektek. A bizottság zárójelentését sokáig csak jogdíj ellenében lehetett az internetrõl letölteni, az anyag most már szabadon elérhetõ ugyan, ám az ország tizenegy hivatalos nyelve közül még mindig csupán angol nyelven áll rendelkezésre, s a mai napig nem készült a szövegbõl semmilyen rövidebb, a szélesebb közönség – például iskolák – által is használható összefoglaló. Tragikus a TRC mûködése során keletkezett források kutathatósága és hozzáférhetõsége is.27 A dél-afrikai parlament által 2003-ban elfogadott ajánlások között szerepelt nemzeti megbékélés szimbólumainak és emlékhelyeinek létrehozása, ám ezen a területen is adós még az ANC-vezetés az ígéretek beváltásával.

Az afrikai reneszánsz kudarca? Még ha a fenti kritikák ellenére önmagában sikeresnek és hasznosnak tekintenénk is az eleve meglehetõsen korlátozott mandátummal indult dél-afrikai igazságtételi és nem26 Az újabb amnesztiafolyamat lehetõsége kapcsán az Amnesty International már korábban is határozottan kiállt az igazságtételi folyamat hitelének megõrzése mellett, és az egyszeri lehetõség lezárulta után jelentkezõ bûnösök elleni bûnvádi eljárások megindítása foglalt állást. Truth and Justice. Unfinished Business in South Africa, Amnesty International – Human Rights Watch, AFR 53/001/2003 (www.amnesty.org/en/ report/info/AFR53/001/2003). 27 Vö. Trudy Huskamp PETERSON: Final Acts. A Guide to Preserving the Records of Truth Commissions, Woodrow Wilson Center – Johns Hopkins University, Washington D.C. – Baltimore, 2005.

94

kommentar2007-6-kesz.qxd

W

I N T E R M A N T E L

1/22/08

P

É T E R

3:36 PM

:

I

Page 95

G A Z S Á G T É T E L

É S

N E M Z E T É P Í T É S

D

É L

- A

F R I K Á B A N

zeti megbékélési kísérletet, nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt, hogy a kezdeti elképzelések szerint a TRC csak egyik elemét képezte volna egy átfogó társadalmi-politikaigazdasági és erkölcsi reformcsomagnak. Alex Boraine, a testület elnökhelyettese még a testület munkájának megkezdése elõtt így nyilatkozott önmagában az igazságtétel és a megbékélési folyamat nem hozhatják el a nemzet gyógyulását. Amíg milliók vannak fedél nélkül, megfosztva az alapvetõ egészségügyi ellátástól és egyenlõ oktatási esélyektõl, addig Dél-Afrika társadalmát a szétesés veszélye fenyegeti”.28 Megállapíthatjuk, hogy a politikai és emberi jogi átalakítások egyelõre nem hozták meg az igazságtétel folyamata mellett elvárt társadalmi és gazdasági fordulatot. Sõt lényegében hiába történt elõrelépés az alapvetõ emberi és politikai jogok területén, ha ennek gyümölcseit a lakosság zöme nem tudja élvezni, hiszen gazdasági téren és az életminõség vonatkozásában az elmúlt másfél évtized még az apartheid-állam életszínvonalához képest is súlyos visszaesést produkált.29 A dél-afrikaiak lényegében ma is teljesen két külön világban élnek: a lakosság kisebb része egy kanadai színvonalú fejlett társadalomban, a többség viszont egy szinte Kongó nívóján tengõdõ harmadik világbeli társadalom módjára. Az apartheid örökségeként kettõs gazdasági szerkezet alakult ki, országosan nagyon alacsony a szakképzettség mértéke, világviszonylatban is magas a jövedelmi egyenlõtlenség (a teljes népességre vetített Gini-mutató 0,59, ugyanez csak feketékre számítva 0,72, ami a világon az egyik legmagasabb!), és jelentõsek a vidéki és városi területek közötti fejlettségbeli különbségek is. A teljes népesség 45%-a (több mint 18 millió ember) él a szegénységi küszöb (2 USD/nap) alatt, ez a mutató egyes vidéki tartományokban van, ahol meghaladja az 50%-ot. A születéskor várható átlagos élettartam 44,6 év. A rendszerváltás óta a fekete munkanélküliek aránya 23,3%-ról 47,8%-ra nõtt (a fehér kisebbség körében a változás: 4%-ról 9,9%-ra). Elképesztõ méretekben szedi áldozatait az AIDS: a 15–49 éves lakosság 18,34%-a, a teljes lakosság több mint egytizede HIV-pozitív, évente mintegy 350 ezren halnak meg a halálos kórban, és a 15 év alatti AIDS-árvák száma meghaladta az 1 milliót.30 A lesújtó egészségügyi helyzet mellett az The Healing of a Nation?, XIV. Az adatok forrása: UNDP Second country cooperation framework for South Africa (2002–2006); UNDP Country programme outline for South Africa (2007–2010); UNDP Human development report 2006; UNDP Human development report 2007/2008; Freedom House country report: South Africa (2005); South Africa: the Statistics, Le Monde Diplomatique 2006. szeptember. 30 Becslések szerint 2015-re mintegy 5,5 millió halálos áldozata lesz már az AIDS-nek Dél-Afrikában (AIDS and HIV statistics for South Africa, www.avert.org/safricastats.htm). Ezen számok tükrében különösen rémisztõ egyes vezetõ dél-afrikai politikusok sajátos hozzáállása az AIDS-kérdéshez. Mbeki elnök csak hoszszas külföldi nyomásra volt hajlandó revideálni álláspontját a HIV vírus és az AIDS közötti kapcsolat megkérdõjelezésérõl; a jelenlegi egészségügyi miniszter asszony meggyõzõdése szerint az AIDS-et alultápláltság okozza, és a vírus ellen legjobb orvosság a citrom- és gyömbérdiéta. Az alkotmánybíróság döntése kellett továbbá annak kikényszerítéséhez, hogy ne gátolja tovább az egészségügyi tárca az anya–gyermek közötti fertõzést megakadályozó antiretrovírus-kezelés bevezetését. És nem feledkezhetünk meg Jacob Zuma korábbi alelnökrõl sem (a zulu politikus az ANC nemrégiben megválasztott elnökeként 2009-tõl az államfõi poszt egyik várományosa!), aki az erõszakos közösülésért ellene indított bûnvádi eljárásban jelezte: tudott ugyan partnere HIV-fertõzöttségérõl, ám az aktus után rögtön lezuhanyozott, hogy ezzel csökkentse a fertõzés esélyét. Vö. Nicoli NATTRASS: AIDS, science and governance. The battle over antiretroviral therapy in postapartheid South Africa, www.aidstruth.org/nattrass.pdf. 28 29

95

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 96

•

2 0 0 7 | 6

–

M

E S S Z E L Á T Ó

oktatás és a lakáskérdés terén is jelentõs fejlesztésre lenne szükség (egyes becslések szerint már a lakosság mintegy negyede, 12,5 millió fekete él informális bádogvárosokban, sokszor víz és villany nélkül). Az apartheid örökségeként hátramaradt strukturális egyenlõtlenségek tovább fokozzák a társadalmi leszakadást, ami a nagy munkanélküliséggel és a szomszédos déli-afrikai országokból özönlõ illegális munkaerõ-beáramlással együtt kiugróan magas bûnözéshez (gyilkossághoz, nemi erõszakhoz, fegyveres rabláshoz) vezet, az erõszaknak legtöbbször nõk és gyerekek az áldozatai.31 A posztkolonizációs és a globalizációs hatások egyidejû jelenléte mellett szárnyait bontogató új Dél-Afrika gazdaságát az örökölt strukturális problémákon túl lassan ugyanazok az ismérvek jellemzik, mint Fekete-Afrika összes többi országát: nincs elegendõ belsõ forrás, azonban a tõkevonzáshoz kevés a finanszírozható projekt, a gazdaságot kapacitásszûke, a helyi piacot pedig konstans likviditáshiány jellemzi. A társadalmi problémák kormányzati kezelését nehezíti, hogy Dél-Afrika esetében egy évtizedre sem volt szükség a gyarmati uralomból felszabadult országok negatív afrikanizációs államigazgatási gyakorlatából fakadó tüneteinek megjelenéséhez. A megfelelõ képzettség nélküli kinevezések, a politikai alapon történõ hivatalosztogatás és a magas korrupció együttesen az államapparátus visszatérõ diszfunkcionalizmusát eredményezik, ami a közszolgáltatások rendre visszatérõ, gyakran országrésznyi méretû zavaraiban érhetõ tetten.32 A romló szolgáltatási színvonal a lakosság folyamatosan növekvõ elégedetlenségét eredményezi: az elmúlt években nem egy többszázezres sztrájkra került sor emiatt. Úgy tûnik, hogy a dél-afrikai rendszerváltásból a teljes vagyonát és gazdasági befolyását az új rendszerbe is szinte érintetlenül átmentõ fehér gazdasági elit mellett a többségi fekete társadalomnak csupán egy szûk, politikai kapcsolatai révén újgazdaggá avanzsált rétege profitált. A feketék többségének életszínvonala 1994-hez képest a legtöbb területen érezhetõen csökkent vagy érdemben nem változott, és egyértelmûen romlott a kevésbé tehetõs fehérek helyzete is. Mint Búr Gábor rámutatott: tekintettel arra, hogy a tárgyalásos átmenet kompromisszumában a gazdag fehérek elárulták a szegény fehérek érdekeit (s ehhez hozzátehetjük: az ANC pedig a piacgazdasági kényszer hatására már az átmenet nulladik órájában a piac vezérelte növekedés nemzetközileg elfogadott útját választotta a korábbi évtizedekben kiérlelt, demokratikus centralizmust és populista redisztribúciót hirdetõ gazdasági-társadalmi programja helyett), az átmenet bizonyos szempontból lényegében nem más, mint az elitek összeesküvése.33 31

A 100 000 lakosra jutó szándékos emberölések száma: 47,5, s ez (Lesothót nem számítva, ahol az öszszes gyilkosság száma kevesebb mint a dél-afrikai adat 2%-a) Kolumbia után a második legmagasabb a világon. Anthony Altbeker legújabb könyvében ugyanakkor vitatja azt a széles körben elterjedt nézetet, hogy az apartheid társadalmi öröksége húzódna meg a kiugróan magas bûnözési mutatók mögött (A Country at War with Itself. South African Crisis of Crime, Jonathan Ball, Johannesburg, 2007). 32 Vö. BÚR Gábor: Afrika = 20. századi egyetemes történet, II., szerk. Németh István, Osiris, Budapest, 2006, 258. A globalizációs folyamatoknak az afrikai kontinensre gyakorolt hatásáról Uo., 266–267. 33 BÚR Gábor: Nemzeti eszmék és folyamatok Afrikában = Nemzet és nacionalizmus, szerk. Balogh András, Korona, Budapest, 2000, 287–406.

96

kommentar2007-6-kesz.qxd

W

I N T E R M A N T E L

1/22/08

P

É T E R

3:36 PM

:

I

Page 97

G A Z S Á G T É T E L

É S

N E M Z E T É P Í T É S

D

É L

- A

F R I K Á B A N

Kérdés, hogy az elégedetlen tömegek és a saját szakszervezeti támogatói rétege felõli belsõ, illetve a multinacionális vállalatok és a külföldi partnerek, hitelezõk külsõ, kettõs nyomása alatt az ANC mennyiben lesz képes ezeknek a súlyos társadalmi problémáknak a kezelésére. Az államapparátus mûködésképtelensége korábban az afrikai kontinensen több helyütt is belsõ etnikai konfliktusokba torkollott. Ugyan Dél-Afrikában a tribalizmus eddig nem öltött olyan méreteket, mint Afrika más országaiban, az átmenet idején, az 1990-es évek elején számos halálos áldozata volt a zulu Inkatha Szabadság Párt és az ANC hívei közötti összecsapásoknak, melyek sporadikus kiújulásával például egy hosszabb országos sztrájkhullámot követõ zavargás esetén bármikor számolni lehet. Hosszabb távon ráadásul nem lehet kizárni egy a zimbabweihez hasonló fehérellenes hullám felbukkanásának esélyét sem, (bár a dél-afrikai történelmi adottságok, a fehér kisebbség számaránya, az országban jelenlévõ külföldi tõke, illetve az itt bányászott ásványkincsek stratégiai világpiaci jelentõsége miatt erre a nemzetközi közösség válaszreakciója vélhetõleg jóval hevesebb lenne, mint az egykori Rhodézia esetében volt). A meglévõ lakossági elégedetlenség jelentõs felnagyítása lenne ugyanakkor, ha azt állítanánk, hogy jelenleg robbanásveszélyes a helyzet. Errõl nincs is szó: ami kockán forog, az az afrikai nemzetek között páratlan természeti adottságokkal és történelmi lehetõséggel induló, kontinentális jelentõségû dél-afrikai kísérlet kimenetele, a kulturális újjászületést, a béke és biztonság térségét, a demokráciát és tartós jólétet ígért afrikai reneszánsz sikere.34 2010-ben, az afrikai kontinens országai közül elsõként, Dél-Afrika lesz a labdarúgó világbajnokság házigazdája. Az elemzõk egyetértenek abban, hogy ez az esemény fordulópontot jelenthet az ország életében. Eddig a pontig ugyanis mindenki biztosra veszi, hogy a dél-afrikai rendszer, ha emberfeletti erõfeszítések árán is, de biztosan kitart a korábbi ambiciózus fejlesztési célok mellett. Kérdés, hogy mi lesz azután. Az állás jelenleg döntetlen…

34 Vö. BÚR Gábor: Dél-Afrika – Mentõöv Afrikának?, Kül-Világ 2005/1. (www.freeweb.hu/kul-vilag/2005/ 01/bur.pdf).

97

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 98

•

2 0 0 7 | 6

–

M

E S S Z E L Á T Ó

Bakk Miklós EGY PARADIGMA LEBOMLÁSA Az RMDSZ és az EP-választások tanulságai A 2007. november 25-i európai parlamenti választásokkal az erdélyi magyar politikában egy – az ezredforduló után kezdõdõ – lebomlástörténet elsõ szakasza zárult. A közvetlen eredmények tükrében ez egyértelmû: az erdélyi magyar szavazótábor az elsõ, számára is alternatívákat megjelenítõ országos választásokon körülbelül 40%-ban támogatta a Tõkés László nevével fémjelzett politikai irányvonalat szemben azzal, amely az RMDSZ neve alatt körülbelül 60%-nyi támogatást kapott. Természetesen a 60–40 százalékos arány1 helyes értelmezéséhez néhány megjegyzés fûzendõ. A részvétel rendkívül alacsony volt, és az arány ama elõfeltevésen alapszik, hogy az RMDSZ-re és a Tõkés Lászlóra leadott szavazatok mind „magyar szavazatok”, és csakis ezek a „magyar szavazatok”. Ez természetesen nem igaz, például mert: 1. az óromániai megyék esetében az RMDSZ-re és Tõkés Lászlóra leadott együttes szavazatszám egyértelmûen és bizonyíthatóan magasabb, mint a magyarok ottani száma (népszámlálási adatok alapján); 2. Erdélyben is jó okkal feltételezhetõ (bár nehezebben kimutatható), hogy az etnikai szavazótábor lehatároltsága nem egyértelmû. Mindazonáltal ahhoz nem fér kétség, hogy a magyarok jóval nagyobb arányban mentek el szavazni, mint a románok,2 és ez a különbség – összevetve a korábbi választások részvételi adataival – azt is nyilvánvalóvá tette, hogy a magyar szavazótábor egysége valamiféleképpen mégis fennmaradt: ugyan nem a „politikai egységre” (az egyetlen alternatívára) leadott szavazatokban, de mindenképpen mint saját mobilizációs logikával rendelkezõ, és ekként az ország szavazóképes lakosságától eltérõen megnyilvánuló szavazótáboré. Azaz: a román pártrendszer alternatívakínálata nem törte (még) meg a magyar szavazótábor egységét, csupán az RMDSZ által képviselt politikai egységparadigma tört meg ennek a szavazótábornak erõteljesebbé vált heterogenitásán.

