Komlósi Piroska A család támogató és károsító hatásai a családtagok lelki egészségére. A család helyzete a társadalomban1 Világszerte ismert jelenség, hogy a hagyományos családok csak nehézségek árán képesek a felgyorsult gazdasági és társadalmi változásokhoz igazodni. Ez a krízisszerű állapot, úgy tűnik, nem jelenti a tradicionális családforma végső felbomlását, megszűnését, csupán az átalakulás szükségességét húzza alá. „Egyetlen más szociális struktúra sem alkalmas a tradicionális család legfontosabb funkciójának, a fiatalok gondozásának és nevelésének a betöltésére” – vallja Scanzoni, aki egyébként a radikálisabb alternatívakeresőkkel szimpatizál (Scanzoni 1983, 38.). Amikor a hazai mentálhigiénés állapotok lesújtó adataira gondolunk (szuicidum, alkoholizmus, egyéb devianciák, válás, népesség fogyása), joggal hiányoljuk a családok védő-megtartó erejét. Súlyos örökséget rótt ránk az ötvenes évek ideológiája, amely a családi konfliktusok megszűnését prognosztizálta, mondván, hogy annak oka a kapitalizmus okozta férfi-nő ellentét, s ez a nők egyenjogúságával megszűnik. Ez az ideológia elhanyagolta az érdemű családsegítő szociálpolitikát, illetve szolgáltatásokat. Az utóbbi pár évben elindult ugyan némi törekvés korszerűbb, adekvátabb családpolitikára, de tradíciók, megfelelő szemlélet és speciálisan képzett szakemberek híján kétséges, hogy belátható időn belül lesz-e ennek érdemi eredménye. A családkutatásokról A család szociológiai elemzése az 50-es évektől világszerte nagymértékben fellendült, tudományos és politikai (családpolitikai) kérdésfelvetésekkel egyaránt sok családkutatást finanszíroztak. A családra vonatkozó mentálhigiénés szemléletű kutatások a 60-as években indultak el. Ezek egyik központi témája a házasságok, a családi élet és a pszichológiai egészség viszonya. Egyértelműek azok az adatok arra vonatkozóan, hogy a házasságban élők között kimutathatóan kisebb a halálozási és megbetegedési arány, mint az egyedül élők között. Ennek okait többféleképpen magyarázzák. a) Az ún. szelekciós hipotézis szerint a házasság eleve szelektál, mert a lelkileg súlyosabban sérült egyének eleve képtelenek házasságra, illetve a kórosságaik hamarabb vezethetnek válásra vagy különélésre b) A házasság során kialakuló alkalmatlanságot tételezők a házasságban élők pszichés megbetegedéseit a házasságban élésre, mint oki tényezőre vezetik vissza, s hipotézisük két nézőpontot integrál (Segreves 1982): (1) a stresszhipotézis a növekvő számú pszichés megbetegedést a megterhelő életmódváltozással hozza összefüggésbe; (2) a támogató hipotézis szerint a házasság akkor véd a mentális megbetegedésektől, ha világos szerepdefiníciókat és normákat ad, illetve rokoni és baráti kapcsolathálózatot hoz létre. A kérdés végül is az, hogy a pszichológiai-pszichiátriai intervenciókkal lehet-e csökkenteni a házassági problémákkal összefüggő megbetegedéseket. Igennel kell válaszolnunk, s ez a szakemberek felelősségére hívja fel e figyelmet. Kiderül, hogy a szakemberek és intézmények nincsenek kellően felkészülve a családok problémáinak megértésére és kezelésére. A fent említett ún. támogató hipotézis témánk szempontjából figyelemre méltó, s alaposabb kifejtése szükséges. Az epidemológiai és etológiai vizsgálatokból kitűnik, hogy azokban a szubpopulációkban, amelyekben olyan társas tömörülések működtek, amelyek az egyénekre ún. „támogató rendszerként” hatottak, a fizikális és mentális megbetegedések gyakorisága jelentősen kisebb volt, mint a környezetükben. Ez különösképpen nyilvánvalóvá vált a felerősödött stresszhatások, valamint a gyors fizikai és szociális
1
In: Gerevich, J. (szerk. 1997): Közösségi mentálhigiéné. Animula, Budapest, 1997, 13- 34.o. 1
változások időszakában. A mentálhigiéné teoretikusai közül G. Caplan volt az, aki egyik könyvében az emberi csoportosulások támogató funkcióit elemezte (Caplan, Killilea 1976). A „támogató rendszerű” csoportosulások (support system) legfőbb jellemzői szerinte, hogy az egyént: - sajátos individuumként kezelik, - személyes módon érdeklődnek iránta, - az ő nyelvét beszélik, - nyílt elvárásokkal vannak iránta, - nyíltan minősítik teljesítményeit, - jutalmazás és működés egyaránt működik. Lényegét tekintve az egyén személyes szükségleteire érzékenyek. Ezek a csoportok, ha segítséget nyújtanak (akár rövid, akár hosszú távú), abban mindig fellelhetőek az alábbi mozzanatok: a) a segítők, mint az egyén számára fontossá vált emberek arra törekszenek, hogy a „rájuk bízott” személy a saját lelki erőforrásait mobilizálja; b) a feladatokat felosztják a segítők és a rászorulók között; c) különböző jellegű támogatásokkal (eszköz, pénz, tanács) azt célozzák, hogy az egyén javíthassa a saját problémamegoldó készségét. Ezeknek a „támogató rendszer”-szerű funkcióknak a meglétét érdemes átgondolni a családra, mint a rendszerként működő közösségre vonatkozóan. Feltehetően minden életszakaszban más-más módon fejti ki a család a támogató funkcióit. Caplan általánosságban veszi számba s elemzi azt a kilenc funkciót, amelyet lényegesnek tart a családtagok mentális egészsége szempontjából (Caplan 1976a). Ezeket érdemes felvázolni, mert a szakemberek meglévő ismereteit újrastrukturáló, új szemléletbe ágyazó hatásuk van. A család „támogató rendszer” jellegű funkciói G. Caplan szerint: 1. A világra vonatkozó információk összegyűjtője és terjesztője. Az egyének családon kívüli alkalmazkodását sikeresebbé teszi, ha a családtagok egymásnak átadva a saját mindennapjaik tapasztalatait, ismereteit, egymást előkészítik a rájuk váró feladatokra. E funkciók zöme a szocializáció jelenségkörébe sorolható. Mivel napjainkban az információszerzés lehetősége nagyon kitágult (elsősorban a tömegkommunikáció miatt), a család szerepe e vonatkozásban lecsökkent, illetve módosult: elsősorban az információk rendezéséhez, minősítéséhez ad támpontot. 2. Visszajelentő-útmutató rendszer. A család folyamatos gyakorlóterepet biztosít tagjai számára, hogy megtanulják, hogyan kezelnék a viselkedésükre másoktól jövő reakciókat. Ezt a család akkor segíti elő, ha elfogadó légkörével bátorítja a családtagokat a mindennapi viselt dolgaikról való beszámolásra, amire azután a család minden megnyilvánulása akarva-akaratlanul minősítő reakció. Ha ezek mögött érzi az egyén az érzelmi biztonságot, akkor be tudja építeni e kritikákat a visszavonulásaiba, viselkedéseibe. A család mindig a saját értékrendszeréhez viszonyítva minősíti az egyént. 3. A világról kialakuló kép, az életfilozófia forrása. A család a legfőbb forrása azon hiedelmek, értékek, viselkedési kódexek összességének, amelyeket az egyén észrevétlenül vagy explicit tanítások hatására magába szív. Ezek után meghatározóvá válnak abban, hogy a társadalomban általuk követendő útról miként fognak vélekedni. Ha a családban tanultak egységesek, akkor szilárdak is, és viszonylag biztos iránytűként hatnak. Mitől válik egységessé a család életfilozófiája? Elsősorban a szülők őszinte, hiteles, kongruens megnyilvánulásaitól, amelyeket a gyermekek sokféle helyzetben megfigyelhetnek. Ennek a bensővé vált érték- és hitrendszernek énerőt fokozó szerepe van, amely az egyént átsegíti krízishelyzetein, izoláltságán. Ha újfajta helyzetbe, válaszútra vagy nehéz döntések elé kerül az egyén, a családból hozott stabil értékrend és attitűdök sokat segítenek neki. 4. A problémák megoldásában eligazít és közbenjár. A családban sok ismeretanyag és ismeretség akkumulálódik arra vonatkozóan, hogy milyen problémákkal hova, kihez lehet fordulni segítségért. (Megjegyzendő, hogy hazánkban különböző okok miatt a család közbenjáró segítsége elsősorban a személyes ismeretségek szférájában hat.) A családi feszültségek egyik forrása, hogy a mindenkori problémák megoldásmódjaiban a tradicionálishoz képest változások, alternatívák kínálkoznak. Ez a generációk között konfliktusokat szül. 2
5. Gyakorlati és konkrét segítség forrása. A segítés a generációk között kétirányú. A szülők részéről még nyugdíjas és idős korban is jelentős a segítés, amely elsősorban az unokákra való felügyeletben, de anyagi segítségben is (jelentős ajándékozások) megmutatkozik. A felnőtt, kereső fiatalok főként az öregek háztartásának segítésével, a megözvegyült szülő fokozottabb testi-lelki támogatásával viszonozzák ezt. A családi segítségek a krízisek és változás idején a legjelentősebbek. A konkrét segítség mellett a legfőbb értékük az, hogy szükség esetén azonnal elvárhatók, különösebb kérés nélkül. Ez a krízis miatt sérülékennyé vált embernek erőt ad, hogy olyasmit kap, amihez joga van, s nem kell ezért könyörögnie, megalázkodnia, hanem megőrizheti autonómiáját és önbecsülését. 6. A pihenés és regenerálódás színtere. Egymást már ismerve és elfogadva, a családban elengedheti magát az ember. Ez az a közösség, ahol a leginkább individuumként kezelik, vagyis „önmaga” lehet, mert kölcsönösen tekintetbe veszik és bizonyos mértékig szolgálják is egymás szükségleteit. A család a jól ismert működéseivel, egymástól ismert reakcióival, a családtagok közötti „játszmák” viszonylagos állandóságával biztonságérzetet ad a családtagoknak, a teljesítmény általi megméretés kevésbé szorongató, s „lazítás”, pihenés is megengedett. 