KOMMENTÁR TARTALOM Balázs Zoltán: Kirakós-játék: én, te, mi, ők 3. MŰHELY Techet Péter: A jogállam ellenségei és áldozatai 8

kommentar2010-3-belivkesz:kommentar2010-3-belivkesz.qxd 7/29/2010 6:34 PM Page 1

KÖZÖSSÉG

·

HAGYOMÁNY

·

SZABADSÁG

KOMMENTÁR TARTALOM 2010|3 Balázs Zoltán: Kirakós-játék: én, te, mi, ők

3

MŰHELY Techet Péter: A jogállam ellenségei és áldozatai

8

LELET „Tehetünk-e bármit is az idő szellemi és lelki zavarodottsága ellen?”– Eric Voegelin és Molnár Tamás levelezése (közreadja Mezei Balázs)

22

ESSZÉ Hahner Péter: Talleyrand Pozsonyban

38

HONI FIGYELŐ Schlett István: A jó és a rossz kormányzásról

46

MESSZELÁTÓ Ablaka Gergely: Iráni focitörténetek – Futball és politika az Iszlám Köztársaságban

57

MAGYAR ALAKOK Hatos Pál: Ravasz László, az olvasó – A sárospataki Ravasz-hagyatékból

67

RE:CENSOR Novák Attila: Magas színvonal – egy szólamban (Commentary)

84

SZEMLE Filep Tamás Gusztáv: Kétféle szélsőség ellen – Egy posztumusz feljegyzésről és szerzőjéről (Sombor-Schweinitzer József emlékiratáról) Vesztróczy Zsolt: Grünwald Béla üzenete (A Felvidék című könyvről) Nóvé Béla: Az ApCsel, az ÁVO és az ÁEH – Titkosszolgák megkésett tanúságtétele (a Csapdában című tanulmánykötetről)

92 103 107


Kommentár • 2010|3 – Tartalom

Vigh Péter: Az emlékezés könyve (Kati Marton könyvéről) Keller Márkus: Vasfüggönyök és rendszerváltások (Dalos György könyvéről) Laczó Ferenc: Megosztó nemzeti történelem (Szűcs Zoltán Gábor könyvéről)

114 118 122

Számunk képanyagát a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem Fotográfia Szakának 2010. évi MA-diplomamunkáiból válogattuk (foto.mome.hu). Köszönjük Petri Zsolt és Szalontai Ábel segítségét.

Lapunk megjelenését a Biczi és Tuzson Ügyvédi Iroda, az E-On Hungária Zrt. és a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.

KOMMENTÁR kéthavonta megjelenő közéleti és kulturális folyóirat Szerkeszti a szerkesztőbizottság: Ablonczy Balázs (főszerkesztő), Czibere Károly, Hatos Pál, Mike Károly, Ötvös István, L. Simon László Főmunkatárs: Pesti Sándor és Benkő Levente Csongor Olvasószerkesztő: Csillag István Kiadja a Kommentár Alapítvány (1364 Budapest, Pf.: 78.) www.kommentar.info.hu, e-mail: [email protected] Szerkesztőségi titkár: Zsumbera Árpád Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. Lapterv: Artinpress Tördelés: Syrena Bt. Nyomdai előállítás: Kapitális Nyomda, 4002 Debrecen, Balmazújvárosi út 14. A lap megvásárolható a Lapker Rt. elárusítóhelyein. Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt. Hírlap Üzletága VIII. kerület Budapest, Orczy tér 1. Előfizethető postán, kézbesítőnél, e-mailben: [email protected], faxon: (06-1) 303-3440 ISSN 1787-6974


Kommentár • 2010|3

Balázs Zoltán KIRAKÓS-JÁTÉK: ÉN, TE, MI, ŐK* I. Én és te – mi és ők Asszimiláció, integráció, szegregáció – a szociológia-antropológiai bikkfanyelv jeles fogalmai, amelyek a közpolitikában is gyakran fölbukkannak, gyakran messzeható gyakorlati intézkedések indoklásában. Az a szándékom, hogy ezeket most politikai filozófiai szemszögből vizsgálom meg, mert bár a politikai filozófiai szövegek nagyon ritkán emlékeznek meg róluk, a politikai filozófia, ha valamiről, akkor az emberi együttélés módozatairól, föltételeiről, akadályairól szól. Sőt Platón óta pontosan ezeknek a kérdéseknek a nyilvános vitája alkotja a politika alapanyagát. Meg fogom mutatni, hogy… Induljunk ki abból a megfigyelésből, hogy az intimitásra való törekvés egyik legelemibb hajtóerőnk. Párkapcsolatban, szülő-gyermek kapcsolatban, barátságban egyaránt magasra értékeljük azt, hogy egy másik emberrel, helyesebben személlyel, még helyesebben ’a másik’-kal olyan bensőséges viszonyban vagyunk, ami semmi egyébbel nem pótolható, helyettesíthető. Ebben naturális tényezők, mint az önfenntartás és hatékony élet- és munkaszervezés; pszichológiai tényezők, mint a személyiség védelme; morális tényezők, mint az értelmes és jó élet koncepciója egyaránt szerepet játszanak. Sőt még ezeken is túlléphetünk: egyáltalán véve az, hogy éntudatunk van, azaz személyként tudunk magunkra gondolni, mind pszichológiai, mind filozófiai érvekkel alátámasztható módon azáltal és úgy lehetséges, hogy más személyek minket mintegy személyes létbe szólítanak, személyes létre szólítanak föl. Aligha számíthatunk arra, hogy az emberi természetnek és az emberi állapotnak ez a vonása valaha is megváltozik.1 Akármilyen triviálisan is hangzik, az ’én’ és a ’te’ viszonyának személyt-konstituáló jellege minden politikai vagy társadalmi nézetrendszer számára megkerülhetetlen, akár leküzdhetetlen akadályként, akár értékként tekint rá. A totalitárius rendszerek számára ez – szerencsére leküzdhetetlennek bizonyuló – akadály volt; a demokratikus ideológiák számára többnyire érték. Különbség van azonban két álláspont között: az egyik – nevezzük liberálisnak – eszközértékként tekint rá, azaz az autonóm személyiség létrejöttéhez szükséges feltételként fogja föl, s egyéni jogként védi az intimitást;2 a másik – ne* Az MTA Kisebbségtudományi Intézetének 2010. május 27-én megrendezett Párhuzamos értelmezések és modellek –

integráció, szegregáció, asszimiláció – a kisebbségkutatásban című konferenciájára készült szöveg kibővített változata. Ez a gondolat a német filozófia fichtei-hegeli vonalának egyik legmaradandóbb és legértékesebb eleme. Kiváltképpen Fichte szabatos okfejtését ajánlom az Olvasó figyelmébe: A természetjog alapja a tudománytan elvei szerint = Johann Gottlieb FICHTE Válogatott filozófiai írások, Gondolat, Budapest, 1981, 147–236. 2 Maradva a klasszikusoknál: Immanuel KANT véleménye (Az erkölcsök metafizikája, Gondolat, Budapest, 1991) szerint például az igazi barátság nem érzelemfüggő, nem pragmatikus céllal köttetik, hanem morális természetű, de „ritka madár, mint a fekete hattyú” (594). Az erkölcsi rend minden további nélkül működik akkor is, ha egyetlen barátság sem létezik, ennélfogva a barátság legföljebb erkölcsi luxustermék. Ebből kö1

3



vezzük konzervatívnak – intrinzikus, önmagáért való értéknek gondolja, s a személyiséget eleve a másiktól való függés kategóriáival igyekszik megérteni.3 A két felfogás a mondott okoknál fogva az alapvető különbségek ellenére is megegyezhet abban, hogy a politikai kereteknek az intimitást védeniük kell. Mindkét felfogásnak számot kell azonban vetnie az én–te viszonyt negatív módon konstituáló tényezővel, tudniillik azzal, hogy ez a viszony definíció szerint zárt az ’ő’ felé. Amikor az ’én’ a ’te’ felé fordul, s benne és általa válik ’én’-né, a két ’én,’ amely egyszerre ’te’ is, akkor ezzel megalkotja a ’mi’-tudatát vagy inkább tényét. Közös arccal fordul vagy fordulnak az ’ő’ vagy az ’ők’ felé, s lesz vagy lesznek egyszerre egy és kettő. Ez a lezárulás, a határmeghúzás, a kirakás mozzanata vagy eseménye, amelynek messzeható következményei vannak mindkét politikai felfogás számára.

II. Az egyetemes Mi felé Ez az ontológiai lánc ugyanis két irányban gondolható tovább. Az egyik irány a következő. Ahogy létrejönnek ezek a ’mi’-közösségek, saját arccal és egység-tudattal, egymás felé fordulva megalkotják a következő ’mi’-t, majd a következőt, egészen addig, amíg az emberiség egyetlen családot, testvériséget nem alkot: nem véletlen, hogy éppen az intimitás legmegszenteltebb fogalmaival emelkedik ez a felfogás arra a csúcsra, ahonnan nézve eltűnik minden megosztottság és határ. Ennek a gondolatmenetnek súlyos nehézsége azonban, hogy nem veszi eléggé komolyan, hogy ha mindenki része a ’mi’-nek, akkor lényegében megszűnik a lehetősége annak is, hogy legyenek ’ők’. Nincs és nem is lehet egyetemes testvériség, mert az nem testvériség. Az intimitásból kiinduló politiko-logikai érvelés szükségképpen befejezhetetlen, illetve nem képes fölszámolni, ráadásul éppen a legfontosabb szinten, az emberiség egyetemes közösségében az el- és lehatárolódást, a kizárást, a kirakást.4 Erre a végkifejletre a liberális felfogás vagy úgy reagál, hogy egyre növekvő bizalmatlansággal tekint az intimitásra, a ’mi’ viszonyokra, s igyekszik annak primitív, barbár, anomizitással terhelt következményeire fölhívni a figyelmet; vagy úgy, hogy azt megpróbálja a morál tekintélye révén kordában tartani.5 A tisztelet, a tolerancia, a kölcsönösség normáit ajánlja, illetve ennek megfelelő viselkedést igyekszik a cselekvőkre kényszeríteni, elismerve, hogy az erkölcsi normák forrása nem az intim szféra, nem az intervetkezően a barátság ugyan tökéletesebbé teheti az egyént, de semmi esetre sem szükséges ahhoz, hogy az egyén egyáltalán emberi személy legyen. 3 Természetesen anakronizmus lenne Arisztotelészből modern fenomenológiai érvelést barkácsolni, de azért a Nikomakhoszi etika (Európa, Budapest, 1987) barátságról szóló nevezetes 9. fejezetének egyes gondolatai elég markánsan eltérnek Kant világlátásától. A leginkább éppen ott, ahol Arisztotelész a baráti viszonyban egyfajta tükröződést fedez föl: „az embernek önmagához való viszonyából kell származtatnunk a máshoz való barátságot is” (262); „a barát nem egyéb, mint önmagunknak a mása” (256). 4 A gondolatmenet emlékeztethet Carl Schmitt érvelésére a pacifizmus politikai lehetetlenségéről. Itt azonban nem kívánok abba belemenni, hogy a mi-ők kérdéskörének mi köze van a politikum (a ’politikai’) mibenlétéhez, karakteréhez. 5 Ahogy Kant számára az igazi barátság morális természetű, s a (vonzó) szereteten kívül a (távolító!) tiszteletnek is helye van benne (KANT: I. m.).

4


Balázs

Zoltán:

Kirakós-játék:

én,

te,

mi,

ők

perszonális kapcsolatok világa, hanem az egyetemes ész. Mindkét stratégia komoly eredményeket hozott és hoz, de tagadhatatlan, hogy gyakran igen erős ellenállásba ütközik. Gyakran még csak megindokolni sem kívánjuk, hogy miért saját nemzetünk tagjait részesítjük előnyben mások rovására, hiszen azt sem tartjuk indokolandónak, hogy miért saját gyermekünk érdekeit tartjuk fontosabbnak – például az iskolaválasztásnál – az egyetemes erkölcs által megkövetelt szempontoknál. A konzervatív felfogás, ahogy jeleztem, természetes és megváltoztathatatlan ténynek tekinti, hogy a ’mi’-tudat nem terjeszthető túl minden határon, legalábbis az emberi természetnek ezen a világon érvényes törvényei szerint, azaz az ’ők’-re mindig szükség lesz. A liberális aggodalmakkal szemben nem a potenciális ellenségeskedést, hanem az intimitás, a bezárulás nyújtotta gazdagodást hangsúlyozza. Az ’ők’ ugyan valóban kellenek a ’mi’-hez, de ez tisztán negatív feltétel, az ’ők’-höz való viszonyulás tartalmilag, pozitív értelemben igen sokféle lehet. Mi több, ahhoz, hogy az ’ők’ egy másik fázisban vagy egy másik értelemben a ’mi’ részévé válhassanak, éppen az kell, hogy előbb elkülönüljenek. Az egyetemes morális normák szerepével kapcsolatban pedig a konzervatív felfogás szkeptikus, legalábbis ami azok tekintélyét, kötőerejét illeti. A tisztelet, a tolerancia normái ugyanis mélyen bele vannak ágyazva az ’én’–’te’ viszonyba, s ami az egyik ’én’–’te’ viszonyban a tisztelet alapja, az a másikban nem, vagy jóval kevésbé. Egy barátságban, vagy inkább haveri kapcsolatban a másik tisztelete alapulhat akár a testi erőn is, ami egészen más, mint mondjuk a szellemi-tudásbeli különbségen alapuló tisztelet. S mindkettő más, mint a kölcsönös tisztelet az egyenrangúak között, ami azonban szintén lehet korlátozott, például két hasonló tudású versenyző szakmai tudásából eredő, vagy tágabb, mondjuk egy eszményi házasságban a hitvestársak között. A sokféle tisztelet közös alapja persze ettől még létezhet, de vajmi csekély jelentősége van, mindenesetre a teherbíróképessége messze kisebb, mint amit a liberális felfogás neki tulajdonítani szeretne. Ettől viszont a sokféle tisztelet-típus még hatékonyan és békésen képes a ’mi’–’ők’ viszonyokat szabályozni. Csak éppen sokféleképpen, soha nem adva biztos háttértudást ahhoz, hogy van vagy lesz-e valaki, aki a normák konfliktusait kezelni képes. Ezen az úton, amely tehát onnan indult el, hogy a ’mi’ létrejötte az ’én’ és a ’te’ viszonyból szükségképpen föltételezte az ’ő’ vagy az ’ők’ kizárását, kirakását, baljós következmények sejlenek föl, amelyeknek gátat szabni az egyetemes erkölcs nem látszik képesnek, sem elvileg, sem gyakorlatilag. Ám azt írtam, hogy a gondolatmenetet két irányba lehet folytatni. Az egyik irány az egyetemes ’mi’ lehetségességének végiggondolása volt, most vegyünk szemügyre a másikat, voltaképpen az előbbi fordítottját.

III. Az egyetemes Én felé Figyeljünk föl arra, hogy a létrejövő ’mi’-t azért továbbra is az ’én’ és a ’te’ alkotja, sőt éppen a ’mi’-tudat által erősödik meg az ’én’ és a ’te’ tudata, valósága is. A ’mi’ tehát az egyéni identitásba beépülve én-konstituáló szerepet kap, ahogyan az ’én’ és a ’te’ viszonyában is azt láttuk, hogy a ’te’ nélkül az ’én’ sem lenne lehetséges. Innen nézve tehát 5



minden a kiindulópont, az ’én’ felé mutat. Az el- és lehatárolásból befogadás és határfölszámolás lesz. Ez a gondolatmenet első hallásra persze fölöttébb rokonszenvesen hangozhat, hiszen konfliktusmentesen kezeli a kizárás okozta problémát, de nyilvánvaló, hogy biztosítani csak azt képes, hogy az egyének önmagukban és önmagukért dicsőüljenek meg. Minden ember ’én’-je egyetemes jelentőségű lesz. A gond ott kezdődik, hogy nem csak egyetlen egyén, ’én’ létezik, s legföljebb csak a legelvakultabb kollektivizmusok hitethetik el egy-egy csoporttal, hogy az egyén életének értelme és boldogsága a kollektív ’én’ boldogságában rejlik. Ha tehát számot kell vetnünk a számtalan ’egyetemes én’ együttélésének tényével, akkor valamit mondanunk kell arról, hogy az együttélést milyen rend keretei között tudjuk elképzelni. Ez a kérdést nevezhetjük a par excellence politikai filozófiai kérdésnek. Az ehhez a logikához illeszkedő nézet úgy szól, hogy az együttélés számára a számos ’én’-ből kirakott valamilyen egész adja a keretet. A ’kirakásos’ játékból így lesz ’kirakós’ játék, a Nagy Mozaik. Ennek darabjait tehát egyének alkotják, de annak sincs elvi akadálya, hogy az egyének közösségeit, tehát a ’mi’-ket tekintsük alkotóelemeknek, vagy kombináljuk őket az egyénnel, csak az a fontos, hogy a Nagy Egész elemei legyenek. Az egyes darabok, elemek között ugyan határok, vonalak húzódnak, ám ezek szerepe nem az elválasztás, hanem az összekötés. A vonalak nem területeket fognak körbe, hanem afféle hálózatként működnek, amelyek révén tetszés szerint, időben és térben állandóan változó alakzatokat határozhatunk meg. Ezek az alakzatok a vonalak révén gyorsan és kényelmesen kiterjeszthetők vagy zsugoríthatók, s általuk egy villódzó identitásokból öszszerakott, de voltaképpen éppen identitásában megfoghatatlan Egész keletkezik. S éppen itt van a bökkenő. Bár kimondani könnyű, hogy van olyan dolog, aminek nincs Neve, vagy legalább Száma, de ontológiai értelemben az ilyen dolog reálisan nem létezik, nem létezhet. Akárhány identitása, szerepe van is az ’én’-nek, ezeket az ’én’ hordozza, helyesebben az, aminek Neve van; ha tetszik, maga a Név. A Nagy Egész nem jöhet létre anélkül, hogy ne lenne Neve. Ne felejtsük el: a Nagy Egésznek létre kell jönnie, mert az egyének puszta sokasága, amelyet a klasszikus társadalmi szerződéselméletek természeti állapotnak hívnak, bár szociológiai-történeti értelemben fenntartható és tartós állapot lehet, de egy már létező politikai-társadalmi rend számára az ebbe az állapotba való visszatérés egyszerűen nem lehet politikai cél. Az anarchizmus nem társadalom-, hanem politikaellenes politikai ideológia. Ezért talán helyesebb úgy fogalmazni, hogy a Nagy Egészt elvi értelemben létre kell hoznunk. Ezt azonban csak akkor tudjuk megtenni, ha Nevet tudunk neki adni. Milyen névről lehet szó? Itt is több irányba lehet elindulni. Liberális szemlélettel elindulva többnyire elsősorban bizonyos morális ismérvekkel jellemezhető létezőt keresünk, mondjuk az Igazságos Társadalmat, vagy a Toleráns Politikai Közösséget, esetleg a Nyitott Társadalmat. Csakhogy mindegyik leírás fogyatékos, mivel egyik sem igazi név: sok társadalom lehet igazságos, toleráns, nyitott. A sort egyéb minőségekkel, tulajdonságokkal is folytathatjuk, a probléma elvileg ugyanaz marad. Mindazonáltal ha minél több jellemzőt találunk vagy várunk el, annál közelebb kerülhetünk valami egyedi6


Balázs

Zoltán:

Kirakós-játék:

én,

te,

mi,

ők

hez, annál karakteresebb és fölismerhetőbb lesz az Nagy Egész, ám ezzel együtt egyre határoltabb, kontúrosabb; a villódzás tompul, a vonalak megmerevednek, s a mozaikszerűség elvész. A Nagy Egész megszületik, de vele együtt megszületnek önnön határai is. Az identitás ’én’-szerűvé válik, amihez lehet ugyan csatlakozni, de csak a már ismert logika alapján: vállalva, hogy kettőnkből ’mi’ lesz, amihez kell az ’ő’ vagy az ’ők’, s ezzel együtt a határ és a bezárulás. A konzervatív irány nem zárja ki, hogy a Nagy Egészet különböző tulajdonságok, köztük morális ismérvek is jellemezzék, hiszen ez minden Nevet viselő dologgal így van, de végsősoron ugyanolyan misztériumnak tekinti a Nevet, mint ahogy minden ’én’, sőt minden nevet viselő dolog bizonyos értelemben misztérium. El lehet menni persze egészen odáig is, hogy ezt a misztérium-jelleget, ha mondhatom így, misztikus értelemben vesszük, s a Nagy Egész nevét, amely konvencionális kifejezéssel valamelyik nemzet, mással közölhetetlennek tekintjük. Valahogy úgy, ahogyan az ’én’ is sok mindent közölhet magáról a ’te’-vel, de a beteljesedés pillanata, ha egyáltalán elérkezik, rendszerint szótlan, a két ’én’ még ekkor is különböző marad. De nem szükséges idáig elmenni, sőt ennek az álláspontnak nyilvánvaló politikai veszélyei is vannak, lásd a kollektív én totalitárius elméletére tett utalást. Minden további nélkül megállhatunk előbb is, fölvállalva, hogy a Nagy Egésznek nevet kell adni ahhoz, hogy fölismerhető legyen, s megoldja a természeti állapotból való kitörés problémáját, még akkor is, ha ezzel határok és kizárások járnak együtt, azaz a kirakós játék végén mégis egy képet kapunk, amely nem azonos semmilyen más képpel. Úgy látom, hogy egy ilyen konklúziót a liberális, tehát az egyetemes felől közelítő, valamint a konzervatív, tehát a konkrétség, a partikularitás felől közelítő álláspont képviselője is el tud fogadni. Ahhoz azonban, hogy egy ilyen találkozás létrejöhessen, elsősorban arra van szükség, hogy az emberi együttélés alapvetően politikai természetét mindketten fölismerjék, s így a filozófiai illetve politikai filozófiai problémát tisztán lássák. Egyetértésre kell jutniuk abban, hogy sem szociológiai, sem antropológiai, sem pedagógiai vagy tisztán morális eszközökkel nem oldhatók meg az asszimiláció, az integráció és a szegregáció kérdései, illetve csak ideig-óráig kezelhetők, mert a szükségképpen közösségben és intimitásban formáló emberi személyiség nem tudja meghaladni önmagát akkor sem, amikor az együttélés természetét igyekszik megérteni s rá vonatkozóan szabályokat és normákat kidolgozni, amikor a közösségben és a közösségnek is Nevet keres.6 Egy konkrét példával ezt hadd illusztráljam. Az amerikai feketék integrációjában szinte biztosan legalább akkora szerepet játszott az, hogy az egész társadalom rendelkezett bizonyos ideálokkal (azaz volt Neve), amelyek kiegészíthetők, módosíthatók, egyszóval rugalmasak voltak, mint az, hogy a polgárjogi mozgalmak közvetlen morális-politikai ráhatást gyakoroltak a közfelfogásra. Magyarán a zene és a sport (ökölvívás, kosárlabda) fekete sztárokat tudott adni annak a nemzetnek, amelyben az efféle sztárok iránti csodálat egyféle nemzeti tulajdonság. S ez az integráció egyúttal asszimiláció is, de rögtön kétirányú: a könnyűzene és egyes sportágak éppen attól lettek jellegzetesen amerikaiak, hogy ezek az integráció sikeres gyakorlati példáit nyújtották. Ma amerikainak lenni részben (és persze ’puha’ értelemben) azt jelenti, mint érdeklődni a kosárlabda iránt. Ezt az érzést egyébként mi magyarok is jól ismerjük: a cigányzene – amely se nem cigány, se nem magyar, mindenesetre cigányok játszották magyaroknak – ilyen sajátos asszimilációs termék, a Név egyik eleme (más kérdés, hogy mekkora vagy milyen zenei értéke van). Csak persze ma már elavult és működésképtelen, s helyette nincs semmi.

6

7


Kommentár • 2010|3 – Műhely

Techet Péter A JOGÁLLAM ELLENSÉGEI ÉS ÁLDOZATAI „Quare siletis juristiae in munere vestro?”1

1. Egy nehéz eset 2001. szeptember 11-nek reggelén rendben felszállt négy repülőgép az Egyesült Államok valamely repteréről. Kettő később a New York-i World Trade Centerbe csapódott, egy a washingtoni Pentagonba, egy pedig – ismeretlen körülmények között – lezuhant. Nemcsak a World Trade Center két tornya dőlt össze – de vele dőltek a kilencvenes évek megannyi illúziói is. Amikor 1989-ben – legalábbis Kelet-Európában – megbukott a kommunizmus, egyes szerzők a győztes oldalról saját végső győzelmüket ünnepelték, és a történelem végéről szónokoltak.2 Arról, hogy eljött az a végső állapot – a liberális demokráciáé –, ahonnan már nincs tovább fejlődnie az emberiségnek, s amely megteremtheti a kanti ihletettségű örök békét, a Kojève által leírt „örök vasárnapot”.3 Persze ha minden állam egymás barátja lesz, avval – amint Carl Schmitt rámutat – értelmét veszti a politikum, amelynek lényege éppen a világ pluralizmusa, a barátok és ellenségek léte lenne.4 Szerinte míg az államon belül egység uralkodik, mert mindenki mindenki barátja, addig a világ szükségszerűen plurális: az egyik állam létének indoka a másik állam – azaz a potenciális ellenség és evvel a konfliktus potencialitásának – léte. (Schmitt voltaképp a Politik szót a külpolitikára tartotta fenn, és a belpolitikát – jól figyeljünk, mert ennek még az elemzett könyv szempontjából is lesz jelentősége – a Polizei szóval hozta összefüggésbe.5) Éppen ezért, ha az államok immáron nem különülnek el, ha egyetlen politikai egység létezik, akkor – feltéve, hogy nem bukkanunk földöntúli ellenfelekre6 – nincs már értelme politikáról szólnunk. Fukuyama történelem végét hirdető liberális utópiájára azonban már a kilencvenes években megszületett a válasz: a clash of civilizations. A történelem tehát nem ért véget, leg„Miért hallgattok ti, jogászok, feladatotok ellátásában?” (Giorgio Agamben) Ennek emblematikus műve Francis FUKUYAMA: The End of History and The Last Man, Free Press, New York, 1992 (első publikációja: The End of History, The National Interest 1989. nyár; magyarul: A történelem vége és az utolsó ember, Európa, Budapest, 1994). 3 Vö. Alexandre KOJÈVE: Introduction à la lecture de Hegel. Leçons sur la Phénoménologie de l’Esprit professées de 1933 à 1939 à l’École des Hautes Études, szerk. Raymond QUENEAU, Gallimard, Paris, 1947. 4 Vö. Carl SCHMITT: A politikai fogalma. Válogatott politika- és államelméleti tanulmányok, Osiris – Pallas Stúdió – Attraktor, Budapest, 2002, 36 és másutt. 5 Carl SCHMITT: Politik = UŐ.: Staat, Großraum, Nomos. Arbeiten aus den Jahren 1916-1969, szerk. Günther MASCHKE, Duncker & Humblot, Berlin, 1995, 133 skk. 6 Werner MÄDER: Kritik der Verfassung Deutschlands. Hegels Vermächtnis 1801 und 2001, Duncker & Humblot, Berlin, 2002, 65. 1

2

8


Techet

Péter:

A

jogállam

ellenségei

és

áldozatai

feljebb az eddigi ideológiailag motivált politikai szembenállásokat, a földrajzi-kulturális különbségek s az ezek kitermelte politikai ellentétek váltották fel. Schmitt mindezt még életében – jóval a hidegháború vége előtt felismerte –: szerinte a hidegháború duális szembenállásának esetleges végét sem a történelem lezárása, hanem új sokszínűségek követik.7 A kulturális harc leginkább a Nyugat – a keresztényként, fehérként, felvilágosodottként, liberálisként azonosított entitás – és az „iszlám világ” között látszik kialakulni, eszkalálódni. Az iszlám – mint a Nyugatra állítólag veszélyes kihívás – nemcsak kívülről jelentkezik (terrorizmus), hanem – amint a homogenitás konzervatív védelmezői félik – a multikulturális nyugati társadalmak okán immár belülről is. A szuverén állam szuverenitását kifelé a globalizálódó világ gazdasági és politikai újszerűségei már eleve megroggyantották,8 befelé pedig a multikulturalizmus okán szűntek meg a homogenitás feltételei – vélik a multikulturalizmus bírálói. A dolgozat alapjául szolgáló könyv9 az iszlám fundamentalizmus jelentette feltételezett veszélyre reagálva született. A könyv szerzője, a kölni Otto Depenheuer a német államtan, jogtudomány erősen konzervatív, katolikus, etatista köreihez tartozik – mindez a német közjogtudományban egyáltalán nem ritka –: számos publikációiban bírálta már a német szuverenitás hanyatlását, a liberalizmust, az emberi jogok univerzalizmusát és agresszivitását vagy a posztmodern társadalmiságot. Egyértelműen etatista, schmittiánus szerzőről van szó: nem véletlen, hogy a könyv egyik recenzense – bírálólag – jegyezte meg, hogy a műben „a schmitti gondolkodás valamennyi összetevője összejött”.10 Tény azonban, hogy az új világrend jelenségei – a terrorizmus, a kivételes állapot permanenciája, a világ multipolarizálódása, a politika reneszánsza stb. – ismét bizonyíthatják Schmitt elméleteinek meg-megújuló aktualitását.11 Könyvében Depenheuer annak kérdését vizsgálja meg, hogy 1) a modern terrorizmusra miként reagálhat a jogállam, miként védheti meg magát a legkiélezettebb, normatíve tán előre nem is látható, megfogalmazható helyzetekben (Ernstfall), illetve 2) az egyén milyen kötelezettséggel tartozik a közösséggel szemben. A konkrét apropó, ami kiválthatta Depenheuer kritikáját, a 2005-ben elfogadott német légbiztonsági törvény (Luftsicherheitsgesetz) és annak részbeni alkotmánybíróság (BVerfG) általi megsemmisítése lehetett. A Luftsicherheitsgesetz eredeti, elfogadott 14. §-a lehetővé tette volna, hogy bizonyos esetekben, ha a Grundgesetz 35. §-ában meghatározott veszélyhelyzet (Naturkatastrophe, Unglücksfall) áll fenn vagy fenyeget, és a veszély másképp nem hárítható el, fegyveres, katonai beavatkozás is igénybe vehető legyen – magyarán szólva: egy terroristák által túszul ejtett repülőgép, amennyiben másképp Carl SCHMITT: Die Einheit der Welt = UŐ.: Staat, Großraum, Nomos, 505. A nemzetközi jogrend és az állami szuverenitás összeegyeztethetetlenségéről lásd Hans KELSEN: A szuverenitás fogalmának változása = Államtan. Írások a XX. századi általános államtudomány köréből, szerk. TAKÁCS Péter, Szent István Társulat, Budapest, 2003, 603–614. 9 Otto DEPENHEUER: Selbstbehauptung des Rechtsstaates, Schöningh, Paderborn, 2007. 10 Gunter HOFMANN: Schäubles Nachtlektüre, Die Zeit 33/9. (2007. augusztus). 11 Vö. Gopal BALAKRISHNAN: L’ennemi. Un portrait intellectuel de Carl Schmitt, Éditions Amsterdam, Paris, 2005, 28. 7

8

9



nem tartóztatható fel, és fel nem tartóztatása esetén súlyos veszéllyel fenyeget, akkor is lelőhető lett volna, ha evvel egyébként a gépen utazó civil utasok is életüket vesztik. Mondván: vannak helyzetek, amikor mérlegelni kell élet és élet között, és ha sokak élete kevesek halála révén megóvható, akkor az állam nem halogathatja a szükséges döntést. E paragrafust támadták meg 2005-ben a karlsruhei alkotmánybíróság előtt, arra hivatkozva, hogy e rendelkezés súlyosan sérti a Grundgesetz 2. §-ában meghatározott, élethez való jogot. A német Szövetségi Alkotmánybíróság pedig helyt adott a kifogásoknak: maga is úgy ítélte meg, hogy a Luftsicherheitsgesetz 14. §-a olyan mértékben sérti az élethez való jogot, ami egy jogállamban nem megengedhető. Amennyiben ugyanis az állam jogot kapna arra, hogy élet és élet között mérlegeljen – lehetővé téve számára, hogy sokak életét kevesek megölésével mentse –, úgy az emberi méltóság, az emberi élet egyenlőségét sértené. Minden élet azonos, abszolút értékkel bír: ha más életekhez, azok számához viszonyítanánk egy-egy élet értékét, akkor avval voltaképp eme abszolút jogot – az élethez való jogot – tennénk a karlsruhei bírák szerint relatívvá. „Az állam nem védelmezheti polgárainak többségét azáltal, hogy egy kisebbséget – jelen esetben egy repülőgép személyzetét és utasait – szándékosan megöli. Az élet élettel szembeni mérlegelése azon mérce szerint, hogy hány ember lenne érintve az egyik, s hány a másik oldalon, elfogadhatatlan. Az állam nem ölhet meg azon az alapon embereket, mert kevesebben vannak, mint azok, akiket a meggyilkolásuk révén megmenteni remél.”12 Mindez persze praktikusan azt jelenti, hogy „a német biztonsági szerveknek tétlenül kéne végignézniük egy szeptember 11-éhez hasonló merényletet”, írja kritikusan Depenheuer.13 Vannak, akik az ilyen rendkívüli helyzetekre Karneadész példáját hozzák fel: a görög bölcselő kérdése az volt, hogy amennyiben egy tengeren két ember hánykolódik, de van egy olyan deszkájuk, amely egy embert bír el – ám azt gond nélkül –, akkor megbüntetendő-e az, aki – saját életét mentendő – letaszítja a másikat a deszkáról, mondván: a szükség törvényt bont, és az életben maradás ösztönét semmiféle törvényi szabályozás nem nyomhatja el.14 A legtöbb ország hatályos törvénye szerint persze egy ilyen tett a gyilkosság tényállását valósítja meg. Ha mindezt a repülőgépes példára vetítjük, az azt eredményezi, hogy a helyzet szuverénje – aki dönthetne a gép lelövéséről – végsősoron juthat olyan megoldásra, hogy lövettet – mivel faktuálisan jogon kívül van –, ám a hatályos törvény érvénye ekkor is kiterjed rá. Depenheuer nem ért egyet azonban avval a felfogással, amely voltaképp a jognak csak a normális állapotokban juttatna szerepet, s éppen azon helyzetekben, amelyek megoldást, azonnali cselekvést igényelnének – ergo a szükséghelyzetben, a rendkívüli, kivételes állapotokban – kötné meg a jogi cselekedhetőség lehetőségeit. Az absztrakt jog nem láthat mindent előre – amint a normativisták képzelik –, ugyanis mindig marad annyi meghatározatlanság a jog és az élet között – azaz egymást nem fedik tökéletesen –, amit csak dönBVerfGE 115, 118. DEPENHEUER: I. m., 80. 14 További, morálisan nehezen eldönthető modellhelyzeteket lásd a moral.wjh.harvard.edu/index.html honlapon. 12

13

10


Techet

Péter:

A

jogállam

ellenségei

és

áldozatai

téssel lehet feloldani. Schmitt az a jogfilozófus, akit leginkább – már kezdeti művétől, a Gesetz und Urteiltól – foglalkoztatott a jog meghatározatlanságának – így ki nem mondottan: az emberi elem fontosságának – kérdése.15 Depenheuer szerint a jogállam önmagát, a közösséget adja fel, ha holmi absztrakt elvekre – az élethez való jog és az életek egyenlőségének általánosságára – hivatkozva tétlenül nézné végig, hogy a terroristák terrortámadás céljából használhatnának fel bármilyen repülőgépet. Szerinte a jognak a szükségre is – a szükséghez mérten – kell adekvát módon reagálnia. A szükség akár törvényt bont (Carl Schmitt), akár törvényt szül (Santi Romano), az államnak mindenképp cselekednie kell.

2. A jogállam paradoxonai Carl Schmitt szerint a modern államiság lényege, hogy egységet teremt: nála ennek a nemzet közös származású, kultúrájú, egyszóval: homogén közege az előzetes (?) föltétele.16 (Ám önmagában ellentmondásos annak kérdése, hogy e közeg – amint Schmitt egyébként alkotmányjogi nagy opuszában állítja17 – nemzetként eleve fennáll-e, vagy pusztán a barátot az ellenségtől megkülönböztető döntés révén és által születik-e meg. Úgy néz ki, hogy Schmittnél a nemzet egyszerre föltétele és eredménye is a döntésnek.18) E barátok jelentik tehát ama összetartozó entitást, amelynek keretet a szuverén ad a döntésével, s amely önmagát aztán – a normális állapotokra méretezett – jogszabályokkal megszervezi, rendezi, fenntartja. E modern államiság a nagy európai polgárháborúkból – a felekezeti küzdelmekből – született: a teológiai vitákat félretolva, a jog egységet teremtett egy adott közösség számára.19 A szuverén államok befelé egységet biztosítottak, kifelé pedig egymással konfliktusba kerülhettek – hiszen megillette őket a háborúindítás és a háborúzás joga (jus ad bellum, jus in bello). A szuverén állam polgárai egymásnak tehát barátai, más államok polgárainak pedig potenciális ellenségei.20 Hogy adott esetben ki az ellenség, arról a szuverén dönt: e döntés a politika schmitti lényege: különbséget tenni barát és ellenség között. E döntés forrása bármi lehet: a politika nem tartalma okán politikai, hanem intenzitása révén.21 Azaz e döntés mindig konkrét, s nem normatív.22 Bármi indoka, kiváltó oka lehet: esztétikai, gazdasági, morális szempontok – 15 Vö. William E. SCHEUERMAN: Carl Schmitt. The End of Law, Rowman & Litlefield – Lanham, New York – Oxford, 1999, 4. 16 Vö. Tristan STORME: Carl Schmitt et le marcionisme. L’impossibilité théologico-politique d’un oecuménisme judéo-chrétien?, CERF, Paris, 2008, 48–49. 17 Carl SCHMITT: Verfassungslehre, Duncker & Humblot, Berlin, 2003, 238 és másutt. 18 Jan-Werner MÜLLER: Ein gefährlicher Geist. Carl Schmitts Wirkung in Europa, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 2007, 45. 19 Lásd szemléletesen a szuverén államiság és jogászságának történetét: Carl SCHMITT: Ex Captivitate Salus. Egy német fogoly vallomásai 1945/47-ből, Attraktor, Gödöllő–Máriabesnyő, 2010, 45 skk. 20 Arról, hogy a politikai barátképzésnek nem feltétele a másik (potenciális) ellenségként való azonosítása, a kirekesztés, lásd FRIVALDSZKY János: Politikai barátság és a jogi viszony, Iustum Aequum Salutare 2009/4., 6–28. 21 SCHMITT: A politikai fogalma, 26–27. 22 Alain de BENOIST: Carl Schmitt und der Krieg, Junge Freiheit Verlag, Berlin, 2007, 70.

11



ám mihelyt ezek olybá intenziválódnak, hogy az embereket barátokra és ellenségekre képesek osztani, már nem bírnak jelentőséggel. A tartalmi irrelevancia okán – tehát hogy Schmitt nem azt határozza meg, hogy mi a politika (die Politik) területe, hanem azt, hogy mitől válik valami politikaivá (das Politische) – nevezik Schmitt elméletét egyesek nihilistának,23 hiszen nála eszerint bármi a politika tartalma lehet, amennyiben eme tartalom képes ellenséget meghatározni.24 Az államiság lényege arra épül, hogy az államon belül nem alakulhat ki olyan intenzitású konfliktus, amely barátokra és ellenségekre osztaná a közösséget. Carl Schmitt éppen ezért értelmezte államszétesésként a parlamentáris demokrácia teremtette pluralizmust is. Az állam befelé egységes – csak az államok világa, a nemzetközi erőtér (és az ráadásul szükségszerűen) plurális.25 Azonban a jog nem bármilyen tömegességet képes egységgé formálni – a jogrendnek ugyanis eleve föltétele egy előzetes rend,26 ezt nevezzük Böckenförde-paradoxonnak. Eszerint: a jogállam, a jogrend olyan föltételekre épül – olyan föltételek révén érvényesül –, amelyek fölött maga egyébként nem tudhat diszponálni.27 Éppen ezért nem az alkotmány teremt az emberek tetszőleges csoportjaiból népet, hanem az eleve létező nép ad magának alkotmányt.28 A nép eleve létezése azt jelenti, hogy működő jogállam, demokrácia csak homogén közegben (Gleichartigkeit) lehetséges.29 Ezen előzetes rend politikai kategória – legitimitása tehát nem legálisan megalapozott –, s ennek híján a közösség „metafizikai hajléktalanságba” jutna.30 Ha nincs tartalmi legitimációs alap: a jogrend legföljebb érvényesen egzisztál, de semmiféle hatékonysággal nem bír. Mindezt olyképpen is megfogalmazhatjuk, hogy a jog csak egy olyan közösségben tud hatékony maradni, amely közösség többé-kevésbé osztja azon értékrendet, amelyre a jog épül, amelyet a jog megerősít s kikényszerít. Éppen ezért nem hatékony – vagy csak az erőszak révén tud az maradni – egy posztkonvencionális, multikulturális, multietnikus társadalom joga: a jog mögött ott ugyanis Karl LÖWITH: Der okkasionelle Dezisionismus von Carl Schmitt = UŐ.: Sämtliche Schriften, VIII., Metzler, Stuttgart, 1984, 32–71; Hasso Hofmann állítása – miszerint Carl Schmitt egész munkásságát a legitimitás keresése hatja át – éppen ennek mondana azonban ellen, vö. Hasso HOFMANN: Legitimität gegen Legalität. Der Weg der politischen Philosophie Carl Schmitts, Duncker & Humblot, Berlin, 2002. 24 Vö. Bernd RÜTHERS: Entartetes Recht. Rechtslehren und Kronjuristen im Dritten Reich, Beck, München, 1988, 113–114; Jean-Claude MONOD: Penser l’ennemi, affronter l’exception. Réfléxions critiques sur l’actualité de Carl Schmitt, La Découverte, Paris, 2007, 58. 25 A schmitti politika-fogalom belpolitikára vetítését a posztmarxista Schmitt-irodalom kísérli meg, lásd Chantal MOUFFE: Über das Politische. Wider die kosmopolitische Illusion, Suhrkamp, Frankfurt, 2007; illetve – ennek ismertetéseként – TECHET Péter: A posztpolitikum bírálata, Iustum Aequum Salutare 2008/3., 268–270. 26 Carl SCHMITT: Politikai teológia, AkaPrint, Budapest, 1992, 5. 27 Ernst-Wolfgang BÖCKENFÖRDE: Staat, Gesellschaft, Freiheit. Studien zur Staatstheorie und zum Verfassungsrecht, Suhrkamp, Frankfurt, 1976, 60. 28 SCHMITT: Verfassungslehre, 21. 29 A Gleichartigkeit fogalma völkisch – 1933 után használt Artgleichheit fogalmában pedig mindenképp –, rasszista felhanggal bír, vö. Raphael GROSS: Carl Schmitt und die Juden. Eine deutsche Rechtslehre, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2005, 60–74. 30 Bernard TUCKER: Der Ausnahmezustand. An den Grenzen von Aufklärung und Liberalismus = Carl Schmitt und die Liberalismuskritik, szerk. Klaus HANSEN – Hans LIETZMANN, Leske–Budrich, Opladen, 1988, 100. 23

12


Techet

Péter:

A

jogállam

ellenségei

és

áldozatai

nincs meg az a homogén értelmező közeg – a társadalom ugyanis paralleltársadalmakra, s ennek révén parallelnormákra szakadt –, amely a jog érvényesülését segíthetné. Olyan, mintha a jogszabálynak egy vele ellenséges, ellentétes közeggel szemben kéne érvényesülnie: ez eleve nehéz, és ha sikerül is, csak erőszak révén történhet.31 Ha az előzetes létrend (vorgegebene Ordnung des Seins) eltűnik, megbomlik, az érvényesülés érdekében ezt kell újra visszaállítani – márpedig ez politikai folyamat. A jog nem fogadhat el ugyanis heterogenitást – a jog homogenizál. Ahogy Niklas Luhmann írja: „A jog diszkriminál. Az egyik mellett dönt, a másik ellenében…”32 Ha a jogrend és a mögöttes rend szétesett, nem tudhatja önmagát megvédeni: hiszen arra már nem képes. Megint egy paradoxonhoz jutottunk: minél erősebb a jogrend, minél inkább képes lenne önmagát megvédeni, annál kevéssé szükséges (hiszen erős); s minél gyengébb, azaz minél inkább szükségesebb lenne a védelme, annál kevésbé képes rá (hiszen gyenge). E szerint tehát a jog és a demokrácia egyaránt csak homogén társadalomban tud hatékony maradni:33 ha ugyanis eltérő értékkoncepciók jelennek meg, akkor a demokráciában a nép tagjai egymástól, valamint vezetőiktől is óhatatlanul elszakadnak – holott Schmitt szerint a demokrácia lényege a kormányzók és kormányzottak egysége.34 Ez persze – a közösségi tagság föltételeként – olyan tartalmi azonosságot jelentene, amely viszont a kelseni formális jogelméletre támaszkodó posztmodernek szerint „tendenciózusan antidemokratikus és gyámkodó”.35 Annak fontosságát, jelentőségét azonban, hogy egy működő közösségnek szüksége van azonosságra (identitásra), már nemcsak obskurus, schmittiánus konzervatívok ismerik fel, de a posztmarxizmus számos képviselője is, így például a marxizmust Carl Schmitt alapján megújítani s újraértelmezni akaró Chantal Mouffe.36 Schmitt homogenitás-fogalmánál nem kell ugyanis származási azonosságra gondolni, hanem a közös érdekek és elvek is teremthetnek közösséget.37 Mouffe célja, hogy a pluralizmus megtartása mellett jöjjön létre a liberális formális egyenlőségen túlmutató közösségi egység.38 Nos, a terrorizmus kívülről veszélyezteti e homogenitást – elvégre olyan támadások elé helyezi a közösséget, amelyre az a normák révén nem tud megfelelő választ adni, így Vö. TECHET Péter: A jog mint vágy avagy egy reális jogkép felé, Valóság 2009/9., 35. Niklas LUHMANN: Das Recht der Gesellschaft, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 1995, 129 (az én kiemelésem). 33 Carl Schmitt szerint a demokratikus államnak is feltétele a homogenitás – ami megfordítva annyit jelent, hogy a demokratikus közösség a közösség tagjai irányába befogadó, egyébként a heterogén elemek kirekesztésén alapul, vö. Carl SCHMITT: Die geistesgeschichtliche Lage des heutigen Parlamentarismus, Duncker & Humblot, Berlin, 1996, 13–14 és másutt. 34 SCHMITT: Verfassungslehre, 234–235. 35 Tamara EHS: Einführung in die Allgemeine Europäische Staatsleere = Hans Kelsen und die Europäische Union. Erörterungen moderner (Nicht-) Staatlichkeit, szerk. Tamara Ehs, Nomos Verlag, Baden-Baden, 2008, 12. 36 Chantal MOUFFE: The Return of the Political, Verso, London – New York, 1993, 129 skk.; UŐ.: Democratic Citizenship and the Political Community = Dimensions of Radical Democracy. Pluralism, Citizenship, Community, szerk. Chantal Mouffe, Verso, London – New York, 1992, 225 skk. 37 Chantal MOUFFE: Carl Schmitt and the Paradox of Liberal Democracy = Law as Politics. Carl Schmitt’s Critique of Liberalism, szerk. David Dyzenhaus, Duke UP, London–Durham, 1998, 162. 38 Uo., 172. 31

32

13



az abnormalitás kivételes állapotába kerül –, a multikulturalizmus pedig belülről, mert megbontja a belső egységet, létrendet. A terrorizmus olyan külső fenyegetés, aminél a liberális jogállam – ha meg akarja önmagát védeni – kénytelen 1) látszólag önnön elveivel szembemenve a jogszabályokat félretolni (s a döntésnek hagyni szerepet), 2) az egyéni szabadságjogokat korlátozni (s a közösség érdekét hangsúlyozni), 3) a nem állampolgárokat idegenként, így potenciális ellenfélként kezelni (s így a jogokat csak a közösség tagjai számára fenntartani). A liberális paradoxon a következőben foglalható össze: mi a liberális állam érdeke? Ha ragaszkodik a szabadságjogokhoz – minden áldozat élethez való jogához, sőt a terrorista emberi méltóságához is –, s ezért végsősoron lefegyverzi magát, azaz legyőzetik? Vagy az, ha erővel védi meg – félretolva a liberális elveket – önmagát, éppen azért, hogy a veszély elmúltával e liberális jogelveket ismét visszahelyezhesse érvényükbe? „A liberalizmus vagy szétveri a politikai egységet [hiszen nem védi meg kellő erővel – TP], vagy kiáll az ellenséggel szemben saját értékeiért, de ezzel az őt jellemző semlegességi elvet sérti meg [hiszen felrúgja a tolerancia és a béke liberális elveit – TP]”, ábrázolja Jan-Werner Müller e kérdést.39 Depenheuer pedig imigyen foglalja össze a dilemmát: „az emberi jogok miatti lemondás az önvédelemről voltaképp eme emberi jogok tényleges feladását jelenti”.40 Hiszen a liberális állam, amikor – az elveire hivatkozva – megtagadja önnön védelmét, avval végsősoron feladja önmagát, s önmagával együtt elveit is. (A liberális jogállam hajlamos a jogelvek érvényességét azok érvényesülésénél fontosabbnak tartani.) Az eldöntésre váró helyzetek liberális döntetlenségét, bátortalanságát politikai romanticizmusként bírálta Schmitt: olyan attitűdként, amelyben nem mernek döntést hozni.41 Politikai romantikának nevezhetjük azt a látszólagos életpártiságot is, amely a német alkotmánybírák ismertetett ítéletében megjelent. Védik az absztrakt életet – éppen azért, hogy ne kelljen a konkrét helyzet konkrét kihívásaival konfrontálódniuk. Otto Depenheuer azért bírálja a Német Szövetségi Köztársaság vezető jogászait, mert véleménye szerint az a (felelős) bátorság hiányzik cselekedeteikből, amelyet – Giorgio Agamben írásmódja után42 – jogerőnek nevezhetünk. Depenheuer ennek mintapéldáját látja a fentebb elemzett alkotmánybírósági döntésben is, amely szerint egy terroristák által megszerzett repülőgép semmilyen körülmények között – még akkor sem, ha becsapódása várhatóan hatalmas áldozatokkal fog járni – sem lőhető le, mert evvel a rajta utazó és a terroristák által túszul ejtett néhányak élethez való joga (GG 2. §) sérülne. Magyarán a német Szövetségi Alkotmánybíróság – Depenheuer szerint felháborító módon – nem a közösség, nem a többség, hanem a kevesek érdekét védelmezi egy ilyen kiélezett, s remélhetőleg soha elő nem forduló krízishelyzetben. Ergo – véli a kölni alkotmányjogász – „az alkotmány a terrorista támadás súlyos helyzetére nincs felkészülve”.43 MÜLLER: I. m., 45. DEPENHEUER: I. m., 98. 41 Vö. Carl SCHMITT: Politische Romantik, Duncker & Humblot, Berlin, 1998. 42 Giorgio AGAMBEN: Ausnahmezustand, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2004, 51. 43 DEPENHEUER: I. m., 22. 39

40

14


Techet

Péter:

A

jogállam

ellenségei

és

áldozatai

3. Az ellenség A fentiekben elmondottak alapján a következőket állapíthatjuk meg – s mindezek a depenheueri értékvilág megértéséhez elengedhetetlenek –: 1) az állam lényege, hogy egy eleve adott homogén közösséget, rendet jogilag megfogalmaz, jogrenddé szervez; 2) az állam befelé egységet teremt, minden más belső egység az állam és annak céljai alá rendelt; 3) az állam lényege a szuverenitása; 4) ebből fakadóan jogosult (önnön egzisztenciáját megvédendő) a jogszabályokat félretolva döntést hozni;44 5) a jog feladata a közösség egységének fenntartása, ennek legmegfelelőbb eszközei normális körülmények között maguk a normák, abnormális időkben viszont a szuverén döntések; 6) a közösség fennmaradása akár az egyéni élet árán is biztosítandó, mert a közösség és az állam az egyénnél előbbre valóbb. E koncepció tipikusan közjogi: a közjog számára mindig a közösség az elsődleges, s az egyén azon belül jut csak szerephez, a közösség által néki rendelt jogokkal, feladatokkal, kötelezettségekkel. A jogok s kötelességek egyben az egyén közösségen belüli pozícióját is kijelölik. Carl Schmitt korai etatista-idealista írásában ezt úgy fogalmazta meg, hogy – lévén a (jogeszmét megvalósító) Állam az elsődleges – az Állam nem az Egyén alkotása – amint például a szerződés-elméletek hirdetik –, hanem éppen az Egyén az Állam „konstrukciója”.45 Az Állam – mint a Jogot megvalósító eszmei tartalom – eleve fennáll, az Egyén léte viszont csak esetleges hozzá képest: jogi léte az állami elismeréstől függ. Otto Depenheuer szerint a jog feladata, hogy – bármi áron – az állami egységet megvédje, fenntartsa. Az a jogrendszer azonban, amelynek legfontosabb bírái egyes egyének életéért akár az egész közösség létét is készek kockára tenni, Depenheuer szerint autista, introvertált (Verfassungsautismus).46 Ergo: alkalmatlan feladatára. Éppen amikor cselekednie kellene, adja fel magát. Fiat iustitia, pereat mundus. A modern terrorizmus természetesen olyan kihívás elé állítja az államokat, amilyenekkel korábban nem találkoztak. Az I. világháború előtti nemzetközi erőtér a szuverén államok egyenjogúságára épült: e szuverén államok indíthattak háborút – pusztán ezért nem büntették még meg a szuverén államokat –, de e háborúnak megvoltak a maga keretei, szabályai. Lehetett tudni, ki az ellenfél: nemcsak azért, mert hadat üzent, hanem mert egy földrajzilag meghatározható politikai egységet alkotott. Az ellenség is egy volt az egyenjogú szuverén államok közül. A háború pedig nem a teljes megsemmisítést célozta – nem véletlen, hogy tipikusan csatamezőkön folyt, s a háttérország a háborút még akkor sem szenvedte meg, ha (történetesen, mint Németország az I. világháború idején) vesztesként került ki belőle.47 44 Ennek egyik ismert formája az ún. komisszárius diktatúra, vö. Carl SCHMITT: Die Diktatur. Von den Anfängen des modernen Souverenitätsgedankens bis zum proletarischen Klassenkampf, Duncker & Humblot, Berlin, 2006. 45 Carl SCHMITT: Der Wert des Staates und die Bedeutung des Einzelnen, Duncker und Humblot, Berlin, 2004, 93. 46 DEPENHEUER: I. m., 26–29. 46 Minderről lásd Carl SCHMITT: Der Nomos der Erde im Völkerrecht des Ius Publicum Europaeum, Duncker & Humblot, Berlin, 1997, 112. skk. és másutt.