Az egységparadigma eredete Az egységparadigma, amelyet az RMDSZ másfél évtizeden át képviselt, többgyökerû. Egyik fõ meghatározója az erdélyi magyaroknak az a választói beállítódása volt, amely a 1 A pontos arány: 61,6%–38,4%. 2 Ez akár 40 százalékkal nagyobb arányt is jelenthet. Székely István becslése, lásd Viszketett a tenyerük. EP-válasz-

tások: mi rejlik a számok mögött?, transindex 2007. dec. 4. (http://politika.transindex.ro/?cikk=6442).

98

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

B

A K K

M

3:36 PM

I K L Ó S

:

Page 99

E

G Y

P A R A D I G M A

L E B O M L Á S A

tradíciók nyomán és a rendszerváltás körülményei folytán a kilencvenes évek elején meghatározónak bizonyult. A másik meghatározó tényezõ: az RMDSZ sajátos, néhány konszenzuális elemen alapuló integrációja a román pártrendszerbe, ami a politikai rendszer egészére is hatással volt. Az elsõ meghatározó tradicionális összetevõje közismert. Trianon épp akkor következett be, amikor a magyar nemzetépítés – annak 19. század végi, államnemzeti változata – kiteljesedni látszott. Azaz: a magyar politikai nemzet eszméje széles körben elterjedt, kanonizálódott, majd a közoktatás révén beépült a magyarul beszélõk közös, szimbolikus értelemvilágába, egyszóval kialakult a hagyomány, a politikai képzelõerõ és nyilvános beszédmódok kanonizált változatainak „konnektív struktúrája” (Assmann). Ez volt az az alap, amelyre 1920 után a kibontakozó erdélyi magyar politizálás épült, és amelyen – politikai értelemben – az erdélyi magyar nemzetrésznek „kényszerközösségbõl” „vállalt közösséggé” való átalakulása végbement (Bárdi Nándor).3 Az 1920 utáni erdélyi magyar politikai elit kohézív magatartásával pedig gyakorlatilag ezt termelte folyamatosan újra. A rendszerváltás pillanata az erdélyi magyarságot egyfajta kettõs kondicionáltságban érte el. A szocializmus kultúrpolitikája – egyrészt – megteremtette a „romániaiság” fogalma körül azt az ideológiai keretet, amelyben a „vállalt közösség” éthosza tovább élhetett, másrészt viszont ebben a keretben is érvényesítette a totalitárius rezsimeknek azt a jellemzõ vonását, hogy tagolatlan tömegekre van szükségük uralmuk fenntartásához. Vagyis: amint a totalitárius rendszerek a politikai pluralizmus, a pártrendszer egészét is megvetéssel kezelik, mint bármit, ami csoportokat kiemelhet, aktívvá tehet és szembeállíthat a tömeggel, akképp e kultúrpolitika hivatalos magyar változata is az arctalan magyarság mellé állt, és a maga szempontjából ezt tartotta megõrizendõnek bármilyen erõteljesebb újítással szemben, amely csoportokat, nem bemérhetõ irányzatokat teremthetett volna – és mindezt egyfajta önvédelmi reflexszel legitimálta, kidolgozván a „vállalt közösség” utalásos megidézésének jelrendszerét. E kettõs kondicionáltság volt tehát a rendszerváltás pillanatában a magyarság politikai megkonstruálásának kulturális és társadalompszichológiai alapja. Az atomizált, de „felszabadult” erdélyi magyarság immár megélhette a „vállalt közösséget”, de annak – a körülményekbõl adódóan – csak egy tömegesített, poszttotalitárius formája állt a rendelkezésre. E tekintetben teljesen logikusnak tûnik, hogy a Romániai Magyar Demokrata Szövetség (RMDSZ) megalakulásakor „a romániai magyarság érdekvédelmi szervezeteként” határozta meg önmagát, tehát átfogó identitásbiztosító mozgalomként jelent meg a magyarok számára.4 Szerepet játszott ebben továbbá az is, hogy bár a disszidencia gócai megvoltak az 1989 elõtti erdélyi magyar társadalomban (Limes Kör, Ellenpontok stb.), 3 Lásd BÁRDI Nándor: Törésvonalak keresése és összehasonlítása a határon túli magyar politikában 1989–1998 = Globalizáció és nemzetépítés, szerk. Uõ., Teleki László Alapítvány, Budapest, 1999, 294–319. 4 Cseppet sem véletlen e tekintetben az RMDSZ megalakulása kezdeti idõszakának az a jellegzetessége, amely az alakuló alapszabály vitáiban többször is visszatért, és amely arra az „elmosódó” különbségre vonatkozott, amit akkor a tényleges, formailag-procedurálisan is meghatározott RMDSZ-tagság és a „magyarsághoz tartozás” között érzékeltek.

99

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 100

•

2 0 0 7 | 6

–

M

E S S Z E L Á T Ó

azok nem váltak önálló politikai szervezõdések fundamentumaivá, ahogyan az sok más kelet-közép-európai társadalomban történt. Szõcs Géza példája, RMDSZ-en belüli pályája jól illusztrálja azt, hogy mi történhet akkor, ha egy „disszidens” ellenzéki-értelmiségi saját politikai pozíciót akar kialakítani a tömegidentitás mozgalmában. A rendszerváltás élményébõl táplálkozó tömegidentitás arra a „természetes” meggyõzõdésre, amorf konszenzusra alapozott, hogy van közös, nem-problematikus „magyar érdek”, amelyet minden különösebb kérdezõsködés és számonkérés nélkül rá lehet azokra bízni, akik valamilyen oknál fogva „épp ott vannak”, hogy képviseljék ezeket. Ez volt tehát az RMDSZ-nek mint mozgalomnak az érzületi alapja, és az RMDSZ mozgalomszerûségének fenntartására irányuló törekvés tulajdonképpen ezt az érzületi alapot volt hivatott konzerválni, még akkor is, amikor a pártokra jellemzõ belsõ szervezeti építkezés elkezdõdött. Hogyan illeszkedett mindez a kialakulóban levõ pártrendszerhez, sõt magához a formálódó politikai rendszer egészéhez? Bár a román rendszerváltást nem a kiegyezéses, „kerekasztal-tárgyalásos” típusba sorolják, az átmenet néhány fundamentális eredménye mégis felfogható konszenzuális elemként. Az egyik, 1990 elsõ felében kialakult kvázi-konszenzuális elem az „elnöki köztársaság” protoalkotmányos rögzítése volt.5 A másik, sokkal kevésbé vizsgált konszenzuális elem a kisebbségek korporatív képviseletére, ennek a politikai rendszerbe való beillesztésére vonatkozott. 1990 februárjától Románia „protoparlamentjében”, a Nemzeti Egység Ideiglenes Tanácsában a „posztkommunista forradalmár” pártállami bürokrácia (a Nemzeti Megmentési Front) és a történelmi pártok mellett egyfajta „korporatív” képviseleti joggal a nemzeti kisebbségek is megjelentek. E korporatív képviseleti jog tulajdonképpen megteremtette a „politikai magyarságot”, még mielõtt annak tagolt társadalmi alapja (civil társadalma és politikai programjai) igazából körvonalazódott volna. A felemásságot késõbb, 1991-tõl alkotmányos szinten is integrálta a politikai rendszer: bár nem ismerte el a magyarságot közjogi értelemben (csak a „nemzeti kisebbséghez tartozó személyeket”), viszont a nemzeti kisebbségeket korporatív módon képviselõ szervezetek számára kollektív képviseleti jogot6 biztosított az ország politikai testében. A kisebbségek korporatív képviseletére vonatkozó konszenzus kiegészült néhány közpolitikai elemmel, amelyek a korporatív képviselet joga mellett privilegizálták a képviselet jogát megszerzõ nemzeti kisebbségi szervezeteket; ez a kulturális közpolitikák te5 Kvázi-konszenzuálisnak annak nyomán tekinthetjük, hogy a monarchista történelmi pártok még az új alkotmány kidolgozása elõtt elõtt legitimálták a „félelnöki” köztársaságot azzal, hogy jelöltjeik révén 1990 májusában részt vettek az államfõválasztáson. Ez tulajdonképpen a balkáni alrégióban jelöli ki Románia helyét, ahol a rendszerváltás pillanatában még embrionális állapotú pártrendszerek voltak, és ahol – Jacques Rupnik szerint – az „elnöki rendszerek” a korábbi „fõtitkár” iránti titkos nosztalgiát is kifejezik. 6 Lásd az 1991-es alkotmány 59. szakaszát, illetve a 2003-ban módosított alkotmány 62 (2) szakaszát, amely szerint: „A nemzeti kisebbségekhez tartozó állampolgárok azon szervezetei, amelyek a választásokon nem kapják meg a parlamenti képviseletükhöz szükséges szavazatszámot, egy-egy képviselõi helyre jogosultak, a választási törvény feltételei között. A valamely nemzeti kisebbséghez tartozó állampolgárokat csak egyetlen szervezet képviselheti.”

100

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

B

A K K

M

3:36 PM

I K L Ó S

:

Page 101

E

G Y

P A R A D I G M A

L E B O M L Á S A

rületén volt meghatározó, azon finanszírozások tekintetében, amelyekkel a román állam a kisebbség kulturális intézményrendszerét támogatta. Fontos konszenzuális elem ez: a mindenkori román kormány a forráselosztás jogát e tekintetben átruházta e privilegizált kisebbségi szervezetekre, vagyis egységes kisebbségpolitika helyett – amelynek kidolgozása doktrínát és programot igényelt volna a román pártok részérõl – „a kisebbségek gondjait” jórészt a korporatív képviseleti jogot szerzõ, és a forráselosztásban privilegizált helyzetbe jutó „etnikai szervezetekre” bízták.7 Az RMDSZ vezetõi ezt nagyon sokáig (2003–2004-ig) a közjogi autonómiát elfogadható módon pótoló arrangement-nek tekintették. Csakhogy mivel az RMDSZ a korporatív képviselet „joga” mellett pártként is részt vett a (számára kedvezõ szabályok mellett megtartott) választásokon, a román pártrendszer formatív hatása alá került. 1996–2000 között tagja volt a kormányzó jobbközép koalíciónak (Demokrata Konvenció – Demokrata Párt – RMDSZ), 2000–2004 között a parlamentbõl támogatta a Szociáldemokrata Párt kormányát (évente megújított politikai egyezmények alapján), majd 2004-tõl ismét a jobbközép („narancsos”) kormánykoalíció tagja lett. Tehát jelentõs koalíciós potenciálra tett szert, és a koalíciós politizálás eredményeképpen, a reá bízott erõforrások fejében arra kényszerült, hogy néhány általános, a demokrácia intézményi kereteivel és az emberi jogokkal összefüggõ kérdésben is tranzakciós politikát folytasson. Mindezt az elõbbi arrangement fenntartása, konszolidálása érdekében tette. Miközben sok elemzõ ebben egy konszociatív közjogi berendezkedés irányába történõ fejlõdés elsõ szakaszát látta.8 valójában olyan – ideiglenes – konszenzuseleme volt a román pártrendszernek, amely az uniós csatlakozás után minden jel szerint felbomlik. Összefoglalva mindezt, figyelembe véve az RMDSZ által megalapozott egységparadigma alakulását, három korszak határolható el: 1. 1990–1996: az RMDSZ mint etnikai párt intézményesülésének és konszolidálódásának az idõszaka; 2. 1996–2006: az RMDSZ integrációja a román pártrendszerbe, a „konszociatív” stratégia eredményességének szakasza; 3. 2006-tól: a kisebbségi politikai képviselet és érdekérvényesítés újrafogalmazása (az egységparadigma leváltása) az uniós térségben. A romániai EP-választások magyar vonatkozású eredményei a harmadik szakaszhoz kapcsolhatóak: az egységparadigma lebomlása elsõsorban azzal függ össze, hogy az RMDSZ-t létrehozó konszenzus poszttotalitárius érzületi alapja jórészt felszámolódott, és megváltozott – leértékelõdött – az RMDSZ „konszenzuális helye” is a román pártrendszerben.

7 Ez a forráselosztó jogosítvány jelenleg a Communitas Alapítvány révén valósul meg. 8 Lásd pl. Gabriel ANDREESCU: Az RMDSZ kormányon maradása jelentené a román konszenzuális demokrácia elsõ szakaszát?,

Provincia 2000/7. (november); SZÁSZ Alpár Zoltán: Modele ale democratiei în România – ¸sanse ¸si realitat¸i, Provincia 2001/3.; KÁNTOR Zoltán: Consocierea in Ardeal. Procese si modele, Provincia 2001/4.; Martin BRUSIS: The European Union and Interethnic Power-sharing Arrangements in Accession Countries, JEMIE 2003/1. (hálózati változat: www.ecmi.de; magyarul Martin BRUSIS: Az Európai Unió és az etnikumok közötti hatalommegosztási egyezkedések a csatlakozó országokban, Pro Minoritate 2004. tavasz, 92–108).