7. Referencia- és kontrollcsoportként hat. A családtagoknak szükségük van arra az érzésre, hogy jól ismerik őket, érdeklődéssel viseltetnek dolgaik iránt, s hogy a többi családtag véleménynyilvánítását szeretettel, segítő szándékkal teszik, így azok érdemiek, reálisak. Ezért fokozottan figyelnek a családból jövő mindenfajta minősítő megnyilvánulásra, és azok mélyebben érintik őket, mint a kívülről jövő visszajelentések. A család állandóan kontrollálja tagjainak viselkedését. A jutalmazó és büntető viselkedésminták családonként és szubkultúránként változnak, de minden esetben kifejezik azt is, hogy milyen mértékben fogadják el, mennyire szeretik az illetőt. 8. Az identitás forrása. Az élet problémáival való boldogulás záloga az egyén énképének; önértékelésének, identitásának a letisztultsága, stabilitása, ami viszont a családban kapja meg az alapjait. Bár Caplan nem fejti ki a folyamat részleteit, hasznos végiggondolnunk a családi szocializációs folyamat fő mozzanatait: testi gondozás, érzelmi bátorság megadása, beszélni tanítás, modellnyújtás társas viselkedés megtanulásához, norma és értékrend képviselete, a pszichoszexuális fejlődéshez szükséges miliő biztosítása, terep biztosítása a viselkedések gyakorlására, ismeretanyag (életfilozófia) közvetítése. Krízishelyzetben az ember elbizonytalanodik, külső hatásokra fogékonyabbá, nyitottabbá válik, ezáltal dependensebbé is. Ilyen állapotban a család az elfogadás éreztetésével segíthet stabilizálni az identitásérzést, s az egyén aktuális gyengeségérzését múltbeli sikereinek, erejének felmutatásával ellensúlyozhatja. 9. Az érzelmi teherbírást fokozza. A mentálhigiénés megközelítés szempontjából a család segítő funkciói közül ez az egyik leglényegesebb. Az érzelmi teherbírástól függ ugyanis, hogy az egyén életének a megterhelő, kritikus időszakait hogyan vészeli át: konstruktívan, előremutatóan, a fejlődés irányába, vagy regresszíven, további problémák kiindulópontjait „termelve ki” ezáltal. A krízishelyzetek feldolgozásának folyamatában a család szerepe: a) A krízisek és változások negatív érzelmeket mozgósítanak az egyénben (szorongás, bűntudat, depresszió, düh, szégyenérzet stb.), amelyek kontrollálása sok energiát igényel. Ezáltal csökken a realitással való megküzdésben mozgósítható energia mennyisége, s így lecsökken a helyzetmegoldó hatékonyság. Ilyenkor a család legfőbb serepe az, hogy erősítse az egyént, aki énerejével harcol a negatív érzelmek kézben tartásáért. b) A krízishelyzetben levő egyént a frusztrációk infantilisabb, regresszívebb lelki munkamódok irányába sodorják, ami további problémák forrása, mivel nem adekvát megoldási módokat választ. A család ilyenkor szolidaritása, szeretete kifejezésével javíthatja az egyén frusztrációtűrését, és érettebb reakciómódjait segítheti érvényre jutni. c) A krízisek gyakorta végződnek veszteségekkel (pl. szeretett személy elvesztése), s az ilyen élmények feldolgozása hosszadalmasabb lelki folyamatot igényel. Ezt megkönnyítheti, ha a lelki „gyászmunka” idején a család stabil szeretetével és megértésével oldani próbálja a fájdalmas élmények okozta nehézségeket. d) Szeretett személy elvesztése, de a szakmai karrierben elszenvedett veszteség is gyakran az értéktelenebbé válás élményét váltja ki az egyénből. A család ezt úgy ellensúlyozhatja, hogy szeretettel és tisztelettel kezeli továbbra is. Átmenetileg egyes személyek, új szerepkörök, új feladatok segítségként 3
jöhetnek. Gyakran szükséges az egyén számára valamilyen alternatív érzelmi kielégülés, önerősítő feladat biztosítása. A Caplan leírt funkciók sajnos nem mindig működnek kielégítően. Mindenekelőtt a család épségén, stabilitásán és integráltságán múlik, hogy e segítő funkciók mennyire érvényesülnek benne. A támogató funkciók hatékonyságához elengedhetetlen néhány feltétel: - közös nyelv, nyílt kommunikáció a családban; - a generációk közötti élő kapcsolat (amely a gyors társadalmi-kulturális változások miatt a legsérülékenyebbek); - egészséges interperszonális kapcsolatok a családban (kölcsönösség, az adás-kapás hosszabb távon való kiegyenlítettsége, stb.); - felelősségérzet egymásért és a családi kontroll elfogadása; - bizonyos egyetértés a család és a tágabb közösségi, társadalmi és kulturális környezet közt, különben az egyén az ezekben való boldogulásért a családjától kell, hogy eltávolodjon, s ha emiatt elveszíti a családja támogatását, belső biztonsága egy részt is elveszíti. Ezek a feltételek igen sok családnál hiányoznak vagy elégtelenül működnek, s nem képesek kivédeni a krízisek elmélyülését, ill. a kóros irányba való változást. Míg Caplan az amerikai népesség 10-15%-ánál feltételez kórosan alakuló kapcsolatrendszert a családban, joggal hihetjük, hogy Magyarországon a helyzet ennél rosszabb. A deviáns viselkedések és életutak gyakorisága hazánkban arra utal, hogy a családok nem jelentnek elegendő támogató erőt a deviancia irányába sodró hatásokkal szemben. A család élete során változásokra provokáló hatásoknak van kitéve. Ezek ún. „normális kríziseket” (Rappaport 1963), fordulópont jellegű időszakokat eredményeznek. Igazi krízisek akkor alakulnak ki, ha a családi funkciók nem tudnak elég rugalmasan igazodni a helyzethez. A rugalmasság egyik feltétele az egyének nagyfokú stabilitása, s ennek köszönhetően szerepváltásokra való alkalmassága; de ez a tradicionális értékek és modellek meggyengülése miatt, ma nehezebben alakítható ki. Az ún. „normális krízisek” a családi életben jórészt előre láthatóak, mivel megszokottan jelentkező változásokkal járnak együtt (gyermek születése, gyermekek önállósodása, nyugdíjazás, stb.). Megoldási módjaik azután kihatnak az egyén mentális higiénéjére s a családi viszonyok egészére. E periódusokban speciális mentálhigiénés támogatás lenne kívánatos. Ehhez a családok életútjának, fejlődésének belső törvényszerűségeit kellene mindenekelőtt megismernünk. Bár egyre több információ gyűlik ezekről, szisztematikus összeállításukkal még adós a családpszichológia – ha egyáltalán beszélhetünk már ilyen önálló területről. A dinamikus családszociológiában ismeretes modell, Hill és Rodgers ún. családi életciklus felosztása (Hill, Rodgers 1964) keretül szolgálhat az elemzendő jelenség tárgyalásához. Az ő szemléletüket azért tartom a mentálhigiénés gondolkodás számára elfogadhatónak, mert a család természetes változásait igazi fejlődés lehetőségeiként, dinamikus szemlélettel közelítik meg, a család önmegújító képességével is számolva. A családi élet változásait az élet fontosabb eseményeire vezetik vissza, mondván, hogy ezek alapvető változásokat hoznak a család egész életében, interakciós és érzelmi rendszerében. A család mentálhigiénés jelentősége, szerepe ciklusonként más és más. Ennek részletesebb kifejtését a későbbiekben megkíséreljük.
1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8.
A Hill-féle modell nyolc szakaszt különít el a család életútján: az újonnan házasodott pár családja; a csecsemős család; a kisgyermekes család; az iskolás korú gyermekes család; a serdülő korú gyermekes család; a felnövekedett gyermeket kibocsátó család; a magukra maradt, még aktív szülők családja és inaktív öreg házaspár családja.
Kétségtelen, hogy ez a modell sem univerzális elemzési rendszer, hiszen a ciklusokat - megegyezés alapján - az első gyermek életkora szerint határozza meg, míg a valóságban különböző életkorúak élnek 4
együtt a családban. Nem sorolhatók be a házasságkötés nélkül együtt élők, a gyermektelen házaspárok, illetve az újraházasodó gyermekesek sem. De alkalmankénti módosításokkal mégis használhatónak bizonyul, számos családszociológiai kutatás ezt veszi alapul. Itt is szükségesnek láttunk módosítást bevezetni. Ezáltal a 0- 1 éves, ill. 1-6 éves korcsoport elkülönítése a mai hazai mentálhigiénés problémák (főleg a O-3 éves korcsoportnál jelentkező „gyes-szindróma”) miatt módosítandó, így itt O-3 évesekről, ill. 3-6 évesekről lesz külön-külön szó. A család életének minden problematikus időszakában több problémaszint van jelen és hat egyidejűleg: - a családtagok egyéni intrapszichés problémái, - a család már kialakult szerepstruktúrájában és működésében rejlő problémák - az aktuális interperszonális konfliktusok, - a nukleáris család és a rokonság kapcsolatában ható problémák, - a család, a családtagok és külső referenciacsoportok közti feszültségek, - a makrostrukturális döntések, intézkedések, folyamatok családi szinten problémákat indukáló hatásai. Mindezekkel szemben a család mindenkori problémamegoldó kapacitása változó, jóllehet egy-egy családra vonatkozó viszonylagos állandóságot mutat. Ez a családra jellemző "teherbírás" alapvető összefüggést mutat a házasfelek egymáshoz való alkalmazkodási készségével (Cseh-Szombathy 1981). Bár a családi életciklusok sajátos krízishelyzeteinek megértéséhez a felsorolt problémaszintek átfogó elemzésére lenne szükség, itt csak a tipikus problémák, potenciális krízishelyzetek felsorolására vállalkozhatunk. 