15



A terrorista egészen más. Nincs mögötte államiság, nincs hadüzenet, nincs tudott hadszíntér, bármikor és bárhol lecsap, s lényege szerint éppen nem a reguláris haderőt, hanem a hinterlandot támadja. A terrorista véres, brutális, körvonalazhatatlan, gyűlölködő, megfoghatatlan ellenség. A vele folytatott háború aszimmetrikus: az egyik oldalon államok állnak, amelyeket kötnek a nemzetközi hadijog normái, a másik oldalon pedig láthatatlan erők, amelyek úgy és akkor csapnak le, ahogy és amikor tudnak, akarnak. A terrorizmus elleni háború nem írható le, nem vívható meg a hagyományos háborús szókészlettel, eszköztárral. Manapság a terrorizmust – belső jogilag nézve – bűncselekményként értelmezik. Egy bűncselekményt jogi eszközökkel üldözünk, egy bűncselekmény okán még nem kell rendkívüli, politikai, katonai eszközöket bevetni. Ám bűncselekményről van-e szó a terrorizmus esetén? A bűncselekmény lényege, hogy a jogrend valamely szabályát sérti – ergo valamilyen büntetőjogi tényállást kimerít –, de sem céljában, sem hatásában nem az egész jogrend ellen irányul. A terrorcselekmény viszont nem a normális állapot megzavarása (Störung in der Normallage), hanem zavarás a normális állapotban, támadás ellene (Angriff auf Normallage).48 A terrorista tehát háborút üzen tettével a közösségnek. Depenheuer szerint felettébb nevetséges volna, ha eme hadüzenetre az állam nem háborúval, hanem csak rendőrségi akciókkal reagálgatna. A terrorizmus háborús helyzetet szül: kivételes állapotot. Mindez jogilag nem könnyen ragadható meg: a jogszabály nem képes a terrorizmus rendkívüliségére – annak rendkívüliségének megfelelően – reagálni: „a kivétel a nem-szabályozható (Nicht-Normierbar) szféráját jelenti”.49 A bűncselekmény elkövetője tehát, jelezzük még egyszer, nem ellenség. A terrorista viszont az. (A nem terrorista jellegű államellenes bűncselekmények speciálisak e tekintetben; erre most nem térek ki.50) Mit jelent ellenségnek lenni? A politikai közösség lényege Carl Schmitt szerint – és Depenheuer mindenben követi a schmitti elveket –, hogy tagjai egymásnak barátai.51 Mivel azonban Európában jó ideje nem volt észlelhető ellenség olyan határozottan és fenyegetően, mint mostanában a terrorista képében, a közjog nemigen foglalkozott e kérdéssel. Avval például, hogy az ellenséget nem illetik meg azon jogok, amelyek a barátok, tehát a közösség tagjai számára fenntartottak. Mivel azonban a német állam ma sem akar tudomást venni az ellenségről – ami persze nem azt jelenti, hogy ne lenne ellensége –, a fel nem ismert ellenségei (terroristák) számára is ugyanazon jogállami elbánást biztosítja, mint a többi „normális ember” számára. Holott az ellenség – következik a depenheueri koncepcióból – önmagát rekeszti ki a közösségből. Jogokkal csak az rendelkezik, aki a közösség része (állampolgár, barát), DEPENHEUER: I. m., 43. Uo., 40. 50 Ha következetesen végigvisszük a depenheueri gondolatmenetet, ezen bűncselekmények szintén nem a normálhelyzet zavarai, hanem a normálhelyzet elleni támadások – ergo nem rendőrségi eszközökkel kellene fellépni ellenük. 51 Lásd Ernst-Wolfgang BÖCKENFÖRDE: Recht, Staat, Freiheit. Studien zur Rechtsphilosophie, Staatstheorie und Verfassungsgeschichte, Suhrkamp, Frankfurt am Main, 2006, 346. 48 49

16


Techet

Péter:

A

jogállam

ellenségei

és

áldozatai

vagy legalábbis olyan más entitás tagja, amely nem vonja kétségbe eme közösség létét. Az ellenség viszont nem pusztán bűnelkövető, hanem vele az állam háborúban áll: „Az ellenséget nem megbüntetni szokás. Az ellenséget tisztelni és megsemmisíteni szokás.”52 Depenheuer felrója a német államnak, hogy jogokat ad saját ellenségének.53 Ezáltal az állam azokat védi, akik az életére törnek. Carl Schmitt szerint is csak az arra érdemes jó embert illetik meg a jogok, illeti meg az állam védelme, biztonsága.54 Miként reagáljon az állam az ellenségeire? A terrorizmus nem más, mint támadás az egész közösség ellen, annak totális tagadása (ergo nem bűncselekmény). A terrorista a közösségen kívül helyezi magát, azaz nem részesülhet a közösség védelmében, jogaiban (ergo nem jogalany, hanem megsemmisítendő ellenség).55 A jog feladata e depenheueri fölfogásban a közösség védelme, éppen ezért kell megsemmisítenie a terroristát. Ám Depenheuer a közösség érdekében a közösség tagjainak életét is kész lenne feláldozni. És evvel visszajutunk az eredeti ügyhöz: ahhoz, hogy az állam – föltéve hogy evvel önmagát és számosakat megóv – lelőheti-e a terroristák által elfoglalt civil utasszállítógépet? Képzeljük el az alábbi helyzetet. Egy utasszállító gépet hatalmukba kerítenek terroristák, s egyértelmű, hogy – mondjuk Frankfurt belvárosa felé tart, azaz – becsapódása nagy veszteséget jelentene emberáldozatban és állampresztízsben egyaránt. A gépen utazik ötven ártatlan ember. A gép becsapódása legalább ezer ember halálát okozhatja majd. Megmenthetjük-e az ötven ember élete árán az ezerét? A Luftsicherheitsgesetz eredeti textusa szerint végsősoron hozható lett volna ilyen döntés: lelőni az ötven embert – pontosabban: az ötven embert szállító repülőgépet – azért, hogy az ezer megmeneküljön. A német Szövetségi Alkotmánybíróság szerint azonban ez annyit jelentene, hogy a gépen utazó ötven ember életét nem tartjuk azonos értékűnek, mint az ezer emberét. Azaz számszakilag méricskélünk, s azt mondjuk, hogy az ezer több, mint az ötven, ergo ötven ember élete kevesebbet ér, mint ezeré. Ez jogilag teljességgel elfogadhatatlan. Az ötven ember élete ugyanannyit ér, mint az ezeré. Egy ember nem ér keveGerd ROELLECKE: Der Rechtsstaat im Kampf gegen den Terror, Juristenzeitung 2006/6., 265 (az én kiemelésem). DEPENHEUER: I. m., 65. 54 SCHMITT: Der Wert des Staates und die Bedeutung des Einzelnen, 106. 55 Depenheuer fő üzenete, hogy egy sajátos ellenségjogot (Feindrecht) kell alkotni az ellenségre, ami praktikusan éppen azt jelentené, hogy az ellenséget meg kell fosztani jogaitól. Az ellenség és az államiság kapcsolatát a jogon kívül kell helyezni Depenheuer szerint: ha tetszik, a politikum világába. Azaz az állam és az ellenség esetében a puszta erőszak (állam) áll szemben a puszta testtel (terrorista). Guantamó-paradigmának is nevezhetjük mindezt. Éppen ez az, amiért a német tudományos és sajtóközvélemény felettébb kemény hangon bírálta Depenheuer könyvét. A könyv megjelenésének idején, 2007-ben regnáló belügyminiszter, a konzervatív és a terrorizmus elleni harcban elszánt Wolfgang Schäuble azonban – mikor szigorú, etatista elveire és azok igazolására kérdeztek rá a Die Zeit című hetilapban – Depenheuer könyvének elolvasását javasolta, így nyíltan felvállalta a depenheueri elméletet. Egyes balos körök a kapcsolatot, amelyben az értelmiségi Otto Depenheuer befolyásolná a politikai vezetőt, Carl Schmitt nácizmusbeli ténykedéséhez hasonlították: Carl Schmitt „Führer der Führer” (a vezetők vezetője) akart lenni. Az összehasonlítással természetesen a nyíltan schmittiánus Depenheuert a nácizmus gyanújába akarták keverni. (Tipikus bírálatként lásd David SALOMON: Carl Schmitt Reloaded. Otto Depenheuer und der „Rechtsstaat”, Prokla – Zeitschrift für kritische Sozialwissenschaft [www.linksnet.de/de/artikel/23841]; Christian RATH: Schäubles Liebling, Die Tageszeitung 2007. augusztus 6. – már a cikk alcímei is mindent elmondanak: „Otto Depenheuer a kivételes állapotba vezető utat keresi. Legújabb könyve az antiterrorizmusról szóló vita egyik legveszélyesebb alkotása.”) 52

53

17



sebbet, mint tízmillió. Ötven ember tudatos megölését nem mentesíti annak ténye, hogy evvel ezer ember életben maradhat. Mert különben csak azt mondanánk ki, hogy a gépen utazók élete kevesebbet ér, mint azé, aki éppen a frankfurti irodaházban ücsörög. Az állam nem mérlegelhet élet és élet között: nem tárgyiasíthatja az egyiket odáig, hogy megsemmisítésüket pusztán más életek érdekében igénybe veendő eszköznek állítja be. Otto Depenheuer szerint viszont botrányos az a vak, absztrakt szemlélet, amely az alkotmánybírósági döntésből sugárzik. Egyrészről megköti az állam kezét, mert arra kötelezi, hogy akár önnön végét is nézze tétlenül végig; másrészről senkinek az életét nem védi: mert a terroristák által megszállt gép utasai így is, úgy is életüket vesztik, a földön lévő ezer ember élete viszont megmenthető lenne azáltal, ha az állam, még mielőtt a gépet a terroristák a célpontnak vezetnék, lelőhetné a gépet. Az ötven ember mindkét opcióban meghal, az ezer ember élete viszont az egyik opcióban megmenthető lenne. Persze feltehetjük annak elvi kérdését, hogy az állam – azon túl, hogy játékelméletileg valóban igazolható a lelövés esetén a kisebb emberi veszteség – milyen jogon követelheti meg az ötven embertől, hogy életüket áldozzák a közösségért. Ha ugyanis a terroristák ölik meg őket, akkor egy terrorcselekmény, azaz egy eleve nem legitimált és nem is legitimálható cselekmény áldozatai. Ám ha az állam tudatosan rájuk célozva öli meg őket – mondván: a ti halálotok ezrek életét menti meg –, akkor az állam ezen lövése miképp legitimálható? Hiába a válasz, hogy mert így kevesebb ember hal meg – ez jogilag mégsem kielégítő. Hiszen a jogban nem lehet mindig a gyakorlati hasznot szem előtt tartva dönteni. Ha mindig a gyakorlati haszon számítana, akár a fogyatékosokat is meg lehetne ölni, mondván: evvel jelentős költségeket takarítana meg az állam, amely pénz aztán másokra lenne fordítható. Itt is elgondolható volna: ötven fogyatékos ember megölhető-e akkor, ha kiszámítjuk, hogy ezáltal ezer ember fizetését tudnánk növelni? Egy ilyen koncepcióban a kevesek érdekét a többségé mindig felülírhatná. E veszélyre éreztek rá bizonyosan a német alkotmánybírák, midőn alkotmányellenesnek nyilvánították a Luftsicherheitsgesetz vonatkozó szakaszait, és utasították el azt a szigorúan közösségelvű – tehát az egyén önállóságát teljesen tagadó – megközelítést, amely szerint a jogi döntések akkor legitimek, ha a közösség számára összességében elfogadhatóak és hasznosak.

4. Az áldozat Az, hogy egy közösség részei vagyunk – ráadásul a konzervatív Depenheuer számára e tagságunk nem holmi szerződés, hanem valamifajta természetesség (származás) eredménye –, nemcsak jogokat biztosít a közösség tagjai számára, de kötelezettségeket is. A konzervatív jogszemlélet lényege, hogy a jogot és a kötelezettséget egységben szemléli.56 Addig és azért vannak jogaink, ameddig és amiért kötelezettségeinknek eleget teVö. ORBÁN Miklós: A jog modern világban = LÁNCZI András – MOLNÁR Attila Károly – ORBÁN Krisztián – ORBÁN Miklós: Magyar konzervatív töprengések a posztkommunizmus ellen, Attraktor, Máriabesnyő–Gödöllő, 2004, 129–130. 56

18


Techet

Péter:

A

jogállam

ellenségei

és

áldozatai

szünk. Egy liberális számára evvel szemben a jog adott (autonóm), s semmiféle kötelezettségszegés azt nem érinti. Jogaink eleve vannak, kötelezettségeink csak esetlegesen. A konzervatív szerint azonban jogaink és kötelezettségeink is eleve fennállnak. A kötelezettség pedig annyit jelent, mint áldozathozatal. Egy individualista, csak a szórakozásra berendezkedett társadalomban (Spaßgesellschaft) azonban e koncepció inkább nevetség tárgya már – még ha éppen emiatt is válik az egész társadalom kiszolgáltatottá, teszi hozzá vészjóslóan Depenheuer.57 Hiszen ha senki sem hajlandó semmiféle áldozatot hozni a másik jogaiért, akkor egy idő után e jogok sem tudnak érvényesülni. Az én jogom ugyanis a másik kötelezettsége, amiként a másik joga az én kötelezettségem. Ha sem én, sem a másik nem teljesítjük kötelezettségeinket – nem vagyunk hajlandók áldozatot hozni –, akkor az én jogom ugyanúgy, mint a másiké, egy fabatkát sem fog érni. A ma embere természetesnek veszi a jogait: természetes, hogy jogállamban él, hogy a szabadságát csak bírói ítélettel lehet elvonni, hogy választhat stb. Azonban e jogai valójában nem természetesek – legalábbis abban az értelemben nem, hogy eleve adottak lennének. A világtörténelem során ismerte fel az emberiség ezek vélt helyességét.58 Az, hogy ma demokráciában élünk, hogy a nők szavazhatnak, hogy mindannyian törvény előtt egyenlők vagyunk (stb.), hosszú harcok eredményei. Mindazt, amit ma védünk (demokrácia, jogállamiság, parlamentarizmus stb.), elődeink harcok, forradalmak – ha tetszik: életük áldozata – révén érték el, figyelmeztet a kölni professzor. A mai kor viszont csak elfogadja mindezt, adottságnak tekinti, azt gondolva, hogy a történelemben senki sem veheti már el ezeket. Pedig elveheti. Hiszen a történelem nem ért véget. „A modern államiság a jövőben sem lesz képes önmagát anélkül fenntartani, hogy ne védené meg önmagát »a nyílt társadalom ellenségeivel« szemben.”59 Az az ötven ember, aki a gépen meghal az ezerért, áldozat – a szónak nem negatív, hanem pozitív értelmében. Jogainkért – a híres jheringi gondolat szerint60 – mindennap meg kell harcolnunk, s a harcnak vannak áldozatai. Ha az ötven ember azért hal meg – azért válik áldozattá –, mert a tehetetlen állam végignézte, amint rázuhan a gépük az ezer emberre, akkor ez az áldozat valóban szomorú, értelmetlen, negatív. Ám ha azért halnak meg, hogy barátaikat – a közösség többi tagját – védjék meg ennek révén, DEPENHEUER: I. m., 77, 85 skk. Még ha a jogok természetjogi megalapozását fogadjuk is el, igazolt, hogy a természetjog – ontológiai örökérvényűsége mellett – sem azonnal vált a maga egészében ismertté, hanem a történelem során folyamatosan tárult fel. Vö. Jacques MARITAIN: La loi naturelle ou loi non-écrite, Éditions Universitaires Fribourg, Fribourg, 1986. 59 DEPENHEUER: I. m., 79. Sajátos érvelés jelenik itt meg, ami sokban tipikus a nyugat-európai konzervatív körökben: szigorú etatista, konzervatív, represszív megoldásaikat a liberalizmus védelmeként tüntetik föl. A legtöbb iszlámkritikus (neo)konzervatív vagy szélsőjobboldali politikus például a szekuláris, liberális jogállam érdekében rekesztené ki a többségi társadalomból az eltérő kisebbségeket (a burkát viselő nőket, a mecsetbe járó férfiakat, az arabul beszélő trafikosokat stb.), azaz éppen egy valóban „nyílt társadalmat”, a multikulturalizmus modelljét akarnák fölszámolni egy lehatárolt társadalom érdekében, ahol a közös elvek és érdekek teremtenek egységet a tagok között. Bár igazolható a közösségi kohézió és identitás szükségessége, de felettébb paradox, ha mindezt éppen a „nyílt társadalom” nevében, védelmében kísérlik meg a politikában a Wolfgang Schäublék vagy a Geert Wildersek, a jogban pedig éppen a depenheueri véleménynyel széles körben egyező német konzervatív államtani mainstream képviselői. 60 Rudolf VON JHERING: Der Kampf ums Recht, Klostermann, Frankfurt am Main, 2003. 57

58

19



akkor áldozatuk hősies, értelmes, pozitív. „Aki egy közösségben él vagy akar élni, nem vonhatja ki magát az ebből adódó kötelezettségek alól”, írja Depenheuer,61 amivel arra utal, hogy az ötven embernek mindenképp meg kell halnia az ezerért. E gondolata miatt lett a német közvéleményben olyannyira vitatott a 2007-ben írt könyvecske. Ugyanis voltaképpen azt a botrányos tézist igazolja és védelmezi, hogy az állam ölhet. A terroristát azért ölheti meg, mert az eleve nem része a közösségnek, tehát ellenség, amely – amint olvastuk feljebb – megsemmisítendő; a közösség tagja pedig azért ölhető meg, mert a kisebbségnek néha fel kell áldoznia önmagát a többség, a folyamatosság érdekében. Végsősoron – ugyan más intencióval, de – az állam ellenségének és barátjának életére egyaránt igényt tarthat. A különbség pusztán a halál értelmezésében, de nem a tényében ragadható meg. A terrorista megvetendő ellenségként hal meg, a polgár a gépen pedig hősként. Persze ehhez, írja Depenheuer, vissza kéne állítani a hőskultuszt, újra meg kéne becsülnünk a nemzetért hozott áldozat fontosságát, a hősök halálát. Depenheuer axiómája szerint a közösség, az Állam – mint állandóság – előbbre való az esetleges egyénnél. Ha az Állam érdeke úgy kívánja: az egyénnek meg kell halnia. Amit az Állam cserébe nyújt, az az emlékezés. A koszorú, profanizálhatnánk. Ám ha újra tiszteletet érdemelnének ki hőseink – gondolja Depenheuer –, akkor voltaképp az Állam nem megalázza, nem lealacsonyítja, nem eltárgyiasítja – amint a BVerfG hangsúlyozta megsemmisítő ítéletében – az Egyént, hanem éppen hőssé teszi. Mert egy közösségi társadalomban – véli Depenheuer – nincs nagyobb érdem, mint hősi halált halni a közösségért. Szerinte egy társadalom nem maradhat fenn, ha nem tartja olyannyira fontosnak értékeit, hogy azokért ne lenne hajlandó meghalni. „Bármi csak akkor nyer történelmi értéket, ha vannak emberek, akik készek a halált is vállalni érte, s vannak politikusok, akik pozitívan méltatják mindezt.”62 A heroikus jogállam rendje a polgárok mindenkori áldozatkészsége okán lenne a jövő generációi számára is biztosított. Ez lenne Depenheuer ideális társadalma. Sokan bíznak benne, hogy valóban csak idea marad.

61 62

DEPENHEUER: I. m., 91. Uo., 103.

20



Juhász Tamás: Dyssomnia

21


Kommentár • 2010|3 – Lelet

„TEHETÜNK-E BÁRMIT IS AZ IDŐ SZELLEMI ÉS LELKI ZAVARODOTTSÁGA ELLEN?” Eric Voegelin és Molnár Tamás levelezése Az alábbiakban közreadott levelezés Eric Voegelin (1901–1985) és Molnár Tamás (1921–) között 1969-ben kezdődött és 1980-ig tartott. A jelenlegi gyűjtemény valószínűleg Voegelin és Molnár valamennyi, egymásnak írt levelét tartalmazza. Voegelin levelezésének kiadott gyűjteményében1 több, Molnárnak írt levél is található, amelyek most itt megjelennek. A kötet számos levelet közöl, amelyeket Voegelin a kor vezető személyiségeihez intézett; ezekből kiderül, hogy Molnár egyike volt a neves történész-filozófus fontos tudományos kapcsolatainak, noha szempontjaik gyakran eltértek, és politikai tájékozódásuk is részben különbözött. A jelenlegi levelezés eredeti példányai Molnár Tamás személyes irattárából származnak, a szerző juttatta el hozzám a magyar nyelvű megjelentetés céljából.2 A levelezés tartalmi bemutatását megkönnyíti, hogy Molnár a Modern Age 1981. őszi számában – a szerkesztő David S. Collier felkérésére – maga foglalta össze a Voegelinnel folytatott levelezése lényeges tartalmait (Voegelin – A Portrait, An Appreciation).3 Ennek során az alábbiakban közreadott leveleiből is idéz. Az összefoglaló, amely bővelkedik személyes eseményekre való utalásokban és érdekes jellemzésekben, világosan feltárja a két személy közötti kapcsolatot és különbséget. Molnár szemében Voegelin végeredményben hegeliánus filozófus, míg Molnár a valóságot a filozófiával szembeállított kereszténység, az értelemmel szembehelyezett hit, és különösen az intézményesített hit, az egyház szempontjából igyekezett értelmezni. Voegelin számára a valóság lényegileg tapasztalat; Molnár szemében azonban az elmétől független realitás. Ez az idealizmus és a realizmus klasszikus különbsége, amit mindkét szerző különböző megközelítésekben fejt ki egyes műveiben.4 Különösen említésre érdemes a két szerző részben hasonló, részben eltérő koncepciója a nyugati modernitás kialakulásának okairól, jellegéről és meghaladásának lehetőségéről. Mind Voegelin, mind Molnár éles kritikával illeti a modernitást, annak elszaka1 Eric VOEGELIN: Selected correspondence 1950-1984, kiad. Thomas A. Hollweck, University of Missouri Press, Columbia (Mo), 2007. 2 Molnár iratai között további, fontos levelezések is találhatók, amelyek együttes kezelése, áttekintése, elemzése a 20. század intellektuális történetének érdekes szeletét adják. 3 Az Intercollegiate Studies Institute honlapján (www.isi.org) Molnár valamennyi, a Modern Age-ben publikált esszéje elérhető. A Voegelin-írás linkje: www.mmisi.org/ma/25_04/molnar.pdf. Molnár további írásai Voegelinről a Modern Age-ben: Perennial Gnosticism. Eric Voegelin: Science, Politics and Gnosticism, Modern Age 1970. nyár–ősz, 334–336 (http://www.mmisi.org/ma/14_3-4/molnar.pdf); Voegelin as Historian [az Order and History 1975-ben megjelent két kötetéről], Modern Age 1975. ősz, 427–429 (http://www.mmisi.org/ma/19_04/molnar.pdf). 4 A levelezésből az is kiviláglik, hogy Voegelin Molnár politikai orientációját is fenntartással kezelte, noha nyilvánvalóan közelebb állt hozzájuk, mint a baloldali liberális személyiségekhez.

22


Eric

Voegelin

és

Molnár

Tamás

levelezése

dását a hagyományos felfogásoktól, a politikai rend és a moralitás felbomlását, a technikai civilizáció eluralkodását, és különösen a filozófiai alapú ideológiák térnyerését. Mind Voegelin, mind Molnár erőteljesen szemben áll nem csupán a baloldali, marxista gyökerű felfogásokkal, hanem egyáltalán a modern racionalizmussal, ezen túlmenően a misztikából kinőtt, klasszikus német filozófiával és annak folyományaival, így például Heideggerrel is. Mind Voegelin, mind Molnár megpróbálkozik azzal, hogy a modernitást egységes szellemi alakzatként fogja fel, amelynek értelmezését mindkét szerző a kereszténységgel szembehelyezkedő, gnosztikusnak nevezett felfogások egységes körében igyekszik értelmezni. Ez a megközelítés végeredményben a 19. századi keresztény, főképpen katolikus modernizmus-ellenes szóhasználat folytatása, hiszen az egyes pápai dekrétumok visszatérően párhuzamot állítottak fel a régi és az újabb szellemi alakzatok, „eretnekségek” között. Voegelin, aki nem volt tételesen vallásos, ezt a kezdeményezést átvéve alakította ki felfogását főképpen Hegel „gnosztikus” jellegére nézve. E felfogás, noha más szempontok szerint, olyan személyiségek támogatását, kidolgozását is elnyerte, mint például Hans Jonas. Molnár az utópisztikus gondolkodásban igyekszik megragadni a modernizmus lényegét, és az utópizmust visszavezeti a nyugati filozófia kezdetéig, Platónig. Voegelin felfogásában azonban a modernitás nem egyszerűen elhajlás vagy tévút. Úgy véli, hogy az emberiség történelmi átalakulásban áll, amelynek során újra meg újra átértékeli kialakult felfogásrendszereit korábban nem hozzáférhető tapasztalatok alapján. Az emberiség ezen átalakulásának fő forrása az, amit a régi vallási formációk a kinyilatkoztatás elnevezésével jelöltek. Az isteni kinyilatkoztatás tapasztalata vezeti tovább az emberiséget; a legjelentősebb korszakok áttöréseiben ez a valóság jelenik meg, mint a görög filozófiában vagy a klasszikus német gondolkodásban. Ezek az áttörések egymáshoz nem lineárisan, hanem lazán kapcsolódnak, pontosabban a kapcsolódás jellege és tartalma mindig az újabb áttörés teljesítményében válik világossá – ahogyan például a németség kapcsolata a hellén világhoz, ahogyan ez a klasszikában és a német filozófiában a felszínre került. A kinyilatkoztatás befogadását az értelem végzi; ezért kinyilatkoztatás és értelem szorosan összetartoznak. A modernitás és különösen a beszűkült természettudomány vétke, hogy ezt az összetartozást elzárják az emberiség elől; ám amennyiben az összetartozás tapasztalata ismét hozzáférhetővé válik, az emberiség szerves alakulása folytatódik. A történelemnek van értelme, a modernitásnak is van értelme, amennyiben egy magasabb célra mutat, amelyre az emberiség hivatott. Ez a cél valamiképpen benne rejlik a régi tanításokban, a zsidóság, a görögség és a kereszténység formuláiban, de különösen a filozófiában; most szükségessé válik további felfejtése azon kísérletek fényében, amit a modernitás hozott létre a gondolkodásban. A régi, a kereszténységre épülő világlátás, társadalmi, gazdasági és politikai rend ezer és ezer eleme szükséges a továbblépéshez, ezért szükséges ezek tanulmányozása, megszívlelése, újragondolása. A régi szerkezeteket ma már nem lehet visszaállítani, de újak kialakítására törekedhetünk. Ez egyszerre személyes és intézményes feladat. Molnár ezzel szemben nem lát semmiféle célszerű kibontakozást a történelemben; ezt a historicista megközelítést gnoszticizmusnak, újabb formáiban hegelianizmusnak 23



tartja. A régi kor rendje ma már nem állítható vissza, de ebben semmi pozitívum vagy lehetőség nincs. A filozófus, például Hegel nem egyszerűen „mágus”, hanem a „pogány kísértés” megjelenítője, aki félrevezeti, pusztulásba sodorja az emberiséget – hiszen végeredményben a marxizmus is Hegeltől ered. A pogány kísértés lényege, hogy az ember Istenné teszi magát; ennek előzménye az Isten belsővé tétele, ami a misztika (s az evangéliumok) legfontosabb öröksége. Ám a belsővé tett Isten az ember önkényének áldozatává válik; az ember Isten helyére lép és elpusztítja környezetét, hagyományait, rendjét, végeredményben önmagát.5 E pusztulás egyetlen ellenszere, úgy tűnik, Molnár szemében a szilárd, hagyományos értékeken nyugvó társadalmi-politikai rend helyreállítása, a „pogány kísértés” kiküszöbölése, amennyire ez lehetséges, illetve a kereszténység, de általában is a vallástörténet legfontosabb tanulságainak megszívlelése. Molnár nemcsak Voegelintől vette felfogásának elemeit, hanem mások mellett Mircea Eliadétól is, akinek munkájában csodálta az emberiség vallási tudásának rendszeres feldolgozását. Molnár és Voegelin egy-egy ponton élesen különböznek: Molnár Voegelin szemére vet egyfajta grecizálást, görögség-kultuszt, Voegelin a maga részéről kétkedésének ad hangot (noha nagyon visszafogottan) a tekintetben, hogy a Molnár által szorgalmazott intézményi restauráció valóban elérhető-e. Molnár válaszképpen korrigál: nem hisz a régi intézmények helyreállíthatóságában, de mégis hisz az intézmény hatalmában. Úgy tűnik, 1980 után levelezésük is a világosabban megfogalmazódó eltérések miatt maradhatott abba, amiben szerepet játszhatott Molnár idézett, 1981-ben megjelent összegzése Voegelinről.6 A levelezés két különböző szellemi hátterű tudós között zajlott: Voegelin a német szellemtörténeti iskola jelentős műveltségű, hatalmas tudásanyagot felhasználó képviselője, igazi tudós a klasszikus értelemben; Molnár képzettsége szerint elsősorban frankofón eszmetörténész.7 Voegelin nagy érzékenységgel olvasta a nyugati filozófiát, Molnár szkeptikusan viszonyult különösen a misztikus gyökerű német filozófiához.8 Amit egymással közölnek, mégis gondolatébresztő. Mert az a korszak, amelyben párbeszédük zajlott, mára véget ért; bár 1989-ben lezárult a duális világrend, ma talán még élesebben vetődik fel a kérdés, hogy mi a teendő a véglegesen győzedelmeskedni látszó modernitással szemben. Molnár, noha paradoxikusan, a szovjet rendszerben valamiképpen egy archaikus rendfelfogás fennmaradását látta; ezért azt is felismerte, hogy a szovjet rend összeomlásával a modernitás útjában nem állhat semmi. Molnár most készülő emlékirataiból kiderül, hogy ezt a pusztítást a gondolkodó nemcsak a II. világháborúban látta kifejeződni, hanem a kulturális gyökereket elveszítő Egyesült Államok-beli viszonyokban is. 6 Legalábbis figyelemre méltó, hogy Voegelin soha nem reagált levélben erre a szerteágazó, személyét és művét érintő összegzésre, noha korábban Molnár több írását is méltatta. Ez az összegzés kétségkívül kritikus, de nem udvariatlan; a Molnárra jellemző, remek stílusban íródott, amely egyszerre engedi meg az erősebben bíráló kifejezéseket és a kiegyensúlyozó méltánylást. 7 Voegelint mások inkább Toynbee mellett szeretnék látni, ám ez véleményem szerint csak részlegesen helytálló, hiszen Voegelin mélyebben volt a történelem filozófusa, mint pozitív értelemben vett történész. 8 Ennek világos összefoglalása Molnár kis könyve: Bennünk lakik-e az Isten?, Kairosz, Budapest, 2002. A szerző ambivalens viszonya a kereszténységhez e könyvből egyértelműen kiderül, hiszen a „bennünk lakó Isten” koncepciójának bírálata közben nem veszi számításba e felfogás evangéliumi, újszövetségi gyökereit. 5

24


Eric

Voegelin

és

Molnár

Tamás

levelezése

Ma igen sokan gondolkodnak ehhez hasonlóan. Ha azonban szembenézünk azokkal a súlyos válságokkal, amelyeket az újonnan kialakult, egypólusú világ generál gazdaságban, politikában, környezetvédelemben vagy élelmiszer-termelésben, nem kerülhetjük meg, hogy a korábbi nemzedék kiemelkedő személyiségeihez hasonlóan mi is feltegyük a kérdést: hogyan lesz képes az emberiség új szellemi alakzatot elérni? Hogyan menthetők meg az emberi személy, a kis- és nagyközösségek hagyományos és fenntartó értékei? Hogyan óvható meg az emberen kívüli természet, amely nélkül az emberiség pusztulásra ítéltetett? Mit tanulhatunk a régiektől, különösen a vallási alakzatoktól e kérdések megválaszolására nézve? S az európai modernitás egész története tartalmazott-e valamit, amivel segítségünkre lehet a mai válságos helyzetek megoldásában? Az utóbbi kérdésre Voegelin válasza: igen; Molnáré: nem. E leveleket olvasva nekiláthatunk saját válaszaink kidolgozásának. (Mezei Balázs)

Eric Voegelin és Molnár Tamás levélváltása 1969–1980 1969. február 12. Kedves Molnár professzor úr! Hálás köszönet a Sartre-ról szóló könyve értékes ajándékáért.9 Éppen most olvasom, de még nem fejeztem be. Az első három fejezet, amit elolvastam, nagyszerű, és ragyogó betekintést ad a megöregedő értelmiségiek szánalomra méltó helyzetébe, akik rájönnek arra, hogy mennyire üresek. Sok köszönettel és a legnagyobb tisztelettel Baráti üdvözlettel: Eric Voegelin Ui.: Kérem, jegyezze fel, hogy a címem mostantól: The Hoover Institution Stanford University, Stanford, California 94305

* 1969. február 24. Kedves Molnár professzor úr! A február 12-i levelem óta befejeztem Sartre-ról írt könyve olvasását. Thomas MOLNAR: Sartre: Ideologue of our Time, Funk & Wagnalls, New York, 1968. (Franciául: Sartre, philosophe de la contestation, La Table Ronde, Paris, 1972; németül: Sartre. Ideologe unserer Zeit, Langen Müller, München–Wien, 1970. Magyar fordítása készülőben.)

9

25



Azt kell mondanom, hogy nagyszerű munkát végzett egy olyan anyag bemutatásában, mely nehezen hozzáférhető. Nem azért mondom, hogy nehezen hozzáférhető, mert Sartre könyvei nem találhatók meg minden könyvesboltban, hanem azért, mert azokat kínszenvedés olvasni, legalábbis számomra. Olvastam A lét és a semmi [L’étre et le néant] című művét, valamint a képzeletről szóló kötetét10 – amely szerintem a legjobb könyve –, de sehogyan sem tudtam rávenni magamat, hogy az Értelem és erőszakot11 elolvassam. Sartre borzasztóan unalmas, de át kell küzdenie magát rajta az embernek, éppen azért, amiért ezt Ön is megtette, hiszen ő korunk jellegzetes értelmiségije. Igazán boldog vagyok, hogy megismerhettem az esettel kapcsolatos elemzését. Ismét a legnagyobb köszönettel és tisztelettel Baráti üdvözlettel: Eric Voegelin

* 1969. március. 9. Kedves Voegelin professzor úr! Két igazán kedves levele nagy megelégedést nyújtott számomra, valójában minden bók közül a legnagyobb, a szóbelieket és az írottakat is beleértve az, amit a Sartre-ról szóló könyvért kaptam. Mivel Ön a legmesszebbre és a legmélyebben belehatolt az értelmiségi betegség természetébe, az egyetértése a könyv tézisével olyan, mint a tézis értékének hitelesítése. Időközben befejeztem a Tudomány, politika és gnoszticizmus című írásának12 olvasását. Az Ön érveinek követése által okozott szellemi élvezetet csak a saját esetenkénti felkiáltásaim „rontották el”, hogy megint előre megfogalmazta azokat a gondolatokat, melyeket már éppen körvonalaztam magamban. Most türelmetlenül várom, hogy megjelenjen az Anamnézis című munkájának angol fordítása.13 Igaza van, Sartre borzasztóan unalmas, de nem annyira, mint Hegel. Valójában ott van a stílusbeli hasonlóság, ami összekapcsolja mindezeket az ideológusokat (Ágoston fornicatio fantastica névvel illeti ezeket a gondolkodókat – ez egy felettébb találó megjelölés) és a gondolkodásnak egy hasonló ritmusa, ami nyugtalan, sikítóan paradox, röviden: a terror stílusa. Csatolok egy cikket Heideggerről Jean Guittontól, ez egy felháborítóan alantas cikk.14 Az üres hízelgésnek egy fajtája, amelynek már „birodalma” van, amelyet a Jean-Paul SARTRE: L’Imaginaire. Psychologie phénoménologique de l’imagination, Gallimard, Paris, 1940. Nem Sartre könyvéről, hanem egy általa bevezetett és róla szóló gyűjteményről van szó: Reason and Violence. A decade of Sartre’s philosophy, 1950-1960, szerk. R. D. Laing – R. D. Laing, Routledge, New York, 1964. 12 Eric VOEGELIN: Science, Politics, and Gnosticism. Two essays, H. Regnery Co., Chicago, 1968. 13 Eric VOEGELIN: Anamnesis, Piper, München, 1966. Angol fordítása: Anamnesis, ford. Gerhart Niemeyer, University of Notre Dame Press, Notre Dame (Ind.), 1978. 14 Jean Guitton (1901–1999) francia filozófus, a Francia Akadémia tagja. Az említett cikket nem tudom bizonyossággal azonosítani, de talán erről van szó: Visite à Heidegger, La Table Ronde 123. (1958. március). 10 11

26


Eric

Voegelin

és

Molnár

Tamás

levelezése

szellemi paraziták foglaltak el, ilyen például Mauriac esztelen hízelgése de Gaullenak. Sartre című művemet hamarosan ki fogják adni Párizsban, és egy német kiadásban is reménykedem. Manapság a német szerkesztők meglehetősen gyávák, így talán a francia kiadás szolgáltatja majd a szükséges ösztönzést.15 Kérem, fogadja legjobb kívánságaimat a munkájához Stanfordon. Baráti üdvözlettel: Molnár Tamás

* 1969. október 27. Kedves Molnár professzor úr! Nagyon köszönöm október 15-i kedves levelét. Rendkívül megmozgatott a tény, hogy Ön a politikai filozófiám szerint terjeszti az evangéliumot még Dél-Afrikában is. Április elején keleten leszek egy előadás miatt a Pittsburghi Teológiai Szemináriumban. Ez alkalomból teljesítenem kell néhány előadás-tartási kötelezettségemet máshol is. Biztos, hogy fogok tölteni néhány napot New Yorkban, és nagyon remélem, hogy lesz alkalmunk találkozni. Minden jót kívánok világ körüli utazásához, szívélyes baráti üdvözlettel: Eric Voegelin

* 1970. november 3. Kedves Voegelin professzor úr! Ez egy felderítő levél, mert nem tudom, hogy hol fogja Önt megtalálni. A szóbeszéd szerint Ön legalább ezt az egyetemi évet Münchenben tölti, de ezeket a híreket nem erősítették meg. Jelen sorokat a Hoover Intézetbe küldöm, és remélem, hogy továbbítani fogják onnan, ha valóban Németországban tartózkodik. Azt hittem, hogy múlt áprilisban eljön New Yorkba, ahogy azt előző levelében jelezte. Szerettem volna Önnel bizonyos problémákat megvitatni, de ezt az alkalmat elszalasztottuk. Belefoglaltam őket egy cikkbe, amelyet a Modern Age-be (dupla kiadás, nyár–ősz) írtam a Tudomány, politika és Gnoszticizmus [Science, Politics and Gnosticism] című munkájáról.16 Majd elküldöm a recenziót, amint hallok Ön felől. A könyv végül előbb jelent meg németül, mint franciául. Thomas MOLNAR: Perennial Gnosticism. Eric Voegelin: Science, Politics and Gnosticism, Modern Age 1970. nyár–ősz, 334–336 (www.mmisi.org/ma/14_3-4/molnar.pdf). 15

16

27



Időközben megjelent a Sartre-könyvem németül (Sartre, Ideologue unserer Zeit, LangenMüller Kiadó, München). Két másik könyvem is megjelent, mindkettőt postáztam Önnek, az egyiket Kaliforniába, ez az Ellenforradalom,17 a másikat a müncheni egyetemi címére, ez a Szemtől szemben a baloldallal.18 Az első az ellenforradalom hosszantartó bukásával foglalkozik, a második, amely a du Seuil kérésére íródott, és ők is adták ki Párizsban, a „baloldal víziójának” filozófiai és kulturális kritikájával foglalkozik. Remélem, hogy mindkettőt megkapja. Remélem, hallok Ön felől, maradok baráti üdvözlettel: Molnár Tamás

* 1970. november 17. Kedves Molnár professzor úr! Éppen visszatértem Európába tett kirándulásomból, és itt találtam a november 3-i levelét, valamint a recenzióját Az én kultusza címmel a Modern Age-ben.19 Hálás köszönet ezért a figyelmes recenzióért, amely valóban kihangsúlyozza azt a problémát, ami folyton nyugtalanít: vajon tehetünk-e bármit is hatékonyan az idő szellemi és lelki zavarodottsága ellen, vagy hagyni kell, hogy a társadalom fussa a maga köreit, azzal a reménnyel, hogy talán ez segít a személyes problémáiban ennek vagy annak az embernek? Jelenleg hajlamos vagyok azt hinni, hogy semmi érdemlegeset nem lehet tenni, de azért a filozófiai munkának folytatódnia kell, hogy életben tartsa a visszatérés lehetőségét azok számára, akik hajlandóak megfordulni. Egy olyan helyzet is fennállhat, amelyben az ilyen fordulat társadalmilag időszerűvé válik, bár nem tudom [hogy ez bekövetkezik-e]. S ez a tudatlanság valójában azt jelenti, hogy egészen lehetségesnek tartom, hogy egy napon elérkezik egy ilyen fordulópont, ahogy egyre több embernek van elege a zavarodottságból, és újra rendet keresnek. A személyes hatékonyság tekintetében pesszimista vagyok, de optimista a kedvező változás tekintetében. A dolgok egyszerűen nem működnek örökké ugyanúgy. Empirikus szabályként mondhatjuk, hogy az úgynevezett „periódusok” körülbelül 250 éven keresztül tartanak. Ha kiszámítunk egy ilyen „periódust” mondjuk 1750-től, ami a felvilágosodás kezdetét jelöli, most kellene megközelítenünk azt az időt, amikor ez a „periódus” befejeződik. Levelében Ön azt mondja, hogy elküldte nekem az Ellenforradalom és a Szemtől szemben a baloldallal példányait. Még egyik sem érkezett meg. De remélem, hogy látom őket a közeljövőben. Thomas MOLNAR: The Counter-Revolution, Funk & Wagnalls, New York, 1969. (Magyarul: Az ellenforradalom, ford., előszó Turgonyi Zoltán, Kairosz, Budapest, 2005.) 18 Thomas MOLNAR: La Gauche vue d’en face, Seuil, Paris, 1970. 19 Thomas M OLNAR : The Cult of the Self, Mo dern Age 1970. nyár–ősz (www.mmisi.org/ma/14_3-4/ molnar.pdf). 17

28


Eric

Voegelin

és

Molnár

Tamás

levelezése

Igazán remélem, hogy valamikor hamarosan össze tudunk jönni. Múlt áprilisban lehetetlen volt, mert az a találkozó Pittsburghben annyira szorosan volt megszervezve, hogy nem tudtam elszabadulni, a rendelkezésre álló idő tele volt rendezvényekkel. De biztosan lesz még időnk más alkalommal. Legnagyobb köszönettel, baráti üdvözlettel: Eric Voegelin

* 1970. november 23. Kedves Molnár professzor úr! November 17-i levelemben történt egy szerencsétlen zűrzavar, mert azt hittem, hogy a Tudomány, politika, és gnoszticizmusról írt recenziója az egyetlen ebben a Modern Age-számban. Közben tudomásomra jutott, hogy Az én kultusza egy különálló cikk, amelyben nagy jelentőségű dolgokról szól. Hadd reflektáljak rá röviden. Azt gondolom, hogy kiválóan megkülönbözteti az egzisztencializmus fejlődésének két rétegét. Az egyik a radikális, ateista és nihilista forma. A másik a szubjektivista, amely által az egyiktől eljutunk a másikig. Miközben szívből egyetértek az Ön elemzésével, úgy gondolom, hogy számításba kellene venni a tapasztalat-feltárás nagyobb kontextusát, azzal a doktrínával ellentétben, amely a 18. században helyezi el [a modernitás kezdetét]. Hegelnek vannak bizonyos kapcsolatai azzal, amit később egzisztencializmusnak fognak nevezni, mert meghirdetett programja éppen a tapasztalathoz való visszatérés volt, ellentétben a 18. századi wolffi metafizikával. Messzebbre is visszamehetünk, és összekapcsolhatjuk Bodint Hegellel és Bergsonnal. Ők a legjelentősebb spiritualisták, akik a misztikus tapasztalattal és valóságának újraépítésével foglalkoztak – mindhármuk háttere Plótinosz. Az egzisztencializmus e kontextuális tényezője talán magyarázza a restaurációs kísérletek hatékonyságát, ami azonban a 20. században meghiúsult. Ön a kudarcokat emelte ki, azon jó okból kifolyólag, hogy ezek társadalmilag hatásosak és meghatározzák az uralkodó szellemi légkört. De Jaspers nem csak egzisztencialista volt, bár megjött az esze, mikor meglátta, hogy mivé válhat az egzisztencializmus heideggeri formájában. S elvégre is vannak katolikus egzisztencialisták, mint Marcel, akiknek a munkáját nem lehet egyszerűen kudarcként elkönyvelni. Úgy tűnik, hogy az ok, amely miatt az isteni valóságban való részesedés tapasztalatának kísérletei félresiklottak – lett légyen szó Hegelről, Heideggerről vagy Sartre-ról –, nem más, mint e szerzők szembenállása a teológiával és a metafizikával, amelyek csupán a filozófiai és a kinyilatkoztatási tapasztalat degenerált formái. Én magam elég gyakran használom a létezés [existence] kifejezést, mert nem tudok olyat, ami jobban kifejezné, amire gondolok, de megpróbálok körültekintő lenni annak tisztázásában, hogy mit értek ezen. A saját álláspontom legutóbbi állításához csatolok egy fénymásolatot a pitts29



burghi előadásomról, az Evangélium és a kultúra címmel,20 amely bemutatja a véleményemet arról, hogyan kell a részesedés tapasztalatát helyreállítani – vagyis hogyan kell visszatérni a forrásokhoz. Legmelegebb üdvözlettel, barátja: Eric Voegelin

* 1970. december 3. Kedves Dr. Voegelin! Sok köszönet a november 17. és 23-i leveleiért, és a pittsburghi előadásának szövegéért. Az utóbbit figyelmesen elolvastam és készítettem róla jegyzeteket, amelyek nagy segítségemre lesznek következő könyvem megírásában. Időközben postáztam Önnek ajánlva az Ellenforradalom egy példányát, és majd elküldöm a Szemtől szemben a baloldallal másolatát, hacsak nem tudom személyesen átadni Önnek. A személyes kézbesítést január 25. hétfőre tudnánk időzíteni, úgy tervezem, hogy azt a napot Stanfordban töltöm egy nyugati partvidéki előadáskörút részeként, melyet az I. S. I.21 és a Victoria Egyetem szervezett Brit-Kolumbiában. Még nem tudom Stanfordba való érkezésem pontos idejét, sem azt, hogy meddig maradok, de nagyon örülnék neki, ha ismét láthatnám Önt. Szívélyesen kérem, hogy tudassa velem, ha ez lehetséges. A levelei és az előadása ismét arra irányította a figyelmemet, ami a jelenlegi nehéz helyzet „voegeliniánus” formulájának nevezhetnék, ezen túl pedig a nyugati problematikákra. Mielőtt lehetőségem lenne Önnel ezt személyesen megvitatni, szeretném öszszefoglalni, hogy én hogyan látom. Ön felismeri a két utat, amelyen keresztül a nyugati ember kiemelkedett a keleti kozmogóniákból: Izrael és Hellász (Platón). Ha Ön szerint ez a két út azonos, és a filozófia Platónnál éri el a tetőpontot, akkor a természetes értelemnek – amely a filozófiát táplálja – önmaga által kell képesnek lennie megvédeni a nyugati embert az „értelem eltorzítására” tett kísérletektől (ahogy Ön ezt a kifejezést használta Pittsburghben). Ha mindazonáltal az értelem Isten nélkül „összezsugorodik” (ez is az Ön szava), akkor a filozófia nem elegendő Isten legközvetlenebb megnyilatkozása nélkül, ami a kinyilatkoztatás. Valójában ha Platóné az utolsó szó, és ha az utolsó szó szerint a kozmosz Isten egyedüli látható képmása, akkor ebből két dolog következik: az egyik az, hogy a világegyetem (a kozmosz) modern tudományos nézete totálisan érvényteleníti a platonikus nézetet, Descartes legyőzi Platónt; a másik az, hogy felfedezhetnek egy egyetemes (kozmikus) mechanizmust, amely a történelmet korszakokba szervezi, be- és kikapcsolva őket valamilyen időszakosság szerint. Így Descartes után Hegel is legyőzi Platónt. 20 Eric VOEGELIN: The Gospel and Culture = Jesus and Man’s Hope, szerk. Donald G. Miller – Dikran Y. Hadidian, Pittsburgh Theological Seminary, Pittsburgh, 1971, 59–101. 21 Intercollegiate Studies Institute (honlap: www.isi.org).

30


Eric

Voegelin

és

Molnár

Tamás

levelezése

Saját következtetésem elkerülhetetlenül ez: a természetes értelem nem elegendő ahhoz, hogy visszavezessen minket az értelem életébe, ahonnan egyszer már kisiklottunk. Csak egy személyes Isten teheti meg, hogy megfordít minket, de nem egy bizonyos történelmi mechanizmuson keresztül, hanem az emberi elmén és lelken át. A könyvben, amelyet éppen tervezek megírni, megpróbálom megmutatni, hogy az értelem élete (az emberben, a társadalomban, így a politikában is) Istentől függ, aki egyszerre személyes és transzcendens. Valójában szeretem Istent „antropomorfnak” hívni, ez elég közel áll az emberhez, hogy visszafogja a hübriszét, de egyben meg is nyugtassa, amikor (pascali és sartre-i) rémületébe esik. Bízom benne, hogy most már látja, mely ponton nem értek egyet az Ön filozófiájával, noha az Ön gondolkodása a legfontosabbak közé tartozik, amelyek hatást gyakoroltak rám. Szintén észrevettem a pittsburghi előadásban, hogy visszautasítja az „utópizmust”, mint ennek a kornak a jellemzőjét (9. o.). Ha visszautasítjuk is a történelmi mechanizmus hipotézisét, amely szabályozza a megfigyelhető időszakosságot, miért ne találnánk egyet az „utópikus mentalitásban” (ahogy én nevezem), amely az eredendő bűnben gyökerezik, az értelem kinyilatkoztatásának magyarázatától való elfordulásban? Úgy találhatjuk, hogy az utópizmust az az akarat jellemzi, amely arra irányul, hogy megszüntesse az értelmet – ahogyan ez ma nyilvánvalóan így is van – az Istenné válás szenvedélyén keresztül. Az „antropomorf” Isten a száműzött Isten – vagy ellenkezőleg, a belsővé tett Isten. Mindkét esetben felborítja és megtöri a fent említett érzékeny egyensúlyt [Isten transzcendenciája és személyessége között]. Nem lehetséges, hogy amit Ön a „tapasztalat helyreállításának” nevez, éppen ettől az „antropomorf” Istentől függ, Ábrahám, Izsák és Jákob Istenétől, nem pedig a filozófusok istenétől? Szívélyes üdvözlettel és barátsággal: Molnár Tamás

* 1970. december 11. Kedves Molnár professzor úr! Az Ellenforradalom című könyve megérkezett, de még nem volt lehetőségem elolvasni. Alig várom a lehetőséget, hogy találkozzunk itt január 25-e környékén. Természetesen itt leszek, és bármikor az Ön rendelkezésére, állok. Csak február elsején kell Notre Dame-be22 indulnom. Ha itt lesz, részletesebben is meg tudjuk vitatni azokat a problémákat, melyeket a levele második részében felvet. Pillanatnyilag engedje meg, hogy csak egy pontot érintsek, ami talán egy félreértésnek köszönhető: 22

Notre Dame University, neves katolikus egyetem az Indiana állambeli South Bend mellett.

31



A „természetes értelem” egy teológiai kategória. Platón és Arisztotelész nem tudták, hogy az értelmük „természetes” volt, de elég tudásuk volt Istenről mint mozgató valóságról a létezésükben. A középkori ellentétek az Értelem és a Kinyilatkoztatás között egyszerűen nem összeegyeztethetőek a történelmi szövegek valóságával. Ennél fogva a Klasszikus Filozófia és a Keresztény Kinyilatkoztatás is „kinyilatkoztatás”. Ha azt mondom, hogy ezek ekvivalensek, az azt jelenti, hogy mindkettő kifejezi a létezés alapszerkezetét. Az Evangélium koncepciója a létezésről – bár az Evangélium tovább osztotta a problémákat, mint a Klasszikus Filozófia –, mivel az igazság emelkedettsége a létezésben jelenik meg, ezért erősebben van letisztázva. – A Klasszikus filozófia nem szenved a létbe való sikertelen behatolástól, viszont egzisztenciális betekintéseket készíteni a hezitálásról, a filozófia központi témája. Platón és Arisztotelész számára egyaránt a kozmosz marad a kimagasló isteni jelenlét. Ennélfogva a következő helyzethez jutunk: a szellemi tudat elemzését nézve a Klaszszikus Filozófia több ponton is felülkerekedik azon, amit az Evangéliumok fel tudnak mutatni, viszont a valóság egy teljes nézetét illetően, melyben a szellemi tudat igazságának kellene uralkodnia, az Evangéliumok különbek a Klasszikus Filozófiánál. Ezért a filozófia és a kereszténység nem alternatívák. Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy az igazság a történelemben felfedi magát, mégpedig nem egyetlen útvonalon, hanem bonyolult mintákon, párhuzamosokon, összetartó és egybeolvadó vonalakon keresztül. Nyilvánvaló, hogy ez egy bonyolult ügy, és alkalmasabb szóban megvitatni, mint levél formában megmagyarázni. Minden jót kívánok az ünnepekre, baráti üdvözlettel: Eric Voegelin

* 1971. február 18. Kedves Voegelin professzor úr! Bizonyára észlelte, hogy valamiféle embarras de choix [zavarba ejtő választék] akadályozott meg abban, hogy az engem foglalkoztató problémákról beszéljek, amikor találkoztam Önnel Stanfordban. S a problémákat, amelyeket felhoztam, nem fejtettem ki kellőképpen. Természetesen nagyon kedves volt Öntől, hogy néhány órát rám tudott szánni. Azóta elolvastam Dante Germino Önről szóló cikkét a Southern Review-ban.23 Bámulatos cikk, amelyet dupla elmével írtak: az egyik, amelyik érti, a másik, amelyik átfordul a pontos ellentétébe – a végén egészen brutálisan. Gonosz kis írás. 23 Dante Germino (1932–2002) Egyesült Államok-beli politikafilozófus, aki a baloldali hagyományokat és a nyitott társadalom gondolatát összekapcsolta az „isteni valóságra” való nyitottság szükségességének hangsúlyozásával.

