A KERESZTÉNY LELKI ÚT

Széles Tamás

A KERESZTÉNY LELKI ÚT

előadás-vázlat




1


Hitünk – első előadás A Kr.u. IV. század egyik szír keresztény irodalmi emléke, a Fokozatok könyve azt írja, hogy "Az egyház idelenn, oltárával és keresztségével csak csecsemőket hoz a világra. (...) Amikor már elég nagyok, testükből templomot, szívükből oltárt formálnak." Ez a rövid idézet mindent összefoglal szándékainkat illetően. Mi keresztények a legtöbb esetben, keresztségünkkor nem jutunk el a keresztény hit teljességére, csak beavatást, belépőt nyerünk Isten családjába, s a növekedés, a kiteljesedés, a fejlődés csak ekkor kezdődik el bennünk, csecsemőként lépünk a hitbe. Amikor pedig felnövekszünk, hitünk templommá és oltárrá, élő Istentiszteletté alakít bennünket. Ez az előadássorozat azt a célt szolgálja, hogy lehetőleg minél hívebben a Szentíráshoz és minél érthetőbb formában, a Bibliára és a gyakorlati életre koncentrálva, négy részben megismerjük a keresztény lelki fejlődés útját, hogy sagítséget kapjunk a felnövekvés útján. Szó volt róla, hogy nevezzük szemináriumnak, de ettől határozottan elzárkóztam. Tettem ezt azért, mert Urunk Jézus Krisztus sem nevezte a tanítványaival való viszonyát teológiai akadémiának vagy egyetemnek. Úgy érzem, amiről szó lesz, az maga az eleven kereszténység, ezért minden más megkülönböztetés csak elfedné ezt a lényeget, ezért hát fölösleges is. Tehát végső soron ezen az előadáson csupán a kereztény életről lesz szó. Arra teszünk kísérletet, hogy feltárjuk azokat az Isten Igéje által adott lehetőségeket, melyek segítségével elmélyíthetjük lelkiéletünket, vagy ha ezzel nem tudunk meg újat, rendszerezzük ilyen irányú ismereteinket, hogy másoknak is segíthessünk előrébb lépni lélekben, hitben. Isten adjon nekünk ehhez halló fület, látó szemet, és Szentlelkének bölcsességét! 1. Tényleg hit? Rengetegszer hallhattuk, hogy a keresztény ember Krisztuskövető. Bár a magyar nyelvben a keresztény szó gyökere a kereszt, azonban a kifejezés eredetileg a khrisztianosz görög szóból ered, jelentése: krisztusi, s az indoeurópai nyelvcsaládban a keresztény megjelölés ma is többnyire ezt jelenti. De vajon ezzel mident elmondtunk? Mit jelent kereszténynek lenni? Nyilván azt, hogy hiszünk Istenben, az Ő Szent Fiában, a kereszt váltságában, Jézus Krisztus halálában és feltámadásában, mindabban, amit az Apostoli Hitvallásban meg szoktunk vallani. De valóban ennyi a hit? Egy hitvallás törmör megfogalmazása, mint egy definíció? Talán meglepő lesz amit mondok, de a keresztények többségének a világon többnyire valóban ennyit fejez ki a hit. Egy olyan betanult imádságot, amit egyházi főünnepeken illik hiba nélkül félhangosan elmondani. Tudom, nem ezt várták tőlem, de mégis muszáj ezzel kezdenem. A világstatisztikák szerint a keresztények aránya egyre kisebb, míg például az iszlám rohamosan növekszik. Valami nagy probléma bújkál a részegyházakban, melyet leginkább letagadunk vagy csak érintőlegesen veszünk tudomásul, de nem vagyunk hajlandóak szembenézni vele. Megalkottuk az egyházi tabut, éppen ezért nem is beszélünk róla. Higgyék el, annak ellenére, hogy világstatisztikáról van szó nagyon is közünk van a dologhoz. Higgyék el, minket is érint, mert Krisztus egyházában minden az egyes emberek szívében dől el, majd megjelenik a gyülekezetben, az egyházmegyében, és így tovább. Azért kezdem ezzel a negatív sokkal ezt az előadást, mert baj van a hittel. Nem feltétlenül az önökével. A statisztikai többség hitével van baj. Azon testvéreink hitével van baj, akik összekeverik a hitvallást a hittel. Ők egyfajta lelki passzivitásban élnek, mert életükkel nem tanúskodnak Krisztusról, hitükről. Olyanok, mint a fügefa (Mt 21:19), melyet Jézus megátkozott, mert nem termett gyümölcsöt. Azt is mondhatjuk, hogy hitük a klinikai halál állapotában van, valójában nem keresztények, csak vallásosak, keresztény vallású emberek. 


2


Lelki halandóságuk tünete, hogy eljárnak a templomba, dobnak pénzt a perselybe, de életvitelük, viselkedésük, magatartásuk mégsem tükrözi hitüket. A Biblia az olyan embert, aki szájávak tiszteli csak az Urat, de tetteivel nem, képmutatónak tartja (Mt 23:14; 23:27). Ilyenné válik az ember, amikor bort iszik és vizet prédikál. Ez a tetszhalott hit azonban megeleveníthető. Isten mindannyiunkat azért szólított meg személyesen, hogy igazi keresztények, gyümölcstermő keresztények legyünk. Ez az út mindenki számára egyformán nyitott és elérhető. Nincsenek apróbetűs részek, nincs benne csapda, nincs kudarclehetőség. Isten ajánlata az egyetlen igaz és követésre érdemes ajánlat. Legyünk mindannyian valóban keresztények. Ne csak vallásosak, ne egy részegyház buzgó tagjai, ne csak metodisták, katolikusok, reformátusok, evangélikusok, adventisták, pünkösdisták, ilyenek vagy olyanok, hanem hívők. Fordítsuk hitünket ténylegesen élő hitre. 2. Élő hit Úgy válhatunk magunk is gyümölcsöző keresztényekké (Gal 5:22), ha rálépünk arra az útra, melyet Jézus Krisztus tanított és készített nekünk. Ez nem szimbolikus cselekedet és elsősorban nem szellemi tevékenység, ezért vizsgáljuk meg, hogyan is kell értelmeznünk a keresztény hitet. A hétköznapi életben nagyon sok mindent elhiszünk, például, hogy az egyik mosópor tisztábbra mos, mint a másik, hogy az egyik politikai párt kevésbé korrupt mint a másik, és így tovább. A mi kultúránkban azt szoktuk meg, hogy a hit egyfajta szellemi beleegyezést, elfogadást, igenlést, egyetértést jelent. Azt szokták mondani, hogy végső soron a Marxizmus is egyfajta hit, de még az ateizmus is, hiszen az istentagadó abban hisz, hogy nincs Isten, s ragaszkodik ezen hitéhez. A keresztény hit azonban nem ilyenfajta hit. Hinni Istenben és hinni, hogy Jézus Krisztus az Ő egyszülött Fia, aki megváltotta bűneinket, nem beleegyezés kérdése, nem egy szellemi döntésé. Én a magam akaratából nem dönthetek úgy, hogy mától elhiszem, mert igaznak tűnik, holott tegnap még egészen másképp láttam a kérdést. Ha ilyen történne, az nem megtérés és újjászületés lenne, hanem önkényes emberi választás volna, aminek megintcsak nincs köze a keresztény életúthoz. Amikről szót ejtettünk eddig, azok többnyire csak eszmék, az emberi gondolkodás szellemi rendszerei, melyek átfogó világképet, emberi ész alkotta magyarázatokat szolgáltatnak a lét alapvető és végső kérdéseire. A keresztény hit nem ilyen eszme, így aztán jórészt nem a szellemi elfogadás jellemzi. Az élő hit egészen más. A kereszténnyé váló ember nem saját választásából, hanem csak akkor jut hitre, ha személyesen találkozik Istennel, aki folyamatosan keresi a kapcsolatfelvétel lehetőségét minden emberrel. Ha engedjük, hogy megszólítson bennünket, akkor észrevehetjük azt az ajándékot is, amivel hozzánk érkezik: a hitet. Amint az ember életében megtörténik Isten lehajlása által az Ő személyes elhívása, az ember megtér, s elkezdődik az újjászületés folyamata. "Térjetek meg, ha megdorgállak, és én kiárasztom rátok lelkemet." (Péld 1:23) "Mert így parancsolta meg nekünk az Úr: Pogányok világosságává teszlek, hogy üdvösségük légy a föld végső határáig." (ApCsel 13:47) Körülbelül itt kezdődik el az emberben a hit növekedése, mint egy apró palánta, majd magonc, vessző, csemete s aztán idővel eldől, hogy terebélyes koronájú gyümölcstermő fa lesz-e hitéből vagy ideig való göcsörtös satnyadék, amit kicsavar az első nagyobb vihar. Nem mindegy tehát, hogy milyen az ember hite, s ahogy egy facsemetét vagy palántát odafigyeléssel és féltő gondoskodással ápolunk, úgy hitünkre is kellő figyelmet kell fordítanunk, különben felveri a gaz, kiszárad a földlabda, és így tovább. Az ószövetségi korban a hinni igének (aman, batah) nem létezett főnévi alakja. A biblikus héber nem tudta azt mondani valamire, hogy "a hit". Mindig csak történésként,




3


akcióként, cselekedetként lehetett róla beszélni vagy gyakorolni. Az igei alak azt jelentette, hogy a hívő valaki iránt bizalommal, biztonsággal, engedelmességgel viseltetik. Az Újszövetségben sincs ez másként. A görög pistis (hinni) ige ugyanezt a dinamizmust sugallja, és azt jelenti, hogy hűek vagyunk Istenhez. Keresztény értelemben tehát nem lehet főnévi alakban 'a hit'-ről beszélni, érdemesebb mindig az aktív 'hinni'-ről szólni. A hit ugyanis akció, a hűségeskedés akciója. Az, hogy hiszünk, azt jelenti, hogy bennünk, velünk és általunk történik valami, folyamatosan tevékenykedik bennünk hitünk. "Mert valahány ígérete van Istennek, azokra őbenne van az igen, és ezért általa van az ámen is, az Isten dicsőségére általunk." (2Kor 1:19) Tehát Isten dönt felőlünk. Ő dönti el, hogy hitre jutunk vagy sem, Ő ígér és Ő megadja azt, amit korábban ígéretébe foglalt. Nála van az ámen, vagyis bizalmunk, hitünk is általa van, mellyel dicsőségére munkálkodik rajtunk keresztül. Mindez gyönyörűen példázza, hogy az igazi hit, Isten ajándéka, melyet Tőle kapunk. "Jézus ezt felelte nekik: 'Az az Istennek tetsző dolog, hogy higgyetek abban, akit ő küldött.'" (Jn 6:29). Az eredeti szövegben ezt olvassuk: " ... az Isten cselekedete, hogy higgyetek ..." ["Τοῦτό ἐστιν τὸ ἔργον τοῦ θεοῦ", ford.: Sz.T.] Pontos fordításban nem Istennek tetsző dolog, hanem Isten cselekedete, hogy higgyünk. Isten cselekszik az által, hogy hitet plántál az ember szívébe. Isten akciója az a hit, amit mi érzünk és megvallunk, s amint Isten megcselekszi ezt velünk, úgy a hit is cselekvésre indít bennünket. Az a hit, mely nem cselekszik, hanem magában elmélkedik nem is élő hit, csak emberi eszme, filozófia, világszemlélet. "Mert Krisztus Jézusban nem számít (...) csak a szeretet által munkálkodó hit." (Gal 5:6). A szó azonban, melyet munkálkodásként adott vissza a fordító, az ἐνεργέω, magyarul energiával, erővel hat, működik, erőhatást gyakorol kifejezés, mely az Újszövetségben mindig Isten erőhatásaival kapcsolatos. Szó sincs teóriákról, értelmezésekről, eszmékről. Dinamizmus és erő, energia jellemzi a hitet. A hit a szeretet energiájának folyamatos aktivitása, tevékenysége. A cselekedet motorja maga a hit, üzemanyaga pedig az Isten iránti meggyőződés, bizalom, hűség. Igen gyakran találkozhatunk azzal a mondattal, hogy: hiszek a magam módján. Sok mindent szokott ez alatt érteni beszélgető partnerünk. Például azt, hogy neki saját, másokétól különböző, egyéni hite van. Ha jobban belemélyedünk ebbe a saját hitbe, akkor azt találjuk, hogy a mélyén tetszőlegesen összeválogatott eszmék, elképzelések, magyarázatok találhatók, hogy "hite" sokféle ideából került összegyúrásra. De nem is ez a probléma. A valódi probléma az, hogy ezt a hitet az illető saját maga készítette saját magának. Mindazt leszűrte ismereteiből és tapasztalataiból, amit saját magára nézve elfogadhatónak, kedvezőnek, tolerálhatónak, kényelmesnek, vagyis igaznak ismert el, s ezzel megalkotta saját, külön bejáratú, csak rá érvényes, egyéni hitét és igazságát. Anélkül, hogy elítélnénk, meg kell állapítanunk, hogy ez a "hit" pszichologikus önigazolás. Úgy teremt az ember magának elfogadható belső világképet, hogy kitalálja azt és belakja. Valóban egyéni hit, de olyan hit melynek Istenhez vagy Fiához vajmi kevés köze van. Ezzel a különös, modern, individuális hit-szerűséggel nagyon sokszor lehet találkozni keresztények között is, pontosabban olyan emberek esetében, akik már részesültek valamikor a keresztségben, esetleg vallásosan éltek, de elsodródtak a keresztény vallásgyakorlattól. Én nem kevés ilyen, egyébként tisztességes, becsületes, nagyon jóravaló embert ismerek. Mind a maguk módján való hitről tesznek bizonyságot, vallási közösségbe nem járnak, Isten igéje nem különösebben érdekli őket, mégis hívő keresztényeknek tartják magukat. Szomorú esetei annak, hogy valahol, valamikor, valamilyen hiba folytán kiestek a kereszténység rendszeréből, s kellő megszólítottság, személyes kapcsolat híjján nincs is nagy reménységük a visszatérésre. Csak a maguk módján való hit maradt nekik, mint afféle pszichológiai önigazolás. 


