.CZÉH ZOLTAN.
.Ahol a folyók. .visszafelé folynak. „Természetátalakítás” és vízszennyezés a Szovjetunióban
S
ztálin 1933. június 20-án egy kis g√zös fedélzetér√l megszemlélte a Balti-tengert a Fehér-tengerrel összeköt√, frissen elkészült csatornát. A f√titkár köztudottan ritkán mozdult ki Kreml-beli dolgozószobájából, az eseménnyel így igen részletesen foglalkoztak a korabeli filmhíradók. Sztálin ekkor szembesült el√ször a meglehet√sen ötletszer∫en megindított építkezés döbbenetes méreteivel és az ott alkalmazott módszerekben rejl√ lehet√ségekkel. Az a halvány mosoly, amivel a látottakat fogadta, alighanem nagyban befolyásolta országa kés√bbi történelmét, nemcsak az ötvenes évekig, hanem egészen napjainkig. A csatorna, a Belomorkanal legismertebb jellemz√je, hogy „tervrajzát” maga Sztálin alkotta meg, amikor mutatóujjával egy lendületes vonalat húzott a Szovjetunió térképére. A népszer∫ legenda nyilván túloz, az mindenesetre tény, hogy a vállalkozás magán viselte a despotizmus valamennyi ismérvét. A 227 kilométeres csatornát – mely jelenleg is (!) a világ harmadik leghosszabb mesterséges vízi útja – mindenféle el√zetes geológiai felmérés nélkül, mindössze 18 hónap alatt építették meg, gyakorlatilag ingyen, rabok munkaerejének felhasználásával: napi 11–12 órás munkaid√ mellett, csákánnyal, talicskával, fadarukkal. Az emberveszteségekr√l a mai napig megoszlanak a vélemények, a szakirodalom 55 és 140 ezer f√ közé teszi. A hisztérikus tempóban haladó építkezés menetér√l rendszeresen tudósították
a közvéleményt, a Belomorkanal az els√ ötéves terv jelképévé vált. Szolzsenyicin A Gulag szigetvilág cím∫ nevezetes könyvében értelmetlen vállalkozásnak titulálja a csatornát. Ez azonban nem igaz. A Belomorkanal nagyon is racionális létesítmény. Megépítésekor a stratégiai funkció volt a dönt√ szempont – a Vörös Flotta hadihajóinak gyors, a Szovjetunió belterületén való átcsoportosíthatósága –, amely aztán hamar kib√vült a vízi szállítás adta lehet√ségekkel. A Belomorkanal lendületesen felfelé ível√ gazdasági mutatói egyértelm∫vé tették a továbblépés irányát: az európai országrészen lév√ vízi utak egyetlen összefügg√ rendszerré való b√vítését. A program a Moszkva–Volga-csatorna megépítésével folytatódott (1932–1937), majd elkészült a már régóta tervezett, a világháború miatt félbemaradt Volga–Don-csatorna (1946–1952), végül pedig – immár Sztálin halála után – a Volga–Balti-tenger vízi út is (1964-re), ezek hátterében pedig ott húzódott a kevésbé látványos folyószabályozások sokasága (Moszkva, Volga, Szvir, Satura, Dnyepr) – valamennyi rabmunka alkalmazásával. A gyors átalakulás mozgatórugója tehát a folyami hajózás szerepének felismerése volt. A vízi utak olcsó szállítási lehet√séget biztosítottak az er√ltetett iparosítás egymástól távoli központjai között. Az infrastruktúra kizárólag így tudott lépést tartani a nyersanyag-kitermelés és -feldolgozás rohamosan b√vül√ igényeivel.