32


Eric

Voegelin

és

Molnár

Tamás

levelezése

Nagyon jó lenne, ha gondolna rám, mikor a Hegelről írt cikke megjelenik. Említette a megjelenését, de elfelejtettem, hogy mikor és hol. Feltétlenül szükségem lenne rá. Kívánok önnek kellemes tanítási időszakot Notre Dame-ben, maradok barátja: Molnár Tamás

* 1971. május 14. Kedves Molnár professzor úr! Végre visszatértem a Notre Dame-i szemeszteremről és a yucatani felfedező útról. Február 18-i levele még mindig megválaszolatlan. Kérem, fogadja a csatolmányt, a Hegelről szóló cikk másolatát, melyet kért tőlem. Baráti üdvözlettel: Eric Voegelin

* 1971. május 22. Kedves Voegelin professzor úr! Ezer köszönet a Hegel-utánnyomásért, úgy olvastam, ahogy egy „bűnügyi regényt” szokás olvasni, izgalmas, ahogy nyomára lelt a Varázslónak. Azt hiszem, Ön egyetért azzal, hogy nemcsak Hegel után, ami nyilvánvaló, hanem Hegel előtt is voltak filozófusok, akiknek hasonló elképzelésük volt a szerepről, amit játszottak. Spinoza az egyik jelöltem, aztán Bruno és Cusanus szintén. Lenyűgöző nézni a poszthegeliánus epigonokat, még a mi egyetemi karainkon is, a hegeli bankjegy aprópénzre váltását. Minden eseményt úgy fogunk fel, mint ahogyan Hegel tekintett a közelében lóháton elvonuló Napóleonra: minden drámai változás. Nem ismerek annál döntőbb bizonyítékot civilizációs kimerültségünkre, mint hogy egy csekély hullámot szökőárként fogadunk. A könyv, amelyen most dolgozom, megpróbálja részletezni azokat a pontokat, amelyeknél a hamis filozófus fellázad az emberi körülmények ellen. Ezek a pontok azonosíthatóak a vallásban, az ismeretelméletben és a politikában. Rendkívül érdekesnek találom az ezek közötti kapcsolatokat, és egy ideje beleástam magam az ezoterikus irodalomba, ahol ezek a kapcsolatok álca nélkül mutatkoznak meg. Lesz egy cikkem ezekről a képzetekről, és az Ön írása éppen időben érkezett, hogy hozzátoldhassam a szövegemhez az Ön tisztelt Hegelének egyik fontos állítását. S most egy személyes kérés, ha megengedi. Saját filozófiai következtetéseimhez nagyrészt politikai megfigyeléseken és megfontolásokon keresztül jutottam. Az elmúlt egy-két évtizedben munkám eredménye számos, többé-kevésbé politikai tárgyú könyv, a legutóbbi a Szemtől szemben a baloldallal, amelyet, azt hiszem, postáztam Önnek az év elején. Ez az időszak mindazonáltal most lezárult, tisztáztam a fő gondolataimat, legalább33



is a saját megelégedésemre. Új időszak kezdődhet, amely szigorúbban filozófiai lehet. Ahhoz, hogy ezt a célt elérjem, cikkeket kell közölnöm tudományos és népszerű tudományos folyóiratokban, nemcsak ebben az országban, hanem Európában is. Csak felületesen ismerem azokat a német nyelvű folyóiratokat, amelyek esetleg közölnék írásaimat. Egyik szövegemet az Antaios jelentette volna meg, de ez sikertelen maradt, mivel a folyóirat megszűnt.24 Egy másik szövegemet, amelynek publikálását a Hochland mérlegelte, végül elutasították, mert ez az újság éppen irányváltáson megy keresztül.25 Röviden, tudna nekem javasolni néhány folyóiratot, amelyek alkalmasak azokra a célokra, melyeket körvonalaztam? Nagyon köszönöm. Minden jót kíván, baráti üdvözlettel: Molnár Tamás

* 1971. június 22. Kedves Molnár professzor úr! Levelezésünk kicsit összekeveredett, miután nem vártuk meg egymás válaszát. Hadd válaszoljak ma a május 22-i, legutolsó levelére. Örülök, hogy talált némi értéket Hegel tanulmányozásában. Az, hogy milyen messzire lehet visszavezetni a varázslat hegeli típusát, egészen lenyűgöző dolog. Biztos vagyok benne, hogy a hegeli koncepciót meg lehet találni már Gottfried Arnold Sophiájában. Böhménél is van Mysterium Magnum, mindamellett jelen van a hegeli spekulációhoz szükséges technikai apparátus is, de Böhme nagyon is világos azzal kapcsolatban, hogy nem engedi meg a misztikus spekuláció átmenetét a mágikus rendszeralkotásba. Hosszadalmas figyelmeztetést találunk a mágia ellen egyik írásában. Hegel varázslatának előfutárai valószínűleg nem találhatók meg a filozófiai irodalomban, de a művészet alkalmazásában, amely azért van, hogy megalkossa a képzelet varázslatos eszközeit, igen. Del’Arco [!] Parmigianinóról szóló műve26 az új varázslattal kapcsolatos új információ kincstára, amelyhez a 16. századi művészeken keresztül juthatunk hozzá. Van egy sötét gyanúm, hogy sosem reagáltam megfelelően a Szemtől szemben a baloldallal című művére. A könyv véleményem szerint a problémák kitűnő elemzését tartalmazza, különösképpen az Egyesült Államokról szóló szakasz, amely a leghasznosabb áttekintést nyújtja. Az Antaios New Antaios címen ma is fennáll, és 1959-et jelöli meg alapítási évként. Alapítók: Mircea Eliade és Ernst Jünger (www.new-antaios.net). 25 A Hochland 1903 és 1941 között állt fenn mint a modernizálódni óhajtó német katolicizmus kulturális folyóirata. Legjelentősebb auktorai között találjuk például Max Schelert. 1933 után csak cenzori eljárást követően kerülhettek ki az egyes számai, 1941-ben betiltották. 1946-ban újraalapították. 1971 és 1974 között Neues Hochland címmel jelent meg, ezután megszűnt. Hagyományát a Communio igyekezett továbbvinni. (Molnár kísérlete, hogy írásaival német folyóiratokban is megjelenjen, végül nem járt jelentős sikerrel.) 26 Maurizio Fagiolo dell’Arco (1939–2002) olasz művészetteoretikus, műgyűjtő. Jelzett könyve: Il Parmigianino. Un saggio sull’ermetismo nel Cinquecento, M. Bulzoni, Roma, 1970. 24

34


Eric

Voegelin

és

Molnár

Tamás

levelezése

A közelmúltban elolvastam Darlingtontól Az ember és a társadalom evolúcióját.27 Nagyszerű gyűjteménye a genetikailag meghatározott kulturális csoportosítások problémájához tartozó anyagoknak, különösen a Kelet és Nyugat forradalmainak elemzését találhatja Ön hasznosnak. Ezenkívül a könyvet élvezet olvasni, ritka példánya a lucretiusi filozófiának. Minden jókívánsággal, baráti üdvözlettel: Eric Voegelin

* 1974. március 25. Kedves Molnár professzor úr! Ez csak egy rövid levél, hogy megerősítsem, megkaptam a Filozófusok istene28 című könyvét, valamit az áttekintő cikket a közelmúltbeli de Sade-irodalomról. A könyvet még nem olvastam el, ám a de Sade-ról szóló cikket igen.29 Kiváló, ahogyan kiemeli megjelenésének fontosságát a modern intellektualizmusban. Nekem külön örömöt okoz, hogy azokat, akik Isten haláláról beszélnek, bosszanthatom az Encore un effort-ra való hivatkozással.30 Ez a szöveg kulcsfontosságú az istengyilkosság pornografikus és bűnözői okaira nézve. Sok köszönet a kedvességéért, baráti üdvözlettel: Eric Voegelin

* 1980. szeptember 9. Kedves Molnár professzor úr! Legutóbbi könyve31 épp most érkezett meg. Nagyon köszönöm. Nem tudtam egy nap alatt alaposan elolvasni, de átfutottam. Azt kell mondanom, hogy a könyve a különféle izmusok kiváló bemutatása, ami kapcsolatban áll az Ön központi témájával, és rendkívül hálás vagyok, hogy elküldte nekem segítségül a saját tanulmányaimhoz, amelyek a különböző izmusok tapasztalati hátterére és az általuk eltorzított valóságra vonatkoznak. Cyril Dean Darlington (1903–1981) angol biológus. The Evolution of Man and Society című könyve 1969-ben jelent meg (Simon and Schuster, New York). 28 Thomas MOLNAR: God and the Knowledge of Reality, Basic Books, New York, 1973. (Magyarul: Filozófusok istene, ford. Mezei Balázs, Európa, Budapest, 1996.) 29 Valószínűleg erről a cikkről van szó: Kakatopia. The Politics of Sade, The Political Science Reviewer 1974. ősz. 30 De Sade márki 1795-ben keletkezett szövegéről van szó (Français, encore un effort si vous voulez être républicains), amely a La Philosophie dans le boudoirban található. 31 Thomas MOLNAR: Theists and Atheists, The Hague – Mouton Publishers, Paris – New York, 1980. (Magyarul: Teisták és ateisták. A hitetlenség tipológiája, ford. Kádár András, Európa, Budapest, 2002.) 27

35



Az Ön megoldása: azoknak az intézményeknek az igénybevétele, amelyek a konszenzust képviselik, némi tétovázást idéz elő bennem, figyelembe véve, hogy az intézmények doktrinális kövülete vált az izmusok doktrinális kövületének modelljévé. De ez túl komoly és bonyolult kérdés ahhoz, hogy egy rövid levélben megvitassuk. Ezért elküldöm Önnek, külön borítékban, az Eranos-előadásomat, amelyeket 1977-ben adtam elő, de még nem publikáltam.32 Minden jót kíván, baráti üdvözlettel: Eric Voegelin

* 1980. szeptember 29. Kedves Voegelin professzor úr! Nagyon köszönöm az Eranos-előadását. Minden alkalommal, amikor Platónt az Ön szemével olvasom – és véleményem szerint Ön inkább „görög” gondolkodó, mint keresztény –, felötlik bennem, hogy Platón bizonyára sokkal könnyedébben spekulálhatott volna, ha tudomása lett volna a hitről. (Ez önmagában is mutatja, ellentétben néhány feltevéssel, hogy soha nem érintkezett zsidókkal és talán egyiptomiakkal sem. Az egyiptomi hatás, ha volt ilyen, Püthagorászon keresztül juthatott hozzá.) Mindig csodáltam a „credo ut intelligam” mélységét, aminek a hiánya Platónnál mindig is zavart engem. Ön téved, ha feltételezi, hogy én azt hiszem, az egyház intézményes újraépítése lenne az orvosság vagy nyilvánvaló lehetőség [korunk bajaira]. Az utópisták már túl mélyen beásták magukat ahhoz, hogy az egyház „protestantizálása” megállítaná őket: ez az intézményként való felszámolást jelenti. A könyvem utolsó fejezetében csupán azt állítom – ellentétben az utópistákkal vagy „szélsőségesekkel”, ahogy Ön nevezi őket az Eranosszövegben –, hogy az intézményesítés nem árulja el „az eredeti keresztény inspirációt”, de a teremtményi státusból következik a természetes emberi kezelése ennek az inspirációnak. Valójában ez Platón középső korszakának a részét képezi, és mint olyan, a Törvényekben megjelenik. Nagyra becsülném a Teizmus és az ateizmussal kapcsolatos további észrevételeit, ha van rá ideje. – Ismeri Ön René Girard munkásságát? Girard francia tudós, aki Amerikában tanít, Az erőszak és a szent szerzője.33 Újabb durva mítoszgyártó, Rousseau, Hegel és Freud követője. Állítása szerint a vallás a társadalom produktuma, amely el akarja kerülni a gyilkosságot, a „szakrális áldozat megölését”, aki minden erőszak tárházává válik. Neofreudizmusa a legdivatosabb most Franciaországban. Azt tervezem, hogy írok egy esszét ezek ellen a mítoszgyártók ellen. Szívélyes üdvözlettel: Molnár Tamás 32 Voegelin Wisdom and the Magic of the Extreme című előadásáról van szó, amelyet 1977-ben tartott Asconában. Első ízben az Eranos-Jahrbuch 46. számában (Frankfurt, 1977) jelent meg. 33 René GIRARD: La Violence et le Sacré, Grasset, Paris, 1972.

36


Eric

Voegelin

és

Molnár

Tamás

levelezése

* 1980. november 6. Kedves Voegelin professzor úr! A Modern Age34 szerkesztője azt javasolta nekem, miután leveleztünk a problémáról, hogy írjak egy cikket az Önnel folytatott levélváltásokról, amely érdekes része lehet a konzervativizmus szellemi történetének. Az Öntől nekem küldött levelek többségét eltettem, amint saját leveleim másolatait is. Mindazonáltal szükségem lenne a beleegyezésére, hogy idézhessem az Önéit. A cikk természetesen több lesz egy levelezésről szóló beszámolónál, megmutatná az Ön gondolkodásának különböző aspektusait, és az ezzel való kapcsolatomat. Kérem, tudassa velem, ha beleegyezik az idézetekbe. Legutóbbi levelem óta aláírtam egy szerződést a Fordham Egyetem kiadójával egy olyan könyvre nézve, amely már egy ideje foglalkoztatott, a pogány kísértésről szól.35 Arról szól, hogy a pogány filozófiákat és mítoszokat a kereszténység szükségképpen elnyomja. Ennek az elnyomásnak az ára, hogy e mítoszok időszakosan visszatérnek a népszerű szinten, és rendszerei megjelennek a kultúra és a tudomány körében is. Örültem annak, hogy a Fordham soha nem ajánl szerződést, csak ha befejezett kéziratot lát, míg az én esetemben a hirtelen döntés egy ötoldalas összefoglaláson alapult. Emlékszem egy brüsszeli filozófiaprofesszorra, akit csodáltam, mert egyoldalas disszertáció alapján kapta meg a doktorátusát, amely valami logikai pozitivista megoldást tartalmazott, egyébként neopozitivista volt. Egy kérés: lenne olyan kedves, és elküldené nekem az Anamnézis egy példányát – angolul? Képtelen vagyok megtalálni. Minden jót kíván, baráti üdvözlettel: Molnár Tamás Ui.: Januárban/februárban a Stanford területén leszek, bár ez pillanatnyilag még egyáltalán nem biztos. Ön otthon lesz, tudnánk akkor találkozni? Kérem, adja meg telefonszámát, a levele fejlécén nem vehető ki tisztán. (Fordította Tóth Andrea; jegyzetek Mezei Balázs)

[Lapszámunk nyomdába adásakor érkezett a hír, hogy Molnár Tamás elhunyt. A Szerk.]

34 Amerikai konzervatív folyóirat, Russell Kirk alapította 1957-ben. Kirk nagy hatással volt Molnárra, barátságuk évtizedekig tartott. Folyamatban van Molnár és Russell Kirk levelezésének összegyűjtése, amelynek várhatóan elkészül a magyar fordítása is. 35 A könyv végül máshol jelent meg: The Pagan Temptation, Grand Rapids, Eerdmans Publishing Company, Michigan, 1987. (Magyarul: A pogány kísértés, ford. Berényi Gábor, Kairosz, Budapest, 2000.)

37


Kommentár • 2010|3 – Esszé

Hahner Péter TALLEYRAND POZSONYBAN Charles-Maurice de Talleyrand-Périgord, Napóleon híres külügyminisztere hosszú élete során bejárta Európát és Amerikát. Nyugaton eljutott egészen a Niagaráig, keleten pedig a Nyemen partjáig, az Orosz Birodalom határáig. Kevesen tudják, hogy hazánkban is járt, három alkalommal ellátogatott Pozsonyba. Rövidke látogatások voltak ezek, de Talleyrand számára valamennyi igen emlékezetesnek bizonyult. 1805-ben, amikor Napóleon a harmadik koalíció elleni háborúzott, Talleyrand szeptember végén hagyta el Párizst, hogy Strasbourgon, Karlsruhén, Stuttgarton és Münchenen keresztül megérkezzen a franciák által elfoglalt Bécsbe. Itt a következő levelet kapta Berthier marsalltól, Napóleon hadügyminiszterétől: „Uram, van szerencsém értesíteni önt a Napóleon császár által megnyert leghíresebb csatáról! Ausztria, Oroszország és Franciaország császárainak jelenlétében az orosz és osztrák hadsereget szétverték. A francia császár gárdája megrohamozta az orosz császár gárdáját, elfogta az ezredest, a tisztek egyharmadát, elfoglalta az egész tüzérséget, a sereg maradékát pedig darabokra szabdalta! A holtakkal borított csatamezőn állok, hogy bejelentsem önnek ezt a ragyogó győzelmet.”1 A csata austerlitzi ütközet néven került be a történelembe. Ferenc osztrák császár személyesen kereste fel Napóleont, hogy fegyverszünetet és békét kérjen tőle. Már csak az volt a kérdés, hogy a francia császár milyen békét kínál fel neki. Talleyrand távolról sem volt olyan lelkes, mint Berthier, inkább rossz előérzetek gyötörték, mert nem szerette a döntő győzelmeket. Még novemberben, az austerlitzi csata előtt ezt írta egy levelében: „Épp elég nagy dolgot, csodálatos tettet hajtottunk már végre, azzal kellene befejezni, hogy kiegyezünk.”2 Elképzeléseit egy nagyszabású, október 17-re keltezett emlékiratban foglalta össze, s nem várt a személyes találkozásig: már Strasbourgból elküldte Napóleonnak. Szerinte az osztrákok felett aratott győzelmet arra kellene kihasználni, hogy tartósan és nagylelkűen rendezzék Közép-Európa helyzetét. Arról próbálta meggyőzni a császárt, hogy nem kellene súlyos büntetést kiróni a Habsburg Birodalomra, hiszen ez az állam fontos stabilizáló szerepet játszik Európa közepén: Ausztria fennmaradása nélkülözhetetlen az európai egyensúly megőrzéséhez. Annak érdekében pedig, hogy el lehessen kerülni minden későbbi konfliktust Franciaország és a Habsburg Birodalom között, Talleyrand azt a merész javaslatot tette, hogy szüntessenek meg minden közös határt a Habsburgok és a francia császár birtokai között. „Létre kell hozni Itália és Ausztria között egy ütközőállamot, a Tirollal és Trieszttel megnövekedett Velencét. Az Ausztriát ért veszteségek kompenzálására pedig fel kell neki kínálni egy jókora jóvátételt a Balkánon: Havasalföldet, Moldvát, Besszarábiát és 1 2

Idézi Louis MADELIN: Histoire du Consulat et de l’Empire, II., Robert Laffont, Paris, 2003, 246. Idézi Emmanuel de WARESQUIEL: Talleyrand, le prince immobile, Fayard, Paris, 2003, 347.

38


Hahner

Péter:

Talleyrand

Pozsonyban

Bulgária északi részét.”3 Talleyrand szerint Ausztria nem csak a legcivilizáltabb kontinentális hatalom, de egyben szükségszerű akadály is az orosz terjeszkedés előtt. Oroszország pedig nemcsak a legkevésbé civilizált nagyhatalom, de még despotikus kormányformája is idegen az európai normáktól. Ezért be kellene szorítani „sivatagjai közé, hogy nyugtalanságát és erőfeszítéseit Közép-Ázsia felé irányítsa”.4 A külügyminiszter olyannyira fontosnak tekintette ezt az emlékiratot, hogy máris készített mellé egy szerződéstervezetet. Ennek cikkelyei szerint Franciaország kormánya kijelenti, hogy a hódítások korszakát a maga részéről lezártnak tekinti. Lemond az Itáliai Királyságról, a nagy nyugati császárság kialakításáról, s mindörökre bezárkózik természetes rajnai határai mögé. Elképzelhető, hogy e javaslat elfogadása egy időre békét biztosított volna Európának, Napóleon azonban hallani sem akart róla. Talleyrand nem adta fel ilyen könnyen. December 5-én, három nappal az austerlitzi csata után egy újabb levelet intézett Napóleonhoz. Ebben arról próbálta meggyőzni a császárt, hogy: [Ausztriának,] amely ma legyőzött és megalázott, arra van szüksége, hogy legyőzője nagylelkűen kezet nyújtson felé, és szövetségre lépve vele visszaadja neki azt az önbizalmat, amelytől a sok vereség és katasztrófa örökre megfoszthatja. Ki merem mondani Felségednek, hogy dicsőségének valamennyi őszinte barátja ezt várja Felséged előrelátó politikájától és nagylelkűségétől […] Felséged most szétzúzhatja vagy felemelheti az osztrák monarchiát. Ha viszont egyszer szétzúzta, Felségednek magának sem áll majd hatalmában összegyűjteni a szétszórt darabjait és újra egy tömegbe rendezni. E tömeg létezése mindazonáltal szükségszerű. Nélkülözhetetlen a civilizált nemzetek majdani megmentéséhez […] Ha a nyugaton túlságosan meggyengült osztrák monarchia képtelenné válik arra, hogy megőrizze jogarának uralma alatt eddigi államait, a magyarok, akik függetlenség és szabadság névvel illetik zavargásaikat és nyugtalankodásaikat, megtehetik, hogy elhagynak egy folyamatos vereségei által megalázott lobogót, s mivel túl gyengék egy független állam fenntartásához, az oroszok mellé állhatnak, akikhez az erkölcseik amúgy is annyira hasonlóak. Megbízható csatornákon keresztül olyan információkat kaptam, hogy Magyarországon az efféle tervezeteknek sok támogatójuk van. Mindazonáltal ha az oroszok Magyarország urai lesznek, mindenhatóvá válnak Európában.5

Talleyrand alighanem eltúlozta kissé a magyarok rokonszenvét az oroszok iránt, a Habsburg Birodalom felbomlásának következményeit azonban egész pontosan megjósolta: más nagyhatalmak terjesztik majd ki befolyásukat a Kárpát-medencére, olyan nagyhatalmak, amelyek egész Közép-Európát uralmuk alá vonhatják. Leveleinek azonban semmilyen hatásuk sem volt, és Napóleon szokása szerint a saját elképzelései szerint kötötte meg a békét. Pontosan az ellenkezőjét tette annak, amit Talleyrand javasolt: súlyos békefeltételeket kényszeIdézi Jean ORIEUX: Talleyrand, ou la sphinx incompris, Flammarion, Paris, 1970, 434. Émile DARD: Napoléon et Talleyrand, Librairie Plon, Paris, 1935, 109. 5 WARESQUIEL: I. m., 351; DARD: I. m., 113–114. 3

4

39



rített a Habsburg Birodalomra, s ugyanakkor azt tervezte, hogy szövetségre lép Oroszországgal. A Habsburgok minden kompenzáció nélkül elveszítették Velencét, Isztriát, Dalmáciát, Vorarlberget, valamint Tirol és Brisgau egy részét. Ferenc császár tekintélye szinte teljesen megsemmisült az utolsó hónapjait élő Német-római Császárságban. Napóleon nyilvánvalóan arra törekedett, hogy a Habsburg Birodalmat megbénítsa, meggyengítse és rivális államokkal vegye körül. Az austerlitzi győzelem után a császár már nem elégedett meg a Nyugat-Európa feletti uralommal: Itáliában és a német államokban is teljessé vált a francia fennhatóság. Talleyrand Brünnben tudta meg, hogy tervezeteit egyáltalán nem méltatták figyelemre. „Napóleonnál – jelentette ki a miniszter – evés közben jön meg az étvágy.” A béketárgyalások Brünnben kezdődtek. A Habsburg Birodalmat Johannes von Liechtenstein herceg és Gyulai Ignác gróf, a Francia Császárságot pedig Talleyrand képviselte. Egy váratlanul kitört járvány miatt azonban a tárgyalófelek kénytelenek voltak átutazni Pozsonyba, ahol december 26-án írták alá a békeszerződést.6 Az utazás korántsem volt könnyű és kényelmes, ahogy azt Talleyrand leveleiből megtudhatjuk: „Az igazán nehézkes egyezkedést mindenekelőtt a Duna jégtábláival kellett lebonyolítanunk, amelyekkel a folyó el volt borítva. Amikor ugyanis december 22-én megérkeztem e folyó jobb partjára, egy kis csónakon kellett a túlsó partra átkelnem, ahol Pozsony elöljárói és lakóinak jó része összegyűlt.”7 Az átkelés körülményeit még részletesebben tárta fel egy másik levelében, amelyet december 23-án írt Alexandre Maurice Blanc d’Hauterive-nek, a külügyminisztérium egyik munkatársának: „Tegnap érkeztem ide, nagyon hideg időben, amely csak a Duna felét fagyasztotta be, s arra kényszerített, hogy a jégtáblák között keljek át, amelyeket e folyó bőségesen sodort magával. A csónakosok megmondták, hogy az átkelés nehéz lesz. De mindenképpen meg kellett érkeznem. A tárgyalás olyan számomra, mint a hadseregnek az ütközet napja […] Különös látványt nyújthattam tegnap egyedül ülve egy csónakban, tárcáimmal, miközben két magyar csónakos azon volt, hogy elkerüljük a jégtáblákat…”8 A tárgyaló felek a magyar prímási palotában, Talleyrand szálláshelyén kötötték meg a békét. A francia külügyminiszter Pozsonyhoz fűződő emlékei nem is annyira a hideg idő s a veszélyes átkelés miatt lehettek kellemetlenek: jóval megalázóbb volt az a tény, hogy a császár egyáltalán nem vett tudomást leveleiről, emlékiratáról, s ezekkel homlokegyenest ellenkező szellemben köttette meg vele a békét. Ráadásul Napóleon úgy döntött, hogy kijátssza a porosz kártyát, és úgy ajánlotta fel Hannovert a porosz királynak, hogy erről nem is értesítette Talleyrand-t, saját külügyminiszterét. A pozsonyi látogatás és az ott megkötött béke igen kínos emlék lehetett Talleyrand számára, mert amikor 1812ben felvetették, hogy emlékművet emelnek a békeszerződés évfordulóján, ő jó előre közölte, hogy nem akarja nevét megörökíttetni az emlékművön. „Ezzel azt is tudatta – írta Jean Orieux –, hogy ő csak e szerződés tényleges hatalom nélküli aláírója volt, s nem akarja elismerni érte a felelősséget.”9 6 JANITS Aemilián: Frantzia Országnak Polgári és Hadi Történetei…, 7 WARESQUIEL: I. m., 353. 8 9

Eggenberger József, Pest, 1811, 69–70.

TALLEYRAND: Mémoires, I., Librairie Plon, Paris, 1957, 392. ORIEUX: I. m., 439.

40


Hahner

Péter:

Talleyrand

Pozsonyban

A pozsonyi béke pedig megszilárdította az új Európa, Napóleon Európájának alapjait. A békekötés után a császár szabad folyást engedett dinasztikus ambícióinak, s hozzálátott saját birodalma kiépítéséhez. Emmanuel de Waresquiel, Talleyrand egyik legújabb életrajzírója szerint Émile Dard valószínűleg túlzott, amikor úgy vélte, hogy Talleyrand a pozsonyi béke hatására határozta el, hogy megválik a külügyminiszteri tárcától, annyi azonban bizonyos, hogy ellenérzésekkel eltelve írta alá a szerződést, és „kétségtelenül Pozsonyban döntötte el, hogy minden befolyását latba veti Napóleon veszedelmes terveinek meghiúsítására”.10 Metternich két év múlva már arról írt, hogy két párt van Franciaországban, a katonai párt és az ellenzéké. „Ez utóbbi élén pedig ott állnak a civilek legjelentősebb képviselői, és főleg Talleyrand úr […] E párt 1805 óta létezik.”11 Vagyis Talleyrand pozsonyi látogatása óta. A második pozsonyi látogatásra már – legalábbis Talleyrand számára – sokkal kellemesebb körülmények között került sor. Napóleon bukása után a trónra visszatérő francia király Talleyrand-t küldte el a bécsi kongresszusra. 1815 elején az öt nagyhatalomnak végre sikerült megegyeznie egymással Lengyelország és Szászország kérdéséről. Talleyrand ezt így idézte fel emlékirataiban: Amikor Anglia és Ausztria végre döntött, Poroszországnak muszáj volt engednie. Beleegyezett hát, hogy Szászország fennmaradjon, s megelégedett azzal, hogy egy részét az országnak az uralkodó önként átengedi neki. Miután ezt a nagy eredményt elértük, rá kellett beszélni a szász királyt is, hogy hozza meg ezt az áldozatot. Engem, Wellington és Metternich hercegeket bíztak meg azzal, hogy keressük fel őt, és bírjuk döntésre. Ekkor terjedt el Bécsben az a hír, hogy Napóleon visszatért Franciaországba. Rendkívüli izgalom fogta el a kongresszust. Csak huszonnégy órát kaptunk, hogy végrehajtsuk fájdalmas küldetésünket. Azonnal Pozsonyba utaztam, ahol Szászország királyának engedélyezték, hogy megszálljon.12

Szászország királya, I. Frigyes Ágost még az 1813-as lipcsei csata, a napóleoni birodalom összeomlása után sem hagyta cserben Napóleont. Oroszország és Poroszország uralkodói ezt ugyanúgy nem tudták megbocsátani neki, mint azt, hogy a francia császár 1807-ben őt állította a Varsói Hercegség élére. Így aztán nem hívták meg a bécsi kongresszusra, és kénytelen volt március 3-tól Pozsonyban várakozni családjával és udvarával a távollétében meghozandó döntésekre. Napóleon visszatérésével azonban úgy tűnhetett, hogy valamivel meg kell édesíteni számára az országáról hozott határozatokat, nehogy a császár mellé álljon. Valószínűleg ezért érte az a megtiszteltetés, hogy a korszak három legtekintélyesebb politikusa, Talleyrand, Metternich és Wellington személyesen utazott el hozzá a március 8-ról 9-re virradó éjszakán, hogy elfogadtassák vele a történteket. Március 11-ig maradtak Pozsonyban, és a Grassalkovich-palotában szálltak meg. WARESQUIEL: I. m., 352–353. DARD: I. m., 117. 12 TALLEYRAND: Mémoires et correspondances du prince…, Robert Laffont, Paris, 2007, 484. 10 11

41



Talleyrand számára azonban ez már a harmadik pozsonyi utazás volt, hiszen pár nappal korábban egyedül is ellátogatott a magyar városba. Egy régi barátnője ugyanis, akit valaha nagyon szeretett, s akivel már igen régóta nem találkozhatott, ott élt a Miasszonyunk kolostor mögött, Adamecz Ferenc házában.13 Az asszony nyolcvanegy éves volt, és olyannyira beteg, hogy február 25-én már az utolsó kenetet is felvette. Talleyrand tudta ezt, és még egyszer szerette volna viszontlátni őt.14 Louise de Rohan-Montaubanról, Brionne grófnőjéről van szó, egy francia katonai főparancsnok (lieutenant général) leányáról, Franciaország királyi istállómesterének (grand écuyer) özvegyéről, az osztrák császári ház rokonáról, a híres Choiseul herceg barátnőjéről, unokatestvérének, a nyakláncperben hírhedtté vált Rohan bíborosnak egykori szeretőjéről – ezt az asszonyt minden túlzás nélkül nevezhetjük a régi rend megtestesítőjének. (Ne feledjük, mit mondott Talleyrand a régi rendről: „Aki nem élt az 1789 előtti években, nem tudja, mit jelent az élet édessége.”) A grófnő húsz évvel volt idősebb Talleyrand-nál, de a forradalom előtt olyannyira szép volt, hogy puszta megjelenésével csődületet idézett elő az operában. Talleyrand még 1805-ben is kijelentette, hogy őt szerette a legjobban egész életében. Ez nem akadályozta meg abban, hogy később szeretője legyen Brionne asszony két leányának, valamint a menyének is. Mai szemmel nézve az efféle hódítássorozat meglehetősen különösnek tűnhet, a 18. században azonban nem számított rendkívüli szerelmi kalandnak. XV. Lajos király például fiatal korában pár év alatt egymás után szeretőjévé tette egyetlen család, a Nesle família négy leányát. Ráadásul Talleyrand egyáltalán nem viselkedett cinikus, élvhajhász hódítóként, hiszen ott volt Brionne asszony egyik lánya, Anna-Charlotte mellett akkor is, amikor az tüdőbajban haldoklott, a menye pedig, Vaudémont hercegnő élete végéig a barátjának tekintette őt. Vagyis Talleyrand nem Don Juan-típusú férfi volt, aki meghódítja, boldogtalanná teszi, majd cserbenhagyja az asszonyokat, hanem Casanova-típusú, aki elcsábítja, boldoggá teszi őket, és hű barátjuk marad hosszú éveken át. Brionne grófnő a forradalom előtt oly nagyra becsülte Talleyrand-t, hogy megpróbálta kineveztetni bíborossá: 1784-ben megkérte III. Gusztáv svéd királyt, hogy itáliai utazása során tegyen lépéseket a pápánál az ügy érdekében. VI. Pius állítólag meg is tette volna ezt a szívességet egy protestáns uralkodónak, de a következő évben kirobbant a már említett nyakék-ügy. Brionne grófnő ekkor rokona, a vádlott, Rohan bíboros védelmére kelt, Mária Antónia királyné pedig ezért ellenségének tekintette őt, valamenynyi barátjával együtt. Talleyrand úgy tudta, Bécsből megüzenték a pápának, hogy nem örülnének a hercegnő pártfogoltja bíborosi kinevezésének. Hősünk számára az volt a tanulság mindebből, hogy egy-két befolyásos asszony segítségével sok mindent el lehet érni. Hamarosan meg is fogalmazta sokat idézett aforizmáját: „Fontos ügyekben az aszszonyokat kell felvonultatni!” A forradalom elválasztotta őt Brionne grófnőtől. Pedig Talleyrand mindent megtett, hogy meggyőzze őt jóhiszeműségéről, és 1789. október 9-én őszintén megírta neki, miért érzi szükségesnek, hogy a forradalom mellé álljon: 13 14

SAS Andor: Pozsony az egykori koronázó város, Pannonia, Pozsony, 1995, 70–72. TALLEYRAND: Mémoires et correspondances…, 658.

42


Hahner

Péter:

Talleyrand

Pozsonyban

Be kell látnia egy igazságot, azt, hogy a forradalom, ami manapság lezajlik Franciaországban elkerülhetetlen volt azon körülmények közepette, melyekben élünk, és ez a forradalom végsősoron hasznos lesz […] Nagyon is ideje volt, hogy kitörjünk az elbizakodottság és kényelem szűk köréből, hogy szélesebb összefüggéseikben vizsgáljuk meg a dolgokat, és felmérhessük az új korszakot, amelybe belépünk.15

A grófnőt azonban nem sikerült megnyernie a forradalom ügyének. Brionne asszony előbb Brüsszelbe emigrált, majd Ausztriába költözött. Talleyrand azonban nem feledkezett meg róla. 1805 novemberében, amikor Linzen átutazva Bécs felé tartott, megpróbálta meglátogatni egykori szerelmét, aki ebben a városban lakott. Levelet írt neki – válasz helyett azonban csak saját levelét kapta vissza, felbontatlanul. Madame Brionne nem akart találkozni Autun egykori püspökével, a forradalom törvényhozójával, aki most Napóleon külügyminisztereként utazott egy legyőzött államba. Azt a szerepet sem bocsátotta meg neki, amelyet Enghien hercegének kivégzése során játszott.16 Talleyrand-hoz intézett utolsó szavaiban arra kérte őt, adjon neki igazoló levelet, és kezelje külföldi hercegnőként, mert nem akar többé francia lenni.17 Amikor 1815 elején Talleyrand megtudta, hogy idős barátnője látni szeretné, azonnal megfeledkezett a kongresszusról, a visszatért Napóleonról, Európa valamennyi rendezetlen ügyéről, és rohant Pozsonyba. A következőket írta XVIII. Lajos királynak február 26i levelében: „Holnap Pozsonyba megyek, hogy találkozzak Brionne asszonnyal, aki tegnap magához vette a szentségeket és látni kíván. A hétfőről keddre virradó éjszakán térek viszsza, és az ügyek, amelyek ugyanabban az állapotban lesznek, egyáltalán nem fogják megszenvedni ezt a kétnapos hiányzást.”18 A „holnap” február 27-ét jelentette, egy hétfői napot, tehát Talleyrand csak egy napot töltött Pozsonyban második látogatása során. Idézzük újra emlékiratait: Madame de Brionne!!… Madame de Brionne, aki annyi éven át olyan érzelmeket táplált irántam, mint a saját gyermeke iránt, s aki elhitte rólam, hogy rosszat gondolhatok róla… Ó, a politika várhat! Pozsonyba érkezve rohantam, hogy a lábai elé vessem magamat. Elegendő időt hagyott nekem arra, hogy boldogan érezhessem arcomra hulló könnyeit. „Itt van hát végre!” mondta nekem. „Mindig tudtam, hogy egyszer viszontlátom. Volt okom, hogy elégedetlen legyek magával, de egy pillanatra sem szűntem meg szeretni! Minden lépését figyelemmel kísértem…” A könnyek elfojtották szavaimat. Az élmény olyan megrázó volt, hogy pár percre el kellett hagynom őt. Ájulás környékezett, kimentem friss levegőt szívni a Duna partjára. Amint magamhoz tértem, siettem vissza Madame de Brionne-hoz. Újrakezdte kérdéseit, s TALLEYRAND: Mémoires I., 172–173. Az emigráns Enghien hercegét badeni területen tartóztatták le egy félreértés miatt a francia hatóságok 1804-ben. Egy katonai törvényszék halálra ítélte és kivégeztette. Talleyrand helyeselte a történteket, sőt külügyminiszterként igazolni próbálta a nagyhatalmak előtt. 17 DARD: I. m., 127. 18 TALLEYRAND: Mémoires et correspondances…, 658. 15

16

43



én mindenre megpróbáltam válaszolni. Mesélt egy kicsit a királyról, többet Monsieur-ről.19 Megemlítette Szászország királyát, tudta, hogy kiálltam mellette, s érdekelte az ügy. E találkozó után pár nappal a halál elragadta tőlem ezt a barátnőt, akinek a viszontlátása ennyire boldoggá tett.20

Az emlékirataiban Talleyrand összemossa egymással második és harmadik pozsonyi látogatását. Az idézett sorok nyilván a Brionne grófnővel való első, február 27-i találkozására utalnak. A harmadik látogatásra március 9-én került sor, ekkor kereste fel Metternich és Wellington társaságában a szász királyt. 10-én Trenk tábornok, egy vérteszászlóalj parancsnoka meghívta Wellingtont egy katonai díszszemlére. A brit herceg és nagykövet a zászlóalj élére állt, és felvonultak a Grassalkovich-palota elé, melynek erkélyéről Talleyrand és Metternich megszemlélte a katonákat.21 Másnap mindhárman visszatértek Bécsbe. Talleyrand minden bizonnyal harmadik pozsonyi látogatása során is felkereste haldokló barátnőjét, s március 23-i, XVIII. Lajoshoz írott levelét a következő szavakkal fejezte be: „Felséged minden bizonnyal sajnálattal fogadja majd, hogy Madame de Brionne tegnap meghalt. Nyolcvanegy éves volt.”22 Amikor Talleyrand ezeket a sorokat leírta, a Napóleon elől menekülő király már három napja elhagyta Párizst, s éppen Lille-ből üzente meg a franciáknak, hogy ne támogassák adójukkal a visszatérő császár kormányát. Alighanem kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy Brionne grófnő halálával foglalkozzon. Igen sokat árul el azonban Talleyrand személyiségéről az a tény, hogy annak a levélnek a végére, amelyben arról ír, hogy Európa nagyhatalmai több mint hétszázezer katonával készülnek a Napóleon elleni küzdelemre, s Wellington hercege Belgiumba indul, odaillesztette a fent idézett mondatot. Az ő világában az efféle eseményekről is meg kellett emlékezniük a királyoknak. Talleyrand tehát három rövid látogatást tett Magyarországra, s mindháromszor csak Pozsonyig jutott el. Amikor megemlítették előtte hazánk nevét, valószínűleg két dolog jutott az eszébe róla: az 1805-ös békekötés, amelyet jobb meggyőződése ellenére íratott vele alá a császár, és kibékülése a haldokló Madame de Brionne-nal. Egy kellemetlen emlék, amelyet nem szívesen idézett fel, és egy megható találkozás egykori szerelmével. Talleyrand számára a két utóbbi pozsonyi utazás alighanem felejthetetlennek bizonyult: a régi rend „ci-devant” nagyasszonya ekkor éreztette vele, hogy XVIII. Lajos király követe iránt, aki Franciaország érdekeit védelmezi a bécsi kongresszus előtt, már nem táplál olyan ellenérzéseket, mint az Alkotmányozó Nemzetgyűlés aktív törvényhozója és Napóleon külügyminisztere iránt. Talán nem túlzás megállapítani, hogy Brionne grófnő személyében a múlt bocsátott meg a jelennek, a régi rend Franciaországa XVIII. Lajos külügyminiszterének.

XVIII. Lajos öccséről, a leendő X. Károlyról van szó. TALLEYRAND: Mémoires et correspondances…, 484. 21 SAS: I. m., 70–72. 22 TALLEYRAND: Mémoires et correspondances…, 678. 19

20

44



Gunics Dóra: Falanszter

Liszkay Lilla Zita: Pillanatnyi viszony

45


Kommentár • 2010|3 – Honi figyelő

Schlett István A JÓ ÉS A ROSSZ KORMÁNYZÁSRÓL Amire mindenki számított, bekövetkezett: a Fidesz elsöprő fölénnyel nyerte meg a választásokat. De nem csak az erőviszonyok változtak meg az utóbbi évtizedben. A mérsékelten fragmentált pártrendszer előbb kétpólusúvá vált, ahol a fej-fej mellett haladó két nagypárt mellett egy-egy „jobb-” és „baloldali” kispárt tudta átlépni az ötszázalékos határt. Az utóbbi két évben viszont nemcsak a két „tábor” egyensúlya billent fel, hanem átalakult a pártstruktúra is. A szatelitpárttá vált SZDSZ, illetve a helyét a két nagypárt közötti senkiföldjén hasztalan kereső MDF megsemmisülni látszik. Az utóbbi két év nem várt választ adott a „harmadik erő” kérdésére is. Egyfelől a két kis párt vetélkedésének nyertese a szinte a semmiből felnövekvő, magát rendszerellenzékként meghatározó Jobbik lett, másfelől viszont megjelent a politikai színpadán egy „negyedik erő”, a rejtélyes LMP, amelyről még nem tudhatni, hogy rendszerellenzékként tevékenykedik majd, vagy – különösségének némely elemét esetleg megtartva – belesimul a parlamentáris pártok közé. A pártrendszerek ugyan sehol sem örökéletűek, ám e gyors és radikális átalakulás mégis magyarázatot kíván. A következőkben erre teszünk kísérletet, tudva persze, hogy az eredmény nem lehet teljes értékű. Hisz biztosan még azt sem tudjuk, hogy – miként Kemény Zsigmond fogalmazta volt 1850-ben – a kezdet végén vagy a vég kezdetén vagyunk. Azaz nincs válaszunk, csupán vélekedésünk arra a kérdésre, hogy a pártstruktúra megváltozása magával hozza-e a politikai rendszer átalakulását is. Mi abból a feltételezésből indulunk ki, hogy a pártstruktúra átalakulása nem a politikai rendszer összeomlásának előjele. A rendszerváltoztató országok húszéves történetében láttunk már hasonló történéseket, de láttuk azt is (például Lengyelországban), hogy nem vezettek rendszerváltozáshoz. Magyarországon sem látjuk igazoltnak a rendszer csődjéről szóló állításokat; úgy hisszük – no jó, abban reménykedünk –, hogy nem a köztársaság, csupán a kormányzás válságáról van szó. Aligha hinnénk, hogy hosszan kellene érvelnünk kiinduló tézisünk mellett: az elmúlt nyolc évben kirívóan rosszul kormányozták az országot. Sokkal rosszabbul, mint az azt megelőző tizenkét évben, és rosszabbul, mint a rendszerváltoztató országok többségében. Kis túlzással azt is mondhatnánk, az elkövethető hibák mindegyikét elkövették; voltaképpen maga a kormányzás zilálta szét az intézményeket, rendítette meg a közbizalmat, ásta alá a stabilitást, gyengítette a biztonságérzetet, rombolta a normák szabályzó erejét; egyszóval semmisítette meg a hatékony kormányzás feltételeit. Talán nem szükséges aprólékosan felsorolni az egymást kioltó, egymásnak ellentmondó döntések sorát. Mindenki emlékszik a „húzd meg – ereszd meg” ciklusok változásaira, a nagy garral megindított, majd elfelejtett „reformok” sorára, s arra is, hogy a kormányzat milyen eszközökkel és módszerekkel érte el múlékony sikereit. A jövőre nem tekintő, a pilla46


Schlett

István:

A

jó

és

a

rossz

kormányzásról

natnyi politikai érdeket szolgáló engedékenység és a feltételekkel nem számoló erőszakosság, a tehetetlen sodródás és a vakmerő rohamok váltogatták egymást. Ma már láthatjuk, valójában egyetlen cél sem teljesült. A megvásárolt támogatás szétporladt, a keresztülerőszakolt döntések nem szervesültek. Mondhatja-e bárki, hogy jobb lett az egészségügy, a felsőoktatás, olcsóbb és hatékonyabb az államigazgatás, tisztább a közélet, javult a gazdaság versenyképessége, nőtt az állampolgári elégedettség, a biztonságérzet, kiszámíthatóbbá váltak a viszonyok, erősödött a társadalmi kohézió, általánosabbá vált a normakövetés? Állítja-e bárki az utóbbi két ciklus befejeztével, hogy virágzik az ország, jobb helyzetben van, mint nyolc évvel ezelőtt? Hogyan is lehetne? Hisz hiányzott a jó kormányzás alapfeltétele: a körülményekre, a lehetőségekre, a következményekre tekintettel lévő politikai bölcsesség, s így elveszett a cselekvőképesség. Nem vádiratot, hanem elemzést szeretnénk írni, hiszen a per eldőlt: az egyetlen ítélethozatalra feljogosított fórum, a választópolgárok közössége félreérthetetlen döntést hozott. A felelősök meglakoltak, így már megengedhetjük magunknak a megértésre törekvés luxusát, beleértve a jó kormányzást kétségtelenül megnehezítő körülmények számbavételét. Célunkat ugyanis – a jó és a rossz kormányzás közötti különbségek megragadását – csak akkor remélhetjük elérni, ha a kormányzati teljesítményt nem a kívánatos, hanem a lehetséges szempontjából mérlegeljük. Könnyű belátni, hogy a két aspektus igen messze áll egymástól. Aligha vonhatjuk kétségbe, hogy maga a rendszerváltozás folyamata óriási feladatok elé állította az eddigi kormányokat. Ne felejtsük, a döntésekre kényszerülő politikusnak nem áll rendelkezésére az „utólagos éleslátás csodafegyvere” (Hobsbawm), döntéseit elkerülhetetlenül információhiányos helyzetben kell meghoznia, hiszen azok a jövőre vonatkoznak, amiről biztos, ellenőrzött tudása sem neki, sem másnak (beleértve a tudósok, szakértők légióit is), senkinek nem lehet. A tennivalóknak – a mai politikai szlengben elkerülhetetlen és/vagy szükségszerű lépéseknek nevezik ezeket – sincs valamiféle felsőbb hatalmak által előírt szigorú rendje; aki ilyenekről beszél, az vagy magát képzeli omnikompetensnek, vagy a saját elképzeléseit, „kedvenc eszméit” – ahogy ezt a jó öreg 19. században mondták – téveszti össze az isteni akarattal vagy a társadalom, a gazdaság állítólagos vastörvényeivel. A politikus nem játszhat kottából, mert ilyen nem létezik. A normál helyzetekre érvényes, az intézményi logikára, tapasztalatokra, eljárási rendre alapozott rutintevékenységen túl igen gyakran – és leginkább váratlan, de nagyjelentőségű pillanatokban – improvizálnia kell, képességeire, ismereteire, technikai tudására, de nem ritkán csupán intuíciójára támaszkodva. Nem róhatjuk fel bűnéül, ha néha melléfog, csupán azt, ha sem mások, sem a maga kárán nem tanul, ha nem képes önkorrekcióra, ha hiányzik belőle a felelősségérzet, ha nincs valóságérzéke, ha nem tud különbséget tenni a jó és a rossz, a hasznos és a káros, a lehetséges és a lehetetlen, a köz- és magánérdek között. Természetesen nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a közeget sem, amely a kormányzás terhét magára vállaló személyeket körülveszi. Ha valami, úgy a kormányzás bizonyosan olyan tevékenység, amelyet egyedül még egy lángész sem végezhet el. Különösen nem a liberális demokrácia elveire épülő parlamentáris rendszerben. 47



A parlament többségének bizalmát élvező kormányfő persze számos eszközzel rendelkezik akarata érvényesítéséhez, s ha ügyesen él vele, sokat megtehet. Sok mindent a törvények erejéből következően, és sokat a meggyőzés képességével, megszerzett tekintélyével, a jutalmazás és a büntetés eszközével, alkukészségével, szívósságával, olykor szemfényvesztéssel, néha-néha akár trükkökkel is. A kormányzás nem kisasszonyfutball; erő, kitartás, makacsság, ravaszság, olykor a kíméletlenség szükségeltetik. Ám cél-, eszköz- és módszerválasztását ugyanakkor erős korlátok is kötik. Mindenekelőtt persze a törvények, s azon túl az állampolgárok, érdekcsoportok, hivatások, érzelmek, szokások és természetesen a politika többi szereplője, a szövetségesek és az ellenfelek. Ezek a kormányzó akarat szempontjából nézve olykor kétségtelenül kényelmetlen, ám kiiktathatatlan adottságok. A korlátok egy bizonyos fokig tágíthatók, ám úgy véljük, az ilyen törekvések igen hamar elérkeznek egy olyan határhoz, amelyen túl a mozgástér már nem növekedni, hanem csökkeni fog. Az elmúlt években láttuk, hogy az erőszakos voluntarizmus olyan hiba, amely egy politikus számára a bűnnél is súlyosabb. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a határsértés nem marad büntetlen. Nem állítjuk, hogy a két szocialista–szabaddemokrata kormány kényelmes helyzetben kormányzott. A múltból hordozott, illetve a rendszerváltozás során keletkezett új kihívások és követelések sorával került szembe. A nép olyan volt, amilyen; egyetlen kormánynak sem áll módjában másikat választani. Átnevelni sem. Maga az ötlet is csak egy politikai fantaszta fejében foganhat meg. Kétségtelen az is, hogy ellenfele kíméletlen, olykor engesztelhetetlen volt; a törvényesség határáig használta ki a rendelkezésre álló eszközöket. Mi tagadás, nem volt kisasszonyfutball az ellenzéki politizálás sem. Ám a korábbi kormányok sem kormányoztak jobb helyzetben. Ne felejtsük: a Gyurcsány-kormány már a gazdasági válság kirobbanása előtt megbukott. Az összeomlás körülményei félreérthetetlenül jelezték a kormányzati koncepció és gyakorlat elhibázottságát. A rossz kormányzás következményei miatt mondott csődöt a politikus, és vele együtt egy politika- és kormányzás-felfogás is. Mint mindennek, e politika- és kormányzás-felfogásnak és gyakorlatnak is voltak előzményei. Úgy véljük, ezek közül a legsúlyosabb hatása az ezredforduló környékére létrejött, véleményünk szerint patologikus politikai tagoltságnak és a hozzákapcsolódó politika-felfogásnak volt, ami aztán meghatározta a politikai gyakorlatot, a politikusi szelekciót, a kormányzati filozófiát is. Egy korábbi, 2006 őszén született, G. Fodor Gáborral közösen írt elemzésünkben ezt neveztük – némi frivolsággal – „gyurcsányorbánproblémának”. A politika válságának okát nem a kétosztatú pártstruktúrában, és nem is feltétlenül az úgynevezett „vezérdemokrácia” kialakulásában láttuk. Kétpártrendszerben is lehetséges hatékony kormányzás, és az sem kétséges, hogy – legalábbis bizonyos helyzetekben – egy erős pozícióval rendelkező személyiség köré rendeződő adminisztráció jobb teljesítményre képes a kollegiális kormányzásnál. Úgy véltük, a politikai bénultság inkább a politizálás minőségének megromlásából következett; a két „vezér” egymás foglyává vált, mindkettőt a másik legyőzésének rövidtávú célja vezérelte, ami – mivel a kormány való48


Schlett

István:

A

jó

és

a

rossz

kormányzásról

jában az ellenzék ellenzékévé vált – lehetetlenné tette a kormányzást. Igazán nem hittük, de mégis azt reméltük, hogy a politikai válság esetleges pozitív hatásaként megszületik a belátás, s a politikusok megtalálják az öngyógyulás valamely módját, és szakítanak a parlamentáris rendszer alapfeltevéseinek ellentmondó háborús észjárással. Az „ősbűnt” voltaképpen a baloldal követte el 2002. évi választásokon. Cselekedeteit nem egy alternatív program megvalósítása, hanem Orbán legyőzése vezérelte. E célnak rendelt alá mindent: a kormányfőjelölt kiválasztását, a kampányt, a programot, majd paradox módon magát a kormányzást. A győzelem után is az Orbán-fóbia határozta meg a kormánypolitikát; aligha lehet másként értelmezni a két éven belül csődközeli állapothoz vezető „jóléti rendszerváltást” s az utána következő kapkodást. Az őszödi beszéd egyik kulcsmondata éppen annak beismerése volt, hogy az első Gyurcsány-kormány két éve alatt a miniszterelnök nem az ország kormányzását, hanem a következő választás megnyerését tartotta legfontosabb feladatának. A csatát megnyerte, ám a háborút még abban az évben elvesztette. A 2008. évi népszavazás csak a kegyelemdöfést jelentette; a második Gyurcsány-kormány voltaképpen megalakulásától kezdve cselekvésképtelen volt. Lázas aktivitása csupán a tehetetlenséget leplezte. Ha a rendelkezésére álló eszközök elégtelenségét, az ország állapotát, a támogatottság hiányát – egyszóval a körülményeket – számbavesszük, láthatjuk, hogy maroknyi csapatával mindvégig a lehetetlenre vállalkozott. Az „egyedül az egész világ ellen” pozíció nem vall bölcsességre, a sziporkázó ötletek mit sem érnek, ha megvalósíthatatlanok, vagy valóra váltásukhoz hiányoznak az eszközök és a feltételek. A hatalomtechnika nem helyettesíti a kormányzást; a jó sváda csak időlegesen fedi el az ürességet, a szemfényvesztés hatása a függöny lehulltával elillan. Láthattuk, mily gyorsan fordult a csodálat, a hűség csalódásba és elutasításba. A hívek nemcsak a vezért hagyták el, hanem hátat fordítottak a tábornak is. Ostobaság volna ennek okát az emberek állhatatlanságban, a szerencse forgandóságában, az ellenzék áskálódásában vagy valami más, a kormányzó erőn kívüli tényezőben jelölni meg. Egy politikuscsoport, egy politika- és kormányzás-felfogás csődje mutatkozott meg a 2006 őszén kirobbant politikai válságban, majd vált egy év multán nyilvánvalóvá mindenki, így a kormányzó erők számára is. Az önfeladás jelent meg abban a szomorúan nevetséges érvelésben, amely a Bajnai-kormány csődgondnoki tevékenységéből kísérelt meg pajzsot kovácsolni az ellenfél olykor mérgezett nyilai és lándzsái ellen. Látjuk, az SZDSZ már létéért sem küzd, s a magyarországi pártstruktúra nemrég még legerősebb, legfegyelmezettebb, a társadalom minden csoportjába, intézményébe legjobban beágyazott pártja, az MSZP csak a feltámadás lehetőségében bizakodhat. A kétszer legyőzött ellenfél még soha nem volt hatalmasabb. Úgy nyerte meg a döntő csatát, hogy szinte semmit nem tett. Ellenfele üres zsákként omlott össze. Korábban sikeres fegyverei kicsorbultak, az Orbán-fóbia jórészt hatástalanná vált, legfeljebb önbátorításként funkcionált. Az MSZP nemcsak támogatóinak több mint felét vesztette el, hanem önbizalmát, mondanivalóját, hivatástudatát. A „gyurcsányorbán-probléma” egyik fele tehát az egyik fél súlyos vereségével megoldódott. Rövid – de talán középtávon is – csekély az esélye annak, hogy az MSZP ismét a 49



magyar politikai élet meghatározó erejévé, Gyurcsány pedig központi alakjává váljon. A háborús logika létokát vesztette el. De vajon megoldódott-e a másik értelmében? Meggyógyult-e a magyar politika, lehetségessé vált-e a hatékony kormányzás az alkotmányos rendszerünk keretein belül? Az esély megvan rá. Az ország rossz állapotban van, de úgy tűnik, nem vált kormányozhatatlanná. Sok, nehéz feladat vár megoldásra, ám a választásokon szerzett erős támogatás alapot adhat a jó kormányzás feltételeinek megteremtésére, még akkor is, ha igaz lenne, hogy e többség – legalábbis részben – a csodaváráson alapul. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy a jó kormányzáshoz nem elégendő a bármily hatalmas többségben testet öltő támogatás. A kormány mozgásterét bizonyára tágítja, a cselekvőképességet erősíti, de a cselekvési szabadság megnövekedése önmagában nem teremti meg a jó kormányzást. Az erő s az erőből fakadó magabiztosság növelheti a kormány teljesítményét, ám az önhittség súlyos következményű vakmerőségre csábíthat. Mondhatnák, az új Orbán-kormánynak könnyű dolga lesz, hiszen csak az ellenkezőjét kell tennie annak, amit elődje tett. Ám a rossz kormányzásnak – miként a jónak is – több formája lehet. Nem elegendő tehát csak arra figyelni, hogy mást tegyen, mint az előző két ciklus kormányai, nem elegendő elkerülni a korábbi hibákat, hanem más természetű hibákat sem szabad véteni. Egyszóval: jól kell kormányozni. De miről ismerhető fel a jó kormányzás? Döntően persze a következményekről, miként azt Ambrogio Lorenzetti oly meggyőző erővel festette fel a sienai városháza tanácstermének egyik falára az 1330-as években. Ha jó a kormányzás, épül a város, művelik a földet, élénk a kereskedelem, a mesterek dolgoznak, gazdagság, rend és tisztaság, elégedettség van, épp az ellentéte a szemben lévő falon látható pusztulásnak, piszoknak, tétlenségnek, bűnözésnek, betegségnek, halálnak, a rossz kormányzás velejáróinak. Post festa tehát nem nehéz a jó és a rossz kormányzás megkülönböztetése; elegendő a létrejött állapotok összevetése. A különbség kézzelfogható, szemmel látható, el nem téveszthető, akár számokban is kifejezhető. Ex ante vagy in statu nascendi ez már korántsem ily egyszerű. Miként ezt Pesti Sándor egy emlékezetes tanulmányában1 kimutatta, a kormányzati teljesítménynek egy igen jelentős, s talán éppen a legfontosabb része nemigen mérhető. A szándék még nem eredmény, egy megindult folyamatból még bármi lehet, a jövőbe senki sem láthat, sem a politikus, sem a tudós. Ami jónak látszik, elromolhat, a rossz jóra fordulhat. Arról nem is beszélve, hogy a politikának elkerülhetetlen velejárója a pártosság; ki-ki azt látja az amúgy is ködös jövőben, amit a vágyaival, félelmeivel, érdekeivel, értékeivel foncsorozott szemüvege mutat. Egyszóval: nincs mértékegység, nincs mérce, és nem létezik olyan pozíció sem, amelyből a mérés elvégezhető. Valami persze ezzel kapcsolatosan is mérhető. A manapság oly divatos „makromutatók”, mint például a GDP, az államháztartás hiányszáma, a devizaárfolyam, a tőzsdeindex és az ehhez hasonló számok bizonyára fontos dolgokat mutatnak, ám az is bizonyos, hogy a kormányzás minőségének mérésére nem alkalmasak. Egyfelől azért nem, PESTI Sándor: Mérhető-e a kormányzati teljesítmény? (Elmélkedések a kormányzati teljesítmény operacionalizálhatóságáról és a társadalomtudományok tudomány-jellegéről), Politikatudományi Szemle 2004/1–2., 233–255.