4


Aktív keresztények között is találkozhatunk hasonlóval, ez pedig még szomorúbb képet fest. Ugyanis, azt jelenti, hogy az a keresztény, aki egyszer valamilyen módon már tagja lett Isten családjának, az úgy keresztény, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja a kereszténység alapjait. Ők azok a vallásos tömegek, akik csak névleg keresztények, sokkal inkább a megszokás vagy a kulturális hagyományok mozgatják őket, mint élő hitük. Mennyiben szolgálja ez Isten dicsőségét? Semmiben. Az ember így saját érdekeit és Istenről alkotott egyéni elképzeléseit szolgálja, de főként a saját lelki, gondolati kényelmét, önigazolását. Lehet-e máshogy keresztény valaki, mint ahogy azt Isten Igéje kijelentette? Lehet-e valaki keresztény, aki maga összeválogatja azt, amit ő gondol és helyesnek gondol Istenről, s ugyanakkor figyelmen kívül hagyja Isten kijelentését? Lehetünk-e úgy keresztények, hogy nem veszünk részt Krisztus közösségében? Nos, a választ mindenki tudja, nem lehetünk. Ez nem kereszténység, hanem valami más. A keresztény hit mindig Isten örök Igéjét, Krisztust követi, cselekvő módon. Mert, mint láttuk, a hit valójában cselekedet, a Szentlélek cselekedete bennünk, s rajtunk keresztül a világban, az Úristen dicsőségére. Hallgassuk meg ezek figyelembevételével Keresztelő János szavait, Lukács evangéliumának elejéről. "Teremjetek hát megtéréshez méltó gyümölcsöket..." (Lk 3:8a) A megtérés gyümölcsöt terem. Természetesen a hit gyümölcsét, ami nem lehet más, mint a szeretet munkálkodása, vagyis cselekedet! Itt jutunk vissza Jézus példázatához, amiről korábban már szó volt: "Tehát minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt terem." (Mt 7:17) Kicsit később: "Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát." (Mt 7:21) 3. Az Úr dicsőségére Igen ám, de – vetheti közbe valaki – megmondatott, hogy "... kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék." (Ef 2:8-9). Akkor mégis, hogyan lehet a hit cselekedet? Ez egy ellentmondás! Az üdvösség kegyelemből van, amihez kell a hit is, de cselekedetek egyáltalán nem, hogy ne tudjunk velük dicsekedni! Az ellenvetés jogos, mert meg kell különböztetnünk kétféle hozzáállást és magatartást, sőt, nyugodtan mondhatjuk, hogy kétféle hitet. Az a cselekedet semmiképpen nem üdvözít, amit az ember a maga elhatározásából és akaratából hajt végre. Gondoljunk csak arra, mit tanít Jézus Krisztus az adakozásról. "Amikor tehát adományt adsz, ne kürtöltess magad előtt, ahogyan a képmutatók teszik a zsinagógákban és az utcákon, hogy dicsérjék őket az emberek." (Mt 6:2) A farizeusok és képmutatók jelen esetben azok, akik a maguk módján hisznek, vagyis saját fejük után mennek. Jócselekedeteiknek alapja mindig a saját belátásuk, egyéni erkölcsi rendjük. Ha tesznek valamit, azt azért teszik, mert éppen akkor ők jónak látják azt megtenni. Ha pedig nem akarnak valamit megtenni, akkor nem teszik meg. Mitől függ, hogy éppen mit csinálnak? Attól, hogy a kérdéses pillanatban van-e kedvük hozzá, no meg attól, hogy a maguk módján való hitük mire indítja őket. Ezekre a cselekedetekre modndja Pál apostol, hogy dicsekvő cselekedetek, de az igazi probléma velük az, hogy teljesen figyelmen kívül hagyják Isten akaratát és tervét. Ott segítenek, ahol ők akarnak, annak akinek ők akarnak. A keresztény hit cselekedete egészen más. Mint láttuk, a hit Isten aktív tevékenysége életünkben és lelkünkben, s munkája rajtunk keresztül a világban. A keresztény hit tetteinek középpontjában nem a hívő áll, nem az ő gondolatai, elképzelései vagy szándékai. 


5


A hívő nem saját belátása szerint segít valakin, és nem is maga választja meg a segítség módját. A hívő cselekedetben valójában Isten cselekszik az emberen keresztül. A cselekedet középpontjában Isten áll, az Ő dicsősége és kegyelme. Ő irányítja a hívő tetteket, Ő jelöli ki hol és mit kell tennünk. A hit cselekedeteiben az ember szinte teljes mértékben Isten eszközévé válik, mint a jó szerszám egy szakember kezében. A mesterember dolgozik, alakítja a tervek szerint a munkadarabot, de neki is szüksége van az erős, jó szerszámra. "Az Urat, a te Istenedet féld, és őt szolgáld." (5Móz 6:13) Ezt jelenti a mi hitünk és szolgálatunk: hűséges eszközökké válni Isten mesteri kezében, hogy az ő egész emberiségre vonatkozó terve és üdvözítő akarata szerint cselekedjünk. Tehát míg a maga módján hívő ember a saját akaratából cselekszik, addig a keresztény ember Isten üdvtervét hajtja végre, ahogy az Úr arra indítja és irányítja. Ez a különbség az önhit és a keresztény hit között. Ezt így fogalmazza meg Jakab levele. "Mert ahogy a test halott a lélek nélkül, ugyanúgy a hit is halott cselekedetek nélkül." (Jak 2:26) A keresztény cselekvő hit tehát valójában engedelmesség és szolgálat Istennek, hűséges, kitartó és alázatos odafordulás. 4. Krisztus az út A fentebbieket talán a legtöbb keresztény tudja vagy hallotta már, azonban fölvetődhet bennünk a kérdés: jó, jó, de mindezt hogyan lehet elérni? Hogyan kivitelezhető, hogy Isten dolgozzon rajtam keresztül is? Hogyan juthatok élő hitre? Meg vagyok keresztelkedve, de ha szívemre teszem a kezem, akkor a fentebbiek tükrében azt kell mondanom, bizony van még egy-két dolog, amiben nem tudom magam maradéktalan jóérzéssel kereszténynek nevezni. Hogyan lépjek tovább? Mit kell tennem, hogy Isten eszközévé, szerszámává váljak? Valamennyi további előadásban és most ennek az előadásnak a befejező részében is erre a lényegi kérdésre keressük a választ. Két fontos dolgot azonban el kell mondanom. Egyrészt nincsenek különös feltételei az élő hitre jutásnak. Az által, hogy valaki vágyakozik Istenre, keresi Őt és felé fordul, egyúttal teljesen képessé válik arra, hogy tökéletes kereszténnyé legyen, hite valóban élővé váljon. Másrészt nincs egységes recept, Isten mindenkivel személyesen törődik, mindenkit aszerint vesz igénybe és szolgálatba, ahogy terveiben szerepel. Ezért ne legyenek konkrét elvárásaink Vele vagy magunkkal szemben, egyszerűen csak engedjük meg, hogy megtörténjen velünk Isten akarata és legyünk mindenek felett odaadók, állhatatosak és türelmesek. Egyetlen dologra kell ügyelnünk, ez pedig az, hogy eljusson hozzánk Isten utasítása, hogy meghalljuk amit mond, hogy kapcsolatba tudjunk kerülni vele. Minden keresztény hívő alapjoga, hogy Istennel személyes kapcsolatba kerüljön és közössége legyen vele, nem csak az örök életben, de már ebben a földi életben is, különben nem lennénk képesek meghallani szavát, Igéjét. Ha nem lehetne személyes kapcsolatunk Vele, akkor bálványimádók lennénk, mert egy elérhetetlen, megszólíthatatlan, néma Istent imádnánk. De a keresztényeknek ennél sokkal több jutott osztályrészül. "Kérjetek, és adatik nektek..." (Mt 7:7); "... kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen." (Jn 16:24); "... ha valamit az ő akarata szerint kérünk, meghallgat minket." (1Jn 5:14) Azt kell megtanulnunk, hogyan teremthetünk kapcsolatot Istennel, miként lehet hatékony imádságunk és hogyan változtathatjuk hitünket élő hitté, hogyan tehetünk valamit azért, hogy gyümölcstermőre forduljon életünk. Ehhez alapvetően négy dologra van szükségünk. Meg kell bizonyosodnunk arról, hogy 1. keresztények vagyunk, hogy 


6


2. minden bűnünk megbocsáttatott. 3. A Szentlélekkel kell töltekeznünk és 4. Krisztus tanítványaivá kell válnunk. Az elkövetkező négy előadáson erről a négy pontról lesz szó külön-külön tárgyalva, s igyekszünk mindenkit arra indítani, hogy ne csak meghallgassa az elmondottakat, de – amennyiben úgy érzi, hogy hite megelevenítésre szorul – váltsa is gyakorlatra saját életében, engedje Isten gondoskodását érvényesülni. Ha ez megtörénik, akkor tapasztalni fogja, hogy a hit valójában csak 10%-ban szellemi, lelki elfogadás, 90%-ban cselekedet, mégpedig Isten cselekedete, Jézus Krisztus megragadottságában és a Szentlélek ereje által. Legközelebb arról lesz szó, miként tudjuk Krisztust meghívni életünkbe.

Bűnbánat – az Út Krisztushoz Az előző előadásban idéztük Keresztelő János szavait Lukács evangéliumából. Most ismét térjünk vissza ahhoz a ponthoz, ahol az Újszövetség valójában elkezdődik, Krisztus megkeresztelkedéséhez. Jézus Krisztus és Keresztelő János szó szerint ugyanazzal a jeligével kezdi meg munkálkodását. "Térjetek meg, mert elközelített a mennyek országa!" (Μετανοεῖτε· ἤγγικεν γὰρ ἡ βασιλεία τῶν οὐρανῶν.) (Mt 3:2; 4:17b). A megtérés mind az Ó-, mind az Újszövetségben egyet jelent a bűnbánattal, illetve a görög szövegben a megfordulás vagy a gondolkozás megváltozása értelemben is szerepel. "Hagyja el útját a bűnös, és gondolatait az álnok ember! Térjen az Úrhoz, mert irgalmaz neki, Istenünkhöz, mert kész megbocsátani." (Ézs 55:7) "Tisztítsd meg szívedet a gonosztól, ó, Jeruzsálem, hogy megszabadulhass! Meddig maradnak még benned álnok gondolataid?" (Jer 4:14) Hasonlóan bűnbánatot, egyetértést fejez ki a homologeo ige is (οµολογεω). "Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minden gonosztól." (1Jn 1:9) Mit kell hát tennünk azért, hogy valóban egyetérthessünk Istennel, hogy valóban megtérhessünk Hozzá? Minden azzal kezdődik, hogy Isten lehajol az emberhez és felveszi vele a kapcsolatot. Valamilyen formában személyesen elér bennünket. Kit így, kit úgy. Mindig Ő az első, s midőn megszólított vagy éreztette magát velünk, lehetőséget ad, hogy válaszoljunk hívására, felvegyük a személyes kapcsolatot, mindezt láttuk az első előadásban. Tudjuk jól, hogy a bűn rossz, Isten pedig szent. A bűn és a szentség nem fér össze. Isten ragyogóan tiszta, szent színe elé nem mehetnek be bűneink. Isten ugyan szeret bennünket bűnösöket , de bűneinket ki nem állhatja. Ezért az első és legfontosabb feltétel, mely az egész keresztény életet végigkíséri, hogy elforduljunk bűneinktől. Gyönyörű és önmagáért beszélő kép az, amit a megtérni ige egyik szinonimája, a megfordulni mutat. Képzeljük el, hogy előttünk tornyosulnak bűneink, életünk szedett-vedett hordaléka, kétséges tetteink és gyarlóságunk minden lomja, s egyszerre valaki megszólít bennünket a hátunk mögött. Hangja olyan kedves, annyi melegség és szeretet van benne, amilyet még soha azelőtt nem hallottunk. El is csodálkozunk, vajon lehetséges-e egy egyszerű megszólításba ennyi szeretetet és kedvességet belesűríteni. A hang megszólít, s mi nem tudunk ellenállni, meg kell fordulnunk, és meg is fordulunk, s íme, mögöttünk Isten áll. Leegyszerűsítve ez a megfordulás azonos a megtéréssel. El kell fordulnunk minden bűntől, de amint fordulunk, már fel is tűnik a látómezőben Isten, az ő szerető kegyelmével. A megtérés egyenlő a bűnbánattal, vagyis – ahogy korábban említettem – azzal a gondolati változással, mely során ráébredünk, hogy amit korábban helyesnek tartottunk, ki tudja, talán büszkék is voltunk rá, valójában bűn volt. Most, hogy ezt fölismertük, máris képesek vagyunk arra, hogy bűnbánattal visszaforduljunk Istenhez és bocsánatát kérjük. Minden 