71
Czéh Zoltán
Menet közben aztán gyorsan megmutatkozott az újabb nagy lehet√ség: az említett folyók enyhíthettek a szovjet gazdaság krónikus energiahiányán is. 1931–1932-ben felépült a Dnyepr folyó els√ er√m∫ve (Dnyepropetrovszknál), amely átadásakor a legnagyobb volt a világon, majd 1934-ben a Tuloma folyó duzzasztója (Murmanszk közelében), egy kisebb, de technikailag az el√bbinél is korszer∫bb er√m∫. Az említett két tendencia, vagyis a vízi közlekedés korszer∫sítése és a vízenergia felhasználási körének b√vítése els√ pillantásra akár igen modern felfogást is tükrözhetne: a környezetvédelemre tekintettel lév√ iparosítást, ember és természet harmóniájának megóvását. A valóság persze – ahogy az a Belomorkanal példájából már nyilván sejthet√ – nem ez. Környezetvédelem helyett a harmincas évek frazeológiája „a természet legy√zését” hirdette meg, és hogy a szóhasználat mennyire indokolt, azt hamar nyilvánvalóvá tette a folyók felhasználásának harmadik területe: az öntözés. Már az iparosodó cári Oroszország számára akut problémát jelentett a mez√gazdaság. Az elemi nehézségeken a forradalmat követ√ földosztás, majd a kollektivizálás sem tudott segíteni. A termelékenységet alapvet√ szerkezeti átalakítások nélkül nem lehetett fokozni, maradt tehát egyetlen lehet√ségként a term√terület növelése. Már a múlt század földrajztudósai rátaláltak a „megoldásra”: Dél-Szibéria terméketlen sztyeppéire, valamint az Aral-tó és a Kaszpi-tenger közti félsivatagos sávra. Mindkét terület hatalmas lehet√ségeket rejtett magában – ha képesek megoldani azok vízellátását. Szibéria nagy folyóinak (Jenyiszej, Ob, Irtisz, Léna) szabályozására a cári Oroszország nem vállakozott, nem is igen vállalkozhatott. Els√ként a Sztálin-korszak ipari fellendülése teremtette meg az ehhez szükséges feltételeket. 1939–1940-ben építették meg Üzbegisztán területén a Nagy Fergana-csatornát, csákánnyal és ásóval, a civil lakosság tízezreinek munkába vetésével. A f√próba megint kiválóan sikerült, a pompás termésátlagok mellett senki sem tör√dött az Aral-tó elapadásával. Az igazi nagy kihívást azonban a Nagy Ferganától északra elterül√ sz∫zföld-övezet jelentette. A sz∫zföldek feltörése mélyrehatóbb változtatásokat követelt, mint egy egyszer∫ csatorna kiásása. Az így kidolgozott „természetátalakító program” a köztudatban Hruscsov nevéhez köt√dik, hírhedt eleme pedig a folyók visszafordítása volt. Azonban mindkét állítás pontosításra szorul. A terv els√ körvonalai valójában már 1940-re elkészültek, közvetlenül a világháború el√estéjén, a
megvalósítással így várni kellett. 1945 után az újjáépítés adott más feladatokat, Sztálin újra és újra elodázta a munkálatok megindítását. Hruscsov szerepe abban volt, hogy 1956 után „felmelegítette” a tervet, és kampányszer∫en meghirdette azt mint az Egyesült Államok utolérésének eszközét. Másrészt pedig a folyók visszafordítása csupán egyik – és még csak nem is a legfantasztikusabb – eleme volt a tervnek. Ismét szerepet kapott a tervben az olcsó vízi utak b√vítése. Kelet-Szibéria vízrendszerének átformálásában a legfontosabb az a törekvés volt, amely gátak és zsilipek segítségével hajózható hálózattá kívánta alakítani a Léna, az Aldan és a Maja folyókat, mely végül a Vatanga folyót a tengerrel összeköt√, hegyeken keresztültör√ vízi út kiépítésével kijárást biztosított volna az