101

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 102

•

2 0 0 7 | 6

–

M

E S S Z E L Á T Ó

Lebomlástörténet – oszloptársadalom avagy párt? Az egységparadigma lebomlása mind ideológiai, mind területi vonatkozásban fontos konzekvenciákhoz vezet. Ha az ideológiai pozíciók kialakulását az RMDSZ–Tõkés párharc nyomán a választók felõl tekintjük, érdemes felfigyelni arra, hogy az RMDSZ-szel való szembefordulásban Székelyföld, azon belül a városok és a magasabban képzett rétegek vezetnek.9 Vagyis: Tõkés szavazói most inkább magasabban képzett, inkább városi, inkább fiatalabb szavazók voltak, miközben az RMDSZ szavazói inkább a vidéki, inkább az alacsonyabban képzett, kevésbé mobilis rétegek közül kerültek ki. Ez érdekes párhuzamba állítja a mostani RMDSZ-t a Szociáldemokrata Párttal (PSD), illetve annak elõdjeivel, a Nemzeti Megmentési Front utódpártjaival, amelyeknek a szavazóbázisa 2000-ig hasonló jellegzetességeket mutatott: inkább vidéki, alulképzettebb, idõsebb szavazókból állt. Ezt akkor egy poszttotalitárius politikai megszólítási képlettel hozták kapcsolatba (Andrei Cornea),10 olyannal, amelynek magyarországi párhuzamát Tellér Gyula az MSZP– SZDSZ-koalíció 1994-es gyõzelmével létrejött „szerkezeti problémaként” írta le: hatalmi építményként, amely egymásnak ellentmondó elemekbõl áll, és amelynek alsó és felsõ része – szavazóbázisa és politikai-gazdasági megjelenítõje – nem tartható sokáig egyben.11 A szavazóbázis – írta Tellér – a posztszocialista korszak „megalvadt struktúrájának” elemeibõl áll, míg a hatalmi építmény másik, felsõ része a posztszocialista korszakban helyzeti elõnnyel rendelkezõ eliteket és a hozzájuk csapódó egyéb csoportokat egyesítette. Az Iliescu-rezsim sikere is abban állt, hogy a bürokratikus „állami elit” szavazóbázisa sokáig a depolitizált posztszocialista, az állami gondoskodásra inkább rászoruló rétegekbõl tevõdött össze. Bár kétségtelenül vannak lényeges különbségek is, az analógia a különbözõ posztszocialista társadalmak között fennállt abban, ahogy az erõs posztkommunista pártok az arctalanabb, a korábbi rendszertõl nehezebben elszakadó tömegeket szólították meg inkább. Ebben a megszólításmódban a demagógia, a feszültségektõl való félelem és a korábbi korszakba visszanyúló reflexek kiaknázása volt a domináns. A posztkommunista baloldali pártok modernizációja többek közt épp azt jelentette, hogy e „megszólításmód” miképp alakult át tagoltabb, programszerûbb megszólításmóddá. Az RMDSZ egységparadigmájának, a „magyar vagyok, tehát az RMDSZ-re szavazok” automatizmusnak a lebomlása,12 illetve a szervezet törekvése, hogy ezt az automatizmust fenntartsa, szintén értelmezhetõ az elõbb vázolt analógia alapján: az RMDSZ is a felszabaduló „tömegmagyarság” szolidaritásigényére és félelmeire alapoz. Mindebbõl még nem következik ugyan az átalakuló RMDSZ baloldali karaktere, de az analógia, valamint számos más kontextuális elem (vezetõ RMDSZ-politikusok jobb személyes kapcsolatai a 9 Kiss Tamás észrevétele, lásd Viszketett a tenyerük. 10 E rendszert Cornea a direktokráciának nevezte.

Lásd Andrei CORNEA: Comunis¸tii constructori ai capitalismului?, „22” 1994/7. 11 TELLÉR Gyula: Politikai helyzetvázlat jobbról, Heti Válasz, 2002. aug. 23. 12 Lásd Székely István és Kiss Tamás észrevételeit: Viszketett a tenyerük.

102

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

B

A K K

M

3:36 PM

I K L Ó S

:

Page 103

E

G Y

P A R A D I G M A

L E B O M L Á S A

román és magyar baloldallal, Tõkés László és a mellette álló, rendezetlen „ellenzéki tábor” Fidesz általi támogatottsága, az alakuló modernizációs elképzelések karaktere) elsõsorban a baloldali ideológiai építkezés premisszáit erõsítik.13 Az RMDSZ-doktrína és -stratégia átalakulása szempontjából döntõ jelentõségû továbbá az a területi sajátosság is, hogy Tõkés László elsõsorban Székelyföldön volt sikeres az RMDSZ-szel szemben. Ez a siker ismét elõtérbe állította, hogy az RMDSZ-nek van egy „Székelyföld-problémája”, amely abból adódik, hogy politikai logikája az interetnikus környezet problémavilágát tükrözi, és hogy e logikát az ebben a környezetben „szocializálódott politikai elit hozta létre olyan problémák megoldására, amit elsõsorban a román–magyar együttélés okoz” (Székely István).14 Az „interetnikus környezet” fogalma természetesen etnodemográfiai értelemben nagyon változatos körülményekre vonatkozik, statisztikailag talán nem is meghatározható helyzetek sokaságát jelenti, itt – az említett politikai logika meghatározása céljából – megközelítõleg azt kell értenünk rajta, hogy olyan életvilágok sokaságát jelenti, amelyben a román–magyar együttélés többféle intézményi és informális kontaktusforma mindennapi együttesét jelenti. Tehát az „interetnikus környezetben” „magyarnak lenni” valamiféleképpen „napi tevékenységet” is jelent – de nem föltétlenül konfliktusosat –, és az RMDSZ politikai logikája erre a napi tapasztalatra próbált ráépülni azzal a probléma-átfogalmazó kreativitással, amely minden sikeres politikai aktor tevékenységét jellemzi. Vagyis az RMDSZ-nek sikerült ebben a környezetben minden politikai lépése megindoklását ebbõl a tapasztalatvilágból levezetnie, illetve erre visszavezetnie, mégpedig azon a módon, ahogy ez az európai oszloptársadalmak (Hollandia, Belgium, Ausztria) megkonstruálásának és fenntartásának példáiból ismert. Az oszloptársadalmak, amint ezt rájuk vonatkozó irodalomból ismerjük, „a társadalmi terek szubkulturális alapú szegmentálódásával” jönnek létre, olyan szervezeti hálókká való – vallási vagy világnézeti alapú – összekapcsolódásból, amelynek alkotóelemei politikai, szakmai, kulturális, gazdasági szervezetek.15 Az oszloposodott társadalmakban a politikai cselekvést szubkultúrákban összegzõdõ – vallási, ideológiai – meggyõzõdések és az ezeket fenntartó társadalmi-szervezeti kapcsolatok határozzák meg, amelyek világnézeti alapon szövik bele az egyént az illetõ szubkultúrába, és ezzel politikai szocializációját is elvégzik. Az érdekegyeztetés, a javak elosztására vonatkozó döntések az oszlopokon belül történnek, az oszlopok csúcsán álló politikai képviseletek részben koordinálják az oszlopokat, részben pedig közvetítik a döntéseket a kormányzati rendszer és az oszloptársadalom között. Az RMDSZ szinte természetes, „magától adódó” módon törekedett arra, hogy az erdélyi magyarságot – mint nyelvi-etnikai közösséget – politikai szubkultúraként integrálja a román társadalomba: ebben a történelmileg kialakult mentalitás, a magyar és ro13 Vö. BAKK Miklós: Jobb és bal Erdélyben = Kiemelés tõlem. Emlékkönyv Kántor Lajos hetvenedik születésnapjára, szerk. Balázs Imre József – Horváth Andor – Kovács Kiss Gyöngy, Komp-Press, Kolozsvár, 313–320. 14 Lásd Viszketett a tenyerük. 15 Lásd ENYEDI Zsolt: Politika a kereszt jegyében, Osiris, Budapest, 1998, 40–41.

103

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 104

•

2 0 0 7 | 6

–

M

E S S Z E L Á T Ó

mán nemzetépítés ellentéte, de a rendszerváltás elõbb vázolt kontextusa is segítségére volt. Konkrét lökést ebbe az irányba az adott, hogy az új politikai rendszer kialakításának kezdetén, 1990-ben a nemzeti kisebbségi szervezeteknek biztosított „korporatív” képviseleti jog tulajdonképpen azt jelentette, hogy e kisebbségi csoportokat mint választói bázist a román pártok „átengedték” e szervezeteknek, és ezzel – a magyarság esetében – az oszloposodás nem tudatos projektje felé terelték az RMDSZ-t. Mára azonban, mint már látható, ez a „terv” megbukott, és a bukásnak oszlopon belüli és azon kívüli okai egyaránt voltak. A külsõ okok nyilvánvalóak: az oszloptársadalmak stabilizálódása csak ott és akkor volt sikeres, ahol és amikor a párhuzamos oszlopok is kialakultak, és így a szemben álló pártok stabil szavazóbázis, a szemben álló elitcsoportok pedig biztos intézményi hátország alapján egyezkedhettek a közjavak eloszlásáról (Lijphart). A román társadalom viszont nem oszloposodó szegmentált társadalom, ezért a magyarság oszlopként való beilleszkedése a román társadalomba a kilencvenes évek során nem lehetett sikeres projekt. Az „oszlopon belüli” ok magában az erdélyi magyar társadalom szociális szerkezetében és kulturális-regionális megosztottságában rejlik. Túl heterogén e társadalom ahhoz, hogy a politikai kultúra egyetlen szubkulturális oszlopába integráltan egységes szavazóbázist alkosson: regionális tagoltsága erõteljes, és az elit kohéziója is megszûnõben van. Székelyföldön épp azért tört meg az oszloppá szervezõdés, mert Székelyföld regionális értelemben maga is társadalom, saját belsõ tagoltsággal, ahol a román–magyar érintkezés napi kontaktusformái nem részei az átfogó társadalmi tapasztalatnak. A románság Székelyföld számára a média által megjelenített, ideologikusan értelmezett tágabb környezet. Míg az „interetnikus környezet” magyarjai számára az állami intézményekkel való napi kapcsolat minden problematikussága áthelyezhetõ volt román–magyar dimenzióba, Székelyföldön a helyi hatalom kezdetektõl fogva RMDSZ által birtokolt adminisztratív hatalom volt, amely mellõl a szervezet mozgalmi komponense gyorsan eltûnt. A helyi civil társadalom is ezzel szemben jelent meg, miközben az „interetnikus környezetben” a civil társadalom szervezetei általában fürtszerûen kapcsolódnak az RMDSZ-hez. Mindazonáltal az RMDSZ oszlopszervezõ munkája sokáig nem volt sikertelen, és ezt a közpolitikai (koalíciós kormányon belül elért) eredményekhez szükséges egységes választói támogatás biztosítása mellett – paradox módon – épp az ellenzék sikertelensége is igazolja. Ugyanis ezzel a sikerrel, a minta erejével magyarázható az, hogy a 2000 körül körvonalazódó, majd a 2003-as szatmárnémeti kongresszustól kezdõdõen erõteljesebben fellépõ ellenzéknek nem sikerült a bal–jobb polarizáció kategóriái szerint megfogalmaznia önmagát, vagyis nem sikerült karakteresen más programot képviselõ pártkezdeményezésként megjelennie, hanem belement azokba a nyelvpolitikai csatákba, amelyeknek deklarált célja az eredeti („korporatista”) RMDSZ-program valódibb, hitelesebb képviselete volt. Az RMDSZ és a Tõkés László közötti választási verseny mindezt még jobban a felszínre hozta, és innen már új politikai korszak kezdõdik, amelyben az építkezõ feleknek immár nem tekinthetnek el e premisszáktól. 104

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

B

A K K

M

3:36 PM

I K L Ó S

:

Page 105

E

G Y

P A R A D I G M A

L E B O M L Á S A

Megtervezhetõ kétpólusosság? Az RMDSZ-paradigma felbomlása, a plurális magyar képviselet kialakulása több forgatókönyv szerint is elgondolható. Ennek érdekében két nagyon fontos fejlemény tartandó szem elõtt: 1) Egyrészt meghatározó körülmény az, hogy megváltozik-e a román pártok álláspontja a magyar szavazókkal (tehát nem közvetlenül a „magyar kérdéssel”) szemben, azaz: lemondanak-e arról az 1990-es rendszerkonstituáló konszenzuselemrõl, amely szerint a magyar szavazók az RMDSZ-re „tartoznak”, nem érdemes e szavazatokért versenyezni, inkább a magyar képviselet „integrálását” kell elérni. Hogy e fordulat egy cseppet sem kizárt, az kiolvasható például Traian Basescu államfõ kezdeményezéseibõl: terve, hogy felszámolja az RMDSZ-t mint a magyarság parlamenti képviseletét, sikere esetén a versenydimenziót szélesíti a román pártok számára, megnyitja az utat olyan – egymással versenyzõ – tematizációk elõtt, amelyekkel e pártok a magyar szavazatok egy részét is megszerezhetik. 2) Másrészt fontos, determináló erejû körülmény lesz a Székelyföld és az „interetnikus környezet” közötti, a fentebbiekben vázolt különbség markánsabbá válása. Azaz, az alternatívákat most már az határozza meg, hogy a pártverseny két dimenziója, a versenydimenzió és az identitásdimenzió16 milyen viszonyba kerül a két, mostantól kezdve egyértelmûbben elkülönülõ övezetben az intézményesülõ magyar többpártiság nyomán. Az szinte magától értetõdõ, hogy a versenydimenzió erõteljesebb lesz a Székelyföldön, míg „interetnikus környezetben” az identitásdimenzió, vagyis a már megszerzett szavazók megtartása lesz a meghatározóbb. Az elsõ fejlemény kapcsán mindenképpen megjegyzendõ, hogy az RMDSZ-re vonatkozó konszenzus megbomlásának bevezetõ lépése – a magyarság parlamenti képviseletének felszámolása – nem újdonság a román pártrendszer tematizációs palettáján. Mindig volt egy-két román párt, amely megfogalmazta ezt; az elmúlt tíz év során a Nagy-Románia Párt (PRM) volt e cél következetes megjelenítõje. Csakhogy a Nagy-Románia Párt „rendszeren kívüli” párt volt a Románia csatlakozását elõkészítõ szakaszban, miközben a többi párt hasznosnak tekintette az RMDSZ-nek az 1990-es arrangement szerinti kezelését. Most azonban többpárti konszenzus körvonalazódik e hallgatólagos rendszerkonstituáló egyezség felmondására nézve, és felteendõ a kérdés: mit tesznek e pártok, ha a román parlamentben nem lesz a magyarságnak „alanyi jogú” képviselõje, illetve ha marad is „magyar képviselet”, de az nem rendelkezik a teljes magyar szavazótábor támogatásával. Erre a helyzetre a „román” pártok válasza nyilván egy tanulási folyamat eredménye lesz majd. Számos válasz születik a „próbák és hibák” módszerével, és ezek a válaszok elvileg egy meglehetõsen széles palettát alkothatnak, kezdve egyes, az RMDSZ-bõl kiszorult politikusok megnyerésétõl egészen a „kisebbségi tagozatok” belsõ szervezeti létre16

Lásd ENYEDI Zsolt – KÖRÖSÉNYI András: Pártok és pártrendszerek, Osiris, Budapest, 2004, 226–229.