1

50


Schlett

István:

A

jó

és

a

rossz

kormányzásról

mert e mutatók által tükrözött jelenségek nemcsak a kormányzat tevékenységétől függenek, másfelől pedig azért, mert amire vonatkoznak, csak egyike a kormányzás által érintett szféráknak. A gazdaság fontos szerepet játszik ugyan az országok életében, a felelőtlen vagy elhibázott gazdaságpolitika nyilvánvalóan lehetetlenné teszi a jó kormányzást, de a gazdaságpolitika soha nem azonos a kormányzás egészével, annak mindenkor és mindenhol csupán egyik, a kormányzás komplexitásába illeszkedő, és csak azon belül értelmezhető eleme. A mutatók javulását hozó folyamatok lehetnek jó, de lehetnek rossz hatással is az ország életére; egyáltalán nem mindegy, hogy a társadalom milyen árat kell fizessen értük. Egy bölcs pénzügyminiszter – ha jól emlékszem, Turgot volt az – ezt így fogalmazta meg királyának: csináljatok jó politikát, s akkor én csinálni fogok nektek jó költségvetési politikát. Azt hiszem, a sorrend nem fordítható meg. Aligha lehet jó az a költségvetés, amely valamely bürokrata vagy technokrata ésszerűség által kreált kritériumoknak megfelel, ám súlyos társadalmi, politikai válsághoz, a társadalmi kohézió megbomlásához, a biztonság elvesztéséhez, a félelem eluralgásához vezet, s ezáltal megbénítja a gazdaságot is. Egy kormány mozgástere persze mindig behatárolt, ám a korlátok nem a kritériumokból, hanem az adottságokból és a körülményekből következnek, amelyek egyfelől változóak, másfelől pedig – természetesen a lehetséges körén belül – változtathatók. A kormányzás ugyanis nem csupán az ügyek adminisztrálásából áll, hanem invenciót, bátorságot, próbálkozást, korrekciót és efféléket magában foglaló alkotó folyamat is. A kormányzás akkor is létezik, ha tevékenysége összességében nem mérhető. Eleink még tudták, hogy a létünket meghatározó tényezők között bizony vannak olyan elemek, amelyek megmérhetetlenek, érzékszerveinkkel nem észlelhetők, megfoghatatlanok, ám létük vagy hiányuk mégis érzékelhető. És azt is tudták – talán mert politikai ismereteiket nem csupán tankönyvekből, hanem a politikai gyakorlatban sajátították el –, hogy az imponderábiliák nem kevésbé fontos részei életünknek a mérhető materiáliáknál. Lorenzetti allegóriái világosan közvetítik a rendi monarchia Arisztotelész tomista értelmezésén alapuló politika- és kormányzás-felfogását, értékvilágát. A jó, illetve a rossz kormányzásnak nemcsak következményei, hanem az eredményt meghatározó tulajdonságai is vannak. Az előbbi a közjó és a jog köré épül fel, jellemzője az egyetértést és biztonságot eredményező béke, az erély/bátorság (fortitudo), a bölcsesség, a nagylelkűség, a mértéktartás/önuralom (temperantia) és az igazságosság. Az utóbbi a közérdeket a magánérdek alá helyező zsarnokság köré rendeződik, jellemzője a háborút, széthúzást eredményező igazságtalanság és a félelem.2 Melyiknek mi a mértékegysége? Valamit bizonyosan, de valójában mit mérnek a közvélemény-kutatás eszközeivel és módszereivel alkotott indexek? Mégis, ki gondolná, hogy mivel e tulajdonságok és képességek a tudomány módszereivel, egzakt módon nem mérhetők, nem is léteznek? E fogalmak úgymond „puhák”; magára valamit adó tudós talán le sem írja e szavakat, hiszen nincs elfogadott definíciójuk, s így sokféleképpen értelmezhetők. Ez kétség2 A freskó leírása és értelmezése Maria Luisa MEONI: Utopia and reality in Ambrogio Lorenzetti’s good Government, IFI, Florence, 2005 alapján.

51



telenül így van, de ez nem a fogalmak (és persze nem is tudományok) hibája. Ugyanis nem a tudomány, hanem a politikai gyakorlat kategóriáiról van szó, amelyekkel szemben szükségszerűen sül fel a tudományos fogalomalkotás módszere, hiszen a sokszínű és változó gyakorlat, nem pedig a tudomány problémáiról van szó. Olyasmi ez, mint például a szerelem, a boldogság, a szépség, a jóság, amiről mindenki tudja, hogy mikor van és mikor nincs, ám a tudomány az egészről mit sem tud mondani, legfeljebb néhány eleméről dadog valamit. A „puhaság”, a többféleképpen-értelmezhetőség, a vitathatóság ezekben az esetekben aligha szüntethető meg. A politikai cselekvés szerkezeti elemét alkotó politikai gondolkodás fogalmai, illetve a hozzákapcsolódó politikai szótár szavai értelemszerűen csakis a politika kontextusában értelmezhetők, értelmüket ebben az összefüggésben nyerik el. Ahol politika van, ott szükségképpen van pluralitás, politikai tagoltság, eltérő értékvilág, világszemlélet, szükségképpen jelennek meg alternatívák, egymásnak ellentmondó programok, helyzetértékelések, célok, ítéletek és így tovább. Ez nem hibája, hanem természete a politikának; úgy tartjuk, megváltoztathatatlanul.3 Egy szó mint száz, a jó és a rossz kormányzásnak is vannak érzékelhető tulajdonságai, még akkor is, ha ezek egzakt módon nem írhatók le. E tulajdonságok, nem pedig a megfoghatóbbnak tűnő technikai tudás (például a manapság oly sokat emlegetett politikai kommunikáció, politikai marketing) különbözteti meg a jó és a rossz kormányzást. A magánérdeket a közérdek fölé emelő, a jogrendet felborító, az egyetértést és a biztonságot szétziláló, a félelemre építő, igazságtalan kormányzás rossz kormányozás. S a katalógus az eltelt hét évszázadban tovább bővült: rossz az a kormányzás, amely megsérti az egyéneket és közösségeket megillető jogokat, az egyenlőség elvét, amelyik kivonja magát a társadalom ellenőrzése alól, egyszóval, ha zsarnokként megszegi a törvényeket, az alkotmányt. De megromlik akkor is, ha szándékai tiszták, ám hiányzik belőle a bölcsesség, a mértéktartás, az erély, ha doktrinersége, bigottsága, rögeszmékre épülő rajongása miatt ragaszkodik hibásnak bizonyuló diagnózisához vagy a szükséges feltételek híján megvalósíthatatlan terápiájához. És akkor is, ha hiányzik a nagy célok eléréséhez szükséges hit, bátorság, és ezért a könnyebben járható, de sehova nem vezető utat választja, kihasználatlanul hagyva a közjó érvényesítésére kínálkozó kedvező alkalmat. A büntetés egyik esetben sem marad el. A nemezis – írja Kemény Zsigmond – inkább torolja meg a tévedéseket, mint a vétkeket.4 Említettük már, hogy nemcsak rosszul, hanem jól kormányozni is többféleképpen lehet. A közjónak, a közérdeknek nem csupán egyféle értelmezése lehetséges. Pártok azért születhetnek, mert – természetesen bizonyos korlátok között – maga a társadalom is megosztott akár a közjó tartalmát, akár a közérdek érvényesítésének módját illetően. A kormányzati alternatívák nem feltétlenül a hatalomra vágyó politikus akarnokságából vagy az ostobaságból, valamiféle „természeti törvénynek” meg nem felelő „igaz út” fel Politikafelfogásom részletes kifejtéséhez lásd A politikai gondolkodás története Magyarországon c. könyvem Bevezetését (Századvég, Budapest, 2009). 4 KEMÉNY Zsigmond: Széchenyi István = UŐ.: Sorsok és vonzások, szerk. Tóth Gyula, Szépirodalmi, Budapest, 1970, 206. 3

52


Schlett

István:

A

jó

és

a

rossz

kormányzásról

nem ismeréséből fakadnak. Voltaképpen a demokráciát, a jogegyenlőséget, a szabadságot, a mindenkit megillető emberi méltóságot tagadja az, aki úgy véli, hogy – ismétlem: bizonyos keretek között – nincsenek alternatívák, hogy csupán egyetlen úton lehet üdvözülni, az összes többi a pokolba vezet. Az omnikompetencia hitéhez – bárhonnan, akár küldetéstudatból, akár a tévedhetetlenség hitéből, akár egy szakmához vagy egy hivatáshoz kapcsolódó csőlátásból, akár tudományos meggyőződésből származzon is az – az omnipotencia vágya párosul, ami jó esetben nevetségessé, rosszabb esetben zsarnokká teszi a politikust, annak minden tragikus következményével. Láttunk erre elég példát a történelemben. Azt persze megértjük, hogy egy politikus bízik magában, hisz az igazában, hiszen kételyek közt gyötrődve döntésképességét, cselekvőképességét veszti el. A makacsságot is érteni véljük, hiszen ami egyszer nem sikerül, máskor sikerülhet. A tévedhetetlenség hite, a kiválasztottság-tudat, a mindentudás hübrisze azonban szemmértékét, valóságérzékét rontja meg, az eszét veszi el a politikusnak. Az emberiség éppen ennek elhárítására „találta fel” a politikus szabadságát korlátozó elveket és szabályrendszereket: a jogot, az erkölcsöt, az illemet. Ezért talált rá a hatalommegosztás elvére, ezt szolgálja az intézményesített politikai pluralizmus, a politikai szabadságjogokkal, a politikai részvételt mindenki számára biztosító demokráciával, a politikai nyilvánosság fórumaival, a parlamenttel, a szabad sajtóval, szakmai és intézményi autonómiákkal egyetemben. A tévedés lehetőségét ezek sem zárják ki, de legalább biztosítják a korrekció lehetőségét. Azt is megértjük, hogy a politikus tábort gyűjt igaza érvényesítéséhez, hiszen támogatók nélkül céljait aligha érheti el. A demokratikus pártok is így keletkeznek: a közösnek tudott cél, az érték-, érdek és véleményazonosságot kifejező ideológia, bizonyos szabályok elfogadása, az egymás iránti bizalom, a hűség, a szolidaritás (és nem a félelem, a rögeszme, az önzés, a haszonlesés, a zsákmányszerzés, a korrupció) abroncsozza össze – és egyben különíti el egymástól – a pártokat. A jó kormányzásnak nem akadálya, hanem feltétele a pártok megléte; pártoké persze, és nem hadseregeké vagy rablóbandáké, amelyek a patologikus politikai rendszerek velejárói. A parlamentáris demokrácia csak a politikai pluralizmus elvére épülhet. Arra az előfeltevésre, hogy a társadalomban különböző érdek- és véleménycsoportok vannak, s ezeknek elvehetetlen joguk van részt venniük azon közösség ügyeinek intézésében, amelyhez maguk is tartoznak, joguk van minden törvényes eszközt felhasználni saját vágyaik, elképzeléseik érvényesítésre. Ennek felel meg a döntéshozást szabályozó eljárásrend: vitatott kérdésekben a választásokon többséget szerző politikai erőnek van döntési jogosultsága, a főhatalom – a kormányzás – kizárólag őt illeti meg. Természetesen azzal a korláttal, hogy az eljárásrend alapelveit nem változtathatja meg, nem vonhatja meg más politikai csoportok jogát, hogy egy másik alternatíva érvényesítéséhez szükséges többséget megszerezzék – természetesen ők is az eljárásjogi szabályok betartásával. A képviseleti rendszerben a pártok léte nem csupán kényszerű adottság, hanem a rendszer működésének, a közjó érvényesítésének, a jó kormányzásnak alapfeltétele. A versengésük eredményeképpen megalakuló parlamenten kívül egyszerűen nem létezik olyan sze53



mély, testület, szakma, hivatás, bármi, amely a közösség egészét érintő – tehát politikai – döntéseket átvehesse. Ebben a politikai szerkezetben sem jogcím, sem képesség nincs erre; ha mégis van, az az állam megromlásának, a széthullásnak, a rossz kormányzásnak legbiztosabb jele. A főhatalomért versengő pártok létéből egyenesen következik a kormányzati alternatívák létezése. A pártok ugyanis különböznek egymástól. Érdek- és értékviláguknak megfelelően különböző célokat tűznek ki, világlátásukból következően más helyzetértékelést adnak, eltérően határozzák meg a fontossági sorrendeket, különböző napirendet követnek, egyszóval más alternatívát fogalmaznak meg. Van olyan nézőpont – például a párt-, politika- vagy az elit-ellenességben kifejeződő demokrácia-elleneség –, ahonnan nézve e különbségek nem, vagy elenyészőnek látszanak. És természetesen vannak olyan pontok, ahol a pártok ténylegesen is érintkeznek. Ami aligha lehet meglepő, hiszen ugyanazon politikai rendszernek egymással versengő, ugyanakkor egymást kiegészítő elemei. A pártok elkülönülése, harca, váltógazdasága a parlamentarizmus egyik legfontosabb korrekciós mechanizmusa. Így kerülhetnek felszínre a társadalmi-politikai valóságban rejlő lehetőségek, amelyet összességében egyetlen politikai erő soha nem jeleníthet meg, nem képviselhet. Természetes, hogy egy párt a saját elképzeléseit tartja legjobbnak, s azon sem lepődünk meg, ha saját céljain méri ellenfele teljesítményét, saját prioritásait, saját napirendjét kéri számon, ha éppen ellenzékben van. A bölcs politikusnak azonban legalább lelke mélyén sejtenie kell azt, amit a pártharcokban mélyen nem involvált szemlélő – és a döntésre felhatalmazott választópolgárok többsége ilyen – természetesnek tart; azt ugyanis, hogy a másik cél, a másik napirend nem feltétlenül ördögtől való, az azt képviselő, megvalósító kormány nem feltétlenül rossz. És tényleg. Miért rossz az, ha valaki ideológiai meggyőződésének vagy helyzetértékelésének megfelelően a nemzeti kohézió vagy a közbiztonság megerősítését esetleg fontosabbnak – vagy sürgetőbbnek – tartja, mint a gazdaság teljesítményének a fokozását vagy az állami kiadások csökkentését? Persze, persze, mindegyik fontos és sürgető, ám a célok ellentmondanak egymásnak. Így tehát választani kell közöttük. Mértéket tartva, természetesen. Így van ez a kisebb, de a nagyobb horderejű kérdésekben is. Ki-ki hihet a saját maga választotta útban úgy is, ha elfogadja: üdvözülni többféleképpen lehet. Azt hiszem, ennek belátása is szükséges ahhoz, hogy jó lehessen a kormányzás. A jó és a rossz kormányzást – térünk vissza kiindulópontunkhoz – nem a szándék, hanem az eredmény különbözteti meg. Az eredményesség a felhatalmazáson, támogatáson nyugvó erő, hatalom nélkül nem lehetséges. Ám a jó kormányzáshoz szükséges erények, képességek, a cselekvést irányító szilárd elvek híján az ország felvirágoztatása nem sikerülhet.

*

54


Schlett

István:

A

jó

és

a

rossz

kormányzásról

Az „Új Ausztria” neoabszolutista kísérletének összeomlása után a nyilvános politizálás színterére 1860 őszén visszatérő Deák hívei sürgetése ellenére sem lép fel programmal. Vonakodását így indokolja meg sógorának írt levelében: „Mennyire nem ismered Te is hazánk jelen helyzetét, mutatja levelednek utolsó sora, melyben azt mondod, hogy az én kezemben van hazánk állapota. Hidd el nekem, egy ember, bárki legyen az, csak igen keveset tehet a dolgok jobbra fordításában, s kivált a jelen viszonyok között minden munka, minden törekvés egy véletlen eseten, egy kóborló s néha üres híren, egy könnyelműleg költött s terjesztett hazugságon megtörik. A legtisztább szándék erőtlen a magasra fokozott izgatottságot akár csillapítani, akár célra vezetni. Vak esettől függ minden, mert mindenütt bizalmatlanság, s a kit más nem ámít, maga ámítja magát. Helyzetünket határozottan s részletesen sem magunk, sem elleneink nem ismerhetik, azért még csak hozzávetőleg sem képes megjósolni senki, a mi a legközelebbi pillanatban bekövetkezhetik. […] Aki a hont, mint Te írod, megmenteni reményli, annak ismernie kell a helyzetet és az embereket, tisztán kell látni, s én e zavarában a bajoknak, reményeknek, vágyaknak és számításoknak nem látok tisztán.”5 A „mikéntről” tehát nincs határozott véleménye, mert nem is lehet. Nem cselekvési tervet készít, hanem a cselekvést vezérlő elveket és szabályokat foglalja össze magának és híveinek, s ismétli el minden lehetséges alkalommal a nyilvánosság előtt. Ezek az elvek és szabályok az eszközhasználatra, a politikai stílusra és az értékekre vonatkoznak. Kizárják az erőszak alkalmazását, de magukba foglalják a ’48-as törvények értelmében vett alkotmányosság teljességét. Kifejezésre juttatja a másik fél érdekeinek méltánylására való készséget, ám a liberális alkotmányosság, az ország integritásának és szuverenitásának helyreállítását kiveszi a „tranzigálás” tárgyai közül, elfogadását a tárgyalások megkezdésének feltételének tekinti. Részletekről nem beszél, ám álláspontja világos: az „engedés” (az Októberi Diplomát elfogadó konzervatív álláspont), illetve a „törés” (Kossuth forradalmi programja) ellenébe a „gondos vigyázással párosult szilárdság” pozícióját állítja. És ragaszkodik hozzá hat éven keresztül, a kiegyezési tárgyalások befejeztéig. „Mi várhatunk”, válaszol Schmerling fenyegetőzésére, s nem enged némely híve pragmatikus megfontolásokra hivatkozó sürgetésének sem. Mereven elutasító a kossuthi alternatívával szemben is; újra és újra leszögezi, hogy a legalitást semmilyen körülmények között nem adja föl. Az 1861. évi országgyűlés feloszlatását követően 1865 húsvétjáig ismét a passzív rezisztencia politikáját folytatja. Mintha volna valami igazság a rendőrminiszter 1859-ben írt jelentésében, aki Deák passzivitását „csökönyösségéből” származtatta. Nevezhetjük így is azt a kétségtelenül rugalmatlan magatartást, amelyet az elvek és normák ily nagymértékben meghatároznak. De politikai bölcsességnek is nevezhetjük, olyan állhatatosságnak, amely a politikai helyzet által kijelölt mozgástér természetének és határainak felismerésén, illetve a ben5 Deák Ferenc levele Oszterhueber Tarányi Józsefnek, 1860. december 30. = DEÁK Ferencz Beszédei, II., szerk. Kónyi Manó, Franklin, Budapest, 1886, 522–523.

55



ne rejlő lehetőségek feltérképezésén alapul. Így például annak belátásán, hogy a cél – a „liberális alkotmánypárt” teljes, tehát az önállóság mellett az ország integritását, a polgárosodást, a liberális alkotmányosság követelményeit és a Magyarországot fenyegető külső veszélyek ellen védelmet ígérő államszövetség fenntartását is magában foglaló programjának megvalósítása – csak ezen elvek és normák alapján érhető el. Hozzátartozhat a politikai cselekvés teremtő erejének, a korlátoknak és lehetőségeknek latolgatása is. Deák nem hitt a politikai akarat mindenhatóságában, s gondolkodásában nem találjuk nyomát annak az optimizmusnak sem, ami Kossuthnak az egymást követő csalódások után erőt adott az újabb és újabb tervek kikovácsolásához. De ugyanakkor volt érzéke a biztató jelek érzékelésére is. Látta Ausztria szorult helyzetét, tudhatott az uralkodó és az osztrák politikusok dilemmáiról is, így nem alap nélkül bízhatott abban, hogy az Októberi Diploma csupán az első, tapogatódzó lépés volt az uralkodó kiútkeresésében. Valószínűsíthető volt tehát a siker lehetősége. Az „elvszerűség” így nemcsak korlát, hanem a cselekvés eszköze is volt. Úgy hisszük, ez utóbbi feltételezés alapján értelmezhető leginkább Deák álláspontja, magatartása, tevékenysége. Amikor lemond az erőszak alkalmazásáról az valójában nem csupán önkorlátozás, hanem annak felismerése is, hogy az általa kívánt céllal ez az eszköz nem összeegyeztethető. Amikor „szorosan” ragaszkodik „minden jogszerűen alkotott törvény” érvényességéhez mindaddig, amíg a „jogfolytonosság” helyreáll, nem „csökönyösködik”, hanem azt az eljárási módot választja, amellyel a „liberális alkotmánypárt” célkitűzése teljesíthető. Mert ne feledjük: Deáknak nemcsak eszközválasztása, hanem célja is más volt, mint Kossuthé vagy a konzervatívoké. A Deák-párt mérsékelt liberálisai fenntartották a reformkori liberalizmus legfőbb céljait, ám újraértelmezték a feladatot 1848–49 tapasztalatai alapján. A célok – a nemzetépítés alapfeltételeként Magyarország szuverenitásának és integritásának helyreállítása, a liberális jövőkép megvalósítására irányuló polgárosodás programja, a liberális alkotmányosság elveit szem előtt tartó politikai berendezkedés kiépítésének terve – nem változtak, de – gondoljunk Eötvös József és Kemény Zsigmond ötvenes években született munkáira – végrehajtottak bizonyos korrekciókat. Itt csak két elemét emelnénk ki a liberalizmus újrafogalmazását célzó írásokból: éles határvonalat húztak a radikalizmus minden formájával szemben, illetve a stabilitás-igény alapján újraértelmezték az állam szerepét. „Aki akarja a célt, akarnia kell a célhoz vezető eszközöket is” – hangzik fel a reformkor óta gyakran a politikai tervezés egyik maximája a politikai vitákban. A különböző célok viszont különböző eszközöket és eljárási módokat igényelnek. Az ország javára szolgáló célok, illetve a célokhoz vezető eszközök és eljárásmódok megtalálása a politikus bölcsességének legfőbb próbája. 1867-ben az ország többsége úgy vélte, Deák mindkét feladatot teljesítette. A „haza bölcse” titulus ezt a teljesítményt díjazta.

56


Kommentár • 2010|3 – Messzelátó

Ablaka Gergely IRÁNI FOCITÖRTÉNETEK Futball és politika az Iszlám Köztársaságban Iránban a labdarúgás nem egyszerűen sport, hanem sokkal több annál: egyfelől részét képezi a politikai csatározásoknak, másfelől pedig leképeződése a szociológiai változásoknak. Megmutatja a társadalom és psziché komplexitását, valamint a forradalom után felnövő generáció szabadság utáni vágyakozását. Emellett pedig szemlélteti azt is, hogy a túlzott átpolitizáltság és ideologizáltság mennyire jelen van az iszlám köztársaságban, s a hétköznapokban. Jelen írás arra vállalkozik, hogy néhány „focitörténetbe” rendezve bemutassa az iráni labdarúgás politikai, társadalmi és kulturális hátterét és jellemvonásait.

Miről is szól az iráni foci? Iránban a labdarúgás, majd száz esztendővel a megjelenését követően, népszerűbb, mint a hagyományos perzsa sport, a birkózás. De vajon minek köszönhető ez a népszerűség? Nos, talán leginkább annak, hogy az irániak számára a futball nem csupán sport, szórakozás avagy időtöltés, hanem sokkalta több annál, a modernség, az összetartozás, az egyenlőség vagy éppenséggel a szabadság szimbóluma, kifejeződése. A labdarúgás már a kezdetek óta szorosan összefonódik a modernitás és tradicionalizmus között feszülő ideológiai vitával, mint ahogyan szerepet kap a kulturális nyitottság kontra nyugati befolyás kérdésében is. Iránban a futball nem egyszerűen játék, hanem az iráni nacionalizmus megnyilvánulási formája, a futballpálya pedig lényegében nem más, mint egy nemzetközi csatatér. A labdarúgás népszerűségének és sikerességének eredményeként a játék igazi nemzeti ügynek számít a perzsa államban, alig akad határon innen és túl, aki ne követné figyelemmel a nemzeti tizenegy szereplését. A foci azonban nemcsak a nemzeti egységről tanúskodik, hanem a társadalmi változásokról is, miként a sport a városi kultúra integráns részét alkotja. Sokaknak a labdarúgás jelenti az elsődleges csoport- és identitásképző erőt, s egyben az önkifejezés és véleményalkotás szabad lehetőségét is. Az iszlám köztársaság szigorú és ideologizált rendszerében a labdajáték valóban a szabadságot jelképezi, hiszen a stadionok lelátóin lehetőség nyílik a szabályok megszegésére s az erős állami kontroll alól való kitörésre. Másoknak, a lakosság felét kitevő nőknek a labdarúgás még fontosabb, mivel az a társadalomban elfoglalt helyükről és szerepükről, az egyenlőségért folytatott küzdelmükről is szól. A foci és a politika mindig is összekapcsolódott: így a sah nacionalizmusában és az iszlám köztársaság populizmusában egyaránt kitüntetett szerepet játszott illetve játszik a labdarúgás. 57



A futball lényegében nem más, mint az iráni társadalom, politika és kultúra komplexitásának kifejeződése.1

Egy kis iráni futballtörténelem Iránba a futball a brit jelenlétnek köszönhetően jutott el majd egy évszázaddal ezelőtt, amikor Anglia kereskedelmi és politikai befolyást szerzett a perzsa államban. A labdarúgás elterjedését és fejlődését ezt követően alapvetően három közvetítőcsatorna segítette: egyrészt a misszionárius iskolák, ahol a tanmenet részeként oktatták a labdajátékot, másrészt az olajiparban dolgozó munkások, akik szabadidejükben a játékkal mulatták az időt, harmadrészt a katonaság, amely a fizikai felkészítés és csapatépítés során űzte a sportot.2 A labdarúgás nyugati művészetként, sőt mi több, a modernség jelképként érkezett meg Iránba, s került szembe az országot és társadalmat átható tradicionalizmussal. A politikai vezetők a mechanikus szolidaritás miatt csodálták, a síita egyházfők viszont idegensége miatt élesen támadták a játékot. A futball már megjelenését követően összefonódott a politikával. Reza sah a modernitás szimbólumának tekintette, s mint a csapatszellem és erkölcsösség erősítőjét igyekezett felhasználni országegyesítő és intézményépítő munkásságában. Uralma alatt azonban mindvégig a tradíciók ellenállásába ütközött, és az államilag-katonailag támogatott sport csupán az elitek kiváltsága maradt. A futball fejlődése, igazi tömegsporttá válása az ifjabbik Reza alatt indult útnak: ekkor szerveződött meg az első modern bajnokság, a hivatalos futballszövetség, és Irán ekkor lett tagja a FIFA-nak is. Mohamed Reza apjával ellentétben a játékban már nemcsak a nevelés eszközét látta, hanem igyekezett a futballt nacionalista rendszerének és külpolitikai ambícióinak alátámasztására is felhasználni (lásd az Izrael felett aratott 1968-as sikert).3 Az 1979-es iszlám forradalmat, még inkább az iraki háború kirobbanását követően úgy tűnt, hogy az iráni labdarúgásnak befellegzett: a bajnokságot feloszlatták, a futballpályákból pedig imahelyek vagy éppen legelők lettek. A forradalmi rendszer puritanizmusa azonban nem sokáig tartott, és a futball hamar visszatért a kényszerpihenőről. A vezetés látván, hogy a labdajáték mekkora társadalmi népszerűségnek örvend (a fiatalok inkább mentek meccsre, mint a mecsetbe), igyekezett a sportot propagandaeszközként felhasználni. A csapatok mind állami irányítás alá kerültek, többségüket pedig az előző rendszerrel való szakítás jegyében átnevezték. Az iszlám köztársaság ideologizáltsága a futballpályán is megjelent, ezután a számokat és a neveket perzsául kellett írni, a nemzeti kupát pedig átkeresztelték Jeruzsálem-kupára.4 Az iráni labdarúgás történelmében a következő fordulatot, vagy ha úgy tetszik: forradalmi változást az 1997-es esztendő hozta: Irán, története során (1978 után) másodLásd a Labdarúgás iráni módra című filmet (Maziar Bahari: Football, Iranian Style, Off-Centre Productions, 2001). Houchang E. CHEHABI: A Political History of Football in Iran, Iranian Studies 35/4. (2002), 374–379. 3 Uo., 385–386. 4 Uo., 389–391. 1

2

58


Ablaka

Gergely:

Iráni

focitörténetek

szor szerzett jogot arra, hogy a világ legrangosabb futballtornáján, a világbajnokságon részt vegyen. A kvalifikációs sikert követően pedig valóságos futball-láz lett úrrá az iszlám köztársaságon, a nagy ünneplés közepette számos addig tabunak számító kérdés került felszínre, illetve dőlt meg. A nemzeti diadal utat adott az addig mélyen szunnyadó érzelmeknek, és a falak közé zárt magánélet kitódult a közterületekre. A futball politikai tartalommal telítődött, s egyszerre szólt az alternatív életformák iránti vágyakról, a kulturális nyitottság kérdéséről, a nők társadalomban betöltött szerepéről, az országnak a nemzetközi rendszerben elfoglalt helyéről, valamint a határokon átívelő perzsa nemzeti egységről.5 Iránban a futball igazi sikertörténetnek számít, mivel a kezdeti viszontagságok s a folyamatos egyházi kritikák és politikai intrikák ellenére irániak millióit volt képes meghódítani. 1998-ban Teherán rendezte a birkózó-világbajnokságot, ám az mégsem vonzott annyi érdeklődőt, mint amennyit az éppen akkor zajló labdarúgó-világbajnokság. Mindezt látva bátran állíthatjuk, hogy a labdarúgás valóban legyőzte a hagyományos nemzeti sportot. A futball népszerűségének hátterében pedig most is, akárcsak a sah idejében, a társadalmi változások állnak: amíg a Pahlavi-korszakban a labdarúgás az urbanizáció hatására városokba vándorló munkásoknak jelentett egyfajta kollektív identitást, addig manapság, az iszlám köztársaságban a foci a megfiatalodott és szekularizálódott lakosságnak kínál egyfajta szabadabb életformát.6

Vörösek kontra kékek Azt, hogy az iszlám köztársaságban a labdarúgás nem egyszerűen sport, hanem valódi megszállottság, talán a „teheráni derbi” néven elhíresült rangadó, a két fővárosi szupercsapat, a vörösök (Perszepolisz) és a kékek (Esteghlal [Függetlenség]) összecsapása bizonyítja a leginkább. Az évente kétszer megrendezett teheráni küzdelem (amelyeket a nagy érdeklődés miatt olykor vidéki nagyvárosokban tartanak) az egyik legnagyobb ázsiai rangadónak számít, amelyet csak olyan híres párharcokhoz lehet hasonlítani, mint a Real Madrid és az FC Barcelona vagy az Internazionale és az AC Milan versengése.7 A mérkőzés napján szinte megáll az élet az iráni fővárosban, s mindenki vörösbe vagy kékbe öltözve a stadion felé veszi az irányt. A focidrukkerek lelkesedése ilyenkor óriási: órákig állnak sorban a jegyért, majd a bejutásért, s közben rendületlenül kampányolnak választott csapatuk és színük mellett, a játékot követően pedig az eredménytől függően a város utcáin éjszakába nyúlóan ünnepelnek vagy éppenséggel törnek-zúznak. Cristian BROMBERGER: Sport as Touchstone for Social Change. A Third Half for Iranian Football, Le Monde Diplomatique 1998. április 11. (http://mondediplo.com/1998/04/04iran). 6 Houchang E. CHEHABI: The Politics of Football in Iran, Soccer & Society 7/2–3. (2006), 233–261. 7 Yosoof FARAH: Persepolis-Esteghlal: The Day of the Sorkhabi Derby, The Bleacher Report 2009. január 11. (http://bleacherreport.com/articles/115163-persepolis-esteghlal-the-day-of-the-sorkhabi-derby). 5

59



Sokaknak a rangadó kétségkívül sokkalta fontosabb esemény az évben, mint a perzsa újév vagy Ali imám születésnapja. Mindez nem is csoda, ha azt tekintjük, hogy az urbanizálódott és megfiatalodott iráni lakosság jelentős hányadának az erőteljes állami kontroll és szigorú szabályok között a valamely sportklubhoz tartozás jelenti az egyik legfőbb identitásképző erőt illetve önkifejezési eszközt.8 Arról nem is beszélve, hogy a stadionokba áramló huszonévesek a meccs 90 percére megszabadulhatnak minden családi és állami ellenőrzés alól, s ekkor felszínre törhetnek az elfojtott emóciók, s szó szerint kitombolhatják magukat. Éppen ezért nem meglepő, hogy a futballpályán is parázs a hangulat, az éles szembenállás és a sok botrány miatt a derbin ma már csak külföldi bíró fújhatja a sípot. A vörösök és a kékek rivalizálása nem egyszerűen szimpátia kérdése, hanem komoly tradíciókon illetve társadalmi, politikai és gazdasági különbségeken alapuló szembenállás, amelynek gyökerei igencsak messzire nyúlnak vissza. Mindkét klub a sah rendszerében született, s míg a kékek (akkoriban Tadzs [Korona] néven) a rendszer pillérét alkották és erősen kötődtek a hadsereghez, addig a vörösök a „doktorok és mérnökök” csapataként az értelmiséget képviselték.9 A forradalmat követően a klubok állami irányítás alá kerültek, s ezáltal elhalványult a politikai szembenállás, ám a Perszepolisz nyugati orientációja (az angol taktika követése), valamint reformpárti rajongótábora (például Mohammad Khatemi ex-elnök) miatt még mindig a rendszer egyfajta ellenzékének számít. S ha már a társadalmi engedetlenségről van szó, mindenképpen említést érdemel az, hogy a forradalmat követően átnevezett klubot (Piruzi [Győzelem]) mind a mai napig Perszepolisznak hívják a szurkolók. Ez is mutatja, hogy az iszlám köztársaságban a futball valójában a deviáns viselkedés egyik lehetséges színtere. A lelátókon transzba esett fiatalok csüngnek, akik közül némelyek táncra perdülnek örömükben, a nagy többség pedig káromkodik a kihagyott helyzeteknél s a bírói tévedéseknél. A futballjátékosok nyugati mintára vágott hajkoronájukkal és öltözködésükkel szintén feszegetik a rendszer határait.10 Különösen igaz ez, ha azt nézzük, hogy a szurkolóknak a játékosok olyanok, mint az igazi hősök, akik adott esetben a propagandaképekről letekintő forradalmi vezetőknél is népszerűbbek. A futball népszerűsége a mai Iránban többek között abban rejlik, hogy egyfajta alternatív életmódot és önkifejezési lehetőségét jelent, no meg persze abban, hogy a mérkőzések alkalmával át lehet hágni a hétköznapokban érvényesülő konvenciókat. Ahogyan egy, a stadionba tartó öregúr mondta: „csakis a káromkodás miatt érdemes focimeccsre menni”.

Amir MOMENI: Bigger than Nowruz. Sports and Politics in Iran, Tehran Bureau Frontline 2009. április 5. (www. pbs.org/wgbh/pages/frontline/tehranbureau/2009/04/bigger-than-nowruz.html). 9 CHEHABI: A Political History of Football in Iran, 386–387. 10 Roxana SABERI: Iran Restricts Footballers’ Style, BBC News 2005. október 21. (http://news.bbc.co.uk/2/hi/ middle_east/4330048.stm). 8

60


Ablaka

Gergely:

Iráni

focitörténetek

Nők a pályán és a lelátókon Iránban a labdarúgás részét, vagy ha úgy tetszik, leképeződését jelenti a társadalmi változásoknak és törekvéseknek. Mindezt mi sem mutatja jobban, mint a futball és a nők igencsak érdekes kapcsolata. Az 1979-es forradalmat követően a hölgyeket mint nemkívánatos személyeket száműzték a futball-lelátókról. A labdarúgás népszerűvé válásával azonban az iszlám köztársaságban több alkalommal is napirendre került a tiltás feloldásának kérdése (így például az 1994-es ázsiai ifjúsági játékok vagy az 1998-as franciaországi világbajnokság kapcsán), de a vallási vezetés mind a mai napig mereven elzárkózik a stadionkapuk megnyitásától. Az indokok immáron három évtizede ugyanazok: egyfelől hogy az iszlám tanításaival ellenkezik a másik nem testének (húsának) fedetlen látványa (hiszen az tisztátalan vágyakat ébreszthet a szemlélődőben); másfelől pedig hogy a futballszurkoló férfiak kezelhetetlenek, hangos kiabálásuk és káromkodásuk nem a női füleknek való.11 Így paradox módon az iráni lakosság fele kiszorul a Szabadság közel 100 ezer fős stadionjából (így hívják a fővárosi futballszentélyt). A nőknek pedig nincs más választásuk, mint televízión követni a mérkőzéseket. Csakhogy, mint Iránban megannyiszor, a talpraesett és elmés ifjúság ez esetben is megtalálja annak a módját, hogy a szigorú ellenőrzések ellenére is bejussanak a mérkőzésre. Ha kell, álruhát öltenek, s levágják a hajukat, vagy egyéb trükkökhöz folyamodnak (így például katonának vagy vaknak öltöznek) annak érdekében, hogy élőben láthassák kedvenceiket, s hogy átérezhessék a stadion kínálta szabadságot.12 A fiatal lányok esetében a futball iránti rajongás és kockázatvállalás nem másról, mint a szabadabb, alternatív életforma utáni erőteljes vágyakozásról árulkodik. A diszkrimináció, valamint a háttérben zajló társadalmi változások (demográfiai robbanás és kulturális nyitás) eredményeként a mérkőzések látogatásának kérdése idővel egyre inkább összefonódott a nők jogaiért küzdő társadalmi mozgalommal. Az öntudatosabbá váló hölgyek a stadionból való kitiltást a szabadságjogaik korlátozásaként kezdték megélni, s egyre többször emelték fel a szavukat, s tették fel ironikusan a kérdést: miért nekik kell bűnhődniük azért, mert a férfiak nem tudnak viselkedni? A nemzeti válogatott 1997-es, selejtezőkön elért sikerét követően aztán szó szerint ledőltek a tabuk, amikor a lelkes női szurkolók a kordonokon áttörve bevették az ünneplő stadiont.13 A kapuk ugyan ezután is zárva maradtak, de a következő évben útnak indulhatott az első női futball-bajnokság. A focimánia a tiltás és korlátozás ellenére, vagy éppen annak hatására az iráni nők körében is elterjedt. Manapság már nemcsak a fiúk, hanem a lányok is sorban állnak a sztárjátékosok aláírásaiért, s körükben is igen sok már a rajongói klub. De ami ennél is fontosabb, hogy évről évre egyre többen csatlakoznak valamelyik női futballcsapathoz, Frances HARRISON: Iran Clergy Angry over Women Fans, BBC News 2006. április 26. (http://news.bbc.co.uk/2/ hi/middle_east/4947508.stm). 12 Lásd a Pályán kívül című filmet (Jafar Panahi: Offside, Sony Pictures Classics, 2006). 13 CHEHABI: A Political History of Football in Iran, 397. 11

61



hogy ott élhessék ki a labdajáték iránti vonzalmaikat és vágyálmaikat. Az iráni női foci azonban több sebből is vérzik: így a folyamatos ideológiai gyanakvás mellett kevés a sportra fordított pénz, kevés a használható futballpálya s kevés a szakértelem is. A túlzott ideológiai merevség ráadásul könnyen alááshatja a sikerességet, mint ahogyan azt a hidzsáb (fejkendő) körüli nemzetközi huzavona kapcsán is láthattuk (Teherán makacsságának eredményeként a sikert sikerre halmozó női focicsapat majdnem lemaradt a 2010-es ázsiai játékokról).14 A női foci megjelenése s népszerűvé válása annak köszönhető, hogy az a nők számára nemcsak az önkifejezés lehetőségét, hanem a jogegyenlőségért folytatott harc egyik meghatározó színterét is adja, miközben a futball remekül tükrözi azt is, hogy a nők egyre aktívabbá váltak, s ma már számos, az iszlám által eredetileg férfiasnak tartott szerepre vágyakoznak.

Futballpálya mint külpolitikai csatatér Az irániaknak a labdarúgás egyfelől egyet jelent a nemzeti egységgel és büszkeséggel, s olyan összekötő kapcsot képez, amely minden társadalmi törésvonalat áthidal, másfelől pedig tükörképét adja az iráni pszichének, így például annak, hogy miként is látják magukat a Közel-Keleten s a tágabb világban. Az 1998-as világbajnoki kijutás történelmi pillanat volt, amit az ország apraja-nagyja a politikai, társadalmi és gazdasági különbségeket félretéve, közösen ünnepelt. De még ennél is fontosabb volt, hogy a forradalom óta először valódi, a határokon átívelő egység született, amennyiben a focisiker összekovácsolta az emigrációban és odahaza élő irániakat.15 A nacionalizmus diadala volt ez: egyfelől az iráni diaszpórában élők ezt követően egyre inkább felvállalták származásukat (mindezt az Európába szerződő játékosok csak tovább erősítették), másfelől pedig egyértelművé vált, hogy az irániak a futballt mint kollektív cselekvést inkább tartják a nemzeti szellem és karakterisztika megtestesülésének, mint a hagyományos egyéni sportokat. A labdarúgás egyértelműen a nemzeti összetartozás jelképe lett. A labdarúgás azonban nemcsak az iráni nemzeti egységet szimbolizálta, hanem az ország nemzetközi újraintegrálódását is. Irán a forradalom óta először vehetett részt a világbajnokságon, s a viszontagságos utat, amelyet a nemzeti tizenegy a selejtezők során bejárt (17 meccset játszottak, s utolsóként jutottak ki), sokan az iszlám köztársaság nemzetközi porondra való visszatérésének rögös ösvényéhez hasonlították.16 A nemzetközi nyitás kontra bezárkózás vitában a másik nagy fordulatot ekkor az jelentette, hogy a világbajnokságra való felkészülés közepette az iráni futballszövetség történelme során először nem iráni, hanem (előbb a brazil Valdeir Vieira, majd a horvát Tomislav Ivic sze14 Fifa Allows Iran Girl Footballers to Cover Their Heads, BBC News 2010. május 3. (http://news.bbc.co.uk/2/hi/ 8658243.stm). 15 Lásd Labdarúgás iráni módra. 16 BROMBERGER: I. m.

62


Ablaka

Gergely:

Iráni

focitörténetek

mélyében) külföldi edzőt kért fel a nemzeti tizenegy vezetésére.17 Az iszlám köztársaság nemzetközi sikere egybeesett a vezetés külpolitikai és kulturális nyitásával, majd annak egyik fő motorjává lett (lásd: amerikai–iráni birkózó-diplomácia). Az iráni foci átpolitizáltságát jól szemléltették az 1998-as világbajnoki csoportmérkőzések, mivel azok nem csupán a játékról szóltak, hanem az iszlám köztársaság külpolitikájának egyfajta megnyilvánulását is adták. Irán a sors furcsa fintorának köszönhetően az Egyesült Államok csapatával került össze, amely mérkőzés egyfelől az amerikai–iráni kapcsolatok normalizálásáról (a mérkőzés napját hivatalosan a „Fair Play” napjává nyilvánították), másfelől pedig a régi sérelmek előretöréséről szólt (a keményvonalasok a 2:1-es győzelmet odahaza a Nagy Sátán felett aratott diadalként értékelték). De nemcsak az amerikaiak elleni meccs telítődött politikával és ideológiával, hanem a másik kettő is: így a Németország elleni fellépést beárnyékolta az az 1997-es berlini bírósági döntés, amely Iránt a terrorizmus támogatásával vádolta meg, a Jugoszláviával vívott összecsapásra pedig a bosnyák népirtás árnyéka vetült.18 Iránban a futball a kezdetektől összefonódott a külpolitikai törekvésekkel, a regionális rivalizálás pedig, akárcsak a sah rendszerében, most is szerepet kap a labdarúgómérkőzéseken. Noha az Irakkal folytatott háború már régen véget ért, a szomszédos arab ország ellen vívott összecsapások mégis mind a mai napig politikai jelentőséggel és többletjelentéssel bírnak, azokat egyértelműen áthatja a konfliktusos múlt. A háborús veteránok között ilyenkor sokan vannak, akik úgy vélik, hogy „most a sportolókon van a sor, hogy megvívják a csatát”.19 Az iraki–iráni derbihez hasonló intenzitású és fontosságú a Szaúd-Arábia elleni mérkőzés is, amit a két ország közötti vallási, ideológiai, valamint regionális hatalmi versengés táplál. Miként mondják: „inkább veszítsünk 6:0-ra Korea [a másik nagy rivális] ellen, mintsem hogy döntetlent játsszunk a szaúdiakkal”.20 Az iszlám köztársaságban a labdarúgás a nemzeti karakterológia fontos elemének, a társadalmi vágyak és sérelmek kollektív megjelenésének, valamint a külpolitika lényeges megnyilvánulási formájának, vagy ha úgy tetszik, visszatükröződésének számít.

Ahmadinezsád elnök pályára lép Azt, hogy a futball és a politika kéz a kézben jár az iszlám köztársaságban, aligha lehet vitatni. Különösen így van ez, ha a jelenlegi elnök, Mahmud Ahmadinezsád nemzeti válogatott mezben való tündöklésére, vagy éppen a vitatott választási győzelme ellen tiltakozó játékosok ügyére gondolunk. A mai Iránban minden sport, így a labdarúgás is kormányzati ügynek számít. A klubok, mint egykoron Kelet-Európában, szinte mind állami tulajdonban vannak (így pélCHEHABI: A Political History of Football in Iran, 397–398. CHEHABI: The Politics of Football in Iran, 252–253. 19 Lásd Labdarúgás iráni módra. 20 MOMENI: I.m. 17

18

63



dául a rendőrséghez, a hadsereghez vagy valamely minisztériumhoz tartoznak). A labdarúgással foglalkozó intézmények vezetőit, akárcsak a sah idejében, most sem választják, hanem politikai lojalitásuk alapján nevezik ki. A futball átpolitizáltságát pedig mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az időről időre a választások témájává illetve eszközévé lett. A labdarúgás először 1997-ben, a reformpárti Khatemi választási kampányában jelent meg, a kulturális nyitás és erkölcsi enyhülés jegyében, s hozott sikert a birkózást preferáló konzervatív jelölttel szemben.21 A 2005-ös kampányban pedig Ahmadinezsád igyekezett megnyerni a választókat mint a „focista elnök”. Ahmadinezsád különösen szoros viszonyt ápol a labdajátékkal, amelyet nemcsak csodál (igyekszik a nemzeti válogatott valamennyi mérkőzésére kilátogatni), hanem ha ideje engedi, maga is előszeretettel űz. S valóban, a futball remekül illeszkedik az elnök jelleméhez, de még inkább populista politikájához: a focisikerek fokozzák a nemzeti öszszetartozást, erősítik az erkölcsösséget, valamint kifejezik a nacionalista érzelmeket és törekvéseket, illetve lehetőséget teremtenek a tömegek mobilizálására is. A labdarúgást azonban a propagandatevékenység mellett a politikai napirend és tematika befolyásolására is fel lehet használni, mint ahogyan ezt az elnök több ízben meg is tette már. Így például a nők stadionlátogatására vonatkozó tiltás feloldásának javaslatával aligha az egyenjogúsítás előmozdítása miatt állt elő, hanem a nemzetközi figyelemnek az iráni nukleáris ügyekről történő elterelése okán.22 A futballt az iráni vezetés mindig is igyekezett felhasználni politikai céljainak elérése érdekében, a játék azonban legalább ennyire, manapság pedig különösen a forradalmi rendszer kritizálásának eszköze és színtere lett. Iránban a fájdalmas focivereségek a politikai és társadalmi problémákhoz társulva már nem egyszer eredményeztek utcai megmozdulásokat. Így például 2001-ben a világbajnoki selejtezők során Bahreintől elszenvedett váratlan vereség utáni csalódottság, a fiatalság frusztrációjával és a megélhetési nehézségekkel karöltve komoly politikai tiltakozássá terebélyesedett. De még ennél is beszédesebb az a tavalyi eset, amikor a Korea elleni mérkőzésen a nemzeti válogatott több tagja is zöld szalagot viselt, hogy így fejezze ki szolidaritását az elnökválasztás végeredményét megkérdőjelező tüntetőkkel.23 2005-ben, amikor Ahmadinezsádot megválasztották, nem sokakat érdekelt az elnök személye, mert mint mondták: „mit számít, hogy ki lesz az elnök, a lényeg, hogy megyünk a világbajnokságra”. Manapság azonban Ahmadinezsád elnökségét már igencsak negatívan ítélik meg, sokan úgy vélekednek, hogy az elnök az ország gazdasága s külpolitikai megítélése mellett a labdarúgást is tönkretette. Egyesek pedig egészen odáig mennek, hogy az elnöki jelenlétet okolják a futballfiaskók kapcsán. Szó ami szó, az elmúlt évek politikája, Ahmadinezsád túlzott aktivizmusa komoly károkat okozott az iráni labdarúgásnak: a politikai kinevezések eredményeként a szakértelem eltűnt a futballpályákCHEHABI: A Political History of Football in Iran, 396. Ziba MIR-HOSSEINI: Is Time on Iranian Women Protesters’ Side?, Middle East Report Online 2006. június 16. (www.merip.org/mero/mero061606.html). 23 Iran Players Don Protest Colours, BBC News 2009. június 17. (http://news.bbc.co.uk/2/hi/middle_east/ 8105768.stm). 21

22

64


Ablaka

Gergely:

Iráni

focitörténetek

ról, az országot pedig a sport túlzott átpolitizáltsága miatt 2006-ban, ha rövid időre is, de kizárták a nemzetközi futballszövetségből.24 Az iszlám köztársaság fennállásának három évtizede alatt igyekezett a társadalmi interakciók minden formáját kontrollálni, éppen ezért nem meglepő, hogy Iránban a futball is erőteljesen átpolitizálódott. A játék azonban nemcsak a vezetés politikai eszköze lett, hanem a pártok és gyülekezési helyek hiányában a futballpálya sok tekintetben politikai fórummá is vált.

