Micsoda áldás, hogy itt lehetek, gondolta Claire, amikor ismét körülnézett a szobában, ahogyan azt a nap folyamán már korábban is megtette. Amióta csak az eszét tudta, mindig szerette ezt a szobát. Ebéd elôtt érkezett Rhondda Fachba, kimerülten és holtfáradtan a folyóirata számára New Yorkban készített fotósorozat után. Nehéz volt a feladat, és minden, ami félresikerülhetett benne, félre is sikerült, de aztán a végére mégiscsak összejött, és végigfotózták a két lakást. Claire biztosra vette, hogy a képek jól fognak mutatni a lapban. Csakhogy micsoda áron? – tette fel most magában a kérdést, amint összébb húzta testén a kasmírkardigánt és megállt a kandalló közelében. De most, hogy már órák óta itt van Laurával és Megannel, akiket szeret, ebben a házban, amit szeret, máris sokkal jobban érzi magát. Ami nem meglepô, hisz ez a csodálatos, öreg ház önmagában is elégséges ahhoz, hogy visszaadja az ember életerejét. Tízéves kora óta vissza-visszajár ide, és ez a hálószoba a „Claire szobája” néven ismeretes. Úgy is érezte, hogy az övé; tény és való, hogy ennyi év során ô lakott benne a legtöbbet, mások legföljebb ha átmenetileg fordultak meg benne. Claire lerúgta a cipôjét, s a kék-fehér függönyös, baldachinos ágyhoz ment, lefeküdt, és lábát bedugta a puha pehelypaplan alá. Nekitámasztotta magát a nagy halom, hó-
fehér antik huzatba bújtatott párnának, és közben tekintete elégedetten körbepásztázta a szobát. Nem volt itt semmi változás, minden megszokott tárgya a régi helyén – igazi hazatérés. Pillantása elidôzött a gyönyörû, régi cseresznyefa szekrényen, a szépen faragott francia komódon, amibe Fenice a pulóvereit és fehérnemûjét betette, pontosan úgy, mint huszonöt éve mindig. Aztán pillantása megállapodott az üvegfestmény-kollekción. Mind kínai jeleneteket ábrázolt; igen régiek, mesélte egyszer Megan nagyi, oroszok festették, és Owen nagyapa a londoni bolhapiacon vette vagy negyven éve. Ô a kék-fehér tapétát tette hozzá a szobához, mert Megan megengedte neki, hogy ô válasszon, amikor vagy húsz éve felújította a hálószobákat. Szemet gyönyörködtetô kompozíciók, kínai gyömbéres kaspók, virágzó narancságak, riksát húzó emberek és kezükben lantot tartó, csongszámot viselô kínai hölgyek. Mind élénkkékben, hófehér alapon. Amikor Megan nagyi elôször meglátta, túlzsúfoltnak találta, és nem szívesen rendelte meg a tekercseket; de mihelyt fölkerült a falra, elismerte, hogy bájos, és valóban olyan jól mutat, mint Claire állította. És megköszönte, hogy erre esett a választása, és megdicsérte, hogy milyen jó szeme van. A kék-fehér kombinációjának hûs sugallata ellenére igen barátságos volt a szoba; korábban Fenice meggyújtotta a fehér selyemernyôs kék porcelánlámpákat, és tüzet rakott a kandallóban. A tûz még barátságosan ropogott a rostélyon, s arany ragyogással árasztotta el a szobát. A sziszegô, szikrázva lobogó fahasábok látványától Claire elálmosodott, és lehunyta a szemét, pihentette elgémberedett tagjait, s közben erôt merített a szívének drága, ismerôs környezet látványából.
226
227
18
Miközben álomba szenderült, gondolatai Doug körül kószáltak. Percekkel azután, hogy megérkezett, Laura beszámolt neki a történtekrôl. Claire elôször megdöbbent, letörte a hír, és nem értette a dolgot. Most viszont már azon tûnôdött, vajon miért is nem fogta föl nyomban. Ha valakinek, hát neki aztán igazán nem volna szabad meglepôdnie semmin, ami férfi és nô között végbemegy. Apró sóhaj hagyta el ajkát. Ha a férfiak ostobák, hát a nôk egészen biztosan bolondok. Akkor meg mit is csinálnának helyesen? Claire-t mindazonáltal nem hagyta el a szomorúság, mert ha valakik, hát ezek ketten ideális párnak látszottak. Laura azt mondta, nem tudja megokolni, miért ment tönkre a házasságuk, vajon Doug meg tudná? Hosszú távon csak Doug lehet a vesztes, Claire ebben egészen biztos volt. Laura biztos nyerô, olyan derûlátó alkat, olyan jó a hozzáállása az élethez, a végén ô egészen biztosan felül fog kerekedni. Claire szentül hitte, hogy Laurának lényegesen nagyobb az esélye, hogy megtalálja a boldogságot, mint Dougnak, bár hogy ezt mire alapozza, azt nem tudta volna megmondani. De ez a tényeken mit se változtatott. Doug ugyanis túlontúl… rigolyás. Igen, ez a helyes kifejezés. Claire elvackolódott a takaró alatt, és máris jobban érezte magát. Fájtak a csontjai, és úgy érezte, kitörni készül rajta az influenza. De tudta, hogy nem fog kitörni. Csak kikészült attól, hogy szünet nélkül talpon volt napokig, és most örült, hogy belátható idôn belül nincs kilátás hasonló rohammunkára. Amit neki kellene irányítania. A következô kettôt Giselle Cravenne-re bízza, az egészen biztos. Most öt napig Rhondda Fachon marad; érezte, hogy csodásan össze fogja szedni magát… nem csinál mást, csak olvas, zenét hallgat, és sütkérezik Laura társaságának melegében, no meg Megan nagyiéban. Ez a kis vakáció sokkal jelentôsebb egy kis kikapcsolódásnál – igazi fényûzés.