7


keresztény életútnak ez az alfája, a kezdete. A kereszténység ezzel a bűnbánattal kezdődik, nem csak a megkeresztelkedés szertartása előtt, de naponként, minden keresztény ember számára. De vajon miként? Nem régen egy keresztény testvér elmesélte, hogy elmélyült lelki időszakot élt át, melynek imádságai, könyörgései új és új élményekkel ajándékozták meg. Imádságaiban egyszerre arra lett figyelmes, hogy naponként egy-egy cselekedet bukkant elő valahonnan emlékképei homályából, tudata mélyéről. Rögvest tudta, hogy mindegyikük egy-egy elintézetlen, megvallatlan, bocsánatot nem nyert vétek, bűn. Így aztán külön figyelt ezekre a felbukkanó információkra, s amint szembesült velük, egyenként igyekezett őket jóvátenni, vagy ha azt már nem lehetett, őszintén kérni Isten bocsánatát. Amikor belül megszólal egy picike hang, hogy ezt meg ezt nem kellett volna megtenni, amikor lelkiismeretünk feltámad és felismerteti velünk cselekedeteink milyenségét, amikor megváltozik a gondolkodásunk egy-egy tettünkkel kapcsolatban, az már a bűnbánat, a megtérés, az Istennel való egyetértés folyamata, mely megtisztulásunk záloga. Nem lehet egyszerre megszomorítani a Szentlelket és szent életet élni. Krisztus örökre, egyetemesen megváltotta bűneinket, ezért aztán nincs szükségünk több áldozatra, elégséges bűnbánattal megvallanunk Istennek bűneinket; de meg kell vallanunk naponként. Hálát kell adnunk Krisztus váltságáért és e váltsághoz hűen, őszinte bűnbánattal kell kérnünk Isten kegyelmét, s Isten Lelke a bűnre helyezi ujját és eltörli azt. 1. Takaríts! A Szentírás, arra tanít, hogy bűnbocsánat csak akkor lehetséges, ha az ember bűnbánatot gyakorol, vagyis ha miután ráébredt bűneire, azokra bocsánatot kér imádságban Istentől. "Isten előtt a töredelmes lélek a kedves áldozat. A töredelmes és megtört szívet nem veted meg, Istenem." (Zsolt 51:19) Bűneinket nyugodtan elképzelhetjük olyan lomokként, amik eltorlaszolják azt az alagutat, aminek egyik végén Isten áll, a másik végén pedig mi. Ha sok a szemét, a halomtól már nem látjuk egymást, de a hangunk sem ér át a túloldalra, hiába szólongatjuk a másikat, olyan mintha nem lenne ott, mert nem hall bennünket, így aztán válaszolni sem tud. Nincs mese, ha ismét fel akarjuk venni a kapcsolatot, el kell takarítanunk a lomokat. Ez a feladat pedig arra vár, aki teleszórta az alagutat a szeméttel. Vagyis ránk, akik folytonosan, megállás nélkül szaporítjuk bűneink szemetét és hulladékainkat akaratunk ellenére befújja a szél az alagútba. Ebből talán megérthető, hogy bűneink magukban hordozzák a legnagyobb veszélyt, azt, hogy elválasztanak Istentől, megszakítják a vele való közösségünket. Nem azért kell tehát megszabadulnunk tőlük, mert az isteni Törvény azt mondja, hogy bűntelenek legyünk, hanem azért, mert bűneink terhe és hatalma alatt nem tudunk személyes kapcsolatot teremteni Istennel, nem tudunk válaszolni hívására. Sámuel azt tudta mondani, "hallja a te szolgád" (1Sám 3:10), de mi a bűnök alatt nem halljuk meg Isten Igéjét. A bűn zsoldja a halál (Róm 6:23), ami tulajdonképpen a lelki halált jelenti, vagyis az Istentől való elszakítottságot, a Vele való kapcsolat hiányát. Jézus korában és az Ószövetségben legalábbis ezt értették halálon (se,ól, hádész). A korabeli zsidóság a halált úgy képzelte el, mint egy különös derengő, féléber állapotot, melyben a lélek nem hal meg, csak minden cselekvő és kapcsolatteremtő képességét elveszíti. Olyan állapot, melyben teljes passzivitásra, tehetetlenségre ítélve a lélek érzékeli a világot és Istent, de nem képes arra, hogy megszólítsa Őt, ez az állapot teljesen elzárja a lelket az Istennel való közösségtől, s ez a legnagyobb büntetés. Ezért még ebben a földi életünkben kell megteremtenünk a lelki tisztaságban fejlődő, megtért, azaz bűnöktől elfordult és Isten felé fordított lelki életet. 


8


Az Istentől elválasztó, elszigetelő bűnök számosak, a Szentírás azonban segít abban, hogy megismerjük őket. Ezek a Biblia tanúsága szerint a következők: babonaság, bálványimádás, a beszéd bűnei (nyelvesség, esküdözés, csúfolódás, szitkozódás, átkozódás, zúgolódás, káromlás, hízelgés, kárhoztatás), aztán bosszúállás, botránkozás, tobzódás, fösvénység, gyűlölködés, haragtartás, hálátlanság, hiúság, hűtlenség, kapzsiság, káröröm, kevélység, képmutatás, kérkedés, test szerinti vágyak, lopás, makacsság, paráznaság, lustaság, ravaszság, illetve hamisság, gonoszság, és a hitetlenség. Ezeket az egyszerűség kedvéért, csoportosítva, együtt fogjuk tárgyalni, mint önzést, bálványimádást, fukarságot, keményszívűséget, szeretetlenséget és kételkedést. A szív bálványai elzárják az utat Istenhez. Bármi bálvánnyá lehet életünkben. Isten a legnagyobb komolysággal kéri, hogy ne legyen más Istenünk rajta kívül (5Móz 5:7). Bármi, amit fontosságban vagy vágyainkban eléje helyezünk, az máris bálvánnyá válik. Nem véletlenül mondja az Írás, hogy ahol a kincse van az embernek, ott van a szíve is (Mt 6:21). Akár gyermekünket, családtagjainkat, hivatásunkat vagy előmenetelünket, társadalmi rangunkat, bármit fontosabbnak vélünk mint Istent, abban a pillanatban bálványimádókká lettünk, mert vágyaink nem Isten felé irányulnak, hanem saját magunk felé. Ugyanez a jellegzetes magatartás tükröződik az önzésben, amikor olyasmikre vágyakozunk, amik nem Isten dicsőségét szolgálják. Mondok egy példát. Mikor egy feleség azért imádkozik, hogy kicsapongó és gyöngédetlen férje megváltozzon, az igazán helyes, ha kérésének magva az, hogy eztán Istennek tetsző életet éljen az ura. Azonban ha csak azért kéri, hogy a férje jobban szeresse őt, kedvesebb és figyelmesebb legyen vele, akkor kérése tulajdonképpen teljes mértékben önző, mert saját maga felé irányul, ahelyett, hogy Isten tervéhez igazodna. Ezért mindig tegyük fel magunkban a kérdést: amit tenni készülök, az mennyiben egyezik Isten akaratával? Mennyiben szolgálja Isten tervét? A Szentírás és a Szentlélek által lelkiismeretünk megadja a választ. Mikor a fukarságról ejtünk szót, jusson eszünkbe, amit a hitről mondtunk az előző előadásban. "A hit a szeretet energiájának folyamatos aktivitása, tevékenysége." Ha ez az állításunk igaz volt, akkor a fukarságot a hit hiányaként kell meghatároznunk, hiszen az együttérző szeretet nem mehet el szó és segítség nélkül a szükséget szenvedők mellett. Emlékezzünk csak az Úr Jézusra, Ő megindult a szenvedés láttán. "Amikor Jézus látta, hogy Mária sír, és a vele jött zsidók is sírnak, megrendült lelkében..." (Jn 11:33). Pál apostol is alátámasztja, hogy Jézus Krisztus érzékenységgel viseltetik az emberiség iránt. "Mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken..." (Zsid 4:15) Ez nem csak azt jelenti, hogy legyünk empatikusak, azaz együttérzők a szenvedőkkel és rászorulókkal, de azt is, hogy segítsünk rajtuk. Aszerint, kinek mije van, ki mit tud adni, mert "amilyen mértékkel ti mértek, olyan mértékkel mérnek viszonzásul nektek." (Lk 6:38). A kemyényszívűség azt jelenti, hogy nem tudjuk megbocsátani a velünk kapcsolatban megesett sérelmeket. Hány ember van, aki éveken át csak gyűjtögeti a sérelmeket, alaposan megjegyez mindent amit mások vétenek ellene, szinte listát vezet azokról, a csorbákról, amik önérzetén estek. Ne legyünk ilyenek. Haragot tartani ellentétes Isten akaratával. Ha mi nem tudunk megbocsátani másoknak, milyen alapon várjuk el, hogy Isten megbocsásson nekünk? "...bocsássátok meg, ha valaki ellen valami panaszotok van, hogy mennyei Atyátok is megbocsássa nektek vétkeiteket." (Mk 11:25) A szeretetlenség magért beszél. Krisztus második nagy parancsolata szerint úgy kell felebarátainkat, tehát minden embert szeretnünk, mint saját magunkat (Mt 22:39). " Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert a ki nem szereti a maga atyjafiát, a kit lát, hogyan szeretheti az Istent, a kit nem lát?" (1Jn 4:20) Azonban azt meg kell jegyeznem, hogy az ember képtelen a maga erejéből mindenkit szeretni. Azt a szeretet, amit Jézus kér tőlünk, vagyis a feltétlen szeretetet minden ember 


9


iránt, csak a Szentlélek erejéből és támogatásával vagyunk képesek elérni, ha egyáltalán ember számára elérhető a szeretet ilyen tökéletes foka. Ez pedig arra vezet rá bennünket, hogy ne saját erőnkből próbálkozzunk megfelelni a Jézusi tanításnak, mert az úgysem sikerül. Az ilyen szeretet a hit munkálkodó ereje által jelenhet csak meg, rajtunk keresztül. A kételkedés tulajdonképpen a hitetlenség szinonimája, mert a hit szilárd és megingathatatlan. Ha mégsem ilyen, akkor már nem is hit. "Isten igéretét sem vonta kétségbe hitetlenül, sőt megerősödött a hitben dicsőséget adva Istennek, és teljesen bizonyos volt afelől, hogy amit Isten ígér, azt meg is tudja tenni." (Róm 4:20) Ennek a teljes bizonyosságnak a hiánya már önmagában a kételkedés, mely ha felüti a fejét, elerőtleníti és meggyengíti a keresztényeket. Isten Igéjében nincs semmi kétség, s szilárdan hihetünk ingyen kegyelmében, s abban is, hogy meghallgat bennünket, ha hozzá szólunk. "De hittel kérje, semmit sem kételkedve, mert aki kételkedik, az olyan, mint a tenger hulláma, amelyet a szél sodor és ide-oda hajt." (Jak 1:6) Összességében azt mondhatjuk, hogy a bűn általában az ember Istentől való elfordulását, elidegenedését (ἀπηλλοτριω, vö. Ef 2:12, Kol 1:21) jelenti, s a bűnt az jellemzi, hogy az ember mindig saját maga felé fordul, úrrá lesz rajta a személyiségével, szükségleteivel, vágyaival való foglalkozás és ezek kielégítése. Isten kegyelme annak a föltétlen és elfogadó szeretnek a kiáradása, ami egyedül képes visszafordítani az embert Isten felé, s bocsánatával eltörölni a bűnt. Ezért a szeretet és a hit az igazi fegyver a bűn ellen. 2. Az Út Ha bűnbánatunk mély és igazi, akkor elérkezett az idő, hogy megtegyük a döntő lépést. Ez a döntő lépés nem más, mint Jézus Krisztus meghívása életünkbe. "Jézus így válaszolt: Én vagyok az út, az igazság, és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam." (Jn 14:6) Nincs más út, egyedül Krisztuson keresztül, egyedül vele, az ő közbenjárásával juthatunk az Atyához. Ahhoz, hogy erre az útra léphessünk, személyesen Krisztussal kell találkoznunk és egész életünket át kell engednünk neki. Ez komoly, felelősségteljes döntés. Le kell mondanunk arról, hogy bármit fontosabbnak tekintsünk Krisztusnál. Le kell mondanunk arról is, hogy életünket magunk irányítsuk, mint eddig és arra vezessük, amerre nekünk tetszik. Annak, aki rá kíván lépni erre az útra, fel kell adnia az élete fölötti uralmat és irányítást, s azt mindenestül, fenntartások nélkül át kell engednie Jézus Krisztusnak. Annak vágyai többé nem a saját vágyai lesznek, hanem Krisztus vágyaivá válnak, az Ő öröme lesz az öröme, az Ő gyümölcse lesz a gyümölcse. Életre szóló, komoly döntés ez. Valójában azt az embert, aki ezt a lépést megteszi, nevezzük kereszténynek, mert az a hívő válik valóságosan is Krisztus-követővé. "Akié a Fiú, azé az élet..." (1Jn 5:12) Bár komoly és felelősségteljes döntést említettem, de ne értsenek félre, ez a lépés is mindenki előtt nyitott. Egyetlen feltétele, hogy bűnbánatunk és szívből jövő őszinte váhyunk, lelki éheségünk által előkészítsük az utat Krisztusnak lelkünkben, életünkben, s nincs olyan elvárás vagy különleges körülmény, amit bárki, hangsúlyozom bárki ne tudna teljesíteni. Ha pedig valaki úgy dönt, hogy meghívja Jézust életébe, annak talán segít a Négy lelki szabály. I. Isten szereti az embert és csodálatos tervet készített a számára. "Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen." (Jn 3:16) II.