A futballban is reformok szükségeltetnek Az iráni labdarúgás fennállása alatt komoly sikereket ért el, ám jelenlegi helyzete cseppet sem biztató. A futball problémái pedig lényegében ugyanazok, mint magának az iszlám köztársaság rendszerének. A forradalmi ideológiának tulajdonított jelentőség, valamint a politikai lojalitás túlzott fontossága miatt hiányzik az igazi verseny és a szakértelem. A futballszövetség jelenlegi elnökének például sem sport-, sem pedig diplomáciai tapasztalata nincsen, de hiányoznak a játékosokat továbbképző sportkomplexumok, illetve nemzetközi megmérettetések is. A politikai csatározások alól a futball sem mentesül, ami (mint az edzőváltások kapcsán látható volt) szintén rontja az eredményességet. A túlzott állami dominancia és gazdasági félretervezések miatt, akárcsak az államháztartás, a labdarúgás is pénzügyi gondokkal küzd, még mindig kevés a használható focipálya, az infrastruktúra pedig rendkívül hiányos. A párhuzamok sora azonban itt még nem ér véget: az iszlám köztársaság rendszerét kihívások elé állító társadalmi problémák a futballpályán is megjelennek, a lakosság felét adó nők szintén elkezdték művelni a játékot, ám lehetőségeik igen korlátozottak maradtak. Végezetül, mint ahogyan az iszlám köztársaság a nukleáris ügy kapcsán, úgy az iráni labdarúgás is birkózik a nemzetközi közösséggel, legyen szó az elnökségi kinevezésekről vagy éppen a női futballfelszerelésről. Ahogyan az egyik legnagyobb iráni focilegenda, Ali Parvin fogalmazott: „az iráni labdarúgás jövőtlen, s gyökeres reformokra van szüksége”. Akárcsak magának az iszlám köztársaságnak – tehetnénk hozzá.

Afshin DASTAFSHAN: FIFA’s Suspension of Iran Football Federation. A New Beginning?, Persian Mirror 2006. november 22. (www.persianmirror.com).

24

65



Szuhay Gergely: Boulevard du Temple

Szuhay Gergely: Azúr kirakat

66


Kommentár • 2010|3 – Magyar alakok

Hatos Pál RAVASZ LÁSZLÓ, AZ OLVASÓ* A sárospataki Ravasz-hagyatékból „La lecture est au seuil de la vie spirituelle; elle peut nous y introduire, elle ne la constitue pas”. Marcel Proust1 „Az új Magyarországnak nem Mars a fenntartója, hanem a M[ú]zsák”. (A 16 éves Ravasz László jegyzeteiből, 1898)2

[…] lezártam naplómat tartalomjegyzékkel. S hogy már tökéletes könyvalakja legyen (már úgy ahogy) előszót is biggyesztek ide. S hogy éppen a fent írt czímről akarok szólani, annak egy kedves barátom megjegyzése a causa efficiens-e, ki azt mondá nekem nagy sajnálkozó képpel: „Ugyan már édes barátom, nem kaptál valami okosabb dolgot, amivel elköltsd a vakácziót? Olvasol borzasztó unalmas dolgokat, holmi Dante, Milton, Gőthetől, s csinálsz belőle még unalmasabb kivonatokat. Ugyan tedd le azt, gyere az… (már elfelejtettem hova hívott). Igy beszélt az én barátom, s én úgy elbámultam az ő végtelen praktikus és logikus felfogásán, hogy alig tudtam szólni. Ezt ő tökéletes diadalnak vette, s csak akkor ölte a méreg primitív felfogásom miatt, mikor másodszori hívásra sem mentem. Hanem már most kifejtem legalább az én bolondériám hasznát, okát. Hadd lássák, és – ne fogadják el. Legelőször is az a haszna, hogy ellenőrzi, mit olvasunk. Ha már kivonatokat csinálunk, csak jeles műveket olvasunk, gyengétől nem lévén érdemes kivonatolni. Másodszor meg az, hogy amit olvasunk, jól megbíráljuk, vagy talán segédkönyveket is kapunk hozzá, vizsgáljuk a behatást, mit lelkünkre tett, azt a művet az alfától az omegáig minden izében megösmertük. Harmadszor, bár ha vesszük elő jegyzeteinket, ugyanannyi, mintha ujra olvasnók a művet. Tehát nagy szellemek munkáit mintegy megrögzítjük magunkban. Ha valamit keresünk: vörösfonal. Megtanulunk fogalmazni, jobban, mint bárminő más gyakorlat útján velősen, röviden, rögtönözve. S majd ha mi is „megviselt bajnokok” leszünk, mily jól fog esni gyermekdolgainkra, ifjú kritikánkra, tanuló korunkbeli reflexiókra visszaemlékezni. Sok ezek, és ezekhez hasonló nyomós ok van, de A tanulmány az MTA Bolyai János Kutatási Ösztöndíjának támogatásával készült. „Az olvasás a lelki élet küszöbét jelenti. Bevezethet minket oda, de nem képezi azt.” Marcel PROUST: Sur la lecture [1905], Actes Sud, Marseille, 1988, 34. 2 RAVASZ László: Jegyzeteim, 1898. november [1900] hó, 122 lap = UŐ.: [Gondolatok], Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményének Kézirattára kt.d. 19.812. (Az idézetek oldalszámait a könnyebb olvashatóság kedvéért elhagytam.) * 1

67



amit én most nem tudok elmondani. S tán mégis igazam volt midőn azt mondám magamban rá: Bizony kaptam okosabb dolgot!3

Olvasás és irodalmi kánon a századfordulón A hetedik gimnáziumi évébe lépő 16 éves ifjú, Ravasz László előszavát idéztük, amelyet első kéziratos olvasónaplójához utólag illesztett egy olvasással átmulatott, sűrű nyarat záró augusztus végi estén. 1898-at írunk, Ravasz ekkor hetedikes Székelyudvarhelyen, a Református Főgimnáziumban. De a naplót Bánffyhunyadon írta, ahol édesapja a gazdasági felső népiskola tanítója volt, az Új (ma Avram Iancu) utcai szülői ház nagy kertjében, egy meggyfa alatt, amely alatt „az én asztalom és padom állott, ahol IV. polg[ári iskolás]. korom óta tanárságomig minden nyarat átolvastam és átdolgoztam”.4 Később, 1906 nyarán itt írta meg doktori értekezését Schopenhauer esztétikájáról, s a következő év tavaszán, 1907-ben alig három hét alatt magántanári értekezését Bevezetés a gyakorlati teológiába címmel. De 1898-ban mindezekről a tárgyakról még mit sem tudott a fiatal „kolégyista” (így nevezték ugyanis Udvarhelyen a református diákokat). Az idézett előszó viszont megerősíti az önéletíró Ravasz visszaemlékezésének igazságát 1944-ből, hogy már gimnazistaként „Roppant szerettem a talpraesett visszavágást”.5 S az is feltűnhet, az összegzés, az ismeretek rendszerezésének az igénye, a tudás megszerzésén túl annak adminisztrációja már fiatalon sajátja volt a későbbi, nagy munkabírású egyházszervezőnek s termékeny teológusnak és lelkiírónak. De a sárospataki Ravasz-hagyaték részeként máig kéziratban levő olvasónapló áttekintése ennél jóval több s érdekes információval szolgál. No nem elsősorban hitbeli, teológiai fejlődéséről, mert ahogy azt az 1960-as években írt, de csak halála után több mint másfél évtizeddel megjelentett viszszaemlékezéseiben maga számol be: „hetedik, nyolcadikos koromban inkább hitetlen voltam, mint nem”.6 S valóban nem lelki, sőt nem is filozófiai olvasmányokra reflektálnak a szép kézírással jegyzetelt napló lapjai, hanem megtudjuk belőle, hogy ebben az évben olvasta el a magyar és világirodalmi „kánont”. Már ami akkor a kánon volt egy erdélyi református középiskolában, Gyulai Pál után, Ady s a Nyugat színrelépése előtt. A kánon magyar egén természetesen Arany János, Vörösmarty és Kemény Zsigmond tündököl, Ravasz tényleg végigolvasta a „klasszikus” irodalmat Zrínyitől Jósika Miklósig, Jókaitól Katona Józsefig, makacs szívóssággal, Kemény Zsigmondnak például az összes regényét az Özvegy és leányától a Ködképek a kedély láthatáránig. A műfaj és a történészi kíváncsiság határait jelzi azonban, hogy a Keményről szóló megjegyzések erősen hiányosak, mert „annyira megragadá lelkemet, hogy nem bírtam belőle kivonatot csinálni”. A ka3 RAVASZ László: Jegyzeteim, Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményének Kézirattára kt.d. 15.690. (A jegyzetkészítés hasznáról. Előszóképen. Oldalt ceruzával: [18]98. aug. 28.) 4 RAVASZ László: Erdélyi utam, gépírásos kézirat, 1956, Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményének Kézirattára kt.d. 12.967, 7. 5 RAVASZ László: Magamról, Coetus, Debrecen, 1944, 9. (Az 1944 nyarán, súlyos betegen írt kötet a háború miatt könyvárusi forgalomba nem került.) 6 RAVASZ László: Emlékezéseim, A Református Egyház Zsinati Irodájának Sajtóosztálya, Budapest, 1992, 112.

68


Hatos

Pál:

Ravasz

László,

az

olvasó

masz öntudatos büszkeségével jegyzi fel a János vitéz kapcsán, hogy Petőfi költeménye „egész új műfaj, víg népeposz. Ez az én meghatározásom.” De a kamaszkor öntudatos ítéletalkotása nem zárja ki a diákos pedantériába öltöző, megilletődött pátoszt sem, mint teszi azt Shakespeare Julius Ceasarját letéve: „tartalmának tárgyalását későbbre halasztom, mert e remek dráma megérdemli, hogy kimerítőbben foglalkozzam vele. Majd ha tanulmányaink során előjön és tárgyalni fogjuk, akkor minden tekintetben kimerítőleg fogok róla értekezni.” Ravaszt nemcsak a szerző, hanem a kritikus is érdekli. Jósika Miklós Várt leány várat nyer című regényét jegyzetelve kimásolja Erdélyi János korabeli elismerő kritikáját. Sőt figyelemmel van a hatástörténet kacskaringóira is: Mikszáth Kálmán Nemzetes uraimékat olvasva arról is elmélkedik, „ki gondolná, hogy Mikszáth, kit ma Jókai mellett emlegetnek, akit mint első humoristánkat bámulunk, kinek műveit angol francia, olasz, orosz nyelvre fordítják, valaha küszködött a közönség közönyével, s valaha majdnem kétségbeesetten harcolt, hogy észre vegyék”. Arany László Délibábok hősének kijegyzetelése előtt meghatottan emlékezik – a napló keletkezésének évében – fiatalon elhunyt alkotóra, és könnyes szemmel s barokkos szófordulatokkal adózik annak, aki „fénysugára volt lehaladt napunknak”. Goethe „vagy magyarul Göthe legnagyobb alkotása a Fauszt. Végtelen mélységgel, eget csapkodó erővel van benne festve az ember tragikuma.” Goethét is, ahogy a nagy francia regényirodalmat (Victor Hugo, Zola) vagy Poe A holló című híres költeményét is magyarul olvasta (ez utóbbit Szász Károly fordításában), mivel az udvarhelyi főgimnáziumban a magyar nyelv és irodalom volt a főtantárgy, s „egyetlen magyar születésű fiú sem tudott más nyelven, csak magyarul”.7 Mindez azért nem akadályozta meg, hogy Victor Hugo Légendes de siècles-je kapcsán azt írja: […] nagy szellemeket, óriási tehetségeket tanulmányoztam a nyáron. Megannyi világ, megannyi naprendszer, mindenik millió csodájával, végtelenségével, […] de mi ez? Hugo világa ki felkavarta lelkemet egy új világ, nagyobb, fenségesebb, nem mert istene nagyobb, fenségesebb, csak mert alakja, anyaga rettenetesebb, végtelenebb. Hugo világa végtelen űr. Mindent betöltő semmiségével, amin egy eszme végtelensége uralkodik. Szálljunk le és kritizáljunk […] Hugo költészetéről szólok […] Szász Károly után.

Az új földesúr kapcsán megjegyzi: „sokat olvastam Jókaitól, majdnem minden regényét, novelláját, kritikát is olvastam róla eleget a túlságosan személyeskedő Gyulaitól az égig magasztaló hírlapírocskáig”. S már itt látható a későbbi tüzet-vizet – és egymással ölre menő lelkiségi irányzatokat egyaránt – megbékíteni s a maga céljaira/hasznára fordítani képes Ravasz, aki Jókai védelmében elutasítja a – Gyulai Pál által oly hévvel és elfogultsággal erőltetett – abszolút mércéket: „Egy Kemény Zsigmondot akarnak benne tökély gyanánt keresni, pedig ő a maga valóságában is tökéletes.” Az összehasonlítás még7 Uo., 57. Ravasz már fiatal teológiai tanárként is sürgette a modern idegen nyelvű oktatás elmélyítését, míg a klasszika-filológia inkább presztízsértékű túlsúlyát erőteljesen kárhoztatta. Lásd RAVASZ László: A szatmári tanárgyűlésről, Református Szemle III/22. (1910. május 27.), 343.

69



sem marad el; a konvenciók szívós erejét mutatja, hogy az akkori mércék szerint „legmodernebb” – és a Református Főgimnáziumban talán botrányosan modern – Zolával hasonlítja össze, és a magyar mesélő javára írja, hogy Zolával szemben nem „negatív pressziót”, hanem „activ morális befolyást gyakorol a magyar társadalomban”.

A literatúra igézetében Hatvan évvel később – az egyházkormányzatból és református közéletből való eltávolítása után, leányfalui benső száműzetésében, visszatekintve diákéveire – kritikusan emlékezik meg a középiskolai kurrikulumról, arról, hogy az Udvarhelyen szerzett tudás egyoldalú irodalmi műveltség volt.8 Ennek ellenére az olvasással töltött hosszú bánffyhunyadi nyarak nem maradtak messzeható következmények nélkül. Ravasz Eötvös-kollégistának készült, s szándéka mögött titokban az írói pálya kísértése is ott volt („az irodalomtanulás mégis csak ürügy volt. Alighanem író vagy költő akartam lenni csak restelltem bevallani”),9 de a felvételét elutasították, s így került a kolozsvári református teológiára, mellette azonban az egyetem bölcsészeti fakultására is beiratkozott, s a tanári képesítést is megszerezte, és közben újságíróskodott, szerkesztette a Kolozsvári Egyetemi Lapokat. Egyetemi évei alatt is sokféle olvasmánya volt, s bár módszeresen, de mindig élvezettel olvasott. „Szédületes kéj olvasni Darwinnál, hogy a fajok élet-halálharcában mint vész el a gyönge, s mint hatalmasodik meg az erős” – számol be a darwinizmussal történő megismerkedésével, amit rögtön ellenpontoz a századvég francia történészének és irodalomtörténésze, Hyppolite Taine (1828–1893) milieu-elméletének felvillantása: „Lássunk egy más theóriát. Taine mondja, hogy minden ember élete attól függ: milyen millieu-be helyezte a sors s milyen viszonyokkal van kölcsönös függésben.”10 Esztétikai szárnypróbálgatásként, bővülő olvasmányélményei nyomán táguló szemhatárát tükrözi első kötete, az Aesthesis, az első egyetemi évek újságírásban, a szintén szárnyait nyitogató modern magyar irodalom igézetében eltelt 1900–1903 közötti időszakának a gyümölcse.11 Az Aesthesis egyik esszéje Mefisztó és Lucifer címen a Goethe Faustjában és Madách Tragédiájában fellelhető tagadás géniuszát állítja párhuzamba, illetve a „bűn bölcseletének” fiatalos olvasata, a másik – Vajda János festő költészete – Vajda János kultuszáról árulkodik, míg a harmadik az Érzékiség a művészetben címet viseli. Ez utóbbi írásban az erotika jogát követeli a művészi kifejezésben: „Az érzékiség örök emberi vonás; a legemberibb tulajdonság, ha kizártuk a művészetből, oda lett az ember kétharmad része.”12 Modern érzékenységét s az ifjú újságíró-irodalmár szerepkörhöz kötelezően hozzátartozó, a konzervatív megfontolásokat élesen elutasító tabudöntögető hajlamot – s nem mellesleg Ady hatását – jelzi az a rövid eszmefuttatás, amelyet Erdős Renée-nek RAVASZ: Emlékezéseim, 57. RAVASZ: Magamról, 11. 10 RAVASZ László: Krónika III. Struggle for Live, Kolozsvári Egyetemi Lapok 1902. december 25., 54. 11 RAVASZ László: Aesthesis. Három széptani kérdés, Gámán, Kolozsvár, 1903. A ma gyakorlatilag fellelhetetlen könyvecske a Kolozsvári Egyetemi Lapok VII. évfolyamában, az 1903. június 15-i szám 180–189. oldalain megjelent írások különnyomata. 12 RAVASZ László: Érzékiség a művészetben, Kolozsvári Egyetemi Lapok 1903. június 15., 181. 8 9

70


Hatos

Pál:

Ravasz

László,

az

olvasó

(1879–1956), „a legnagyobb magyar poétalánynak” 1902-ben kiadott, nagy port felvert erotikus verseskötete ürügyén írt: A költeményekben Sap[p]ho eldalolt, elégett lelke lobban új forró lángolásba, s a sokezeresztendős csókba fúlt asszonyi szenvedély csodás gyönyörű dallamokban árad világgá. S mivelhogy e dalok moráljai nem egyeznek az Életrendi Arany Szabályok felfogásával, a Lőcsei Kalendárium és a Kis Tükör Erköltsös Versikéivel: a magyar olvasóközönségnek és asszonyi nemnek aesthetikai ízléssel nem bíró része rettentő pruderie-vel fintorította el orrát és shokingot kiabált, pedig lelkem rajta, – titokban nagy mohón falta-nyelte mindegyik. Ugyanakkor Pósa L[ajos]., Dalmady Gy[őző]. és társai országos hírű poéták valának.13

Negyven évvel később, 1944-ben írt önéletrajzi esszéjében távolságtartóan nyilatkozik az immár a konzervatív megfontolások vezéregyéniségévé előlépett Ravasz László ekkori korszakáról, amikor azt írja: A harmadik év első felét [1902 őszét] egészen az Egyetemi Lapoknak szenteltem […] Több mint negyven év mulva szomorkás hangulattal nézegetem ezeket az újságokat. Szerkeszti és jórészt írja egy fiatal ember aki […] nem képvisel egy világnézetet, egy új meggyőződést, nincs más mértékegysége, mint Tóth Bélának, Kóbor Tamásnak, vagy Ignotusnak; sőt észre lehet rajta venni, hogy eszményképeit A Hét írói gárdájából választja s néhol Heltai, néhol Tóth Béla, néhol Ignotus-utánzatokra ismerünk a cikkeiben.14

S valóban, a húszas évei küszöbén eszmélő kolozsvári diák hol „kurucdandárt” szervez annak érdekében, hogy a „nemzet szíve, az ifjúság” végre [le]rázza magáról a ledér és tartalmatlan gondolkozás lárváját”,15 máskor viszont egy kozmopolita magyarság mellett érvel a nemzetiszín frázisok ellenében: Ha irodalmunk mostanában nem nemzetíszínű, nem bundaszagú, de európai erejű magyar: az azt jelenti, hogy valahára mi is haladunk a villanyvillágításos NagySzalonta felé. Kozmopolitásodunk! Ne tessék attól félni. Az idő inkább a világpolgárt domborítja ki bennünk, de vajha ez a szó: magyar vagyok, kozmopolitát jelentene. Civis Romanus sum, mondá a római s ez volt az igazi világpolgárság. Ez az én eszményem is. És undorodom, ha arról zengenek félvad poéták, miszerint magyar nőnek születni szép és nagy gondolat s ha írók és piros-fehér-zöld politikusok üvöltöznek a Hazáról és Honról. Várjanak jó emberek, míg az idő forgása újra tartalmat ad 13 RAVASZ László: L’art pour l’art, La science pour la science, Kolozsvári Egyetemi Lapok 1903, 71. (Erdős Renée Versek című második kötetét, amely a nevét országosan híressé tette, 1902-ben Bródy Sándor rendezte sajtó alá, s Ady is lelkendező kritikát írt róla, „geniális poétalánynak” nevezve – Támadás Erdős Renée ellen, Nagyváradi Napló 1902. november 26 –, Ravasz írása valójában ennek utánérzése.) 14 RAVASZ: Magamról, 17–18. Az írás, mint fentebb említettük, könyvárusi forgalomba nem került. 15 RAVASZ László: Kurucdandár, Kolozsvári Egyetemi Lapok 1901. december 15., 125–126.

71



az önök hazafias frázisaiba, s olyan lelket ad belénk, mely legitimálja azt. Addig csak gunnyasszanak a Petőfi társaságban ménkű nagy kokárdáik mellett.16

A Hét köre mellett a századelő újságíró-literátor diákjára a 19. század közepének amerikai költője és esszéistája, Ralph Waldo Emerson is mély és sajátos benyomást tett: az Aesthesis mindhárom esszéjét tőle – pontosabban az 1850-ben megjelent The Representative Menből – vett idézetekkel vezeti be.17 A később egzisztencialista teológussá fejlődő szerző ekkor még a naturalizmus mellett „veti be” az amerikai bölcselőt: Emerson azt mondja, hogy az igazi írót az ismerteti, hogy le tudja írni még a szentlelket is. Jó ezt erősen szemébe mondani a konvencionális műbölcselőknek, kik folyvást azt hangoztatják, hogy a költészet feladata nem a leírás, hanem az elbeszélés, vagy a drámai jelenítés. Márcsak ezért is üdvös az újabb irodalmi áramlások között a naturalismus, mert ez hirdeti fennen és bizonyítja be, hogy a költészet épp olyan hatalmas formája a természet leírásának, mint akár a piktúra.18

Emerson sajátos recepciója, ahogy a naturalizmus dicsérete, inkább az Ady-hatás eredménye, mint ahogy az is, hogy a fiatal Ravasz lelkesen olvasta a nagyvárosi irodalmat. A hatástörténet kivételesen jól dokumentálható. A Kolozsvári Egyetemi Lapokat a diák Ravasz László együtt szerkesztette Ady Lajossal, Ady Endre öccsével, s ahogy kései viszszaemlékezéseiből megtudhatjuk, ebben az időszakban teljesen „Ady Endre […] magnetizmusának hatása alatt” állt.19 Ravasz az 1907 megjelent Vér és aranyt tartotta Ady költői életműve csúcsának („Egészen megrendített. Nem tudtam betelni vele”).20 Ady költői jelentőségének elismerését jelzi, hogy egy 1921-es – még Erdélyiben megjelent – kitűnő írásában, a Lángész, mint emlékezetben Arany és Petőfi sorai mellett A Halál rokona nyitó versszakát idézi a „geniális fantázia” példájaként.21 Az irodalmi köztudat számára mégis az „irodalmi dekadencia” hatásától a két háború közötti ifjúságot Ady példáján keresztül (sikertelenül) visszatántorítani akaró erkölcsnevelő az ismertebb, aki saját kedves tanítványa és munkatársa – akkor már erdélyi református püspök –, Makkai Sándor (1890–1951) híres könyvét, A magyar fa sorsát, az Ady-kultusz alapvetését is szigorú ítéletben marasztalva el kérdőjelezte meg, hogy Ady vallásos költészete a keresztyén-református hagyomány részét alkotná.22 RAVASZ: L’art pour l’art, 70–71. Ravasz Emersont valószínűleg Szász Károly fordításában és bevezetőjével olvasta. A kötet magyarul 1894ben, a Magyar Tudományos Akadémia kiadásában Az emberi szellem képviselői címmel jelent meg. A representative man kifejezést viszont később is kedvvel használta, például Tisza Istvánra. 18 RAVASZ László: Vajda János festő költészete, Kolozsvári Egyetemi Lapok 1903. június 15., 188. 19 RAVASZ: Emlékezéseim, 67. 20 Uo., 280. 21 RAVASZ László: Lángész és emlékezet = UŐ.: Orgonazúgás, Stádium, Budapest, 1923, 39 (eredetileg a Zord Idő c. marosvásárhelyi folyóirat 1921. júniusi számában). 22 RAVASZ László: Ady vallásossága, Magyar Szemle 1927/I., 221–223. Az idős Ravasz, mint sok minden másban, itt is önkritikát gyakorolt. Majd negyven évvel később kelt kéziratos feljegyzése szerint „Azóta sok mindenki meghalt, sok minden elveszett, mássá lett, de Ady Endre él” (Ravasz László levele Rolla Margit16 17

72


Hatos

Pál:

Ravasz

László,

az

olvasó

Konzervatív fordulat A lázas szerkesztő ifjúságnak aztán egy komoly influenza vetett véget, majd az erdélyi református püspök Bartók György felkérése: legyen a titkára; s a hivatali szolgálat minden bohém hajlamot sikeresen kigyomlált az ifjú klerikusból, aki a literátori pálya szép kísértéseitől elszakadva olvasmányaiban is „megkomolyodott”, s egyre inkább szisztematikusan olvasott. Elsősorban a 19. század német filozófusait – mindenekelőtt Kantot, de Spinoza etikáját is: Most már éreztem a téma nehézségét. Amíg én latin szótárral a kezemben próbáltam végigmenni az Ethika more geometrico haladó fejtegetésein, sokszor fogott el a kisebbségi érzés s éreztem, hogy az erőfeszítésben a csontjaim is ropognak. Ameddig a filozófia szép lelkeknek való elmefuttatás, avagy költészet: még nem igazi filozófia […] Azóta is vallom, nem lesz jó theológus, aki ifjú korában egy-két filozófiai rendszeren át nem küzködte magát. Jó az embernek, ha igát visel az ifjúságában, mondja az Irás.23

Az 1905–1906-os berlini ösztöndíjas év után megírt bölcsészdoktori értekezése Schopenhauer esztétikájáról már a neokantiánus Bőhm Károly (1846–1911) szubjektív idealizmusával való találkozás nyomán bekövetkezett filozófiai fordulatának gyümölcse. Az értekezés elejére mottóként választott Arany-sor a Vojtina ars poetikájából („Nem a való hát: annak égi mássa / Lesz, a mitől függ az ének varázsa”) a gimnazista évek perdöntő olvasmányélményét és egész életére szóló költészeteszményét egyesíti a bőhmi filozófiából levont következtetéssel, amely szerint a költészet az érzéki valóság esetlegességeit egy magasabb, ideális létszintre képes emelni. Mégis ahogy előbb a szépirodalom, utóbb az esztétika hivatásszerű művelését is abbahagyta Ravasz László az 1910-es évek elején: „Szellemi bigámiára nem voltam hajlandó.”24 Kivételesen fiatalon elnyert teológiatanári kinevezése 1907-ben a Kolozsvári Református Teológia gyakorlati teológia tanszékére szólt, s hamarosan az egyházszervezés és egy új missziós program, az egyház öntudatosításának szervezése kötötték le figyelmét, tanári és lelkipásztori munkáját, de a műveltségnek, mégpedig a szabad és nem az instrumentális olvasásnak ebben is kitüntetett szerepet szánt: „a vallásos élet intenzívvé tételére szolgál a vallásos irodalom terjesztése. Nem akarok kritikát gyakorolni a hozzánk legközelebb eső népies iratok, lapok stb. felett, csak azt hangsúlyozom, hogy ez a legkényesebb kérdések egyike. Az a veszedelem jár vele, hogy az ilyenekben kifejezésre jutott valamelyik irány souveraine [szuverén] helyet foglal el a nép lelkében és kánonná válván, azzal mérik, hogy mi keresztyén és mi nem az.”25 Amikor – a megújítás és a renak Ady Endréről, 1963. X. 20., Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményének Kézirattára Kt.d. 13.497). 23 RAVASZ: Magamról, 19. 24 RAVASZ: Emlékezéseim, 279. 25 RAVASZ László: Mit tegyünk? Munkaterv az Erdélyi Kálvin-szövetség számára, Református Szemle III/50. (1910), 814.

73



generáció programjával 1914 januárjában átvette a Protestáns Irodalmi Egylet folyóiratának, a Protestáns Szemlének a szerkesztését, szerkesztői filozófiája sarokkövévé tette egy új konzervatív kultúrkritikai attitűdnek, a jövő protestáns önértelmezéseként való kialakítását.26 Ennek része volt Ady Endrével (és Szabó Dezsővel) való nyílt szembefordulás Ravasz részéről.27 Az irodalmi progresszió, a Nyugat protestáns kötődésű tagjai (Ady, Szabó Dezső, Móricz Zsigmond) meglehetősen egységesek voltak abban, hogy a liberális protestantizmus örökségét a szociáldemokráciával való szövetségkötésben remélték megújítani, s nemcsak az egyháziasságot utasították el, de a vallásos tartalmak iránt is inkább közömbösen viseltettek. Ahogy Móricz Zsigmond fogalmazott: „A protestantizmus azonban kezdettől fogva ezeknek a mélységes titkoknak nem kifürkészésére, hanem békés elhallgattatására vállalkozott […] a magyar protestantizmusnak az éppúgy, mint Egyháznak általában, annyi a problémája, hogy mikor következik be az idő, amidőn ez az élő szervezet múzeumi csodálatossággá válik.”28 Ez az álláspont vállalhatatlan volt a vallásosságában elmélyülő és missziói hivatású Ravasz számára, hiába vallotta magát az új magyar irodalom hívének. A Nyugatba később, a két világháború között sem írt, bár Osváth Ernő éppen az Ady-kérdés kapcsán – Fülep Lajoson keresztül – kapacitálta.29 Mindenesetre zavarba ejtő lehetett azt éreznie, hogy az irodalmi baloldal nemzedéke legtehetségesebbjeit vonzotta magához: „A tehetségek a baloldalon helyezkedtek el, a tehetségtelenek a jobboldalon remélhettek érvényesülést. Az irodalmi baloldal összeszövődött a politikai baloldallal, s ugyanúgy cselekedett az irodalmi jobboldal is.”30 A dilemmából menekülve Ravasz talán ezért is fordult még inkább a 19. század klasszikusaihoz, belőlük óhajtván a konzervatív megújuláshoz előképeket találni. Egyik első, Kemény Zsigmond születésének centenáriumára írt szerkesztői jegyzete annak bizonyítéka, hogy a korai olvasmányélmények nyomán az erdélyi regényíró tartósan előkelő helyett szerzett Ravasz irodalmi panteonjában. Benne a „magányos nagy idealistát, az eleven áldozattá vált, magát tékozló, önmagát elemésztő tragikus prófétát” ünnepli, s állítja szembe saját „völgyben járó” korával, „amelyben csak egy nagyság van: az üzleti, egy igazság: a haszon, egy jó: az élvezet”.31 A Protestáns Szemle történetéhez s benne Ravasz értékeléséhez lásd TŐKÉCZKI László: Az első Protestáns Szemle (1889–1919), Protestáns Szemle 1992/1., 12–18.; SZEGEDY-MASZÁK Mihály: The Protestant Review: its past and present, Hungarian Studies 10/1. (1995), 57–59. 27 RAVASZ László: A magyar protestantizmus problémája, Református Szemle 1913, 585–586; UŐ.: Az Ady Endre kálvinistasága, Protestáns Szemle 1916, 268–270. A polémiáról lásd BOGÁRDI SZABÓ István: Mai magyar protestantizmus, Protestáns Szemle 1992/1., 2–7; KÓSA László: Szabó Dezső írásai a protestantizmusról, Protestáns Szemle 1992/2., 143–146; KULCSÁR SZABÓ Zoltán: Protestantizmus-értelmezések. Szabó Dezső, Ady Endre és Móricz Zsigmond vitájának összefüggései, Protestáns Szemle 1994/1., 33–41. 28 MÓRICZ Zsigmond: A magyar protestantizmus problémája, Nyugat 1913/II., 217. 29 „[Osváth Ernő] annak is igen-nagyon örülne, ha Ravaszt sikerülne rávennie arra, hogy a Nyugatnak írjon. De nem hisz a kísérlet sikerében. Az Ady–Ravasz ügyre ő is jól emlékszik, s arra gondolt, hátha Adyról írna valamit a püspök úr? Ravasz egy ötlet, úgy-e? (Az első szójátékost is le kellett volna bunkózni.)” Elek Artúr levele Fülep Lajosnak 1921. október 9. = FÜLEP Lajos Levelezése, II., MTA Művészettörténeti Kutatócsoport, Budapest, 1992, 87. 30 RAVASZ: Emlékezéseim, 279. 31 RAVASZ László: Kemény Zsigmond, Protestáns Szemle 1914, 131. 26

74


Hatos

Pál:

Ravasz

László,

az

olvasó

Az érett kor olvasmányai Ravasz László érett korának olvasmányairól – jelen tudásunk szerint – nem maradtak fenn külön olvasónaplók, bár egy 1913–1924 közötti évekből szóló jegyzetkönyv vázlatai jelzik, hogy a gyakorlati egyházkormányzatban egyre nagyobb szerepet vállaló, s irodalmi munkásságát egyre inkább a gyakorlati igehirdetés szolgálatába állító Ravasz László továbbra is sokat és sokfélét – bár egyre hangsúlyosabban, vallásos klasszikusokat és lelki irodalmat – olvasott.32 Ide sorolható Assisi Szent Ferenc Fiorettije, a svéd írónő, Selma Lagerlöf és mindenekelőtt Kálvin olvasása, főként a francia egyháztörténész, Émile Doumergue monumentális Kálvin-életrajza alapján.33 Az elmélyült Kálvin-tanulmányok azonban már korábban megkezdődtek. 1909-ben tartott jubileumi előadásában már ott látható a történelmi kálvinizmus, Doumergue hatása: „Kálvin »egy gondolata« […] az Isten dicsősége volt. Minden más vallásalakulás eddigelé egy alapgondolaton nyugodott: az ember boldogságán, s éppen ezért minden más vallásfelekezet értékelése eudaemonisztikus. […] Kálvin ennek a gondolatmenetnek az ütőerét metszette át azzal az axiómával, hogy nem az Isten van miérettünk, hanem mi vagyunk ő érette.”34 De lélektani érdeklődése azután is fennmaradt, hogy a modern teizmus racionalizmusát, teológus éveinek uralkodó világnézetét Ravasz elhagyta. Mint a gyakorlati teológia tanárát a vallás személyessége, a „vallásösztön” mibenléte sokat foglalkoztatta. jegyzeteiben itt is, ott felbukkannak a fizikailag és szellemileg is folyton „útközben” levő teológus és prédikátor aforizmaszerű megjegyzései, mint például: „a pokol: későn felismert igazság”; „csodálatos, hogy mennyire bántja Istent bizalmatlanságunk, hogyha olyan jótéteményt kérünk tőle, amit nem vártunk”. A berlini éveinek egyoldalú német hatásától való szabadulás nem torkollott a francia kálvinizmus hitvalló historizmusába, hanem az angolszász pragmatika kap erőteljesebb szerepet az 1910-es évek fordulójától. John Mott evangelizációs körútjáról való beszámolójában írja: „Az nem esetleges dolog, hogy az angol vallástudomány kezd felhagyni a históriai ismeretek kutatásával és rendszerezésével, amelybe a német theológia nyakig veszett s minden erejét a vallásos élet psychologiájának empirikus vizsgálatára fordítja. Érzik, hogy amíg meghódítják a tudománynak a múltat, elveszítik az életnek a jelent és a jövőt.”35 A pietizmust mint „vallásos angolkórt” továbbra is éles szavakkal utasítja el,36 de a gyakorlati keresztyénség eszménye a vallás lélektani folyamat megközelítésével, s – többek között – William James olvasása nyomán egyre inkább előtérbe kerül, mint amely RAVASZ László: Jegyzetek [1913–1924], Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményének Kézirattára kt.d. 15.701. 33 Émile DOUMERGUE: Jean Calvin: les hommes et les choses de son temps, I–VII, Lausanne, 1899–1927. 34 RAVASZ László: Kálvin és a kálvinizmus = Az erdélyi református egyházkerület theologiai fakultásánal értesítője az 1909–1910es tanévből, Kolozsvár, 1910, 36. 35 RAVASZ László: Mott János, Református Szemle 1909. május 7., 251. 36 RAVASZ László: A Protestáns Szemle dolga, Református Szemle 1910. február 18., 122 (Aleph álnéven). 32

75



„Nincsen dogmához, tanhoz, patentírozott methodushoz kötve, hanem sovaraine és autonóm, mint maga az élet”.37 Ravasz kéziratos jegyzeteiből megtudjuk, hogy William James vallásról szóló könyvét az 1907-es lipcsei német kiadás38 alapján jegyzeteli ki, s többek között ezen olvasmányélmény alapján írja egyik programadó cikkét a Protestáns Szemlébe 1915-ben.39 Sőt ez a cikk következtetéseiben már a Barth-Brunner olvasmányok után kikristályosodó egzisztenciális teológust előlegezi, amennyiben Ravasz szerint „a vallás kezdete fájdalom, vége öröm, bölcsője hiány, eredménye: meggazdagodás; kiindulása: az élet megszűkülése, vége: az élet kitágulása”.40 A kéziratos jegyzetekben a korábbi nemzedék katolikus igehirdetőjének, Prohászkának Elmélkedéseiből is bőségesen idéz, akit különben is sokat olvas, s megtalálja benne a legsajátosabb reformátori tanítást: a kegyelemre való ráutaltságot. Másfél évtizeddel később a két világháború között sokat idézett Prohászka felett tartott 1931-es emlékbeszédben az eltávozott karizmatikus hitszónokban, a katolikus reneszánsz legnagyobb hatású – s egyben legellentmondásosabb – egyéniségében a rokon szellemi affinitást, a benne is eltemetődött esztétát és lírikust ismeri fel, amikor századforduló – egyébként filozófiailag legiskolázottabb – katolikus főpásztorának, Prohászkának a géniuszát úgy jellemzi, hogy az „nem filozófiai, hanem költői”.41 Bár ez hasonlat kétértelmű, hiszen Ravasz szerint Prohászka „művészi tehetsége ebben az ős-líraiságban rejlik, s nincs alkalmunk megfigyelni szerkesztő, komponáló képességét, mert az érzés szíven vágta és ő elfelejtett alkotni, csak énekelni tudott”. De – tegyük hozzá – ebbéli minőségében a karizmatikus székesfehérvári püspök – legalábbis Ravasz nem kevésbé ornamentikus neobarokk prózája szerint – „éppúgy az egyetemesség őserdejében járt, mint Wagner vagy Beethoven”.42 S talán az sem véletlen, hogy a férfikor delelőjére lépő Ravasznak nagy, sokat jegyzetelt olvasmánya lesz az angolszász protestantizmus egyetemes hatású lelkiírója, John Bunyan Zarándok útja. De modernek és nem európaiak, így az első Európán kívüli irodalmi Nobel-díjas, a hazánkban is kultuszt kapó bengál költő, Rabindranath Tagore is bekerül az idézettek közé. Történeti, eszmetörténeti útkereséseinek nekilendülésére figyelmeztet az a jegyzete, amelyben jelzi magának, hogy Guizot-val, a 19. századi protestáns francia történetíróval és államférfival alaposabban kell foglalkozni, s jegyzeteiből látjuk, hogy olvasta Montesquieu Perzsa leveleit: benne a kisebbségi vallások követőinek az államra való hasznát nézi. Művelődéstörténeti tájékozottságára utal, s a gyakorlott szónok anekdota- és példázatgyűjtő éhségéről is tanúskodik, hogy idézi a nagy bázeli történésznek, Jacob Burckhardtnak Az itáliai reneszánsz szerzőjének híres, horrorisztikus adomáját a Sienát megmentő hadvezérről, akit a polgárok hálából megölnek, hogy védőRAVASZ: Mott János, 252. William JAMES: Die Religiose Erfahrung in ihrer Manningfaltigkeit: Materialien und Studien zu einer Psychologie und Pathologie des religiosen Lebens, Leipzig, 1907. 39 RAVASZ László: Megjegyzések a vallás lélektanához, Protestáns Szemle 1915, 6–30. 40 Uo., 27. 41 RAVASZ László: A Lélek embere. Emlékezés Prohászka Ottokárról (Elmondotta a Kisfaludy társaság 1931 február 8-án tartott közülésén), Stúdium, Budapest, 1931, 26. 42 Uo., 28–29. 37

38

76


Hatos

Pál:

Ravasz

László,

az

olvasó

szentjükké tehessék. Az angolszász klasszikusok közül Milton Elveszett Paradicsomát olvassa újra (aki már a gimnazista korában is nagy élménye volt), a francia pozitivista történetírásból a már az egyetemista diákévek óta visszatérően feltűnő Taine szerepel a jegyzetfüzetek lapjain. Mint említettük, Ravasz László sokat olvasott, s ez igaz egész pályájára. Teológiai-filozófiai tájékozódása a korai időszakban Schleiermacher alapvető hatását tükrözte, fontos volt – a Kovács Ödönön és az erdélyi szabadelvű-racionalista teológián keresztül – a neokantiánius historikus teológiának, Albrecht Ritschlnek a hatása. Érdemes arra is emlékezni, hogy berlini ösztöndíjas éve alatt olyan nagy tudósegyéniségeket hallgatott, mint a Schopenhauer-képét nagyban befolyásoló szociológus és filozófus Georg Simmel (1858–1918), a Nietzsche ellenfeleként ismert klasszika-filológus, Ulrich von Wilamovitz Möllendorf (1848–1931), a wilhelmiánus Németország protestantizmusának vezéregyénisége, az egyháztörténész Adolf von Harnack (1851–1930) vagy a művészettörténész Heinrich Wölfflin (1864–1945), akinek a reneszánszról és barokkról tartott előadásai nagyon mély hatást tettek rá.43 De ismerte és hatott rá a teológus és vallásszociológus Ernst Troeltsch (1865–1923) álláspontja is a reformáció, s benne a kálvinizmus szerepéről a modern európai kultúra és társadalom genezisében.44 De a teológus, az egyházszervező nem felejtette el az irodalmat. 1918, a nagy katasztrófa bekövetkezte után bontakozik ki igazából az ő „erdélyisége” is, s az erdélyi irodalom önálló arculatának kibontakozását figyelmes gonddal kísérte: Áprily Lajos költészetéről ő írta az első hosszabb méltatást a Pásztortűzben, majd áttelepülését is elősegítette; Reményik Sándor személyes barátja volt; s bár olvasta az Elsodort falut, Szabó Dezső Erdély- és protestantizmusképét továbbra is élesen elutasította. Az erdélyiség és transzilvanizmus kapcsán azonban újra megkísértette az irodalmi modernség körülötti vita, az, hogy „az új nagyobb erővel érvényesül Erdélyben, a régi leszögezi és konzerválja a magyarországit. Ha mind a kettőnek egyforma volna az alkata: a krízist önmagukban megoldanák; a különböző súly- és erőviszonyok miatt egyik távolodik a másiktól, és a szakadás nemcsak térbelivé, de szubsztanciálissá válhat.”45 A dilemmát abban látta feloldhatónak „ha mindkét irodalom nemcsak magyar, hanem emberi is”. Ravasz úgy gondolta, hogy a nemzeti irodalomnak, minél inkább nemzeti, megvan a kísértése, hogy elfogultságot táplál és magas esztétikai, illetve etikai értékek helyett a nemzeti hiúságoknak való hízelgésből él.46 Ravasz szerint csak a legmagasabb mértékkel mért irodalom lehet maradandó: „lehet hazafiságból könyvet írni, könyvet vásárolni, és könyvet elolvasni, de az az 43 RAVASZ: Emlékezéseim, 97. Harnack hatása különösen a Ravasz korai teológiájában tettenérhető dogmatizmus-ellenességben nyilvánvaló. 44 Ravasz Troeltsch olvasása már 1909-es Kálvin-tanulmányát is jelentősen befolyásolta, lásd RAVASZ: Kálvin és a kálvinizmus (átdolgozva megjelent: Látások könyve, Út, Kolozsvár, 1917, 11). Troeltsch nagy szintéziseit később is felhasználta, lásd különösen akadémiai székfoglalóját: RAVASZ László: Pál Athénben, MTA, Budapest, 1928, 18–22. 45 RAVASZ László: Irodalmi skízma, Könyvbarátok Lapja 1928, 105–107. (A „skízma-perről” lásd POMOGÁTS Béla: Reményik Sándor és a „skizma-pör”, Látó 2004. október; UŐ.: Jelszó és mítosz, Marosvásárhely, 2003; illetve az általa az idézett irodalmat.) 46 RAVASZ László: Az erdélyi irodalom = UŐ.: Hit és engedelmesség, Budapest, 1936, 309.

77



irodalom, amelyik udvariasságból, részvétből, hazafiságból, és politikai ámításból él, úgy odalesz, mint a választási harcok kortesbeszédei. Az igazi író akkor hal meg, amikor klasszikussá lesz, de csak azok az igazi klasszikusok, akik holtan is túlélik nemzetüket.”47

Az öreg Ravasz olvasmányai a hatvanas évekből Nagy ugrást téve az időben, a sárospataki Ravasz-hagyaték részét képezi az tárgyunk szempontjából szintén rendkívül értékes két, az 1960–70-es években keletkezett olvasónapló, amelyben a köz- és egyházi cselekvéstől elszigetelt, de igen aktív szellemi életet élő püspök olvasmányait foglalja össze rövid tartalmi kivonatokban, hozzáfűzve reflexióit, emlékeit.48 Ebben az időszakban sem szűntek meg a támadások a visszavonult püspökkel szemben. 1967-ben Kónya István jellemző című könyvének (A magyar református egyház felső vezetésének politikai ideológiája a Horthy korszakban, 1967) záró mondata Ravasz Lászlóról: „már csak a pusztulásra ítélt egyházi reakció szánalmas, a történelem sülylyesztőjébe került, bukott vezéréről” emlékezik meg.49 A fiókban maradt olvasónaplók így annak is hű lenyomatai, hogy „mit tesz egy nagy formátumú ember, ha kikerül abból a helyzetből, amelyben egy egész történelmi korszakon át hazája szellemi életének legnemesebb értelmében vett elitjéhez tartozott?”50 Az olvasmányok során végigtekintve megállapítható, hogy Ravasz a nyolcadik évtizeden messze túl is olyan szerzőket olvasott – magyarokat és külföldieket egyaránt –, akik a kor nagy témáit írásaikkal meghatározták. A kezébe kerülő kötetek a magyar nyelvűeken kívül német, angol és francia nyelvűek, ahogy halálát megelőző évekig terjedő kiterjedt idegen nyelvű levelezése is tájékozódási horizontjának mindvégig megőrzött egyetemes jellegéről árulkodik. Olvasmányai arról is tanúskodnak, hogy az országot sújtó szellemi elszigeteltség ellenére is otthon volt a kor legkorszerűbb teológiai kérdésfeltevések között. Nemcsak Karl Barth kései munkásságát kommentálta, de az életét és teológiáját összegző Paul Tillich (1886–1965)51 és a „remény teológiáját” alapozó fiatal Jürgen Moltmann (1926–)52 is értő, igaz, nem kritikátlan olvasóra talált benne. Szellemi nyitottságát jelzi a hatvanas évek egzisztenciális teológiájának követése, Gogarten, Bonhoeffer és Martin Buber műveinek elmélyült recepciója. Jellemző a Buber Haszid Uo., 311. A két kézírással írt és tartalomjegyzékkel is ellátott, Leányfaluról a hagyatékba került füzet az ’Olvasmányaim’. 1963–, valamint Olvasmányaim 1970 címet viseli: autográf kézirat, Tiszáninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményének Kézirattára II. kt.d. 15.693 és 15.691. (A naplókból származó idézetek oldalszámait a könnyebb olvashatóság kedvéért elhagytam.) 49 Ravasz szinte haláláig pontosan vezetett pénzügyi számadáskönyvéből kiderül: a könyvet 1967. július 26-án, 48 forintért vette meg. RAVASZ László: Számadás 1961–1970, autográf kézirat, Tiszánninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményének Kézirattára kt.d. 1983. 50 KÓSA László: A leányfalusi évek: „ki most Gutenberg előtti időben él” = Ravasz László emlékezete, szerk. Uő., Dunamelléki Református Egyházkerület, Budapest, 2008, 136–137. 51 Paul TILLICH: My search for absulute, Simon and Schuster, New York, 1967. 52 Jürgen MOLTMANN: Perspektiven der Theologie: gesammelte Aufsatze, C. Kaiser, München, 1968. 47

48

78


Hatos

Pál:

Ravasz

László,

az

olvasó

történeteiből levont konklúzió: „Az a szeretet, tudni, mi fáj a másiknak. Minden dialog[us]nak ez a kezdete és a vége.” A világkatolicizmusban a hatvanas években a II. vatikáni zsinat révén lejátszódó nagy változásokat illúziók nélkül, de elkötelezett figyelemmel kísérte, főképp a zsinati teológiát előkészítő német és francia nyelvű teológiai irodalmon keresztül.53 Korai éveinek a 19. század liberális protestantizmusából örökölt markáns – egyszerre ironikus és tisztelettudó – antikatolicizmusa ekkora végképp felolvadt az ökumenikus párbeszéd szükségességét eszkatológiai szempontból belátó dialogikus teológiában: „A római katolikus egyház nem külsőleg, szerkezetében és intézményeiben, hanem belsőleg, szellemében rendkívüli változáson ment át. Komoly lelki reformáció.” Ravasz hozzáteszi, ez nem először történik a katolikus egyház történetében: „Athanasius és Augusztinus alatt megvédte a transzcendenciáját, Assisi Ferenc gyakorlati misszióját alakította át, a cluny reform belső megújulást keresett, a tridenti zsinaton és a jezsuiták munkájában a tanítás imperalizmusát próbálta megvalósítani, az első Vathicaneumban dogmatikája kiépítését fejezte be. XXIII. János, ez az egyszerű evangéliumi ember az intézményes egyházat hívő egyházzá akarta tenni, s a Hegyi beszéd atmoszféráját szivattyúzta be a ragyogó, de kihűlt institúcióba.” De Ravasz rokonszenvét VI. Pál is megnyeri, akinek a zsinat utáni viharos-válságos időszakban tanúsított magatartásában kicsit saját maga egyházkormányzói dilemmáit is felismerhette: „Pál pápának volt a kettős feladata: a határozatokat végrehajtani, de ugyanakkor az elemi erejű megáradást mederben tartani. Nehéz tragikus feladat gát lenni annak, aki maga is hullám volt. Ezért is sok naiv emberben csalódást okozott a zsinat, de minden komoly hívőben mély hálaadást a Szentlélek munkálkodásának nyilvánvaló jeleiért.” A katolikus teológiai irodalom követéséről tanúskodik a zsinati progresszió befolyásos teológusának, a neves belga domonkos, Edward Schillebeckx (1914–2009) A zsinat mérlege című művének elemzése.54 Schillebeckx nyomán jegyzi fel Ravasz, hogy a vatikáni zsinat egyházdefiníciója az Isten népe gondolatot helyezi középpontba, s ezzel az ellenreformációs jelleg háttérbe szorul, a laikusok emancipációja és a vallásszabadság tényleges elismerése következik, „kiemelve a fogalmat abból a téves szillogizmusból, ami a szabadságot csak az igazságnak ismerte el”. A hatvanas években az „egyre inkább divatba jövő” francia jezsuita teológus, Teilhard de Chardin (1880–1955) optimista kozmológiáját tömören foglalja össze: „fejtegetéseiben nyilván látszik a hármas alapszál, amiből világa szövődik: a racionális természettudomány, a filozófia fantasztikus költészete, és a masszív katolikus dogmatika”. A protestáns lelkész Roger Schutz (1915–2005), az általa alapított, s ma világszerte ismertté lett taizéi ökumenikus lelkiségi mozgalmat bemutató könyvét (Das Heute Gottes, Freiburg, 1961) 1968 augusztusában szemlézi: „dicséretes és érdekes vállalkozás. Teológiai megalapozásukat nem tartom eléggé kidolgozott53 Levelezőtársa volt a neves párizsi protestáns teológus, Marc Boegner, akinek a könyvét (L’exigence oecumenique. Souvenirs et perspectives, Albin Michel, Paris, 1968) meleg hangú francia nyelvű levélben köszönte meg, de olvasta XXIII. János lelki naplóját, s német nyelvű katolikus teológiából Hans Pfeil – Eugen Biser – Heinrich Fries kollektív művét (Der Dialog der Kirche, Aschaffenburg Pattloch 1966) szemlézte hosszasan. 54 Edward SCHILLEBECKX: A zsinat mérlege, ford. Weissmahr Béla, Zsinati Bizottság, Róma, 1968.