1. Az újonnan házasodottak A házasságkötési életkor hazánkban korábbra tolódott, így az első gyermek születésének időpontja is, amely átlagosan az anya 22,5 éves korára esik. A házasságkötési életkort elemző nemzetközi kutatások egyértelműen mutatják, hogy a 20. életév előtt kötött házasságoknál a válás esélye jóval nagyobb az átlagosnál. Ennek egyik oka, hogy a biológiái akceleráció nem jár feltétlenül együtt a szellemi, érzelmi. éréssel (Lőcsei 1978). A 70-es években Nye és Berardo azt találták, hogy ha az igényszint és a teljesítmény alacsony, a korai házasságkötés valószínűbb, következésképpen az alacsonyabb szociális rétegekben nagyobb az esélye a korai házasságkötésnek (Nye, Berardo 1973). A házasságkötés időpontja, pontosabban a házasságra lépők érettsége azért fontos kérdés, mert a házasság kezdeti időszakának jelentős szerepe van abban, hogyan alakul távlataiban is a kapcsolat mind az egyén ön kiteljesítése. érzelmi stabilitása, mind a leendő gyermekek egészséges felnövekedéséhez szükséges körülmények megteremtése, kialakítása szempontjából. A családalapítás időszaka komoly feladatok elé állítja a párt: közös életük külső és belső kereteit kell kiépíteniük. Az összecsiszolódás folyamata valójában kemény harc, még ha ez nem is mindig nyilvánvaló. Két önálló individuum egymástól eltérő házasságmodellel és szerepelvárásokkal a fejében megpróbálja a saját szükségleteit és elgondolásait érvényre juttatni úgy, hogy közben a másik fél szempontjait is figyelembe veszi. A házassággal kapcsolatos elvárások gyakran így fogalmazódnak meg: „Szükségem volt valakire, aki szeret engem, akiben megbízhatok, aki gyengédséggel vesz körül, akire felnézhetek”. Az ilyen elvárások könnyen frusztrálódnak. A párválasztást befolyásoló tényezők közölt nem elhanyagolható az. ellenkező nemű szülőkről kialakult kép tudattalan szerepe a különböző karakterek, tulajdonság preferálásában. A partnerre kezdetben sok minden rávetítődik ebből az ideálképből, de a házasság során fokozatosan elhalványul, s átadja helyét a partner valódi vonásainak (Buda, Szilágyi 1988). A házassági szerepelvárások alakulásában sem hagyható figyelmen kívül a szülői minta. A házastárs felé irányuló elvárások az ellentétes nemű szülő által megvalósított szerepviselkedések függvényei, bár ezen a téren mutatkozik leginkább a szülői tradícióktól való eltérés a modernebb szerepmegosztások irányába (ld. Cseh-Szombathy kutatási beszámolóját, 1980). A hozott házasságmodell is a szülői család mintájára alakul; mindegyik fél a sajátja érvényesítésére törekszik, és ebben közös nevezőre jutni nem könnyű. E folyamatot megnehezíti, ha a szülők nyomást gyakorolnak a fiatalokra, elvárva az egyik, ill. a másik modell hűséges követését. A probléma fokozottan jelentkezik valamelyik fél szüleivel való együttlakás esetében. Ilyenkor a lojalitás kérdése további 5
konfliktusok forrása lehet. A házastársi identitás kialakítása, az ezzel járó felelősség vállalása s az egyéb társas kapcsolatok alárendelése a házasságnak az egymáshoz való alkalmazkodás lényeges elemei. Fiatal házasok szociológiai vizsgálataiból kitűnt (Cseh-Szombathy, 1980), hogy a megkérdezettek kevés kivétellel a házastársi kapcsolat kizárólagossága mellett foglaltak állást, és az ún. nyitott házasság nem volt közöttük népszerű. Jóllehet érzelmi biztonságot nyújtó kizárólagos intim kapcsolatra vágynak az emberek, ilyen kapcsolatot kialakítani és fenntartani nem mindenki képes Ennek okaira pszichoanalitikus tanulmányok próbálnak rávilágítani, amelyek közül Kernberg írásai figyelemre méltóak (Kernberg 1974, 1980). Az egymáshoz való sikeres alkalmazkodásnak számtalan feltétele van. A legalapvetőbbnek tűnő -a pszichológia nyelvén szólva - egy korábbi, sikeresen megoldott intim kapcsolat, a kora gyermekkori anya-gyermek kapcsolat, amely minden későbbi intim kapcsolatnak az alapsémájául szolgál. Ez meghatározó (több áttétellel persze) a házastársi kapcsolatban is, majd szülőként a gyermekkel való viszonyban ismét fellelhetők e kapcsolat elemei. A házastársi kapcsolatkészséget, mint alkalmazkodási készséget vizsgálják a szociológusok. A mentálhigiénés szemléletnek jól megfele1ő koncepció alapján áll Burgess és Cottrell, akik az érzelmi és intim szférát tartják a házasságok alapkövének. Így szerintük a kölcsönös kielégülést nyújtó házasságban e téren kell a legnagyobb összhangot kialakítani. Ennek legfőbb jellemzőiként írják le az alábbiakat: - kritikus kérdésekben (pénzügyek, rokoni kapcsolatok) nagy egyetértés, - megfelelő számú közös érdeklődési és tevékenységi terület, - az érzelmek és a kölcsönös bizalom nyílt és gyakori kifejezése, - a házassággal szemben minél kevesebb elégedetlenség kifejezése, - önmaguk állapotáról pozitív jelzések, önbizalom (Burgess, Cottrell 1939). Az intim kapcsolat lényeges összetevője a kölcsönös kielégülést nyújtó szexuális kapcsolat kialakulása. Ezen a téren is sok induló házasság küzd problémákkal, ami a pszichés energiák egy részét elvonja. és az örömforrásokat apasztja. Ebben az időszakban a szexológiai tanácsadásnak jó perspektívái vannak, ezért sajnálatos, hogy ilyen jellegű tanácsadó hálózat nálunk nincs, illetve a család- és nővédelmi hálózat szemléletétől, de még inkább szakembereinek képzettségétől távol áll a szexuális problémák megoldásának mentálhigiénés szemléletbe ágyazott segítése. A fiatal házasok összecsiszolódását nagymértékben nehezítik a megoldatlan lakáskörülmények. Ez olyan mérvű hajszolt munkatempót (pénzkeresést) tesz szükségessé, ami elvonja idejüket s energiájukat egymástól, így ritkul a pár közös együttléte. Kapcsolatuk tartalmát a közös célért való fizikai-anyagierkölcsi erőfeszítés adja, és sajnálatosan gyakori, hogy a keményen végiggürcölt évek után, amikorra „mindenük” megvan. kiderül, hogy nem tudnak egymásnak örömet nyújtani, nem tudják mivel kitölteni a közös életüket, s jön a válás. Mivel Magyarországon átlagosan jellemző a házasságkötés utáni évben megszülető gyermek, a házaspárnak nincs is elegendő ideje az összeszokásra, a szükségletek, a szokások jobb megismerésére. A bizalom kiépülése, a biztonság megszilárdulása fontos, hogy a gyermek születése előtti időszakban menjen végbe, hiszen a gyermek köré rendeződő családban a szülőknek egymásra már jóval kevesebb ideje jut, bár kapcsolatuk harmonikus működése alapfeltétele az új családstruktúra jó kialakulásának. Sajnálatos, hogy a közgondolkodásban nem tudatosodott a pár összecsiszolódásának időigényes volta. Az 1970-es évek közepén a házasságkötéstől számítva átlagosan 1,5 évre született az első gyermek. 49%uk egy éven belül. A házaspár közös élete tehát szinte kezdettő1 a terhesség, a gyermek köré rendeződik. Ez mindenképpen a párkapcsolat tartalmának egyoldalúságával fenyeget, vagyis szinte kizárólagos kapoccsá a gyermek válik. A másik sajnálatos tendencia. hogy a második gyermeket gyorsan az első Után tervezik, ill. szülik. (Ez ma átlagosan kevesebb mint három év. míg 1937-ben 3,5 év volt!) Ezen belül is az 1976. évi adatok szerint az első és második gyermek születése között az esetek 27%-ában egy év(!), 21%-ában két év telt el. Miért nem szerencsés ez a tendencia? Azért, mert a fejlődéslélektani vizsgálódások kimutatták, hogy minél korábbi életkorban következik be a testvérszületés megrázó eseménye. annál mélyebb, zavaróbb nyomot hagy ez a gyermek egész személyiségfejlődésében. Nem szabad, hogy megtévesszen bennünket az, hogy az egyéves gyermek a kistestvér születésére látszólag nem is reagál, míg egy 3-4 éves valószínűleg kifejezésre juttatja, hogy nemkívánatos számára a kistestvérjelenléte. Ez utóbbit kell a gyermek szempontjából kedvezőbbnek tartanunk: érti már, hogy mi is történt, beszélgetésekben elkészíthető az eseményre és szavakban le tudja reagálni indulatait a „trónbitorlóval” szemben, ha a szülők nem fojtják belé a kistestvér iránti agresszív fantáziákat. 6
A két gyermek születése közt eltelt idő az anya szempontjából sem közömbös. Testileg és lelkileg egyaránt regenerálódnia kellene a következő szülésig. Ehelyett fontosabb szempont lett a gyes-időszak, vagyis a munkából kiesés idejének lerövidítése. Ez a kedvezőtlen tendencia bizonyára befolyásolható lenne a fiatal házasok megfelelő felvilágosításával. 2. A csecsemős és kisgyermekes család (0-3 év) Mint említettük, hazánkban a házasságkötések után átlagosan 1,5 év múlva megszületik az első gyermek, s átlagosan három éven belül megérkezik a második. Ezzel az átlagos családok reprodukciós fázisa le is zárul. Az első gyermek várásának időszaka tehát egybeesik a házaspár összecsiszolódásának idejével és a lakáskörülményekért folytatott erőfeszítésekkel. A terhesség időszakát a testi problémákra való kismértékűi odafigyelés mellett a pszichológiai szempontok figyelmen kívül hagyása jellemzi, mind a közgondolkodásban, mind a szakemberek hozzáállásában. A kötelező orvosi vizsgálatok, a védőnői tanácsadások nagyrészt formálisak. A „spontán szülővé válás” hiedelme jellemző társadalom szerte, jóllehet az urbanizálódott társadalmakban már érvényét vesztette. A terhes nő körül már nincs ott a nagy család, amelyben az asszonyok élményeik elmesélésével, tapasztalataik átadásával modellként szerepelnének, és felkészítenék a kismamát az előtte álló eseményekre, feladatokra. Ehelyett többé-kevésbé csak a férjére számíthat. Kétségtelenül fontos lenne mentálhigiénés szempontból a kismamák, sőt a fiatal házaspár értelmi felkészítése ebben az időszakban. Erre itthon csupán egy-egy megrekedt próbálkozás a közművelődés keretein belül, csoportos formában, klubszerűen biztosított foglalkozás ad lehetőséget azoknak, akikben megfogalmazódik erre az igény. Az anyasággal való igazi szembesülés a mai anyákat eléggé megrázza. Egy angliai anyaságvizsgálat konklúziója is az, hogy „... jobb helyzetben lettek volna az anyák, ha tisztán látják, hogy mi vár rájuk” (Oakley 1979, 8.). A szülés utáni napokban „szakad rájuk” fokozatosan új helyzetük, felelősségük átérzése. Az anya problémái önmagával A szülés Pszichológiailag „bizarr” élménye (testséma-változások, a „belső objektum” külsővé válása stb.) a kórházi körülmények között nehezen feldolgozható. Ezzel függhet össze az a megfigyelés, hogy a szülés utáni 3. napon jelentkező depresszív színezetű hangulati állapot (a szakirodalomban „baby blues” néven ismeretes; Yalom et al. 1968) a kórházban lefolytatott szüléseknél 64%-os, míg az otthon szülőknél csak l9%-os