10


Az ember bűnös, ezért nem látja és nem tapasztalja Isten neki szóló szeretetét és tervét, pedig az ember arra teremtetett, hogy mindennek részese legyen. "Mert nincs különbség: mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének. Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által." (Róm 3:22b-24) III. Jézus Krisztus, Isten egyetlen tanácsa a bűnre. Rajta keresztül tapasztalhatjuk meg Isten szeretetét és tervét életünkben. "Mert én elsősorban azt adtam át nektek, amit én magam is kaptam; hogy tudniillik Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint." (1Kor 15:3) IV. Ha Krisztust egyenként elfogadjuk mint Szabadítónkat és Urunkat, megtapasztalhatjuk Isten szeretetét és tervét életünkben. "Akik pedig befogadták, azokat felhatalmazta arra, hogy Isten gyermekeivé legyenek; mindazokat, akik hisznek az ő nevében, akik nem vérből, sem a test, sem a férfi akaratából, hanem Istentől születtek." (Jn 1:12-13) Mindaz, aki még nem hívta meg életébe Krisztust, most megteheti. Aki még nem engedte át Szabadítónknak az irányítást, most átengedheti. Aki megtette már, az pedig ezzel a négy szabállyal segíthet olyanoknak, akik még nem hívták meg Urunkat életükbe. Ha valaki úgy határoz, hogy megteszi ezt a döntő lépést, akkor bűnbánata után foglalja imádságába a következő ima tartalmát vagy el is imádkozhatja ezt a kérést. "Úr Jézus, őszintén vágyom rá, hogy Isten gyermeke lehessek. Elfordulok bűnös utaimtól. Átadom Neked életem irányítását. Semmit nem tartok meg magamnak. Mesteremnek és Uramnak szeretnélek tudni. Te azt mondottad, hogy ha bármit kérünk ami egyezik akaratoddal, megadod nekünk. Ezért most tanításod szerint kérlek hallgass meg és válaszolj, s én hittel fogadom Szentlelkedet." Ha ez az ima kifejezi azt, amire őszintén vágyakozik az, aki még nem hívta meg Jézust az életébe, akkor nincs további vesztegetni való idő. Mert mindannyiunknak ígéretünk van, hogy megkapjuk a Szentlelket: "...teljetek meg Lélekkel..." (Ef 5:18). Mikor az ember átlépte a hitnek ezt a vízválasztó vonalát, igazán megtért é sújjászületett lesz, igazán kereszténnyé válik. Talán többen úgy gondolják, hogy miután Krisztust meghívták életükbe, valamilyen különleges érzést kellene érezniük, valamit, ami ehhez az új minőségükhöz társul, valamilyen nagy lelki változásnak kell beállnia, ami a megtisztultság és a bűntelenség szent érzésével tölti el a megtért embert. Nos, őszinte leszek. Bár mindannyian emelkedetten és lelki boldogságban, szívünkben ujjongva éljük meg ezeket a pillanatokat, időszakokat, de nem kell semmilyen különös érzést várni. Nem az a fontos, hogy mi mit érzünk, milyennek érezzük magunkat egy adott pillanatban, hogy mi mit gondolunk arról a pillanatról és miként éljük meg. Csak azért érzünk erre kényszert, mert a modern fogyasztói társadalom az élményszerzésen alapszik, mert minden pillanatban újabb élményekkel bombáz minket és újabb élményeket vár tőlünk. Nekünk megtért keresztényeknek azonban nem élényekre van szükségünk. A tény, hogy meghívtuk Krisztust, hogy átengedtük neki életünk irányítását, hogy képesek vagyunk őszinte bűnbánattal fordulni Istenhez Krisztus által, ez a tény önmagában elég és bizonyosságot ad. Hitbizonyosságot és üdvbizonyosságot. Ez a tudat elég, sőt százszor, ezerezszer több, mint bármilyen élmény, ami egy-egy eseményhez kapcsolódik. Minket nem az élményeink mozgatnak, hanem a hitünk és benne személyes kapcsolatunk Krisztussal, Istennel. "... mert Isten bizonyságtétele az, mellyel Fiáról tesz bizonyságot. És aki hisz Isten Fiában, abban megvan ez a bizonyságtétel." (1Jn 5:9b-1 Sok frissen megtért keresztény testvér hamarosan elkallódik és elmarad a gyülekezetből vagy hite elhal az első lelkesedés után, mert valami nagy Krisztus-érzést várt, ami nem 


11


következett be, és ami ennél fontosabb és egyben szomorúbb is, mert nem kapott semmilyen segítséget a továbbiakhoz. Senki nem tanította meg később arra, hogyan növekedjen hitben, miként forduljon Istenhez, hogyan maradjon meg Krisztusban. Pedig ez a kereszténység legfontosabb tudnivalója. Nem a hitvallások, nem az előírt imák, nem a vallási szabályok vagy hagyományok, nem a rendezvények, alkalmak fontosak, hanem mindenekelőtt az Isten terve szerinti keresztény lelki fejlődés és élet a leglényegesebb. Az, amit a szürke hétköznapok kereszténységének nevezhetünk. Azért hangsúlyozom ezt ki ennyire, mert bármikor, bármilyen élethelyzetben találkozhatunk olyan emberekkel, akik ugyan vágynak erre a bizonyosságra, meg is keresztelkedtek, de nincs aki segítsen nekik. Ilyenkor nem fordíthatjuk el a fejünket, nem mondhatjuk azt, hogy majd a pap vagy a lelkész segít neki. Nem, Krisztus missziói parancsa minden egyes keresztényre egyetemesen vonatkozik. "Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népeket, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig." (Mt 28:19-20) Ez a parancs minden keresztényre egyformán érvényes. Mindannyian felelősek vagyunk egymásért. Jézus azért jött ugyan, hogy megkeresse ami elveszett, de mi sem engedhetjük, hogy elvesszen akár csak egyetlen bárány is, amíg lehetőségünk van tanítva segíteni egymást. Sőt, midőn Krisztus kezd el tevékenykedni bennünk, azt fogjuk észrevenni, hogy az emlegetett szeretet energiájával működő hit megmozdít bennünket, cselekedetre sarkall. Ezek pedig már nem a mi cselekedeteink, hanem Isten tettei. Nagyon fontos feladat ezért, hogy megmaradjunk Krisztusban, hogy hűek és állhatatosak maradjunk hitünkben, bármi történjen is. Ha így teszünk, akkor életünk alkonyának óráján a legnagyobb lelki nyugalommal és nyitottsággal mondhatjuk majd azt, amit Pál apostol. "Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam, végezetre eltétetett nekem az igazság koronája, amelyet megad nekem az Úr, az igaz bíró ama napon; de nemcsak énnekem, hanem mindazoknak is, akik várva várják az ő megjelenését." (2Tim 4:7-8) Ha megtörént ez a csodálatos újjászületés, Krisztusnak bennünk kell maradnia. Tanulmányoznunk kell szavait, tetteit, tanításait. Észre fogjuk venni, hogy a Biblia olvasása többé nem teherként nehezedik ránk, hanem benső szükséglet lesz. Olyan lelki tanulmány, ami nem egy szigorú pedellus házi feladata, hanem egy kedves, szeretetteljes találkozás, amely csak egy dologra tanít: miként kell magunknak is Krisztussá lennünk a világban, követve azt a mintát, amit Megváltónk adott nekünk. Lehetőséget kapunk arra, hogy Istennel, Krisztussal személyesen találkozzunk, s ne csupán a Szentírásból értesüljünk Isten tervéről, de "négyszemközt", a leközelibb kapcsolatban történhessen tovább az Atya, Fiú és Szentlélek munkája bennünk. Erről a személyes kapcsolatról lesz szó a következő előadásban.




12


Az imádság – kapcsolat Engedjék meg, hogy a harmadik előadást egy személyes vallomással kezdjem. Tizennégy éves lehettem, amikor egy fázós őszi napon átballagtam a kerületi plébániára, és bezörgettem a néhány négyzetméteres, parányi irodába, ami az apszistól balra, a sekrestyével szemben nyílt. Nagyon idős plébánosunk, Iustus atya teát ivott és kekszet ropogtatott hozzá, azzal az időn kívűli nyugalommal és ráéréssel, ahogy egy szerzetes időzik. Kedvesen fogadott az öreg pap, hozzá jártam hittanra, nála voltam elsőáldozó, ismert kiskorom óta. Abban az időben sokat forgolódtam a templom körül. Egyszerűen nagyon jól éreztem magam ott. Szerettem a hűvös hajóban ücsörögni, ahol sűrű visszhangot vetett minden apró nesz, szerettem Molnár C. Pál freskóit, és a 30'-as években állított épület bauhausos egyszerű tömbösségét. A templomban otthon voltam, melegséget és szeretetet éreztem a szívemben. Azt mondtam Iustus atyának, hogy szeretnék ferences szerzetes lenni. Nem állt meg a keze, rám se nézett, evett tovább, talán hümmögött valami olyasfélét, hogy "tényleg?", de se nem hatotta meg a dolog, se nem különösebben érdekelte, pedig ő ferences fráter volt. Kotorászott a polcon és adott egy könyvet. A címe valami olyasmi volt, hogy "Az igazi cserkész" vagy a "Becsületes ifjú", mindegy is, a Második Világháború előtt adták ki és a cserkészet alapján igyekezett beleplántálni a kor ifjúságába valamiféle erkölcsi alapvetést. Nem bírtam elolvasni a könyvet, annyira érdektelen volt. Az én kamasz keblemet ezernyi gondolat és főleg kérdés feszítette, amikre válaszokat kerestem. Nem elméletek, hanem igazi, hasznos, praktikus válaszok után kutattam, hogy valóban megtartódjon, ami esetleg elvészni készül vagy már el is veszett. Én akkor elvesztem. Iustus atyával többet nem beszéltünk a kérdésről. Szívem legrejtettebb gondolatával és vágyával zörgettem be, minden kétségemmel, vágyammal, kérdésemmel. Éreztem, tudtam, hogy Isten kebelében otthon vagyok, háza az én házam, asztala az én asztalom, csak ennél többet nem tudtam. De mit tudhat egy éretlen kamasz? Akkor és ott, én elvesztem, kihullottam a nyájból. Sok évvel később, hosszas testi-lelki, szellemi gyötrődés után találtam haza Istenhez. Persze, ma már tudom, a lényeg az, hogy hazataláltam, de van itt még egy fontos dolog. Nem a magam erejéből, viszont egyedül kellett hazatalálnom. Ez a bizony keserű tapasztalat tárta fel előttem, hogy nem jól van ez így. Nem lehet sem fiatal, sem idősebb megtérteket, az Úrhoz vágyakozó lelkeket egy könyvvel, kegyességi irodalommal vagy néhány jótanáccsal útjukra engedni. A személytelenség és a személyes törődés hiánya a bárányokat elveszejti, eltereli a nyájtól. Úgy gondolom, az egész keresztény lelkiségnek és a mindennapi keresztény életvitelnek legfontosabb részéhez érkeztünk. Talán túlzásnak tetszhet az amit mondani fogok, de meggyőződésem szerint az imádság a keresztény gyakorlat lényege. Úgy is kifejezhetjük, hogy itt, az imában dől el minden. Ez azért lehetséges, mert az imádság az egyetlen Isten által kijelölt út, amit azzal a céllal adott nekünk, hogy megszólíthassuk Őt és elnyerhessünk valamit, amit szeretnénk. Az imádság az Úr Jézus életében központi helyet foglalt el. Mint keresztényeknek elsősorban Őrá, Jézusra, tanítására és életére kell figyelnünk, az ő magatartásából, cselekedeteiből, szavaiból kell tanulnunk. "Nagyon korán, a hajnali szürkületkor felkelt, kiment, elment egy lakatlan helyre és ott imádkozott." (Mk 1:35) "Történt azokban a napokban, hogy kiment a hegyre imádkozni, és Istenhez imádkozva virrasztotta át az éjszakát." (Lk 6:12) Az ima és az imádkozás mintegy ötvenhét alkalommal fordul elő csak a négy evangéliumban. Urunk, Jézus Krisztus életében kiemelt helyet foglalt el, sok idejét kötötte le, láttuk, akár egy egész éjszakát is átimádkozott. Isten az Ő Szent Fiát élő példaként adta nekünk, hogy hozzá hasonlatosak lehessünk (1Jn 3:2). Aki Isten gyermekének tudja magát, 


13


annak egyben az imádkozás gyermekének is kell lennie. De vajon miért ennyire fontos az imádkozás? Miért van a keresztény életben ilyen kiemelt jelentősége? Azért, mert az imádság az egyetlen út, hogy Istennel személyes kapcsolatba kerüljünk. Az imádság a keresztény ember legbenső, legintimebb cselekedete, amikor a legszorosabb személyes viszonyba kerül Istennel. Az Úr imádsága így kezdődik "Mi Atyánk..." Ez azt jelenti, hogy az imádságban valóban bensőséges kapcsolatba kerülhetünk Istennel, mint egy gyermek az atyjával. Olyan őszintén, olyan nyíltan, olyan közvetlenül szólhatunk hozzá és kérhetjük segítségét. Ahogy egy tudós felebarátunk fogalmazta meg, nekünk keresztényeknek a világ legszilárdabb pontja Krisztus atyatudata. Az a bizonyosság, az a kapocs, ami hozzá fűz, mindennél erősebb és mindennél fontosabb, mindennél meghatározóbb az életben, ahogy Krisztus számára is az volt. 1. Jézus Krisztus és a Lélek "Minden imádságotokban és könyörgésetekben imádkozzatok mindenkor a Lélek által." (Ef 6:18a) Ahogy azt az előző előadásban láttuk, Krisztus meghívása az életünkbe a Szentlélekkel való töltekezést is jelenti. Isten egyik legcsodálatosabb megnyilatkozása az, hogy Atyaként, Fiúként és Szentlélekként engedi megismertetni magát velünk. Szentlelkének ereje működik minden élő keresztényben. Láttuk, hogy a hit is Isten ajándéka, Isten szeretetének munkálkodó energiája, mely rajtunk keresztül működik. Az ember önmagában semmi. Nem mi viszünk véghez nagy dolgokat, nem mi vagyunk igazak és tökéletesek, egyeül Isten az, aki Szentlelkével rajtunk keresztül is képes elvégezni egyegy nagyszerű cselekedetet. Mikor valakit csodálunk kegyességéért, ne tévedjünk meg, ne az embert csodáljuk, hanem Istent, mert Ő adja azt a kegyességet Szentlelke által, Ő nyilazkozik meg minden hívő emberben. Így imádságainkban sem támaszkodhatunk másra, mint a Lélekre. Általa kell imádkoznunk. A Szentlélek Isten munkása, akinek gondja van ránk. A Lélek segítségével ismerhetjük meg Krisztust (Ef 3:5); a Lélek segítségével őrizhetjük meg magunkat hitünkben (2Tim 1:14); a Lélek által kapjuk egyenként ajándékainkat (1Kor 12:8-13); állhatatosságunk is a Lélek által van (Gal 5:5); a Lélek által van bizonyságunk (1Jn 5:6); és imádságunk is a Lélek által van (Júd 1:20). "Mert amiért imádkoznunk kell, nem tudjuk úgy kérni, ahogyan kell, de maga a Lélek esedezik értünk kimondhatatlan fohászkodásokkal." (Róm 8:26) Mielőtt bárki kételkedni kezdene saját imádságában, ki kell hangsúlyoznom, hogy amint korábban, úgy a Lélekkel kapcsolatban sem kell semmi világrengető érzést várni. Lehet, hogy valaki érez valamit, de ez nem szükséges. A tény, hogy Krisztust meghívtuk és befogadtuk életünkbe, hogy a Szentlelket vele együtt várjuk, elég számunkra. Hasonló dolog ez, mint Krisztus nevében imádkozni. Ha Isten szán nekünk Szentlelkével kapcsolatban bármilyen érzést, akkor azt érezni fogjuk, sőt pontosan tudni fogjuk, hogy Szentlelkét érezzük. Ne legyenek kétségeink, s türelmetlenek se legyünk. Krisztus azt tanította, hogy bármit kérünk az Atyától, azt az Ő nevében kérjük. "... és amit csak kértek majd az én nevemben, megteszem, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban; ha valamit kértek tőlem az én nevemben, megteszem." (Jn 14:13-14) Sem a biblikus héber nyelv, sem az ógörög, az Újszövetség nyelve nem ismeri a személy kifejezést. Ezt leggyakrabban a név főnévvel helyettesítik vagy az arc, orca szavakkal. Tehát, mikor Jézus Krisztus nevében kell kérnünk, az azt jelenti, hogy az Ő személyére hivatkozva, az Ő ismeretében és közösségében kell kérnünk (Jn 10:9; Ef 2:18; Jn 16:23). Ahogy Krisztust tettük életünk irányítójává és mindent alárendeltünk Neki, úgy lép velünk kapcsolatba és alakul ki szépen fokozatosan az a személyes kapcsolat az Úrral, ami alapot ad a Rá hivatkozásnak, a Lélek pedig elsegít bennünket Istenhez. 