105

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:36 PM

O M M E N T Á R

Page 106

•

2 0 0 7 | 6

–

M

E S S Z E L Á T Ó

hozásáig. A lehetséges forgatókönyvek kérdése azonban még összetettebbé válik, amenynyiben a pártrendszer átalakulása oly mérvû lesz, hogy az érinti a pártbejegyzésre vonatkozó (jelenleg rendkívül restriktív) alapegyezséget is, amely eddig nem tette lehetõvé a regionális pártok bejegyzését. Ha ugyanis ez lehetségessé válik, akkor – regionális dimenzióban – újabb változatokkal is bõvülhet a „közös”, román–magyar pártokba felszippantott magyar képviselet kérdése, és ezzel ismét aktualitást kapnak azok a kérdések, amelyeket a Provincia-kör és lap feszegetett 2000 és 2002 között. A Székelyföld – „interetnikus környezet” kettõsségben megjelenõ magyar képviseleti pluralizmus tekintetében is több változattal lehet számolni. A lehetõségek palettája a „megtûrt pluralizmustól” – amely az RMDSZ-hegemónia fennmaradását jelenti egykét kisebb magyar párt megjelenése mellett – egy kétpólusú új politikai szerkezet kialakulásáig terjed. Amennyiben ez utóbbi olyan önkorlátozó „kétpártrendszerré” alakul, amely egyben válasz is az elõbbiekben elemzett kettõsségekre, azaz mind a bal–jobb polarizáció premisszáira, mind pedig a területi megoszlásra, akkor hosszabb távra is érvényes szerkezet lehet, gyakorlatilag az az újabb szerkezeti paradigma, amely az RMDSZ jó másfél évtizedes egységparadigmája helyébe lép. Ehhez azonban a most körvonalazódó két pólusnak jelentõs mértékben át kell alakulnia. Egyrészt az RMDSZ-nek olyan újfajta pártszervezeti struktúrát kell kialakítania, amely megfelel kettõs helyzetének, annak, hogy „interetnikus környezetben” – egyfelõl – továbbra is meg tudjon maradni a civil társadalmat fürtszerûen összefogó, számára forrásközvetítõ, „oszlopszervezõ” szerepben, másfelõl pedig hogy Székelyföldön, ahol már nem rendelkezik egyeduralommal, kiépítse a régió önkormányzati feladataihoz illeszkedõ tematikában mozgó versenypártot. Különös nehézsége e feladatnak, hogy a két feladatkör nagyon eltérõ, sõt egymásnak ellentmondó karakterû, ezért integrálásuk egyetlen pártszervezetbe nagyfokú politikai kreativitást igényel. Másrészt a Tõkés László eredményei nyomán körvonalazódó másik pólusnak szintén ugyanilyen politikai kreativitásról kell tanúbizonyságot tennie. Az intézményesítés kérdése itt még összetettebb: egyrészt sikerülnie kell a Magyar Polgári Párt bejegyzésének, amely egyértelmûen Székelyföld-centrikus, másrészt meg kell találni azt az integráló megoldást, amellyel e párt ki is tud lépni Székelyföldrõl. És nem utolsósorban: meg kell oldani azt a kérdést, amely Tõkés nem-székelyföldi szerepébõl és sajátosan antipolitikus habitusából következik, miközben az európai parlamenti választások eredményei mégis az õ kezébe tették le a jobboldali pólus integrálásának az esélyeit. Hogy ezeket a belsõ integrációs dilemmákat meg tudja-e oldani, és hogyan oldja meg e pólus, abban döntõ szerepe lehet a Fidesznek, amely forrásokat tud biztosítani ehhez az építkezéshez. Csakis a két pólus itt vázolt (legalább részleges) letisztázódása után jöhet létre az a konszenzusos demokráciára emlékeztetõ politikai szerkezet, amely e két pólust összekapcsolja. Ahhoz, hogy e hosszabb távra szóló megegyezés tényleg konszenzusos és szavatolt legyen, pontosan rögzíteni kell, melyek azok a területek, ahol a szemben álló felek versenytársak (például az önkormányzati választások), és melyek azok, amelyeken 106

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

B

A K K

M

3:37 PM

I K L Ó S

:

Page 107

E

G Y

P A R A D I G M A

L E B O M L Á S A

konszenzussal hoznak döntéseket (parlamenti helyek kérdése, a támogatási prioritások kijelölése, források elosztása), akár arányossági, akár paritásos alapon létrejövõ testületek meghatalmazásával. Nem feltételezhetjük, hogy ennek a forgatókönyvnek vannak a legjobb esélyei. Csupán annyi mondható, hogy ez az a forgatókönyv, amelynek a megvalósulásáért a legtöbben a legtöbbet tehetik.

A ZR-1 léghajó elhagyja a lakehursti katonai repülõtér hangárját (1923)

107

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

3:37 PM

K

Page 108

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 6

Graf Zeppelin léghajó vízi landolása a Bodeni-tavon (német képeslap, 1930-as évek)

Az LZ4 Zeppelin léghajó roncsai (Az LZ4 akkor semmisült meg, amikor egy vihar 1908. augusztus 5-én leszakította horgonyáról, nekidobta egy fának és ott kigyulladt.)

108

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:37 PM

O M M E N T Á R

•

Page 109

2 0 0 7 | 6

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

Egedy Gergely KONZERVATIVIZMUS JOBBOLDALISÁG NÉLKÜL? Az MDF esete a konzervativizmussal Vajon lehetséges-e konzervatív politikát folytatni, a konzervativizmus értékeit képviselni a jobboldaltól távol, sõt a jobboldal ellenében? Ez a kérdés minden bizonnyal furcsának és meghökkentõnek hat, hisz oly evidensnek tûnik a válasz. A magyar közélet azonban sok paradoxont állít elõ, s többek között e dilemma megfogalmazását is indokolttá teszi. Van ugyanis törekvés e sajátos képlet megteremtésére… A jobboldal elhúzódó válságáról írott, a Kommentárban megjelent cikkében Körösényi András joggal hívta fel a figyelmet azokra a tényezõkre, a szervezeti és vezetési problémákra, valamint az ideológiai arculatban jelentkezõ belsõ ellentmondásokra, amelyek akadályozzák a legnagyobb ellenzéki pártot lehetõségeinek eredményesebb kihasználásában.1 Az alábbi rövid írás a hazai jobboldal válságának egy másik – a fentebbivel egyébként valószínûleg több ponton is összefüggõ – dimenziójával foglalkozik, azzal, amelyre Pesti Sándor is utal az említett cikkre reflektáló esszéjének a végén: az MDF politikai irányvonalával.2 Egészen pontosan azzal a kísérlettel, amelyet az utóbbi években a Magyar Demokrata Fórum folytat a jobboldaliságtól elszakított „konzervativizmus” kialakítása érdekében. Ez a jelenség is része a saját azonosságát keresõ jobboldal válságának, s még csak azt sem mondhatnánk, hogy kevesebb paradoxont hordoz magában, mint a polgári jobboldal „plebejus” megközelítése.

Az antalli örökség Az MDF, mint ismeretes, saját politikai pozícióját az antalli örökség folytatójaként határozza meg, ezért a konzervativizmushoz való viszonya kapcsán elõször is errõl kell szólnunk. Rögtön az elején jelezzük: e tanulmány abból a feltevésbõl indul ki, hogy ebbõl az örökségbõl napjaink konzervatív politikája is bõven meríthet(ne), hiszen az antalli eszmekör egy olyan klasszikus konzervatív irányzathoz kapcsolódott, amely jó néhány nyugat-európai országban bizonyította életképességét. Mindezt azért is érdemes kiemelni, mert sajnálatos módon az utóbbi idõben – az „örökösök” politikájától teljesen függetlenül – ez a hagyaték heves és szubjektív indulatoktól terhelt viták tárgya lett.3 Úgy tûnik, hogy a rendszerváltás óta eltelt idõszak kudarcainak és csalódásainak 1 KÖRÖSÉNYI András: A jobboldal elhúzódó válsága, Kommentár 2007/4., 97–101. 2 PESTI Sándor: A magyar jobboldal válsága (?). Reflexiók Körösényi András írására, Kommentár 2007/5., 76–81. 3 Lásd Stefka István beszélgetését Bíró Zoltánnal: A demokrácia karikatúrája – Bíró Zoltán a rendszerváltásról, Magyar

Nemzet 2007. július 21.; KISS Gy. Csaba: Bíró Zoltán és Antall József, Magyar Hírlap 2007. augusztus 11.

109

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:37 PM

O M M E N T Á R

•

Page 110

2 0 0 7 | 6

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

a fényében sokan egyre kevésbé bocsátják meg Antall Józsefnek, hogy az 1987 õszén kibontakozó mozgalmat konzervatív irányba „térítette el”. Tény, hogy a demokrata fórumot a népi elkötelezettségû értelmiség legjobbjai alakították meg, és a mozgalom sokféle hagyományt képviselt, ám egy közülük feltûnõ módon hiányzott: a történelmi középosztály konzervatív tradíciója. Lakiteleken elsõsorban azokat a tiszteletre méltó baloldali, plebejus-demokrata értékeket karolták fel, amelyeket az államszocialista rendszer lejáratott és megtagadott. A politikai konzervativizmus eszmevilága viszont idegen volt a jelenlevõk döntõ többsége számára, s ebbõl következõen még annyira sem befolyásolta az alapítók társadalmi és politikai elképzeléseit, mint a nemzeti liberalizmus öröksége.4 A magyar konzervativizmus eszmei és szervezeti újjászervezése mindenekelõtt Antall József érdeme, õ jegyezte el az MDF-et a konzervatív gondolattal, s õ próbált konzervatív arculatot adni a párttá szervezett mozgalomnak. Hogy milyet? E sorok szerzõje egy korábbi írásában a magyar konzervativizmusnak azon változatát, amely a rendszerváltás nyomán elsõként kristályosodott ki, a nemzetközi szakirodalomban használt kritériumok figyelembe vételével „patrícius” konzervativizmusnak nevezte.5 Milyen vonások jellemezték ezt a konzervativizmust? Antall azt a kereszténydemokrata eszmevilágot tekintette mintának, amely a II. világháború után alapul szolgált az új nyugatnémet állam demokratikus berendezkedéséhez és a „gazdasági csoda” végrehajtásához. Az irányítása alá vont MDF magáévá tette a szolidaritás, a perszonalizmus és a szubszidiaritás elveit, a gazdaságban pedig a szociális piacgazdaság modelljének hazai adaptálására törekedett. Ennek során az a klasszikus „patrícius” elv vezette, hogy a társadalmi hierarchia magasabb szintjeinek nemcsak irányítaniuk kell az alsóbb szinteket, hanem gondoskodniuk is kell róluk. Müller-Armack, Röpke és Eucken szellemében a „patrícius konzervativizmus” jól körülhatárolható korlátokat kívánt szabni az állam gazdasági szerepének, de – a neoliberalizmust és a „sokkterápia” alkalmazását határozottan elutasítva – ragaszkodott ahhoz, hogy az államnak joga és módja legyen korrigálni a szabadpiaci folyamatok nemkívánatos következményeit.6 Végsõ soron tehát olyan államot kívánt, amely igyekszik a háttérbe húzódni, s tartózkodik a piaci mechanizmusba való közvetlen beavatkozástól, ám megvédi a társadalmi szolidaritás intézményeit és kész a közjó érdekében fellépni.

4 Ezen persze nem kell csodálkoznunk történelmünk ismeretében, hiszen a Kádár-rendszer évtizedei alatt, az aczéli kultúrpolitika által megszabott „tûrt” és „tiltott” határmezsgyéjén mintegy „búvópatakként” fennmaradt a világháború elõtti Magyarország két fontos eszmei tradíciója is: egyrészt az urbánus-liberális, másrészt a népi-baloldali. A „reakciós” konzervatív gondolkodás bethleni-szekfûi hagyományával szemben viszont még az engedékenységnek ez a minimuma sem állt fenn, s így az sokkal kevésbé tudta átvészelni a diktatúra évtizedeit. 5 EGEDY Gergely: „Patrícius” és „mozgósító” konzervativizmus, Magyar Szemle 2006. április, 8–24. 6 Vö. HIERONYMI Ottó: A szociális piacgazdaság és a magyar átalakulás, Magyar Szemle 1993. július, 696–712.

110

kommentar2007-6-kesz.qxd

E

G E D Y

G

1/22/08

E R G E L Y

:

3:37 PM

K

Page 111

O N Z E R V A T I V I Z M U S

J O B B O L D A L I S Á G

N É L K Ü L

?