gyakoriságot mutat egy angliai felmérésben (Cone 1972). Ezt értelmezhetjük úgy is, mint a család érzelmi teherbírást fokozó funkciójának a megnyilvánulását. A szülés utáni depresszív állapotoknak több típusát is leírják: a 3. napi „baby blues”-t, majd a 4-6. hét körüli, illetve a 6-8. hónap táján jelentkezőket. Valamennyi lehet pár napos, pár hetes lefolyású, de néha elhúzódhat, vagy súlyos dekompenzálódáshoz vezethet (Id. a pszichiátriában posztpartum, puerperális, illetve laktációs pszichózis néven ismert szindrómákat). Okait az anyagcsere-változásoktól az intrapszichés diszpozíción át a mikroszociális hatásokig különböző tényezőkben keresik. Kétségtelen, hogy bizonyos szerepe mindegyiknek lehet. A hormonális változásokkal együtt jár az anyagcsererendszer számtalan változása. Az anya karakterében már meglévő személyiségzavarokat ez a nagyfokú pszichés és szomatikus igénybevétel kétségtelenül fokozhatja. A családi környezetnek az anyát megterhelő viszonyulása, a természetes regresszív szükségletek kielégítésére való alkalmatlansága az anyát érzelmileg izolálhatja, s fokozottan az egyensúlyvesztés irányába tolhatja el. Az anyák érzelmi állapotát rontja az a környezeti elvárás, amely „gondtalanul mosolygó, boldog anyukákat”' akar látni. Ehelyett számtalan problémával, feszültséggel küszködnek, amelyet a környezetük gyakran nem akar észrevenni. A szerepbizonytalanság szorongást mobilizál, ami viszont agresszív feszültségbe fordulhat át. Ezek az indulatok gyakran a csecsemőre irányulnak; mint a problémák és nehézségek forrására. Az emiatti bűntudatérzés csak fokozza feszültségeiket, amelyekről még a férjükkel sem mernek, tudnak beszélni, így ventilálásuk végképp lehetetlenné válik. Magányosságérzésüket fokozza, hogy indulataikat nem tudják kivel megosztani. A szülés, a szoptatás, a csecsemővel való testi érintkezés az anyáknak a saját testükhöz való tudattalan viszonyát tudatosítja. Ha személyiségfejlődésük során ezen a téren valamilyen rejtett zavar adódott, az most felszínre kerülhet például a szoptatással szembeni averzió formájában, a csecsemővel való testi kontaktus 7
kerülésében, sok esetben pedig a szülés utáni tartósan megváltozott szexuális magatartásban. Ilyen esetekben a megfelelő családi viszonyulás sokat segíthet. Az anya korábbi életmódjának teljes megváltoztatását kívánja az új helyzet. A nap 24 órájában elháríthatatlan a felelőssége a csecsemő sorsa miatt, ami aktív döntések szüntelen sorával jár. A csecsemő és az anya szükségletei nem azonosak. A gyermeknek a teljesség igényével van szüksége az anyjára (nemcsak az „anyai” gondoskodásra, de az anya állandó hozzáférhetőségére), amíg annak, bármennyire is „anya”, csak bizonyos mértékig van szüksége a gyermekre, hiszen személyiségének más szerepeiben is kielégülésre vágyik. A korábbi nagycsaládokban ezt az érdekellentétet a többi családtag segítségével részben át lehetett hidalni. Ma az a kérdés, mitő1 vonódik el, mirő1 kell hogy lemondjon az anyasága miatt a nő. Az először szült anyák sok bizonytalanságot élnek át, mert nincsenek egyértelmű modelljeik arra vonatkozóan, hogy miként oldják meg anyai feladataikat. Az elérhető kézikönyv kevés, a szakemberektő1, illetve családtagoktól, anyatársaktól szerezhető információk, tanácsok nagyon ellentmondóak lehetnek. Az anyák megélik a saját ügyetlenségüket, ismereteik és készségeik hiánya miatt is elégedetlenek magukkal, s ezekhez az önértékelési problémákhoz járul a szokatlan fizikai megterhelés (kialvatlanság, rengeteg talpon levés), valamint a hormonális változások legkülönbözőbb hatásai, s mindez együttesen krónikus kimerültség érzéséhez vezethet, ami pedig alapvetően csökkenti a gyermek iránti örömüket. Ehhez járul még a sokaknál fennálló rossz lakáshelyzet, és az anya keresetének kiesése folytán az anyagi gondok. Amint látjuk, számtalan tényező hat abba az irányba, hogy a kisgyermekes anyák gyermekgondozási segélyen léte ne lehessen „felhőtlen”. Ahol mégis sikerül az anyának örömteli módon túljutnia ezeken a nehézségeken, ott a nő személyiségében feltételezhető stabilitás és teherbírás mellett valószínű a férj segítő, megértő együttműködése, és a tágabb család vagy baráti kör támogató jelenléte. Az anyának a gyermekkel kapcsolatos problémái Az anya-csecsemő kapcsolattal ugyan nálunk is számos szakkönyv foglalkozik, mégis el kell ismerjük, hogy e kapcsolatot nehéz kognitív szinten befolyásolni. A csecsemővel való kapcsolat elsődleges alapját a biológiai szükségletek körültekintő kielégítése jelenti. Ezeket a felnőtt ember szükségleteinek transzponálásával szinte lehetetlen helyesen megérteni, mert az speciális regresszív állapotot és empátiás készséget igényel a megérteni törekvő anya részérő1. Az anyai szerep-viselkedés (mothering) alapját tudattalanul rögzült attitűdök, beállítódások képezik, amelyek fő1eg a gyermekkori (csecsemőkori!), anyával való kapcsolatból maradnak fenn. A későbbi élettapasztalatok és ismeretek ezt csak kis mértékben módosítják. Gondolkodnunk kell tehát, hogy milyen módon lehetne az anyai szerep-viselkedés napjainkban látható elégtelenségeit csökkenteni, nehogy azok a szociális öröklődéssel a következő generációkban hatványozódjanak. Az első hazai lépéseket ebben az irányban Molnár Emma vizsgálatai jelentik (Molnár 1982). Nagyon időszerűek, hiszen a most szülő anyák zöme korán bölcsődébe került, és ez nagymértékben megzavarta a mothering kialakulásához szükséges anya-csecsemő kapcsolatot. A mai anyák ebbő1 fakadó insufficiencia érzése és frusztráltsága szerepet játszhat abban, hogy a gyermekvállalási kedvük csökkent (Komlósi 1984). Bár a csecsemő számára az élet első évében az anya személye a legfontosabb, az apa sokat korrigálhat az anya insufficiens szerepén. Segítségének elsősorban az anya személyére kell irányulnia, s rajta keresztül kell befolyásolnia az anya-gyermek kapcsolatot. Az anyák zöme a felelősség megosztását anyaszerepükkel kapcsolatos kompetenciaérzésük megerősítését, az elismeréseken keresztüli sikereket igényli, amelyek belső biztonságát fokozzák, s ezáltal a gyermekkel való kapcsolatában kiegyensúlyozottabbá, türelmesebbé, elfogadóbbá válhat. Az anya-gyermek kapcsolat központi problémája a gyermek 2-3. életévében a tisztaságra szoktatás. A gyermek számára ez az első kemény szembesülés a felnőttek világának elvárásaival. Az anyák e kérdésben gyakran őrlődnek a környezet hagyományos elvárásai (a mielőbbi tisztaságra szokás erő1tetése) és a gyermek érdekei (minél kevesebb szenvedés árán vetni alá magát a kényszernek) között. Sok múlik azon, hogy az anyaképes-e a gyermeke szövetségeseként vállalni az „anyaibb” utat, amely a gyermek biológiai-pszichológiai érésének egyéni tempóját elfogadja, és türelemmel szoktatja. Erőszakos szoktatásra a gyermek válasza csak viszonterőszak, illetve dac lehet, s ez a karakterébe tartósan beépül. Az anyák, ha önmagukban bizonytalanok, s nem tudnak bízni abban, hogy a gyermekük szereti őket 8
(feltehetően minden más szeretetkapcsolatban ugyanettő1 félnek!), gyakran féltékenyek arra, hogy gyermekük az apát, nagyszülőt náluk jobban megszereti. Ez alapvetően elhibázott megközelítés, bár gyakran hallani a tudatlanságot tükröző kérdést, hogy kit szeretsz jobban? A gyermek mindkét szülőjét máshogyan szereti, másfajta kapcsolat kialakítására van szüksége a különböző nemű szülőkkel. Ez a differenciálódás a gyermek viselkedésében már egyéves korától megfigyelhető, s ez a pszichoszexuális fejlődés velejárója. A gyermeküket egyedül nevelő anyák esetében nagyon fontos, hogy a család valamely férfitagja modellként elérhet6legyen a gyermek számára. A házastársi kapcsolat változása Mindkét félnek elsősorban önmagában kell kialakítania - a már alakulóban levő házastársi szerepe mellé a szülői szerepét. Ez fő1eg a saját szülői családból hozott minták alapján történik, de a házastársak, mint szülőtársak, jelentősen befolyásolják ezt, a saját elvárásaik, ideálképeik szerint. Az apává válás kevésbé intenzíven zajlik, mint a napi 24 órás anyaság, de egyik feltétele az, hogy átélje a „nélkülözhetetlenségét”. Kezdetben ezt nemigen érzik az apák a csecsemővel kapcsolatban, mert az anya kompetenciája kétségtelen, bár ebben is láthatunk kivételt. Érezheti viszont a szüléstő1 kezdve, hogy feleségének milyen nagy szüksége van rá. Kettejük kapcsolata a feleség szülési szabadságon, illetve gyesen léte alatt sajátos kétarcúságot mutat. Ezt az anyaszerep kettőssége hozza magával: erőskompetens, ugyanakkor esendő-kiszolgáltatott. Az anyaság által a nők „értékesebbek”, családi pozíciójukban erősebbek lesznek: az első években rajtuk keresztül vezet az út a gyermekhez. Ugyanakkor a külvilággal való kapcsolatuk lazul. Jól látható, hogyan válnak ezáltal az otthon lévő anyák érzelmileg s egzisztenciálisan kiszolgáltatottá férjüknek, s mentálhigiénés szempontból esendővé. Anyai teendőik elszakítják őket más társas közegektő1, izoláltságuk nő, így siker- és örömforrásaik megcsappannak, illetve beszűkülnek a gyermekre és a férjre. A férj tehát hirtelen „mindent kell hogy pótoljon” feleségének, aki csak vele tudja megosztani a mindennapok örömeit, gondjait, felelősségeit. A férj közvetít a külvilág felé, ő biztosítja az anyagiakat, tőle vár érzelmi megerősítést az anya a bizonytalanságokban, s elismerést a fáradozásokért. Ez gyakran megterhelő a férjek számára. Jól látható a gyes-neurózisok kialakulásában, hogy a férj miként hárítja el a feleség növekvő regresszív-dependens szükségleteit, s keres menekülést előle, akár különmunkában, akár új