14


Ha a saját nevemen van valamelyik bankban számlám, bemehetek a bankfiókba és – ha van a bankszámlán fedezet – kiszolgálnak, felvehetem a pénzemet. Istennél egyedül Krisztusnak van számlája. Ez a számla végtelen, de csak azok juthatnak hozzá (természetesen nem pénzhez), akiket Krisztus rendelkezővé tesz, akik Krisztus akarata szerint élnek, akik személyes kapcsolatban állnak vele. Nekik Isten ugyanúgy megad mindent, mint Fiának, aki a számlatulajdonos. Az Ő nevében imádkozni azt jelenti, hogy lemondok előtte minden követelésemről, és Isten követelései alapján közeledem hozzá. Nem kell imáinkban benső hangunkon azt mondanunk, hogy 'Jézus nevében kérlek', hanem feltétel nélkül alá kell vetnünk magunkat Isten akaratának és Krisztus vezetésének. "Az iránta való bizalmunk pedig azt jelenti, hogy ha valamit az ő akarata szerint kérünk, meghallgat minket." (1Jn 5:14) Az Ő akarata szerint. Ez a kulcsszó, mely a Krisztus nevében végzett imádság megértéséhez vezet. Isten akarata szerint, Krisztus akarata szerint kell kérnünk, és csak olyat, ami egyezik az Ő akaratával. Erről később még szót ejtünk. Ugyanakkor a Szentháromság ésszel felérhetetlen hittitka is, az imádságban és Isten általunk történő munkájában a maga teljességében tárul fel és mutatkozik meg. Csodálatos, hogy a Szentháromság nem egy dogmatikai formula, hanem a keresztény gyakorlat mindennapos kommunikációjának útja és támogatója s bárki, aki őszinte szívvel keresi Istent imáiban személyesen ismerheti meg. Jézus Krisztus földi életében is sokat imádkozott, azonban mennybemenetele után is folyamatosan közbenjár értünk. Ez a közbenjárás is imádságot jelent. Urunk legfontosabb szolgálati területe az Atya jobbján a folyamatos imádság. "Ezért üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járulnak Istenhez, hiszen ő mindenkor él hogy esedezzék értünk." (Zsid 7:25) Esedezése az a közbenjárás, mellyel általa egyedüli utunk van Istenhez. Mindez azt a bizonyosságot hordozza, hogy Isten kijelölte számunkra az utat irgalmához. "Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónusához, hogy irgalmat nyerjünk, és kegyelmet találjunk, amikor segítségre van szükségünk." (Zsid 4:16) Vagyis Krisztus személyével, az Ő közösségében, a Lélek támogatásával, segítségével bármikor Istenhez fordulhatunk, mint gyermek az atyjához, és legőszintébben feltárva szívünk titkait, kéréseinket, irgalmat és kegyelmet kérhetünk Tőle. Micsoda ajándék, milyen csodálatos figyelmesség az ember iránt, hogy lehetőségünk van személyesen Isten színe elé járulni és megszólítani őt! Talán most már érthető, miért hangsúlyoztam ki az imádság, az imaélet fontosságát. Nincs más lehetőségünk a személyes kapcsolatfelvételre, ez viszont Istentől adatott. Ahogy élő hit nélkül nem lehet, úgy imádság nélkül sincs kereszténység. Milyen gyermeke az az Úrnak, aki nem hajlandó beszélni Atyjával, aki nem hallgatja meg Őt és maga sem szólítja meg? Krisztus nevében végzett imádságunk elhozza nekünk a legnagyobb örömöt, amit ember átélhet. Hiszen az Istennel való együttlét a legtisztább és legszentebb együttlét, amit megélhetünk. Öröm és békesség. "Békességet hagyok nektek: az én békességemet adom nektek..." (Jn 14:27) Igazi megnyugvást egyedül Istenben találhatunk, az imádság személyes, intim közegében. Ki milyen szívvel, kéréssel fordul Urunkhoz, részint aszerint nyerhet békességet, örömöt. "... teljes öröm van tenálad..." (Zsolt 16:11) 2. Hogyan – állhatatosan "Éppen azért legyetek éberek, teljes állhatatossággal könyörögve az összes szentekért..." (Ef 6:18b) Pál apostol felhívja néhány igen fontos részletre a figyelmünket. Ébernek kell lennünk, állhatatosan kell imádkoznunk, minden szentért könyörögnünk kell. A világ körülöttünk olyan, hogy folyamatosan el akar fordítani bennünket Istentől, le akar téríteni bennünket Krisztus nehezen megtalálható, szűk ösvényéről. Imádságunk ébersége és állhatatossága a biztosítékunk, hogy ez nem következik be. Az éberség a kísértések, a 


15


gonosz ellen szól. A keresztény lelki fegyverzetet az apostol az efézusi levél 6. rész, 11-17 verseiben írja le [igazságszeretet (14), békesség (15), hit (16), üdvösség, Lélek (17)]. Ha ritkulnak imáink vagy kezdenek felületessé válni, rögvest tudhatjuk, hogy baj van. Állhatatosnak kell maradnunk minden körülmények között, bármi történjék is. Jézus így tanít Lukács evangéliumában. "Legyetek tehát éberek és szüntelen könyörögjetek..." (Lk 21:36) Az állhatatosság egyszerre jelenti az imaélet rendíthetetlenségét és folyamatosságát is – erre még később kitérek. Azt is értjük alatta, hogy minden élethelyzetben tudjuk megszólítani Istent, ne feledkezzünk el Róla lehetőleg egy percre sem, ráhangolódásunk folyamatos legyen. Ne legyen olyan szituáció, amiben elfelejtenénk imádkozni. Minél nagyobb a megterheltség, minél több baj zuhant ránk, minél elkeseredettebbek vagyunk, annál inkább legyünk állhatatosak imádságunkban. Jusson eszünkbe Jób, ki mindent, vagyont, gyermekeket, feleséget, barátokat, egészséget elveszítvén, lázadva ugyan, de mindvégig állhatatos maradt hitében, s képes volt bizonyságot tenni. "Mert én tudom, hogy az én megváltóm él, és utoljára megáll a por fölött, s ha ez a bőröm lefoszlik is, testemben látom meg az Istent." (Jób 19:25-26) Jézus Krisztus minden nagy megpróbáltatása előtt hosszas imádkozással fordult az Atyához. Elfogatása előtt a Gecsemáné kertben átimádkozott és az odaadó ima tökéletességét mutatta meg. "Halálos gyötrődésben még kitartóbban imádkozott, és verejtéke olyan volt, mint a földre hulló nagy vércseppek." (Lk 22:44) Krisztus Urunk a nagy megpróbáltatás előtt még állhatatosabb volt, és minden lelki gyötrelmét az Atya elé vitte. Lám az imádság nem csak békességet és boldogságot hozhat, de ha a körülmények úgy adják, gondjaink, problémáink egyedüli megoldását is imádságunktól várhatjuk. Semmi sem érdemtelen probléma, semmi sem komolytalan, ami minket megvisel, meggyötör. Ezeket az ügyeinket mindig bizalommal és a legteljesebb őszinteséggel és önátadással vigyük Isten elé imádságainkban, s akkor választ is kapunk rájuk. Egy atyafi egyszer így fogalmazta meg, mindent vigyünk ölben az Úr elé. Beszédes kép ez. Mikor az ember összeszedi az életében mindazt, ami gondot okoz, felveszi karjába, elviszi és leteszi Isten elé, tessék, itt van Uram, mi legyen ezekkel, hogyan szabadulhatnék meg terhüktől? Jézus verejtékcseppjei olyanok voltak gyötrődésében, mint nagy vércseppek. Micsoda drámai erő! El tudjuk képzelni azt a lelki vívódást, azt a gyötrelmet, amelyet csak ilyen hasonlattal lehet leírni? Nem kell restellnünk tehát nekünk sem, ha Isten színe előtt imádságunk megterhelt, ha gyötrődő lélekkel fordulunk hozzá. Az imádságban Isten megadja válaszát, megmutatja az igazság útját. Felszínre hozza bűneinket (Zsolt 139:23-24), és feltárja az Ő akaratát, megoldását. "Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre." (2Kor 3:18) Minden egyes nappal, amit odaadó, állhatatos imádsággal töltünk, közelebb kerülünk Isten dicsőségéhez, mely mint a tenger hullámai a parton, egymás helyéb lépve borítja el kegyelemmel életünket. 3. Hogyan – helyesen Mindezzel együtt jogosan vetődhet fel a kérdés, hogy jó, de mégis hogyan imádkozzunk, milyen konkrétumokat tanított Jézus és az apostolok? 3.1. Bűnbánat Mindannyian tudjuk, hogy nem minden imádság talál meghallgatásra. Ennek okai sokfélék, de egy alapvető közös vonás van bennük. A bűnös ember imája nem ér el Úrhoz, nem kap rá feleletet, nincs meghallgatása. A bűn elzárja a kapcsolat lehetőségét Istennel. Talán most már érthető, miért beszéltem olyan sokat az előző előadásban a bűnről. Azért, 


16


mert imádságunk csak akkor lesz hatékony, ha bűneinket felismerjük és azokat megbánva imádkozunk, ha bűnbánatunk őszinte. 3.2. Motiváció Korábban arról is szó esett, hogy Krisztus nevében kell imádkoznunk, ami azt jelenti, hogy az Ő akaratának, vezetésének teljesen alá kell vetnünk magunkat. Praktikusan ezt úgy kell értenünk, hogy csak olyasmit szabad imádságunkban kérnünk, ami Isten akaratával egyezik, tehát ami Isten dicsőségét szolgálja, ami Isten tervei szerint való. Ne kérjünk olyasmit, ami csak a mi javunkra válik, például sok pénzt, azért, hogy jobban éljünk, mivel ez semmiben nem szolgálja Isten dicsőségét, ez egyszerűen emberi önzés. Mindig vizsgáljuk meg imakérésünk mélyén szándékunkat, vajon tényleg az Úr javát szolgálja-e vágyunk, vajon mennyiben lenne beteljesülte Isten dicsőségére? "Vagy ha kéritek is, nem kapjátok meg, mert rosszul kéritek: csupán élvezeteitekre akarjátok azt eltékozolni." (Jak 4:3) Ugyanakkor fontos, hogy mindig Istenhez szóljunk, személyesen Őt szólítsuk meg, az Ő jelenlétét keressük. Ne engedjük figyelmünket elkalandozni, ne csupán elsoroljuk összekulcsolt kezekkel kívánságainkat, hanem várjuk meg állhatatosan míg fölénk hajol. Az Ő jelenlétébe kell kerülnünk. Ha bűneinket megbántuk és motivációnk helyes, ha alávetettük magunkat Krisztusnak, a Lélek hozzá vezérel, és Szent Színe elé jutunk. 3.3. Egyszerűség Imádkozzunk mindig egyszerűen. Nagyon nehéz lenne megmondani, hogy milyen az igazán helyes imádság. Az ősatyák, Ábrahám, Izsák, Jákób korában egy egyszerű, Istenre hangolt sóhaj vagy feljajjdulás vagy egy Istenhez intézett kiáltás is, amint minden panasz, könyörgés, dicséret imádság volt, akármilyen formában gyakorolták is [vö. Westermann]. Krisztus megmutatta nekünk, miként kell imádkoznunk, imádságot adományozott nekünk (Mt 6:9; Lk 11:2), ugyanakkor utasításokkal is ellátott bennünket. "Amikor imádkoztok, ne legyetek olyanok, mint a képmutatók, akik szeretnek a zsinagógákban és az utcasarkokon megállva imádkozni, hogy lássák őket az emberek. (...) Te pedig amikor imádkozol, menj be a belső szobádba, és ajtódat bezárva imádkozzál Atyádhoz titokban; Atyád pedig, aki látja, amit titokban teszel, megfizet neked. Amikor pedig imádkoztok, ne szaporítsátok a szót, mint a pogányok, akik azt goondolják, hogy bőbeszédűségükért hallgattatnak meg. Ne legyetek tehát hozzájuk hasonlók, mert tudja a ti Atyátok, mire van szükségetek, mielőtt még kérnétek tőle." (Mt 6:6-8) Krisztus arra mutat rá, hogy az igazi imádság milyen személyes, intim találkozás Istennel. Távol áll tőle minden mesterkéltség, minden kimódoltság, minden művészi hajlam, minden magamutogatás. Vigyázzunk, hogy ezt a bensőséges, megszentelt kapcsolatot mindig megőrizzük. Arra sincs szükség, hogy bő lére ersszük mondandónkat. Egyszer valaki egy könyvben azt írta, hogy az imádkozásban le kell szállnunk a gólyalábakról. Milyen találó! Azt jelenti, hogy a legegyszerűbben és legőszintébben kell Istenhez szólnunk. Egyetlen édesatya sem várja el gyermekétől, hogy hangzatos, zengzetes, kimódolt, hosszú monológokban adja elő mit szeretne és miért. Mennyei Atyánk sem kéri ezt, sőt, sokkal inkább, hogy egyszerű szavakkal, minden kimódoltság nélkül fogalmazzuk meg mondandónkat. Nincs szükség szép szavakra, de annál inkább őszinteségre. Jézus korában a pogányok úgy gondolták, hogy imáik meghallgatása attól függ, hogy ők mit, hogyan és milyen hosszan adnak elő bálványuknak. Mi ne essünk ebbe a tévedésbe. Imánk meghallgatása semmiben nem függ attól, hogy mit és hogyan kérünk, mert Isten tudja mire van szükségünk, anélkül is, hogy szót szaporítanánk rá. Az ima nem ráolvasás, amivel megszerezhetjük azt amit akarunk, hanem lehetőség Isten kezébe hajtani fejünket és lelkünket kitárni előtte. 