A konzervativizmus változatai Társadalmi bázis hiányában a „patrícius” konzervativizmus kísérlete 1994-ben megbukott, s ennek nyomán a magyar jobboldal – egy lassú és belsõ ellentmondásokkal terhelt folyamat keretében – a politikai konzervativizmusnak egy másik, kevésbé szokványos, ám a posztkommunizmus feltételei közepette hatékonyabbnak bizonyuló típusát dolgozta ki: a „mozgósító konzervativizmust”. Ez – a „közjó” és a nemzet fogalmának középpontba állításával – jóval szélesebb rétegeket tudott megszólítani, mint az érzelmeket sokkal kevésbé megragadó „patrícius” politika. Míg az utóbbi komoly aggályokat táplált a tömegek szerepét illetõen, a „mozgósító” konzervativizmus saját terepének tekintette a mediatizált tömegdemokráciát. Jól megválasztott stratégiájával a Fidesz történelmi érdemeket szerzett a hazai jobboldali-konzervatív tábor megszervezésében, de – attól a vágytól vezérelve, hogy megnyerje magának a kádári kultúrában szocializálódott „kisembert” is – egyre messzebbre és messzebbre ment a szociális tartamú ígérgetésben, és amint erre Körösényi és Pesti egyaránt utalt, több közjogi kérdésben is kifejezetten populista álláspontot foglalt el. A 2006-os választás elvesztését követõen, a „mozgósító” stratégia túlfeszítésével, majd a polgári tradícióktól igencsak messze esõ „plebejus” irányvonal felkarolásával a legnagyobb ellenzéki párt akarva-akaratlanul mind jobban kiüresítette a magyar politikai életnek azt a mezõjét, amelyet hagyományosan a konzervatívok fednek le. A Fidesz irányvonalának e fordulata komoly lehetõséget kínált fel a Magyar Demokrata Fórum számára: a „hagyományos” konzervatív pozíció (jobboldali gazdaságpolitika + jobboldali kulturális értékek) elfoglalását. S a párt vezetõsége ezt jó érzékkel fel is ismerte: a Fidesz politikájának a konzervatív mezõtõl való eltávolodásával párhuzamosan mind tudatosabban törekedett arra, hogy a konzervativizmus autentikus képviselõjeként tûnjön fel. Ez a politikailag racionális elgondolás jól harmonizált a párt azon régóta képviselt álláspontjával, hogy mindenáron megõrizze a különállását, és elkerülje a nagyobbik jobboldali pártba való beolvadást: az önálló pártnak önálló arculatot ígért. Az MDF stratégiáját szociológiai szempontok is indokolták, hiszen a magyar jobboldal sokkal heterogénebb összetételû annál, semhogy egyetlen párt „lefedhesse” a képviseletét. (Igaza van Pesti Sándornak abban: talán túlzás azt kategorikusan kijelenteni, az egységesített jobboldal „nem képes választást nyerni”, ám bizonyos, hogy a jobboldal többszólamú képviselete jóval többet ígér…) A „zászlóshajó és a torpedóromboló” képlet tehát kifejezetten segíthetett volna a jobboldalnak. A Fidesz azonban elkövette azt a hibát, hogy mereven ragaszkodott az „egy a tábor, egy a zászló” voluntarista elvéhez, az MDF pedig még rosszabb választ adott e konfliktusra: az önálló arculat keresése során átsodródott a politika mezõ túlsó oldalára. A konzervativizmusból fegyvert próbált faragni a jobboldal ellen. Fából vaskarikát készíteni…

111

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:37 PM

O M M E N T Á R

•

Page 112

2 0 0 7 | 6

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

Konzervativizmus kontra jobboldaliság? A jobboldal és a konzervativizmus mibenlétérõl, valamint e fogalmaknak az egymáshoz való viszonyáról többféle módon lehet vélekedni; sokféle érdekes megközelítéssel ismerkedhettünk meg a Kommentár elsõ, induló számában is a szerkesztõség körkérdésére adott válaszokban.7 Bár érthetõ módon számos tekintetben erõsen megoszlottak a vélemények, abban gyakorlatilag teljes konszenzus mutatkozott, hogy a kettõ nem azonos. A jobboldal és a konzervativizmus kapcsolatát illetõen e sorok szerzõje azt a – nem mindenki által elfogadott – álláspontot képviseli, mely szerint a jobboldal tágabb kategória a konzervativizmusnál; az elõbbi fogalom ugyanis olyan irányzatokat is magában foglalhat, amelyekkel a konzervatívok – ezért vagy azért – nem tudnak s nem is kívánnak azonosulni. Annyi viszont bizonyosan állítható, hogy – s használjuk Balázs Zoltán találó megfogalmazását – „a konzervatívok természetes környezete a politikai jobboldal”.8 Kicsit sarkítva, s egyúttal a további gondolatmenetünk lényegét meg is elõlegezve: jobboldal elképzelhetõ konzervativizmus nélkül, konzervativizmus azonban nem képzelhetõ el jobboldaliság nélkül! Rögtön tegyük persze hozzá, hogy arra gondolunk, amit Hugh Cecil a 20. század elején „nagybetûs” konzervativizmusként azonosított, azaz a kifejezetten politikai konzervativizmusra.9 Létezik ugyanis – Cecil terminológiájával – egy „természetes konzervativizmus” is, és a Kommentár kérdésére adott válaszában több szerzõ is ezzel, vagyis elsõsorban egy sajátos mentalitással, habitussal azonosította a konzervativizmust. A fogalomnak e tágabb körû meghatározása esetén természetesen nagyon is lehetséges, hogy konzervatív alkatú ember a baloldalt válassza („struktúra-konzervativizmus”), ha viszont a szûkebb – s e sorok szerzõje szerint célravezetõbb – megközelítést alkalmazzuk, vagyis egy sajátos értékrendhez, ember- és társadalomszemlélethez kötjük a fogalmat, a fenti eset már bátran kizárható. Még akkor is, ha tudjuk, hogy sokféle konzervativizmus van, hiszen épp a konzervativizmus az az eszmerendszer, amelyik – a partikuláris-nemzeti tradíciókhoz kötõdve – elvileg is elutasítja az univerzális érvényû mintákat. A Magyar Demokrata Fórum konzervativizmusának paradoxona viszont épp abban áll, hogy azt a jobboldal ellenében kívánja képviselni. A bal–jobb megoszlás persze mindig egymáshoz viszonyított pozíciók kérdése, s tartalmát csak egy adott országon belül tudjuk egyértelmûen meghatározni.10 Magyarországon – a nyugat-európai helyzettel ellentétben – a bal–jobb dichotómia bizonyos értelemben valóságos rendszer-alternatívákat is magában foglal, s az alapvetõ törésvonal (még mindig) a posztkommunizmushoz való viszony. A képzeletbeli politikai skálán mindenekelõtt ez jelöli ki az egyes szereplõk helyét. Ebben a dimenzióban pedig az MDF a gyakorlatban érvényesülõ politikájával igen komoly, egyes ügyekben stratégiai jelentõségû segítséget nyújt a poszt7 Körkérdés: Jobboldal és konzervativizmus, Kommentár 2006/1., 5–44. 8 Uo., 5. 9 Hugh CECIL: Conservatism, Williams and Norgate, London, 1912, 7–8. 10 A bal–jobb ellentétpár kérdését részletesen tárgyalja FRICZ Tamás:

Egy politikai ellentétpár metamorfózisai = Jobbközéparányok. Janus-arcú rendszerváltozás, II., szerk. Körmendy Zsuzsanna, Kairosz, Budapest, 2002, 46–64.

112

kommentar2007-6-kesz.qxd

E

G E D Y

G

1/22/08

E R G E L Y

:

3:37 PM

K

Page 113

O N Z E R V A T I V I Z M U S

J O B B O L D A L I S Á G

N É L K Ü L

?

kommunista erõknek. Egy teoretikus tanulmányban persze nem szükséges a párt lépéseinek konkrét részleteibe bocsátkozni, elég arra utalni, hogy a Tisztelet Társaságával való együttmûködéstõl kezdve a budapesti önkormányzatban való szerepléséig sok minden bizonyítja ezt, akárhány harcias cáfolatot ad is ki a párt központja ez ügyben.

Hitelességi deficit Az alapvetõ probléma tehát a hitelességgel van. Széles visszhangot keltõ, s pártja szellemi irányvonalát kijelölni hivatott 2004-es „Konzervatív Kiáltványában” Dávid Ibolya szépen és tömören foglalt össze számos konzervatív alapelvet.11 Ezek azonban nemigen köszönnek vissza azóta sem a párt politikájában! Nem e sorok szerzõjének a feladata annak találgatása, hogy vajon miért nem. Nyilvánvalóan nem az olyan elvekkel van vitája a konzervatív gondolkodású elemzõnek, mint hogy „a megújított konzervatív politika vissza kívánja állítani a legõsibb és legerõsebb kapcsolódások tekintélyét: a családét, a helyi közösségekét, az egyházakét, a civil szervezõdésekét”. A gond ott van, ha ennek jegyében egy „konzervatív” politikai erõ olyan politikához asszisztál, amely rombolja a családok alapjait, beszûkíti a helyi közösségek mozgásterét, és kiszolgáltatja az egyházakat egy radikálisan vallás- és egyházellenes liberális kurzusnak. Nincs ok vitatkozni azzal, ha valaki a korszerû konzervatív politika „hármas jelszavát” a szabadságban, a rendben és az értékben kívánja meghatározni, amiként a kiáltvány tette. Azzal viszont annál inkább vitába lehet, sõt kell is szállni, ha a szabadság konkrét értelmezése során a párt elvitatná azt a jogot, hogy egy morálisan megbukott, az országot csõdbe taszító kormányzat ellen az állampolgárok utcai tüntetéseket szervezzenek – az MDF-es nyilatkozatok pedig kimondatlanul is ezt sugallták 2006 õszén. Vitába kell szállni azzal is, ha a rend melletti kiállás, a „rendpártiság”, ami valóban egy õsi konzervatív attitûd, ürügyként szolgál arra, hogy felmentõ levelet kapjon a rendõri brutalitás. Nem mindegy ugyanis, hogy a polgári élet rendjét vagy az önkényes hatalomgyakorlás rendjét védjük. Ha az utóbbit tesszük, valójában a verbálisan piedesztálra emelt rendet fenyegetjük. Méghozzá súlyosan. A meghirdetett elvek és a valóság kontrasztjának a példáit bõven lehetne folytatni… Igaza van az MDF-nek abban, ha azt vallja, a magyar jobboldal politikáját meg kell újítani. Kérdés azonban, hogy miként. Ehhez bizonyára hozzátartozna például az is, hogy a közvélemény számára világossá váljék, egyáltalán mi is a párt álláspontja az egyes kérdésekben. Az MDF esetében ezt viszont sokszor nem lehet tudni. Nem egy fideszes politikus, hanem a rejtett jobboldalisággal aligha vádolható Horn Gábor fogalmazta meg egy interjúban októberben, hogy a fórum politikája egyszerûen „értelmezhetetlen”.12 Egyszavas, de találó jellemzés. Nem értjük. S ez nagy baj egy demokráciá11

DÁVID Ibolya: Konzervatív Kiáltvány, Antall József Alapítvány, Budapest, 2004, 1–2. (A kiáltvány elõször a Népszabadság 2004. június 9-i számában jelent meg.) 12 Horn Gábor a Fideszre kacsintgat, index.hu 2007. október 27.

113

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:37 PM

O M M E N T Á R

•

Page 114

2 0 0 7 | 6

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

ban: hogyan kérhetjük a polgárok támogatását, ha nem mondjuk meg egyértelmûen, mire, mihez? Így azután még annak a veszélynek is kiteszi magát a párt, hogy olyat is neki tulajdonítanak, amit nem feltétlenül képvisel. Az MDF hivatalos kiadványai s vezetõinek nyilatkozatai legalábbis nem szakítottak a „szociális piacgazdaság” elvével, ugyanakkor talán mégsem véletlen, hogy sok elemzõ és publicista – a jobboldalról kritikus éllel, a liberális táborban pedig leplezetlen örömmel – a pártban az amerikai neokonzervativizmus magyarországi megtestesülését véli felfedezni.13

Piacgazdaságot, de milyet? Ha nekik lenne igazuk, az mély szomorúságra adna okot. A konzervativizmusnak mindig „egyediesítettnek”, a konkrét partikuláris feltételekhez illeszkedõnek kell lennie, a mostoha közép-európai történelemtõl megroggyantott magyar társadalmat pedig hasonlítani sem lehet az amerikaihoz. Itt csak és kizárólag a konzervativizmus szociális elkötelezettségû változatainak van létjogosultsága. (A kételkedõknek érdemes elolvasniuk az ismert angol társadalomfilozófusnak, John Graynek a posztkommunista országok figyelmébe ajánlott, a Magyar Szemlében magyarul is hozzáférhetõ gondolatait…14) Ezért is sajnálatos, hogy az MDF a Fidesszel folytatott küzdelmében a szolidaritás értékeinek a felkarolását tudatosan a Kádár-korszak hagyományainak folytatásaként azonosítja, noha különösebb politikaelméleti tájékozottság nélkül is nyilvánvaló: az állami szerepvállalás bizonyos területeken való igenlése nem azonos a pártállami hagyományok folytatásával. Ez az érvelés, amely nyilvánvaló propagandacélokat szolgál, nemcsak felületességrõl, a konzervativizmus szociális változatainak a figyelmen kívül hagyásáról tanúskodik, hanem óhatatlanul árnyékot vet arra, hogy párt valóban ragaszkodik-e a piacgazdaság szociális jellegéhez. Kétségeinket ráadásul alaposan erõsíti, hogy a párt állásfoglalásaiban rendre csak az a követelmény fogalmazódik meg, hogy meg kell szabadítani a polgárokat „az államtól való függõségtõl”.15 Ez, rögtön tegyük hozzá, konzervatív nézõpontból természetesen maximálisan helyeselhetõ törekvés. Ám ha ezt nem egészítjük ki azzal a nélkülözhetetlen elvvel, hogy ahol viszont a piaci mechanizmus kudarcot vall, ott a közösséget képviselõ államnak kell cselekednie, akkor bizony felettébb egyoldalú lesz a dolog. Ez utóbbi gondolat azonban feltûnõen háttérbe szorul mind a párt elvi állásfoglalásaiban, mind pedig konkrét politikai indítványaiban… Az intervenció mértékeirõl és arányairól lehet és érdemes is vitatkozni, de az állam szociális felelõsségének az elismerésérõl nem. Ezt Antall József sem vonta kétségbe, sõt örökségének egyik kulcsfontosságú eleme a szociális piacgazdaság. (S a Fidesz politikájában sem a szociális elkötelezettség hangsúlyos volta a kifogásolható.) 13 Seres László például az MDF-et „szerencsére egyre thathceristább” pártként jellemzi a Kommentár idézett elsõ számában (SERES László: Libertárius szemmel, Kommentár 2006/1., 32). 14 John GRAY: Átalakuló posztkommunista társadalmak: a szociális piacgazdaság kilátásai, Magyar Szemle 1995. április, 362–385. A neokonzervativizmus hazai esélyeihez lásd még BÉKÉS Márton: A neokonzervativizmus lehetõségei Magyarországon, Valóság 2006/3. 15 Vö. DÁVID Ibolya: I. m., 1.