kapcsolatban. Ez utóbbinak oka az is, hogy a férjeket többé-kevésbé megviseli, hogy a gyermek születésével elveszítették az addig őrájuk irányuló anyáskodó feleségi gondoskodást. Igaz, hogy ez a helyzet hónapról hónapra javulhat, az azonban továbbra is fennáll, hogy a korábban megszokott szabadidőről, szórakozásokról, társas programokról jórészt le kell mondaniuk. Nagy jelentősége van a családi segítségeknek a gyermekek felügyeletében. A házaspárnak szüksége van arra, hogy időnként kikapcsolódhasson a szülői feladatokból. Ezek az élmények azután frissítően hatnak vissza szülőszerepükre. Komoly hiányossága a hazai szolgáltatásoknak, hogy nem működik széles körű gyermekőrző hálózat. A gyes rendszerének beindításával egy időben ennek kiépítésére is gondolni kellett volna. Többféle, jól bevált módozata működik más országokban. Sajnálatos, hogy nálunk nem próbálkoznak ezek adaptálásával; hogy csak egyet említsek, amelyben az egyéni kezdeményezések és a szakmai kontroll példásan kidolgozódott, Németországban terjedő ún. "Tages-Mütter"-szisztéma. Kistestvér születése Hazánkban -sajnálatos módon- egyre tipikusabbá válik, hogy az első gyermek még el sem éri a hároméves kort, s már megszületik a második. E hajszolt tempó mögött kétségtelenül a „legyünk túl rajta mielőbb” igyekezete áll. Ennek persze igen magas ára van. Az anya még regenerálódni sem tud a szülés, szoptatás hormonális igénybevételei, illetve a karonülés, pelenkázás fizikai-térbeli megkötöttségei után. S éppen amikor a gyermek nyiladozó értelme, beszélgetésigénye, lakáson kívüli társas térben való mozgásigénye jelentkezik, az anyát megköti az újabb terhesség, majd a csecsemő körüli „24 órás műszak”. A nagyobb gyerek megrázkódtatásán legtöbbet a szülők általi megértő felkészítés és az apa „kárpótló” többletfigyelme segíthet. Persze az új helyzet az egész családot átstruktúrálja. A korábbi, épp hogy beállt egyensúly megbillen: a nagyobb gyermekből törvényszerűen regressziót (fejlődésében eddig elért szintről való visszaesést) vált ki a korán jött testvér születése, mert elvesztette azt a biztonságos pozícióját, melyben őhozzá igazodott a család, Regresszív viselkedésével több foglalkozást. szeretetet 9
vár, de akaratlanul türelmetlenséggel, agressziót provokál. Ez csak mélyíti elkeseredettségét, s a kicsi iránti eltitkolt, jó esetben pedig felszínre törő negatív indulatait, amelyek persze az anyára is irányulnak. Az apára is több hárul a szülői feladatokból. rendszerint a nagyobb gyerekkel való foglalkozás. Ez jó esetben mind az apa, mind a gyerek számára kapcsolatuk elmélyülését, családon belüli koalíciójuk kialakulását eredményezheti. Az anya már rutinosabban végzi ugyan a kicsi körüli teendőit, de gyakorlatilag nem marad szabad perce önmagára, s a férjére is alig. Így kapcsolatuk intimitása gyakran veszélybe kerül, egymás helyett is csak a gyermekek felé fordulnak, partnerszerepükben frusztráltan, kielégítetlenül. Meggyőződésem, hogy a mentálhigiénés segítségnyújtás a családok s a következő generáció számára ebben az életszakaszban lehet a leghatékonyabb. 3. A kisgyermekes család (3-6 éves) Mivel a gyes itt ér véget (bár átlagosan 23-25 hónapig veszik igénybe), s a 3-6 évesek 70- 75%-a óvodás, e korcsoportra nézve az alábbi problémákat vélem tipikusnak és mentálhigiénés szempontból fontosnak: (a) a gyermek óvodába kerülése, (b) az anya munkába állása, (c) az apa professzionális problémái, (d) a házastársi kapcsolat alakulása. Valamennyi probléma vázolásában elsősorban az egyén aktuális, ill. a személyiségfejlődése szempontjából fontos szükségleteit kell figyelembe vegyük, ezután pedig a család erre történő reakcióját. A tágabb környezeti hatásokat csak annyiban érintjük, amennyiben azt a családnak ellensúlyoznia kell. a) A közösségbe csak háromévesen kerülő gyermek érzelmileg feltehetően érett arra, hogy napi több órát az anyjától távol, egykorúak között töltsön. A fokozatos „beszoktatás” mindenesetre csökkenti ennek a radikális életmód változásnak a megrázó voltát. A gyermek nevelésében-szocializálásában ezentúl párhuzamosan két hatás érvényesül. Milyen „feladatmegosztás” lehetséges a család és az óvoda között? Semmiképpen nem egymást helyettesítő; csakis egymást kiegészítő. Az óvoda széles skáláját nyújtja a társas érintkezéseknek, az utánzásos viselkedéstanuláshoz sokszínű mintát kínál, az identitásérzés kialakulásához jelentős lökést ad, sokféle kulturális és szubkulturális megnyilvánulással szembesít, és jó esetben az életkori szükségletekhez igazodva spontán, játékos életformára, mozgástérre ad lehetőséget. Ám tudnunk kell, hogy a „korszerű” óvodák a fentieknek egyre kevésbé tesznek eleget, s helyette fegyelmező-oktató-kognitív, teljesítménycentrikus, iskolát előkészítő intézménnyé válnak (Vekerdi 1984). Mi tehát a család teendője? Az óvoda feszített programjaival szemben otthon laza, játékos, „haszontalan” együttléteket kell biztosítani. A modern életben kiveszőben lévő közös családi étkezések olyan állandó, biztos lehetőséget jelenthetnének a családon belüli kommunikációra, a napi élmények természetes megbeszélésére, amit más forma nem képes pótolni. b) Az anya munkába való visszatérésének csak néhány motiváló tényezőjét elemezték (főleg az anyagiakat), s a burkoltabb pszichés mozgatórugók, ill. következmények elemzésére nem irányult ez ideig kel1ő figyelem (ld. a KSH Szociálstatisztikai Osztálya és a Népességtudományi Intézet felméréseit, vagy S. Molnár-Pongráczné 1979). A gyesen lévő anyák zöme már nagyon várja a munkába járással bekövetkező változatosabb életmódot, a társas tér kitágulását, a teljesebb önmegvalósítást, anyagi könnyebbséget. A beilleszkedés váratlanul sok feszültséggel járhat. Egy munkahelyen három év alatt sok minden megváltozik, főleg a kapcsolatok szférájában, s a „teljes értékű munkaerő” szerepét nem könnyű kialakítani akkor, ha az anya gyakran táppénzre kényszerül a gyermeke betegeskedései miatt. Az anyában állandósulhat a szerepkonfliktus okozta feszültség. A gyermek számára az anya munkába állása azt eredményezi, hogy a családra jutó időt nagyrészt a fizikai gondoskodás tölti ki (Szalai 1971). Ezáltal az új helyzet az anya-gyermek kapcsolat intimitását fenyegeti, s ezen csak a hétvégi szabadidő oldott, közös eltöltése enyhíthet. c) Hogyan igazodnak a férjek a feleségük munkába állásával kialakult új helyzethez? Ismeretes az az általános családdinamikai törvényszerűség, amely szerint a család életében bekövetkezett változásokra mindkét szülő úgy reagál, hogy az eredeti struktúrában élvezett privilégiumokhoz ragaszkodik, azokat áthozni, s az újakkal együtt élvezni igyekszik, miközben a régi feladatoktól megszabadulni, s az újfajta kötelezettségek elől kitérni próbál (Kirkpatrick 1963). A gyesen lévő feleség, aki „mindenre ráért”, munkába állva nehezen tudja elérni, hogy férje jobban kivegye részét a házimunkából. 10
Eközben a férfi élethelyzete sem stresszmentes. A kisgyermekes apák zöme, főképp az iskolázottabbja, pályakezdő. A beilleszkedéshez, a hatékony önérvényesítéshez rengeteg energiára lenne szükségük, de éppen ezekben az években kell a lakáskörülmények javításához az anyagiakat előteremteniük, a családban pedig a kisgyermekek körüli teendőkből nagyobb részt vállalniuk. Eközben a gyesen lévő feleségre mint érzelmi támaszra kevésbé számíthatnak, sőt annak újfajta támaszigényeit is ki kellene elégíteniük. A feleség munkába állásával annak korábbi, nagyfokú férjre utaltsága megszűnik. Ez egyrészt „tehermentesedésként” jelentkezik, másrészt viszont a feleség önállósodásával a férj veszít kizárólagos családeltartó funkciójából, az ezzel járó többletpresztízsbőI és érzelmi biztonságból. d) Mindez úgy hat a házaspár kapcsolatára, hogy az egymással való nyílt konfliktusaik száma rendszerint megnő. Felmérések tanúsága szerint annak ellenére, hogy a nő munkába állásával a házastársi kapcsolat konfliktusosabbá válik, a házassággal való elégedettség nem csökken, mivel a rosszabbá vált párkapcsolatért kárpótolja a nőt a több pénz, nagyobb biztonság, életszínvonal-emelkedés, megnövekedett hatalom és tekintély a családban, valamint a munkahelyi kapcsolatainak egész rendszere (Kirkpatrick 1963), Érdemes lenne hazánkban megvizsgálni, hogy a házastársi konfliktusok növekedését milyen tényezők tudják kompenzálni a családon belül. Feltehető, hogy a feleség munkába állásával nem következik be látványos életszínvonal-emelkedés, s mivel a „keresőnő”-szerep nálunk elvárás, nem képvisel különösebb értéket, tehát nem hoz „hatalom- és „tekintélynövekedést” a családban. Ezzel szemben a munkahelyi kapcsolatok hálózata külső kompenzáló erőként hat a családon belüli konfliktusokkal szemben. Ennek a sajátos dinamikának része van a válások ama részében (kb. 30%), amely 6-8 éven belül történik, vagyis a gyerekek óvodás éveiben zajló konfliktusok végkifejleteként. A mentálhigiénés szemlélet érvényesítése a házastársi problémák miatt veszélyeztetett családokra vonatkozóan azt jelentené, hogy a már meglévő gyermekvédő, gyermekközpontú intézményekben (nevelési tanácsadók, gyermek-ideggondozók, gyermekgyógyászati szakrendelések stb.), amelyekben a kisgyermekkori pszichés és szomatikus problémák szűrése és kezelése folyik, olyan szemlélet és szakképzettség legyen általános, amely a gyermek tünetei mögött azonnal és hozzáértően keresné és kezelné a szülők házassági problémáit, amelyek nagy valószínűséggel felelősek a gyermek tüneteiért (Komlósi 1974, 1976). 