17


3.4. Engedelmesség Aki midazt szeretné is megkapni, amit imádságában kért, annak engedelmesnek kell lennie. Meg kell hallania és el kell fogadnia, amit Isten ajánl neki. Ha utasításai és kérései süket fülekre találnak, Ő sem fog bennünket meghallgatni. Akaratát imáinkban is közölheti velünk, de a legbiztosabb út, ha kinyilatkoztatását, a Szentírást tanulmányozzuk. Isten azért adta Igéjét nekünk, hogy megismejük akaratát, azt, hogy Ő mit szeretne tőlünk. Félreértés ne essék nem arról van szó, hogy a parancsolatokat megtartsuk. Egy szerető gyermek nem apja parancsainak engedelmeskedik, hanem cselekedeteivel, életével keresi atyja kedvét, örömét. Az engedelmesség sokkal több, mint megfelelés a törvényeknek, az engedelmesség az, hogy Isten örömét leli életünkben, dolgainkban, mert kedvére teszünk. Sok meghallgatatlan imádságnak az az oka, hogy ugyan nem cselekszenek bűnt a keresztények, de nem azt teszik, amit Isten kért. "... és amit kérünk, megkapjuk tőle, mert megtartjuk parancsolatait, és azt tesszük, ami kedves őelőtte." (1Jn 3:22) 3.5. Szüntelenül Arra a kérdésre, hogymikor érdemes imádkozni, azt kell felelnünk, hogy mindig és bármikor. Ugyanakkor Urunk életéből és gyakorlatából meríthetünk támpontokat, de teljesen egyéni, hogy ki mikor képes odaadóan imádkozni. Jézus előnyben részesítette a hajnalt és a reggelt (Mk 1:35), amikor a tudat tiszta és friss, amikor könnyebb Istenre koncentrálni, ugyanakkor egész éjszaka is tudott imádkozni (Lk 6:12), amikor a környezet nem zavarta meg, amikor órákat szentelhetett elmélyült imádságának. Jézus imádkozott minden fontos történés és krízis előtt, a tizenkét tanítvány kiválasztása előtt, a hegyi beszéd előtt, evangelizációs útja előtt, Szentlélekkel töltekezése előtt, szolgálatának megkezdése előtt, stb. Tehát számunkra is irányt szab, hogy minden komoly élethelyzet, megpróbáltatás előtt forduljunk Istenhez, bízzuk Rá a döntést, az iránymutatást, ajánlkozzunk föl neki, kérjük, hogy tervének megfelelően alakuljanak dolgaink. Jézus az élet zsúfolt pillanataiban is talált időt az imádságra, akkor is, amikor például az evésre nem maradt ideje (Mk 3:20) vagy alvásra nem maradt idő (Mk 6:31, 33, 46). Hasonlóan, a nagy kísértések idején is imádsággal élt (Mt 26:36). Az élet nagy kísértései váratlanul csapnak le ránk. Ilyenkor nekünk sem marad más lehetőségünk, mint odaadóan Istenhez fohászkodni. Mindebből az következik, hogy egész életünknek imaéletté kell válnia. Nem csak elvonult, személyesen Istennel töltött perceinkben kell fölfelé figyelnünk, hanem életünk minden pillanatában egyfajta Isten-tudattal kell tevékenykednünk a világban. Bármilyen tevékenységünk közepette Istenhez fordulhatunk, gondolhatunk Rá, tegyük is meg. Isten gondolata legyen bennünk folyamatos. 3.6. Együtt Bár az egyéni imaélet mindennek az alapja, a közösségi ima összehasonlíthatatlanul erősebb, jelentősebb, hatékonyabb. Isten megvilágosítja gyülekezetét és különösen nagy áldást ad rá. "... a gyülekezet pedig buzgón imádkozott érte Istenhez." (ApCsel 12:5b) Az első előadásban megismertük, hogy a hit az Isteni szeretet munkáló ereje. A szeretet pedig mindig közösséget keres, mindig ki akar szabadulni a magányból, egyedüllétből, mert a szeretet csak közösségben képes működni, magányban tehetetlen. Imádkozzunk közösségben, s imádságunkban és kéréseinkben a közösség mindig legyen egy akaraton. "Bizony mondom néktek azt is, hogy ha közületek ketten egyetértenek a földön mindabban, amit kérnek, azt mind megadja nekik az én mennyei Atyám." (Mt 18:19) 3.7 Mindenkiért 


18


"Éppen azért legyetek éberek, teljes állhatatossággal könyörögve az összes szentekért..." (Ef 6:18b) – idéztem korábban, de akkor az utolsó feltételre nem tértem ki. Pál apostol azt kéri, imádkozzunk minden szentért, vagyis minden emberért, aki Istennek szenteli magát, életét. Jézus Krisztus azonban sokkal tágabbra szabja azok körét, akikért imádsággal tartozunk. "... áldjátok azokat, akik átkoznak, és imádkozzatok azokért, akik bántalmaznak titeket." A kereszténység nem válhat a megtértek egymás közti belterjes ügyévé. Ezt hívják ugyanis szektának. Isten akarata nem az, hogy a keresztények úgymond maguk közt ellegyenek és fejlődjenek, hanem éppen ellenkezőleg, azt szeretné, ha az Ő irgalmassága szerint mi is irgalmasok lennénk a világban. Ő nem bűneink, hanem kegyelme szerint ítél, így nekünk is így kell cselekednünk. Őszinte imádsággal tartozunk minden egyes élő emberért, senkinek sem akarhatunk rosszabbat, mint amit magunknak szeretnénk. Nyissuk meg szívünket és imádságainkat mindenki előtt. 3.8. Hála Istenhez való közeledésünkben soha nem szabad elfeledkeznünk mindarról a jóról és kegyelemről, amit Ő nekünk adott. Sajnos az ember hajlamos arra, hogy miután rendeződtek ügyei, elfelejtse jótevőjét és elfelejtse megköszönni Neki áldásos segítségét, mint a tíz leprásból kilenc (Lk 17:17). "Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt..." (Fil 4:6) Ha összevetjük, hogy Isten milyen áldásokkal halmoz el bennünket és mi milyen kevés időt fordítunk imára és azon belül külön hálaadásra, akkor bizony nincs dicsekednivalónk. Szüntelenül adjunk hálát Isten kegyelméért és ajándékaiért, elmélkedjünk Isten útmutatásain, Igéjén és ne legyünk restek hálás szívvel megköszönni jóságát. Az imádság példaképei, Dávid, Pál apostol, de leginkább maga Jézus mindannyiszor hálával fordultak Istenhez. Kövessük őket mi is. 4. Az arany kulcs A következőkben szeretnék egy egyszerű gyakorlatot megosztani önökkel. Ez az egyszerű koncentrációs gyakorlat segíthet a hétköznapi helyzetek megoldásában. Nem imádság, csak egy egyszerű elmélkedés, ami segítheti elmélyíteni imádságainkat és feloldani a keresztény élet hétköznapjainak feszültségeit. Semmi bonyolult nincs benne, bárki, bármikor megpróbálhatja. Ha nem sikerül elsőre, az sem baj, ha egyáltalán nem menne, az se ejtsen kétségbe, az csek annyit jelent, hogy mással kell esetleg próbálkozni, máshogy kell közelíteni Istenhez. A gyakorlatot Az arany kulcsnak nevezik és a következőkből áll. Helyezkedjen el kényelmesen, hunyja be a szemét, sóhajtson egy nagyot és kezdjen el befelé figyelni. Azt fogja tapasztalni, hogy gondolatai nagy sebességgel pattannak ki tudatából egymás után, szinte cikáznak a fejében, egyik a másik után, szinte időt sem hagyva, hogy egyet megfogjon és szép lassan megvizsgálja, körüljárja, átgondolja vele kapcsolatban a lehetőségeket. Mint valami masina, ami nagy sebességgel, egymás után ontja ki magából a gondolatokat, tekintet nélkül arra, hogy mi lesz velük. Igyekezzen leállítani ezeket a cikázó gondolatokat. Próbálja meg koncentrációját leválasztani a gondolatokról, a problémákról, mindarról, ami gyötri vagy aggasztja, és gondoljon inkább Istenre. Képzeletét hangolja rá. Ne akarja képszerűen látni, ez nem szükséges. Inkább idézze fel valamelyik tulajdonságát. Elsorolom őket: örökkévaló, szabad, változhatatlan, végtelen, szent, szerető, mindenható, mindenütt jelenvaló, mindentudó, igazságos, oszthatatlan, független. Válassza ki bármelyiket és erre koncentráljon. A gyakorlat lényege, hogy kikerüljön a gondolatok hatása és uralma alól és helyükbe Isten kerüljön. Amikor ez megtörténik biztonságban és kényelemben fogja magát érezni, melyben feloldódik minden emberi aggodalom, félelm, probléma. 


19


Bármikor, amikor kellemetlen vagy veszélyes heyzetbe kerül, nyogodtan mondja azt magának, "most használni fogom Az arany kulcsot", és kiutat fog találni a bizonytalanságból, aggodalomból, képes lesz nyugodt és emberszerető maradni. Minden egyes alkalommal, mikor a gyakorlatot használta, határozza el szilárdan, hogy a következő alkalommal minden gondolatot figyelmen kívül fog hagyni és el fog tudni engedni. Még egyszer, ez egy egyszerű gyakorlat, de nem mindig könnyű a használata. Ne akarjon semmit elérni, csak igyekezzen figyelmen kívül hagyni saját gondolatait és Istenre koncentrálni. A többit bízza Istenre. 5. Imatechnikák ezen kívül számos imatechnika létezik még, melyeket jó szívvel lehet ajánlani és bátran ki lehet próbálni. A lényeg mindig az, hogy bűnbánattal, őszinte szívvel és odaszánással forduljunk Istenhez, és magunkról lemondva, ügyeinket, dolgainkat elhagyva, Istenre bízva magunkat csak nyitott lélekkel várjuk, hogy Ő megérkezzen imádságunkba, lelkünkbe. 6. Összefoglalás Tekintettel arra, hogy milyen kiemelt fontosságú az imádság a keresztény életben, engedjék meg, hogy röviden összefoglaljam a legfontosabb jellemzőket, amikkel hatékonnyá tehetjük imaéletünket. Láthattuk, hogy az imádság az Isten által rendelt út, hogy felvegyük vele a személyes kapcsolatot. Erre csak akkor van módunk, ha őszinte bűnbánattal megbántuk minden bűnünket, meghívtuk életünkbe Jézus Krisztust, s az Ő nevében, azaz személyén keresztül, átadva neki életünket, a Szentlélek segítségével egyszerű de őszinte szavakkal, visszavonultan feltárjuk Isten előtt minden titkunkat, reménységünket, kérésünket. Imánk akkor lesz hatékony, ha kéréseink Isten dicsőségét szolgálják, ha egyeznek az Ő akaratával, továbbá ha imánk állhatatos, kitartó, hálás, éber, engedelmes és nem csak magunkért, de mnden emberért szól. Hatékonyabb az ima, ha egyetértésben más keresztény testvérekkel, közösségben szólal meg. Minthogy az imádság a keresztény élet magva és lényege, ezért mindekor, minden időben, minden lehető alkalommal forduljunk Istenhez, akár egy köszönő szóval, akár hosszabb időt szánva az imádságra. Ne feledjük, amilyen az imaéletünk, olyan a hitünk is. Sok keresztény, aki nem terem gyümölcsöt, azért nem tud gyümölcstermőre fordulni, mert imaélete nem felel meg Isten elvárásainak. Óvjuk, ápoljuk személyes kapcsolatunkat az Úrral, mert ez a legfontosabb teendőnk. A következő alkalommal pedig azt fogjuk megvizsgálni, miként fordulhat hitéletünk gyümölcstermőre.