Ohotszki-tengerre. Ez a kijárat jelent√sen (5–6000 kilométerrel) lerövidítette volna az utat a Szovjetunió európai kiköt√it√l a Japán-tenger felé. A feltételes módból már sejthet√: az elképzelés nem valósult meg. Természetesen szerepeltek a tervben újabb vízier√m∫vek is. Ott voltak mindenekel√tt a Léna folyó er√m∫vei, amelyek mintegy 80 ezer négyzetkilométernyi vízfelületet duzzasztottak volna fel, és amelyek közül a legnagyobb, a jakutszki egymaga 15 millió kW villanyáramot termelt volna évente, csaknem húszszor (!) annyit, mint a hajdani dnyepropetrovszki. Az építkezések megkezd√dtek, aztán néhány évvel kés√bb abbamaradtak. Hasonlóan kudarcba fulladt a Jenyiszej folyóra tervezett legnagyobb er√m∫, a Szajan–Susenszk-i is (6,4 millió kw-os évi teljesítmény), építését többször leállították és újrakezdték, teljes egészében a mai napig nem készült el. Elkészült viszont a Jenyiszej második legnagyobb er√m∫ve, a krasznojarszki (6 millió kW, Oroszország jelenlegi legnagyobb vízier√m∫ve), az Angara folyóra épített bratszki (4,1 millió kW), valamint a Volga két hatalmas létesítménye Volgográdnál (2,5 millió kW) és Kujbisevnél (2,3 millió kW). De ugyanígy a „természetátalakító program” része volt a soha be nem fejezett szajani (4,5 millió kW) és a bagucsanyi (3,5 millió kW) er√m∫, vagy a csak félig üzemképes zejai (1,45 millió kW). A program harmadik eleme volt a term√terület kiterjesztésével kapcsolatos tervcsomag. A sz∫zföldek vízellátásában a kézenfekv√ megoldás az Aral-tó vizének felhasználása lett volna, az ekkor épül√ Karakum-csatorna, illetve a már említett Nagy Fergana-csatorna azonban alaposan megcsapolta a tavat tápláló két folyó, az Amudarja és a Szirdarja vizét. Máshonnan kellett tehát vizet szerezni.
72
Ahol a folyók visszafelé folynak
A terv eredetileg az Ob folyó terhére kívánta áthidalni a problémát. Az egyik kidolgozó, A. Davidov által „Szibériai-tengernek” keresztelt mesterséges tó nyújtotta volna a megoldást, mely egy, az Ob felduzzasztásával létrejött 270 ezer négyzetkilométeres (vagyis három Magyarországnyi!) egybefügg√, 90 méteres átlagos mélység∫ víztározó lett volna. A Kaszpi-tenger után a világ második legnagyobb tava született meg tehát a tervez√asztalon, mely Szibéria kulcsfontosságú ipari központjait (Cseljabinszk, Magnyitogorszk, Szverdlovszk, Omszk) beltengeri kiköt√kké változtatta volna, roppant víztömege egy részének (zsilipekkel, csatornákkal történ√) elvezetése pedig lehet√vé tette volna a száraz déli területek feltörését. A terv megvalósítását végül még annak megkezdése el√tt leállították. Nem azért, mintha megrettentek volna a Szovjetunió vízrajzának és éghajlati viszonyainak felborulásával fenyeget√ következményekt√l, az ok sokkal prózaibb: a kivitelezés túlzott költségekkel járt volna (a rabok munkaerejét Hruscsov kénytelen volt szabad bérmunkásokéval helyettesíteni), másrészt a „Szibériai-tenger” túl sok meglév√ term√földet, kitermelhet√ erd√területet és nyersanyaglel√helyet árasztott volna el. Más megoldást kellett keresni. A megoldást Sztálin mérnökei az Obtól keletre, az azzal többé-kevésbé párhuzamosan futó Jenyiszejben vélték megtalálni. A Jenyiszej vizét igyekeztek tehát a hegyekkel és sivatagokkal övezett, mintegy 3000–3500 km-re (!) fekv√ sz∫zföld-övezetre elvezetni. A gigantikus vállalkozás egy óriási gáttal indult, amely a