KÖNNYŰIPARI MUNKAVÁLLALÓI TANULMÁNY A BŐR- ÉS BŐRFELDOLGOZÓ IPAR, RUHAIPAR ÉS TEXTILIPAR JELLEGÉRŐL, STRUKTURÁJÁRÓL, A SZOCIÁLIS PÁRBESZÉD SZEREPLŐIRŐL, HELYZETÉRŐL
Groszmann Tibor, Hernádvölgyi Andrea és Zöldi Lajos tanulmányai alapján összeállította:
Hernádvölgyi Andrea és Zöldi Lajos
Budapest, 2002. január
TARTALOM
Az ágazatok jellege, struktúrája
4
Bőr- és bőrfeldolgozó ipar
4
Ruhaipar
5
Textilipar
6
Az ágazatok fejlődésének lehetőségei, az EU-csatlakozás várható hatásai Bőr- és bőrfeldolgozó ipar
6
Ruhaipar
8
Textilipar
8
Nemzetközi kapcsolatok
9
Munkaügyi kapcsolatok
9
Bőr- és bőrfeldolgozó ipar
9
Ruhaipar
10
Ruházatipari Dolgozók Szakszervezete (RDSZ)
11
HVDSZ 2000
11
Munkástanácsok Textil és Ruházati Ágazata
12
Kollektív megállapodások a ruhaiparban
12
Bérmegállapodások
14
Részvételi intézmények
14
A középszintű szociális párbeszéd fórumai
15
Textilipar
16
A kollektív szerződések megkötésére irányuló alku jellemzői
16
Középszintű szociális párbeszéd további fórumai
17
Összegzés
18
2
A BŐRIPARI DOLGOZÓK SZAKSZERVEZETE az 1868-ban megalakult – hasonlóképpen a ruhás és textiles szakszervezet elődeihez a XIX. század második felében – az Általános Cipészegylet jogutódaként és hagyományait folytatva egységes szervezetbe tömöríti a bőriparban, bőrönd- és bőrdíszműiparban, bőrruházati iparban, kesztyűiparban, szőrmeiparban, cipőiparban és más társult gazdálkodó szervezetek által foglalkoztatott magyar és külföldi állampolgárságú szervezett munkavállalókat, bőr- és bőrfeldolgozó ipari szakembereket képző középfokú és felsőfokú oktatási intézmények dolgozóit, tanulóit, hallgatóit, nyugdíjasokat, jog- és tagfenntartó szakszervezeti tagokat és munkanélkülieket. A bőripari szakszervezet, mint a munkavállalók érdekvédelmi és érdekképviseleti szervezete a XIX. század második felében – érdekegyeztető fórumok hiányában – az utcán kezdte tagjai érdekvédelmét. (a céhek 1872-ben a VIII. Ipartörvény életbelépésével feloszlottak és a megalakuló ipartestületek még nem voltak partnerei a szakszervezeteknek). 1893-ban a cipészegylet szervezett munkanélküli tüntetést, 1894-ben a cipőfelsőrészkészítők sztrájkoltak a 10 órás munkaidőért, 1895-ben a tímárok öt hétig tartó sztrájkját a munkáltatók külföldről hívott sztrájktörőkkel törték le. A sztrájkhullámnak a századforduló évében kibontakozó túltermelési válság vetett véget. Az első világháborút követően kezdődtek el a kollektív tárgyalások. A kollektív szerződések mintáit a szakszervezet készítette el. Ezt követően került sor munkahelyi, majd a Cipőgyártók Egyesületével az összes fővárosi és vidéki cipőgyárra kiterjedő hatályú kollektív szerződés megkötésére és a bőripari- és bőrdíszműves-munkások kollektív szerződésének kötésére is. A gazdasági világválság után a harmincas éveket a sztrájkmozgalmak jellemzik, melyek tétje a bérek emelése és a munkaidő csökkentése. A II. Világháború után az újraszerveződő szakszervezetek a hatalom „részesei” lettek (a vezetői minden bizonnyal). A szakszervezeti munka érdemi része a munkahelyekre tolódott. Megszűntek az ágazatokra, több munkahelyre kiterjedő hatályú kollektív szerződések. A bérek nem tartalmazták a képzés, a szociális, kulturális, szabadidős szükségletek fedezetét, mindez az állami tulajdonba került vállalatok feladata lett. Az elosztással, odaítéléssel kapcsolatos jogosítványokkal az üzemi szakszervezeti testületek rendelkeztek. Ők döntöttek a vállalati szociális és jóléti alapok felosztásáról, az üdülő beutalók odaítéléséről stb. A juttatások nagy része szakszervezeti tagsághoz kötődött, ezért jellemző volt a kötelezőnek látszó 95-98%-os szervezettség. A rendszerváltás, egyes iparágak gyors leépülése, a privatizáció a szakszervezetek számára új és ismeretlen kihívást jelentett. Pl. nagyarányú létszámleépítés esetén (melyet megakadályozni nem tudtak) kiket védjenek? Az elmenőket, vagy a maradókat? A munkanélküliek tagsága – mivel a szakszervezetek a munkahelyeken szerveződtek – megszűnt, egyébként sem tudták Őket megvédeni. A maradók sem kapták már a megszokott, tagsághoz kötődő juttatásokat, így a taglétszám és a szervezettség jelentősen csökkent.
3
Az ágazatok jellege, struktúrája Bőr- és bőrfeldolgozó ipar A bőr- és bőrfeldolgozó ipart az 1990-ben alakult kormány által készített „A magyar ipar jövőképe, a kormány középtávú iparpolitikája” c. anyag 1995-re visszaszoruló, az ezredfordulóra leépülőnek ítélte. A prognózis első része bevált, az átalakulás, a csőd- és felszámolási eljárások és a privatizáció hatására a 90-es évek elejére az ágazat valóban visszaszorult és úgy a bruttó termelési érték, mint a foglalkoztatottak száma alapján nagyobb arányvesztést szenvedett el, mint az egész magyar ipar, kapacitásának 59%-át (!) elveszítette. A korábban 45 millió párat elérő lábbeli gyártás volumene 1992-re 14 millió párra csökkent, megszűnt a piacának felét jelentő szovjet export. 1995-től a stabilizáció, majd a fejlődés a jellemző. Az ágazatban a tervgazdálkodás időszakában a több telephellyel működő, specializált nagyvállalatok voltak meghatározóak. A 90-es évek elejére nyilvánvalóvá vált, hogy ezek a gazdálkodó egységek nem életképesek. Az átalakulás, a csődeljárások és felszámolások következtében a nagyvállalatok atomizálódtak, kisvállalatokra estek szét, egy részüket privatizálták. Több jelentős termelőegység teljesen megszűnt. A bőr- és bőrfeldolgozó ipar főváros- központúsága is megszűnt, sőt termelőegységei kiszorultak a városból. Az ágazat mára teljes egészében privatizált, néhány állami tulajdonú vagyonkezelő holding kivételével. A nagyobb (50 foglalkoztatottat meghaladó) termelőegységek zömmel külföldi, illetve multinacionális tulajdonban vannak (Samsonite, Salamander, Marc, Legero) melyek ismert, elismert márkák a világpiacon. A bérmunka konstrukcióban gyártott termékeket a megbízók saját márkajelzésükkel hozzák forgalomba, verseny- és piacképességük kétségtelen. A kialakult tulajdonosi szerkezet stabilizálódott, a termelő kapacitások lekötöttek. A bőrfeldolgozó ipar fokozatosan nyeri vissza elveszített pozícióit. Sajnos az ipar szerepe a belföldi ellátásban szerény. Ennek oka a nagyarányú bérmunka export, továbbá hogy a külföldi tulajdonú cégek termékeiket közvetlenül az EU piacain értékesítik. Ezek zömmel magasabb minőségű és árfekvésű termékek, melyekre nincs hazai fizetőképes kereslet. Versenyelőnyeink közül a termelési költségek a csatlakozással – a bérszínvonal növekedése miatt – emelkedni fognak. E folyamatnak már jelenleg is tapasztalhatók jelei, de sajnos nem a nettó keresetek, hanem a magas bérterhek miatt. A magyarországi bőr- és bőrfeldolgozó ipari exportnövekvő tendenciát mutat (1999ben meghaladta az 550 millió €-t!) A termékek 95%-a az Európai Unió országainak piacaira kerül. A termelés volumene a bőrdíszmű- és a kesztyűiparban lendületesen, a cipőiparban mérsékelten nőtt, a bőriparban csökkent. Az exportban a bérmunkahányad az előző évekhez képest mérséklődött, de még mindig eléggé jelentős, a bőrfeldolgozó- és a cipőiparban 87-90%, a bőriparban 67%.