20


Élet Krisztusban – az út tovább Talán azt gondolhatnánk, hogy a három előző előadással kimerítettük a keresztény lelki élet minden részletét, de valójában ez nincs így. Amikről eddig szó esett, azok az egészséges keresztény lelki élet legfontosabb ismertetőjegyei és jellegzetességei. Azonban a keresztény lelki fejlődés ezzel még nem ér véget, mert Isten Szentlelke tovább munkálja az embert, és hitét növeli, hitéletét tisztítja. Erről a fejlődésről szeretnék az utolsó előadásban néhány szót ejteni. Előre kell bocsátanom, hogy ezen a területen a különféle keresztény részegyházak között nincs nagy egyezés. Ahány gondolkodó, annyiféle értelmezés, felosztás kínálkozik, ezért igyekszem minden egyéb hagyományt félretéve, megmaradni a Szentíráshoz legközelebb eső értelmezéseknél. "Most pedig a törvény nélkül jelent meg Isten igazsága, amelyről bizonyságot is tesznek a törvény és a próféták. Isten pedig ezt az igazságát most nyilvánvalóvá tette a Krisztusban való hit által minden hívőnek. Mert nincs különbség: mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének. Ezért Isten ingyen igazítja meg őket kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által. Mert az Isten őt rendelte engesztelő áldozatul azoknak, akik az ő vérében hisznek, hogy igazságát megmutassa. Isten ugyanis az előbb elkövetett bűnöket elnézte türelme idején, hogy e mostani időben mutassa meg igazságát: mert ahogyan ő igaz, igazzá teszi azt is, aki Jézusban hisz." (Róm 3:21-26) Amint korábban jeleztem, a keresztény élet nem egy állapot, nem egy befejezett folyamat, hanem egy folyamatos változás, jó esetben folyamatos növekedés. A helyes imádságos élet, a hit szeretet általi munkálkodása, Krisztus vezetése életünkben és a Szentlélek általi cselekedetek fokozatosan, egyre elmélyítik Istennel való személyes kapcsolatunkat, Krisztussal való életünket. Ez a perspektíva az, melyet Pál apostol elénk tár a római levélben. Istent az Ószövetség bíróként ismeri, aki minden bűnös és igaz felett ítélkezik (5Móz 25:1; 1Kir 8:32; Péld 17:15). Isten a bűnös embert bűnösnek nyilvánítja, az igaz embert pedig igaznak. Előbbit megbünteti, utóbbit felmenti a büntetés alól. Isten nem azért nyilvánít valakit bűnössé vagy bűntelenné, mert Neki éppen akkor úgy tetszik, hanem mert az illető már eleve bűnös vagy bűntelen. Isten krisztálytisztán tudja azt, amit a földi törvényszékek csak rész szerint képesek megállpítani az emberi jogrendszer homályos tükrében. Isten pontosan tudja minden emberről, hogy bűnös vagy sem. Ítélete tulajdonképpen csak megállapítja a tényt, hogy egyik ez, másik az. A római levél számunkra fontos kulcsszava, a dikaioó (δικαιοω) ezt fejezi ki. Régiesebb értelemben megigazítani a jelentése, mai magyarsággal inkább azt mondanánk igazzá nyilvánítani valakit. Ez a kifejezés mind az Újszövetségben, mind az Ószövetségben ugyanazt jelenti, csak utóbbiban a cádaq szó áll (Jer 3:11; Jób 32:2). Tudjuk, hogy minen ember bűnös (Mt 19:17), hiszen a Sátán a világ ura (Jn 12:31), márpedig az ember nagyon is része a világnak. Ha pedig ez így van, akkor minden ember bűnös. Ha minden ember bűnös, akkor senki közülünk nem lehet igaz Isten előtt. Jób, akit már korábban idéztem, erre a lényegre tapint rá (Jób 9:2). Éppen azért, mert mindenki bűnös Isten előtt, Ő olyan tervet dolgozott ki, hogy az ember bűnei ellenére se legyen halálra és pokolra ítélve. 1. Tervének középpontjában Jézus Krisztus személye áll, aki tökéletes volt, nem ismerte a bűnt (2Kor 5:21), ártatlan volt minden tekintetben, bűntelen [függetlenül a non posse peccare vagy a posse non peccare elméleteitől – megj.: Sz.T.]. Nem csak a bűntől, de a törvénytől sem függött. Az igazság tehát sem az emberben, sem a törvényben nem volt 


21


található, összességében az igazság és bűntelenség korábban sehol a földön nem létezett Ádám és Éva bűne után. 2. Jézus Krisztus eljövetelével azonban megjelent az igazság a maga teljességében a földön (Róm 3:22), melyet azok, akik hittek és hisznek benne, megláttak, meglátnak és ismernek. Mindez nem azért történik, mert hiszünk Krisztusban, nem a hit a döntő tényező. Az itt szereplő kifejezésben, "hit által" (διὰ πίστεως), az elöljáró (διὰ) és a birtokos eset a hitet, mint az üdvösség csatornáját, közvetítő közegét jelöli. A hit tárgya a döntő, e tárgy pedig maga Jézus Krisztus. 3. Jézus Krisztus élete és vére volt az a váltságdíj, ami e megváltás ára volt. Ezt az árat minden bűnösért Neki kellett egyedül megfizetnie, holott Ő volt egyedül bűntelen közöttünk, emberek között (Róm 3:24-25). 4. Korábban sokat beszéltünk arról, hogy Krisztust be kell fogadnunk életünkbe ahhoz, hogy igazán kersztények lehessünk. Erre nem csak azért van szükségünk, hogy imádságunk meghallgatást találjon az Ő személyén keresztül, de azért is, mert csak így lehetünk része váltságának. Végső soron Krisztusban hinni ugyanazt jelenti, mint Krisztust életünk Urává tenni, meghívni életünk trónusára, és átengedni Neki minden irányítást magunk felett. Az ember tehát minden szándéka és tette ellenére bűnös. Amikor azonban Krisztust meghívjuk életünkbe és átengedünk Neki mindent, valójában Isten helyez minket Krisztusba (stiláris különbség, hogy Krisztus van-e bennünk vagy mi vagyunk-e Krisztusban, ennek a mi gyakorlati szempontunkból nincs jelentősége). Azáltal, hogy Krisztusba helyez minket, Krisztus váltsága által és azáltal, hogy övé lett életünk, mi is hasonlókká válunk Hozzá, azaz ahogy Krisztus igaz volt, mi is igazzá válunk Őbenne, Isten olyannak nyilvánít bennünket, mint szeretett Fiát. Jézus Krisztus tisztaságát viseljük mi is mindaddig, amíg Övé az életünk, amíg Benne vagyunk. 5. Valójában Krisztus igazsága és tisztasága nyilvánít igazzá bennünket (Róm 3:26). Tehát Isten, függetlenül attól, hogy ki mekkora bűnöket követett el életében, minden Krisztusban hívőnek egyformán megadja, hogy bűnös volta ellenére igaz lehessen, mivel Krisztusnak átengedte életét, Őt meghívta életébe. Isten, mint legfelső bíró, minden Krisztusban hívő embert – bűnei ellenére – részesít kegyelmében. E helyütt a kegyelem valóban a bírósági felmentő ítéletet jelenti, de ennél is többet, mert nem csupán ártatlannak nyilvánít bennünket, hanem egyúttal igaznak is, az igazságnak az ember számára szinte felfoghatatlan isteni tökéletességével és tisztaságával. Isten, bűneink ellenére úgy határozott, hogy igazzá formál bennünket Krisztus által. "Mert azt, aki nem ismeri a bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne." (2Kor 5:21) Nem csak néhány kiválasztottnak, hanem sokaknak megadja ezt a lehetőséget (Róm 5:19). Ez a Krisztusban lét az az ideális keresztény állapot, melyet mindannyian el szeretnénk érni. Hitünk szerint, ha állhatatosak, éberek és kitartóak vagyunk, el is érhetjük. Azt természetesen nem tudhatjuk, mikor következik be életünkben, de mint korábban láttuk, tehetünk érte. Egy napon megtörténik, egy pillanat alatt, szinte észre sem vesszük. Pál apostol ezt így fogalmazza meg. "Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem hanem Krisztus él bennem: azt az életet pedig, amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem." (Gal 2:20) Pál tanúságot tesz arról, hogy aki feladja világi életét, az meghal ennek a földi életnek (Mt 10:39, 16:25; Mk 8:35; 


22


Lk 9:24, 17:33; Jn 12:25), ahogy Krisztus meghalt a kereszten, úgy ő is meghal a világnak (Róm 8:13), de Krisztusban, Krisztust befogadva az életébe újjászületik (1Kor 15:22), s többé nem az a világias ember él, aki korábban volt, hanem tulajdonképpen Krisztus él tovább benne (2Kor 5:15). Ez az Isten Fiának hite, ez a vele való folyamatos és tökéletesedő azonosulás, mely alapján Isten igazzá teszi a bűnös embert Jézus váltsága és Isten szeretete által. Mint említettem, a pillanat műve, amit megigazulásnak szokás nevezni vallásos terminussal, ami – már tudjuk – Isten azon tervét és Krisztusban adott váltságát jelenti, hogy azt, aki életébe befogadja az Úr Jézust, bűnei és bűnös emberi mivolta ellenére bűntelenné, igazzá nyilvánítja. Egyénenként és mindenben Istentől függő esemény ez, melyet e ponttól azonban már máshogy szoktak nevezni. Az elnevezéseknek és értelmezéseknek valójában semmi jelentőségük nincs, csupán azért hozom fel őket, hogy ha másutt találkozunk velük, ne érezzük magunkat eltévelyedetteknek. Ettől a ponttól a folyamatot általában megszentelődésnek szokták nevezni. Isten igazzá nyilvánító cselekedetének próbája vagy bizonyítéka abban mutatkozik meg, hogy a Szentlélek fokozatosan elkezdi megtisztítani az ember életét a bűnöktől. "Mert aki meghalt, az megszabadult a bűntől." (Róm 6:7) "... Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől." (1Jn 1:7) Ez a megszentelődési, megtisztulási folyamat eltart életünk végéig. "Most azonban, miután a bűntől megszabadultatok, és az Isten szolgái lettetek, már ez meghozta nektek a gyümölcsét, a szent életet, amelynek vége az örök élet." (Róm 6:22) Ez a folyamat az igazi keresztény életprogram. A két fázist, a megigazulást és a megszentelődést igazából az határolja el egymástól, hogy míg a megigazulás Isten munkája bennünk, azaz a mi személyes, hozzáadott törekvéseink nélkül történik bennünk, addig a megszentelődés nem egyedül Isten cselekedete bennünk, hanem ezt fölismerve személyes törekvésünk is. "Mivel tehát ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, és Isten félelmében tegyük teljessé a mi megszentelődésünket." (2Kor 7:1) "Tisztítsátok meg lelketeket az igazság iránti engedelmességgel képmutatás nélküli testvérszeretetre, egymást kitartóan, tiszta szívből szeressétek, mint akik nem romlandó, hanem romolhatatlan magból születtetek újjá, Isten élő és maradandó igéje által." (1Pt 1:22-23) Látható, hogy a megigazult és a megszentelődés folyamatában megindult testvérek mint buzdítják egymást az odaszánásra, odaadásra, a bűnöknek való minél teljesebb ellentmondásra. Nemrégen azt kérdezte tőlem egy nővérünk, hogy lehet-e az ember bűntelen ebben az életében? Nem, válaszoltam, még akkor sem, ha megszentelődött. De akkor – vetődhet fel a kérdés – mégis miért megszentelődés ez a folyamat, mi benne a szent, és hogyan ismerheti el Isten az ilyen bűnös embert bűntelennek? Az első kérdésre válaszul hallgassuk meg Pál apostolt. " Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már a célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus. Testvéreim, nem gondolom magamról, hogy már elértem, de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért. Akik tehát tökéletesek vagyunk, így gondolkozzunk..." (Fil 3:13-15a) Így fogalmaz, "igyekszem". Ez a kifejezés csak itt forul elő az Szentírásban (Hap. leg.) és azt jelenti, hogy valaki teljes erőbedobással, előredőlve, nekidőlve, kinyújtózkodva fut a versenyen, hogy győzhessen (ἐπεκτεινόμενος). Pál nemcsak elismeri, hogy a tökéletesedő, megszentelődő embernek magának is törekednie kell a bűnök elhagyására, de nem kis energiabefektetést is társít e törekvéshez. A megszentelődő embernek, mint a finiselő távfutónak, neki kell feszülnie a célegyenesnek és teljes erejét latba vetve kell igyekeznie, hogy győzelemre jusson. Pál apostol maga a tökéletességet 