Most hirtelen eltûnôdött, mikor volna a legalkalmasabb megmondani Laurának a hírt. Mondjuk ma délután, tea közben, ami rituális szertartás Megan nagyinál? Vagy inkább várjon? Egy pillanatig fontolóra vette. Majd meglátom, hogy alakul, döntötte el végül, az lesz a legjobb. Claire gondolatai akaratlanul is az elkövetkezô hetekben rá váró feladatokra terelôdtek, azonnal listába kezdte szedni ôket. Rég megszokott, kényszeres dolog volt ez nála, kivált, amikor annyira túlterhelt, mint most. Annyi tennivalója van még a nyár beköszönte elôtt. Nem is tudta, hogyan fog a végére járni mindennek. De a végére jár, annyi szent. Muszáj. Nincs más választása. Mélyebbre csúszott a paplan alatt, az oldalára fordult, és feladta a küzdelmet az álmossággal, mely mind erôsebben követelte a jussát. Perceken belül elaludt. Mély, álomtalan álomba zuhant.
228
229
Z A hosszú, zöld völgyet magas, buja hegyek övezték, amelyeket derékig, egymás fölötti csíkokban skót fenyôk, tölgyek és kôrisek borítottak. A völgy és a környezô hegyek kétszázötven hektárt tettek ki, ezt a területet hatvan éve vette meg Owen Valiant, a harmincas évek közepén. Megannel együtt szerettek bele Connecticut északnyugati felvidékének ebbe a bájos, termékeny völgyébe. Rhondda Fachnak nevezték el, ami walesi nyelven annyit tesz, mint a kicsi Rhondda – a legszebb és leghíresebb walesi völgyrôl nevezték el, ahonnét mindketten ide származtak. Magát a házat Rhondda Fach Farmnak nevezték, de farmként attól fogva nem mûködött, hogy Owen nagyapa megvette. Ô magára rendszerint úri farmerként utalt, méghozzá büszke mosollyal.
Úri farmer létére almáskertje volt és körtefái, fûszernövényeket termesztett és zöldséget, megtermett nála minden, a töktôl a krumpliig, a pasztináktól a répáig; volt ezenkívül kukoricaföldje, és tavasszal-nyáron tenger sok vágott virágja. Mindez megvolt a mai napig, bôséges volt a gyümölcs- és zöldségtermés, és illatoztak a kerti virágok. Tom Flynn, a gondnok, csirkét is tartott, és ápolta Megan nagyi üvegházait, ahol paradicsom nôtt, valamint mindenféle-fajta orchidea. – Tom nagyon ért a csirkékhez, rengeteg tojást tojnak – mondta Megan nagyi, majd sietve hozzátette: – De igazán az orchideákkal bánik zseniálisan. Mondhatni, zöld a hüvelykujja. Meg a többi is. A fehérre festett öreg deszkaburkolatos ház a fekete zsalukkal és fekete tetôvel nem volt nagy, amikor 1790-ben felépítették. Az elkövetkezô évszázadokban azonban számos oldalszárnnyal és toldaléképülettel kibôvítették, ezek minden irányban elterpeszkedtek. A háznak ugyanakkor megvolt a kellemes szimmetriája, s kecsessége csak fokozta a bájos látványt, amelyet a szemlélônek nyújtott. A zöldellô dombok lábánál feküdt, melyek hatalmas, Erzsébet kori nyakfodorként vették körül, s mögötte sötétzöld fenyôk alkottak erôteljes kontrasztot. A hátsó terasz elôtt sima, ápolt pázsit lejtett a kertek felé, és egy folyó kanyargott keresztül a birtokon. Mögötte a szélben hajladozó rétek, melyeket vadvirágok leptek el nyaranta, azokon túl az erdôben pedig harangvirág nôtt, kankalin és százszorszép a gombák közt, a moha lepte fák tövében. A háztól jobbra kis épületegyüttes állt, Tom kunyhója, az istállók és több pajta. A közelben nagy tó terült el, még Owen nagyapa létesítette akkor, amikor a birtokot megvette, és a víz évekig adott otthont mindenféle vadmadaraknak. Megtelepedtek itt a kanadai vadludak, kacsák és