4
A bőr- és bőrfeldolgozó ipar paraméterei az 1998. évi adatok alapján: *
bruttó termelési érték
52.160 millió Ft
(208,64 millió €)
*
nettó árbevétel
54.282 millió Ft
(217,13 millió €)
*
export árbevétel
34.246 millió Ft
(136,98 millió €)
*
alkalmazottak száma
22.885 fő
*
vállalkozások száma
372
(50 fő felettiek)
Ezzel a teljes magyar ipar *
termelésének
0,7 %-át
*
exportjának
0,9 %-át adja
*
összes alkalmazottjának
2,8 %-át foglalkoztatja
Ruhaipar A 90-es évek elejétől kezdve a textilruházati ipar igen jelentős változásokon ment át. Az átalakulás szinte valamennyi jellemzője fellelhető. A piacgazdaságra való áttérés jellemzői közül kiemelkedik a vállalkozások számának növekedése. Míg a 90-es évek előtt még a félszázat sem érte el a ruházati ipari nagyobb vállalkozások száma, addig az évtized végére a ruházati vállalkozások nagyságrendje meghaladja a 3 ezret, viszont a 100 főnél többet foglalkoztató cégek száma 100 alatt van. Az alágazat teljességgel privatizált, csak az átlagostól eltérő jellegű (csökkent munkaképességűeket foglalkoztató) szervezetek állami, önkormányzati tulajdonúak vagy közhasznú társaságként működnek. A privatizációs folyamat során csupán néhány multinacionális cég látott fantáziát a magyarországi ruhaiparban, de üzemeik, termékeik már régebben jelen voltak. A befektetők német, angol, olasz, és osztrák vállalkozók közül kerültek ki. Jellemző volt az is, hogy volt vezetők, igazgatók szereztek tulajdont a ruhagyárakban. A tőkebefektetés mértéke egészében nem volt akkora, hogy a teljes modernizálásra elég legyen, a gépesítettség színvonala az uniós országok szintjének alsó harmadát, ha eléri. A textilruházati iparnak is piacváltással és struktúraváltással kellett szembenéznie. A keleti volt szocialista országokba irányuló export minimálisra csökkent, a nyugati országokkal pedig bérmunka kapcsolat alakult ki. Számolnia kellett az ágazatnak a hazai fogyasztási szerkezet változásával is, a magyarországi ruházati piacon jelentősen mérséklődött a hazai termékek iránti kereslet. Ma már a kínálat több, mint fele importból származik. A hivatalos adatok pedig nem is tartalmazzák a szabadpiacok ruházati forgalmát, ahol elsősorban a távolkeletről származó ruházati termékek jelennek meg, vagy néhány embert foglalkoztató hazai vállalkozások kínálják tömegtermékeiket alacsony áron. Az alágazat gazdasági helyzetében igen jelentős változást hozott az egészségügyi hozzájárulás és a minimálbérek felemelése. Mivel magas az élőmunka-igény, a munkabérek pedig nyomottak, és alacsonyak, a vállalkozások igen jelentős hányada teljesítőképességének határaihoz érkezett. Még az egyébként jelentősebb munkanélküliséggel sújtott térségekben sincs elegendő munkáskéz a varrodákba az alacsony bérek, a magas teljesítmény és minőségi követelmények miatt. A kötelezően megemelt minimálbér és az egészségügyi hozzájárulás mérsékli a nyereség tartalmat, a bérmunka-árakban nem lehet érvényesíteni a többletköltségeket. 5
Textilipar Az alábbiakban ismertetésre kerülő megállapítások a könnyűipari munkavállalói tanulmány részeként, a TEÁOR 17. számmal jelzett TEXTÍLIA GYÁRTÁSA ágazatra vonatkoztathatóak, amely egyúttal a Textilipari Dolgozók Szakszervezetének hagyományos szerveződési területe. A Textilipari Dolgozók Szakszervezete működési körébe tartozónak tekintett vállalkozások száma – a 20 fő feletti vállalkozások adatai alapján – 1998-ban már meghaladta a 800-at. Ugyanez a szám 1990-ben még csak 250 alatt volt. A foglalkoztatottak átlagos statisztikai létszámának alakulását az alábbi adatsor jellemzi: 1990. év
75 300 fő
1991. év
53 800 fő
1993. év
41 100 fő
1996. év
42 000 fő
1998. év
36 500 fő
A létszámcsökkenés ellenére jelenleg még kielégítő a munkaerőhelyzet mind mennyiségi, mind minőségi szempontból. Az ágazat fejlődésének azonban komoly gátló tényezőjévé válhat a meglévő szakembergárda stabilizálásának elmaradása, a szakemberutánpótlás egyre aggasztóbb méretű hiánya. Sem a szükséges termelékenységet fokozó technikai fejlesztésekhez, sem a tisztességes bérekhez nélkülözhetetlen források nem teremtődnek meg. Az ágazat ennek következtében nehezen tud lépést tartani a világban végbemenő nagyhorderejű változásokkal. Ugyanakkor az ágazaton belül is jelentős differenciálódás következett be az egyes szakágazatok tekintetében. Az alapanyaggyártó szakágazatok magas tőkeigénye miatt a technikai fejlesztésekre csak ott nyílt lehetőség, ahol sikerült külföldi tőkét bevonni a vállalkozásokba. A versenyképességet alapvetően befolyásoló beruházások értéke azonban összességében évek óta elmarad a szükséges mértéktől, mivel a vállalatoknál nem képződött elegendő nyereség annak finanszírozására. A szakmacsoport fejlődéséhez, technikai színvonalának javulásához a beruházásokra jutó jelenlegi összeg minimum kétszeresére lenne szükség. Ehhez azonban kormányzati szerepvállalásra, tudatos iparfejlesztési stratégiára támaszkodva kínálkozhatna lehetőség. A vizsgált ágazat teljes egészében privatizált. Az állami tulajdon részaránya mára már elhanyagolható szintre csökkent. A tulajdonosi struktúrában a külföldi részesedés a meghatározó. Míg 1991-ben csupán 20,4 %-os volt a külföldi tulajdon aránya, ez már 1996ban 45 %-ra emelkedett.