114

kommentar2007-6-kesz.qxd

E

G E D Y

G

1/22/08

E R G E L Y

:

3:37 PM

K

Page 115

O N Z E R V A T I V I Z M U S

J O B B O L D A L I S Á G

N É L K Ü L

?

A jelenlegi kormánykoalíció politikája, amely immár teljesen elveszítette társadalmi támogatottságát és súlyos legitimációs hiánnyal küszködik, Magyarországot tragikus válságba taszította – végzetes gazdasági leszakadás és teljes társadalmi dezintegrálódás fenyeget. S az MDF néma marad. Kritikája csak jobboldali vetélytársáról van. Miként beszélhetünk ennek fényében az értékek iránt elkötelezett felelõs konzervativizmusról? Körösényi Andrással egyetértve e sorok szerzõje is vallja: szükség van a magyar jobboldal konzervatív kritikájára – de hitelesen ezt nem lehet úgy megtenni, ahogy az MDF próbálja. Azaz: fél lábbal (vagy egészen?) a baloldalon állva, s a „korszerûséget” a posztkommunisták által folytatott neoliberalizmussal azonosítva. Hatalmas tévedés a „korszerû” konzervativizmust a neoliberalizmusban keresni. Ezzel pedig a demokrata fórum igen komoly lehetõséget mulaszt el, hiszen a magyar politikában egészen bizonyosan lenne fogadókészség egy olyasfajta „patrícius” konzervativizmusra, amely nemcsak szavakban, hanem szellemében is Antall József örökségére támaszkodik. Az MDF jelenlegi irányvonalával ellentétben ugyanis Antall József ízigvérig jobboldali volt – s pontosan ezért lehetett, hibáival együtt is, hiteles és perspektivikus az általa választott konzervatív stratégia. Amelynek fundamentumát joggal határozta meg úgy Bolberitz Pál, mint „a Szent István-i örökség hordozását és áthagyományozását”, magyarság, európaiság és kereszténység együttesét.16 Ez a szellemi-morális alap fájó módon hiányzik a mai MDF-bõl. Nincs mondanivalója a vallás és az egyházak védelmében, s nincs a nemzetpolitikai kérdésekben sem. A határon túli magyar kisebbségek ügyérõl a kilencvenes években még voltak elképzelései a fórumnak – mára ez a téma is lekerült a napirendjérõl. A konzervatív tematika helyét a misztifikált „közép” önmagában teljesen üres retorikája vette át. Ami jó adag szerencsével alkalmas lehet ugyan arra, hogy kellõ számú sodródó szavazó meggyõzõdés nélkül leadott voksával a párt újra elérje az ötszázalékos parlamenti küszöböt, ám ezt – természetesen – senki sem tekinthetné józanul a konzervativizmus sikerének. E sorok szerzõjének az olvasatában tehát, sokak véleményével ellentétben, az MDF irányválasztásában nem az a problematikus, hogy nem a húsz éve tartott lakiteleki találkozó népi-plebejus eszméinek mai örököseként kíván fellépni. (Több jel utal arra, beleértve az antalli örökség erõsödõ bírálatát is, hogy e fontos tradíció a Fidesz ideológiájában az eddiginél nagyobb szerephez fog jutni.) A probléma az, hogy az MDF a jobboldallal szakítva szükségszerûen a konzervativizmussal is szakított. Ami pedig ezek után maradhatott, az csak a konzervativizmus karikatúrája. S e szomorú folyamat jól érzékelhetõ szellemi kiüresedéssel is együtt járt – nem csoda, hogy az arculatát vesztett pártnak ma jószerével nincs számottevõ értelmiségi „holdudvara”. Igen kevesen érzik támogathatónak ezt az öncélú és valójában sehová sem vezetõ irányvonalat, amelynek kapcsán joggal idézi fel Pesti Sándor Tölgyessy Péternek azon megjegyzését, mely szerint populizmusban jelenleg minden hazai párton túltesz az MDF.17 16 BOLBERITZ Pál: 17 PESTI: I. m., 81.

Haza a magasban, MDF Fórum 2003. december (5. szám), 1.

115

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:37 PM

O M M E N T Á R

•

Page 116

2 0 0 7 | 6

–

H

O N I

F I G Y E L Õ

Pedig az MDF-re – elsõsorban nem is a múltja, hanem a lehetséges jövõbeli szerepe miatt is – szüksége lenne a magyar jobboldalnak. A konzervativizmusnak Magyarországon is több változata képzelhetõ el, s bár az „államelvûbb”, a keresztényszociális gondolatból többet merítõ variáns jobban megfelelhet társadalmunk mai igényeinek, mással nem pótolható funkciója lenne a „patrícius” változatnak is. Amely a „mozgósító” attitûddel szemben más hangsúlyokat és más stílust képvisel, ám a piacgazdaság szociális kereteire ugyancsak igent mond. S ennek épp az MDF lehetne, már csak a hagyományai alapján is, az autentikus képviselõje. Ehhez azonban vissza kellene térnie saját természetes közegébe, a történetileg adott jobboldalra, s szakítania kellene azzal a büszkén hirdetett tévképzettel, hogy õ jelenti az „igazi jobboldalt”. A konzervatív gondolkodásnak egyik alapvetõ ismérve, hogy elutasítja az utópiák kergetését, és a konkrét valóságból indul ki. Innen nézve viszont az MDF által képzeletben kijelölt jobboldal a politikai erõtér baloldalán található.18

Graf Zeppelint ábrázoló amerikai bélyeg (1930)

18

Ami nálunk ráadásul nem a szocialista-szociáldemokrata értékek, hanem a posztkommunizmus birodalma.

116

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:37 PM

O M M E N T Á R

Page 117

•

2 0 0 7 | 6

–

R

E

:

C E N S O R

Kollai István LIBERÁLIS KONZERVATIVIZMUS SZLOVÁK MÓDRA Konzervatívny Inštitút M. R. Štefánika (M. R. Štefánik Konzervatív Intézet) Szlovákiában a civil szféra – hasonlóan a többi közép-európai országhoz – csak mintegy 15-20 éves múltra tekint vissza, de ez az idõ elegendõnek bizonyult ahhoz, hogy a harmadik szektor a politikát és a közbeszédet befolyásoló tényezõvé váljon. A társadalmi kérdésekkel foglalkozó nem-kormányzati szervezetek komolyabb szerephez elõször az 1998-as választásokon jutottak, amikor politikai-ideológiai elkötelezettségüket vállalva támogatták a MikulᚠDzurinda által képviselt politikai vonalat. A választások után, a nyolcéves Dzurinda-éra (1998–2006) alatt rögzült az NGO-k azon köre, melyeknek ha széles körû ismertsége nem is alakult ki, amolyan agytrösztként képesnek bizonyultak a politikai napirendet és a közbeszédet befolyásolni. Saját meghatározása szerint ilyen agytröszt – divatosabb nevén think tank – a M. R. Štefánik Konzervatív Intézet is (Konzervatívny Inštitút M. R. Štefánika – KI). A Konzervatív Intézet névválasztásával is tükrözni próbálta világnézetének fõbb elemeit. Milan Rastislav Štefánik (1880–1919) – ahogy a szervezet informatív és rendszeresen frissített hivatalos honlapja (www.konzervativizmus.sk) fogalmaz – szerette Szlovákiát, de mentesen a „tipikus szlovák fanatizmustól”.1 A kommunizmussal pedig még akkor sem rokonszenvezett, amikor ez általános divat volt az európai értelmiség körében – többek között emiatt választották õt a szervezet névadójának. Az antikommunista attitûd az intézet egész tevékenységén érezhetõ. Az intézeti honlap szerint például azért van szükség a konzervativizmus ilyen szervezett formájú képviseletére, mert a kommunizmus az emberek értékvilágának elsivárosodásához vezetett, és mert a kommunizmus évtizedei alatt a konzervatív értékrend és az azokat képviselõ személyek háttérbe lettek szorítva, így 1989-ben ez az irányzat a „kommunistákból lett demagógokkal” szemben hendikeppel indult. A kommunizmusnak egyébként nemcsak megvalósítása volt rossz, hanem maga az ideái is – vallja az intézeti krédó. Mint think tank, a Konzervatív Intézet a társadalmat elemzi, és ez alapján politikai tanácsokat próbál adni; de a munkatársak számára a politika mindennapi gyakorlata sem ismeretlen. Peter Zajac, az intézet elnöke civil hivatása szerint irodalmár, több irodalomelméleti könyv szerzõje, a Szlovák Tudományos Akadémia (SAV) Irodalomtudományi Intézetének tudományos munkatársa, emellett tanít a berlini Humboldt Egyete1

›

Milan Rastislav Štefánik egyszerre volt tudós, katona és politikus. Az 1900-as években önálló asztronómiai kutatásokat végzett, majd a világháború alatt az antant oldalán cseh-szlovák légiót szervezett; harcolt Szibériában a Szovjetunió ellen, majd Masaryk, Beneš és Hodza mellett politikusként bábáskodott a független Csehszlovákia létrehozásában. Nemzetközi ismertségre mégsem tett szert: 1919 májusában Pozsony közelében repülõbalesetben meghalt.

117

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:37 PM

O M M E N T Á R

Page 118

•

2 0 0 7 | 6

–

R

E

:

C E N S O R

›

men. Emellett azonban a rendszerváltás óta aktívan részt vett a szlovák közéletben: 1989-ben a Nyilvánosság az Erõszak Ellen (VPN) alapító tagja volt, majd a Demokratikus Párt (Demokratická Strana – DS) egyik vezetõje lett. Pártja 1998-ban parlamenti képviseletet szerzett, Zajac parlamenti képviselõ lett; de belsõ viták miatt 2001-ben többekkel együtt kilépett a pártból, képviselõi mandátumáról is lemondott.2 A DS-bõl távozó társaival megalapították a Konzervatív Polgári Pártot (Obcianska Konzervatívna Strana – OKS), amelyet máig Zajac vezet, de a pártvezetésben a Konzervatív Intézet más munkatársai is feltûnnek. Az azóta megrendezett két parlamenti választáson a párt nagyon rosszul, 0,3 százalék körül szerepelt. Ennek ellenére nem lehet azt mondani, hogy a párt és a Konzervatív Intézet munkájában részt vállaló kis értelmiségi csoport súlytalan lenne, vagy kiszorult volna a politikai napirend befolyásolásából; sõt kifejezetten erõsen van jelen a szlovák közéletben. Ondrej Dostál, az intézet igazgatója 1993–1998 között a SME polgári-liberális napilapnak volt a belföldi kommentátora, a munkatársak-kutatótársak közül többen a SME online verziójának divatos bloggerei közé tartoznak, mások a týzden címû hetilapnak dolgoznak. Azaz a Konzervatív Intézet álláspontja Szlovákia legbefolyásosabb napilapjának és hetilapjának hasábjain (illetve az egyik legolvasottabb szlovák hírportálon) jelenik meg. Az intézet munkatársai emellett – mint életrajzaikból kiderül – részt vesznek más, nagynevû szervezetek munkájában is: ezek között megemlíthetõ a Transparency International, a Szlovákia volt washingtoni nagykövete által vezetett liberális Közügyek Intézete (Inštitút pre Verejné Otázky – IVO), vagy a szlovák adóreform kidolgozásában részt vállaló M.E.S.A. 10 kutatócsoport. Az intézet nemzetközi elismertségét jelzi, hogy 2007ben megkapta az amerikai Atlas Economic Research Foundationtól a Templeton Freedom-díjat. De milyen álláspontot is képvisel a Konzervatív Intézet a legfontosabb társadalmi és politikai kérdésekben? Az intézet magát olyan nonprofit agytrösztként határozza meg, amely konzervatív társadalomszemlélet és liberális gazdaságpolitikai elvek alapján gondolkozik. Hogy az intézeten belül általánosság szintjén ki mit ért konzervativizmuson, az a cikkekbõl nagyjából kiderül. Zajac az átgondoltságra helyezi a hangsúlyt; „hétköznapi konzervativizmusát” bemutatva szembeállítja egymással az amerikai alkotmányos forradalmat és a francia „erõszakos” forradalmat – az elõbbi demokráciához, az utóbbi Zajac szerint a szocializmushoz vezetett.3 De az intézet által felvetett konkrét politikai-társadalmi ügyek között igazából érdekes módon nem találni kifejezetten konzervatív témát, hacsak a kitartó kommunista-ellenességet nem számoljuk ide. Vallási-egyházi kérdések, a család mint társadalmi jelenség, identitáspolitika – az intézet munkájában ezek lényegében nem jelennek meg. 2006-ban a KI olyan oktatási törvénytervezet kidolgozásában vett részt, amely kiterjedt ›

›

›

›

2 A DS végül 2006-ban egyesült a MikulᚠDzurinda vezette SDKÚ-val (amelynek neve így SDKÚ-DS lett). 3 Peter ZAJAC: Kazdodenný konzervativizmus, Konzervatívne Pohl’ady na spolocnost’ a politiku 2001. õsz–tél

(Jesen-zima).