79



nak. De nem a teológia a döntő. A döntő az élet bizonyságtétele.” Annál is inkább így gondolta, mert a szekularizáció kibontakozását és a harmadik világ növekvő szerepét a kereszténység egyetemén belül szintén mély érdeklődéssel figyelte. A hatvanas években felgyorsuló nyugat-európai szekularizációt a már akkor neves vallásszociológus, Peter L. Berger könyvén keresztül értelmezte.55 Kurt Koch műve kapcsán56 mindezeket a folyamatokat az egyháztörténet „legizgalmasabb és legnagyobb átalakulásaként” figyeli: „Miként olvasztja meg a szekularizáció a történelmi egyházakat, miként indul egy nagy történelmi ébredés Ázsiában, amelyet a színesek kezdeményeznek és végeznek és miként veszi át ez a mozgalom a keresztény külmissziót és fogja egybe a keleti és nyugati instituált egyházaiban a bibliai alapon álló megújulási mozgalmakat.” Fiatal korának érdeklődése a vallásosság lélektani vonatkozásai iránt idős korában is fennmaradt Erik Fromm Pszichoanalysis and Religion című művéről megállapítja, hogy az tulajdonképpen teológia, de hozzáteszi kritikusan: „Az egészből kimarad, hogy Isten realitás s a legmagassabbnak a szolgálatában lehet a legmagassabbra nőni”. Ravasz nem zárkózott el a marxizmus megértésétől sem. A sárospataki hagyatékban található maga vezette számadáskönyveiből tudjuk, hogy 1964-ben, június 4-én vásárolta meg A marxista filozófiai alapjai című munkát egy Turgenyev- és egy Thackeray-kötet társaságában 45 forintért.57 De olvasónaplójában a Lukács-tanítvány Márkus György Marxizmus és antropológia címen 1966-ban, az Akadémiai Kiadó gondozásában kiadott – a marxizmus örökségét a baloldali egzisztencializmus figyelembevételével újraértelmezni kívánó – monográfiája is sűrűn jegyzetelt oldalakat kapott. Itt nem lehet megkerülni azt a kérdésfeltevést, hogy mennyiben hatott az idős, saját nézeteit sokszorosan revideáló Ravaszra a marxizmus és a szocializmus eszméje. 1958ban, az 1956-os forradalom alatti szerepvállalását értékelve a Református Megújulási Mozgalomban azt írta – mintegy „maga mentségeként” – egy magánlevél-fogalmazványban: „Tiszta szívvel és jó lelkiismerettel állítom, hogy engem éppen az 1956. évi események győztek meg és tettek a szocialista államrend hívévé […] Marxista nem voltam és nem leszek, a diktatúrát nem tartom alkalmas államvezetési eszköznek. hiszek a demokráciában és a népek testvéri együttélésében. De erőszakkal senki sem tehet azzá, ami nem vagyok és nem voltam: ellenforradalmárrá.”58 Ebben a megállapításban inkább az 55 Peter L. BERGER: A Rumor of Angels. Modern Society and the Rediscovery of the Supernatural, Doubleday, Anchor Books, Gerden City (NY), 1969. 56 Kurt KOCH: Uns, Herr, wirst du Frieden schaffen. Vom Himalaja bis Tahiti, Evangelisationsverlag, Berghausen, 19653. A szerző apokaliptikus eszkatológiáját, pietizmusát Ravasz elutasítja: „józanságához, szavahihetőségéhez szó fér, de szavahihető tanú arról, hogy Isten lelke hatalmasan munkálkodik és az Úr Jézus él!” 57 RAVASZ: Számadás 1961–1970. 58 Tiszánninneni Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményének Kézirattára kt.d. 14.593. (A végleges fogalmazványból a idézett szakasz végül kimaradt.) Az idézet a forrás megjelölése nélkül kiadva: RAVASZ László: Válogatott írások, 1945–1968, szerk. Bárczay Gyula, EPMSz, Bern, 1988, 325. Az idézet második és harmadik mondata szerepel az Emlékezéseim 392. oldalán, de nem lehetünk biztosak benne, hogy a kihúzás nem a szerkesztő, Gyökössy Endre munkája, ugyanis az Emlékezéseim jelöletlen kihagyásokkal jelent meg. Egy Révész Imrétől származó kéziratos dokumentum az Emlékezéseim kéziratáról inkább arról árulkodik, hogy az eredeti kéziratban szerepelt a szocializmus melletti állásfoglalás: „nagyszerű a szocializmus melletti határozott állásfoglalás. Notabene: én sem vallom, hogy a szocializmus azonos a marxizmussal.

80


Hatos

Pál:

Ravasz

László,

az

olvasó

1956-os forradalom munkástanácsai iránti csodálatot kell látni, hasonló értékelést ahhoz, ahogy Hannah Arend értékelte a magyar forradalmat, semmint gyökeres társadalomfilozófiai fordulatot Ravasz korábbi gondolkodásához képest.59 A kései Ravaszra inkább az igaz, amit a barát és tanítvány, az egyháztörténész Révész Imre írt: „Megrendítő – az álláspontokhoz való rendületlen ragaszkodás mellett különösen is – a nagyon fontos pontokon megnyilvánuló önkritika.”60 A reflexív hajlandóságból fakadó nyitottság – átjárás generációk és nemzeti kultúrák között – tükröződik irodalmi olvasmányválasztásaiban. Miguel Angel Asturias (1899–1974) guatemalai íróval (az 1967. évi irodalmi Nobel-díjassal) való német lapinterjú szemlézésében a „mágikus realizmus” fogalmát járja körül: „a valóság rá nézve a mítosz valóságában jutott kifejezésre. Mítosz, nemzeti felszabadulás, tajfuni erőben. Ez a szerző.” Angol fordításban ismerkedik meg a francia nouveau roman alapvetésével Alain Robbe-Grillet-től, s úgy látja, az a balzaci lélektani realizmust és a szocialista realizmust egyaránt elutasítja, de olvasmányai között ott van – német fordításban – Borisz Paszternak Dr. Zsivágója („varázslatos, ahogy képeiben a költészet úrrá lesz a valóságon s hordozza az anyag a szellemet, a reális a jelentést”), s az 1960-as években rövid ideig az irodalmi nyilvánosság számára is hozzáférhető és Magyarországon is kiadott Ivan Gyenyiszovics egy napja Alexander Szolzsenyicintől. 1971-ben, közel a kilencvenedik évéhez olvassa el Bulgakov A Mester és Margaritáját is: „A regény arról a fausti erőről szól, mely örökké rosszra tör, s örökké jót művel.” Az idős Ravasz a kortárs magyar irodalomban és irodalomtörténetben is tájékozott maradt. Kodolányi János Süllyedő világ című munkájának 1966-os új kiadását kritikusan olvassa: szomorú könyv, a tárgyánál fogva és szerzőjénél is fogva, aki „apjáról nagyon sötét képet rajzol és ez a kép tökéletesen talál a szerzőre”. Zilahy Lajos Dukay-családját talán érdemén felül értékeli: „Koncepciójában egyik legnagyobb magyar regény s ha megszületésének mostoha viszonyai nyomokat hagytak is rajta, az emigráns magyar élet az egyetemes magyarság reprezentatív művét alkotta meg benne”, de csodálata mellett azt is megjegyzi: „Fájdalom, mintha az egészből hiányozna a műgond.” Illyés Gyula Kháron ladikján című kötetét „különös és csodálatos könyvnek” nevezi, amely „óriási témáról értekezik […] A vallást úgy nézi, mint mikor egy gyerek a kulcslyukon benézve álmélkodva figyel egy szertartást vagy egy boncolást. Mind kettőtől borzad.” Márai-olvasata sem mentes az ambivalenciától, amikor a szerző 1945–1967 közötti naplóit értékeli: „Gyönyörködtet, de fáraszt ötszáz oldal aforizma. […] Mi hiányzik belőle? A humor. Szellemessége csíp. Iróniában játszó ötletesség, de hiányzik belőle a Biblia, bár olvassa, hiányzik belőle az evangéliumi vallásosság iránti érzék. Hiányzik belőle a magyar folklore. A marxizmusban én leginkább a történetmagyarázatot értékelem és vallom, hogy szempontjai nélkül nem lesz a jövőben komolyan vehető történetírás.” (RÉVÉSZ Imre: Baráti bírálat Ravasz László kéziratos önéletrajzához, 1961. október, kézirat, KI Debreceni Református Kollégium Nagykönyvtár Kézirattára RR 42. A dokumentum felkutatásához köszönöm Dr. Fekete Csaba osztályvezető úr szíves segítségét.) 59 Lásd előadását a csepeli munkások előtt: RAVASZ László: A szocializmus evangéliuma és az evangélium szocializmusa = Krisztus a gyárban, szerk. Szabó Imre, Budapest, 1922. 60 RÉVÉSZ: I. m.

81



Mindezek illetlen követelések. A nagy író nem sok, nem kevés, hanem elég.” Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című művéről azt jegyzi meg: „Világnézete radikális polgári Jászi Oszkár és Groza, hitetlen, de becsüli a vallást.” A később olvasott Rigó és apostol írásait illetően már egyértelműbb a dicséret: „Ebben Sütő András a legnagyobbak közé lép: Az emberi élet alkotásainak magyarázójává. Az alkotás magyarázatánál csak maga az alkotás nagyobb.” De igazi figyelme mégis az elköltözött nagy kortársak, illetve a diákkori ideál, Arany János felé áradt: Keresztury Dezső Arany-monográfiája (Akadémiai, Budapest, 1971) kapcsán elgondolkodik Arany vallásosságán: „kellene egy komoly tanulmány Arany vallásosságáról, amely torzónak maradt, de nagyon mélyről jött”. Nagyra értékeli Keresztury Babits-analízisét is. Babits költészete mögött a kilencvenéves Ravasz László számára a „mérce-ember” egyénisége magaslik elő, azé az alkotóé, „akivel meg lehet mérni az időt”. Ravasz Lászlót olvasmányai természetesen jóval szélesebb kört fognak át, s bizonyosan maga is azon a véleményen volt, hogy mindezek az olvasmányok számára eszközként szolgáltak, az egyetlen, folyamatos nagy olvasmányához, az Írás hetven éven keresztül művelt exegéziséhez. De talán nem fölösleges megismerni mindazt, amit az Írás margóján olvasott s írt az, akinek szellemi öröksége minden ellentmondásával is az egyetemes magyar teológiai gondolkodás megkerülhetetlen öröksége. Mert ezáltal a „ráadás” által is lett ez az örökség azzá az „élő könyvvé”, ami minden halandósága ellenére arra törekszik, hogy „az élet nagy tartálya, az örök ifjúság kútja [legyen], amelyet azért csinált valaki, hogy aki vizéből iszik, meg ne haljon soha”.61

61

RAVASZ: Az erdélyi irodalom, 311.

82



Veisz Kata: Valami hiányzik

Veisz Kata: Valami hiányzik

83


Kommentár • 2010|3 – Re:censor

Novák Attila MAGAS SZÍNVONAL – EGY SZÓLAMBAN A Commentary egy éve (2009. június – 2010. június) A Commentary folyóirat* az egyik legbefolyásosabb az amerikai intellektuális sajtópiacon, bár ez a befolyás, párhuzamosan a neokonzervatívok térvesztésével, hanyatlani látszik. A lap az 1906-ban létrejöttét az orosz pogromok nyomán létrejött American Jewish Committee orgánumaként indult, első száma 1945-ben jelent meg. Daniel Bell és Lionel Trilling javaslatára alkalmazták az első főszerkesztőt, Elliot Cohent, aki az akkori nem baloldali zsidó értelmiség színe-javát (például Hannah Arendtet, Irving Kristolt, Nathan Glazert) publikálta és tette hálásabbá – a lap kimagasló színvonalával és meglehetősen vonzó honoráriumaival. A folyóirat azóta több vezetőt is elfogyasztott, bár hosszú korszakai is voltak; leghosszabb ideig Norman Podhoretz volt főszerkesztő (1960–1995), őt követte immár szerkesztőként Neal Kozodoy 2009-ig, majd John Podhoretz, Norman Podhoretz fia foglalta el a Commentary legfőbb irányítói posztját. Az utóbbi idők Commentaryje nem nagyon tért le arról az útról, amelyet Norman Podhoretz is követett, legalábbis a 2009 és 2010 nyara között megjelent számok erről tanúskodnak. A Commentary – bár mindig is erősen antikommunista volt – keresztülment egy-két ideológiai megrázkódtatáson: a Lionel Trilling-tanítvány Norman Podhoretz idejében egy kissé balrább tartott (persze csak relatíve) a folyóirat, hogy aztán ugyanő terelje vissza a régi kerékvágásba a lapot, s aztán folyamatosan biztosítsa a neokonzervatív irányultságot. A folyóirat, melyet mindig a (fő)szerkesztő szavai (From the Editor) vezetnek be, Articles, Fiction, Political Ideas és Culture & Civilization rovatokra tagolódik, ám az olvasói levelek is fontosak, ezek általában a lap elején olvashatók. A recenziós rovat több mint érdekes, fontos könyveket ismertetnek a Commentary munkatársai. 2010 márciusában új rovat, az Enter Laughing indult meg, melyet Joseph Epstein, William Kristol The Weekly Standardjának egyik munkatársa, a Commentary régi szerzője ír. Általában egy tanulságos zsidó viccet vagy rövid történetet skiccel le a szerző, majd az olvasóknak legfeljebb 250 szó áll rendelkezésükre ahhoz, hogy értelmezzék az olvasottakat, s ezt be lehet küldeni. Ez az exegetikai feladat szorosan összefügg azzal a hozzáállással, amellyel a lap rendelkezik, mármint ha a zsidó hagyományról van szó. Mivel az orgánum szekularizált, de a hagyományokkal nem ellenséges viszonyban álló közegnek szól, bár a vallási tartalom nem sűrűn jelenik meg, ám e rovatnak köszönhetően „világi”/civil szövegmagyarázók sora kezdi minden hónapját azzal, hogy megpróbálja Epstein történeteit megérteni s a hagyományos módon, magyarázva értelmezni. Kommentálni. *

Az internetes verzió honlapja: www.commentarymagazine.com.

84


Novák Attila: Magas színvonal – egy szólamban (Commentary)

A Commentaryvel kapcsolatosan kiemelendő a tény, hogy olyan zsidó orgánumról van szó, amely már több évtizede ha nem is „túllépett”, de feltétlenül kilépett a zsidó „felekezeti élet” belső világából, és az országos, sőt a politikai élet első vonalába pozícionálta magát, amihez előfeltételként szükséges volt a vallások/hagyományok iránt fogékony amerikai közeg, a rendkívül integrált többmilliós amerikai zsidóság élénk szelleme és befolyása, a minden etnikai/vallási csoportnak az amerikai közéletben való természetes(nek tartott) mozgása. Ám a Commentary mainstream lappá válását (nem a zsidó közegben, ahol töretlen a demokrata túlsúly: egy 2008-as exit poll adatai szerint az amerikai zsidók több mint 80%-a szavazott Obamára, a zsidó közegen „belül” tehát a Commentary kisebbségi és ellenzéki) segítette az a politikai szimpátia, melyet (inkább) a republikánus (de olykor a demokrata) kormányok is tanúsítanak Izrael iránt. A zsidó állam az amerikai politikai establishment számára már régen szövetséges, s ez a szövetség a neokonzervatívok által erőteljesen befolyásolt ifjabb Bush-kormány alatt a lehető legszilárdabb elvi egyetértő alapokon állt, hogy aztán most, azaz Obama 2009 elején történt beiktatása óta komoly töréseket szenvedjen el. A zsidó közegben Izrael nagyon fontos (szekuláris) identitáselemmé vált (az egész világon), ez a pro-izraeli hang Amerikában összetalálkozott az antikommunizmussal, majd a politikai hatalomra törekvő neokonzervativizmussal, melynek világképében Izrael központi szerepet tölt be, ráadásul a vallásos keresztény jobboldal fontos csoportjai (akik hardcore republikánus szavazók – általában) is bibliai-chiliasztikus hittel fordultak a zsidó állam felé. Nem véletlen, hogy a Commentary az amerikai jobboldali adminisztráció számos irányítóját és a neokon intézetek több jeles tagját ünnepelheti szerzői között. Ez egyfelől hallatlan nagy befolyásnak tűnik, ám a másik oldalról nézve inkább arról árulkodik, hogy a folyóirat szerencsésen és több szempont szerint is megkomponált világszemlélete rendkívül módon integrált, azaz beleillik az amerikai döntéshozók és döntéseket befolyásoló agytrösztök egy bizonyos ideologikus világába. Nem pusztán arról van szó, hogy prominens neokonzervatívok írnak rendszeresen a lapba (így például Joshua Muravchik, aki jelenleg a Johns Hopkins Egyetem Nemzetközi Tanulmányok Külügyi Intézetének tagja; John R. Bolton, az USA ENSZ-képviselője 2005–2006-ban vagy Levy Troy, az amerikai egészségügyi minisztérium egyik vezetője 2007 és 2009 között stb.), hanem a Commentary szerves és megbecsült tagja annak a neokonzervatív think-tank- és médiahálózatnak, melynek számos tagja ír a lapba, mint ahogyan a Commentary szerzői közül is számosan publikálnak a többi hasonló irányultságú orgánumban, vesznek részt az intézeti kutatómunkákban. John Podhoretz egy helyen (némileg tévesen és eltúlozva) így fogalmazta meg azt a krédót, amely az egész neokonzervatív politikai-ideológiai tábor hitvallása is lehet: És nem szabad elfelejtenünk egy kiemelkedően fontos dolgot. Európa jóléti államait az amerikai védelmi minisztérium segélye tette lehetővé. Az Egyesült Államok szerepe az volt, hogy garantálta a hidegháború békéjét és felvállalja azt a pozíciót, hogy az egyetlen nyugati nemzet, amely hajlandó katonai ügyekben a vezetésre. Ezzel pedig megszabadította Európa nemzeteit a terhelő költségvetési kötelezettségektől. (2009. június)

85



Ám a neokonzervatív aranyéletnek, úgy tűnik, vége. Mármint annak, hogy a Commentary „bensőséges módon” jelezze előre az amerikai külpolitika főbb irányait vagy pedig elemezze (utólag) az egyes kormányzati döntéseket. A Commentary a nagypolitikát tekintve is ellenzéki lap lett, s nem pusztán arról van szó, hogy a republikánusok átmenetileg veszítettek, hanem arról is, hogy olyan ellenfelet kaptak, amely minden eddiginél nagyobb kihívást jelent a számukra, elvileg is át kellene gondolniuk sok mindent, amit eddig tettek vagy gondoltak. Innen adódik (vagy inkább ebből következik) a Commentary jelenlegi fő csapásiránya, mely a cikkekben állandóan vissza-visszaköszön: Obama tagadása. Az Obama-korszakkal való folyamatos szembesülés a permanens kritika lehetőségét adja meg, ugyanakkor a neokonzervativizmus fontosabb elvi princípiumait is ismételni lehet – éppen Obama kapcsán, ami amúgy nem okoz túl nagy nehézséget, mivel az elnök mindannak a tagadása, amit a Commentary és köre képvisel, innen a cikkek identitáserősítő jellege. A Commentary ugyanis mindent ugyanúgy gondol, mint hajdanán: veszélyes világ, erős és felfegyverzett Amerika, naiv és gyenge baloldali hatalom, magántulajdon, iszlamista és orosz veszély, nem a palesztin államra. Bár az iraki fiaskó hatása azért látszik: a demokráciaexportról mintha kevesebb szó esne, annál inkább az amerikai érdekeknek megfelelő hatalmi status quo megőrzéséről, illetve a befolyás tartós biztosításáról. De lássuk a részleteket. 2009 júniusában Francis Cianfrocca üzletember és befektető írt arról, hogy az Obamakabinet beleavatkozik a gazdaság menetébe, és az amerikai prosperitást arra használja fel, hogy elősegítse nagyvonalú közéleti terveit. A gazdaságba való direkt beavatkozás és a jólét által finanszírozott nagyvonalú állami tervek lehetőségei nagyon irritálják az amerikai konzervatív-neokonzervatív tábort. Júliusban David Billet, a Commentary szerkesztője támadta a kabinetet (The War on Philantropy), mondván, hogy az állami jövedelmeket a jótékonykodás (charity) adóból történő levonása (vagy jóváírása) százalékos csökkentésével akarja növelni, materializálva ezzel azt a liberális vádat, mely szerint a filantropikus célokat megvalósító összegek adómentességével a kormány „anyagi támogatásban” részesíti a gazdagokat. (Az adótörvényt amúgy nem sikerült az eredeti terveknek megfelelően megváltoztatnia a kabinetnek.) Szeptemberben Michael J. Lewis elemezte az Obama-művészetet (The Art of Obama-Worship). Shephard Fairey és Ron English (előbbi áramvonalasította, utóbbi lincolnosította az elnök arcát) kampánymeggondolásoktól sem mentes „humán” ábrázolásai a legrosszabb kegyenci szerepre emlékeztetik a szerzőt – hiszen ebben a formájában a művészetet ideológiai célok szolgálatába állították –, és egyenes összefüggésbe hozza ezt a bolsevik művészettel. Peter Wehner és Michael Gerson (korábban a Reagan- és a Bush adminisztrációban dolgoztak) a republikánusok válságának fő okát abban látják, hogy azok a nagyobb társadalmi problémák (drogfogyasztás, bűnözés, magas adók stb.), amelyek éppen a „konzervatív kezelés” következtében számolódtak fel illetve mérséklődtek, mára megszűntek a „forró témák” között szerepelni. A másik ok az iraki háború, amelyről az amerikaiak nagy része úgy tartja, hogy a kormány „belehazudta” őket, s ezzel az amerikai életben nagyon fontos honesty ellen vétett a kabinet. Az egyébként több más (demográfiai, 86



geográfiai) ok következtében is győzedelmeskedő Obama nimbusza csökkenni fog – állítják a szerzők –, mert nem tudja megoldani Amerika fontosabb problémáit. Obamának azon törekvése, mely szerint a védelmi minisztérium kiadásait (amúgy sikerrel) csökkenteni kell, ellentétesek az amerikai és a republikánus érdekekkel. Ráadásul „az amerikaiakat azért érdeklik a szabadság és az emberi jogok kérdései, mert amerikaiak – és mert Amerika biztonságát mások reményei és jóléte szolgálja. A republikánusok nyíltan felvállalhatják azt a külpolitikai tradíciót, amely vegyíti a keménységet a nagylelkűséggel, a fenyegetésekkel való erővel történő szembeszállás hajlandóságát azzal, hogy a fejlesztés, az egészségügy és az emberjogi (ügyeket) aktívan mozdítják elő.” Októberben Jennifer Rubin emlékeztetett azokra a veszélyekre, hogy újjáéledhet a kormány és a szakszervezetek közti kapcsolat azzal, hogy a munkahelyeket (egy új módszerrel) át akarja hatni a szervezett dolgozói érdekvédelem. Novemberben Obama afganisztáni politikáját bírálta Max Boot, mely ahelyett, hogy a csapatokat az ország egész területén állomásoztatná, inkább megerősített bázisokon tartja a katonákat. Boot megjegyzi, hogy az első ránézésre problémásnak tűnő módszer előbb vezetne el az ország pacifikálásához, csakúgy, mint Irakban, ahol 2007-ben változtattak eszerint. Kejda Gjermani (aki a lap egyik online segédszerkesztője) a decemberi számban bírálja Obama azon szeptemberi döntését, amely felfüggesztette a közép-kelet-európai rakétavédelmi programot; ezt amúgy a lengyel védelmi minisztérium egyik szóvivője „katasztrofális” döntésnek nevezte. A szerző szerint „Amikor a bizalom – a diplomácia legfontosabb valutája – erodálódni kezd, csak a katonai erő biztosíthatja azt a hatalmi előnyt, melyről aztán tárgyalni is lehet. Ironikus, hogy Obama, az »okos diplomácia« buzgó bajnoka olyan diplomáciai módszereket vezet be, melyekkel – ha a jövő elnökei is elfogadják – a katonai beavatkozásokat még elengedhetetlenebbé és valószínűbbé teszi azzal, hogy aláássa ennek az egyedüli alternatíváját, mely nem más, mint a bizalom és a hosszútávú egyezmények.” John R. Bolton, a veterán amerikai diplomata 2010 januárjában esett neki Obamának, és arra a veszélyre figyelmeztet, hogy az elnök – akit amúgy sem érdekel túlságosan a külpolitika – nem olyannak látja a világot, mely veszélyes Amerikára, ráadásul hisz abban, hogy az amerikai leszerelési hajlandóság növekedése egyes államokat (így Iránt is) arra késztet, hogy csökkentsék fegyverarzenáljukat. 2009 novemberi kínai útja, az ezt övező médiaszenzáció pedig a „hanyatló Amerika – feljövőfélben lévő Kína” toposzát erősítette meg sokakban. Februárban Michael Rubin, az American Enterprise Institute ösztöndíjas kutatója a sokatmondó Taking Tea with the Taliban című cikkében bírálja Obama naivitását, ugyanis az elnök elhiszi egyes tálib vezetőknek azt, amit mondanak vagy ígérnek. Obama 2009 decemberében kijelentette, támogatják az afgán kormány azon törekvését, hogy kezet nyújtsanak azoknak a táliboknak, akik felhagynak az erőszakkal és tiszteletben tartják „polgártársaik emberi jogait”. A New Republic segédszerkesztője, James Kirchik az amerikai terrorveszélyről ír annak kapcsán, hogy több – amerikai születésű vagy az USA-ban felnőtt – amerikai lett iszlamista terrorista. Májusban Jonah Goldberg, a National Review Online általános szerkesztője értekezik arról, hogy „Milyen típusú szocialista Barack Obama?” Nem marxista, de radikális baloldaliak hatása alatt áll – szól 87



a verdikt, amely ha azt vesszük, hogy mit vagy kit tekintenek baloldalinak az amerikai republikánus táborban, alighanem igaz lehet. Már említettük, hogy a Commentary főleg az amerikai zsidóság köreiből kikerülő olvasótáborát és a nekonzervatív irányzat képviselőit – melynek stratégiájában kiemelt szerepet játszik Izrael mint egy veszélyes, így pacifikálandó térség egyetlen Amerikával is szövetséges liberális demokráciája – a zsidó állam védelmi kérdései is összehangolják. Izraelről persze mindig egyazon nézőpontból történik említés, az izraeli jobboldal és a neokonzervatívok szemszögéből, mely leginkább Izrael belső és külső ellenfeleivel, ellenségeivel, Izrael jogi és információs védelmével, illetve azzal a médiahatással foglalkozik, amelyet az izraeli–palesztin konfliktus a világra gyakorol. Így nem véletlen, hogy a következő témák kerülnek elő: az 1967-es határokon túli, ciszjordániai zsidó települések vitatott jogi státusa, az izraeli baloldal és az amerikai demokraták békevágyának veszélyei és a terror elleni küzdelem, illetve az Egyesült Államok Izraelhez fűződő – Obama alatt inkább lazuló – kapcsolata. A 2009 júniusában megjelenő Commentary (a „No more Peace Plans” szlogenjével a címlapon) azt vizsgálja, miért előnytelen Izrael számára a békefolyamat. Hillel Halkin, az Izraelben élő (eredetileg amerikai zsidó) fordító, a lap régi publicistája meglehetősen egyéni ízzel elemzi a békefolyamat visszásságait. Halkin nem tipikus a saját politikai táborában: jobboldaliként még 1967-ben a területi koncesszió híve volt, míg 2010-ben már elismeri, hogy tévedett, és egy izraeli–palesztin államszövetség ötletével áll elő, ahol is a ciszjordániai zsidók, bár maradnának lakhelyükön, de izraeli állampolgárságot kapnának és fordítva, az izraeli fennhatóság alá kerülő palesztinok is palesztin állampolgársághoz juthatnának. Halkin igazát az támasztja alá, hogy míg 1993-ban (beleértve Kelet-Jeruzsálemet is) összesen 100 ezer zsidó élt az Izrael által megszállt területeken, addig 2009-ben már 300 ezren (plusz 200 ezren az 1967-es vonalon túl, Jeruzsálemben), és ez a szám évente közel öt százalékkal nő. Már párezer gázai zsidó telepes evakuálása is traumatikus volt Izrael számára, százezreket pedig nem lehet csak úgy kitelepíteni. Caroline B. Glick, a The Jerusalem Post egyik szenior munkatársa a kétállami megoldás – Obama által is követett – elképzelése ellen foglal állást (George Mitchell, az elnök közel-keleti különmegbízottja ezt még 2009 áprilisában vázolta fel). Glick szerint ez a fajta terv veszélyezteti a régió biztonságát és még több vérfürdőhöz fog vezetni. Szerinte sokan és helytelenül az egész régiós konfliktust az izraeli–palesztin viszályra vezetik vissza, s ezért is erőltetik a konfliktus végleges lezárásával kecsegtető azonnali megoldást, amely amúgy a baloldal külpolitikai antirealizmusát testesíti meg. 2009 októberében Jonathan S. Tobin vezető szerkesztő bírálta az izraeli kormány pár éve indult új projektjét, a Brand Israelt (ennek magyar résztvevője is van Braun Róbert személyében). 2010 januárjában Evelyn Gordon kifejezetten életveszélyesnek nevezi a béke erőltetését, hiszen ennek nyomán sokkal több lett – szerinte – a terrormerénylet, ráadásul Izrael nemzetközi renoméja sem javult. Nagyon értékes tanulmányt tett közzé David M. Phillips, a Northeastern Egyetem Jogi Karának professzora azt vizsgálva, hogy a ciszjordániai zsidó települések létrehozása mennyire támasztható alá a nemzetközi jog szempontjából. A települések jogi opponálói általában a Negyedik Genfi Egyezmény egyik szakaszát (49/6.) hozzák fel, mondván, 88



a települések megsértik ennek előírásait, hiszen „a megszálló hatalom nem telepíti át vagy nem transzferálja saját civil lakosságát azokra a területekre, melyeket elfoglal”. Phillips professzor szerint helytelen az az érvelés is, amely az „önkéntes” áttelepülés tilalmára fekteti a hangsúlyt, hiszen – értelmezésében – csak az erőszakos áttelepítést tiltja a 49. szakasz. Félreértés ne essék, a jogászprofesszor szerint a helyzet tarthatatlan és megoldást kíván, ám nem lehet helytelen és téves jogi argumentumokkal megalapozni azt az igényt, amely a helyzet igazságos kezelésére irányul. Nagyon fontosak a Commentary azon írásai, amelyek az amerikai zsidóság belső problémáival illetve politikai pozícionálásával foglalkoznak. Jack Wertheimer, a Jewish Theological Seminary (JTS) történészprofesszora az amerikai zsidók Izraelhez való viszonyát vizsgálja, mely szerinte sokkal problematikusabb, mint az első pillanatra tűnik. Bár Izrael hihetetlen mértékben integrálódott a zsidó életbe, ám míg a kanadai zsidó felnőttek kétharmada és a francia és az ausztráliai zsidók közel 75%- látogatta meg Izraelt, az amerikai zsidóknál ez az arány nem haladja meg a 35%-ot. Ugyanő máshol (2010 március) a zsidó élet magas költségeiről ír, ami azt jelenti, hogy a drága kóser étkezés, a jótékonykodás magas költségei, a zsidó iskolarendszer drágasága és a zsinagógák magas tagdíjai – merthogy az amerikai állam közvetlenül nem támogat egyetlen egyházat/felekezetet sem – megdrágítják, így megnehezítik a hagyományokhoz ragaszkodó zsidók életét, s a helyzet megoldását különféle adótörvényi módosításokkal képzeli el. A folyóirat két nagy körkérdést is intézett prominens amerikai zsidó személyiségekhez. Az egyik (2009 szeptemberében) Norman Podhoretz új könyvére (Why Are Jews Liberals?) adott reakciókat tartalmazza. Miért liberálisok a zsidók? – szól az amerikai közegben simán és görcsmentesen feltehető kérdés. Az újságíró, Michael Medved az amerikai zsidók keresztényekkel kapcsolatos fenntartásait kárhoztatja, holott sokan közülük Izrael elkötelezett támogatói. Jeff Jacoby, a Boston Globe publicistája szerint a liberalizmus az amerikai zsidók vallása lett. Jonathan S. Sarna történészprofesszor (Brandeis University) az egyedüli, aki szerint a kérdésfeltevés közvetlen implikációja nem igaz, mert az amerikai zsidók politikailag és vallási áramlataik tekintetében is megosztottak. A második körkérdést 2010 júniusában tartották, ekkor 31 személyiséget kérdeztek meg, mi a véleményük arról, hogy amíg az amerikai zsidók többsége a demokratákra szavaz, Obama elkezdett távolodni Izraeltől. Itt is megoszlottak a vélemények: voltak, akik szerint az amerikai zsidók mindig is demokraták maradnak, mások szerint viszont Obama lassan ráébreszti őket arra, hogy rossz pártra szavaztak, s (kisebbségi véleményként) megjelent az a vélekedés is, hogy az amerikai–izraeli viszony ennél bonyolultabb, mert Obama és kabinetjének tagjai általában Izrael-barátok. Végül fontos megjegyeznünk azt, hogy Magyarországról illetve a magyar irodalomról is írt a Commentary (Sam Munson: From Hungary, 2009. november), ahol is arról elmélkedik a szerző, miért nem érte el a magyar irodalom az az ismertséget az amerikai olvasók körében, melyet a cseh vagy a lengyel irodalom (megérdemelten) élvez. Az izolált magyar nyelv – Kertész Imre és Konrád György ismertsége ellenére – nehezen talál magának jó fordítókat, s a magyar szerzők kiadásával foglalkozó kisebb kiadók komoly 89



anyagi nehézségekkel küzdenek, így „reklámerejük” sem megfelelő ahhoz, hogy az egyébként kiváló magyar írók ismertsége nőjön. Az viszont fontos, hogy a Commentary térképére – ahol a külföld tulajdonképpen csak az amerikai ideológiai-nemzetbiztonsági témák (Afganisztán, Irak, Izrael, illetve az amerikai védelmi tárca rakétavédelmi tervei során érintett közép-kelet-európai országok) függvényeként tűnik fel – rákerült Magyarország.


90



Taskovics Dóra: Megosztás: a rémi élmény

Taskovics Dóra: Megosztás: a rémi élmény

91


Kommentár • 2010|3 – Szemle

Filep Tamás Gusztáv KÉTFÉLE SZÉLSŐSÉG ELLEN Egy posztumusz feljegyzésről és szerzőjéről Kovács Tamás, az egykori budapesti rendőrfőkapitány-helyettes kéziratának sajtó alá rendezője1 írja a könyv előszavában, hogy Sombor-Schweinitzer József személyisége „napjainkra szinte a teljes feledésbe merült”; ugyanott lábjegyzetben még ezt olvashatjuk: „neve még az 1945 utáni emigrációban íródott visszaemlékezésekben sem fordul elő”.2 Megkockáztatom az állítást: ez részben nemzedéki kérdés. Én magam ifjabb, majd felnőttkoromban olvastam ezt-azt a két háború közötti korszakról, de akkor SomborSchweinitzer neve és alakja már világosan – persze ellenfényben – élt bennem; még a hetvenes évekből, amikor nagy divatja volt a munkásmozgalom-történeti tévé- és mozifilmeknek, emlékeztem az öltönyös, elegáns zsarura, aki maga ugyan egy ujjal sem nyúl senkihez, de minden lebukott kommunistát puhára veret; szellemi képességeit, mondjuk kombinációs készségét, lélektani ismereteit tekintve talán egyedüli méltó ellensége Ságvári Endrééknek – csak éppen velejéig rothadt, mint maga a polgári „rend”, amit védelmez. Nem számítana, ha ezekből a filmekből most, harmincöt-negyven év után az akkori rádió- és televízióújság föllapozása nélkül egyet sem tudnék pontosan megnevezni, mert a történelmi emlékezet kialakulásában ezeknek a félhomályos, pontatlan, esetleg torz emlékeknek, benyomásoknak is szerepük van. S minthogy e műveket annak idején tömegfogyasztásra szánták, a hatvanas években születettek között talán nem is lehet olyan kicsi azoknak a száma, akiknek emlékezetében úgy dereng föl a rendőrfőkapitány-helyettes, mint a „Horthy-korszak”-beli hivatalos terror szimbóluma. Az sem véletlen, hogy Kovács Tamás előszavát olvasva éppen Ságvári neve idéződött föl bennem; úgy rémlett, hogy a róla készült Harminckét nevem volt című filmben SomborSchweinitzer is szerepelt, s éppen úgy, ahogyan föntebb jellemeztem. Ezt ellenőrzendő most szerencsére elolvastam az ’56 utáni megtorlásban fontos szerepet játszó BM-es tiszt és úgynevezett történész, Hollós Ervin azonos című, a film alapanyagául is szolgáló (s egyszer már gyerekkoromban is átlapozott) könyvét.„ Nagy élmény volt: ez a fércelmény az egyik legszemléletesebb példája annak, milyen együgyű eszközökkel, apró beszúrásokkal lehetett „hitelessé” torzítani az akkoriban helyesnek tartott történelem„víziót” a még nem elég szemfüles ifjúsággal, még inkább a gyerekekkel, az „úttörőmozgalom” tagjaival. Hollós szinte mellékesen odavetett mondatokkal injekciózta bele olva1 Rendőrségi célkeresztben a szélsőjobb. Dr. Sombor-Schweinitzer József rendőrfőkapitány-helyettes feljegyzése a szélsőjobboldali mozgalmakról, 1932–1943, bev. Jegyz. Kovács Tamás, Gondolat, Budapest 2009 (Pártok és politika). E könyv megjelenése adta e kis dolgozat apropóját, amely azért nem lett egyszerű recenzió, mert szerzőjéről más, a kiadvánnyal közvetlen kapcsolatba nem hozható mondandóm is van. 2 Uo., 8. (Kovács itt Horthy és Kállay Miklós emlékiratait hozza föl példának.) 3 Első kiadása HOLLÓS Ervin: Harminckét nevem volt. Dokumentumregény, Kozmosz Könyvek, Budapest, 1971.

92


Filep

Tamás

Gusztáv:

Kétféle

szélsőség

ellen

sóiba, hogy 1942 és 1944 között minden német- vagy náciellenes függetlenségi megnyilvánulás mögött a titokzatos, több szervezetre és pártra is nagy hatást gyakorló illegális kommunista párt állt. Ennek, igaz, kevés tagja volt, de kizárólag azért, mert a konspirációs szabályok pontosabb és szigorúbb alkalmazása végett nem engedte be soraiba az odakívánkozó tömegeket – viszont így is sikerült minden fontos ügyet kézben tartania. Egyrészt tehát – a könyv „sugallata” szerint – a KMP-n kívül Magyarországon nem volt lényeges, önálló cselekvésre képes náciellenes erő. Másrészt Hollós azt a látszatot teremti meg, mintha 1942-ben és 1944 nyarán ugyanannak a rendszernek a rendőrsége és csendőrsége kutatott volna a kommunisták után. A könyv első részében még Sombor-Schweinitzer kergetteti Ságvárit és barátait, a végén már a csillaghegyi csendőrnyomozók. Jelentéktelenebb kérdésekkel, mint például azzal, hogy a rendőrfőtanácsos a Kállay-kormány békepolitikáját segítette a munkájával, Ságvárit pedig a Sztójay-kabinet idején lőtték le, amely kormány működése alatt a tavaly megjelent könyv szerzője egy német koncentrációs tábor foglya volt, Hollós Ervin nem foglalkozik. Azzal sem, hogy közben a németek megszállták Magyarországot, kormányát szétkergették, számos törvényhozóját, vezető ellenzéki politikusait, belügyminiszterét, utóbb aztán posztjától megfosztott miniszterelnökét is elhurcolták. Természetesen nem állítom azt, hogy ez volt a legárnyaltabb kép, amit a korabeli szakirodalom – a Harminckét nevem volt egyébként, mint a hivatkozásból látható volt, „dokumentumregény”-ként, első, 1971-es kiadása nem kevesebb mint 13 500 példányban jelent meg – a vizsgált korról fölmutatott. Azt viszont igen, hogy a történelem iránt különösebben nem érdeklődők közül sokan körülbelül ilyen ismeretekkel hagyták maguk mögött első évtizedeiket. S úgy látom, sokan még ma is – vagy ma már megint – itt tartanak. A nyilas illetve az újnáci irodalom iránt érdeklődőknek – ideértve annak kedvelőit is – még frissebb emlékeik lehetnek a „célszemély”-ről. Fiala Ferenc és Marschalkó Lajos, a két hungarista sajtómunkás a rendszerváltás után itthon is kiadott és Kovács Tamás által is hivatkozott könyvének4 ő az egyik negatív hőse, aki a II. világháború után amerikai szolgálatba áll, kihallgatja a magyar politikai foglyokat, következésképpen „Hitvány működése örök szégyenfoltja marad a magyar rendőrségnek”.5 A nyilas interpretáció talán még szemérmetlenebb, mint a kommunista. Az imént emlegetett könyv még azt is állítja – forráshivatkozások mellőzésével –, hogy „a politikai osztály főnöké”-nek budapesti fénykorában volt egy prostituált barátnője, aki egy ízben rálőtt az utcán, s ő „gyáván elfutott” a helyszínről. Ezután még az is terjesztik a szerzők a főrendőrről – s főleg ez lehetett a bajuk vele –, hogy még Budapesten, aktív korában „hamis jelentéseivel” aláásta a kormányzó és „a jobboldal különböző pártjai” közötti kapcsolatot – Fiala és Marschalkó jobboldalon a szélsőjobboldalt, a nyilas és a magyar náci csoportosulásokat értik –, amikor pedig már az amerikaiakat szolgálta, „megerőszakolta egy rendőrtanácsos bajtársának feleségét, míg a férjet, mint háborús bűnöst hazaszolgáltatta a kommunista akasztófá4 FIALA Ferenc – MARSCHALKÓ Lajos: Vádló bitófák. A magyar nemzet igazi sírásói, reprint, Gede Testvérek Bt., Budapest, 1999. (A könyv az interneten is olvasható.) 5 Uo., 289.

93



nak”.6 Ő és egykor szintén a budapesti rendőrségnél szolgáló kollégái a hivatkozott könyv szerint fejvadászi szerepet töltöttek be, a szerzők még az összeget is föltüntetik, amelyet a kommunistáknak kiszolgáltatott nemzeti hősökért – ezen például Szálasi és környezete értendő – koponyánkért kaptak a jenkiktől. Ez Szélesi Jenő – a Vádló bitófákban Szélessy – nevénél külön, tételesen is szerepel. Szélesi a könyvében – amelyre visszatérek még – kategorikusan visszautasította a rágalmakat; azt nem tagadta, hogy e csoport segített azonosítani a nyilas vezetőket, akiket persze még otthonról utáltak. Egyszóval a kommunisták is, a magukat antibolsevista demokratáknak beállító hungaristák is gyűlölték Dr. Sombor-Schweinitzer Józsefet, ami legalábbis közvetett garancia szakmai becsülete és személyes értékei mellett. Sombor – mert tudomásom szerint a háborús években nem kettős, hanem csak magyar(osított) nevét használta, így említi őt például említett munkatársa és Chorin Ferenc is, ezért a továbbiakban így fogom nevezni – a munkaköre betöltéséhez, feladatai ellátásához szükséges eszmei és erkölcsi alapokat nem Prónaytól és Héjjas Ivántól sajátította el, hanem például Concha Győzőtől, akire a húszas évek elején megjelent és sok helyütt ma is páratlanul élvezetes könyvében7 hivatkozik is. Közvetlenül Concha A rendőrség természete és állása a szabad államban című könyvére utal, arra, hogy „a közrendet az állam és társadalom rendje alkotja, az a rend, mely az emberi erőknek, javaknak, tevékenységnek belső összefüggéséből keletkezik, a rendőrség pedig a belső folyamatnak csak időleges, külső támogatója őrködő szolgálatával, hozzávetőleges, hamaros eszközeivel, s mint a jó orvos, csak óvhatja, támogathatja, időleg helyettesítheti az organizmus működését, de azt meg nem teremtheti”.8 Ebből is látszik talán, hogy hiteles az a portré, amit Kovács Tamás és korábban Konok Péter9 is felvázolt róla. Sombor az evolúció híve volt, feladatának az állami és társadalmi rend védelmét tekintette; ezt a rendet szerinte az ő magyarországi hivatalban léte idején minden erőszakos társadalmi mozgás felborulással fenyegette (érzékelte tehát – természetesen – a helyzet labilis voltát). Szakmai körökben találkozhatunk azzal a vélekedéssel, hogy kissé alkalmazkodva a társadalom jobbra tolódásához, a nyilasokkal kesztyűs(ebb) kézzel bánt, inkább a kommunistákat verette. Ez valószínűleg túlzás. A Kovács Tamás által írt portrévázlatból is kiderül, hogy Sombor figyelmét korábban valóban a szélsőbaloldali szervezkedések kötötték le, ami fakadhatott például a totális diktatúra kommunista változatával való, 1919-es találkozásból – de a harmincas években már a szélsőjobboldali totalitarizmust látta a fő veszélynek; hamar fölismerte, hogy tömegeket az adott politikai körülmények között csak a szélsőjobb tudja az állam ellen mozgósítani. S azt is, hogy ezeket a tömegeket a Harmadik Birodalom adott esetben eszközként használja majd föl a magyar függetlenség ellen. Említett, 1923-as könyve és 1937-es előUo., 27–28. Dr. SCHWEINITZER József: A bűnügyi nyomozás a gyakorlatban, elöljáró beszéddel ellátta dr. Dorning Henrik budapesti főkapitány-helyettes, a Magy. Kir. Államrendőrség országos szaktanulmányi felügyelője, szerzői kiadás, Budapest, 1923. 8 Uo., [116]. 9 Ő adta közre, látta el előszóval és jegyzetekkel az alábbi dokumentumot: Dr. Sombor-Schweinitzer József 1937-es előadása a radikális baloldali mozgalmakról, Múltunk 2003/2., 199–230. 6 7

94


Filep

Tamás

Gusztáv:

Kétféle

szélsőség

ellen

adásszövege – az utóbbiból szerintem arra lehetett következtetni, hogy az elemzett szélsőbaloldali mozgalmak nemigen fenyegetik a stabilitást – már eddig is elég fogódzót adhattak ahhoz, hogy megállapíthassuk, képes volt kikapcsolni esetleges rokon- és ellenszenveit, amikor a társadalomra veszélyes erőket igyekezett föltérképezni. Most Kovács Tamás tanulmánya végképp tisztázza: Sombor olyan rendet tartott ideálisnak, amely garantálja az állampolgárok személyi és vagyonbiztonságát; ragaszkodik a parlamentarizmushoz, az alkotmányossághoz és a törvényhez, és hivatalból minden olyan csoport működésének ellenőrzését fontosnak tartja, amelyek alkalmasak vagy készek a hatalom fegyverrel történő megragadására. (Érdekes, hogy a szélsőségeket, illetve a bűnelkövetőket érzelemmentesen ítélte meg; egyetlen típust leszámítva: 1923-as könyve utolsó fejezetében sistereg a síberek elleni indulat; őket akkor a társadalomra, a közérdekre megkülönböztetetten veszélyeseknek tekintette.) A szélsőjobboldali mozgalmak több mint tízesztendős történetét összefoglaló följegyzést nem a lehetséges politikai fordulathoz való alkalmazkodási készség íratta meg vele. Közvetlenül Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter embere, az angol vonal s 1943–1944-ben a kiugrási politika híve volt. A most a levéltári eredeti – sajnos némileg csonka – kézirat alapján kiadott szöveget a külügyminisztériumnak a béke-előkészítéssel foglalkozó csoportja, politikai osztálya, közvetlenül Szegedy-Maszák Aladár kérésére készítette el, egyikeként azoknak a háttéranyagoknak, amelyekből a külügyeseknek a magyar pozíciók védelmének koncepcióját kellett kialakítaniuk.10 Barcza György egyenesen azt állítja, hogy Sombor a „hazafias ellenzék” azon elitjéhez tartozott, amelynek tagjai – például Bethlen István, Rassay Károly, Apponyi György, Sigray Antal, Baranyai Lipót – azt vallották, hogy inkább vállalni kell a németekkel való nyílt szembefordulást, mint utóbb osztozni velük a sorsban, amely rájuk vár.11 Azt, hogy milyen módszereket kell illetve ajánlatos alkalmazni az egyes bűnözőtípusokkal szemben, Sombor már az idézett 1923-as könyvében kifejtette. Itt szólt az „inquisitorius vizsgálat” „borzalmai”-ról;12 a bűnüldözés középkori, főképp az erőszakra épülő eszközeit szigorúan bírálta, s állította, hogy azok alkalmazása akadályozta a kriminalisztika tudománnyá fejlődését. Meggyőződése: „Minden erőszak e téren a járatlanság, a gyöngeség jele, az erőé a nyugalom.”13 Hogy emberei mégis alkalmaztak erőszakot, nyilvánvaló (bár sejthetően ez elődje, Hetényi Imre idejében is „legális” volt, azaz nem ő vezette be). A verések azonban aligha tartoztak a hatáskörébe vagy akár az érdeklődési körébe; a besúgók alkalmazását viszont – a nemzetközi szakirodalommal összhangban – az eredményes bűnüldözés egyik alapfeltételének tekintette. Ahogy a bűnözők száma gyarapodott s eszközeik is részben finomultak, részben brutálisakká váltak, nyilvánvaló lett – SZEGEDY-MASZÁK Aladár: Az ember ősszel visszanéz… Egy volt magyar diplomata emlékirataiból, II., vál., s. a. r., jegyz. Csorba László, utószó SZEGEDY-MASZÁK Mihály, Európa–História, Budapest, 1996, 148 (Extra Hungariam). 11 BARCZA György: Diplomataemlékeim 1911–1945. Magyarország volt vatikáni és londoni követének emlékirataiból, II., szerk. Antal László, jegyz., utószó Bán D. András, bibliográfiai utószó John Lukacs, az angol nyelvű dokumentumokat ford. Földes Gábor, Európa–História, Budapest 1994, 83 (Extra Hungariam). 12 SCHWEINITZER: I. m., 19. 13 Uo., 80. 10

95



írja könyvében –, hogy az államhatalom nem tudja más eszközökkel megvédeni a „jó polgár”-t, mint azokkal, amelyeket a bűnözők is használnak. „Hiszen az állami és társadalmi rend ellenségeinek hasonló eszközökkel való leküzdése éppanynyira jogosult, mint a nyílt harc, hacsak a béke megóvására és fenntartására vezet az.”14 Nagy fontosságot tulajdonított Sombor a „megfigyelő működés”-nek s a „megelőző ténykedés”-nek; tárgymutatójában ilyen finom tétel is található: „Közös zárkában besúgó”.15 Ezeket működtette aztán a pártokban, mozgalmakban, szervezetekben, méghozzá nemcsak a szélsőségesekben, hanem például a legitimisták között is, sőt gyaníthatóan a mindenkori kormánypárt különböző irányzataiból is kaphatott információkat. Fő elve volt tehát a preventív védelem. Az ideális rendőrtisztviselő nélkülözhetetlen személyi tulajdonságai közé sorolta („a megfelelő tudományos képzettségen kívül”16) a józanságot, a megbízhatóságot, a titoktartást, a gyakorlati életben való jártasságot, a hivatali hatalom korlátainak ismeretét, a közönséggel való érintkezés során tanúsított udvariasságot, az előzékenységet. „Ha arra fog gondolni, hogy nem a közönség van a rendőrségért, hanem a rendőrség az idealizált közönségért, akkor ezt elérni nem lesz nehéz. E felfogása mellett nem is igen fordulhat elő vele az, hogy hivatali hatalmával visszaéljen.”17 További feltételek: tudjon önállóan gondolkodni, legyen benne felelősségérzet, munkakedv, tudja jól kifejezni magát, ismerje a logika törvényeit, legyen nyugodt és meggondolt, bírja a fáradalmakat és így tovább. Ezt a könyvet Sombor még kispesti kerületi kapitányként jelentette meg; a bűnesetek közül kevés teret szentelve a politikaiaknak. De van benne egy fejezet a tömegről s a tömeglélektani kérdésekről, arról, hogy a tömegben az individuális jellegzetességek eltompulnak, s ebből olyan „együttes cselekvés”-ek következnek, melyekből „célszerűségi indok nélkül” a „legértelmetlenebb kegyetlenségek, rombolások” származhatnak.18 Nem vitás, hogy 1943–1944-ben is ezt akarta megakadályozni. Ezt igazolja Kovács Tamás bevezető tanulmánya is. A forrással kapcsolatos tények ismertetésén túl jellemzi annak a szerzőjét, életrajzi vázlatát is megírja, benne a német lágerből való kiszabadulása utáni éveket is. Sombor embereivel együtt valóban segített az amerikaiaknak a magyar háborús bűnösök azonosításában, ő maga az erre rendeltetett szerv, az Office of Strategic Services, illetve az utódszerv, a Counter Intelligence Corps alkalmazottja lett. 1948 nyarán, a módosult politikai helyzetben aztán „leépítették”, sorsa – feltételezhetően volt ellenfelei propagandafogásai következtében (is) – nehezebbé vált. Csak valamikor az évtizedfordulón tudott feleségével (akit, mint még szólok róla, a németek ’44-ben szintén deportáltak) átköltözni Amerikába – korábban nem engedték be oda –, ahol 1953 végén halt meg tüdőrákban. A bevezető tanulmány egyik egysége A politikai hírszerzés struktúrái címet viseli, ez 1919–1920-tól tekinti át a rendszert, egy másikban a sajtó alá rendező az információszerzésnek a korszakban, illetve a rendőrfőkapitány-helyettes által alkalmazott módszereit ismerteti. Uo., 26. Uo., 161. 16 Uo., 24. 17 Uo. 18 Uo., 95. 14 15

96


Filep

Tamás

Gusztáv:

Kétféle

szélsőség

ellen

A „Magyar Királyi Államrendőrség Budapesti Főkapitányságának bűnügyi osztályának főkapitány-helyettese”,19 egyik fő feladata volt tehát, hogy információkat szerezzen arról, mely politikai csoportok akarják megdönteni a (mégiscsak) alkotmányos rendet, ezért aztán minden törvényesen működő és betiltott pártba beépíttette a besúgókat. Ez a két háború közötti Magyarország rendőrállam-jellegére utalhat – de melyik klasszikus demokrácia nem szánja el magát erre hasonló helyzetekben? A döntő mégiscsak az, hogy a rendőri jelenlét nyílt és fenyegető-e, vagy finomabb módszereket követ, hogyan kezelik az információkat, s főképpen az, hogy az adatgyűjtésnek és a megfigyelésnek van-e konkrét oka, létezik-e a közrend megdöntésének valós veszélye, s hogy az új, a „forradalmárok” által tervezett rend erőszakkal valósulna-e meg; egyszerűen: jó-e a köznek vagy sem. A parlamentarizmus, a törvényesség és a sajtószabadság bizonyos fontos jegyeit mégiscsak megőrző magyar állam rendjét valóban megdönteni szándékozó szervezett erők közül a német „forradalmat” mintának tekintő csoportok tudtak tehát tömegeket mozgósítani. Sombor ezekről a szerveződésekről (is) heti rendszerességgel kapott jelentéseket, Kovács Tamás szerint a most megjelentetett dokumentumot részben ezekből állította össze a sorsdöntőt megelőző történelmi pillanatban, amikor – a korabeli sajtó alapján is – úgy tűnt föl, kéznyújtásnyira van a háború befejezése. A szöveg számvetés arról, miképpen befolyásolták a magyar belpolitikát a szélsőjobboldali képződmények, illetve hogy a közigazgatás mit próbált tenni hatástalanításuk érdekében. Sombor tagoltan, olykor vázlatszerűen, az események sűrűsödésének arányában egyre részletezőbben, a kapcsolódó dokumentumokból is idézve, kronológiai rendben, 1937 januárjától havi bontásban ismerteti a szélsőjobboldali mozgalmak történetét – tehát belső logikájukat, programjukat nem, illetve csak érintőlegesen. Kovács Tamás figyelmeztet rá, hogy a háborús évekbeli tapasztalatok alapján, az akkori erőviszonyokból kiindulva a szerző-összeállító a különböző konfigurációkból azokat a (főként alkalmi) csoportosulásokat emeli ki, hogy aztán 1932-től 1943 elejéig kövesse történetüket, amelyek az idő múltával a Nyilaskeresztes Pártban, illetve Szálasi vezetése alatt összpontosultak. (A kezdő év az előszóíró szerint valószínűleg azért lett 1932, mert ekkor állt át egy képviselő a Sombor minősítése szerint nemzetiszocialista szerveződések egyikéhez – Meskó Zoltánról van szó –, tehát azoknak ekkor lett először képviselőjük a törvényhozásban.) A különböző párttöredékek, körök ide-oda csapódtak, egyesültek, kiváltak, a vezető személyiségek hol ebben, hol abban az egymással vetélkedő, talán egymás megsemmisítésére is törő platformban, sőt más-más pártban tűntek föl, hogy aztán megszilárduljon az 1939-ben 31 képviselőjét a parlamentbe juttató nyilas párt. A följegyzés összeállítója például az említett Meskó, Széchenyi Lajos, Hubay Kálmán efféle szerepét, szerepváltozatait is leírja röviden, de tucat- vagy talán százszámra közli a kisebb párttisztviselők, agitátorok, vezetők neveit is, akiknek nagy többségét a sajtó alá rendezőnek sikerült azonosítania, kevés kivétellel életrajzi jegyzeteket is tudott közölni róluk (az eredetileg 125 kéziratoldalt kitevő dokumentumot több mint kétszázhetven jegyzet19

Rendőrségi célkeresztben a szélsőjobb, 8.