Az ágazatok fejlődésének lehetőségei, az EU-csatlakozás várható hatásai Bőr- és bőrfeldolgozó ipar A fejlett országokban a termelés másfél évtizede csökken, a foglalkoztatottak száma a felére apadt. A termelés súlypontja a fejlődő országok felé tolódik. A magas minőségi igényeket kielégítő értékes divatcikkek és egyéb speciális termékek vonatkozásában tarthatóbbak a 6
fejlett országok pozíciói. Növekvő mértékben tapasztalható szakosodás a tőke- és technológiaigényes termékek gyártása területén. A bőriparban a szigorodó környezetvédelmi előírások következtében a fejlett világban, így Európában is csak azok a bőrgyárak tudnak fennmaradni, melyek a legkorszerűbb technikával, technológiával működnek és saját nyersbőrbázissal rendelkeznek, továbbá, melyek tevékenysége a környezetkímélőbb kikészítésre korlátozódik. A cipőiparban is tapasztalható a termelés áthelyezése a fejlődő országokba, melyek lényegesen kisebb költséggel képesek a világ lábbeli-szükségletének nagy részét kielégíteni. Például 1992-ben a világ cipőszükségletének 63,2%-át Ázsiában és a Közel-Keleten állították elő, míg a fogyasztásból csak 43,5%-ban részesedtek. Észak- és Közép-Amerikában a termelés 6,4%-a folyik, míg fogyasztásuk 20,6%. A nyugat-európai országok 11,7%-ot gyártottak és 18,2%-ot fogyasztottak a világ cipőtermeléséből. A cipőipar a bőripar termelésének csaknem felét hasznosítja. Jelentős felhasználó még a jármű- és a bútoripar. Az EU-ban a bőr- és bőrfeldolgozó ipar szerepe a foglalkoztatásban is jelentős, különösen Spanyolországban, Portugáliában, Görögországban. Az EU csatlakozásnak a bőr- és bőrfeldolgozó ipar többnyire vesztes ágazata, pl. Ausztriában is, míg Portugáliában kifejezetten sikerágazat ezt céltudatos felkészüléssel érték el, a bőr- és cipőipart a csatlakozást megelőzően fejlesztendőnek ítélték és fejlesztési stratégiát dolgoztak ki, melyet mint nemzeti programot, az EU támogatandónak ítélt. A skandináviai és a nyugat-európai tőke célországa lett Portugália és 100 millió párral részesedik a világ cipőtermeléséből. Az élesedő versenyben várható, hogy az EU bőr- és cipőiparának védelmében erősödni fognak a foglalkoztatás-politikai célú támogatások. A magas minőségű divattermékek továbbra is főleg az EU alacsonyabb bérű régióiban kerülnek előállításra (Portugália, Spanyolország) A bérköltségek növekedése a bérmunkáltatók régióváltását eredményezi. Összességében a bőr- és cipőipar termelésének csökkenésével lehet számolni az EUban. Ezek figyelembe vétele lényeges lehet a magyar beszállítási lehetőségek szempontjából is. A termékek árszintjében a bérköltség meghatározó. Nagyok a bérköltség különbségek a különböző régiókban és országokban. E munkabér-különbségek mellett a magyar bőr- és cipőipar versenyképessége az EU piacain továbbra is kedvező. Az EU csatlakozás és a felkészülés során az EU belső piacán elsősorban az elmaradottabb tag-, illetve csatlakozó országokkal szembeni verseny éleződésére lehet számítani. Az EU belső piac védettsége az EU-n kívüli országokkal szemben a magyar előírásoknál szigorúbb követelményeket támaszt. Csatlakozásunkkor a szigorúbb követelmények alkalmazása kedvezőbb feltételeket jelenthet számunkra. Az EU országaival folytatott kereskedelem már jelenleg is a szabad-kereskedelem feltételei között folyik. Az export és az import dinamikusan növekszik. Mindezek alapján ágazatunk fejlődése a csatlakozásig és azt követően is biztosított lesz. A csatlakozás a hazai munkavállalók mobilitására nem lesz hatással. Az EU bőr- és bőrfeldolgozó ipara jelenleg sem foglalkoztat magyar munkaerőt (néhány magasan kvalifikált szakembertől eltekintve) és a termelés-foglalkoztatás tendenciáit tekintve ez a jövőben sem várható. Az EU tagországaiból jelenleg is, és várhatóan további magasan kvalifikált szakemberek, mérnökök, technikusok, közgazdászok vállalnak munkát Magyarországon. Csatlakozásunkat követően a növekvő bérek vonzóak lehetnek a nem tag országok munkavállalói számára is. 7
A GFK Hungária Piackutató Intézet adatai szerint ruházati cikkekre a hazai lakosság 200 milliárd Ft-ot (0,8 milliárd €-t) költ évente, ennek 27%-át lábbelire összehasonlításul: a textil-, ruházati-bőr- és bőrfeldolgozó ipar 1998. évi bruttó termelési értéke 300 milliárd Ft (1,2 milliárd €). A bécsi Fessel-GFK Piackutató adataival összevetve, Magyarországon az egy főre jutó vásárlás (költés) átszámítva 53,35 € jelentősen elmarad a fejlett gazdaságú országokétól. Az 53 € egytizede annak, amennyit Angliában, vagy Svájcban költenek és nyolcszor nagyobb ez a mutató a Skandináv és a BeNeLux államokban is. Az alacsony és torz bérszerkezet és az alacsony vásárlóerő meghatározza a szociális partnerek feladatait.
Ruhaipar Az uniós csatlakozás nem rajzol túl rózsaszín perspektívát az ágazat elé. A ruházati ipar az EU országokban sem tartozik a dinamikusan fejlődő ágazatokhoz, sőt, nem csak a multinacionális vállalkozások, hanem a kisebb cégek is keletre, délre törekszenek az olcsóbb bérköltségek miatt. Tovább súlyosbítja a helyzetet Kína csatlakozása WTO-hoz, ami újabb nyomást jelent a hazai piacra is, és jelentős versenytényező a magyar export számára. A hazai vállalkozásokat néhány éven belül polarizálja majd a fentebb említett körülmények. Újabb csődhullámmal kell szembenézni. A piacon maradás esélye csupán a kiemelkedő minőségre képes, és bejáratott piacokkal rendelkező nagyobb vállalkozók, vagy az egyedi, igen kicsi, de a legdivatosabb szériákat gyártani képes kisüzemek számára lesz adott.
Textilipar A várható előnyök és hátrányok megítélése erősen differenciált és eltérő. Az Európai Unióhoz történő csatlakozástól a szakemberek mindenekelőtt azt várják, hogy Magyarországon is javuljon az ipari és a hazai piac védelme hasonlóan az EU tagállamokéhoz. Az ma nyilvánvaló, hogy az alacsony munkabérek miatt a magyar textilipar még viszonylag kedvező versenyhelyzetben van az Európai Unió piacain. Ez a pozíció azonban csak akkor őrizhető meg, ha a szükségszerűen végbemenő bérnövekedés a termelékenység növekedésével és az előállított termékekben megtestesülő hozzáadott érték arányának emelkedésével is együtt jár. Ezt elősegítheti a kutatás-fejlesztés és a korszerű szakemberképzés feltételeinek kialakításához nyújtandó EU-s anyagi-, szellemi támogatás. Előnyt jelenthet a korszerű európai közgazdasági feltétel- és intézményrendszer adaptálása. Hozzáférhetővé válik a korszerű és megbízható szakmai és gazdasági információs bázis. Az információk tartalmi kiterjedése és termelési tényezőként történő jobb hasznosítása az EU-ba történő integrálódás révén új fejlődési pályát nyithat meg a ma még kifáradás jelét mutató, ámbár nagy hagyományokkal rendelkező ágazat előtt. Az üzleti kapcsolatok fejlődését is számottevően elősegíti majd a bizalom további erősödését eredményező munkaadói és munkavállalói érdekképviseleti intézményrendszer EU konform kialakulása. Számolnak a szakemberek azzal is, hogy közvetlenebb kapcsolódási lehetőségek kínálkoznak a kiemelten kezelt fejlesztési és áruforgalmi pályázatokhoz és programokhoz. Remélhetőleg könnyebbé válik a szélesebb körű műszaki-, termelési és piaci együttműködés kialakítása az EU-s partnerek között, mint EU-n kívüliként. 8
Hátrányt okozhat a hazai piac teljes liberalizálása, amennyiben a multinacionális cégek gazdasági erőfölénye – amely a marketing, reklám, fejlesztési tőke, stb. terén kétségtelenül létezik –, kontroll nélkül és a szociális szempontok figyelmen kívül hagyásával korlátlanul érvényesülhet. Azokon a területeken, ahol még számottevő az elmaradás az EU-s előírásokhoz és normákhoz képest – mint pl. a műszaki-forgalmi előírások, környezetvédelmi normák, minőségi kritériumok, stb. –, a megfelelés túlzott ütemű kikényszerítése ma még nehezen definiálható káros következményekkel járhat együtt. Aggályos és bizonytalan mindkét oldalról – az EU-s tagállamok szemszögéből és a hazai vállalkozások tekintetében is – a munkaerő szabad mozgása miatt az egyes szakmákban keletkező feszültségek mértékének alakulása, és az ebből származó hátrányok prognosztizálása.