Jenyiszej és a Köves-Tunguszka találkozásánál épült. Ez felduzzasztotta és kelet felé, az Ob medrébe terelte az eredetileg északi irányba hömpölyg√ folyóvizet. Az Ob fels√ szakasza, a Csulim és a Tom folyók így egyetlen víztározóvá olvadtak össze (ezt újabb gátak választották el a fent említett értékesebb területekt√l), amelynek mélysége helyenként a 125 métert is elérte. A víz ebb√l a tározóból délnyugati irányba, Novoszibirszk felé áramlott, ahonnan két párhuzamos csatornán keresztül folytatta útját és torkollott bele az Irtisz folyóba. Az alaposan felduzzasztott Irtisz víztöbbletét Omszk és Petropavlovszk, illetve Petropavlovszk és Kurgan között egy-egy újabb mesterségesen kiásott meder csapolta volna le, keresztezve az Isim folyót, beleengedve az idáig vezetett víztömeget a Tobolba. Innen már csupán az volt hátra, hogy a Tobol forrásvidéke és az Aral-tó közti 500 km-t (a csaknem kiszáradt Turgaj folyó völgyének érintésével) áthidalják. A száraz sztyepp-régió így öntözhet√vé,
megm∫velhet√vé vált volna. A „természetátalakító program” a Jenyiszej vizének nyugatra terelésével mintegy 12 millió hektár földet „ajándékozott” az országnak. Ráadásul – vélték a mérnökök – az Ob és az Irtisz között elterül√ térség öntözése is magától megoldódott volna ezáltal. Nyugat-Szibéria folyóinak elterelése jótékony hatást gyakorolt volna a klimatikus viszonyokra is. A beáramló vízmennyiség ugyanis megemelte volna az Aral-tó (és áttételesen a Kaszpi-tenger) vízszintjét, növelve ezáltal a párolgás mértékét, csapadékosabbá téve ezáltal egész Közép-Ázsiát. Az innen induló száraz szelek hiánya mérsékelte volna az európai oldal √szi-téli leh∫lését és –20, –30 fokos téli hidegeit, a tadzsik és kirgiz területek meleg csapadéka pedig feltölthette volna az Amudarja és Szirdarja folyókat, tovább b√vítve az öntözés perspektíváit. A tervet teljes egészében a mérnökök a század végére gondolták befejezhet√nek. G√zer√vel láttak neki a megvalósításnak. Megépült a Jenyiszej nagy duzzasztógátja, megépült az Irtisz két nagy duzzasztója, az Uszty–Kamenogorszk-i és a buktarmai (az utóbbi víztározó gyakorlatilag „elnyelte” a kínai határ közelében fekv√ Zajszan-tavat), és a munkálatok a többi helyszínen is megkezd√dtek. Miel√tt még a vállalkozás további sorsára rátérnénk, essék szó néhány további érdekességr√l. A tervez√k a kezdeti sikerekt√l megrészegülve még nagyobb célokat t∫ztek maguk elé: a tengervíz felmelegítését. A „természetátalakító program” részévé vált mindenekel√tt az Ob torkolatvidékének átformálása. A hatalmas folyó irányát Szalehardnál, pontosan a sarkkör vonalán gátakkal és csatornákkal északnyugatnak fordították volna (áttörve az Ural vonulatain, belevezetve azt az aprócska Scsukja folyóba), mely által az Ob a Bajdarata-öbölnél ömlött volna a tengerbe, viszonylag meleg vizével felmelegítve kissé a Kara-tengert, Novaja Zemlja kiköt√it, s√t – a tervez√k szerint – még akár a Fehér-tengert is. Közelebb kerülhetett volna egymáshoz az Ob és a Pecsora torkolata, rajtuk keresztül az Ural keleti és nyugati felének ipari centrumai, ráadásul az Ob „felgyorsításával” roppant kiterjedés∫, haszontalan mocsarak száradtak volna ki. A terv végül megvalósulatlan maradt, ha a térképre pillantunk, megnyugodhatunk: az Ob folyó a mai napig az Ob-öbölbe torkollik. Még inkább hajmereszt√ ötlet volt a Tatár-szorosra építend√, a Szahalin-szigetet a szárazfölddel összeköt√ gát terve. A cél a tenger természetes áramlási