4. Iskolás gyermek a családban (6-14 éves) Ez az életszakasz egységesnek tűnik, mert a gyermek élete az iskola köré rendeződik. De valójában micsoda változás megy végbe ez alatt a nyolc év alatt! Az alig iskolaérett kisgyermekből a felnőttkorra készülő, biológiailag majdnem érett fiatal lesz. A biológiai és pszichikai fejlődéssel járó személyiség- és magatartásváltozások az egész család alkalmazkodóképességét próbára teszik. A mentálhigiénés szempontból fontosabb események: (a) az iskolakezdés, (b) a kamaszkor előjelei., (c) szülők vs. kortárscsoport, (d) válások. a) Iskolakezdéskor, ha a gyermek gondolkodásbeli felkészültsége elegendő is, a magatartásbeli érettsége még általában nem megfelelő. Ez mind a gyermek. mind a szülő számára egy sor kudarc forrása, aminek a feszültségeit egymáson vezetik le. A mai oktatási szisztéma mellett fennáll a veszélye annak, hogy amelyik gyermekkel a szülők az első években nem tudnak együtt tanulni, az oly mértékben lemarad, hogy a felzárkózás egyre kilátástalanabb lesz. 7-8 éves korra teszi lehetővé az idegrendszer érése, hogy a gyermek impulzivitása legátlódjon, a tanulás iránt érdek1ődést mutasson, s finom mozgáskoordinációja elérje a kívánt szintet, vagyis ténylegesen iskolaéretté váljék. Az ezt követő 2-3 kiegyensúlyozottabb évet is zavarja a teljesítménycentrikus beállítódás, amit a család is átvesz, és ezért a szülők nem fordítanak elég figyelmet arra. hogy az iskolából. sőt napköziből hazatérő gyermekeknek szabad levegőre és játékra-mozgásra van szükségük. Ezután pedig olyan természetes családi együttlétre (pl. a vacsorázás!), amelynél elmondhatják egész napi élményeiket s reflexiókat kaphatnak. A gyermek világképének és személyiségének formálódásában döntő jelentőségűek az ilyen „családi események”. b) A prepubertáskori viselkedésváltozások (napjainkban már a 9-10 év táján) a szülőket általában meglepik, váratlanul érik, s nem tudnak mit kezdeni vele. A gyermekek számára pedig nehezítő körülmény, hogy nemcsak ők maguk, de a szüleik is értetlenül. fogadják e változásokat, tehát segíteni nemigen tudnak. Hangulati, érzelmi hullámzásaik, a környezetükkel kapcsolatos ambivalenciáik és konfliktusaik felerősödése miatt a felnőttek világától való gyermeki függőségük lazul, és a 11
kortárscsoportokban keresnek megértést és sorstársakat. c) Ennek az időszaknak egyik „csapdája”, hogy a gyermek, fennen hangoztatott önállósági törekvéseivel együtt, nagyon függ még a szülőktől; mind az érzelmi elfogadásuk, támogatásuk, mind az általuk nyújtott viselkedésminták, értékek, normák, attitűdök spontán átvétele, „eltanulása” tekintetében. Ezt a függőséget azonban elfedni igyekszik a „konok kamasz” stílus. amire sok szülő sértetten reagál. Pedig a kamaszok még sok dologban szívesen „lesnék el szüleiktől, miként cselekednek, döntenek. Mivel a mai világban a szülő s gyermek együtt eltöltött ideje egyre kevesebb, s azt is felemészti a tévé, a gyermek számára a szülő, mint különféle élethelyzetekben megfigyelhető modell, egyre kevésbé elérhető. A szülők „elérhetőségét” a családon belüli kapcsolatok is befolyásolhatják. Egy egészséges családoknál végzett vizsgálat (Hansen 1981) arra utal, hogy a házastársi kapcsolatok két típusa vezet családi, illetve gyermeknevelési problémákhoz. Ha a házastársak egymás iránt túl- vagy alulmotiváltak, akkor a gyermek számára elégtelenül vagy túlságosan hozzáférhetőek lesznek. Elégtelenül hozzáférhető a szülő akkor, ha: - az örömkeresésben egymásra beszűkülő házaspár esetében a gyermekek hiányt szenvednek szülői szeretetben és gondoskodásban; - a szülők közti komoly konfliktusok miatt a gyermek energiája a saját fejlődésétől elvonódik; - az egyik szülőhöz nem férhetnek hozzá eléggé a gyerekek a másik szülő féltékenysége miatt. Túlságosan hozzáférhető a szülő akkor, ha: - a házaspár egymás számára oly kevés örömöt-kielégülést nyújt, hogy egyik vagy mindkettő a gyermekekhez fordul szeretetért, amivel megakadályozzák, hogy a gyermekek a saját útjukon fejlődjenek. Kamaszkorra a testvérkapcsolatok arculata is sokat változik. A szülőkkel folytatott harcban egymásnak szövetségesei lehetnek. Ez akkor sikerül, ha a szülők szeretetmegosztásának keserű élményét, az ebből következő egymás iránti féltékenységet sikerült feldolgozniuk. Néhol a féltékenység állandósul, s a szülők nem képesek ezt befolyásolni. A kamaszkori változások láthatóvá teszik, hogy a szülők minden gyermekükhöz más-más módon viszonyulnak. Lehet az igazságosságra, az objektivitásra törekedni, de el kell fogadnunk (minden téves bűntudatérzéstől mentesen), hogy minden gyermek más karakter, ezért más viszonyulást hív elő a szüleiből, s kölcsönös kapcsolatuk egyedien alakul. Ezt a tényt jó lenne a közgondolkodásban is elfogadtatni, mert az eltagadás helyett némi megoldást jelenthetne, ha a szülők magukban s egymásban segítenék tudatosulni e természetes tendenciákat, s azután viselkedésükben ezt kontrollálni igyekeznének. Gyakori családdinamikai sajátosság, hogy amint az egyik gyermekkel a megszokott hang, „kezelési mód” akadozni kezd, a szülő megneheztel rá, megkeményíti a kapcsolatot és „problémásnak” kezdi minősíteni a gyermeket. Erre a másik, aki talán éppen ez ideig volt a problémásabbnak tartott. most mintegy nyomás alól szabadul, s a váratlanul felé forduló szeretetre reagálva kezd a szülők elvárásaihoz igazodni, s egy ideig „bezzeg gyerekké” lenni. Ilyen szerepváltások egy családban pár évenként ismételten lejátszódhatnak, s rendszerint az dinamizálja a helyzetet, hogy a szülőknek szükségük van arra az érzésre, hogy legalább az egyik gyermekük, jól sikerült”, ami bizonyítja, hogy ők jó szülők, s a másik gyermek problémáiban ártatlanok. Ez csak elmélyíti a testvérek közötti rivalizálást. d) A házastársi kapcsolatok jelentős része a gyermek iskolakezdése idejére „kifullad”. A mindennapi élet konfliktusai. egymással való elégedetlenségeik, esetleg a szürke rutingondokkal szemben többet. színesebbet ígérő küls6 kapcsolatok csábításai összegeződve súlyos házassági krízisekhez. végül váláshoz vezethetnek. Ennek a folyamatnak lényeges dinamikáját ragadja meg az ún. csereelmélet. amely szerint a kapcsolatban cserére kerülő értékek (amit én nyújtok a másiknak azért. amit tőle kapok) közötti kezdeti egyensúly tartósan megbomlik, s ezt csalódás, kiábrándulás, sokszor a becsapottságérzése kíséri. E mögött gyakran felismerhető a párválasztási éretlenség, valamint a házassági problémák megoldásában szerepet játszó konfliktusfeldolgozási készségek és alternatívák hiánya. Mint közvetlen ok, bizonyos egyéni igények, szükségletekfeler6södése és kielégületlensége is gyakori. A csalódások, elégedetlenségek sokasodásától a válás elhatározásáig hosszabb folyamat vezet, amelyet általában feszült, irritált légkör jellemez. Általában akkor avatják be a válási tervbe a rokonokat vagy közeli barátokat, amikor a házastársak már beszélni kezdtek erről, s a másik fél hozzáállását is ismerik. A közeli személyek beavatása a válási tervbe rendszerint segítség kérés is: a döntésben való megerősítést; a bűntudat alóli „felmentést” várnak. Ebben a fázisban a társas környezet állásfoglalása jelentősen befolyásolhatja a döntést. Igazi segítséget akkor nyújt a család, ha a helyzet mérlegelésében nem 12
moralizáló és elfogult, hanem a realitást próbálja visszatükrözni. Ha tud elfogadó, megértő módon viszonyulni a válás gondolatához, ha csillapítani próbálja a sérelmek által fűtött gyu1ölködést, bosszúvágyat, ha a problémák minél nyíltabb megbeszélését segíti a házastársak között. s ha elvárja a saját hibák önkritikus átgondolását, a felelősségrészesség vállalását a kapcsolat ilyetén alakulásában. Csak így tudják hozzásegíteni az egyént, hogy nagyobb tudatossággal gondolkozzon viselt dolgairól, annak következményeiről, hogy önismerete ezáltal fokozódjon, s az ezután teret kapó új kapcsolataiba érettebben lépjen. A válás neurotizáló hatása gyakran tapasztalható. A válás élménye traumatizál: megrendülhet az egyén önbizalma, önértékelése, és felszínre kerülhetnek eddig lappangó személyiségzavarok is (pl. depresszió). Ennek az élménynek a feldolgozásában sokat jelenthet a szülői család megértő támogatása, amely bátorításával, a kudarcérzés csökkentésével segíthet túljutni a krízisen. Gyakran szakember segítségére lenne szükség, de sajnos hazánkban még nincsenek ilyen jellegű segítséget nyújtó intézmények. Gyakori, hogy spontán módon az ügyvédekre vetülnek e segítségkérő igények, a gyermek körüli problémákra pedig a gyámhatóságtól várják a megoldást. Sajnos a hazai, válással foglalkozó munkák kevés kivétellel (pl. Telkes, Bognár 1985) elhanyagolták a gyermekek helyzetének (biztonságvesztés, lojalitáskonfliktus, bűntudat, rendszertelenebb életritmus. identitászavar. szociális stigma stb.) alaposabb elemzését. A válás a gyermekeket érzelmileg is megterheli. egy sor nehezen feldolgozható indulat pedig, például bűntudat („talán az én rosszaságaim miatt ment el apu”), agresszió (ami gyakran a vele maradt szill6re irányul. aki „nem tudta megtartani a másikat”). az önértékelés megrendülése („nem vagyok olyan fontos neki. hogy miattam itt maradjon”), az ambivalenciák (harag és ragaszkodás az elhagyó, de a maradó szülő iránt is) elvonják az energiáikat. Mindezt persze a szülők -a saját bajaik miatt- kevésbé érzékelik, illetve nem értik meg eléggé. A válás krízisében végképp nem kaphat a gyermek intézményesen érdemi, pszichoterápiás jellegű segítséget. Számukra csak a családon belül remélhető egy-egy megértő, odafigyelő, biztonságot nyújtó személy, aki rendszerint valamelyik nagyszülő. A válások gyakorisága, az érintettek mentálhigiénés veszélyeztetettsége. s az ezzel szemben védelmet nyújtani hivatott családi támogató funkciók elégtelen működése miatt az intézményes mentálhigiénés segítségnyújtás megszervezése halaszthatatlan. 