Nemzetközi kapcsolatok A Bőripari Dolgozók Szakszervezete a Ruházatipari Dolgozók Szakszervezetével és a Textilipari Dolgozók Szakszervezetével együtt, egyenként tagja a Szabad Szakszervezetek Nemzetközi Szövetsége tagszervezeteként működő Európai Textil-, Bőr- és Ruhaipari Szakszervezetek Nemzetközi Szövetségének, továbbá a Textil-, Bőr- és Ruhaipari Szakszervezetek Világszövetségének. A szervezetek képviselői részt vesznek az európai szervezet különböző munkabizottsági ülésein, továbbá megfigyelőként az európai munkavállalói és munkaadói szövetségek (CEC, COTANS, EURATEX) szociális dialógus ülésein. Ugyancsak a három rokon szakma együttesen alakítja nemzetközi kapcsolatait regionális együttműködés keretei között a cseh, szlovák, és szlovén bőr-, ruházati és textilipari szakszervezetekkel. Rendszeresek a találkozások és megbeszélések a magyar bőr-, ruházati- és textiliparban jelentős szereppel bíró külföldi tulajdonosok anyaországaiban működő – elsősorban a német, osztrák, olasz – szakszervezetekkel. A textiles, ruhás és bőrös szakszervezet belgiumi partnerszervezetével együttes projektet indított. Célja az ágazati egyeztető bizottságok nemzeti és európai gyakorlatának tanulmányozása a magyarországi érdekegyeztetés tovább fejlesztése. E projekt keretében tanulmány utakra, képzésre, és a munkáltatók részvételével közös konferenciára is sor kerül.
Munkaügyi kapcsolatok szereplői Bőr- és bőrfeldolgozó ipar Az ágazatban egy munkavállalói érdekvédelmi- és képviseleti szervezet a Bőripari Dolgozók Szakszervezete (BDSZ) működik a tanulmány elején említett 1868-ban alakult Általános Cipészegylet jogutódjaként. A BDSZ alapító tagja a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége (MSZOSZ) konföderációnak.
9
A szervezet a Munka Törvénykönyve előírásainak megfelelően reprezentatív (az Üzemi Tanácsi /ÜT/ választásokon minden alkalommal a szavazatok több, mint 90%-át kapta meg) ennek megfelelően jogosult ágazati szintű kollektív szerződés kötésére. A BDSZ jelöltjeiből és tisztségviselőiből alakultak meg a munkahelyi Üzemi Tanácsok. A multinacionális cégek magyarországi leányvállalatainak ÜT képviselői részt vesznek az anyavállalat Üzemi Tanácsának munkájában, továbbá megfigyelőként jelen vannak az Európai Üzemi Tanács ülésein is (pl. Salamander, Samsonite). A BDSZ-nek egy területi szervezete működik Martfű térségében, a volt Tisza Cipőgyár bázisán, függetlenített elnök vezetésével. A többi munkahelyi szervezet közvetlenül a budapesti székhelyű BDSZ-hez tartozik, tisztségviselői társadalmi munkában látják el feladataikat. Az ágazatban foglalkoztatottak szakszervezeti szervezettsége 20%. Az egyes munkahelyeken a szervezettség 20 és 80% között szóródik. A kisvállalkozásokban, továbbá a külföldi tulajdonú, un. zöldmezős beruházásokban nem működik szakszervezet. Az ágazatban egy munkaadói szervezet a Magyar Könnyűipari Szövetség (MKSZ) működik, mely a textil- és a ruhaipar területén működő munkaadókat is tömörít. Az MKSZ nem tagja nemzetközi munkaadói szervezeteknek. Az MKSZ-szel a BDSZ, az RDSZ és a TDSZ 1990-ben kezdett tárgyalásokat ágazati kollektív szerződés és bérmegállapodás céljából. A BDSZ 1992-ben kötött az MKSZ-szel Ágazati Kollektív Szerződést (ÁKSZ) és ennek részeként évente kötnek bérmegállapodást. Ezek a megállapodások nem teljeskörűek, nem hatályosak az ágazat egészére, csak azokra a munkáltatókra, akik erre az MKSZ-t felhatalmazták. Ez a munkáltatói kör is változik, cégek szűnnek meg, alakulnak át, váltanak tulajdonost, esetleg megszűnik a munkahelyi szakszervezeti szervezet. A Bőr- és Bőrfeldolgozó-ipari Ágazati Kollektív Szerződés és a Bérmegállapodás, mely jelenleg is hatályos, de jure ágazati megállapodásnak minősül, mivel a szerződő felek középszintű szövetségek.
Ruhaipar A ruhaipar munkaügyi kapcsolatrendszere felemás. Ennek részben az ágazat átalakulásával összefüggő okai vannak, részben pedig a munkaadói és munkavállalói szervezetek struktúrája is magában rejti a szervezett munkaügyi kapcsolatok hiányát. A piacgazdaság meghonosodása előtt szinte nem léteztek 30-50 főnél kisebb létszámot foglalkoztató ruhaipari gazdálkodó szervezetek. A szakmai-ágazati szakszervezet, a Ruházatipari Dolgozók Szakszervezete gyakorlatilag minden munkahelyen jelen volt alapszervezeteivel, üzemi bizottságaival, szervezettsége az ágazatban meghaladta a 95%-ot. A szakszervezeti szerveződés nem volt képes követni a privatizáció által átszabott gazdálkodói szerkezetet. Ennek fő oka, hogy a szakszervezeti szerveződés alapszintje ma is az üzem, a munkahely. A munkaügyi kapcsolatok az ágazatban foglalkoztatottaknak csak 1/3-át érintik. A szakmai szakszervezetek csupán üzemi és ágazati szinten szerveződnek, de nem rendelkeznek területi struktúrákkal, nincs kapcsolat a kisüzemekben foglalkoztatottak és a szakszervezetek között. Az ágazatban három szakmai típusú szakszervezet jelenléte mérhető. A 110 éve alapított Szabómunkás Szakszervezet utódja a Ruházatipari Dolgozók Szakszervezete. A volt tanácsi tulajdonú vállalatok és a csökkent munkaképességűek ágazatbeli munkavállalóit szervezi a HVDSZ 10
2000. Három ruhás munkahelyi szervezet a Munkástanácsok Textil és Ruházati Ágazatának tagja. Ágazathoz, illetve országos szövetséghez nem kapcsolódó „autonóm” munkahelyi szervezet az ágazatban mindössze egy van, a kaposvári ruhagyárban.