73
Czéh Zoltán
viszonyainak „kiigazítása” volt: a gáttal a t√le délre es√, stratégiai fontosságú partvidék jégmentessé válhatott volna. Ehhez a tervhez csatlakozott az Amur szabályzása is. Az Amur alsó szakaszának folyásirányát a 140. hosszúsági foknál a természetes északi irány helyett keletre fordították volna, a folyó így jóval el√bb, a megépítend√ gáttól délre ömlött volna a tengerbe, vizével tovább melegítve azt. És a végére a legelképeszt√bb ötlet, egy olyan vállalkozás, amely ha megvalósul, nemcsak Szibéria, de az óceán, s√t Észak-Amerika éghajlatára is nyilvánvaló kihatással lett volna. V. Boriszov javaslatáról van szó: a Bering-szorost átszel√ (vagyis a Szovjetuniót Alaszkával összeköt√) gát tervér√l. A gát a Gyezsnyev-fok és a Prince of Wales-fok közötti 74 kilométeres szakaszon épült volna meg. 40 méter széles lett volna és 115 méter magas, vagyis mintegy 60 méterrel magasodott volna a tengerszint fölé. Út és vasút vezetett volna át rajta, valódi célja azonban természetesen nem a közlekedés megkönnyítése volt. A gát a tervek szerint jégmentessé tehette volna az egész Bering-tengert, s√t, ha a gáton hatalmas turbinák segítségével északról délre vizet áramoltattak volna (a számítások szerint mintegy 8–10 millió kW-nyi villamos energia szükségeltetett volna ehhez évente), akkor közvetve az Atlanti-óceán melegebb vizét „szivattyúzták volna” a Jeges-tengerbe, becslések szerint 6–7 millió négyzetkilométernyi jégtakarót tüntetve el ezáltal. Az ország karnyújtásnyi közelségbe került volna tehát sok évszázados álmához: valódi tengeri nagyhatalommá válhatott volna. Ekkora jégtömeg elolvadása természetesen beláthatatlan következményekkel járt volna: felmelegedés, változó csapadék- és szélviszonyok, a tengeráramlás átrendez√dése stb. A „természetátalakító program” végül 1964-ben megbukott. Nem azért, mintha a hatalom belátta volna annak abszurditását: azért bukott meg, mert megbukott mögüle maga a hatalom. A sz∫zföldek termésátlaga néhány évi virágzás után visszaesett. Hruscsov, ahogy más vállalkozásába, ebbe is belefáradt, az √t felváltó konzervatív Brezsnyev pedig a sz√nyeg alá söpörte a programot, beláthatatlan problémaözönt√l szabadítva meg ezzel az utókort. Nem sok minden változott azonban a Szovjetunióban. A hatvanas–hetvenes évek második számú szuperhatalma ugyanúgy a természet könyörtelen kizsákmányolására alapozta önnön gazdasági növekedését, mint korábban, csak épp más módon – a voluntarizmus és a naiv optimizmus helyébe most a képmutató cinizmus lépett: a folyók és tengerek szennye-
zésének kora, nem kevésbé rettenetes következményekkel. A kontinuitást jól jellemzi az Aral-tó folytatódó tragédiája. A brezsnyevi vezetés sutba dobta az Aralt északról feltölteni kívánó programot, er√ltetett ütemben b√vítette ugyanakkor a gyapot, a „fehér arany” termelését délen. Eredmények: 1965 és 83 között 70%-kal emelkedett a Szovjetunió gyapotexportja, az ország Kína mögé, a második helyre zárkózott fel. A gyapotföldek öntözésére elvezetett folyóvíz hiányában az Aral vízszintje a negyedére apadt, sótartalma háromszorosára emelkedett, az öntözésre használt víz „maradékának” visszavezetése pedig tovább szennyezte azt, súlyosan veszélyeztetve 3–4 millió ember elemi