118

kommentar2007-6-kesz.qxd

K

O L L A I

I

1/22/08

S T V Á N

:

L

3:37 PM

I B E R Á L I S

Page 119

K O N Z E R V A T I V I Z M U S

S Z L O V Á K

M Ó D R A

›

›

119

›

›

decentralizáció révén az iskolák kezébe adta volna a tanrend alakításának lehetõségét, a központosított, állam által felügyelt oktatási rendet felszámolva. Aktív identitáspolitikai kezdeményezései az intézetnek nincsenek, a Hlinka-törvény tervezete kapcsán (amely Andrej Hlinkát „a nemzet atyjávᔠtette volna) Zajac egy videókommentárban azt mondja: nemzetünknek nincs szüksége se apára, se anyára, csak problémamegoldó személyekre. Emellett a KI a magyarellenes hangulatkeltésre és a kisebbségi jogok visszanyesésére nagyon éles elutasítással reagált. A týzden 2007. évi 21. számában Napadnutá Mad’arka (A megtámadott magyar lány) címû cikkében Zajac a leghatározottabban áll ki Malina Hedvig mellett, bizonyítva látja a lány ártatlanságát és a ficói jogkorlátozó hatalomgyakorlás veszélyes jelének tekinti a lány megvádolását. Ugyancsak Zajac volt 2007 októberében az egyik kezdeményezõje a Zastavme stupnujúcu sa špirálu národnej nevrazivosti! (Állítsuk meg a nemzeti gyûlölködés ördögi körét) címet viselõ petíciónak, melyben az aláírók a szlovák (és részben a magyar) politikát is elítélték a kialakult feszült helyzet miatt. Decemberben egy másik nyilatkozat a szlovák kormány emberi jogokat sértõ politikáját kritizálja; az aláírók közt találjuk a KI munkatársai mellett Malina Hedviget is. Annál markánsabb viszont a liberális (tehát a klasszikus, neoklasszikus és monetarista) gazdaságpolitikai elvek felvállalása. Az intézet által vezetett szabadegyetem (Akadémia Klasickej Ekonómie – AKE, www.ake.institute.sk) a klasszikus gazdaságpolitikai elveket mutatja be az érdeklõdõknek, amely a piac önszabályozó mechanizmusát megfogalmazó „láthatatlan kéz” metaforáját a gazdaság fõ törvényszerûségének, a gazdaság gyakorlati alapkövének tekinti. Az intézet 2007. évi legfontosabb kiadványa a Na ochranu slobodného trhu (A szabad piac védelmében) címet viseli, amelyet a cseh Liberális Intézettel (Liberální Institut) közösen állítottak össze. Elõszavában Peter Gonda, a KI munkatársa elégedetlenül vázolja fel: az emberek, akik ma hosszabban és egészségesebben élnek, mint korábban, ennek a jólétnek a kulcsforrását, az Adam Smith-i szabadpiaci elveket elavultnak tartják. A Konzervatív Intézet más szervezetekkel közösen szerkesztett, Úspory a zdroje verejných financií (Közpénzügyi megtakarítások és források) címû kiadványa pedig lényegében egy a kormány figyelmébe ajánlott cselekvési terv a közkiadások lefaragásához a 2008. évre. A 26 intézkedés összesen 41 milliárd SK megtakarítást tenne lehetõvé a kiadási oldalon, többek között a nyugdíjkorhatár emelésével, a nyugdíj svájci indexálása helyett csak inflációkövetõ nyugdíjemelési rend bevezetésével, a családi pótlék rászorultsági és nem alanyi alapon történõ kiosztásával, a vasútnak juttatott dotációk megszüntetésével, és általában privatizációval – csak hogy a legszemléletesebbeket említsük. Az intézet külpolitikához való viszonyára az aszimmetrikus euroatlanti integrációpártiság jellemzõ, feltétlen kiállással az USA mellett és szkeptikusabb hozzáállással az Európai Unió felé. Általános euroatlanti elkötelezettségüket mutatja például, hogy Koszovó ügyében kritizálták Ficót, amiért halogatta az USA és az EU által szorgalmazott rendezési terv elfogadását. Euroszkepticizmusuk jele, hogy a KI koordinálta Szlovákiában „az európai alkotmány elleni kezdeményezést” (Inciatíva proti európskej ústave), az alkotmány elbukása után a helyére lépõ lisszaboni szerzõdés népszavazásra bocsátását követeli. Ezzel szemben a KI által közölt elemzések többségén érzõdik az erõs USA-pártiság; így például az intézet honlapján Roman Joch, a KI prágai testvérintézetének vezetõje arról

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:37 PM

O M M E N T Á R

Page 120

•

2 0 0 7 | 6

–

R

E

:

C E N S O R

ír, hogy az USA hegemóniája nélkül nem létezne Izrael, Dél-Korea, Tajvan, Ukrajna, de a balti államok sem, és általában sokkal több helyi fegyveres konfliktus lenne a Földön. Itt említhetõk meg a globális felmelegedéssel kapcsolatos cikkek, amelyek határozottan kétségbe vonják, hogy az emberi tevékenység ráhatással lenne az egyébként létezõ éghajlatváltozásra. Ez a hozzáállás épp megfelelõ az USA számára, mivel az amerikai elnök nem írta alá a globális felmelegedést lassítását célzó Kiotói Jegyzõkönyvet. Hangsúlyozva, hogy e cikk szerzõje nem a politikaelmélet szakértõje, úgy tûnik, a szlovák Konzervatív Intézet mindent összevetve kevésbé sorolható a jelenlegi közép-európai konzervativizmushoz, inkább az angolszász liberális (neo)konzervativizmust képviseli. Az intézet tevékenysége meglehetõsen szerteágazó. Négy elemzõcsoport mûködik a KI keretében, amelyek számos témában indítanak kutatásokat vagy vesznek részt egészen különbözõ témájú projektekben. Jelenleg konferenciákat és szemináriumokat szerveznek az euroatlanti integrációról, amely a „transzparencia” jegyében a vállalkozóknak az új törvények õket érintõ vonzatait magyarázza. A 2006-os választás elõtt weblapot mûködtettek a politikai pártok programjaival a megalapozott állampolgári döntés reményében, Nevyberaj usmev (Ne válaszd a mosolyt) elnevezés alatt. 2002-ben a politikai pártok kampánykiadásainak monitorozását célzó projektben vettek részt: az állampolgárok számára egy honlapon tették hozzáférhetõvé a programokat. Számos internetes publikáció és könyv kiadása mellett Konzervatívne Pohl’ady (Konzervatív Szemle) címen 2000– 2002 között folyóiratot jelentettek meg évente kétszer, 2003-tól pedig Konzervatívne Listy (Konzervatív Hírlevél) címen havonta rövid brosúrában foglalják össze a tevékenységüket. Mindezek felett az egyik legnevesebb szlovák irodalmi díj (Cena Dominika Tatarku – Dominik Tatarka-díj) kiosztásában is részt vesznek. 2002-ben a rangos elismeréssel Vadkerty Katalint jutalmazták, a Beneš-dekrétumok feldolgozása kapcsán végzett munkájáért. A Konzervatív Intézet sokrétû tevékenységét bizonyára sok politikai-társadalmi kutatóintézet megirigyelné. Magyar szemmel pedig talán azért is érdekes a mûködése, mert a konzervatív értékrenden belül helyezi el a gazdasági liberalizmust, ami Magyarországon jelenleg nem létezõ politikai irányzat. Pedig Szlovákiában ez életképes „konstrukciónak” bizonyult: bár az intézet mögött álló párt (OKS) támogatottsága nagyon kicsi, lényegében a konzervatív társadalompolitika és liberális gazdaságpolitika különbözõ szintû elegyét képviseli az SDKÚ, a KDH, de az MKP is, a szlovákiai választók mintegy 35 százalékának nevében.

120

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

3:37 PM

K

Page 121

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 6

Graf Zeppelin a jeruzsálemi Dávid-torony felett (1931. április 11.)

A ZR-3 „USS Los Angeles” Manhattan déli része felett

121

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:37 PM

O M M E N T Á R

Page 122

•

2 0 0 7 | 6

–

S

Z E M L E

P. Szathmáry István A SÜKETNÉMA VAKOK ESETE A KOMMUNISTA EVOLÚCIÓVAL Józef Mackiewicz: A kommunista provokáció diadala. Fordította Pálfalvi Lajos, Attraktor, Máriabesnyõ–Gödöllõ, 2007, 213 oldal, 2800 Ft (Vita Sarmatica, a budapesti Lengyel Intézet és az Attraktor Könyvkiadó közös sorozata, sorozatszerkesztõ Pálfalvi Lajos)

Kérdés, vajon idõszerû-e éppen most kiadni Mackiewicz mûvét. Most, amikor az antikommunizmus vagy csak mint illetlen és idejétmúlt viselkedési forma jelenik meg egyes demokráciaféltõk társalgási etikettjében (szemben ugye a jólneveltség csalhatatlan jeleként felismerhetõ, következetes antifasizmussal), vagy csupán mint zsigeri artikuláció ad hírt magáról szûkebb körben, továbbá némely ideológiailag talán túl polifonikus politikai tömegrendezvény markáns szólamaként. Persze mindezen a kötet szerzõje egy csöppet sem csodálkozna. Már életében megtapasztalhatta, hogy könnyen elszigetelõdik az, aki nem beszéli a kompromisszumok madárnyelvét, sem akkor, ha a kommunistákról, sem akkor, ha a nemzeti érdekek önjelölt védelmezõirõl beszél. Szerzõ és témája igen korán talált egymásra. Mackiewicz „érdeklõdése” a kommunizmus iránt ugyanis a legkevésbé sem csupán egy teoretikus elme étvágyáról árulkodik; személyes sorsfordulók és kõkemény empíriák terelték annak megértése-kritikája felé. Józef Mackiewicz Szentpétervárott született 1902-ben, etnikailag kevert világ polgáraként. Családját a történelem forgószele zilálja szét litvánokra és lengyelekre, bolsevikokra és antibolsevikokra. A független gondolkodás élharcosa már ekkor szembehelyezkedik a számító ostobaság minden megjelenési formájával. A hajdani Litván Nagyfejedelemség értékei mellett hitet tevõ fiatal újságíró cikkekben támadta a lengyel közigazgatást, ahogy késõbb a térségben elharapódzó vak nacionalizmusokat sem kíméli. Már csak azért sem, mivel az ukrán, belorusz vagy éppen lengyel nacionalisták a fóbiáktól politikai bódultságba kábulva szinte tálcán kínálták fel a bolsevikoknak a gyõzelmet (ahogy ezt jelen kötetében is részletesen tárgyalja). Holott az összefogás, a szervezett antibolsevik fellépés könnyen sikerre vezetett volna. Katyin´ban szemtanúként részt vesz a tömegsírok feltárásában. Csatlakozva a lengyel emigráció jelentõs hagyományához, a háború után Mackiewicz is külföldön teljesítette ki alkotópályáját, elõbb Londonban, majd végleg Münchenben telepedve le. A kommunista provokáció diadala elõször 1962-ben jelent meg, a magyar kiadás az író ’81-es betoldásait is tartalmazza, melyek éppen attól árulkodóak, hogy lényegében semmi igazán újat nem tesznek hozzá az eredeti szöveghez. A könyv karrierjét talán nagyban hátráltatta mindmáig, hogy Mackiewicz okfejtéseit, elemzéseit olvasva több évtized alatt felhalmozódott egyéni és kollektív öncsalások szövedéke foszlik szét látványosan. Különösen, ha a könyv olvasója lengyel vagy magyar; vagyis olyan nemzet gyermeke, melynek kollektív tudatában erõs történelmi toposzok 122

kommentar2007-6-kesz.qxd

P. S

Z A T H M Á R Y

1/22/08

I

S T V Á N

: A

3:37 PM

Page 123

S Ü K E T N É M A

V A K O K

E S E T E

A

K O M M U N I S T A

E V O L Ú C I Ó V A L

torlódnak össze, a védõbástya-frázistól a „legvidámabb barakk”-érzésig. Éppen ezért dicsérendõ a kiadó, és a sorozatszerkesztõ-fordító elszántsága, hogy végre magyarul is hozzáférhetõ. Aki nehezen lép túl a reflektálatlan kommunizmusellenességen, vagy éppen titkon még illúziókat táplál a „rosszul megvalósított, de eredendõen szép” eszme iránt, nos, azok nem valószínû, hogy üdítõ olvasmánynak találják majd Mackiewicz antikommunista kiáltványát. Az elnagyolt következtetések és a felszínes ítéletek esküdt ellenségeként Mackiewicz számára teljesen egyértelmû volt, hogy a kommunistákkal és a hivatalos szovjet politikával kapcsolatban igen korán meggyökeresedett általánosságok és az ezek alapján kialakított álláspontok milyen károsnak bizonyultak. Nagy mértékben járultak ugyanis hozzá ahhoz, hogy a keleti blokkon belüli erjedés ilyen fájdalmasan lassú, tragikus fordulópontokkal sújtott végjáték legyen. Ráadásul Mackiewicz nem átall arról is komolyabban értekezni, milyen nagy szerepet játszottak mindebben azok, akik egyébként felháborodva utasították volna el a kommunistákkal való kollaboráció vádját, vagy hogy puszta eszközök voltak egy számító játszmában. Ide tartoztak többek között a különféle „útitársak”, a békevágy és a reálpolitika szószólói, a romantikus nemzeteszmény torzító szemüvegét levenni képtelen nacionalisták, továbbá az emigráns politikusok és csoportok; és nem utolsósorban egyes egyházi vezetõk, formációk. Mondhatni: róluk, vagyis a „megvezetettekrõl” és a „történelem lokomotívjára” idõben felkászálódó számítókról szól elsõsorban ez a munka. Mackiewicz számtalan meggyõzõ példával támasztja alá, hogy a bolsevik anyapárt és annak helytartói a lenini útmutatást követve milyen bámulatos érzékkel voltak képesek a maguk javára fordítani a szabad világ vezetõinek (õk a „süketnéma vakok” – Lenin) eltökélt ragaszkodását a wishful thinking elvéhez, felülve ezzel a több évtizeden átívelõ nagy játszma, a kommunista provokáció politikai stiklijeinek. A bolsevikoknak számtalanszor sikerült abba a hitbe ringatniuk a nyugati döntéshozókat, hogy a kommunizmust hagyni kell a maga teremtette környezetben fejlõdni. Ez a kommunizmus evolúciójának tévtana, melynek fõ tétele, hogy amennyiben külsõleg, esetleg katonailag történik beavatkozás e fura ideológiai melegház életébe, akkor még az a kevéske és igen satnya politikai gyümölcs is végleg pocsékba megy, amiket a rendszeren belüli kompromisszumos kutyakomédiáknak köszönhetõen sikerült kialkudni a mindenkori „reformereknek” a „keményvonalas” retrográdokkal szemben. A vakhit, amely a kommunizmus hivatalos ellenfeleiben buzogott, gyakran utópisztikusabb volt, mint maga kommunizmus, hiszen minden szembeszökõ gaztett ellenére sem voltak hajlandók feladni azt az alapfeltevését, hogy a kommunizmus evolúciója elkerülhetetlen, és e kedvezõ folyamat végsõ kifejlõdése a demokráciát hozza el a béketábor országai számára. Vagy legalábbis olyan körülményeket teremt, amely (Mackiewicz kifejezésével) „a szabad világ és a kommunizmus kapcsolatának evolúcióját” eredményezi. Talán már ennyibõl is kiderült, hogy Mackiewicz nem elsõsorban csak a kommunistákon kívánja elverni a port. Velük kapcsolatban nem volt soha illúziója. Ugyanakkor igen keserû tapasztalatokat szerzett mind a nyugati nagyhatalmak szûklátókörûségét, mind a lengyel emigráción belüli szellemi mozgásokat és irányvonalakat illetõen, nem 123