23


tehát olyasminek tartja, ami nem egyértelműen jelenti azt, hogy az ember valóban tökéletes volna, inkább egy olyan folyamata vagy fokozata a hitnek, amit már a bűnöktől való megszabadulás, megtisztulás jellemez. Hiszen a futó sem tartózkodik állandóan a célban, folyamatos mozgásban van, energiát fektet be, míg egyszer majd eléri a célt. Ez mai szavakkal így fogalmazható meg: relatív tökéletesség. Vagyis a megszentelődő hívő tökéletesebb, mint tegnap, de egyáltalán nem olyan tökéletes, mint amilyen holnap lehet, sőt valójában meg sem közelíti az igazi tökéletességet, amely majd Istennél vár rá. De Pál újabb instrukciót ad a keresztény tökéletesedéshez. "Mindezek fölé pedig öltsétek fel a szeretetet, mert az tökéletesen összefog mindent." (Kol 3:14) Az eredeti szöveg picit másképpen fogalmaz: "ἐστιν σύνδεσμος τῆς τελειότητος" valójában azt jelenti: "a tökéletesség kötele" [ford.: Sz.T.], vagyis a szeretet az a kötelék, mely egyben tartja az ember tökéletesedését. Károli fordítása pontosabb. "Mindezeknek fölébe pedig öltözzétek föl a szeretetet, mint a mely a tökéletességnek kötele." Tehát a mi megszentelődésünk egy a Szentlélek szeretete által szított és erejével támogatott elnyúló életprogram, folyamat, mely által ugyan soha nem lehetünk tökéletessé (bűntelenné), de közelíthetünk a bűntelenség felé, ha el nem is érhetjük, csak a hozzávetőleges, viszonylagos tökéletességet. A megszentelődő hívő életét így is jellemzi a test és lélek közötti harc és még a legkiválóbbaknak is időről-időre meg kell vallaniuk bűneiket, hiszen ha tisztul is életük, azért mindig marad benne bűn, néha ők is beleesnek egy-egy hibába. "Tudjuk ugyanis, hogy a törvény lelki, én pedig testi vagyok: ki vagyok szolgáltatva a bűnnek." (Róm 7:14) Viszont a megszentelődött embernek bizonysága van affelől, hogy bár mindig ember marad minden bűnével és gyarlóságával együtt, megszentelődve egyre közelebb kerülhet Isten szentségéhez, egyre közelebb juthat Krisztus példájához, egyre beljebb kerülhet Ura örömébe. "Akik pedig Jézus Krisztuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt. Ha a Lélek által élünk, akkor éljünk is a Lélek szerint." (Gal 5:24) "Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni. Hiszen amit vet az ember, azt fogja aratni is: mert aki a testének vet, az a testből arat majd pusztulást; aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből fog aratni örök életet." (Gal 6:7-8) Annak, aki Krisztussal való személyes kapcsolatában megszentelt életet kezd élni, az üdvösség nem mint reménység, hanem mint bizonyosság adatik meg. "Higgy az Úr Jézusban, és üdvözülsz mind te, mind a te házad népe!" (ApCsel 16:31) Nincs az üdvösség feltételi között a bűntelenség, sem a tökéletesség, csak a hit Jézus Krisztusban, s ez a Biblia szerint elégséges. "Hiszen kegyelemből van üdvösségetek a hit által, és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez;" (Ef 2:8); Hit és kegyelem. Ez a két kulcsszó. Ha hitünk biztos, akkor üdvösségünk is az. "Mert részeseivé lettünk a Krisztusnak, ha azt a bizalmat, amely kezdetben élt bennünk, mindvégig szilárdan megtartjuk." (Zsid 3:14) Az előadások elején azt ígértem, hogy nem terhelem önöket elméletekkel. Most meg kell követnem mindannyiukat, mert ez az utolsó előadás eddig tiszta elmélet volt, semmi más. De ennyit muszáj volt elmondani. Sőt, még hozzá kell tennem egy-két kiegészítést. Tudniuk kell, hogy a megigazulás és megszentelődés tana egyházanként változó. A katolikusok a megszentelődést többnyire a klérusnak, a szerzetes- és apácarendeknek tartják fenn. A baptisták szorosan hozzákötik az újjászületéshez és megtéréshez a megigazulást és a megszentelődést, s az egészet egy nagy, lendületes ívben képzelik el. Az adventisták újabban a megigazulást és a megszentelődést párhuzamos folyamatként fejtik ki. John Wesley az elmondottakhoz igen hasonlóan nyilatkozik a megszentelődésről, de mindenek felett a Lélek által munkáló szeretetet és e szeretetben történő tökéletesedést emeli ki és hangsúlyozza, hogy minannyian – még a legtökéletesebbek is – csak várományosai vagyunk a teljes megszentelődésnek, mely – ugyan nem mondja ki, de 


24


igehirdetéséből kihallatszik [43. prédikáció – Sz.T.] – minden bizonnyal majd csak az Atya kebelén lehet majd osztályrészünk. De most térjünk át a gyakorlati oldalra. A megszentelődött élet nem csak lelki élet, nem csak az ember bensejében zajlik, de láthatóvá válik a külvilágban is. Az előző előadást azzal fejeztem be, hogy meg fogjuk látni, miként fordulhat hitéletünk gyümölcstermőre. Tulajdonképpen a gyümölcstermés elméletéről beszéltem eddig. Ugyanis a megszentelt élet a valódi gyümölcstermő élet. Mikor a Szentlélek szeretetének ereje eltaszítja a bűnöket, egyúttal – ahogy azt korábban a hittel kapcsolatban megvizsgáltuk – cselekedetekre is indít, hiszen a hit valójában cselekvés, dinamizmus, a szeretet energiájának tevékenysége. Ezek a jócselekedetek azok, melyek a megszentelődés gyümölcseiként teremnek hitéletünk lombkoronájában. "Ha ellenben betöltitek a királyi törvényt az Írás szerint: 'Szeresd felebarátodat, mint magadat' – helyesen cselekesztek." (Jak 2:8) A szeretet – cselekedet. Mert az ő alkotása vagyunk, akiket Krisztus Jézusban jó cselekedetekre teremtett, amelyeket előre elkészített Isten, hogy azok szerint éljünk." (Ef 2:10) A megszentelődő ember cselekedeteit tehát a hit és a szeretet mozgalmas, tevékeny energiája vezérli. Nem becsvágyból, nem azért mintha folyvást tökéletesebb akarna lenni másoknál vagy magánál, nem is azért, hogy hasonlatos lehessen Istenhez, hanem, mert élete Krisztusban megajándékozza a tökéletesség érzetével, az Úr örömével, mely szívet, lelket betölt, az Úr békéjével, mely minden nyugalomnál és biztonságnál, bizonyosságnál mélyebb és biztosabb tapasztalatot jelent az ember számára már ebben az életben. A megszentelődés annak a mennyei tökéletességnek ebben az életben vett megízlelése, kóstolása, mely íz, érzés után az ember már nem vágyik semmi másra, csak arra, hogy minél inkább elrejtőzhessen Krisztusban, minél gyakrabban találkozhasson Urával, Istenével, életét teljesen kitöltse. Emlékezzünk arra, miről volt szó a hittel kapcsolatban. A hit jócselekedeteit nem az ember kezdeményezi, hanem valójában Isten munkálja az emberen keresztül. A megszentelődés jócselekedetei is ilyenek. Az ember csak mint egy boldog végrehajtó áll az isteni gondolat és megvalósítás végén, s ez így ebben a felosztásban tökéletes és elégséges – emlékezzünk a mesterember-szerszám hasonlatra. Kicsit máshonnan közelítve a cselekedetekhez, ahogy egy magyar keresztény tudós fogalmazott, számunkra a cselekvés törvénye Jézus Krisztus. Cselekdeteink a Szabadítóval való üdvtalálkozásból, együttlétből fakadnak, mint válaszok e találkozásra. Aki találkozott Krisztussal, az attól kezdve máshogy él, annak élete gyökeresen megváltozik, s ez a változási folyamat az, amit sommásan megszentelődésnek nevezünk. Van azonban még egy fontos jelleg, amit szeretnék kihangsúlyozni, ez pedig a tanú- vagy tanítvány-jelleg. A Krisztussal találkozott ember igazi tanítvánnyá és tanúvá is válik. Ez annyit jelent, hogy bármiféle tudatos utánzás nélkül, az ember karakterében, viselkedésében, magatartásában megjelenik Jézus Krisztus. A megszentelődő ember igyekszik nem csak minden gondolatát Istenre irányítani, de élete minden mozzanatához egyfajta viszonyulási pontként odavenni Jézust. Beszélgetünk valakivel, aki feltesz egy bántó vagy éppen kihívó kérdést a kereszténységgel kapcsolatban. Vajon hogyan felejek? Azt tudom, hogy a régi énem hogyan felelne, aki mindig a saját igazát védte, aki szeretett magabiztos, fölényes és tévedhetetlen lenni, de vajon hogyan reagálna Jézus Krisztus? Mit válaszolna? Sorolhatnám az élethelyzeteket, de úgy látom pontosan érthető miről van szó. Ezer és ezer apró vagy nagyobb bosszúság, probléma, kényszerhelyzet és kísértés les mindannyiunkra nap mint nap. Torpanjunk meg egy-egy szituációban, mielőtt ösztönből válaszolnánk és hagyjuk, hogy ne mi válaszoljunk, hanem az, akinek a képviseletével, követségével, tanúságával megbíztak bennünket. A jócselekedetek általánosságán túl a keresztény hitben előbbre jutott testvéreknek, mint tanítványoknak kell élniük a világban. Már említettem, de fontos




25


még egyszer kihangsúlyozni, a missziói parancs nem a klérusnak, hanem minden kereszténynek szól. "Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népeket, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek;..." (Mt 28:19-20a) A tanítványság egyúttal azt is jelenti, hogy amint elsajátítottuk a leckét, rögvest tanítóvá lépünk elő. Pál apostol a legjobb példa, aki megtérése után néhány nappal "... azonnal hirdetni kezdte a zsinagógákban Jézusról, hogy ő az Isten Fia." (ApCsel 9:20) Jézus arra hív fel, hogy tanítvánnyá tegyünk másokat az által, hogy a keresztségbe invitáljuk őket és, hogy tanítjuk őket. Erre most nyilván sokan azt mondják, hogy persze, ez valami amerikai misszionárius szöveg. Nem, ez nem az. Ez Urunk, Jézus Krisztus utasítása. Erre valaki azt vetheti közbe, hogy: jó, jó, de mi nem tudunk annyit, hogy taníthassunk. Erre azt kell felelnem, hogy egyfelől kishitűség, mivel igéretünk van arra, hogy "... ne aggódjatok előre, hogy mit mondjatok, hanem ami megadatik nektek abban az órában, azt mondjátok, mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a Szentlélek." (Mk 13:11). De nem oda szeretném kifuttatni ezt az előadássorozatot, hogy mindannyian sorra térítsük meg ismerőseinket, barátainkat, vagy szólítsunk le az utcán embereket. Sőt, lehetőleg tartózkodjunk az ilyen tolakodó hittérítéstől. Ellenkezőleg. A tanítványság ma is ugyanazt jelenti, amit Jézus idejében jelentett. Ahogy Jézus kiválasztotta tanítványait, úgy hajolt le hozzánk és kezdeményezett kapcsolatfelvételt velünk Isten. Jézus kiválasztott tanítványai éppolyan egyszerű, kétkezi kenyérkereső, bűnös emberek voltak mint mi, némelyek bűnösebbek is voltak nálunk. Ezek az egyszerű emberek tankönyvek, vizsgák, memortiterek nélkül, Jézustól személyesen, személyes kapcsolat keretében vették át mindazt, amit tudtak. Nekünk sincs nehezebb feladatunk. Imádságainkban Jézustól személyesen vehetünk útmutatást, személyesen tanít minket is, de nekünk még puskánk is van, amiből memorizálhatunk, a Szentírás. Jézus közvetlen tanítványai semmi mást nem tettek, mint figyelték a Megváltót. Mit tett, hogyan tette, miként viselkedett, és azon túl, hogy igyekeztek megjegyezni szavait, cselekedeteit úgy ahogy akkor megtörténtek, elsajátították, ellesték szokásait, viselkedését, magatartását. Könnyű volt, mert Krisztus szavai és viselkedése között soha nem volt ellentmondás, minthogy igaz és bűntelen volt. Nekünk sincs nehezebb dolgunk. Bibliánkat bármikor felüthetjük, s elleshetjük viselkedését, magatartását, szokásait. Az akkori tanítványok nem cselekedtek mást, mint igyekeztek megfelelni Mesterüknek, vagyis ugyanazt és ugyanúgy próbálták csinálni, mint Jézus Krisztus. Semmivel sincs nehezebb dolgunk. Ha taníványok vagyunk, nekünk is csak annyi a feladatunk, hogy ugyanazt és ugyanúgy tegyük, mint Szabadítónk. Ahogy akkoriban őket, ma minket is segít a Szentlélek. Vegyük észre, eltelt ugyan majd' kétezer év, de a lehetőség ugyanaz, a feladat ugyanaz. "Jöjjetek énutánam, és én emberhalászokká teszlek titeket." (Mt 4:19) Ha hűek akarunk lenni Isten Igéjéhez, akkor nem elég egy héten egyszer-kétszer részt venni a gyülekezet életében. Sokkal nagyobbról van itt szó, ami minden kereszténynek alapjoga és egyszerre szigorú kötelessége. A keresztény lelki fejlődés nem a mi személyes üdvösségünkért vagy jóérzésünkért adatott, hanem azért, hogy mindannyiunkban felragyogjon az Úr dicsősége. Azért, hogy tanítványokként bennünk, a viselkedésünkben, magatartásunkban, a mindenki felé egyformán nyitottan megnyilvánuló szeretetben égjen és ragyogjon fel Isten Lelke, hite, szeretete, s hogy e szeretet gyakorlatával és sugárzásával tegyünk tanúbizonyságot róla naponként. Nem szép szavak kellenek ide, nem is térítés. Annyi kell, hogy kereszténységünk tükröződjön bennünk, hogy Jézus Krisztus szóljon általunk felebarátainkhoz, hogy Ő fogja meg kezünkkel a másik ember kezét, hogy Ő törölje le kendőnkkel a szenvedő verejtékét, hogy kanalunkkal ő adjon enni az éhezőnek, poharunkat ő tartsa a szomjazó szájához. Ha nem mi akarunk mindenáron szeretni, hanem utat engedünk Neki, akkor mások is látni 


26


fogják Őt, akkor azok is találkozhatnak Vele rajtunk keresztül, akik nem is akarták keresni, akkor azok is tapasztalni fogják, mi a szeretet energiájával munkálkodó hit, akik egyáltalán nem hisznek. Ez az igazi tanúságtétel. Ez az igazi tanítványság. Erre van elhívásunk Istentől, mindannyiunknak, egyenként, és közösen, mint Krisztus teste. Legyünk hűek, éberek, kitartóak és állhatatosak, s készítsünk egyenes utat a pusztában az Úrnak (Jn 1:23). Ámen.




27