97



tel látta el, ehhez jönnek még az előszó jegyzetei). A rendőrség, illetve az igazságszolgáltatás velük foglalkozó képviselői rendszerint dilettánsoknak, fantasztáknak, őrülteknek, hataloméhes törtetőknek, tolvajoknak, gazembereknek minősítették e mozgalom (illetve mozgalmak) tagjait, s feltárták azokat a dokumentumaikat is, amelyek bizonyították, hogy az államrend erőszakos megdöntésére, totális diktatúra bevezetésére, az (ezeréves) alkotmány és a parlamentarizmus felszámolására, ezekkel együtt vagy ezeket megelőzően legveszélyesebbnek ítélt politikai ellenfeleik – Horthy, Keresztes-Fischer Ferenc, sőt ha jól értem, maga Sombor – likvidálására törekedtek. Még a mozgalom felívelő szakaszában is – amikor két és fél tucatnyian ültek közülük a parlamentben, tehát legalábbis formálisan elfogadták az alkotmányosságot – fegyveres demonstrációkat szerveztek; a tüntetéseken ölre mentek a rendőrökkel, terrorcselekményeket hajtottak végre, még gyilkosságokat is. A legismertebb, de nem az egyetlen eset volt a Dohány utcai zsinagógából kijövők elleni merénylet; kézigránátokat dobtak közéjük – igazolva ezzel az ügyészt, aki azt állította, hogy Szálasi pártja voltaképpen nem is politikai párt. A rendőrség, ha kellett, keményen fellépett ellenük. Szinte egymást érték a perek, amelyekben a mozgalmi vezetőket a bíróság elítélte, bár az ítéleteket nem mindig tudták végrehajtani. Nem csak azért, mert a delikvensek közül sokan a Birodalomba menekültek. A nyilas képviselőket nemegyszer akkor is védte a mentelmi jog, amikor nyilvánvaló bűncselekményeket követtek el. Más esetekben a vádlottak éppen katonai szolgálatukat töltötték, így a polgári bíróság nem volt illetékes az ügyükben. A csak illegálisan – de úgy is alig-alig – létező kommunista párt ehhez képest vajmi kevés veszélyt jelentett, nem beszélve arról, hogy potenciális tagságának, illetve annak az osztálynak, amelyből tagságát meg akarta szervezni, jelentős része ekkoriban éppen Szálasit tekintette vezérének. A hivatalosság a kezdetektől tisztában volt azzal, hogy e forradalmi tömeg irányítói között nem egy 1919-es kommunista van, mint ahogy a tagságban is ott vannak a volt vörösök. Ahhoz, hogy a nyilas csoportokban mekkora volt az antikommunista elkötelezettség, lényeges adalék, hogy a német–szovjet szövetség idején (német orientációjuk következményeképpen) sajtójukban a szovjeteket méltatták, és jogosnak tartották Finnország megszállására vonatkozó igényüket.20 Szintén náci mintára egyik lapjukban a román vasgárda radikálisan magyarellenes vezetőjét, Zelea Codreanut dicsőítették. (Ezeket a példákat Sombor sorolja.) Olcsó fogás lenne egyszerűen a németek vagy kimondottan a nácik zsoldoscsapatának minősíteni s ezzel elintézni az egész szélsőjobboldali szerveződést, megfeledkezve arról, hogy a szélsőségek megerősödése nem pusztán abból ered, hogy egyszerre egész tömegek megőrülnek, ahhoz komoly társadalmi feszültségek kellenek. Az is biztos, hogy ugyanannak a forradalmi romantikának a köde lebegett az egész képződmény fölött, amit negyven évvel ezelőtt még hajlamosak voltunk a kommunistáknak tulajdonítani. Tény az is, és Sombor összeállítása ehhez is bőven ad támpontokat, hogy sokan éppen azért léptek ki a mozgalomból-pártból, illetve tagadták meg a nyilaskeresztes vezérkarral való együttműködést vagy fordultak szembe vele, mert látták, 20 Erről lásd SIPOS Balázs: Szovjetbarát és szovjetellenes nyilas propaganda 1939–1941, Múltunk 1996/2., 107–132. (A Szerk.)

98


Filep

Tamás

Gusztáv:

Kétféle

szélsőség

ellen

hogy a párt nyakán ott feszül a hitleri póráz. Sombor talán nem differenciál kellőképpen, de ezt följegyzései rendeltetésén kívül saját látószöge is magyarázza: számára az, amiről beszámolt, bűnügyek sorozata volt. A kezdetektől tudta azt is, hogy Szálasiék a rendszer megdöntésének szándékával a III. Birodalom érdekeit szolgálják; ez tehát nem utólagos propaganda és nem marxista kitaláció. A mozgalomnak Németország részéről történő közvetlen, komoly anyagi támogatását Sombornak, amint azt maga is beismeri, nem sikerült bizonyítania. A döntő azonban az, hogy a náci sajtó – ha igazi vazallusukat Hitlerék Imrédy Bélában keresték is, s csak az utolsó pillanatban szalagozták föl Szálasit „nemzetvezető”-vé – többször állást foglalt mellettük, legalábbis lebegtette, hogy a Birodalom nem fogja cserbenhagyni őket. Mint ahogy utóbb menedéket nyújtott és szervezkedési lehetőséget is biztosított közülük mindazoknak, akik odamenekültek. Berlin akkor sem határolódott el a magyar nemzetiszocialistáktól, amikor azok német jelvényekkel és Hitler nevével indultak a politikai küzdelembe. Lehetséges: Szálasi nem volt tisztában eszközvoltával. Miért pont ezt látta volna át? Sombor a III. Birodalom és a magyarországi szélsőjobboldal között kapcsolatokra a kronológiában is rámutat, az azt követő rész alfejezetei pedig kimondottan ezeket vizsgálják, ideértve a nyilas vezetők gazdasági érdekeltségeit is. A magyar kormányok zsidópolitikáját is tárgyalja a rendőrfőkapitány-helyettes a pozitívumokra összpontosítva: a zsidók védelmében, pontosabban az őket érő retorziók korlátozása érdekében tett intézkedésekre. Továbbá azt, hogy a szociáldemokrácia „és a baloldal” mennyiben kapott szabad teret működéséhez a magyar királyi kormánytól. Tudjuk, hogy az akkori Európa államaihoz viszonyítva relatíve nagy szabadságot élvezhettek a „baloldaliak”, amelybe ekkor a szociáldemokrácián kívül a liberálisok, konzervatív liberálisok is beleértendők; Magyarországon a német megszállásig még a szociáldemokraták parlamenti képviselete is megmaradt, s – bár erről a könyvben nincs szó – mellettük a konzervatív vagy liberális törvényhozók nemcsak dolgozhattak a parlamentben, de olyan beszédeket is tarthattak, ha volt hozzá merszük, amilyeneket Európa többi államában aligha. Sombor fontos eredménynek tartja, hogy a zsidóság (nagy többségének) életbiztonságát sikerült megőrizni (amikor a szöveget írta, a hivatalos Magyarország képviselői azt remélték, hogy már minden eldőlt, elkerültük a fegyveres megszállást). Ha jól olvasom a feljegyzést, ő ezt néhány európai gondolkodású politikus által elért eredménynek tekintette. Azt állítja ugyanis, hogy a háborús években az országgyűlési képviselők 75%-a antiszemita volt, s a kormány(ok)nak ezeket is ellensúlyozniuk kellett. Magát a kormánytöbbséget tehát nemigen tartotta sokra. Az utolsó alfejezet a „horogkeresztes gazdasági térfoglalás”-sal foglalkozik. A Birodalom részéről a magyar érdekekbe való közvetlen beavatkozás talán nem is igényelte a magyar náci mozgalmak együttműködését, így ezek az oldalak viszonylag laza szálon kapcsolódnak a korábbiakhoz. (Ráadásul, amint azt maga a dokumentum összeállítója is említi: ennek a kérdésnek a kifejtésére vannak hivatott szervek.) Nem vitás azonban, hogy ez is kulcsmozzanat ebben a korszakban, már csak azért is, mert a náci érdekszférából való kitörési kísérletek kudarcában a Nyugat gazdasági kérdésekben Magyarország iránt tanúsított közönyének is fontos szerepe volt. Az utolsó alfejezetek írása közben egyébként a feljegyzés összeállítója némileg kiesni látszik 99



szerepéből. (Ez persze csak vélelem, hiszen nem tudjuk, pontosan mire kérték föl.) Itt ugyanis mintha már nem egy állami szerv, hanem az egész apparátus képviseletében beszélne. Azt hiszem, mégis szubjektíve hitelesen tükrözi az álláspontját, meggyőződését, tevékenységét a kormányzat és közigazgatás emlegetett európai gondolkodású részének, amelybe – sorsa is ezt bizonyítja – maga is tartozott.

* Minthogy erről van – csak éppen alig hivatkozott – irodalom, végül álljon itt az is, mi történt a rendőrfőkapitány-helyettessel, közvetlen munkatársaival és feleségével a német megszállás után. Kezdjük a hölggyel. Zsidó volt – amiért is, mint Kovács Tamás írja, a nyilas országgyűlési képviselők korábban azt követelték Keresztes-Fischertől, hogy váltsa le Sombort –, de nem ezért, hanem férje miatt hurcolták el, már tavasszal vagy a nyár elején. Kovács Tamás előszavából megtudhatjuk, hogy hazajutott, majd 1948-ban Magyarországról ki tudott menni férjéhez; egyébként kapcsolatuk nem volt rózsás. „Nusi néni”-ről eddig alighanem azok voltak az utolsó információink, amelyeket Kerényi Grácia emlékezéseiben találhattunk róla. Ravensbrückben találkoztak – ha jól értem az utalásokat, először 1944 decemberében –, Kerényi Grácia akkor tudta meg, milyen állomásokon át jutott oda az asszony: az Astoriából a főkapitányságra, onnan Lanzendorfba vitték – több forrás van arról, hogy egy időben volt itt az utóbb Mauthausenbe szállított magyar „prominens” politikusokkal –, aztán Ravensbrückbe. Majd átkerült egy gyárba, ahonnan viszont a náci szervezet működésének egyik rejtélyeként „hirtelen” szabadon bocsátási paranccsal visszahívták, a láger politikai osztályán alá is íratták vele az „elbocsátási iratot”, ám azóta is várta, hogy hazaküldjék. „Itt a blokkon jól éldegél, mint Strickerin [kötőnő]; Julika Lagerpolizei vigyáz rá, hogy el ne vigyék transzportba.”21 (Az emlegetett Julika, a „Lagerpolizei” angliai magyar volt, a németek által a II. világháborúban elfoglalt egyetlen angol területről, a Csatorna-szigetekről vitték koncentrációs táborba – Kerényi Grácia emlékezése fontos dokumentum abban a vonatkozásban is, hogy hányféle okból kerülhettek magyarok német lágerekbe azokban az években.) A ’44 márciusi 19. utáni letartóztatásokkal kapcsolatban több anekdota kering. Somborról például azt (is) lehetett olvasni, hogy éppen akkor fogták le, amikor a szigorúan titkos aktákat égette el hivatalában. Kovács Tamás levéltári forrásokra hivatkozva írja, hogy a németek nyolc munkatársával együtt előbb a bécsi gestapóra, onnan Mauthausenbe, majd Flossenburgba hurcolták. Az előszó Keresztes-Fischer Ferenc adatait tartalmazó lábjegyzete szerint a magyar belügyminisztert is Mauthausenben tartották fogva. Valójában azonban egyikük sem járt Mauthausenben. Szélesi Jenő részletesen s nyilván pontosabban írja le a március 19-én s azt követően velük történteket. Nem tartóztatták le őket azonnal. A főkapitány-helyettes még 19-én hajnalban (miután KERÉNYI Grácia: Emlékezéseim német fogságom idejéből (1944. IV. 3. – 1945. IV. 30.) (Töredék) = UŐ.: Utazások könyve, Szépirodalmi, Budapest 1979, 103.

21

100


Filep

Tamás

Gusztáv:

Kétféle

szélsőség

ellen

negyedóra elmúltával visszatért a miniszterelnökségről, ahová négy óra körül rendelték, s ahol eldőlt, hogy a magyar állam jelenlévő vezetői nem látnak esélyt az ország szuverenitásának fegyverrel való megvédésére) „a politikai osztály legbizalmasabb iratait – köztük a nácik és a Volksbund elleni nyomozások adatait”22 tartalmazó páncélszekrényeiből kidobált dokumentumokat legmegbízhatóbb munkatársaival (köztük Szélesivel) a pincébe vitette és a kazánba dobatta. Hain Péter, aki meglátta a folyosón szorgoskodó embereket, rájuk szólt: „marhaság, amit csináltok, a németek ezt meg fogják tudni!”23 Meg is tudták, még aznap reggel; nyilván magától Haintól, aki már régóta fizetett emberük volt, s nem sokkal később a köznyelvben „magyar Gestapo”-nak nevezett szerv vezetője lett. Kilenc órakor a németek megszállták az épületet. Március 21-én délben Pifrader tábornok (Szita Szabolcs szerint SS-Oberführer volt, ez ezredes és vezérőrnagy közötti rendfokozatot jelent),24 a Gestapo budapesti vezetője összehívatta a politikai rendőrség tisztviselőit, közölte velük, hogy ezután a zsidótlanítás lesz a feladatuk, amelyhez a konkrét utasításokat ő fogja megadni, majd felolvastatta tizenhárom ember nevét – elsőként Somborét –, akiket rögtön az Astoria szállóba vittek külön megbeszélésre. Ott már az asztalra rakatták velük a pisztolyukat; innentől kezdve foglyok voltak. (Előző este a főkapitány-helyettes és Szélesi azt latolgatták, érdemes-e elbújniuk vidéken. Végül elálltak ettől a tervtől, mert tudták, hogy ez esetben családjukat vinnék el helyettük.) Másnap, 22-én este viszont csak hat személyt raktak közülük teherautóra – szállítás közben kísérőik, persze csak tréfából, azon tanakodtak, hol s milyen módszerrel történjék a kivégzés. Végül a Keleti pályaudvarra érkeztek meg, ott ültették vonatra őket. Állomásaik: a bécsi Gestapo – itt Sombort leválasztották a csoportról –, Oberlanzendorf, majd újra Bécs, a rendőrség fogdája, s ismét a Gestapo székhelye, a Metropol szálló. Ide április 5én érkeztek vissza, s ott három, azóta kiszállított munkatársukkal találkoztak. Akkor ott volt már Keresztes-Fischer Ferenc és testvére, Keresztes-Fischer Lajos vezérezredes, Horthy volt hadsegéde is. Innen vitték át a magyar rendőröket, formális – ugyanis a németek mindent pontosan tudtak korábbi működésükről – kihallgatásuk után, június 26-án Flossenburg lágerébe. A két Keresztes-Fischert egy hét múlva szállították ugyanoda. Szélesi Flossenburgba szállított sorstársai közül többnek hiányosan említi a nevét és a beosztását, e hiányokat a német megszállást több könyvben földolgozó Szita Szabolcs már hivatkozott (egyébként Szélesi művét is forrásként használó) könyve alapján pótolom; amit ez utóbbiból veszek át, szögletes zárójelben szerepel. A főkapitány-helyettesen kívül az alábbiakról van tehát szó: dr. Borbáth Samu rendőrtanácsos [Borbáth Samu rendőr alezredes], dr. Hivessy Jenő detektív-főfelügyelő [Hivesi Jenő rendőr főfelügyelő], Bánhidi Ottó, dr. Czobor [Bánhidy Ottó, Czobor István rendőrfelügyelők], Okos Sándor, dr. Dombi Antal detektívek [Okos Sándor, dr. Dombi Antal rendőrfelügyelők], Szabados Béla [Szabados Béla rendőrfelügyelő].25 A nyolcadik személy Szélesi, a kilencedik Sombor. Flossenburgban Himmler utasítására csak a belső lágerSZÉLESI Jenő: „Hitler döntött…” Történelmi tények Szálasi naplójában, szerzői kiadás, Newark (NJ.), 1959, 123. Uo., 124. 24 SZITA Szabolcs: A Gestapo Magyarországon. A terror és a rablás történetéből, Korona, Budapest, 2002, 85. 25 A pótlások: Uo., 139. 22

23

101



ben dolgoztathatták őket, nehogy megszökhessenek – más források politikai foglyokra vonatkozó utalásaiból valószínűsíthetően az is az okok közé tartozott, hogy bármikor megérkezhetett a kivégzési parancs. A táplálkozási és munkakörülmények persze olyanok voltak, hogy külső erőszak nélkül is meghalhattak volna. Közvetlen életveszélyben viszont csak a háború végén érezték magukat. 1945 tavaszán tovább folytak, talán szaporodtak is a kivégzések; április 18-án (egyébként már civilbe öltöztetve őket) többek között három francia, egy orosz, egy cseh tábornokkal, egy lengyel katolikus pappal, olasz tisztviselőkkel együtt a tizenegy magyart is bezárták a „bunker”-nek nevezett fogdába, oda, ahol nem sokkal korábban Canaris tengernagyot és munkatársait felakasztották. Elbúcsúztak egymástól, és egész éjjel várták a kivégzésüket – folyton szóltak a fegyverek –, de az egész végül csak az evakuálást megelőző utolsó aktusnak bizonyult. Két héten át gyalogmenetben vitték őket Felső-Bajorország erdein-mezőin át, míg körülöttük már az amerikaiak vonultak az országutakon. Volt, akinek sikerült kereket oldania. Végül az egyik község, Heiligenkreuz polgármestere meggyőzte az őrök parancsnokát, hogy adja át a foglyokat a helyi elöljáróságnak, amely majd gondoskodik szállásukról és táplálékukról, amíg az amerikaiak át nem veszik őket. A polgármester fellépése fenyegető lehetett, mert az őrök végül a fegyvereiket is átadták – a parancsnok, az altiszt és egy SSnő kivételével, akik aztán a községi kocsmában addig ittak, amíg össze nem szedték a bátorságukat, s a két férfi végül visszament az iskolába, ahol a foglyokat elszállásolták, „hogy végrehajtsák a kapott írásbeli parancsukat, amely szerint élve nem kerülhetünk az ellenség kezeibe”.26 Ebben a népfelkelők, a Volkssturm tagjai akadályozták meg őket. Május 6-án érkezett meg Heiligenkreuzba az amerikai katonai rendőrség egyik egysége. Két nap múlva a csoportot Salzburgba, majd Augsburgba szállították. A szövetséges államok polgárai szabadok lettek, a magyarok, az olaszok s az egyetlen német a „gyűjtő- és kivizsgáló tábor”-ban maradtak. Volt még köztük egy horvát attasé, azt letartóztatták, mert állítólag a németeknek kémkedett a foglyok között. Ezután állt a magyar rendőrök többsége átmenetileg a szövetségesek szolgálatába. Nem fejpénzért, ahogy a hungaristák állítják. Ők már itthon is tisztában voltak azzal, mi is a nyilaskeresztesek valódi szerepe.

26

SZÉLESI: I. m., 139.

102



Vesztróczy Zsolt GRÜNWALD BÉLA ÜZENETE Grünwald Béla: A felvidék. Politikai tanulmány. Attraktor, Máriabesnyő–Gödöllő, 2009, 128 oldal, 2400 Ft

Az 1868-as nemzetiségi törvény elfogadását követően a magyar politikai élet a nemzetiségi kérdés megítélése szempontjából két nagy táborra szakadt. Az egységes és oszthatatlan magyar állam gondolatát, illetve az egy politikai nemzet axiómáját ugyan mindenki elfogadta, ám ezen túl már lényeges véleménykülönbségek alakultak ki a nemzetiségi politikával kapcsolatban. Az Eötvös, Deák, majd a Mocsáry képviselte kisebbség a nemzetiségi törvény megtartásával, illetve az abban lévő nyelvi és oktatási jogok érvényesítésében látták e probléma megoldását. A vele ellentétesen gondolkodó többség viszont éppen ezen jogok szűkítésében a kiutat. Ezen utóbbi irányzat egyik markáns képviselője Grünwald Béla volt, aki A felvidék című művében a szlovák–magyar kapcsolatokon keresztül egyfajta állásfoglalást adott a nemzetiségi kérdést illetően. Grünwald Béla 1839. december 2-án született Szentantalon, német és szlovák szülők gyermekeként. A középiskola elvégzése után itthon és külföldön (Pest, Bécs, Berlin, Heidelberg, Párizs) jogi tanulmányokat folytatott, majd 1865-ben tért vissza Besztercebányára. A zólyomi megyeszékhelyen Grünwald bekapcsolódott a közéletbe, és 1868ban megyei főjegyző, 1871-ben pedig az alispán lett. 1878-tól kezdve haláláig országgyűlési képviselő volt, először a Szabadelvű Pártban, majd 1880-tól az Egyesült (Mérsékelt) Ellenzék soraiban. Mivel elképzeléseivel a parlamentben fokozatosan magára maradt, ezért az 1880-as évek második felében a politizálás helyett történetírói tevékenységbe fogott. Ennek során két könyve is megjelent Magyarország történetéről, de ezek sem jelentettek valódi alternatívát a számára. Élete végére közéleti szempontból teljesen izolálódott, ezért 1891-ben Párizsban öngyilkos lett. Grünwald gyakorló politikusként és politikai gondolkodóként is országos hírnévnek örvendett, tetteivel pedig maradandó nyomot hagyott a dualizmus kori magyar nemzetiségi politika történetében. Ezt a kétes dicsőséget gyakorlati téren a korabeli szlovák oktatási és kulturális intézményrendszer felszámolásában játszott szerepével, elméleti síkon pedig A felvidék című röpiratával érdemelte ki. Az ő nevéhez fűződik többek között annak a kezdeményezésnek az elindítása, amely a három szlovák tannyelvű gimnázium bezáratásához vezetett. 1874 áprilisában az alispán pánszláv agitációval vádolta meg ezeket az intézményeket a megyegyűlésen, a törvényhatóság pedig a kormányhoz intézett feliratban azok bezárását kérte. A kezdeményezés országos mozgalommá szélesedett, Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszternek pedig a tömegnyomás előtt meghajolva végül be kellett zárnia a három tanintézetet. Szintén Grünwald kezdeményezte a szlovák közművelődési egyesület, a Matica 103



slovenská bezáratását is az akkori belügyminiszternél 1874-ben, amire a következő év tavaszán sor is került. Grünwald az 1880-as években még részt vett a Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesület Zólyom megyei választmányának megszervezésében, majd ezt követően a Magyarországi Tót Közművelődési Egyesület munkájában is. Grünwald teoretikusként is komoly hírnévre tett szert, amit 1878-ban megjelent híres röpiratának, A felvidéknek köszönhetett. A szerző ebben részletesen kifejtette a szlovákkérdés megoldásának szerinte helyes módját, ami egyben a magyarországi nemzetiségi kérdés megoldásához is követendő mintát nyújtott. Bár ez rendkívül nagy hatást gyakorolt a korabeli közvéleményre, ugyanakkor A felvidék tartalmi szempontból hozott újat Grünwald részéről. Az abban szereplő gondolatok ugyanis a szerző korábbi írásaiban és beadványaiban már nem egyszer felbukkantak (például: Felsőmagyarországi levelek a magyar nemzetiséghez, Közigazgatásunk és a magyar nemzetiség, Szapáry Gyula belügyminiszterhez intézett beadványa a Matica slovenská kapcsán), így műve inkább „csak” a grünwaldi eszmekör összegzésének tekinthető. Ez az eszmerendszer viszont éppen akkor jelent meg letisztultan, könyv formájában egy országosan ismert személyiségtől, amikor a magyar nemzetiségi politika, az eötvösi-deáki normáktól eltávolodva mind elméleti, mind gyakorlati téren új támpontokat keresett. Ebben az átmeneti helyzetben éppen Grünwald Bélának A felvidékben lévő elképzelései jelentették az egyik lehetséges kiutat. A szerző művét bevallottan felvilágosító célzattal írta, hogy bemutassa ezt az „ismeretlen” régiót az országnak, amelyet szerinte csak az általánosságok szintjén ismernek. A 12 fejezetből álló könyv a szlovákok bemutatásával kezdődik, majd közös múltunk ismertetésével folytatódik. A szerző művében, a korabeli magyar nemzetfogalom alapján nem tekintette őket önálló nemzetnek, amit saját történelmi múltjuk és a kellő öntudatuk hiányával indokolt. Grünwald, a reformkori magyar illúzióknak megfelelően továbbra is egy hungarus módon gondolkodó, vagyis önálló politikai törekvésekkel nem rendelkező népet látott bennük, akik maguk is magyarokká kívánnak válni. Az ekkor már létező szlovák nemzeti mozgalom tagjait viszont egy kicsiny, pánszláv csoportosulásnak tekintette, nem pedig egy szerves, társadalmi fejlődés eredményének. Álláspontja szerint ezen irányzat tagjai egzisztenciális okokból fordultak szembe a szabadságharccal, s váltak Bach, majd Schmerling rendszerének kiszolgálóivá. Mivel az önkényuralom bukása számukra hivatalvesztéssel járt, 1860–61-es, majd az 1867 utáni mozgalmaikat Grünwald ezek visszaszerzésére irányuló szándékukkal magyarázta, ráadásul szintén rendkívül dehonesztáló stílusban. Bár Grünwald szlovákképe történelmi és közjogi értelemben nem mutat érdemi eltérést a korabeli magyar elképzelésekhez képest, az általa javasolt intézkedések annál inkább. Álláspontja szerint ugyanis a kiutat az államhatalom részéről alkalmazott jogi és adminisztratív eszközök, vagyis a megyei tisztségviselők választásának megszüntetése, az 1868-as nemzetiségi törvény eltörlése, a szlovák értelmiség elmagyarosítása, valamint a sajtótörvény és a véleménynyilvánítás különféle formáinak megszigorítása jelentették. Bár ezeket az intézkedéseket, valamint a szlovákokról alkotott képet a korabeli magyar közvélemény helyeselte, a dualista kor liberális kormányai a grünwaldi javaslatok alkal104


Vesztróczy

Zsolt:

Grünwald

Béla

üzenete

mazását mégis következetesen elutasították, noha később bizonyos területeken (például véleménynyilvánítás) a világháborús készülődés jegyében kisebb-nagyobb szigorításokra került sor. Grünwald műve kapcsán gyakran hallani azt a félreértést, hogy ő a szlovákok totális, vagyis a teljes nyelvi és etnikai asszimilációjára törekedett volna. Ezt a nézetet azzal A felvidékben szerepelő idézettel szoktak alátámasztani, hogy „ha élni akarunk, szaporodnunk kell, és erősödnünk idegen elemek asszimilációja által”. Ezt az értelmezést viszont a szerző mind ebben a művében, mind későbbi megnyilatkozásaiban egyértelműen cáfolta, mivel erre „csak” a nyelvhatáron és a városokban törekedett. A tömbben élő, falusi lakosság esetében nem szándékozott a magyar nyelvet vagy nemzetiséget erőszakosan terjeszteni, hanem csak az elzász-lotaringiai németekhez hasonló érzelmi azonosulást várt el tőlük, aminek eléréséhez az államhoz lojális tanítóktól és papoktól remélt segítséget. Velük ellentétben az értelmiségtől azonban elvárta a teljes nyelvi és etnikai azonosulást, melynek eléréséhez a fő eszköznek a korabeli középiskolát tekintette. Gyakran idézett mondása szerint ez „olyan, mint egy nagy gép, melynek egyik végébe százanként rakják bele a tót fiúkat s a másik végén, mint magyar emberek jönnek ki”. Grünwaldnak ez az elképzelése volt egyedülálló a korban, hiszen a magyar viktoriánus nemzedék többi tagjához (Kautz Gyula, Beöthy Leó, Halász Imre, Hunfalvy Pál, Toldy István, Arany László, Asbóth János stb.) hasonlóan ő is azon az állásponton volt, hogy az ország fennmaradását csak az egységes nemzetállam biztosíthatja a korabeli Európában. Ennek alapját viszont véleményük szerint az erős középosztály jelenti, amit nem szabad különféle szempontú autonómiatörekvésekkel gyengíteni. Szintén A felvidékből származik a „tehetetlen kormány” toposza is, amely a késői dualista időkben gyakran bukkant fel a megyék részéről. Leggyakrabban erre akkor került sor, amikor a kormányt a nemzetiségi kérdésben vallott, hozzájuk képest liberális álláspontja miatt jobbról támadták. Bár a mű eszmeiségével a korabeli magyar politikai élet szereplői szinte kivétel nélkül egyetértettek, a szlovákokkal szemben használt rendkívül dehonesztáló hang mégis több vezető értelmiségiben megütközést keltett. Ennek Concha Győző még csak egy Grünwaldhoz írt levélében adott hangot, ám a könyvről megjelent recenzió kapcsán már maga Gyulai Pál folyatott nyílt polémiát a Budapesti Hírlap hasábjain a szerzővel, és elmarasztalta őt a stílusáért. A szlovákokkal és általában a nem magyar népekkel foglalkozó politikai irodalom később gyakran hivatkozott Grünwaldra mint követendő nemzetiségpolitikai példára, egyes szerzők – például Thébusz János (Felvidéky), Pelsőczy H. Gyula, R. Miticzi Béla – műveiben pedig markánsan felismerhető a grünwaldi gondolatmenet. Ugyanakkor az 1890-es években, a magyar nemzetiségi politika további eldurvulásával már több szempontból is meghaladottá vált A felvidék, így a szerzőt a szokásos dicsérő szavak mellett nem egyszer is kritikával is illették. Az egyik ilyen komoly támadási felületet az jelentette, hogy Grünwald elutasította az egyházi iskolák államosítását, amit az 1890-es évektől egyre többen követeltek, elsősorban a megyék részéről, mivel akkoriban már 105



ezek jelentették a nemzetiségek számára az anyanyelvi képzés utolsó bástyáit. Ugyanakkor a hazai politikai élet ilyen irányú változásának köszönhetően az a paradox helyzet alakult ki, hogy Grünwald Béla, az 1870-es években még ultraradikálisnak tűnő elképzeléseivel a századfordulóra fokozatosan a magyar nemzetiségi politika centrumába került át. A kiadó a könyv újra-megjelentetésének okát abban jelölte meg, hogy az 1945 után, politikai okokból indexre tett magyar politikai irodalom újból hozzáférhetővé váljon. Bár ez a szándék valóban dicséretes, a kiadásnak ez a módja szakmai szempontból meglehetősen komoly hiányosságokkal rendelkezik. A mű ugyanis változatlan utánnyomásként jelent meg, miközben teljesen hiányoznak a szövegből a kritikai megjegyzések és magyarázó jegyzetek. Ráadásul megfelelő kísérő tanulmány sincs benne, amely elhelyezné Grünwald életművét a korabeli magyar politikai élet koordinátái között, a szerzőt bemutató életrajzról nem is beszélve. A kötet végén szereplő rövid életrajzi adatsor ugyanis nem a modern szakirodalmon alapul, azt a kiadó a Szinnyei József-féle Magyar írók élete és a munkái című munkából vette át, egy-két kihagyástól eltekintve szinte szó szerint. Ez viszont eredetileg 1909-ben jelent meg, és nemcsak számos pontatlanság szerepel benne Grünwald életével kapcsolatban, hanem az ott használt fogalmak is teljesen elavultak. Ma ugyanis rendkívül anakronisztikusnak tűnik például olyan kifejezések használata, mint például a „pánszláv gimnáziumok” vagy a „tót matica” a három szlovák gimnázium vagy a Matica slovenská kapcsán. Erre a röpiratra még abban az évben a szlovák Michal Mudron válaszolt A felvidék – Felelet Grünwald Béla hasonnevű tanulmányára címmel, vitapartnere írásának megfelelően szintén 12 fejezetben. Mivel ez a dualizmus kori szlovák–magyar kapcsolatok legfontosabb politikai vitája volt, ezért méltán megérdemelt volna legalább egy említést a szerkesztők részéről. A felvidék újbóli kiadása mintegy 130 év után tette ismét hozzáférhetővé a dualista kori magyar nemzetiségpolitikai irodalom egyik alapművét. Sajnos ennek értékéből sokat levonnak a kötetben tapasztalható szerkesztési hiányosságok, ám mindezek a bosszantó kellemetlenségek eltörpülnek a mű jelentősége mellett, s talán a grünwaldi életmű újbóli kiadásának az első állomását jelenti. ^

106



Nóvé Béla AZ APCSEL, AZ ÁVO ÉS AZ ÁEH Titkosszolgák megkésett tanúságtétele Csapdában. Tanulmányok a katolikus egyház történetéből, 1945–1989. Szerk. Bánkuti Gábor – Gyarmati György, ÁBTL – L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2010, 436 oldal, 3800 Ft

Örvendetes, hogy a 20. századról igényes egyháztörténeti forráskiadványok, monográfiák és kézikönyvek egész sora látott napvilágot az ezredforduló óta, s hírlik: több, mostanra beérő, rég várt szakmunka folytatja még a sort. A L’Harmattan Kiadó és az ÁBTL által frissen publikált tanulmánykötetnek is jó néhány, figyelmet érdemlő előzménye van, elég csak a kötetvégi – gonddal szerkesztett – irodalomjegyzéket felütni. Ám hadd reméljük, ezúttal nemcsak néhány tucat tudós szakmai „belügy”-éről van szó, hanem egy sokszor elakadt, sokszor újrakezdett, ma is még kissé félszeg és szemérmes, múltfeltáró párbeszédről, amely, ha megkésve is, végre úgy tűnik, egyre tágabb nyilvános teret követel magának. Ezt jelzi egyebek közt a Hitvallók és ügynökök címmel tavaly bemutatott dokumentumfilm fogadtatása (Kabay Barna és Petényi Katalin 90 – hosszabb változatában 200 – perces alkotása), csakúgy, mint a két éve Pécsett, majd az idén májusban a Sapientia Egyetemen rendezett két jelentős egyháztörténeti konferencia. Ez utóbbi ugyan a címével – Egyházüldözés és egyházüldözők a Kádár korszakban – még váltig az önfelmentő „mártirológiai tradíciót” folytatja, de szakszerű tényfeltárásai, ökumenikus és nemzetközi perspektívája már sok ponton meghaladni látszanak e beszűkült historikus önképet. Nem kétséges, mindez lassú és nehéz ellentmondásokkal terhelt folyamat: kilépni a sandán és sértetten átpolitizált szenvedéstörténet csapdájából, s helyette bátran kibontani a múltból egy árnyalt és ténytisztelő egyháztörténetet. Hogy mindez lehetséges, s hogy e történet nemcsak „kívülről”, az ideológiai, politikai ellenfelek által írható meg, hanem végre belülről is – erre nézve a legbiztatóbb ígéret az eltökélt és talentumos fiatal tudósok a tárgyalt kötetben is feltűnően népes rajzása. A tucatnyi szerző átlagéletkora alig harminc év, de már majd mindegyik komoly kutatói teljesítményt jegyez, s tanítja is, amit tud. Zömükben képzett egyháztörténészek, ám a levéltárosság, kisebbség- vagy diplomáciatörténet felől érkezők is otthonosan mozognak a honi egyháztörténet igencsak rögös és kátyús – s a kötet címére utalva: ma még számos rejtett csapdától sem mentes – terepén. Külön erőssége az alkalmi szerzőtársulásnak, hogy főhivatású archivistaként négyen is közvetlen „forrásközelben” élnek: Gyarmati György és Vörös Géza az ÁBTL, Szabó Csaba és Soós Viktor Attila az Országos Levéltár munkatársaként. A tanulmányokat egyébként nemcsak az alcímben jelzett közös kutatási kör (katolikus egyháztörténet, 1945–1989) fűzi egybe, hanem legalább annyira a belügyi forrásanyag kiemelt használata, hiszen így vagy úgy valamennyi fontos kútfőként támaszkodik az egyházról fennmaradt titkosrendőri iratokra (is). Első közlés 107



ugyan csak kettő van köztük – talán épp a két legizgalmasabb: Stefano Bottoni és Fejérdy András remek dolgozatai –, ám egy tematikus tanulmányválogatás esetén ez nagyon is rendjénvaló, főként, ha megszámítjuk, micsoda publicitást jelent ma egy akadémiai vagy egyháztörténeti szaklapban sok év kutatásait lehozni. A nyitó tanulmányt a szerkesztőpáros ismertebb tagja, Gyarmati György, az ÁBTL nemrég újabb hét évre prolongált főigazgatója jegyzi Egyház, sok rendszer és a történelmi idő címmel. Afféle nagyléptékű történetfilozófiai elmélkedés ez, néha kissé messziről indítva („longue durée”, „Trianon-effektusok”, „az országhistória tematikus csonkulása” etc.), ám azért sok jó közelítéssel. Gyarmati joggal emeli ki, hogy „Magyarország rövid huszadik századi »világi« köztörténetében kilenc rendszerváltás – vagy legalábbis erre irányuló kísérlet – követte egymást. A magyar katolikus egyház ezenközben – nagyon változó kondíciók közepette ugyan – de mindvégig kontinuus volt.” Mint írja, a „régi rend évszázadaiban” az egyházon kívül nem volt élet („Extra ecclesiam non est vita”), s ez még a vizsgált korszak kezdetén, 1945 után is többé-kevésbé így állt. Már csak emiatt is régóta esedékes volna egy gyökeres szemléletváltás, mely többé nem az egyház hatalmi, közjogi státusát, hanem sokkal inkább a mindenkori „társadalmi beágyazottságát” vizsgálná. Gyarmati a korszakolás politikai, jogi, egyháztörténeti kritériumait is hosszan latolja, három verziót is felkínálva: a) 1918–19-től 1989-ig (a főbb politikai cezúrákat követve); b) az 1894–95. évi szeparációs törvényektől az ÁEH 1989-es megszűntéig (a hazai egyház jogi státusa szerint), végül c) a Rerum novarumtól (1891) II. János Pál haláláig, 2005-ig (a Vatikán „hosszú 20. százada”). A múltfeltárás szakszerűségét, a „mundér becsületét” féltve ezúttal is komor szavakkal kárhoztatja a „szenzációhajhász ügynökvadászatot”, egy lábjegyzetben megpedzi azt is, hogy ma mintha bajosabb volna az egyháznak a hatalomközeli státusból ismét a hívek közösségévé válni, mint éppen aktuális ügynökbotrányait tisztázni, ám mindezen miazmák ősokáról, a rendszerváltó elit(ek) egyetemleges mulasztásáról és máig ható szabotázsáról mit sem szól, a radikális rendszerkritikát másoknak engedve át. Időrendben az első és talán legdrámaibb esetrekonstrukció Balogh Margit Kötélhúzás a kulisszák mögött című tanulmánya, amely Czapik Gyula egri érsek Rákosiékkal folytatott 1948-as tárgyalásait idézi fel több fontos forráscsoport (MOL, ÁBTL, MKPK Irattára, Egri Főegyházmegyei Levéltár etc.) mintaszerű egybevetésével. Az érdemes szerzőt, aki mára a honi egyháztörténet egyik nagy munkabírású, vezető tudósává nőtte ki magát, immár jó két évtizede foglalkoztatja a téma – mutatis mutandis ezen írása is megjelent két éve már az Egyházi iskolák államosítása Magyarországon című tanulmánykötetben. Balogh egy sor árnyalt portrét vázol a történelmi „kötélhúzás” riválisairól; szemünk előtt sorra megéled Mindszenty, Grősz, Shvoy és Czapik; Rákosi, Révay, Kádár, Ortutay és a mediátor Barankovics, s a távolból, egy-egy villanásra még XII. Piusz aszkétikus alakja is. Tudjuk jól: kilátástalan utóvédharc tanúi vagyunk, s lám, mégis: az egyre újabb tárgyalásfordulók részleteit mesterien kibontva a szerző mindvégig képes elhitetni velünk – főként Czapik konok kiútkeresésének optikáját követve –, hogy van még remény, lehet a túlélésnek tisztes kompromisszuma félig a diktatúra mindent letipró lánctalpai alá szorulva is. A Balogh-tanulmány meggyőző felismerései közül kettőt mindenképp ér108


Nóvé

Béla:

Az

ApCsel,

az

ÁVO

és

az

ÁEH

demes kiemelni: az egyik, hogy „a fordulat évében” a frontok megmerevedésének (Rákosi és Mindszenty részéről egyaránt) legfőbb oka, hogy mindkét fél egy küszöbön álló újabb háborútól remélt megoldást – a másik: Czapik Gyulának a forrásközelből nagyon is indokoltnak látszó erkölcsi és egyházvezetői rehabilitálása. „Czapik és Mindszenty – írja összegzésül a szerző – két feddhetetlen, tiszta jellemű személyiség volt. […] Ők ketten gyökeresen eltérően ítélték meg Magyarország és a világpolitika tendenciáit, más jövőképet formáltak, és eltérő következtetéseket vontak le a követendő stratégiáról.” Mégis, sugallja Balogh Margit egész írásával, ott a helyük mindkettejüknek a magyar egyháztörténeti pantheonjában, ahol bátran megférnek egymás mellett. Hasonlóan igényes, komoly forráskutatásra alapozott dolgozatot közöl a kötet másik, fiatal szerkesztője, Bánkuti Gábor A túlélés alternatívái – A Jezsuita Rend és az ÁVH, 1953–1956 címmel. A pécsi egyetem történész tanársegédjét, meglehet, a genius loci is támogatta témaválasztásban, hiszen Pécs, az Ignatiummal és a rendházzal közismerten a magyar jezsuiták egyik fő erőssége – majd éppen emiatt: egyik legfőbb kárvallottja volt. Bánkuti munkája nem kínál átfogó ’45 utáni rendtörténet (főként P. Pálos Antal és a „csoportvezetők” elleni koncepciós per-előkészületekre fókuszál), ám még így is megdöbbentő mélységekről tudósít. Helyszűke miatt ezúttal csak egy rövid idézet: „A szétszóratás 40 éve alatt a provincia 67 tagja közel 280 évet töltött börtönben vagy internálásban. Öszszesen több mint 1000 évre ítélték őket. Az államvédelem a jezsuita rendet konkurrens szolgálatnak, vatikáni irányítás alatt működő kémszervezetnek tekintette, melynek tagjai a »klerikális reakció« organizálásában is vezető szerepet töltöttek be.” Egy lábjegyzetében ugyancsak Bánkuti közli a katolikus egyház egészét sújtó politikai üldözés sommás veszteséglistáját. Eszerint a Rajk László által 1946 nyarán kiadott belügyminiszteri rendelettel országszerte 1500 katolikus egyesületet számoltak fel. Az iskolák 1948 nyarán elrendelt államosítása 3094 katolikus intézményt sújtott, míg a szerzetesrendek erőszakos felszámolása 1950 őszén 23 férfi rend 2582 tagját és 44 női rend több mint 9000 apácáját érintette – a tetemes vagyoni és kulturális vesztéseget itt nem is említve. Gárdonyi Máté, a Veszprémi Érseki Hittudományi Főiskola tanára fegyelmezett és lényeglátó kitekintéssel gazdagítja a kötetet Túlélés – együttműködés – ellenállás címmel, mely a katolikus egyház eltérő térségbeli stratégiáiról ad számot. Ez a léptékváltás nagyon is hiányzik, hogy kutatók és laikusok egyként tisztán lássák a kommunista egyházpolitika – mint azt Gárdonyi külön kiemeli – „céljainak és módszereinek lényegi azonosságát”, s tegyük hozzá: e koncertált nemzetközi kutatásnak, geopolitikai és történeti adottságai folytán, a mára sok-műhelyes magyar egyháztörténeti iskola eszményi koordinátora lehet. A represszív módszerek s az ellenállás azonosságainak, különbségeinek ismertetése után a szerző a vatikáni „keleti politika” ellentmondásaira is kitér, ezt írván: „Az Ostpolitik értékelése még távol áll attól, hogy azt mondhassuk, a róla folyó vita nyugvópontra jutott. Kritikusai a »megalkuváshoz« képest keveslik az eredményeket, s joggal hivatkoznak arra, hogy a vallásellenes módszerek néhány országban szelídültek ugyan, de az adminisztratív egyházüldözés a kommunista rendszer összeomlásáig mindenütt fennmaradt. E kritikusok a vatikáni diplomácia működését a »hitvalló egyház« elárulá109



saként értékelik. Az Ostpolitik védelmezői ezzel szemben azt hangoztatják, hogy bár a pozícióba helyezett személyekre a kollaborálás árnyéka vetült, mégiscsak sikerült jogilag rendezett hierarchiát biztosítani a legtöbb országban.” Ami, fűzi hozzá a szerző, korántsem öncél, hanem a tradicionális egyházfelfogásban a szentségkiszolgálás s ekként az üdvösség legfőbb záloga. Nos, a továbbiakban még láthatjuk, hogy a követhetetlennek bizonyult „magyar modell”, az 1964-es „részleges magyar–vatikáni egyezmény” menynyiben igazolja a fentieket. Annyi viszont máris megelőlegezhető, hogy Casaroli bíboros napja fényesebb, mint valaha, s a Vatikán továbbra sem mutat sok készséget egykori „keleti politikája” erkölcsi, teológiai alapú revíziójára. Innen a kötet voltaképp ketté oszlik: két elmélyült és remekül megírt esettanulmány az 1956 utáni csoportos ellenállás konspirációit elemzi – Bertalan Péter: Ellenálló szeminaristák, Fejérdy András: Titkos püspökszentelés(ek) Magyarországon –, egy további épp a „választékon” áll a „Mátrai” fedőnevű püspök meghasonulásának krónikájával (Soós Viktor Attila: Ügynöktörténet két tükörben), míg újabb négy tanulmány az egyház ellen bevetett államvédelmi arzenál eseti vagy általános bemutatását adja (Bandi István: Adalékok a Pápai Magyar Intézet történetéhez, Szabó Csaba: A „Világosság” fedőnevű belső rezidentúra az Állami Egyházügyi Hivatalban, Stefano Bottoni: Egy különleges kapcsolat története: A magyar titkosszolgálat és a Szentszék, 1961–1978, és végül Vörös Géza jó félszáz oldalas intézménytörténeti és forráskalauza: Egyházak az állambiztonsági dokumentumokban). Lássuk – ha nem is érdemeik és tartalmi súlyuk szerint – néhány adalék erejéig ezeket is. Bertalan Péter korábban teljes rekonstrukciót közölt a Központi Szemináriumból kizárt papnövendékek ellenálló mozgalmáról, titkos felszenteléseiről és tömeges meghurcoltatásáról (A kizártak = A paradigmák áldozatai, Jel Kiadó, Budapest, 2004) – a jelen kötet ebből kínál rövid ízelítőt. Valóban, a magyar egyház ’56 utáni túlélésének egyik legdrámaibb próbatétele volt e példátlan méretű és önkényű represszióhullám, az újjászervezett ÁEH és az államvédelem közös erődemonstrációja, amely nemcsak az egyházvezetést, hanem az egész papságot s a híveket is súlyos lelkiismereti dilemmák elé állította. Aligha véletlen, hogy a már hivatkozott Hitvallók és ügynökök című film is dramatizált jelenetek sorában idézi meg Tabódy István, Rédly Elemér és társaik elszánt „együttlélegzését”, ami a hatalom szemében nemcsak azért tűnt veszedelmesnek, mert tüntetőn dacolt a békepapi kollaborációval s a titkos püspökszentelésekkel megerősítve akár egy katakomba-egyház is kisarjadhatott volna belőle, hanem mert bátor sorsközösséget vállalt a nem kevésbé üldözött és megalázott laikusokkal, mindközönségesen: a néppel. Fejérdy András az 1960 őszi titkos püspökszentelés(ek)ről írt dolgozata e történet szoros folytatása. Fejérdy az immár „kalitkába fogott Fekete Hollók”, az első Regnum-per vádlottai közé vezeti az olvasót Rózsavölgyi László börtönvallomásából kiindulva, aki magát titokban felszentelt püspöknek állította. Az MTA TTI tehetséges ifjú munkatársa, aki a római Gergely Egyetem Egyháztörténeti Fakultásának hallgatójaként korábban vatikáni kutatásokat is végzett, ama meglepő következtetésre jut, hogy „XXIII. János pápa áldását adta […] egy illegális hierarchia felállításának előkészítésére”, a titkos püspökszenteléseket azonban csakis az esetben kívánta aktiválni, ha az egyházszakadás – ahogy kevéssel előbb Csehszlovákiában vagy Kínában – ténylegesen bekövetkezett volna. 110


Nóvé

Béla:

Az

ApCsel,

az

ÁVO

és

az

ÁEH

Ezt a vészforgatókönyvet azonban csakhamar felváltja az 1961-ben meginduló enyhülés, a „keleti politika” s az 1964-es „részleges egyezmény”. Bandi István, Szabó Csaba és Stefano Bottoni dolgozatai már ez utóbbi bonyolult háttérjátszmáit ismertetik – nem feledtetvén, hogy miközben az Ostpolitik vatikáni diplomatái egy új modus vivendiről tárgyalnak a pártállami „egyházfelügyelőkkel”, továbbra is sorra tartóztatják le a szerzeteseket és a papokat államellenes összeesküvés ürügyén, akik közül a legutolsó, Lénárd Ödön piarista atya majd csak 1978-ban szabadul. Valóban, mint azt Máté-Tóth András világhálón is olvasható, tanulságos elemzésében írja: „A ’64-es részleges megállapodás kapcsán »fordulat« helyett árnyaltabbnak tűnik az egyházüldözés modellváltásáról beszélni” (A II. Vatikáni Zsinat és a magyar elhárítás). Nos, éppen erről szól Bandi István elegánsan modellezett – mert egyetlen ügynöknevet sem említő – mechanizmus-vázlata, amely főként a „Palota” fedőnevű hírszerző operatív dossziésorozata alapján a római Pápai Magyar Intézet penetráns államvédelmi infiltrációját mutatja be. Ez hosszú évek titkos üzemmódjaként gyakorlatilag annyit jelentett, hogy már a tervszerű előszelekciót is jelentős államvédelmi apparátus végezte, a növendékek átlag fele aktív ügynöki szolgálatot látott el – a PMI mindenkori rektorai természetesen ex officio –, s többségük hazatérve szoros kapcsolatban maradt belügyi tartótisztjeivel, akik cserében az ÁEH-val karöltve diszkréten egyengették egyházi karrierét. Ami döbbenetes, hogy annyi év alatt egyetlen botrány, egyetlen nyílt lázadás vagy ügynöki dekonspiráció nem történt a hűvösen elegáns Palazzóban, ahol e nagyüzemi lélekvásár negyed századon át zavartalanul folyt. Ám ugyan miért is lepődne meg ezen bárki, mikor 1963-ban a II. Vatikáni Zsinatra kiutazó 15 fős magyar egyházi küldöttségben szám szerint 9 ügynök volt? (Máté-Tóth említett tanulmányában minderről időarányos, sok szempontból elemzett statisztikai adatsort is közöl a források alapján.) Ha Bandi István az egyházvezetés domináns szelekciójának ’89-ig meghosszabbítható személytelen modelljével ejti jeges ámulatba az olvasót, Szabó Csaba, az Országos Levéltár forrásközlések terén már számos érdemet szerzett főigazgató-helyettese ezzel épp ellentétes módszert követ: néven nevezve sorra bemutatja az ÁEH-ba telepített, „Világosság” fedőnevű hírszerző rezidentúratisztjeit, majd a III/1-es csoportfőnökség Földes György vezette s a III-as csoportfőnökség Rácz Sándor irányította stábjának jellemző karriereit. Beavató írás, ámbár kissé strukturálatlan, és túl sok hasonló információt halmoz egymás mellé. Szabó „zárszava” ugyanakkor lapos közhelygyűjtemény, s egy tézise ráadásul egészen hamis és apologetikus: „Illúzió lenne azt hinni – írja –, hogy a rendszerrel nagyobb együttműködést vállaló felekezetek jobb helyzetben lettek volna a többiekhez képest, vagy hogy a rendszerhez jobban simuló egyházi vezetők bármivel is előnyösebb pozíciót tudtak volna elérni, mint a kemény szembenállást választó társaik.” (Vajon a nemrég jobblétre szenderült páter Bulányinak van-e alkalma mindezt hosszan megvitatni, mondjuk, Lékai bíboros ezóta bízvást patyolatfehérre purgált lelkével?) Az OL másik, a kötetben írással szereplő munkatársa, Soós Viktor Attila a volt szombathelyi megyéspüspök, Konkoly István ügynökmúltját tárja fel egyrészt belügyi aktái, másrészt saját visszaemlékezései „kettős tükrében”. Megvallom, számomra problémás írás ez, egyrészt mert invenciótlanul túl van írva, másrészt mert kutatás-etikailag is erősen 111



megkérdőjelezhető. Soós előbb megnyeri Konkoly bizalmát, ráveszi, hogy „megossza vele visszaemlékezéseit”, majd elutasítja a kérését, hogy álljon el ügynöki leleplezésétől, mondván: „Bár kérte, hogy ne kerüljön ki egy öreg, beteg ember érintettsége, azonban azt gondolom, hogy az ő helyzetében nem lehet mérlegelni” (sic!) etc. (158–159). Az MTA TTI sokoldalú talentumát számos kutatással bizonyított ifjú munkatársa, Stefano Bottoni egyként otthonos Rómában, Bolognában, Pesten és Kolozsvárott, ám kötetbeli dolgozatához leginkább az olasz levéltárakban és az újabb olasz szakirodalomban való járatosságra volt szüksége. A Szentszék elleni aktív kémkedés, mint azt Bottoni adatok és elemzések sorával bizonyítja, a ’60–70-es években valóságos sikerágazata volt a magyar hírszerzésnek, amely professzionális mimikrivel épült be az Ostpolitik egész konfliktuskerülő egyházigazgatásába. Egyik látványos bizonysága ennek a Mindszentyügy – állambiztonsági szempontból – sikeres megoldása, s a zökkenőmentes együttműködés a Vatikánnal a hazai egyházvezetés folyamatos kiválasztásában. „A hatvanas évek második felében – írja Bottoni – már a magyar állami érdekek ellen cselekvő szentszéki diplomaták elmozdítását is sikerült elérni.” (Luigi Bongianino 1968-as „megfúrása”.) Mindebben jelentős része volt egy ekkortájt végrehajtott nagyarányú hírszerző káderfrissítésnek a római rezidentúrán. Hogy mennyire, azt egy apró, ám emlékezetes közjáték is elárulta a tárgyalt kötet Eötvös utcai bemutatóján, ahol az ÁBTL dísztermében – nota bene ’45-ben Péter Gábor itt gründolta az ÁVO elődjét, a Politikai Rendészeti Osztály fővárosi tagozatát! – Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát a kötet érdemeit sorolta, a rá jellemző szelíd makacssággal a múlttal való bátor szembenézés fontosságát hangoztatva. „Minél öregebb az ember, annál inkább a régi szép dolgokra emlékszik!” – pattant fel ekkor az első sorból az ismert külpolitikai újságíró, aki még, úgymond, látta XXIII. János pápát a Vatikánban misézni, s most azt tudakolja, vajon mi az egyház mai álláspontja róla. Kérdésére udvarias, kitérő választ kapott, s a jelenlévők közül senkinek sem jutott eszébe firtatni: ugyan honnan is veszi a bátorságot a római rezidentúra „Rezső” fedőnevű obsitos hírszerző őrnagya, hogy egy ilyen rendezvény legelső hozzászólója legyen? (Lásd még Bottoninál: 260.) Tartozom még legalább néhány elismerő szóval Vörös Géza, az ÁBTL kiváló archivistája rendkívül alapos szervezettörténeti és forrásismertető kalauzolásáért, amely a könyv utolsó, félszáz oldalas záró tanulmánya. Ez egyszersmind felveti a kérdést: vajon a kommunista idők fennmaradt egyháztörténeti anyagára a forráshiány vagy inkább forrásbőség jellemző-e? Nos – mint a gyakorló kutatók állítják – ez is, az is… Egyrészt a bőség zavara és a szétszórtság kísért a párhuzamos archívumokban (ÁEH, Pártiratok, ÁBTL, külügyi források, Vatikán etc.), másrészt tényleg sok minden hiányzik, lappang vagy megsemmisült – többek között a római hírszerzés jó néhány fontos operatív doszsziéja is. A Vatikán mint elsőrangú, bár kissé túlféltett forrástár külön is megér egy misét… Archiválási és titkosítási rendje, mint köztudott, a pápaváltásokat követi – rendesen hármat-négyet visszaszámlálva… Iratai ekként ma legfeljebb XII. Piusz trónraléptéig, azaz 1939-ig kutathatók – kivéve a holocausttal összefüggő, pár éve nemzetközi nyomásra hozzáférhetővé tett aktákat. Hírlik, hogy csakhamar újabb két évtized anyagát szabadítják fel, immár 1958-ig, XII. Piusz haláláig, ami – bár a zsinati évekig 112


Nóvé

Béla:

Az

ApCsel,

az

ÁVO

és

az

ÁEH

még nem ér! – jókora lendületet adhat a további kutatásoknak és korszakrevízióknak. Már csak azért is, mert a vatikáni vétó ma még furcsa mód a Bécsi kapu térig s a prímási palotáig is elhat: a Szentszékkel kötött titkosítási egyezség miatt nem kutatható az Országos Levéltár számos vatikáni érdekű, sok évtizede zárolt magyar iratanyaga sem. Végül dicsérő említést érdemel, hogy a kötet majd’ egynegyedét, vagy száz oldalon át imponálóan alapos, jól szerkesztett segédletek teszik ki: irodalomjegyzék, az archív források lelőhelyei, idegen szavak, kifejezések s az intézmények lexikonszerű szócikkei. Ezen kívül a könyvben említett személyek kis életrajza kínálja még magát (mind közül ez a félszáz oldalas anyag az egyik leghasznosabb), névmutató és a tanulmányszerzők rövid bemutatása. Ez a szám szerint hét, hasznos segédlet főként a két szerkesztő, s olvasószerkesztő, Petrás Éva odaadó munkáját és szakértelmét dicséri.