Ruházatipari Dolgozók Szakszervezete (RDSZ) A szakmai-ágazati szakszervezetnek mintegy 6000 tagja van. Alapszervezetekkel rendelkezik az 50 főnél többet foglalkoztató munkáltatók többségénél, összesen mintegy 30 gazdálkodó szervezetnél. A szervezettség mértéke az egyes munkáltatóknál jelentős eltérést mutat, 6%-tól 90%-ig terjed. A szervezettség nem köthető a gazdálkodó szervezet típusához, tulajdonosi struktúrájához. Ugyancsak nem lehet különbséget tenni hazai és külföldi tulajdonú cégek, valamint földrajzi térségek szerint. Leginkább a közösségi élmények, a helyi vezető személyisége, és a munkahelyi kollektív alku sikeressége a döntő. Azoknál a munkáltatóknál, ahol az RDSZ jelen van, átlagosan a foglalkoztatottak 50%-a tagja a szakszervezetnek. A szakszervezet alapvető célja a társadalmi, gazdasági, szociális és kulturális érdekek képviselete, de emellett, oktatási, önsegélyző és vállalkozói feladatokat is ellát. Kiemelt feladata, hogy iparági kollektív szerződés megkötésével biztosítson védelmet az ágazatban foglalkoztatott munkavállalóknak, ösztönözze és segítse a helyi kollektív szerződések megkötését, éves ágazati bérmegállapodásokat kössön. Alapszabálya mind a területi, mind a szakmai, mind a foglalkoztatási alapot elismeri szervezet létrehozására legalább 5 tag esetén. Ennek ellenére csak munkahelyi alapszervezetei vannak. Az RDSZ rendszeresen figyelemmel kíséri az ágazat piaci pozícióit, a munkavállalók bér és jövedelmi helyzetét, elemző, értékelő anyagokkal alapozza meg érdekvédelmi tevékenységét. Az RDSZ a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének alapító tagszervezete. Részt vesz az európai ágazati titkárság textil-, bőr- és ruhaiparral foglalkozó szervezetében, és rendelkezik kétoldalú nemzetközi kapcsolatokkal is. Az ágazatban jelenlévő más szakszervezetekkel érdemi együttműködés nem alakult ki. A kaposvári önálló alapszervezet esetében közvetlen versenyhelyzetről van szó, hiszen az RDSZ ebben a gyárban is rendelkezik alapszervezettel. A helyi kollektív szerződést viszont a két alapszervezet együttműködő partnerként írja alá. A Munkástanácsokkal érdemi együttműködés nincs. A HVDSZ 2000 ruhaiparban dolgozó szervezeteivel az elkülönülő szervezeti érdekek, a csökkent munkaképességűek speciális helyzete miatt nincs érdemi szakmai kapcsolat.
HVDSZ 2000 A Helyiipari és Városgazdasági Dolgozók Szakszervezetének tagjai 8 tiszta profilú textilruházati vállalkozás mellett 2 vegyes profilú vállalkozásnál is jelen vannak. Ez a szakszervezet tudhatja tagjai között 6 megváltozott munkaképességűeket foglalkoztató és 8 szociális foglalkoztató dolgozóit is. A csökkent munkaképességűek közül a már enyhén értelmi fogyatékosok szervezése is tiltott, viszont az érdekvédelem eredményeit ezek az emberek is élvezhetik. A mintegy 4.000 szakszervezeti tag a fentiek miatt átlagosan 55%-os szervezettséget jelent. A HVDSZ 2000 a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetségének alapító tagszervezete. Nemzetközi 11
kapcsolatokkal a ruhaipar területén nem rendelkezik. Más ruhaipari szakszervezetekkel szakmai együttműködést nem alakítottak ki, munkáltatói Szövetségekkel nincs kapcsolata. (Forrás: HVDSZ 2000)
Munkástanácsok Textil és Ruházati Ágazata E keresztény értékrend szerint dolgozó érdekvédelmi szakszervezet 3 ruhaipari cégnél van jelen. A szervezettség a 630 foglalkoztatottnál mintegy 90%-os. A szervezet részt vesz a Textilipari Világszövetség munkájában. A 90-es évek elején történt megalakulásakor a többi között a munkavállalói tulajdonosi formák elterjesztését (MRP, ESOP) is szorgalmazta. Ma szakszervezeti érdekvédelmi, érdekképviseleti tevékenységet folytat. (Forrás: Munkástanácsok Textil és Ruházati Ágazata) Más szakszervezetek tevékenysége a ruhaipari ágazatban nem ismert. Az ágazat szakszervezeteinek együttműködésére eddig nem nagyon volt példa a ruhaiparban. A ágazati paritásos bizottság – melynek előkészületeiről még szó lesz – alkalmat adhat arra, hogy a munkavállalói képviseletek összehangolják, egyeztessék álláspontjukat. Ez természetesen szorosabb szakmai típusú együttműködéshez vezethet.
Kollektív megállapodások a ruhaiparban A ruhaipar szakmai-ágazati szakszervezete, az RDSZ, röviddel a rendszerváltás után kezdte meg az előkészületeit egy szakmai-ágazati kollektív szerződés megteremtésének. A cél természetesen az volt, hogy hasonlóan az Európában honos átfogó ágazati megállapodásokhoz az iparág egészére vonatkozóan sikerüljön szabályozni a minimumokat, a munkaidő, a munkabérek, és a juttatások tekintetében. A privatizációs folyamat kezdetét követően sem és a későbbiekben sem lehetett azonban olyan partnert vagy partnereket találni a munkáltatói oldalon, akik képesek az ágazat egészére kiterjedő megállapodást megkötni. Ennek egyik oka, hogy a ruhaiparban több ezerre tehető azoknak a néhány embert foglalkoztató kisvállalkozóknak a száma, akik legfeljebb a helyi ipartestületben kerestek érdekképviseletet, de nem csatlakoztak országos szakmai érdekszervezethez. A munkáltatótulajdonosok egy másik csoportja nem tartotta, és ma sem tartja fontosnak, hogy érdekvédelmi szervezetben vagy szövetségben legyen tag, hiszen megítélése szerint sem a piacra jutásban, sem pedig a munkaerőhöz való hozzájutásban nem számíthat túl sok segítségre. Esetleges munkaerőgondjainak megoldását vagy szakember-közvetítést sem nagyon várhat a kamaráktól. A kötelező kamarai tagság területi alapon szervezte össze a vállalkozókat, reprezentatív szakmai szervezetet nem alakítottak. Tíz évvel a piacgazdaság bevezetése után sincs vagy nincsenek olyan munkáltatói szervezetek, melyek tagjaik felhatalmazását bírnák ágazati kollektív szerződés megkötésére, és természetesen ágazati bérmegállapodásra, tarifarendszer kialakítására sem. Az RDSZ számára annak érdekében, hogy valamiféle védőernyőt vonjon az érdekkörébe tartozó munkavállalók fölé, egyetlen megoldás maradt, hogy több munkáltatóra kiterjedő kollektív szerződést köt. Ezt 1992-ben minden olyan munkáltatóval sikerült tető alá hozni, akik RDSZ tagokat foglalkoztatták. Sikerült megállapodni az ágazati minimumokban a 12