életfeltételeit. Az Aralból nyert ivóvíz egy litere mintegy 1,5 gramm (!) az egészségre káros anyagot tartalmaz. Bekövetkezett – ha nem is a várt formában – a nagy tervben megjövendölt éghajlatváltozás is: az id√szakos hóesések, melyek veszélyeztették a termést, valóban megsz∫ntek, megérkeztek viszont a pusztító homokviharok. A 80-as években a sivataggá száradó Aral-tóból induló homokviharok több tízezer négyzetkilométernyi term√földet veszélyeztettek már. A Brezsnyev-érában a Szovjetunió folyóinak és tavainak mintegy 3/4-e vált szennyezetté, ezek harmada visszafordíthatatlanul. 1988-ban, amikor el√ször hoztak nyilvánosságra a vízszennyezettségre vonatkozó adatokat, az Ob Novoszibirszknél négyezerszer (!) múlta felül az egészségre már káros szintet. A Dnyepr radioaktív szennyezettsége már Csernobil el√tt kimutatható volt. A rákos megbetegedések száma a folyóparti településeken jelenleg is 40%-kal múlja felül az országos átlagot. A „Volga anyácska”, Oroszország szimbóluma évi 200 ezer tonna szennyvizet kénytelen elnyelni. Jelenleg a folyó réztartalma Volgográdnál 36-szorosan, olajtartalma Nyizsnij Novgorodnál 1320-szorosan (!) múlja felül a nemzetközileg megállapított, még elfogadható szintet. A folyókba zúdított szennyez√ anyagok lassanként tönkretették az ország állóvizeit is. A Kaszpitenger világhír∫ kaviárját adó tokhalból például 1974ben még 56 ezer tonnát fogtak ki, 1986-ban már csupán 27 ezret. Az oxigénhiány vészterhes tüneteit mutatja a Fekete-tenger vize is: a Duna, a Dnyeszter és a Déli Bug valamennyi hulladéka ide áramlik. Tömeges halpusztulás, az ártalmas baktériumok gyors szaporodása fémjelzi ezt a folyamatot. A tengervíz hidrogén-szul-
74
Ahol a folyók visszafelé folynak
fid-tartalma csaknem 70%-kal emelkedett a tengerpart k√olajiparának (ebbe a bolgár, illetve román fél is beleértend√) kiépítése következtében. A Szevasztopolban állomásozó hadiflottát 1992-ig semmiféle környezetvédelmi el√írás nem érintette. De katasztrofális a Fekete-tengerhez kapcsolódó Azovi-tenger állapota is, riasztóan magas például a vízbe engedett növényvéd√ szer mennyisége. Éppen az a partszakasz megy tönkre, amelyet hajdan üdül√helyei, szanatóriumai tettek híressé. „Van-e még egy ország a földön, amelyik tudatosan mérgezi önnön lakosságát?” – tette fel a kérdést az egyik közép-ázsiai képvisel√ 1989-ben. Bár a kérdés ebben a formában nyilván nem vet√dhetett fel nyíltan a gorbacsovi glasznoszty el√tt, az államilag finanszírozott környezetszennyezés ténye nem maradt rejtve a közvélemény el√tt, és az ahhoz való viszonyulás komoly szerepet játszott a rendszerváltást megel√z√ engedetlenségi mozgalmak kibontakozásában. Jellemz√ példája ennek a Bajkáltó esete. „Szibéria gyémántjának”, a világ ökológiai egyensúlya szempontjából kulcsfontosságú tónak a katasztrófája 1959-ben kezd√dött, amikor a szovjet hadiipar ezt a kiváló adottságú és csaknem néptelen vidéket szemelte ki a légier√ számára készül√ speciális gumiabroncsok kikísérletezésére és gyártására. 1963-ban (tehát még a hruscsovi „olvadás” periódusában) már cikkek jelentek meg a hadiüzemek kíméletlen környezetszennyezésér√l. A szerz√ket perbe fogták és elítélték. 