más szárnyasok, idônként egy szürke gém is feltûnt a partok mentén. A tó közelében álló fák között bagolycsalád vert tanyát, s a víz felszínén nyaranta rózsaszínû vízililiomok lebegtek. Claire számára a nyugalom és szépség szigete volt e táj, a végtelen vidék a végtelen éggel, ahol a tekintet kedvére elkódoroghatott. Talán van, aki elhagyatottnak érzi, de az ô számára az otthon, a menedék. Már gyerekként beleszeretett, és ezt a szeretetet azóta sem ingatta meg semmi. Most, hogy a folyó és a partját szegélyezô szomorúfûzfák felé sétált, arra gondolt, hogy ha augusztusban itt lesznek, talán Natasha is ugyanúgy beleszeret a vidékbe, mint annak idején ô. Különleges ez a hely; számára ráadásul emlékekkel teli… gyerekkori és ifjúkori emlékekkel, a nehéz kamaszkor emlékeivel, Laurával és Megannel, s a családdal, amelytôl annyi szeretetet kapott. Kész csoda, ahogy ô is része lett a családnak, ahogy éreztették vele, hogy mennyire nagy szükség van rá, hogy ô is közülük való, igazi Valiant, mint a többiek. Szerette volna, ha Natasha is részesül ugyanebben… ha a lánya is bekerül a Valiant családba. Claire fölpillantott a délutáni égboltra. Tiszta, ragyogóan kék ég, melyen imitt-amott fehér felhôpamacsok tarkállanak, s a nap még szikrázóan ontja fényét. Milyen csodás márciusi nap, inkább tûnik májusinak, a nap is szokatlanul meleg az évszakhoz képest, igazi szelíd idô. De Laura már jelezte az ebédnél, hogy holnapra gyökeres változás várható. – Hideg lesz – figyelmeztette. – Fagyni fog. Tom már mondta is, hogy aggódik a nárciszok és a többi korai virág miatt. – Laura, akárcsak Tom, idôjós volt maga is. Claire megkerülte a pázsitot, majd megindult a ház felé, de megtorpant, amikor egy kis ligethez ért, ahol az öreg
230
231
kôfal a folyónak a felé a szakasza felé fut, ahol ô egyszer, gyerekkorában majdnem vízbe fulladt. Megpillantotta Owen öreg fapadját, odament, leült, s figyelni kezdett egy mókust, ahogy felszaladt egy fára. Nyomban el is tûnt a felsô ágai között, Claire pedig maga elé mosolygott, eszébe jutottak a mókusok, amelyek évekkel azelôtt a hátsó veranda körül játszadoztak. És mindig bemenekültek a ház alá, ha valahonnan feltûnt egy emberi lény. Állítólag most van egy, amelyik roppant bátor, elôjön, és várja, hogy mogyorót vagy más egyebet adjanak neki, Megan nagyi mesélte ebéd közben. Egy-két perc múlva Claire felállt, és megindult a kôfal felé, onnan nézte a folyót, agyonhajszolt gondolatai legalábbis néhány percre végre elcsitultak. – Hahó! Hahó! Claire tudta, hogy Laura az, mosolyogva sarkon fordult és intett neki, majd letelepedett a falra, hogy megvárja a barátnôjét. Egy-két másodpercen belül Laura kipirulva, levegô után kapkodva odaért. – Már mindenütt kerestelek, Clarabelle – kiáltotta, így szólította még gyerekkorukban. – Te szöksz elôlem. Fenice látta, hogy a pajták felé indultál, aztán Megan azt mondta, a hegyek felé tartasz. Erre tessék, itt vagy, a kedvenc tisztásodon. – A fejét ingatta, még mindig nevetve. – Ami azt illeti, arra indultam, a tóhoz akartam lemenni. Aztán a végén inkább elidôztem itt egy kicsit. Errefelé olyan békés, olyan megnyugtató. – Elhallgatott, a fejét rázta, apró mosoly tûnt fel az arcán. – Nagy úr a megszokás. Emlékszel, fiatalkorunkban mindig ide jöttünk gondolkodni; az ember itt nyugodtan töprenghetett a dolgokon. – Hogyisne emlékeznék? Épp elégszer találtál itt zokogva a régi szép idôkben. 232