munkaidő tekintetében, szabályozták az igénybe vehető túlórakeret maximumát, és a szociális juttatások körét. Ez természetesen csupán kiinduló alapul szolgált a vállalti kollektív szerződések megkötéséhez, és egyben felfogható azok legkisebb közös többszöröseként is. A munkáltatók vállalták, hogy a szakszervezettel együtt rendszeresen felülvizsgálják a kollektív szerződésben foglaltakat, és erre 1995-ban, majd a 1999-ben sor is került. Az RDSZ szándékai szerint a 2000. évi szerződést előkészítő tárgyalások egyik legfontosabb szempontja volt, hogy az előző átfogó, keretjellegű megállapodásnál részletesebb szabályokban is sikerüljön egyezséget kötni. A munkaviszonnyal összefüggő szabályok, a munkaszerződés módosítása, a próbaidő, vagy a változó munkahelyek kérdésköre mellett a külföldiek foglalkoztatásáról, a felmondási időkről, a csoportos létszámleépítésről, és a szociális juttatások igen széles köréről igyekeztek megállapodni. Helyet kapott a szerződésben a bérekkel kapcsolatos részletes szabályozás azzal, hogy a mértékekről természetesen külön tárgyalások folynak. Tartalmazza a jelenleg is érvényes kollektív szerződés a munkaügyi viták rendjét, és a sztrájk esetére vonatkozó tudnivalókat is. Annak érdekében, hogy a munkáltatók is magukénak érezzék a munkabéke alapjául szolgáló ágazati kollektív szerződést, szakértőket delegálhattak az előkészítő bizottságba, és végül részletekbe menő tárgyalás és vita után került sor 1999 végén az aláírásra. Sajnálatos, hogy éppen az ezredforduló évében a munkáltatók egy része nagyon nehezen vállalt csak ágazati szintű minimum-kötelezettségeket. Túl részletesnek találták a szabályokat, sokallották a szociális juttatásokat, vagy tisztában voltak saját cégük bizonytalan piaci pozícióival és gazdasági helyzetével, és nem akartak nem teljesíthető kötelezettségeket vállalni. A szerződés hatálya, mint egy 5000-rel kevesebb munkavállalóra terjedt csak ki, mint a megelőző években. Az ágazat egészét tekintve, a 100 főnél több munkavállalót foglalkoztató munkáltatók mintegy felére, az ilyen cégek által foglalkoztatottak 65%-ára terjed ki ez a kollektív szerződés. A megállapodást határozatlan időre kötötték, mértékei irányadóak a helyi kollektív szerződések megkötésénél, és természetesen érvényesül a jóléti elv, azaz, hogy helyi kollektív szerződést az ágazatinál rosszabb feltételekkel nem kötnek. A Munka Törvénykönyvének legutóbbi módosításai a munkaidőkeret és a szezonális munka körében rontottak a munkavállalói pozíciókon, máris érzékelhető, hogy a foglalkoztatás rugalmasságának új szabályai miatt előbb-utóbb kezdeményezni fogják e fejezetek újratárgyalását a munkáltatók. Az ágazati KSZ a helyi kollektív megállapodásokat segíti, és hatással van azokra a munkahelyi szintű kollektív tárgyalásokra is, ahol a munkáltató nem írta alá az ágazati kollektív szerződést. A HVDSZ 2000 szervezeteiben minden munkahelyen sikerült helyi kollektív szerződést kötni. Sajátosság, hogy a valamikor tanácsi, mai önkormányzati tulajdonviszonyok miatt közalkalmazottakra vonatkozó megállapodásokat is köt a szervezet. A csökkent munkaképességűekre, mint speciális csoportra vonatkozóan kezdték meg országos szintű kollektív szerződés megkötésének előkészületeit, de a tevékenységek sokszínűsége jelentősen nehezíti a megállapodás lehetőségét. A Munkástanácsok Textil és Ruházati Ágazata a háromból 2 munkáltatóval kötött helyi kollektív megállapodást. A fenti helyzetkép jól mutatja, hogy noha az európai normáknak is megfelelő több munkáltatóra kiterjedő szakmai kollektív szerződéssel rendelkezik a ruhaipar, annak kiterjesztésére nincs esély, hiszen nincsenek kellően reprezentatív partnerei a szakszervezetnek egy átfogó, kiterjeszthető megállapodáshoz. Az ágazatban működő szakszervezetek közül több a munkáltatóra vonatkozó kollektív szerződés hatálya alá a kaposvári ruhagyár önálló szervezetének tagjai esnek. 13
Bérmegállapodások A 90-es évek eleje óta célja a Ruházatipari Dolgozók Szakszervezetének, hogy a ruhaipar érdekkörébe eső munkáltatóknál egységes bértarifa-rendszer szolgáljon a bérmegállapodások alapjául, s annak évenkénti felülvizsgálatával változzanak a mértékek. E törekvés megvalósítását jelentős mértékben nehezíti, hogy az egyes gazdálkodó szervezetek az országban szétszórtan, eltérő munkaerő-piaci feltételek között dolgoznak. Gazdasági erejük differenciált, többségük bérmunkát végez, a gépesítettség színvonala eltérő. Mindezek ellenére 1992-óta rendelkezik az ágazat érvényes bértarifa megállapodással, ami a helyi béralkuk kiindulópontja. Sikerült egyezségre jutni a bérarányokban, a végzettség, és a jártasság szerinti különbségtételben. A bérminimumokat valamennyi, a megállapodást aláíró munkáltatónál alkalmazzák. Külön csoportba tartoznak a bérmegállapodást alá nem író, multinacionális vagy külföldi tulajdonú cégek. Náluk a tényleges vagy a várható infláció mértékének megfelelő rendszeres béremelésről lehet csak szó, hazai gyakorlatuknak megfelelően. Sem a szakszervezet, sem pedig a menedzsmentet képviselő helyi igazgató nincs alkupozícióban a béremelések mértékét tekintve. Mind a bértarifa-rendszer, mind a több munkáltatóra kiterjedő évenkénti bérmegállapodások rendszere jól működött egészen a 2000. évig. A legkisebb munkabérek országos nagy arányú emelésével teljesen új helyzet teremtődött az ágazatban. A minimálbér emelés munkáltatói többletterheinek fedezetéül a szociális juttatások megkurtítása, a norma-rendszerek felülvizsgálata, tehát a teljesítmény követelmény megnövelése szolgált alapul. A bértömeg emelkedéséről lehetett ugyan néhány munkáltatóval szélesebb körű megállapodást kötni, de ez csupán az új minimálbérre való átállás többletét jelentette az esetek többségében. Lefelé kellett módosítani a bértarifa megállapodást. A minimálbér emelés tehát nem csak az ágazatban foglalkoztatottak többségének jövedelmére volt negatív hatással, hanem alapvetően megkérdőjelezte az alkupozíciókat. Az ágazati szakszervezet érdekkörébe tartozó munkáltatókkal vélhetően még több évig – a minimálbér emelés „hullámainak” elültéig – nem lehet majd széleskörű ágazati egyezséget kötni, mert részben valós, részben mondvacsinált indokokkal kitérnek a tárgyalások, illetve a megállapodás elől. A szociális partnerségre és rendezett munkaügyi kapcsolatokra építő szakszervezeti stratégia kényszerű kompromisszumokhoz vezet. A ruhaipariban az RDSZ mellett jelenlévő többi szakszervezet is rendelkezik bérmegállapodással, ezeket a helyi kollektív szerződésekben rögzítik, vagy évente kötik. A kollektív alkufolyamatban általánosan jellemzővé vált, hogy az ágazat bizonytalan piaci pozíciói rontják az alkuhelyzetet. Ugyancsak megállapítható, hogy mivel élőmunkaigényes tevékenységről van szó, a bérek és a közterhek alakulásának szinte minden rezdülése erős befolyást gyakorol a kollektív tárgyalásokra. Hosszú, több éves távra szinte lehetetlen megállapodásokat kötni. A munkáltatók afféle tartalékként tekintenek a szociális juttatásokra, s ha már nincs mivel javítani a gazdálkodás hatékonyságát, ezeken a kiadásokon faragnak. A ruhaipari ágazat igen jelentős hányada bérmunka-konstrukcióban dolgozik, nehéz elismertetni az árakban a valós ráfordításokat, a kisszériás gyártás miatt gyakran változnak a normakövetelmények, a munkavégzés és a munkadíjazása sem előre kiszámítható világos szabályok szerint zajlik. A nagyszériákat kibocsátó multinacionális cégek esetében nagyságrendekkel könnyebb helyzetben vannak, mind a munkáltató, mind a munkavállalói tárgyaló felek. Részvételi intézmények Az ágazatban az üzemi tanácsi rendszer kialakulásától kezdve működnek ezek a participációs intézmények. 2001. őszén immár negyedik alkalommal került sor az ágazat cégeinek döntő többségében üzemi tanácsi választásokra. Továbbra is jellemző, hogy az üzemi tanácsi helyek meghatározó többségét szakszervezeti jelöltek foglalják el, habár a legutóbbi választásokhoz képest a nem szakszervezeti jelöltek támogatottsága néhány helyen emelkedett. Ahol 14