1966-ban Mihail Solohov, az elismert író karolta fel a Bajkál ügyét, aláírásgy∫jtést szervezett például a cs√vezeték-építkezések folytatása ellen. Moszkva a Szovjet Tudományos Akadémiától kért vizsgálatot. „A Bajkált nem könny∫ tönkretenni, megtisztítani viszont teljességgel lehetetlen” – állapította meg lakonikusan a vizsgálatot lezáró jelentés, a hatalom pedig semmit sem tett, ami a tönkretétel folyamatát lassította volna. A BAM megépültével újabb és újabb iparágak (f√ként a papír- és cellulózgyártás) vetették meg a lábukat a Bajkál-tó partján. Az egyre er√söd√ tiltakozás eredményeként (immár Gorbacsov utasítására) 1986-ban zárták le az els√ partszakaszokat, és nyilvánították azokat természetvédelmi területekké, azonban 1988ig még így is háromszorosára (!) n√tt a tóba engedett szennyez√dés mennyisége. 1993-ban (immár Jelcin Oroszországában vagyunk) tovább szigorították a törvények a Bajkál partjára épített üzemek m∫ködési feltételeit – ennek ellenére semmi nyoma, hogy a helyzet valamit is változott volna. A tavat körülvev√
erd√k maradékát rohamtempóban irtják, a halpusztulás üteme megállíthatatlan. A környezetszennyezés kiváltotta indulatok már a Brezsnyev-érában összefonódtak a nacionalizmussal. Közép-Ázsia népei az Aral-tó elpusztítását az oroszoknak a „másodrangú állampolgárok” elleni tervszer∫ összeesküvésként élték meg. A 70-es évek „Le a gyapottal!” jelszava valójában vallási-etnikai indíttatású tiltakozást artikulált. A környezetrombolás kihatásai felgyorsították a Szovjetunió széthullásának folyamatát, a szakítás azonban korántsem kedvezett a problémák megoldásának. Lettország népének els√ tömegméret∫ szovjetellenes demonstrációira a Balti-tenger szennyezésének apropóján került sor 1989-ben, ahol is az ezért felel√s orosz vezetés alatt álló papírgyárakat az ország gyarmatosításával vádolták, és azok azonnali bezárását követelték. Lettország hamarosan elnyerte függetlenségét – és az említett gyárak a mai napig m∫ködnek, ugyanazzal a technológiával, ugyanúgy szennyezve a partvidék vizeit. A környezetszennyezés eszköze a rendszerváltás periódusában egyenesen fegyverré is vált. 1990 novemberében a belorusz–lett határszakaszon néhány nap alatt megdöbbent√ mennyiség∫ ciántartalmú vegyület került a tengerbe. Kölcsönös egymásra mutogatás, majd heves vádaskodás következett, végül a két hadsereg vegyvédelmi osztagainak közös akciója enyhített valamelyest a károkon. A volt Szovjetunió utódállamai külön-külön képtelenek megbirkózni az örökségül rájuk hagyott problémákkal. Üzbegisztán tehetetlen szemlél√je maradt csupán az Aral-tó lassú pusztulásának. Örményországnak választania kellett, mire van inkább szüksége: a Szevan-tóra telepített er√m∫ leállítása helyreállíthatta volna a környék vízrendszerének felborult egyensúlyát, létfontosságú energiaforrásától vágva el ugyanakkor az államot. A korszer∫, környezetkímél√ eljárások bevezetése iszonyú költségekkel jár (az egyik legkorszer∫bb oroszországi alumíniumüzem, a pikaljevszki esetében például az építési költségek csaknem felét ezek tették ki), ráadásul sok ezer munkahelyet veszélyeztet. Az ördögi körb√l az államközi összefogás jelenthetne kiutat. Vagy mégsem? A beidegzett reflexek mintha semmit sem változtak volna. Az Aral-tó megmentését jelenleg a FÁK keretei között, orosz vezetéssel igyekeznek megvalósítani. A beruházás lényege, hogy a tavat északról, a Volga és a Don vizének elterelésével, vagyis egy csaknem 2000 km hosszú csatornarendszerrel töltenék fel… Ismer√s az ötlet?
75