5. A serdülő gyermeket nevelőcsalád (14-18 év) A serdülés az egész család számára nehéz időszak. A korábbi aszimmetrikus kapcsolatnak egy szimmetrikusabb felé kellene haladnia. Az eddigi, lényegében „családi” identitás (a szülei gyermekeként élte meg önmagát) helyett az „önálló” identitástudat szerveződése a serdülőkor legfőbb feladata. Ennek érdekében a gyermeknek el kell szakadnia a családi normarendszertő1, viszonyrendszertől, s újakat kell alakítania. A konfliktus abban rejlik, hogy a szülők nem szívesen engedik ki kezükből a kapcsolat meghatározását, s a gyermeket a régi, aszimmetrikus kapcsolatban akarják tartani. A gyermek szükségszerűen harcba száll velük s ennek során, gyakran végleg eltávolodik, elidegenedik szüleitől. Ez látható a kamaszkori kriminalitás felé sodródásnál, amely a középosztálybeli gyermekeknél a szülőgyermek konfliktus következtében, a már neurotizálódott személyiség talaján jön létre. míg az „alsó” rétégbeli kamaszoknál a deviánssá válás a családi integráltság hiányában, másodlagos szocializáció hatására történik (Buda, Hajnal 1973). A kamaszok a kortárscsoportokban keresik az egyenrangú létformát, a közös normák alakításába való beleszólást. A szülők ezt sérelmesen élik meg, mint a gyermekük feletti hatásuk végleges elvesztését. Pedig a gyermekben mélyen tovább élnek a családi identifikáció nyomai, magatartásukban, reakciómódjaikban őrzik a családi sajátosságokat. A szülőknek az a feladata, hogy a serdülőt mégis neveljék, befolyásolják, nem könnyű, mert csak egészen új viszonyulás és kommunikációs módon keresztül érhetik azt el. A tekintélyelvűség akadályozza a szülők rugalmas alkalmazkodását, s elmélyíti a generációs ellentéteket. A szülők rugalmatlansága gyakran a bizonytalanságuk eredménye: az értékek devalválódása, elbizonytalanodása ellen néhány értékhez (tisztelettudás, becsületesség. szófogadás) való görcsös ragaszkodással próbálnak védekezni, saját szorongásaikat, elsősorban a szülőszereppel kapcsolatosakat csökkentve ezáltal. A szülőszerepben való elbizonytalanodás oka, hogy egyrészt a gyermek szeretetének elvesztésétő1, másrészt a gyermek viselkedése miatti társadalmi megítéléstől tartanak a szülők. Sajnálatos tény, hogy társadalmi szinten is megoldatlan a kamaszok szükségleteinek megértése és 13
támogatása. Nem sikerült a számukra olyan referenciacsoportok működését biztosítani, amelyekben differenciáltan jelenthetnének meg a szükségletek, s alternatív modellek között szabadon alakíthatnák az identitástudatukat De még a betegellátás szintjén is úgy tűnik, hogy e korcsoport a „senki földje”, ugyanis nem tekinti sajátjának, nem vállalja fel sem a gyermekgyógyászat, gyermekpszichiátria, sem a felnőttbeteg-ellátás. 6. A felnövekedett gyermeket kibocsátó család A felnőtté vált gyermek önállósodása jóval előbb kezdődik, mint az elköltözései, önálló családalapítással jelzett kilépése a családból. Minél alacsonyabb kvalifikáltságot szerez a gyermek, annál hamarabb válik pénzkeres6vé, ami az önállósodás útján jelentős lépés. A hosszabb tanulás következtében a biológiai érettségen messze túlnyúlik a családtól való anyagi függés, amely természetszerűleg lassítja mind aszociális, mind az emocionális érést-leválást. Ebben a fázisban a család legfőbb funkciója az, hogy a gyermeket felkészítse az önálló életre, és hogy az ehhez szükséges készségei alakulásában asszisztáljon. A szülők számára nagy a csábítás, hogy továbbra is a korábban megszokott módon irányítsák gyermekeik életét. Mivel napjainkban a fiatalok önálló életkezdéséhez szükség van a szülők anyagi támogatására (pl. lakásszerzésben), ez megerősíti azt a természetes tendenciát, hogy a felnőtté vált emberben is tovább éljen a „gyermeki igény”, hogy szüleitől maximális segítséget várjon el, s természetes „járandóságként” fogadjon el mindent. A szülők meg is teszik a maximális erőfeszítéseket (főleg az anyagiak terén), hogy az „áldozatkész szülő' szerepében megmaradjanak (Cseh-Szombathy 1971). Az anyagi függés megnehezíti az érzelmi és szociokulturális önállósodást. Magyarországon az a tipikus, hogy ebben az életciklusban a szülők még mindketten aktív dolgozók (az anyák kb. 40-50 évesek). Így a gyermek leválása a családról nem hagy kínzóan nagy űrt maga után, hiszen az anyát még igencsak elfoglalják a munkahelyi gondjai. Emiatt a magára maradt szülőpár életét még kitöltik családon kívüli élményeik, így az egymásra utaltságuk még nem válik probléma forrásává. Eléggé gyakori az a helyzet, hogy a felnőtt gyermek „kibocsátása” a családból csak elvi szinten történik meg: a gyermek házastársát szülei lakásába viszi, s megszülető gyermekükkel egy ideig ott is élnek. Bár ezek az együttélések valójában az egymás mellett élést igyekeznek megvalósítani, a gyermeki, ill. házastársi lojalitás feszültségei, s a szülők menyet-vejet befogadni kényszerülése, illetve az idegen közösségbe, szokásrendbe belecsöppenő házastárs alkalmazkodási nehézségei komoly igénybevételt jelentenek valamennyi családtag számára, s ezen csak keveset enyhít a helyzet átmeneti voltának tudata. Ez a helyzet próbára teszi mind a gyermek érzelmi érettségét, önállóságát, a saját családja iránti elköteleződésre, felelősségvállalásra való készségét, mind a szülők rugalmasságát, hogy „átengedjék” gyermeküket, s lemondjanak tekintélyhelyzetűkr6I. Ha sikerül a kölcsönös elfogadás légkörét kialakítani, a születendő gyermek körüli teendőket a nagycsalád sokszor hatékonyabban oldhatja meg, mint egy izolált, „nukleáris” család. 7. A magukra maradt, még aktív szülők Miután a gyermekek elhagyták a szülői házat, a szülők életmódjában lényeges változások következnek be. Rendszerint még mindketten dolgoznak. A változás alapvető megkönnyebbülést jelent a szociális, gazdasági, fizikai igénybevétel s az állandó felelősség tekintetében. Ha ezt a szülőpár képes pozitívan megélni, az újra megtalált szabadság, függetlenség örömet okozhat. Bár energiáik nagy részét kereső munkakörük még leköti (a gazdaságilag fejlett országokban a nők zöme csak ekkor vállal újra házon kívüli munkát, általában részidőben !), több szabad idejük juthat egymásra, közös tevékenységre. Gyakori jelenség, hogy éppen az egymásra maradás, az eddig „közvetítő” szerepet betöltő gyermekek távozása feszültséget okoz a szülők között. Számos olyan konfliktus, melyet korábban nem tudtak ugyan megoldani, de a gyermek jelenléte elfedett, most élesen jelentkezik. A házastársi kapcsolat érzelmi kiürülésével nehéz szembenézni. Ennek elodázására gyakran külső megoldásokkal (pluszmunkák vállalása, illetve a gyermekek „leválásának” akadályozása) próbálkoznak. Szükségessé válik a kapcsolat megújítása, az eddigi szerepmegosztásban való változtatás. Ha az elköltözött gyermekkel a kapcsolat viszonylag intenzív marad, a fiatalok sokat segíthetnek a szüleiknek e változások kialakításában. Elsősorban azzal, hogy az új megoldásokat bátorítják, a szülők változtatásra való készségét értéknek tartják, s nem egy statikus, megszokott, mindenekelőtt a saját számukra 14
biztonságot jelentő kapcsolati és életviteli formát várnak el tőlük. Bátorítaniuk kell új kapcsolatok építését és egyéni érdeklődéseik, ambícióik vállalását. Ilyenkor nyílhat tere olyan hobbiknak, tevékenységeknek, amelyekről eddig kényszerűen lemondtak. Az anyagi lehetőségek korlátai miatt azonban csökken ezek realizálhatósága. A háttérbe szorult szülőszerep helyett két újfajta szerepkör nyílik meg előttük: az anyós-após-szerep, valamint a nagyszülőszerep. A szakirodalom adatai szerint a civilizált társadalmakban az anyós-meny kapcsolat több konfliktussal jár, mint a többi reláció. Ennek okát abban látják, hogy a nagycsaládok interakciói az anyalány kapcsolat köré rendeződnek, s a rokoni rendszerben a nők involváltsága nagyobb. Másik összetevő az anya-fiú kapcsolat érzelmileg hangsúlyozottabb, intenzívebb volta. amivel összefügg a házasodó fiak nehezebb leválása, ill. nehezebb elengedése. Az anyós-meny kapcsolat feszültségei károsan befolyásolhatják a születendő gyermekek körüli anyai és nagyanyai szerepek adekvát betöltését is. A nagyszülői szerepnek korunkban két oknál fogva is egyre nagyobb a jelentősége. Egyre fiatalabbak s hosszabb életűek a mai nagyszülők, s a nagyszülő-unokarelációnak kedveznek a szociokulturális viszonyok. (Összehasonlító antropológiai vizsgálatok szerint azokban a társadalmakban, amelyekben az idős emberek megőrzik a háztartásban való autoritásukat -gazdasági hatalmuknál fogva-, ott az unokanagyszülő viszonyt nem barátságos egyenlőség, hanem formalitás és autoritér légkör jellemzi.) Hazánkban a nyugdíjas nagyszülők ritkán bírnak gazdasági hatalommal a családban, ehelyett számos analóg élmény (pl. érzelmi és egzisztenciális függés a környezettől) érzelmileg az unokákhoz közelíti őket. E kapcsolatok létrejötte és működése mind a nagyszülők, mind a gyermekek számára felmérhetetlen jelentőségű, és e kapcsolatok által olyasmit nyújtanak egymásnak, amit sem a társadalom, sem a család nem képes más módon biztosítani. Ebben a kapcsolatban jól megragadható a kölcsönös érzelmi támogatás komponense mint mentálhigiénésen preventív hatótényező. Sajnálatos tehát, hogy az életciklusok mai alakulása mellett az unokák életének első évtizedében a nagyszülők java része még dolgozik. Mi több, intenzív pénzkeresők, gyermekeik anyagi támogatása, valamint a saját szűkösebb nyugdíjas éveik bebiztosítása érdekében. 