alacsonyabb a szakszervezeti szervezettség, ott sem arányosan kisebb a szakszervezeti jelöltek támogatottsága. A Ruházatipari Dolgozók Szakszervezete mintegy 10 ezer választó szavazataiból 83%-os támogatottságot kapott jelöltjeire. A HVDSZ 2000 támogatottsága meghaladja a 90%-ot, náluk helyenként közalkalmazotti tanácsok is működnek, de a szociális foglalkoztatókban elnapolták a választást. A Munkástanácsok 630-as létszámából 88%-os a támogatottság. Az üzemi tanácsok működése a legtöbb helyen a törvényekkel összhangban folyik. Vitára a munkáltató tájékoztatási kötelezettségének elmulasztása, vagy a létszámleépítéssel összefüggő kérdések adnak okot. A ruházati ipar munkaügyi kapcsolat rendszerének működése rendezettnek tekinthető. Továbbfejlesztésének lehetőségei nagymértékben az ágazati paritásos bizottság megteremtésében rejlenek. A munkavállalói képviseleteknek meg kell találniuk a módját, hogy nem csak az alapszabályukban foglaltaknak megfelelően, de a gyakorlatban is képesek legyenek egy-egy település vagy térség szakmában dolgozó munkavállalóinak integrálására, érdekeik kifejezésére, és védelmére. A munkáltatók számára pedig a meglévő érdekképviseleti egyesületeken túl olyan megoldásra van szükség, amely szintén, akár területi alapon integrálja a kisebb cégek tulajdonosait, lehetővé teszi szakmai információcseréjüket, és képessé teszi őket arra, hogy az ágazat egészére érvényes kollektív alkufolyamat résztvevőivé válhassanak.
A középszintű szociális párbeszéd fórumai A ruhaipari ágazatban Ideiglenes Ágazati Paritásos Bizottság működik. Megalakításának előzményei közül kiemelkedik az a konferencia, melyet a ruhaipari ágazati szakszervezet a textil és bőripar szakszervezetével együttesen kezdeményezett. A konferencián a gazdasági minisztérium, a munkáltatói érdekképviseletek, és könnyűipari ágazattal foglalkozó tudományos kutatók összegezték az ágazat helyzetét. A 2000. szeptemberi rendezvényen megfogalmazódott, hogy nem csak időszerű, de szükségszerű is volna létrehozni az ágazati paritásos bizottságot. Az Európai Unióhoz történő csatlakozás idejére már egy működő középszintű párbeszédes modell megteremtését tartották megvalósíthatónak a résztvevők. Néhány hónapon belül megkezdődtek az előkészületek, és 2001. január 18-án megalakult az Ideiglenes Ágazati Paritásos Bizottság, azaz az IÁEB, a bőr, ruha, és textil ipar munkáltatóinak és munkavállalóinak képviselőiből. Munkáltatói részről csak a Magyar Könnyűipari Szövetség van az alapítók között. Az ágazati egyeztető bizottság nyilvános felhívást tett közzé, hogy valamennyi munkáltatói és munkavállalói képviselő készese lehessen a munkának. Célul tűzték ki, hogy a PHARE pályázat segítségét is igénybe véve, a Nyugat-Európai országokban működőhöz hasonlatos paritásos bizottságot alakítanak. Ennek feladata lesz majd az ágazat helyzetének figyelemmel kísérése, értékelése, információs rendszer működtetése, és átfogó kollektív megállapodások előkészítése. Természetesen a bizottság munkája során számítanak a mindenkori kormányzat gazdasággal, ágazati gazdaságfejlesztéssel foglalkozó szakértőire, vezetőire is. A szakszervezetek közül a ruhaiparban működő valamennyi érdekképviselet kész részt venni a paritásos bizottság munkájában. Ez megnyitja az utat, hogy az RDSZ-en kívül mások is kapcsolatot találhassanak munkáltatói szervezetekkel. A könnyűipari ágazati munkavállalói érdekképviseletek, a ruhás, a textiles és a bőrös szakszervezet, valamint a munkáltatói partnerek közül a Magyar Könnyűipari Szövetség között több éves eredményes együttműködés alakult ki. Nemcsak egymás fontosabb rendezvényein, konferenciáin kölcsönös a részvétel, hanem az ágazatot érintő makrogazdasági 15
kérdésekben vagy a munkáltatás és munkavállalás átfogó szabályairól is egyeztetik álláspontjukat. Jó példa erre, hogy a minimálbérek megemelésének következtében a gazdálkodókra háruló többletterhek mérséklésére közös elképzelést alakítottak ki.
Textilipar A kollektív szerződések megkötésére irányuló alku jellemzői A munkavállalók élet- és munkakörülményeit ágazati szinten meghatározó kollektív szerződés, illetve bérmegállapodás megkötésére mindezidáig nem került sor. Annak ellenére, hogy korábban közel két éven keresztül folytak szakértői szintű előkészítő megbeszélések és elkészült a megállapodás tervezete is, megkötésére már nem volt mód. Jelenleg már nincs is napirenden a textiliparra kiterjedő megállapodások kidolgozása. Bár a TDSZ legutóbbi XXIX. Kongresszusa kinyilvánította azon törekvését, hogy kollektív megállapodásra kíván jutni a munkaadói oldallal – a szakszervezet pedig rendelkezik az ehhez szükséges szervezeti és személyi háttérrel –, középszinten a szükséges egyéb feltételek még jelenleg sem biztosítottak. Megítélésünk szerint a munkaügyi kapcsolatok nem kerültek olyan szintre, hogy az megindítsa az Ágazati KSZ-ek megkötésének a folyamatát. Amilyen ütemben üresedtek ki a makroszintű érdekegyeztetés fórumai, úgy halványultak el az ágazati szinten megköthető KSZ-hez fűződő remények. Hiányos a jogi szabályozás is azon túlmenően, hogy változatlanul gyenge a felek érdekeltsége a megállapodások létrejöttében. Mindezidáig még kísérletek sem voltak az ágazati fórumok létrehozását és működését finanszírozó források megteremtésére. A Textilipari Dolgozók Szakszervezete ezért elsőrendű feladatának a munkahelyi kollektív szerződések és évenkénti bérmegállapodások megkötésének az elősegítését tekintette. Nagy eredmény, hogy az ágazati szakszervezet működési körében a munkahelyen kötött kollektív szerződések a 2000. december 31-i állapot adatai szerint lefedik a foglalkoztatottak 69 %-át. Figyelemreméltó, hogy azon cégcsoportban, ahol a munkáltatók részéről nem mutatkozik hajlandóság a munkahelyi KSZ megkötésére, döntő többségben vannak a 100 %os külföldi tulajdonban lévő vállalkozások. Ezeknél a tulajdonosok ellenállása rendre meghiúsítja a szakszervezeti kezdeményezéseket. Nem egyszer a szakszervezetek burkolt vagy nyílt eszközökkel való megsemmisítésének a törekvése is közrejátszik, hogy ebben a vállalati körben a szervezett munkavállalók aránya az ágazat egésze szervezettségi szintjének a felét sem éri el. Más irányú megközelítésben az is markánsan megmutatkozik, hogy ahol munkahelyi KSZ szabályozza a munkavállalók és munkáltatók viszonyát, a szakszervezet jogának érvényesülését ott a szakszervezeti szervezettség is jóval magasabb és stabilabb, mint egyebütt. A vállalati KSZ-ek tartalmát elemezve megállapítható, hogy azok döntő többségét határozatlan időre kötötték. Kivétel a béren kívüli juttatásokra, a szociális, jóléti támogatásokra, valamint a bérfejlesztésekre vonatkozó megállapodás. Ezekben évről-évre visszatérően, az ágazati ajánlások figyelembevételével indulnak meg a tárgyalások, és születnek meg az éves megállapodások.