* Jó húsz évvel a rendszerváltás után, úgy tűnik, szaporodnak a nyílt számvetések, s azokra a megújítandó egyházi közélet is mindinkább számot tart – határon innen és túl egyaránt. Ezt a nem szűnő múltfeltáró igényt jelzik Molnár Jánosnak az egykori Romániai Református Egyház mélységes szekus infiltrációját tanúsító dokumentumkötetei (Szigorúan ellenőrzött evangélium); hasonló, ha nem komorabb tanulságokkal szolgál majd az Erdélyi Unitárius Egyház készülő „önátvilágítása”, vagy épp a szlovákiai katolikus egyház még nagyobbrészt publikálatlan államvédelmi iratanyaga. A hazai lutheránusok nem éppen szívderítő félmúltjáról úgyszintén frissen jelent meg egy tanulságos gyűjtemény (Dokumentumok és tanulmányok a Magyarországi Evangélikus Egyház és az állambiztonság kapcsolatáról).


113



Vigh Péter AZ EMLÉKEZÉS KÖNYVE Kati Marton: A nép ellenségei. Családom regénye. Corvina, Budapest, 2010

Látszólag nehéz helyzetből vághatnánk neki ennek a recenziónak, tárgya ugyanis egy regény. Márpedig legkésőbb Roland Barthes óta ott lebeg az irodalomtudomány felett Damoklész kardja, miszerint a szerző halott, s mű helyett is illendőbb szöveg(ek)ről beszélni. A nehéz helyzet látszólagosságát az oldja fel, hogy maga a szöveg nem engedi meg, hogy ne beszéljünk szerzőjéről és műveiről. Míg a magyar fordítás paratextusa az irodalom, sőt a szépirodalom felé irányítja tekintetünket, addig az eredeti angol alcím1 (Családom útja Amerikába) jobban leírja, mit is tartalmaz ez a könyv: a múlt rekonstrukcióját, egy újságíró viszszaemlékezéseit családjáról. Szóljunk – immáron engedéllyel – pár szót a szerzőről. Kati Marton amerikai, zsidó és magyar. Elsősorban amerikai, s nemcsak azért, mert 1957 óta az Egyesült Államokban él és lehullott nevéről az ékezet, hanem mert ez önazonosságának legbiztosabb pontja. Az ékezet felemlítése korántsem kritika, csupán értesítés az olvasónak, hogy tudja: az egykoron magyarosított Márton és a mai Marton ugyanazt a családot takarja. Zsidó származásáról csak felnőttkorában szerzett tudomást, így arról is, hogy nagyszüleit Miskolcról hurcolták el és minden valószínűség szerint Auschwitzban lelték halálukat, szülei pedig keresztény ismerősöknél bujkálva élték túl a vészkorszakot. És végül, de nem utolsósorban harmadgenerációs budapesti magyar zsidó, akit a vallástól elforduló nagyszülők és szülők magyarnak és katolikusnak, továbbá művelt fővárosi polgárnak neveltek. Kati Marton sikeres újságírói pályát futott be a televízión (ABC) át a nyomtatott sajtóig. 1993-as elválásukig Peter Jennings híres kanadai-amerikai tévés újságíró felesége volt, ma Richard Holbrooke volt külügyminiszter-helyettes és vezető amerikai diplomata házastársa. Első könyvét Raoul Wallenbergről írta (Wallenberg), de azóta számos népszerű témát dolgozott fel (többek között: Titkos hatalom avagy Amikor az elnök felesége beleszól a történelembe; Kilenc magyar, aki világgá ment és megváltoztatta a világot). Elnöke volt a Nemzetközi Női Egészségügyi Koalíciónak (IWHC), a Bizottság az Újságírók Védelméért (CPJ) szervezetnek, valamint tagja számos segély- és emberi jogi egyesületnek. 2006ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjét, illetve 2009-ben Hiller István miniszter a Magyar Kultúra Követe címmel is felruházta. Szülei 2004–2005-ös halála után kezdett foglalkozni családjának magyarországi múltjával, különösen az állambiztonsági levéltári forrásokra alapozva.2 Itt és most azonKati MARTON: Enemies of the People. My Family’s Journey to America, Simon & Schuster, New York, 2009. Korábban anyja és apja is megírta visszaemlékezéseit. Míg az előbbi kéziratban maradt, utóbbi már magyarul is olvasható: MARTON Endre: Tiltott égbolt, Kairosz, Martonvásár, 2000. Érdemes ehhez és lánya írásához is hozzáolvasni: SZAKOLCZAI Attila: Márton Endre és a magyar államvédelem = Évkönyv XI., szerk. Rainer M. János – Standeisky Éva, 1956-os Intézet, Budapest, 2003, 127–143 (hálózati verzió: www.rev.hu/portal/ page/portal/rev/kiadvanyok/evkonyv03/szakolczai). 1

2

114


Vigh

Péter:

Az

emlékezés

könyve

ban fontos leszögeznünk, hogy Kati Marton nem történész, műve pedig nem történeti munka. És lehet, hogy a kiadó munkatársai jó ötletnek tartották regénynek nevezni könyvét az alcímben, de a kötet ugyancsak nem szépirodalmi munka, hanem inkább újságírói memoár, amely történeti forrásokat is beemel. Hogy miért lényeges ezeknek a felemlítése? Ahogy fent röviden kifejtettük Marton identitásának sarokköveit, úgy mindezeknek a tudatosítása fontos számunkra, ha nem akarjuk időnek előtte csalódottan letenni a kötetet. Ez hozzájárulhat egy olyan olvasói beállítódás eléréséhez, ami megértéssel képes kezelni személyének frusztrációit és munkájának gyengeségeit. Szükségünk lesz rá. Bár apja és anyja is igen művelt volt, a szigorodó zsidótörvények miatt nem tudtak szakmáikban elhelyezkedni, így jórészt nyelvtudásukból – magántanárként – és egyéb alkalmi munkákból éltek meg. A nyilas hatalomátvételt és a német megszállást az anyai nagyszülőkön kívül szerencsésen átvészelte a család, sőt Márton Endre tevékenyen is részt vállalt volna az ellenállásban, de gyakorlati okokból – nem rajta múlott – erre nem került sor. Szülei nemcsak azzal hívták fel magukra az államvédelmisek figyelmét 1945 után, hogy kisgazda politikusok körében mozogtak, hanem hogy Endre előbb a Daily Telegraph, majd az AP hírügynökség tudósítója lett, amikor a negyvenes évek végének „fenyegetett demokráciájából” sorozatosan kutasították a nyugati újságírókat. Ezt tetézte, hogy felesége, Ilona a konkurens UP hírügynökség tudósítója lett, valamint a házaspár otthona szolgált találkozópontul, illetve személyük kapocsként a nyugati, elsősorban angolszász országok diplomatái felé. Mártonék nemhogy jól éltek a háború utáni szegény Magyarországon és a lerombolt Budapesten, „amerikai újságírói” státuszuk (amire Márton Endre kivált büszke volt) egyfajta sérthetetlenséget is biztosított. Így adatott meg, hogy tudósíthattak a Rajk- és Mindszenty-perekről is. Azonban ahogy haladt előre az ország szovjetizálása, úgy fogyott körülöttük is a levegő. Kati Marton szerint – aki szüleire hivatkozik – míg 1948-ban hatvanöt akkreditált vasfüggönyön túli, a szabad világnak tudósító újságíró tartózkodott Magyarországon, addig 1953-ra ez a szám háromra apadt. A Márton házaspárra és a róluk jelentő „Andrássi” fedőnevű ügynökre, Ajtonyi Attilára. Egészen megdöbbentő, hogy szinte mindenkit beszerveztek és jelentésre köteleztek, aki a közelükben volt, a francia dadustól a cselédeken át fogorvosig. Az ÁVO már 1952–53 folyamán sorozatosan kérelmezte a Belügyminisztériumnál letartóztatásukat, de erre végül csak 1955-ben került sor. Lányuk meghatóan, olykor szívszorítóan írja le, hogyan élték meg testvérével szüleik letartóztatását, kitelepítésüket, a fényűzésből a mélyszegénységbe zuhanást, a diplomatacsemeték társaságából az osztályidegenek közé jutást. Szülei visszaemlékezései és a bőséges levéltári források alapján részletes tablót ad fogságukról, majd menekülésükről, illetve arról hogy a magyar államvédelem és hírszerzés egészen 1967 nyaráig próbált alkalmat találni beszervezésükre. A könyv egyik izgalmas fejezete, amikor leírja jelenkori találkozását „Virág” ügynökkel, aki korai amerikai tartózkodásukkor személyes, már-már baráti kapcsolatot épített ki apjával. A Martonékkal szembeni bizalmatlanságot mutatja, hogy a magyar kémekkel párhuzamosan az FBI is „célszemélynek” nyilvánította őket. Kati Marton újságírói vénájához híven hatásosan tudja visszaadni azt a 115



drámát, azt a mély tragikumot, ahogy egy totalitárius rendszer – ne féljünk leírni – felzabálja, felszámolja az egyént és a társadalmi szöveteket, a családot, az egyesületeket – tulajdonképpen bármit, amit kiszemel magának, és amiben potenciális ellenséget lát. Az események ismertetését itt elhagynánk, és bárcsak befejezhetnénk a recenziót is, de sajnos nem tehetjük meg, mert a kötet egyes kiszólásai és hangvétele kritikára köteleznek minket. Kétségtelen és a napnál is világosabb, hogy fájdalommal vegyes harag vezette a szerző kezét, amikor könyvét írta. Ezért is utaltunk rá, hogy bár bőséges történeti forrásdokumentumot használt fel műve megírásához, az érzelmi befolyásoltság és az újságírói hatásvadászat felülírja a kiegyensúlyozottságot. Természetes, hogy az újságíró hatni akar, s nem véletlenül vált szerzőnk is híres és elismert zsurnalisztává. Azonban egy nagyobb lélegzetű munkánál talán törekedni kellene az árnyaltságra, még ha a személyes érintettség ilyen magas fokot üt is meg. Néha már bántóan harsány módon dobja oda pár lózungért és kellően meg nem alapozott nagy kijelentésért az árnyaltságot és a megértést. Ez különösen a történeti részekre igaz, amikor Magyarországról, Közép- és KeletEurópáról szól. Ezek annak fényében riasztóak, hogy a kötet eredetileg angolul, elsősorban amerikai közönségnek jelent meg. Hatása pedig csak tovább nőhet, ugyanis tervbe van véve, hogy filmet forgatnak A nép ellenségeiből. „Ahogy megyek végig az utcán, sarokról sarokra egyre nő bennem a harag az ÁVO – és, bár restellem bevallani, Magyarország iránt is” (185). Ezzel elérkeztünk ahhoz a ponthoz, ami különösen érintheti a magyar olvasókat. Kati Marton amerikai, de birkózik mind zsidó, mind magyar örökségével, különösen az utóbbival. Egyszerre érzi magáénak, majd ugyanabban a pillanatban el is taszítja magától. Ez a váltakozás végigvonul az egész művön, de a végkicsengés inkább negatív.3 Egy szabad ország szabad állampolgáraként a véleményszabadság jogán azt írhat, amiről csak kedve tartja. Ezt, és azt, hogy komoly érzelmekkel, olykor gyötrődve küszködik örökségével, nem vitathatja el senki. Ennek legszebb példája, hogy 1995-ben esküvőjét a budapesti amerikai nagykövetségen tartotta, saját szavai szerint „hazai földön”, de „amerikai területen”. Roszszallásunkat a fent említett történeti elszólásokon kívül a néha-néha előbukkanó zsurnaliszta pontatlanság (például a Széna teret nevezték át Moszkva térnek) vívhatja ki. Valamint a gyakori aránytévesztések és a másokkal szembeni megértés hiánya. Nincs kimondva, de számos alkalommal úgy ír, azt sugalmazza, hogy a magyarok nem szenvedték meg úgy a totalitárius diktatúrákat, mint ők. A „mi”–„ők” szembeállítás ismét csak 3 Különösen a 2008-as látogatásának búcsúképe: „utolsó budapesti élményem a kirekesztés zászlaja alatt felvonuló motorosok hosszú, fekete oszlopa volt” (262). Kétkedéssel vegyített megértést tanúsítva, a félelemkeltés témakörében szükséges idéznünk egy nem éppen konzervatív lap publicistáját, aki a politika világába is kitérőt tett, így megjegyzése talán még megvilágítóbb. Kispál Gergely könyvismertetéséről van szó, amely a Budapester Zeitung XI. évfolyamának 19. számában (2010. május 10–16.) jelent meg Der Untergang címen. Ebben az Aufmarsch. Die rechte Gefahr aus Osteuropa (a cím magáért beszél; az előszó hálás feladata Paul Lendvainak jutott) c. kötetet recenzálja, és találóan jegyzi meg a zárószóként: „De a félelemkeltés persze könnyebben kínálja magát” – mint a valóság árnyalt elemzése, tehetjük hozzá. Valahogy így állunk Marton kijelentésével is: értjük félelmeit, de hasonló mondatainak elhelyezése és elsütése inkább instrumentalizálásról árulkodik.

116


Vigh

Péter:

Az

emlékezés

könyve

nagyon jellemző rá, ugyanakkor máskor meg közösséget vállal egykori hazájával, Európa elfeledett és szerencsétlen szegletéről ír, s nem az országot és népét szidalmazza, hanem a kommunista vezetést és az államrendőrséget. Ezért használtuk a birkózás kifejezést, mert itt nem éreztük előre eldöntöttnek a kérdést, hanem egy vívódást követhetünk végig, ami – megint csak – inkább az elutasítás felé hajlik. „Olyan az én viszonyom ehhez a városhoz [Budapesthez], mi[n]t egy régi, reménytelen szerelem – tudom, hogy jövője nincsen már, csak múltja” (237). És mégis legendává avatja a várost, rajongva ír róla, hogy aztán temesse. Az ő példája is jól mutatja, hogy a 20. századi történelem mekkora meghasonlást okozott a magyar zsidóság körében, és ha mindez szellemi tehetséggel is párosult, akkor – láthatjuk, nem példa nélküli –, hogy nem bánnak kesztyűs kézzel egykori hazájukkal. Nem a kritika keménysége a gond, hanem az önreflexió mértéke illetve annak a hiánya. A menekülés, a kitaszítottság, a fenyegetettség több évezrede meghatározó eleme a zsidó identitásnak, amit a történelem gyakran valóra váltott. Lányuk feljegyzi, hogy idővel ők, gyerekek sokkal inkább amerikaivá váltak, mint szüleik, akik valahol mindig megmaradtak európainak. Ahogy az egyik generáció magyarrá akart válni, úgy iparkodott a következő, hogy amerikai legyen – és a kötelékek mégis megmaradtak. Nagy súlyok rángatják Iustitia mérlegét, ezért nem is érezzük tisztünknek, hogy egyértelmű megítélésbe bocsátkozzunk. Hiszen mindkét totalitárius rendszer valóban az életükre tört, a két világháború közötti magyar állam és a társadalom egy meghatározó része valóban elutasítóan viszonyult a zsidósághoz, és mert valóban el kellett hagyniuk hazájukat. A könyv kapcsán abban talán megegyezhetünk, hogy ez még múlt – és nem történelem.

* A Corvina Kiadó, amely Marton több kötetét jelentette már meg a magyar olvasóközönségnek, nem végzett hibátlan munkát. Számos elgépelés maradt benne a főszövegben, egyszer rossz helyen van elválasztva egy szó, másszor egy elkezdődő lábjegyzet nem folytatódik a következő oldalon. Könyveinek megszokott fordítója, Bart Dániel alapvetően lendületesen olvasható fordítást készített, csak a határozott névelők indokolatlanul sűrű használata töri meg az olvasás dinamikáját. Jó szívvel lehet ajánlani ezt a könyvet azoknak, akik egy család személyes drámáját akarják nyomon követni a magyar történelem egy kritikus pillanatában, azonban a személyes tragikumon túli állítások inkább vitára ösztönözhetik azokat, akik kézbe veszik ezt az írást.

117



Keller Márkus VASFÜGGÖNYÖK ÉS RENDSZERVÁLTÁSOK György Dalos: Der Vorhang geht auf. Das Ende der Diktaturen in Osteuropa. C. H. Beck, München, 2009, 272 oldal

A magyar történettudomány oly régóta várt nagy sikere. Akár így is értékelhetnénk azt, hogy Dalos György megkapta a 2010-es lipcsei nemzetközi könyvvásár fődíját. Nemcsak azért értékelhetnénk így, mert a Die Zeit című politikai-kulturális hetilap „történészként” nevezi meg Dalost az eseményről beszámoló cikkében, hanem azért is, mert a díjat odaítélő bizottság a teljes életműből Dalos legfrissebb, nem fikciós, a kelet-európai rendszerváltásokat bemutató könyvét emeli ki indoklásában.1 Ha ehhez még hozzáteszszük, hogy Timothy Garton Ash The New York Review of Books-beli, a kelet-európai a rendszerváltozásról írt esszéjében egyedüli magyar szerzőként őt, illetve az ő könyvét említi,2 akár boldogan hátra is dőlhetnénk. A magyar történettudomány elérte, ami lényegében Klebelsberg Kuno óta vágya volt: számontartják nemzetközileg. Természetesen mindenki tudja, hogy ez nincs így. Nem csak azért, mert Dalos történészi végzettsége ellenére sem kutató történész (ő sem tartja annak magát), hanem azért sem, mert tudományos népszerűsítő munkássága nagyon távolról sem kapcsolódik a magyar történettudományhoz. Mégis ez az a könyv, amelyet nyugat-európai átlagolvasó és a témával foglalkozó szakember is elolvas, ha a magyarországi rendszerváltásról meg szeretne valamit tudni. A továbbiakban arra próbálunk választ keresni: mi az, amitől a „nem történész” Dalos könyve ilyen (sokféle módon) sikeres? Különösen azért fontos ez a kérdés, mert 20 évvel a rendszerváltás után nem Dalos könyve az egyetlen, amelyik a magyarországi rendszerváltással foglalkozik. Az is igaz azonban, hogy olyan túl sok vetélytársa sincsen, hiszen a nagy, a 20. század történetét összefoglaló munkákon kívül valójában csak két monográfia elemezte a magyarországi rendszerváltás eredményeit. Az egyik Romsics Ignác Volt egyszer egy rendszerváltás című könyve, a másik Ripp Zoltán Rendszerváltás Magyarországon című monográfiája 2006-ból. Természetesen születtek bőséggel hosszabb és rövidebb tanulmányok, visszaemlékezések a korszakról, de elemző monográfiák nem. Ezek közül Ripp Zoltán terjedelmes könyve meg sem jelent idegen nyelven, így nem is hathatott a nemzetközi tudományos közvéleményre. Romsics munkája ugyan már 2006-ban napvilágot látott németül, mégis a MTA köztestületi publikációs adattára (www.mtakpa.hu) szerint csak hárman hivatkoztak rá azóta, és német nyelvű recenzió is alig íródott róla. Történt ez annak ellenére, hogy Romsics neve nem ismeretlen a nem1 2

Hálózati verzió: www.zeit.de/kultur/literatur/2010-03/leipzig-buchmesse. Timothy Garton ASH: 1989!, The New York Review of Books LVI/17. (2009. nov. 5–18.), 4–9.

118


Keller

Márkus:

Vasfüggönyök

és

rendszerváltások

zetközi történettudományban. Azon már régóta nem érdemes keseregni, hogy a magyar történettudomány eredményei milyen nehezen és ritkán jelennek meg idegen nyelven (Ripp könyvének esete), az viszont elgondolkodtató, hogy ha már egyszer elkészül egy idegen nyelvű szöveg, miért nem jut energia annak menedzselésére. Romsics könyvének esete jól mutatja, hogy hiába áll rendelkezésre egy érdekes alapanyag (ráadásul a konkrét esetben izgalmas fényképekkel együtt), ha nincs tehetség és szándék a könyv promotálására, a munka elvész a külföldön (jelen esetben Németországban) megjelenő szakkönyvek áradatában. Innen nézve már pontosan látszik, hogy miben különbözik Dalos könyve „versenytársaitól”. Dalos György a piacra már bevezetett, többkönyves szerző. Kiadója, a C. H. Beck az egyik legjobbak közé tartozik, valóban gondozza a könyveit. Nem véletlen, hogy megjelenés után nem sokkal, még a lipcsei nemzetközi könyvvásár nagydíja előtt ismertetések jelennek meg a könyvről a Neue Zürcher Zeitungban vagy a Die Zeitban. Ezek azonban csak külsődleges különbségek. A leglényegesebb különbség a téma megközelítésében rejlik. A három szerző közül egyedül Dalos az, aki a magyarországi rendszerváltást a kelet-európai rendszerváltások összefüggésében, azok mellett tárgyalja. Úgy vélem – a fentiek mellett – Dalos könyvének ez a jellemzője az, aminek köszönhetően az Ash szemlecikkében említett 10 munka közé bekerült. Azt hiszem, az eddigiekből kitűnik, hogy Dalos György kötete fontos könyv, hiszen azok közé tartozik amelyekből (a 20. évforduló miatt fokozott érdeklődéssel) a német, de a szélesebb angolszász közvélemény is a tudását szerzi. Éppen ezért érdemes egy elemző pillantást veti a munkára. A könyv a bevezető fejezet után hat, nagyjából azonos terjedelmű esszében tárgyalja a lengyel, a magyar, a (kelet)német, a bolgár, csehszlovák és a román rendszerváltás eredményeit. Természetesen Dalos György nem tagadja meg írói mivoltát. Egy erős képpel indítja az elbeszélését: Csernyenko temetésén találkoznak a szocialista országok vezetői, akik mind hasonló problémákkal küszködnek, és mindannyian, különböző formában ugyan, de a Szovjetuniótól várják ezek megoldását is. A regényes hangulatú bevezetőben mutatja be a szerző elbeszélésének főszereplőit, azok egymásközti viszonyait. Ezzel a felvezető jelenettel Dalos megválaszolja rendszerváltások történetének egyik legfontosabb, a Szovjetunió szerepét taglaló kérdését is. A szerző egyértelműen szovjet pártvezetést látja az események elindítójának és legfőbb irányítójának. Úgy véli, Gorbacsov felismerte, hogy a Szovjetunió nem képes többé gazdaságilag és katonailag finanszírozni a kelet-európai szocialista államokat, és ezért az adott országok szocialista/kommunista pártjaiban azokat a reformerőket támogatta, akik a saját országukat önállóbbá kívánták tenni, sőt a reformot lényegében előírta a pártvezetők számára. Azt persze Dalos sem állítja, hogy Gorbacsov rendszerváltást akart, de hogy a változás motorja a szovjet pártvezetés volt, azt igen. Ennek megfelelően az egyes országokban a demokratikus ellenzék erői (ahol voltak ilyenek, Dalos meggyőzően érvel amellett, hogy Bulgáriában például alig) csak másodlagos szerepet játszottak, kihasználták a Szovjetunió által kikényszerített reformok adta lehetőségeket. Dalos lényegében ezt a folyamatot mutatja be a már említett hat országban történteken keresztül, jól összefoglalva az eseményeket, inkább a leírásra, mintsem az elemzésre koncentrálva. A könyv ennek el119



lenére egy percig sem unalmas, nemcsak azért, mert a közelmúlt története – és a rendszerváltás különösen – mindig izgalmas, hanem azért is, mert szerző irodalmi tehetségét is használva, németül is szellemesen, ironikusan ír, visszaadva a tárgyalt korszak elválaszthatatlanul összefonódó hősiességét és tragikomikumát. Képes arra, hogy a könyv politikus szereplőit, akiknek többsége távolról sem szimpatikus, közel hozza az olvasókhoz. Különösen Gorbacsov figurája lett élvezetesen, egyszerre empatikusan és kritikusan megrajzolva. Dalos György azonban nemcsak szerzője, hanem szereplője is saját könyvének. Az 1980-as évekig aktív tagja volt a demokratikus ellenzéknek, és ugyan 1985-től lényegében külföldön élt, de kapcsolatai és barátságai végig (máig) ehhez a csoporthoz kötötték/kötik. A perspektívájának ez a sajátossága két fejezetben jelentkezik különösen: a magyarországi események bemutatásakor és az NDK összeomlásának elbeszélésekor. Mindkét esetben érződik az a keserédes nosztalgia, amit annak a baloldali-demokratikus ellenzéki szubkultúra eltűnése miatt érez az szerző, amelyhez maga is tartozott. Ma már közhely, hogy a rendszerváltás nemcsak a kelet-európai szocialista puha és kevésbé puha diktatúrákat számolta fel, hanem a velük gyakran tudattalanul összefonódó, általuk fenntartott ellenzéki-értelmiségi létmódokat is. Ahogy a diktatúra sem, úgy az ellenzéki csoportok által követett és kidolgozott ideálok sem állták ki az 1990-es évek „valóságának” próbáját. A nagy társadalmi változásokról írt könyvek egyik komoly problémája, hogy tárgyuk általában a tanult emberek perspektívájából kerül bemutatásra. Nincs ez másként ebben a kötetben sem, Dalos akár mint a demokratikus ellenzék egykori tagja, akár mint a tudományos megismerés embere beszéli el az eseményeket, beszédmódjában egy mindenképpen közös: az értelmiségi perspektíva. Ezzel elsősorban nem az a gond, hogy adott esetben elfogult, hanem hogy kényszerűen kimarad belőle a rendszerváltásban csak passzívan részt vevő, többségében nem értelmiségi rétegek nézőpontja. Dalos írásában a különböző (gyakran igen kisszámú) ellenzéki csoportok és a pártértelmiség is igen érzékletesen és aprólékosan bemutatva jelenik meg, ezzel szemben a „hallgatag többség” sokszor csak mint illusztráció, mint statisztikák alanya vagy konzumvágyait kielégíteni igyekvő arctalan tömeg. Ez persze részben a források egyoldalúságának köszönhető, hiszen akik passzívan szemlélték a rendszerváltást, azok kevés nyomot hagytak, de a probléma tudatos kezelésével ez a fajta egyoldalúság bizonyos mértékig orvosolható lehetett volna. Dalos könyve jó értelemben vett ismeretterjesztő könyv, szerzője nem céhbeli történész. A kötet már említett előnyei, de hibái is ebből adódnak. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen nagyléptékű történeti monográfia megírásához többéves, -évtizedes kutatómunka szükséges. Dalos ezt nem vállalta (nem is ígérte), de ennek megfelelően áldozatul esett bizonyos közkeletű történettudományi toposzoknak, melyeket ugyan mára már megcáfoltak, de mégis makacsul tartják magukat. Az egyik ilyen, hogy a Szovjetunió számára a KGST és kelet-európai szocialista országokkal folytatott kereskedelmi kapcsolatok komoly veszteséget okoztak. Legújabban Germuska Pál bizonyítja levéltári kutatások alapján, hogy ez korántsem volt így, a gazdasági egyezmények megkötésekor és azok megva120


Keller

Márkus:

Vasfüggönyök

és

rendszerváltások

lósulása folyamán a Szovjetunió kényesen vigyázott arra, hogy ne érje őt kár, sőt nyereséget könyvelhessen el.3 Ez természetesen nem jelenti azt, hogy Szovjetunió gazdasága jól működött volna, vagy hogy a nemzetközi politikai kommunikációban ne emelték volna ki diplomáciai-taktikai megfontolásokból a Szovjetunió gazdasági stabilizáló szerepét Kelet-Európában, de az biztos, hogy a kelet-európai szocialista országok nem jelentettek gazdasági tehertételt a számára. A másik ilyen közkeletű kortárs tévedés szintén gazdasági természetű. Bár a Német Demokratikus Köztársaság vezetői nagy hangsúlyt fektettek arra, hogy országuk gazdáságának valódi állapotát leplezzék, a különböző kutatók ma már egyetértenek abban, hogy az legkésőbb az 1970-es évek közepétől rendkívül válságos állapotban volt, nemcsak az eladósodottsága volt magas, hanem a rejtett munkanélküliség is, és az ipar termelékenysége is súlyos problémákkal küszködött.4 Az olvasót a mű feldolgozásában kronológia és névjegyzék is segíti, a könyv kellemes külsejű, jó kézbe venni. A túlzottan kritikus recenzens csak azt vetheti még fel, hogy Alois Mock és Horn Gyula rémesen elcsépelt és ráadásul beállított „vasfüggönyös” képe helyett5 lehetett volna valami izgalmasabb fényképet választani a borítóra. Mindezen hibák ellenére könyv alapos, lendületes és érdekes. Az eddigi recenziók és a lipcsei könyvvásár (megérdemelt) díja mutatja, hogy nemcsak elérte célcsoportját, a témában nem szakértő értelmiséget, hanem helyenként olyan feladatot is ellát (szakirodalmi munkának tekintik), amire nem is szánta sem a szerző, sem a könyvet megjelentető kiadó. Ennek ellenére egy a magyarországi rendszerváltást átfogóan elemző, nemzetközi kontextusba helyező, jól menedzselt történettudományi munkát Dalos könyve csak ideiglenesen helyettesíthet. Ennek létrehozása azonban már mai magyar történettudomány és kultúrpolitika feladata és felelőssége.

3 GERMUSKA Pál: Vörös arzenál. Magyarország részvétele a nemzetközi hadiipari együttműködésben a KGST keretei között, Argumentum – 1956-os Intézet, Budapest, 2010, különösen 207. 4 Erről például Theo PIRKER – M. Rainer LEPSIUS – Rainer WEINERT – Hans-Hermann HERTLE: Der Plan als Befehl und Fiktion – Wirtschaftsführung in der DDR. Gespräche und Analysen, Opladen, 1995; Hans-Hermann HERTLE: Der Weg in den Bankrott der DDR-Wirtschaft, Deutschland Archiv 25/2. (1992), 127–145; Maria HAENDCKE-HOPPE-ARNDT: Wer wusste was? Die ökonimische Niedergang der DDR, Deutschland Archiv 28/6. (1995), 588–602. 5 OPLATKA András: Egy döntés története, Helikon, Budapest, 2008, 111-117.

121



Laczó Ferenc MEGOSZTÓ NEMZETI TÖRTÉNELEM Szűcs Zoltán Gábor: Az antalli pillanat. A nemzeti történelem szerepe a magyar politikai diskurzusban 1989–1993. L’Harmattan, Budapest, 2010, 270 oldal, 2600 Ft

Az antalli pillanat Szűcs Zoltán Gábor frissen, idén február 10-én sikerrel megvédett diszszertációján alapul, és több éves érlelés gyümölcse. A publikálás céljából némileg átdolgozott teljes szöveget, melynek fejezetei közül több korábban is megjelent már, a (Szűcs és egyik mentora, Szabó Márton szerkesztésében megjelenő) Posztmodern Politológiák könyvsorozat kilencedik darabjaként adták ki. Szűcs összetett, nagyívű koncepciót kifejtő és komoly újraértelmezést végrehajtó művének legfőbb erényei közül kettőt érdemes rögtön kiemelnünk. Az antalli pillanat egyrészt a Magyarországon kevéssé és sokszor inkább csak elméleti szövegekből ismert politikai diskurzustörténet pocockiánus változatának innovatív alkalmazása, és mint ilyen, az egyik első effajta magyar nyelvű empirikus (forrásként főként parlamenti jegyzőkönyveket, sajtóanyagokat, politikusi beszédeket, történeti esszéket és tanulmányokat hasznosító) monográfia.1 Az elkészült mű megjelenését e tény önmagában még csak tudományos életünk eszmetörténeti teljesítmények iránt fogékony résztvevői számára tenné jelentőségteljes eseménnyé. Az antalli pillanat megítélésem szerint azonban a közelmúlt magyar politikája iránt érdeklődő tágabb olvasóközönség figyelmére is igényt tarthat, mivel a könyvben sorakozó gondolatgazdag, bár egyúttal helyenként kétségkívül meglehetősen elvont esettanulmányok érdekfeszítő, vélhetően továbbra is sokakat foglalkoztató témát járnak körül és mutatnak be következetesen új megvilágításban. Szűcs ugyanis a Bihari Mihály kanonikus narratívája által divergálónak nevezett magyar pártrendszer, az elmúlt húsz évet szinte végig jellemző polarizált politikai diskurzus egyik ősforrását dolgozza fel könyvének lapjain. A szerző vizsgálatának konkrét tárgya a nemzeti történelem huzamosabb ideje vitatott, de szisztematikusan, mikroszinten korábban nem elemzett szerepe a rendszerváltozás korai éveiben (az „antalli pillanat”-ban), e „szinte zárványszerű, habár belül mozgalmas és érdekes” időszak magyar politikai diskurzusában (13). Ily módon Szűcs egyetlen, kétségkívül önmagában is jelentős aspektus kibontása által kínálja az 1989 és 1993 közötti évek értelmezését, amikor is a nemzeti történelem igen sokféle téma megtárgyalásakor (a közjogi berendezkedés, a gazdaságpolitika, a szociálpolitika, a külpolitika stb.) jutott fontos szerephez. Magyarul elsősorban Szabó Márton könyvei említendők. J. G. A. Pocock és a cambridge-i iskolát bemutató magyar nyelvű alapkötet: A koramodern politikai eszmetörténet cambridge-i látképe. John Dunn, John G. A. Pocock, Quentin Skinner és Richard Tuck tanulmányai, szerk. Horkay Hörcher Ferenc, Tanulmány Kiadó, Pécs, 1997.

1

122


Laczó

Ferenc:

Megosztó

nemzeti

történelem

A könyv kulcsfigurája, Antall József a nemzeti történelmet eminensen alkalmasnak tartotta konszenzusteremtésre, sőt miközben integratív köznyelvként gondolt rá, a politikai diskurzus domináns nyelveként próbálta elfogadtatni – a könyv másik főszereplőjeként, Antall történelemképének nagyformátumú, igen heves és olykor sajnálatosan elnagyolt bírálatokkal fellépő kritikusaként Szabó Miklós szerepel. Az Antall–Szabó szembenállás egyik lényeges illusztrációja annak, ahogyan a nemzeti történelem a kor politikájában az Antall által vágyott konszenzus helyett idővel a széthúzás, a neheztelés, sőt olykor durva, nemtelen támadások forrása lett, mígnem politikai szerepe az antalli pillanat elmúltával ismét lecsökkent. Az egyik legfőbb kérdés, melyet Az antalli pillanat epizódonként, vitáról vitára lépkedve, azokat részletesen és igen szofisztikált módon elemezve kísérel megválaszolni, nem más, mint hogy e polarizáció milyen módon és miért következett be. Hogyan történt, hogy a nemzeti múlttal való folytonosság és a jelen, illetve a jövő szükségletei iránti érzékenység összeegyeztethetetlennek kezdett tűnni, olyannyira, hogy az előbbi igényének puszta felvetése is a nosztalgikusság, az anakronizmus és a restaurációs igény vádjait kezdte (bár Antall esetében jogosulatlanul, mégis igen gyakran és sokak számára hihetően) maga után vonni? Röviden: hogyan diszkreditálódott a nemzeti történelem politikai nyelve 1989 után, mindössze néhány év elteltével? A bevezető rész után sorakozó esettanulmányok az előre nem determinált, de végül ehhez a kifejlethez vezető polémiák elemzésére tesznek alapos kísérletet. Közülük három-három tárgyalja a koalíciós idők (1945–47) eltérő értelmezéseit, illetve a Horthykor megítélése körüli politikai manővereket, egyrészt fontos parlamenti viták (amilyenek a köztársasági elnöki vita, a reprivatizációs vita, a címervita és az önkormányzati vita voltak), valamint két további eset (a parlament alakuló ülésének történeti narratívái, illetve a liberális és a szocialista narratívák konvergenciájának problémája) kapcsán. A mű negyedik, záró része a korábbiaktól eltérő jellegű: Antall József politikusi elképzeléseit járja körül, melyeket Szűcs szintén a nemzeti történelem problematikáján keresztül szemlél. E fejezetek azt vizsgálják, hogy a nemzeti történelem antalli használata miképpen járult hozzá Antall közösségi önmeghatározásának, cselekvési modelljének és politikai programjának kialakításához. A könyv felosztása összességében módfelett logikus és transzparens, ugyanakkor a feldolgozásmód komplexitása miatt a szövegbeli keresztutalások rendszere igencsak bonyolultra sikeredett.

* Néhány gondolat erejéig térjünk vissza Az antalli pillanat első részéhez. E három fejezet háttérismereteket közvetít letisztázott formában és magas színvonalon, ily módon nemcsak bőségesen eleget téve a disszertációs követelményeknek, hanem egyúttal bizonyítva is a szerző alapos és tágkörű felkészültségét. Szól e rész elméleti és tudománytörténeti kérdésekről, a diszkurzív politikatudomány (és tágabban a kortárs politikai eszmetörténet-írás) főbb jellemzőiről, valamint hazai és nemzetközi létformáiról és másfajta tudományos tevékenységekhez fűződő kapcsolódási pontjairól. Olvashatunk továbbá a 123



szerző plurális inspirációjú módszertani preferenciáiról, melyek leginkább hermeneutikus politikai olvasatok elvégzésére csábítják. Megtudjuk, hogy Szűcs monográfiája a politikai diskurzus bemutatását ambicionálja, módszere pedig „történeti, deskriptív és kontextualista” (21).2 Ezen első három fejezet továbbá a rendszerváltás korábbi politológiai szakirodalmának elegáns áttekintését is nyújtja. Utoljára, de nem utolsósorban Szűcs empirikus elemzései szempontjából kifejezetten kulcsfontosságú módon a nemzeti történelem politikai nyelvként való értelmezésének lehetősége és ennek potenciális előnyei mellett érvel. Szűcs Zoltán Gábor hangsúlyozza, hogy a nemzeti történelem politikai nyelve, akárcsak alternatívái (a szociologizáló, az etnoradikális, valamint a könyvben csak kis szerephez jutó reálpolitikai), speciális szótárral rendelkezik, megkülönböztethető retorikát és sajátos stíluselemeket használ, melyekhez szintúgy beazonosítható filozófiai és politikai előfeltevések kapcsolódnak. Szűcs megfogalmazásában e politikai nyelv „talán legfontosabb, legszembeötlőbb jellemzője nemzet, államiság (vagy politikai közösség vagy közjog) és történeti kontinuitás fogalmainak, jelentéseinek szoros összetartozása, amihez jeles politikatörténeti események, helyek, hősök neveiből összeálló kánon(ok) társul(nak)” (62). A nemzeti történelem politikai nyelve az elmúlt kétszáz év során vitathatatlanul fontos szerepet játszott a magyar politikai diskurzusban, miközben rendszeresen megújulva gazdag és tagolt tradícióikat hozott létre. (A könyv néhány igen sűrű oldalt szentel e hosszabbtávú folyamatnak, akárcsak a „szinkrón összefüggések”-nek.) Szűcs érdekes meglátása szerint a politikai szereplők főleg a politikai törések idején használták az e nyelv által kínált fogalmakat (69). Így két tényező tehette 1989-től kezdődően ismét olyannyira aktuálissá a nemzeti történelem nyelvét: hagyományos kulcsszerepe és az „időtapasztalat változáskori értelmezésére” való képessége. Szűcs feltérképez néhány jelentős, a nemzeti történelem politikai nyelvének heterogenitásából származó belső vitát. Ezek egyik alapvető jellemzője, hogy a forradalmak és függetlenségi küzdelmek beváltatlan ígéreteit hangsúlyozó „virtuális történelem” narratíváját szembe lehet helyezni a reális történelemmel (ahogy azt például egyértelműen inkább progresszív, mint nacionalista megfontolásból Szabó Miklós vagy Litván György is oly gyakran tette). Az antalli pillanat ezen túl azt is bemutatja, hogy milyen alternatív 2 Szűcs elemzései során a cambridge-i inspirációjú kontextuális elemzés módszereinek korántsem mechanikus alkalmazása kerít sort. Ezen belül is elsősorban a Pocock által a paradigma vagy az ideológia szigorúságával szemben meglehetősen rugalmasnak vázolt politikai nyelvek fogalma (a politikai valóság konceptualizálására és nyilvános megvitatására használt többé-kevésbé behatárolható idiómák elképzelése) szolgál heuretikus eszközéül (36). Szűcs nem zárt és logikus gondolkodási egységeket próbál kimutatni, figyelme sokkal inkább egy sor „gyenge koherenciával és normativitással” rendelkező jelenségre irányul. Ilyenek Pocock szerint a következők: nyelvi mintázatok, összetartozó fogalmi csoportok, visszatérő stílusjegyek, retorikák, rendszeresen együtt járó előfeltevések, implikációk és következtetések (38). Szűcs használja még e nyelvek eltérő változatainak megnevezésére a „beszédmód” fogalmát, az egyéni nyelvhasználatokra pedig a „retorika” kifejezéssel utal. További elemzői kulcsfogalmai a konceptualizáció(s stratégia) és az újraírás (41). A viták, az egyet nem értések természetének elemzéséből következően elsősorban szövegközi kapcsolatokat, cirkuláló motívumokat és igenlő vagy polemikus egymásra utalásokat emleget fel műve során (23).

124


Laczó

Ferenc:

Megosztó

nemzeti

történelem

nyelvekkel versengett a nemzeti történelem politikai nyelve az 1990-es évek elején, milyen külső kihívások érték. Szűcs ilyeneknek nevezi a szociologizáló vagy társadalomtudományos, az etnoradikális és reálpolitikai nyelveket, melyek mind-mind eltérő módon tételezik a politikai közösséget, a politikai cselekedetek célját, értelmét, idejét. Így bizonyos szempontból e nyelveken tett kijelentések összemérhetetlenek, mivel állításaikat csak részlegesen lehet egymás nyelvére lefordítani. A demokratikus vitakultúra és e nyelvek ismeretének (vagy talán csak elfogadásának?) hiányában e kétségkívül komoly felfogás és megfogalmazásbeli eltérések automatikusan félreértéseket generáltak, melyek nem ritkán türelmetlenséggel és olykor rosszindulattal lettek súlyosbítva. Így lett az eleve rivalizáló kooperációra épülő demokrácia magyar változatára jellemző a túl heves rivalizálás és a túl kevés kooperáció, mígnem 1994-ben egyértelműen domináns pozícióba jutott a szociologizáló nyelv – egészen a Fidesz 1998-as újkonzervatív nyelvi forradalmáig és a párhuzamos nyelvi univerzumok intézményesüléséig.3

* Szűcs megközelítésmódja szerint tehát az 1989 és 1993 között a nemzeti történelem nyelvén belüli és nyelve körüli lezajlott polémiák pococki módon felfogható nyelvi viták voltak. Másképpen kifejezve: e viták egymással rivalizáló politikai nyelvek és az azonos nyelvek különböző beszédmódjai közötti konfrontációkként értelmeződnek. Jelentős viták ilyetén bemutatására tesznek kísérletet Az antalli pillanat első része után sorakozó esettanulmányok. Az általuk elbeszélt történet íve a sikeres felelevenítés és aktualizálás után a polarizáció és végül az eljelentéktelenedés felé hajlik. Hiszen míg 1989-ben a köztársasági elnöki vita során Antall történeti érvelése, 1848–1946–1989-es pilléreket felállító alkotmányos forradalmi folytonosság-tézise még pozitív visszhangra lelt és az új politikai rend legitimálására szolgált, sőt az önmagában sem egységes kormányoldalnak az 1990-es címervitában sikerült ellenzékieket is meggyőznie és felülkerekednie, később már a nemzeti történelmi érvkészlet is leginkább a különbségek, az elhatárolódások eszközéül szolgált, mígnem 1994-re (a választások kimenetelétől természetesen nem függetlenül) érezhetően időszerűtlenné vált a parlamentáris demokrácia és a reálpolitikai gyakorlat nemzeti történelmi igazolási kísérlete. Ez a Szűcs által bemutatott izgalmas történet dióhéjban, bár ezen összefoglalás bizony értelemben jogtalanul leegyszerűsítő, és sajnos nem illusztrálhatja az egyes elemzések meglátásainak gazdagságát sem. Szűcs kutatásának egyik fő tanulsága, hogy a historizáló politikával kapcsolatos viták tematikus fókusza idővel látványosan eltolódott. Az 1945–47-es, koalíciós időkhöz való viszonytól az élesedő politikai polarizációval összefüggésben a Horthy-korszak értékelése felé fordult (17). Ugyanakkor az 1945-ös korszakhatárt visszafelé átjárhatatlannak leíró történeti konstrukciók áthatották a magyar politikai kultúra egészét, így az 19453 Erről lásd SZŰCS Zoltán Gábor: Újkonzervatív forradalom. A nyelvi innováció stratégiája az 1998-as kormányprogram vitájában = Fidesz-valóság. Diszkurzív politikatudományi elemzések a Fideszről, szerk. Szabó Márton, L’Harmattan, Budapest, 2006, 99–128.

125



öt „ismétlődő újrakezdés”-ként felfogó nézetek hitele csekély volt (243). Antall politikai programja, amelyet a nemzeti történelem politikai nyelvén fogalmazott meg, s amely a folytonosság és a korkövetelmények kritériumának egyaránt meg kívánt felelni, az opciók ilyetén való leszűkülése folytán (melynek következtében a megkerülhetetlen kérdés az lett, hogy milyen elfogadhatatlan folytonosságokat fedezhetünk fel a Horthykor és a jelen között) nem járhatott sikerrel. Nemzeti történelmi érvei a Horthyrendszer historizáló politikájával mosódtak össze, szimpla analógiákon keresztül értelmezték őket (241). Antall konstrukcióját ekkoriban belülről, a nemzeti történelem függetlenségi és radikális változatai részéről,4 és kívülről, a szociologizáló nyelven megfogalmazott módon is5 érték helyenként kifejezetten vehemens és összességében hatásos támadások (263). Az antalli pillanat rendszerint újszerű olvasatokkal és konklúziókkal szolgáló esettanulmányai e turbulens, a politikai viták újrakezdődését és elmérgesedését hozó évek emlékezetes pillanatait, szenvedélyes vitáit kísérlik meg sokoldalúan bemutatni. A szerző megalapozottan állítja, hogy a könyv elemzései „megmutatják, hogy milyen változatos célokra és módokon használták a nemzeti történelmet a kor politikai szereplői” (22). Összefoglalva, Az antalli pillanatot egyaránt jellemzi Szűcs erős elméleti hajlama, módszertani rugalmassága és innovációs készsége, szerencsés, sőt megítélésem szerint kiváló témaválasztása és gazdag empirikus kutatása. Ezek együttes eredményeként születtek meg a szerző újszerű elemzései, melyek során a 1989–93 közötti szenvedélyes, nemzeti történelmi kérdésekről és a nemzeti történelem politikai használatának érvényességéről folytatott vitákban megfogalmazott álláspontokat eszmetörténeti tradíciókba ágyazva tárja fel és olykor nem sejtett összefüggéseket mutat ki. Meggyőződésem, hogy Szűcs Zoltán Gábor megfontolt empatikussága, elégikus, de korántsem apologetikus elbeszélése sokakat érdeklő kérdéseket helyez új és izgalmas eszmetörténeti megvilágításba.

A nemzeti történelem részleteiről zajló viták során, azaz amikor az a kérdés merült fel, hogy Antall koncepciói alkalmazhatóak-e a múltra. 5 Implicit és olykor explicit viták során a nemzeti történelmi politikai nyelv használatának érvényességéről, melyek azt vitatták, hogy helyes-e Antall jelenkonceptualizációja. 4

126



Számunk szerzői ABLAKA GERGELY (1979, Budapest) politológus, az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának oktatója BALÁZS ZOLTÁN (1966, Sopron) politológus, közgazdász, a Budapesti Corvinus Egyetem oktatója FILEP TAMÁS GUSZTÁV (1961, Budapest) művelődéstörténész, szerkesztő HAHNER PÉTER (1954, Budapest) történész, a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának oktatója HATOS PÁL (1971, Budapest) történész KELLER MÁRKUS (1974, Lipcse) történész, az 1956-os Intézet munkatársa LACZÓ FERENC (1982, Budapest) történész, az Közép-Európai Egyetem doktorandusza MEZEI BALÁZS (1960, Budapest) filozófus, egyetemi tanár, ELTE Bölcsészettudományi Kar, PPKE Bölcsészettudományi Kar MOLNÁR TAMÁS (1921–2010) filozófus NOVÁK ATTILA (1967, Budapest) történész, szerkesztő NÓVÉ BÉLA (1956) történész, publicista SCHLETT ISTVÁN (1939, Szilágynagyfalu) politológus, az ELTE Állam- és Jogtudományi Kara Politikatudományi Intézetének egyetemi tanára TECHET PÉTER (1984, Budapest) doktorandusz, PPKE Bölcsészettudományi Kar VESZTRÓCZY ZSOLT (1966, Budapest) történész, az OSZK munkatársa VIGH PÉTER (1985, Budapest) egyetemi hallgató, PPKE Bölcsészettudományi Kar ERIC VOEGELIN (1901–1985) filozófus

127


2010. NYÁR TARTALOM Romániai magyar közösség – etnikai társadalom Kiss Tamás: Támpontok az erdélyi etnikai rétegződési rendszer vizsgálatához I. Opra Pál: Erdély lakosságának foglalkozások szerinti megoszlása az 1930-as népszámlálási adatok alapján László Márton: Az állami elvonási technikák és azok hatása az állattenyésztésre néhány székelyföldi településen 1953-ban

Nemzetállamok és kisebbségek a posztszovjet térségben Makkay Lilla: Lehetőségek, versengés és egymásra utaltság a messzi Északon. Regionális együttműködés és „Nagy Játszma” Európa tetején Fehér Diána: A soknemzetiségű Krím-félsziget az orosz–ukrán kapcsolatokban Oleh Protsyk – Ion Osoian: Etnikai vagy multietnikus pártok? Választási küzdelem és a parlamenti képviselőjelöltek kiválasztása Moldovában Giorgi Sordia: Oszétok Grúziában – a 2008-as háború után Ölveczky Anna: A Lett Köztársaság állampolgársági politikája 1989–2009 Lagzi Gábor: A litvániai lengyel kisebbség az 1989-et követő időszakban

Szemle Molnár József: Két nemzetrész eltérő demográfiai alakulása (Gyurgyík László – Kiss Tamás: Párhuzamok és különbségek. A második világháború utáni erdélyi és szlovákiai magyar népességfejlődés összehasonlító elemzése. Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, Budapest, 2010)

Gál Katalin: Gyorstalpaló társadalmi problémákból diákoknak, politikusoknak, egyéb szakmabelieknek (Péter László: TP 5.0 Elmélet és empíria öt globális társadalmi probléma vizsgálatában. Kriterion Könyvkiadó, Kolozsvár, 2009) Szerkesztőség: 1055 Budapest, Falk Miksa u. 6., V./10. Tel.: +36-1-4450-473, fax: +36-1-4450-479 Internetcím: www.prominoritate.hu E-mail: [email protected]

KOMMENTÁR TARTALOM Balázs Zoltán: Kirakós-játék: én, te, mi, ők 3. MŰHELY Techet Péter: A jogállam ellenségei és áldozatai 8

Recommend Documents