8. Inaktív öreg házaspár családja Ennek az életciklusnak meghatározója az a tendencia, hogy a nyugdíjas létforma -főként az anyagi korlátok és a fizikai erőnlét csökkenése miatt- az életlehetőségeket beszűkíti. A házaspár nyugdíjas létre való átállásának sikere nagyrészt a férj újfajta szerepmegoldásától függ. A pénzkereső teljesítményre való beállással szemben nehezebb pótaktivitást találni. A „nincs rám szükség” érzését a házastárs segíthet csökkenteni, ha férjét bevonja az otthoni munkába, ha értékként hangsúlyozódnak érzelmi biztonságot nyújtó gesztusai s felesége számára nyújtott társasága. Ezek mind segíthetik az énkép, az elvárások és a viselkedések szükségszerű módosításait. Akik a nyugdíjasságot passzívan fogadják, várhatóan kevesebb örömteli élményt tudnak kialakítani maguknak, s egyre több negatív érzéssel, keserűséggel viszonyulnak helyzetükhöz. Az idős házaspárok elidegenedéséről szóló mitikus megállapításokat több vizsgálat eredménye is cáfolja. Ezek egybehangzóan mutatják. hogy az idős emberek mintegy egyharmada él együtt gyermekével (nyugaton főleg nem házas gyermekükkel, míg nálunk főleg a házas gyermek családjával, illetve egy unokával), vagy egyik gyermekük közelében, gyakori kontaktust (minimum heti egyszeri találkozás) tartva fenn (Shanas 1968. Cseh-Szombathy 1979). Egybehangzó az öregeknek az az igénye, hogy gyermekeiktől függetlenek lehessenek, kapcsolatuk egyfajta kölcsönös be nem avatkozáson alapuljon, s lehelőség szerint külön lakhassanak. Ezek az igények jórészt azért kapnak ekkora hangsúlyt, mert a gyakorlatban az idősek szükségleteit kevésbé akceptálják, elvárják tőlük a fiatalok életritmusához való alkalmazkodást. Az idős szülők zöme kategorikusan elhárítja az anyagi támogatás bármely formáját a gyermekei részérői. E kérdésben jelentős kulturális különbségeket figyeltek meg egy amerikai vizsgálatban: a kelet-európai emigránsok családjaiban inkább mutattak elvárást a gyermekeiktől jövő támogatást illetően, míg az angol-amerikai környezetben felnőttek jóval kevésbé várták el ezt. Ebben az életciklusban következik be a megözvegyülések zöme. Ezt az eseményt lélektanilag feldolgozni (ún. gyászmunka), majd bizonyos szerep-reintegrációt kialakítani olyan megterhelő feladat a társát vesztett, egyedül maradt idős emberre nézve, hogy a család támogatása ilyenkor nélkülözhetetlen. 15
Amire a család segítségnyújtásának irányulnia kell, az a gyászoló ember érzelmi teherbírásának javítása. Ennek lényegét G. Caplan foglalta össze (1. a korábbiakban kifejtve), hangoztatva, hogy ezek a lelki mechanizmusok nemcsak a halál miatt bekövetkezett veszteségnél, hanem más, érzelmileg jelentős személyi, illetve egzisztenciális veszteségnél, pl. válás, munkavesztés esetén is felléphetnek (Caplan, Killilea 1976). Az elvesztett házastárssal együtt mintha a saját érték is csökkenne, s ehhez járul a házastársi szerepkör elvesztése. Ezekkel ellensúlyozhatja a családon belüli új feladatok, szerepkörök lehelővé tétele, gyakran, hosszú időn keresztül, a saját új életút fokozatos kialakításáig. Végigjárva a családi életciklusok általános, illetve Magyarországon, észlelhető jellemzőit, átgondolandó az ezekből következő speciális tennivalók sora. Mint láthattuk, napjainkban valamennyi életciklusban megmutatkoznak azok a problémák, amelyek össztársadalmi tendenciákkal mutatnak szoros összefüggést. Egy sor probléma visszavezethető arra, hogy a gyors és feszített gazdasági-társadalmi változások trendjeinek a család életét megtépázó negatív következményeire nem figyelt fel időben a társadalom, s nem történtek hatékony intézkedések ezek csökkentésére. Az utóbbi években több ilyen irányú próbálkozás kapott teret, amelyek az első 1épéseket jelentenék e hiányok pótlására. A problémát azonban az is mélyíti, hogy a múlt e hiányosságai nemcsak intézményes szinten, de a szakmai és közgondolkodásban is jelentős torzulásokat okoztak. Az újonnan bevezetendő intézkedések, kialakítandó létesítmények, még ha tudományos igényességgel és körültekintéssel konceptua1izálódnak is, megvalósításuktól siker csak annyiban várható, amennyiben megfelelő szemlélettel rendelkező, felkészített emberekre bízzák azokat. Ehhez elsősorban a már meglévő szakemberek kiegészítő szemléletformálása lenne szükséges. A jövőbe tekintő stratégia pedig azt diktálná, hogy a képző-és továbbképző posztokon lévők szemléletének és képzettségének korszerűsítése legyen az első lépés, hogy a kezük alól kikerülő következő generáció már a kívánatos felkészültséggel rendelkezzen. A vázoltakból kitűnik, hogy a közgondolkodás differenciáltabbá tétele, a pszichológiai kultúra fejlesztése olyan erőket, aktivitást szabadíthatna fel, amely társadalmi méretekben válhat jelentőssé. Végezetül hadd emeljem ki azokat a problémacsomópontokat, amelyeknél égetően szükségesnek látszik a család mentálhigiénés funkcióinak erősítése: - a fiatal házasok szülői szerepre való felkészítése; - a házassági és családi konfliktusok feldolgozásához segítséget adó fórumok, szolgáltatások; - a válásokat érzelmileg feldolgozni segítő intézmények; - a család és a gyermekeket nevelő intézmények közötti érdemi együttműködés. A felsorolásban teljességre nem törekedtem. Azokat emeltem ki, amelyek kihatása több generáción át kétségtelenül meghatározó lehet, illetve lesz.
16
IRODALOM Andorka R:, Buda. B., G. Kiss, J. (1971): A család szerepe egyes deviáns viselkedésformákban. In: Család és házasság a mai magyar társadalomban. Lőcsei P. (szerk.) KJK, Budapest. 226-270. Buda, B. Hajnal, A: (1973): A család természetéről. Egy rendszerszemléletű modell körvonalai. MRT Tömegkommunikációs Kutatóközpont. Budapest. Buda, B., Szilágyi, V. (1988): Párválasztás. Gondolat. Bp. Burgess. E. W., .Cottrell. L. a. (1939): Predicting success or failure in marriage. Prentice Hall, N. Y. Caplan, G., Killilea, M. (1976): Support Systems and Mutual Help. Grune and Stratton. N: Y. Caplan. G. (1976): The Family as a Support System. In: Caplan, Killilea, i. m. Cone, B. A. (1972): Puerperal Depression. In: Morris, N. (ed.) Psychosomatic Medicine in Obstetrics and Gynaecology. Basel, Karger. Cseh-Szombathy. L. (1971): A család szerepe az öregek ellátásában és életében. In: Lőcsei (szerk.) 1971 id.m.147-168. Cseh-Szombathy, L. (1979): Családszociológiai problémák és módszerek. Gondolat, Bp. Cseh-Szombathy, L. (1980): Fiatal házasok elképzelései házasságukró.l. In: Szilágyi V. (szerk.) A családi élet mai problemái. Tankönyvkiadó, Budapest. Cseh-Szombathy, L. (1985): A .házastársi konfliktus szociológiája. Gondolat, Budapest. Hanscn. C. (1981): Livingin with Normal Families. Family Process. 20:53-75. Hill. R., Rodgers, R. .H. (1964): The developmental approach. In: Harold T. Christensen (szerk.): Handbook of marriage and the family. Chicago, Rand McNally and Co. 171-211. Kernberg, O. (1974): Barriers to Falling and Remaining in Love. J. Am. Psa. Assn. XXII. 486-511. Kernberg, O. (1980): Love. the Couple and the Group: A Psychoanalytic Frame. Psa. Quarterly, XLIX. 78-108. Kirkpatrick, C. (1963): The Family. As Process and Institution. Ronald Press Comp., N. Y. Komlósi, P. (1974): A gyermek, mint a szülői konfliktusok hordozója. Bölcsészdoktori értekezés. Budapest. Komlósi, P. (1976): Családterápia egyéni megerősítéssel. Magyar Pszichológiai Szemle, 33, 4. 346-363 Komlósi, P: (1984): The mental hygienic problems of mothers on childcare allowance. Groningen, International Interdisciplinary Congress on Women. Lőcsey. P. (1978): A házasságbomlás problémái Magyarországon. In: Cseh-Szombathy L (szerk) A változó család. Kossuth, Budapest, 85-125. Molnár, E. (1982): Anyaság és társadalmi adaptáció: a hagyományos női szerepkörben neurotikusnak bizonyuló anyák pszichológiai vizsgálata. Kandidátusi értekezés. S. Molnár, E., Pongrácz, T. (1979): A geyrmekes nők munkavállalása és a gyermekgondozási segély gyakorlara a vélemények tükrében. In: Szabady E. (szerk.): Társadalom, család, gyermek. Demográfiaia, szociológiaia füzetek. TIT, Budapest, 71-85. Nye, F. I., Berardo, F. M. (1973): The Family – Its Structure and Interaction. Macmillian Co., N.Y. Oakley, A. (1979): Becoming a Mother. Martin Robertson. Oxford, 328. Pető; Z.. Gárdián. E. (1979): A gyes néhány mentálhigiénés vonatkozása. Népegészségügy. 60, 173-175. Rabkin. L. Y.. Komlósi P., Krell. R. (1981): Psychotherapy for the Whole Family. In: Fine. S. H., Krell. R., Rsung-yi-Lin (eds.): Today's Priorities in Mental Health. D. Reidel Publ. C.Dordrecht, 207-211. Rappaport. R. (1963): Normal Crisis. Family Structure and Mental Health. Family Process, 2:68-80. Scanzoni. J. (1983):Shaping tomorrow's family: theory and policy for the 21st century. Vol. 143, Sage Library of Soc. Res., Sage Publications, 271. Segreves. R. T. (1982): Marital Therapy. A combined psychodynamic-behavioral approach. Plenum/Medival Book Comp., N. Y., 300. Shanas E. et alii (1968): Old People in Three Industrial Societies. Routledge and Kegan Paul, London. Szalai, J. (1971): A családi munkamegosztás néhány szociológiai problémájáról.In: Lőcsei (szerk.): Család és házasság. I. m. 169-199. Telkes. J,. Bognár. G. (1985): A válás és a gyermek. Pedagógiai Szemle.XXXV.. 2.99-108. Utasi. Á. (1985): Generációváltás. öregkor és a modernizáció ellentmondásai. Valóság. 28, 2.64-75. Vekerdi, T. (1984): Óvodák. Valóság, 27, 11.74-88. Yalom. I. et al. (1968): Postpartum Blues Syndrome. Arch. Gen. Psych. 18, 1. 16-27. 17