16
Az elmúlt és főként a legutóbbi évek kedvezőtlen tapasztalata, hogy a KSZ-ek tartalma folyamatosan szűkül, és több tényezőben közelít a Munka Törvénykönyvében meghatározott minimális mértékekhez, alacsonyabb szintekhez, illetve a munkavállalók számára hátrányosabb szabályokhoz. Szinte sehol nem sikerült elérni, hogy a bérek és bérarányok alakulásáról hosszabb távú megállapodás szülessen. Hasonló a helyzet a tarifa-megállapodások tekintetében is. Ennek következtében évről-évre nő az ágazat bérelmaradása a nemzetgazdaság más ágazatához képest. Tovább romlanak az amúgy is torz bérarányok. Szűkül azon munkavállalók köre, ahol biztosított a munkahelyi jóléti, szociális juttatások értékállósága. Nem mellékes az sem, hogy miközben az érdekegyeztetés, a kollektív megállapodások eredményeit a nem szakszervezeti tag munkavállalók is élvezik – kimutatható, hogy pl. ott, ahol a szakszervezet rendszeresen kötött bérmegállapodást az átlagkeresetek számottevően magasabbak, mint a KSZ-el nem rendelkező munkahelyeken – az ezzel járó konfliktusokat és az érdekképviselet költségeit, illetve anyagi terheit csak a tagság viseli. Az elmúlt években csupán egyetlen több munkáltatóra kiterjedő kollektív szerződés megkötésére került sor. Sajátos jellegzetessége ezen megállapodásnak, hogy az érintett körbe tartozó vállalatok mindegyike azonos tulajdonosi csoporthoz tartozott.
Középszintű szociális párbeszéd további fórumai Az ágazati együttműködés a TDSZ és a munkáltatók szervezetei között érdemi módon és folyamatos jelleggel csupán a Magyar Könnyűipari Szövetséggel alakult ki és létezik napjainkban is. Az együttműködés alapja, hogy a TDSZ szerveződési területéhez valamilyen formában, vagy mértékben kapcsolódó munkaadói szervezetek közül ténylegesen csak az MKSZ tekinthető az ágazati KSZ megköthetősége szempontjából a textiliparban reprezentatívnak. Csupán a kapcsolatfelvétel szintjéig jutott el az együttműködés az Ipartestületek Országos Szövetségével. A kölcsönös tájékozódáson és egymás törekvéseinek ismeretén túlmenően érdemi lépésre nem került sor. A három könnyűipari szakszervezet és a Magyar Könnyűipari Szövetség 2001. január 18-án az érdekegyeztetés előmozdítása céljából megalakította az Ideiglenes Ágazati Egyeztető Bizottságot. Megválasztotta vezetőjét és döntött a más szervezeteknek a bizottság munkájába való bekapcsolódási lehetőségéről is. Sajátos és nagy reményekre jogosító fórumként jött létre 1995-ben az Ipari- és Kereskedelmi Érdekegyeztető Tanács (IKÉT). Megalakulását követően a szociális partnerek viszonylag rendszeresen, ügyrendben szabályozott módon olyan átfogó kérdéseket tűztek napirendre és tárgyaltak meg, mint pl. a regionális iparpolitikai témaköröket feldolgozó akadémiai kutatás, a fogyasztóvédelmi törvény tervezete, az ipari parkok fejlesztésére vonatkozó elgondolások, stb. Az IKÉT munkájában a szakszervezetek aktívan vettek részt, tevékenységét hasznosnak ítélték meg. Ennek ellenére az 1998-as kormányváltást követően ez a fórum – anélkül, hogy feloszlatásának bejelentésére hivatalosan sor került volna – csendben kimúlt. Az Európai Üzemi Tanácsok létrehozására vonatkozó törvényekkel potenciálisan érintett vállalatok száma a textiliparban viszonylag alacsony. Előzetes felméréseink szerint ide sorolható az EYBL Textilipari Kft., HARTMANN-RICO Hungária Kft., COATS Viyella Ltd., KBC, VOSSEN Hungária Kft., CANTONI-KÖBTEX Kft. 17
Ezen vállalati körből csupán a COATS Hungary Kft. Üzemi Tanácsa vesz részt 1997től folyamatosan az EÜT-ben. 1997-től minden évben egy-egy alkalommal kerül sor a vállalatcsoport üzemi tanácsának ülésére, melyen a magyar delegált teljes jogú tagként képviseli a magyarországi munkavállalókat.
Összegzésként megállapítható, hogy középszinten jelentős deficit mutatkozik az érdekegyeztetés struktúrájában. Mindenképpen komplex program kidolgozására van szükség, amely figyelembe veszi az adott ágazat sajátosságait, a hazai és a nemzetközi tapasztalatokat, és megteremti az anyagi, személyi, gazdasági és jogi feltételeket. Olyan intézményesített, jogi eszközökkel szabályozott szervezetre van szükség, amelyben az érintett felek saját parciális érdekeik érvényesítésére az optimálisnak tartott kompromisszumok révén nagyobb esélyt látnak, mint az elkülönült szereplőként vívott érdekharcban. Ebben a folyamatban szerepet kell, hogy vállaljon az érdekegyeztetés továbbfejlesztésében elsőrangú pozíciót betöltő mindenkori kormányzat. Meg kell alkotni azokat a munkajogi rendelkezéseket, amelyek keretet biztosítanak és egyben nagyobb mozgásteret is adnak az ágazatoknak. Rendbe kell tenni a megállapodások betartásának elmulasztását bocsánatos vétségként elfogadó, elnéző vagy beletörődő módon kezelő hibás szemléletet és gyakorlatot. A munkaügyi kapcsolatok rendezetté tételéhez, a munkáltató anyagi érdekeltségének megteremtése érdekében szükség lenne az adószabályok megváltoztatására és a támogatási rendszer finomítására is. Vissza kellene állítani az ágazat munkavállalóit és munkáltatóit képviselő szervezeteknek a jogalkotás folyamatába történő bekapcsolódását korábban biztosító jogosítványait. Reményeink szerint a rövidesen megalakuló Paritásos Bizottság a mindhárom szervezetnél kialakult gyakorlat pozitívumait egyesítve működik majd az ágazatok munkavállalóinak és munkaadóinak érdekében, hiszen Magyarországon a munkavállalóknak mindössze 47%-át védi kollektív szerződés (munkahelyi szinten 41%-ot, ágazati szinten 11%ot). Ez a mutató Belgiumban 98%, Franciaországban 95%, Németországban 75%.
18