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:37 PM

O M M E N T Á R

Page 124

•

2 0 0 7 | 6

–

S

Z E M L E

is beszélve a háború utáni lengyel belpolitikai színtér szereplõirõl. Mackiewicz a nyugati polgári demokráciák fogyatékosságával kapcsolatban is ejt könyve lapjain néhány keresetlen, ugyanakkor metszõen pontos kritikai észrevételt; az emigrációs politikát pedig (a szocreál analógiájára) a pejoratív „polreálként” emlegeti mûvében. A polreál Mackiewicz olvasatában röviden nem más, mint az a szûklátókörûség, amikor „a lengyelség” ügyének vakbuzgalma (például a kóros „német-komplexus”) és az egyéni ambíciók pitiáner megegyezések kulimászába temetik a haza sorsáért síkra szállók erõfeszítéseit. Ekképp végsõ soron a polreál diszkreditálta az egységes antikommunista fellépés gondolatát is, és hozzájárult a kommunistáknak oly kedvezõ maszatolási technika térnyeréséhez. Ám számunkra talán még izgalmasabb, ahogy a szerzõ végigelemzi, miként rendezõdött „harmonikus” egységbe a nyugati kompromisszumkergetõ reálpolitika a keleti tömbön belüli porhintés taktikájával. Már az is felér a mítoszrombolással, ahogy Mackiewicz elemzi a II. világháborúban, és fõként annak lengyel emlékezetkultúrájában kiemelt helyet kapott Honi Hadsereg és a bolsevik megszállás kérdéskörét, elmarasztalva a nemzeti haderõt a bolsevik erõkkel folytatott eseti együttmûködésekért. A nemzeti tabuk és toposzok iránti érzékenységgel nem törõdve Mackiewicz ráadásul a korszak lengyel katolikus egyházával szemben sem tanúsít kíméletet. Példákkal, idézetekkel támasztja alá, hogy milyen könnyen kapcsolódhatott egybe a lengyel nemzeti érdekek védelmének délibábos törekvése egyes csoportok, így az egyház részérõl is a kommunisták érdekeivel, melyek továbbra sem céloztak mást, mint hogy minél inkább kifogják a szelet a belsõ és külsõ antikommunista erõk vitorlájából, és a Nyugat szemében legitimizálják hatalmukat. A machináció egészen mesterinek tûnik, hiszen nemcsak a beépített ügynökök és a diverzáns tevékenység hozta a várt eredményeket, hanem mindig akadtak szép számban önkéntes segítõi is annak a népszerû gondolatnak, amit korábban mint evolúciós elméletet említettünk. Ennek kiteljesítésében hathatós segítséget nyújtott a szemantikai furfangok és a „kettõs beszéd” hatását buzgón kamatoztató kommunista propaganda. Aminek köszönhetõen jó ideig sikerült a rendszeren belüli hibákat nem a rendszerrel, hanem mindig vagy egy személlyel, vagy csoportokkal azonosítani (lásd „a sztálinizmus hibáit” és a „túlkapásokat”). A bûnösök beazonosítása után pedig kezdetét vehette a kiigazítás politikája, valamint a „nemzeti érdekek” képviseletének továbbvitele az „oroszokkal” szemben. Ez a manõver egyébként – ahogy a helyi kommunista erõk sokszor orosz érdekérvényesítésnek akarták láttatni Moszkva döntéseit a hivatalos internacionalista lózungokkal szemben –, Mackiewicz szerint szintén a provokáció sikeres eleme volt, ami a nyugati országok külpolitikájára is igencsak hatott. Holott – és ennek hangsúlyozása, kifejtése szintén nagy erénye a könyvnek – a kommunizmus nem a „régi Oroszország” volt új köntösben, hanem addig nem ismert, példa nélküli „pszichés járvány”, ahogy a szerzõ fogalmaz. Nyugodt szívvel mondhatjuk-e vajon, hogy magunk mögött hagytuk-e végleg a provokációk korszakát? Ha Mackiewiczhez fordulunk útmutatásért e téren, nem lehetünk nyugodtak. Könyve végén így ír az ellenzéki mozgalmak kapcsán (utalva a Szolidaritásra is): amire törekednek, az „nyilvánvalóan nem a kommunizmus megdöntése, hanem »javítása«. De az egyik kizárja a másikat.” 124

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:37 PM

Page 125

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 6

–

S

Z E M L E

Ötvös István EGY ELFELEJTETT PER DOKUMENTUMAI A Csornoky-ügy Szûcs András: Az akasztófa két oldalán – Csornoky Viktor és Szász Béla. Unicus, Budapest, 2007, 304 oldal, 2800 Ft

A II. világháború utáni magyar történelem egyedülálló mozzanata, hogy két legfõbb állami vezetõt is hûtlenséggel vádoltak meg. Igaz, egyiket sem a bíróság elõtt, az még a hazai kommunizmus legvérmesebb vezetõjének is sok lett volna, hanem csak közvetett módon. Az egyikük, a miniszterelnök Nagy Ferenc, akit a soha nem létezett Magyar Közösség-összeesküvés „felgöngyölítése” során Kovács Béla révén, áttételesen azzal vádoltak, hogy összeesküvést szõtt a „demokratikus államrend megdöntésére”. Hogy milyen demokratikus államrend létezett egy formailag sem szuverén, megszállt országban, azt itt most ne firtassuk. Hogy a hivatalban lévõ miniszterelnök nem esküdhet össze az államrend megdöntésére, ezúttal tegyük zárójelbe. Nagy Ferenc végül „szerencsés” volt, hiszen legalább emigrálhatott, bár ez csak az életét menthette meg, hazáját nem. A legfõbb állami méltóságot betöltõ Tildy Zoltánt szintén közvetett módon vádolták meg ugyanezzel. Tildy annyival volt szerencsétlenebb, mint amennyivel magasabbra jutott, hiszen számára az emigráció már nem adatott meg. Rákosi Mátyás és a hazai kommunisták számára 1945 novembere, az elvesztett választások után egyértelmû volt, hogy az átmenet a kommunista párt egyeduralmához nem megy olyan simán, mint ahogy azt elképzelték. A háború utáni elsõ nyáron talán még hihettek abban, hogy simán és minden különösebb zökkenõ nélkül végrehajtható a nagy mûvelet, azonban a választások megmutatták, hol is tartanak valójában. A kisgazdákkal tehát le kellett valahogy számolni, mert az adminisztratív eszközök és a szovjet beavatkozás – 1946 végére ez is kiderült – nem elegendõek. Ekkor hozták be a magyar politikába a politikai pert. Olyan perek természetesen már jóval korábban is voltak, amelyek rendelkeztek politikai dimenzióval is. Csakhogy itt nem ez történt. A Magyar Közösség perével új fejezet kezdõdött. Megszületett az a per, amelyet már születése pillanatában azzal a céllal konstruáltak meg, hogy politikai célokat szolgáljon. Közösségiek persze léteztek, a politikába is igyekeztek bekapcsolódni 1945 után, azonban az ellenük folyó küzdelem – normális estben – megmarad politikai síkon. Mégsem ez történt. Mivel a közösség elleni per jól sikerült, amikor Tildy Zoltán kiiktatása is napirendre került, esetében a politikai rendõrség ismét a bevált és kipróbált utat járta végig. Csak meg kellett találni a leggyengébb láncszemet. Ebben az esetben a köztársasági elnök veje, Csornoky Viktor volt az, aki alkalmasnak tûnt erre a szerepre. Ha sikerül Ráko125

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

K

3:37 PM

O M M E N T Á R

Page 126

•

2 0 0 7 | 6

–

S

Z E M L E

siéknak bizonyítani, hogy Csornoky kémkedett és elárulta hazáját, akkor ezt a propaganda szintjén jól ki lehet vetíteni a kisgazda vezetõre is, és ebben az esetben kezdetét veheti az a meghurcoltatás, melynek vége (inkább közepe), hogy leváltható az elnök, és eltávolítható a közéletbõl. Ezért kulcsfontosságú ügy, amirõl Szûcs András könyve szól. A méltatlanul elfelejtett Csornoky-ügy – mondhatnánk. Csakhogy nem méltatlanul, hanem tudatosan elfeledett ügyrõl van szó. Az összegyûjtött dokumentumokból ugyanis nem csupán az derül ki, hogy milyen aljas módszerekkel dolgozott az államvédelem 1945 után. Nem csupán az világlik ki, hogy milyen szerepe volt az egész akcióban Nagy Péternek, a neves irodalmárnak, vagy a sokak által feldicsért Szász Bélának, aki kalandos életpályája során DélAmerikában is tett egyet s mást a Szovjetunió hírnevének öregbítéséért. Ezeket az aspektusokat a szerzõ – akinek sikerült az amatõr történészek összes hibáit elkerülni – a szövegekbe szúrt megjegyzéseivel, valamint a könyv függelékeként közölt, Szásztól származó vallomás kapcsán kifejti. De az is kiderül a kötetbõl, hogy a nagyívû és átfogó öszszefoglalások ideje még nem jött el. A dokumentumokból világossá válik, hogy az 1945–49 közötti magyar történelem képe számos olyan kérdéssel és félreértéssel, félreinformálással terhes, amit csak az ilyen „mélyfúrások” változtathatnak meg vagy oszlathatnak el. A kötetbõl – témája miatt csak érintõlegesen, de – kirajzolódik az is, hogy a kisgazdapárton belüli belharcok, a helyzet félreértése és félremagyarázása mennyivel járult hozzá a kommunista párt „sikeres” politizálásához. Persze minden kor történeti eseményeinek elemzésekor sokkal egyszerûbb azzal felmentenünk magunkat a felelõsség alól, hogy a „nemzetközi helyzet” nem tette lehetõvé a hatékonyabb ellenállást, a titkosszolgálat befolyásolta az eseményeket és így tovább. De a lényeg, hogy a titkosszolgálat és a „nemzetközi helyzet” önmagában kevés, meg kellett találni az együttmûködõket, a kiszolgálókat, és ebben különösen hatékonynak bizonyult a kommunisták által vezetett gépezet. És persze szükséges az is, hogy megtaláljuk azokat a személyeket, akik ilyen-olyan érdekbõl, butaságból vagy soha meg nem tudható okokból hajlandók belülrõl szétverni azt, aminek a védelmére szegõdtek. Mert – kár szépíteni – a kisgazdapárton belül túl sok volt 1945 után az ilyen érdek, gondoljunk csak arra vitára, amely épp Nagy Ferenc és Tildy Zoltán között folyt a köztársasági elnöki szék betöltése körül. Mindehhez pedig kapcsolódik személyes motívumok sora, mint Tildy Zoltán feleségének politikai ambíciói. Fontos hozzátenni, hogy Rákosi Mátyás elképzelése is az volt, amit aztán a kihallgatási jegyzõkönyvek ékesen bizonyítanak, hogy a köztársasági elnök rossz szelleme a felesége volt. Szûcs András kötete azért is kiváló, mert szerzõnk bevallja személyes motivációit, mégsem akarja a múltat átfesteni, s a nagypolitika és/vagy az ÁVO áldozatául esett rokonait szebbnek ábrázolni, mint amilyenek valójában voltak. Nem az üres cáfolat itt a cél, hanem valamit megérteni, ami akármilyen kis szelet is a magyar történelembõl, sokat elárul a 20. század bugyrairól. A kötet összeállítója számára az is nyilvánvalóvá vált, hogy önmagában nem az fontos, hogy valakit az ÁVO felhasznál – hiszen ez sokféleképp megtörténhet. Hanem az, hogy kinek milyen karriert biztosít ez a késõbbiekben. 126

kommentar2007-6-kesz.qxd

Ö

T V Ö S

1/22/08

I

S T V Á N

3:37 PM

:

E

G Y

Page 127

E L F E L E J T E T T

P E R

D O K U M E N T U M A I

Bár kötetünk a Csornoky-ügyrõl szól, nem véletlenül kezdtük a Magyar Közösség perénél. A dokumentumok alapján az is teljesen nyilvánvaló – amit a szaktörténészek talán már inkább sejtenek, de az érdeklõdõ nagyközönség számára egyáltalán nem evidencia –, hogy ez a per szinte a legfontosabb eljárás 1945 után. Nem véletlen, hogy a Csornoky-perben is sorra feltûnnek a Magyar Közösség alakjai, részben nyilván a perek utólagos igazolása kedvéért, de talán azért is, mert ez az eljárás volt a kályha, ahonnan minden elindult.

Clément-Bayard kormányozható léghajó a hangárjában (Franciaország, 1908 körül)

127

kommentar2007-6-kesz.qxd

1/22/08

3:37 PM

K

Page 128

O M M E N T Á R

•

2 0 0 7 | 6

Számunk szerzõi BAKK MIKLÓS (1952, Székelyhíd) politológus, a Babes¸–Bolyai Tudományegyetem oktatója IFJ. BERTÉNYI IVÁN (1975, Budapest) történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem oktatója PAUL CANTOR irodalomtörténész, a Virginiai Egyetem professzora EGEDY GERGELY (1953, Budapest) történész, Budapesti Corvinus Egyetem Államigazgatási Kar Társadalomelméleti Tanszékének vezetõje HATOS PÁL (1971, Budapest) történész, az ELTE Bölcsészettudományi Karának oktatója SIDNEY HOOK (1902–1989) filozófus JAKAB ANDRÁS (1978, Budapest) jogász, a Liverpooli Egyetem oktatója KOLLAI ISTVÁN (1980, Budapest) közgazdász, történész ÖTVÖS ISTVÁN (1972, Budapest) történész, a PPKE Bölcsészettudományi Karának oktatója PÁPAY GYÖRGY (1978. Budapest) a Pécsi Tudományegyetem filozófia szakos doktorandusza RICHLY GÁBOR (1970, Budapest) történész, az ELTE Bölcsészettudományi Karának oktatója L. SIMON LÁSZLÓ (1972, Székesfehérvár) író, szerkesztõ, a PPKE Bölcsészettudományi Karának oktatója SZALAI ÁKOS (1971, Budapest) közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója P. SZATHMÁRY ISTVÁN (1978, Szolnok) az ELTE Filozófiatudományi Doktori Iskola esztétika szakos doktorandusza WINTERMANTEL PÉTER (1974, Budapest) orientalista, közgazdász, az ELTE BTK doktorandusza